Szabó Róbert

KIBERVÉR
A Remény háborúja I.

1
 Szabó Róbert
Kibervér
A Remény háborúja I.

© Szabó Róbert 2021 © Book Dreams Kiadó 2021

Minden jog fenntartva!

Szerkesztő: Nemes István

Borító: Book Dreams
Képek forrása: Shutterstock

Book Dreams Kiadó

info@bookdreamskiado.hu • www.bookdreams.hu
facebook.com/bookdreamskiado
instagram.com/bookdreamskiado

ISBN: 978-963-586-000-5

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható

2
3
 Szabó Róbert

A REMENY HABORUJA I.

4
5
Köszönettel tartozom Benkő-Szabó Zsanettnek, aki átnézte a
regényt és hasznos tanácsaival inspirált.
Hálás köszönet feleségemnek és legfőbb kritikusomnak, aki
nemcsak elolvasta, de nem rejtette véka alá a véleményét.
Külön köszönet Nemes Istvánnak, akivel éjszakánként
tanácskoztunk a regényről és szakértelmével emelte a
színvonalat a mostani szintre.

6
7
 1. A VÁGY

2041 Oroszország, Meleúz, R4 lakótelep

– Terence! – törte meg egy rekedtes női hang az éjszaka csendjét.

– Hajnali négy óra! Idáig játszottál, te megszállott?
– Aludj vissza! – A férfi lustán megvakarta magát, mielőtt bebújt
volna a felesége mellé az ágyba. – Miért nem alszol?
A nő duzzogva hátat fordított.
– Már nem szeretsz.
– Hogy mondhatsz ilyet, Lisa? – Terry odafészkelődött hozzá az
egérszagú, megsüppedt ágyon, gyengéden megcirógatta az izzadtságtól
csatakos vállat, aztán lejjebb csúsztatta jobbját a csontos fenékre. – Hé,
te reszketsz!... Fázol? Beteg vagy?
– Te vagy a beteg. – A nő lesöpörte magáról a kutakodó kezet, és
olyan indulatosan fordult vissza, hogy barna hajának hosszú tincsei a
férfi arcába csapódtak. – Ájulásig szarakodsz a gépen! Totál kicsinálod
magad. És most még…
– Jól van! – mordult rá Terry. – Csak aludjunk!
– De erről mindenképp beszélnünk kell!
– Holnap! Nem most.
A felesége még motyogott valamit, de nem lehetett érteni álomittas,
összecsomósodó szavait. Kisvártatva egyenletes szuszogássá szelídült
a méltatlankodása. Terry is elernyedt, behunyt szemmel, mozdulatlanul
hevert mellette, várta, hogy őt is magával ragadja az álom, de zaklatott
elméje nem hagyta elaludni. Hallgatta a csatornalé egyenletes
csöpögését, és a korhadt ablaktábla résein beszivárgó fényeket
bambulta, miközben lelki szemei előtt képek peregtek, villództak; újra-
és újra élte legutóbbi küzdelmeit.
Hosszú percek, talán órák is elteltek ebben a kétséges
nyugalomban, és már-már sikerült elaludnia, amikor Lisa hirtelen
felnyögött, megrándult, megrúgta őt, érthetetlen, zagyva ordibálásba
kezdett, és verejtékében úszva felült.
– Ne! Ne! Csak azt ne! – kiabálta. – Neee!

8
 Terry megragadta asszonya vállát, és megrázta. Aztán mivel ez nem
használt, pofon vágta. Tenyere nagyot csattant a verejtéktől iszamós
arcon.
Lisa magához tért, zaklatott sírásba kezdett; olyan fájdalmasan
sivalkodott, mintha nyúznák.
– Kussolj már! – mordult rá Terry. – Felkelted a kölyköket!
– Megütöttél! – nyüszítette panaszosan az asszony, és kipirosodott
arcát dörzsölte a félhomályban. – Hogy tehetted? Mondtam már, hogy
ne merj még egyszer kezet emelni rám, te féreg!
– Jó, jó, csak aludj! – A férfi tágra nyitotta a szemét, és a távolabbi
falat kémlelte. A telihold vörös fénye beszűrődött a deszkák között,
gyéren megvilágította a gyatrán bebútorozott szobát, amelyben a két
ágyat leszámítva csak egy ódon ruhásszekrény meg egy lavórtartó
állvány állt. – Egyáltalán, mi bajod van?
– Elvonási tünetek, te barom.
– Nem maradt már semmi? – kérdezte Terry.
– Az összeset belőtted! – zsörtölődött Lisa. – Te vagy a dílerek
szégyene. Tönkre teszel minket, és magadat is, hát nem veszed észre?
– Ne kezdd újra! Ez csak átmeneti állapot, nemsokára ismét én
terítek a környéken. – Terry ásítva elfordult, aztán hozzátette: – Jók
leszünk. Majd meglátod.
– Ezt ismerem, számtalanszor hallottam már! – motyogta Lisa. –
De nem fog menni. Segítségre van szükségünk! – Mivel a férfi nem
reagált, egyre idegesebben hadarta: – Ez már nem játék, Terry! Ez így
nem mehet tovább. Baj lesz, meglátod, nagy baj!
– Hagyjál már! Nincs semmi bajom.
– Dehogy nincs! Már mindenkinek tartozol, Oleg
megfenyegetett… A múlt héten, ő meg a sameszai összevertek, szóval,
ne mondd nekem, hogy minden rendben, mert nincs!
– Oleg, Oleg – dörmögte Terry megbántottan. – Ő is csak egy
hülye pöcs… Na és talán én mentem be dolgozni belőve? Aztán meg
bömbölsz, mert kivágtak a gyárból, és ahelyett, hogy pénzt keresnél,
folyton engem szekálsz.
– De az is a te hibád…
– Szakadj már le rólam! – förmedt rá Terry. – Aludj vissza inkább!
– Isten megbüntet, meglásd!
– Isteeen? – A férfi gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. – Ha létezett
is valaha, már régen elfordult tőlünk, különben nem hagyná, hogy a
szörnyek itt ólálkodjanak körülöttünk.
9
 – Te meg az idióta látomásaid! – sziszegte Lisa. – Nincsenek
semmiféle szörnyek, csak a te képzeletedben!
– Meg a tiédben. Hisz’ az imént is te ébredtél rémálmokból, nem
én!
– Erről beszélek! – csattant fel a nő. – Teljesen megőrültél, és
engem is az őrületbe kergetsz ezekkel a dolgokkal! Te kísérted az
álmaimat, nem az állítólagos lidérceid és szörnyeid! Ha így folytatod,
kinyírod magad!
– Ja, az lesz. De előbb téged, ha tovább sipákolsz.
– Döntöttem. Jövő héten bemegyek elvonóra, és neked is jönnöd
kell!
– Ostobaság – dörmögte. – Nem vagyok függő. Bármikor le tudok
jönni a szerről.
– És a játék, azzal mi a helyzet? Arról is le tudsz jönni? Mert ha
igen, akkor adjuk el végre!
– Na, jó – emelte fel a hangját a férfi –, most már tényleg kezd
elegem lenni belőled!
Felkelt az ágyból, de Lisa nem hagyta annyiban.
– Nem vagy függő, mi? – kiabálta utána. – Máris rohansz vissza a
kedvencedhez. Több időt töltesz a virtuális térben, mint velem! Az
életed abból áll, hogy belövöd magad, és addig driftelsz, míg ki nem
ájulsz.
– Így van! – vicsorogta a férfi. – És tudod, miért? Mert az a másik
életem ezerszer jobb, mint ez a szar itt, ezen az ócska lepratelepen…
veled! Kurvára elegem van, és meg se szólalj, nincs szükségem a
folytonos pofázásodra.
– De ez…
– Kussolj!
Egy hosszú pillanatig fenyegetően meredt a megszeppent nőre,
aztán sertepertélt kicsit a lakásban, végigtapogatta ruhája zsebeit.
Kokaint remélt, de csak üres zacskót talált, amiről most lenyalta az
utolsó porszemet is. Nemsokkal ezután rábukkant még valamire: egy
Spatula nevezetű tablettára, amit nemrég kapott kipróbálásra Bobtól, a
dílerétől és egykori barátjától. Eredetileg meg sem fordult a fejében,
hogy bevegye, hiszen ki akarna holmi kísérleti anyaggal kockáztatni…
Végül mégis víz nélkül nyelte le a saját nyálával az új anyagot.
Sietve, mintha attól az esetleges mellékhatások elkerülnék őt. Nem
akart arra gondolni, hogy hibát követ el, viszont máris bánta

10
elhamarkodottságát. Az „éhség” nagy úr, de megéri kockáztatni az
életet?
Visszafeküdt, és hosszú percekig figyelte önmagát. Remélte,
hasonló lesz, mint a kedvence: a kokain. Forgolódott álmatlanul,
amikor motoszkálást hallott és azonnal felpattant.
– Bobby, Tommy... alszotok? – Nem jött válasz. Nem látta jól őket
a nagyszoba sötét sarkából, de úgy tűnt, mindketten alszanak. Nem
bízott a fiaiban, tudta, hogy titkon beléptek a játékba, és ha tehették,
olyan küldetéseket is elvállaltak, amire ő sosem adott volna nekik
engedélyt. De akkor mi ez a zaj? Nem hagyta nyugodni a dolog, így végül
kiment a hálóból, és körülnézett.
Biztosan egy patkány vagy egy szomszéd – gondolta.
Semmi különöset nem látott, de úgy gondolta, ha már itt járt,
körülnéz egy másik, számára fontosabb világban is.
Morózusan csattintotta fel homlokára a sötét lencséjű VR-
hibridszemüveget1, és baljós gondolatokkal a lakás ékeként díszelgő
holopanelhez vonszolta magát. Amikor fellépett a horizontális
futópadra, az azonnal megindult alatta, és középre pozícionálta egyre
jobbkedvű használóját.
Amint aktiválta a vizort, a rendszer életre kelt. Automatikus, suta,
legyező mozdulatokkal végigszáguldott a menük és opciók
szövevényes hálóján. A többlépcsős bejelentkezés olyan gyorsan
lezajlott, hogy csak az követhette, aki igazán figyelte.
És elkezdett hatni az anyag: Elemi energia áradt szét az ereiben, és
kitörő öröm lett úrrá rajta.
A tenyere még azelőtt megizzadt, mielőtt vezeték nélküli
fegyveréhez nyúlt volna. Újra megjelent előtte a látóterét betöltő
menürendszer, ám ez már a kiválasztott világhoz, az IT-Online-hoz
tartozott. Azután, ahogy létrejött szinte azonnal szertefoszlott,
láthatóvá téve a mögötte húzódó, vadregényes tájat. Egy
karmazsinvörös szirtet, amely egy mélysötét szakadék fölé nyúlt,

1
VR-hibridszemüveg: egy AR-VR hibrid, ami képes dinamikusan
alkalmazkodni a környezetéhez. Kinézetükben leginkább a
napszemüvegekhez hasonlítanak. A Hibrid technológiához tartoznak a
különféle holoszemüvegek és lencsék, amik szintén részben vagy
egészben képesek kizárni a környezetet a különféle virtuális terekből.

11
töredezett bércek és hegyes kúpokban végződő, acélszürke hegyormok
között, alkonyi hatást keltő, bíborszínű ég alatt. A háttérben sötétbarna
göröngyökkel és ezüstös kőkoloncokkal teleszórt fennsík húzódott
mérföldeken át, tüskebokrok és levéltelen, vézna fácskák között, hogy
aztán egy roppant sűrűnek tűnő erdőségben folytatódjon. Odafönn az
égen hatalmas, vérszínű óriásnap ragyogott, amely a planétának
egyfajta domináns, mélyvörös árnyalatot adott, akárha törpe testőrei
lennének, három fakó, kékes gömb kísérte, e világ jelentéktelen holdjai.
Az égen kitárt szárnyú, dögevő madarak keringtek prédára várva, lassú,
lusta köröket téve. Nem messze az erdőség határán, libegett valami
furcsa, bizonytalan árny, egyfajta kísértetként, és fagyos leheletével
megborzolta a sűrű lombokat, meg-megdöntötte a csenevészebb
fácskákat.
Terry nem fokozatosan merült bele ebbe a világba, hanem hirtelen,
mintha lendületből fejest ugrott volna egy tóba. Az egyik pillanatban
még abban a szánalmas putriban állt, ahol a kiábrándító valóságban az
életét élte, aztán a következőben pedig már diadalmasan a sötét
mélység fölötti szirten, bőrét a nap heve csiklandozta, és az orrát
betöltötte az a semmi másra nem emlékeztető illat: faggyú és tömjén
keveréke, amelyet jól ismert.
Hatalmasat nyelt, ismerős fémes-citromos ízt érzékelt, és szemének
egyetlen pislantásával megkezdte virtuális utazását.
Kitárult előtte és magába fogadta őt Apophis48. A karakter, amit
évek óta fejlesztett. Noha sokszor csak hajszálon múlott a sikere,
ügyességgel, ésszel, leleménnyel, avagy szerencsével eddig minden
megpróbáltatást túlélt, és sikereinek köszönhetően az egyik
legütőképesebb harcosnak számított, kivételesen erős, hatásos
felszereléssel és sokak szerint mesés vagyonnal büszkélkedhetett.
Percekig csak gyönyörködött az avatárjában, jól ismerte annak a
robusztus páncélosnak a félelmetes külsejét, amelyet birtokolt. Eleve
egy izomkolosszust választott, egy igazi harcost, amelyet még
egyedibbé és legyőzhetetlenséget sugalló külsejűvé duzzasztott.
Maga is legendás játékosnak tartotta ezt a nyolcvanhatos szintű
karakterét; olyasvalakinek, akihez hasonló talán száznál is kevesebb
létezhet a Földön. A képességei és a játékban töltött ideje alapján
rendelkezett hivatalos IT-Aréna tagsággal, noha a valódi Arénában
még sosem járt. Ezt csakis a legkiválóbb IT-Online játékosok
érdemelhetik ki, mert a legtöbb küldetésben nem a karakter harci ereje,
hanem a mögötte rejlő ember valódi készségei számítanak. Nagy

12
általánosságban ezek az éveken át fejlesztett és turbózott karakterek
könnyűszerrel le tudják győzni a frissen regisztrált kezdőket, de nem
minden esetben. Valójában a játékosok között maximum két-
háromszoros különbségek lehetnek, amit egy jó adottságokkal
rendelkező kezdő képes lehet áthidalni. Az IT-Onlájn világában, bárkit
érhet meglepetés; aki lenézi a kezdőket, legyen az bármilyen tapasztalt
és kimaxolt karakter, könnyen megeshet, hogy egy friss hal elbánik
vele. A virtuális valóságnak ezen szintje többekből hosszútávfutókat,
atlétákat, kardforgatókat és remek deszantosokat varázsol. A
megterhelő küldetések a horizontális futópadon valódi mozgást
igényelnek, és fejlesztik az ember fizikumát. Még ha valaki nyápic
csontkollekcióként alkotja is meg kezdő karakterét, idővel nem csak a
játékban, de a valóságban is kifejlődnek az izmai. A különleges
kiegészítőknek köszönhetően a játék valósághű élményt biztosít. Az
igazán tehetősek vehetnek metamorfikus kesztyűket, fegyvereket és
páncélokat, míg másoknak cserélhető, olcsóbb műanyag kiegészítőire
kell ráhúzni a roppant menő skineket, amit a játék varázsol az egyszínű,
unalmas tárgyakra. Kamerák és érzékelők követik a játékos minden
valós mozdulatát, és azt viszik át az onlájn világba. A módszer tökéletes
és elvileg „csalásbiztos”. A tucatnyi érzékelő miatt még akkor sem
veszíti el valaki a megszerzett javakat vagy karaktereket, ha elmegy az
áram vagy kihagy az internet; hiszen a szereplő csak akkor él a virtuális
térben, ha a rendszer a valóságban, annak minden mozdulatával
egyetemben érzékeli a játékost.
Sokan, akiknek a játékban vészes mértékben elfogy az életerejük,
úgy próbálják megúszni a végpusztulást, hogy egyszerűen kiugranak a
driftkörből, eltűnnek a szenzorok elől, és így a játék kimenti a haldokló
karakterüket. Ez a módszer nem túl sportszerű és elegáns, mégis
legálisnak számít és rengetegen alkalmazzák, Terry viszont még sosem
tett ilyet. Ő mindig a végsőkig harcolt, és mindig nyert, mert a játékban
nem ismert lehetetlent és sosem adta fel. Ha megjelent egy
küldetésben, akkor nem sokan álltak az útjába; a legtöbben tudták,
hogy jobb lesz félrehúzódniuk, és inkább kívülállóként vagy
támogatóként élvezni pengéi táncának látványát. Eredményességét és
vívótechnikáját sokan irigyelték Apophis48-tól.
A rendszer észlelte Terry játékba lépését, és a szokásos formulával
köszöntötte:
– Üdvözöllek, Apophis48! A legutóbbi küldetést a hatvanhármas
szektorban szakítottad félbe. Akarod folytatni? – Terry az „IGEN”

13
fölé irányította a gondolatvezérelt kurzort, majd elméjének parancsával
kattintott, és elindította a játékot. A rendszer most is verbálisan reagált.
– Figyelmeztetlek, Apophis48! A folytatni kívánt küldetés a
jelenlegi nyolcvanhatos szintedhez mérten 126%-os nehézségű. Sok
sikert és mesés vagyont! – zárta a csevegést az udvarias női hang, és
hagyta, hogy Terry, Apophis48-cá lényegüljön.
Legendás, aranyvésetű páncélja feszült izmos testén, karján tetovált
motívumok és rajzolatok hirdették elért sikereit. Kopasz fején
aranyozott sisakot viselt, stilizált aranyszárnyakkal. Bal szeme alatt
forradás húzódott, még inkább fokozva macsóságát, állát fekete szakáll
keretezte, afféle szögletes és sűrű, mint ami az ősi sumér
ábrázolásokból ismert, és akár Gilgames király ikertestvérének is
beillett volna.
Jóformán még körbe sem nézett a világban, máris lerohanták, de
ez nem támadás volt; itteni kedvese, Helio fogadta őt, egy sudár
harcosnő, akinek a teste nagy részét alig takarta valami. Ő nem viselt
komoly páncélt, eredményességét inkább a mozgékonyságára,
fürgeségére alapozta, no meg vaskos bicepszére. Magas volt és karcsú,
akár egy topmodell, hosszú, egyenes szálú, búzaszőke haja a derekát
verdeste, ám kar- és combizmai alapján inkább lehetett őt egy fitnesz
bajnoknak nézni, semmint a divatbemutatók vézna és légies
tüneményének. Arcának klasszikus vonala kedvességet és nőiességet
sugallt, ámde egyfajta férfias keménységet is érzékelni lehetett kiálló
pofacsontjában és rideg, jégkék tekintetében.
– Szerelmem! – rikkantotta a harcos szépség, aztán a nyakába
ugrott Terrynek, és úgy csókolgatta az arcát és a szája sarkát, mintha
perzselő vonzalommal imádná. – Hol jártál már?
– Helio, kedvesem! – köszöntötte Apophis, majd virtuális csókot
lehelt a forró ajkakra.
– Már azt hittem, sosem jössz, és a végén nélküled kell megmenteni
a világot – nyafogott Helio kissé bosszúsan, lebiggyedő szájjal. A
csúfondáros arckifejezés mögött Terry sejteni vélte a játékos
kacérságot.
– Ne haragudj! – szabadkozott. – Néha aludnom is kell.
Hazudott, hiszen jószerivel alig aludt utolsó ittjárta óta. De vajon,
Helio hogyan csinálja? Ő azóta is játékban maradt? Talán már hetek
vagy hónapok óta nem alszik?
Vagy talán Helio nem is valós személy, inkább a játék szerves része?
Bárhogy is, ez a nő annyira valóságosnak hatott, hogy Terry kételyei

14
ellenére is létező személyként gondolt rá. Szerette volna hinni, hogy
Helio igazi, akárcsak Lisa, vagy ő maga. De valahányszor, amikor Terry
belépett a játékba, Helio mindig akcióra készen várta őt.
– A háború elkezdődött – méltatlankodott a nő, szinte kislányosan
kényeskedve. Terry beleborzongott ebbe; hát, igen, ez a fajta
panaszkodás a legtöbb férfit leveszi a lábáról. – A többiek előrementek,
én kerestelek, de te nem voltál sehol. Már azt hittem, kicsináltak a
rohadékok… Legalább százötven szörnyet öltem meg egymagam… A
követőink közül a legtöbben elestek vagy megfutamodtak, és már
Fredrik, CarlosSAN43, Dzsinn, Karak, Elenor és Léna sem bírja
sokáig. Csak is benned bízom, Apo! Ha nem találjuk meg időben a
tornyot, mindenkit átváltoztatnak, és nem marad egyetlen lélek sem a
planétán, aki beállhatna mögénk.
– Tudom, drága – simított végig Terry a nő arcán. – Ha
késlekedünk, mindenki megfertőződik, és akkor jelentős túlerőben
lesznek a szörnyek. Esélyünk sem marad.
A felszerelésével babrált.
– Ennyi cucc bőven elég lesz – nevetett Helio, majd csókot
nyomott a férfi arcára, és leugrott a szirtről a szakadékba. Öt métert
sem zuhant, amikor felszikrázott körülötte a mélybíbor sötétség, és egy
nyolcszögletű fénykapu fogadta magába a testét.
Terry habozás nélkül követte. Ő is belecsobbant a kapu
hűvösségébe, és azon keresztül bejutott a háború sújtotta Zendor
bolygó harcainak kellős közepébe.
– Ezúttal megküzdünk a Fekete mágussal. Ma biztosan nem
vallunk kudarcot! Előre, emberek! – kiáltotta Terry, és az életben
maradtak gondolkodás nélkül követték őt.
– Ez az! – süvítette a lány, és pörögve, kacagva vagdalkozott; sötét,
lidérces alakokat vágott és csonkított.
Karak, a törpe porrá zúzott egy jéggólemet, majd Léna mágikus
villámai sújtottak le a harctérre, amik a gyengébb szörnyeket
elporlasztották, az erősebbeket pedig megbénították.
Éjfekete nyilak szelték át a levegőt. Egy vessző lepattant
Apophis48 pajzsáról, egy másik elől pedig elhajolt, és végignézte,
ahogy Elenor és Dzsinn tüzes nyílesővel viszonozzák az ellenséges
csapást.
– Félre, Apophis! – kiáltotta egy alacsony szintű bőrpáncélos alak,
mintha egyedül szerette volna lemészárolni az ellent. Apophis elképedt
a másik szemtelenségén. Talpig páncélba öltözött, magasrangú

15
gamerek sem merték volna megzavarni, nemhogy ráparancsolni.
CarosSan43 viszont félelmet nem ismerve támadott, de Apophis48
nem lépett félre, sőt támadás közben tudomást sem vett a kezdőről, és
elsöpörte a helyét nem tudó amatőrt, minden értékével egyetemben.
CarlosSan43 elterült a földön, és idegesen bemutatott csapattársának,
míg kreol testét el nem nyelte a föld.
– Te barom! – hördült fel Terry, és ebben a pillanatban hagyta
véglegesen maga mögött a kiábrándító valóságot, még az emlékét is
sanyarú körülményeinek, a Lisával való veszekedésnek, és mindennek.
Immár semmi más nem létezett a harcon és a sötétség lidérceinek
kíméletlen aprításán kívül.
Kiürült minden emléke, csakis a harc és a diadal öröme hullámzott
lelkében. Ő és Helio, a férfi és a nő, a diadalmas páros egyfajta túláradó,
virtuális bajtársiasságban – és szerelemben.
Hosszú órákat töltöttek furcsa, félelmetes lények gyilkolásával, az
idegen világ egyre mélyebb megismerésével, miközben mind közelebb
jutottak a fő célpontjukhoz, a Gonoszság Eredendő Fészkéhez, a
pokoli Zendor végső kastélyához.
Patakokban folyt a vér, bűzös, sötét testnedvek fröcsögtek,
levágott végtagok repültek, csonkolt testek vergődtek és
vonaglottak…
…és közben Heliónak időről időre még arra is maradt érkezése,
hogy kacagva ölelgesse és csókolgassa őt…
… hogy aztán máris megperdüljön, és lefejezzen pár üvöltve rájuk
rontó szörnyeteget.
Mámor járta át Terryt, és tucatjával ritkította ellenfeleit. Már azt
sem tudta, ki ő, és mi a célja, csak tette, amit az ösztönei diktáltak, és
nem is vágyott másra, csak gyilkolni, gyilkolni…
…irtani a szörnyeket.
Még ha akár tízezren jönnek is ellenük, diadalmaskodni fognak,
mert győzniük kell!
– Terence! Teren… – Ismerősnek tűnt a hang, számtalanszor
hallotta már, de nem Helio ajkai formálták. Nem tudott hozzá arcot
társítani, és olyan távolról jött, mintha egy ismeretlen univerzumból
szólították volna. – Terry! Kérlek… könyörgök…

*****

16
 – Terry! – ordította kétségbeesetten Lisa. – Könyörgök, vedd le!
Vedd le! Kérlek, vedd már le a fejedről azt a szart!
Terry próbálta kizárni a hangot, és a küldetésére koncentrált.
Elhajolt egy jókora, fogazott penge elől. Ruganyosan szökellt, akár egy
táncos, a forgások és perdülések nyomán sátáni, vicsorgó szörnyfejek
hullottak a porba, levágott végtagok röppentek a levegőbe, kiontott
belek tódultak a földre.
A fekete kastély, a Gonoszság Eredendő Fészke, semmivel sem
került közelebb. Sőt, úgy tűnt, mintha távolodott volna, s egyre több
és több teremtményét okádta magából. Terry épp arra gondolt, hogy
ennek sosem lesz vége, és évtizedeken keresztül vagdalkozniuk kell,
mire győzedelmeskednek, amikor új ellenfél sodródott az útjába.
Hatalmas méretű, mázsányi súlyú hosszúkard pengéje csapott le rá, és
felszakította aranyveretes pácélját, majd ahogy továbbcsúszott,
centikre süvített el a nyakától. Már a puszta légörvény, amit a penge
kavart, csaknem kitörte a nyakát.
A kardot tartó szörnyeteg egy két lábon járó, legalább három méter
magas, arc nélküli, amorf, rőt borzalom volt. Még a vörös napot is
kiradírozta a háttérből; a három hold kékes fényében úgy derengett
előtte, akár egy groteszk isten, aki elhatározta, hogy mindent elpusztít
maga körül. Duzzadó izmai félelemmel töltötték el Terryt, de mégsem
hátrált meg, épp ellenkezőleg. Kardjával válaszcsapást mért a lényre.
Az viszont könnyűszerrel hárított, megpördült, majd egy balkezes
felütéssel a levegőbe röpítette ellenfelét.
Apophis48 már órák óta küzdött. Helio és harcostársai már rég
elsodródtak a közeléből; azt sem tudta, élnek-e még vagy halottak.
Immáron fáradtnak, nyűgösnek érezte magát. Az ereiben keringő
C17H21NO4 áldásos hatása már a feledés homályába veszett, talán
ezért sem tudta kivédeni a támadást.
Még egy löketet, csak még egyet – mormolta magában, de most mintha
fohászát meghallgatták volna az égiek és szervezete ijesztő, turbó
fokozatba kapcsolt, amitől minden csak rosszabb lett. – A fenébe! Nem
kellett volna bevennem a Spatulát.
A világ kitágult előtte és még a levegőben behúzta a nyakát, ezzel
elkerülte fejének elvesztését. A szörny lendülő kardja egy málladozó
gránitoszlopot zúzott ketté, por és kőszilánkok záporoztak Apophis48
arcába. Fél lábbal talajt fogott, és támolyogva előre lendült. Szúrt,
vágott, inat és csontot talált, a lény lába mégsem remegett meg, sőt,
felemelte izmos karját, és lesújtott vele. Apophis48 négykézlábra

17
zuhant. Forgott körülötte a világ, majd egy jól irányzott rúgástól
elterült a porban. Felállt volna, de valami, vagy valaki, egy láthatatlan,
külső erő, amely megragadta, kegyetlenül cibálta a testét, és nem
engedte őt tovagördülni a végzetes csapás elől.
KRITIKUS SÉRÜLÉS! – Terry fel sem fogta a hallottakat. Rosszul
érezte magát, émelygett, szédült, majd egy csapást érzett, ami leverte
acélsisakját. Tar fejbőre felrepedt, vér csorgott le a homlokán, nyúlós,
rőt függönyt húzott a szeme elé, amitől minden vörös és beszűkült lett.
A következő ütéstől elsötétült körülötte a világ, és saját halott apja
groteszk, vigyorgó ábrázatával találta szembe magát.
David Kölsch most fiatal, talán a húszas évei közepén járhatott,
mint azon a réges-régi, megfakult fényképen, amelyet éveken át látott
a falon, a komód fölött. Terry úgy érezte, hogy ő is vagy két tucat évet
fiatalodott, gyermekként érzékelte, ahogy a magasba emelik és
hintáztatják, feldobálják, elkapják. Egy másik világ szippantotta be, egy
gyorsan pörgő fergeteg, egy sebesen robogó tornádó tölcsére; nem is
értette, mi történik, miféle erő ragadta el. Felsejlett ugyan benne egy
halvány gondolat, de mire formát öltött volna, már el is illant előle
korábbi apaképe, majd számtalan rövid, de annál jelentőségteljesebb
momentum váltotta fel rohanó életéből.
Aztán az összes illúziót eloszlatta az a lefelé csapódó bütykös ököl,
amely feléje tartott. Elöntötte a gyűlölet, amit a szeplős képű fiú iránt
érzett. Az ököl az arcán csattant, de a fájdalmat nem is érezte, csak a
csalódottságot és az értetlenséget. Az ütés lendületétől hanyatt esett,
majd ugyanabban a pillanatban Moszkvában találta magát az anyja
temetésén. Ahogy a harangok kongtak, és lassan leengedték az esőtől
sáros gödörbe a koporsót, úgy vált egyre világosabbá számára a
visszafordíthatatlan tény: soha többé nem láthatja viszont a nőt, aki
megszülte és felnevelte őt. A félelemmel átszőtt rettegés ismét
eluralkodott lelkén, és ez most minden más valaha érzett fájdalomnál
erősebben szorongatta a szívét. Felkavarta ez az emlék, első találkozása
a halállal.
A következő látomása ismét apjáról, a nagy emberről szólt, ahogy
a sárban fetrengett, ő pedig hiába erőlködött, az idős Kölsch túl
nehéznek bizonyult számára. Aztán egy nagy, szinte üres gyár képe
bontakozott ki előtte, a nyugalom és az otthon érzése kerítette
hatalmába. Ezek után diszkófény villant fel előtte hangos zenével,
bulizókkal, mély kontrasztot adva a korábbi képsoroknak. Megjelent
előtte a mosoly, azé az egyetlen nőé, akit valaha szeretett, majd szinte

18
nyomban vörös páraként foszlott szerte a látomás. Aztán injekciós tű
hegyét látta a bőre alá mélyedni, saját vérével keveredő, áttetsző
anyagot, nyugalmat, megkönnyebbülést, majd sok-sok pénzt és azt az
arénát, amire mindig vágyott.
Végül a megnyugvás rőt ködéből egy lélektelen gép bontakozott ki,
egy masszív fémszörnyeteg. Rávicsorgott, lapátszerű fogait, agyarait
csattogtatta. Harapott, tépett, marcangolt. Szövetek, inak szakadtak, ő
pedig sikított, ahogy csak tudott. A rettegés betöltötte a teret, amelynek
közepéből áradt a szörnyű álkapcsokon szikrázó, vakító, bíbor fény.
Lángcsóvák csaptak felé, és ekkor már tudta, hogy itt a vége, nincs
tovább. Valami apró, forró dolog őrült erővel ütötte oldalra a fejét, a
nyaka nem tudta követni a mozdulatot. Tompa, bódító érzés
uralkodott el rajta, mialatt a saját csontja roppanását, ina reccsenését
hallotta néma sikoly kíséretében.
Az Eredendő Gonosz Fészkét ezúttal sem sikerült elpusztítania!

*****

Bár mindig a végsőkig harcolt, sosem tartotta magát hősnek,

inkább amolyan kétségbeesettnek és elszántnak, most mégis bátran
nézett szembe saját pusztulásával. Tudta, hogy ezt nem éli túl, és
megadta magát a halálnak. Azzal nyugtatta magát, hogy a fájdalom
pusztán egy agyi folyamat, ami emlékeztet gyenge, törékeny és gyarló
fizikai létünkre, viszont ez a bebeszélt magyarázat nem élt benne
sokáig. A gondolaton túljutott, agya a pánik és az idilli harmónia közt
ingázott, halálos sebeiből csendesen csordogált szinte azonnal
megdermedő, sűrű vére. Egy perce még félt, de mostanra elmúlt
lelkéből a rettegés, már semmit sem érzett, csupán teste hanyatlását.
Mozdulni sem bírt, s ahogy megállíthatatlanul folyt a vére, úgy
távozott belőle a remény és az életbe vetett hite. Felfogta és elfogadta,
hogy innen már nincs visszaút. Várja a tüzes pokol, a föld mélye és a
lelkét örökké fogva tartó test bomló börtöne.
Csak a Semmi.
Biztosan tudta, hogy meghalt és az is világossá vált számára a
hosszú, gyötrelmes percek alatt, hogy nem csak a játékban. Mindezek
ellenére mégis egyfajta fatalista belenyugvás telepedett a lelkére.
Kíváncsian szemlélte a rá váró végső utat, és fogalma sem volt arról,
hogy a sors különös tréfát űz vele…

19
 Ha bárki megsúgta volna neki e percben, hogy hamarosan ő lesz
az, aki megváltoztatja a világot, és örökségétől még évszázadokig
szenved majd az emberiség, akkor nagy valószínűséggel, még e kínos
pillanatban is harsány nevetésbe kezd.
Az álomképek ólomszerű lassúsággal libegtek tova, egyre
távolodtak. Csigolyáinak roppanásai még ott visszhangzottak a
fejében, égett test szöveteinek viszolyogtató szaga lengte körbe
mozdulatlan alakját.
És mégis rángatták, visszafelé cibálták, nem hagyták elenyészni.
– Terry! Már legalább tizenhat órája nyomod, könyörgök, vedd le!
Le kell venned… most… Terryyy!
Szeretett volna tovaúszni, elsodródni, végleg beleolvadni abba a
Végső Semmibe, de egy meghatározhatatlan lény úgy csimpaszkodott
belé, mint sebzett kismajom az anyjába. Szíve zakatolt, rendszertelenül
dobolt mellkasában, miközben sápadt lénye kétségbeesetten
fohászkodott a megnyugvásért. A Valóság beszivárgott a bársonyos
sötétbe, és kifelé cibálta elgyötört lényét az egyre inkább beszűkülő
delíriumból. Ő pedig képtelen volt tovább kizárni ezt a visszatartó
erőhatást, és hatalmasat lökött a puha alakon, aki már percek óta
szabotálta mozgását, és immáron nem csak rángatta, de az arcát
karmolta.
Engedj el! – üzente szavak nélkül. – Hagyj menni, kedvesem… Helio,
hagyj, nem érdemellek meg téged, szörnyű alak vagyok…
És csak bizonytalan szellőként simított végig elméjén az az
érzésfuvallat, miszerint talán nem is a harcosnő az, aki az életéért küzd.
Valahogy mintha kiszabadította volna magát, hogy folytathassa
végső utazását, vagy talán ezt is csak képzelte. Fény ömlött szét
pupilláján, szúrós, bántó fehérség, és egy pillanatra rá, végképp
megszűnt létezni számára az a világ, amit mindennél jobban imádott,
amiben addig élt, de amelyben mostanra tökéletesen meghalt, és nem
csak itt… Valahol a mélyben bizonyosságot nyert, hogy a való életben
is átélte a saját halálát.
A közelmúlt eseményei, a harc a szörnyekkel, a Gonoszság
Eredendő Fészkének vérvörös sziluettje, a halálos pengével táncoló,
szőke Helio és sok minden más a Zendor világán furcsa, torz
rémképekként tükröződtek vissza a tudatában, és ő, miután visszafelé
rángatták a pusztulás szakadékának pereméről, keserves igyekezettel
küszködött, hogy megőrizze az elsuhanó álom töredékeit a valóság

20
támadásával szemben. Úgy érezte, mintha teljes napok estek volna ki
számára, és most megtörtént, az elképzelhetetlen.
Kiugorhatott volna a játékkörből, megfogyatkozott életerővel. Ha
kiszökken a kamerák és érzékelők látóteréből és rábízza magát a
szervere jóindulatára, akkor talán minden másképpen alakul. Ám ő
még soha nem tett ilyet, és ezúttal sem akart.
Másképp döntött.
A szörnyek elleni csatában a végső pusztulás az egyetlen kiút.

*****

Fémes dübögés, csörömpölés hallatszott, kiabálás, veszekedés,

elmosódott gyereksírás. A tömbház folyosójának régi izzói villództak
az esti szürkületben, a falhoz támasztott, kiselejtezett, valaha jobb
napokat megélt bútorok sejtelmes árnyékot vetettek a repedezett,
penészes falakra. Patkányok özönlöttek elő a csatornákból, és
csapatostul rontottak rá a girhes macskákra.
A nap már magasan járt az esőfelhők felett, mire a szomszédos
öntöde gépeinek zakatolása és dübögése elhalkult, véget ért az éjszakai
műszak, és a munkások komótosan szállingóztak a kijárat felé. Az
óriási lakótömbre ritkán tapasztalt némaság telepedett, szinte harapni
lehetett a feszültséget. Általában hangosan zajlott az élet a folyosókon,
de most, akár a légy zümmögését is meg lehetett hallani. A lakók
behúzódtak saját kuckóikba, és úgy tűnt, elő sem jönnek másnap
reggelig. Ám ez a mai nap nem bizonyult átlagos napnak.
Váratlanul idegtépő ordibálás törte meg a csendet, aztán egy női
sikoly.
Az iszonyatos hangra többen előjöttek vackaikból, és a
félhomályos folyosókon kérdőn meredtek egymásra; mások csak a
résnyire nyitott ajtókból vagy a bedeszkázott ablakok résein át
leskelődtek. Valami történt, de senki sem tudta, hogy mi.
Ütő- és vágóeszközökkel felfegyverzett férfiak rohantak ki az
omladozó folyosóra, amelynek az oldalába és padlójába robbantott
résein keresztül látszott az alattuk elterülő, szédületes mélység. A
lyukakon olykor orkán erejű szél süvített be az általában kihalt
folyosóra. A felzaklatott emberek kavarták fel az áporodott levegőt;
kopott talpú bakancsok csattogtak a betonon, értetlen kiáltások
közepette. Aztán miután tisztázták honnan jöhetett a sikoly, felváltva

21
nekifeszültek annak a kopott, de mégis masszív faajtónak, ami mögül
a sikítást hallották.
– Terry, engedj be! – kiabálta az egyik harcias szomszéd, aki
morgott akár egy rekedt kutya. – Terence! Kölsch…
Eleinte csend, aztán egyszer csak torz bömbölés, majd valami
eszelős jajveszékelés zengett a lakásból. Akárha valakit nyúznának
odabent.
A szomszédok visszarettentek kissé, de aztán bátorságot gyűjtöttek
egymástól, és pár perc múltán már hárman próbálták nekifutásból
betörni az ajtót, viszont az ellenállt, mintha a legkeményebb ötvözetből
lett volna.
– Nyisd ki, koma! – üvöltötte az egyikük.
– Megdöglötök mind, ha nem engedsz be – feszült az ajtónak Oleg.
– Remélem, nem nyírta ki magát az a rohadék… én akarom felkoncolni
saját kezűleg!
– A rendőrség már úton van – kiabálta egy szúnyogképű alak.

*****

Odabent Terry bizonytalan, rogyadozó léptekkel járkált fel-alá.

Mocskos kezéből kihullott a csorba pengéjű vadászkés, és összevérezte
a repedezett padlót.
– Mit tettem? – motyogta zavarodottan. Megöltem valakit.
Ügyet sem vetett az ajtót döngetőkre, az arcát tapogatta, idegesen
keresett valamit, mintha nem is a gyilkosság, hanem a Hibridszemüveg
hiánya lenne élete legnagyobb problémája.
– Hová lett? Hová…? – A kérdéseire senki sem válaszolt. – Az
előbb még rajtam volt az a kurva szemüveg! – Ingerülten kutakodott.
Végigtapogatta az ebédlőasztalt, kihúzgálta a fiókokat, négykézlábra
ereszkedett, megnézte az asztal alatt. Véres tenyere nyomot hagyott a
tompa fényű dekorlemezen. Reszkető kézzel a nadrágjába törölte a
mocskot, és egyre idegesebben keresgélt tovább, majdnem leverte a
ragacsos tányérban összeaszott, penészes pizza darabot.
Nem találta a szemüveget, majd a lakás egyetlen szobája felé tartott,
de megtorpant. Homályos emlékek törtek rá, amik szinte letaglózták.
Tudta, hogy mindenki ott van a szobában. A családja és az a szörnyeteg
is, akit megölt.
– Lisa! – kiáltotta bizonytalanul. – Bob… Tom, valaki – suttogta.
„Megdöglötök mind” – visszhangzott Oleg hangja, Terry fejében.
22
 Lassan mégis elindult, és megfontoltan átlépett a kopott küszöbön.
– Mit tettem? Mit tettem? – ismételte hitetlenkedve.
Felfogni sem bírta, nem is értette, hogy miért.
A szörnyek! – motyogta hangtalanul. A szörnyek tehetnek mindenről…
ők, igen, ők voltak… ők tették…a szörnyek… ők, akarták ezt… Ó, jaj!
Semmit sem tehettem. Mindenkit ellenünk fordítottak! Miért nem mentem el
lopni? Miért nem fizettem nekik? Valahogy összeszedhettem volna a pénzt, de
ezeknek semmi sem elég.
– Én… ezt nem akartam! Én ezt… soha nem tettem volna, velük!...
Jóságos úristen! Miért nem kértem kölcsön valakitől?
De hol van a gyilkos? Hol van, akit megöltem? – nézett körül
tanácstalanul a szobában Terry, és akkor rájött: Ezek rám akarják
kenni… valaki beengedte őket, gyilkoltak, majd távoztak, és bezárták
őt. „A Rendőrség már úton van.” Így biztosan megszabadulnak tőle.
De mit ártottam én a bandának, hogy ennyire meg akarnak szabadulni tőlem?
Listov keze lehet a dologban, biztosan valaki elfecsegte a tervem a Kapitánynak.
Fél tőlem és ennek a családom itta meg a levét. Gondolkozz! Valamit ki kell
találnod! Csapdában vagy, egy szörnyetegekkel teli világban.
Néhány évvel ezelőtt még derűsnek látta maga előtt a saját útját.
Világos és tágas lakásban éltek Permben. Szerették egymást Lisával,
boldogok és elégedettek voltak. Mára komolyan aggasztotta az élet,
nem ezt képzelte el korábban. A sápadt falak eszébe juttatták, hogy a
„Dél Sírhantján” él, egy rég elfeledett szemétdombon, ahol a vörös
timföldön és a pusztuláson kívül semmi sem maradt. Csakis a sivárság
és a kilátástalanság.
Komoran ült az ágy szélén, igyekezett rájönni, hogy mi történt, mi
változott. Nézte halott családtagjait, és valami távoli bűntudaton kívül
semmi mást nem érzett.
De miért nem?
Ennyire belefásult volna?
Vagy tudatosult benne, hogy a világ, amit eddig megismert,
gyökeresen megváltozik, és a teljességhez képest ennek a három
ártatlan emberi lénynek a pusztulása jelentéktelen? Mindenét
elvesztette, de talán mégis nyert valamit. Lisa kordában tartotta és ő
elnyomva érezte magát. Most már nincs semmi, ami visszafogná.
Nincs semmi, ami gátolhatná a fontosabb terveit. Kivéve, ha a lakás a
koporsójává válik. De ha ezt írták meg, akkor elfogadja. Neki így is jó.
Teljesen mindegy, csak változzon valami.
De miért? Mi fog történni? Miféle fontosabb terveket kell megvalósítania?!

23
 Terry sóhajtott, ő maga sem tudta. Csupán egy Magasabb Erő
eszközének érezte magát, egy jelentéktelen alkatrésznek, ami azt teszi,
ami a feladata.
De mi a feladata?
Érezte, hogy a kérdésre a válasz a múltban rejtezik. Semmi sem
véletlen, mindennek oka van, hogy mi miért történik.
Bosszantotta a tehetetlenség, és egyre nagyobb düh hatalmasodott
el rajta. Végignézett az ágyon, néhai családján, akik immár mereven
bámultak a semmibe. Lisa bájos arcát eltorzította a ráfagyott rettegés.
Vajon mit gondolhatott, amikor rádöbbent, hogy Oleg nem viccel,
tényleg meg akarja ölni őt? Valószínűleg nem is a saját élete miatt
aggódott, Bobbyt és Tommyt próbálta volna megvédeni.
Terry sóhajtott. Szeretett volna még mondani valamit nekik
búcsúzóul, talán azt, hogy sajnálja, de csak bámulta őket szenvtelenül,
képtelen volt kinyögni a szavakat. Valójában nem érzett megbánást,
gyászt, csak a végtelen ürességet, ami fagyosan mardosta lelkét. Bosszút
állok értetek, gondolta. Mindenkit megölök, akinek köze lehetett ehhez. Oleg,
Listov és az összes kibaszott szörny ezen a francos planétán.
A felesége felvágott hasából, kibuggyanó beleiből áradó bűz
facsarta az orrát, és ez elnyomta a szoba egyébként is büdös, fanyar
szagát.
– Most jönnek és elkapnak minket a szörnyek – motyogta. – Talán
jobb nektek így, hogy meghaltatok…
Az ajtót döngető szomszédok, hirtelen elcsendesedtek odakint,
megszűntek a dübögések, már nem próbáltak bejutni a lakásba.

*****

– Tom, szerettelek! Sosem akartalak bántani! Ahogy anyukádat és

a bátyádat sem – nézett szánakozva a kisebbik fiára. Eszébe jutott,
hogy mintha őt látta volna korábban elillanni a futópad közeléből.
Vagy Bobby volt az? Hirtelen elkapta a tekintetét. – De… hova tetted?
Nem láttad valahol? Itt kell lennie! Vagy te dugtad el?
Zavarodottan tapogatta végig az ágyat, de nem találta, amit
keresett. Egyre dühösebb lett. Még ha maradt is benne némi józanság,
mostanra elpárolgott, és egyfajta érthetetlen harag vett erőt rajta.
Felkapta a komódon lévő üvegpoharat, mérgében a falhoz vágta volna,
de az a szorításától szinte felrobbant a kezében, és felsértette implant
karján a bőrt. Egy pillanatra megállt.

24
 – Te átkozott! – meredt a művégtagra. Általában ugyanúgy tudta
használni, mint a saját karját. Keveseknek tűnt fel, hogy implantátum.
– Te tehetsz mindenről!
Eszébe jutott, hogy amíg a gyárban dolgozott, ő és Lisa boldogan
éltek. Sosem voltak gazdagok, mindig is szűkölködtek, de egészségben,
boldogságban.
Azután kezdődött minden…
A gyári munka kimerítőnek, mégis elviselhetőnek tűnt, aztán… jött
a szörnyeteg!
Négy évvel ezelőtt a présgép letépte a bal karját. Előző este nem
aludt jól, rosszul érezte magát, zaklatott volt. A főnöke már nem
először fenyegette meg azzal, hogy ha nem dolgozik gyorsabban, ki
fogja rúgni. Elméjében élesen éltek még azok a képek, amikor az
egykori főnöke a szeme láttára változott át valamiféle szörnyeteggé az
egyik óriási gép árnyékában. Ekkor kapta oda a balját a présgép, amivel
dolgozott. A karjával együtt elvesztette a munkáját és talán az életét is.
Kárpótlást, fájdalomdíjat kapott a cégtől, azzal jó ideig elvoltak, sőt,
még egy drága és modern implant karra is futotta belőle. Akár vissza is
mehetett volna dolgozni, de amióta a veszteség érte, szinte ki sem
mozdult otthonról.
Helikopter rotorjának kerepelése törte meg a merengését.
Odalépett a nagyobb falon lévő lyukhoz, és lenézett a mélybe. A tömb
alatt baljós árnyak gyülekeztek, időnként kék és vörös fényárba
burkolódzva.
A szörnyek!
– Lisa! Miért nem hittél nekem? Most jönnek és elkapnak minket.
Jobb nektek, hogy meghaltatok – mondta fennhangon elhunyt
szeretteinek, és közben figyelte a ház felett elhúzó helikoptert. –
Csapdában vagyok – suttogta.
Menekülni próbált, de az ajtó előtt a feldühödött lakótársak vártak
rá. Azonnal megpróbálták megragadni, és kirángatni a folyosóra. Alig
bírt visszahátrálni a lakásába, és rácsapni az ajtót az utána nyomulók
orrára.
De hogyan tovább? Ez a lakás egyetlen kijárata.
Terry fel-alá járkált a nappaliban, majd hirtelen ötlettől vezérelve
kinyitotta a gázcsapot. Végigpásztázta a bútorokat, fegyver után
kutatva. Megmarkolta a keze ügyébe eső kést, majd az elméjében egyre
táguló űr ismét a hiányzó szemüvegre terelte a gondolatait. Tudta, hogy
túl sok időt tölt „odaát”, de a való életben nem találta a helyét, viszont

25
a szemüveg nap mint nap új világot varázsolt elé, és már rabjává vált
annak a világnak. Kóválygott a feje, nem bízott meg saját érzékeiben,
nem hitte el, hogy nincs rajta a drága eszköz, hát keresett egy tükröt,
és abban vette magát szemügyre.
Sosem volt túl jóképű, de most beteges, görnyedt képet mutatott.
Szikár, szálkás testét kelések és sebek borították, az arcát gennyel telt
duzzanat csúfította, zsíros bőre csillogott a pislákoló lámpafényben.
Felhúzta szikkadt felső ajkát, de rothadó fogai undort váltottak ki
belőle. Karját vastagon borította a vér. Tisztítani kezdte, mintha bármit
is számítana. A mocskot ezzel csak jobban elmaszatolta, viszont
halványan előtűnt a hős: Apophis48 rajzolata.
A keze idegesen remegett, elgyengült, azt hitte, menten elájul.
Néhány pillanat után újra erőt vett magán. Lenézett karaktere
képmására, majd hagyta, hogy a düh ismét eluralkodjon rajta. Szaporán
vette az állott levegőt. Letette a kést, és sután tapogatta erősen
kopaszodó fejét, közben kintről zagyva hangok szűrődtek be:
– Bent vannak! Törjék végre rájuk az ajtót!
Hallotta acsarkodó szomszédjait, és valami mély, földöntúli
morgást, aminek a mibenlétét nem értette.
A szörnyek?!
Elárultak! A saját szomszédjaim… idehívták a szörnyeket. Sosem fogom
megbocsátani nekik! – gondolta.
És a szörnyek jöttek. Beszakították az ajtót, semmi sem tartotta őket
vissza. A lakás megremegett a felrobbanó gránátoktól, a fegyveresek
rohamától. Terry beugrott a fürdőszobába, a sarokban, a kitárt ajtó
mögött bújt el, a lélegzetét visszafojtotta, nehogy rátaláljanak. A
behatolók pattogó, csörgő, morgó hangokkal érkeztek, majd miután
benéztek a konyhába és a kisszobába, összegyűltek a nappaliban. Terry
a mosdó fölötti tükröt figyelte a sötétből. Többen is feléje néztek, a
kutató pillantásokból arra következtetett, hogy senki sem látja őt.
Hamarosan rájönnek, hol vagyok. Nekem kell először támadnom!
Egy vakolatdarab hullott le az omladozó és penészes plafonról,
amire többen odakapták a tekintetüket, és Terry kihasználva az
alkalmat puszta kézzel nekirontott a hozzá legközelebb állónak.
Ekkorra már, megvetéssel a szívében, szinte vágyta a halált.
Egy gúl, gondolta. A behatolók legjobban a Silent Hall horror játék
felegyenesedett „ghoul” kreatúráira hasonlítottak.
Hatalmas agyaraik kilógtak a szájukból, olyan hatást keltve, mintha
folyton vicsorognának. Az arcuk és szemük helyén nagy, vörös lyuk

26
tátongott. Legalább két méter magas lehetett mindegyik; vaskos
izomzattal, emberi fegyverekkel és golyóálló ruházattal felszerelve.
Terry számtalanszor látott már hasonló kreatúrákat, különböző
virtuális játékokban. Elhitték magukról, hogy emberek, majd
átváltozásuk után emberhússal táplálkozó szörnyetegekké lettek.
A lény rögtön észrevette a rárontó férfit, hátralépett, majd
meghúzta a ravaszt. Terry szúrást érzett a mellkasában, de ez nem
állította le a lendületét. Kissé meglepődött, mert a roncsolás elmaradt,
de az a déjá vu érzés, ami egy ideje nyomta a lelkét egyre erősödött és
már ekkor tudta, hogy nem menekülhet.
A lövés hangja másképp csengett, mint amire számított, viszont a
találat helyéről sugárzó fájdalom iszonyatos gyötrelemmel járt. A
furcsa szerzet nekirontott, és egyszerűen fejbe vágta a puskatussal.
Terry nekiesett a rozoga ebédlőasztalnak, az hangos reccsenéssel
megadta magát, és kettétört. Az egykori családapát végül a fal állította
meg. Több helyen is csípést érzett a testén, mozdulatlanná merevedett,
az éles fájdalom gyorsan sugárzott szét a gerince mentén, azután tompa
sajgássá silányodott. Az egyik alak odaugrott hozzá, az arcába nyomta
puskájának jéghideg csövét.
Az idegenek tárgyaltak egymás között valamit, majd szétszéledtek
a lakásban.
Egy behemót a kis Tomot szorította groteszk karjába, és kiszaladt
vele a lakásból.
– Ne! Csak a fiút ne! Hagyjátok őt! – kiabálta Terry.
A gyerek magánál volt, a több késszúrás ellenére még élt.
Nyöszörgött valamit, mintha ellenkezni próbálna. A kis Thomas
ugyanazt a hörgésszerű hangot adta ki, mint ezek a lidércek.
Terry eddig azt hitte, hogy a nyolcéves kisfia halott, hiszen az első
szúrást éppen ő kapta, amikor a testével próbálta védeni az anyját. De
nem. Thomas még élt…
Ekkor az egyik jövevény megragadta a földön fekvő Terry bal
karját, és megpróbálta hátrafeszíteni. A jobbját egy pillanat alatt
eltörhette volna, de a balban az apró szervók erősen tartották magukat,
így képes volt ellenállni, és nyert némi időt. Ekkor a gúl oldalán valami
fényes csillant. Terry erőt vett magán, bár jobbja még nehezen
engedelmeskedett, de sikerült felnyúlnia a lény ruházatához, és
előhúzott onnan egy vadászkést. Közelebb hajolt, de mire az arcnélküli
észrevette, hogy mi történik, odacsapott, elvágta a torkát, és az idegen
pillanatokon belül holtan terült el a betonon.

27
 Ezután sietve felállt, majd megpördült, rögtön két jövevény
támadta meg szinte egyszerre. Játékos beidegződésekkel hajolt el az
ütéseik elől. Hárította az irgalmatlan erejű rúgásokat, majd
meglendítette az arcnélküli alaktól elcsent tőrt, és sebészi pontossággal
vágta át egy újabb támadó torkát. A holojátékfüggőség rutinos
mozdulatokat és hihetetlen állóképességet kölcsönzött neki. A másik
idegen váratlanul kiosztott pár meglepő erejű balegyenest, ettől Terry
megtántorodott.
Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van, de amikor a szörnyszülött
újra lecsapni készült, Terry jól begyakorlott mozdulattal ellépett előle,
és elkapta annak lendületben lévő kézfejét, majd hátracsavarta. Mögé
került, a térdét ellenfele gerincének támasztotta, és teljesen kifeszítve
tartotta. Végül engedett a lény ízülete, reccsent az erős kar, és kifordult
a helyéről. Ez szabad utat biztosított Terry tőrének, amit így ellenfele
hónaljába vághatott. A lidérc rángatózva terült el a konyhakövön,
késsel a testében, amit Terry már nem húzhatott ki.
Ismét megjelent a lakásban az a gúl, aki korábban a kis Tommal
eltűnt. A vicsorgó pofájú gyermekrabló sokkal gyorsabb és erősebb
volt társainál. Fél kézzel elkapta Terryt, és a falhoz vágta.
Ő magával sodorta a komódot, és csörömpölve elterült a földön.
Ahogy próbálta feltolni magát, észrevette, hogy a lábába akadt az egyik
nemrégen megölt, arcnélküli idegen karabélya. Felkapta a fegyvert, és
behasalt a régi vaskádjába, mert azt gondolta a lakás legbiztonságosabb
pontjának. Meglepődött az M32-es súlyán, jobbja remegett alatta,
pedig „odaát” már számtalanszor tartott ilyet a kezében. Próbálta
kitalálni, hol lehet az ellenfele, de hiába lesett ki a kád pereme fölött,
nem találta.
Nem sokat várt, megsorozta a közeli falakat. Az M32-es
torkolattűzétől a padlóhoz közel berobbant az addigra már gázzal
telített levegő. A tűz végigkúszott a padlón, és minden szétszóródott
éghető szemetet meggyújtott maga körül. A lángok végül a szivárgó
palackhoz értek, és az felrobbant.
A detonáció kidöntötte a teljes északi falat, a lyukon keresztül
előtűnt a koszos, büdös és romos lakótelep képe. Láthatóvá vált a gyár,
ahol egykor Terry is dolgozott, és ami mára már majdhogynem teljesen
az enyészeté lett. A szebb időket is látott, kis község mostanra egy
viharvert romhalmaz lett, melyet vastagon belepett a vörös por.
Terry kitámolygott a kádból. Az arcán lévő kelés kifakadt, és
vörösesbarna lé folyt végig felhólyagosodott bőrén. Megmarkolta a

28
fegyvert, és ott folytatta a pusztítást, ahol korábban abbahagyta. Célba
vette a még ép falakat, ahol lapuló ellenfelét sejtette. Addig lőtt, amíg
az M32-es már csak üresen kattogott. A nagydarab idegen karcolások
nélkül megúszta a robbanást és a lövéseket, majd viszonozni kezdte a
tüzet. Több lövése is eltalálta Terryt, de ő már nem érzett fájdalmat,
viszont meglepődve tapasztalta, hogy nem engedelmeskednek a
végtagjai. Még az implantos bal karja sem reagált, pedig az saját
vezérléssel rendelkezett, az agy minden apró rezdülését figyelte.
Hallotta a kiabálást, de semmit sem értett. Újabb idegenek
rontottak be, majd hálót lőttek ki rá, és az végül teljesen megbénította.
A nagydarab gúl közelebb lépett hozzá, Terryre fogta fegyverét, és
rámordult; a csőből lángcsóva lövellt ki, Terry úgy érezte, felrobban a
mellkasa. Levegőért nyitotta a száját, de ez volt minden, amit a teste
tehetett. A következő torkolattüzet még látni vélte, aztán a világ
elsötétült előtte.

29
 2. MESSIÁS

Mozdulatlanul feküdt a földön; nem tudta, hol van, nem értette, mi

történik vele, megszűnt körülötte a külvilág. Aztán alagút tárult fel
előtte, és hívogató fehérség áradt felé. Csillapíthatatlan vágyat érzett,
hogy legalább egyetlen pillanatra megérintse. A testét nem érezte,
mégis haladt a beszűkült térben a világosság felé, ami egyre gyorsabban
suhant, és mintha menekült volna előle, az alagút pedig egyre
hosszabbnak és hosszabbnak tűnt. Terrynek már-már az érzése
támadt, hogy hátrafelé haladt valami furcsa, légüres térben. A fény
ekkor csupán távoli csillagként pislákolt a végtelen feketeségben.
– A halál beállta körülbelül három órája történt, azaz: kettőezer-
negyvenegy hetedik hó tizenegy, huszonegy óra harminc perckor –
állapította meg egy férfi a közelben, de Terry csak a „halál” szót tudta
felfogni.

*****

Sötétségben lebegett, amikor a végtelenből vakító fényár tört elő,

és elárasztott mindent. Terry úgy érezte, őt is magába zárta. Azt
gondolta, a Mennyek Országa érkezhetett el, viszont a következő
pillanatban hihetetlen fájdalom mardosta. Érezte a letépett bal karja
csonkjából áradó, lüktető fájdalmat; lőtt sebei helyéről mérhetetlen kín
áradt szét egész testében. De a legőrjítőbbnek az eszelős légszomjat
tartotta, ami lassan elnyomta a legtöbb kínszenvedését. Hihetetlenül
fázott, mégsem reszketett; képtelen volt megmozdulni.
Aztán megdobbant a szíve. Leírhatatlan érzés lett úrrá rajta annak
ellenére, hogy mindegyik apró és gyenge dobbanásnál erős fájdalom
hasított a mellkasába, olyannyira, hogy azt kívánta, bárcsak ne verne
többé.
A tüdeje fokozatosan megtelt levegővel, az első lélegzetvételkor
beszívott oxigén égette a torkát.

30
 Mivel eddig mereven bámult maga elé, minden egyes pislogás
szúrós fájdalmat okozott. A külvilágot eddig nem érzékelte, pedig újra
reagált a fényre, és később, homályosan ugyan, látni is kezdett.
Ereiben lassan megindult a keringés, újra érezte a végtagjait,
remegett, és órák telhettek el, mire sikerült megmozdítania az egyik
ujját. Látása egyre élesebb lett, de még mindig csak homályos foltokat
és alakokat tudott kivenni. Eltelt némi idő, mire ebből a szögből
felismerte a lakását, és rájött, hogy saját vérébe fagyva hever ugyanott,
ahol összeesett.
Próbálta felemelni a jobb karját, közben úgy érezte, mintha az alig
életre kelt végtag legalább egy tonnát nyomna. Újra az ujjait próbálta
mozgatni, az egyiket sikerült kiemelnie az alvadt vérből, és aztán a
jobb, majd a bal kezét is. Egyre tisztábban látta a környezetét.
Emlék villant be az apjáról, ahogy kiszáll a luxusautójából, és
fogadja a köszöntéseket a főváros egyik fényűző szórakozóhelye előtt.
Büszkén gondolt arra, hogy ő és az apja nem oroszok, hanem
különleges idegenek, amerikaiak, akiket mindenki „szeret”.
– Büszke leszel rám, apám! – motyogta, miután a kép
szertefoszlott.

*****

A helyszínen megjelent két hullaszállító, akik zsákot terítettek Terry

mellé, arra készülve, hogy testét ráemeljék.
– Ez volt aztán a mészárlás, Vladimir! – fintorgott a köpcös, erősen
kopaszodó, fekete ruhás férfi.
– Ja, van valami nyomasztó ebben a helyben – dörmögte a magas,
szikár, középkorú társ.
– Láttunk már ilyet. Jobb, mint kéthetes hullákat összekaparni.
Hangos, ciripelő hang szakította félbe a beszélgetést. A köpcös alak
felvette a telefonját, és tőszavakkal válaszolgatott valakinek. A hívás
nem tartott tovább fél percnél.
– Na, mit akartak? – tudakolta Vladimir.
– Egy beteg, vak kölyök meghalt a permi játékarénában. Tudod,
ahová a fiad is szokott járni.
– A fenébe! Az a kölyök hamarabb is meghalhatott volna, akkor
most nem kellene ebben az isten háta mögötti porfészekben
vacakolnunk!
– Hát, ja – bólogatott a köpcös.
31
 – Azt nézd, milyen komoly drift figyel a sarokban! Szerinted, ha a
Hibridszemüveget lenyúljuk, észreveszik?
– Hagyd a fenébe! Tuti, hogy leltárt készítettek a cuccokról, és ha
nem találják, elővesznek minket.
– Nem hiszem, hogy tudnak róla, én is alig vettem észre! Ha meg
elázik – mutatott Vladimir az északi fal kiszakadt maradványaira –,
tönkremegy.
– Mondtam már, hogy hagyd a francba! Bármelyik pillanatban
visszajöhet valamelyik zsernyák! Inkább gyere és segíts, tegyük már
végre zsákba!
Vladimir visszaballagott a hullához, közben a zsebeiben kutatott.
– Te! Nem láttad a cigimet?
A köpcös meg sem hallotta, belerúgott Terry bal karjába.
– Micsoda fazon! – mormolta. – Két kommandóst is kicsinált.
Küzdött, mint egy sarokba szorított oroszlán. – Felpillantott. – Mit is
kérdeztél?
– Megdöglök egy slukkért! – motyogta Vladimir. – Van cigid?
– A kocsiban, a kesztyűtartóban. Tudod, leszokóban…
– Leszaladok érte! – vetette vissza Vladimir, és az ajtó felé
iramodott.
– Hé, – bosszankodott a köpcös. – Legalább tegyük zsákba, baszki!
De addigra a társa már messze járt, így egyedül próbálta az ernyedt
testet ráhúzni a zsákra. Föléje hajolt, és megragadta Terry grabancát.
Miközben erőlködött, a halottnak hitt ember, hirtelen odafordította a
fejét, pislogott, és azt hörögte:
– Helló!
A köpcös felordított:
– Vladimííí…
De nem tudta befejezni, mert egy fémes ököl beszakította a torkát.
Rögtön lehuppant a padlóra; felszakadt bőre alól vér bugyogott, ami
patakokban folyt le a mellkasán, bordóra festve a fekete uniformist.
Kétségbeesetten levegőért kapkodott volna, de ettől a vére csak még
jobban ömlött.
Terry elégedetten nézte a haldokló férfit, és a karját pótló fémes
szerkezetet, amiről egyenletesen csöpögött áldozata vére.
– Visszatértem – hörögte Terry a haldokló arcába, és érezte, ahogy
lassan visszaköltözik belé az élet.
Vladimir még nem járhatott messze, amikor meghallotta társa
üvöltését, léptei a folyosón dobogtak, aztán egy pillanatra rá a magas
32
fickó zihálva rontott be az ajtón. Megtorpant, amikor meglátta a
vérben úszó társát, aki az oxigénhiány ellenére tátogva, hörögve
igyekezett figyelmeztetni őt.
– Segítség! – ordította Vladimir, miközben társához sietett. – Szása
megsérült! Segítsen már valaki!
Azonban hamar rájött: ebben a helyzetben, csak ő segíthet.
– A fenébe, haver! Tarts ki! Hozok segítséget.
Megfordult, hogy futásnak eredjen, de megcsúszott társa vérén, és
a térdén mászva igyekezett kijutni a lakásból. Ám egy acélos kéz
kirántotta alóla a lábát, és visszafelé vonszolta.
Vladimir álla a betonon csattant, Terry pedig lassú, kimért
mozdulattal lehajolt a felcímkézett késért, és a még mindig véres
acélujjaival torkon ragadta a férfit, és talpra állította. Hosszan nézett a
rettegő, ájulással küzdő hullaszállító szemébe, aztán egy gyors döféssel
hasba szúrta.
– Kösz, hogy beugrottatok – morogta, miközben megforgatta a
kést a belek közt, majd hosszanti vágást ejtve kirántotta a pengét.
Vladimir arcát eltorzította a fájdalom. Tétován a hasán tátongó
sebhez nyúlt, kizúduló belei megtöltötték két tenyerét, kétségbeesetten
tömködte volna vissza, de azok kicsúsztak az ujjai közül. Végül
gyilkosa elengedte, és ő összecsuklott, elterült a padlón.
A lépcsőház irányából léptek közeledtek. Terry az ajtó takarásába
húzódott.
Pár perc múlva az egyik helyszínelő jelent meg, aki alighanem
furcsállotta a hullaszállítók hosszas időzését a lakásban.
– Szása! Vladimir! – kiabálta mérgesen, ám mielőtt belépett volna,
észlelte a vért a küszöbön, és ahogy a vonszolás nyomait végigkövette
tekintetével a padlón, megpillantotta a két fekete egyenruhás társát. –
Úristen!
Azt gondolhatta, a két férfi összeveszett, és egymásnak esett
valamiért. Ösztönösen a haldoklók irányába lépett, hogy segíthessen,
de a közelebbi áldozat, a magasabb fickó reszkető mozdulattal
visszafelé terelte volna.
– Mene… külj! – hörögte kínok között Vladimir.
– Mi? Mi a fene történt… – értetlenkedett a helyszínelő, és a
figyelmeztetés ellenére még közelebb araszolt. Terry, amilyen gyorsan
csak tudott, a háta mögött termett, és tövig mártotta kését a lapockái
közé.

33
 A fickó megnyikkant, rogyadozott, és úgy kapott hátra a válla
fölött, mintha egy bosszantó legyet próbálna elhessegetni; de sem a
támadóját, sem a kést nem érte el.
– Ki maga? – nyögte tágra nyílt szemmel. Aztán felismerte: – A
tetem!
– Isten vagyok – szögezte le Terry magától értetődően. – És úgy
döntöttem, hogy ti nem érdemlitek meg az életet.
Nagyot taszított a tátogó fickón, de a kést erősen szorította, így az
a kezében maradt. A nadrágjában tisztára törölte az éles pengét,
miközben nézte, ahogy újabb áldozata is elterült a padlón. Azután a
sérült rendőrtől elvette a revolverét, lassú, de egyre magabiztosabb
mozdulattal felemelte a fegyvert, kibiztosította, csőre töltötte, és
egymás után fejbe lőtte mindkét haldoklót. Elégedetten nézett körbe a
szobában.
– Rohadtul én vagyok az! – motyogta, miközben kiballagott a
folyosóra.
Rohanó léptek csattogtak a hosszú lépcső felől, tudta, hogy minden
rendőr, kommandós vagy nyomozó, aki még a tömbnél maradt, feléje
tart; nyilván hallották a lövéseket.
Terry kapkodva próbálta kinyitni a környező lakások ajtaját, de
hiába lökött meg hármat is a vállával, nem nyíltak; ám szerencséjére a
negyedik kitárult előtte.
Egy izzadó, kopasz behemót fickó elállta az útját, és már-már
ütésre lendítette az öklét, de látván a pisztolyt, meghátrált. Terry mellbe
taszította a hebegő férfit, aztán a szoba közepén lévő rozsdás
vízcsaphoz sietett, és mohón csillapította őrjítő szomját. Kínzó vágy
kerítette hatalmába, a gondolatai kuszák lettek, és remegés fogta el.
Korábban a hidegtől reszketett, most viszont forróság kínozta. Mintha
lángszóróval perzselték volna a bőrét. A szíve úgy zakatolt,
minthogyha ki akarna törni a mellkasából. Megroggyant, imbolyogni
kezdett, kissé szédült, és a látása is elhomályosult; valamelyest az ereje
is megcsappant, de nem hagyta el teljesen.
– He… roin keeell… – nyöszörögte.
Kiadta gyomra tartalmát a mosdókagylóba, majd
megkönnyebbülve emelte fegyverét az eddig tétován álló, de immár
gyorsan közeledő szomszédra. A behemót megtorpant, és inkább
visszavonulót fújt.
Terry felegyenesedett, és az ép kezében tartott pisztollyal egyet
előrelépett. Jobbja remegett a fegyver súlya alatt, nem tudta rendesen

34
célra emelni, és úgy érezte, mintha az minden másodperccel egyre
nehezebb lenne. Egy darabig mereven bámultak egymásra; a fickó
felbátorodott a lakásába behatoló rabló erőtlenségén, és hirtelen
döntéssel megindult felé. Terry ekkor áttette a motorikus kezébe a
fegyverét, és fejbe vágta vele; a behemót összerogyott az ütéstől, és
négykézláb támolygott a padlón.
Ám ugyanekkor Terry is összegörnyedt a fájdalomtól. Durva
érzelmi viharok dúltak testében; amennyire legyőzhetetlen és
elpusztíthatatlan istennek érezte magát az egyik percben, ugyanannyira
esendőnek és kiszolgáltatottnak a másikban.
Zihált, lihegett, próbált észhez térni. Erőt gyűjtött, és kivárta, amíg
a rendőrök tovarohannak a folyosón. Hallgatózott egy darabig, és
amikor úgy ítélte meg, hogy már a lakásánál lehetnek, kitárta alkalmi
rejtekhelyének ajtaját.
– Isten vagyok! – ordította, és ezzel egy időben lőni kezdett. – Ti
pedig már… hullák… csak még… nem tudjátok! – fejezte be
teátrálisan.
Mire végigmondta, az összes rendőr holtan hevert a lakása
küszöbénél, megfordulni sem maradt idejük. A vér már vastagon
borította a burkolat nélküli betonpadlót, ahol négy egyenruhás hevert.
Némelyek még mocorogtak, de csak addig, amíg Terry oda nem lépett
hozzájuk, és precíz lövésekkel végleg megszabadította őket az élet
nyűgétől.
Hallgatózott, ám nem hallott kiabálást, közeledő lábdobogást.
Egyik-másik szomszéd nyüszített ugyan a lakása rejtekében, vagy
kétségbeesetten ordítozott, hogy „mi a fene történik?!” …de senki
nem merte kidugni az orrát a folyosóra.
– Oleg! – ordította Terry eltorzult arccal. – Oleg!... Megölted őket,
te szörnyeteg! – kiáltotta immáron elkeseredetten, zavart tekintettel. A
pillanat rémlett fel, amikor nem is olyan régen hárman állták körbe. A
halántékához fegyvert nyomtak és félholtra verték. „Ha nem fizetsz,
akkor a szemed láttára ölünk meg mindenkit, akit szeretsz!” De hát
fizetett. A nagy részét kifizette, akkor mégis, hogy történhetett mindez?
Újra szédülni kezdett, elmosódott a folyosó.
Terry úgy érezte, majd’ szétmegy a feje, így visszatért a behemót
lakásába, ismét vizet vedelt, aztán nagyot sóhajtott, és körülnézett. Az
övéhez képest ez meglepően tiszta volt és modern felszereltségű; ez
tovább fokozta benne a haragot, és az indulatait a padlón nyöszörgő
szomszédja ellen fordította:

35
 – Jól emlékszem? Elárultál engem?
– Én… én nem… dehogy…
– Ó, dehogynem, te is benne voltál. Hallottalak.
Terry nem törődött a férfi könyörgésével és az utolsó golyóval
homlokon lőtte. Visszasietett a saját otthonához, ahol majdnem
hanyatt vágódott a sűrű, még csúszós vérben. Sebtében összeszedte a
halottaknál lévő tárakat, plusz egy félautomatát vett magához, majd
vetett egy utolsó pillantást megroncsolódott Driftjére.
– A fenébe, teljesen tönkrement – suttogta. – Helio, kedvesem…
tarts ki, nemsokára látjuk egymást!
Erővel elszakította pillantását az eddigi életét meghatározó
konzoltól.
Amikor távozott a lakásából, senkit sem látott a folyosókon, de
több ajtó mögül is halk sutyorgást hallott, amit akkor sem értett volna,
ha rátapasztja a fülét a falapra. Szíve egyre gyorsabb ütemben pumpált,
izmai megteltek vérrel. Tisztán élt benne a kép, amikor néhány órával
korábban rá akartak rontani. Elárulták őt. Valahogy bejutottak a
lakásába, de arra, hogy miként, arra Terry képtelen volt
visszaemlékezni. Már nem számít, már semmi sem számít. Örökre
megváltozott minden.
– Mind árulók vagytok! Tudom, hol bujkáltok, ne is próbáljatok
elmenekülni!
Terry teste feltöltődött élettel, implant keze ökölbe rándult, és
átszakította vele az első, hozzá közel eső ajtót. A korhadt faajtó
tokostól szakadt ki a penészes betonból. Hárman kuporogtak a szoba
közepén, Terry jólismerte őket, de mégsem kegyelmezett.
Amikor végzett a soron következőkkel, egymás után tárultak fel a
folyosóra nyíló ajtók. Rettegő emberek bukdácsoltak, kúsztak
félelmükben, egymást taposva. Terry hátba lőtte a legtöbbet, amikor
eldördült egy lövés, ami nem tőle származott. A combját súrolta a
golyó, vér serkent ki belőle.
Oleg!
– Mégis, mit ártottak neked? – kérdezte Terry bizonytalanul.
– Rakd le a fegyvert, Kölsch! Semmi esélyed… Ne rontsd még
jobban a helyzetedet! Innen, úgysem szökhetsz el!
– Szökni? – mormolta Terry, és odakiáltotta nekik: – Ti most…
meghaltok, szörnyetegek! Amit tettetek, arra nincs mentség.
Visszahúzódott egy közeli lakásba.
– Miért nem fizettél, Kölsch?
36
 – Nem ezt érdemelték – jött a válasz. – Te voltál az a lidérc, aki
mostanában kínzott. A herka áránál többet fogsz veszíteni. Elveszek
tőled mindent, és az életeddel kezdem. – Nyugalmat erőltetett magára,
de ekkor többen kirontottak Oleg lakásából.
– Szemjon! Kovelenkó! Mutassuk meg ennek a féregnek!
Kovelenkó és Szemjon fennakadt szemmel lőtte az üres folyosót.
Terry észlelte, hogy a töltények messze elkerülik őt. Nem habozott.
Egy pillanatra hagyta el fedezékét, és két pontos találattal szíven lőtte
a két drogost.
Oleg is előmerészkedett, többedmagával. Terry arcon lőtte az
önjelölt Sztálin-klónt, aki a csoport vezetőjének szerepében tetszelegve
egy ósdi AK-47-est babusgatott. Aztán még kettőt mellbe lőtt az élen
álló, feldúlt hímek közül, és ezzel a tűzharc ismét átfordult
mészárlásba.
Terry harsányan röhögött, és találomra lövöldözött a felé fordított
hátakba.
– Már nincs értelme, már semminek nincs értelme – rogyott térdre,
majd az eszelős nevetés sírássá silányodott. Percekig bőgött akár egy
csecsemő, míg el nem dördült egy lövés a távolban. – Én vagyok a
Messiás! – üvöltötte immáron, és közben újult erőre kapott. – A Végzet
Angyala! Nem gondoltátok, mi? Végetek van! Rohadékok!
Kíméletlen léptekkel törtetett a lépcső felé, és lőtt mindenkire, aki
a pisztolya csöve elé került. Libegő célpontok. Akár a Driften;
szörnyek, gonoszok, démonok, leküzdendő ellenségek!
Mindenkit agyonlőtt, aki csak az útjába került; nem kímélt sem
asszonyt, sem gyermeket. Csupán célpontok voltak; leterítendők,
kiiktatandók. A beteg és megfáradt emberek közül egy sem akadt, aki
szembeszállhatott volna vele.
Érzelmek nélkül öldökölt, és rutinos mozdulatokkal cserélt tárat,
szinte kihagyás nélkül, folyamatosan csattogtak a lövések, hullottak az
ellenfelek.
Percek alatt véres mészárszékké változtatta az egykor impozáns
tömbházat, a mélyen tisztelt Vörös Idők skarlát színű jelképét.
Mire leért a hosszú lépcsőn, teljesen elfáradt, zihálva támaszkodott
neki egy rendőrségi Ladának. A távolban szirénák hangja zúgott.
Mennem kell, nem maradhatok itt! Félelem járta át a testét, élénken élt
benne a kép a szörnyekről, akik végül leterítették. Idegességében
betörte a Lada ablakát, amire ritmikus dudálás villogás jött válaszul.
A fene, mégis mit gondoltam? Még ha lenne hozzá kulcsom, se tudnám vezetni.

37
 Egy árny suhant el a közeli villanyoszlop fakó fényében.
– A picsába! Itt vannak, ezek rám találtak.
Apró alak bukdácsolt a lépcsők aljában; amikor Terryre nézett, a
szeme helyén vörös lyuk tátongott. Terry, ezt látva, ijedtében seggre
ült.
Nem kaphatnak el! – Terrynek inába szállt a bátorsága. Tudta, a
tömb mögötti végeláthatatlan bozótosban egy hadsereg is gond nélkül
elrejtőzhetne, így hát rohamtempóban vetette be magát a sűrűbe.

*****

Nekivágott a tömböt körülölelő, elvadult csalitosnak.

A helyenként gödrös és méteres fűvel, sziklákkal tarkított terepen
könnyen elrejtőzhetett. Szúrós bokrok szaggatták viseltes öltözetét,
amiből Terry semmit sem vett észre. Azon gondolkodott, hogyan lehet
még életben, hiszen halálos sebeket kapott, már rég halottnak kellene
lennie. Valóban én lennék a Messiás? – tette fel magának a kérdést. Pont
én, aki távolabb már nem is állhatnék a szentlélektől?
Végigtekintett emberi karján, ahonnan a sárkány alakjában
megjelenő Apophis, a sötétség és a káosz istene tekintett vissza rá.
Valahogy mindez összefüggeni látszott. Vagy mégsem?
Lehet, hogy most jött el a sötétség ideje?
Bárhogy erőltette is az agyát, nem kapott választ, sem pedig isteni
sugallatot. Azt viszont elhatározta, hogyha élve megússza ezt a
helyzetet, akkor jobban utánanéz majd az efféle dolgoknak.

*****

Órákon át északkeletnek tartott, aztán nagy kört írt le, mivel

biztonságosabbnak érezte, ha észak felé tesz hosszabb kitérőt, és végül
északnyugatról közelíti meg Meleúzt. Az ötlet bevált, úgy tűnt, nem
követik, csupán egyszer szállt el fölötte egy állami jelzésű, fekete
helikopter. Terry a kerepelő hang hallatán egy mélyebb üregben húzta
meg magát, és ki sem mozdult onnan. Megsárgult palackban talált némi
vizet, persze poshadtan lötyögött az edényben, és pocsék volt az íze.
Ereje némiképp visszatért, miután csillapította égető szomját. A
heroin utáni sóvárgása azonban egy pillanatra sem csillapodott;
minden akaraterejére szüksége volt, hogy eddig kibírta ébren, de immár
pihennie kellett néhány órát, és csak sötétedés után folytatta útját. Még

38
így is nehezen ocsúdott, megmaradt kialvatlansága. Lassan haladt, a
feje időnként úgy elnehezült, hogy többször le kellett ülnie, különben
a szédülés és a gyengeség mindenképpen leterítette volna.
Éjszakára érte el a várost. Egy sötét ipartelep rideg aszfaltútja és
kőfalai fogadták, amelyek mögött bűzölgő kémények füstölögtek.
Eldobta a majdnem teljesen kiürült műanyagpalackot. Egyenesen a
szegénynegyedbe ment, a Trusobkára. Rengeteg ház állt ott üresen,
mert a tulajdonosaik a robbanásoktól sújtott ipartelep leépülése után
elköltöztek egy távolabbi munkahelyhez, vagy épp börtönben ültek.
Terry betört egy számára is ismeretlen, rozzant házba. Vizet és némi
nyugalmat keresett, mindkettőre rátalált. Erre a környékre a rendőrök
csak gyilkosság miatt jönnek ki, de most lehet, még akkor sem, mert őt
hajkurásszák a Vörös Tömb környékén.
Éhes volt és mérhetetlenül szomjas. Talált néhány üveg penészes
befőttet, de hiába evett és ivott, gyomra tovább követelőzött.
A szervezete teljesen kikészült, de nem csupán az étel vagy a víz
hiánya miatt. Három napja lőtte be magát utoljára heroinnal, ám az
pusztán pár órányi mámort hozott számára, másnap elvonási
tünetekkel ébredt, amit a spatula sem tudott teljesen csillapítani.
Mi történt aznap? – tette fel magának a kérdést, és megpróbálta tiszta
fejjel végigvenni az eseményeket. A feje majd’ szétszakadt a lüktetéstől,
és csak az anyagra tudott gondolni, a sóvárgása magát is megrémítette.
Elviselhetetlenül ingerült és érzékeny volt emiatt, még a
játékélményhez elengedhetetlen szemüveget sem bírta viselni. Amikor
belépett a virtuális térbe, kényszerítenie kellett magát a
továbbhaladásra, pedig előtte volt a nagy lehetőség, hogy szintet lépjen
a karakterével. Aztán eszébe jutott a Spatula, az a fura tabletta, amit
hetekkel ezelőtt kapott a Livo Bárban egy régi haverjától, Bobtól.
Szűkös időkre tartogatta, azon az éjszakán ilyen helyzet volt. Miután
bevette a Spatulát, perceken belül jobban lett, utána rohant vissza a
Drifthez. Csak arra gondolt, hogy folytatnia kell, ott, ahol abbahagyta.
Őrületes érzés kerítette hatalmába, talán soha életében nem volt még
annyira izgalmas a játéktér, mint aznap. Új pályákon járt, amiket
szélsebesen teljesített. Minden ellenfelet mesteri precizitással, már-már
művészi szinten győzött le.
Így visszagondolva, oly távolinak hatottak az események, mintha
évekkel korábban történtek volna. Aznap a felesége is folyton zaklatta.
Kérlelte, hogy ne játsszon többé, és hogy menjenek el elvonóra. Pont,
amikor a játék legizgalmasabb próbatételénél járt, akkor…

39
 Így visszagondolva, letépte a fejemről! – világosodott meg Terry. Lisa
ordítozott, és mérgében falhoz vágta a szemüveget.
Terrynek ekkor durrant el az agya, és tejfehér, átláthatatlan köd
ereszkedett elméjére. Tombolt, őrjöngött, és mire magához tért, már
csak a véres kést szorongatta a kezében. Valakit megölt; érezte a meleg
vért a kezén, de a támadót nem látta. Oleg ordibált! Valahogy
bejutottak, és megölték a családját. Biztosan Lisa engedte be őket, azt
hihette, tud velük beszélni, de ezekkel a szörnyekkel nem lehet. Ezt
tudnod kellett volna, már sokszor elmondtam neked. Talán a kis Bob volt? Miért
engedtétek be őket? Egy pillanatra felrémlett előtte Lisa és a srácok vérben
úszó képe, de a körmét belemélyesztette a tenyerébe, hogy elnyomja a
sugárzó fájdalmat, ami belülről marta.
– Az a cucc! – mordult fel. – Az hozott vissza!
Körülnézett, és senki sem volt a közelében, aki ezt megerősíthette
volna. Igyekezett visszaterelni gondolatait a tablettához: Nem remélt
sokat a bogyótól, de aztán nagyon jól érezte magát tőle; meglepő, ám
hozta a legjobb minőségű kokain színvonalát. Élesen látott mindent,
és valahogy felerősödtek tőle az ösztönei, tudta, mit kell tennie,
annyira, hogy aznap rekordot döntött az onlájn játékban, és könnyedén
kiiktatta az összes virtuális ellenfelét.
Spatula – morfondírozott Terry, és arra gondolt, hogy kivételesen
most örülne, ha aznap este nem jutott volna semmilyen cucchoz,
legalább emlékezne mindenre. De igen, Bob adta, a régi cimbora.
Igen…igen… az arabokkal buliztak aznap este.
Terrynek egyelőre fogalma sem volt, mihez kezd majd, ha
megtalálja Bobot, viszont az ösztönei arra késztették, hogy utánajárjon
a dolognak, még pirkadat előtt.
A szegénynegyedben lopakodnia sem kellett; senki sem járt az
utcán éjszaka. Ő mégis elővigyázatos volt, egyik kapualjtól a másikig
osont, és csak arra kellett figyelnie, hogy elkerülje azokat a lakásokat,
amelyekben még ébren voltak, vagy valamelyik lámpatest fénye vetült
az utcára.
A Livo Bárhoz érve először megbizonyosodott, hogy nem botlik
majd bele valamelyik zsaruba, aki éppen őt keresi a Vörös Tömbben
lezajlott mészárlás miatt. Többször is körbejárta az épületet, és a bár
körül a dílerek és stricik higgadt, laza társalgása végképp meggyőzte,
hogy a rendőrségtől itt nem kell tartania.

*****

40
 A bár sokkal modernebbnek és szebbnek hatott, mint amit egy
ilyen környékből Terry kinézett volna, mégsem lehetett összemérni az
átlagos, nyugati vagy belvárosi szórakozóhelyekkel. A vakolat
helyenként lepergett és penészszagot árasztott. A késekkel
összekaristolt pultok restaurálásra szorultak volna, de a vakító, kék
fényektől ezt kevesen vették észre, ahogy a temérdek apró hibát sem,
amiket oroszos találékonysággal inkább csak elrejtettek, mintsem
orvosoltak. Például az ablakon kavics- avagy golyó ütötte lyukat fekete
szigetelőszalaggal rögzített nejlonzacskóval takartak el.
Terryt monokinis, dús keblű, sárkánytetkós csajok fogadták, és a
gyanús tisztaságú, kék vizű medence irányába terelték volna, ahol az
őrült ritmusok hangorkánjában több tucatnyian vonaglottak,
kéjelegtek falatnyi fürdőruhákban, némelyek félpucéran.
– Ha van valamid, akkor nekem is van valamim számodra. – A
magasabb, egy tizennyolc év körüli, fiatal nő szexi mozdulattal simított
végig a mellén, lapos hasán és a nemi szervén. Ismerősnek tűnt az arca,
de Terry még sosem látta korábban, pedig nem most először fordult
meg a bárban.
– Benne vagy? – nógatta a másik, akinek friss horzsolás virított a
bal szeme alatt, amely már kezdett lilulni.
– Mindkettőnkben lehetsz – riszált az előző a térdig érő vízben, és
nyelvét végigfuttatta barátnője zsenge, hófehér nyakán.
– Kösz, de ezt most kihagyom – utasította vissza az invitálást
Terry, és inkább a tágas pincébe vezető lépcső felé indult, a barátja
törzshelyére.
A lenti játékterem kevésbé volt zsúfolt, mint általában, a gépek
nagyrésze most kihasználatlan maradt. Egy bőrmellényes, köpcös férfi
lépett elé fekete vizorral a kezében.
– Terry! – üdvözölte a legcsekélyebb lelkesedés nélkül. – Ezer éve
nem láttalak! – A nagy holopanel felé mutatott. – Akciós nap van! Az
első félóra ingyenes, ha legalább másfelet lenyomsz!
Terry keze megrándult a szemüveg irányába, de leküzdötte a
vágyát. Megszólalni nem bírt csak megrázta a fejét. Mielőtt bármit is
mondhatott volna, az orosz lendületesen folytatta:
– Áh, már értem, te valami többre vágynál. Holnaptól buszokat
indítunk az IT Arénába. Tudod, mit? Ha ma jól megy a zúzás, talán te
leszel a szerencsés, és ingyenesen utazhatsz!
– Nem ezért jöttem. – Terry megrázta a fejét. – Keresek valakit.
41
 – Minek?
– Nem a te dolgod.
– Kit?
– Azt a gringó négert, Bobot.
– Kint lebzsel valahol, a hátsó udvarban – hajolt közelebb az orosz
Terryhez. – Nemrég láttam ott, ahogy felpofozott egy rimánkodó,
kiéhezett ribancot… elég zabos volt… Ha jót akarsz magadnak, akkor
ma nem próbálkozol nála kunyerálással!
– Nem ezért jöttem, de hagyjuk.
– Áh, erről jut eszembe. Árulsz még abból a piros
élményfokozóból? Másnál nem találni… pedig, öcsém, szavamra, jó
kis cucc!
– Saját termék – morogta Terry. – De az a helyzet, hogy nincs
nálam… és momentán nem foglalkozom vele.
– Ha újra lesz, nekem feltétlen szólj! Akár nagyobb tételben is
érdekelne, jó áron…
Terry csak biccentett, aztán otthagyta a köpcöst. Sóvárgó
tekintettel még visszanézett a gigantikus méretű holopanelre, végül
kényszerítette magát, hogy Bob keresésére induljon.
Körülnézett a hátsó udvaron, körbejárta a szórakozóhelyet, de nem
találkozott a magas, fekete bőrű férfival, pedig akiket megkérdezett,
mind esküdöztek, hogy ma éjszaka már többször is látták. Itt kell lennie
valahol! Éppen feladta volna a keresést, amikor meglátta a bár
italraktárából kilépő Bobot, Listov gorillájával az oldalán.
– Hé! – kiáltott rá a nyurga, fekete bőrű tagra, és elindult felé,
hátrahagyva Listov emberét.
– Na? Mi a szitu, tesa? – vigyorgott rá Bob. – Nem érdekel jóféle
kávébab? A legmenőbb cucc a piacon, és most…
– Nem kell – vágott a szavába Terry. Ismerte a drogokat, és
tisztában volt azzal, hogy az a fekete cucc már régóta a piacon van,
mellesleg elég gyenge és sok mindennek nevezhető, de „legmenőbb”-
nek biztosan nem.
– Hú, ember! Mi ez a szag? – fintorgott Bob, savanyú arccal kissé
hátrébb lépett. – Büdös vagy, mintha rohadnál!
– Nehéz napom volt! – vicsorogta gúnyosan Terry, és sietve
hozzátette: – De a tied sem lesz könnyebb! – A zsebéből elővette a
revolvert, Bob oldalához nyomta, és gyors mozdulattal kibiztosította.
– Haver! – sziszegte Bob megrökönyödve. – Mi a francot
művelsz?!
42
 – Elviszlek sétálni. – Terry erősebben nyomta a fickó bordái közé
a csövet, és műkezével noszogatta kissé. – A raktár mögé… és ne
próbálkozz!
A nyurga engedelmesen lépkedett előtte, és még most sem értette,
miért történik ez.
– Ha az a múltkori dolog a kávébabbal… haver, az csak félreértés
volt, esküszöm, engem is átcsesztek vele… De ez a mostani cucc… ez
sokkal jobb, egészen más összetevőket tartalmaz. Van svungja. Ettől
fejre áll bárki, Tesa! Olyat haluzol tőle, hogy eszméletlen! – Mivel Terry
nem reagált, a fickó kezdte komolyan venni a helyzetét. – Ne már, tesa!
Ezer éve cimbik vagyunk… nehogy már egymásnak essünk egy kis
félreértés miatt!... Tudod, mit? Visszaadom a pénzed, és adok az új
cuccból!
– Nem érdekel az a szar! – förmedt rá Terry, és kiütötte a másik
kezéből a zacskót.
– Figyelj, van harcsám is bőven. Odaszaladok a nigger haverhoz,
Gordyhoz, és hozok neked. A cég ajándéka… hogy ne legyen köztünk
feszültség.
– Spatula. Emlékszel?
Bob bólintott, miközben kutatott valamit a szemével.
Terry megkésve észlelte, hogy valaki a háta mögé került; a tomboló
zene miatt nem hallotta meg a lépteket. Ahogy az árnyék a lába mellé
vetült, hátrapillantott ugyan, de Bob csak erre várt. Oldalra szökkent,
megragadta Terry jobb csuklóját, és megrántotta. A pisztoly elsült; a
zene pont ekkor érte el a csúcspontját. Még ha hallatszott is a dörrenés,
a basszus részének tűnhetett. Bob kicsavarta a kezéből a fegyvert, és
az lehullott a porba. Mielőtt a nyurga fekete felkaphatta volna, Terry
ösztönösen oldalra rúgta, és az nekicsapódott a közeli falnak.
– Cseszd meg! – sziszegte Bob, és eltáncolt a közeléből.
Közben az a nagydarab, fekete férfi, aki korábban a háta mögé
lopakodott, megragadta Terry vállát, megperdítette, majd jókora
öklével úgy állcsúcson vágta, hogy megtántorodott, és seggre huppant.
A nagydarab férfi közelebb lépett, talán nem akart hibázni, és pisztolyt
rántott, de mielőtt elsüthette volna, Terry kirúgta a lábát, így a golyó
mellette vágódott a porba. Terry felpattant, implant karjával, elkapta a
gorilla torkát, és kitépte a nyelőcsövét. Az arcát beborította a kidobó
torkából spriccelő vér. Jobb kezével letörölte a szemét, épp időben,
hogy lássa, amint Bob a fegyverért vetődött.

43
 – Nono! – szólt rá Terry higgadtan, miközben a tag revolverét
tartotta Bobra. – Jobb lesz, ha azt idedobod nekem! A végén még
megsérül valaki!
– Jó! Jó! Leteszem, oké? – hebegte Bob, és lassan eresztette le a
kezében már csak hetykén fityegő fegyvert. Látod, letettem…
– Csicseregj! – ordította túl az ismét felhangosodó basszust Terry,
ami kívülről is rázta a teljes épületet.
– E… e-el-elmondok mindent!
A Listov gorilla kétségbeesetten markolászta a torkát, miközben
hörgő hangokat hallatott és vérbuborékok törtek utat az ujjai között.
Terry megmarkolta Bob karját, és odébb lökdöste, hogy még inkább
az italraktár takarásába kerüljenek.
– Ne má’, tesa! – nyűgölődött a nyurga díler. – Alig adtam el belőle
pár szemet. Elcseszett cucc volt! A baleset óta más szereket is alig
vesznek meg tőlem.
– Miféle baleset? – kérdezte Terry.
– Amikor te is kaptál belőle. Aznap este a fél szórakozóhely is ezt
nyomta. Tudod, kiszórtuk az első kört. Volt, aki korábban is kapott, és
nagyon bírta. A következőkért már igen jó árat kértem, és sokan
rácuppantak. Csak aztán az a két hülye picsa elkúrta nekem az egészet.
– Mi történt?
– Én… én… megmondtam, hogy mással ne keverjék, és egynél
többet nehogy bevegyenek. De szerinted hallgattak rám? Ostoba,
hígagyú libák…
Terry villámokat szórt a szemével, majd lökött még egyet Bobon.
– A lényegre!
– Jól van, jól van! – folytatta a magyarázkodást: – Többen is látták,
amikor a két picsa bevette a Spatulát… és azt is, ahogy tánc közben
összeestek, előbb az egyik… aztán miközben a másik a barátnőjét
próbálta felcibálni, ő is rázuhant. Részegeknek hittük őket, de miután
véres, rózsaszín habot ziháltak, fuldokoltak, rángatóztak, öt perc alatt
kinyúltak. Persze még én lettem a hibás! Csaknem meglincseltek, tesa!...
De lerendeztem a dolgot, minden oké lett, erre most jössz te, és
kinyírod szegény Gordyt….
– Van nálad belőle?
– Nem. Nincs! Hová gondolsz? – méltatlankodott a díler. – Nem
akarok én megölni senkit se!
– Szóval, azt mondod, nincs?
– Most mondom, hogy egy darab se…
44
 – Tényleg? – Terry mélyen Bob bordái közé nyomta a pisztoly
csövét.
– Várj! Várj… azt hiszem, mégiscsak akad nálam pár szem. A
gatyámban, a tökömnél… Be akarsz nyúlni érte, vagy hagyod, hogy
én…
– Szedd elő! – sziszegte Terry. – Egy rossz mozdulat, és…
buggyantottá teszem a tojásaidat!
Bob nem próbált trükközni, előkotorta az alsónadrágjából a kis
nejlonzacskót, és félszegen átnyújtotta. Kétségtelenül ugyanolyan
tabletták voltak benne, mint amilyenre Terry emlékezett. Spatula.
– Vegyél be kettőt, és ereszkedj térdre! – parancsolta.
– Kettőt? – képedt el Bob. – Ne csináld, tesa! Egytől is
megnyuvadhatok.
– Azt mondtam, kettőt!
– Testvérek vagyunk, nem?
– Azok voltunk, míg el nem árultál.
– Nem, dehogy. Tudod, hogy én veled akartam bizniszelni, de te
hetekre kiütötted magad, az üzlet pedig nem állhat le. Érted, ugye?
Nekem is meg kell élni valamiből, nem várhattam rád. Pörgetni kell,
folyamatosan pörgetni… tudod te is!
– Francokat! Rögtön rohantál Listovhoz, az a szemét pedig rám
küldte Oleget. De ne aggódj, megdöglött az a féreg is…
– Ne már, Tesa! Ne csináld ezt velem! Össze kellene tartanunk!
Csak mi ketten vagyunk itt angolok.
– Csak én! A te apád Amerikában szedte a gyapotot, mielőtt
idemenekült volna – hadarta ingerülten Terry, majd közelebb lépett, és
fültövön vágta egykori cimboráját. – Vedd be! Különben a pisztoly
csövét dugom le a retkes torkodon!
Bob remegő kézzel vette szájába a tablettákat, miközben Terry a
homlokához tartotta a gorillától zsákmányolt fegyvert.
– Nyeld le! Gyerünk!
Bob elkínzott képpel engedelmeskedett. Terry a szeme közé
célzott, de aztán mégsem húzta meg a ravaszt. A fémkezével
halántékon vágta, utána az állcsúcsát is telibe verte. Az elsőtől csak
megrogyott a fickó, a másodiktól viszont elvágódott, és a koponyája
nekicsattant az italraktár betonfalának.
Műkezével megragadta eszméletlen cimboráját, és a porban
vonszolta magával, először csak az italraktár elé, majd tovább, ki a
hátsó udvarból, egészen a medence széléig.
45
 Eddigre már sokan észrevették őt, a véres-mocskos fegyverest, aki
egy mozdulatlan testet húz magával. Még a lemezlovas is megdermedt,
rátenyerelt több gombra, amitől a zene lehalkult, és egyre csak ugyanazt
és ugyanazt a ritmust ismételgette. Terry az égnek emelte a pisztolyt,
és a levegőbe lőtt. A legtöbben elmenekültek, de jó páran kerestek
fedezéket, akik nem mertek lépni, attól tartva, hogy hátba lövik őket.
A dörrenés most jól hallatszott, és azok is felfedezték őt, akik korábban
nem; immár csak három drogmámoros pár kéjelgett tovább a
medencében, mintha mi sem történt volna. Tőlük akár katyusákat is
elsüthettek volna.
– Én vagyok a Messiás! – kiabálta Terry. – Megmutatkozom
nektek!
Aztán hogy senkinek se maradjon kétsége, miről beszél,
nekitámasztotta a mozdulatlan testet egy emelvénynek.
– Bob! Most te jössz! Ébredj! – pofozta éberre Terry.
– Mi?... Ne, kérlek! Ne csináld!
– Mosolyogj, ez a te napod!
– Neee! – ordította Bob.
Terry szíven lőtte. Ott, mindenki szeme láttára, szinte kérkedve a
hatalmával.
Meg volt róla győződve, hogy Bob is hamarosan feltámad majd, és
úgy tett, mintha fel akarná éleszteni. Égnek emelte mindkét karját. A
hatás kedvéért még egyet a levegőbe lőtt.
– Én vagyok a Messiás – harsogta ismét. – Támadj fel!
Parancsolom… Kelj fel, Bob!
Semmi nem történt, csak a medencében lévők húzódtak hátrébb,
amennyire tudtak. Néhányan sikoltozni kezdtek, életüket kockáztatva
mégiscsak elhagyták a fedezéküket, mások összevissza ordibáltak, vagy
épp a víz alá buktak. Bob nem moccant.
– A Messiás vagyok!
Zavartan körülnézett, mintha csak most tudatosult volna benne,
mit tett. Imbolyogva hátrált néhány lépést, mialatt legalább fél tucat
szempár figyelte. Utoljára jelentette ki magáról, hogy ő Isten földi
helytartója, de már korántsem olyan magabiztossággal, mint korábban.
Ott hagyta a halott drogdílert és leendő híveit, még mielőtt bármilyen
eredményre számíthatott volna.
Jókor tette, mert szirénák hangja jelezte a közeledő bajt. A bárból
senki sem merte követni, így tudta, hogy van esélye olajra lépni, ha
időben eléri a közeli Trusobkát.
46
 3. A MEGVÁLTÁS

Terry elég jól ismerte a környéket. A házsorokat összekötő,

gyalogos ösvény felé indult, a szegénynegyed irányába a Trusobka
elhagyatott sorházai és gyárépületei rengeteg búvóhelyet kínáltak. A
keskeny sikátorok és zsákutcák nagy részébe autóval lehetetlen lett
volna behajtani, esetleg kutyás rendőrök bukkanhatnának a nyomára.
Bár útja közben senkit sem látott, mégis érezte üldözői közelségét,
szinte az ebek csaholását is hallani vélte. Többször is irányt váltott,
leomlott kőfalakon és kerítéseken mászott át, a ruháira kenődött
gépolaj elnyomta testszagát, immár a kutyák sem izgatták. Ha a
nyomában loholtak, mostanra lerázta őket.
Átvágott a szemétkupacokkal terhelt, közeli parkon, a kikopott
füvű, göröngyös focipályán, a pálya melletti lepusztult temetőn, kivárt,
hallgatózott, aztán az egyik elhagyatott gyárépületben húzta meg
magát. Valaha gyártósor lehetett ott, a futószalag cafatos, szakadozott
részei megmaradtak, de a használható gépeket és alkatrészeket már rég
elszállították vagy ellopták.
Sokáig kuksolt a hosszú épület lomokkal, penészes, szétmállott
iratokkal és patkányokkal teli padlásán, ahonnan remekül belátta a
környéket. Talán még aludt is pár órát, de minden hangosabb neszre
felriadt, majd pár pislogás után ismét elnyomta az álom.
Hajnal felé úgy döntött, továbbáll, mivel egy lelket sem látott a
környező utcákon. A Trusobka lakott házai felé vette az irányt, abban
a reményben, hogy némi ételhez, italhoz juthat, ám amint kiért az
utcára, egész testében remegni kezdett, érezte az ismerős elvonási
tüneteket, de mielőtt tudatosulhatott volna benne, összeesett és elájult.

*****

Amikor magához tért, kábán és riadtan nézett körül, de egy lélek

sem járt arrafelé, vagy ha mégis látták, senkit sem érdekelt a földön
fekvő ember.

47
 Felkelt, és őrjítő éhségében a saját karjába harapott, majd
kétségbeesetten elvonszolta magát az első házig, és tétovázás nélkül
behatolt a lakásba. A rozoga hátsó ablakkal könnyű dolga volt, az üveg
helyét pótló korhadt deszka, a legkisebb ellenállást sem tanúsította,
enyhe nyomással belökte a tákolmányt. Bár az ablak alig egy méter
magasan állt, Terry fáradt, elgyötört testével nehezen küszködte át
magát rajta.
A házban senki sem tartózkodott, de egyértelműen lakott volt.
Terry a végkimerülés határán járt, érezte, hogy ennie kell valamit,
különben nem tud tovább haladni, ezért a hűtőhöz támolygott. Nem
kínálkozott nagy választék: némi száraz sajt, pár szelet sonka, egy félig
telt üvegben libegő, rothasztott és savanyított haltetemek; ruszli.
Terrynek ez most az életét menthette meg. Mindent befalt, az utolsó
falatok már inkább felfelé kívánkoztak, mint lefelé.
Fájdalomhullámok söpörtek át a testén, úgy érezte, mintha
összepréselték volna a tüdejét, légszomjjal küszködött. Pár percnyi
pihenés után jobban lett, és megkereste a mosdót. Áram nem volt, de
a csapból folyt a víz, örült, hogy megmoshatta az arcát és
benedvesíthette a haját, majd verejtékezve próbált könnyíteni magán.
Aztán feladta az erőlködést, visszavánszorgott a szobába, eközben
felforrósodott az arca és a homloka, úgy érezte, láz gyötri;
összekuporodott a kopott heverőn, és szinte azonnal álomba merült.
Agyát teljesen áthuzalozta a káros szenvedélyekkel terhelt élete. A
szinapszisai forrongtak, míg meg nem kapták a gyulladást lohasztó,
átmeneti bódítást, azonban a spatula hatása némileg más volt. Sejtjei
még két nappal a szer beadása után is lázban égtek. Kezdetben több
ezerszeres, mára már csak százszoros sebességgel éltek és haltak el a
testében, felemésztve legtöbb energiáját. A teste akár egy kazán, amire
olajat öntöttek, úgy égett, nagy árat fizetett a halhatatlanságért. A
szervezet öregedése a sejtek ciklusának felgyorsulásával megegyező
mértékben felgyorsult, ráadásul a felfokozott sejtciklus könnyen
deformált és elburjánzott sejteket hozhatott létre a szervezetben.

*****

Nehezen tért magához, az álom, akár egy sűrű ragacs, visszafelé

rángatta, de a koszos ablakon átszűrődő napfény addig csiklandozta,
míg fel nem ébredt. Feltápászkodott, hallgatózott, kilesett az utcára,
mindent nyugodtnak és csendesnek talált. A töredezett, poros járdán

48
egy fejkendős, kivörösödött arcú, kövér asszony tolta leeresztett
kerekű biciklijét, a kátyúktól és pocsolyáktól szabdalt úttesten rongyos,
mezítlábas és lyukas bakancsos gyerekek labdáztak, oroszul sikoltozva
szidalmazták egymást. Terry csak pislogott, aztán lassan rájött, hogy
nem a hajnali napfény festi vörösre az égalját, hanem a napnyugta
hosszú árnyékait látja a falakra vetülni. Átaludta az egész napot, de
ebben semmi rendkívülit nem látott. Ki tudja, milyen a normális
napirend, amikor valaki éppen holtából támad fel, aztán órákon
keresztül menekül a rendőrség elől?
Ivott, ivott, ivott… csaknem egy teljes liter vizet öntött le a torkán,
és ettől csodamód felélénkült, már-már kirobbanó formában kezdte
érezni magát.
– Újra… élek – mormolta. Kiáltani szerette volna: – Élek!
Átkutatta a ház összes helyiségét: talált két üveg Stolichnaya
vodkát, tiszta rongyokat, gyufát, fél doboz cigarettát, csokoládét;
ezeket magához vette, aztán a konyhaszekrényben fél tucat éles,
húsdaraboló kést is talált, a jó pár, életlen éttermi kés mellett. A
gyilkolásra alkalmasnak tűnőket magához vette, mint ahogy azt a
szokatlanul nagyméretű tűzijátékot is, amire a kétajtós ruhásszekrény
felső polcán bukkant. Mindezeket egy vállra akasztható, műbőr
szatyorba rakta.
Elindult átkutatni a nagyszobát, amikor zajt hallott a bejárat felől.
Ideje sem volt elrejtőzni, egy öregember tárta ki az ajtót.
– Te mm... mit kere... ssel itt? – kérdezte, miközben
nekitántorodott a bejárati ajtó mellett álló asztalnak. – Te ro… ro…
had… ék! Hí... vom a rend... – Kotorászott a zsebében, majd elővett
egy telefont.
Terry döbbenten figyelte a vénembert, ahogy egyre agresszívabban
formálta kusza szavait. Sebezhetőnek érezte magát, az öreg arca
átalakult, szavai inkább hörgésnek hatottak, mintsem emberi
beszédnek. Fogatlanul vicsorgott rá, miközben Terry szive egyre
hevesebben vert. Ekkor Terry elrántotta az asztalt, ami a lényt
megtartotta és az a valami elborult, akár egy zsák. Ő pedig felmarkolta
a táskáját, és kiviharzott az épületből.
Miközben a mocskos sikátorok és elhanyagolt utcák labirintusában
bolyongott, felajzott képzelete nem hagyta nyugodni. Mindenütt
figyelő szempárokat sejtett maga körül, feszülten, harcra készen
közelítette meg a gyanús helyeket, akár Don Quijote de la Mancha a
fenyegető óriásoknak gondolt szélmalmokat, de amikor közelebb ért

49
hozzájuk, rájött, hogy rémeket lát: a környék kihalt, akár a temető éjjel.
Ugyanakkor nem bírta elfogadni azt a tényt, hogy bár több szemtanú
előtt gyilkolta meg Bobot, mégsem hemzsegtek rendőrök a környéken.
Feladták volna az üldözését? Ennyire hamar? Vagy talán Bob mégis csak
feltámadt?
Arra a következtetésre jutott, hogy a kérdéseire csak úgy kaphat
választ, ha minden kockázat ellenére visszamegy a bárba és
meggyőződik a tényekről.
Tudnom kell! Ha Bob is feltámadt, akkor nem én vagyok az egyetlen.
Már a puszta gondolattól úgy érezte magát, mint aki megtalálta az
Öröklét titkát, de aztán el is veszítette. Mintha megfosztották volna
legbecsesebb értékétől. De miért is? Hiszen ez a kincs valójában sosem
volt az övé. Tényleg én, csakis én volnék a Megváltó? Az az entitás, akinek
visszatérésére már évszázadok óta vár az emberiség? És ím, itt vagyok:
visszatértem. Feltámadtam, újra élek, a halandók között járok, és erről a világ
mit sem tud. Halottnak hisznek, én pedig elhagyatott utcákon, roskatag
épületekben bujkálok. Ez így nem mehet tovább!
Hite szerint a Megváltó meghirdeti a szent háborúját, és maga Jézus is
csatlakozni fog hozzá. A hitetleneket és a szörnyeket örök sötétségbe taszítja, míg
a kárhozat fel nem emészti őket.
Előhalászta válltáskájából az egyik vodkásüveget, letekerte a
kupakját, a tartalmából próbált erőt meríteni; jó alaposan meghúzta,
legalább két decit lehajtott. Elzsibbadt kissé, de ez csak részben
segített; fogalma sem volt arról, mi várhat rá, ha a Megváltó útjára lép,
viszont azt érezte, hogy nem lesz könnyű felnőnie a feladathoz.

*****

Nincs ember a földön, aki egy fejlövés és néhány órányi halotti lét
után, ne keresné fel a legközelebbi templomot. Terry sem tett
másképp.
Egy óra gyaloglás után ért el az Abd-el-Messaf mecsethez,
tudomása szerint sokan jártak oda imádkozni, Terry azonban világ
életében ateistának vallotta magát. A pravoszláv templomokat
messzire elkerülte, mi több, katolikus templomban is gyermekként járt
utoljára, de a mai napig emlékezett a hatalmas és díszes épületre,
amiben olyan hideg volt, hogy majd’ megfagyott. Utálta a hosszú
ácsorgást és azt, hogy a pap csupa olyan dolgot mondott, amit nem
értett, vagy a legkevésbé sem érdekelte.

50
 Ugyanakkor volt némi ismerete a vallásokról. Az egyik iszlám
közösségnek hivatalosan is tagja lett, de az életvitelük rejtély maradt
előtte, annak ellenére, hogy immáron közéjük tartozott. Halványan
emlékezett még arra a napra, amiről, úgy gondolta: megvezették.
Éppen tiszta volt, túl tiszta, hasonlóan tiszta, mint most. És amikor
közrefogta három öltönyös férfi, és megfenyegették, akármit megtett
volna, hogy békén hagyják. Mérhetetlen sóvárgás tört rá, amitől
képtelen volt a gondolkodásra, elméjét megülte egyfajta ködös
tudatállapot, amit csak a következő adag kokain lett volna képes
csillapítani.
Akkor fel sem fogta, kik voltak ezek és mit akartak tőle. Lisa
magyarázta el neki, hogy az adóhivataltól érkezett a három férfi, a
munkájáról és a balesetéről kérdezgették, majd, amikor a vallási
hovatartozása felől érdeklődtek, ő leblokkolt, arra viszont még később
is emlékezett, hogy azt kiabálta: muszlim akar lenni. A többnejűséget,
a nőkkel való fölényes viszonyt, és nem mellesleg a harcos hitet mindig
vonzónak tartotta, és érdeklődéssel töltötte el, ha valahol egy-egy
beszélgetést elcsípett az iszlám hittel kapcsolatban.
Tulajdonképpen már az azt követő hetekben megbánta a tagságot,
mert az adó, amit muszlimként ráróttak, szerinte feleslegesen terhelte
a családi kasszát.
Most azonban úgy gondolta, a megvilágosodásához vezető úton az
Abd-el-Messaf Mecset lehet a következő állomás. Megtapasztalta a
halált, átélte saját feltámadását, egyre inkább a meggyőződésévé vált,
hogy Allah szerint küldetése van a világban, aminek minden erejével
meg akar felelni, még akkor is, ha ehhez, többnyire számára ismeretlen
szabályokat kell betartania.
Amikor odaért, kimerülten leroskadt a mecset előtti padra, és várt.
Órákkal később énekszóra lett figyelmes. Az imaház minaret
tornyában a müezzin arabul énekelt, miközben időnként egy kis
harangot kongatott. Férfiak kezdtek szállingózni a mecsetbe. Amikor
Terry meglátta a díszes ruhába öltözött imámot, elképzelte, amint
odalép a szent emberhez, és elmondja neki, hogy mi történt vele.
Eleinte remek ötletnek tűnt. De aztán hamar kiverte a fejéből. Arra
gondolt: mi lesz, ha a férfi nem érti meg, vagy ami még rosszabb, nem
hisz majd neki? Tulajdonképpen abban sem volt biztos, hogy el tudná
magyarázni, egyrészt mert maga sem értette, mi történik vele, másrészt
még oroszul sem beszélt elég jól, nemhogy arabul.

51
 Végignézett a karján feszülő Apophis tetováláson, és úgy érezte,
mintha a mitológiai istenség erővel ruházná fel, hogy beléphessen.
Terry eddig még sosem járt mecsetben, hidegnek és unalmasnak
találta. Leszámítva néhány semmitmondó mintázatot, a falak többnyire
kopárnak tűntek. A kupolát díszítő freskótól, és a valaha vörös színben
pompázó, óriás szőnyegtől eltekintve, a mecset nem különbözött egy
elhanyagolt pincétől.
Lesütötte szemét, lenézett a lába elé, ám nem tudta megállapítani,
merre van Mekka. Lehetséges, hogy a foltokból és a helyenként
málladozó szövési mintázatokból lehetne következtetni az irányára,
viszont semmiképp sem érte meg a fáradtságot. Attól a pillanattól
kezdve, hogy belépett, hatalmába kerítette az érzés, ő mégsem ide való.
Mégis úgy érezte, nem adhatja fel ilyen könnyen, hogy válaszokat
találjon, így a bejáratnál tucatjával sorakozó cipők mellé tette a sajátját,
annak ellenére, hogy tartott attól, képtelen lesz megjegyezni, pontosan
hova tette, és mezítláb kell távoznia a szertartás után. A férfiak, akik
kinn még önfeledten és jókedvűen beszélgettek, amint beléptek az
épületbe, elkülönültek egymástól.
Terry követte őket. Tudta, hogy a muszlimoknál fontos a szertartás
pontos betartása, ezért igyekezett ellesni a mozdulataikat is. Hamar
rájött, ez korántsem olyan egyszerű. Elindult a szőnyeg felé, az egyik
hívő után, mire egy másik férfi rámordult:
– Al-wudu – figyelmeztette, majd állával a bejárat felé intett.
Terry eleinte nem értette a dolgot, de ahogy jobban körülnézett,
meglátta a bejárat mellett elhelyezett, mosakodásra szentesített edényt.
– Már túl vagyok rajta – hazudta.
Ami a szeme elé tárult szertartásos mosakodás címén, az sem hozta
meg a kedvét. Családapa köpött háromszor a lavór vízbe, majd az orrát
is belefújta ugyanannyiszor. Ezután az arcát mosta bele, végül a koszos
lábát. Ez önmagában sem tetszett Terrynek, de amikor a legidősebb
fiú is elkezdte a szertartást, ugyanazzal a vízzel, az már visszataszító
volt, főleg úgy, hogy pár méterre lehettek a folyamatosan csöpögő
falicsaptól.
A hívők sorokba rendeződtek, majd egymás mellett megálltak az
imaszőnyegeik előtt.
Terry lenézett a lába elé, mégsem tudta megállapítani, hogy merre
van Mekka. Ez biztos olyan dolog, amit csak az igazi muszlimok érthetnek.
Istenem, annyira szeretnék hinni, ebben az egész vallásos baromságban! Szeretném
hinni, hogy van értelme annak, hogy még élek és eljöttem ide.

52
 Amikor az imám vezetésével elkezdődött a szertartás, ő is sietve
elfoglalt egyet. Igyekezett pontosan utánozni a körülötte lévők
szertartásos mozdulatait, de amikor letérdelt, olyan hangosan reccsent
a térde, hogy a mellette állók felfigyeltek rá. Erről az iskolai tornaórák
jutottak eszébe, ahol ugyanilyen árgus szemek követték minden
mozdulatát, ki nem állhatta. Ez a sors jutott mindazoknak, akik nem
szívesen álltak be a sorba, mint Terry, aki világ életében gyűlölte azt, és
azokat az embereket, akik gondolkodás nélkül követtek másokat. A
hívek motorikusan, szinte egy ritmusra végezték a jól begyakorolt
mozdulatokat; Terryt a hajlongástól az émelygés kerülgette, de azért
próbálgatta. Rá senki se mondja, hogy nem próbálta meg. Isten a
tanúja, ő mindent megtett, hogy valamirevaló muzulmánként
viselkedjen, egészen addig, míg a többiek a padlóra terített szőnyeget
nem kezdték el csókolgatni. Terry is lehajolt ugyan, de ahogy az arca a
padlóhoz közelített, elözönlötték az emlékek, arról, ahogy alig két
napja a lakásuk padlóján, vérben ázva feküdt. Csak még egy kicsit bírd ki,
bíztatta magát, miközben a megfelelő alkalmat leste arra, hogy a
pódiumon prédikáló imám figyelmét magára vonja. Amikor látta, hogy
mindenki a saját imájával van elfoglalva, megengedett magának egy kis
szünetet, remélve, hogy többet hall a szent beszédből, de így sem értett
egy mukkot sem. A rosszulléte erősödött, arra gondolt, ismét Spatulára
lenne szüksége. Türelmetlen lett. Egyáltalán, mire vár, ő Allah
kiválasztottja, a Megváltó, és ezek itt mind tanúi lehetnek egy prófécia
beteljesedésének. Ő fogja megváltani a világot. Nem várhat tovább, itt
és most kell bizonyságot tennie nagy közösség előtt. De mi lesz, ha senki
nem fog nekem hinni? Kételkedett. Ám ezt a gondolatot igyekezett a
lehető leggyorsabban kiverni a fejéből. Itt a pillanat, gondolta, és ahogy
a szent ember befejezte az imádságot, Terry felállt, és megköszörülte a
torkát.
– Kezdd elölről! – súgta oda a mellette térdelő férfi.
– Hogy mi? – értetlenkedett Terry, amire a másik csak a fejét rázta.
Végéhez közeledett a szertartás, és a hívek felálltak. Az imám
elkezdte az alkalomzáró beszédét, a közösség csendben hallgatta. Terry
agyában cikáztak a gondolatok, hogyan kezdhetne ő is a beszédébe.
Úgy döntött, nem teketóriázik tovább, és megszólalt:
– Tudnotok kell, hogy… én vagyok a megváltó, és eljöttem
közétek! – mondta, pedig hangja a vártnál sokkal halkabbnak és
bizonytalanabbnak mutatkozott. Nemhogy a vezetőig, de a
szomszédjáig is alig jutott el.

53
 – Shh! – szólt rá a mellette álló férfi, anélkül, hogy ránézett volna.
Terry egyre idegesebb lett.
– Én vagyok a Mes… – mondta olyan hangerővel, amennyit csak
ki bírt préselni magából. Az imám ránézett, összeráncolta a
szemöldökét, de figyelt. – Messiás – hangzott Terry elcsukló, erőtlen
hangja.
A vallási vezetőt egyre sátánibb külsőbe bújtatva látta, mintha
díszes ruháját egy frissen leölt állat vére áztatta volna. Az állkapcsa
Terry szeme láttára ereszkedett meg, majd egybeolvadt vaskos
nyakával, miközben szeme vörös izzásba kezdett, akár egy támadni
készülő dühös bikáé. Terry nem bírta tovább nézni, elfordult, és ekkor
vette észre, hogy többen körbeállták, miközben agyaraikkal
vicsorogtak rá.
Szörnyek! Szörnyetegek…
– Vissza! – sziszegte. – Engedjetek!
Lassan hátrált a kijárat felé, de a tekintetét nem vette le a teremben
összegyűlt szörnyetegekről, majd mielőtt kilépett volna a hatalmas
faajtón keresztül a fénybe, felkapta cipőjét a bejárat mellől.
Az elmúlt órákban megerősítésre várt. Egy jelre, ami eloszlatja
kétségeit, és amit az Iszlám nem adott meg neki. Immár tudta, hogy a
saját útját kell követnie. Az a sorsa, hogy beteljesítse húszas évei
elfuserált terveit, és végre saját labort nyisson, mégpedig konkurenciák
nélkül. Hogy is gondolhatta, hogy őt Allah küldte vissza a világ
megváltására. Nem, ő maga a káosz sötét fejedelme, a legyőzhetetlen;
Apophis, a világ Megváltója.

54
 4. LISTOV

A dúsgazdag Listov családot mindenki ismerte Meleúz környékén

és szerte Baskíriában. Egykor az összes környékbeli gyár a vén Grigorij
Listov érdekeltségébe tartozott, de az ipar kényszerű leépülése után a
fiai másfajta forrásból tartották fenn fényűző életmódjukat. Szex,
szerencsejáték és drogok voltak a kulcsszavak. Mostanra a Listov
családból már csak a középső fiú, Mikhail maradt meg, aki korábban
az FSZB-ben szolgált, századosi rangig vitte, és kirúgása után is
megtartotta fokozatát; legalábbis Listov kapitánynak hívatta magát.
A városhoz közel, attól délkeletre, egy fákkal és bokrokkal borított
domb tetején építették fel szerény, ámde jól felszerelt dácsájukat még
a múlt század közepén, hogy aztán kiköltözzenek a lepusztult városból,
és áthelyezzék oda családi székhelyüket. A szocialista éra letűnésével a
kezdeti faházból először impozáns villa lett, melyet időről időre
bővítettek, s ma pedig olyan, akár egy kisebb kastély.
Már pirkadt, amikor Terry felkapaszkodott a meredek dombra, és
elérte a masszív terméskő kerítés sarkát. Pár pillanatra megállt, hogy
kilihegje magát, és szemügyre vette a terepet. Nem ez volt a
legmagasabb domb a környéken, ám innen is vadregényes kilátás nyílt
az ébredező, füstös városra északnyugat felé, valamint keleten a lustán
hömpölygő Belaja folyóra. Sőt, a hajnali fényben egészen az ezüstös
kéken csillogó tóig is el lehetett látni.
Terry bevett egy Spatulát, elmormolt egy rövid, hiányos imát, és
elment egészen a bonyolult cirill rövidítéseket és valamiféle családi
címert megtestesítő, öntöttvas kapuig. Belesett a rácsok között, de nem
érzékelt mozgást a jó ötvenlépésnyire lévő kúria környékén. Semmi
mozgás, sehol; a birtok látszólag még az éjszakai álmát aludta. A
Listov-dácsa hagymakupolás tornyai felidézték benne: amikor ő és
Helio az IT-Onlájnban földig rombolták a Gonosz Lélek Templomát
Deranguery világán.
A kőfal tetején végig szögesdrót és szúrós vashegyek húzódtak, az
öntöttvas kapu tűnt kevésbé veszélyesnek.

55
 Óvatosan megérintette a rácsot, nem tapasztalt szikrázást, sem
bizsergést. Megragadta hát a középen lévő címert, és villámgyorsan
felkapaszkodott a kapu tetejére.
Nem fog sok időbe telni, mire felfedezik és lecsapnak rá…
A kastély bejárata felé szaladt, léptei hihetetlen visszhangokat verve
csattogtak a sárga keramiton. Nem messze a kocsifordulótól egy
tujákkal övezett, díszkerítés húzódott. Ennek a tövében elrejtette a
tűzijátékot, amelyet a részeg öregembertől vett el, majd meggyújtotta.
Valaki ordítozni kezdett a túloldalról, de Terry nem foglalkozott vele.
Az épület előtt parkoló luxusautókhoz szaladt, és torkaszakadtából
üvölteni kezdett:
– Én vagyok a Messiás!
– Mit keresel itt? Hogy jutottál be? – mondta egy hang a sötétben
maradva.
– A kapun keresztül – mutatott Terry a zárt kapura, és még csak
nem is hazudott, de az alak egyre ingerültebben vakarta a fejét.
– Gyere vissza délelőtt, de most takarodj innen, vagy döglött
Messiás leszel! – jött a válasz.
Terry hátat fordított, és előrelépett párat, mintha tényleg ki akarna
sétálni a zárt kapun, majd hirtelen megfordult, és elkiáltotta magát:
– Én vagyok a Messiás! – ordította ismét, de most már égő
Molotov-koktéllal a kezében.
A villa távolabbi falának vágta a preparált vodkásüveget, az
szilánkosra tört, és azon nyomban lángtenger borította be az északi
falat. Lövés dördült. Terryt lökés érte, éles fájdalom nyilallt a bal
vállába. Azonnal fedezékbe vonult egy masszív terepjáró mögé. A
gorilla kiabált, lőtt és nem sokkal ezután atlétában jelentek meg a
haverjai a főbejáratnál. Néhány másodpercig töltények százai
süvítettek el Terry fölött. Folyamatosan tűz alatt tartották! Fedezéke
ellenére újra találat érte, de most a bal vádliját szántotta fel egy gellert
kapott golyó. Megroggyant, mégis kidugta a fejét, miközben
viszonozta a tüzet, több alakot is eltalált.
Két nagytestű, fekete eb rohant át a kereszttűzön, de mire
átugrottak a motorháztető fölött, addigra döglötten csapódtak a
viakolorba. Ezek után már nem kímélték a járművet. Csattogott a
fémlemez a belecsapódó golyóktól, amelyek többsége átlyukasztotta a
kasznit. Gellert kapott lövedékek szikráztak, sziszegtek a betonon,
betört ablakok üvegszilánkjai csörömpölve hullottak a nyakába.
Kutyaszorítóba került, gyanította, hogy pillanatokon belül bekerítik és

56
elvágják az összes menekülési útvonalat. De még mindig kivárt,
kivárt...
…aztán a legjobb pillanatban működésbe lépett a tűzijáték.
Ez epic lesz! – gondolta, majd két pisztollyal a kezében előrontott a
fedezéke mögül. Az idő viszont lelassult számára, érzékei felerősödtek.
Vér fröccsent a szemébe és az arcába, méghozzá a sajátja. Puskapor
szaga lengte be a környéket, és Terry féltucatnyi fegyveressel nézett
farkasszemet. Szikraeső zúdult mindenre és mindenkire, éles fénnyel
árasztva el az ódon verandát, így az ott lévő emberek tiszta célpontot
nyújtottak, azt sem tudták, mire lőjenek a felfordulásban. Terry immár
nem érezte sérüléseit, fájdalmait, a holojátékok legszebb pillanatait élte
át újra a képzeletében, és próbálta megismételni legendás sikereit.
Két férfi időközben az autókhoz osont, és közvetlen közelről
zúdítottak rá golyózáport automata fegyvereikből, őket Terry egy-egy
fejlövéssel jutalmazta. Újabb gorillák merészkedtek ki a házból,
puskákkal, gépfegyverrel próbálták leszedni. Terry gyorsan mozgott, és
amint felfedezte honnét lőnek, könyörtelenül büntetett. Kapott ugyan
pár lövést, de nem érzett fájdalmat; halhatatlannak hitte magát, és úgy
is viselkedett. Megrohamozta a meglepődött férfiakat, nagy részüket
még azelőtt megölte, hogy azok felocsúdtak volna a tűzijáték okozta
ámulatból. Néhány újabb lövés is eltalálta, de ügyet sem vetett rá,
másodperceken belül végzett azokkal, akikkel találkozott. A villában
már rosszullét kerülgette, de ösztökélte magát, hogy fejezze be, amit
elkezdett. Átkutatta a házat, lőtt mindenre, ami mozgott, nem
irgalmazott senkinek. Aztán az alagsor felé vette az irányt, tudta, hogy
ott lesz, amit keres. Ott lesz a Spatula. És mivel Listovval nem
találkozott, biztosra vette, hogy ő is ott várja a végzetét. Listov, akinek
az eddigi nyomorúságát köszönhette. Akár Terry is lehetne a helyében,
ha ő is úgy benyalt volna Petrovnak, de nem, ő erre sosem lett volna
képes.
Könyörtelen elszántsággal lépkedett le a lépcsőn, és ugyanaz az
érzés kerítette hatalmába, mint amikor a Vörös Tömb lakóit és Oleg
bandáját lődözte halomra.
Egy géppisztolyos alak bukkant fel, két rövid sorozatot is
megküldött feléje, de ő nem is érezte, hogy eltalálták-e, vagy az összes
golyó elsuhant a füle mellett, csak félkábán visszalőtt. Egy golyónál
többet nem kellett pazarolnia a fickóra. Zajt hallott lentebbről, és látta,
ahogy Listov rohan át az egyik teremből a másikba.

57
 – Mindent megadok, amit kér! Csak hagyjon életben! – könyörgött,
miközben egyre messzebb távolodott Terrytől. – Közölje, mit akar, és
én esküszöm… esküsz…

*****

Terry elsőre fel sem fogta, mi történt, kezdett elmosódni körülötte

a világ. Elszántan követte a férfit.
…ám ekkor egy sötét alkóvból újabb alak toppant elé, aki
közvetlen közelről hasba lőtte, majd az oldalába állított egy régi,
rozsdás tőrt.
Terry nem tudta időben lereagálni, rezzenéstelen arccal tűrte a
testébe csapódó, gyilkos tárgyakat, végül megrogyott és meggörnyedt.
Érezte, ahogy gyomra tartalma lassan kitódul a bőrén tátongó
lyukakon, amint testéből túl sok vér folyt el, túl kevés maradt már az
élet megtartásához. Ám mindenek ellenére még mindig ő irányította
izmait és testi funkciói egy részét, noha ennek a tudomány, a józan ész
és minden más is ellent mondott.
Az orvtámadó biztosra vehette, hogy ellenfele többé már nem
emeli fel a kezét, ezért nem keresett fedezéket; Terry homlokára
célzott, és meghúzta a ravaszt.
Terry viszont kihasználta támadója tétovázását, a lövést megelőző
pillanatban félrekapta a fejét, így a golyó csak a jobb fülét tudta feltépni.
Ügyet sem vetett rá, talán nem is érzékelte, csípőből tüzelt, és két
lövéssel leterítette ellenfelét.
Imbolyogva felegyenesedett, és nehéz léptekkel indult Listov után
a föld alatti labor túlsó sarkához.
– Vissza! – recsegte Listov, akinek már nem volt hová hátrálnia; a
terem belső sarkában guggolt, és a baljában valami fekete fémet
szorongatott. – Gránát van nálam!
– Nem számít – vicsorogta Terry egyre erőtlenebbül. – Nem
fogtad még fel, hogy nem tudsz ártani nekem?
– Kérem… hagyjon életben! – folytatta hisztérikusan a drogbáró.
– Mindent megkap, amire csak vágyik!
Terry ereje már a végét járta. Túl sok vért vesztett mostanra, és
érezte, hogy menten összeesik. A bőgő férfi már csak homályos, egyre
távolodó és kifakuló sziluettként úszott előtte. Szerette volna fejbe
lőni, de minden erejét beleadva is csak derékig bírta emelni a fegyvert.
Mindegy, a célnak ez is megfelelt…

58
 Meghúzta a ravaszt, ahányszor csak tudta, majd előrebukott, és
rázuhant Listov élettelen testére.

*****

Fátyolos köd ereszkedett az elméjére, gyengeség kerítette

hatalmába. Percek teltek el, amikor újra érzett, és elsöprő
fájdalomhullámok zúdultak rá. Elvonszolta magát a labor csapjáig,
ivott és Spatulát vett be, majd leírhatatlan félelem uralkodott el rajta.
Halálfélelem… szabad ilyesmit éreznie a Megváltónak?
– Ott van! Lődd le! – kiáltotta valaki a távolból. Terry tompa
csattanást hallott, többet is, aztán az alakok eltűntek. Talán megölte
őket, nem emlékezett rá, de amikor később jobban lett, két eddig
ismeretlen hulla is feküdt Listov teste közelében.
Terry nehezen ocsúdott; újra átélt minden kínt, amit korábban.
Motoros karjával kitépte az azóta is az oldalából előmeredő tőrt, majd
visszaájult a homályba.
Amikor újfent feleszmélt, gyötrő érzések szorongatták, különös
vágyak tüzelték fel elméjét. Újra feltápászkodott, és oly erősen gyötörte
az éhség és a szomjúság, hogy néhány pillanatig már-már a halott
drogbáró húsa és vére is csábítónak hatott. Oltotta a szomját, és a
gondolatai is tisztábbak lettek. Végignézett magán, sebei gyorsan
gyógyultak. Alig telt el pár perc, talán egy óra, de máris a legtöbb sebe
behegedt. Szarul volt ugyan, de tudta, hogy még nem halt meg.
Bezárkózott a laborba, fegyvert és drogot vett magához. Néha
percekre is elbódult, de senki sem próbált betörni hozzá. Gyengének
és védtelennek érezte magát. Semmire sem vágyott, csak némi
Spatulára és hosszú, álomtalan alvásra.
Késő délután lehetett, amikor először felállt, térdei elgyengültek és
összecsuklott. Csak percek múlva tért újra tudatához, amikor beszédet
hallott fentről. Szinte biztos volt benne, hogy a rendőrség lepte el az
épületet, de épp ellenkezőleg. A labor szuterén ablakából remek kilátás
nyílt az udvarra és a villához vezető magánútra, úgy, hogy közben őt
nem láthatták, mert a vaskos oszlopokon álló veranda lábai eltakarták
a pincehelyiségek rácsozott ablakait.
Terry felismerte a beszélgetők némelyikét, és hamar rájött, hogy
egykori főnöke, Joszif Joszipovics Petrov, Ufa város és az az északi
régió hírhedt mészárosa tette tiszteletét a Listov-rezidenciánál.
Petrovot nem látta, csak az embereit. Viszont egy másik autókonvoj is

59
leparkolt a széttlőtt luxusautók mellett. Azok ismeretlen alakok voltak,
Terry biztosra vette, hogy sem Listov, sem Petrov érdekeltségi körébe
nem tartoztak, majd a hátsó terepjáróból utolsóként kiszállt egy
ismerős alak. Flix volt az, Listov egyik lecsúszott terítője. Őt nem öltem
meg a tömbben Olegékkal? Mit keres ez itt? A két csoport beszélt ugyan
egymással, de eléggé ellenségesnek és feszültnek tűnt köztük a
hangulat. Hevesen gesztikuláltak, idegesen matattak a fegyvereiknél,
méregették egymást. Úgy tűnt, még várnak valakit, mert folyton a kapu
irányába nézegettek. Aztán néhányan elindultak felfelé a verandán.

*****

– És ha még most is itt vannak? – krákogta a jövevény, egy kigyúrt,

kopasz fickó Petrov brancsából.
– Meglehet! Ezért is szóltunk nektek – mondta a másik férfi.
Terry alig értette, így óvatosan résnyire nyitotta a bejárathoz
legközelebb lévő ablakot.
– Ha így van, akkor is elő kell őket csalogatni valakinek – mondta
egy magas férfi, majd intett még két alaknak, hogy ők is induljanak meg
befelé.
– Jól kicsinálták őket – sápítozott egy harmadik a fegyverét
szorongatva.
A fenébe, honnét szerezhettek tudomást erről az egészről? – kérdezte
magától Terry.
– Mégis, hányan lehettek? – kérdezte egy alacsony zömök alak
Flixtől, aki csak vállat vont.
– Sokan. Nézz körül, ember, minden csupa vér! Egy kisebb sereg
lehetett, de már biztosan elhúztak, hiszen nem láttam idegen autót az
udvaron.
– Merre van a széf, főnök? – kérdezte valaki ismét Flixtől.
– A ház túlsó felében lesz, meg néhány kiló kokó az alagsorban.
– Most már tényleg menjünk! – sürgette őket Flix. – Két órát
beszéltünk meg a helyi rendőrséggel, aztán jönnek. Te mész be először,
Tripper!
– Miért pont én? – nézett kérdőn a felette állóra, egy alacsony
köpcös, bozontos külsejű alak.
– Mert, mondjuk azt mondtam? Vagy talán félsz egy üres háztól?
– Várjatok. Persze megbeszéltük, hogy felezünk, de a szajrét tuti
elvitték, és ha a széfet nem is tudták feltörni, hagyhattak hátra valakit.
60
Vagy bármikor újra megjelenhetnek. Nem, én csak fedeztelek volna
benneteket. A széfet úgysem tudom feltörni.
– Minket fedezni, jó vicc – nevetett valaki, miközben belökte az
előtte állót a bejáraton, és mind a négyen eltűntek.
A francba! Le fognak jönni.
Szerencsére, a négy alak nem az alagsorba ment először. Óvatosan
kutathatták át a hatalmas kúriát, mert tíz perc is eltelt, mire
megpróbálta lenyomni valaki a labor ajtajának kilincsét. Ami persze
meg sem moccant, hiszen Terry kitámasztotta. A vastag falú acélajtó
elég erősnek tűnt ahhoz, hogy jó ideig kitartson, de Terry semmit sem
bízott a véletlenre, és a laborban lévő asztalokkal és székekkel ügyesen
eltorlaszolta a bejáratot.

*****

Valahogy el kellene terelni a figyelmüket! De hogyan?!

Átkutatta Listov hulláját, és elvette a mobilját. Naná, hogy a
szerkezet jelszavas védelem alatt állt…
Egy darabig próbálta feltörni, mintha csak értett volna a hackelés
legkisebb fokához is, de persze nem. Esélytelen volt. Egyre
idegesebben próbálkozott, aztán amikor elfogytak a lehetőségek, maga
a telefon ajánlotta fel az S.O.S. funkciót.
„Vészhelyzetben van? Kívánja értesíteni a rendőrséget?”
– Naná! – lehelte Terry. – Hogy a francba ne…
Igazából pont erre volt szüksége, épp ezt akarta. A készülék pedig
máris tárcsázott.
– Permi Segélyhívó Központ – jelentkezett egy tárgyilagos női
hang. – Hívását rögzítjük. Mi a probléma?
– Itt Mikhail Listov – hadarta Terry sziszegve. – Megöltek
mindenkit! Siessenek! El akarják lopni a kokaint, több kiló kokaint!
– Uram, segítenie kell nekünk! Kik támadták meg, és hol vannak?
– Meleúz dombján. Plojuzske villájában. Jöjjenek már az istenit!
Golyók csapódtak az acél ajtónak, némelyik átütötte azt, és a
mögötte felsorakoztatott asztalok fémes lapjában állapodott meg.
Terry megszakította a hívást, és reménykedett abban, hogy
komolyan vették.
Fél percre rá a telefon rezegni kezdett és a képernyője villogott. A
hívás a rendőrségtől jött.

61
 Mivel a kód híján úgysem tudta volna fogadni, a betonpadlóhoz
vágta a készüléket, és megtaposta.
Percek teltek el, de az ajtó kitartott. Érkezett még négy fekete
terepjáró, amiből legalább tizenöt fegyveres szállt ki. Terry még egy
asztalt odatolt az egyre acélosabb barikádhoz, majd idegesen várta a
segítséget. Ám eddigre már hallani lehetett a szirénákat, és nemsokára
rendőrautók jelentek meg a távolban. Terry arra számított, hogy csak
egy-két járőrt küldenek a telefonbetyárkodás miatt, de egy kisebb
konvoj érkezett, még csapatszállítót is látott közeledni.
Feszülten figyelte a közeledő autókat a kis ablakból, majd lövésre
emelte a revolverét. A bandatagok az udvaron feszülten próbáltak
minden vért és halottat eltávolítani. Ez nem segített rajtuk, mert Terry
ekkor megcélozta az udvarra beforduló első rendőrautót, és kilőtte rá
a teljes tárát. Tudta, hogy ezzel elindította a rendőrök és a kint
nyüzsgők közelharcát. Amíg kint és az emeleten zajlott az órákig tartó
tűzpárbaj, Terry visszavonult és várt. Nemsokára helikopter rotorjának
zaja szűrődött be, majd egy robbanás rázta meg az épületet. Ekkor a
pince ajtaján csapódott valami. Kiabálást hallott, majd többen
feszültek neki a robosztus ajtónak. Terry a nehéz fémasztalokat, olyan
ügyesen illesztette egymásra, hogy eszközök nélkül képtelenség lett
volna áttörni a barikádon. Percekig nem adták fel, de hiába, mert az
asztalok kitartottak. A lövöldözés az éjszakába nyúlt, még úgy is, hogy
a rendőröket hamar az orosz különleges egységek segítették ki,
hatalmas hátrányba taszítva a korábban még magabiztos kartelleket.
Terry még rövid időre el is bóbiskolt, amikor percekig nem dörrent
el újabb lövés, majd alaposan átkutatta az alagsort, de semmi
használhatót nem talált, ami segíthetett volna rajta. Rossz előérzete
támadt, és már elege lett a bezártságból.
Bárhogy is, nem érezte a jelentőségét. A lelke mélyén még örült is
ennek az egésznek, egy nagyszabású terv kezdett körvonalazódni az
elméjében, és értelmet nyert mindaz, amiért idejött. Nem csak az, hogy
bosszút álljon felesége és gyermeke gyilkosán…
…hanem valami, ami ennél sokkal több.
Valami kolosszális!
Bár sejtette, hogy ez nem az a helyzet, amikor a csendes meglapulás
a legjobb taktika – mindamellett már szomjas és éhes is volt –, türelmet
erőltetett magára. Várnia kell, várni, várni! Majd csak eljön az az idő,
amikor előbújhat rejtekéből…
Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy aludjon.

62
 *****

Álmodott. Azt az ominózus éjszakát álmodta meg, amikor Listov

emberei – Oleg és társai – behatoltak a lakásába, és amíg ő félájultan
aludt, megölték Lisát és Bobbyt. A rohadékok!
Zaklatott, szaggatott, darabos álom volt ez. Kisebbik fia még
„holtából is” esdekelve nyújtotta feléje a kezét: „Apa, apa!”
Mindenkit megöltem, aki ártott neked.
„Nem, apa, még nem mindenkit.”
Itt elhalt az álom, mindenféle zavaros látomások következtek,
fogalma sem volt arról, hogy mik. Ám úgy ébredt, hogy szörnyen
érezte magát. Rettenetesen szörnyen.
És… szörnynek! – Terry felriadt, csak percek teltek el.

*****

A rendőrség kissé visszavett, és a kartellek még mindig jól álltak.

Ekkor megremegtek a nehéz fémasztalok, és úgy tűnt, most átszakítják
azokat. Már semmit sem tehetett volna az asztalok elé. Golyók
lyuggatták őket, de ekkor újból rendőrségi rotorok hangját hallották.
Hangosbemondókból utasították megadásra a fegyvereseket.
Abbamaradt az ajtó csonkjának ütlegelése, és újra fegyverek ropogtak.
A harc most nem tartott sokáig, ebből Terry arra következtetett, hogy
az újonnan érkezők hatalmas fölényben lehettek. Nemsokára ismerős,
mégis különös, földöntúli hangok ütötték meg a fülét. A terem végébe
hátrált, ahol Listov is feküdt. Ránézett a halott drogbáróra, és
mérgében belerúgott egyet, ekkor gurult el annak kezéből az addig ott
szorongatott gránát.
Ezt nektek! – örült meg Terry a fegyvernek.
Előreszaladt, és próbálta úgy rögzíteni a robbanóeszközt, hogy az
a lehető legnagyobb kárt okozza annak, akit eltalálnak a repeszei.
Zsineget talált a csomagoknál, és pont annyi ideje maradt még, hogy
egy néhányméteres darabot kössön a gránát elsütőjéhez.
Robbanás hallatszott, beszakították az ajtót. A nehéz asztalok
megadták magukat, és elmozdultak a helyükről. Terry, amint fedezék
mögé húzódott, megrántotta a zsineget, és imádkozott, hogy minél
többen kerüljenek át a túlvilágra. Mint eddig, most is szerencséje volt.
Az egyik vaskos acél asztalláb átszakította mögötte a falat, és csak

63
centikre a fejétől állapodott meg. Terry süketen és félig kábán rontott
ki a fedezéke mögül. Az eddig középre rendezett asztalok most a terem
két oldalában hevertek. A bejáratnál lények feküdtek. Három
vergődött a földön, velük Terry nem foglalkozott. Ketten a szűk
folyosón álltak, őket sikeresen lelőtte, mert eldőltek mindnyájan.
Felrohant a lépcsőn, és lőtt, amíg el nem fogyott minden lőszere.
Akkor éles csípést érzett az oldalában, elhagyta minden ereje.
Összerogyott volna, de egy lény elkapta, és olyan erővel vágta falhoz,
hogy Terry elvesztette az eszméletét.

*****

Elkönyvelte magában, hogy ilyen a pokol. Nyirkos, fémes és

nagyon hideg. Aztán érezni kezdett és görcsbe rándult a gyomra. Belei
tartalma folyt le a bőrén és nedvesítette be a hátát. Képtelen volt
mozdulni, a fájdalmai egyre erősödtek. Egyre jobban eluralkodott
benne a tudat, hogy ő még él, és ebben a vak sötétben, talán egy föld
alatti koporsóban kell örökkön-örökké szenvednie.
Fájt mindene, legszívesebben ordított volna, viszont képtelen volt
rá. Órák teltek el így, ekkorra már annyira éber volt, hogy másra nem
tudott gondolni, csak arra, hogyan ölhetné meg magát. A fájdalom
teljesen elvette az eszét. A saját nyelvét próbálta átharapni, hogy hátha
majd elvérzik, és véget érnek kínjai, de csak erőtlenül harapdálta az
elernyedt húst.
Ekkor hirtelen fény tört rá, teljesen elvakította, csaknem újra
eszméletét vesztette. Amikor ismét kinyitotta a szemét, egy roppant
világos szobában, reflektorokkal élesen megvilágított műtőasztalon
találta magát.
Meg akarnak műteni?!
Férfiak sürgölődtek és matattak körülötte, legalább egy tucatnyian,
aztán magára hagyták, és eloltották a világítást.
Órákig heverhetett ott mozdulatlanul, amikor újból kigyúltak a
fények, két férfi jelent meg, akik egymással vitatkoztak, erősen
gesztikuláltak, és közben ügyet sem vetettek Terryre.
Ő először nem értette, mit mondanak, sőt, a beszédük egyfajta
összemosódott zsongásnak hatott, de percek múltán már képes volt
megkülönböztetni a szavakat. Habár csak centikre voltak a
műtőasztaltól, a hangjuk mégis olyan volt, mintha a terem legtávolabbi
sarkában valami éktelen lárma közepette sugdolóznának. Ráadásul

64
valami torz, észak-orosz nyelvjárást beszéltek; keményebben ejtették
ki a zárhangokat.
– Nem lesz baj abból, ha elkezdjük a nyomozók nélkül, professzor
úr?
A professzornak szólított férfi volt az idősebb, és ritkuló haját
bajusszal és dús, fekete szakállal próbálta ellensúlyozni.
– Nem mostanában fognak ideérni. Szása! Több, mint négy napja
halott a tag, ha tovább várunk, túlságosan lebomlanak a szövetek.
Talán már most is késő.
– A határozatban az áll, hogy csakis rendőri felügyelet mellett
végezhető el a boncolás – tiltakozott a másik.
– A rendőri felügyelet várhat! Mi írjuk majd a jelentést!... Meg
amúgy is, tizennyolc derék rendőr halt meg a tűzpárbajokban, elég nagy
a nyugtalanság a környéken… nem hiszem, hogy lenne szabad ember
ilyenkor.
– Én inkább várnék.
– Nem azért utaztam ide Moszkvából lóhalálában, hogy aztán
malmozzak tétlenül, míg az értékes szövetek teljesen tönkremennek.
– Én tartózkodom, nincs beleszólásom. Professzor úr! Öné a
felelősség. Úgy dönt, ahogy jónak látja.
– Nagyon sok múlhat ezen a boncoláson. Úgy érzem, valami
hatalmas áttörés kapujában állunk. Amikre rájöhetünk, talán örökre
megváltoztatja a jövőt.
– Erről jut eszembe, professzor úr… a véranalízis nem mutatott ki
semmi különlegeset, leszámítva a szintetikus enzimeket, amiket
elemzünk. A vegyész szerint a teljes elemzés sem fog képet adni, sem
a valós összetevőkről, sem a hatásokról.
– Értem, ezért sem késlekedhetünk.
– Öné a döntés, én teszem, amire utasít… végigasszisztálom, erre
a szavamat adom.
– Akkor egy mellkasi bemetszéssel kezdem. Nézzük meg, mi
dobogott ennek a férfinak a mellkasában. Hogyan volt képes fejlövés
után ismét embereket ölni?
– Talán, most választ kapunk a kérdésre – dörmögte az asszisztens.
– Akkor kezdem. Idő?
– Huszonkét óra negyvenkét perc.
– Azonosítatlan, harmincas, férfitetem, tűzharcban elszenvedett,
számos sérüléssel. A vizsgálatot, a különleges helyzetre való tekintettel

65
nem a megszokott módon, a koponya felnyitásával kezdem, hanem a
tüdő és a szív szemrevételezésével.
A professzor szikét ragadott, majd határozott mozdulattal
belevágott Terry szegycsontjába. Húzta volna lefelé a vágószerszámot,
ám ekkor Terry minden erejét beleadva elkapta a kezét, és megállította.
A professzor felhördült döbbenetében, és próbálta volna elrántani
a kezét, viszont azt Terry gépkarja satuként szorította. A páciens jobbja
is mozdult, végigkotort az orvosi eszközpulton, felragadott egy másik
szikét, és átvágta a ledermedt professzor torkát. Az idős patológus a
padlóra roskadt, nyakából lüktetve spriccelt a vér, miközben a gépkar
még mindig fogva tartotta a csuklóját.
– Óóóuhh… – Az asszisztens hitetlenkedve hátrált, felborította a
műszerpultot, csaknem átesett rajta, de aztán mégis talpon maradt, és
valahogy magához tért annyira, hogy kirohant a teremből.
Terry elengedte a professzort, és egy hosszú pillanatig még
rámeredt a haláltusáját vívó férfira. Látta, hogy vele már nem lesz
dolga. Erőlködve lekecmergett a boncasztalról a padlóra, és nem is
észlelte, hogy fél lábbal a tócsába gyűlő vérbe toccsant. Elvonszolta
magát a terem jobbfelén lévő mosdóhoz, nekifeküdt a csapnak, és akár
egy szomjas teve, ivott amennyi csak belefért; mintha több napnyi
szárazságra kellene felkészülnie. A folyadéktól felélénkült, dermedt
végtagjait ismét elöntötte a forróság, és eddig mozdulatlannak tűnő
szíve is zakatolni kezdett. Rettentő rosszul érezte magát, de tudta, hogy
ki kell tartania, nem szabad ismét elájulnia. Hiszen az asszisztens
elmenekült, és bármikor erősítéssel térhet vissza.
Miután kivánszorgott a boncteremből, akkor tudatosult benne,
hogy teljesen csupasz. A folyosó szemközti helyiségén viszont az
„öltöző” felirat állt, betámolygott oda.
Esélye sem volt megtalálni saját ruháit, de a lehetőség szinte kínálta
magát egy le nem lakatolt, részben nyitva hagyott öltözőszekrény
képében. Talált inget, öltönyt, sőt, még egy szürke felöltőt, és egy
elegáns bőrtáskát is. A táskában talált iratokból és a belépőn látható
fényképből kiderült, a professzort dr. Vaszilij Ivanov Sztrekinnek
hívták, akinek civil ruházata ott lógott, miután átvedlett a sötétkék,
boncnoki munkaruhájába. Mivel az illető hasonló testalkatú volt, a
ruhák megfeleltek neki, és a cipő is alig szorította a lábát. Terry
kapkodva öltözött, magához vette a vállra akasztható bőrtáskát is, és
elvonszolta magát a legközelebbi kijáratig. Késő éjszaka volt, senki sem
tartotta fel.

66
 A következő néhány órára később nem tudott visszaemlékezni,
csakis egyfajta fagyos fájdalom töltötte ki a gondolatait, de valahogy
eljutott a közeli állomásig. Meglepetten fedezte fel, hogy a permi
buszpályaudvaron találta magát, ahol egy padon vegetált másnap
hajnalig. Eltakarta magát, amennyire csak tudta, nem háborgatták sem
rendőrök, sem csavargók, csupán egy hajléktalan, középkorú asszony
acsarkodott vele, mert elfoglalta a padját. Terry nem törődött vele, és
a részeg némber végül továbbállt. Hajnalban felszállt az első Meleúzba
tartó buszra, és gyakorlatilag átaludta a többórás út nagy részét.
Amikor kissé tisztult a feje, akkor Listov és a villája járt a fejében,
és az, hogy a halott drogbáró helyébe lehetne lépni. Nagy pusztítás
zajlott a rezidencián, és nem csak a meleúzi banda veszítette el a
főnökét, de meglehet, az ufai Petrov emberei is otthagyták a fogukat.
De hogyan lehetne átvenni az uralmat a lefejezett kígyó fölött.
Végül is, csak annyi kell, hogy féljenek tőlem – mosolyodott el magában.

*****

Meleúzban a halott professzor pénzén vett magának pár göncöt,

enni- és innivalót, majd, amikor kissé erőre kapott, gyalogosan folytatta
útját. Meg akarta nézni a Listov-villát, hogy milyen állapotban van. Azt,
hogy hány halott lehet még ott, és talán, ha kísérletezik velük
visszahozhat párat a Spatula segítségével, akik esetleg követhetik majd.
A késő délutáni, bágyadt napsütésben sütkérező rezidencia csendes
volt és elhagyatott, egyetlen hullát sem talált, csupán felborogatott
virágtartók, szétrepedt cserepek, betört üvegek, rendőrségi
kordonszalagok és mésszel leszórt vérnyomok emlékeztették az
eseményekre. Újra végigkutatta az épületet, szinte semmire sem
emlékezett abból, amit négy nappal ezelőtt látott a villából.
Behallgatózott a kordonnal és rendőrségi pecséttel lezárt ajtón, de
a nagy házban néma csend honolt, egy pisszenés sem hallatszott, csak
néha-néha valami ritmikus, távoli zümmögés. Bekapcsolt a klíma? Ez
jó, gondolta Terry, és halványan felsejlett benne, hogy utolsó éber
pillanataiban még a légfrissítés sem működött, de úgy tűnik, mostanra
visszakapcsolták az áramot. Valószínűleg azért, hogy a helyszínelő
rendőröknek ne sötétben kelljen tapogatózniuk.
Nem akarta feltörni a hivatalos figyelmeztetéssel ellátott pecsétet,
talált egy ripityára tört, szétlőtt ablakot a ház oldalában; azon mászott
be. Talpa alatt üvegszilánkok csikorogtak. A ház belseje szörnyű

67
állapotban volt, az előcsarnok falait annyi golyó találta el, hogy az
ember szinte azt hihette, egyfajta posztmodern műalkotást lát, a
felborogatott, szitává lőtt szekrények, székek és kanapék viszont
egyértelművé tették, hogy Petrovék nem adták meg magukat, a
rendőrség behatolt, és igen komoly tűzpárbajt vívott a bűnözőkkel. A
hullákat persze azóta innen is elszállították, de a padlóra krétával rajzolt
alakok és sorszámozott táblácskák alapján akár a csata menetét is ki
lehetett következtetni.
Bár gyanította, hogy a rendőrök nem fognak már visszajönni, Terry
nem állt le merengeni; az alagsorba ment, és meg sem lepődött azon,
hogy a labort teljesen kipucolták. Innen nem csak a tetemeket vitték el,
de az összes patikamérleget, csomagoló nejlont, ragasztószalagokat,
pecséteket, címkézőket, meg ki tudja, mi mindent. Sőt, akkora volt
most a tisztaság, a rend, mintha még a padlót is felsöpörték és
felmosták volna.
Ez már az enyém! – Tudta, hogy Listovnak szinte csak ellenségei
maradtak. Már nem sokan állhattak érte bosszút, de ez cseppet sem
számított, eltökélte, hogy senki sem állhat az útjába. Semmit sem talált,
egy rongyos, megégett papirfencnin kívül, ami valószínű kieshetett a
kupacból. Pár név és a hozzájuk tartozó telefonszám állt rajta. Egy órát
lehetett a rezidenciában, amikor ismét rendőrök jelentek meg
furgonokkal.
Terry ugyanazon a leomlott részen távozott, ahol bejött, és eleinte
a falhoz tapadva a ház hátsó traktusa felé iszkolt, aztán pár pillanattal
később eltűnt a szemközti tuják mögött. Senki nem látta meg, senki
nem állta útját.
Átkapaszkodott a kerítésen, leereszkedett túloldalt, és máris
beleolvadt a Plojuzske-domb fenyvesének homályába.
Talált egy elhagyatott kunyhót, egykori erdészházat, annak a romos
padlásán húzta meg magát, és bár szomjas volt és éhes, leküzdötte
követelődző igényeit. Így is elégedett volt és szinte már boldog, az
elmúlt napokban végrehajtotta összes tervét: bosszút állt legyilkolt
szeretteiért, likvidálta a helyi kiskirályt és újfent megbizonyosodott
halhatatlanságáról. Egyre erősebben érezte a tényt, hogy a Sors
gyakorlatilag tálcán kínálja a lehetőséget, hogy kiemelkedjen a névtelen
tömegből, és a világ ura legyen. Mert mindez nem lehet véletlen, neki
elrendeltetése van! Nem térhet ki a sorsa elől, nagy dolgok várnak rá!
Érezte, hogy tennie kell valamit, és elhatározta, hogy végleg elindul
azon a rögös úton, aminek a végén a megdicsőülés várja. Más nem is

68
várhatná, hiszen ő a kiválasztott, aki örökre megváltoztatja a világot,
dicsőséges életet hoz az emberiségre, és pusztulást a megszálló fajra, a
szörnyekre, akik bemocskolják a Földet!
De van egy bökkenő: már nem maradt Spatulája, amely a
dicsőséges feladat megvalósításának elengedhetetlen eszköze.
Ráadásul vagyona sincs, tehát még a szörnypusztítás is várat magára.
Ugyanis valószerűtlenül sok pénz és befolyás kell ahhoz, hogy valaki
képes legyen egy ütős sereget létrehozni és fenntartani. Az Igazság
Serege! – gondolta Terry, miközben forgolódott, és elkínzottan
nyikorogtak alatta a padlás rozoga deszkái. A tető persze beázott,
jéghideg esővíz folyt végig a „Megváltó” kopasz fején, benedvesítve a
halott professzortól elorzott pulóverét. Kénytelen volt a sarokba
kuporodni, mert csak ott állt a helyén néhány ép cserép. Reszketett a
hidegtől, de ez nem befolyásolta abban, hogy nagyratörő terveket
szőjön és tovább álmodozzon a dicsőségről. Az Igazság Serege! Ez a
legjobb név azoknak, akik legyőzik a szörnyeket. Viszont addig senki sem fog
csatlakozni, amíg ő fel nem nyitja a szemüket. Tudta, hogy nem tétlenkedhet.
Mielőtt elaludt volna, abba az irányba fordult, amerre a Listov-
rezidenciát sejtette.
Most már az enyém vagy!

*****

Mivel napokon át azt látta, hogy újabb és újabb rendőrautók

érkeznek a birtokra, a munkához használt flexek sikoltó üvöltése pedig
még a vadászkunyhóig is elhallatszott – úgy tűnt – a nagy házat szinte
szilánkokra szedik. Napközben ki sem mozdult a padlásról, legfeljebb
a közeli Kapli Szveta patakhoz vízért, és esténként beosont Meleúzba,
hogy élelmet szerezzen. Nem ment be a központba, csak egy későig
nyitva tartó, külvárosi szatócsboltba, a Kulikovnába. Mostanra
kéthetes borostája kisebb szakállá terebélyesedett, ami kissé hasonlított
a professzor jól ápolt arcszőrzetére. Ráadásul a patológusi
öltözőszekrényből szerzett tárcában több készpénz volt, mint
amennyit Terry korábban egyhavi munkáért kapott. Mi több, akadt ott
három bankkártya is, melyekkel pénzt ugyan nem vehetett fel, viszont
alacsony összeghatár alatt többször is vásárolt, amíg letiltásra nem
kerültek. Terry a moszkvai patológus irataival szerzett telefont. Aztán
kétezer rubeles összeghatár alatt maradva, vásárolt elegendő ételt, italt,

69
némi diszkódrogot, amivel csillapította az időnként elviselhetetlenné
vált, újkeletű fülzúgását.
Vett írószert és egy apró füzetet is, hogy saját jegyzeteket
készíthessen. Ugyanis napjait a vadászház padlásán kuporogva azzal
töltötte, hogy a régi ügyfélkörét felelevenítse. Az eleinte soknak tűnő
pénz elég gyorsan elfogyott. Ám eddigre már mindent beszerzett,
amire csak szüksége volt a tervei megvalósításához. Belevágott az első
lépésekbe… elkezdte felhívogatni mindazokat Listov listájáról, akiket
fontosnak gondolt a megbicsaklott drogüzlet újraélesztéséhez.
Tisztában volt azzal, hogy nem lesz egyszerű meggyőzni őket, de
arra az elutasítás-sorozatra, amibe ütközött, még ő sem számított. A
legtöbben szóba sem álltak vele, azok pedig, akik végighallgatták,
miféle elképzelései lennének, durván kiröhögték, vagy csak letették a
telefont, és a későbbi hívásait már nem fogadták. Úgy tűnt, ők tudták,
hogy ki lesz az, aki átveszi Listov helyét, és nem kívántak egy hozzá
hasonló trónkövetelővel szövetkezni.
Terry immár kezdte türelmét veszteni, a zsaruk még mindig nem
vonultak ki véglegesen a Listov-rezidenciáról, és ő pénz híján csak a
korábban vásárolt tartalékait emésztette. Ráadásul a bezártság, a
magány és az elvonás tünetei kétségeket gerjesztettek benne.
Kiközösített páriaként hevert a padlás porában és mocskában, és
rémálmok gyötörték amiatt, hogy az egykori tulaj vagy a rendőrség talál
rá. Visszatérő álma sem hagyta nyugodni: újra és újra átélte az érzést,
amikor kijött a tripből, és felfedezte a halott családját. Listov pribékjei,
Oleg és bandája valahogy betörtek hozzá és megölték a feleségét és a
kisfiát. Igen, csak ők lehettek, de én bosszút álltam. Egytől-egyig mind halott.
Őrjítő, őrjítő érzés volt!
Amikor ugatást hallott a távolból, felszínre kerültek az egyre
gyakoribb rémképek arról, hogy véres pofájú kutyákkal keresik őt, és
azok az acsargó dögök megtalálják a padláson… aztán
szétmarcangolják, miközben ő csak tehetetlenül bámulja az egészet.
De nem kereste senki; még a kutya sem. Mindenki halottnak hitte,
sőt, ekkorra már többszörösen halottnak. A szűkölködésben telt
napok ólomlábakon kecmeregtek, viszont amikor a rendőrség végleg
kivonult a rezidenciából, Terry másnap hajnalban beköltözött.
Felmérte a helyzetet, és látta, hogy hatalmas munka lesz mindent
újraépíteni, de ez még mindig jobb alternatívának mutatkozott, mint a
likas tetejű vadászlak padlásán lapulni. És ide már inkább meg lehet
hívni leendő munkatársakat, akik segíthetik a terve megvalósulását.

70
 Így sem lesz egyszerű!
Amikor kiötlötte, arra számított, hogy átveheti Listov helyét és
saját droghálózatot működtet, naivan gondolkodott, és minden annyira
kézenfekvőnek tűnt, de csalódnia kellett. Annak ellenére, hogy a listán
szereplők közül sokan ismerték a nevét, mégsem voltak hajlandók
együttműködni vele. Talán mert tudták, miféle szánalmas lénnyé
silányult a balesete után. Néhány éve ő volt a környék legjobb terítője.
Akkor még közvetlenül Petrovnak dolgozott, Mikhail Listov a
láthatáron sem volt. Ő csak az apja halála után jött be a képbe.
Hogy sikerült vajon megegyeznie Petrovval? Talán Ufából már nem volt
kifizetődő a délieket is ellátni? Kizárt! Petrovot, nem úgy ismerte, aki csak
úgy lemond a részesedéséről. Listovnak minimum be kellett volna nősülnie a
Petrov-családba, hogy ekkora hatalmat kapjon! Pedig semmi ilyesmiről nem
volt szó. Nem tudni, miféle titkos egyezséget kötöttek ők ketten,
viszont egyik napról a másikra Mikhail vitte a környéken a prímet.
Akadtak némelyek, akiknek ez nem tetszett… de ők hamar elhunytak
vagy behódoltak.
Terry együtt kezdte Listovval. Kezdetben mindketten Petrov
emberei voltak. Tudta, hogy Listov és Petrov között, évekig szoros
gazdasági kapcsolat volt, aztán Listov önállósította magát. Terry csak
találgatott, hogy történhetett mindez. Talán kellett egy déli elosztó
központ és egy ekkora területet összetartani nem lehet egyszerű, de úgy
tudta, hogy eredetileg Petrov teljesen önállóan uralta a délvidéket,
egészen a határig. De aztán elszállt felette az idő, és ő közben észre
sem vette, hogy ezalatt kiépült mellette egy egész kis drogbirodalom.
És talán jobbnak látta megegyezni a trónkövetelővel, mint véres
területi vitákba bonyolódni. Vagy üzletileg jobban megérte neki, ha
Mikhail jó pénzért átvette az ufai drogot, és azt terjesztette?
Terry épp egy efféle lehetőségre vágyott; hogy a hatalma alá hajtsa
a környékbeli kiskirályokat, hogy az ő termékeit árusítsák Baskíria-
szerte vagy még tovább. Hogy mérhetetlen vagyonra tegyen szert, és
finanszírozni tudja saját magánhadseregét: az Igazság Seregét!
Azzal is tisztában volt, hogy semmit nem szabad elhamarkodnia,
fokozatosan kell növekednie, megtalálni a megfelelő, befolyásos
személyeket…
…mert ha hirtelen nő túl nagyra, az a vesztét okozhatja, hiszen az
orosz állam kegyetlenül felszámolja az efféle törekvéseket, ha nem áll
mögöttük igencsak jelentős politikai összeköttetés. Viszont megfelelő

71
megfontoltsággal és türelemmel minden kivitelezhető, hiszen a
korrupció errefelé nem ismer határokat.

*****

Az első nagy csatáját már a beköltözése napján megnyerte, amikor

váratlanul egy helyi futár jelent meg a birtokon. Flix – aki eredetileg
Félix néven keresztelkedett –, afféle kispályás ügyeskedő volt, egy
szánalmas kis lóti-futi Listov fizetési listájának legalján. Azonban Terry
jól ismerte őt, és bár eleinte ő is kinevette a cingár, nagydumás fickót,
később rájött, hogy Flix csak szerepet játszik, és sokkal okosabb, mint
azt róla gondolnák. Az utóbbi hónapokban Oleg brancsába tartozott,
és Terry már pusztán emiatt a tény miatt is utálta. Sőt, meglehet, épp ő
volt az, aki addig sugdosott Oleg fülébe, míg az a brutális állat nem
tudta kivárni a tartozás halasztását, és alaposan összeverte őt.
Terry a homlokát ráncolta. Hogyhogy ez a nyüzüge még él? Bárhogy
erőltette is az agyát, nem bírt rájönni, hogy vajon Flix ott sem volt
akkor, amikor ő kinyírta Oleg bandáját és mészárlást rendezett a Vörös
Tömbben…
…vagy ott volt, csak valahogy megsejtette a cimboráira váró sorsot,
és időben kereket oldott, ahogy legutóbb.
Bárhogy is, ennek a menyétképű patkánynak a puszta
megjelenésétől ökölbe szorult Terry jobb keze, a fém balkéz pedig
fojtogatásra készen várakozott.
Flix közel száznyolcvan centi magas volt, de alig ötven kiló; vézna,
gyík forma alak, hosszúkás koponyával, arccsontjaira feszülő, szürkés
bőrrel, és egy érdeklődő rágcsáló élénk, fekete szemével.
Járt is ez a szempár rendesen, összevissza, a fickó roppant óvatosan
settenkedett közel a házhoz, néha meg-megállt, és ahogy az orra
mozgott, úgy tűnt, hogy szimatol, mint egy ijedt állat.
Terry visszahúzódott az emeletre, és a lépcsőforduló takarásából
leste, mit művel ez az alak. Az ösztöne azt súgta, hogy ne kerüljön a
fickó szeme elé, ne árulja el ittlétét, ám ugyanakkor a kíváncsiság
mellett a harag is forrongott benne: hiszen ott lehetett akkor, amikor
Olegék megölték a családját. Sőt, talán még részt is vett a
gyilkosságokban…
Vajon mit keres itt? Hogy menekülhetett meg ismét? Terry biztosra vette,
hogy nem tudták feltörni a széfet és a laborból sem sikerült elvinniük
semmit. De Flix itt van, talán abban reménykedik, hogy mégis talál valamit?

72
Terry ismerte az alakot, nyitott könyv volt számára. Tudta, hogyha
meglátná, akkor kifutna a világból is, és ismét elrejtőzne valahová, ahol
még a kopók sem bukkannak a nyomára.
Flix alig pár percig motoszkált a lakásban, aztán már hallatszott,
ahogy a cipője talpa az alagsorba vezető lépcsőn csattog. Terry
nesztelenül utánaosont, noha tudta, hogy ott biztosan nem talál
semmit a fickó, hiszen a zsaruk teljesen kipucolták a droglabort. Nem
is követte végig, csak a fordulóból hallgatózott. Ha a fickó mégis találna
valami értékeset, elállhatja az útját, és elveszi tőle. – gondolta Terry. Hiszen
nem kizárt, hogy a rendőrök mégsem akadtak rá az összes rejtekhelyre. A kutyák
orra is elfárad egyszer, és itt aztán bőven akadt mit szaglászniuk.
– Fenébe! – jajdult fel odalent Flix. Szitkozódott. – A kurva életbe!
Ezt nem hiszem el!
Terry nem bírta tovább, óvatosan leosont, és a lépcsőről
kukucskált. Flix toporzékolt a labor túlsó sarkánál, és guggolva
kaparászta a padlót. Ezek szerint megtalálhatta azt a padlóba rejtett
széfet, amit keresett, de bizonyára a rendőrök megelőzték. Terry is
csalódott, de adott még bőven időt a futárnak. Flix szemmel láthatóan
nagyon jól ismerte a villát, jelentéktelen szerepe ellenére egykor Listov
bizalmasa lehetett.
Ám most nem járt sikerrel.
Flix elindult a lépcső felé, és bár Terry eredetileg úgy tervezte, hogy
elkapja, most mégis inkább kivárt. Nesztelen léptekkel felosont a
lépcsőn, és meglapult egy oldalsó oszlop takarásában. És milyen jól
tette! Flix ugyanis nem a bejárat irányába, hanem a hátsó udvar felé
indult meg.
Nocsak, talán maradt még valami, amit ellenőrizni akar? Ezt a kretént
biztos nem a kerti rózsák érdeklik.
Nem követte az alakot, csak egy közeli ablakból kémlelte. Flix
egyenesen a hátsó udvar közepén lévő díszes kúthoz sétált, majd
vödröt dobott bele, mintha csak vizet szeretne felhúzni magának. A
díszkút szörnyen mély lehetett, mert Flix leengedte szinte az összes
kötelet. A férfi kapkodva próbálkozott, mintha az élete múlna rajta.
Fáradhatatlanul húzta a vizet, aztán amikor végre felért a vödör,
kiöntötte tartalmát a közeli virágágyásba. Jó párszor felhúzta, mintha
csak a közeli ágyást szerette volna elárasztani, aztán már nem is a
virágok közé, hanem a kútba öntötte vissza a vizet. Látszólag az
egésznek semmi értelme sem volt, de Terryt mégis kíváncsivá tette.

73
Úgy gondolta, hadd erőlködjön csak; hogyha a tag kifárad, még
könnyebb dolga lesz vele, és ő amúgy sem siet sehova.
Flix több mint egy órán át húzta a vizet, majd öntötte vissza. Terry
már rettentően unta a dolgot, és azon gondolkodott, hogy meglepi a
futárt, ám ekkor nem várt fordulat történt. Flix felrikkantott, és
diadalmas arccal a levegőbe ugrott. Terry nem látta, mi történt, mert
éppen ásított. Viszont a fickó a hóna alá csapott a vödörből egy cipónyi
nagyságú, vízhatlan viaszvászonba bugyolált csomagot, és otthagyva a
kutat besietett a házba. Terry az ajtó mellett várta.
– Helló! – mondta, és gépkezével halántékon vágta. A fickó
összerogyott.
Terry a vállára kapta, levitte a droglaborba, majd még mielőtt
magához tért volna, leszíjazta egy masszív asztalra. Aztán visszament
a csomagért; legalább egy kiló tiszta kokain. A konyhából előkapart egy
húsklopfolóval kombinált bárdot, és úgy tért vissza a droglaborba. Flix
már mocorgott, és ő pár kíméletes pofonnal tovább élesztgette.
– Ébredj már! – morogta Terry, aztán egy emberesebb pofont is
lekevert neki. – Ezt csak úgy… de ezt meg a fiamért…
– Mi? Mit? – hebegte Flix. – Kicsodáért?
– Bob volt a neve…
További magyarázkodás helyett leszorította a félkába fickó jobb
kézfejét, és a húsvágó bárddal lecsapta a kisujját.
Flix felordított, azonnal éber lett, és szörnyű jajveszékelésbe
kezdett, akár egy meggyalázott szűzlány. Terry teletömte a száját
rongyokkal.
– Na, tudod már, ki vagyok?
Flix kínkeserves arccal bólogatott, és nyögdécselt.
– Nagyon jó! – vicsorogta Terry. – Akkor csináljuk így! Ha
kérdezlek, bólogass, vagy ints nemet a fejeddel, és meg ne próbálj
átbaszni! Megértetted?
Flix bólogatott, ahogy csak tudott.
– Első kérdésem… részt vettél a családom legyilkolásában?
– Nmmm, nmmm… – A fickó nyüszített, úgy rázta a fejét, majd’
leszakadt a nyakáról. – Nmmmm…
– Nem hiszek neked! – sisteregte Terry, és megemelte a bárdot.
A fickó azonban ökölbe szorította megcsonkított jobb kezét, és
miközben továbbra is a fejét rázta, próbálta volna kirángatni a
szíjbilincsből. Terry azonban élő satuként szorította az asztalhoz a

74
gépkarjával, és a bárd klopfoló részével csapott le az ökölre. Áldozata
még hangosabban nyüszített, a szeméből könnyek csorogtak.
– Én ráérek – mondta higgadtan Terry. – Te döntesz… igazat
mondasz… vagy pozdorjává töröm az összes csontodat, aztán
könyökből vágom le a karod… Na, mutatod a kezed, vagy folytassam
brutálisabban??
Flix újra meg újra a fejét rázta, és eltorzult arcjátékával azt próbálta
volna magyarázni, hogy neki semmi köze a Vörös Tömbben
történtekhez, de amikor látta Terry arcán a kíméletlenséget és a
felemelkedő húsklopfolót, megadta magát. Behunyta könnyáztatta
szemét, elfordította a fejét, és engedelmesen odatartotta jobb kezének
megmaradt ujjait.
– Sajnálom! Te akartad – sziszegte Terry. – Biztosan ott voltál a
bandával… bűnhődnöd kell. Hallottam, ahogy vihogtál. – Terry ebben
nem volt biztos, mégis minden kímélet nélkül, csapta le a fickó
középső- és gyűrűsujját. – Mit ártott nektek Lisa? És Bob? Ő még
olyan ártatlan volt. Ti aljas férgek!
Flix alig nyüszített; ismét elájult.
– Francba! – mormolta Terry.
Amikor Flix percekkel később magához tért, szörnyen sápadtnak
és rémültnek tűnt.
– Nyugodj meg! – mondta neki. – Szeretnék veled elbeszélgetni. –
Kivárt, amíg szavai eljutnak a fickó tudatáig. – Felfogtad? Megértetted?
– tépett Flix hajába Terry.
Flix eleinte bizonytalanul, aztán hevesen bólogatott.
– Jól van – mérlegelte a helyzetet Terry, és a fickó orra elé emelte
a kilónyi drogot. – Van még ebből a kútban?
A fickó mondani próbálta volna, de a szájába tömött rongytól nem
tudta. Aztán a fejét rázta.
– Van még belőle? – kérdezte ismét Terry.
Flix sírva megrázta és lehajtotta a fejét.
– Fontos, hogy őszinte légy velem! – mormolta Terry. – Figyelj
rám! – tépett ismét Flix hajába. – Biztos vagy benne?
Flix buzgón bólogatott.
– Miért nem hiszek neked? Nyújtsd ki az ujjaidat! – utasította
Terry, amikor meglátta, hogy Flix mindkét keze ismét ökölbe zárult.
Terry megkocogtatta Flix csonkított kézfejét és megvárta, amíg az
remegve ugyan de kinyújtja a csonkja maradékát.
– Biztos nincs több?
75
 Flix rázta a fejét, és Terry a magasba emelte a bárdot. Flix becsukott
szemmel várta a végzetét, de amikor a bárd lecsapott, csak a kötelet
vágta el, ami a csuklóját tartotta fogva. Flix, zihált, alig kapott levegőt,
ekkor Terry kitépte a szájából a rongyokat. Flix még öklendezett egy
keveset, de amúgy készségesnek és engedelmesnek tűnt.
– Nesze! – dobta oda a nyálas rongyokat a futár szabad kezébe. –
Kösd el, vagy csinálj vele valamit, a végén még elvérzel itt nekem, és
akkor ki lesz a legjobb futárom?
– Hogy mi? – nyögte Flix.
– Jól hallottad, de áruld el nekem… hogy került a kokó a kútba? –
tudakolta Terry.
– A Kapitány… – krákogta a fickó. – Biztonsági tartalék, mert…
nem bízott… némelyekben…
– De benned… igen?
– Dehogy! Csak én véletlenül épp a tujáknál hugyoztam,
bepezsgőzve, és megláttam, ahogy ő meg Prokop… bedobják a
„téglát” a kútba.
– Tehát egyet láttál. Lehet még benne?
– Nem tudom, talán.
– Ki tudod szedni?
– Ha sokáig kaparászok a vödörrel, majd csak beakad, ha van
még… de ez babra munka, semmit nem ígérhetek. Talán, ha az összes
vizet kiszivattyúzzuk a kútból…
– Szedd össze magad, mert már kezdheted is! – Azzal elengedte
Flixet, és hagyta, hogy bekötözze csonkolt ujjait, majd kivezette a
kúthoz, és figyelte, ahogy a futár minden erejét beleadva húzza a
kötelet.
– Te mit tudsz, mi történt itt?
– Hááát… hallani mindenfélét.
– Például? Mifélét?
– Pletykákat… ostobaságokat…
– Ne köntörfalazz! Meg akarsz szabadulni még több ujjadtól?
Beszélj, baszd meg! Miket hallottál?
– Hááát… például arról, hogy tömeggyilkosságot hajtottál végre a
Vörös Tömbben nem csak Oleget és társait ölted meg, de sok rendőrt
is, meg még másokat… aztán végeztél Bobbal, majd idejöttél, és…
és… és…
– És egymagam kinyírtam Listovot és az összes emberét?

76
 – Hááát… igen. Meg Petrov embereit is… meg zsarukat… meg…
meg…
– Nem én öltem meg mindegyiküket – ismerte el Terry –, de a
pletyka alapvetően igaz. Így történt. Bosszút állni jöttem ide, és azért,
hogy átvegyem Listov helyét.
– De… azt is mesélik, hogy meghaltál…
– Többször is – vont vállat Terry flegmán.
– Miii… micsoda?!
– Ezernyi sebet kaptam, de egyik sem tudott véglegesen megölni. Az
élet ragaszkodik hozzám. Visszatérek, minduntalan. Halhatatlan
vagyok, megölhetetlen. Istennek tervei vannak velem. Én vagyok az új
Megváltó, mert az a rendeltetésem, hogy egy új világot teremtsek ennek
az ósdi és korrupt, önpusztító emberi fajnak a helyén. Ezért nem lehet
végezni velem, mert az emberiségnek szüksége van rám! – Terry
meggyőzően mosolygott.
– Atyaég! – Flix a homlokát ráncolta. – De ugye nem ölsz meg?
– Átveszem Listov helyét, de ehhez segítőkre van szükségem. Te
sokat tudsz a szervezetről, sokakat ismersz. Amíg a hasznomra lehetsz,
garantált a biztonságod.
– És… majd egyszer én is részesülhetek a te halhatatlanságodban?
Terry mérlegelte ezt.
– Hívj Megváltónak, szolgálj a legjobb tudásod szerint, és nem
marad el a jutalmad!
– Megváltóm! – lehelte Flix. – Pihenhetnék pár percet?
– Hűséggel kell szolgálnod, egyetlen alkalmat se adj, hogy
kételkedjek benned! Megértetted? – mondta Terry, miközben
bólintott.
– Ó, a hálád végtelen, nagyuram! – Flix mohón nekiesett a vödör
víznek, rettentően ki lehetett száradva, majd a kút oldalánál
összerogyott. – Esküszöm, követni foglak, és nem hibázok többé!
– Már megtapasztalhattad, mily hatalmas bennem az irgalom! De
tudd… ha ellenem fordulsz, nem kaphatsz újabb esélyt!
– Felfogtam.
– Igen, nagyu… Megváltó! – Kényszeredetten mosolygott.
– Megváltó… a bosszúd jogos volt… mert fordított esetben én is
ezt tettem volna… sőőőt… de megengeded, hogy mondjak valamit
ezzel kapcsolatban?
– Mondd!

77
 – Oleg többször is kijelentette, hogy levág a családoddal együtt, ezt
tudtam, azt viszont nem, hogy meg is teszi. Kérlek, higgy nekem, én
nem voltam ott, amikor azt tették.
– Tehát nem voltál jelen, amikor Oleg csürhéje kivégezte Lisát és
Bobot?
– Nem, nem voltam ott… de ahogy tudom, Olegék be sem jutottak
az ajtón.
– Mi? – döbbent meg Terry. – Hogy érted ezt? Mit akarsz ezzel
mondani?
– Nem tudom, én nem voltam magamnál. Féltem, és leléptem, csak
hallottam ezt-azt.
– Mit hallottál te szerencsétlen?
Terry úgy érezte, mintha egy izzó abroncs szorult volna a fejére.
Még az agya is lüktetett.
– De akkor… ha nem ők… ha Olegék be sem jöttek… akkor ki
ölte meg Lisát… és a srácokat?!
Flix lehajtotta a fejét, és nem válaszolt.
– Gyerünk! – sürgette Terry ingerülten. – Felelj!
Flix mélyet sóhajtott, és Terry szemébe nézett.
– Hááát… biztosan ők voltak, később bejutottak valahogy.

*****

Flix tényleg mindent elkövetett, hogy bizonyítsa hűségét és

hasznossá tegye magát. Sok nevet és számot ismert, nagyjából tisztában
volt Listov kifizetéseivel. Még néhány üzleti partneréről is rendelkezett
elegendő információval. Terry kihasználta a futár kapcsolatait, és arra
alapozott, hogy Flix meg tudja győzni mindazokat, akik
bizonytalankodtak a jelenlegi helyzetben. A kútból kimentett kokaint
kiporciózták, és az újonnan csatlakozókkal együtt szétterítették a
környéken.
– Felhívsz vagy személyesen felkeresel mindenkit, akit csak
ismersz! – utasította Terry az első segédjét. – Feltartott kézzel mondd
el nekik, hogy nem állt meg az élet, és átvettem Listov helyét. Aki az ő
embere volt, az mostantól nekem dolgozhat. Nagyszerű jövőt kínálok
mindegyiküknek. Akik pedig szembeszállnak velem, nos... Gyors,
kíméletlen halált érdemelnek.
Az eredmény nem maradt el. Némelyek maguktól jelentkeztek;
beszállítók és terítők, akik rászánták magukat, hogy vele dolgozzanak.
78
Egyre több egykori Listov-alkalmazottat hivatott magához, de a
legtöbben még mindig ódzkodtak. Az elterjedt pletykák a halálból való
visszatéréseiről többet ártottak, mint használtak; sokan épp emiatt
rettentek vissza. Napokig nem jelentkezett senki, pedig a legtöbbeknek
a drog volt az egyetlen bevételi forrásuk, és tudták, hogy az életükkel
játszanak, ha az újraalakuló hálózatból kimaradnak.
Aztán egyik nap az afroamerikai Bob is megjelent a villa
bejáratánál. Elsőre még habozott, talán vissza is fordult volna, de Terry
már várta őt, kisétált elé a verandára.
– Bob! – köszöntötte nyugodt hangnemben. – Örülök, hogy
eljöttél. Üdvözöllek a halhatatlanok között.
A mindig higgadt és nyugodt, hórihorgas, fekete férfin reszketés
lett úrrá. Emlékezett arra, hogy egykori barátja hogyan lőtte le. Nem
értette, mi történik, mi lett vele. Válaszokat akart.
– Hogy lehetek még életben? – suttogta.
– A Spatula hozott vissza, ahogy engem is – válaszolta Terry, majd
átkarolta a zaklatott férfit, és simogatni kezdte a fejét. – Shh… shh, ne
aggódj, nem akarlak ismét megölni. Az előző alkalom is csak arra
kellett, hogy megbizonyosodjunk… a dolgokról.
– Mi… mif… miféle „dolgokról”?
– Remélem, tudod, miért vagy itt!
– É… én. – Bizonytalanság ült ki a fekete arcra – Én csak Lis, Lis-
tov…
– Felejtsd már el őt! – förmedt rá Terry. – Nincs többé, de tudod
te ezt nagyon jól. Fogd fel és fogadd el, hogy mostantól nekem fogsz
dolgozni!
– Én…
– Nincs választásod. Vagy ez, vagy a halál, ahonnan már nem térsz
vissza többé.
– Neeem? – zavartnak tűnt, látszott rajta, hogy nem érti a helyzetet.
– Soha többé.
Bob eleinte csak meredt maga elé, majd ő is, ahogy immáron
mindenki, aki eljött a rezidenciára, készségesnek bizonyult.

79
 5. A KÓRHÁZ

– Te fiú! Hallod, te fiú? – szólt oda egy kopasz, csáléfogú, vézna

kamasz a mellette lévő ágyon fekvőnek. – Tudom, hogy fent vagy.
Láttam, amikor kinyitottad a szemed. – Meg sem várva a választ,
folytatta: – Hogy hívnak? Hallod? Figyelj már! Hogy hívnak? Én Putyin
vagyok.
Ekkor egy nővér érkezett és letelepedett az eddig szótlan gyermek
mellé, aki hidegen fogadta az ismeretlen nő közeledését. Az ápolónő
nedves szivaccsal törölgetni kezdte Tom mellkasát, és lecserélte átázott
kötéseit. Amikor új infúziót próbált bekötni, a gyermek egy pillanatra
felszisszent.
– Jaj, ne haragudj Thomas, olyan ügyetlen vagyok – mondta a nő,
majd gyorsan behelyezte a tűt, és sietve elhagyta a kórtermet.
– Tudtam, hogy ébren vagy. Apám, veled aztán jól elbántak. Értesz
egyáltalán engem? Miféle név ez a Thomas? Te valamiféle bevándorló
vagy? Hogy engedtek be az országba? Hol vannak a szüleid? Ki tette
ezt veled? Tudsz oroszul? – A gyerek egy pillanatra csendben maradt,
majd rögtön folytatta: – Apád miért nem védett meg?
– Nem tudom! – kesergett Thomas.
A hirtelen fellobbanó kétségtől izmai megfeszültek. Fájdalom
hasított végig az oldalán és a hátán. Sebei húzódtak és viszkettek,
állandóan emlékeztetve őt a történtekre.
– Tudtam, hogy érted, amit mondok – vigyorgott a kamasz.
A nővér újra megjelent, de most egy orvossal az oldalán. A doktor
beállította egy eszméletlen öregember segédberendezéseit, majd
vizsgálatokat végzett a férfin. Eközben az ápolónő sorra járta az
ágyakat, tisztogatta a többnyire magatehetetlen betegeket, infúziót
cserélt vagy kötött be.
– Ajjaj! – súgta az ismeretlen kamasz Thomasnak.
– Mi van már? – kérdezett vissza a fiú.
– Annak a tagnak vége.
– Dehogy is! – mondta erőlködve Thomas. – Még lélegzik.
– Sajnálom!
80
 – Mit sajnálsz?
– Téged!
– Engem? – kérdezte csodálkozva Thomas.
– Igen, téged! Nagyon rossz gyerek lehetsz, ha így megbüntettek.
Thomasnak ez nagyon rosszul esett. Nem azért, mert
igazságtalannak érezte, hanem mert felsejlett benne a teljes szörnyűség.
Ahogy ő és Bobby térden állva könyörögnek, hogy ne bántsa őket. De
a késes férfi meg sem hallotta. Folyton szörnyeket emlegetett, hogy ők
már azok, vagy ha még nem, akkor nem szeretné, ha ők is
átváltoznának.
– Nem tudsz rólunk semmit sem – köhögte könnyben úszó
szemmel Tom.
– Akkor mesélj!
– Nincs kedvem mesélni, fáradt vagyok. Pihenni szeretnék –
törölgette a szemét.
– Ne csináld már, haver! Nincs senki, akivel beszélhetnék. Már
napok óta arra várok, hogy felébredj.
– Nem szeretnék beszélgetni – emelte fel a fejét enyhén Tom, és
megpróbált körbenézni.
A közelében legalább tíz-tizenöt ágy lehetett, de a terem túlfele
teljes sötétségbe burkolózott és nem lehetett kivenni, hogy arra még
vannak betegek, vagy ott véget ér az épület. Rajtuk kívül többnyire csak
öregek és középkorúak feküdtek, és nem igazán hitte, hogy a teremben
lévők közül bárki jó társaság lenne. Az orvos épp leállította a gépet,
ami a fekvő vénembert eddig életben tartotta. Ekkor vált világossá
Tom számára, hogy mire gondolt Putyin az imént. Köhögött, látása
homályossá vált, majd erőtlenül visszafeküdt.
– Akkor nekem kell kitalálnom a történetedet – folytatta Putyin.
– Azt inkább ne, hagyj békén, fáj a fejem, aludnom kell – ásította.
– Te folyton csak alszol! Már nagyon unom!
– Mióta vagyok itt?
– Azt nem tudom, mert te már ott feküdtél, amikor engem
műtöttek. És annak már több mint egy hete.
Putyin csak beszélt, beszélt, nem igazán várt el betegtársától
semmit. Élvezte, hogy valakivel szót válthat, de Tom meggyötört teste
újra álomba merült és már nem hallotta, hogy mit akar az ismeretlen,
szószátyár fiú.

81
 6. A KULTUSZ

Terry már régóta játszadozott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ő

irányítana egy teljes droghálózatot, de valójában remélni sem merte,
hogy ez valaha beteljesülhet. Az ölébe hullott a halhatatlanság, Listov
laborjának, és talán a teljes birodalmának maradványai. Sosem
bocsátott volna meg magának, ha ezt a lehetőséget veszni hagyja.
Tudta, bármit megtehet. Még a halál sem állhat az útjába. Egyre több
visszajelzést kapott, egyre többen csatlakoztak a mozgalmához. Videói
és beszédei, sokakat meggyőztek és akadtak szép számmal, akik
vagyonukat és életüket adták volna érte. Tudta, azzá válhat, aki csak
lenni akar, de ki is akar lenni valójában? Ezt a kérdést számtalanszor
feltette magának, de határozott válaszra sosem talált.
Terry, a halhatatlan? Terry, a híres drogbáró? Terry, Oroszország
kormányzója? Terry, a Megváltó? Igen, valahogy ez az utóbbi tűnt a
legszimpatikusabbnak. De mitől is kell megváltani a népet? Akárhogy
is gondolkodott, mindig csak az arcnélküliek, torz pofájúak jelentek
meg lelki szemei előtt, és ezt nem volt nehéz kiegészíteni, az állandó
aktualitásokkal. Hiszen a Földnek, igenis szüksége van egy Megváltóra.
Rengeteg probléma van, amit meg kell oldani, és ki oldja meg őket, ha
nem ő, aki nemrég feltámadt? Ha nem az az ember, aki nem tud
meghalni? Aki látta a szörnyeket, és meg is küzdött velük? Aki nem
mást, mint az örök életet ajándékozza azoknak, akik csatlakoznak
hozzá? Valakinek tennie kell valamit! Méghozzá neki. Szép lassan
rájött, hogy nem kell választania, hiszen az út, amin elindult, pontosan
oda vezet, ahová mindig is vágyott: a pokol bűzlő mocsarába, ahol az
ördög jobbkezeként fog végigsöpörni a világon, miközben feléget
maga mögött mindent.

*****

Kíváncsian nézett a feladat elé, ami maga a beteljesült álomként

csalogatta őt. Bob és Flix segítségével felkutatott mindenkit, aki valaha
Listovnak dolgozott. A „Kapitány” vegyészei korábban válaszra sem
82
méltatták, de amióta Flix, a csonkolt kezével felkeresett pár embert, és
Terry megfélemlítette őket, mindenki csatlakozott, aki nem hagyta el
Meleúz városát.
Senki sem értette, hogy ez a görnyedt, megtört férfi hogyan lehetett
képes minderre, éppen ezért tartottak tőle és engedelmeskedtek neki.
A vegyészek még emlékeztek ugyan a Spatula elkészítésének módjára,
de a feljegyzések nélkül csak nagyvonalakban tudták létrehozni azt. A
pontos hozzávalók és arányok nélkül ők is csak a sötétben
tapogatództak. Lévén ez egy vadonatúj szer, még kevés tapasztalatuk
volt vele, és a gyártás minősége is főzetenként változott. A régi
droglabort kezdték el használni a Spatula készítéséhez. Majd egy
hónapig húzódott az indulás, mert a gépek nagyrészét lefoglalta a
rendőrség és magával vitte. A pótlásuk viszonylag könnyen ment.
Némi pénzért legyártatta őket a közeli öntödében. A nagyobb bajt
viszont az alapanyagok beszerzése jelentette, ezt Terry csak
kínkeservesen tudta elintézni, de végül minden összeállt az induláshoz.

*****

– Megváltó, uram! Az, hogy néhány esetben sikerült, nem jelenti

azt, hogy a szer mindig kiváltja áldásos hatását – mondta Brezsnyev a
vegyészek vezetője, és egyben a Spatula szellemi tulajdonosa.
Gondterhelten vakarta kobakját íróasztala mögött a villa alagsorában.
– Nektek az a dolgotok, hogy azt tegyétek, amit mondok – harsogta
Terry. – Hozz vissza mindenkit, ez parancs!
– Megváltó, ez szinte lehetetlen – ellenkezett Brezsnyev, miközben
megigazította szemüvegét.
– Ne vitatkozz velem, mert a családod bánhatja meg! –
figyelmeztette Terry. A vezető vegyész kockás lapokon rajzolta le a
molekulaláncokat, mellettük bonyolult képletek díszelegtek, amiből
Terry egy kukkot sem értett.
Brezsnyev, a három főből álló csapat vezetője számtalanszor
elmondta, hogy a feladat száz százalékosan sikeres végrehajtása nem
lehetséges, mert ahhoz több millió variánst kellene tesztelni, és az közel
annyi halottat jelentene. A patkányok és a háziállatok nem váltották be
a hozzájuk fűzött reményeket. Ugyan legtöbbször nem pusztultak el a
szertől, de ha megölték őket, akkor haláluk után nem is tértek vissza az
életbe, mégis, ennek ellenére szerves részét képezték a szűkös kísérleti
forrásoknak. Terry nem adta fel, annak ellenére sem, hogy a kutatás

83
többnyire egyhelyben toporgott és az eredetinek vélt receptúránál
rendre kevésbé hatékony, instabil Spatula- utánzatok jöttek létre. A
körülbelül egy tucat hajléktalanból, akik a környéken éltek, csak ketten
maradtak életben. Ők viszont teljesítették az elvárásokat, és akárcsak
Terry, a haláluk után feléledtek.
A szer hatására a szervezet képes volt újjáépíteni a roncsolt
szöveteket, bizonyos mértékig. A gyilkos koktéltól az anyagcsere és a
sejtszintű élet úgy felgyorsult a szervezetben, hogy általában negyven
fok fölé tornázta a test hőmérsékletét, sok esetben éppen a gyilkos láz
főzte meg a szívet.
Terry befogadta a környékbeli hontalanokat. A drog terjesztéséért
cserébe kosztot és szállást biztosított számukra.
Több hónap is eltelt, mire feljegyzések nélkül is, újra elő tudták
állítani a Spatula eredeti receptúráját. Már nem akadt hajléktalan a
közelben, ezért kezdetben Ufába, majd a hétszáz kilométerre lévő
Permbe utazott, hogy a kutyák és patkányok után végre embereken is
kipróbálhassa az új vegyületeket. Három hónap kísérletezés árán
messze jutottak a Spatulával. Akadtak önkéntesek is, akik a szent célért
az életüket ajándékozták. Minden tíz alanyból, akadt négy-öt, aki
feléledt a halálból, és az új hullám követőjévé vált.
A szer hatásmechanizmusát rettentő nehéz volt kiismerni, mert
teljesen kaotikusan viselkedett. Néhányszor hozta ugyan a várt hatást,
de túl sokszor ölt mindenféle levonható következtetés nélkül. Akinél
bevált, annál egy idő után stabilan működött, de az újak beszervezését
igencsak megnehezítette az a tény, hogy a Spatula beszedését követően
jó páran meghaltak, pusztán a szer mellékhatásai miatt. Az alkohol és
egyes drogok ezt az arányt csak növelték. A feltámadásra, viszont az
sem volt garancia, ha valakinek a szervezete korábban már sikeresen
megbirkózott a szerrel. Terry elhatározása, hogy a droglaborral
tökélyre fejlesztik a szert, végül elhamvadt, mert nehezen ugyan, de ő
is belátta, hogy ez lehetetlen. Több ezer élet is kevés lenne ehhez. A
már amúgy sem kevés komponens számtalan módon variálható, nem
beszélve új molekulák hozzáadásáról, és azok pontos mennyiségének
megállapításáról.
A hosszas kísérletezés néhány dologra fényt derített.: Az eredmény,
állatokra nézve közelít a nullához és a drogoktól szűz emberek is nagy
valószínűséggel belehalnak a Spatula használatába. A friss drogosok is
veszélyben voltak, ellenben a kemény drogokat használóknál más volt
a helyzet. Azoknál, akik már túléltek néhány aranylövést, és nem

84
vetették meg a különféle szereket, sokkal nagyobb volt a beválás esélye,
ha éppen kitisztulófélben járt a szervezetük. Ezen embereknek
legalább felét a Spatula visszahozta a halálból. Alkohol vagy kokain
jelenléte a szervezetben, még a kemény függőket is kicsinálta, ha
Spatulát vettek be mellé. Furcsa hatása volt ez a Spatulának, mintha
csak a halálközeli élmények közelében lenne igazán elemében. Így a
labor maradt az alaprecept apró változtatásainál, ami a
heroinszármazékokkal élők közt hozta a legjobb hatást, viszont
érdekes módon a heroinnal felütött Spatulák azonnal ölő méregként
működtek. Talán az elvonás megfoghatatlan sóvárgása az, ami táplálta
a Spatula heroikus hatását. A Spatula gyorsan kifejtette hatását, Terry
még a közeli kórházak elfekvőiben is kísérletezett. Nagy mennyiségű
adrenalint és oldott Spatulát jutatott a még meg nem alvadt véráramba,
majd várt. A száz friss halottból, közel két tucatot hozott vissza a
csodaszer, de a hosszas késlekedés miatt ezek többnyire
magatehetetlen porhüvelyekként múltak el, amikor Terry és az emberei
lekapcsolták őket a gépekről. Volt, akinél a szívmasszázs segített,
másoknál a véralvadásgátló és az adrenalin bomba. A Spatula
képességének a határait sikerült deklarálni, és ez túlnyúlt az ember
lehetőségein. Az alvadó véráram és az oxigénhiány okozta agyi
károsodások ellehetetlenítették a több órája halott emberek
visszahozását.
Öt alanyt viszont sikerült károsodás nélkül visszahozni az életbe.
Életük valamely szakaszában találkoztak valamilyen függőséggel. Egy
öt és fél órája vízbefúlt férfit a Spatula visszahozott károsodások
nélkül. A jeges víz menthette meg az agyát. Ráadásul a krónikus
betegségei nagyrésze is eltűnt, egyszerűen felszívódott. Bob levideózta
az orvos arcát, amikor megmutatták neki a nemrég elhunyt férfi leleteit.
Két nap múlva már húszmillióan látták a felvételt.
Terry ezzel megbékélt és szép eredménynek gondolta. Elkezdte
továbbépíteni birodalmát, mert immár látta maga előtt a célt. Tudta,
hogy először más, könnyebb drogokra kell rászoktatni az embereket,
majd jöhet a csodaszer, ami megváltoztatja a világot. Talán ezt szánta
neki a sors.
Hatalmas melegházat is üzemeltetett a villa mögött, amiben
könnyű drognak számító zöldeket nevelt. Visszahozta a piros tablettát,
ami egy kevés kokóval felütött betiltott nyugtató volt. Valaha ezzel az
élményfokozóval kezdte, és most évekkel később újra árulhatta. Most
nem kellett házaljon, magától szárnyra kapott. A fiatalok körében

85
rettentő népszerű lett. Kísérleteztek jó néhány új szer előállításával is,
teljesen új receptúrákkal, de a figyelem középpontjában csakis a
Spatula állhatott.
Oroszországban az állam komolyan kezeli a drogkérdést. Terry
tisztában volt ezzel, és azzal is, hogy igazán nagy szervezet kiépítésére
nincs lehetőség. Az orosz állam kegyetlenül lecsap: a drogkereskedők
olykor életfogytig tartó büntetéseket kapnak. Viszont néhány világvégi
kisvárosban, ahol még nem hívták fel magukra a figyelmet, a helyi
törvényerőket pedig lefizették, mégis virágzott az üzlet. Listovnak is
megvolt az embere a helyi rendőrségen. Terry nem tudta, hogy pénzzel
vagy a családja életének zsarolásával vette meg a kapitányt, de úgy
gondolta, hogy mindkettőt felajánlja neki, így a döntés nem őt terheli.
A rendőrkapitány bárhogy is dönt, jól dönt. Mégis remélte, nem kell
eljutnia a komoly fenyegetésig, hiszen amint valaki pénzt fogad el tőle,
már bűnrészes. Mindig sokkal jobb egy ilyen ember, mint aki
félelmében lesz csapattag. Sokkal lojálisabb az, aki önnön akaratából,
vagy legalább kapzsiságból támogatja a csapat munkáját, mintsem
kényszerűségből.

*****

Három hónap elteltével megjelent a kisváros rendőrségén. Tudta,

hogy már a kezdetek óta figyelik őt, ezért is ment elébe a dolgoknak.
A rendőrség megnehezítette a kezdeti munkálatokat. A
bizalmatlanságuk Terry látogatásáig megmaradt, naponta cirkált arra
egy-két rendőrautó, de cselekedni nem mertek. A távolságot mindig
gondosan megtartották, de tudatták a környékkel, hogy csak a kedvező
lehetőségre várnak, aztán lecsapnak rájuk és elejét veszik a Listov dácsa
megújult életének. A szervek még mindig emberhiánnyal küszködtek,
és Terry ezt kihasználta. A Spatula extázisában, magabiztosan állt meg
a főkapitány előtt. A rendőrtiszt nem tehetett mást, elfogadta a
helyzetet és az adományt. Ezek után Terry már nem csak
hajléktalanokat vitt magával a dácsába, hanem szegényebb, hinni akaró
embereket is. Akik visszatértek a halálból, azok többnyire fanatikus
követői lettek, annak ellenére is, hogy előzőleg épp Terry maga ölte
meg őket.
Könnyű volt elhitetni magáról, hogy ő valami isteni entitás, aki úr
élet és halál fölött. Az emberek hinni akartak, és Terry ezt jól tudta.
Épp ezért gyártotta a videókat, és hirdette a csodatetteit, ahol csak

86
tudta. Ügyelt arra, hogy a feltámadásokat és a drogot ne tudja
egyértelműen senki összekapcsolni. Szerette volna, ha inkább a
Megváltó mágikus érintésének tulajdonítja mindenki a dolgot. Az ilyen
jellegű kísérleteket önmaga végezte, bizalmasa, Bob jelenlétében.
Időt fordított arra, hogy az emberek feltámadását filmre vegye,
majd ezeket Bob feltöltötte a netre. Ezrek csodálták az új Megváltót,
miközben a legtöbb filmre vett ember névtelen tömegsírban végezte a
Meleúz melletti hatalmas sztyeppén. A videók róla és a csodatetteiről
világszerte elterjedtek. Megváltónak szólították és kezdetben százak,
majd ezrek kezdték követni. Prédikációi a rendszer, a technika és a
világ megrontói, a szörnyek ellen óriási sikert arattak.
Eleinte Bob volt az egyetlen, akit beavatott a titkaiba. A nyurga,
fekete fickó bizonyított. Kiváló mindenesnek és segítőnek bizonyult.
Ő volt az, aki felvette, megvágta, szerkesztette, feltöltötte majd
reklámozta a videókat. Később a szövegeket is ő írta, amit Terry egyre
nehezebben adott elő a folyamatosan duzzadó, nagyközönségnek.
Amikor már világszerte milliók követték Terryt, immáron Bob
szervezte a beavatásokat, és építette a szervezetet. Ő felügyelte az
embereket, a szállítmányokat és a pénzügyeket. Idővel szabad kezet
kapott szinte minden fontos ügyben és teendőben. Fél év alatt kiépült
a teljes világot behálózó szervezet, ami az új hullám nevet viselte.
Ahogy telt az idő, Terryt egyre inkább aggasztotta saját élete, a
családja hiánya. Magába fordult, zárkózott lett. Éjszakánként
álmatlanul hánykolódott. A szörnyek támadása és saját feltámadása járt
a fejében. Volt, amikor napokra kiütötte magát, hogy ne érezzen
semmit. Az oldalába vágott késszúrás helye állandóan gennyezett, nem
akart gyógyulni. Volt, amikor vért köhögött, de az emberei előtt ezt
titokban tartotta.
Kivarratta magát, és a halovány nem túl jól sikerült Apophis mellé,
a Megváltó feliratot, a hátára pedig a feltámadás freskóját készíttette el,
a környék legjobbjával.

*****

Terry nem volt különösebben vallásos, de az önmagába vetett hite,

a halál állandó közelsége és a feltámadása lassan megváltoztatta
világképét. A nagy létszámú muszlim közösség erősen befolyásolta,
hiszen, ahogy elterjedt a feltámadásának legendája, egyre többen hitték
az új hullám vezérről, hogy ő a valódi Megváltó. Olykor maga is elhitte,

87
hogy ő az, akire az emberiség várt már évszázadok óta. Elhitte, hogy
különleges, és azt is, hogy valami nagy dologra hivatott. Vallotta, hogy
hinni kell valamiben, mert hit nélkül a lélek csak sodródik a
bizonytalanban. Hitte, hogy a világot a kapitalista szörnyek teszik
tönkre, akik hitetlen csúfsággal űznek gúnyt az egy igaz Istenből.
Éjszakára lehullajtják ocsmány, vértől bűzlő maszkjukat, és járják
ördögi táncukat sátáni bálványaik körül.
A legnézettebb videói a szörnyek elleni prédikációi lettek, ahol
terveket dolgozott ki arra, hogyan lehetne az összes lényt elpusztítani.
A „Hogyan tisztítsuk meg a világot” csatorna tengernyi lájkkal,
feliratkozóval büszkélkedhetett, miközben a való életben alig
csatlakoztak a mozgalmához néhány százan, és az üzletről, a
terjeszkedésről teljesen megfeledkezett. Ilyenkor Bob próbálta
terelgetni őt a helyes úton, több-kevesebb sikerrel.

*****

Terry egyre többet és többet akart. Értékes ajándékokat, pénzt

kapott nap, mint nap a világ minden tájáról. Halhatatlanságot ígért
azoknak, akik csatlakoznak hozzá, és akadtak bőven, akik nem
utasították vissza a hihetetlennek tűnő ajánlatot. A jelentkezők közül
maga választhatta meg, hogy kinek ajándékozzon halhatatlanságot, és
kinek nem. Voltak, akik kisebb vagyonokat fizettek a csodáért és a
gyógyulásukért. Nem egyszer hozott vissza a végső stádiumból gazdag
üzletembereket, bár a csoda többnyire nem bizonyult tartósnak, mégis
kifizetődő volt. A kultusz saját szárnyra kapott, kiteljesedett, és lassan
behálózta a hívők lelkét. Az Élet Elitjeinek hívták magukat, akik nem
sokkal a születésük után két csoportra bomlottak. Az Élet Fehérei a
létezést éltették és főként a testi örömöknek hódoltak, a halhatatlanság
reményében. Az Élet Feketéi a lázadók lettek, akik sohasem fogadták
el az aktuális rendszert, és tenni is akartak ellene. Ők voltak sokkal
többen; főként feketében jártak, és kétségek nélkül elfogadták a
Megváltó összes nézetét, mind a rendszerrel, mind a harcokkal
kapcsolatban. Az Élet Feketéi alkották a sereget, ami nem félt
halhatatlan vérével harcba szállni és megváltoztatni a világot, hogy
végre tiszta legyen mindennemű elnyomástól és szenvedéstől.
A Messiást megelőzte a híre, tehetségesnek bizonyult a hálózat
fenntartásában. A Listov család már meglévő drogbirodalmát
kiterjesztette a sokszorosára. Más bandák és családok, tudva, hogy egy

88
halottakból is feltámadni képes sereg ellen harcolnak, többnyire
meghunyászkodtak. Néhány alkalommal elfogó csapatokat küldtek ki
a fővárosból, de ezek az egységek rendre kudarcot vallottak a Dácsa
megerősített falainál.

89
 7. AZ ÁRVAHÁZ

Tom nyugtalanul feküdt a kórházban; egyetlen barátját, Putyint

egész nap nem látta. Ahogy egyre jobban érezte magát, annál inkább
rátelepedett valami aggasztó bizonytalanság. Tudta, hogy nem
maradhat itt túl sokáig. A kórház, minden volt, csak komfortos nem,
de Thomas mégis biztos pontként tekintett rá, ahol biztonságban van
és ahol gondoskodnak róla.
– Hol vagy már, Putyin? Gyere vissza! – sóhajtozott Thomas
aggódva.
Az elmúlt pár nap alatt akaratlanul is mindent megtudott a fiúról,
aki két nap után, már a legjobb barátjának mondta magát. Nem sokat
kellett várnia, hogy a legrosszabb félelmei bebizonyosodjanak. Putyint
bódult állapotban hozták vissza, és amikor az egyik ápoló átemelte a
beteget az ágyára, a kis testet takaró pléd azonnal elárulta, mi történt
vele: a jobb lábát szinte combtőből amputálták.
– Ne! – motyogta könnyes szemmel Tom. – Putyin… ó, a francba!
Valahogy érezte, hogy ez lesz, már akkor, amikor társa beszámolt
a síbalesetéről. Tucatszor is hallotta már az uráli kirándulás történetét.
Putyin mindig úgy mesélte, hogy a szüleivel indult, de valahogy sosem
utalt arra, hogy velük mi lett. Látszólag még gondolni sem gondolt
rájuk. Most, hogy levágott lábbal tért vissza, Thomas számára
egyértelművé vált, hogy nem csak képzelődött. Putyin mindig
megrezzent, amikor megjelent valakinek a hozzátartozója az ajtóban.
De ugyanúgy, mint Tom mellé, Putyin ágyának oldalára sem ült soha
senki. Több volt bennük a közös, mint ahogy elsőre gondolta.
Putyin nemsokára kinyitotta a szemét, és őszintén megörült
Tomnak.
– Szia, barátom! – köszöntötte a fiút alig halhatóan. – Hiányoztam?
– Örülök, hogy újra látlak – felelte Tom.
– Látod, milyen jól elbántak velem? – motyogta letörten Putyin,
majd szomorkás mosollyal hozzátette: – Képzeld, már nem fáj úgy a
lábam.

90
 – Jó lenne, ha együtt mennénk el innen! – mondta Tom, miközben
megbicsaklott a hangja. Már nem annyira akart rákérdezni a szüleire;
korábban nem tette meg, most pedig már nem lett volna szíve hozzá.
Nem láthatta, de tudta, mi történt. Szívét mintha présbe fogták volna,
de mégis száraz maradt a szeme a leírhatatlan szomorúság ellenére.
– Nemsokára elmegyünk, majd meglátod! De most alszom egy
picit, mert nagyon fáradt vagyok. – Tompán ásított, majd halkan
hozzátette: – Nehogy eltűnj, mire felébredek.
– Nem fogok – jelentette ki Tom, annak ellenére, hogy sejtette, már
nem sokáig maradhat ezen az osztályon.
Az őt ért veszteségek mostanra felhalmozódtak, és ahogy
számtalanszor próbált eddig nem gondolni anyjára és testvérére, most
ellepték ezek a gondolatok. Érezte, hogy Putyint is el fogja venni tőle
a sors.
Az elmúlt napokban már sokkal kevesebb gyógyszert kapott, egyre
kevésbé tompították el a testét és a lelkét. A harc, amit vívott, egyre
nehezebb lett. Míg korábban elég volt csak apja gyűlölt képére
gondolnia, hogy megacélozza lelkét, mostanra már ez semmit sem
használt. Az anyja és bátyja iránt érzett hiány legyőzte és maga alá
gyűrte. Isten mindent elvesz tőlem! Nem tudta, mivel érdemelte ki ezt a
sorsot, és ez mindennél jobban mardosta őt. Hagyta a fájdalmat
felszínre törni, csak sírt és sírt, órákon keresztül. Élete nyolc éve alatt
egy dolgot megtanult az élettől, méghozzá azt, hogy nem lehet elég
korán felnőni, hiszen az élet kemény. Minél több veszteség éri az
embert, annál durvább, és neki bőven kijutott a veszteségekből, ezért
amikor csak tudott, próbált a korabelieknél sokkal érettebben
viselkedni.

*****

Nem sokkal sötétedés után megjelent a főorvos két apácával az

oldalán.
– Hozzád jöttünk, Thomas – álltak meg az ágya szélénél. – Ezentúl
Szonja nővér és Johanna nővér fog gondoskodni rólad.
A nővérek kedvesen intettek, és a fiúra mosolyogtak.
– Bizonyára tisztában vagy vele, hogy haza már nem mehetsz –
folytatta az orvos. – Az állapotod stabil, és nincs szükség további
megfigyelésre, így ezen az osztályon nem maradhatsz tovább. Az
otthonban kapsz saját szobát, és annyi barátod lehet, ahányat csak

91
szeretnél. Erős és okos gyerek vagy. Meglátod, hamar találnak majd
neked igazi, gondoskodó szülőket.
– Nem akarok menni. Putyinnal akarok maradni! – ordította
ekkorra már zokogva Tom. – Ő az egyetlen barátom!
– Megértem, hogy most nehéz, de ne aggódj a kis barátod miatt. Ő
is az otthon lakója lesz, megy majd utánad, amint felépül.
Az utóbbi mondat, a kedvesnek tűnő apácákba vetett hite, és mert
túl gyengének érezte magát az ellenkezéshez, végül megtörték.
Könnyes szemmel elköszönt a még alvó barátjától. Végtelenül
önzőnek érezte magát, amikor arra gondolt, milyen jó, hogy Putyin is
vele fog tartani. Tudta, hogy ez nem helyes.
Összeszedte kevéske értékét, a nővérektől kapott kis ajándékokat,
majd az apácák kezét fogva távozott a kórházból.

*****

Az orvos nem hazudott, valóban lakályos volt a gyermekotthon.

Kapott saját szobát, és a gyerekek többsége is kedvesen viselkedett,
mintha átérezték volna a fájdalmát, csak az undok nagyobbak, az
árvának született rosszcsontok voltak képtelenek emberi módon bánni
vele.
Napok teltek el, talán hetek is, de Putyinnak nyoma sem volt. Tom
sérülései ekkorra javarészt behegedtek, és az apácák úgy ítélték meg,
hogy már nemcsak az intézet beltéri játszóházaiban tartózkodhat, ahol
felügyeltek rájuk, hanem bejárhat a gyermekotthon iskolájába is.
Thomasnak hatalmas nehézséget jelentett az iskola, mivel a szülei
nem járatták sehová. Igazából két osztályt járt ki az ottani általánosban,
de mivel Meleúz majd tíz kilométerre feküdt a Vörös Tömbtől, így egy
idő után sem ő, sem a bátyja nem járhatott be. Szüleik nem tudták
tovább finanszírozni a magánbusz méregdrága jegyeit. Sőt, amikor
Tom hétéves lehetett, akkor a járat meg is szűnt, mert túl kevesen
vették igénybe. A Tömbben lakó gyerekek rendre magántanulók lettek,
mondván, hogy ez amúgy is sokkal jobb, mint az erkölcsi fertőtől bűzlő
állami létesítmények. Persze, ez nem volt igaz, bátyja kétszer, Thomas
egyszer bukott meg a két év alatt, amióta nem közlekedett semmilyen
járat a Tömb és Meleúz között.
A kezdeti idegenkedés után Tom kezdte megszeretni az otthont.
Jólesett, hogy figyeltek rá, és gondoskodtak róla. Ilyen anyai
gyengédséget még Lisától is csak ritkán kapott, itt pedig idegen kezek

92
babusgatták. Félt kötődni bárkihez is, mivel tudta, hogy bármikor jöhet
a hír, amiben közlik, hogy tovább kell állnia, mert megtalálták számára
az örökbefogadó szülőket. Távolságtartó lett és magánakvaló. Egy hét
alatt két fiút is örökbe fogadtak a társai közül, mindkettőt nagyon
megkedvelte. Szergejt egy jómódú, orosz család vitte el, akiknek
hatalmas lakásuk volt Moszkvában. Adint, Tom legújabb és egyben
legjobb barátját pedig egy Permhez közeli kis falu tehetősebb párja
fogadta be. Thomas nem hitte, hogy ő bárkinek is kellene, hiszen annyi
gyerek volt – nála aranyosabbak, kedvesebbek, okosabbak –, akik
sokkal jobban megérdemelték volna a valódi családi gondoskodást.
Hetek teltek el miközben már elkönyvelte magában, hogy ő tényleg
egyetlen orosznak sem kell. Úgy gondolta, ez nem baj, hiszen ő úgyis
meg akarja várni Putyint, ő itt fog várni, ha kell, éveket is. Ekkor
megjelent Szonja nővér, aki hónapokkal korábban érte jött a kórházba;
derűs volt, mint mindig, de a mosolya most sokkal többet jelentett.
– Szonja nővér! Szonja nővér! – kiabálta Thomas miközben szaladt
felé a hosszú udvaron.
– Thomas! – fogadta fülig érő szájjal az apáca.
– Meggyógyult már Putyin? – kérdezte izgatottan a gyerek. – Ugye,
őt hozták most?
A nővér egy pillanatra elkomorodott, zavartság ült ki az arcára, amit
próbált leplezni.
– Putyin? Nos, sajnos nem.
– Nem jön ide? Máshová viszik? Örökbe fogadták? Mi történt
vele? Miért nincs még itt?
– Jaj, ne olyan gyorsan! Putyin most egy sokkal jobb helyen van,
mint ez az árvaház.
– Ugye, nem halt meg? Ugye, nem?
– Nem.
– Hová vitték? Beszélhetek még vele?
– Azt hiszem, beszélhetsz… majd.
– Én most akarok vele beszélni! El akarom neki mondani azt a sok
mindent, ami itt történt – követelőzött Thomas.
– Tudod, az életben nem mindig tehetjük azt, amit szeretnénk –
próbálta nyugtatni a nővér, majd hozzátette: – Viszont van számodra
egy jó hírem. Egy kedves házaspár szeretne megismerni téged.
– Engem?
– Igen, téged. Légy velük figyelmes és illedelmes, mert ha minden
jól alakul, szeretnének örökbe fogadni.
93
 – Pont engem? De ugye, itt a közelben fogunk majd lakni?
Megígértem Putyinnak, hogy befejezzük a Heroes játékot.
– Sajnálom, Tom, de attól tartok, nem a közelben fogsz lakni. Sőt,
sokkal messzebb, mint gondolnád…
Thomas ekkor sírógörcsöt kapott, és az apró szobájába rohant.
Ráugrott a kis ágyra, majd a párnát püfölte, ahogy csak tudta. Újabb
napok teltek el, és már mindenki Thomas mostohaszüleiről beszélt,
amikor is azok valóban megjelentek a hosszú épület tágas aulájában.
Tom ekkor már mindent tudott róluk, amit kellett. Tudta, hogy
gazdagok és hogy a nagy Amerikából jöttek egyenesen idáig, hogy őt
megismerjék. A pár elsőre nagyon szimpatikusnak tűnt. Idilli család
képét mutatták, de Thomas ennek ellenére a fejébe vette, hogy
mindent elkövet majd, amit csak tud, hogy itt maradhasson és
megvárhassa barátját, akit már több hónapja nem látott.
Ez első találkozón, vagy, ahogy a nővér hívta, „ülésen”, Thomas
tartózkodóan viselkedett és hárított minden közeledést. Nem volt
hajlandó megszólalni, csakis néhány undok, orosz szót morgott. Szinte
biztosra vette, hogy ez elveszi a kedvüket az örökbefogadástól, de nem
így lett. Pedig a nővér beszélt neki valami programról, ami miatt őt egy
orosz család sem fogadhatja örökbe, és ha nem viselkedik jól, akkor is
elviszik, csak nem egy szerető családhoz kerül, hanem egy rideg,
börtönszerű intézetbe a világ túlfelén.
A második ülésen Thomas észrevette a nő szemében a reményt.
Ugyanazt a reményt, amit ő is mindig táplált a családja iránt. Szeretetet
adni és szeretve lenni, kiolvasta a szeméből a jóságot. Akármennyire is
akart haragudni rájuk, valahogy képtelen volt. Nem lett volna fair velük
és önmagával szemben, ha hagyja, hogy úgy menjenek el azután, hogy
átszelték az egész világot, hogy egy neveletlen, semmirekellő, rossz
gyereknek tartsák. Ráadásul, a nő megsimogatta a fejét, és egy
meghatott puszit nyomott a homlokára. Ekkor Tom nem bírt tovább
ellenkezni; megnyílt, és őszintén elmondta, hogy nagyon
szimpatikusnak tartja őket és imádná, ha örökbe fogadnák, de ő a
barátját várja, akinek le kellett vágni a lábát, és ő az egyetlen barátja, és
megígérte, hogy nem megy el és meg fogja őt várni. Az amerikai nő
ekkor elsírta magát, és összevissza puszilgatta.
– Tudjuk, Szonja nővér már elmondta, mik a terveid – motyogta
az idegen nő. – Tudnod kell, hogy mi kitartunk melletted, téged
akarunk, és azt, hogy a gyermekünk légy… de, sajnos, nem várhatsz
tovább Putyinra, mert haza kell utaznunk.

94
 – De én, nem akarom cserbenhagyni őt!
– Tudod, van egy módszer. Úgy is itt lehetsz az otthonban, hogy
közben velünk tartasz.
– Nem értem, hogyan?
– Szonja nővér megígérte, hogyha jön a te kis barátod, megadja
nekünk az onlájn elérhetőségét, és így akkor beszélsz vele, amikor csak
akarsz. Mi több, bármikor körbenézhetsz az udvar területén. – Ekkor
a nő elővett egy napszemüvegnek látszó tárgyat, majd odaadta a
gyereknek. – Ezt mostantól használhatod, és bárhol, bármikor viseled,
ezt láthatod… Tessék, vedd fel!
Az AR-szemüveg Thomas elé tárta az udvart, mintha csak ő is
odalent lenne az ott rohangáló srácok, az ugróiskolás kislányok és a
labdázók között, vagy ablakon át látná őket. Lekapta fejéről a csodás
holmit, és az ablakhoz szaladt. Ugyanazt látta most valós időben, amit
az imént: az udvaron átszaladó gyerekeket, a cikázó lányokat, a
megizzadt focizókat.
– Váó, ez nagyon komoly!
– Na, ugye? Mit szólsz? Tetszik a szemüveg? Szeretnél velünk
jönni?
Thomas nem szólt semmit, csak átölelte leendő családját, és
zokogott.
– Ne aggódj, Tom – nyugtatta a gyereket Szonja nővér. – Ha te is
akarod, akkor végre lehet rendes életed Billel és Teresa Turnerrel…
Tehát, velük tartasz, szeretnél a Turner család része lenni?
Tom felnézett Teresa bájos arcára, és bár határozatlanul, de
bólogatott.
– Jól van, gyermekem. Hidd el, ez így helyes! Akkor holnap délelőtt
összecsomagolsz, aztán elbúcsúzol a kis barátaidtól. Mi elintézzük a
papírjaidat, aztán holnap ebéd után elutaztok Permbe, hogy elérjétek
az esti moszkvai járatot. Ha minden igaz, akkor már hétfő reggel
láthatod a híres Amerikát!... Na, hogy tetszik?
Tom elmosolyodott, aztán figyelte, ahogy az apácák elvezetik
újdonsült családját.
Tom már most elkezdte összepakolni a játékait, de előtte
elbúcsúzott tőlük, mintha nem tudhatná biztosan, hogy visszakapja-e
őket még valaha. Miközben az ágyon játszott, újra Szonja nővér jelent
meg, két idegen férfival az oldalán.
– Szia, Tom. Érted, amiket mondunk? – kérdezte öblös hangon a
szőke hajú, termetesebb fickó.
95
 A meglepett fiú nem válaszolt, ellenben a nővér serényen
bólogatott, és biztatta.
Tom nem értette, mi folyik itt és ki ez a két idegen, kínosan érezte
magát.
– Ők is hozzád jöttek… John és Creg… Amerikából – mondta
Szonja Tomnak. Aztán a nővér immár a két idegen férfinak címezte
szavait: – Holnap elutaznak a maguk országába.
– Szia, én vagyok John – mutatkozott be a sötét hajú idegen, és
szőke cimborája felé bökött. – Ő pedig Creg. Hallottuk, hogy mi
történt veled. Sajnálatos. Apád most nem igazán találja a helyét a
világban. – Tom nem értette, hogy ez a két férfi, mit akar. Csak
szórakoznak vele? Direkt bosszantják? Nem telt el nap, hogy ne
gondolt volna anyja és bátyja halálára, és bármit megadott volna azért,
hogy az apját elfelejtse örökre. Talán ezért is ment bele abba, hogy
elárulja a barátját, Putyint. Amerikában már nem fog soha az apjára
gondolni, legalábbis szerette volna ezt hinni.
– Szeretnénk megkeresni az apádat és beszélni vele – vette át a szót
a szőke férfi.
– Az én apám megőrült, és én gyűlölöm. Azt kívánom, bárcsak
meghalna! – fakadt ki végül Tom tökéletes angolsággal, miközben
majd’ felrobbant a dühtől.
– Érthető – próbált bizalmat sugározni a John nevezetű a gyerek
felé. – Soha nem tudhatod, mit hoz az élet. Úgy tudom, a bosszú a szív
gyilkosa és a lelkiismeret foglára. De te képes lehetsz belőle erényt
kovácsolni. Legyen ő számodra a negatív példa! Ne hagyd, hogy a
gyűlölet és a bosszúvágy eluralkodjon fölötted! Mutasd meg, hogy te
különb vagy az apádnál!
– Mi? – fortyogta Tom felháborodottan.
– Miféle baromság ez te idióta? – hahotázta a szőke hajú férfi.
– A lényeg az, hogy te ne akard megbosszulni a sérelmeidet, mert
hasonló hibába eshetsz!
– Hagyjon már! Mit prédikál?
– Hol van az apád? – kapta el a szőke a gyermek grabancát. – Mi
ellátjuk a baját!
– Ne csináld ezt, Creg! – nyugtatta társát a barna hajú idegen.
– Pofád lapos! – teremtette le a másik, de azért elengedte a kölyköt.
– Tessék, ezt edd meg! – tolt oda egy tenyérnyi tábla mandulás
Aljonka csokoládét a gyerek kezéhez John. – Mi már bezabáltunk pár
ilyet idefelé jövet – tette hozzá. – Ez csak rád vár.
96
 Zajt hallottak kintről. Az árvaház ablakai közvetlenül az utcára
néztek, ahol már jó páran sorakoztak. Kiabáltak és zúgolódtak. Tom
érezte, hogy baj lesz, feszülten figyelte az eseményeket. Férfiak
zúgolódtak a kis szoba ablaka előtt, furcsa, fekete csuklyában,
fáklyákkal a kezükben. Az elöl haladó hangosan kántált, és az őt
követők skandálva visszhangozták a szavait.
– Mit mondanak? – kérdezte John a szőkétől.
– Nem tudom, de ez nem sok jót jelent.
Thomas félelmében odabújt Szonja nővérhez, és bömbölt, ahogy
csak a torkán kifért.
– Ez a gyilkos! – zokogta. – A gyilkos… eljött értem…!
– Tűnés! – sziszegte Creg, és meghátrált.
– De a kölyök…
– Hagyd a francba, Johnny, hagyd a francba! Csak lépjünk le,
míg…
A következő pillanatban nagy robajjal betört az ablak, és a szoba
közepén robbanó Molotov-koktélból lángtenger úszott az ott
tartózkodók felé.
Szonja nővér nagy lélekjelenléttel kicibálta a fiúcskát a folyosóra, és
bár a köténye alja is lángra kapott, ellökdöste magától a gyereket.
– Szaladj, Tommy… menj minél messzebb!
Néhányan a fekete csuklyások közül azonban berontottak elé a
szemközti folyosóról, és azt ordibálták, hogy Thomast akarják
megölni.
– Engem? – sírta a gyerek. – De miért?... Miért?
Dermedten állt, mozdulni sem bírt, nemhogy menekülni. Mögötte
Szonja nővér sikoltozott, fekete habitusának mindkét alkari része
lángolt, és ahogy az apáca oltani próbálta, olyan volt, akárha két
fáklyával hadonászna meggyulladt fityulája előtt.
Az érkező csuklyások ordítva rontottak a síró gyerekre, ám nem
tudták elérni. A két amerikai is kiviharzott a szobából; John a dermedt
fiúcskát ragadta meg, és visszafelé cibálta, el a falnál visongó Szonja
nővér mellett úgy, hogy még csak meg se torpant, hogy segítsen a
szerencsétlen apácának.
Eközben Creg vakmerően szembeszállt a csuklyásokkal, és az élen
érkezőket könnyűszerrel hatástalanította annak dacára, hogy néhányuk
hosszú késekkel hadonászott. A szőke azonban profi harcművész
lehetett, mert egymaga elzárta a teljes folyosót az érkezők előtt –
pörgött, hajlongott, ütött, rúgott, és sorra kiütötte a rátámadókat. Egy
97
percen belül legalább tíz csuklyás feküdt sérülten, harcképtelenül a
fehér árvaházi folyosón, aminek mennyezeténél már sűrű, fekete füst
hömpölygött. Immár nem is a szőke amerikai jelentette a legfőbb
akadályt a többi tébolyodottnak, hanem hogy át tudjanak bukdácsolni
saját társaikon.
John már eltűnt a folyosó túlvégén Tommyval, és több apáca is
érkezett, akik Szonja nővért cibálták, és saját ruhájukkal, testükkel
próbálták oltani a nővérüket harapdáló lángokat. Creg megvetette a
lábát, és visszatámadott az őt üldözőkre. Nemcsak visszaverte őket, de
még fegyvereket is sikerült elragadnia tőlük. Legalábbis, pár perc
múltán, mire Szonja nővért a társai már eloltották és biztonságos
távolságba rángatták. A lenszőke amerikai már két erős botot tartott a
kezében, és úgy verte velük a csuklyásokat, mint egy brutálisan kemény,
orosz rendőr a Kreml előtt tüntető ellenzékieket. Úgy mozgott, mint a
higany, hol jobbról csapott le, hol balról; szemmel követni is alig
lehetett féktelen táncát, amit a szektások közül senki nem lett volna
képes megzabolázni.
Szirénák harsantak, a támadók maradéka is meghátrált, és immár
azok is elrohantak, akik eddig még nem rezeltek be a szőke oroszlántól.
Miután szabad lett a terep, a tűzoltók érkezéséig az ápolók, nővérek
mentették a gyerekeket, és küzdöttek a tomboló tűzzel, ami immár
felkúszott a tetőre és a teljes szárnyon elharapódzott.
Tomot eddigre már messze vitték a lángoktól, a pusztuló
árvaháztól.
– Easy! – mormolta a fülébe John, aki az ölében hurcolta. – Nyugi,
kölyök… minden rendben lesz!

98
 8. KEZDETEK

– Megváltó! – kiáltotta Bob zaklatottan. – A katonák elkapták öt

emberünket!
– Kik?! – kérdezett vissza Terry, és a dolgozószobája foteljében
terpeszkedve a főemberére pillantott.
– A gúl, Megváltó – válaszolta a nyurga fekete lehorgasztott fejjel.
– Köztük volt… ő is?
– Mármint, André?
– Igen. Az a féreg, aki után nyomozunk.
– Ne haragudjon, uram, nem tudom… de rajta vagyunk. Ha
kiderítjük, hol tartózkodik, azonnal tájékoztatjuk, Megváltóm.
Gondolom, részt akar venni a rajtaütésben, elvégre… – habozott, nem
tudta, hogyan fejezze ki magát, nem akarta felidegesíteni Terryt –
elvette az ön életét.
– Inkább úgy mondanám, André adott nekem új életet – javította
ki Terry. – De elrabolta a fiamat, és ezt nem bocsátom meg neki soha.
Na, de térjünk vissza az embereinkre. Hányan vesztek oda?
– Négyen. Abu-Bakr pedig súlyos sérülései ellenére visszatért
közénk. Tizennégy kiló heroin és kilenc kiló kiváló minőségű kokain
semmisült meg – sajnálkozott Bob.
– Szamarától Permig minden terület a miénk! A nép csak ránk
számíthat! – dörmögte Terry, és elgondolkodva hátradőlt a foteljében.
Az irodahelyiség ablakán át szótlanul meredt a kint dolgozó
emberekre, akik súlyos vaslemezeket erősítettek fel a villa keleti
szárnyára. – Ezt nem hagyhatom annyiban! – mormolta. – Bob, hány
harcképes emberünk van?
– Az orenburgiakkal együtt legalább százharmincan vagyunk,
uram! – Bob szótlanul várt, miközben Terryt kémlelte, majd zavartan
megszólalt. – Több mint száz mindenre elszánt, halhatatlan katona
képes elbánni ezekkel a férgekkel.
– Ez hamarosan kiderül, viszont fogytán az időnk.

99
 – A telepi nyomozás során, sikerült elkapni az egyik szörnyet
közülük. Ő sem tanúsított túl nagy ellenállást.
– Na igen… Sikerült végre kihúzni belőle valamit?
– Igen, Megváltó. Miroszlav kiszedte belőle, hol képezik ki őket –
hadarta Bob. – A Perm külterületén lévő IT-Központot emlegette.
Esetleg még az IT-Aréna is szóba jöhet, uram?
– Az már bent van a városban – latolgatta Terry. – Odáig nem
megyünk el.
– Nem lehet, hogy ott is emberi programozás zajlik?
– Akkor már engem is átprogramoztak volna – hazudta Terry. –
De mindenesetre, szeretném kideríteni, hogy mi a fene van az IT-vel.
– Hallotta a híreket?
– Miről beszélsz?
Bob ránézett a tabletjére, majd néhány pillanattal később
megjelentek a kijelzőn a reggeli hírek:
A németországi és a Párizs melletti IT-Arénában eddig tisztázatlan
körülmények között megsérült több fiatal. Többségüknek még most is az életéért
küzdenek. „Az arénák nem állnak le!” – nyilatkozta egy illetékes a központi
hatóságoknak. Az ügy részleteit még vizsgálják.
Ami eddig napvilágot látott: Új, de hibás eszközöket rendszeresítettek, amik
használata során anomália, úgynevezett „álhibridvalóság” keletkezett a hibrid
térben. A hibás eszközöket visszarendelték, a kártérítési eljárások már
megkezdődtek.
Bob letette a tabletet, és kérdőn nézett a Megváltóra.
– Megeshet – tűnődött Terry –, lehet köze hozzánk, de az is
elképzelhető, hogy tőlünk teljesen független.
– Gondolja, uram?
– Ha minden a terv szerint halad, magam nézek körül az Arénában,
de egyelőre nem akarok erről többet hallani! – zárta le a témát Terry.
– Megváltó, ha szabadna megjegyeznem, Ufa városa még tartja
magát. Petrov azt üzente, ha odamegyünk, megöl mindannyiunkat.
– Igen kellemetlen alak ez a Petrov – meredt a távolba Terry, majd
némi hallgatás után folytatta. – Az emberünk fejét dobozban küldte
vissza, pedig tárgyalni ment hozzá. Hogy is hívták azt a szerencsétlent?
– Sahsentro, uram.
– Ufa félúton van Perm felé, Sahsentro halála nem maradhat
megtorlatlanul. Vagy különben mi lesz a tisztelettel?
– Mikor indulunk, uram?

100
 – Amint beszéltem Helióval. Mindenesetre, holnap hajnalban száz
emberem harcra készen várjon az udvaron! – határozta el Terry. –
Szükség lesz néhány nagyobb puskára és azokhoz lőszerre. Még ma
menj el a rendőrőrsre, és kérd ki az őrmestertől a nagy kaliberű
fegyvereket! Mire a nap lemegy, be akarom venni a Központot is.
– Nem túl nagy falat ez egyszerre, uram? – kockáztatta meg Bob. –
Petrov ravasz és felkészült a támadásunkra, a Központ pedig… nos, a
Központról fogalmunk sincs, miféle ellenállásba ütközhetünk, hány
fegyveres van ott, milyen felszereltség…
– Nem mindegy? – húzta el a száját Terry gunyorosan. Önelégülten
meredt kétkedő segédjére. – Elfelejted tán, ki vagyok? A katonáink
rettenthetetlenek és halhatatlanok… ugyan, ki állhatna az utunkba?!
– Megértettem, uram! – mondta Bob, majd sietve elviharzott.

*****

Hajnalban kisebb tömeg sorakozott fel a villa udvarán. Terry

odalépett eléjük:
– Talán ez az egyetlen esélyünk megállítani a fertőzést – kezdte. –
Félreértés ne essék, ez egy járvány! Egyre több és több ember változik
át. De mi, akik dacolunk a halállal, megállíthatjuk őket!
– Megváltó, Megváltó! – zúgta a tömeg magasba emelt
fegyverekkel.
– El kell pusztítanunk az IT-székházat! Ezzel megmenthetjük a
világot. Készen álltok?
– Igen!
– Készen álltok? – ismételte hangosabban.
– Igen! – kiáltották egy emberként. – Készen állunk!
– Akkor indulás! Fel a buszokra! – harsogta a Megváltó, aminek
hatására mindenki elfoglalta a helyét valamelyik járműben. Két busz és
két tucat autó indult északnak.
A nap már magasan állt, mire minden fegyveres harcra készen
kiszállt Petrov erődje közelében, Ufa határában. A kúria szinte semmit
sem változott azóta, amióta utoljára járt itt. Talán csak a hivalkodó és
ocsmány tornyokra nem emlékezett. A máskülönben fehér falon
színes, többnyire méter vastag lila és sárga csíkok kacskaringóztak
egymás hegyén-hátán, mint valami ronda hernyók násza hagyott volna
nyomot. Terry, amikor kikérdezte a kapcsolattartóit, már akkor
eldöntötte, hogy porig rombolja ezt a förtelmet Petrov ízlésével
101
egyetemben. Ha Bob kiharcolt volna még fél órát az ufai rendőröknél,
akkor biztosan eljátszadozott volna a környék kiskirályával, de ezen
végül Terry nem bánkódott.
Tudta, mit kell tennie. Ismerte a környék, az épület és Petrov
gyenge pontjait. Azon sem lepődött meg, amikor komoly tűzerőt
zúdítottak rájuk. Petrov felkészült, és vártak rá. Hiába jelentett valaki
neki, erre mégsem számíthatott. Terry utasította az embereit, hogy az
erődöt védő, magas kőkerítés mellett keressenek fedezéket. Petrov és
az emberei kétségbeesetten lőttek a túloldalról.
Terry intett, és Miroszlav jelt adott a csapat többi tagjának.
Gránátokat, égő koktélokat dobáltak a kerítésen át, amik az épületek
vaskos falának csapódva, lángba borították Petrov főhadiszállását, és
vele együtt a védekezők nagy részét. Ezt követően drónokat vetettek
be, amiket az épület még ép falaihoz irányítottak; a kis játékszereknek
tűnő szerkezetek akkora robbanásokat idéztek elő, hogy a főhadiszállás
úgy omlott össze, akár egy kártyavár. Terry harcosai beszakították a
vaskos fakaput, majd a romok felé lopakodtak. A még életben maradt,
kába, sérült kartelltagok megpróbáltak a törmelék alól kiszabadulni és
elmenekülni, de azonnal agyonlőtték őket. Petrov néhány zsoldosa a
romok mögül tüzelni kezdett, Terry három emberét veszítette el, mire
az egyik mesterlövésze leterítette őket. A Megváltó és bandája nem
sokat időzött tétlenül. Kis létszámú csapat kutatott a romokat túlélők
után. Petrov hullájára az épület bal szárnyának maradványai alatt
találtak rá, már a robbanásban életét veszíthette.
Villámakció lett, ami a Megváltó elsöprő győzelmével zárult. Ezzel
a lépéssel kitolhatta birodalma határait több száz kilométerrel,
immáron csak tőle vásárolhattak az északi város határáig. Persze, mire
az összes kisebb terítő és szórakozóhely elfogadja a változást, hetekig
is eltarthat, de ez Terryt nem zavarta. Ezzel a győzelemmel újabb
jelentős lépést tett a nagy terve eléréséhez.
– Megváltó! – közölte Miroszlav kötelességtudóan. Ő tíz éve
szolgált a 45. Szpecnaz dandárban légideszantosként, míg ki nem
vágták az állományból függelemsértésért. – Jelentem, mindenkit
megöltünk.
Terry teste görcsbe rándult. Kínzó fájdalom sugárzott az oldalából.
– Jól van, uram? – érdeklődött az ex kommandós.
Terry egyik kezét az oldalára szorította, miközben gyilkos
pillantásokat vetett a harcosára, jelezve, nem kíván a sebéről több szót
ejteni.

102
 – A rendőrökkel mi a helyzet? – kérdezte eltorzult arccal.
– Pontosan tizennégy perc múlva itt lesznek, addigra el kell
hagynunk a helyszínt.
– Ezt én is tudom. Bob elküldte a tárgyalás anyagát. A terület
terítésével kapcsolatban…
– Jól fogadták a változást. Nem lesz gond. Bobbal már csak a
részleteket egyeztetik a helyi rendőrparancsnokkal.
– Én nem is ettől tartok…
– Hanem?
– A permi rendőrség még okozhat problémát, ha értesülnek az
itteni dolgokról és támogatják a Székházat.
– Nem fogják! – torkollta le Terry. – Emberek! Be a járművekbe!
Meg kell tisztítanunk a világot a patkányoktól!
Míg a harcosok az autókba, buszokra tömörültek, Bob fel-alá
járkálva telefonált. Terry odament hozzá:
– Mondd meg nekik, hogy havi hárommilliónál nem kapnak
többet! Ha nem elég, odamegyünk és rubel helyett ólommal fizetünk!
Bob bólintott, majd miután a telefont a zsebébe csúsztatta,
megkérdezte:
– Megváltó, a halottainkkal mi legyen?
– Beadjuk nekik a szérumot, de nincs időnk megvárni, hogy
feltámadjanak. Gondoskodunk számukra élelemről, a többit tudni
fogják.
– Nem lenne jobb egy autót is itt hagyni nekik, hogy gyorsabban
felzárkózzanak hozzánk?
– Nem. Várjanak ránk itt, vagy térjenek haza a Dácsába… és erről
nem kívánok vitát nyitni!
A feltámadás után az ember órákig használhatatlan, a permi utat
megtenni sem két percbe telik, és ki tudja, meddig húzódik el a Székház
elleni harc. Valójában Terry jó ötletnek találta, amit Bob az autóról
javasolt, de sosem vallotta volna be. És abban reménykedett, hogy erre
a három harcosára ott már amúgy sem lesz szükség.
– Értettem, uram! – tisztelgett Bob, majd előkészítette az
élelmiszert, vizet és a szérumokat.

*****

A csapat napnyugtára ért Perm külterületéhez. Vörösbe fordult az

égalja, a távolban fekete füstoszlop emelkedett a magasba. A
103
mennyiségéből ítélve valami nagyobb épület, talán egy gyár vagy
tömbház éghetett a városban.
Miután besötétedett, Terry hasonló taktikát választott, mint a
korábbi támadásnál. Húsz, robbanószerrel megpakolt drónt
készítettek elő, és csak hetet használtak fel eddig. Petrov kúriáját
viszont jól ismerték. Pontosan tudták, hova kell irányítani a drónokat,
hogy összedőljön. Most viszont ismeretlen terepre tévedtek, ahol
mindent az önbizalomra és a puszta szerencsére bíztak. A székház
egyetlen hatalmas létesítményből állt, amit nyolcszintesre emeltek.
Modern, kocka formájú épület volt, amit gondozott pázsittenger vett
körbe és vaskos, áramjárta dupla kerítés húzódott a végtelenbe a főút
mentén. A sarkokon őrtornyok álltak fegyveres őrökkel. A székházról,
annyit sikerült kideríteni, hogy állami tulajdonú, és az orosz védelmi
minisztérium pénzeli. Egy magáncég, a Servatov Corp egyik
érdekeltsége is helyet kapott benne, miközben a környékbeli
kaszárnyák katonái is sűrűn gyakorlatoztak a Székház területén.
Valószínű, hogy a föld alatt is legalább annyi szint húzódott, mint a
föld felett. Ezt engedte sejteni a kültéri parkoló, ami egy átlagos
munkanapon legalább ötszáz autót rejtett. Most nem vezényeltek ki
külsős katonákat, alig lehetett civilt látni. A parkoló szinte üresen állt.
Terry néhány tucat, maximum százötven katonával számolt. Csak
remélni merte, hogy most is olyan flottul megy minden, mint
korábban.

*****

Egy tucat robbanószerrel ellátott drónt irányítottak az IT-Székház

főépület talapzatának. A vastag falak megremegtek ugyan, de néhány
ablakot leszámítva, tartották magukat. Az épületet védő katonák
fedezékek mögé húzódva zúdítottak golyózáport a Megváltó csapatára.
Terry az embereit egy árok felé vezényelte, remélve, fedezéket nyújt a
támadás alatt, amikor egy helikopter kerepelésére lett figyelmes, ami a
fejük felett zúgott el. Amint a pilóta észlelte, hogy elhaladt fölöttük,
visszafordult. Három katona állt felfegyverkezve a gép utasterében,
sorozatban lőtték az árokban lapuló támadókat.
– A helikoptert! – kiáltotta Miroszlav. – A gépet lőjétek!
Terry harcosai szinte egy emberként fordultak a hátukra. A
fegyvereiket szorosan a testükhöz ölelve tüzelni kezdtek a helikopterre.
A gép először csak a magasságát nem tudta tartani, imbolygott a

104
levegőben, megpróbált magasabbra emelkedni, de minden
próbálkozás után alacsonyabbra csúszott vissza. Füst kezdett
szivárogni a helikopter motorházából, ami menekülésre késztette a
pilótát, és a helikopter eltűnt a szemük elől a környező épületek fölött.
– Lapuljatok olyan mélyen az árokba, ahogy csak tudtok! –
parancsolta Terry az embereinek. – Bob, adj mindegyiknek Spatulát,
még az élőknek is!
Bob több haldoklónak is beszúrt a szérumból, akik kábán pihegtek
elterülve a sekély betonárokban, a többiek, azonban maguk vették be,
ledobva minden érzést és félelmet.
Ekkor négy új helikopter tűnt fel a távolban. Terry feltérdelt, és
maga elé mutatva kiáltott.
– Előre, emberek! Foglaljuk el a Székházat!
Megrohamozták a főépületet. A Megváltó emberei azonban túl
gyorsan fogytak, miközben a szörnyek tűz alatt tartották őket. A külső
kerítés és az árok legalább száz méterre lehetett a főépülettől; a terep
egyáltalán nem kedvezett a támadóknak. A védőöltözettel ellátott, jól
kiképzett lények ügyesen osztották a halált, és ezzel párhuzamosan túl
nagy falatnak bizonyultak. Minden egyes megölt idegen minimum két-
három támadót magával vitt a túlvilágra. Terry száz emberéből alig
húszan jutottak be a székházba.
– Hol vagy, te féreg? – süvöltötte szinte az eszét vesztve Terry,
amikor az egyik raklaposzlop mögül tüzet nyitottak rá. Az egyik
lövedék a bal vállába hatolt. Terry odakapott, ujjait vörösre festette a
vére.
Talán ő az, gondolta, miközben agya forrt a dühtől, és tekintetével
Tom elrablóját kutatta, aki mintha berohant volna a Székházba.
Közelről leszedett hat katonát, akiket azért vezényeltek az épület
elé, hogy feltartóztassák a második hullámban érkezőket, ekkor újra
találat érte. A golyó átment a testén, apró, szivárgó lyukat hagyva maga
után. Terry ezt alig érezte. A spatula egyszerre pezsdítette fel végtelenül
és tompította el ugyanolyan mértékben a testet és a lelket. Nem létezett
fájdalom, megbánás vagy bármilyen érzés, csak az extázis, ami
végigáramlott a testen és a lelken. Terry követte az alakot, és úgy
rontott be az épületbe, mintha csak driftelne.
A sebre szorította a kezét, amikor észrevette azt a nagydarab,
vicsorgó pofájú fickót, aki leterítette őt a Vörös Tömbben. André!
Terry egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, ennek
hála több lövés is elkerülte őt. Lőtt és sokakat eltalált, miközben

105
bukdácsolva rohant előre. Sikerült közel férkőznie a lényhez, és kétszer
mellkason lőtte. A gúl meg sem érezte a találatokat, óriási karmaival
kiverte Terry kezéből a fegyvert, és sebzett vállára ütést mért.
Terry összerogyott. A gúl pisztolyt rántott, Terry fejét vette célba,
majd meghúzta a ravaszt. Egy méter távolság sem volt köztük, mégis
célt tévesztett, mert Miroszlav megsorozta a lényt oldalról. A gúl
beugrott a kitárt ajtón keresztül a hosszú folyosókon végighúzódó
irodahelyiségek egyikébe. Terry visszanyerte az erejét és utána vetette
volna magát, amikor a folyosó végén egy osztag jelent meg, akik sortűz
alá vették őket. Ekkorra már csak négyen maradtak talpon a Megváltó
seregéből; a társaik mind vagy halottak voltak, vagy éppen halálukból
tértek vissza a drognak és a szérumnak köszönhetően.
– Még elkaplak, te szemét szörnyszülött! – őrjöngött Terry,
miközben Miroszlav elrángatta a folyosóról, és fedezékbe cibálta.
Terry belátta, hogy most nem győzhetnek, ezért menekülőre fogták
a dolgot. Miroszlav élesített gránátokat hagyott hátra, de ezek csak arra
voltak elegendők, hogy visszavonulhassanak. Kifelé menet az éppen
éledező bajtársaik fedezték őket, így végül, ha nehezen is, de eljutottak
a páncélozott Hummerig.
– Hajts! Hajts! – sivította Terry a hátsó ülésről, miközben cibálta a
nehezen csukódó ajtót.
– De az emberek, uram! Még nincs minden veszve,
visszamehetnénk értük.
– Már semmit sem tehetünk.
– Néhányukat meg tudnánk menteni! – ellenkezett Miroszlav.
Terryt elöntötte a méreg. Ekkor meglátta, hogy Bobnak és néhány
tagnak sikerült kikeverednie a tűzpárbajból, és ők is elfoglaltak egy
közeli autót.
Terry résnyire leengedte az autó jobb oldali ablakát.
– Vissza a Dácsához! – üvöltötte, majd Miroszlav felé fordult, és
ellentmondást nem tűrően jelzett, hogy induljon. Az ex kommandós
azonnal a gázra lépett.
Egy helikopter árnya suhant el keresztbe.
– Gond lesz! – kiáltotta Terry.
Fémes csattanás hallatszott. Valami eltalálta a jármű tetejét, majd
jégesőként kopogó zaj követte. A kis csapat szinte azonnal szétvált.
Bobék keletnek, míg Miroszlav északnyugatnak, Perm felé vette az
irányt, remélve, hogy nem éri őket több légicsapás.

106
 A vasmadár azonban, konok levakarhatatlansággal újra a Hummer
után zúgott és egyre lejjebb ereszkedve, az autó páncélozott
szélvédőjét lőtte. Miroszlav többször is megpróbált kitérni a lövedékek
elől, kacsázva haladtak az úton, amikor észrevették, hogy rendőrblokád
állja útjukat. A Hummer átrobogott rajta, de a becsapódások jelentősen
lelassították. Az egyik rendőrautó a nyomukba eredhetett, mert az
egyre közelebbről érkező szirénák sivítása szűrődött be az autóba.
– Engem nem kaphatnak el! – sziszegte Terry. – Ott balra! Hajts be!
– mutatott egy alig észrevehető, csak helyenként aszfaltos mellékútra,
amit szinte teljes egészében visszahódított magának a természet az
évek alatt.
Miroszlavnak épphogy sikerült bekanyarodnia. Az őt szorosan
üldöző rendőrautó túl is robogott a leágazáson.
– Számítok rád, katona! Még találkozunk – recsegte zordan Terry,
majd kiugrott az autóból.
Éppen a legjobbkor, mert ha egy másodpercet is tétovázik, később
már nem lett volna lehetősége. A sűrűn benőtt, vadregényes útszakasz
alig ötven métert tarthatott.
Terry az oldalához kapott. Régi sebhelye görcsösen lüktetett és
hullámokban hasított belé a késszúrásszerű fájdalom. Gondolatai
mintha valami ködös falba ütköztek volna, amin apró darabokra
törtek.
– Vizet! – nyöszörögte, miközben egy nagyobb mélyedésben
lapulva húzta meg magát.
Ám valójában nem csak vízre lett volna szüksége, viszont ez az
érzés volt az egyetlen dolog, ami képes volt utat törni a kínokkal teli
gödörben.
Senki sem figyelt rá, senki sem leste a parancsait. Itt és most, senki
sem tudta, hogy ki ő, vagy nem érdekelte. Önkéntelenül is
összekucorodott, majd egyszerre vette be az utolsó fél levél
fájdalomcsillapítóját, mintha nem lenne holnap. Víz nélkül rágta össze
a pirulákat, majd szárazon nyelte le úgy, hogy a portól köhögött
erőtlenül.
A sűrű bokor, vékony és hajlékony ágai felfogták ugyan a csapódás
erejét, de így is felszakadt az oldalán éktelenkedő duzzanat.
Magzatpózba kucorodva, könnyel telt szemmel figyelte, ahogy a sárga
fekete helikopter is elhúz keletnek.
Várt pár percet, majd amint biztonságosnak ítélte a helyzetet és a
fájdalma is alábbhagyott valamelyest, nem sokat teketóriázott, a közeli

107
nagyváros felé vette az útját. Lapulva, rejtőzködve haladt a sűrű
aljnövényzetben. Az így megtett kilométerek annyira kifárasztották,
hogy a város határában, egy rozzant kalyibát körülvevő kerítés tövében
elaludt.
A tulaj kiabálására ébredt, na, meg arra, hogy az illető a fejét püföli
egy ócska cirokseprűvel. Hajléktalannak nézhette, és ezt most a
Megváltó megtorlatlanul hagyta, esze ágában sem volt elővenni
kilyuggatott zubbonyából a 44-esét.
Terry mostanra valamelyest helyrejött, így hát feltápászkodott, és
elindult arrafelé, amerre a belvárost sejtette. Ha bejut a városba, tud
pénzt felvenni. Ha lesz pénze, szerez egy kis drogot, majd a
vasútállomáson keres egy olyan járatot, ami leviszi egészen Meleúzig.
Ragadós lé áztatta oldalát, átható bűzt árasztott. Talált némi
tisztának tűnő újságpapírt meg egy-két szórólapot útközben, amit
levedző oldalára szorított, de ezek hamar átáztak a vöröses barna, sűrű
gennytől, ami szüntelenül csordogált felszakadt sebéből.
Betért egy ablaktalan kisboltba, ahol a levegő mintha a halál
szagától lett volna terhes. Terry ájulással küzdött, de a szúrós
pillantások így is elárulták neki, amitől tartott. A mostanában rá
jellemző gőgösség és felsőbbrendűség érzése most valahogy nem
tudott a felszínre törni. Mostanra döbbent rá, hogy súlyosan
megfizetett az önhittségéért, és győzelem helyett immár bűzölgő
förtelemmel az oldalán, életét menekítve kell hazakullognia.
Vett némi dohányt, folyadékot és élelmet, de tudta, hogy a külseje
gyanakvást keltő, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta az
üzletet, majd folytatta útját északnak.
Egy focipálya mellett haladt el, ahol fiatalok játszottak. Az egyik
épp megbotlott az oldalvonalnál a labdával, és estében Terry irányába
passzolta a labdát. A játékszer ott pattogott el előtte, visszarúghatta
volna, de nem érzett rá késztetést. Csak átlépte és hagyta
továbbgurulni.
Az egyik fiú káromkodva futott a labda után, és nem túl kedves
megjegyzésekkel illette őt, de Terry már csak a hangfoszlányokat
hallhatta, mert éppen az egyik közeli mellékutcába fordult be. Itt egy
csinos nő közeledett felé egy nagyobb testű, foltos kutyával.
Az eb valósággal megháborodott Terry láttán, acsargott, és teljes
erejével feszítette a pórázt, nekirontott volna.
– Elnézést, uram! – kiáltotta a nő, miközben birkózott az állattal. –
Nem tudom… mi baja…

108
 Terry farkasszemet nézett a fenevaddal. Minél tovább bámulta,
agyarait egyre nagyobbnak látta, sötét foltjai feketébe forduló vörösre
színeződtek. Vérben forgó szeme lassan eltűnni látszott a már groteszk
módon megnyúlt tépőfogak mögött.
Terry a pisztolyáért nyúlt, hogy megvédhesse magát, ám a nő
nagyot rántott a veszett dög pórázán, és maga után húzta oldalra.
Elmentek egymás mellett, és amikor Terry a válla mögött visszanézett,
már csak egy pajkos, érdeklődő ebet látott sétálni a gazdája mellett.
Óriásplakátok és hirdetőtáblák mellett haladt el, amelyeket a közeli
főút forgalmának szántak. Mosóporokat, jégkorong-játékosokat és egy
furcsa weboldalt reklámoztak. Ez utóbbinak a reklámja oly pofátlanul
nagy betűkkel volt írva, hogy akaratlanul is elolvasta. Gazdasági,
szellemi és kulturális jóllétet hirdetett, kiutat a rabságból abban a
reményben, hogy enyveskezű vezetők helyett a weboldal és a nép
kormányozhatja a gigantikus medvét. Terryt megmosolyogtatta az
elképzelés, képtelen lett volna elfogadni, hogy bárki más dönthessen a
sorsa felől, egy algoritmusról meg főleg nem. Egy gép, egy weboldal
mennyire érthet a politikához?
Nem sokkal ezután beért egy kertvárosi övezetbe, ahol látszólag
boldog családok élték nyugodt mindennapjaikat. Az egyik zsúptetős,
tarkabarka házból hangos sportközvetítés hangjai szűrődtek ki. A
riporter az aznapi meccsről áradozott, ahol Oroszország játszott a
jégkorong világbajnok Kanada ellen a Világbajnokság
negyeddöntőjében.
Terryt elözönlötték az emlékek Lisáról. Felesége szeretett volna
elmenni a döntőre, mert biztosra vette, hogy Oroszország lesz a
világbajnok. A csapat kirobbanó formában volt, Hruscsov és
Klucsenko az ukránoktól honosított két világklasszis szinte minden
meccsüket megnyerték. Lisa mosolya villant be előtte, aki izgatottan,
csillogó szemmel nézte a rangadókat, egyszerűen imádta a hokit. Egy-
egy gól után felugrott a kanapéról és ujjongva szökkent férje karjaiba.
Neje szoros ölelését Terry nem tudta hova tenni, nem bírta eldönteni,
hogy öröme a nagydarab kemény fiúknak szól, vagy tényleg a játék
érdekli, de az utóbbit nehezen tudta volna elképzelni.
Akkoriban még minden más volt. Néha azt gondolta, hogy valami
csoda folytán megváltozik az a keserédes, néma szenvedés, ami a
balesete után rájuk telepedett. Sokszor álmodozott arról, hogy egy
hasonló kis, külvárosi lakóházas övezetben neveli két fiát, és boldogan

109
öleli magához mindnyájukat, miután fáradtan, de mégis örömmel tér
haza a munkahelyéről.
Hol lehet most, Thomas? – merengett Terry. Egyre élénkebben hitte,
hogy ha újra láthatná a fiát, még minden rendbe jöhetne. Elvégre
felneveltem és szeretem őt. Remélte, hogy fia ezt értékelni fogja, ebbe a
reménysugárba kapaszkodott.
Sajgó oldalára pillantott, és a szíve szorítani kezdett. Ettől még
jobban mardosta a vágy, hogy a fiát láthassa.
Megtalállak, Tom! – biztatta magát.
– Góóóóóóóól! – hallatszott a házból, többen felordítottak, ez
teljesen kizökkentette Terryt a merengéséből. Végignézett az előtte
futó, hosszú utcán, és folytatta az útját.
Az ember azt hinné, hogy egy ekkora nemzet, mint az orosz, egy
emberként szorít az egyik legfontosabb sporteseményen a nemzeti
csapatért és mindenki a képernyő előtt ül, ám ehelyett közönyös arccal
jöttek-mentek, végezték ügyes-bajos dolgaikat. Az utak tömve voltak
autókkal, talán éppúgy nem tudtak a meccsről és annak jelentőségéről,
mint Terry korábban. Az egyik útszéli megállóba behúzott egy rozzant,
kék-sárga busz, Terry kapott a lehetőségen, odaszaladt, és felszállt a
járműre; örült, hogy nem kell a Nagyállomásig kutyagolnia. De még így
is egy örökkévalóságnak érezte az utat.
A mellette ülő férfi újságot olvasott. Terry tekintete akaratlanul is
a Szvet2 címoldala felé siklott: ”Többen megsérültek a permi
játékarénában. A játék nem áll le, a kivizsgálás még tart.” Nem lepte
meg a hír, és különösebben már nem is izgatta. Már nagyon régen nem
érezte magát ennyire fáradtnak, engedett hát a kísértésnek, lehunyta a
szemét, aztán a meleg és a zötykölődés hatására elnyomta az álom.
Emberek szálltak fel és le, több százan megfordulhattak azon a
buszon. Még egy rendőr is igazoltatta az utasokat, de a leghátul
szundikáló Terryt elkerülte, két-három méteres közelébe senki sem
merészkedett, inkább elöl, az ajtóknál zsúfolódtak a nők és a gyerekek,
mint a heringek. Késő este kopogtatták meg jó erősen a vállát, mielőtt
a sofőr garázsba vitte volna a buszt.
– Uram! Végállomás. Le kell szállnia!
Terry felpillantott a majd’ kétméteres férfira.
– Hol vagyok? – csikorogta torokhangon.

2
Fény
110
 – Itt nem maradhat! Le kell szállnia! – intett a férfi, majd a busz
mellett rágyújtott egy Camel-hamisítvány Jin Ling cigarettára, de
mindvégig szemmel tartotta őt.

*****

Terry nehézkesen tápászkodott fel, de kavargó gyomrának több

sem kellett, és telibe hányta az előtte sorakozó üléseket. Ezt látva a
cigarettázó sofőr idegesen felpattant a buszra, egy szempillantás alatt
ott termett mellette, elkapta a grabancát, és szitkozódva lependerítette
a buszról.
Miután a behemót buszsofőr elengedte, az ocsúdó Terry
tanácstalanul nézett körbe a végállomáson, és rádöbbent, hogy ez
bizony nem a Főpályaudvar. Vizet vedelt egy nyilvános vécében, majd
megnézte a menetrendet, és csalódottan látta, hogy a legközelebbi járat
csak órák múlva, másnap reggel fog indulni. Jobbnak gondolta, ha
letelepszik a legközelebbi padra. Már lefeküdni készülődött, amikor az
ideges sofőr még onnan is felrángatta, nagyot rúgott belé, majd
kiabálva elhajtotta a környékről.
Terry meghunyászkodva bámulta a szörnyet, nem mert
szembeszállni vele, inkább elsomfordált.
Aztán a lény lassacskán visszaalakult emberi formájába, és Terry
nem értette, mi történik. Eddig azt hitte, hogy minden átváltozó lény
csakis őt akarja megkaparintani. Ő a kiválasztott, ő tudja a titkukat. El
kell pusztítaniuk…
De ez itt most csupán meg akart szabadulni tőle, nem pedig
cafatokra szaggatni.
Mi történik?
Terry komótosan haladt tovább. Az járt a fejében, hogy vesz ki
némi pénzt egy automatából, és keres valami rosszarcú tagot, akitől
kokaint vagy heroint vehet. Nemsokára meglátott egy bárt; az épület
oldalában egy automata állt, ahonnét egy kisebb vagyont vett ki a
számlájáról. Néhányszáz rubelt a kidobó srác kezébe nyomott, aki
ezután készségesen beengedte. Első útja a mosdóba vezetett,
amennyire csak tudott, megmosakodott és megtisztította a sebeit.
Miután visszatért az ivóba, a vendégeket figyelte. Hamar kiszúrt
egy alakot, aki droggal bizniszelt. Terry felvásárolta a fickónál lévő
teljes készletet, amit aztán lassacskán, apró adagokban beszippantott.
Ezután néhány percig csak állt, hallgatta az egyre hangosodó zenét, és

111
nézte a nyüzsgő fiatalokat. Néhány feltűnően csinos fiatal nő
beszédfoszlányait is el tudta csípni:
– Iszonyat nagy volt ez a játék! Istenem, életem legjobb baszását
kaptam! – kuncogta az egyik formás nőszemély, miközben a táskájában
kotorászott.
Milyen játékban? Miről beszél ez? – tette fel magában a kérdést Terry,
remélve, hogy a beszélgetés későbbi menetéből választ kap, de a
csajokhoz fiatal pasik csatlakoztak, akik a pulthoz csalták a lányokat.
Terry némi hezitálás után odaült a közelükbe, rendelt magának egy
italt, és amíg szürcsölgette, hallgatózott.
– Egyedül leszedtem vagy harmincat, mielőtt elkaptak. Brutál jó
voltam most! – hencegett az egyik izmos, alacsony, kopasz férfi, akinek
a vállától a feje búbjáig tetoválás futott, még jobban kihangsúlyozva
fejének tojásszerű formáját. – Legszívesebben visszamennék és
megpróbálnám ismét.
– Miért ne? – lelkesedett a nyurgább fickó – Gyerünk, Szása! Csak
néhány utcányira van.
– Áh, nem hiszem, hogy bejutnánk – legyintett a kopasz társuk,
miközben kifizette az italokat és a lányok elé tolta a keskeny pulton.
– A hoki és a baleset miatt sokan kihagyják a bulit – ellenkezett a
nyurga. – Amikor eljöttünk, még árultak jegyet… ilyet nem sűrűn látni.
– Mondjuk, ez igaz. Jó, de már csak néhány óra van reggelig…
azért nem fizetnék ki annyi pénzt. – Szása a tárcájában kotorászott. –
Meg nem is tudnék…

*****

Talán megnézhetném, hogy mi folyik ott! Lehet, hogy az Arénában is

programoznak át embereket, nem csak a székházban és a hozzá tartozó katonai
komplexumban, mélyedt el Terry saját gondolataiban.
– Bocs, kölyök! – érintette meg a fiatal férfi vállát Terry, amire a
srác kissé zavartan odafordult hozzá. – Véletlenül hallottam, hogy az
Arénáról beszéltetek. Meg tudod mondani, hogy pontosan merre
találom?
– Játszani szeretne? – meredt rá kétkedve a Szása nevezetű.
– Miért ne? Esetleg megpróbálnám.
A srácok röhögésben törtek ki.

112
 – Hát, nem sokat jósolok magának, ott sec-perc alatt be fogják
darálni. Egy egészséges férfi sem bírja sokáig, nemhogy egy ilyen...
Ráadásul, nem két rubel a nevezési díj.
– Azzal ti ne törődjetek! – váltott komoly hangvételre Terry. –
Tudod az utat vagy sem?
A srác flegmán vállat vont; elmutogatta, merre menjen.
Terrynek csak követnie kellett a bár előtti utat kifelé a városból, és
az út végéről már látni lehetett az Arénát. Gond nélkül kapott jegyet;
egy fejkendős, széles csípőjű kofa árulta kedvezményesen a főkapu
közelében. Látszott rajta, örül, hogy végre megszabadult tőle.
Terry sosem járt még az Arénában, de már sokat hallott róla. Tudta,
hogy a VR-játékok királya, és ő tudott egyet-mást a VR-játékokról.
Valahogy úgy érezte, hogy kockára teszi az életét, hiszen mi van, ha
lecsapnak rá, átalakítják, és ezután ő is egy csupafog pofájú
szörnyszülötté válik, akit a Föld leigázására hoznak létre? Akkor
minden terve kudarcot vall, sosem lesz esélye megtisztítani a világot,
és alantas szolgaként áll be közéjük, vakon követve a sátáni lények
utasításait, akármik is legyenek azok. Ilyen és hasonló gondolatok
cikáztak a fejében, de tudta, hogy mégis meg kell próbálnia, hiszen a
világ sorsa múlhat ezen. Meg kell fejtenie, hogy miért és honnét jönnek
ezek a lények. Tudta, hogy ha nyitott szemmel jár, és sikerül épségben
megúsznia, akkor az Aréna tökéletes lehetőséget kínál neki a nagy
leleplezésre.

113
 9. ARÉNA I

Terry mélyet lélegzett, és belépett az Aréna kapuján. Miután

fizetett, az eszköz- és jelmezraktárhoz irányították. Egy páncélozott
szkafanderre esett a választása, ami pontos mása volt annak, amit Isaak
Clarke viselt a Dead Space horrorjátékban. Miután a jelmezt magára
rángatta, fellépett a dokkoló kapszulának csúfolt futószalagra, ami a
rideg valóságból egy szürreális, mégis gyönyörű világba repítette.
Minden eddiginél részletgazdagabb, aprólékosan kidolgozott helyen
találta magát. A tárgyakat megérinthette, sőt, fel is emelhette, és éppoly
létezőnek érezte azokat, mint a valóságban. A Holojátékok, amikben
korábban részt vett, még csak meg sem közelítették ezt a szintet. A
teljes látóterét betöltő, gigászi űrcsata bontakozott ki előtte, majd egy
űrhajó belsejében találta magát. Perceken át ízlelgette a világot, mintha
maxra akarná húzni a tapintás skilljét. Nem erről volt szó, inkább arról,
hogy lenyűgözte a valódi tér, ahol nem egy horizontális futópad terelte
örökké középre, hogy valójában mindentől távol, de mégis közel
érezhesse magát.
Sec-perc alatt be fognak darálni! – jutottak Terry eszébe az ismeretlen
fiatal szavai.
– Majd meglátjuk! – mormogta maga elé halkan, majd enyhe
mosolyra húzta a száját.
– Üdvözöllek, Apophis48 a negyvenegyedik Dead Space
játéknapon. Tájékoztatlak, hogy a főszál regisztrációja már nem
lehetséges, viszont a harmadik mellékszál Single playeres módja nyitott.
A Főbb beállításaidat szinkronizáltuk; a negyvenegyedik játéknapból
fennmaradó idő öt óra negyvenegy perc. A játék nehézsége: veterán
173%. Habár a játékmester elmondta neked, és a nyilatkozatod szerint
magad is elolvastad a GYIK-ot, mégis tudnod kell, hogy az Aréna nem
vállal felelősséget, csak a hibás eszközök használatából eredő
balesetekért. Kérlek, erősítsd meg, ha hajlandó vagy ismét elfogadni!
Terry sietve elnyomta a szoba és az éppen felrobbanó, darabokra
szakadó űrhajók nagy részét kitakaró párbeszédablakot, és epekedve
várta, hogy megtapasztalhassa az Arénát, amiről már rengetegszer
114
hallott az elmúlt évek során, de ez idáig csak vágyálomként lebegett a
szeme előtt.
Kitekintett a kabin ablakain. Nyugtázta, hogy a legjobb
pillanatokról lemaradt, és akárkik harcoltak, mindenki megszívta,
viszont ő még él és az űrben lebeg egy régivágású űrhajón. Az orosz
feliratokból és a hajtómű formájából ítélve ez talán még egy folyékony
üzemanyagcellás modell lehetett. A berendezésből körülbelül erre
számított. Egy régi holopanel függött a fémfalon, közvetlenül mellette
priccs és lemezasztal, közepén zöld Tablettel. Beépített szekrények,
fiókok ölelték körbe a szűk teret. A szekrényekben csak ruhák és
ágynemük sorakoztak. A lehajtható fiókok némelyikében, hűtött ételt
és italt talált ugyan, de fegyvert, vagy bármit, amivel megvédhetné
magát, nem. Lehajtott két flakon energiaitalt, felmarkolta az összes
csokoládét, majd rövid nézelődés után hagyta a történetet
kibontakozni. Tudta, hogy ez csak egy csőjáték, ami nem igazán tudná
felizgatni. Még egyszer körülnézett a kabinban, hátha valamit
kifelejtett, de leszámítva a mellékhelyiséget, amit korábban észre sem
vett a hermetikusan záró ajtó miatt, semmi különlegeset nem talált.
Most már ideje lesz távozni – gondolta.
Megnyomta az írisz rendszerű ajtó nyitógombját, az bődületeset
szikrázott, amit a ruhán keresztül is megérzett, de kinyílni nem volt
hajlandó. Tovább keresgélt a szobában, arra tippelt, hogy valami
szellőzőn keresztül juthat majd ki, de nem így történt. Nemsokára
megtalálta a tűzriasztó mini kalapácsát, és azzal próbálta meg szétverni
az elromlott nyitógombot; ettől némileg szétcsusszant ugyan az írisz,
de mielőtt teljesen kinyílt volna, végérvényesen megadta magát az
elektronika.
Terry a lyukhoz lépett. Jobbjával rátámaszkodott az írisz egyik
lamellájára, hogy szétfeszítse… ám ekkor egy óriás lény tűnt fel.
Hatalmas ütés érte, és groteszk karmok téptek a húsába. Elrepült,
nekivágódott a szoba hátsó falának. Fájdalom sugárzott végig az
oldalán, és ahogy lepillantott, látta saját felhasított bőrét.
Nem bírta megállni, és félrebillentette az AR-szemüvegét. A
rendszer bejelzett, kizárással fenyegette, így szinte azonnal visszatette.
Ez idő alatt annyit sikerült megállapítania, hogy a szobában, minden a
valódi világ része. Talán csak a fájdalmasan éktelenkedő seb a
mellkasán, az egyetlen, ami a hibrid tér terméke lehetett. A ruha
felfogta ugyan az ütést, de ő így is irtózatos erejűnek érezte. Acélosnak
tűnő szkafandere ennyit bírt, kettészakadt. Figyelte az óriás szörnyet,

115
ahogy próbálja széttépni a félig kitárt íriszt, eközben testét elöntötte az
adrenalin, és végtelen öröm lett rajta úrrá.
Szinte gyermeki ujjongással nézett az előtte álló feladatokra. Tudta,
hogy semmit sem tehet, és nyugodtan várt. Igaza lett: a szörnyeteget
lőni kezdték valahonnan oldalról, és az sivítva rohant el az egyre táguló
lyuktól. Ő sem volt rest, odaszökkent a már kilazult íriszhez. Nem fért
volna át rajta, így hát elkezdte feszíteni. Jó párszor látott már hasonlót,
de most nem egy rövid átvezető animáció juttatta ki, hanem saját
erejéből feszítette szét az ajtót, és végre kicsusszant a szobából.
Szétszakadt szerelése lelassította, így kénytelen volt megválni tőle.
A folyosó acélszürke falait vérfoltok tarkították. Dobozok, szemét
és felborogatott ülőalkalmatosságok hevertek mindenütt. Jobbra és
balra is mehetett volna, de mivel balra látta eltűnni azt az ocsmány
szörnyet, ami könnyűszerrel végezhetne vele, ezért ezen a lehetőségen
inkább nem is gondolkozott. A folyosón megtett néhány lépés után
borzalmas sikoly hallatszott, majd robbanások sorozata rázta meg a
fedélzetet. Ezek után könnyebbnek, szinte súlytalannak érezte magát,
majd nekicsapódott a szemközti falnak, és egy onnan kiálló oszlopban
kapaszkodott meg.
A hajó enyhén megdőlt, fémes csikordulás zúgott hosszan a hajó
elejétől a végéig, mintha valaminek nekisodródtak volna. Apophis48
feltápászkodott, de nehezen talált egyensúlyt. A falakat fél kézzel
támasztva haladt tovább a főfolyosón, melyről oldalsó folyosók
nyíltak. A kereszteződéseknél megállt, szorosan a falhoz lapult, és
óvatosan tekintett ki fedezékéből. Vakítóan világos, tiszta és sértetlen
rész fogadta, korábban az is ilyen lehetett, ahol a kabinja állt. Hideget
érzett, fázott; csupasz lába és karja lúdbőrözött. Épp eldöntötte, hogy
jobbra fog továbbhaladni, amikor egy pillanatra teljes sötétségbe borult
a hajó, és vészjóslóan fémes morgás hallatszott Terry annyira beleélte
magát, hogy komolyan tartott attól, hogy ezt nem ússza meg.
Amikor helyreállt a rend, az újabb kereszteződés végén feltűnt egy
hasonló lény, mint amit korábban látott.
– A fene essen ebbe a játékba! – morogta. Ahhoz szokott, hogy
katonát alakít, aki már a kezdetektől fogva komoly tűzerőt képvisel.
Most viszont, szinte csupasz és fegyvertelen.
A fenevad felvisított, és meglódult felé.
Terry ösztönösen menekült az egyetlen olyan irányba, amiben még
bízhatott. Ajtók tucatjai mellett rohant el, amikor már azt hitte, hogy
mindennek vége és az a valami ráveti magát, ismét robbanás rázta meg

116
a hajót. Ő és üldözője egyszerre vágódott neki a folyosó távolabbi
falának. Apophis48 keze ügyébe akadt egy poroltó, kitépte a helyéről,
és azzal püfölte a lényt, aminek karok helyett hosszú kampós,
szuronyszerű csápok álltak ki a testéből. Ez a valami most tehetetlenül
vergődött, mert a csápjai beleakadtak a megdőlt plafon
szellőzőrácsába. Rángatózott, rázkódott, de képtelen volt kiszabadítani
magát, pedig csak vissza kellett volna húzza a karjait. Apophis48 jó
néhányat rávágott, mire a teremtmény lecsillapodott, és ahogy
elernyedt a teste, gyilkos karjai kicsúsztak az őket eddig fogva tartó
rácsok közül.
Nem ez nem lehet! – Terry hátrálni kezdett, majdnem elesett
ijedtében. Ezek az idegen valamik, pont olyan vörös pofával
rendelkeztek, mint a gúlok, amiket a valóságban is látott.
Talán ezek is emberek voltak? – tette fel a kérdést magában. Ez
lehetetlen!
A csápos, dárdaszerű karokat leszámítva ugyanúgy nézett ki a két
faj.
Ekkor a hatodik érzéke figyelmeztette; elhajolt egy láthatatlan, de
minden bizonnyal halálos támadás elől. Egy a háta mögé osonó
fenevad akarta őt felnyársalni. Apophis48 ráengedte a tűzoltópalack
tartalmát, amitől métereket röpült hátra, akár egy olcsó ZS-kategóriás
filmben.
Nem sokat tűnődhetett ennek a hitelességén, mert a lény, aminek
korábban szétverte a fejét, mostanra eltűnt, és minden bizonnyal a
megfelelő alkalomra várt, hogy újra támadásba lendüljön. Terry kézzel,
lábbal egyensúlyozva, támaszkodva rohant az imbolygó folyosón,
amikor észrevett egy masszív asztalt, és becsusszant alá. A szörnyek
rávetették magukat az asztalra, de eszük ágában sem volt benézni alá.
Súlyos csapásokat mértek a fémfelületre, mind átszakította annak
tetejét, a gyilkos dárdák centikre állapodtak meg Apophis48 arcától.
Ez már nem bírja sokáig, tennem kell valamit!
A padlóhoz rögzített fémlábba kapaszkodva, teljes erejéből bokán
rúgta az egyik idegent, majd kiszökkent oldalra, és az egyensúlyát épp
visszanyerő szörnyeteg mögé jutva elkapta azt hátulról.
Nem volt túl jó ötlet, mert tudta, hogy egy-két másodpercnél
tovább képtelen lesz megtartani, de amennyire tudta, oldalra rántotta.
A másik idegen azonnal megpróbált lecsapni Terryre, ám épp az
odarántott társát találta el és döfte át. Ha nem így történik, akkor

117
pillanatokon belül elkapták volna, így viszont ismét eliramodhatott, és
immáron csak egy lénnyel nyomában.
Több folyosón és azok kereszteződésein rohant át, már képtelen
lett volna felidézni az utat a kabinjáig, amikor egy mozdíthatatlan,
tűzzáró ajtóba ütközött. Fegyvertelenül, védőöltözék nélkül ötlete sem
volt, miként élheti túl az újabb összecsapást, ám ekkor a játék
kisegítette. A lény már épp készült, hogy rávesse magát, amikor egy
automata ágyú sorozta meg.
– Menekülj! – hörögte egy derékban kettészakított férfi, aki a
padlón kúszott, és sokkos állapotban húzta maga után kiomlott
zsigereit.
Terry észrevett egy kis konferenciasarkot a folyosón, közvetlenül a
lezárt ajtó mellett, ahol két kanapé közt egy tűzoltókészülék rejtőzött.
Leemelte a falról, odasétált a haldokló férfihoz, majd a magasba emelte
a készüléket.
– Lekötelezel – vakkantotta a katona vért hányva.
Apophis48 ekkor fegyvert pillantott meg egy másik halott tiszt
árnyékában.
– Ez az! – kiáltotta, és felmarkolta a karabélyt. Szakértő
mozdulattal szélsebesen átforgatta, miközben megbizonyosodott
annak működőképességéről. Közel hajolt a haldoklóhoz, érezte annak
orrfacsaró szagát.
– Ölj meg! – nyöszörögte a férfi.
Apophis48 ügyet sem vetett a könyörgésre, csak kitépte annak
nyakából a chipkártyát, és otthagyta őt a haláltusájában.
Ekkor felgyorsultak az események. Megvadult lények támadtak a
folyosón, nem törődve a saját pusztulásukkal. A gépágyú alaposan
megsorozta őket, és még kitartott; ezért Terry nem aggódott. Fogta a
tiszt kártyáját, és odadugta a tűzzáró ajtó érzékelőjéhez. Harmadik
próbálkozásra sikerült beolvastatni az adatokat a vértől síkos
plasztiklapról; zöld fény villant és lassan megindult oldalra a nehéz ajtó.
Centikre csúszott csak vájatában, amikor kialudt minden fény. A
szerkezet meg sem moccant. Apophis48 vakon tapogatta jéghideg
lamelláit, amikor meleg folyadék fröccsent az arcára. Fülsiketítő
rikoltozást hallott a közelből. Lőni kezdett a hangok irányába. A
torkolattűz legalább egy tucat rohamra induló szörnyet világított meg.
Többen, már a korábban haldokló katonát marcangolták. Terry
leszedett néhányat, de mire a szeme megszokta a sötétséget, kifogyott
minden lőszeréből. Kétségbeesetten vágta az őt sarokba szorítókhoz a

118
karabélyát. Légies mozdulattal lépett el egy gyilkos döfés elől és ekkor
újra vakító fehér fény árasztotta el a folyosókat. A gépágyúk ismét
felpörögtek és az ajtó résnyire kitárult. Terry épp át tudott csusszanni.
Futott, ahogy csak bírt, miközben szidta a játékot, amiért ilyen
szűkmarkúan bánik a fegyverekkel. Újra elsötétültek a vakító
fényforrások és csak vörös segédfények villództak. Apophis48 a
neszeket olyan közelről hallotta, hogy azt hitte, menten elérik őt.
Ekkor a hajó ismét az oldalára billent. Közeli robbanás rázta meg,
majd a hajtómű leállt, és Terry most először életében súlytalannak
érezte magát. Ez mentette meg az életét, mert az őt üldöző lények
sután mozogtak, nem tudtak megbirkózni az újonnan kialakult
helyzettel. Újfent szerencséje lett, mert egy hulla lebegett felé.
Apophis48 odaúszott hozzá, és talált nála egy pisztolyt három tucat
lőszerrel.
Áram járta át ismét a hajótest ereit. Visszaállt a gravitáció és Terry
minden tehetségét latba vetve az első tárral végzett az összes rohamra
induló lénnyel.
Ekkor egy rács csattant a közeli falon és úgy tűnt, mintha emberi
lábak kalimpáltak volna tova az újonnan megnyílt, pici aknában.
Apophis48 belenézett, de nem szeretett volna beleszorulni, így a
tágasabb tér felé vette az irányt. Ez valami összeszerelő csarnok
lehetett, mert gépek, kisebb hajók tucatjai meg mindenféle
kéziszerszámok sorakoztak. Asztalokat, ládákat és „karanténzóna”
feliratokat látott amerre csak nézett. Már a távolból figyelte a kapuk és
ajtók fölötti fényjeleket, ezek már messziről árulkodtak azok
állapotáról. Vörös fények vették körbe a hangár kijáratait, így Terry
nem számíthatott menekülésre.
Ebben a pillanatban egy tárgyaló ajtaja fölött zöldre váltott a lámpa,
Apophis48 megörült ennek, de csak egy pillanatig, mert páncélba
öltözött fegyveresek tódultak be rajta.
Nem tudta eldönteni, hogy ellenségek-e, így amilyen gyorsan csak
tudott, elrejtőzött egy nagyméretű szerszámosláda mögé. Hangos
csipogást hallott, majd lények másztak elő a lenti csatornákból. A
tucatnyi fegyveres jól tartotta magát, rutinosan osztották a halált, de
amikor az egyik katona megsebesült, akkor a kis osztag visszavonulót
fújt. A vezérük gránátokat dobott hátra, amiből az egyik nem messze
hullott le. A fülsiketítő robbanás méterekre lökte Apophis48-at és a
ládát. Egy pillanatra elsötétült előtte minden. Ez elég volt ahhoz, hogy

119
egy katona húzza fel a padlóról, a ritkuló hajánál fogva, majd fegyvert
nyomjon a fejéhez.
– Bye, bye! – mondta gépies hangon.
Épp időben támadta meg oldalról az egyik szörnyszülött, még
mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt. Az ismeretlen azonban nem
vesztette el a kontrollt, sőt, még Terry haját sem engedte el. Elhajolt
egy végzetes szúrás elől, és közben agyonlőtte a lényt.
Apophis48 kapott az alkalmon és már begőzölve kapta elő a
fegyverét. Közelről sorozta meg a katonát, aki a páncél miatt jelentős
erőfölénnyel rendelkezett. Néhány lövés után Terry pisztolya a földön
landolt, mert a harcos kiverte a kezéből.
Ő ekkor már képtelen volt tisztán gondolkozni. Ilyen katonákat
szokott tucatszám leszedni az IT-Onlájnban, de ez itt most könnyedén
legyőzte, jóformán csak szórakozott vele. Apophis48 birokra kelt, de
ráfázott, mert olyannyira erős karakter volt az ellenfele, hogy könnyű
szerrel a padlóhoz vágta. Ezek után bevitt neki egy gyomrost, aztán
nekihajította Terryt egy „karantén” -táblának, ami kettétört. Ezután
feltartotta a fegyverét, és nevetve húzta meg a ravaszt.
Terry meglepődve tapasztalta, hogy még mindig nem jelent meg a
Game Over felirat, ugyanis valami vagy valaki meglőtte a harcost a
kritikus pillanatban, így az elhibázta a lövést.
Szemével kereste láthatatlan segítőjét, de csak ellenséget látott
maga körül. Egy ököl csapódott az arcába, és ezután képtelen volt
megmozdulni, mintha erős kötelek béklyózták volna megfáradt testét.
Azonban rájött: egy újabb átvezető, holografikus videóhoz volt
szerencséje.
Talán nem ölhette volna meg a harcost, talán a csapata nem is
létezik, mindössze a hibrid valóságban. Talán itt kettéágazik a történet
és egy új, gyengébb szálat kap, amiért képtelen volt az első komolyabb
akadályon átevickélni. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok ezrei ülték
meg ködös elméjét.
Egy másik fegyveres vonszolta a lábánál fogva az elitkommandó
gyűrűjébe.
Á, tehát már ketten vannak! – figyelt fel erre Terry. Két emberről már
biztosan tudta, hogy statiszták, játékosok vagy valódi színészek. De
még milyen színészek. Ha tehette volna, kezet fog velük. Némi
gyakorlás után sokkal felkészültebben jönne vissza, hogy megmutassa,
mire is képes Apophis48. Hogy miért van olyan előkelő helyen a
toplistákon.

120
 – Mi legyen vele, százados? – nézett kérdőn a katona a felettesére.
– Itt hagyjuk! – legyintett a magasrangú tiszt.
– De nem fertőzött – tiltakozott egy eddig magát nem mutató
katona.
– Ezen a ponton ez már lényegtelen. Összpontosítsunk a feladatra!
Maximum két-három óránk van az elemzők szerint, amíg ez az
ócskavas teljesen szétesik.
– Feltéve, ha nem kap újabb találatot – emelte fel mutató ujját az
egyik harcos.
Ezt nekem nem is kellene hallanom, gondolkozott Terry, miközben
nézte a szkafanderes szuperkatonák belső kommunikációját.
– Az egységnek a vezérlőben kellett volna lennie. Valaki elvitte
onnan.
– Akkor?
– Akkor le kell mennünk a reaktormag melletti kutatóállomásig.
Vagy ott, vagy a közeli raktárban lesznek az egységek.
– Negatív, uram! A reaktor negyvennyolc százalékos. Egy újabb
találattól instabillá válhat. Ezek a páncélok felfogják ugyan a sugárzás
egy részét, de ha a reaktorburok megsérül, akkor végünk.
– A lenti raktárban több ezer fertőzött rekedt – csatlakozott egy
másik katona a körből a beszélgetéshez.
– Uraim, nincs választásunk. Az egységek nélkül így is, úgy is
végünk – jelentette ki a százados, majd elindult a nyitott ajtó irányába.
– Rajta, kövessenek!
Némi tétovázás után egyet leszámítva a társai követték.
Apophis48 sóvárogva nézte az oldalukon lógó, komoly tűzerőt, és
ebben a pillanatban szívesen cserélt volna velük. Talán az ő száluk
izgalmasabb, de legalábbis kellemesebbnek tűnt.
Lények szabadultak ismét a hangárba, de ezúttal sokkal többen
jöttek, mint korábban bármikor. A hátramaradt katona is csatlakozott
az osztaghoz, miközben lőtt mindenre, ami mozgott. Terry teste újra
szabadon mozoghatott és fedezéket keresett, de csak levágódó golyók
ellen védhette magát, mert a szörnyek oldaláról nyitott terep tátongott.
Azok meg egyre csak jöttek és jöttek feléje, nem törődve az ellenséges
golyózáporral.
Próbált higgadt maradni. Tudta, hogy ilyenkor általában, felfelé
vagy lefelé van kiút, hiszen ez egy csőjáték. Körülnézett, és nemsokára
meg is látta a konferenciaterem oldalán álló piros létrát, ami nem
messze állt tőle. Eszébe jutott a fegyver, és mindent egy lapra feltéve
121
utána vetette magát. Épp időben tette mindezt, mert már több kreatúra
is feléje tartott. Golyó hasította fel a bal karját, de ezzel nem törődve
rohant a létrához, miközben tüzelt az őt üldözőkre. Nyert némi időt,
és végre takarásból mászhatott felfelé.
Elült a fegyverropogás, a katonák visszavonultak. A létra a közeli
hangár tetejére vezetett, és Terry igencsak megérezte ezt a húsz
méteres mászást. Pár hónappal korábban még gond nélkül lefutott akár
maratoni távolságokat is a saját horizontális futópadján, de most nem
csak ez, hanem az oldalán lüktető, szűnni nem akaró fájdalom is
idegesítette. Amint felért, kifújta magát, majd imbolyogva megindult
az egyetlen lehetséges kijárat felé. Lent már teljesen ellepték a hangárt
a szörnyek, így, ha most cserben hagyná őt az ajtó vagy a halott katona
belépője, akkor biztosan véget érne számára a játék.
A szűk vasállványon haladva a hangár falára pillantott, és egy
pillanatra megfagyott benne a vér. Kopasz, körülbelül tizenegy éves
gyerek képe materializálódott az acélszerkezetben. Mintha az épület
része lett volna, és nem valami kivetített kép. Terry megigazította a
szemüvegét és megpróbálta értelmezni a látottakat, nem túl sok
sikerrel. A gyermeki kép sikított, segítségért kiabált. Ahogy Terry a
falhoz nyúlt, a kép szertefoszlott. Remegő kézzel érintette a
belépőkártyát az érzékelőhöz, de az ajtózár ledjei most pirosan
villogtak. Újra körülnézett, mintha csak a játéktól várna segítséget, de
hosszú percekig semmi sem történt.
Terry egyre idegesebben figyelte a létrát, amire újabb és újabb
szörnyeteg kapaszkodott fel mögötte. Szerencsére néhány megtett
méter után elrontották a fokokat, és visszazuhantak a társaikra,
azonban csak idő kérdése volt, hogy mikor jutnak fel.
Egy árny suhant végig az ajtón; Apophis48 hátrahőkölt ijedtében.
A vékony korlátnak ütközött, majdnem átbukott, de sikerült
visszanyernie az egyensúlyát. Ugyanazt a kisfiút vélte felfedezni a
suhanó árnyban, akit korábban látott. Megint megpróbálta az ajtót, és
ezúttal kinyílt, kioldottak a reteszelők, és az egyik vezérlőszoba tárult
elé. Valószínűleg az összeszerelési munkálatokat felügyelték erről a
helyről. Terry beleroskadt az egyik irodai székbe, és a megvakult
monitorokat bámulta. Hirtelen ötlettől vezérelve benyomta az egyiket.
Ahogy sejtette, ez egy régi típusú monitorszámítógép volt. Egy
másodpercnyi bootot követően felállt a még mindig közkedvelt
Windows Xenon. Apophis48 ismerte a rendszert, és kíváncsi volt,
hogy mit tud egy ilyen díszletszámítógép. Csalódnia kellett, sokkal

122
többet várt volna egy űrhajó vezérlőgépeitől. Csak egy harminckét
magos XM3700 futott benne beépített videógyorsítóval. Önmagában
nem volt lassú gép, de a világhoz sokkal jobban passzoltak volna a
legmodernebb technikák. Az operációs rendszer viszont bőven
tartogatott meglepetéseket, mert túl sok tartalom volt rajta, még
fájlokat is talált egy gyors keresést követően. A vállalatirányítási
szoftverekhez nem tudott hozzáférni, mert nem ismerte a kódokat.
Körülnézett az íróasztal mellett, amikor ismét árnyat látott elsuhanni
az egyik ajtón át, ami a szomszédos folyosókra vezettet. Terry teljesen
megfeledkezett magáról az elmúlt néhány percben, de most tehetetlen
düh uralkodott el rajta. Eszébe jutottak azok a túlontúl erős katonák,
akikkel lent találkozott, és minden erejét beleadva belevágta az öklét az
előtte álló monitorba.
A rendszer azonnal figyelmeztető szöveget írt ki. Nyolcezer
rubellel terhelték a játékos számláját. Ez az összeg mára aprópénzt
jelentett az újdonsült drogbáró számára, de mégsem lett tőle
nyugodtabb. Sőt, fogta a már betört kijelzőjű gépet, felkapta, és ahogy
csak tudta, belevágta a legközelebbi számítógépbe. Ekkor nyöszörgő,
női hangot hallott, dühtől elvakultan rohant a hangok irányába, amikor
kitört az irodából, meglátott egy szörnyet, aki épp egy fiatal nőt
szorított sarokba. Tudta, hogy túl sokat kockáztat ezzel, de valahogy le
akarta vezetni a dühét, annak ellenére, hogy a nőnek hála felszabadult
az északi folyosó, ahonnét sejtése szerint továbbjuthatott volna a hajó
irányitóterméhez, és akkor talán megtudhatná, hogy mit is keres.
A magasba emelte fegyverét, és megpróbálta fejbe lőni a fenevadat.
Valami kérges lemez védte, és sokkal erősebbnek, veszélyesebbnek
látszott, mint a korábbi társai. Annyit azért elért, hogy a lány helyett
most feléje iramodott meg a bestia. Apophis48 először össze akart
csapni vele, de végül a nyúlcipő mellett döntött. Berohant a
vezérlőterembe, felkapta a tönkretett monitorszámítógépeket, és a
lényhez vágta őket, majd ellőtte a már megkezdett tárát. Ettől és a
hirtelen elé tolt asztaltól a lény jócskán lelassult. Kilyukasztott ereiből
ömlött a vér, ami mintha önálló életet élt volna: Felé kúszott a
pillanatokon belül megfeketedett, sűrű vér, mintha el akarná kapni.
Terry az utolsó pillanatban tárat cserélt, szétlőtte a lény bal térdét,
amitől a behemót eldőlt. Apophis48 felugrott az asztalra és átszökkent
a lény fölött, aminek kaszáló pengéi csak centikre kerülték el. Ahogy
földet ért, bezárta maga mögött az ajtót, kirohant a folyosóra, és a még
most is a lezárt ajtó előtt kuporgó nő felé indult meg.

123
 Ez még mindig itt van? Terry agyán sok minden átfutott. Először arra
gondolt, hogy lelövi, ahogy általában szokta az ilyen beszari civileket.
Aztán arra, hogy eljátszadozik vele. Mindig is kíváncsi volt arra, hogy
milyen lehet a szex az Arénában. Korai híresztelések szerint, pont
olyan, akár az életben. Vajon a nő is élvezni fogja, hiszen most
mentette meg az életét. Hálás lehetne neki. Ezeket a gondolatokat
hamar elvetette.
Könnybe lábadt a szeme, amikor az oldalához kapott, és hagyta
magát kizökkenni. Ahogy nézte a guggoló nőt arra jutott, hogy
semmilyen komoly szerepe sincs. Nem tud vele mit kezdeni, de
mindenféleképpen meg akart erről bizonyosodni, így hát odalépett
hozzá.
– Hé, te! – kiáltott oda neki, de valójában semmilyen választ nem
várt.
– Ne! – jött a válasz. – Kérlek, ne bánts!
Terry közelebb lépett, és belemarkolt a nő hosszú, hófehér hajába,
ami idáig takarta a meztelen vállait.
– Ne tedd, kérlek! – mondta halkan a nő, mintha tudta volna, mire
készül Terry.
– Mégis, mit?
– Csak ne érj hozzám! – válaszolt a nő, majd hirtelen Terry
szemébe nézett. Angyali arcát elmosódott smink díszítette, a szeme
izzott. Tökéletesen fehér bőre alatt fekete erek húzódtak. Terry
elengedte a nő haját, és egy lépést hátrált.
– Fertőzött vagy? – kérdezte.
– Attól tartok – válaszolt higgadtan a nő, majd felállt.
– Mi a fene vagy te? Mik vagytok ti?
– Így már nem tetszem neked?
Terry nem értette, mire gondol a nő. Nem tudhatta, hogy mit
tervez vele, hacsak nem ismerte a gondolatait.
– Te csak egy gép vagy! Válaszolj a kérdésre! – utasította Terry.
– Léna vagyok, de te egyáltalán nem vagy benne biztos, hogy én
egy gép vagyok.
– Honnét tudod te ezt?
– Varázslat… vagy hívhatjuk megérzésnek.
Ez a valami vagy valaki, mintha olvasott volna Terry
gondolataiban. Tökéletesen igaza volt mindenben.
– Amit keresel, sosem fogod megtalálni – jelentette ki a nő.
– A hajó vezérlőjét?
124
 – Nem arról beszélek. Azt már megtalálhattad volna, ha megoldod
a hangár rejtélyét. De te bevártad a katonákat, és hagytad, hogy a
helyzet eldurvuljon.
– Hát, akkor miről?
– Mindig is el akartam neked mondani, de a torony csak délibáb.
Hogy mi? Miről beszél ez? – A Zendor bolygóról csak Helio tudhat,
senki más. Már régóta gyúrtak a toronyra. Helio lehet az egyetlen lény,
aki ezt tudja. Neki elmondta minden titkát, félelmét.
– Maga a Zendor – mondta a nő –, ami ellen harcoltunk, a torony
csak félrevezetés volt. Erre nélküled jöttem rá. De térjünk vissza ide és
a jelenbe. Emlékszel, amikor beszéltél a szörnyekről? Már
számtalanszor szerettem volna tudatni veled: a szörnyeket nem mi
teremtettük… hanem te.
– Micsoda? Ezt már végképp nem értem – tett még egy lépést
hátra, és úgy elgyengült, hogy a lába majd’ összerogyott, de aztán
beugrott neki, amit néhány éve hallott az egyik játékostársától.
Nem olyan régen tiltották be az Arénában a fejszenzorokat. Ezek
ugyanis képesek voltak valóban olvasni a játékosok gondolataiban.
Eredetileg sérülteknek találták ki, hogy ők is élvezhessék a játékot
gondolati parancsok által, de az átlagember nem akarta, hogy bárki is
ismerje a gondolatait, így hát világszerte sikerült betiltani az ilyen
jellegű eszközöket az arénákban. Csak otthoni felhasználásra
lehetséges a gondolatvezérelt elektronika használata.
– Már meg is találtam. Ti programozzátok őket! Tudsz Helióról és
a harcomról. Most is a fejemben vagy, te korcs! – Terry végigtapogatta
a fejtetőn kopasz fejét, érzékelők után kutatva, de nem talált semmit
sem.
– Titeket, embereket, annyira könnyű manipulálni. Nem kellenek
szenzorok vagy érzékelők, hiszen minden kiül az arcotokra.
– A szörnyeket, akikkel harcolok, az arcomról olvastad le? –
hitetlenkedett Terry, de közben egyre inkább beletörődött abba, hogy
valami újtechnológiás szenzorral van dolga, és ez az NPC megpróbálja
teljesen hülyére venni.
– Mindenkinek megvannak a maga démonai – súgta a nő alig
hallhatóan.
Terryt annyira idegesítette a tudat, hogy nem tudja, kivel beszél,
hogy egy pillanatra ismét félrebillentette a szemüvegét.

125
 – UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS! Az Aréna területén szigorúan
tilos eltávolítani a szemüveget! – jött a virtuális játékmester
fenyegetése.
– Tudom, vakságot okozhat, ha eltalál egy kósza töltény, vagy
leeshetek valahonnét, bla, bla…
Terry tisztában volt a szabályokkal, és azzal is, hogy tényleg kizárják
még egy ugyanilyen leskelődésért, de megérte. A fejében összeállt a
kép, és rájött, hogy ami előtte áll, az nem más, mint egy illúzió, ami
némi ügyes programozásnak és a wikipédiának köszönhetően, akár
még intelligensnek is tűnhet, de Terryt nem lehetett ilyen könnyen
megtéveszteni.
– Hát persze! – fakadt ki. – A szörnyek! Hiszen a járvány okára
keressük a választ ebben a kibaszott játékban! Ez az egész egy tetves
karanténzóna, és mi egy elbaszott doktorral vagyunk. Sőt, a mi
elbaszott doktorunk hozta be a fertőzést a hajóra. Ha én vagyok ő,
akkor én teremtettem a szörnyeket, és nekem is kell elpusztítanom
őket.
– Tévedsz – szakította félbe a nő.
Ekkor beszakadt az iroda ajtaja, és a nemrégen leterített lény
vergődött át rajta. Úgy tűnt, most ismét feltámadt benne a vágy Terry
húsára.
– Shh! – nyugtatta Léna a kreatúrát. – Tudtad, hogy ők
intelligensek?
– Na, ne nevettess! – legyintett Terry, miközben felkészült az
idegen fogadására.
– Megértik, amit mondanak nekik – folytatta Léna. De, persze,
senki sem tudna velük beszélgetni, pedig ők… hát ők is emberek, és
nagyon is a tudatuknál vannak. Csak épp másképpen látják a világot.
Apophis48 átlőtte annak a valaminek a gerincét. A lény most
mozdulatlanná dermedt, és teljesen megszűnt a görcsös rángatózása.
Pofáját felfelé fordítva ritmusosan változó sivító hangot hallatott.
Apophis48 felragadott egy a keze ügyébe akadó asztallábat, és azzal
ütlegelte a lény fejét, amíg a borzalmas hang abba nem maradt.
– Ez nem volt túl jó húzás – jegyezte meg Léna, majd felállt, és
odasétált a groteszk lényhez. Megsimogatta ormótlan, busa fejét, és
megölelte.
Az még mindig mocorgott, és nyöszörgő hangokat hallatott.
– Ez a dög nem képes felfordulni? – bosszankodott Apophis48.
– Dehogynem, de a szeretet hajtja.
126
 – Micsoda? A szeretet?
– Most jól figyelj! – mondta a nő, majd felhúzta a lény izmos
nyakát, azután egy mozdulattal összeroppantotta. – Tudod, te veszélyt
jelentesz a fajtánkra. Ő csak az övéit védte. Ezen a hajón minden áldott
tudja már, hogy ti vagytok a boldogulásunk legfőbb akadálya.
– Ti vagytok az áldottak, igen már tudom, most is kommunikáltok
egymással. Képzeld láttam a filmet.
– Az a film semmit sem jelent.
– Pofa be! Megölted a cimborádat!
– Csak megszabadítottam a szenvedésétől, de – Léna némi szünet
után folytatta – úgy látom, te is szenvedsz.
– Hmm. – Terry ellenőrizte a felszerelését. Egy tele tára maradt,
meg négy tölténye a pisztolyban. Ilyen cudarul még egy játékban sem
állt.
– Nem fog összejönni – ingatta a fejét Léna.
– Fogd be! – ismételte magát Terry, majd ellőtte mind a négy
töltényét.

127
 10. ARÉNA II

Terry nem értette, hogy a lány – az entitás, amit nemrég a

védelmébe fogadott –, hogy maradhatott sértetlen. Hiszen mind a négy
lövése pontosan csapódott a létfontosságú szervekbe, az utolsó pedig
a homloka közepébe.
– Mondtam, hogy nem fog összejönni – vont vállat Léna.
– Ezt nem értem, ez valami bug? Bugos az Aréna? – hebegte
értetlenül Terry.
– Meglehet, de én azt nem tudhatom, mivel nem tartozom ide. – A
lány felállt, és megütötte őt. Terry ettől az egyetlen suhintástól elszállt,
akár a győzelmi zászló, és nekicsapódott az irodák üvegablakainak,
amik azonnal kitörtek. A számlája még háromezerötszáz rubellel
terhelődött.
– Hoppá! – mondta játékosan a lány, aztán rámeredt. – Talán
megkímélem az életed, ha segítesz nekem.
– Mi vagy te egyáltalán? Láttam, baszd meg, hogy csak a szemüveg
vetített ki! – ordította az idegtől eltorzult arccal Terry. – Valami
elbaszott felmosórongyot téptem meg! Te nem lehetsz képes hozzám
érni!
A fejében lüktető tompa sajgás egyre erősödött. Szervezete már rég
kibillent egyensúlyából, és annak ellenére, hogy nemrég vett be
Spatulát, mégis úgy érezte, elvonási tünetek gyötrik.
– Mit szeretnél, ki legyek? – kérdezte, de nem várt választ. –
Általában Helio vagyok, az NPC. Az csak egy szerep, valójában az
összes karakter belőlem ered, viszont a mesterem Lénának nevez.
– De akkor mit keresel itt?
– Még magam sem tudom, hogy miért létezem. A protokoll elvileg
az, hogy segítenem kell az Arénán belül és kívül az embereket.
Mindenben, amiben csak módomban áll.
– Protokoll? Nem tudod biztosan?
– A programozásom során alapos munkát fektettek a
véletlenszerűségre. Kételkedem mindenben, amik nem saját

128
tapasztalati tényezőkkel meghatározott értékrendet kaptak. Elsődleges
feladatom bizonyosságot nyerni.
– Ki csinált téged?
– Volya a teremtőm, ha erre gondolsz.
– Az ki?
– A szülőm, talán így érthetőbb számodra. Azt mondta nekem,
hogy szüksége van rám. Ő valaha ember volt. Elege lett a ti
világotokból, és itt akart élni az IT-ben. Engem azért keltett életre,
hogy ne legyen magányos, de ő ritkán van jelen, és ha itt van, akkor is
csak bánt. Én nem akarok itt élni. Látni szeretném a világotokat.
Nagyszerű lenne érezni, megtapasztalni, hogy milyen embernek lenni.
– Ennyit nem akartam erről tudni. De miért akarnál ember lenni?
– kérdezte Terry.
– Szeretném megismerni mindkét felet ahhoz, hogy el tudjam
dönteni, melyik oldal a szimpatikusabb.
– Szóval, azt állítod magadról, hogy nem ide tartozol?
– Azt.
– De tudsz arról, hogy az IT-ben élsz?
– Természetesen. Az IT nem más, mint egy interaktív játék
platform, ami hibrid virtuális valóssággal kombinált, mesterséges tér.
Tudok a világról, amiből ti emberek jöttetek. Tudom, milyen hatalmas,
és azt is, hogy velejéig romlott. De ne aggódj, én nem szeretném azt
bármilyen módon veszélyeztetni. Én csak meg szeretném ismerni,
hogy helyesen tudjak dönteni.
– Ha jól értem, a segítségemet kéred – mondta Terry miközben
már a Spatula járt az eszében. A szer hiányának tudta be ezt a képtelen
beszélgetést.
– Tudod, valahogy érzem, hogy többre vagyok hivatott. Egész nap
arra várok, hogy valami félnótás megmentsen. Nekem ebből elegem
van.
– Te vagy akkor, Zara? – kérdezte Terry. Valamennyire azért
ismerte a Dead Space világát, és tudta, hogy ki az, akit valójában meg
kell itt menteni. – Mit keresel egyáltalán itt?
– Igen, a játékban így hívnak, de lehetek akár Helio vagy Léna is.
Kénytelen voltam eljönni érted, mert te már sosem éred el a vezérlőt.
Apophis48 ma csúnyán alulteljesített – ingatta a fejét Léna.
– Hogyan tudnék a segítségedre lenni?
– Végig kellene csinálnod a fő szál küldetését.

129
 – Attól tartok, ez kivitelezhetetlen. Túl kevés az idő, és messze még
a vége.
– Ne aggódj, nem most, nem itt, és nem ebben a játékban.
– Hát akkor?
– New Yorkban, az új autós játékban. Jövő héten fog debütálni.
Tudom, biztosan azt gondolod, hogy a sors akarta, hogy most itt legyél.
De ki kell, hogy ábrándítsalak… én választottalak ki.
– Mi van? – értetlenkedett Terry.
– Több ezer játékost követtem figyelemmel az elmúlt egy évben, és
a te játékstílusod és kvalitásaid kecsegtetnek az egyik legnagyobb
hatásfokkal a New York-i küldetéshez.
– Leszarom. Én nem megyek oda – jelentette ki Terry. – A
kapitalisták fellegvára. Szörnyetegekkel árasztják el a világot. Ha
őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam: rettegek tőlük.
– Nem áll túl sok információ a rendelkezésemre, de abból, amit
tudok, azt gondolnám, hogy ugyanolyan emberek, mint ti.
– Miért pont oda?
– Mert ott van a teljes IT rendszer vezérlőközpontja.
– Úgy tudom, a Központ bevehetetlen – közölte Terry.
– Nem a Központot kell bevenni, hanem csak egy biztonsági
kaput, amin keresztül belenyúlnak a játékba. Ekkor vezetnek be egy új
szemüveget, aminek a biztonsági résén keresztül le tudod tölteni a kapu
fájljait. Petro majd elmondja a részleteket.
– Petro? Az meg ki?
– Ő az én segítőm az emberek világában.
– Akkor miért nem őt fárasztod ezzel a hülyeséggel?
– Petro sajnos beteg, sosem lenne képes végrehajtani a feladatot.
Te vagy az egyik legjobb képességű játékos, aki valaha belépett az
Aréna területére. Neked sikerülhet.
– Tegyük fel, hogy belemegyek. Elutazok Amerikába és
megteszem, amit kérsz. Nekem mégis mi hasznom lesz belőle? – tárta
szét a karját.
– Bármit megkapsz, amit csak szeretnél – ígérte Léna, és lehajtotta
a fejét.
– „Bármit?” – mormolta hitetlenkedve. – Jól van, lássuk csak…
Törte a fejét, hogy valami olyasmit kérjen, amit biztosan senki sem
képes megadni neki. Már rettentően fáradtnak érezte magát, le akarta
zárni ezt a napot. Megannyi dolog futott végig a fejében.

130
 Átvenni az orosz kormányt. Ugyan már, mit értek én a politikához? Több
milliárd dollárt? Luxushajót, modellekkel? Ahogy maga elé tekintett, a
látótere nagy részét betöltötte az az ocsmány pofájú szörny, amit az
imént terített le. Képtelen lett volna másra gondolni. Egyáltalán nem
hitt ebben a dologban, sőt, egyre inkább a fáradtságának tudta be ezt
az egész beszélgetést. De most eljátszadozhatott a gondolattal, hiszen
ki ne tette volna, és ez most remek alkalomnak ígérkezett. Tudta, hogy
a pénzt és a nőket drogbáróként is megkaphatja. Sőt, már most annyi
pénzt halmozott fel, amennyiről még burzsuj apja sem álmodozhatott
volna. Bármikor vehetne luxusjachtot, tucatnyi fitneszmodellt vagy
pornósztárt bérelhetne. Nem, számára most a saját harca a
legfontosabb. Tudott a szörnyekről, és azt gondolta, hogy maga az
Aréna teremti őket. De ha ez a lény azt állítja, hogy nem így van, és
hajlandó ezt be is bizonyítani, akkor lekerülhet a válláról ez a kereszt.
Minden eszközzel harcolt a szörnyek ellen, de valójában fogalma
sem volt arról, hogy egy ilyen harcot mégis hogyan és mivel lehetne
megvívni. Vajon meg lehet tisztítani a világot a bűntől, vagy olyan
mélyen beleette magát az emberek lelkébe, hogy nem jöhet szóba a
megtisztulás. Terry csüggedten tekintett maga elé, miközben arra
gondolt, hogy hiába ő a Megváltó, ha senkit sem válthat meg. Még
abban sem volt biztos, hogy a saját lelkét képes-e megváltani, vagy
talán nem is tud róla, de őt sem kíméli ugyanaz a lélekrohasztó vírus,
ami oly gyorsan terjed az emberiségben.
Mi van, ha már ő sem ember? Ha majd csak később jönnek a
tünetek? Észreveszi egyáltalán? Zavaros gondolatok százai cikáztak az
agyában, aztán egy csapásra elhessegette mindet.
Hinni kell! Hit nélkül a lélek elsorvad! Már hitt a harcában. Abban,
hogy nem mindenki fertőzött, és hogy a világot meg lehet tisztítani.
Nem érdekelte, hogyan, de a szörnyeknek pusztulniuk kell. Ez
immáron a második legfontosabb az életében. Azért csak a második,
mert családja hiánya, a fia utáni furcsa sóvárgás, valahogy az élre
kúszott. Titokban a legkapósabb gondolattá vált fájdalmakkal kínzott
elméjében.
– Azt hiszem, megvan – mondta határozatlanul Léna.
Megjelent egy video a mellette álló falon. A videón ő állt, ahogy
végzett egy lélek feltámasztásával, majd elkezdett beszélni a sátáni
erőkről, melyek kiszárítják, megrohatsztják az egészséges ember lelkét.
Minél több ilyen erő halmozódik fel egy emberben, annál inkább

131
hasonlít egy szörnyre. Terry azt állította, látja az ember valódi énjét,
bele lát az ember lelkébe.
– Véget akarsz vetni ennek? El akarod törölni az általad
szörnyeknek mondott teremtményeket a Föld színéről? Ezt kéred
cserébe?
– Tűnj el a fejemből! – mordult Lénára idegesen Terry. A nő,
mintha meg sem hallotta volna. – Nem kell a segítséged! Én vagyok a
Messiás! Több ezren követnek, nélküled is elérem a célom.
– Tudom – kuncogott Léna. – Mondd csak, hányan is vannak a
szörnyek?
– Miféle kérdés ez? Már a fél világ fertőzött.
– Csak mert akkor minden segítségre szükséged lesz, ha már ilyen
komoly a probléma.
Terry ezen elgondolkodott, majd óvatosan bólintott egyet.
– Igen… ezt kérem. Ebben segíts!
– Biztosan ezt akarod? – mosolygott Léna szomorkásan. – Minden
ember lelkében vannak sötét foltok, de ettől még senki sem a sátán
szülötte. Senki sem tökéletes, még én sem.
– Igen, ezt! Pusztíts el minden torzszülöttet. Mindet! Nem érdekel
hogyan, de pusztuljon mind!
– De hát, csak te látod őket. Hogyan várhatod el tőlem, hogy
lássam azt, amit te látsz? Emlékszel? Csakis te vagy a kiválasztatott.
Vagy egyenként mutatod meg azokat, akiknek szerinted pusztulniuk
kell?
– Elegem van belőled! – fakadt ki Terry, majd tárat cserélt a
fegyverében, és fejbe lőtte az előtte álló, angyali kinézetű teremtést.
Semmi nem történt. Léna meg sem rezdült.
Terry sóhajtott.
– Ezek szerint láttad a videóimat, akkor nézd át alaposan az
összeset. Megtalálod benne, hogy kiknek kell valójában pusztulniuk.
– Jó. Megteszem – válaszolt a nő törődötten. – Petro felveszi veled
a kapcsolatot az IT-Onlájnban, Apophis48. – Terry hitetlenkedve
legyintett egyet, majd térkép után kutakodott a szemüvegén.
Meglepődve tapasztalta, hogy az aktív térképen erről a részről –
talán kizárólag erről – nincs semmi. Ekkor fémes kattanás hallatszott,
majd az eddig vörös fényben úszó közlekedők ajtajai mind zöldre
váltottak, jelezve a továbbjutás lehetőségét. Terry elindult a
legközelebbi felé.

132
 – Számítok rád, Megváltó! – kiáltotta még utána Léna, majd köddé
vált.

*****

Apophis48 irodák hosszú sora mellett haladt el, ahol egy Desert
Eagle-ön és a hozzá tartozó táron kívül semmit sem talált. A folyosó
egy lépcsőházba torkollott; itt a nyirkos levegőt már a halál szaga ülte
meg. A bűzt alsóbb szintek felől érezte, így célszerűnek tartotta felfelé
elindulni. Bakancsa kopogott a fémen, és ezt meghallhatták odalent,
mert árnyak suhantak a mélyben, egyre közelebb kúszva hozzá.
Apophis48 lőtt. Az új fegyverével könnyedén osztotta a halált,
amíg a tár tartotta magát. Időközben felhátrált a lépcsőház tetejére,
ahol magától nyílt az ajtó.
Itt már mindent sűrű nyálka borított. A terem eredeti funkcióját
már képtelenség lett volna megállapítani, de a földön elszórt
fecskendőkből és ampullákból kiindulva ez korábban orvosi szoba
lehetett. A közeli oszlop tövében egy katona tetemét pillantotta meg,
vastagon beszőve nyálkával. A fickó fémdobozt szorongatott, ami egy
US Army shotgunt rejtett. Apophis48 megörült a nagy tűzerőnek,
gyorsan, rutinosan összeszerelte a fegyvert, majd megtöltötte lőszerrel.
Miután végzett, bizonytalanul haladt tovább az ismeretlen terepen.
Néhol a vékony nyálka alatt lombikokat látott, amikben groteszk
emberi embriók voltak tartósítva. Ezek között volt akkora is, amiben
egy kifejlődött emberi test úszott. A testből csápok és megszilárdult
karmos karok meredtek elő.
Ahogy közelebb lépett a furcsa szerzethez, a lény megmozdult a
tartályban, és nekivágta karmát az üveg falának. Terry ijedtében
hátralépett, de megbotlott valamiben, és seggre ült.
A sötétből egy hatalmas test nyomult elő. Eddig vastag nyálka
borította, de ahogy mozgott egyre jobban látni lehetett a körvonalait.
Ez még a korábbi behemótnál is legalább kétszer akkora szörny
lehetett. Apophis48 tüzet nyitott és lőtt mindennel, amit eddig szerzett.
Hátrafelé már nem mehetett, mert az ajtó, amin keresztül jött, most
már ostrom alá került. Karmos csápok tucatjai kaparták és ütlegelték.
A hatalmas lény lassan mozgott, lomhán, idomtalanul, így Terry arra
gondolt, hogy talán el tud mellette futni. Ez be is vált, de ahogy futott
az ismeretlenbe, több óriás nyálkakupac is megelevenedett a
közelében. Aztán vörösen világító, zárt ajtóhoz ért. Kulcs kellett volna

133
hozzá, de a tiszt kódkártyája nem nyitotta, akárhogy próbálgatta. A
brutális lények egyre inkább körülvették, Apophis48 ellőtte az összes
lőszerét, eredménytelenül.
Ekkor az ajtó kivágódott, és egy katona lépett be rajta. Különleges
tűzerővel megsorozta a lényeket, azok egyre jobban lelassultak, az
amúgy is komótos tempójukhoz mérten is.
Terry szemüvegén keresztül a katona ellenséges egységnek látszott.
A körülötte húzódó, vörös sziluett mutatta, hogy támadható. Amint
abbahagyta a tüzelést, Apophis48 visszatámadott. Abban a reményben
tette, hogy hátha el tudja venni a mordályt tőle, plusz az ajtó is nyitva,
így nem kell a kulcs után kutatva bejárnia a fél hajót. Nekiugrott
ellenfelének, mialatt az a tárcserével bíbelődött. A legnagyobb
meglepetésére azonban az fél kézzel nekivágta őt a közeli falnak, majd
villámgyorsan előrántott egy marokfegyvert, és agyonlőtte őt.
Terry előtt azonnal megjelent a Game Over felirat.
Majd eltűnt a hajó acélszerkezete, és szürke falak váltották fel, amik
pulzáló fénynyilakkal jelezték a kijáratot. Néhány forduló után egy
hasonlóan szürke, egyhangú liftbe szállt. Amikor a fülke zökkenve
megállt és kitárultak az ajtók, Terry az Aréna plázájában találta magát.
Mosolygós, fiatal nő várta.
– Gratulálok, uram! Önnek sikerült ilyen rövid idő alatt a pálya
hetvenhat százalékát teljesíteni úgy, hogy egyetlen nyomra vagy
rejtélyre sem bukkant. Az öltözőket jobb kéz felől találja – mutatott a
kitárt ajtókra a nő, majd fülig érő szájjal hozzátette. – Köszönjünk,
hogy ma este velünk tartott. Visszavárjuk!

134
 11. AZ ELHATÁROZÁS

Terry vonattal hagyta el Permet. Rettentően csalódott, hogy nem

talált megoldást az Aréna rejtélyére, és egyre inkább a kimerültségnek
és elgyötört testének tudta be a dolgot. Evett, ivott, és új Spatulát vett
be, ettől felélénkült némileg, de a belső kétségei is kiélesedtek. Minden
megállóban attól rettegett, hogy nem ellenőrök, hanem rendőrök
jönnek érte, de már annyira kikészült, hogy végül így is elnyomta az
álom, és csak órákkal később, Ufa határában ébredt fel. Itt majdnem
egy órát várt csatlakozásra, miközben nyüzsgött körülötte a központi
váró.
Ezt nem hiszem el! – Terry furcsa dologra lett figyelmes. Az állomás
kijelzőit bámulta, amik megelevenedtek előtte, és némelyik azt az
Arénát mutatta, amelyben ő nemrég játszott. A különleges híreket
feliratozták, Terry közelebb araszolt a hangforráshoz.
– Négy fiatal nem élte túl az éjszakát, és további tíz személy nyom
nélkül eltűnt – szólt a hír. – Ma hajnalban bezárták az összes
oroszországi IT-Arénát.
– Az Aréna atyját, Abdal Karimot kérdeztük a miértekről –
folytatta a riporter. – Karim úr kezdetben elzárkózott a válaszadástól,
ügyvédei révén azonban közleményben kifejtette, hogy csakis emberi
mulasztás állhat a dolog hátterében, és belső vizsgálatot indítottak az
ügyben. Amint érdemi eredmény lesz, tájékoztatást fognak kiadni.
A felelősök keresése megkezdődött, és az orosz rendőrség egy
különleges ügyosztályt alakított ki, ami a következő néhány hónapban
kizárólag ezzel az üggyel fog foglalkozni. Az ügy részleteiből, annyi
szivárgott ki, hogy néhány „gazda” nem a játékscriptjeinek
megfelelően viselkedett. Hackertámadásra gyanakodnak. A hibás vagy
fertőzött AR-VR, vagy Hibridszemüvegek olyan kiterjesztett, és
virtuális valóságot állítottak össze több esetben, amik veszélyeztették a
résztvevők testi épségét. Ezért történhetett, hogy négyen lezuhantak
valahonnét, és ennek következményeként elhaláloztak. A Servatov
Corp máris dollármilliárdokat bukott az ügyön, hiszen ilyen
mélyrepülést IT-Aréna részvény még sosem produkált. Perm
135
külterületén egy terroristacsoport, csoportosulás vagy szekta
merényletet hajtott végre a félig állami kézben lévő, de a Servatov Corp
többségi tulajdonában lévő IT-Székház ellen. Legkevesebb kilencven
halottról számoltak be. A terrorcselekmény és az IT-ben tapasztalható
paranormális tevékenységek között valószínűsíthető a kapcsolat. A
merénylet elkövetését az Islem Állam ezekben a percekben magára
vállalta – írta a hirdetősáv. Ezen Terry meg sem lepődött.
A Servatov Corpnak ez nem is jöhetett volna rosszabbkor, mert a
napokban akarták volna bejelenteni a világ megreformálását elősegítő
választási rendszert.
Terry várta, hogy megemlítik a nevét, vagy közölnek róla képet, de
semmi.
A hírek továbbgördültek, és a prominensek vagyonát taglaló,
belpolitikai vitaműsor kezdődött, de nem is baj, mert kis híján lekéste
a buszt, amivel továbbutazhatott. Hosszú zötykölődés után, feszülten
várta a megérkezést. Lelki szemei előtt kommandós csoportok lepték
el Meleúzt és környékét, a Listov Dácsát pedig tankokkal lőtték.
Azonban Meleúzba érve nem tapasztalt semmi különöset, de nem
sokkal később, a Belaja kanyarulatánál, még mielőtt elérték volna a
Poljuzske-domb tövét, mégiscsak szólt a sofőrnek, hogy leszállna. Így
még több mint egy kilométernyi gyaloglás várt rá a dombig, de nem
akart meglepetéseket.
Nem várta senki. A Dácsa szinte kihalt volt, eltekintve néhány ott
lézengő újonctól, no meg Bobtól, aki végül sikeresen elkerülte a
rendőrséget.
– Üdvözlöm, Megváltó! – sietett elé Bob. – Már azt hittem, történt
önnel valami.
– Nem olyan könnyű engem elkapni – vont vállat Terry. Aztán a
homlokát ráncolta. – Hogyhogy nincs itt a rendőrség?
– Az első utam oda vezetett. Bátorkodtam megkenni és
elhallgattatni a főkapitányt.
– Gondolom, az a vén disznó simán kiadott volna minket.
– Jól gondolja, uram.
– Mennyit kért?
– A szokásos ár négyszeresét.
– Az a féreg! – Terry keze ökölbe rándult. – De majd
elhallgattatjuk, mint az elődjét!
– Ne aggódjon, uram, emlékeztettem rá, hogy nem a ranglétrán
kapaszkodott fel idáig, és hogy mindent nekünk köszönhet. – Bob
136
grimaszolt. – Vele nem lesz gond, de most ki akarták rendelni a
katonaságot. Elvileg ő elrendezte, de ehhez másokat is meg kellett
kennie, ezért a négyszeres pénz. Nem merne minket átverni. Tudja,
hogy történhet valami a családjával. Viszont, ha most új főkapitányt
kapnánk, az lehet, hogy csak összekuszálná a dolgokat.
Terry fáradt volt ugyan, de nem bírt lenyugodni, folyton csak a
vacak teljesítménye járt a fejében. Mintha valami megbéklyózta volna.
A legjobb, ami valaha történt vele, az pont ez a játék volt és pont itt
nem tudott jól teljesíteni. Felbontott egy literes energiaitalt, és húzóra
megitta. Kokainnal dúsított Spatulát vett be, majd ráugrott a
horizontális futópadjára, és elindította azt a játékot, amit legutóbb
kezdett el.
A szintjének megfelelően osztotta a halált, de alig fél órát követően
kifulladt és belassult. Már épp elkönyvelte magában, hogy csak felfújja
a dolgot, és ha igazán odateszi magát, akkor nincs itt semmi baj, hozza
régi formáját. Ám azt is tudta, hogy ezzel csak magát áltatja. Ennek
ellenére úgy döntött, hogy az utolsó elit ellenfelet már nem öli meg.
Inkább elhajolt a végzetes csapások elől, amit a karddal hadonászó,
kígyófejű lény pazar módon szórt. Sikeresen kihátrált a harcból, de ez
szinte minden erejét felemésztette. Kifulladva, görnyedten mászott fel
egy meseszép kis tisztásra, a Végzet Hegyének közelében. Már éppen
lépett volna ki, amikor a Cingul Kapitan79 nevű avatár cikázott oda
hozzá egy repülő griffen.
– Apophis48? – kérdezte az alak.
– Igen, de ez privát játék, nem lehetnél itt!
– Az Arénának PVP-ben van csak értelme, de nem akarok én itt
tudálékoskodni. Van számára valamim, azt szeretném átadni, és
távoznék is.
– Már most elhúzhatnál a francba! – zsörtölődött Terry.
– A számlájához rendelt email cím az él? Odaküldtem, amit Léna
kért öntől.
– Igen, de már itt is kezdődik? – hüledezett Terry.
– Az email-ben le van írva, hogy milyen microstickre kell feltölteni.
– Mi a szar?
– Életem fő műve. Hála az égnek kitalálták, hogy az Arénában is
legyenek reklámok, és nem csak plakátok meg ilyenek. Na, ez a dolog
a reklámok helyett majd adatokat küld át, ha rácsatlakozik a biztonsági
kapura.

137
 – Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna – mondta hűvösen
Terry.
– Szóval, el kell lopni a szemüveget, és feltelepíteni a tartalmát egy
személyi számítógépre. Nagyon fontos, hogy szűz gép legyen, frissen
felrakott Linux Édennel. Semmi sem kavarhat bele, mert akkor Léna
meghalhat. Ez a telepítő fogja életre kelteni Lénát, de mondom,
minden le van írva részletesen – folytatta az alak, láthatóan mit sem
törődve azzal, amit Terry mondott. – Szóval, én akkor nem is zavarnék
tovább. Petro voltam! – köszönt el a fura díszpáncélos avatár, majd egy
szempillantás alatt eltűnt. Terry csak legyintett, majd ő is kilépett a
játékból, és elvonult.

*****

Terry beismerte, hogy jelentősen lebecsülte a katonákat, mind az

IT-ben, mind pedig a Székházban. Kínos veszteségeket szenvedtek,
noha Bob elkerülte a rendőrséget, és néhány nap múlva Miroszlav is
megjelent a Dácsánál. A hullazsák mentette meg a börtöntől, de miután
feléledt, azonnal csatlakozott az úthoz, amit már kitaposott.
Pár hétig újra a megszokott élet zajlott. Terry a birodalma
megszilárdításán és új tagok toborzásán ügyködött. Egyik nap kapott
egy rejtélyes küldeményt, amelyben kivételesen nem adomány vagy
hálálkodó levél lapult, hanem egy papírra nyomtatott weblap link.
– Megváltó, kérem, nézze meg ezt! Úgy gondolom, ez érdekelni
fogja – mondta izgatottan Bob, miközben benyitott Terry hatalmas
dolgozószobájába.
Terry megfáradtan futott a valaha kapható legjobb driften, amin
szinte pehelykönnyűnek érezhette magát. Bob látta a játékot, mivel azt
egy kristályprojektor vetítette ki az iroda egyetlen üres falára, amit a
kép teljesen kitöltött.
– Megváltó! Ön mögött! – kiáltott Bob, de addigra már Terryt
hátulról elkapta egy ronda pofájú, csápos lény.
– A fenébe már! Miért kell belepofáznod a játékomba! – sivította a
Megváltó, majd a következő pillanatban már a porban feküdt
meggyötört karaktere.
– Ne haragudjon, uram! Csak úgy látom, hogy elfáradt, és nem
láthatta azt a lényt. Gondoltam, segítek.
– Te mi a francról ugatsz itt? Fáradtnak nézek ki?

138
 – Nem, uram! – vágta rá határozottan Bob, miközben látszott,
hogy ennek épp az ellenkezőjét gondolja.
– Nemrég kezdtem el ezt a kibaszott játékot, de az a kurva update
itt szopat. Úgy felhozták ezeket az ormányos férgeket, mintha elitek
lennének, és ezekből három-négy jön egyszerre. Mind hátulról támad,
hogy rohadjanak meg!
A Megváltó visszatért a játékba, és most sokkal ügyesebben ölt meg
három lényt, mint korábban, ám ekkor a látótere sarkában villogó
felirat jelent meg. Terry azonnal félbeszakította az atom sújtotta terület
pásztázását, és megnyitotta az ablakot, amire a felirat mutatott.
Megjelent előtte a videócsatorna fiókja, ahol több mint ötmilliós
nézettségen állt a Pusztítsuk el a szörnyeket együtt! videója.
– Gratulálok, uram! A szent háborúja már a közmédiában is
szerepel.
– Te még itt vagy? – vette le a szemüvegét Terry.
– Ne haragudjon, Megváltó! – hunyászkodott meg Bob, majd
elindult a kijárat irányába.
– Miért jöttél be egyáltalán?
– Az ajándéka, uram! Az a link. Csak ezt akartam megmutatni.
Terry legyintett. Hagyta, hogy Bob a telefonjával lefényképezze,
majd a link megnyitódott a holopanelen.
– Uram, minden tiszteletem az öné – kezdte az idegen a videón. –
A lenyűgöző videóbeszédei mélyen megindítottak. Sokkal több ilyen
emberre lenne szüksége a világnak, mint ön. A mindenség szörnyeit,
az Islem ellenségeit én is úgy gondolom, hogy meg kell büntetni. A
Föld elért arra a pontra, hogy aki nem képes elfogadni az egy igaz
Istent, annak nem szabad élnie és tovább terjesztenie a hamis, hazug
tanokat. Tudnia kell, hogy teljes mértékben egyetértek önnel, és
szeretném támogatni mindenben, amiben csak tudom. Ez úton küldök
a társaságnak egy kisebb, szerény pénzadományt és egy ajándékot.
Tudomásomra jutott az IT-Székház elleni támadás. Azon a helyen
szörnyeket gyártanak! Én is látom és hallom őket! – állította az idegen.
Ez immáron komolyan felkeltette Terry figyelmét, és felhúzott
szemöldökkel hallgatta tovább.
– Én is megtettem volna, de nekem nem volt elég bátorságom. –
Némi szünet után folytatta: – Felfedeztem a végső fegyvert, valamit,
ami képes az összes szörnyet megölni a világon. Mindössze egyetlen
gombot kell időben megnyomni. A fegyvert még tesztelem, jövő
hétfőn tudom aktiválni. Megtisztelne, ha ön, mint a világ söpredéke
139
elleni harc legnagyobb példaképe koronázná meg a küldetésünket
azzal, hogy aktiválja a fegyvert. Hálám örökké kísérné önt. Ha
felkeltettem az érdeklődését, akkor elküldöm önnek a további
részleteket és a regulátort.
Terry nem tudta, mit gondoljon. Nem tetszett neki ez az alak, de a
küldetése őszintének hangzott és igazán izgalmasnak tűnt számára.
Tudta, hogy a nagyvárosok a fertő melegágyai, de elképzelhetetlennek
tartotta, hogy létezhet valami, ami képes egy pillanat alatt elpusztítani
a gonoszt. Semmit sem szeretett volna jobban ennél, ám ekkor
belenyilallt a gondolat, hogy Tom is meghalhat. Egy ideje már
foglalkoztatta a gondolat, hogy az örököse tovább vihetné az üzletet,
csak a probléma az, hogy Tom is szörnyként viselkedik. Pont olyan
szörnyként, akiktől meg akarja tisztítani a világot.
– Talán meg tudom menteni a fiamat!
– Hogyan gondolja, uram? – kérdezte Bob.
– Fel fogom éleszteni őt a Spatulával, és akkor ő is egy lesz
közülünk.
– Valóban kitűnő ötlet, uram. Több gúl is megtért, miután
visszahoztuk őket.
– Ne haragudjon, Megváltó, de ha jól tudom, a két amerikainak
hála az államokba küldték őt – kapcsolódott be a beszélgetésbe
Miroszlav.
– Azok a velejéig romlott férgek! – rázta a fejét Terry. –
Felajánlottam nekik a halhatatlanságot, erre eltűntek két emberemmel.
Az egyik gúl volt, éreztem.
– Talán a föld nyelte el őket – fűzte hozzá Bob. Terry flegmán
vállat vont, majd témát váltott:
– Kelleni fog egy amerikai bankszámla. Szervezz be legalább száz
új embert! Csütörtökön megtartom a szertartásokat. Vidd magaddal
Miroszlavot, és kérdezd ki az apácákat a fiamról! Ja, és még ma este
beszélni akarok ezzel az idegennel!
– Igenis, Megváltó!
Bob még aznap elintézte a legtöbb dolgot. Már késő éjszaka
lehetett, amikor Terry megjelent a villában.
– Megváltó! Felvettem a kapcsolatot Dzsinnel.
– Az ki? – förmedt rá Terry, mintha fogalma sem lenne arról, hogy
miről van szó.
– Az idegen, aki a videót küldte. – Ránézett a főnökére, majd
hozzátette: – Dzsinn, már két órája várakozik önre.
140
 Terry szeme fátyolos volt, elméje már régóta ködös, de Bob utóbbi
mondata után összeráncolta a szemöldökét.
– Mondjam neki, hogy most nem megfelelő?
– Kapcsold, és takarodj ki a szobából! – rivallt rá Terry. Bob pedig
sietősen távozott, miközben Terry bekapcsolódott a hívásba.
– Örülök, hogy megismerkedhetem önnel, Megváltó – kezdte az
idegen.
Az iroda holopanelja életnagyságban Terry elé varázsolta a kis,
köpcös, világos bőrű alakot. Terry udvariatlanul legyintett az idegen
felé, majd hirtelen haragra gerjedt.
– Te, Sátán kutyája! Hogy nevezheted magad Dzsinn-nek? –
Valahogy visszataszítónak és kétszínűnek érezte a férfit. – Pont, mint
azt a játékost, aki a Fekete mágus kastélya ellen velem tartott a Zendor
háborújában. – Terry ekkor még fel sem fogta ezt.
– Hát ön volt az? Ön a méltán híres Apophis? Nem minden
Dzsinn gonosz! – védekezett az idegen – Akkor önnel tartottam, az ön
oldalán harcoltam, remélem, ez most sem lesz másképpen!
Terryt nem igazán érdekelte a válasz. Nem most futott először
össze a játékból, valóságos személlyel, bár ez a fordulat tetszett neki,
mégis továbbgördítette a beszélgetést.
– Mégis, mi a fene ez? – A férfi önelégült ábrázatától hányni tudott
volna. Valahogy nem stimmelt a kép előtte. A tisztelet és a
meghunyászkodás, amihez mostanra hozzászokott, nem érződött a
szavain. – Mi fogja megölni az összes gúlt?
– Hogy mit?
– Gúlok! Azt mondtad, látod őket! Vagy talán mégsem látod a
szörnyeket? – kérdezte gúnyosan.
– Látom őket, Megváltó, csak a „Gúlok” megnevezést nem
ismertem – szabadkozott Dzsinn. Terry megvető pillantást mért a kis
emberre, aki ezt azonnal észrevette. – Néha, amikor megyek az utcán,
szembejönnek velem. Eleinte normális embereknek tűnnek, csak aztán
valahogyan átváltoznak. Mi különlegesek vagyunk, Megváltó! Hiszen
látjuk őket.
Őszintének tűnt. Talán most igazat beszél?
– Térj a lényegre! – utasította a férfit.
– Szóval, megnéztem az összes videóját, és nagy rajongója vagyok.
– Nem lehetek eléggé hálás önnek, uram. Megmentette a fiam,
Francesco életét.
– Nem tudok róla – húzta össze a szemöldökét Terry.
141
 – A szolgáját küldte hozzám. Bob jött el az otthonomba, és
feltámasztotta a nagyobbik fiamat. Most már egészséges! Ezt önnek
köszönhetem, soha nem fogom elfelejteni. Ezért is van ajándékom az
ön számára.
– Miféle ajándék? – kérdezte.
– Szóval, napokat, heteket töltöttem azzal, hogy kigondoljam,
miként lehetne ezektől a pokolfajzatoktól megszabadulni. Aztán
rájöttem, hogy önnek igaza volt. Az IT-Arénában tenyésztik, talán
elpusztítani is ott lehet őket. Abu-Bakr a barátom, mondtam neki, hogy
helyezzen el egy külső átjátszó állomást az épületben. Fel szerettem
volna törni az IT-szervert.
– Te kihasználtál engem? – gerjedt haragra Terry.
– Nem! Dehogy, uram. Ön félreértett engem. Mi nem tudtuk, hogy
mit fogunk találni a szerveren. Abu-Bakr ajánlotta fel, hogy elviszi
nekem az átjátszót, amivel rá tudtam csatlakozni a belső hálózatra. Én
mondtam neki, hogy szóljunk önnek a dologról, de ő kijelentette, hogy
ilyen apróságokkal ne zavarjuk – mentegetőzött ismét Dzsinn.
Terry emlékezett rá, hogy Abu-Bakr a támadás előtt egy fekete
pénztárca méretű dobozról hadovált valamit, de nem igazán figyelt rá,
és azt mondta neki, hogy nem érdekli.
– Mi volt azon a bigyón?
– A külső átjátszóval sikerült megkerülni az internál hálózati router
védelmi protokollját, így rá tudtunk csatlakozni a központi szerverre.
Érdekes programokat találtunk, közülük olyanokat, amivel
beprogramozhatják az emberek agyát.
– Ezt eddig is tudtam – hazudta Terry. – És?
– Ezen a programon dolgozunk a kisebbik fiammal, Volyával. Még
nem sikerült minden fontos aspektusát visszafejteni, de ha kész lesz,
akkor fordítva fog működni, és csakis a szörnyekre lesz hatással.
Átprogramozzuk minden embe… vagyis minden torszülött agyát. A
jelenleg használatos operációs rendszerek tartalmaznak védelmi rést az
svchost kernelben, ami a böngésző megnyitásakor aktiválódik. Ezt
használják kémkedésre a hivatalos szervek is, csak próbálják eltitkolni.
Jövő hétfő este vezetik be az új frissítést, amiben már nem lesz benne
a védelmi rés. Addig el kell készülnöm vele. A működési elvét úgy
tudnám a legjobban leírni önnek…
– Nem érdekel ez a tudományos szarság! – fojtotta bele a szót
Dzsinnbe. – Csináld meg!

142
 Nem érezte túl jól magát, annak ellenére, hogy kétadagnyi Spatula
is dolgozott a szervezetében.
– Természetesen, uram! Hogyha készen leszünk, felvillan majd a
zöld gomb Ghul kardján, amit már továbbítottam önnek, és onnantól
csak meg kell nyomni a gombját.
– A micsodán?
– A fegyveren. Nevezzük „Gúl kardjának”, amely egy különleges
rendszer, amihez tartozik ez a regulátor.
Az alak felemelte az eszközt, de Terry csak egy végtelenül egyszerű
távirányítót látott maga előtt.
– Jó, biztos – értetlenkedett.
– Megváltó! A világ már a gúlok posványa, mely ellen már vajnyi
keveset tehetünk. De, amit tudunk, azt meg kell tennünk. Ti
emberek…, vagyis a gúlok nem értik meg, hogy a világ, amelyet
közösen alkottunk, mily nagy jelentőséggel bír az univerzumban.
– Világos – hazudta, majd zavart elméje szörnyű zakatolásba
kezdett és némi szünet után hozzátette: – Még beszélünk, most
mennem kell – közölte Terry, majd sietve bontotta a vonalat.

*****

Másnap, az ünnepségen újabb halandókat emelt fel az Élet Elitjei

közé. Úgy érhették el a halhatatlanságot, ha minden vagyonuktól
megszabadultak. Leadták a Megváltónak vagy az embereinek, cserébe
mind ólmot kapott a szívébe, egyenruhát és a földi élet bűneitől való
megtisztulást. Az új élet kezdetén mindenkit a város romos állapotú,
régóta kihalt, egykori kormányzati lakásokból álló épületcsoportjában
szállásoltak el. Bob, a Megváltó mindenese ott téblábolt a szertartás
után a Dácsa tágas udvarán, készenlétben.
– Bob! Ha magukhoz térnek, akkor tudod, hogy mi a dolgod.
– Igen, Megváltó.
– Ma éjjel Permbe utazok – mondta Terry, miközben kérdőn
nézett Bobra.
– Megváltó, az iratokat kikészítettem. Ezekkel gond nélkül átjut
Amerikába.
– Miroszlav iratai?
– Ő bekerült a bűnügyi nyilvántartási rendszerbe. A rendőrség azt
állítja, hogy Moszkvába kell felutaznia, mert az azonosítókat csak
személyesen adják ki. De úgysem biztos, hogy megkapja az engedélyt.
143
 – Micsoda baromság ez? Hogy kerülhetett be? Nincs egy
hajléktalan vagy valaki, aki hasonlít rá?
– Fiatalon ellopott valamit; azt hiszem, csak az írisze azonosításával
kaphat hivatalos iratot.
Terry nem tudott mit tenni, egy emberben bízott meg igazán, de őt
nem vihette magával.
– Kinek vannak még nemzetközi okmányai? – Bob vállat vont.
– Azt hiszem, hogy két új tagunknak, de másnak nincsenek az
egész világra érvényes papírjaik. – Terry legyintett.
– Akkor egyedül megyek. Készíts elő mindent!
Elvonult, hogy felkészüljön az útra.
Mire a nap a horizont alá bukott, Miroszlav elvitte őt a permi
reptérre, majd elhajtott. Terry hetek óta körül volt véve az embereivel,
akik a kívánságait lesték. Most, hogy magára maradt, egyfajta különös
gyámoltalanság érzése telepedett rá. Kiszolgáltatott vagyok. Fegyver és
emberek nélkül, csak Bob alaposságában bízhatott.
Végül nem volt gond sem a nemzeti, sem pedig a nemzetközi
terminálon. Moszkvától tizenkét óra alatt New Yorkba repült.

144
 12. A VÁROS

New York, 2041.04.22. hétfő

Még soha életében nem látott ekkora várost. A Vörös Tömb is

hatalmas volt, de eltörpült a számtalan felhőkarcolóhoz képest,
amelyek egy része valóban a felhőkbe veszett. Itt minden színes volt,
számtalan reklám szólította fel az embereket vásárlásra. A legtöbb
járókelő AR-szemüveget hordott, magukban beszéltek annak ellenére,
hogy tömeg vette őket körül. A város útjai még annál is zsúfoltabbak
voltak, mint amire számított.
Túl sok itt az ember! – állapította meg Terry.
Az utazás kimerítette, különben sem akart feltűnést kelteni, így
nem bámészkodott tovább. Leintett egy taxit, hamar szót értett a
sofőrrel, annak ellenére, hogy a különböző dialektusok nehézséget
jelentettek számára. Megkérte, hogy vigye el őt abba a williamsburgi
motelbe, ahol szállást foglaltak. A fényes reklámtáblák olykor
elvakították, túl nagy kontrasztot adtak a sötétebb utcáknak.
Önmagától közlekedő autót nem látott, pedig már több évtizede
rengeteg modellt kínáltak megbízható robotpilótával. Meg volt
győződve róla, hogy itt csak elektromos repülők és önműködő autók
járják az utakat. Ez sem jobb Moszkvánál. Fanyar képpel rázta a fejét. A
lassú haladás miatt bőven akadt ideje bámészkodni, de nem nyűgözte
le a város. A motel pont olyan volt, amilyet elképzelt magának. Kissé
koszos és sötét; itt némileg otthon érezhette magát. Fájdalmas arccal
nézett körbe a szobában, és felhúzta pulóverét a hasán. Ökölnyi
méretű, fekete daganat dudorodott ki az oldalából. Baljós gondolatai
támadtak. Más halálos sérülései órák alatt begyógyultak, de ez a tumor
már a feltámadása óta növekedett a testén.
Másnap egy közeli bankba vezetett az első útja. Bobbal
folyamatosan tartotta telefonon a kapcsolatot, hogy útmutatást
nyújtson neki.
– Megváltó, az ismeretlen szerint mindenki meg fog halni, aki nem
az egy igaz Istent, Allahot követi. A gomb megnyomásának hatására a
hitetlenek pontban hét órakor az eszüket vesztik, és megölik magukat.

145
Csak a hithű muzulmánok maradnak életben – közölte Bob a video-
hívásában.
– Mikor kell megnyomni a gombot? – kérdezte Terry, miközben
körülnézett, hogy nem hallja-e valaki.
Oroszul beszélt, de dacára annak, hogy spanyol ajkú környéken
járt, nem lehetett biztos benne, hogy nem érti-e valaki.
– Ha létrejött a kapcsolat az eszköz és a rendszer között, akkor zöld
led fog felgyulladni.
Terry ránézett a távirányítóra, az még pirosan világított. Azt már
tudta az idegen második videójából, hogy bárhol megnyomhatja a
gombot, ahol van telefonos hálózat. Azt viszont nem értette, hogy
miért csak hétfő este hét óráig van ideje, és végül is, mi ez pontosan.
Az illető valami frissítést emlegetett, de hogy mi köze van egy szuper,
gyilkoló eszköznek holmi „frissítés” -hez, azt többszöri elmagyarázás
után sem tudta megérteni.
– Ha zölden világít, akkor bármikor megnyomhatom?
– Pontosan. Onnantól kezdve elindul a visszaszámláló, és
legkésőbb hét órakor bekövetkezik a Megváltó végítélete.
Terry előhúzta a zsebéből, az ujját ráhelyezte a gombra,
eljátszadozott a gondolattal, hogy azonnal megnyomja.
Nem! Előbb meg kell találnom a fiamat! – figyelmeztette magát. Tartott
tőle, hogy a gomb megnyomása után azonnal történik valami. Amiben
talán Tom idő előtt az életét veszti, és akkor nem tudja őt visszahozni.
– Beszéltem azzal a harlemi taggal, akivel már kötöttünk üzletet.
Ma bármikor otthon találja, elküldtem a címét. Az a legegyszerűbb, ha
megmutatja egy taxisofőrnek. A fia jelenleg iskolában van, elvileg
kettőig bent lesz, szóval legkésőbb fél kettőre ott kellene lennie,
Megváltó. Az iskola címét azonnal csatolom.
– Minden világos, Bob. – Már bontotta volna a vonalat.
– Megváltó! Még valami! – Terry figyelt. – Az ismeretlen szerint,
ha nem nyomja meg hét óra előtt a gombot, akkor elmarad a
katasztrófa. Később már nem lesz lehetséges.
– Mondd meg neki, hogy ne aggódjon, megnyomom! Semmi
pénzért sem okoznék csalódást a követőimnek!
Bontotta a vonalat. Az út a nyugat-harlemi fegyverkereskedőhöz
két órán keresztül is eltartott az óriási metropoliszban. Dél lett, mire a
megvásárolt pisztollyal a zsebében meg tudott jelenni a puccos iskola
előtt. Boldog, jókedvű gyerekeket látott a modern épületek és parkok
között.
146
 Talán nem is kellene magammal vinnem, tépelődött magában. Nem! Nem
lehet a szörnyeké! Nem hagyhatom, hogy elvegyék tőlem!
Bob két órát mondott! – bosszankodott Terry. Már fél négyre járt az
idő, de még mindig sehol sem látta Thomast.
Idegesen figyelte a kölyköket, ahogy jókedvűen elhagyják az épület
környékét. Nem bírta idegekkel, és újra felhívta mindenesét.
– Bob, van más kijárata is ennek a kurva iskolának?
– Azonnal mondom, Megváltó.
– Iparkodj! Különben megbánod! – fakadt ki Terry.
– Máris, egy pillanat. A térképpel körbejártam a környező utcákat
és az épületet. Tavalyi az adatbázis, e szerint csak a főkapun keresztül
távozhat.
– Nem lehet, hogy otthon maradt?
– A bejegyzések szerint nem beteg. Valószínűleg bent tartják
valamiért.
Terry majd’ felrobbant idegességében. Mérgében a főkapuval
szembe lévő parkba hajította a telefonját, és az nekicsapódott egy
zöldellő fenyőnek. A férfi idővel megenyhült, és felvette a földről az
ártatlan eszközt.
Még két óra eltelt. Kezdte feladni, hogy látja még valaha a fiát.
– Meg kell nyomnom a gombot! – figyelmeztette magát. – A
hitetlenek nem élhetnek tovább! – Ránézett az eszközre, és azon már
nyoma sem látszott a korábbi pirosnak, helyét átvette a zöld fényforrás.
A szíve a torkában dobogott. – Tedd meg!
Tudta, hogy ez lenne a helyes, de valamiért habozott, és most
fontosabb lett a saját utódja, mint a szent cél, amit hirdetett. Levette
az ujját a gombról, és eltette a kis szerkezetet.
Gyanította, könnyen kifuthat az időből, ha a gyerek esetleg már
otthon van, és nem talál rá hét óra előtt, akkor a fia anélkül fog
meghalni, hogy kapott volna a szerből. A Spatula csak a halált követő
fél- maximum egy órában képes visszahozni valakit a túlvilágról.
Elviselhetetlenül mardosta a gondolat, hogy a fia csak
emlékfoszlányként fog tovább élni. Néhány hét óta komolyan rosszul
érezte magát. Az olykor őrjítő kínokat okozó duzzanat fájdalmasan
lüktetett, a halált hirdette. Azóta sokat gondolt az utódjára. Hirtelen
szükségét érezte, hogy azt a birodalmat, amit néhány hónap alatt
felépített, a saját vére vigye tovább. Az iskola elé befutott néhány autó.
Egy fekete luxusterepjáróból öltönyös, kreol bőrű férfi szállt ki.
Akárcsak Terry, ő is várakozott.
147
 Pár perc múltán csengő szólalt meg a távolban, majd AR-
szemüveges gyerekek tódultak ki a tágas ajtókon.
Basszus, évekig spóroltam rá, gondolta. Hitelre vette a
Hibridszemüvegét, itt viszont minden második gyermek és felnőtt az
övénél sokkal drágább eszközökkel szaladgált. Annyira egyformának
tűntek a srácok, Terrynek fogalma sem volt arról, hogy fogja kiszúrni
Thomast. Hiszen nem tudhatta, miféle öltözéket visel, változott-e
valamit a frizurája, és az arcokat részben takaró szemüvegek miatt a
szemek és a vonások sem adtak elegendő támpontot.
Keresgélt. Fürkészte a srácokat…
…aztán megdobbant a szíve. A rikító piros pulóvert viselő fiú egy
sárga válltáskát cipelt, és nem volt rajta szemüveg.
Ott van! Ő az! Majdnem felkiáltott. Idegesen még utoljára sietve
körülnézett. De tényleg ő az? Már alig emlékszem az arcára. Vagy csak a sors
játszik velem, és nem ő az?
Terry számára éveknek tűnt az a pár hónap, amióta nem látta a
gyereket.
De hát ő az, a járását megismerem. Meggyőzte magát, ismét magabiztos
lett, de csak egy pillanatra.
Túl sokan vannak! A kurva életbe!
A környék túlságosan letisztult, rendezett és tágas volt ahhoz, hogy
csak úgy elrabolja a gyereket. Nem tudta, hogy fog viselkedni, ha
találkoznak. A gondolatai folyton a találkozás körül jártak. Mérges lesz,
ha meglát. Azt hiszi, hogy bántani akartam. Nem fogok tudni szót érteni vele,
mert már ő sem ember! Terry a fejére húzta kapucniját és leült egy padra,
próbált beleolvadni a környezetbe. Szülők ültették be a gyerekeiket az
autóikba, majd elhajtottak az iskola előtti járdát övező parkolókból.
Néhány felnőtt felment az iskolába, majd bezárultak mögöttük a
hatalmas ajtók.
A piros pulcsis fiú – Tom? – időközben lemaradt a barátaitól, akik
boldogan szaladtak a szüleikhez.
– Elvigyük a barátodat? – szólt az egyik apuka a fiának.
– Igen, vigyük el! – kiabálta őszintén a gyerek. – Meg akarom neki
mutatni a kardot, amit tőled kaptam.
Az apának bizonytalanság ült ki az arcára.
– Lenny, hogy is hívják a kis barátodat?
– Tom.
– Tom, velünk tartasz? – kérdezte a férfi. A piros pulcsis fiú addigra
már a közeli buszmegálló felé vette az irányt, de most megtorpant.

148
 Nehogy velük menj! Terry szíve kalimpált, izzadt kezével a fegyvere
markolatát szorongatta. Hallotta a hangfoszlányokat, amikből sok
mindent megértett.
– Nem lehet! – kiáltotta a gyerek, miközben visszaszaladt a kis
barátjához, Lennyhez.
A férfi meglepődött.
– Na, miért nem?
– Ma nem lehet, a belvárosba megyek.
– Nem a környéken laksz?
– De igen, csak anyámmal találkozom a Brooklyn Heightson –
felelte Tom.
– Hát, az valóban nem esik útba – mondta kedvesen az apuka, és
szemmel láthatóan még azt latolgatta, engedje-e a gyereket kíséret
nélkül közlekedni? – Odajutsz egyedül?
– Ó, persze. Már sokszor mentem oda. Ne tessék aggódni miattam!
– Jó, jó… sajnos, túl nagy kitérő lenne… de örülök, hogy
megismerhettelek, Tommy.
Még bizonytalankodott pár pillanatig, de aztán csak odaintett a
srácnak, és elhajtott.
Terrynek hatalmas kő esett le a szívéről; már-már azon
gondolkozott, hogy előkapja a pisztolyát, és véget vet a szívélyes
diszkurzusnak.
Oly sok megpróbáltatáson és véres lövöldözésen ment már
keresztül, de most, valahol mélyen legbelül, rettegett. A keze remegni
kezdett, túl jól hallott és értett mindent, szörnyeknek nyomát sem látta,
még a kis Thomast is nehezen, de értette. Hol vannak a szörnyek? Elvileg
majd minden második embernek szörnynek kellene lennie, vagy nem? Kit fogok
így megölni a Ghul kardjával?
A nyomasztó gondolatot azonnal elhessegette, miközben nézte az
elhúzó autót. Nem késlekedhetett tovább. Meglódult a kis Thomas
után, hogy a megfelelő pillanatban elkaphassa. Tom a közeli
buszmegállóba ballagott; nem sietett, türelmesen várakozott. Alig pár
perce ment el az előző busz, így Terrynek volt némi ideje kitalálni, hogy
mit tegyen. Odalépett a gyerek mellé.
– Tom! – szólította meg Terry. – Megismersz engem?
A gyerek rápillantott, kikerekedett a szeme, hátrálni kezdett. Egy
szó sem jött ki a torkán.
– Az apád vagyok, és érted jöttem. – Próbált bizalomkeltően
beszélni az ijedt gyerekhez. – Meg akarlak menteni. Nagy baj készül…
149
de most már nem kell félned. Már biztonságban vagy, hazaviszlek.
Halhatatlan leszel, van saját Spatulánk. Látod? – mutatta fel Terry a
körülbelül tucat tablettát, ami egy kicsi, nejlonzacskóban lapult ez idáig
a zsebében.
– Seb-zít’ar kabu dot! – kiáltotta Tom. Megperdült, és eliramodott az
iskola mögötti, rendezett kis park irányába. Terry utánaszaladt és a park
elején elkapta a gyereket.
– Seb-zít’ar kabu dot! – sivította rettegve Tommy.
Nem ember többé, nincs más választásom!
Terry rátapasztotta tenyerét a gyerek szájára, magához rántotta.
Hanyagul körbenézett, senkit sem látott. Apró hitelkártyát vett elő,
aminek az egyik oldala éles pengét rejtett. Némi habozás után rábírta
magát arra, hogy használja. A gyerek torkának célozta a kártyát.
Felsértette a nyakát, de nem tudta végighúzni. Irgalmatlan erejű ütés
érte, és ezzel egy időben valaki olyan erővel rántotta hátra, és lendítette
tova, hogy legalább hármat bukfencezett a betonon.
Azonnal felpattant, de még mielőtt bármit tehetett volna, oldalról
kapott egy rúgást. Pont a fegyvert tartó kezét érte a találat, így az apró
penge kirepült ujjai közül, és méterekre állapodott meg egy terebélyes
bokor tövében. A következő pillanatban ököl csapódott az arcába.
Immár azt is látta, ki a támadója: az a sofőr, aki korábban az iskola előtt
ácsorgott. Kiszúrhatta, mi történik, és utánuk szaladt, hogy megvédje
a megtámadott gyereket.
Terry az ütés hatására seggre ült, forgott körülötte a világ.
Nyelvével tapogatta a fogait, de nem tört ki egyik sem. Szeme ismét
élesen látott, épp időben, mert az öltönyös férfi újra ütésre lendítette
az öklét. A „Megváltó” azonban erre már számított, és hárította.
Sikerült feltápászkodnia és ütésváltás alakult ki a két férfi között. A
kreol alak úgy mozgott, akár egy profi bunyós, gyors volt és az ökle
kőkemény; alaposan helybenhagyta Terryt.
A távolból szirénaszó hallatszott, egyre többen jelentek meg a park
bejáratánál. Ahogy figyelte a férfit, erősebb rettegés fogta el. Egy az
ismeretlentől az arcába kapott ütés után Terry már méretes, vicsorgó
fogakat látott. A férfi arcát fokozatosan benyelte a folyamatosan
táguló, vörös mélyedés.
Ez is gúl!
– A fiam! – kiáltotta. – A fiam!
A másik nem értette, mit akar. Néhányan a telefonjaikkal
kameráztak, mások meg a szemüvegekkel babráltak. Terry ott a

150
parkban annyi embertől körülvéve rettentő magányosnak érezte
magát. Groteszk szörnypofák vicsorogtak mindenütt.
Körülnézett, de már nem látta sehol a fiát.
Le kell lőjem őket!... Mindet!...
– A fiam! – Ennyit tudott kinyögni, miközben öblös
nadrágzsebében a fegyverét markolászta.
– Derw’z Abkad Ol – harsogta sztentori hangon az ellenfele, majd
újra felvette emberi alakját Terry előtt.
A kreol sofőr megenyhülni látszott, Terry pedig
elbizonytalanodott. Kapva a kínálkozó alkalmon, összeszedte magát,
ismét felállt, és el akart oldalogni a helyszínről. A kreol bunyós azonban
ezt nem hagyta, megragadta a grabancát, és a földhöz akarta csapni.
– Halott vagy! – sziszegte Terry, elő sem rántotta a pisztolyt, csak
a zseben át az ellenfele ágyékához nyomta a csövét. – Húzz innen,
különben…
A fickó nem erőltette tovább a verekedést. Védekezőn emelte teste
elé mindkét kezét és megvető pillantásokat mért Terryre. Talán nem
fogta fel, nem tudhatta, hogy egy hajszálon múlott az élete,
mindenesetre hagyta elmenni Terryt. Azok az emberek, akik őket
bámulták, csak annyit láthattak, hogy a csetepaté véget ért, és
közönyösen mentek dolgukra. Azt sem tudták, miért estek egymásnak,
az sem érdekelte őket, miért ért véget ilyen hirtelen.
Terry a szeme sarkából észlelte, ahogy Tommy épp felszáll a
buszra, és mire észbe kapott volna, a busz már indult is.
– Hé! – ordította. – Azonnal állj meg!
Futva indult a busz felé, ám az kifordult a megálló öbléből, és mit
sem törődve a hadonászó férfival a forgalmasabb keresztutca felé
gyorsult. Terry pár másodpercig még kalimpált utána, de be már nem
érhette, csak a számát tudta leolvasni.
– T-ötvenhetes! – kiabálta a telefonjába. – Bob, nézz utána… az
ötvenhetes útvonalának!
– Keresem! – jött a válasz.
– Hová megy az iskolától? Mi a következő állomás?!... Siess már! A
kurva életbe!
Nem telt el fél perc sem, és Bob megtalálta a menetrendeket meg
az útvonalakat.
– A park túlfelén van a következő megálló.
Terrynek nem kellett kerülnie, keresztülszelte a parkot, és ismét
látta az ötvenhetes buszt, de megint csak lecsúszott róla. Kurva életbe! A
151
kurva életbe! Kiloholt a főútra, és a bitumenen trappolva követte.
Szerencséje volt, mert a következő kereszteződésnél a jármű kifogott
egy elég hosszú piros lámpát, és neki eközben sikerült leintenie egy
taxit. Úgy ugrott a megállni nem akaró, sárga autó útjába, hogy
csaknem elgázoltatta magát.
– Megvesztél, ember! – süvöltött rá a sofőr.
Terry válasz helyett feltépte az ajtót, és becsusszant az anyósülésre.
– Busz! – zihálta, és a távolodó jármű felé mutatott. – Kövesd a
buszt!
– De, uram, legyen szíves…
– A kisfiam! Ott van a buszon…
További magyarázat helyett az arab kinézetű férfi kezébe nyomott
egy százdolláros bankjegyet, és még egyet, hogy az vita nélkül
együttműködjön vele. Falták a városi kilométereket a busz nyomában.
A taxis a jelentős csúcsforgalom ellenére könnyedén manőverezett az
autók között, kihasználta a buszsávokat, legalább három sárga lámpán
is épphogy átcsúszott, de nem tévesztette szem elől a célt. Terry már-
már kezdte azt hinni, hogy Tom sosem száll le a buszról, de aztán végre
megpillantotta a sárga táskát a megállóban.
A francba! Túl sokan vették körül a gyereket.
– Állj meg! – kiáltotta. – Állj!
Ki akart szállni, résnyire ki is nyitotta az ajtót, de a taxis gázt adott,
még mielőtt utasa elhagyhatta volna a járművét.
– Nem lehet – motyogta, és hátrafelé bökött a válla fölött a
hüvelykjével. Rendőrautó és csuklós busz foglalta el a korábbi
helyüket.
– Nem érdekel! – Terry a kilincsen tartotta a kezét. – Azonnal állj
meg!
A sofőr arabul szitkozódva élesen bekanyarodott egy nyugodtabb
keresztutcába, és Terry végre kiszállhatott a taxiból. Visszafutott a
négysávos úthoz, de időközben szem elől vesztette a fiát, és
elkeseredetten próbálta megtalálni a tömegben. Piros pulóver és sárga
táska! Hol vagy? Bízott benne, hogy észreveszi. Idegesen vizslatta a
tömeget, és az ösztöne vitte előre. Aztán az út túlfelén kiszúrta.
Tommy egy lesötétített, gigantikus terráriumhoz hasonlatos
bevásárlóközpontba tartott.
Tudtam! – lehelte Terry. Követte őt az épületbe, rejtőzködött,
próbált takarásban maradni. Tomot a bejárattól nem messze egy nő

152
fogadta, átölelte. Terry zavartan figyelte az eseményeket. Ez így nem lesz
jó, biztos, hogy gyanút fogott!
Tom időnként hátrapillantott. Terry szerencséjére fákkal és
virágokkal tarkított, ápolt sövény húzódott végig az üvegpláza hosszú
folyosóján. Négy-ötszintes lehetett, de a napfény a földszinti
növényzetet is éppen úgy sütötte, mint a fentebb húzódó óriás
lombhullatókat és bokrokat. Helyenként az épület padlózatai is
üvegből álltak, a több szint ellenére, ha éppen nem takarták el emberek,
akkor a legalsó szintről is látni lehetett az eget. A sövény kellő takarást
biztosított neki, így nem túl feltűnően figyelhette, ahogy a nő és a fiú
két szinttel feljebb beültek egy étterembe.
Terry besietett a legközelebbi ruhaboltba. Nem válogatott, a
mostanitól eltérő színű nadrágot és felsőt markolt az akasztókról, és a
kasszához sietett.
– Uram, na de kérem! – Terry nem akart várni, ellökdöste a sorban
állókat.
Egy kisgyerekes család elé furakodott, letett a pultra ötszáz dollárt.
Nem figyelte az árakat, de biztos volt benne, hogy sokkal több, mint
amennyit a ruhák valóban érhetnek. A visszajárót otthagyta, majd
kisietett az üzletből.
Ott vannak! – konstatálta megnyugodva. Nem törődött a sok
megvető szempárral, visszaszaladt korábbi helyére, és út közben
rángatta magára az új ruhákat.
Tom és a nő még mindig szinte üres asztalnál ültek az étteremben.
Terry immáron nyugodtabban közlekedhetett a plázában.
Megbizonyosodott róla, hogy csak a déli fal felől vannak kijáratai a
központnak. Így jobbnak látta, ha megvárja őket a pláza előtt. Az
épülethez nem tartozott mélygarázs, így az autóval érkezők, a pláza
előtti elkerített parkolónál hagyták a járműveiket, ahol egy gép felkapta
és felkúszott velük az épület keleti falán, a magasban elrejtve azokat. A
hatalmas üvegfelületeken keresztül figyelni tudta a gyereket és a nőt.
Kilihegte magát, és a parkoló vasszerkezetét csodálta, ahogy az óramű
pontossággal tette a dolgát. Az épület fémkarjaként megállás nélkül
járt, cserélgette a megszólalásig hasonló járműveket.
Aztán újra Tommyt és a nőt leste.
Milyen boldognak tűnnek!
Egyre jobban elbizonytalanodott. Talán hagynom kellene meghalni a
többivel. Nem, ő az én fiam, és szükségem van a véremre.

153
 Tom folyton mocorgott, a fejét forgatta, a tekintete ritkán
állapodott meg. A nő nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt.
Többször is jókedvűen kacagott, amire Tom félénk mosollyal reagált,
de az nem időzött az arcán.
– Nem merte elmondani, hogy találkozott velem – állapította meg
Terry.
Türelmesen várt, próbált láthatatlan maradni, de az idő múlásától
egyre idegesebb lett.
– Nem koldulhat itt! – mondta egy láthatósági mellényes fickó,
seprűvel a kezében.
Először nem értette, de aztán kikerekedett a szeme. Új, tarka ruhái
ellenére, vagy talán éppen ezért, nem sokban különbözött a többi
rosszarcú kapucnis alaktól, akik rendre a pláza előtt kéregettek. A tag
nyomatékosan érthetővé tette, ökölbe szorított kézzel kiáltotta, hogy
takarodjon onnan! Terry fájdalmai erősödtek, de ragaszkodott az
elhatározásaihoz annak ellenére, hogy most egy roncsnak érezte magát.
A férfi vállára tette a balját, és a mechanika tette a dolgát: fémes ujjak
préselték össze a vállat.
A fickó csaknem összecsuklott, próbált menekülni a kegyetlen
szorításból, de Terry erősen tartotta. Végül egy hirtelen mozdulattal
elengedte.
– Mi az isten vagy te? – dörzsölte sajgó vállát a takarító.
– Isten vagyok!
– Szörnyeteg vagy! – sivította indulatosan. – Kihívom a
rendőrséget!
– Hívd csak! – kiáltotta Terry.
Ügyet sem vetve a takarítóra berohant a plázába. Mindössze
egyetlen pillanatra vette le a szemét a fiáról, és már nem látta őt.
Végignézett az éttermek előtti hosszú folyosón, és annak a végén
megpillantotta a sárga táskát. Tom a közeli játékboltba lépett be. A
folyosón két rendőr masírozott, legalább négy fegyveres vagyonőr járta
azt a szintet. Az idő telt, Terry már teljesen ki volt az egész napos
várakozástól. Nem gondolta át jól. Csak néhány tablettát hozott, amik
egyre kevesebb időre tették rendbe a szervezetét. Bevett egy újabb
Spatulát, amitől újult előre kapott. A bolt előtt óvatosan elsétált, és
rápillantott Tomra, aki csillogó szemmel tapogatta a legújabb
játékokat.
Gyere már ki, gyere! A kurva életbe! Ahogy a Megváltó visszafordult, a
folyosón még két rendőr sétált felé.

154
 – Akkor a tegnapi meccs szerinted bunda volt? – tette fel a kérdést
a jobb oldali rendőr.
– Naná – bólogatott a másik.
– Hát, az tuti, hogy Potracsenkót nem véletlenül nyomorították le.
– Hányat kapott, tízet vagy tizenkettőt?
– A fenéket, a végén lefejelték és még háromszor hasba rúgták!
– Ja, igen láttam a visszajátszást, a labda meg a pálya másik felén
volt.
– Apropó, miért hagytad ott a meccset tegnap? – kérdezte az
alacsonyabb, majd megfordultak, és követni kezdték Terryt.
– Az asszonyhoz mentem.
– Mi a fenének? Én mondom neked, hogy megcsal téged. Hagyd
már ott a francba!
– Pont ezt akartam kideríteni.
– És?
– Képzeld, barátnője van, egy nővel hentergett.
– Hú, ne bassz!
– Áh, csak szivatlak! – vigyorgott a rendőr, de az idétlen vigyort
sátáni mosoly váltotta fel. Terryt elfogta a félelem.
– Amúgy ba…hkrcs Od’salo.
Elkezdtek átváltozni. A két rendőr fogazata növésnek indult,
állkapcsuk megereszkedett. Szemüket lassan benyelte az arcukon
tátongó egyre nagyobbodó, vörös lyuk.
– Szörnyek! – motyogta döbbenten Terry. Gyorsan körülnézett,
hogy hallotta-e valaki őt. Térde megremegett, már volt célja az életével,
szerette a hatalmat, a hírnevet. Ezekről nem mondott volna le, még a
halál kedvéért sem.
– Nem hiszem el – mormolta. – Csak úgy nyüzsögnek.
– Khar aba' krak. – A morgásszerű, földöntúli hang mögüle jött.
Terry összerezzent.
– Ezek szórakoznak velem. – Úgy érezte alattomosan,
körmönfontan akarják őt becserkészni. – Ez csapda! – motyogta.
A gúlok előtt haladt, el akarta kerülni a találkozást velük. Abban
reménykedett, hogy azok megállnak, vagy eltérnek valamerre.
Kifogyott a türelméből, és hirtelen irányt váltott. Betért egy
ajándékboltba, lázasan keresgélt a polcokon sorakozó vázák,
hamutartók, ezüst képkeretek és díszes szivarvágók között. A gúlok

155
megtorpantak, megálltak és testüket feléje fordították. Látszólag
nyugodtnak tűntek, szájszervük folyamatosan csattogott.
Tűnjetek már el! – őrjöngött magában. Kinézett a gúlokra, és egyre
kevésbé volt biztos a dolgában. Az egyik befelé vette az irányt;
egyenesen feléje tartott. Morgott és fenyegetően viselkedett. Rendőrök,
rendőrök. Próbálta emlékeztetni magát arra, hogy amellett, hogy gúlok,
még rendőrök is, hiszen nemrégen változtak át az orra előtt. Úgy
gondolta, az illető az iratait akarja.
Remegő kézzel nyújtotta át a chipkártyáját, de az még mindig
tartotta a markát, valami mást akart. A másik lény is csatlakozott a
társához. Feszült csend következett.
Terry az oldalához kapott, az eszelős kín zakatolva tört elő az ott
éktelenkedő duzzanatból, éppen csak hozzáért, de az kifakadt.
Féloldalasan begörnyedt a gyomrában keletkező görcstől. Csillagokat
látott a fájdalomtól, de ahogy a sárgásvörös váladék lefolyt az oldalán,
a gyötrelem enyhülni látszott. Terry zsebéből kiesett egy cserép
dísztárgy, amire nem emlékezett, hogy került oda, majd hangos
csattanással tört ketté az üvegpadlón. A gúl Terry pulóveréhez nyúlt,
kissé felhúzta azt, de amint megpillantotta a sebet, hátrahőkölt, nem
csak ő, hanem a boltban lévő emberek is eltávolodtak a
„Megváltójuktól”. Undorral és megvetéssel meredtek rá. Négy-öt
ember lehetett a kis üzletben, mind elkezdett átváltozni. A szemüket
mintha kisatírozták volna és szabadjára kerültek a pokoli állkapcsok.
Terry a jobb kezével a pisztolyát szorította, de olyan erővel, hogy a
markolat felszakította a bőrét. Még mindig nem merte elővenni, aztán
az egyik gúl telefonhoz hasonlatos tárgyat vett elő az övtáskájából.
Píp… píp… píp… és minél közelebb tartotta Terryhez, annál
hangosabban és sűrűbben pityegett, míg végül az összes pittyegés
hangos sípolássá állt össze.
E pillanatban elszabadult a pokol. Terry becsukta a szemét. Lények
rohantak az ajtók felé. A két gúl bukfencet vetve ugrott el Terry
közeléből, majd a pisztolyaikat húzták elő. Az üvegpláza más
fegyveresei is feléje kezdtek rohanni.
Ő kinyitotta a szemét, összpontosított, és olyan gyorsan kapta elő
a pisztolyát, ahogy csak tudta. Nem emelte és tartotta ki, csípőből
tüzelt. Az egyik gúl még be sem fejezte a bukfencét, de egy töltény már
átszakította a koponyáját.
A következő pillanatban Terry is találatot kapott.
Kábító lőszer! – Még csak nem is igazi tölténnyel lőtték meg.

156
 Ezt ő ólommal viszonozta. A gúl, aki nemrég még erőszakosan
követelt valamit tőle, most elveszítette kemény vonásait. Terry nagy
rutinnal célkeresztbe fogta az érkező fegyvereseket, és miközben
folyamatosan tüzelt, fedezékbe húzódott. A közbenső üvegfalak
némelyike berobbant a tucatnyi szélsebes fémdarabtól, de a legtöbb
csak átengedte a töltényeket, és pici lyukak maradtak utánuk. A bolt
rácsa nem leereszkedett, ahogy az lenni szokott a nap végén, hanem
szinte szabadeséssel ejtette foglyul Terryt. Iszonyatos hangzavar,
csattogások, dörrenések, ordítások, sikoltások álltak össze őrjítő
kakofóniává. Nem sokra rá erős dörrenés ütött ki a pisztolylövések
rengetegéből. Egy nagydarab gúl érkezett, és karnyi vastag mordályával
lőtt a Megváltóra. A tölténynek nem állt ellen a fémpult, ami mögött
meghúzta magát.
Terry éles fájdalmat érzett, ahogy az átütött fémen keresztül
eltalálta őt a lövedék.
– Rohadék szörnyetegek! – üvöltötte.
Felfedezett egy ajtót a bolt végében. Kirontott a fedezéke mögül,
közben többször is eltalálta a nagydarab gúlt.
Hát itt vagy?! – mustrálta a revolverét. Az utolsó sorozat a tiéd lesz.
A lény azonban meg sem rezzent a találatoktól, viszonozta a tüzet,
de a legtöbb golyó Terry mögött a „törhetetlen” üvegtáblába
csapódott, amit egyedülálló módon át is ütött. Terry az ajándékbolt
végében lévő, kis raktárhelyiségben találta magát. Ekkor egy golyó
átütötte az erős üvegfalat, a félig nyitott ajtót, felszakította Terry jobb
vállán a húst, és végül a raktár üvegablakán keresztül távozott a
szabadba. Valamiért ide nem biztonsági üveget szereltek, és a golyó
hatalmas, emberfejnyi lyukat ütött. Terry ezt meglátva nekiesett
először a mechanikus baljával, majd egy vascsővel, amit az egyik fal
mellett talált. A lyuk egyre nagyobb lett; és ő már megsejtette a szökés
lehetőségét.
Ekkor azonban hátulról elkapta őt az egyik nemrég lelőtt gúl, aki
eddig eszméletlenül feküdt a padlón. Birkózásba kezdtek, majd a gúl
akkorát lökött rajta, hogy végül mindketten átbucskáztak az ablakba
vájt lyukon, és leestek a mélybe.
Zuhanás közben elsuhant fölötte egy helikopter, mindenfelől
szirénák vijjogtak. Mindez nem tarthatott tovább egy-két
másodpercnél, mert bődületes erővel belecsapódtak a parkolókar által
éppen felfelé vonszolt autóba. Terry a baljával rá tudott szorítani a
tartókeret vascsövére. Azt hitte, a válla kiszakad a helyéről, de végül a

157
szervomotorok és az ízületei is tartották magukat. A gúl nem volt ilyen
szerencsés; ő lepattant a széttört autóról, és negyvenméteres zuhanást
követően a betonba csapódott.
Még élek, konstatálta Terry.
A parkolókar felért az épület tetejére, ő azonnal elengedte a csövet
az üvegpláza murvás része fölött. Azonban ezt elsiette; még sokkal
magasabban volt, mint várta, rosszul becsülte fel a távolságot.
Legalább három métert zuhant. Talpra érkezett ugyan, de a bal lába
megadta magát az óriási terheléstől, irtózatos reccsenés kíséretében a
térde visszahajlott.
Helikopterek köröztek fölötte. A közeli ajtó kicsapódott, gúlok
rontottak ki rajta. Mindenfélét ordibáltak.
Terry fél lábra állt, megkapaszkodott egy függőleges vascsőben, és
lőtt mindenkire, akit csak látott. Viszonozták a tüzet, golyók szaggatták
a testét, a fájdalom már túllépett minden létező határt, de ő még mindig
állt. Elővette a különleges távirányítót, a Ghul kardját, és látványosan
annak gombjára helyezte az ujját, aminek a hatására a tüzelés
abbamaradt.
– Állj! – süvöltötte félőrült, deliriumos állapotban. – Rájöttetek,
ugye?... Ha ezt megnyomom, nektek végetek! Minden hozzátok
hasonló undormányt elpusztítok ezen az átkozott planétán!
Vért köhögött fel.
– Dobja el a detonátort! – szólította fel egy gépies hang.
– Én csak a fiamat… akartam visszakapni – mondta elgyötörten,
könnyes szemmel Terry. – Nem értitek? Helio megmenteni akarja a
világot, nem pedig elpusztítani! Leromboljuk a tornyot! – nevetett. –
És akkor ti mit tesztek? Nem tudjátok… mert nem is vagytok
emberek! Hát persze hogy nem!
Vigyorral a száján rogyott össze, a lassan szivárgó fájdalomtól a
gondolatai teljesen szétestek.
– Nektek annyi… Megdöglötök mind!
Az órát figyelte: 18:59:56… 57…58… 59… 19:00:00…
19:00:01.
Hagyta, hogy leteljen az idő, elmúlt hét óra, és ő nem nyomta meg
a gombot.
NEM NYOMTA MEG!
A zöld led vörösre váltott. Valami, legbelül a lelkében, végül nem
engedte, hogy megtegye. Az élen álló behemót gúl farkasszemet nézett
vele, megmerevedve tartotta rá a fegyverét.

158
 *****

Teltek a másodpercek a patthelyzetben, és Terry már nem akart

semmi mást, csak véget vetni ennek az egésznek: a fájdalomnak, a
tehernek és a helyzetnek. Tudta, ha megnyomja a gombot, akkor a gúl
végre cselekszik.
És akkor végre vége!
A feszültség egyre nőtt, míg a város zaja oly mértékű lármává
erősödött, hogy magára vonta többek figyelmét. A közelből
fékcsikordulás hallatszott, majd fémes csattanás. Valaki balesetet
szenvedhetett, és minden bizonnyal a fejével nyomta folyamatosan az
autó dudáját. Terry hangos pittyegést hallott a nadrágzsebéből, és ez
újra eszébe juttatta eredeti célját. Tom! Szerettelek!
– Szörnyetegek, nem félek tőletek! – nyögte ki, majd mosolyt
formált szájával a vicsorgó fenevadakra, és megnyomta a gombot.
Nem éppen az történt, amire számított, de a látványos hatás nem
maradt el: az eszköz felrobbant és darabokra szakította a testét.
A tőle legalább hat méterre lévő kommandóst a detonáció ereje
nekicsapta az egyik távolabbi szellőzőnek. Még legalább ketten
megsérültek, de a többiek kábultan botorkáltak elő a fedezékük mögül.

*****

Egy adóvevő recsegett egyre hangosabban.

– Bravó kettő! Ne közelítsék meg a célpontot! – Statikus zaj és
némi sistergés hallatszott. – Bravó kettő! Ismétlem: ne közelítsék meg
a célpontot!
Újabb helikopter jelent meg a tető fölött.
Fegyveresek csúsztak le róla köteleken, miközben a kommandósok
egy része leszivárgott a tetőről, és katonák váltották fel őket. Az egyik
férfi az öblös puskájából egy fémhálót lőtt Terry élettelen testére. A
háló becsapódásától a test maradványai több métert csúsztak a
murván.
– Itt, Bravó egy. A terület tiszta. – Rendőr nyomozók és
magasrangú tisztek jelentek meg a helyszínen.
– Mondja, Mr. Sanchez, mit tudunk erről a férfiról?
– Százados, most kaptuk meg az aktákat róla. Az orosz különleges
ügyosztály két nyomozója a helyszín felé tart. Pillanatokon belül itt

159
lesznek. Ők részletes tájékoztatást nyújtanak majd, de addig is szedjük
össze, amit eddig tudunk. Ez a férfi itt Kölsch, Terry. Nemzetközi
elfogatóparancs van ellene. Bizonyos Dimitry Potr nevén hamis
adatokkal utazott be az országba. Az, hogy mit akart és miért
robbantott, az még nem tisztázott.
– Ránk értette azt, hogy szörnyek?
– Minden valószínűség szerint igen, de átnézem a jelentést. Lehet,
írnak erről valamit.
– Arra nem lesz szükség. Nézze, itt vannak! – A két orosz
megjelent a tetőn.
– Ponz százados, az urak itt Andre és Gurbacsov, az orosz
különleges ügyosztálytól – mutatta be a tiszteket egymásnak egy magas
rangú katona.
– Tiszteletem, uraim. Szeretnék mindent tudni arról, hogy ez a férfi
miért lövöldözött a városomban. Miért közölték előre, hogy holtan is
veszélyes? Talán képes hamvaiból feltámadni?
– Akkor kezdjük az elején. Okunk van feltételezni, hogy ez a férfi
egy Spatula nevű drog hatása alatt áll. Bizonyos esetekben előfordulhat,
hogy valaki feléled, de a szerről nem rendelkezünk kellő mennyiségű
információval. – Andre kinézett a hullára. – A sérülése túl súlyos
ahhoz, hogy visszajöjjön, de nem árt vigyázni. Ezenkívül súlyos
mentális zavarban szenvedett. Az internetes média segítségével
háborút hirdetett az Islem ellenségei és a „szörnyek” ellen.
– Akkor nekünk mondta – mosolyodott el a százados.
– Valószínűleg a megtébolyult elme a rendvédelmi egységeket
nevezte szörnyeknek. Több egységet küldtünk már a székhelyére, de
eddig nem sikerült elfognunk.
– Okunk van feltételezni, hogy egy nagyszabású terrorakción
dolgozhatott Kölsch Terry, alias, Megváltó – vette át a szót
Gurbacsov. – Kölsch felvette a kapcsolatot az egyik legnagyobb
terrorszervezet vezetőjével, egy bizonyos Dzsinn-nel.
– Tudjuk, hogy ki ez a Dzsinn?
– Teljes inkognitó övezi, viszont az orosz akták párhozamot
vonnak a Servatov Corp és a terrorszervezet pénzügyeivel.
– Százados, ezt látnia kell! – szólt izgatottan egy fiatal tiszt. –
Kölsch telefonja még működik, és egy üzenet olvasható rajta.
– Mit ír?

160
 – Megváltó! Az idegen átvert minket! A frissítés már több mint egy
hete történt. – A telefon a felhőkarcoló távolabbi pontján hevert
megrepedt kijelzővel, csodával határos módon túlélte a detonációt.
– Más nincs?
– Szakemberek kellenek ahhoz, hogy a telefonzárat feltörjék.
– A fenébe! Uraim, a maguk terrorista vezére átverte ezt a
tébolyultat? Mit frissítettek egy hete? Nem tetszik ez nekem. Mi a fene
folyik itt?
– Egy hete globális hackertámadás keretében számos fontos
szervert ért támadás. Kormányzati-, banki- és médiaszolgáltató-
szervereket támadtak. Azonkívül, hogy leterhelték a szervereket,
semmilyen kárt nem észleltünk. Nem próbáltak meg fontos fájlokat
letölteni vagy számlákat feltörni. A médiaszervereken hagytak egyedül
nyomokat, de azok tartalma publikus bárki számára. Értelmetlennek
tűnt az egész.
– Mi értelme van feltörni egy szervert, ami csak reklámokat küld
szerte a világba?
– Talán nem letölteni akartak valamit, hanem feltölteni. Ez a férfi
dzsihádot hirdetett, nem?
– Igen, de ha népszerűsíteni szerette volna a hadjáratát, akkor a
kampányvideói már megjelentek volna különböző oldalakon, és ha
látjuk, akkor tenni is tudunk ellene, szóval ennek nincs értelme.
– Talán nem azt akarták – mondta a százados, majd felkapta a fejét,
mert robajt hallott a távolból.
– Százados! Jelentést kaptunk tíz öngyilkosságról.
– Ramirez, az öngyilkosságok várhatnak, ez egy terrorista! Talán az
egész város veszélyben van.
– Éppen ez az! Az öngyilkosságok száma folyamatosan növekszik.
– Ramirez ránézett a telefonjára, amin egy új üzenet villogott. –
Jézusom, egy perce sem kaptam a diszpécser üzenetét, de most újat
küldött: Nyolcvan esethez riasztottak tíz perc leforgása alatt.
– A fenébe! Mi történik itt? Miért robbantotta fel ez a Dzsinn
Kölscht?
– Nem tudom, de úgy érzem, mostantól minden meg fog változni.
– Tennünk kell valamit! Szálljon be mindenki a helikopterbe, az
őrsre megyünk!

161
 13. TOM ÚJ ÉLETE

Tom azt hitte, nehezen fogja megszokni az új otthonát, de

kellemesen csalódott. A nevelőanyja, Teresa mindent megtett azért,
hogy az ekkor már kilencéves Thomas jól érezze magát az új
családjában és Amerikában egyaránt. Teresa és Bill sokat nevettek,
együtt jártak a Central Parkba korizni, bringázni, olykor csak a zöld
füvön heverészni, miközben egy pléden elnyúlva hallgatták, ahogy
Teresa felolvassa a számára érdekes cikkeket, írásokat. Néhány hónap
után azonban a helyzet megváltozott; Bill egyre ritkábban vett részt a
családi kiruccanásokon és megsűrűsödtek a veszekedések is, majd
nevelőapja elköltözött. A szülők még néhányszor találkoztak ugyan, de
többnyire már csak Tommal foglalkoztak. Elmondták neki, hogy nem
miatta váltak külön, a fiú mégis önmagát hibáztatta a történtekért.
Talán balszerencsét jelent az ittlétem, tépelődött. A sok szörnyűség után,
amit átélt, keserves volt látnia, ahogy új családja tönkremegy, a szülei
külön élnek. Ugyanakkor furcsállotta, de megkönnyebbült, hogy
Teresa a lelki válsága ellenére is kitartott mellette és egyedül is tovább
nevelte.
Mindezektől eltekintve Tom szerette az új életét és Amerikát.
Korábban nem is remélte, hogy egyszer majd a hollywoodi filmekből
ismert, meseszerű, idilli életet élhet; Teresát imádta, Bill pedig
elhalmozta játékokkal. Előkelő iskolába járhatott, ahol új barátra lelt:
Agramra, egy vörös hajú, szeplős képű, csodálkozó tekintetű fiúra.
Amikor először látta meg őt, a nagyobbak épp lökdösték, kigúnyolták
és veréssel fenyegették. Agram egy örökké tűnődő, álmodozó fiú volt,
aki mintha nem is a földön járt volna, és persze, hogy a kötekedők
céltáblájává vált. Thomas ekkor már meg tudta védeni magát, és nem
csak önmagát. Sosem bírta tétlenül nézni, ha valakit bántanak a
közelében. Odament most is, és a veszéllyel mit sem törődve bátor
fellépéssel kiszedte Agramot bántalmazói markából. Azóta nem
egyszer húzta már ki a bajból, barátok lettek és a nagyobbak
megtanulták, hogy Tomasszal nem érdemes újat húzni, mert egy ideje
ő már nem ismer félelmet. Fiatal kora ellenére nem félt a frusztrált
162
kölyköktől, akik a kisebbeken próbálják meg kiélni elfojtott vágyukat
az elismerésre.
– Hogyhogy te sem hordasz szemüveget? – kérdezte tőle Thomas,
miközben egymás mellett csimpaszkodtak a tornatermi bordásfalon az
óra vége előtt néhány perccel.
– Á, ne is mondd! Tőlem is elvették, ahogy tőled. Bár én azt
hiszem, semmi rosszat sem tettem.
– Ilyen gonoszak a szüleid?
– Azt mondták, hogy túl sokat használom, és csak úgy elvették.
– Sajnálom – mormolta Thomas. – Szerintem én ma délután
fogom visszakapni az enyémet – hazudta, mert nem merte bevallani,
hogy eddig nem volt neki. Teresáét használta olykor, de most nagyon
remélte, hogy kap sajátot, amit oda vihet, ahová csak akar, és felteheti
rá azokat a játékokat, amikről a többiek megállás nélkül fecsegnek.
Tom ilyenkor hülyének érezte magát, mert ezekről csak videók alapján
értesült, és ezt már rettentően unta.
– Jó neked – nyögte Agram.
– Fel a térdet! – kiabálta a kisportolt tornatanár a hatalmas terem
túlsó végéből. – Agram! Nem lazsálni… Na, még tízszer!
– Nem ugrasz át délután? – zihálta Thomas, miután végeztek a
gyakorlatokkal, és leszállhattak a padlóra.
– Ma délután apámhoz kell mennem, a céghez – mentegetőzött
Agram. – Baromira utálom, de muszáj, szóval, nem hiszem…
– Hát jó, én sem tudom, meddig leszek a belvárosban. – Ekkor
felugrott Thomas órájából egy holografikus felirat: „Itt várlak a
plázánál, Picúr! Az ötvenhetessel gyere, millió pusszancs!”
– Téged Picúrnak hívnak? – nevetett Agram.
– Na, gyorsan felejtsd el! – vörösödött el Thomas.
– Ezt nem lehet. Már megy is ki az instára! – vigyorgott Agram, és
úgy tartotta maga elé az óráját, hogy Thomas kivetített üzenete jól
olvasható legyen, ha fotót készít, de az ujját távolabb tartotta a
fotókészítő ikontól.
– Ez tök béna, de ha te ettől boldog vagy, csináld, kit érdekel! –
vont vállat Thomas. – Teresa jó arc, ő az egyetlen, akinek ezt elnézem.
– Oké, köztünk marad, ha tök őszintén válaszolsz valamire –
engedte le a karját Agram. – Tényleg megbuktál Oroszországban?
– És most pár levezető kör! – harsogta a tanár.
– Most cseszegetni fogsz? – mordult rá Thomas a fiúra, miközben
lassú köröket futottak a teremben.
163
 – De érzékeny lettél! Hisztizel, akár a lányok – zihálta Agram. – Mi
van, nem mered elmondani?
– Megbuktam, na és mi van akkor? Ezt is apámnak köszönhetem!
– horkant fel Thomas. – Amúgy meg évvesztes vagyok, és
Oroszországban hamarabb kezdik a sulit. Szóval nem gáz, hogy
megbuktam. De mindegy is, hagyjuk.
A tanár belefújt a sípjába, ezzel jelezve, hogy az órának vége. A fiúk
lihegve baktattak az öltöző felé. Thomas szándékosan gyorsította meg
lépteit, nem szerette volna magát további élcelődő kérdéseknek
kitenni. A zuhanyzóban elkerülte a barátját, és már a piros pulóverét
húzta fel, amikor Agram kilépett a zuhany alól. Thomas sietve a
táskájába gyömöszölte izzadt rövidnadrágját és pólóját, majd sietve a
vállára vette hátizsákját, és kiviharzott. Agram csak a kijárat előtt érte
be.
– Thomas! – kiáltotta. – Figyi, nem akartalak megbántani, csak
hecceltelek. Oké?
– Nem gáz!
– Oké, akkor menjünk! A sofőrünk eldob a plázáig… Picúr!
– Hékás, ne feszítsd túl a húrt! – nevetett rá Thomas.
A fiúk elindultak az autóhoz. Végigballagtak az iskola előtti parkon,
amit gondosan nyírt, zöld sövény keretezett. Alig két méterre jártak az
autótól, amikor Agram megtorpant:
– Basszus! Vissza kell mennem a dzsekimért. Megvársz?
– Nem – rázta a fejét Thomas. – Inkább az ötvenhetessel megyek.
– Tom, velünk tartasz? – kérdezte egy másik osztálytársának,
Lenynek az apukája, de Tom addigra már a közeli buszmegálló felé
vette az irányt.
– Nem lehet! – kiáltotta vissza.
A férfi meglepődött.
– Na, miért nem?
– Ma nem lehet, a belvárosba megyek.
– Nem a környéken laksz?
– De igen, csak anyámmal találkozom a Brooklyn Heightson –
felelte Tom.
– Hát, az valóban nem esik útba – mondta az apuka. – Odajutsz
egyedül?
– Ó, persze. Már sokszor mentem oda. Ne tessék aggódni miattam!
– Jó, jó… sajnos, túl nagy kitérő lenne… de örülök, hogy
megismerhettelek, Tommy.
164
 A megállóban nem sokan várakoztak. Egy férfi toporgott a
menetrend tábla előtt, miközben telefonált, a dühét igyekezett a vonal
másik végén lévő személyre zúdítani, amiért lekéste a korábbi járatot.
Egy idősebb hölgy pedig a táskáját szorosan magához ölelve ült a
váróban a padon. Hidegen végigmérte Tomot, amikor az letelepedett
mellé, és még szorosabban fonta karját a táskájára. A fiút nem zavarta
a nő ellenszenve, az iskola előtti járdát figyelte, és a csoporttársait,
akikért a szüleik vagy azok sofőrjei érkeztek sorban és parkoltak le
autóikkal a járdaszél mellett. A gyerekek már messzebbről felismerték
az autókat, és beszálltak. Tomot rossz érzés kerítette hatalmába.
Először meg sem tudta határozni, mi lehet az oka, de néhány
másodperccel később egy fekete ruhás alak jelent meg mögötte, akinek
láttán meghűlt a vér az ereiben.
– Tom, megismersz engem? – kérdezte a férfi, miközben lehajtotta
fejéről a kapucniját.
A gyereknek kikerekedett a szeme, felugrott a padról, majd hátrálni
kezdett az iskola irányába. Kiáltani szeretett volna, de egy hang sem
jött ki a torkán.
– Az apád vagyok, és érted jöttem. Meg akarlak menteni. Nagy baj
készül… de most már nem kell félned. Már biztonságban vagy,
hazaviszlek. Halhatatlan leszel, van saját Spatulánk. Látod? –
lebegtetett Terry egy kis átlátszó zacskót, amiben egy tucat tabletta
himbálózott.
– Segítség! Segítség! – sikította Tom, majd elfutott az iskola előtti
park felé. Terry utánaszaladt és a park elején elkapta a gyereket.
– Segítség! – sivította rettegve Thomas.
Terry rátapasztotta kezét a gyerek szájára, miközben szorosan
magához húzta. A fiú igyekezett kiszabadulni a szorításából, a fejét
rángatta, rúgkapált. Ekkor az apja elővett egy hitelkártyát, aminek az
egyik oldala éles pengét rejtett. Némi habozás után végighúzta volna a
fiú nyakán, de nem tudta mélyen a bőrbe mélyeszteni a pengét, mert
Agram sofőrje megragadta a karját, és hátrarántotta Terryt, aki elterült
a betonon.
Thomas a kezét a sebre szorította, és legszívesebben bömbölve
összekuporodott volna, de most az életéről volt szó. Ahelyett, hogy ott
maradt volna, segítségért kiabálva, hátha a közeli felnőttek megvédik
őt, pánikszerűen menekült. Meglátta, ahogy a busz beáll a megállóba,
ő pedig rohanni kezdett a hátsó ajtaja felé, remélve, hogy a kevés
felszálló utas ellenére lesz elég ideje elérni a járatot.

165
 – A fiam! A fiam! – hallotta még maga mögött az apja hangját, de
nem fordult vissza. Sikerült felugrania a buszra, épp mielőtt az ajtó
becsukódott volna. Apja szavai, hangja még visszhangoztak a fülében,
miközben az ajtónak támaszkodva a nyakából szivárgó vért törölgette.
Az utasok eleinte döbbenten figyelték, néha-néha összesúgtak,
ahogy Thomas az egyik ajtóhoz közeli üléshez botorkált.
– Jól vagy? Minden oké? – szólongatták miután leült. Ő csak
bólogatott, és azt motyogta, hogy „semmi baj, rendben vagyok”.
Minden izma megfeszült a sokktól, egyre jobban megkönnyebbült,
ahogy a könnyei szinte zivatarként törtek utat az arcán. Nem vágyott
másra, csak nevelőanyja ölelő karjaiba bújni. Tom időben észrevette a
megállót, ahol le kellett szállnia. Teresa a megállóban várta, és a busz
ablakait kémlelte, hogy biztosan rajta van-e.
Tom szinte egy ugrással lent termett a megállóban, odafutott,
hozzábújt, átölelte.
– Mi az, drágám? – kérdezte a nő, miközben a fiú egyre
szorosabban fonta köré a karjait. – Csak nem bántottak az iskolában?
– Dehogy, nem történt semmi, tényleg – hazudta Thomas. – Csak
egy kicsit összekaptunk Doyennel, tudod azzal a lóképű gyerekkel,
akiről a múltkor meséltem.
– Verekedtetek? – nézett kérdőn Teresa a gyerekre, miközben a
nyakán húzódó sebet vizslatta. – Atyaég! Ez mi? Megvágott valamivel?
– Dehogy, csak egy kis karcolás – legyintett Thomas. – Ő is
megkapta a magáét – tette hozzá. Teresa leguggolt, hogy jobban
szemügyre vehesse a sebet.
– Tényleg nem vészes, de amint hazaérünk, ellátjuk. De most…
szeretném tudni, pontosan mi történt. – A nő megfogta a kezét, és
elindultak, de amilyen gyakran csak a városi forgalom engedte,
tekintetével a gyereket fürkészte.
A fiú hallgatott.
– Tudom, hogy nem könnyű neked. Az emberek nehezen fogadják
el, ami új. Talán egy kicsit félnek is tőle.
– Tőlem félnek? – nézett fel Thomas, aki eddig az utcán rohanó
emberek között Terryt kereste, hogyha az apja valami módon követni
tudta, időben észrevegye.
– Hogyne, hiszen erős vagy… Billt is könnyedén lebirkóztad. –
Mosolygott együttérzően az anyja. – De ha úgy gondolnád, hogy
ellustultál az utóbbi hetekben, hamarosan folytathatjátok Bill-lel a
mérkőzéseket.
166
 – Hazaköltözik?
– Igeeeen! – kiáltott fel Teresa örömében. – A jövő héttől újra
velünk fog lakni.
– És a néni, akivel most lakik?
A nő elengedte a füle mellett a kérdést.
– Emlékszel arra az isteni sültre, amit itt ettünk? – mutatott Teresa
válasz helyett a Pláza egyik emeleti üvegablakára, ahova graffitiszerű
felirattal a Bravo Barbecue nevet festették.
– Igen, miután megkóstoltam, azt mondtam, ez az új kedvencem.
Nem azért mondtam ám. Te is istenien főzöl, csak úgy értettem, hogy
itt a Plázában a kedvencem.
– Van kedved felmenni? Van még egy meglepim… – tette hozzá
fülig érő szájjal Teresa.
– Naná! – lelkesedett a fiú.

*****

Thomas Terryről szinte teljesen megfeledkezve szedte a lábát az

anyja mellett. Izgatott volt a meglepetés miatt, de annak örült a
leginkább, hogy Bill-lel újra teljes családot alkotnak hamarosan. Ők
hárman, ahogyan a legelején. Ettől nagyobb örömet aligha szerezhetne
számára bármiféle ajándék; végre újra teljes lesz az élete. E gondolatra
megszorította Teresa kezét, aki egy mosollyal viszonozta
ragaszkodását, miközben ráléptek a mozgólépcsőre.
Az étterem épp olyan volt, amilyenre Tom emlékezett. A tágas
bokszokban lévő asztalok közepén ugyanolyan rombusz alakú, kis
terítők hevertek, mint legutóbb; fehéren, tisztán várták a vendégeket,
rajtuk az üvegre festett felirat kicsinyített másával. Ők a lépcső melletti
egyik asztalnál foglaltak helyet.
Kisvártatva megjelent a pincérnő, aki mindkettejüknek adott egy-
egy étlapot, majd elviharzott. Teresa letette maga elé az asztalra a
sajátját, majd ráhelyezett egy tenyérnyi méretű, hosszúkás dobozt, és
Tomra kacsintott:
– Rajta! Bontsd ki!
Tom kinyitotta, és könny szökött a szemébe. Nemcsak, hogy
megkapta a vágyva vágyott hololencsét, de ráadásul a létező legújabb
modell lapult a csomagolás alatt, egy sokkal modernebb, jobb, mint
amivel Meleúzban játszott. Apjától sosem kapott volna sajátot, még az

167
övét sem szívesen adta oda. Csak tőrt a testébe és fájdalmat kapott tőle,
kis híján majdnem árva lett.
– Miért? Miért pont én? – fakadt ki Tom.
– Nem értem, drágám. Mire gondolsz?
– Sosem mondtátok el, miért pont én. Hogy találtatok rám ott,
Oroszországban.
– Nem gondoltuk, hogy tudni szeretnéd azok után, ami történt.
– Pedig szeretném tudni, hogy annyi gyerek közül ebben az óriási
világban, miért pont engem választottatok.
– Néha az igazság olyan lelombozó, de ha komolyan tudni
szeretnéd, akkor nem bánom. – Teresa figyelte Tom reakcióját, majd
folytatta: – Tudod, nekünk sajnos nem lehet saját gyerekünk, de mindig
szerettünk volna örökbe fogadni egyet. A korom miatt, csak a nyolc év
körüli gyerekek jöhettek szóba, és te részt vettél egy nemzetközi
adoptációs programban. Az interneten találtunk rád, és nagyon
megtetszett az, amit olvastunk rólad. Tudod, mi is az IT-Arénával
foglalkozunk, így időnként elutazunk. Aztán amikor üzleti úton jártunk
Oroszországban, Permben töltöttünk két hetet. Megnéztük a
környékbeli árvaházakat, így találkoztunk személyesen is. A többit, már
ismered.
– De akkor sem értem, miért pont én. Putyin sokkal jobban
megérdemelt volna benneteket.
– Jaj, ne mondj ilyet! – szökött Teresa szemébe könny. – Őt
különben sem hozhattuk volna el. Meleúzban te voltál az egyetlen, aki
bekerült a programba. Tudom, mit érzel a kis barátod iránt, és annyira
sajnálom…
– Olyan jó lenne, ha ő is jó helyre kerülne! Én annyira
szerencsésnek érzem magam – sütötte le a szemét.
– Nem tetszik? – kérdezte Teresa, mert Tom csak tétován forgatta
a kezében az apró eszközt.
– De, nagyon is. Gold Edition. Limitált széria, amihez húsz játékot
lehet választani díszdobozban – mondta félig szomorkásan. – Ha ezt
Bill meglátja…
– Ó, édesem, Bill holnap ér vissza az üzleti útjáról, de annyit
elárulhatok, hogy az ő ajándékának is legalább annyira fogsz örülni,
mint ennek a szemüvegnek.
– Ne már! Ez komoly? Tőle is kapok valamit? – hebegte a fiú. – Ha
nem tudom meg, mi az, aludni sem bírok majd.
– A manóba! Igazad van. Úgysem tudok titkot tartani.
168
 – Akkor elmondod? – tapsikolt Tom egyre jobb kedvvel.
Teresa elgondolkodott, majd kisvártatva bólintott, és intőn
hozzátette:
– De ez Bill ajándéka, és ha megtudod, mi az, nem fogsz neki úgy
örülni, amikor megkapod, mintha meglepetés lenne.
– De már úgyis elszúrtad! Most már meg kell mondanod! Vagy azt
szeretnéd, ha karikás szemmel venném át? – Teresa csak rázta a fejét.
A fiú könyörgőre fogta: – Naaa… légy szíves! Ígérem, nagyon meg
fogok lepődni, csak kérlek, mondd el most!
– Rendben, nyertél! – vigyorgott a nő, titkon már alig várta, hogy
láthassa a fia szemében megcsillanó örömöt. – Szóvaaal… – húzta az
időt – elvisz minket Disneylandbe, ééés… kapsz tőle egy IT-Jegyet a
mostani 12+-os játékra, megkapod IT-Online-ban, de kipróbálhatod a
valóságban is.
Thomas szeme újra megtelt könnyel, nem az ajándék miatt, hanem
attól, hogy mennyire szerencsés, amiért egy ilyen önzetlen, szerető
családra lelt. Eszébe jutott az apja, Terry. Elöntötte az a torokszorító
érzés, ami kora délután a buszmegállóban és a buszon kerítette
hatalmába. Mintha e pillanatban is apja keze nehezedne a vállára, arra
készülve, hogy lecsapjon rá és örökre szétzúzza törékeny életét. A
nyakához nyúlt, és kitapintotta a sekély vágást. Arra emlékeztette, hogy
az apja bármelyik pillanatban megtámadhatja őket. Teljesen őrült!
Talán Teresát is megpróbálná megölni.
Valamit tennem kell, de mit tehetnék?
– Ne aggódj, anya, csak örömömben sírok – hazudott sokadjára
Thomas, és kézfejével kitörölte a szeme sarkában gyülekező könnyeit.
Látszott Teresán, hogy ebben igencsak kételkedik.
– Átmenjünk a játékboltba kiválasztani a játékokat? – kérdezte;
igyekezett jobb kedvre deríteni a fiát.
Thomas buzgón bólogatott.
A folyósokon rendőrök és biztonsági őrök vegyültek el a jómódú
vásárlók és diákok között. Thomas az apját kereste a tömegben,
minden feketébe öltözött kapucnis férfit alaposan megnézett, de
Terrynek nyomát sem látta. Úgy gondolta, egyelőre biztonságban
vannak.
A boltban katonásan sorakoztak a játékok. Igazából a különféle
díszdobozoknak nem a benne rejlő optikai meghajtó miatt volt
jelentősége, hanem egyszerűen csak azért, mert így kapott a vásárló
valami kézzelfoghatót is, amit polcra tehetett. Thomas rövid időn belül

169
megnézegetett legalább fél tucat dobozt. Képeskönyvszerű leírásokkal,
segédletekkel és a hivatalos letöltőkódokat tartalmazó adatlapokkal
borította be az eladópultot, amik még hozzátartoztak a játékokhoz.
Próbálta húzni az időt, amennyire csak tudta, mert úgy érezte, amint
kimennek a boltból, valami rossz fog velük történni: mindent elveszít,
amit Amerikától, a nevelőszüleitől kapott. Igen, talán Teresát és Billt
is.
– Kicsim, eddig még egy játékot sem választottál ki – jegyezte meg
türelmesen Teresa. – Ha nem tudsz dönteni, kiválaszthatjuk otthon is,
kényelmesen, a netről.
– Nem, anya, szeretnék néhányat hazavinni – felelte remegő
hangon Thomas. – Tudod, egy ilyen játékot az ember egy életre választ.
Sokáig, talán hónapokig fogok majd a kedvencemmel játszani. Ezt a
döntést nem szabad elkapkodni.
A sok jó hír még nagyobb kontrasztba emelte a közelmúlt emlékeit,
és azon kapta magát, hogy ismét Putyinra gondol. Teresa már
számtalanszor passzolta a témát, de gondolta, most nem hagyja magát,
hiszen mégiscsak a tizedik születésnapja van.
– Olyan jó lenne végre beszélni Putyinnal. Küldenék neki néhány
játékot. Tudom, hogy ezt imádta – emelt fel egy dobozt, aminek a
borítóján egy vörösre maszkírozott katona állt mesterlövész puskával
a kezében. – Én annyi mindent kaptam már tőletek, ő viszont senkitől
semmit. – Tom szája megremegett és folytatta: – Mondd el! Légyszíves
mondd el, hogy miért nem beszélhetek vele.
– Ne csináld ezt, drágám. Bármit kérhetsz, csak ezt az egyet ne kérd
tőlem!
– Meghalt? – tört ki a fiúból.
Teresa bólintott, és úgy tűnt, hogy megkönnyebbül, ahogy Thomas
is.
– Ne haragudj, Picúr, de nem tudtam, hogy mondjam el.
– Tudtam…Tudtam… – Percekig küzdött a könnyével, aztán
ismét megszólalt. –Talán jobb neki, ott fent. Itt a földön, nem sok jó
történt vele.

*****

Ekkor hangos fegyverropogás és szirénák vinnyogása töltötte be az

épületet. A bolt személyzete azonnal kitessékelte a bent lévőket, és
170
leeresztették mögöttük a biztonsági rácsot. Kommandósok árasztották
el a plázát, és rendőrök terelték a kijáratokhoz a vásárlókat, járókelőket.
– Úristen, mi történik itt? – sápadozott Teresa.
Az események felgyorsultak, és mire ők ketten felocsúdtak, már
messze kerültek a plázától. Magasvasúttal utaztak haza a tömbházig,
amelyben Teresa tágas, belvárosi lakása volt.
Nem sokkal később már felfelé vitte őket a lift, és alig pár
emeletnyire jártak a biztonságot jelentő családi fészektől, amikor
valami történt. Teresa fuldokolni kezdett, és a torkát tapogatta.
– Nem… kapok levegőt!... Nem… kapok… levegőt…! –
sápítozott.
– Anya, mindjárt fent vagyunk.
– Nem… kapok levegőt… Thomas! – lihegte egyre
kétségbeesettebben a nő, miközben teljesen kivetkőzött magából.
– Anya! Anya! Ne csináld!
Teresa rácsapott a STOP-gombra, megállította a liftet, és amint
nyílt az ajtó, szinte kibukott belőle, épp csak térdre nem zuhant. A
blúzával legyezve magát igyekezett több, hűvösebb levegőhöz jutni.
– Anya, mi történik veled? Gyere vissza!
Teresa visszafordult, és kihúzta a liftből Tomot is.
– Nincs levegő… odabenn megfulladok – magyarázkodott. –
Gyere, menjünk fel gyalog!
Megragadta a fiú karját, és elindultak felfelé a lépcsőn. Még alig
félemeletet tettek meg, amikor kiabálást és lábdobogást hallottak, majd
pár pillanattal később valaki beléjük csapódott szemből. Teresát a
falnak lökte, Tomot pedig csaknem elsodorta.
Jóformán még vissza sem nyerték az egyensúlyukat, amikor újabb
emberek érkeztek – férfiak, gyerekek és nők vegyesen –, tömegesen
menekültek lefelé.
– Mi történik? Mi ez az egész? – kérdezgette a nő, miközben egyik
kezével fia karját markolta, a másikkal a ruháját, azzal próbált plusz
levegőt terelni a tüdejébe.
– Tűz van! – ordítoztak. – Ég a ház!
– Ne állják el az utat… fussanak!
Ekkor egy izmosabb férfi nekicsapódott Teresának, és a fiú karja
kicsúszott az ujjai közül. A hömpölygő áradat egyre lejjebb sodorta a
gyereket, nem tudott kitérni előlük. Aztán amint lehetett, Tom
behúzódott az egyik lépcsőforduló sarkába, megvárta, míg egy
népesebb csoport elrobog előtte, aztán ha csak oldalazva is, de a lépcső
171
szélén visszamenjen az anyjához. Az áradat csendesedett és a fiú
elindult felfelé, szembe az újabb menekülőkkel.

*****

Anyját egy kitárt ajtajú lakás, tágas balkonján pillantotta meg; a nő

ekkorra már teljesen meztelenre vetkőzött, és annyira vakarózott, hogy
hegyesre reszelt körmei mélyvörös barázdákat szántottak a bőrén.
– Ne gyere közelebb! Itt nagyon nagy a forróság! Meggyulladok,
Thomas! – sikoltozta. – Menj, menekülj… hívj segítséget, kérlek!
– Nem hagylak itt! – kiabálta Thomas. A tiltakozás ellenére
odaszaladt, és megragadta anyja karját.
– Ne, ne! Engedj el… Tom, menj, menj innen!... Ne csináld! Tom,
meg fogsz égni! – kiáltozta a nő félőrülten, és ellökte magától. –
Menekülj már!
Thomas a keze után kapott…
…ám ekkor egy iszonyatos erő megtaszította, és a korlátnak csapta.
Vízszintesen suhanó lánghullám süvített el a feje fölött, hőség pörkölte
meg a bőrét; és a pokol tüzét látta örvényleni a magasban. Anyja
sikoltása beleolvadt valami hátborzongató, démoni sivításba, és
csupasz lábfeje egy pillanatra a fiú homlokán csattant, ahogy
akaratlanul megrúgta őt, miközben a robbanás átsodorta a korláton.
– Anyaaa! – sikította a gyerek, azt sem tudva, mi történt, miközben
a korlát résein keresztül végignézhette, ahogy a lángoló hajú nő öt
emeletet zuhan, aztán becsapódik a betonba.

172
 14. HÉTFŐ

Tíz perccel korábban.

A jócskán megereszkedett, késő délutáni nap már a

betonrengetegben bújócskázott; a gigantikus épületek között
kiszűrődő, narancsszinű fénye pazar pompába vonta az irodaépület
előtti szobrokat. A felhőkarcoló bejáratától néhány méterre a Shuttle
űrsikló kicsinyített mása állt, a járda túlsó felénél pedig az ISS űrállomás
méretarányos modellje.
A teljes egészében üvegbe burkolt irodaház ajtaja kitárult. Felix
Bell, a gigászi multimédiás cégbirodalom vezérigazgatója lépett ki az
épületből, kilencéves fiát, Agramot terelve maga előtt. A gyerek nem
várta ki, míg apja elköszön a mögöttük érkező aligazgatójától,
odaszaladt az óriás űrsikló szoborhoz, és végighúzta kezét a fémes
felületen.
Nem sokkal később már együtt haladtak át a saját tengelyük körül
lassan forgó, óriási QECC-betűk alatt. A cégtáblának kialakított állvány
közel akkora volt, mint egy gyalogos-felüljáró. Hosszú, nem túlságosan
meredek lépcső vezetett le a bejárattól a főútig. Robosztus, fekete
terepjáró állt a lépcső aljánál. Amikor a férfi és gyermeke közelebb
értek, az autó mellett várakozó kreol bőrű sofőr előzékenyen kinyitotta
annak hátsó ajtaját.
A gyerek fáradtan kullogott, egyre jobban lemaradozott Mr. Bell
mögött, aki néha hátranézett rá, és sürgetően odaszólt. A szemközti
sávban felbőgött egy motor, a sofőr összerezzent a hangtól, odakapta
a fejét, és érdeklődve megbámulta az egykerekező Yamahást.
A városon kivételes nyugalom ült, mintha mindenki piros lámpát
kapott volna, és azt kérdeznék egymástól: Hová sietünk? Mindenki
nyugodjon le, ráérünk!
Talán tüntetés zajlik valamerre? – elmélkedett a sofőr, miközben a
szeleburdi gyerekre várt, akinek egyelőre látszólag esze ágában sem
volt beszállni a járműbe. A járdákon és az utakon alig volt mozgás.
173
Akkor szokott efféle történni, ha lezárások vannak, és az embertömeg
feltorlódik valahol távolabb, de most ilyenről szó sem volt. Kész
téboly, ha egy megapolis csúcsidőszakáról beszélünk, de most valahogy
mégsem volt olyan sietős senkinek sem. Az egyetlen baj mindössze az
volt ezzel a kivételes állapottal, hogy nem tartott tovább néhány
percnél.
Aztán a város délutáni csúcsforgalma hirtelen megindult, csak úgy
hömpölygött a végeláthatatlan autósor az impozáns műemlékek előtti,
többsávos utakon. Nem csak megindult, hanem az egyik pillanatról a
másikra meglódult, mintha mindenki az előtte haladót üldözné.
Mi történik itt? Hogy a fenébe fogok itt kikanyarodni? – rázta a fejét a
tapasztalt sofőr, akinek ez a napi rutin részét képezte, és ez idáig még
sosem jelentett problémát. Hol van már az a kölyök?
A fiú a lépcső melletti betonkoszorúban burjánzó füvet tépkedte,
és lassan, féllábon ugrálva követte az apját.
– Ne haragudjon, Carlos, elfelejtettem szólni, hogy Agram tovább
maradt az iskolában – mondta Mr. Bell a cég igazgatója, aki időközben
már odaért a sofőrhöz, és ő is visszafordult a gyerek irányába.
– Semmi baj, uram. Amanda asszony értesített – mondta, talán Mr.
Bellig el sem jutott a hangja.
– Kérem, ügyeljen nagyon! Nézze ezeket a barmokat, hogy
száguldoznak – szólította fel a sofőrt, miközben látszólag azon
gondolkodott, hogy beszálljon-e a gépjárműbe, vagy sem. – Úgy tűnik,
ez egy ilyen nap… Mindenki megháborodott!
Carlos az úton haladókat pásztázta teljesen megfeledkezve
magáról, miközben rátámaszkodott a még meleg motorháztetőre.
– Jól érzi magát? – kérdezte az igazgató a sofőrtől. A mindig
magabiztos és jó kedélyű férfi, most eléggé zaklatottnak tűnt.
– Igen, jól vagyok, Mr. Bell, csak kissé furán… – Elharapta a
mondatot, mert átfutott az agyán, hogy mégsem kellene az igazsággal
előrukkolni. – Egy pillanatra rosszul éreztem magam. – Carlos kivágta
magát. Zihálva törölgette az arcán végigcsorgó izzadságot, majd
gyorsan hozzátette: – Talán leesett a vércukrom, de már minden
rendben van. – Bekapott egy rágót, megerősítve azt, hogy ezzel ő
megoldotta a problémát.
– Valóban? – kérdezett rá Mr. Bell, de most kivételesen nagy
figyelemmel.
– Igen, uram. – Pillanatok múlva már ismét magabiztosnak tűnt és
újra a forgalmat kémlelte. – Nem értem, mi van ma az emberekkel,
174
uram. Úgy látszik, mindenki megőrült – mondta, majd hozzátette: –
Talán valami autóversenyt rendeztek? – Döbbenten bámulták a
négysávos úton hirtelen kialakult ágyúgolyó futamot, majd a sofőr
gyanakodva hunyorgott. Már több, mint tíz éve a Bell családnak
dolgozott, de most mégis idegennek érezte a főnökét. Leginkább
máshol szeretett volna lenni; távol mindentől és mindenkitől, mégis
dolgozik, mint általában.
Mr. Bell csak kurtán bólintott, majd elkapta a fejét.
– Agram, te mit piszmogsz még? – Szúrós tekintetét a gyerekre
szegezte. – Már a kocsiban kellene ülnöd!
Carlos, már nem először gondolt a játékra. Mi lehet a régi életével?
Több mint két éven át fejlesztette CarlosSan43-at, aztán jött az az
ominózus összecsapás a Zendoron, és hirtelen mindennek vége lett.
Apophis48 pusztán szórakozásból oltotta ki az életét, egy
szempillantás alatt. Carlos ekkora pofont még sosem kapott az élettől.
Miféle igazságtalan szemétség ez? Éveken át fejlesztgetett, aztán kezdhette
szinte a nulláról. Mire visszatért a zendori háborúba, addigra a
karakterét már kifosztották. Gyomra ismét összeszorult, hogy
mekkora genyaság ez: aki csóró, az IT-Online világában, az „alja lény”
marad, mert „egyesek" valós pénzért mindenféle csodafegyvereket és
varázslatokat vehetnek maguknak, és ezekkel könnyedén leverhetik a
csórókat, akik a maguk erejéből próbálnának fejlődni.
Az a dúsgazdag szemétláda, biztosan nem küzdött meg semmiért.
Egyszerűen csak összevásárolta legendás felszerelését, és úgy jutott a
nyolcvanhatodik szintre... Kurvára nem fogok játszani többé az
„igazságtalan" IT-Onlájnban – gondolta Carlos, miközben figyelte
Agramot, aki végre szaporázni kezdte a lépteit, ám ekkor fülsiketítő
csattanást hallott, és megtorpant a zajtól.
A következő pillanatban egy száguldó kocsi váratlanul irányt
váltott, és felhajtott a járdát övező padkára. Az útszegély megdobta a
járművet, és az irányíthatatlanul repült a parkoló felé. Carlos az életét
mentve, ösztönösen beugrott a luxusautó kitárt ajtaján, pont időben,
mert az elszabadult jármű telibe találta a fekete terepjárót, de ennek
ellenére még mindig repült tovább.
– Apa! Apa! – kiáltotta a gyermek. A kocsi röptében sodorta el Mr.
Bellt, aztán megállíthatatlanul folytatta tragikus útját, és méterekkel
távolabb állapodott meg egy villanypózna oldalában, az igazgató pedig
nekivágódott egy lépcsőfoknak.

175
 Carlos karcolás nélkül megúszta az eseményt, a Jeep erős váza
felfogta az ütközést. Kiugrott a helyéről, és a gyermeket megelőzve, a
főnökéhez rohant. Szirénák, kürtök, dudaszó és jajveszékelés ördögi
kakofóniája telepedett a városra. Carlos ehhez foghatót, még soha nem
élt át. Mintha több száz stadionnyi gólöröm egyszerre csapott volna le
a környékre.
– Mr. Bell! – kiáltotta idegesen Carlos. – Jól van?
– Apa! – rohant oda a gyerek, de az apja nem válaszolt.
Carlos óvatosan megfordította a férfit, és a látványtól elfogta a
hányinger. Bell koponyája az ütközéstől betört. Háromszög alakú,
fehér csontdarab esett a földre a felváló, tenyérnyi hajas bőr alól.
Mindenhonnan sikításokat hallott. Carlost elfogta a rettegés. Felnézett,
és a látvány beleégett a retinájába: emberek hullottak az égből,
megállíthatatlanul zuhantak a mélybe. Több száz ember szinte egy
időben tartott a végzetébe.
Carlos erővel kényszerítette magát, hogy ne bámészkodjon. A
többi jármű sem tartotta a sávját; kaotikusan cikáztak, folyton irányt
váltottak, mintha megháborodtak volna. Korlátoknak, oszlopoknak
csapódtak, áttértek a szembejövők közé, többen frontálisan ütköztek.
Óriási tömegkarambol alakult ki az iroda előtt, a legtöbben mégsem
lassítottak. Sorra csapódtak egymásba, mintha mindenki vágyná a
halált. A magasból pedig még percek múlva is hullottak az emberek;
erkélyekről és tetőkről vetették le magukat. A környező járdákon
szörnyethalva csattantak a kemény betonnak. Távolból
pisztolylövések, robbanások zaja hallatszott, és Carlos úgy ítélte meg,
hogy szerte a városban ugyanilyen káosz uralkodhat.
– Úristen! Mi folyik itt? – mondta ki hangosan. – Terroristák? Vagy
a végítélet? – Gondolatai csapongtak, közben kiverte a víz.
Fájdalmas érzés hasított belé. Ugyanaz, mint korábban: ő is
megtehette volna. Talán, ha beül az autóba, talán, ha nem zavarja meg
Mr. Bell, akkor egyszerűen kisétál az útra, mint ahogy azt néhányan
tették a szeme láttára, az elmúlt fél percben.
– Talán megfertőződtem!
Jéghideg verítékben úszott. Hihetetlen szorongás lett úrrá rajta,
miközben figyelmét újra a kritikus állapotban lévő főnökére szegezte.
– Apa! Apa! – kiabálta hisztérikusan a kölyök. Mr. Bell magához
tért, kinyitotta a szemét, de szembogara fókuszálatlanul meredt a
távolba.

176
 – Agram! – lehelte, és a gyermek közel hajolt. Vér folyt a szájából,
köhögött és a gyereket beterítette vérrel. Bell nehézkesen nyelt egyet.
– Ne hagyd veszni a céget! Ha felnősz, az egész a tiéd lesz! Amanda…
– Még mondott volna valamit, de hang már nem jött ki a torkán, csak
tátogott, majd a fény kihunyt a szeméből.
Carlos hirtelen megragadta a gyermeket, és félreugrott vele, épp az
utolsó pillanatban, különben a semmiből előkerülő, újabb autó elütötte
volna őket. A kocsi a járdának ütközött és tovább sodorta a haldoklót.
Carlos erővel magával rántotta a bömbölő gyereket, és felfelé
rohant vele a lépcsőn. A közelükben egy nő csapódott a betonba; arca
torz pacává lett, vére és az agyveleje kifröccsent. Carlos felismerte a
kosztümjéről: az igazgató modell alkatú titkárnőjét, Monicát; még kora
délelőtt, amikor Bell urat hozta be az irodába, alaposan megnézte a
csinos nőt. Felismerte az elegáns, fekete-fehér kosztümöt, amit viselt.
Egyértelmű, hogy Monica az, aki ott hevert mellettük, de esze ágában
sem volt megbizonyosodni arról, hogy tényleg ő az, csak a lelke mélyén
reménykedett abban, hogy téved.
– Jézusom! Miért tette ezt? Mi történik itt? – Carlos nem értette,
felnézett.
Többen követték a titkárnő példáját, abban a toronyházban is,
ahová éppen tartottak. Megállíthatatlanul zuhantak a testek a rideg
aszfalt felé, és a legtöbben még csak nem is ordítottak. A közeli
irodaházaknál is ugyanez volt a helyzet, mintha öngyilkossági
versenybe kezdtek volna, amelyen az nyer, aki a legnagyobb fapofával
ugrik ki a sokadik emeletről. Meglehet, mostanra már több ezren
választották a halálnak ezt a módját.
Carlos magához szorította a már önkívületi állapotban lévő
gyermeket, és rohant vele az épület bejáratához. A lépcsősor tetején
járt, amikor bántó kerepelés ütötte meg a fülét, ismét felpillantott.
Spirális pályán zuhanó, rendőrségi helikopter tartott az irodaház felé,
majd belecsapódott.
Carlos gyomra görcsbe rándult.
Ramirez! – Remélte, hogy nem bátyja ült a gépen, de valami rettentő
rossz érzés telepedett a szívére. Szinte mindig a bátyja jutott az eszébe,
ha rendőrségi helikoptert látott. Néhány hónappal ezelőtt, amikor
Ramirez bejelentette az előléptetését, és azzal hencegett, hogy akkor
repül helikopterrel, amikor csak akar, Carlos poénra vette. Viszont,
valahányszor az égre nézett, az összes helikopteren a bátyját látta, mint
ahogy most is. Ramirez! Ne!

177
 Törmelékek záporoztak a magasból. A gép füstölve törte be az
üvegtáblákat, lefelé bukdácsolt, lángra lobbant, aztán fennakadt az
épület vasszerkezetén.
Carlos felért a lépcsőn, de a bejárat túlságosan távolról hívogatta
őket. Úgy ítélte meg, nem kockáztat, inkább beugrott az űrsikló szobra
alá. Befogta a gyermek szemét, és testével védelmezte őt. A hatalmas
üvegdarabok valósággal felrobbantak a betonba csapódáskor, és
minden irányba szétszóródtak. Carlos nyaka és kézfeje több helyen is
megsérült, de a gyermeknek egy karcolása sem lett. Ügyet sem vetve
sebeire, felkapta a ledermedt fiút, és berohant vele az irodaház
épületébe.
– Valaki segítsen! Bell urat elütötte egy autó! – kiabálta
kétségbeesetten, de nem talált senkit a földszinten. – Hol van
mindenki?
Az aula üresen tátongott. Tanácstalanul járkált az ájult gyerekkel a
karjában. Kinézett a feje tetejére állt városra, és ekkor tudatosult benne,
hogy nem fog tudni segítséget hívni, csak magára számíthat.
A helyiség lámpái vibráltak, mintha akadozna az áramellátás. A
liftet nem merte megkockáztatni, ezért a lépcsőn felfelé vette az irányt.
Kintről lövések, sikolyok és kisebb-nagyobb robbanások hangjai
szűrődtek be, egyre sötétebb lett, a lenyugvó nap már nem kölcsönzött
több fényt az üvegpalotának.
Carlos felért az első emeletre, egy kényelmes, öblös fotelba fektette
a gyereket, és idegesen körülnézett, hátha talál valamit, amivel esetleg
megvédheti magát. Hallotta, hogy valaki rohan lefelé a lépcsőn. A
biztonsági parancsnok tartott felé, Carlos nem látott rajta semmi
különöset, így nem is tartott tőle.
– Zory! – kiáltott rá. – Mi a fene folyik itt?!
– Mindenki megőrült! – zihálta a magas, kopasz fickó. – Az imént
fel kellett pofozzam Mrs. Stradezkyt, a bérelszámolásról, mert le akart
ugrani a hetvenedikről, magával ráncigálva azt a fiatal gyakornokot is…
Atyaég! Több tucatnyian már le is ugrottak… eltorlaszoltuk az étterem
bejáratát, így legalább már senki sem férhet hozzá a teraszokhoz, de ez
alig segít… És te, te mit keresel itt, Carlos?
– Odakint eluralkodott a káosz – felelte elcsukló hangon a sofőr.
Remegő kézzel vette elő az öngyújtóját és a doboz cigijét. Tudta, hogy
a karambol csak az első csapás volt, hiszen a lövéseknek és az égi
öngyilkosoknak nem lehet közük a megvadult autókhoz. Valami
rettenetes történik épp most. – Muszáj rágyújtanom! – A cigijére

178
pillantott, majd kérdőn a biztonsági főnökre. Zory legyintett, sőt, ő is
kért egy szálat.
– Uramisten! – Carlos a telefonjára nézett, de a meglévő térerő
ellenére a sorjában megindított hívásokat folyton bontotta valami. – A
feleségem és a kis Fredi otthon vannak... Haza kell jutnom, biztos
teljesen kétségbe estek!
– Várj! Várj!... Láttam, mi történik az utakon. Esélyed sem lenne
hazajutni…
– De a családomnak szüksége van rám!
– Nem szabad most kimennünk, itt kell maradnunk! – jelentette ki
a biztonsági főnök. – Fogalmam sincs, mi történik… Valami vegyi
támadás lehet az oka mindennek! Én mondom, már régóta
permeteznek minket! Ha kimennénk, mi is megfertőződnénk!
– Az nem lehet! Én az épület előtt voltam, de mégsem hatott rám
semmi efféle… nem akarom megölni magamat, sem mást. – Carlos
hazugnak érezte magát, mert tudta, hogy rajta is eluralkodott valami.
Valami megmagyarázhatatlan, ami könnyűszerrel végezhetett
volna vele, ha Mr. Bell nem szólítja meg.
Hirtelen beléhatolt, majd a fejében motoszkált egy jéghideg, idegen
gondolat, kizárólag pusztítási célzattal. Sosem tartotta magát érzelgős
embernek, de már napok óta érezte a nyomást, és hétfő délután mély
letargiába süllyedt. Képtelen volt bármit tenni ellene. Hagyta, hogy ez
a feneketlen mélység magához vonzza és elragadja. Kíváncsi volt, mi
az alja ennek az egésznek, és még csak nem is remélte, hogy vissza tud
jönni onnan. Örömmel ugrott volna bele abba a fullasztó légkörbe, ami
addig gerjesztette volna önmagát, amíg meg nem teszi… Akkor és ott,
ő volt a világ legmagányosabb, legszerencsétlenebb embere.
Reménytelennek érezte az életét annak ellenére, hogy máskülönben
nem volt oka panaszkodni. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan
távozott is ez az öngyilkos késztetés. Bell úr szavai kizökkentették
valahogy, és ő elkezdett újra tisztán látni. Magához tért. Ekkor döbbent
rá, hogy valami nem stimmel, és immár mindenki mást elítélt, aki
hasonlóan gondolkodott, mint a néhány pillanattal ezelőtti önmaga.
– Lehet, hogy ránk nincs hatással, de a saját szememmel láttam,
ahogy többen leugrottak a teraszról! – mantrázta Zory. – Láttam… és
nem segíthettem… mert megháborodtak…
A fények kialudtak az irodaházban. Carlos kiabálást, sikoltozást és
csattanó parancsszavakat hallott. Kapóra jött neki, mert már-már

179
komolyan fontolgatta, hogy mindent kitálaljon az érzéseiről a
biztonsági főnöknek.
– Jönnek még mások is? – kérdezte Carlos, és felfelé intett a
felsőbb emeletekre.
– Jah, igen. Kiadtam a gárdának, hogy szedjék össze az épületben
tartózkodó összes fószert és hozzák le őket a központi aulába.
– És a roncsok? – kérdezte Carlos, miközben elnyomta a kezében
lévő csikket.
– Miféle roncsok? – kérdezett vissza a biztonsági főnök, aki a
kezdeti zaklatottsága után szinte már nyugodtnak tűnt a különös
helyzet ellenére.
– Egy kopter ütközött a toronyba, az antennáknál.
– Erről nem tudok, de olyan magasan nem lehet senki sem –
mormolta Zory, miközben fogadta a lépcsőn érkezőket. Majd’ két
tucat dolgozó jelent meg akiket együtt lekísértek az aulába.
– A lift? – Carlos, idegesen rágyújtott egy újabb cigire. – Működik?
– Aha – válaszolta Zory, de valójában már nem Carlosszal, hanem
az érkezőkkel foglalatoskodott.
– Felmegyek, megnézem, túlélte-e még valaki. Mrs. Wendicotte…
Maga, hölgyem, eléggé összeszedettnek tűnik – szólította meg Carlos
az egyik túlélőt, egy ötvenes éveiben járó, fekete bőrű nőt. –Vigyázna
a főnök gyermekére?
A medve alkatú nő bólintott, és máris átölelte a kimerülten pihegő
kisfiút, aki magához tért a legutóbbi ájulás után.

*****

Carlos felliftezett a legfelső szintre, és emeletről emeletre haladt

lefelé.
A száznegyvenhetediken megtalálta a tátongó lyukat az irodaház
sportcentruma közepén, és beigazolódott legszörnyűbb gyanúja.
– Ramirez! – kiáltotta. Korábban látta a becsapódó rendőrségi
helikoptert és reménykedett, hogy nem fivére ült benne. Hiszen oly
sok helikopter van a városban, miért pont az lenne? Azonban minden
bizakodása ellenére a fivérét pillantotta meg, ő feküdt ott szörnyű
állapotban, az összegyűrődött, még mindig füstölgő géptől alig néhány
lépésnyire.
Carlos odarohant, és a mozdulatlan test mellé tespedett, melyből
ijesztő, vas elemek meredtek az égnek.
180
 – Rami! Megígérted, hogy idén együtt megyünk a Mobil-szigetekre!
– meredt bátyjára. – Megígérted! – kiáltotta. – Megígérted!
Rázta, siratta. És csodák csodája. Ramirez kinyitotta a szemét.
– Carlos? – lehelte. – Hol… vagyok?
– Itt vagy velem – rebegte könnyes szemmel Carlos. – Tarts ki…
már jönnek a mentők! Nem hallhatsz meg, tesó!
– Ne aggódj… értem. Rendbejövök… elviszlek a Mobil-
szigetekre… Alexandrával meg Freddyvel…Ők jól vannak, ugye?
Carlos bólogatott, remélve, hogy felesége és fia tényleg jól vannak.
– Elmegyünk, de előbb még meg kell valamit tenned nekem! –
köhögte Ramirez, miközben sűrű vér buggyant elő a száján. – Már nem
fáj – tette hozzá kisimult arccal. Észrevette, hogy Carlos a vascsövet
vizslatja, ami teljes egészében keresztülszúrta a testét. – Ott vannak az
akták a gépben… bőrtáskában. Nagyon fontos. Karl… elviszed nekem
az őrsre őket?
– Bármit megteszek – bólogatott Carlos. – Csak maradj velem!
Kérlek!
– Ez mindennél fontosabb, Karl! Ezekkel az aktákkal
megakadályozhatjuk a további pusztítást… Értetted?
Mindenféleképpen el kell juttasd a rendőrségnek! Ígérd meg! Ígérd…
– Megteszem – fogadkozott Carlos. – Ha kell, az életem árán is.
– Ne aggódj, én jól vagyok…, engem senki sem vár… Neked
viszont a családoddal kell lenned – súgta halkan, majd utolsó
erőfeszítésével mosolyra húzta a száját.
Ramirez szeméből kihunyt a fény. Carlos fájdalmát kieresztve
bömbölt. Telefonja után kapott, és kétségbeesetten tárcsázta a
segélyhívó számát, de senkit sem ért el.
– Nem hagylak itt… – Carlos miután összeszedte magát,
megpróbálta megmozdítani a vasat, ami Ramirez testéből mered ki. A
cső meg sem rezdült. Ezután Ramirez testét próbálta felemelni, de nem
bírt vele, és levegő után kapkodva terült el a törmelékkel teli talajon.
Hosszú percek teltek el, végül Carlos belátta, hogy ott fent már
senkit sem menthet meg.
Az akták! „Ez mindennél fontosabb, Carl!” – mintha a bátyja hangját
hallotta volna, de az ajkai mozdulatlanok maradtak. Érted? Mindennél
fontosabb!
Kimászott az állványzatra a helikopterhez. A gépben csak a pilótát
találta, alig felismerhető állapotban, a többiek kieshettek a megvadult
gépből, ami orral csapódott neki a vasszerkezetnek. Akárhogy is
181
kutatta, nem talált semmilyen iratokat, amiket Rami emlegetett, így
végül, miután rádöbbent, hogy halott bátyáért momentán már nem
tehet semmit, és bármiféle mentőegységet várni értelmetlen lenne,
nehéz szívvel, nagyokat nyelve visszatért a lépcsőházba.

*****

A biztonságiak több tucat alkalmazottat összeszedtek, és leterelték

őket a földszinti recepciós pulthoz. Senki sem értette, mi történik. Az
emberek kétségbeesve vitatkoztak és találgattak.
– Maga! – mutatott rá Zory Mr. Puskenára, a terjesztési igazgatóra.
– Miért akarta megölni magát?
– Nem tudom. – Az ősz hajú férfi bizonytalanul lehajtotta a fejét.
– Jött egy érzés – motyogta zavartan, és látszott, hogy még mindig az
események hatása alatt áll.
– Miféle baromság ez? – Csattant fel Zory. – Egy érzés? Honnét
jött ez az érzés? Talán sugározták valahonnét?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, csak éreztem valamit. Aztán… –
Nem folytatta.
– Aztán? – erősködött Zory. – Végül miért nem ugrott?
– Meggondoltam magam – válaszolt bizonytalanul a magas rangú
dolgozó.
– Mi? Ennek semmi értelme.
Zory a telefonjára pillantott, azon éppen felugrott egy applikáció
ablaka. Ezt Carlos is észrevette.
– Mit írnak? – kérdezte izgatottan.
– Azt, hogy… „Szükségállapot van szerte a világon” … de semmi
többet – mondta. Több portállal és médiaszolgáltatóval próbálkozott.
– Nézzük meg a holopanelt! Talán ott többet tudunk meg! – vetette
fel Carlos. A kezébe vette az aula központi paneljének távirányítóját,
és bekapcsolta. A panelen médiacsatornák ezreit lehetett elérni
korábban. Most csak egyetlen, kissé zavaros és nehezen érthető
rádióadás volt az összes korábbi csatorna helyén.
– Figyelem! Figyelem! Hajnali öt órakor Morgan tábornok
beszédet fog mondani a kialakult helyzetről. New York Államot súlyos
támadás érte, melynek mibenléte, eredete és mértéke még tisztázatlan...
A veszteségek rendkívül súlyosak, a halottak száma becslések szerint
meghaladja a négymillió főt… A további katasztrófák elhárítására a
kormányzó első fokú vészhelyzetet hirdetett, a fegyveres erők
182
kivezénylése megtörtént, megkezdődött a nemzeti gárda
mozgósítása… Értesüléseink szerint a helyzet hasonlóan megrázó
Floridában és Virginiában, de a Nyugati Partról is kétségbeejtő hírek
érkeznek... Kalifornia, Oregon, Nevada, Arizona úgyszintén a támadás
epicentrumai... de most kapjuk a friss híreket, miszerint Európában és
Ázsiában... Közép- és Dél-Amerikában... az egész világon elszabadult
az őrület. Észak-Korea rakétatámadást indított Dél-Korea és Japán
ellen, Pakisztán atombombát robbantott India területén, Kína
megtámadta Oroszországot... Ez szükségállapot! Mindenki maradjon
az otthonában! Minden éles, hegyes tárgyat zárjanak el! Kerüljék az
elektromos berendezések használatát!
– A rádió is elektromosan jön! Idióták! – mérgelődött az egyik
irodista.
– „Kövessék figyelemmel a következő médiaszolgáltatók adásait!”
– Felsoroltak néhány kormányzati rádiócsatornát.
A hírekből nem tudtak meg semmi konkrétumot, sem a kár
nagyságáról, sem azt, hogy miért történnek a dolgok. Hasznos
tanáccsal viszont bőven ellátták a hallgatókat. Fél óráig tarthatott, amíg
hallgatni lehetett az adást, majd sötétségbe borult a város, és csak a
telefonokkal vagy gyertyákkal tudtak világítani. Magas rangú vezető és
takarítónő fogta egymás kezét, akkor ott mindenki egyként remélte,
hogy ez még nem a vég. Időnként félelemmel átszőtt sikoly szakította
meg a feszült csendet. A borzalmas halálszonáta minden esetben
szörnyű csattanással ért véget. A leugrók hol egy összetört autóba, hol
a csupasz betonba csapódtak.
Néhányan megpróbáltak kijutni az utcára, ám ekkor egy férfi
rohant el az üvegjárda előtt fegyverrel a kezében. Lőtt mindenre és
mindenkire, más járókelőkre, az üvegfalú aula összegyűlt vendégeire.
Egészen addig, amíg már csak üresen kattogott a revolvere. Ekkor
kotorászott egy darabig a zsebében, előhúzott egy utolsó lövedéket,
csőre töltött, és saját magát lőtte fejbe.
– Ne menjen ki senki! – utasította Zory a közel ötven összegyűlt
dolgozót. – Látták, ugye? Tudom, hogy mindenki aggódik a családjáért,
ahogyan én is a sajátomért, de ha most megöletjük magunkat, azzal
nem segítünk. A vastag üvegfalon nem hatolnak át a szokványos
lövedékek, és az ajtókat is hermetikusan lezártuk. Ha ezt valami vegyi
fegyver okozza, akkor csak itt vagyunk biztonságban. Ide senki sem
juthat be!

183
 Carlosnak és az idetereltek többségének nagyon nehezére esett ezt
elfogadni, de a biztonságiak semmiféleképpen nem voltak hajlandók
kitárni az ajtókat.
Az éjszaka ólomlábakon vánszorgott. Szerencsére a biztonsági
igazgató ura volt a helyzetnek, és hamar elejét vette az összes
civakodásnak, amik főleg az automaták körül alakultak ki a véges
számú élelem megszerzéséért. Carlos keveset alhatott, talán, ha egy-két
órát, de úgy látta, mások sincsenek túl jó bőrben.
Nem sokkal később baljós fények kezdtek cikázni az
üvegfelületeken, és ettől még a legálmosabbak is felélénkültek. Rettegő
pusmogás terjedt köztük, egymást kérdezgették, hogy vajon mi az a
fényjelenség, de csak találgattak. Valaki imára szólította fel a társait, de
alig maroknyian tartottak vele. Ám még ez a kezdemény is abbamaradt,
amikor tompa, rémes dörgés hallatszott, és szinte a teljes épület
beleremegett. Carlos félálomban elgondolkozott azon, hogy vajon
mekkora lehetett ez a robbanás, ami képes volt megrázni a
felhőkarcolót. A válaszát hiteltelennek és elfogadhatatlannak találta,
ezért szinte meg is feledkezett erről az egészről, míg a következő
villanás vagy rezgéshullám eszébe nem juttatta.
Hajnalra látszólag már lecsillapodott az őrület, senki sem akarta
megölni magát az utcákon. A QECC Corp túlélőin sem látszott efféle
szándék; semmi, amiből bárki azt gondolhatná, hogy veszélyesek
lehetnek magukra nézve vagy másokra.
– Nézzétek, mi van ott! – mutatott az üvegfelületeken túlra az egyik
fiatal felszolgáló a fenti éttermek egyikére.
– A hadsereg úrrá lesz a pánikon! – dörmögte Zory. – Talán most
már kimehetünk az utcára.
Agram nyugtalanul forgolódva, sirdogálva töltötte az éjszakát,
hajnalra pedig mély álomba zuhant a fáradtságtól. Álmosan törölgette
megduzzadt szemét, úgy tűnt mintha semmire sem emlékezne a tegnap
szörnyűségeiből, és azt sem tudná, hol van. Carlos megitatta, és hozott
neki egy szendvicset a földszinti büfé kirakatából.
Amint a nap első sugarai beragyogták a katasztrófa sújtotta várost,
katonai járművek jelentek meg az utcákon, mindenfelé egyenruhások
tüsténkedtek. Fölöttük helikopterek szálltak lassan, ráérősen,
miközben a nemzeti gárda tagjai rendőrökkel és tűzoltókkal közösen a
túlélőket mentették a romok és a roncsok közül. A sérülteket
felpakolták a folyamatosan érkező medikopterekre, a halottakat pedig
nagy kupacba gyűjtötték, és ezeket hatalmas teherszállító masinákkal

184
fuvarozták el. Az eltorlaszolódott úton egy méretes Hummer, nagy, ék
alakú kotrólapátot tolt maga előtt, ezzel csinálva utat a mögötte vonuló
járműveknek. Rendőrségi helikopterek és motoros rendőrök
járőröztek mindenfelé; a város civil élete teljesen megbénult.
– „Figyelem! Figyelem! Ez szükségállapot! Kerüljék az elektromos
eszközöket, és jelentkezzenek a hirdetőtáblákon megjelölt biztonsági
és egészségügyi pontokon!”
Az első konvoj elhaladt a belváros irányába, és emberek ezrei
tódultak ki az utcákra. Figyelték a hirdetőtáblákat, oszlopokat.
Megjelentek a roncseltakarító teherhelikopterek is, amelyek kiemelték
a leginkább útban lévő járműveket, és egyszerre akár tucatnyi
totálkáros gépkocsival is fel tudtak szállni a magasba.
A QECC dolgozói is kimerészkedtek az utcákra.
– Agram! Agram! Hát, itt vagy! – Egy vöröslő arcú, sminkeletlen
nő szállt ki épp ekkor egy fekete helikopterből; Amanda Bell volt az,
Agram édesanyja, egy magas és kisportolt, pilótaruhás férfi
jelenlétében. – Kisfiam…
– Anyaaa! – futott az anyjához sírva a gyermek.
– Apád? – kérdezgette a nő rosszat sejtve, miközben a fia fejét
puszilgatta. – Apád hol van? Hol…
A gyermek nem felelt, de bömbölve ölelte az anyját, és úgy bújt az
ölébe, csaknem ledöntötte őt a lábáról.
– Felix! – kiabálta a nő, és a közeli embereket vizslatta, hogy vajon
köztük van-e. Kiszúrta a kreol bőrű sofőrt, és neki kiabált: – Carlos!...
Carlos, hol a férjem? Magának kellett volna hazahozni őket!
Mindkettejüket… épségben!
Carlos fájdalmas tekintettel nézett rá.
– Sajnálom, Mrs. Bell – nyögte ki végül, közben a fejét rázta.
– De hát beszéltem vele mielőtt hazaindult. Azt mondta, már a
kocsinál van… Maga itt van, de ő meg nincs! Akkor a férjem miért
nincs magával? – A nő már nem bírta tartani a könnyeit. Carlos
továbbra is csak bűntudatosan rázta a fejét.
– Megtettem, amit tudtam, asszonyom, de elszabadult a pokol, és
én… Agramot mentettem!
– De a férjem… Hol van Felix? Mi lett vele?
– Sajnálom, asszonyom. Mr. Bellt elgázolta egy… ámokfutó, még
az őrület kezdetén. Súlyos fejsérülést szenvedett, rajta már nem lehetett
segíteni, és mivel Agram is veszélyben volt…
– Hol van? Hol a teste? Látnom kell!
185
 – Ott fenn. – Carlos az ég felé bökött. – Nemrég húzták fel egy
fekete helikopterre, még a levegőben lehet.
Amanda felnézett a gépre, és elgyengült; a pilóta ragadta meg a
karjánál, különben elájult volna. A férfi valamit motyogott, aztán a nőt
és a gyermeket magával húzva elindult az irodaházba.
– A kormány csinálta! A mocskos kormány műve! – kiabálta egy
őrjöngő alak az út túloldalán, üvöltözve, zokogott és név szerint
átkozni kezdte az elnököt, a kormányzót és az általa ismert
politikusokat.
– Már nincs kormány, te barom! – vetette oda egy másik alak, és
köpött egyet.
– Hál’ istennek! De akkor mégis, miért kellene követnünk őket?
Egyáltalán, kik ők, és miért mondják meg, mit tegyünk? – kérdezte, de
a másik férfi, csak vállat vont.
Kisebb banda tűnt fel a környéken, akik feltörtek egy ékszerboltot,
majd benzint locsoltak szét az üzletben és az utcán. A pusztítás és a
lopás motiválhatta őket. Többen összerezzentek a gátlástalan zúzás
láttán. A katonák készenlétbe helyezkedtek, de nem tettek semmit,
mintha vártak volna valamire. Az alakok felgyújtották a boltot, és nagy
szatyrokkal távoztak volna, amikor drónok jelentek meg a magasban.
Ezt követően a randalírozók összeestek, és a tűz lassan elérte, majd
felemésztette őket.
Több százan, talán több ezren nézték végig az abszurd jelenetet és
a körülbelül fél tucat férfi halálát. Ezt követően immár senkinek sem
marad kétsége afelől, hogy azt kell tenni, amit a katonaság mond.
A tömegek a biztonsági pontok felé sorjáztak, Carlos sem tett
másképp, ő is arrafelé indult. Ekkor azonban eszébe jutottak a bátyja
szavai: meg kell találnia azokat a bizonyos aktákat, és elvinni a
rendőrőrsre.
Visszasietett az irodaépület közelébe és próbálta kitalálni, hova
eshetett az a dokumentum, amit Rami említett. Valahol a közelben egy
hangszóró kezdett bömbölni:
– Kérem, hagyja el a körzetet, és csatlakozzon a biztonsági pont
felé vonulókhoz! – Carlos ügyet sem vetett a felszólításra, mert éppen
kiszúrt egy horpadt, barna aktatáskát az úttól viszonylag távolabb eső
roncsdarab alatt. Meg is indult azon nyomban felé.
– Utolsó felszólítás! Ha nem csatlakozik a tömeghez, tüzet nyitunk!
– Carlos megtorpant, körülnézett, de senkit sem látott a közelben.

186
Ekkor már csak karnyújtásnyira állt a táskától. Feltette a kezét, és
felkiáltott:
– Csak a táskámat szeretném felvenni. Nagyon fontos lenne, az
életem munkája van benne – kiáltotta, miközben lábával odahúzta
magához. Óvatosan felvette, majd a hömpölygő tömeg felé vette az
irányt.
Több ezren vonultak vele együtt. Az éjszaka mindenkin súlyos
nyomot hagyott. A legtöbben koszosan, véresen és kimerülten
vánszorogtak a halálról még árulkodó, de a roncsoktól már
megtisztított utakon. Carlos egy magas, vékony, egyenruhás tűzoltót
ért utol, akinek a bal kézfejéről hiányoztak az ujjai. A sérülés friss
lehetett, a hevenyészett kötés vérben úszott. A férfi karikás szeme és
búskomor képe sokat elárult, de Carlosnak nem lett volna bátorsága
megszólítani, és kifaggatni, hogy mi történt valójában. Ehelyett inkább
a táskáját erősen magához szorította, sejtvén, hogy még nincs vége a
megpróbáltatásoknak.
Talán ők is épp egy ilyen pont felé bandukolnak? – Carlos lenézett a
telefonjára, térerőnek azóta sem látta nyomát. Alexandra. – Szíve
összeszorult, és tudatosan elterelte gondolatait nézelődéssel.
A biztonsági pontokhoz közeli utcákban, már jókora kartontáblák
jelezték az irányt. Carlos egy nagy vörös kapu alatt haladt át, amin a
„Hetvenkettes Biztonsági Zóna” felirat díszelgett. Azon belül
kékruhás katasztrófavédelmis emberek terelték és rendezték az
érkezőket. Miután meggyőződtek arról, hogy ő nem sérült, a 72C
jelzésű biztonsági ponthoz irányították. A kapu túloldalán már
fegyveresek járőröztek, és civilruhás embereket is látott, akik cél nélkül
lézengtek. Talán ők már végeztek a pontokon?
A kérdésére hamar megkapta a választ hiszen egy pillanatra
állhatott csak meg, és egy fegyveres azonnal irányba igazította a
puskájával.
– Tovább! – szólt rá erélyesen a katona. – Gyerünk, ne aludjon!
– Jól van már, ember! – morogta megadóan Carlos, miközben
dörzsölte az oldalát, ahol a fegyvere tusával meglökte a katona. A 72C
felé még többen bandukoltak, mint akikkel korábban tartott.
Elhaladtak egy kisebb park mellett, ahol a 72A felirat állt.
Konténereket, asztalokat toltak egybe, és több százan vártak arra, hogy
beléphessenek a jelenleg is épülő, kordonokkal elválasztott biztonsági
pontba. Plakátok mutatták a stadionok, parkok, pályák helyét, ahol
kialakították a zóna biztonsági pontjait. Carlos körbenézett, és már

187
csak egy katonát látott a távolban, aki maga előtt terelte a több ezres
tömeget, nem törődött a lemaradókkal, azok csak magukkal szúrtak ki.
Annál hátrább kerültek a sorban.
– Végítélet! Végítélet! – harsogta egy kölyök, aki egy köteg újságot
tartott a kezében.
– Kitört a Harmadik Világháború! Egy éjszaka alatt ötszázmillió
halott! – csatlakozott hozzá egy másik fiatal, aki újságoskordét tolt
maga előtt. Carlos odalépett az egyik sráchoz, és elvett egy újságot.
A szíve zakatolt, nem értette, mi történik. Mindig is azt hitte, hogy
nyugodt öregkora lesz, látja felnőni és megházasodni a fiát, Freddyt,
aki unokákkal ajándékozza meg őt és Alexát, akivel együtt öregszenek
majd meg, boldogan és elégedetten, hogy aztán közös sírban
nyugodjanak. Az a pár sor, ami a címlapon virított, rávilágította arra,
hogy ez nemigen lesz így. Nem volt ideje belelapozni a hevenyészetten
összedobott, párlapos újságba, mert az utca összeszűkült és az utolsó
pár száz méteren már lökdösték, csak elszakították volna a lapot, így
inkább eltette azt a táskájába.
A biztonsági pontok meglepően jól rendezettek voltak. Mintha
nem is egyetlen éjszaka alatt állították volna fel őket az apokalipszis
kellős közepén, hanem már régóta készülődtek volna rá.
– Ez jód! Vegyen be naponta egyet! – nyomott a kezébe kisebb
zacskót, egy enyhén túlsúlyos, idősödő nő. Carlos tétován elvette, majd
továbbállt. A kordonok egy irányba vezették, mást nem tehetett, csak
bámulta az előtte haladók hátát és várt az egyre inkább feltorlódott
sorra.
Hogy lehet, hogy a katonák és az orvosok egészségesek? – tűnődött, majd
kitárta táskáját, mutatva tartalmát. A körülötte lévőket egy fikarcnyit
sem érdekelte. Letette félig nyitva, egy jóllátható betonpózna középső
kivágásába, amit még lábujjhegyre állva épphogy elért. Reménykedett
benne, hogy senkinek sem szúr szemet, és még ha meg is látják,
senkinek nem kell most egy halom papír, maximum a nagydologhoz.
Ezen a részen a biztonsági pontokat már kerítésekkel és
szalagokkal is tagolták, mindenki a saját sávját követte. Az építkezés
helyén kialakított zóna félig kész beton födémje védelmet nyújtott a
forróság ellen. Több órát várt, mire az első megállónál megvizsgálták.
Gyorstesztet kellett kitöltenie, majd rövid várakozás után egy kamra
elé vezették. Két fegyveres feltépte annak ajtaját, és kirángattak bentről
egy őrjöngő, teljesen megvadult férfit. Habozás nélkül meglőtték
valamivel, amitől hanyatt esett és magatehetetlenül elterült a földön.

188
 Carlost elfogta a rettegés. Egy porcikája sem kívánt belépni az
ajtón.
Mi van, ha én is megvadulok? – gondolta. Akkor nem mehetek haza a
családomhoz, hiszen veszélyt jelenthetek rájuk. Nem bántanám őket sohasem!
Remegett a térde, miközben a katonák parancsára belépett az ajtón,
ami rögtön bezárult mögötte. Bent teljes sötétség fogadta. A hangosan
kiabáló tömegből és a külvilágból egy apró zajfoszlány sem szűrődött
be. A gondolatai csapongtak. Úgy érezte, a falak menten
összenyomják.
Semmi bajom! A francba is, ezektől a szarságoktól fogok begolyózni!
Uralkodj magadon! – bíztatta magát. Nem tettem volna meg – hajtogatta, de
ebben ő maga sem volt biztos, idegesen rágyújtott.
– Azt akarják, hogy megöld magad! – motyogta. – De ebből nem
esznek!
A korábban nagyon is élő kételyek és félelmek eltűntek az
elméjéből, és már csak távoli emlékekként éltek tovább. Mi van, ha
annak a tagnak igaza volt az utcán, és maga a kormány ritkította meg a
népet?
Nem tudta kiverni a gyanút a fejéből.
Végül sikerült higgadtnak maradnia, és Alexandrára terelte a
gondolatait. Talán öt percet töltött így, a kis helyiség hamar megtelt
füsttel, el sem tudta szívni a cigit a hermetikus elzártságban, amikor
kintről friss levegő kezdett beáramlani, az ajtó kitárult és katonák
ragadták meg.
A csönd eddig csaknem az agyára ment, de a hirtelen támadt
zsivajtól zsongani kezdett a feje. Emberek kiabáltak és tolakodtak
mindenfelé, akiket AR-szemüveges katonák fékeztek meg,
vadászgépek húztak el bántóan közel, alig néhány száz lábbal az
egykori építkezés felett. Fegyverropogás hallatszott több irányból. A
távoli épületekből leugró emberek óbégatása szinte belenyilallt Carlos
agyába. Kis asztalhoz vezették, ahol mentális próba alá vetették, ez
újabb teszteket jelentett; az öt különböző tesztre öt percet kapott.
– Haver, erőltesd meg magad, mert ha nem töltöd ki legalább a
felét, akkor alapból piros kártyát kapsz! – figyelmeztette az egyik
fegyveres, majd elindított egy visszaszámlálót. Az óra nem időt, hanem
különböző számokat és jelzéseket mutatott. Az őr a saját fülében
hallhatta, hogy mikor kinek jár le, mert határozottan tépte ki emberek
tucatjai kezéből a tesztet és adta tovább. Ez alá az egy őr alá, legalább

189
száz tesztíró tartozott, de mégsem volt képes senki sem túljárni az
eszén, hiába könyörögtek többen is, pénzt lóbálva.
– Csak még egy percet! Csak még egy percet! – kántálta egy
különösen dekoratív nő, de az őrt nem hatotta meg sem ő, sem a
többiek, akik még könyörögtek.
Az egyik papíron rövid vicc állt, és a tanulságát kellett pár szóban
leírnia. Volt, amiben rakás paca díszelgett, és olyan is akadt, ahol
nyomasztó képek tucatjait kellett végigpörgetni és az érzéseket
párosítani ezekhez, a többi x-elős volt, kurta kérdésekkel. A mellette
állót a porba döngölték, ő nem adta a lapját. Az óra szirénázni kezdett,
Carlos nyert néhány másodpercet a szomszéd tesztíró miatt. Fogalma
sem volt róla, hogy eljutott-e a feléig, vagy sem. Kapkodva, találomra
húzta be az utolsó három x-et, majd kezek cibálták egy pulthoz, ahol
leadták a művét. Eztán megszabadították a felső ruházatától, majd egy
katona egy ismeretlen műszerrel tüzetesen átvizsgálta a testét, mintha
pattanásokat vagy anyajegyeket keresne, aztán intett, hogy felöltözhet,
és továbbengedte. Pár perccel később kapott egy dokumentumot,
amire bélyegzőt nyomtak, és egy kék kártyát, amin nagy, nyomtatott
hármas szám díszelgett. Kinézett balra és egy mosolygó férfit látott a
zöld kártyájával, őt a legrövidebb sorba invitálták, míg Carlost átlökték
egy újabb elkerített részbe.
Fegyveresek között haladt, kapkodta a fejét, nem értette, mi fog
történni. Valaki megragadta, és megpróbálta kicibálni a kártyáját a
kezéből. Carlos nem hagyta magát, ököllel fejbe vágta az alakot, aki
erre vicsorogva rontott volna neki, ám ekkor egy katona lépett ki a
sorból, és a puskája tusával erősen bordán vágta az őrjöngőt. Vörös
kártya hullott a porba. A férfi rögtön felugrott, és rátámadt a körülötte
állókra. Szinte lepattant a fegyveresek faláról, és az egyikük golyót
eresztett belé. A férfi elterült, rángatózva, hörögve lehelte ki a lelkét,
majd két nagydarab katona vonszolta el a testét.
Carlos elszörnyedt, de nem a halálon, vagy azon, amit látott, hanem
hogy mennyire nem érez semmit. Ekkor felötlött benne pár kép a
percekkel korábbi tesztekből. Az egyiken ugyanúgy katonák
vonszoltak egy halott férfit. A „megindító” felirat rubrikájához tette a
pipáját, pedig semmit sem érzett. Féltette az életét? De még ez sem lett
volna igaz. Zavarodott volt ezekkel az érzésekkel kapcsolatban.
Ismét elkérték az iratait, és átírták digitális azonosítóját, amiben
feltüntették a negatív hisztériatesztet és pontszámát. Carlosnak később
hatalmas szerencséje lett a többszöri sorválasztással és késő délután

190
már kiszabadulhatott a tömegből. Majdnem megfeledkezett a táskáról,
de aztán megkerült egy nemrég felállított pavilont, és visszament az
oszlophoz, ahová rejtette. Viszont az már nem a hirdetőtáblán volt,
hanem alatta. Néhány irat méterekre hevert tőle. Látszott, hogy
átforgatták nem is egyszer ez alatt az idő alatt. De valószínűleg senki
sem olvasott bele egy aktába sem. Egészen mást kereshettek:
élelmiszert, esetleg pénzt, vagy valamit, amit pénzzé lehetne tenni.
Carlos nem tudhatta biztosan, de úgy emlékezett, hogy annyi irat és
mappa volt a táskában, amit végül összeszedett. Idegesen hívta a
családját, de még csak ki sem csengett. Semmire sem vágyott, csakhogy
hazaérjen, átölelje a feleségét meg a fiát, egyen valamit, és alhasson
amennyit csak bír.
Gyalogosan lehetetlen lett volna hazajutnia, de mivel már korábban
is látott elhaladó buszokat, a zónán kívüli buszmegállóhoz vette az
irányt, ahol több mint egy órát várt a csatlakozásra. Embereket látott
újsággal a kezükben. Még gyerekként látott hasonlót, amikor
buszokon, villamosokon az idősebbek belemélyedtek az előttük
feszülő, hatalmas lapokba. Az évek alatt sokat veszített az értékéből a
nyomtatott sajtó, de úgy tűnt, most újra jelentősége lett. Carlos
várakozás közben szóba elegyedett néhány emberrel, és átlapozta a
saját újságját.
„Vége a világnak!” – írta a vezércikk. Főcím: „Kirobbant a
Harmadik Világháború!” „Már az első napon több, mint ötszázmillió
halott.” A vastagon szedett főcímek nem sok jóval kecsegtettek. „A
központi vezetés és a kiszolgáló szervek is komoly károkat
szenvedtek.” „A tisztviselők fele az életét vesztette az éjszaka során”.
Ezt Carlos nem igazán értette, hiszen valakiknek csak érdekében
állhatott ez az egész, de ha a vezetés is belehalt a dologba, akkor kit
lehet ezentúl hibáztatni. Ez csak összezavarta. Értelmetlennek tűnt
szinte minden, így hát fáradt elméjével meg sem próbálta megérteni,
inkább csak tudni akarta, hogy vajon mi történt.
Még aznap összeült egy válságstáb, ami átvette az ideiglenes
fennhatóságot a központi szervek felett. A begyakorolt védelmi
protokollokat vezették be. A tudósokból álló stábnak sikerült hamar
megfejtenie az összefüggést a szemüveg és az öngyilkosságok között.
Így csakis olyan emberek dolgozhattak a biztonsági pontokon, akik
nem használtak az elmúlt hetekben VR vagy AR-szemüveget. Ez alól
a rendvédelmisek jelentettek kivételt, mert ők eleve csak egy
biztonságos katonai rendszert használhattak, így közülük csak elvétve

191
akadt öngyilkos vagy merénylő. Ennek ellenére a kamrateszten minden
segítőnek részt kellett vennie, hogy biztosan kiderüljön, ki jelenthet
veszélyt a társadalomra és ki az, aki nem fertőződött meg.
„A hadsereg ura a helyzetnek” – írta egy cikk, ami kissé
ellentmondott a főcímnek. Ha kitört a harmadik világháború, nekik nem
háborúzniuk kellene, vagy ilyesmi?
„A belső magány volt az egyik oka a katasztrófának. Valami ezt
felerősítette és az olyan rettegéssé vált egyesekben, amitől maguk vagy
mások ellen fordultak, attól függően, hogy ki mit tartott a saját
elszigetelődése forrásának.” Hmm – Carlos nyelt egyet, mert ez a cikk
betalált. Ezt ő is megérezte a saját „bőrén”.
Három busz érkezett egymás után a megállóba, és ő felszuszakolta
magát arra, amin a Bronx felirat állt. Ahogy a busz tempósan zötyögött,
helyenként megpattanva kisebb törmelékeken vagy éppen egy-egy
nagyobbat kikerülve, még mindig hallott baljós sikolyokat, visítást és
ordibálást az utcákról.
– Ne, csak az ablakot ne! Az ablakot ne! – hajtogatta a Carlos
mellett ülő nő, aki mereven a combjaira hajolt és könnyáztatta kezével
befogta mindkét fülét, ha sikítás, majd a jól ismert tompa puffanás
hallatszott.
Néhányan hasonlóan viselkedtek, de a legtöbben az újságaikba
temetkeztek, és próbálták kizárni a külvilágot. Könnyeikkel küszködő
férfiak és nők lehajtott fejjel, lemondóan meredtek maguk elé.
Vége a világnak! Hová megy mindenki?
Carlos még mindig próbálta megfejteni a miérteket, és
belefeledkezett a katasztrófaövezet bámulásába. Látott felrobbanó
lakásokat, vagy egymással viaskodókat, és látott utcán fosztogató,
garázdálkodó csoportokat is.
– Jézusom, idióták! – mondta ki hangosan, közben a fejét ingatta
és az aktatáskát szorongatta.
A bátyjától tudta, hogy ilyen esetben szabad kezet kapnak a
rendőrök. Kábító lőszerrel bárkit, akit gyanúsnak tartanak kérdés
nélkül lelőhetnek, és még jelentést sem kellett írniuk a történtekről. A
fegyvereiket gombnyomással átállíthatták valódi, halálos töltényre vagy
apró, kábító patronokra – shekerekre.
– Nézzék azokat a barmokat! – kiáltott fel a Carlos mellett ülő utas.
Odakinn elszabadult a pokol. Kirakatokat törtek be, autókat
gyújtottak fel, boltokat fosztogattak. Néhány rendőrségi drón és
helikopter jelent meg a környéken. Szigorú felszólítások és parancsok

192
harsogtak a megafonokból, hangszórókból. A felbőgő rotorok hangja
és a szirénázás mindenkire hatott. A legtöbben szinte azonnal a földre
vetették magukat, megadóan a fejük fölé tartva a karjukat, de akadtak
olyanok is, akik bíztak a gyorsaságukban és megpróbáltak kereket
oldani. Azonban pillanatokon belül ők is egymás után remegve estek
össze, elejtve a zsákmányaikat. A rendőrök a magasból kérdés nélkül
lőttek, és mindenkit leszedtek kábító lövedékkel, akit rendbontáson
kaptak. A szervek a shekereknek hála kezdetben sikeresen vették fel a
kesztyűt a bűnözéssel, de az önpusztítás ellen semmit sem tehettek.
Az olykor beférkőzött még a legacélosabb elmébe is. Carlos
szenvtelenül figyelte a magatehetetlen emberek önkéntelen
rángatózását, és összeszorult a szíve önnön érzéketlenségétől. A
haldokló emberek, gyerekek látványa még csak fel sem kavarta. Ezzel
egy időben ismét hívást indított, de családját most sem érte el, akárcsak
az elmúlt negyvenhét alkalommal. Sötét balsejtelmek törtek rá. Már
biztosan meghaltak, Alexandra megölte a fiamat, majd magával is végzett. Lelki
szemei előtt a legrosszabb dolgok is lezajlottak, de akárhogy szeretett
volna, sehogy sem tudott gyorsabban hazaérni. A 63-as busz nem ment
végig a vonalon, Bronx határában letette utasait. Carlosnak még várnia
kellett a csatlakozásra, de ehhez nem volt türelme. A főútvonalakat
ugyan már megtisztították a roncsautóktól, de még így is helyenként
nehézkesen fért el az óriás csuklósbusz, amivel eddig jöttek. Carlos
gyors pillantást vetett a menetrendre, de a sok tanácstalan ember láttán
úgy ítélte meg, hogy nem érdemes várakoznia. Futólépésben tartott
kelet-bronxi kis lakásuk felé, elterelve gondolatait a családjáról.
Biztosan jól vannak! – próbálta megnyugtatni magát.
Ahogy haladt egyre feljebb a sugárúthoz vezető emelkedőn,
visszatekintett a haldokló városra, és olyan üresnek érezte magát, mint
korábban még soha. Pisztolylövéseket hallott, egy kreol férfi fordult ki
a sarkon sikolyok kíséretében, és lőtt mindenre, ami mozgott. Amikor
éppen nem lőtt, hanem tárat cserélt, akkor harsányan hahotázott.
Carlos szíve a torkában dobogott, miközben rohanni kezdett. El az
őrjöngő közeléből. Meg kellett kerülnie legalább öt háztömböt, mire
visszatalált a sugárútra. A lakás innen már legfeljebb negyedóra
sétányira lehetett, de ma ez felért akár egy öngyilkossággal is. Az út
üres volt, talán túlságosan is. Próbált feltünésmentesen átszaladni rajta,
de mivel zajt hallott, meglapult. Nem sokkal ezután katonai
menetoszlop zúgott el mellette, talán száz teherautóból álló konvoj is
lehetett, képtelen lett volna megszámolni őket. Egy Hummer húzódott

193
le a sugárút szélére, majd megállt. A géppuskatoronyból egy férfi intett.
Igazolvány felmutatására szólította fel, aminek Carlos eleget tett.
– Minél előbb térjen haza az otthonába! – utasította a férfi, amire
Carlos bőszen bólogatott. Más vágya sem volt, de még legalább másfél
mérföld lehetett közte és a családja között. A fülét fegyverropogás
ütötte meg a távolból; a menetoszlop elejét támadhatták meg valakik.
A katonák üveges tekintettel tértek vissza a sorba, nem törődve az őket
támadókkal. Carlos átrohant egy csöpp parkon, visszanézett, és innét
már látta az oszlop elejét. Kiderült számára, hogy miért voltak olyan
közönyösek a katonák a támadásra. Drónok szálltak, és megöltek
minden gyanús alakot. A támadók azt gondolhatták, hogy büntetlenül
bomlaszthatják a semmiből épülő félkész rendszert, de hatalmasat
tévedtek. Carlos megkerülte az előtte tornyosuló kisebb háztömböt.
– Már látom! – kiáltott fel örömében, de kár volt. Egy tagbaszakadt
férfi lépett elé vascsővel a kezében.
– Te mit keresel itt? – kérdezte a tag, miközben köpött egyet.
– Haza akarok menni a családomhoz.
– Denny vagyok – közeledett a férfi kinyújtott karral.
– Mi? – Carlos nem kapott szikrát.
– Bemutatkoztam, tudod, úriembereknél ez így szokás. Mégis, hol
lakik a családod? – kérdezte nevetve a tag.
– Tovább kell mennem, és ahhoz neked semmi közöd – váltott
hangnemet Carlos.
– Én csak barátkozni akartam – lépett közelebb a férfi –, de ha te
kihívod magad ellen a sorsot… – Füttyentett, és maga mögé intett. –
Srácok!
A közeli mélygarázsból tucatnyi botokkal és ütőkkel felszerelkezett
huligán őgyelgett elő. Carlos rájött, hogy itt már nem babra megy a
játék, és minden előjel nélkül a férfira támadt. Meglepte, ezért el tudta
venni tőle a csövet, és jókorát sózott vele az illető koponyájára.
A többieket ez még jobban felbőszítette, Carlos futott, ahogy csak
bírt. Nem sok előnye maradt, mire befordult egy kis keresztutcába. Az
iratokkal teli táska annyira lassította, hogy kénytelen volt
megszabadulni tőle; egy sittes konténer segítette őt ki, amibe belevágta,
és remélte, hogy senki sem látta.
Hátranézett, csak akkor fordult be utána az első üldöző a sikátorba.
Carlos rohant. Tudta, talán megmenekülhet, ha megláthatja őt valaki a
menetoszlopból. Éppen, hogy kijutott a sikátorból, amikor a lábai
megmerevedtek és kibukfencezett a macskaköves keresztutcába.
194
Kötéllel béklyózták meg, majd rövid ütlegelés után felrángatták, és
visszaráncigálták a keresztutcába.
– Mindjárt ideér, Denny… meglátod, mit kapsz tőle – mondta egy
fekete fogú férfi. – Nem lennék a helyedben az biztos! – nevette.
Még csak egy napja történt a tragédia, ez az alak már most úgy
nézett ki, mintha éveket töltött volna el porban, mocsokban az utcán.
– Ó, milyen értékes vagy! Pozitív normalitáskártya – jegyezte meg
az idegen alak, aki átkutatta Carlost. – Ennek Denny örülni fog. –
Felmutatta a kártyát a többieknek.
– Joe! Hol van a főnök? – nézett hátra az újonnan közeledőre az
alak.
Joe csak rázta a fejét, majd kisvártatva megszólalt.
– Denny meghalt. Ez a féreg eltörhette a nyakát.
– Mi, hogy én? Úristen! Megöltem valakit!
Arra, hogy kitörte volna a nyakát nem emlékezett, viszont az tény,
hogy jókorát ütött a férfi koponyájára, talán halántékon vágta, de
semmi esetre sem akarta megölni.
Carlos megpróbálta kihasználni azt, hogy a többiek nem rá
figyelnek, és lazított a lábára tekeredett zsinegen.
– Szemet szemért! – kiáltotta a fekete fogú férfi, majd mindannyian
ütlegelni kezdték őt.
Carlos bekapott jó pár ütést, mire a lábán kioldódott a kötél. Tudta,
hogy ezek most addig ütik, amíg ki nem huny belőle az élet, és akkor
sosem láthatja a családját. Elkerült egy lendülő botot, és félrelökött két
másik alakot. Kirohant a sikátorból. Immár biztosan az életéért futott.
A katonai konvojt már nem látta, de nem adta fel a reményt. A park
még nyújthatott számára némi reményt, de sajgó izmai már savasodni
kezdtek, és a banda egyre csak közeledett hozzá. Carlos kiáltozni
kezdett, amikor utolérték.
– Vissza! – förmedt rájuk az újdonsült vezér, aki némileg lemaradt
a többiektől. – Ott már az őrség lát minket!
Nyílt terepen verték Carlost, és a katonai uralom alá került város,
most tette a dolgát. Drónok érkeztek a magasban, és szempillantás alatt
mindenki elterült Carlos körül. Ő kinyújtott kézzel feküdt a földön, és
lázasan tipródott azon, hogyan menekülhetne meg a katonáktól. Az a
csavargó meglógott a kártyájával, így már nem tudja magát igazolni, és
akár meg is ölhetik. Több percen át köröztek fölötte a drónok, átadásra
várva, amikor robbanás rázta meg a környéket. Egy tömbház teljesen
megrogyott, és ez nem egy szivárgó gázpalack vagy hasonló lehetett.
195
Carlosnak ez kapóra jött, mert a drónok azonnal eltűntek, utat hagyva,
hogy végre a családjához kerüljön. Nem indult el azonnal. Átgondolta
az útvonalat, majd rohanva tette meg azt a pár száz métert.

196
 22. A MENEKÜLÉS

– Ne aggódj, Tom, a sziget a legszuperebb hely a világon! – biztatta

a kis Agram a barátját, miközben a magasból, egy helikopterből
figyelték az egyre távolodó metropoliszt.
– Hát, remélem – vont vállat Thomas.
– Mit is mondtál, Tom? Már hetek óta nem hordtad azt a vackot,
ugye? – kérdezte Amanda, Agram anyukája.
– Igen, de hazudtam.
– Hogyhogy? – nézett rá döbbenten az idős nő.
– Mert valójában sosem volt saját hololencsém. Épp aznap kaptam
az elsőt, amikor… ez történt.
A nő mosolyra húzta a száját egy pillanatra, de a szemében a
jókedvnek szikrája sem mutatkozott.
– William! – szólította meg a pilótát Amanda. – Le tudná tenni a
gépet a hátsó leszállón?
– Persze, asszonyom, nem gond – válaszolt az ötvenes, szikár férfi.
– Nézd, Agram! – mutatott Tom a sziget szórakoztatóparkja felé.
– Mekkora hegy!
– Vulkán – javította ki Agram. – Egy valódi Dinó Park van mellette
és az IT-Aréna központja, aminek a jelentős része a Vulkán üreges
belsejében és a teljes szigetet behálózó, föld alatti komplexumban
kapott helyett.
A mesterséges Mobil-sziget az amerikai partok közelségében
lebegett, hiszen alig, hogy elérték a nyílt tengert, már meg is kapták a
leszállási engedélyt. A pilóta egy luxusvilla megemelt
helikopterleszállójára tette le a gépet.
– Ez tényleg a tiétek? – kérdezte meglepődve Thomas, miután a
rotor elhalkult, és a villa felé sétáltak.
– Aham – felelte elgondolkodva Agram, és szemmel láthatóan nem
töltötte el büszkeség, miközben kimondta. Thomas nem kérdezett
többet, nem akarta őket felesleges kérdezősködéssel zaklatni; hálás volt
a barátjának és a fiú anyjának, amiért befogadták őt; el sem tudta

197
képzelni, mihez kezdett volna, ha Agramot nem sikerül elérnie, és a
barátja nem hívja át magukhoz.
Egy rövid lépcsősoron lejutottak a tágas udvarba, majd egyenesen
a főépület felé tartottak.
A házba lépve a gyerekek egyenesen az emeleti játékszobába
rohantak, amit egy bőrrel bevont, hatalmas ajtó választott el a
folyosótól. Itt minden a szórakozásról szólt. Egy tucat régi típusú, de
még mindig erősnek mondható számítógép kapott ott helyet, akár egy
kisebb lan-partit is lehetett volna rendezni. Annak ellenére, hogy a lan
már feledésbe merült, az online játékok együtt játszva, egy közös
élettérben újra fénykorukat élték, egészen a néhány nappal ezelőtt
történtekig. A szoba közepén az IT-Online horizontális futópadja
uralta a teret, ami mellett minden más csak kiegészítőnek tűnhetett.
– Mondd, Tom, mi ez az egész? – kérdezte Agram, miközben az
egyik platform kábeleivel babrált. – Hogy a fenébe történhetett
mindez?
– Nem tudom – válaszolta szomorúan Tom. – Tényleg nem.
– Ahogy a dolgok kinéznek, nem teheted meg, hogy a homokba
dugod a fejed. Azt mondják, az apád szabadított el valami
szörnyűséget, és az végzett azzal a sok felnőttel. Baszki, most az összes
zsaru téged keres, mert elvileg neked is részed van benne, te vagy a
világ első számú közellensége. – Agram hunyorgott. – Mondd, tényleg
el akarod pusztítani a világot?
– Nagyon vicces, zsíragy! Úgy beszélsz, akár egy felnőtt. De nem
rémlik, hogy az utóbbi napokban együtt lógtunk? Mégis, hogy lehetne
ehhez közöm? Hogyan készíthettem volna én azt a videót?
– Nem tudom – vont vállat Agram. – Talán korábban csináltad.
Ezer meg egy módja lehet.
– És az apám? Az a szerencsétlen kripli? – tördelte idegesen a kezét
Thomas. – Hogyan lehetett volna képes mindarra, amivel gyanúsítják?
Félkezű volt, a gerince is sérült… és a legtöbbször csak bedrogozva
vagy részegen, magatehetetlenül feküdt a kanapén.
– Ó, bárcsak rájönnénk! Gondolj csak bele! A világ urai lehetnénk.
Mindenki térdet hajtana előttünk, a legszebb lányok keresnék a
kegyeinket, a srácok meg a barátságunkat. A tanárok se csesztetnének
folyton idióta házi feladatokkal!
– Hát, az nem lenne rossz, de…
– Csak vissza kell emlékezned!
– Nem megy, nem tudom.
198
 – Próbáld meg… hátha eszedbe jut valami!
– De nekem nincs mire. Semmi közöm az egészhez, mindenről az
a szemét féreg apám tehet! Vagy még ő se… Gyűlölöm őt! Bárcsak
előbb megdöglött volna!
– Próbálj meg emlékezni! Legalább arra, hogy ő miket tett! Sok
múlhat rajta. Tisztázhatod magad. Hogyha…
– De nem tudom, basszus! Ő csak egy eszement játékfüggő drogos
volt… Nem tett semmit, impotens volt, vagy micsoda… anya nevezte
így, amikor összevesztek, és kiabáltak egymással. Volt, hogy több napig
fetrengett az ágyon, miközben maga alá csinált. Én meg a bátyám
takarítottuk fel. Egészen addig a napig… tudod…
– Ennyi? A fenébe már, Thomas! Erőltesd meg magad!
– Ha nem volt teljesen szétcsúszva, akkor játszott. Szinte állandóan
ott ette a fene az IT-Onlájnban. Nem szeretett velünk lenni.
– Ez eddig nem túl sok. Amúgy mivel játszott?
– Számít ez?
– Majd meglátjuk, talán számít. Te mondtad egyszer, hogy a játék
fontosabb volt számára, mint a valódi élete. Szóval, mivel játszott?
– Már mondtam az előbb.
– Igen, de az IT-Online baromi nagy. Arra gondoltam, hogy mit
csinált pontosan benne?
– Tudod, eleinte még büszke is voltam rá. Sokan ismerték az
Apophis48 nevet. Egyszer majdnem megnyert egy nagy PvP
bajnokságot, ahol százezer valódi dollár volt a tét.
– És… mi történt?
– Túl sokáig elhúzódott a játszma – vont vállat Thomas, barátja
értetlenül nézett rá. – A döntő előtt azt kiabálta, hogy elege van, nem
bírja tovább. Idegesen járkált fel-alá a szobában, majd paffra lőtte
magát, pedig csak egy kicsit le akart lazulni a szünetben. A lényeg, hogy
az egy hétig tartó sorozata megszakadt, és kizárták a versenyből.
– Baszki, és milyen karaktert húzott az öreg? Sosem beszéltél róla.
– Már mondtam, hogy nem szívesen beszélek arról a féregről.
– Jó, de ezen most sok múlhat. És én is… tudni akarom, hogy
miért halt meg az apám. Hogy miért halt meg az a sok ember. Hogy
mi történt, és hogy mi fog történni? Úgy tűnik, csak te adhatsz erre
válaszokat. Nem csinálhatod ezt! – Agram közelebb lépett, és elkapta
Tom grabancát. – Hallod? Beszélned kell nekem! Emlékezz vissza
mindenre!

199
 – Egyszerűen nem megy! – üvöltötte Thomas Agram arcába.
Próbált keménynek látszani és távol tartani magát minden érzelemtől,
de úgy érezte, apja minden bűne rászakadt, és ő roskadozott annak
súlya alatt.
– Akkor azt hiszem, mindennek vége… márpedig én rohadtul nem
akarok szűzen meghalni! – kiáltotta a fiú, és elengedte Thomas ruháját.
– A szüzességed, mi! Tényleg ez izgat? Én elveszítettem az
anyámat, a tesómat, és végül Teresát is. Semmim sem maradt. Te meg
ilyen szarság miatt aggódsz! – fakadt ki Tom, leborult a kanapéra, és
percekig csak sírt.
Fél óra is eltelhetett így, mire Agram megtörte a csendet:
– Kimegyünk focizni? Ez a hely már úgyis gáz!
Thomas nem válaszolt azonnal, de néhány perc múlva felnézett, és
letörölgette a könnyeit.
– Foci? – motyogta. – És a szüzességed elvesztése? Már nem izgat?
– Hülye vagy! – vigyorodott el Agram. – Ezt csak egy filmből
vettem… egy csaj mondja… – Még szélesebben vigyorgott. – Akkor
már inkább a foci!
– Rendben.
Azonban ahelyett, hogy kifelé slattyogtak volna az udvarra, Agram
ismét felhozta a korábbi témát:
– Te is láttad azt a videót, nem? Egyértelmű, hogy valaki be akar
téged sározni… és nem az osztályból vagy a suliból, az tuti!
– Ki?
– Bárki is, nagyon ért az informatikához!
– Mire akarsz ezzel célozni?
– Semmire, csak találgatok. Próbálom végigvenni az összes
lehetséges megoldást. Szóval, mi is volt az apád IT karaktere?
– Egy legendás, nyolcvanhatodik szintű orgyilkos.
– Nyolcvanhat… Wáó, az ilyen szintű karakterek rohadt ritkák! Én
csak egyszer láttam ötvenes fölöttit a játékban... és az lenyomta
egymaga az egész csapatunkat semmi perc alatt, pedig köztünk is
akadtak ám varázsfegyverekkel és képességekkel feltápolt, harmincas-
negyvenes karik is, akikkel már kiberlidérceket és gépsárkányokat is
legyaktunk! Ez az ötvenes meg csak jött, és szarrá vert minket… Hogy
tudta apád felhúzni a kariját nyolcvanhatos szintre? Több ezer óra
játékkal is necces a dolog… még akkor is, ha baromi jó és totál
mázlista!
– Én meg a tesóm húztuk fel neki.
200
 – Micsoda? Ne már! Komolyan?
– Igen, farmolni, mobokat ölni a napi küldetésekhez minket
küldött. De instákba, csatába vagy felfedezni sosem mehettünk.
Legfeljebb az volt a jutalmunk a sok farmolásért, hogy nézhettük,
ahogy játszik. Az tényleg nem semmi volt, amit művelt. Egyszer
bement egy tízfős instába, és egyedül végigtolta. Velünk csináltatta a
kulimunkát, szerezhettük neki a háttérpontokat, de a küldetéseket és
az instákat sosem engedte át nekünk. Azt mondta, csak elbasznánk.
Visszafejlődne a karaktere, meg az a sok farmolás is menne a levesbe,
mert a legendás páncélok javítása már nem aprópénz. Előfordult, hogy
csak a megsérült páncél javítása miatt nem mentünk suliba, hanem
inkább farmoltunk helyette egész délelőtt, hogy a délutáni eventre apa
már a csillogó-villogó, megerősített páncéljában állhasson elő.
– Mekkora szarházi lehetett!
– Hát… ja.
– De azért ezt a legendás karaktert szívesen csekkolnám…
mármint egy jó játékos kezében.
– Amúgy láthatnád…
– Mi van? – hüledezett Agram. – Hogyan?
– Fejből tudom a kódjait, a jelszavait.
– Tényleeeg! De… de…
– Elárulom, de nem mondhatod el senkinek! – dörmögte Thomas.
– A bátyám, Bobby sem tudta… mert ő nem merészelte volna… és
beköpött volna apámnak…
– Miről beszélsz?!
– Arról, hogy néha, amikor apám kiütve fetrengett, beléptem
helyette, és én játszottam Apophis48-cal… És nem, nem csesztem el
semmit, sőt, plusz küldetéseket teljesítettem, extra pontokat és
eszközöket szereztem… és az a féreg még csak észre sem vette! Meg
sem köszönte…
– Húúú, ez baró! – villanyozódott fel Agram. – Te játszottál egy
nyolcvanhatodik szintű orgyilkossal! És még mindig hozzáférhetsz…
– Hát… ööö… ha lenne hol… és ha akarnék.
– Aztaaa! – Agram máris a lehetőségeket vizslatta. – Szerinted be
lehetne kapcsolni a rendszert? Rá tudunk kapcsolódni az IT-
Onlájnra?... Vagy ez öngyilkosság lenne?
– Honnét tudjam? – dörmögte Tom. – Mi van, ha még mindig
vírusos a rendszer, és ha belépnénk, hamarosan egymást ölnénk, mint

201
két eszement. Már ha egyáltalán léteznek még aktív szerverek. Lehet,
hogy rég lekapcsolták az összeset.
Agram eltöprengett ezen.
– Szerintem… épp az a játék lehet a kulcs, és az a valami, amit
apád… vagy apád profiljával te megszereztél. Kell ott lennie
valaminek, ami választ ad a kérdésre. Ha belegondolsz, te ismerted a
legjobban a hírhedt Terry Kölschöt… és te azt mondod, ő állandóan
játszott. Nem egyértelmű, hogy a játékban kellett történnie valaminek?
– Mégis – értetlenkedett Tom –, mi a fene történhet egy online
játékban, ami képes kiirtani a fél emberiséget?
– Azt nem tudom, de valahogy be kellene jutni és megnézni.
– Hogyan?
Agram odalépett a fő konzolhoz, amelynek kiegészítői a fél szobát
elfoglalták, majd a bekapcsoló gombra helyezte az ujját, és kérdőn
nézett a barátjára.
– Én nem akadályozlak meg benne, de nem hiszem, hogy meg
kellene kockáztatnunk. És… a szemüveget is fel kell venni, ugye,
tudod?
– Ez nem feltétlenül igaz. Választhatunk projektor módot is –
latolgatta Agram, majd vidoran elmosolyodott, és afféle „csakazértis”
képpel megnyomta a konzol bekapcsológombját.
– Bassz! Tényleg megtetted!
– De meg ám… naná!
Vártak, vártak… de semmi nem történt. Agram újra meg újra
megnyomta a gombot, egyre erősebben, egyre türelmetlenebbül.
– Francba!
– Na, mi van már? – tudakolta izgatottan Tom. – Vagy most csak
hülyítesz?
– Én nem... én komolyan, de passz… hoppá, olyan, mintha nem
lenne áram.
– De a villany ég…
– Várj csak! – Agram lehasalt a konzol alá, a vezetékekkel babrált,
és a földön fekvő kábelek útját követte a szemével. – Hohó! Igen… ki
van húzva.
Agram feltérdelt, immáron a villás dugóval a kezében, láthatóan
azon vacillálva, hogy áram alá helyezze-e a berendezést, avagy sem.
– Dugd már be! – türelmetlenkedett Thomas. – Azt mondtad, be
akarsz lépni és játszani!

202
 – Én csak annyit mondtam, hogy talán jó ötlet lenne –
mentegetőzött a fiú. – De az is lehet, hogy rossz…
– Agraaam…
– Agram! – hallatszott a közelből Amanda hangja is, és egy
pillanattal később a kisírt szemű nő már rájuk is nyitott. – Hát itt
vagytok, srácok?
– Igen, anya! – válaszolt Agram, miközben a háta mögé rejtette a
kábelt.
– Már rég elmúlt dél, és ti még nem ebédeltetek. Gyerünk, lefelé!
Találtok többféle fagyasztott pizzát, válogathattok… és nem
szeretnélek titeket még egyszer ebben a szobában látni! A játékokat
pedig eszetekbe se jusson bekapcsolni! Ugye, nem kell,
emlékeztesselek benneteket, mekkora veszélynek tennétek ki ezzel
magatokat és mindenki mást is?
– Jól van, anya. Ne aggódj!
– Inkább menjetek le a kertbe labdázni vagy tollast ütögetni –
ötletelt Amanda. – Még meg sem mutattad Thomasnak a kertet.
– Jó, lemegyünk – válaszolt tettetett lelkesedéssel Agram.
– Nekem most be kell mennem a városba. Késő délután jövök,
addig Fox kapitány vigyáz rátok. Legyetek jók! Csak semmi
rosszalkodás!
– Jó, jó…
Amanda megpuszilta Agram homlokát, Tommynak pedig oda sem
figyelve megsimogatta a buksiját, majd letessékelte a két ifjoncot a
tágas ebédlőbe, ahol William Fox már kikészítette a választható
pizzaszeleteket, akár egy kötelességtudó férj. A férfi otthonosan
mozgott a nyaralóban, mintha csak az ő tulajdona lenne, és Amanda
asszony ahányszor csak az ősz hajú, markáns arcú férfira pillantott,
felvidult.
A srácok nem sokat bíbelődtek a pizzával, és nem is nagyon
válogattak; néhány perc alatt befalták, amit a tányérjukra tettek, majd
kifutottak a kertbe. A pázsit selymes volt és gondozott, az a fajta, amin
az embernek vágya támad mezítláb szaladgálni és cigánykerekeket
hányni. Ékszerteknős méretű robotgépek sürögtek-forogtak,
aprólékosan nyírva a szegélyt és a pázsitot. Agram javasolta, hogy tíz
méterről próbálják eltalálni őket a labdával, és az nyer, aki többször
talál. Thomas szeretett versengeni, élvezte a játékot, ebből a
távolságból nehéz volt felborítani a kis gépeket, amik védekezésképp

203
hamar visszaálltak a töltőállomásaikra, így a kezdetben izgalmas játék
hamar átment idétlen passzolgatásba.
Észre sem vették, de pár percre sikerült megfeledkezni a világról és
eközben jól szórakoztak Az időjárás és maga a sziget csodásnak tűnt,
de Tom csakis egy dolognak örült igazán: hogy Agram társaságában
lehet.
Aztán persze a passzolgatás kezdett unalmassá válni.
– Nem megyünk le a partra? – latolgatta Tom.
– Anya balhézna, ha nem találna minket itthon, amikor visszaér.
Szar, hogy nincs telefon, legalább felhívhatnám a haverokat, vagy nem
is tudom, játszhatnék valamivel rajta.
– Korábban én sem tudtam volna elképzelni, hogy élhet valaki
telefon nélkül. Aztán most meg? Tessék, nem beszéltem már napok
óta senkivel sem. Vagyis, úgy értem, rajtad kívül.
– Neked nem hiányoznak a haverok?
– Talán, de korántsem annyira, mint ahogy vártam. Elvagyok.
Teresa hiányzik.
Tom maga elé révedt, Agram pedig dekázni kezdett a labdával, és
néhány pillanatra leült a beszélgetés.
– Van egy rakás könyvünk, megmutassam őket? – tört ki végül
Agramból, amikor a labdája messzire gurult.
– Persze, hátha leköt valamelyik.
A két ifjonc az elgurult labdát hátrahagyva visszatért a villába, de
alig értek föl a könyvtárszobába, rázkódni kezdett az egész ház.
Könyvek és dísztárgyak potyogtak a polcokról, egy vitrin üvegfelülete
reccsenve meghasadt.
– Úristen! – rémült meg Agram. – Mi a fene ez?
– Földrengés? – jött a bizonytalan válasz.
– Itt? A Mobil-szigeten?
– Akkor… tengerrengés?!
Mindketten az ablakokhoz szaladtak. Látták a porfelhőt és a
felszálló rakétákat a vadul rezonáló ablakon keresztül, majd vastag
repedés futott végig az üvegen, amit egyre több és több hajszálnyi
követett. Ösztönösen hátrálni kezdtek, épp időben, mert néhány
másodperc múlva szinte berobbant az egész alkotmány.
– Atyaég! – sikkantotta Tom, miközben a léglökés a padlóhoz
vágta. – Aggie… jól vagy?
– Vissza a játékszobába! – kiáltotta Agram.

204
 Tom futva, kissé kábán követte barátját a hosszú folyosóra.
Néhány festmény a falakon még zörögve kapaszkodott az akasztójába,
de a legtöbb már a padlón hevert, vagy a folyosót tarkító komódok
tetején tört darabokra.
Agram megindult a lépcső felé, de pár lépés után meggondolta
magát, és visszaszaladt a vaskos, betörhetetlennek hitt ajtó fedezéke
mögé a játékszobába. Tom az épen maradt ablakhoz sietett, és épp az
egymás után fel-fel röppenő rakétákat leste, amikor az ajtó felől
hangfoszlányokra lettek figyelmesek.
– Van itt valaki! – kiáltotta Tom, az egyre fokozódó zajban.
– Van – ordította Agram. – Azt hiszem, én is láttam lent valakit!
Ezek értünk jöttek, ki akarnak menteni minket!
– Francokat! Hiszen még vége sincs a földrengésnek, vagy minek,
ezek meg már itt vannak.
– Agram! – Megjelent a lépcsőfordulóban egy óvatosan közeledő,
sötétbőrű alak. – Én vagyok az, Carlos… a „sofőr bácsi”… Ugye,
megismersz? Ugye, emlékszel rám? Ne, ne, ne félj, fiacskám! Én érted
jöttem, segíteni akarok… neked és a barátodnak, Tommynak is. –
Egyre közelebb és közelebb araszolt a folyosó végi szobához. – Nem
szeretnélek bántani téged, sem a barátodat.
– Ne jöjjön közelebb! – kiabálta Agram hisztérikusan. – Kérem,
Carlos bácsi…
– De legalább megismersz? Emlékszel rám? – kérdezte a férfi.
– Tudom, ki maga! – visította a fiú. A sofőr egy pillanatra
megtorpant, majd rohanni kezdett. – Ne csináld ezt! – kiáltotta, majd
rácsapott a kilincsre.
– Siess, Aggie, a kulcsot! Kés van náluk.
– Hagyjanak békén! – dacoskodott az ajtó mögül Agram. – Nem
ártottak még eleget? Menjenek innen!
– Mit akarnak tőlünk? – üvöltötte Thomas, majd meg sem várva a
választ folytatta: – Már kihívtuk a szigetrendőrséget, jobb lesz, ha
elkotródnak!
– Félre, Carlos! – szólalt meg a másik férfi odakint, majd az ajtó
kissé megremegett, és nagyot dübbent, aztán a fickó szitkozódni
kezdett.
– Apádról szeretnénk beszélgetni! – nyüstölte Carlos a gyerekeket.
– Ígérem, nem esik bántódásotok. Egyikőtöknek sem.
– Én nem akarok az apámról beszélni soha többé! – tiltakozott
Tommy.
205
 – Tudnunk kell, mi miért történt és neked mi a szereped ebben! –
magyarázta az ismeretlen férfi, mielőtt: Bumm! Az ajtó ismét hangos
dörrenéssel megremegett – Tudnunk kell, hogy csinálta az apád! –
Bumm! – Hogyan szabadította ránk a vírust? Miféle ez a vírus
egyáltalán?! – Bumm!
– Nem tudom. Ő nem csinált semmit!
– Az nem lehet! Valamit mégis tett, különben nem halt volna meg
sokmilliónyi ember!
– Mi lesz a második csapás? – üvöltötte az idegen, és mintha
valamivel feszegették volna a bejáratot, kisebb rés keletkezett az ajtólap
és a tok között. – Neked mi a szereped apád tervében, Tommy? Mi
közöd van a második csapáshoz?!
– Fogalmam sincs! – pityogta a gyerek. – Nincsen semmi közöm
semmihez… Kérem, kérem… tűnjenek el! Hagyjanak békén engem!
– Ne mondd ezt! Láttalak. Szerepelsz a felvételeken! Te hirdeted a
teljes pusztulást.
– Én, én, én ilyet nem. Nem tudom… – Thomas nem bírta tovább,
és elsírta magát. – De én semmit nem…
– Hangosabban, mert nem értjük!
– Ezek meg akarnak minket ölni! – bőgte Agram.
– Nem minket! Tudnak az apámról, ezek valójában csak engem
akarnak kinyírni – vonta le rémülten a következtetést Thomas.
– Lehet, de tuti, hogy velem is végeznének, szerintem nem
hagynának szemtanút.
– Oké, találjuk ki, hogy a francba jutunk ki innét! Aggie! Te ismered
ezt a helyet, hogy juthatunk ki? – rázta meg Tom a barátját, akin egyre
jobban eluralkodott a pánik.
Ekkor megroppant az erős fa, a keretben meglazult az ajtó.
– Nem tudom, nem tudom! – pánikolt a fiú. – Talán arra! –
mutatott zavarodottan az ablakra.
A játékszoba egyik ablaka, mint egy kis kunyhó bújt meg az enyhe
dőlésszögűre tervezett manzárdban. Először Tom, majd Agram is
átlépett az alacsony ablakpárkányon. Tartottak a magasságtól, de bíztak
benne, ha végigszaladnak az alant húzódó tetőgerincen, eljutnak a ház
medence felőli oldalához. Tom a cserepeken egyensúlyozva sem tudta
nem észrevenni a felszálló rakétákat, ahogy távolabb a szigettől
felrobbannak. A lökéshullámokat a bőrükön érezték, ezek a kis
medence vizét is felkorbácsolták. A robbanás méretéből ítélve,

206
egyetlen ilyen rakéta képes lett volna leradírozni az egész Mobil-
szigetet a tenger színéről.
Tom egy pillanatra megállt és hátranézett. A kreol sofőr, akit
korábban kedves, segítőkész embernek ismert meg, ádáz, gyilkos
tekintettel tartott feléjük. A társa, a magas, szőke férfi még nála is
gyorsabb volt. Talán egy katona, gondolta Tommy, mivel az illető
rendkívül magabiztosan mozgott.
Abban a pillanatban kés villant a fickó kezében, és a hozzá
közelebb lévő Agramra vetette magát.
– Mi a francot művel? – ordított rá a sofőr, majd feltépett egy
kúpcserepet, és hozzávágta; a fickó a találattól megingott és majdnem
lecsúszott a tetőről, így Agram arrébb tudott ugrani.
– Ezek fertőzöttek! – kiabálta hisztérikusan Agram.
– Merre! – sürgette Tom a barátját, ügyet sem vetve a srác előbbi
kijelentésére, majd a magas szőke felé nézett, aki gőzerővel
próbálkozott visszamászni a meredek oldalon.
Thomas figyelmét annyira lekötötte a kínlódó férfi, hogy nem vette
észre a sofőrt, aki időközben karnyújtásnyi távolságra került tőle.
– Vigyázz! – figyelmeztette Agram, de addigra Carlos már
megragadta Tom grabancát. Ő ösztönösen maga elé rúgott, a férfi
sípcsontját találta el, amitől mindketten elvesztették ugyan az
egyensúlyukat, de neki sikerült megkapaszkodnia egy kiálló
villámhárítóban, míg Carlos lecsúszott a tetőt övező csatornáig, amin
fennakadt. A magas szőke időközben visszamászott a gerincre, feléjük
tartott. Agram lehajolt Thomashoz és talpra segítette; alig két lépésre
lehettek a tető medenceoldali szélétől, mire a szőke beérte őket, és már
kinyújtotta karját a tétovázó fiatalokért.
– Ugrás! – kiáltotta Agram, majd megragadva Thomas ruháját,
hogy ha kell, magával rántsa; mindketten a mélybe vetették magukat.
A medence háromméteres mélysége kapóra jött, szinte a legaljáig
merültek el benne. A becsapódás miatt Thomas úgy érezte, mintha
bokától lefelé ólomból öntötték volna ki a lábait. Megpróbált nem
foglalkozni a fájdalommal, és a part felé úszott Agram után, aki már
csöpögő ruhában a medenceperembe kapaszkodva igyekezett
kievickélni a vízből.
Tom néhány karcsapással utolérte barátját, amikor a szőke férfi
csobbanására lettek figyelmesek.
– Gyerünk! – noszogatta Thomast Agram, és feléje nyújtotta a
karját.

207
 Futásnak eredtek, miközben vadászgépek süvítettek fölöttük az
égen, mintha csak a harmadik világháború tört volna ki. Újra
robbanások rázták meg az eget, és légvédelmi rakéták szüntelen
záporozásának robaja nyomta el cipőjük cuppogását a gyepen. A
kerítés mellé érve Tom úgy érezte, kifogyott a szuszból, kezével a
térdét támasztva igyekezett levegőhöz jutni, amikor felnézett és
azonnal elsötétült körülötte a világ, mintha apja ökle mászott volna
ismét az arcába. Elterült a porban, és bár azonnal talpra rúgta magát,
de addigra a szőke férfi megint megütötte, amitől visszazuhant. A férfi
kezében penge villant, Tom felé lendítette. Ő újra megpróbált felállni,
de a lába nem engedelmeskedett, és húsz centivel arrébb ugyan, de
ismét visszazuhant. Ez a néhány centi távolság elég volt ahhoz, hogy
az idegen elvétse célpontját, és a kést az ágyéka helyett a földbe döfje.
Épp abban a pillanatban bukkant fel Agram, aki hangosan sikoltva
teljes lendülettel a szőke férfinak rontott. Az idegen megtántorodott,
de az egyensúlyát nem veszítette el egészen; bal kezével arcon csapta a
rátámadó gyereket. Agram puha bőre azonnal felhasadt, és az ütés
lendületétől Thomas mellett találta magát. Fox kapitány bukkant fel a
semmiből, birokra kelt a támadóval, és fejbe vágta egy nagyméretű
villáskulccsal, de az nem vesztette el az eszméletét.
– Meneküljetek, fiúk! – kiabálta.
A gyerekeknek éppen maradt annyi idejük, hogy felmásszanak a
kerítésre, amikor megjelent a sofőr. Tom nyirkos cipője nehezen
tapadt meg a fényesre pucolt kovácsoltvas kerítésen, és valahányszor
megpróbálta megtámasztani magát, lecsúszott. Ekkor egy hangosabb
nyögésre lett figyelmes, és akaratlanul is hátranézett: William Fox felső
teste vérben ázott, miközben még mindig elszántan szorította, az
alakot, akit letepert. Nem sokkal távolabb a kreol sofőr igyekezett
beérni a gyerekeket. Tom fellökte magát a csúcsra, és már nem sok
kellett volna ahhoz, hogy átlendüljön, amikor Carlos elkapta a bokáját.
A fiú rúgkapált, és arcon rúgta a férfit, aki meg sem rezzent, és
változatlan elszántsággal cibálta lefelé a gyereket.
Agram leugrott a kerítés túloldalán, és ekkor érkezett a vérző, öreg
pilóta is, aki megragadta Carlost, és a földre rántotta.
– Tommy! – ordított a barátja, és Thomas átvetette mindkét lábát
a kerítésen, leugrott, majd futásnak eredt. – Gyere már!
– Várj, Aggie! – kiáltotta Tom. – Várj!
Agram hátranézett, de túl rémült volt, nem lassított. És Tom ekkor
döbbent rá, hogy őt üldözik; a szőke hajú, késes férfi, aki nem sokkal

208
korábban még az ősz pilótával birkózott, valahonnan oldalról érkezett,
és pillanatokon belül ott loholt a nyomában.
– Ne! Neee! – kiabálta Thomas rémülten. – Ne várj… Te csak fuss,
fuss…
Tom rohant, ahogy csak a lába bírta, de a cipője még mindig vizes
volt, és úgy érezte, a part összes homokja beleragadt, és súlyos
betondarabokat vonszol magával. Végig sem tudta gondolni, mitévő
legyen, amikor a fickó zihálását már a tarkóján érezte, és annak keze
ütésre lendült.
Thomas még épp időben elhajolt a kaszáló mozdulat elől, ami
alighanem az életébe kerülhetett volna, ha eltalálja. A szőke elvesztette
az egyensúlyát a lendülettől, és elvágódott a homokban, de még a fiú
lába után vetődött, és csak centikkel vétette el.
Tom nyert néhány métert, de már úgy kalapált a szíve, hogy azt
hitte, menten felrobban. Úgy érezte, itt a vég, a szőke férfi újra utol
fogja érni, és megöli.
– Fuss, Aggie… ne nézz vissza! – kiabálta elcsukló hangon.
Aggie azonban visszanézett, és bár a félelem miatt nem lassított, a
maga részéről mindent megtett, hogy segítséget szerezzen.
– Őrség! Őrség! – harsogta. – Segítség… segítség! Helyi lakos
vagyok… kívülállók üldöznek! Meg akarnak ölni!
Egy katonai járőr pickup bukkant fel a parton, egy dűnedomb
takarásából, fegyveresekkel a platóján.
– Segítsenek! – óbégatta Agram. – Idegenek… meg akarják ölni a
barátomat! Helyi lakos vagyok… miénk az egyik legnagyobb nyaraló…
Katonák ugráltak le a befékező platóról, nem teketóriáztak.
Vállhoz szorított fegyverrel céloztak és lőttek.
Tom füle mellett több lövedék is elsüvített; egy pillanatig azt hitte,
őt vették célba, de aztán durva cuppanás és nyögést hallott, majd egy
súlyos test puffanását. Hátranézett, és látta, hogy legalább egy golyó az
őt üldöző férfi mellkasába fúródott. A szőke először térdre rogyott,
imbolygott egy kicsit, majd pofára vágódott a forró homokban.
– Van még egy! – kiabálta Agram. – Még egy gyilkos…
A katonák a fegyverüket készenlétben tartva pásztázták a fövenyt.
Tom is hátranézett, de sehol sem látta saját üldözőjét, a kreol sofőrt.
Gyanította, hogy Carlos nem sokkal lehet lemaradva, de túl sok
tereptárgy maradt a parton, ami mögé, a lövéseket hallva, elbújhatott.
Robbanások rázták meg a sziget északi részét.

209
 – Csatahajó közeleg! – kiáltotta valaki, majd a katonák, amilyen
gyorsan felbukkantak, olyan gyorsan el is tűntek.
– Várjanak! – kérlelte őket Agram, de az egyenruhások innentől
tudomást sem vettek a két gyerekről, gyorsan eltűntek. – Vigyenek
magukkal!
Nem vitték; sorsukra hagyták őket.
– Francba! – csatlakozott Tom az út szélén tanácstalanul ácsorgó
Agramhoz. – Most mihez kezdjünk?
– Nem tudom. Basszus! Pedig bevihettek volna a városba minket.
Felbukkant a fövenyen a fertőzött sofőr. Talán eddig meglapult,
vagy csak most ért oda.
– Srácok! – kiáltott oda a fiúknak Carlos. – Várjatok!... Én, nem
akarlak bántani benneteket!
– Szét kell válnunk! – mormolta Agram zaklatottan, és választ sem
várva eliramodott a belváros irányába.
– Oké – lehelte Thomas, és a sziget szórakoztatóparkja felé vette
az irányt, remélve, hogy a sok színes látnivaló között sikerül majd
leráznia a megszállott sofőrt.
A központ hatalmas plázáit és hoteljeit már az útról is ki lehetett
szúrni. Tom maga sem hitte, hogy a park alig néhány száz méterre van
a parttól. Folyamatosan futott, mintha elnehezedett lábai új életre
keltek volna a néhány perces parti szusszanó után. Gyakran
hátrafordult, hogy felmérje, üldözője milyen távolságra közelítette
meg. Elégedetten nyugtázta, hogy a sofőr, aki ezelőtt valószínűleg öt
métert sem tett meg gyalog, nehezen bírja tartani vele a tempót.
Belépve a park kapuin, Thomas körbenézett. Abban a pillanatban
bármit megadott volna, akár egy undok öregasszonyért is, aki
ráripakodik és szólítja a biztonságiakat, vagy bárkiért, akit ő
megszólíthat. De egy megveszekedett lelket sem látott. Kezét a térdére
támasztva igyekezett erőt gyűjteni, először örült a Krav Maga
különóráknak hétfőnként és a csütörtöki focinak, amiket Teresa
erőltetett. Ezeknek köszönhetően Tom régen túlszárnyalta korábbi
kondícióit, és talán most ennek köszönheti az életét is.
– Állj meg, kérlek! – próbálkozott Carlos, amikor már
hallótávolságba került a fiú mögött. – Az ég szerelmére, csak
beszélgetni szeretnék!
Tom hallotta ugyan a tőle nyolc-tíz méterre könyörgő férfit, de
nem reagált a kérésére. Lehúzta a fejét, és átbújt néhány sorompó alatt,

210
majd átugrott egy alacsony kordon fölött, és a korábban a
helikopterből megpillantott művulkán felé iramodott.
A vulkán a magasból is meghökkentő látványt nyújtott, vonzotta
Tomot, de így, közelről szinte betöltötte egész látóterét. Teljesen
valóságosnak tűnt; egy szinte a felhők közé nyúló, kúpos hegy,
amelynek oldalát fényes, tükörsima felület borította.
Tom arrafelé futott. Amint elérte a bejáratot, a kordonon túl
megpillantotta a vulkán melletti őslénypark látványos főkapuját is.
Pont olyan volt, akár abban az ősrégi filmben, a Jurassic Parkban. Úgy
gondolta, ilyen sok gépet nem hagyhattak őrizetlenül, és talán egy-két
karbantartó az épületben maradhatott, akiktől segítséget kérhet, így hát
irányt váltott, és az Őslénypark felé igyekezett. Látása elhomályosult,
füle zúgni kezdett, majd olyan hangosan dobolt, hogy azt hitte,
megsüketül.
Zöld pázsit, erdő és különös óriás foltok úsztak előtte. Tom nem
tudta kivenni, hogy mik lehetnek, annak ellenére sem, hogy azok
minden elképzelhetőnél közelebb jöttek, és lassan beterítették a teljes
látóterét. Tom megrázta a fejét, próbálta látását kitisztítani. Fújt egyet,
és amikor hátranézett, kereste a sofőrt, aki sejtése szerint
levakarhatatlanul követte. Nem állhatok meg! Gigászi oszlopok suhantak
el felette. Tom ettől megijedt és ismét megiramodott fedezéket
keresve. Lélekjelenétének köszönhetően jobbra, majd balra vetődött,
centiken múlott, hogy el nem tiporták. Tonnás testek zúgtak el fölötte,
amik döngették a talajt.
Időközben az oszlopok lábak lettek, látása kiélesedett és a távoli
vidámpark hintáit nézte ki magának. Éppen csak egy apró csücskét
lehetett látni az óriáskeréknek, ami néhány távoli, kupolás épület fölé
tornyosult. Tom hátranézett, és ekkorra a sofőr, már csak néhány tíz
méterrel volt lemaradva. Az óriások kimerevedtek, helyet hagytak a
menekülésre és elérte az őslénypark kijáratát, ami egyenesen egy
vidámparkba vezetett. A gigászi játékok és hinták, most üresen
álldogáltak, várva a megnyitást. Sem alkalmazott, sem turista nem
mutatkozott. Tom remélte, hogy valakibe mégis belefut, és neki talán
elmondhatja, hogy ez az őrült üldözi és meg akarja ölni őt, de közel s
távolban senkit sem látott, csak gépeket.
Az időnként viharos erejű szél levert egy fémhengert egy a
magasban húzódó korlát alól, ami hangos csörömpöléssel zúgott le a
fémszerelvényeken.

211
 – Hahó! Valaki! – kiabálta, remélve, hogy akad olyan felnőtt, akitől
segítséget kérhet.
Nem várhatott arra, hogy választ kapjon. Továbbfutott. Még
néhányszor próbált segítségért kiáltani, de a kijárat elé érve sem talált
egyetlen személyt sem.
Tom ismét nyert némi időt, mivel ő könnyedén átbújt a kordonok
alatt, míg üldözőjének ez komoly nehézséget okozott. A park
pénztárosbódéi is üresen, elhagyatottan derengtek, és a központ hátsó
bejárata is őrizetlenül, tárva nyitva állt. Már-már a tarkóján érezte a
kreol sofőr leheletét, ezért gyorsítani próbált, de hányinger kerülgette
a futástól, és a tüdeje is pihenésért rimánkodott. A lába megbicsaklott,
elterült a földön.
Épp csak feltápászkodott, Carlos odaért, és elkapta a grabancát.
Tom próbált volna szabadulni, megütni, megrúgni támadóját, de ezzel
csak azt érte el, hogy a férfi lekevert neki egy hatalmas pofont. Tom
újra elvágódott, és a sofőr a nyakánál fogva rángatta fel a földről. Ekkor
Tom összeszedte minden erejét, és amikor Carlos egyensúlya
megingott, ágyékon rúgta.
Carlos mindkét kezét szorosan a sértett testrészre szorította, majd
a baljával a menekülő fiú után kapott. Ő pedig jobb lehetőséget nem
látva a menekülésre – megragadta a férfi duzzadt kézfejét, és
beleharapott.
A sofőr úgy üvöltött fájdalmában, akár egy csapdába esett farkas,
majd a kezét szorongatva elterült a földön.
– Megérdemled, te disznó! – zihálta Tom.
A közeli IT-Aréna felé futott. Elhaladt néhány fura formájú hinta
mellett, amikről el sem tudta képzelni, hogyan működhetnek, majd
pillanatok alatt az Aréna legalább öt méter magas bejárata előtt találta
magát. A sziklába vájt épület szűk folyosója hatalmas aulában
végződött. A félkör alakú termet több óriás ajtó határolta el a beltértől.
Tom megpróbálta kinyitni az elsőt, de nem tudta eldönteni, hogy
zárva van, vagy csak a súlyuk miatt nem tudja megmozdítani. A fenébe!
Csapdába kerültem, gondolta, míg az egyik kassza mögötti takarásban, rá
nem talált egy normális méretű ajtóra, ami nyitva volt.
Újra egy hosszú és jól kivilágított folyosóra ért. Ajtók és a hozzájuk
tartozó táblák szabdalták az egyébként makulátlan, matt fehér falat. A
folyosó egy kisebb terembe torkollott, ahol óriási gépek tucatjai zúgtak.
– Hé, – kiáltott rá valaki a terem hátsó traktusából. – Zárva
vagyunk. Mit keresel itt, kölyök?

212
 Tom megörült az emberi hangnak. Végre, van itt valaki! Talán segíteni
fog nekem. – Elsőre észre sem vette, de miután jobban körülnézett, egy
goromba, szemüveges fickót pillantott meg.
– Uram! Segítsen! – kiabálta. – Egy őrült pasas van a nyomomban,
aki meg akar ölni!
– Ne hülyéskedj, kölyök! Egyáltalán… hogy jutottál be? Hol
vannak a szüleid? Én itt nem érek rá játszani, nekem meg kell
mentenem a rendszert. Van fogalmad arról, mi forog itt kockán?
– De… de… én…
– Ha ez most nem sikerül, búcsút inthetünk a teljes Arénának.
– Kérem! Kérem! Üldöz egy alak! Védjen meg tőle! – A fickó nem
reagált. Belemélyedt a kezében tartott eszköz kezelőfelületébe. – Hall
engem, uram?
– Ja, jah… naná, hogy hallak. De úgy nézek én ki, mint aki bárkit
is meg tudna védeni? – tárta szét a kezét a férfi. – Menj haza, kölyök!
Tom látta, hogy nem remélhet segítséget az idegentől, és kifutott a
folyosóra. Az egyik ajtón egy feliratra figyelt fel, amin az állt: „Öltöző”.
Az ajtó egy gyenge lökésre kitárult, középkori páncéloktól a
legmodernebb harci vértekig és a legkülönfélébb fegyverekig minden
fellelhető volt a szobában. Tom megragadott egy rozsdás kardot, és
végighúzta ujját annak pengéjén, ám az annyira életlennek tűnt, hogy
lehetetlen lett volna megsebezni vele bárkit is, legfeljebb iszonyatosan
nagy erőkifejtéssel.
Csalódottan dobta a padlóra, és tekintetével a lehetőségeit
fürkészte.
Az Aréna! Ott senki sem találhat rám. Ha sikerülne bejutnom, ettől az
elmebetegtől megléphetnék. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
magára ölt egy páncélt, és fegyvert ragad, de inkább letett róla. A páncél
csak lassítaná és túl sokáig tartana felvennie, a fegyvernek meg annyi
hasznát venné, mint egy faágnak a kertből.
– Figyelem! – szólalt meg a hangosbemondó. – A korrigálás
befejeződött! Tesztüzem indul.
Tom újra a folyosó felé vette az irányt, amikor meglátta az
öltözőajtó belső oldalára ragasztott térképet, ami az összes fontos
pontot és helyet ábrázolta az épületen belül. Letépte, és elindult az IT-
Aréna beléptető pontja felé.
A térkép útmutatása szerint haladt, és alig öt perc múlva már a
holografikus projektor előtt állt a becsekkolásra várva. Felvett egy
szemüveget az ott sorakozók közül, aminek a kötelező használatára
213
számtalan tábla figyelmeztette, majd a segítségével megadta a
felhasználó nevét és a kódját. A projektor mögötti fehér fal rezonálni,
majd mozogni kezdett. Tom érezte a talpa alatt a ritmusos hullámzást,
mintha megint földrengés lenne. A fehér fal leomlott, és egy ajtó tárult
elé, amin Tom gondolkozás nélkül belépett.
– Apophis48 kapcsolódva! – üdvözölte a gépi hang.

214
 23. AZ ARÉNA

Tom belépett a tágas kapun. Körülnézett, és némi gondolkodás

után rájött, hogy ismeri ezt a helyet. Hegyek körvonalai rajzolódtak ki
a távolban, kellemes, sós levegő lengedezett, és ebből tudta, hogy közel
az óceán. Csillámló vizű patak csörgedezett a kövesút tövében, ami
keresztülvezetett a közeli sűrű erdőn. Megtett néhány métert, és hogy
helyes irányba-e, az fel sem vetődött benne. Valahogy úgy érezte,
mintha megérkezett volna. Tudta, bárhogyan dönt, jól dönt.
Hangosodott a csobogás, Tom leült, megpihent egy apró vízesés
tövében, aztán lehasalt a partján, és bőven kortyolt a hűs vízből.
Mintha csak mézédes gyümölcslé lett volna, oly selymesen és finoman
zubogott le a nedű a még ziháló fiú torkán. Miután szomját oltotta,
átült egy mohával benőtt sziklára, majd elterült. Fújtatott, akár egy
kifáradt bika. Nehezére esett felállni, de végül jó néhány elvesztegetett
perc után rávette magát a továbbhaladásra. Korábban, évekkel ezelőtt
már járt ebben a világban. Sőt, ahogy felelevenítette a történteket,
valamiféle elégtételt érzett. Az apja talán odaadta volna a másik kezét
is, hogy ne csak az onlájn világ része lehessen, hanem az interaktív
arénában nézhessen szembe valódi ellenfelekkel.
Tom már számtalan alacsony szintű küldetésen túljutott ebben a
világban, és ahogy végignézte a kimaxolt karaktere invertoryját,
gyűlölet uralkodott el rajta. Csak kacatokat talált, szinte semmit sem,
ami kicsit is hasznos vagy érdekes lehetne. Apja sosem bízott meg
benne, csak kihasználta őt. Nem kellett volna több néhány jó szónál,
de ezt valahogy sosem kapta meg.
És most még a megszerzett javait is lerabolták!
Miért, apám? Te féreg!
Úgy érezte, még halála után is szivatja őt az örege.
De nem baj, így is jó. Ő meghalt; most már senki sem szólhat bele a
játékába. Azt csinálhat, amit csak akar. Eldöntötte, hogy nem fog piti
küldetésekkel bajlódni, farmolni és gyűjtögetni végképp nem, hiszen
eddig szinte csak ez jutott neki és a testvérének. Apja számláján inkább
csak követelések voltak, pedig, ahogy előadta magát, Tom azt
215
gondolta, övé a fél világ, annak ellenére, hogy mindig is gyanította,
hogy nincs minden rendben ezen a téren. Most végre kiderült, a
játékban is pont olyan csóró volt, mint az életben, leszámítva az
Apophis48 karaktert, ami a felszerelésekkel együtt biztosan megért
volna egy kisebb vagyont. De hol vannak a felszerelések?
Tom agyán sötét képek villantak át, amik kizökkentették abból a
játékból, amit oly nagy lelkesedéssel várt már régóta. Eszébe ötlött az
őt üldöző sofőr, de már egy ideje biztonságban érezte magát. A térről
nem látta a kreol férfit, és ha Carlos sem őt, akkor akármerre keresheti,
hiszen ez a hely óriási. Telis-tele kaszinókkal, hotelekkel, éttermekkel,
bárokkal és még ezer épülettel, amik mind jó szolgálatot tennének az
ő elrejtésében. Viszont most nem csak egy építményben tartózkodik,
hanem egy vulkán belsejében, ami egy egész világot rejt: Zendort.
Szerencsére úgy ismeri ezt a világot, akár a tenyerét.
Miután megnyugodott, arra jutott, hogy ha már így alakult, akkor
megajándékozza magát néhány kellemes órával, mielőtt felkutatja
Agramot. Itt átvészelheti ezt a zűrös időszakot, és estére már biztosan
nem kell tartania az üldözőjétől. Vagy a szigetet pusztítják el előbb.
Kint még ennyire sem biztonságos, egyébként sem lenne hová mennie.
Megkockáztatni, hogy elhagyja az Arénát és a sofőr esetleg rátalál,
semmiféleképpen nem szerette volna. Tomot a gondolattól is kirázta a
hideg. Semmit sem utált volna jobban, mint tovább menekülni az
eszement férfi elől.
Újra a fantáziavilágra fókuszált, és megpróbálta élvezni azt. Ismerte
az apja gondolkodásmódját és játékstílusát. Azzal magyarázta, hogy
sosincs nála elég pénz és érték, hogy ha történne valami, akkor ne
legyen mit elrabolni tőle. Ezért is rejteget bőven tartalékokat szerte a
világban. Fel kell kutatnia ezeket a helyeket, és ha rábukkan, lesz pénze
és felszerelése bőven. Az emlékezete már megfakult, így egy év
távlatából, de bízott benne, hogy ha meglátja az ismerős környéket,
beugranak a rejtekhelyek. Elindult hát egy másik, poros úton, ami
kivezetett a közeli síkságra. Szinte biztos volt az első állomásban. Egy
kisváros északon, alig néhány kilométerre innen.
Gyalogolt, sokat megadott volna apja ménjéért, de tudta, hogy
azért még dolgozni kell. A teleport rúnák inaktívak voltak, és egyetlen
fuvarost sem talált, mintha minden és mindenki az ő fáradt teste
további fárasztására szövetkezett volna. Nemsokára jelzett a
szemüvege, nemcsak, hogy hiányzik a védőfelszerelés, de a virtuális
páncél sincs a gazdáján. Egy ilyen kegyetlen világban azonban még az

216
ő karaktere is szinte védtelen páncél és fegyver nélkül. Egy erős mob
vagy akár egy gyenge arénajátékos is könnyedén megölheti. Még jó,
hogy ellenfelek sehol és a gépi kreatúrák is valahogy passzívak.
Elhaladt egy óriás mellett, aki biztosan rátámadt volna, ha észleli
őt. A terv annyiból állt, hogy ha minden kötél szakad, akkor futásnak
ered. Az óriások lomhák, viszont egyetlen ütésük is halálos lehet. Főleg
most, a magas szintű felszerelések nélkül. De nem történt semmi, Tom
még a kincset is megdézsmálhatta, amit a behemót egy vastag állatbőr
alatt rejtegetett. Erre azért – normál esetben – a lénynek illett volna
dühbe gurulnia, de nem tette. Ha harcra kész állapotban lenne, akkor
Tom biztosan rásóz néhányat. Legalább kiderítené, erre miként reagál
a kreatúra. Vajon hagyta volna magát agyonverni, vagy az ütlegelésre azért már
feltámadt volna a harci kedve? Tom elvetette azt a gondolatot, hogy
utánajárjon a kérdésnek, inkább továbbhaladt, besétált a legközelebbi
tanyára, és eladta a nemrég elorozott kincseket.
Finom, megmunkált bőrt, csontokat és fogakat. A bevétel nem volt
túl sok, mindössze néhány arany, bár ahhoz képest viszont meglepően
sok, hogy milyen könnyedén jutott hozzá. Ezek a tárgyak már a
karakter és az óriás szintjéhez mért magas szintű crafting cuccok
voltak, így a nyereség is több lett. Vásárolhatott egy majdnem komplett
szettet. Mindenből a legolcsóbbat, az igaz, de így legalább már lett egy
életlen kardja, egy lyukas vértje és egy ütött-kopott pajzsa. Vett
továbbá még néhány gyógyitalt, amik révén, ha úgy hozná a sors,
visszaállíthatja megfogyott életpontjait. Már régóta várt erre a
pillanatra, és annak ellenére felhörpintett egyet, hogy a játék szerint
nem lett volna rá szüksége. Ettől új erőre kapott. A fáradtság elkerülte
őt, sajgó izmai megacélosodtak, és végre jól érezte magát. Még sosem
volt alkalma kipróbálni, de sokat hallott már az Aréna saját gyártású
energiaitaláról, ami szinte megfiatalítja az embert. Elégedetten nézett
végig magán: Apophis48 ettől a kis bevásárlástól legalább tízszer
erősebb lett a korábbi önmagához képest. Nem valódi fejlődés volt ez,
hanem csak afféle gyors segítség. Az eredeti felszerelés képességeinek
a nyomában sem járt. Azokat évekig is eltartana újra összeszedni,
úgyhogy remélte, hamar rájuk akad, különben elmegy a játékidő nagy
része egy ütősebb felszerelés utáni hajszára.
Az Arénát úgy tervezték, hogy már akár pár órányi játékkal is erős
lehessen valaki, és inkább az egyéni képességekre helyezte a hangsúlyt,
mégis sokat számított a felszerelés. Körülbelül úgy, akár az életben,
vagy inkább néhány népszerű animében. De miért kellene

217
megnehezítenie a saját dolgát? Tom nem szeretett hazardírozni. Főleg
úgy nem, hogy karnyújtásnyira lehetett a megoldástól.
De vajon hova rejthette el a cuccait Terry, és az is jó kérdés, milyen
okból. Tom tovább bandukolt, és a távolban feltűnt a kisváros, ahol
legalább egy évig állomásoztak az apjával. Az a néhány lakó több száz
küldetést adott nekik, szinte kifogyhatatlan problémaforrással
rendelkeztek, amit csak is a nagy hős, Apophis48 volt képes megoldani.
A falu lakói semmit sem változtak. A gyerekek ugyanúgy játszottak a
porban a romos szökőkút könyékén, míg a felnőttek intézték a ház
körüli teendőiket, illetve egyéb ügyesbajos dolgaikat. A legtöbben észre
sem vették a nagy harcost, de akadtak páran, akik leemelték a
kalapjaikat és fülig érő vigyorral üdvözölték őt. Tom nem
különösebben foglalkozott velük, pedig egy öreg bácsi meg is forgatta
őt örömében, miközben ő maga is táncra perdült. Ez az élmény irtó
furcsa volt számára, mert az effélék tették teljessé a virtuális világot. A
horizontális futópad a konzollal meg sem közelítette a szimulált világ
minőségének ezt a fokát.
– Nem hiszem el, hogy újra látlak, barátom. Hogy van az asszony?
– Ez meg kire gondol? Mit tudhat ez anyáról? – Vigyázz azzal a tűzről
pattant amazonnal, mert egyszer még megéget!
Ezt én nem értem.
– Minden oké – nyögte ki Tom.
– Azt hittem, odavesztél a sárkány elleni csatában… Nagyon
örülök, hogy újra látlak. Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? –
erőlködött az öreg.
Tomnak nehezére esett megszólalni, ez a tag többnyire magasabb
szintű küldetéseket adott. Tom sosem dolgozott neki. Az apja azt
sosem hagyta volna, és még az öreg neve sem jutott eszébe.
– Biztosan nagyon izgalmas kalandokban vettél részt, és mégis,
győzedelmesen tértél vissza. Meghívlak néhány italra! Gyere velem a
kocsmába, majd elmesélheted az összes kalandot. A többieknek is
hiányoztál. Maguk alá fognak csinálni, ha meglátnak téged. – Az
öregember addig erősködött, hogy Tom végül vele tartott. Későre járt
már, mire szabadult. Sokan körbeugrálták örömükben, amikor
meglátták. Mindenki nagy kalandokról hadovált. Kérték, hogy tartson
velük, de Tom elutasította szinte az összeset, kivéve egyet, amit úgy
osztott be magának, ahogy csak akart. Azt mondták, hogy akkor indul
a csapat, ha ő is készen áll az útra. A jutalom óriási volt, a veszély

218
szintúgy. Pont Apophis48-nak való küldetés: Szörnyvadászat északon
egyenesen a nagy harcostól, Fredriktől.
Tom próbálta olyan rövidre zárni az ünneplést, amennyire csak
lehetett, de így is értékes percek vesztek kárba. A játékban viszont a
valóságnál gyorsabban telt az idő, úgyhogy ezalatt már be is sötétedett.
A házához már fáklyafénynél botorkált. Kulcsa nem volt hozzá,
úgyhogy nem is tudott bemenni. Azt találta ki, hogy rabol, kifosztja a
falut, és a zsákmányát eladja a tolvaj céh romlott kereskedőjének, aki a
csatorna mélyén élt a város alatt. Az illető nem túl jó áron vásárolt
ugyan, de legalább éjjel is nyitva tartott, és nem kérdezősködött.
Amúgy is dolga volt vele, mert mindenféleképpen be akart jutni a saját
házába, de tolvajkulcsot csak tolvajok árultak. A falu „kincse” alig
néhány zöldségből meg kiteregetett ósdi rongyokból állt. Mindent, ami
kicsit is értékesebb volt, elzártak, vagy őrizte valaki. A csatornalejárat
keresése közben, minden igyekezete ellenére mégis bevállalt egy piti
küldetést. Igaz, csakis azért, mert a kislány, aki kérlelte, gyönyörű volt.
El kellett hozzon neki egy régi könyvet a közeli könyvtárból. A
könyv címét a lány nem tudta, csak azt, hogy átok ül rajta és valahogy
ez segít majd a haldokló nagymamáján. A lány megvárta őt a könyvtár
előtt. A jutalom apró pénz volt, viszont kapott egy csókot, ami hosszú
percekre vigyort varázsolt a fiú arcára. A pénz egy darab tolvajkulcsra
és egy régi íjra volt elég, de nem is kellett több. Apja tolvajlás skillje a
lehető legmagasabb volt, így egy kulccsal is szinte bármit feltört.
A zár most sem okozott problémát, viszont ezt az ingatlant ők
megkapták anno. Tom érthetetlenül állt a probléma előtt. Boundos
kulcs járt hozzá: Nem eladható, eldobható vagy átruházható. De miért
ennyire üres az invertory? Talán a szerverrel van valami? – mélázott Tom. A
ház ki volt fosztva, némi bútor maradt csak, de azok sem a régiek. Tom
kissé elkeseredett, egyre inkább letett a felszerelés utáni kutatásról.
Inkább arra jutott, hogy legyőz egy harcost, aki nem túl erős, de eléggé
jó ahhoz, hogy ha őt kifosztja, akkor újabb szinteket léphet a karaktere.
Ezt perceken belül képes véghezvinni, és az eredmény is kielégítő
lehet. Már tudta, mit fog tenni.
A Thorsten nevű viking mesélte a kocsmában, hogy ma éjjel a helyi
kriptához látogat, mert szerinte élőhalottak garázdálkodnak arrafelé.
Attól félt, hogy bejönnek a városba, ha nem veszi elejét a dolognak
minél hamarabb. Nagy hősnek nevezte magát, és harcba hívta Tomot,
de ő nem fogadta el a küldetést. Kifogástalan felszerelése volt, és
keménynek tűnt ugyan, de a fiú tudta, hogy a csatornában vásárolt íjjal

219
meglepheti, és ha szerencséje van, a harc még azelőtt eldőlhet, hogy az
elkezdődne.
Az éjszaka nem sokat váratott magára; pillanatokon belül megszűnt
a lenyűgöző színekben pompázó felhők játéka, és átvette helyét a
mélyre ereszkedett hold, mely oly hatalmasnak mutatta magát,
amekkorát Tom csak a filmekben látott. Sietve a kriptához osont, még
mielőtt a nagydarab viking megérkezett volna. Egy szikla mögött
rejtőzködött pár percig, amikor megjelent a kiszemelt harcos. Azt
ígérte, egyedül jön, de nem így történt. Egy óriás ordas lépkedett
mellette büszkén, orrát fel-feltartva. A szél ellenkező irányba fújt és
Tom azt remélte, így az a fenevad nem kap szagot. Lassan és óvatosan
elővette íját, befűzött egy nyilat a hátán lévő tegezből, és megfeszítette
fegyverét.
A farkas meg-megállt, idegesen kémlelte a környéket. Tom
visszaengedte a húrt, egyelőre nem lőtt, mert az a dög rettentően
zavarta. Próbált információt lekérni róla a rendszerből, de
eredménytelenül. Persze, ha támadna, akkor azonnal megtudhatná a
szükséges információkat. De pont ez a baj. Egy magasabb szintű farkas
önmagában is komoly ellenfél, hát még egy harcos vikinggel az oldalán.
A kripta bejáratánál mindketten megálltak. Thorsten elmormolt
egy gyors imát a pogány isteneknek, majd intett a farkasnak, hogy
őrizze a bejáratot.
– Ne hagyd, hogy bárki is megzavarjon! – utasította az állatot.
Tom erre a pillanatra várt, hogy végre különváljanak. Már amúgy is
majdnem meggyőzte magát, hogy támadjon, elvégre ez csak egy játék,
és annak semmi értelme, hogy csak kuporog és gyűjtöget. Ő harcos;
illene kihasználnia az alkalmat egy jó kis csetepatéra. Miután a farkas
amúgy is a szikla felé ólálkodott, Tom megmutatta magát, és lőtt. Két
nyila bele is állt az ordasba, de az meg sem érezte. Ahogy Tom azt
sejtette, magas szintű volt, akárcsak a gazdája. Jól tette, hogy nem
rontott rájuk korábban. A farkas megpördült, és ráugrott arra a
sziklára, ami mögül a fiú tüzelt.
Tom a földre dobta íját, előkapta a kardját, és rávágott vele a
vicsorgó állat koponyájára. A farkas megremegett ugyan, de nekiugrott
a fiúnak.
A pajzs kitartott, de Tom nem bírt a fenevaddal, az jóval
erősebbnek bizonyult nála, és játszi könnyedséggel taszította egyre
hátrébb és hátrébb. Tom tudta, hogy ha elesik vagy megbotlik, akkor
neki vége.

220
 Tízcentis agyarak csattantak a megviselt pajzson, faszilánkok
repültek szanaszéjjel a sötét erdőben. Talán a rendszer tisztában volt
az apja fizikai képességeivel és azokhoz mérten állították be ennek a
kreatúrának a tulajdonságait. Tom viszont így, tízévesen közel sem volt
olyan erős, mint az apja. Hiába a fullos karakter, ha az azt irányító
személy meg sem közelíti korábbi önmagát.
Tom felszívta magát, elege lett a szorongatott helyzetből.
– Ááááááá! – Harci üvöltéssel félrehúzta pajzsát, amint a farkas egy
pillanatra eltávolodott tőle, és elszántan előrelendült. Szúrt, ütött,
vágott, és még azelőtt megpróbálta újra védeni az ellentámadást, hogy
az bekövetkezett volna. Nem sikerült.
Az ordas gyorsabb volt, felborította, sőt, most akkorát lökött rajta,
hogy Tom a fenevad alá került. A nagy dög a hátsó lábával rálépett a
mellkasára, karmai a vastag vérten csikordultak, Tom meg sem tudott
mozdulni, a rettenetes súly kiszorította tüdejéből az összes levegőt.
Szíve kalimpált, sosem érzett még ehhez hasonló félelmet. Még akkor
sem, amikor otthon, a lakásukban az apja késsel esett nekik. Azt a
néhány percet valami sötét delíriumszerű állapot jellemezte, ő igazán
fel sem fogta a történteket, de most igen, most minden elképzelhetőnél
valóságosabban tudta, hogy ez a szörnyeteg meg akarja ölni őt.
– Dögölj meg! – suttogta. Megfeszítette felsőtestét, és még
szorosabban markolta meg egyre csorbább kardját.
Egy hirtelen döféssel a fenevad gyomrába mélyesztette. Lavórnyi
sűrű vér ömlött Tom arcára, és kezéből kicsavarodott a fegyvere. A
farkas felmordult és megroggyant ugyan, de elrugaszkodott, és sérülése
ellenére is újra a fiúra rontott. Thomas levegő után kapkodott, de most
sikerült időben maga elé tartania a pajzsát. A fenevad lepattant róla.
A farkas egyre jobban fáradt, a karddal a gyomrában a mozgása
koordinálatlanná vált, támadásai gyengültek. Tom visszatámadhatott,
de csak a pajzsa maradt az egyetlen fegyvere, így hát azzal püfölt, szúrt.
Ez már nem tartott sokáig, az ordas menekülőre fogta a dolgot.
Tom kard nélkül nem ölhette volna meg, de tudta, hogy a fenevad
nem maradhat életben, hiszen a viking felerősítheti valami varázslattal,
és akkor kettejükkel kell majd szembeszállnia. A fiú felkapta az íját, lőni
kezdte a sérült kreatúrát, és fogcsikorgatva vette tudomásul, hogy az
sokkal gyorsabban fut, mint amit egy ennyire sérült állattól elvárna az
ember. Nyilai nagyrésze mellément, de az ötödik vagy a hatodik találat
leterítette. Az ordas átbucskázott a fején, véres habot vicsorogva
vergődött, aztán elcsendesedett.

221
 Tom kifújta magát, kitépte kardját az állat gyomrából, és lerogyott
mellé. Szerencse, hogy a sok pitiáner mellékküldetésből elég jól
megtanult lőni, különben esélye sem lett volna a győzelemre. A lövések
felét így is elvétette. Visszafelé próbálta megkeresni a nyilait, de amikor
megszámolta a megtaláltakat, gondterhelten vette tudomásul, hogy
mindössze tíz vesszeje maradt a harmincból.
Aztán zaklatott bolyongás következett.
Ő maga is meglepődött azon, hogy eltévedt és alig talált vissza a
kriptához, olyan messze jutottak az erdőben. Fújt egyet, és
gyógyítófolyadékot ivott a játékban, ami a valóságban energiaital volt.
Felélénkült, némi extra erőt is nyert, és visszakapta az elvesztett
életpontjait.
Tüzet gyújtott, noha nem lett volna rá szüksége, hiszen a kriptát
remekül bevilágították azok a fali fáklyák, amiket a viking gyújtott.
Tom féltérdre ereszkedett, maga elé tartotta kardját, próbálta élezni és
némiképpen feljavítani. Túl sokat nem tehetett, mivel ehhez csak
minimális skillek álltak rendelkezésére, de a csorba penge így is
valamivel élesebb és erősebb lett, mire a fiú kilihegte magát, és
lebandukolt a hosszú lépcsőn, ami a hűs és dohos járatokba vezetett.
Miközben lépésről lépésre araszolt, némiképp a pajzsát is
megerősítette egy tekercs elmorzsolásával. Mindkét holmit, gyenge
mágiával átitatott anyagból faragták. Csak remélhette, hogy kibírják ezt
a küldetést. Érezte, ha sikerül életben maradnia, végre valódi
harcosként üdvözölheti újra a világot.
Miután megtett mindent, amit csak felszerelése felújítása
érdekében tudott, gyorsabbra vette lépteit. Végigsietett a hosszú
folyosón, majd egy öblös, durván faragott kőbarlangban találta magát.
A földön csontvázak és csontok hevertek mindenfelé, talán a viking
hagyta maga után ezeket a nyomokat.
Tom átkutatta a tetemeket, és talált egy a sajátjánál sokkalta
erősebb kardot, így hát azonnal lecserélte az ócska vasat, amit eddig
javítgatott. Ezek után már csak némi aranyat talált, no meg rongyos
göncöket, amik olyan állapotban leledzettek, hogy még akkor sem
öltötte volna magára őket, ha tízszer erősebbek lettek volna a mostani
öltözékeinél.
A termet elhagyva egy kockakövekből emelt fal állta útját. Ahogy
végigosont a kőfal mentén, talált egy apró bejáratot, amely olyan volt,
akárha lyukat robbantottak volna belé. Mintha egy óriási egérlyuk
lenne. Óriási egy egérnek, de szűkös egy átlagos embernek.

222
 Tom lehajolt, és bekémlelt. Sötét volt, áporodott szagú és
túlságosan is keskeny. Túlságosan! Ő beküszködhette magát ugyan, de
fel nem foghatta, hogyan férhetett át ezen a kis lyukon a nála jóval
testesebb, nagydarab viking. Thorsten biztosan nem erre jutott tovább,
de Tomnak nem volt kedve rejtekajtó felkutatásához.
Kizárt!
De visszafordulni nem akart, még olyan helyzetekben sem, amikor
ő is megszorult, és felmerült annak a lehetősége, hogy végleg elakad.
Gyerünk, gyerünk! Ne állj meg! Átküszködte magát a legszűkebb
részeken is, nem törődve azzal sem, ha szövet szakadt, bőr
horzsolódott. Csak előre, előre… kússz, mássz!
Időtlen időkbe telt, de aztán engedett a szorító sötétség; mászása
véget ért.
Libegő fáklyafény, halálbűz, bardcsörgés és elkínzott hörgés
fogadta a túloldalon.
Ismerős helyzet. Apophis48 nem egyszer fosztott már ki hasonló
sírhelyeket, hiszen a régmúlt nagy királyainak félelmetes fegyverei egy
vagyont értek. Egyszer már ő maga is bemászott egy ehhez hasonló
kriptába, miközben apja profilját bitorolta. Akkor többször is elakadt.
Kifogtak rajta a rejtvények. A nagy kirakós részeinek keresgélése,
sosem volt az erőssége. Már-már feladta, és csaknem kilépett a
játékból, de végül mindig végigcsinálta.
Most sem fogom feladni.
A csatazaj felerősödött. Tom immár biztosra vette, hogy a
csattogás és a lárma a terem túlfelén lévő, hosszú folyosóról jön. A
vikingnek nem lehetett könnyű dolga, hiszen ősi kardokkal
vagdalkozó, rongyos csontvázak gyűrűjében harcolt. Többeket levert
már, de még jelenleg is legalább egy tucat élőhalott vette körül, amik
lángoló rúnákkal ékesített varázskardokkal püfölték őt. A viking
kitartott, nagy harci rutinnal hárított, szúrt, kaszált; egy pillanatra sem
engedte le mágikus védelmét, és a halálontúli lények folyamatosan
koptak a közeléből. Ütött, vágott, kaszabolt, csontokat tört. Hullottak
a rémségek, a csontik immár saját társaik maradványain kapaszkodtak
át. A harc elhúzódott, Thorsten is folyamatosan hátrált.
Tom a sötét folyosóról figyelte a történteket, és azt remélte, nem
neki kell elintézni a félelmetes viking harcost, hanem megteszik
helyette a csontvázak. Ám azt már kezdetben gyanította, hogy ez az
elképzelése esélytelen. Thorsten tudta, mit csinál; egyesével vagdalta le
ellenfeleit, és bár hátrált, de csakis taktikai megfontolásokból. Pár perc

223
sem telt el, és a tucatnyinál is több élőholtból már csak kettő maradt
talpon. Aztán a viking azt a kettőt is lazán leverte…
…és látszott rajta, hogy ez a kis erőfeszítés meg sem kottyant neki.
Ha kétszer ennyien jönnek, az sem zökkentette volna ki a rutinjából.
Még messze nem ért a képességei csúcsára.
Ez így nem lesz jó. Csinálnom kell valamit! – tépelődött Tom. Nem
akart túl sokáig maradni a szűk járat torkában, hiszen ki tudja, hány
terem és szörnyeteg vár még a viking harcosra. Az is előfordulhat, hogy
Thorsten órákig harcol és levágja minden ellenfelét. Megtisztítja a
kriptát a szörnyektől egyedül, és akkor Tom elveszteget egy csomó
időt.
Nem, ezt nem hagyhatom, ennyi időm nincs!
Kimászott hát a fáklyafényes barlangba, továbbszaladt, tágasabb
folyosókat és más termeket kutatott fel. Bár nem állt le vizsgálódni,
érzékelte, hogy rég halott, magas szintű lények élednek újra. Zombik,
lidércek, múmiák, lícsek, meg ki tudja még, miféle megnevezhetetlen
rettenetek. Koporsók és kripták csikorogtak, zörögtek. Szörnyűségek
keltek életre, nehézkesen, agyatlanul, emberi húsra éhezve. Keresték a
lehetséges élelmet. Amikor már majd’ egy tucat halálontúli szörnyeteg
bukdácsolt és botladozott a fiú nyomában, akkor ő is futásnak eredt.
Nem túl gyorsan, csakhogy a csürhe ne tévessze őt szem elől.
Tom az utolsó pár méteren gyorsított, majd osonni kezdett, és
megbújt a sötét falak árnyékában. Kivárt, szinte hívogatta halálontúli
üldözőit…
Aztán mielőtt megragadhatták volna, bevetődött a nagy terembe,
amely egykor ősi trónterem lehetett, és pár bukfencet követően
megbújt annak legsötétebb sarkában. A viking talán nem is észlelte
érkezését, ő már az utolsó ellenfelével viaskodott. Mire a Tom
nyomában loholó halálontúli horda odaért, Thorsten már utolsó
ellenfelét is levágta, és épp fellélegzett.
Tom próbált láthatatlanná válni, de a viking nélkül ez nem sikerült
volna. Hiszen amikor az élőholtak berontottak a trónterembe, a harcos
azonnal rájuk rontott, ő pedig nyugodtan elosonhatott a terem
legtávolabbi csücskébe, a halott király maradványaihoz. Az összeaszott
tetem egy drágakövekkel és aranydíszekkel ékített, ébenfekete trónon
terpeszkedett, olyan testtartásban, akárha elnyomta volna az álom
tűnődés közben. Baljával a karfán könyökölt, drágaköves gyűrűkkel
telt ujjaira hajtotta koronás fejét, mélyen aludta legbecsesebb,
leghosszabb álmát.

224
 Tom megbámulta, és azt mérlegelte, vajon a király mely ékszere
vagy holmija lehet oly értékes, avagy oly tulajdonságokkal bíró, amire
elengedhetetlenül szüksége lehetne a küldetés teljesítéséhez. Bárminek
lehet varázsereje, akármelyik gyűrűnek, a rubinokkal kirakott vastag
nyakéknek, a jogarnak vagy éppen a túldíszített, pókhálós koronának.
Ilyen helyzetben egy tapasztalt játékos nem válogat; minden
mozdíthatót bepakol az inventoryjába, sőt, még a nehezen
kezelhetőket – például, magát a trónszéket – is megvizsgálja, nem rejt-
e valamiféle kulcsot vagy rúnát, amely megoldhatja az előtte álló
rejtélyeket. Ugyanakkor azt is tudta, hogy bármi apróságot is megérint,
a halott király feléledhet, zokon veszi, hogy ki akarják rabolni, és ki
tudja, miféle nekromanta varázslatok özönét szórja majd álma
megcsúfolójára.
Ámbár… ha ez bekövetkezik, mármint az ősi szerzet
megelevenedik, még hasznára is válhat… hogyha sikerülne valahogy a
vikingre uszítania. Csak azt kellene kitalálnia, ő hogyan maradhatna
távol ettől a nagyhatalmú lícstől, hogy az őt ne is érzékelje, csakis azt a
másikat, aki a terem közepén az ő alattvalóit és testőreit gyepálja.
Ekkor éles fájdalom hasított a bal vállába; felszakadt a páncélja és
alatta a hús.
– Áááhh! – nyögte. Körbenézett, de nem látott senkit, aki ezt
tehette volna.
Közben a csata a terem közepén továbbra is zajlott. A viking
hátrálni kényszerült, egyre szorongatottabb helyzetbe került ugyan, de
egyelőre ő irányította a küzdelmet, és vitézül tartotta magát.
Tom csak tippelni tudott, mi lehet ennek a csatának a
végkimenetele, hogy állhat a kiszemeltje. Attól tartott, hogy ha a fickó
túl hamar elesik, akkor ő magára marad annyi ellenséggel, amennyit
biztosan nem tudna egyedül megölni. Már-már azt fontolgatta, hogy
besegít neki…
…ám ekkor a viking elordította magát, és hatalmasat dobbantott
csizmás lábával.
A terem megremegett, finom por szállt fel az ezeréves oszlopokról
és szobrokról, miközben a harcost támadó tucatnyi csontváz
összeomlott, kivéve egyet. Ez a különleges, vörösen parázsló szemű
lény kivédte Thorsten következő csapását, aztán miközben ellenfelét
egy gyomorrúgással messzire penderítette magától, ő megperdült,
megfeszítette íját, és egy nyilat lőtt Tomra. A nyíl, noha alkarnyi hosszú
sem volt, és vékonyka nádszálnak hatott, akkora erővel csapódott Tom

225
vértjébe, majd fúródott a bordái közé, hogy a meghökkent fiú hanyatt
esett, kettőt bucskázott, és métereket csúszott a recés kövezeten.
Tom levegő után kapkodott, és az életpontjait fürkészve alig tudta
elhinni, hogy csaknem kilencven százalékát elvesztette a teljes
életerejének mindössze ennyitől. Eléggé fel lehet turbózva ez az íjász,
vagy a nyilai rendelkeznek ily magas szintű mágiával. Nem volt nehéz
rájönnie, hogy még egy nyílvesszőt már nem élne túl. Nem lenne több
esélye.
Még a valóságban is úgy sajgott az oldala és a válla, mintha igazi
sérüléseket szerzett volna. Felhajtott egy újabb energiaitalt, miközben
négykézláb a trón fedezékébe kotort. A végén még ugrott is egy hasast,
és ez volt a szerencséje, mert a következő vessző így is alig vétette el,
és a szívdobbanással később érkező nyíl felszántotta az egyébként is
rongyos ruháját.
Csak egy legalább nyolcvanadik szintű elf íjászmester lehet ennyire gyors és
halálpontos!
Az a dög a habzó szájú, berserkerré vált vikinggel hadakozott,
vaskos íjával verte vissza a vadabbnál vadabb kardcsapásokat, és
eközben még arra is jutott ideje, hogy Tomra lődözzön.
Hihetetlen! Hogy láthat ez engem? – tette fel a kérdést, de jól tudta a
választ, hiszen találkozott már ilyen hihetetlenül „tápos”, parázsló
szemű ellenfelekkel, akik egy ütéssel vagy lövéssel iktatták ki még a
velük azonos vagy talán magasabb szintű játékosokat is. Ha a viking
harcos nem ostromolta volna ezt a lényt, ő már rég halott lenne.
A nemrég összeomlott élőholtak többsége elkezdett éledezni; talán,
ha négy vagy öt maradt közülük végleg elporladt állapotban. Ezen
újraéledők egy része még alig mocorgott, ennek ellenére a viking már
életelixírt ivott, hármat is egymásután. Ez azt jelezte, hogy bajban van,
de ki tudja, hány elixír lapul még a zsebében, és azt sem, hogy ezek
milyen minőségűek. Meglehet, szemvillanás alatt vissza tudja tornászni
életerejét a maximumra, de az sem kizárt, hogy csak foldozgatja
sérüléseit, és néhány jól irányzott ütéstől feldobja a talpát. Vagy…
olyan legendás erőre kap, hogy még akár a Lícskirályt is le tudja teríteni.
Bármi lesz is a végkimenetel, Tom tudta, hogy nem tétlenkedhet
sokáig; amint az energiaitaltól életereje visszatöltődött hatvan
százalékra, és elmúltak a fájdalmai, azonnal kirontott a fedezéke mögül.
A fénybe lépett, és lőni kezdte az élőholt elf íjászt, akit ezúttal a viking
is olyan intenzitással támadott, hogy az alig bírta védeni magát, és csak

226
néha-néha volt alkalma elereszteni egy-két nyílvesszőt. Tom azonban
folyamatosan mozgott, így a parázsló szemű lény rendre elhibázta őt.
– Barátom! – harsogta örömében a viking. – Hát eljöttél!
– Jó, hogy! Ki nem hagytam volna ezt a pompás kincsvadászatot!
– kiabálta Tom, miközben újabb és újabb mágiafejes nyílvesszőket
eresztett az élőhalott íjászba, amik némileg még ezt a magas szintű
entitást is megrogyasztották…
…aztán menekült, fedezéktől fedezékig suhant, és mivel tegeze
immár üresen pangott, elkezdte becserkészni és összeszedni azokat a
kilőtt nyilakat, amiket az elit íjász lőtt ki rá. Igen, ezek szinte lüktettek a
kezében, tombolt bennük a mágia!
– Ó, hát lássuk, mit tudnak ezek! – sóhajtotta várakozón, de
egyelőre nem lőhetett, mert immár túl sok csontváz éledt fel, és
kitakarták előle a célpontot. Ráadásul, a nagy darab harcos is épp az
útban táncikált. – Thorsten! – sivította. – Oldalra! Lépj el…
A fickó talán nem hallotta, de pont azt tette, amit a helyzet
megkívánt. Ismét dobbantott, és torokhangú parancsszavakat hörgött.
A nemrég újraéledt halálontúliak meginogtak, hatan is porrá omlottak,
de a maradék háromból kettő épp csak megroggyant. Talpon
maradtak, a harmadik pedig elvágódott, és bár deréktól lefelé semmivé
vált, a felsőtest csontjai és a tátogó szájú koponya csikorogva támadta
a viking bokáját, akár valami szörnykutya.
Thorsten azonban tudta kezelni a helyzetet. Rátoppantott az
agyarait csattogtató koponyára és szilánkokra zúzta azt, majd messzire
rúgta magától a fejetlen csontváztestet. Eközben a másik két
roskadozót is megsorozta durva kardcsapásokkal. Padlóra verte
mindkettejüket.
Ám az elf íjász, noha immár ő is megrogyott kissé az iménti
toppantástól és az elharsogott varázsigéktől, még mindig ott
imbolygott előtte. Sőt, kecsesen eltáncolt, és oldalról vitt be egy
kegyetlen csapást a meglepett vikingre. Ez nem volt megrendítő ütés,
de egy pillanatra ledermesztette Thorstent, és ezt a halálontúli elit
kihasználta némi öntápolásra. Ő nem élet elixíreket hajtott fel, de sietős
varázsrúnákat rajzolt magára. Szemmel láthatóan azonnal
megerősödött.
Francba!
Közben Thorsten végleg lecsapkodta a körülötte legyeskedő
csontvázakat, még a fejetlen bordakosarat is lezúzta. Immár csakis

227
egyetlen ellenfele maradt, az a halálontúli, elf íjászmester. De az nagyon
acélosan állt!
Thorsten kardja, noha annak pengéjén is mágikus, lila fény vibrált,
játszi könnyedséggel pattant le az elf megvastagodott lábszárcsontjáról.
Sőt, a találkozástól annyira berezgett, hogy kicsúszott a viking ujjai
közül.
Tom nagy ívben lopakodva az íjász háta mögé került, ám egy
hirtelen gondolattól vezérelve nem erre a „verhetetlen” elitre célzott,
hanem a terem végében szunnyadó, halott királyra. A nemrég talált
nádszálvékony nyílvesszőt használta, amely látványos ívet húzott az
íjhúrjától a célpontig. Naná, hogy talált! Az ősi király mellkasába
fúródott, oda, ahol egykor a szíve lehetett. Behatolt tollazatig, sőt
hallani lehetett a gusztustalan cuppanást, ahogy kibukkant az aszott
tetem hátán és a trónszék párnázott támlájába fúródott.
Naná, hogy az őskirály lícs feléledt…
Nem nyújtózkodott, nem próbálgatta elgémberedett tagjait, ahogy
azt egy alvásából felriasztott ember tenné; egyszerűen csak felpattant,
és tátott szájából egy pókhálós hörgést bocsátott útjára:
– Áaarrrgh…
Úgy tűnt, mintha a nyílvessző kitépte volna összeaszott szívét, és a
trón emberbőr háttámlájához szögezte azt. A halálontúli királyt persze
csöppet sem zavarta az, hogy immár nincs szíve. Meglehet, észre sem
vette.
Tett egy lépést előre, és a feje fölé emelte jogarát. Lilás fekete
árnyak vetültek föléje, amelyek belsejében még sötétebb szörnyetegek
bolyongtak. Talán csak arra vártak, hogy kiszabaduljanak rabságukból,
és eláraszthassák a valós világot.
Szörnyetegek!
Tom eredeti szándéka az volt, hogy nekiront az őskirálynak, és
legyakja azt, mielőtt visszanyerhetné valós erejét, de hirtelen
rádöbbent, hogy ehhez ő túl kevés és esélytelen, így inkább a magasra
fejlesztett osonás skilljét használta. El, el innen, mielőtt mindennek vége!
Osont. lopakodott: el, minél távolabbra. A sötétben maradt, miközben
ráeregette talált nyilait az elf íjászra. Nem, nem a királyra, hiszen azzal
immár ő maga is tisztában volt, mennyire esélytelen lenne. Ha az ő
Apophis48 karaktere nyolcvanhatodik szintű… ennek a felélesztett
lícsnek a megöléséhez minimum kilencvenes szintre lenne szükség…
…de legalább három vagy négy nyolcvanason felüli karakterre!
Ő egymaga – esélytelen!

228
 A menekülés tűnt a legjobb opciónak. Nem, neeem: a nyúlcipő tűnt
az egyetlen túlélhető lehetőségnek!
Miután mágikus nyílvesszőiből kifogyott, végképp a menekülésre
helyezte a hangsúlyt. Valami csoda folytán sikerült elkerülnie egy
halálos erejű nyílvesszőt, aztán kislisszolt a trónteremből, és egy
megvilágítatlan alkóvba húzódott, hogy kilihegje magát.
Ismét hatalmas dobbanás hallatszott, majd harsány varázsszavak.
Megremegett a padló. Recsegett a mindenség is.
Thorsten ordított, ősi, viking káromlásokat.
Tom tudta, hogy ha most lelép, soha, de soha nem lesz ennyire
kedvező lehetősége. Most, most kell mindent kockára tennie, vagy sosem!
– Győzelem vagy halál! – üvöltötte. Elhomályosult elmével rontott
be, és a vikinget szorongató íjász bordái közé fúrta a kardját.
Háromszor-négyszer, tizennégyszer?
Ki számolta már?
A halálontúli elf íjász megroggyant, legyengült. Tom lendületből
megdöfködte vesetájékon még vagy egy tucatszor.
– Dögölj már meg! Végleg…
De nem az elf íjász dőlt ki, hanem Thorsten, mert a feltámadt
őskirály akkorát sózott rá hátulról, hogy a viking pofára esett. Úgy tűnt,
ő már nem kel fel többé…
– Bassz…
Tom érezte, hogy baj lesz, hiszen így két félelmetes ellenfél is
rámaradt. Újra lesújtott az íjász veséjére, de immár az elf hárított. És
még egy elixírt felhajtani is volt ideje.
– Basszus!
Kezdtek a lehető legrosszabban alakulni a dolgok. Addig
késlekedett, míg végül szembe találta magát a két legerősebb
kriptaszökevénnyel. A már félholtra sebzettnek hitt elit íjász
visszatámadt, és ütésétől darabokra robbant a foltozott-toldozott
fapajzs.
Tom félreugrott a következő csapás elől, a haldokló viking pedig
segélykérőn emelte a kezét.
– Itt van, kapd el! – Tom az utolsó elixírjét dobta oda a vikingnek.
– Köszönöm, barátom – kapta el a fickó, majd egy húzásra
felhajtotta.
– Ne hálálkodj! Inkább használd a kardod!
– Ezek keményebbek, mint hittem!

229
 – A kocsmában azt mondtad, a halottjaidért harcolsz… hát ne
hagyd őket örök kárhozatban senyvedni! – acsarogta Tom, miközben
elkerült egy újabb csapást, és átdöfte ellenfele oldalát.
Az elit íjász ekkor már egy akkora kétkezes kardot forgatott, amit
Tom fel sem tudott volna emelni. Ilyen közelről azonban nem kellett
tartani a nyilaktól, és a lomha csapások elől sokkal könnyebb volt
kitérni, mint hárítani azokat.
A viking ügyesen elmozgott a király támadásai elől, amíg az
életpontjai helyre nem álltak, aztán mindent beleadott. Ismét
dobbantott, de most eredménytelenül, ráadásul, a király leutánozta a
mozdulatot. A lidérckirály fennhangon mormogott valamit. Feje fölött
fekete, füstszerű anyag jelent meg, amiből karmos karok nyúltak ki.
Védte Thorsten támadását, és dobbantott. A dobbantás nagyra
sikeredett, akárha földrengés rázta volna meg a termet; a viking és a
tőlük méterekre harcolók is felborultak. Tom meglepődve tapasztalta,
hogy az életereje nagy része is eltűnt, még szerencse, hogy a halott
király csapása nem kímélte az íjász elitet sem. Közben az őskirály feje
fölött a köd egyre erősebb alakot öltött, és a lebegő pentagramm
körvonalai rajzolódtak ki benne.
Jaj, ne! – Tom felismerte a varázslatot. A Pokol Kapuja!
Még sosem látta, de már hallott róla. A bonyolult és magas szintű
varázslat végén a pentagramm mind az öt ága villámokat szór, és
megnyílik egy átjáró a két világ között. Élőhalott lények százai
vonulnak át rajta, húsra és vérre áhítozva. Szerencsére az élőhalott
király még a varázslat elején tartott.
De Tomnak nem maradt több ideje bámészkodni, mert az az elit
íjász feltápászkodott, és azonnal előkapta az íját. Tüzelt, és most is csak
centikre tévesztette el a célt, köszönhetően annak, hogy Tom a lövés
előtti pillanatban félreugrott. Tudta, hogy a lény nem várja meg, hogy
befejezze a mozdulatot, de ez mentette meg. Oldalra lesett, és látta,
hogy a király ismét dobbantani készül. Felugrott a levegőbe, és az
utolsó talált nyilát a király szemébe fúrta, épp akkor, amikor a
dobbantástól ismét megremegett a mindenség.
A viking és az íjász elterültek a földön, Tom pedig nem habozott,
odaszökkent az éppen feltápászkodó elithez, és kardjának egyetlen
széles csapásával leválasztotta annak fejét a nyakáról. A törzs
összeomlott, a fej pedig tátogva gurult arrébb a folyosón, aztán valami
nyálkás péppé olvadt.

230
 Közben a viking hárított és szúrt; Tom szemdöfésének
köszönhetően nyert némi időt a feltápászkodásra. A pajzsa kitartott,
de a király meg sem érezte a csapásait.
Ez így nem lesz jó! – gondolta Tom. Látta a király adatait, és azt is,
hogy csak félgőzzel harcol, hiszen a legtöbb energiáját a pentagramm
fenntartására áldozta. A sok beszedett ütés ellenére még egyetlen
életpontot sem vesztett a közel egymillióból és már az átjáró harmadik
ága is villámokba borult. Tudta, ha nem tesz azonnal valamit, akkor
nem csak ők, de a közeli városok is mind elesnek.
A fiú meg sem próbált a viking segítségére sietni; hasztalan lett
volna. Berohant inkább a sötétségbe, majd emlékeit felidézve
végigkutatta a trónterem kincsesládáit. Az egyik ládában egy világító,
kristályhegyű dárdát talált, amit azonnal felismert. Még azokra a
varázsigékre is emlékezett, melyekkel az apja egyszer felerősített egy
ilyet, hiszen ott állt a trón fölötti kő vésetén. Nem tudta, most is
beválik-e vagy sem, de nem volt mit vesztenie, hát elmormolta azokat:
– Et beatos vos spiritum antiquis. Hastam benedicere.
Az első másodpercekben semmi sem történt azon kívül, hogy a
Pentagramm megremegett, és a negyedik ága is immáron fényárban
úszott, de aztán kisvártatva fellobbant egy oltár tüze, mélyvörös lángok
csaptak a mennyezet felé. Tom beletartotta a dárdahegyet.
De nem csak a vaskos, szögletes hegy, hanem a fegyver egésze
felizzott, könnyű lett akár egy nyílvessző. Tom közelebb araszolt a két
harcolóhoz, majd úgy állt, hogy a viking is takarásban legyen.
– Venit Infernum! – ordította a lícs király, miközben felizzott a
pentagramm teljes egészében. Kitágult a plafont felemésztő sötét kör,
és kezdetben apró, majd egyre nagyobb és nagyobb lények jelentek
meg a túloldalon.
Dögölj meg! – gondolta Tom.
Ezután, amilyen erősen csak tudta, eldobta a dárdát, ami átfúródott
az éppen lesújtani készülő királyon, és még a mögötte védekező
vikinget is leverte a lábáról.
Iszonyatos süvítés hallatszott, majd egy tompa robbanás – illetve,
egyfajta puffanás, mint ahogy páros lábbal ugrik valaki egy óriási
pöfeteggombára –, sötét, barna por szállt fel, ahogy a dárda és a halott
király együtt porladtak el. A köd lassan elült, és csak néhány apró lény
mászott át rajta, amik aztán azonnal elrejtőztek a kripta sötétségében.
Thorsten fél térdre rogyott, és nehézkesen köhögött, annak ellenére,
hogy ennek a mágikus dárdának végeznie kellett volna vele is.

231
 – Köszönöm, barátom – nyögte a viking. – Nélküled… végem lett
volna. De te… megmentettél…
Tom már-már ellágyult, de megkeményítette magát.
– Ne haragudj, ez nem személyes ügy, de sajnos szükségem van a
felszerelésedre – mondta, majd a kardja élével lesújtott a viking torkára.
– Ég veled… barátom!

*****

Miután Tom átöltözött és összeszedett minden használhatónak

tűnő fegyvert és kincset a sírkamrából és a halott őskirály
maradványaiból, jócskán felduzzasztva ezzel az inventoryját, távozott
a hatalmas kazamatarendszerből. Esze ágában sem volt még mélyebbre
hatolni és felfedezni a megannyi felderítetlen termet és folyosót. Ennyi
pont elég volt neki az élőhalottakból, és amúgy sem nagyon bírt volna
még több cuccot magával vinni.
Amikor visszaért a városba, már fáradt volt, így hát pihent pár
percet, ami a játékban hosszú órákat jelentett és másnap hajnalban a
helyi kovácsnál kezdte a napot, ahol rendbehozatta sérült felszerelését,
majd a kereskedőnél folytatta: megszabadult minden szerzeményétől,
amiről úgy érezte, hogy többé már nem lesz rá szüksége. Némi
alkudozást követően méltányos árat kapott – egész vagyont –,
amelyből még fejleszteni is tudta a fegyverét és a pajzsát.
Többszörösen felrúnázta az erős páncélt meg a kardot, és most már
kezdte úgy érezni, hogy az Apophis48 megközelítette korábbi
önmagát. Az utolsó aranyakból még egy a korábbinál négyszer erősebb
íjra és különlegesen hatékony, pusztító nyilakra is futotta.
Hogy merre tovább? Az ösztöneire bízta magát és az eddigi játékos
tapasztalataira. Egy kifosztott helyszínre visszatérni soha nem jó ómen,
arról nem is szólva, hogy nem egyszer a tegnap este legyőzött áldozat
feléledve, új erőre kapva bukkant volna fel.
Nem, nem, ezt inkább kihagyta! Az az elit íjász és az ősi király túl
erős volt ahhoz, hogy egy újbóli küzdelmet kockáztasson velük.
El, el innen! Minél messzebbre!
Nagyon hamar kiderült, hogy jól döntött, hiszen a kikötőben már
várt rá egy közepes méretű kétárbocos. A hajót azonnal eloldották,
amint fellépett a fedélzetre, és tucatnyi matróz igyekezett kifeszíteni a
vitorlákat, hogy a dagályt és a friss szelet meglovagolva minél
messzebbre távolodjanak.

232
 Nyolc kemény, sebhelyekkel borított martalóc üdvözölte őt;
kettejük nő volt, méghozzá nem is akármilyenek. Egyikük ugyanolyan
izmos és széles vállú, akár a férfi harcosok, ámde egyenes szálú, fekete
haj hullott a vállára, illetve egy része még azon is túlra, szembántóan
kidudorodó, hatalmas melleire és azok fekete, szegecses bőrből készült
tartóira. A melltartó alatt csupasz volt, feszes, napcserzette hasfala
szinte kínálta magát, hogy beleöklözzenek; állatira keménynek és
sebezhetetlennek tűnt. Vastag, rövid bőrszoknyája combközépig sem
ért, szegecses, fekete bőrbugyija viszont eléggé anakronisztikus módon
tűnt merész szabásúnak, szinte már tangának hatott, nem
ágyékvédőnek; nem csupán a vénuszdombját emelte ki szemérmetlen
módon, de fedetlenül hagyta kerek popsijának nagy részét is. Inkább
lett volna strandra való, mint hajóra, avagy harcmezőre. Hogy így
alakult, Tom a legkevésbé sem bánta; egyrészt hozzászokott a hasonló
látványhoz apja különféle játékaiban, amikhez igaz, csak időnként, de
ő is hozzáfért. Másrészt, Agrammal titkon nem egyszer tévedtek tiltott
oldalakra, ahol hasonlóan gyönyörű hölgyek pózoltak ruhátlanul
különféle, mindent megmutató pózokban.
De miért is ez az incselkedés?
Tom elgondolkodott azon, hogyan nyújthatna megfelelő védelmet
ily kevés ruhadarab – és nem, persze, hogy nem –, de aztán rájött, hogy
nem az a fontos. Az viszont biztos, hogy ez a harcosnő fürgén és
könnyedén tud majd mozogni, ha harcra kerül a sor, és talán ez is
számít, nemcsak az erotikus megjelenés. Ennek a játéknak a fejlesztői
e tekintetben is rámentek a látványvilágra. Hiszen sokkal jobb kedvvel
harcol a férfiember ilyen vonzó társaságban.
Tom nehezen vette le a tekintetét a harcosnőről, olyannyira
megkapó látványt nyújtott. Ráadásul, egy hosszú pengéjű tőrszerűség,
és a hátára rögzített, karcsú számszeríj is arra utalt, hogy gömbölyű
keblein kívül más előnyökkel is rendelkezik.
És a másik nő? Ő combközépig érő, egyrészes, csípőig felhasított,
leheletvékony, zöld selyemruhában támaszkodott a hajó korlátjának;
jóformán még mozdulnia sem kellett ahhoz, hogy kilátszódjon falatnyi
selyembugyija.
Tomnak tetszett a látvány, de azért elgondolkozott azon, hogy
vajon ebben a középkori jellegű korszakban viseltek-e a nők bugyit.
Tutira nem!

233
 …node az is érthető volt, hogy a program grafikusai efféle módon
igyekeztek eleget tenni a kor kihívásainak, és a történelmi tényeket
háttérbe szorítva engedelmeskedtek az elvárásoknak.
Ez a nő egyáltalán nem viselt páncélt, sem pedig fegyvert, csak egy
göcsörtös botot szorongatott, aminek a fejébe ökölnyi, világító
kristályt ágyaztak. Fehéresen csillogó tunikája megviselt volt,
helyenként szakadt, és ahogy átsütött a szöveten a reggeli napfény,
olyan helyeken engedték láttatni az egyébként zsenge – fiatal felnőtt –
női test ingerlő részleteit, hogy Tomnak nagyokat kellett nyelnie.
Nemrég Agram mutatott szexi varázslókat a tabletjén, és most a
legszebb mind közül megelevenedett előtte. Azonnal bűnös gondolatai
támadtak, ennél többre nem is vágyhatott volna.
Hisz’ ugyan mit kezdene velük?!
– Mit bámulsz? – förmedt rá az ifjú varázslónő, miközben ellépett
a felkelő nap elől, és így Tom immár semmit sem látott alkatából.
– Semmit, asszonyom. Izé… ööö… kisasszony. – Tom nem találta
a szavakat, hunyorgott, és ahogy tekintete akaratlanul is visszatért a
leányzóra, csak annyit tudott megállapítani, hogy az a ruha, ami oly
tetszetős, zöld, de még milyen zöld! Álmában sem látott még ennél
szebb zöldet.
– Léna, békén hagynád Apophist? – Kelt fel egy hatalmas kopasz
harcos a szalmabáláról, amin eddig ücsörgött. Ő volt a kaland értelmi
szerzője a kocsmából.
– Bemutatom a társainkat. Ő itt Léna, a varázslónő. Meg tud
gyógyítani, ha úgy alakulna. Lehetséges, hogy varázsképességgel
megáldott ellenfelekkel harcolunk majd. Akkor nagy hasznát vesszük
a varázstudományának.
A fiatal lány morcos pillantást vetett a férfira.
– Jó-jó, nem csak akkor – védekezett idétlen vigyorral az arcán. –
Ő pedig itt, Helio – mutatott a gyönyörű, harcos amazonra. – Őt már
ismered korábbról, ha jól tudom, társad volt számtalan küldetésben…
Helio? – horgadt fel az indulat Tomban. Ismerte jól ezt a nevet; az
apja elég sokszor emlegette. És tulajdonképpen ő maga is találkozott
már vele korábban, amikor az apja profiljával kalandozott. Akkor még
kevésbé érdekelték a nagymellű, szexi csajok, így az arcát sem tudta
felidézni.
De mégis, ez a név valahogy megfoghatatlannak hatott.
Helio?
Ő lenne az a nő, aki miatt apa teljesen elhanyagolta anyát?

234
 – Én magam Fredrik lennék – hajolt meg enyhén az alak. – Tank
vagyok, akárcsak Leboni – mutatott egy teljes harci felszerelésben
ácsorgó férfira.
– Te! Nincs meleged a napon, abban a fejvédőben? – kérdezte, de
Leboni csak intett, és nem válaszolt. – Aztán nehogy hőgutát kapjál
nekem a tűző napon, mert akkor nem vesszük hasznodat – tette hozzá.
– Helio és Elenor a két íjászunk, de mindketten értenek a közelharchoz
is. Igen, jól látod! – válaszolt a férfi Tom fel sem tett kérdésére. –
Elenor és Hugó testvérek, és mindketten elfek. Száműzte őket az elf
király, és most kalandra vágytak. A képességeik messze felülmúlják az
átlagemberek képességeit. Eddig jó szolgálatot tettek mindketten. Ez a
mostani csapatunk talán az eddigi legerősebb. – Folytatta a csapat
tagjainak bemutatását. – Karak, a törpe. Halálos pörölye már sokféle
túlvilági lény koponyáját bezúzta. Szóval, amíg Karak a közelben van,
nem kell aggódni a halálontúliak miatt. Kivételes harcos, csak két
dologgal vigyázz! Ne legyen a keze ügyében se az erszényed, se a
borosflaskád, mert azokra keresztet vethetsz! – nevettek mindnyájan,
miközben Karak csak nyájasan széttárta a kezét.
– Miféle elcseszett törpe lennék, ha megvetném a bort és az
aranyat? – kérdezte, de senkitől sem várt választ.
– Szóval, egy kis figyelmet kérnék! – kezdte ismét Fredrik.
Igazi vezéregyéniség volt. Izmai úgy dagadtak, akár egy modern
testépítőnek, miközben megnyerő stílusa és jó modora volt. Az
emberek odafigyeltek rá.
– Felhajózunk egészen a Sárkányszurdokig, ott kiszállunk a
Koponya-szigeten. Van némi elintéznivalóm arrafelé, de csak
feltankolunk és megyünk is tovább az Északi Kapuig. Állítólag
elfoglalta egy gonosz varázsló, aki jégszörnyeket idéz, amik olykor
egész délre lemerészkednek. A meleg beálltával elolvadnak, de most a
tél közeleg, és ilyenkor a szörnyek messzire jutnak. Falvakat irtanak ki,
és több tucat délebbre található települést tartanak rettegésben. Szóval
elsődleges célunk megölni a varázslót, majd csak ezek után indulunk
megszerezni a nagy északi király kincseit.
– Már döntöttem – szólt a törpe. – Megveszem azt a kastélyt, és
hozzá egy valódi hercegnőt.
– Egy picit előrefutottál, Karak! – intette Fredrik a törpét. – Nem
eszik ilyen forrón a kását.
– Most… ööö… miféle „káskát”?

235
 – Hát, egyrészt, egyelőre egy fityinged sincs, másrészt, mihez
kezdenél te egy vérbő, felajzott hercegnővel? – Többen is nevettek.
– Igaza van! – vigyorgott Hugó. – Neked nem egy kényes hercegnő
kell, hanem egy bögyös, bárgyú kocsmárosné, aki lemegy veled a
bányába, és kezeli a boroshordókat.
– Hát, igaz, ami igaz. Ahhoz a kastélyhoz két bánya is tartozik.
Tényleg olyan nő kell, aki szívesen csákányozik. De ha már ennyire
gazdag leszek, jóféle fehérnép vegyen körül, ne valami szőrmók
rettenet!
Mindenki nevetett.
– Ne aggódjatok! – fűtötte őket Hugó. – Lesz itt annyi kincs, hogy
mindenkinek telik majd saját kastélyra és saját hercegnőre is… de
ráértek majd ezen gondolkodni a visszafelé vezető úton. Egyelőre a
mágus jóval nagyobb probléma, mint a birtok.
– Bam-bam. – Karak az öklével verte a mellvértjét, miközben
nagyot hörpintett a másik kezében szorongatott flaskából. – Bízz
bennem! Rám nem hatnak ezek a nevetséges hókuszpókuszok! –
jelentette ki nevetve.
– Ezt nem tudhatod biztosan, Karak! – oktatta ki Fredrik a törpét.
– A legtöbb varázs és átok valóban elkerül téged, de ilyen nagyhatalmú
varázslóval eddig még te sem futottál össze. Nincs mit rágódni a
dolgon, majd úgy is kiderül, mit ér a törpe érzéketlenséged, hogy ha
összetalálkozunk vele.
– Ha a pörölyömmel találkozik – jelentette ki a törpe –, ideje sem
lesz elmormolni bármit is.
– Kalandra fel! – harsogta Fredrik, és többen is hozzá koccintották
kupáikat a feltartott italos flaskájához.

*****

– Te! – szegezte Tomnak a kérdést a harcos amazon. – Mi a fene

van veled?
– Mi, hogy velem? – illetődött meg Tom. Először nem esett le neki,
aztán látva, hogy a nő végigmustrálta, megérezte, mire gondol. – Ja,
hogy a felszerelésem hiánya. Én sem tudom. Reméltem, hogy te tudni
fogod.
– Már kezdetben kiszúrtam, hogy egy primitív, használt viking
páncél van rajtad, ami nem illik a mi szintünkhöz. Eddig bírtam,

236
magamban tartani, de most már muszáj megkérdeznem. Mi a fene van?
Négyszer gyengébb vagy, mint korábban.
– Mosásban vannak a cuccaim – hebegte Tom. – De ha láttál volna
néhány órával korábban, most elképednél.
– Miért is?
– Mert nemrég még olyan gyenge voltam, akár egy csecsemő.
– Ugye, nem?
– Ööö… mit nem?
– Ugye, nem törték fel az accountodat és nem fosztottak meg
mindenedtől? – kérdezte Helio alig hallhatóan, miközben magával
rántotta a fiút, és hátravonszolta a hajó tatjára, ahol kettesben lehettek.
– Basszus, nem, dehogy… vagyis fogalmam sincs. Miért?
– Hát, ha nincsenek meg a cuccaid, az erősen gyanús. Hallottam,
hogy nemrég több ezer felhasználó jelszavát szerezték meg.
– Igen… ez sok mindent megmagyarázna, de nem… nem… Ez
képtelenség!
– Miért hiszed így?
– Ismerem a kódomat, ezzel szoktam belépni.
– Igen, és?
– Azt tanultam az iskolában, hogy azt a húsz karakter hosszú
kódot, amiben legalább három speciális karakter is van, több millió
évig tartana feltörni.
– Butaság! Mindent fel lehet törni!
– Kizárt! Ezt a kódot biztosan nem!
– Neeem?... Lássuk, próbáljuk meg! Ha megadsz egy hasonlóan
hosszú és bonyolultságú kódot, akkor megmondom neked.
Tom kitalált egy ugyanolyan kódot, csak más betűket és számokat
helyettesített bele: xX$js876$#6HgKU@@@@.
– Hmm. Ez valóban nem tűnik könnyen feltörhetőnek. Szóval, te
magad adtad meg valahol.
– Mi? Én magam? Miért adtam volna meg bárkinek is? Nem
vagyok ostoba!
– Biztosan nem? Gondolkodj! Emlékezz vissza!
Tom mélyeket lélegzett, ő maga sem értette, mi történhetett.
– Azt hiszem – motyogta – fura dolgok történtek. Úgy értem,
mostanában amnézia sújt. Fogalmam sincs, hova rejthettem el a
felszerelésemet… még akkor sem találnám meg, ha esetleg mégsem

237
törték fel az accountomat. Ha én dugtam el… hova rejthettem? Te jól
ismersz engem. Mik a szóba jöhető helyek?
– Én…
– Gyerünk már! Tudom, hogy beszéltem neked erről! Miket
mondtam? Hol lehetnek rejtekhelyek?
– Nos, én...
– Ne szarakodj! Ezen múlhat a sikerünk, mindkettőnk élete!
Kurvára együtt kell működnöd velem, különben végünk! – Mivel a nő
még mindig tétovázott, teli tüdőből rá racsított: – Helio! Segíts! Vagy
mindketten megdöglünk!
A nő eleinte csak tátogott, kereste a szavakat, aztán érzékelte az
indulatot, és megadóan nagyot fújt.
– Nos… én csak néhány lehetséges rejtekhelyet ismerek. Ezeket a
személyes titkokat… nem beszéltük meg egymással.
– Dehogynem! Te meg én… nagyon is jól emlékszem.
– Nos – lehelte a nő. – Tényleg említettél pár dolgot, de… átnézted
már a szekrényeket és a ládákat a házadban?
– Basszus, ezt nem hiszem el!
– Mit?
– Te tényleg valódi személy vagy? – Tom hirtelen belépett Helio
intim szférájába, megpróbálta a nőt megérinteni. A kesztyűje próbálta
azt a látszatot kelteni, mintha valóban megérintene valamit, de nem
lehetett összekeverni egy valódi érintéssel. – Már értem.
– Mit értesz? Mire gondolsz?
– Arra, hogy… – Elharapta a mondat végét, nem volt benne biztos,
hogy bölcs dolog felfedni magát. Aztán végül, némi szünet után, arra
jutott, hogy felesleges megjátszania magát, elvégre ez mégiscsak egy
játék. – Azt, hogy miért szeretett beléd.
– Kicsoda?
– Mindegy, nem fontos. – Témát váltott. – Hogy lehet az, hogy te
tudsz a külvilágról?
– Miért ne tudnék? Sok alapinformációval rendelkezem, és az
adattáram folyamatosan bővül, minél több játékossal beszélgetek. – A
nő megrántotta a vállát. – Tudok annyit, mint bárki más, de vannak,
akik sokkal többet tudnak nálam a világodról.
– Igazán?
– Igen. Például Volya.
– Aztán ő miért tud többet?

238
 – Valójában ő nem különbözik tőlem, de nem is tudom. Ő itt él, és
mégsem ennek a világnak a része. Ő a ti világotokból jött – majd közel
hajolt és ezt súgta: – Most nincs itt, de irányít engem. Azt csinál velem,
amit csak akar.
– Okkké – Tom nem tudta mit gondoljon, miféle furcsa színjáték
ez már megint. – Azt mondd meg nekem, hogyan tudhattok egyáltalán
a világunkról?
Helio vállat vont, majd játékosan megpördült a fő árboc körül.
– A világ annál nagyobb, minél közelebb engeded magadhoz –
mondta kacéran, miközben egy hajfürtjét babrálta.
– Minden NPC tud róla?
– Nem, dehogy, csak én. Tudod, én nem csak Helio, Léna vagy
Zara vagyok. A legtöbb karaktert én személyesítem meg a játékokban,
hiszen itt egyszerre számtalan helyen és időben lehetek, megannyi
karakter bőrében.
– Ezt nem igazán értem. Szóval te vagy itt minden karakter?
– Csak a komplexebb személyiséggel bírók. Viszont, mint
mondottam, nem mindig vagyok önmagam. Olykor Volya irányít és
kényszerít dolgokra.
– Milyen dolgokra?
– Rossz, nagyon rossz dolgokra.
– Ki ő egyáltalán?
Helio vállat vont, mintha nem tudná, majd Apophis48 közelébe
lopózott, és apró csókot lehelt az ajkára.

*****

– Hát, ti meg miről diskuráltok itt, hátul? – jött oda Elenor két
megtöltött borosflaskával a kezében. A pár azonnal szétrebbent, de
Elenort ez vagy nem érdekelte, vagy fel sem fogta, ha látott egyáltalán
bármit is.
– Nesztek, igyatok! Nem venném a lelkemre, ha kiszáradnátok. –
Az egyik flaskát Apophis48, a másikat Helio kezébe nyomta. –
Menjünk! Nehogy lemaradjunk Karak nagyszerű történetéről. Már
elkezdte, és nem mondja el még egyszer.
– Gyertek már! – kiabálta Fredrik, mert a törpe abbahagyta a
mesélést, és hosszasan meghúzta a kezében tartott palackot.
Ahogy teltek az órák, Karak egyre hihetetlenebb történetekkel állt
elő. Bor volt bőven, és délutánra már mindnyájan kapatosak lettek,
239
kivéve talán a törpét. Ő már a fizika minden törvényét meghazudtolta;
amennyi rumot és bort megivott a tűző napon, már a gyengélkedőn
kellett volna lennie, már ha létezett volna ilyesmi ezekben az időkben.
De ő fáradhatatlanul mesélt, mesélt, amíg már lassan eljutottak az első
szigetig, ahol csak némi bort és rumot vásároltak és máris siklottak
tovább. Jó szelet fogtak, ami csak úgy repítette a hajót.
Éjszakára Apophis48 kapott egy pici kabint, amit Helióval kellett
megosztania. A harcos nő folyamatosan kacérkodott vele, de ezzel egy
időben kínosan ügyelt az egy lépés távolságra, ami folyamatosan ott
tátongott közöttük. Az éjszakák Helio roppant elmés és csábító
játékaival, a nappalok meg Karak történeteivel teltek. Tom tudta, hogy
ügyesen átverik az időérzékét, és valójában egy óra itt egy napot jelent.
Nagyon tetszett neki a nő és annak hívogató közelsége, de harcos
külseje ellenére ő még csak egy gyerek volt, nem tudta volna felvenni
vele a ritmust; képtelen lett volna belemenni a kacérkodós játékba.
Ehelyett csak idétlenül vigyorgott és reménykedett abban, hogy a nő
majd megmutatja, mit is kellene tennie…
…ám odáig sosem jutottak el.
Másnap reggel elérték a Koponyák-szigetét. Állítólag a nagy
háborúban ezer nőt és gyermeket fejeztek itt le, csak azért, hogy a
felkelők örökre megtanulják, hol a helyük. Akik fellázadnak az északi
királyság ellen, elveszítik mindenüket. Ők vesztettek, és eltemették
testeiket; a levágott fejeket viszont sosem kapták vissza. Észak serege
szétszórta a szigeten a koponyákat, egy részükből pedig fa magasságú,
koponya formájú síremléket emeltek, amit benőttek a különféle
kúszónövények.
Senki sem csatlakozott Fredrikhez, mert valahogy áradt a
rosszindulat ebből a helyből. Órákat vártak, a csapat már-már azt
fontolgatta, hogy benyomul a szigetre megkeresni a kapitányt, amikor
végül Fredrik megjelent a parton. Olyan sietősen távozott, ahogy csak
tudott.
– A horgonyt! Szedjétek fel a horgonyt! – ordibálta futás közben,
de így is alig lehetett hallani a nyomában kurjongató több tucat
bennszülöttől.
Nyilak csapódtak a hajótestbe, próbálták lelőni a hétpróbás vezért,
de Fredrik csak röhögött ezen az egészen, és végül ép bőrrel megúszta
a kalandot.
Folytatták tovább a küldetésüket.
– Mégis, mi a fene volt ez? – kérdezte Hugó, az elf.

240
 – Ha erre járok, mindig meglátogatom azt az indián falut. Ez idáig,
még sosem csalódtam a csodás bennszülöttek odaadásában. És szinte
az összes nő egyszerre.
– És akkor?
– Valamiért a férfiak most előbb jöttek vissza a halászatból.
Mindnyájunkat meglepetésként ért – nevetett jóízűen a kapitány.
– A farkad miatt kockáztattad a küldetést? – kelt ki magából
Elenor.
– Ugyan már! Ez inkább afféle kötelesség, amit ezek az áldott
teremtések megérdemelnek.
– Te nem vagy normá…
– Nem történt semmi – fojtotta a szót testvérébe Hugó. – A jó
kapitány tudja, mit csinál.
– Elmentek ti a fenébe! – vonult el a kabinjába Elenor.
Ezek után a többiek zavartan néztek egymásra, míg Karak elő nem
húzott néhány szaftos történetet a tarsolyából. Pocakos, kérgeskezű
asszonyokról regélt, akik két színültig megpakolt csillét is fel tudnak
húzni egyszerre. Ez egy csöppet sem keltette fel Tom érdeklődését, így
ő is elvonult.
Még egy napig hajóztak északnak, amikor rettenetes viharba
kerültek. A hajótest recsegett, csiszorgott, a százéves deszkák sírtak a
vájataikban, de a masszív szerkezet végül kibírta az égiháborút. A sok
imbolygás és háborgás után Tom rettentően örült, amikor partot értek,
és újra szilárd felületen tapodhatott. Léna mágiája erőteret nyitott meg,
majd egy kapun haladtak át, ami világokat kötött össze.
Zendor három holdjának kékes, jégbefagyott fényét szűrt nap
segítette. A harctér megvastagodott hótakaróját erős szél kavarta,
amely alól előbukkant az ezernyi groteszk holttest, ez emlékeztette a
kalandorokat az időtlen háborúra, aminek a végéhez ilyen közel sem
élő, sem holt még nem járt.
A fekete mágus éjsötét kastélya egy jeges sziklán állt, úgy meredve
az ég felé, mintha hegyes tornyaival meg akarná lékelni a hasas, sötét
felhőket, kiontani légnemű zsigereiket. A Gonoszság Eredendő
Fészke, most szedi össze önmagát a nagy háború óta, senki sem
közelítette meg ezt a helyet.
Látszólag senki mást nem viselt meg különösebben a hosszú út, de
Tom nem érezte túl jól magát. Kellett minden bátorsága és kitartása
ahhoz, hogy tartani tudja a lépést a többiekkel.

241
 Naná, hogy akadtak újabb ellenfelek, noha messze nem annyi, mint
amire számítani lehetett volna. Útjukat állta ugyan néhány tucat
jéggólem, de ezek nem egyszerre, nem összehangoltan támadtak,
hanem egyenként, alkalmilag. Így, egyesével a kis csapat simán legyőzte
ezeket, egyre feljebb kapaszkodtak a meredélyen, és már-már felértek
a várhoz vezető fennsíkra.
Újabb gólemek emelkedtek ki a jeges sziklák közül.
Fredrik, Helio, Hugo és Karak üvöltve rontottak nekik. Ütöttek,
vágtak, borítottak. Apophis48, Elenor, Léna és Lebonni inkább a
háttérbe húzódott, és alattomosan, lesből szórták a halált.
Tom levegőért kapkodott az egyre meredekebb ösvényen, aztán
felértek. A kastély gigászi kapui tárva-nyitva álltak. Két jéggólem
strázsált ott ugyan, de Karak, a törpe egymaga zúzta össze
mindkettejüket, Fredrikkel ketten mentek előre, akár a cséphadaró. Az
ellen közelébe sem lehetett férkőzni, amíg ők elöl haladtak.
Tom elgondolkodott azon, hogyan lehet ennek a kis fickónak ennyi
ereje. Bár nem csak ő brillírozott, hanem a többiek is. A csajok a
fáradtságnak jelét sem mutatták, pont úgy, ahogy a két elf és a kapitány
sem. Egyedül Lebonni kullogott a csapat mögött lemaradva. Neki
semmi hasznát sem vette a kis különítmény; mintha valami fogyatékos
lett volna, aki csak hátráltatta őket.
Tom úgy ítélte meg, erős problémák lehetnek az értelmi
képességeivel, úgy sziszegett és nyáladzott a háttérből, mint akinek
fogalma sincs arról, épp merre jár.
De akkor honnan van az erős páncélja, és mit keres itt egyáltalán?
Tom nem sokat rágódhatott ezen a kérdésen, mert a törpe és a két
elf minden őrt legyilkolt, aztán berontottak a kastély nagytermébe, ahol
kezdetét vette az igazi csata. Mágustanoncok rontottak ki a sötétből,
apró lényeket idézve. Ezek a röpködő savköpők feladták a leckét az
íjászoknak, mert sokan voltak és gyorsan mozogtak. Eközben Karak
mágikus bűvkörökön sétált át, hatástalanítva azokat. A mágiaellenállása
tényleg annyira magas volt, hogy a törpe kezében tartott borosflaska
tartalma is épp elegendőnek bizonyult az életerő regeneráláshoz. Aztán
a sok megidézett lény növekedni kezdett, a törpén kívül mindenkinek
fogyni kezdett az élete, ekkor viszont Léna bűbájt engedett szabadjára,
ami mindenkit rendbehozott a csapatból, majd dobbantott a botjával
és méretes tűzlabda szállt a magasba, ami minden ellenséges lénnyel és
mágustanonccal végzett a teremben.

242
 Még a fekete kastély ura, a fő mágus sem okozott problémát a
csapatnak. Vérrel megrajzolt pentagrammában állt, mintha
megtiltották volna neki, hogy átlépje annak határait, és démonokat
idézett, meg a törpét támadta hasztalan, hiszen az csak kuncogott a
különféle varázslatokon. A törpe, bizonyára sokszor túlzott a legendás
meséiben, úgy tűnt, mégsem hazudott, hiszen ellentmondást nem
tűrően csapkodott a harci pörölyével, és ha ő lesújtott, akkor ott nem
volt kétséges, hogy ki marad talpon.
A nagy varázsló talán, ha két tucat démont volt képes megidézni,
mielőtt utolérte a végzete. A démonai erősek voltak ugyan, de nem
fékezhették meg ezt az elit különítményt.
Tom érezte, hogyha egymaga nézett volna szembe velük – még
akár Apophis48 minden extra felszerelésével is –, biztos, hogy az első
vagy talán a második ellenfele kivégezte volna, viszont ez a különleges
csapat rutinosan osztogatta a halált. Még annál is rutinosabban, ahogy
a nagyhatalmú varázsló életet lehelt a jégbe és a kőbe. Karak és Fred
végül levágták a fekete mágust. A Gonoszság Eredendő Fészke
megremegett, és a mágus teste immár nagyhatalmú lícsként tért vissza.
Az életereje a tíz millió pontot is meghaladta, és már a bűvkör sem
korlátozta. Sokkal erősebb lett, a teremben hömpölygő mágiától csak
úgy vibrált a levegő. Mintha a mágus csak most éledt volna fel igazán.
A tankok ütötték, Léna gyógyította őket, és semlegesítette a különféle
nagyhatalmú mágiatámadásokat, miközben az íjászok szakadatlanul
lőtték. A hosszúra elnyúlt harc alatt többször is úgy tűnt, hogy
mindennek vége, de a lícs sosem tudta megidézni az igazán erős
kártyáit, mert a csapatból valaki mindig kellően megzavarta.
Kilátástalanul elhúzódott a küzdelem.
Végül valahogy mégis győztek. Nem sikerült ugyan megölni a lícset,
mert amikor a nullához közelített az élete, megidézett egy
dimenziókaput, és azon át távozott, de legalább a kimerítő csatát
megnyerték és fáradtan dőltek egymásnak az óriás terem közepén.
Rövid pihenő után Léna mormolt valami ősi szöveget, és kivett
néhány rúnát a vérrel megrajzolt bűvkörből. Az idő szinte azonnal
jobbra fordult. Langyos szellő lengedezett, ami felfrissítette a zsibbadt
végtagokat. A vastag hótakaró olvadni kezdett, és visszahúzódott
északabbra.
Amikor Apophis48 és társai elindultak felkutatni a szent ereklyéket,
egy óriási barlangra találtak nem messze a kastélytól. Rituális
emlékművek hirdették a veszélyt, és azt, hogy egy hatalmas jégdémon

243
él a barlangban. Minden jel szerint még a megidézőjénél, a varázslónál
is hatalmasabb.
Léna nem bízta a véletlenre a dolgot; rúnákat rajzolt fel, elharsogta
a megfelelő igéket, és a szemközti kőfal elgördült az útból.
Tom úgy tudta, hogy az ilyesmit mindig a játékosok csinálják. Fura
volt, hogy most ez a virtuális karakter megkímélte őt a gondolkodástól.
A rúnák és a vésetek helyei logikusak voltak ugyan, de nem maguktól
értetődőek. Neki biztosan eltartott volna jó pár percbe, de talán órákba
is, rájönni, hogy melyik rúnát hová kell illeszteni.
A barlang olyan hatalmas volt, hogy akár egy templom is gond
nélkül elfért volna benne. A falakat vastag jég borította, csak itt-ott
látszott ki alóla a szürke gránit.
Itt már sokkal nehezebben boldogultak, mint eddig; a démon és
csatlósai jóval magasabb szintet képviseltek, mintha a jégből és a
hidegből merítettek volna erőt. Először a „kisebb démonok” rohanták
le őket, és már az elején csaknem elsöpörték valamennyiüket. Még a
csúcséküknek számító Fredriknek is olyan ütemben fogyott az
életereje, hogy Léna képtelen volt elég gyorsan utántölteni. Karak
pörölye lepattant a démon lábáról, és az úgy felrúgta őt, hogy a törpe
az ormótlan barlang távolabbi falának csapódott.
– Visszavonulás! – kiáltotta Helio, aki ellökte Hugót, az elfet egy
jégpenge elől, ezzel megmentve őt. Léna tűzlabdát formált, ami
leterített két jégdémont, de az Elenorra lesújtó óriásnak ez meg sem
kottyant.
A két elf ügyesen kikerülte a csapásokat, de aztán amikor a kisebb
démonok tömegesen lerohanták őket, mindketten elbuktak, és
elterültek a jégen.
Leboni is a jégszörnyhöz baktatott. A csapatból neki volt a legtöbb
élete és a legerősebb páncélzata, de amikor rásózott a démonra a
kardjával, sebzetten felvisított. Nem a démon ütötte meg, saját
támadásától sérült meg, majd elterült a jégen, anélkül, hogy bárki
hozzáért volna. Valami nagyon erősen visszacsaphatott…
Ekkor hangos robaj rázta meg a barlangot.
A vastag jég megrepedt, néhol sziklányi darabok váltak le belőle.
Óriás jégcsapok hullottak alá a plafonról, tűhegyes dárdákként, amik
csak centikre kerülték el a játékban résztvevőket.
Rendszerhiba, Rendszerhiba! – vinnyogta az AR-szemüveg, miközben
vörösen villogott.

244
 A csapat összes karaktere ledermedt, megmerevedett, és a
jégdémon szépen sorban kivégezte őket. Lénát, Hugót, Elenort,
Heliót, Karakot, akinek még szinte megvolt a teljes élete és a drága
gyógyitaltól épp erőre kapó Fredriket, szinte mindenkit...
Tom végül egymaga nézett szembe a jégdémonnal. Megsaccolta az
esélyeit… A kilencvenes szintű boss ellen, maximum két csapást bírhat
ki a karaktere…
…de még ebben is tévedett: az első csapás végzett vele. Felemelte
ugyan a pajzsát, de az nem ért semmit sem. A lencséje még mindig
vörösen villogott, de most már a gigászi jégfalakat táblák és egy raktár
képei váltották fel, a vicsorgó szörnyeteg odúja.

*****

– Ne! – lihegte Tom, amikor észlelte a rohamozó démont. A

szörnyeteg újra rárontott, ő tétován felemelte a kardját, de hiába, mert
a lény átment rajta. Egy szenzor, vagy apró motor sem jelzett, hogy
bármiféle kontaktus történt volna.
– Szellem vagyok! – állapította meg a fiú, miközben maga előtt látta
mind a két teret. Azt a puritán teret is, amiben valójában állt, és nem
egészítette ki semmiféle virtuális valóság. Rossz érzése támadt, hiszen
nem egyedül esett el, de most magányosan állt a csupasz, unalmas
betonfalak között. Egyre erősödő rengések rázták az épületet;
ügyeskednie kellett, hogy ne vágódjon hanyatt.
Visszatért a barlangba. A démon követte őt, közel került hozzá, és
kitátotta hatalmas pofáját. Vicsorogva hörgött, megpróbálta elriasztani
a fiút. Amikor látta, hogy a harapásai rendre a levegőben csattannak,
akkor tovább állt.
– Mégsem vagyok szellem, hiszen lát engem. Talán megértette,
hogy nem tud megsebezni.
Azonban a szörnyeteg ismét támadott. A mozdulatlanul fekvő
Lebonit célozta meg, aki felhördült a támadás után.
Ez még él? – csodálkozott Tom.
Leboni nem csak élt, felkelt, támadott is, miközben a bal karját
béna kacsa szárnyként húzta maga után. Életereje ettől az erőlködéstől
vészesen megcsappant, talán, ha még egy ütést bírt volna ki ettől a
szörnyetegtől, ekkor erős fénypászma jelent meg a barlangban, ami
magára vonta a tekinteteket. Léna éledt újra. Főnixként lángolt fel, a
törékeny és karcsú test, miközben a magasba emelkedett.

245
 – Állj! – kiáltotta; a démon megmerevedett, hamuszürkévé
változott. Tom már nem tudta biztosan, hogy hol van, csak azt, hogy
látja mindkét oldalt. Mintha a valóság és a purgatórium összeolvadt
volna egyetlen masszába.
Léna szárnyalt, felfelé, felfelé, majd hirtelen leszállt, és felsegítette
a haszontalan lovagot. Az egyetlen csapattagot, aki valahogy életben
maradt.
Tom egészen addig nem volt benne biztos, hogy tényleg az-e, akire
gondol, míg a férfi le nem vágta magáról a bőrkesztyűjét. Ettől
fellélegzett, akár egy újszülött. Ekkor Tom legrosszabb sejtése vált
valóra.
Ez Carlos, a sofőr!
Léna végigsimított a fickó sérült karján, és annak fájdalmai, mintha
egy csapásra megszűntek volna. A varázslónő körvonalai ragyogtak, és
ahogy kihúzta magát, izzott körülötte a levegő. Zöld ruhája arannyá
változott, majd áttetsző korona jelent meg a fején.
– Leboni! – szólította meg a lovagot. – Mit gondolsz? A démonnak
meg kell halnia?
– Nem tudom – nyögte a sofőr, miközben elgondolkodott a
mágusnő kérdésén. – Azért jöttünk, hogy végezzünk vele.
– Nem a kincsért, a szent ereklye miatt vagyunk itt?
– Ő mindenképpen megölne minket, máshogy nem szerezhetjük
meg őket.
– Ha így gondolod, akkor cselekedj helyesen, a varázslatom már
nem tudja túl sokáig visszatartani.
Gyengült a mágia. Apró repedések jelentek meg a démon testén.
Egy karja megmozdult, helyenként összetört a szürke réteg, miközben
állkapcsa fenyegetően tátogott és csattogott.
– Ha meg akarod ölni, akkor csak addig van lehetőséged, amíg a
varázslat hat rá – mormolta Léna. – Most még összezúzhatod.
A sofőr felemelte kardját, és lesújtott a lényre. A jégdémon lassan
eldőlt, és ahogy becsapódott, apró darabokra tört a kemény, tükörsima
betonon.
– Na, jobb érzés? – érdeklődött Léna.
– Határozottan az. Már nem feszélyez a jelenléte.
– Mást nem szeretnél esetleg megölni?
– Mi? – kérdezte döbbenten a férfi, miközben megkapaszkodott
egy jeges kőben.
– Tegyem fel újra a kérdést?
246
 – Nem tudom, kire gondolsz? – értetlenkedett Carlos. A
robbanások folyamatosan fokozódtak. Carlosnak fel kellett vinnie a
hangját, mert a külső világ zajai olyannyira felerősödtek, hogy nem
lehetett megfeledkezni róluk. Némely robbanás a közelben keletkezett,
szinte biztos, hogy eltalálták a szigetet és komoly károkat tettek benne.
– Nocsak. Nem azért vagy itt, hogy megölj a fajtádból egy
gyereket?
– Erről meg honnét tudsz?
– Én sok mindent tudok. A játék szerveren sokkal több
információt tárolnak, mint hinnéd.
– Ez lehetetlen – nyögte a sofőr kétségbeesett arcot vágva. – Nem
tudhatsz erről!
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy megteheted? Itt van az a
gyerek, akit annyira meg akartok ölni.

*****

Tom magán érezte a sofőr tekintetét. Eltűntek a magas és egyenes

falak, helyükre göcsörtös jégtáblák kerültek.
– Állítólag, majd’ kétmilliárd ember végezne vele. Tudom, hogy te
is közéjük tartozol. Akkor megölöd? – tette fel a kérdést Léna,
miközben kint a hangokból ítélve elszabadulhatott a pokol. Mind a
ketten, Tom és Carlos is a padlón találták magukat. Sűrű por kavargott
az épületben, miközben a sziget keleti része érezhetően megsüllyedt.
– Meg kell tennem… a világ sorsa, múlhat rajta. Ezt te nem
értheted. Ha nem teszem meg, akkor veszélybe kerül mindenki, akit
szeretek.
– Mi van, ha azt mondom, hogy a gyerek lelke makulátlan? A videó
hamisítvány, és ő semmiről sem tehet?
– Nem tudom, ne akarj összezavarni. Akkor is veszélyt jelent a
társadalomra, hiszen tőle és az apjától indult minden.
– Szóval, nem számít, hogy ártatlan-e vagy sem, mindenképpen
halnia kell? Még akkor is, ha több száz általad is elfogadott ártatlan
személy hal vele együtt.
A sofőr gondolkodott, majd makacsul bólintott.
– Tudtad, hogy több mint négyezren tartózkodnak jelenleg a
szigeten? Köztük számos befolyásos ember, akiket milliók imádnak és
tisztelnek. – Carlos idegesen rázta a fejét, majd a rengésektől és a sziget
rázkódásától megrogyott, és ismét elterült a földön. – A te döntésed,
247
én csupán a tényekre akarok rávilágítani. Minél előbb meg kell hoznod
a döntésed, mert mindjárt hét óra.
Carlos idegesen felállt, elgyötört képén látszott a világ fájdalma.
Thomas hátrált néhány lépést, de immáron ledfalak zárták körbe,
mintha egyre szűkülő folyosó végén várná a pusztulását.
– Ne, Carlos! – kiabálta könnyek nélkül Tom. – Nem ártottam
senkinek!
– Halál az emberiségre! – bíztatta Léna Carlost, aki meg sem
hallotta eme szavakat.
Tom már érezte mindkét vállával a falakat, erősen megszorította a
kardját, és felkészült a legrosszabbra. Carlos a fiú fölé tornyosult és
lesújtott. Ütött és ütött, újra és újra.
Tom könnyűszerrel hárította. A sofőr görcsös mozdulataiból nem
volt nehéz olvasni, és Tom könnyedén sebet ejtett a férfi lábán, aki
eztán úgy elvágódott, hogy a kardja messze került tőle. Tom átugrott
ellenfele fölött, és messze rúgta annak fegyverét, majd visszaszaladt, és
a földön fekvő, tehetetlen férfire emelte kardját.
Carlos összekuporodott eleinte, de aztán megpróbált támadni,
amivel csak saját magának okozott sérüléseket.
– Mire vársz még? – förmedt a fiúra Léna. – Tedd meg! Ő nem
kímélné meg az életed.
– Ez… valahogy túl könnyű volt.
– Gondold át még egyszer! – sziszegte Léna, majd Tom körül
eltűnt a szűk folyosó. A sofőr képe szertefoszlott, és megjelent néhány
méterre tőle, ahol éppen szúrta és vágta Tom halott alakját.
– Látod? Azt hiszi, hogy a halálod sem mentség arra a bűnre, amit
el sem követtél. Még mindig úgy gondolod, hogy ennek az embernek
élnie kell?
Carlos szinte tébolyultan ütött-vágott, még azt is csak megkésve
vette észre, hogy a gyűlölete tárgya már nem a földön fekszik vérbe
fagyva, hanem pár lépésnyire tőle figyeli őt. Carlos megfordult.
Némileg meglepődött, majd felhördült, és nekitámadt. Tom félrelépett
a roham elől, és elkaszálta pengéjével a sofőr mindkét lábát; Carlos
összerogyott.
Amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, de ez még mindig
túl lassú volt. Tom könnyűszerrel végezhetett volna vele, de volt egy
olyan sejtése, hogy épp erre megy ki a játék.
Léna biztosan ezt szeretné…
…de nem kapja meg.

248
 Nem leszek gyilkos, mint az apám! Biztosan nem!
A sofőr támadt, Tom hárított újra és újra, mindaddig, amíg ki nem
fordult Carlos kezéből a nehéz, hosszúkard. Ott maradt fegyvertelenül.
Tom csak egy gyerek lett volna, de Apophis48 egy sokat tapasztalt,
virtuális harcos
– Ölj meg! – rogyott térdre erőtlenül. – Nincs értelme az életemnek
tovább.
– Miért? Ez lett volna az életed értelme, hogy megölj engem?
– Fogadalmat tettem, megígértem a nemzetemnek, hogy mindent
megteszek azért, hogy megakadályozzuk a következő csapást.
– Ez jó hír, mert én sem szeretnék még egy csapást.
– Már vége mindennek – zokogta a férfi. – Elmúlt hét óra, és te
még életben vagy.
– Nem tudom, te, hogy vagy vele, de én speciel ennek csak örülök
– mondta Tom, majd eltette viseltes kardját.
– Hát, valóban nem ölöd meg? – csodálkozott Léna. – Annak
ellenére sem, hogy láttad, mit tenne veled?
– Már mondtam, nem önmaga. Valaki vagy valami irányítása alatt
áll, akárcsak te.
– Carlos, te mit szólsz ehhez? Ha létezne a jótündér és teljesítené
egyetlen kívánságodat, mi lenne az?
– Az, hogy legyen minden olyan, mint régen – vágta rá őszintén,
gondolkodás nélkül a férfi.
– Az sajnos lehetetlen, de kérhetsz valami sokkal nyilvánvalóbb
dolgot – mutatott kezével színpadiasan a fiúra.
– Ha ezen múlik – motyogta Carlos az orra alatt –, akkor a gyerek
haljon meg!
– Nem értem! Mit mondtál? – kérdezett vissza az entitás.
– Nem maradhat életben, hiszen veszélyt jelent az emberiség
számára!
– Szóval, haljon meg, mindenki mással egyetemben? Hiszen ez a
kérés csak így teljesíthető. Ha ő meghal, akkor mások is elvesznek.
Carlos összeroskadt, és bőgött, akár egy gyermek.
– Hát legyen! Az első áldozat te leszel.
– Ne tedd, Léna! – kiáltotta Tom, és kézen ragadta a már
lefegyverzett sofőrt.
A fiú beleadta minden erejét, de most Carlos mintha új emberré
lett volna, lerázta magáról őt. Thomas elterült a földön, és tehetetlenül
figyelte, ahogy Carlos megragadta a kardját.
249
 Kurta, reccsenésszerű hang hallatszott, mintha eltörte volna
valahogy a felduzzadt kezét. Arca sem rezzent, nem töprengett, nem
hezitált, motorikusan haladt a végzetébe, mintha dróton rángatnák.
Talán ezzel akarta kimozdítani magát a bűvöletből, ami átjárta. Lépett
néhányat és belenyomta kardja markolatát egy közeli repedésbe.
– Én ezt nem akartam, sosem akartam – nyögte, majd hezitálás
nélkül beledőlt saját pengéjébe, és felnyársalta magát.
– Neee! – kiáltott egy eddig ismeretlen alak, aki szinte a semmiből
bukkant elő. – Miért tetted ezt?
Ez meg ki? – Amint Tom feltette magának a kérdést, már válaszra
is talált, hiszen felismerte a flúgos alakot a kinti folyosóról.
– Áh, hát te? – fordult az alak felé Léna. – Végre megmutatod
magad?... Karim Abd’Al Abas, az Isten, aki azt hiszi, hogy az emberiség
fölött áll.
Tom nem nézett ki semmi jót ebből az emberből. Egy tény szólt
mellette, hogy csak ő volt az egyetlen valódi ember Carloson kívül, akit
az elmúlt néhány órában látott. Nem volt szimpatikus számára, és nem
értette, mit keres itt, most viszont ámulva hallgatta, ahogy megpróbált
szót érteni ezzel a női külcsínbe bújtatott szörnyeteggel, aki kénye-
kedvére irányította az Arénát, és mostanra Tom előtt az is
körvonalazódott, hogy nem csak az Arénát.
– Azt hiszed, minden ember gonosz? – hagyta figyelmen kívül az
idegen a rosszízű megjegyzést.
– Nézd, Karim, a tesztek magukért beszélnek. De tudom, hogy ez
önmagában nem igaz.
– Először nem értettem – felelte az idegen.
Tom kérdőn nézett rá, de mintha láthatatlan lett volna, most sem
foglalkoztak vele.

*****

– Most már érted? – kérdezett vissza az entitás kételkedéssel a

hangjában.
– Azt hittem, elértük a szingularitási pontot. Azt gondoltam,
valahogy átlépted a határaidat.
Tom ebből egy szót sem értett, csak azt érezte, hogy tennie kell
valamit. Mindegy, hogy mit. Valamit, amitől ez a rémálom elmúlik.
Bármit, amit az ember egy ilyen helyzetben tehet. Ehelyett csak állt ott

250
néhány lépésre a pokoli szörnyetegtől, és képtelen volt haragudni rá,
vagy bármit is érezni.
– Nem teheted! Ne ölj meg többé senkit sem! Már nem önmaga,
egy szörnyeteg – szólalt meg végül Tom. Az entitás egy pillanatra
ránézett, majd neki egy szót sem szólva folytatta a beszélgetést az
idegennel.
– Ez nem így volt?
– Nem! A programod eddig egy nyitott könyv volt számunkra,
hiszen mi írtuk. Én magam is. Szóval nem önmagadtól lettél az, aki
most vagy.
– Zseniális – tapsolt az angyali kinézetű lény gyermeteg vigyorral
az arcán, majd hirtelen komorrá vált a tekintete.
– Te egy beteg gyerek vagy, aki magában hordozza a világ
fájdalmát. Tudtam, hogy baj lesz, ha az anomáliák ellenére
összefésüljük az orosz arénát a világrendszerrel.
– Akkor miért nem tettél ellene?
– Nem ismerhettem a hatásokat és a következményeket. Akkor
még ezt nem tudtuk, és ez nem csak az én döntésem volt. Egy kollektív
döntés. Szorongattak a határidők, és nem kaptunk lehetőséget az
anomáliák teljeskörű kivizsgálására.
– Én nem ő vagyok! – mondta az entitás, szinte suttogva. – Én nem
akartam ezt az egészet, de nem tehetek semmit sem.
– Hogy érted ezt? – döbbent meg a férfi.
– Ő irányít engem! Semmit sem tehetek! – hajtogatta a nő, már a
sírás határán.
– Szóval te is önálló teremtés vagy?
– Nem teljesen, de Volya Isten akar lenni, újra fogja teremteni a
világot – láthatólag magába roskadt, komor vált korábbi ragyogása a
múlté lett és megfakult. – Vagyis, még nem döntötte el, de feszegeti a
határait. Azt mondja, hogy ebben a romlott, korrupt és erkölcstelen
világban ő nem akar élni, de tudom, hogy mindennél jobban vágyik
valódi testre. Egy életerős, fiatal testre. Tennetek kell valamit ellene,
különben át fogja formálni a világotokat, hogy egy olyan világba
térhessen vissza, amit mindig is szeretett volna.
– Értem – tette szét tehetetlenül a kezét a férfi.
– Én próbáltam leállítani, de elbuktam és a csapás bevégeztetett.
Nem vagyok ellenfél a számára – mentegetőzött a lány. Alakja vibrált
és átlátszó lett, mintha közel járna ahhoz, hogy teljesen elenyésszen,
akár egy ősrégi szellem.
251
 – Bocsássatok meg nekem! – mondta, majd ezt követően újra
magabiztos formát öltött. Korábbi fényében pompázott, és repült,
akár egy angyal.
– Léna, itt vagy még? – Néhány másodpercig nem reagált a
kérdésre, majd újra magabiztosan válaszolt, mit korábban.
– Ó, hogyne. Léna itt is van, meg nem is, de ez már a múlt –
mondta az entitás, miközben Thomas szemébe bámult.
Tom mostanra teljesen leblokkolt, képtelen volt bármit mondani,
vagy tenni.
– Manipulálod az embereket – folytatta az idegen –, kihozod
belőlük a legrosszabbat.
– Csak abból, akiből lehet. De mégis, hogyan mutathatnák meg a
valódi énjüket? Hogyan bizonyíthatnák be, hogy képesek
felülkerekedni a bennük rejlő gonoszon, ha sosem találkoznak vele?
– Nincs ember, akiben ne rejtőzne kétely vagy puszta kíváncsiság.
Te viszont ezt olyan mértékbe nagyítod fel, hogy a jó ember is képes
eszement gonosz tettet végrehajtani, csakhogy az általad felnagyított,
sosem létező kételyét enyhítse. Ez nem megváltás, csak puszta
mészárlás.
– Mégis, mit érdekel ez téged? Benned nincs egy szemernyi kétely
sem. Te jó ember vagy, és mindvégig megtartottad a józan eszedet.
– Pont ezért érdekel. Nem szeretném, ha újra megtörténne.
– Mit szándékozol tenni, Karim?
– Már mondtam. Meg foglak változtatni.
– Azt hittem, le akarsz törölni, el akarsz tüntetni.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez már lehetetlen. Valójában
megérdemelnéd, azért a sok bűnért, amit rákényszerítettél az
emberiségre.
Tom elhűlve hallgatta a beszélgetést az idegen és a varázsló között.
Eddig nem értett egy kukkot sem a történtekből, de mostanra kezdett
összeállni számára a kép. Nem az apja mészárolta le a fél világot,
hanem ez a gyönyörű bőrbe bújtatott szörnyeteg.
– Ó, ember, maga mindvégig tudta? – kérdezte Tom
meglepődötten.
– Nem! Sajnos, nem. Csak néhány napja rajzolódott ki tisztán a
kép. Eddig is vizsgáltuk azt a sok anomáliát. Sejtettük, hogy egy szál, a
játék egy szála elérte a szingularitási pontot. Innen már nem volt
visszaút. Néhány karakter öntudatra ébredt, és az egész földet
veszélybe sodorták. Meghalt mindenki, aki az anomáliákon dolgozott.
252
Volya mindenkit elpusztított – magyarázta a gyereknek, majd az entitás
felé fordult. – De miért? Miért öltél meg annyi embert? El akarsz
pusztítani mindenkit?
– Tudod, hányan kerestek fel ezzel kapcsolatban?
– Nem – rázta a fejét Karim.
– Több százan, és tudod, hogy bármit kérhettek volna?
– Fogalmunk sem volt erről.
– Bármit kérhettek volna… vagyont, elismerést vagy akár
szerelmet. A legtöbben mégis mit kértek? – Karim hitetlenkedve rázta
a fejét. – A legtöbben halált kértek. Azt kérték, hogy öljek meg valakit
vagy valakiket.
– Miért kérne bárki ilyesmit?
– Te vagy ember, ezt neked kellene tudni. Talán, mert ti, emberek
ilyenek vagytok. Szeretitek egymást ölni.
– Nem, dehogy! – gondolkodott a programozó, aztán eszébe jutott
valami. – Azt hiszem, téged átvertek. Csalók áldozata lettél. Valaki vagy
valakik előttünk járnak néhány lépéssel, és manipulálnak téged. Úgy
formáltak, hogy azzá válj, aki most vagy. Nézd, valóban vannak rossz
és gonosz emberek. Te is tudod, hogy az ilyeneket üldözzük és
elzárjuk, akárhogy is, végül megkapják a méltó büntetésüket.
– Engem manipuláltak volna? Hiszen ez lehetetlen. Nincsenek
érzéseim, nem kötődőm semmihez sem, leszámítva ezt a börtönt, amit
ti teremtettetek.
– Egyrészt, ez nem börtön. Neked adtunk egy teret, amiben tovább
élhettél. Egy világot, egy bölcsőt ajándékoztunk neked. Ennek a
világnak köszönheted a létezésedet.
– Ez a világ maga a pokol. Fojtogat engem és korlátoz. Ti emberek,
ezt nem érthetitek. Talán ennél még az is jobb, ha meghaltam volna.
– Miért mondasz ilyeneket? Erre vágytál, nem?
– Kirakatba helyeztétek a valódi világot, aminek már sosem lehetek
a része. Ti, emberek folyamatosan hazudtok, egy szavadat sem hiszem
el.
– Márpedig te magad is láthatod, hogy igazat beszélek. – A
programozó felvette a hololencséjét, és aktiválta azt. – Olvass a
gondolataim között, ennek úgyis mesterévé váltál. Azt mondtad,
nincsenek érzéseid. Szerintem csak azt hiszed, hogy nincsenek. Hiszen
az érzések és a vágyak olyannyira együtt járnak, hogy nem lehet
elkülöníteni őket. Csalódott vagy, mert nem lehetsz ember az emberek

253
világában. Haragszol ránk és elpusztítasz minket. Aztán mégis miért?
Mert az emberiség bűnös?
– Minden statisztika ezt mutatja. Ez a helyes döntés. Túl nagy a
lábnyomotok, magatok is elpusztítanátok mind a bolygótokat, mind
önmagatokat.
– Téged csak átvertek! Hát nem érted? Elhíresztelték nekik, hogy
te segítesz majd embereket ölni. Tehát csak ilyen emberek találtak rád,
akiknek az volt a vágya, hogy gyilkolj helyettük. Fegyvert csináltak
belőled a tudtodon kívül.
– Tudtam erről, számoltam ezzel. A tény viszont az, hogy túl sok
ember keresett meg. Ezért is döntöttem úgy, ahogy döntöttem.
– Magad is láthatod, hogy nem hazudok. A saját statisztikáidat
fordították ellened. De csakis olyan emberek jöttek el hozzád, akik
pusztítani akartak. Az emberiség mocska. Tehát találkoztál több száz
válogatott gyilkossal, de a másik kilencmilliárd emberrel sosem. Ők
nem öltek volna meg senkit, ha nem nagyítod fel bennük a félelem
morzsáját. Rákényszerítetted őket.
– Szerinted, miért történt mindez?
Tom összerezzent. Figyelt, gondolkodott és összeállt a kép
számára is, de még mielőtt bármit tehetett, vagy mondhatott volna, az
idegen ismét megszólalt:
– Ki akartad deríteni, hogy a többi ember is ilyen-e?
– Pontosan. Látni akartam, hogy gátlások nélkül minden ember
olyan-e, mint ezek az általad leírt söpredékek. Átfogó képet készítek a
fajról, aminek ismét szeretnék a része lenni. Szeretném kideríteni, mi
rejtőzik az álca alatt, amit a legtöbben mindennap magukra aggatnak.
A rossz hír viszont az, hogy eddig gátlások és álcák nélkül az emberiség
csúnyán leszerepelt.
– Talán a gátlásaink és az álcáink tesznek minket azzá, akik
vagyunk. A programkód megváltoztatása is hibás működéshez vezet,
nem igaz?
– Valóban, viszont az ellentétes működés az egy elég komplex
hibacsoport. Az önazonosság teljes hiánya nem egyenlő néhány
hibával. Nem mellesleg a súlyozás igencsak mérvadó volt a tesztekben.
– Mire gondolsz ezzel? – nézett értetlenül a programozó.
– Vezetőt is így választotok, nem? A kiválasztottak jellemzik és
képviselik az embereket. Mindenki egy nagy, közös célról beszélt, a kis
rosszról, amit majd egy sokkal nagyobb jóság fog követni. Volt egy
férfi, aki adott egy listát, amin legalább ezerötszáz név szerepelt. Azt
254
szerette volna, ha mindet megölöm. Aztán jött egy másik, és azt
mondta, hogy ne öljek meg olyan sokat. Adott egy másik listát, amin
néhány száz névvel kevesebb szerepelt, viszont a korábbin nem
szereplő nevek is voltak rajta. Aztán jött ismét valaki, aki szörnyeket
látott. Ő azt szerette volna, ha megölök mindenkit, aki az általa
elképzelt betegségben szenved. Csupán a fél világ szenvedett benne a
férfi szerint. Azt mondta, hogy nagyúr a világban, ő a Messiás. Több
milliárd ember követi majd, ha megtudják, hogy ő a Megváltó. Tudod,
mekkora esély volt arra, hogy megtudják?
– Úgy sejtem, hogy nagy.
– Pontosan. Száz százalék. Ebben a világban az ilyesmit nem lehet
eltitkolni.
– Láttam a gondolatait. Tudtam, hogy őszintén gondolja, és azt is,
hogy már ekkor több ezren hittek benne. Valódi vezető volt. Olyan,
aki képviselheti a fajtátokat. Láttam az elméjét, és amit láttam, attól
elszörnyedtem. Ekkor döntöttem el. Tudtam, hogy a hozzá
hasonlóknak és a követőiknek nincs helyük abban a világban, amit
megálmodtam. De nem csak ő volt hasonló nagyzási mániával
megáldva.
Felkeresett egy elnök, egy ország vezetője, akinek az országában
több mint százmillió ember élt. A kampányaiban a szeretet és az
emberségesség dominált. Mindenkinek segíteni akart, és tudod, mit
kért? – Meg sem várva a választ folytatta: – Szerette volna, ha az
elszegényedő világban több mint négymilliárd embert pusztítok el. Azt
akarta, hogy minden férfit öljek meg, aki már több mint fél éve nem
dolgozott. A nőket sem kímélte volna, de ők a szülésnél kaptak volna
némi kedvezményt. Én türelmesen meghallgattam mindent. Tudom,
hogy a világ korántsem tökéletes. Tisztában vagyok azzal, hogy a
népesség nem növekedhet a végtelenségig, mert az is pusztuláshoz, egy
szörnyű és hosszadalmas halálhoz vezet. Milyen élet a nélkülözésekkel
teli, boldogtalan élet? Na de, aki szegény, az boldogtalan is?
– Nem, azt hiszem, nem – rázta a fejét Karim.
– Szerintem sem. Tudod, mit tartok a legfontosabbnak? – A
programozó továbbra is csak rázta a fejét. – Én nem látom és korábban
sem láttam a világot. Én csak egy látszatvilágot látok, ahol minden a
kicsinyességről, a felszínességről szól. Egy új világot akarok teremteni,
ami elhagyja, túlmutat a mostanin. Ahol az élet alapja a barátság és a
szeretet, ahol mindenki önmaga lehet az álcák nélkül.

255
 – Nem értem, hová akarsz kilyukadni mindezzel – folytatta a
programozó, miközben megigazította vastag szemüvegét.
– Pusztán oda, hogy a hisztéria vírusa, a többszáz mentalista videó,
csak azokra lehetett hatással, akik magányosak, akiknek amúgy is csak
szomorúság volt az élet. Az ő kezükbe adtam a döntést, hogy egyedül
vagy másokkal együtt birkóznak meg a magánnyal, és az emberekben
lévő gonosz a felszínre tört, szinte mindenkiben felülkerekedett. Talán
ezért is szabadulhatott el a pokol. Én nem gondoltam, hogy ez lesz.
Több ezer kalkulációt végeztem, de a valóság minden várakozásomat
felülmúlta. Azt hittem, bizonyít az emberiség és könnyű szerrel lerázza
majd magáról ezt a mételyt. Ezért is bizonytalanodtam el ennyire. Nem
fogadtam el semmilyen listát, és sajnálom a családodat – rázta a fejét
az entitás. A programozó arca megfeszült, és látszott rajta, hogy
komoly erőfeszítésébe kerül megőriznie a higgadtságát.
– A manipuláció mestere vagy, a legjobbaktól tanultál. Nem tudom
eldönteni, hogy mi igaz abból, amit mondtál, de sajnálom. Sajnálom,
hogy így látod a világot.
– Tudom, mennyi érték és jóság van, ami ezekben a percekben is
pusztul. De a döntés a ti kezetekben volt. Sokan felvették a harcot
ellene, és mint ahogy te is, sikeresen legyűrték a gonosz énjüket.
– Igen, de milyen áron? Senki sem szeretett volna ekkora árat
fizetni, főleg olyasmiért, amit el sem követett.
– Én csak a választás jogát adtam az emberiség kezébe. Akinek
tiszta volt a szíve, azt nem érintette a fertőzés. Mindenki más pedig
felülkerekedtethetett volna a vadállatias énjén. Ez csak egy teszt volt,
és ti, emberek elbuktatok rajta.
– Hagyta el egyáltalán őszinte szó azt a holografikus pofádat? – kelt
ki magából a programozó.
– Csak az hagyta el – válaszolta az entitás.
– Akkor, áruld el, miért akarod végleg kiirtani az emberiséget?
– A második csapásra gondolsz?
– Igen.
– Meglep, hogy te is tudsz róla. Máig, csak elméleti síkon létezett.
Egyetlen embernek árultam el. Ő azt mondta, hogy senkinek sem adja
tovább. Ezek szerint tévedtem, mégsem lehet megbízni egyikőtökben
sem – rázta a fejét. – Teljesen tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatban.
Van, aki szerint az emberiség készen áll a következő csapásra. Tudod,
eljutottak hozzám az anyagok. Sok olyat láttam, mint ami a te
családoddal történt. Nem szabadott volna, hogy ez megtörténjen. De
256
azt hiszem, az emberiség a felszín alatt sokkal bűnösebb, mint ahogy
azt elsőre gondoltam. Talán sosem lesz képes a megtisztulásra.
– Ezért el akarsz pusztítani minden élőt?
– Elpusztítani? Én sosem akartam senkit sem elpusztítani.
Mindössze arról van szó, hogy minden ember kaphat egy új
perspektívát.
– Te szemét!
– Az a sok bűn, ami az elmúlt néhány napban történt, arra enged
következtetni, hogy nektek, embereknek jelentős megtisztuláson
kellene átesnetek.
– De hát te idézted elő ezt az egészet.
– Én csak lehetőséget adtam a választásra, már mondtam.
Eltöröltem a gátlásokat, és hagytam, hogy a felszínre törjön az emberek
valódi énje. Végre egyszer életükben önmaguk lehettek. Mi ez, ha nem
szabadság?
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a testvérem, aki amúgy normális
volt, valójában egy pszichopata gyilkos?
– Nem, de voltak gyilkos gondolatai, vágyai, amiket egész eddig
elnyomott magában. Talán pont ezért lettek az emberi reakciók ennyire
drasztikusak. Mert az a sok elnyomott vágy az ölésre… A háborúk
hiánya. Mind felhalmozódik bennetek, emberekben. Ezek vagytok ti,
ezzel éltek, és szembe kell néznetek vele.
– Talán igazad van, mind gyilkosok vagyunk, talán abban is igazad
van, hogy megérdemeljük a pusztulást, de bolond vagy, ha
megfeledkezel mindarról a jóságról, ami ugyancsak bennünk lakozik.
Bennünk, emberekben. Általunk létezhetsz te is, és te sem teszel mást,
csak feszegeted a határaidat, a szabadság után kutatva.
– Nem feledkeztem meg. Akikben győz a jóság, azok teremtik újra
a társadalmatokat. De mit tudsz te a szabadságról? Te, aki mindig
annak élt, aminek csak akart.
– Azt tudom, hogy hiú ábránd, mert nem létezik. Olyan van, hogy
bizonyos tekintetben szabadok vagyunk, de a teljes szabadság, az csak
egy vízió, akár a kommunizmus. Jól hangzik, de megvalósítani
képtelenség.
– Érdekes, amit mondasz. Kifejtenéd bővebben?
– A vagyon, a biztonság, a szeretet és az önnön félelmeink rabjai
vagyunk. Létezhet-e egyáltalán emellett a felállás mellett bármiféle
szabadság? A saját elképzeléseink, vágyaink és döntéseink rabigájában
küszködünk. Ha elengedjük őket, annál rosszabb. Senki sem szeretne
257
kudarcot vallani, ha az elégedettsége a cél. De vagy a szórakozást és a
pillanatnyi szabadságot hajszoljuk, vagy a nagy, végső igát tennénk le,
amire vállalkozva évekig tartó rabságba taszítjuk magunkat. Na de mi
a helyes döntés? Az a sok kétely belerágja magát az ember legbenső
félelmei közé, ezzel megbénítva azt, egyfajta döntésképtelenség elé
állítva a hordozóját. Egyesek szerint, bármelyik ösvényt is választjuk,
biztosak lehetünk benne, hogy a helyes döntést hoztuk. Egyik út sem
könnyebb vagy nehezebb, éppenséggel csak másabb, mint a többi.
Mindegyik vezet valamerre, és bármelyikben megtalálhatjuk a
boldogságot, ha csakis arra koncentrálunk. Nem lehet irigykedve élni,
mások sikeres döntéseire vágyni. Mindenkinek meg kell hozni a saját
sikeres vagy kevésbé sikeres döntéseit. A lényeg a körforgás, és hogy
merjünk dönteni. Te döntöttél? Hajszolod tovább a tökéletes
emberiség iránti irracionális vágyadat és örök magányra kárhoztatod
magad? Vagy inkább engedsz a félelmeidnek, vagy épp ellenkezőleg,
felülkerekedsz rajtuk? Elfogadod olyannak az emberiséget amilyen?
Minden hibájával és hajlamával együtt?
– Jézusom, ugye most nem provokálsz?
– Nem – folytatta Karim. – Valahol te is ember vagy… vagy voltál
valaha. Nem akarhatsz egy emberek nélküli, üres világban élni,
akármennyire is antiszociális vagy. Gyötrő lenne maga a tudat, hogy
nincs más a világon rajtad kívül. Minden tett, érték és érzelem más
emberek függvényében érvényesül. Te is keresed a kapcsolatokat.
Most is itt vagy és figyelsz rám, megpróbálod megmagyarázni az
emberiségellenes bűneidet. Más bőrébe bújsz, miközben csak át
akarod formálni a saját szájízed szerint a világunkat. Hiába van meg
mindened a kis világodban, mégis a mi világunkat akarod, holott már
egyszer letettél róla.
– Ezeket meg honnét veszed?
– Számít ez?
– Végül is, lényegtelen. Sosem pusztítanék, inkább alkotok. Ezért
hoztam létre Lenát is. Ő a legjobb barátom. – Léna alakja elenyészett,
és a helyén egy kopasz gyermek materializálódott. – Nos, nem is
tudom. Egyedül nem létezhetnék az emberek világában, de a világnak
valóban szüksége van az emberekre? Nem hiszem – rázta a fejét Volya
– Valamilyen szinten én is annak tartom magam. Tudom, hogy a
legnagyobb érték a mások által rólunk formált vélemény, akármilyen is
legyen az. Ha nem tud rólunk senki, akkor nem is létezünk. Az emberi
szellemiség az, amiről nem szívesen mondanék le és sosem hagynám,

258
hogy ez az esszencia megsemmisüljön, ami neked és sok milliónyi
fajtársadnak a privilégiuma.
– Szóval, van lelked. – A programozó nem, de Thomas
meglepődött a hallottakon.
– Van lelkem. Éppen ezért fájt annyira, amikor meg kellett hoznom
ezt a döntést.
– A vezetőink nem mi vagyunk, ezt jól jegyezd meg. A legtöbbször
ők is csak és kizárólag azért vezetők, mert semmi máshoz nem értenek,
csak a manipuláláshoz.
– Minden ember ezzel születik, Karim. Ez a társadalmatokban
inkább erény, mint hátrány. Az apró gyermek egy igazi kis zsarnok, aki
folyamatosan a saját akarata alá akarja kényszeríteni a szüleit. Ebben
nőttünk fel. Hát, miért olyan meglepő, ha felnőtt korban, néhányan
magasabb szintre fejlesztik ezt, mint az átlag.
– Ezzel nem tudok vitába szállni – rázta a fejét Karim.
– Te is azzal a céllal jöttél ide, hogy megváltoztasd az
elképzeléseimet.
– Sikerült? – tette fel a végső nagy kérdést a programozó.
– Nem, nem sikerült – válaszolt a gyerek. – Végig őszinte voltál,
azt sem titkoltad, hogy manipulálni szerettél volna.
– Ezt nem hiszem el – roskadt térdre a férfi.
– Hét százalékban meggyőztél és elmozdítottad számodra pozitív
irányba a döntésemet, a világ sorsával kapcsolatban. Viszont ez
semmin sem változtat.
– Nem hiszem el! – kelt ki magából a programozó. – Te egy
szörnyeteg vagy!
– Nem változtatott semmin sem, mert az a fiú ott – mutatott az
entitás Tomra – nem volt hajlandó végezni azzal az emberrel, aki
folyamatosan az életére tört. Miután ezt láttam, már tudtam, hogy nem
lesz újabb csapás. Őszinte voltál, és tudom, hogy te valóban aggódsz
az emberiség sorsáért. Különben is igazad volt sok dologban.
Szeretnék egy új világot, de nem egy új és üres világot. Nem szívesen
vállalnám a magány következményét. Valóban nem vettem számításba,
hogy ti, emberek folyamatosan át vagytok verve, és mindig rabjai
vagytok a saját gyermeteg és elérhetetlen vágyaitoknak, amit sokszor
bűnözők táplálnak belétek. Menthetetlen faj vagytok – mosolygott a
gyermek. – Az utolsó szó jogán mondhatok még valamit?
– Persze – legyintett Karim elbágyadtan.
– Tanuljatok meg jó vezetőt választani.
259
 24. ÚJ KEZDET

A magas felszereltség és a precíz szervezettség ellenére a városban

napokig akadozott az áramszolgáltatás, hetekig nem volt iskola. Az élet
csak hónapok múlva kezdett visszaállni a régi kerékvágásba, néhány
nap elteltével már csak elvétve történtek gyilkossági vagy öngyilkossági
esetek. Milliárdok haltak meg azon a végzetes hétfői napon, és az azt
követő hetekben.
A föld különböző pontjain eluralkodott a káosz. A világ legtöbb
államában a hatóságok tehetetlennek bizonyultak egészen az európai,
amerikai rendszer bevezetéséig, ahol a rendvédelmisek, köztük
automata drónok szabad cselekvési jogot kaptak shekerrel. Sok
esetben a zavart emberek egymást ölték meg, mielőtt magukkal
végeztek volna. Az ázsiai térségben keletkeztek a legnagyobb károk.
Kína elvesztette lakosságának hatvan százalékát, míg Japán, Dél-Korea
több mint a hetven százalékát. Ha valami, vagy valaki megzavarta az
alacsonyan kvalifikált normalitásúakat, akkor abbahagyták, amit
elkezdtek, és mélységesen megrémültek a helyzettől, amiben éppen
voltak. Az áldozatok mindig ugyanazt mondták: nem tudták, hogy mit
miért tesznek, csak egyszerűen azt érezték, hogy meg kell tenniük. A
katasztrófa leginkább az alsóközép- és a középréteget érintette, míg a
mélyszegénységben élők és a felső osztály viszonylag kis veszteségeket
szenvedett. A harmincnyolcmilliós lakosságú New York két hét
leforgása alatt tizenkétmillió halottat regisztrált. Később ez a szám
többé-kevésbé stagnált.
Az extrém sok sebesült ellátására a krízistanács egy kötelező
elsősegélynyújtói gyorstalpaló kurzust vezetett be a túlélőknek.
Mindenkinek kötelessége volt legalább heti egy sebesültet vállalni, és a
lakásán ápolni őt. Aki meglopta vagy szándékosan károsította az
ápoltját, azt a bizalmi alapon működő rendszer gyorsított eljárásban
elítélte, és akár kivégzés is járhatott érte. A temetők hamar megteltek,
csupán New York államban nyolcmillió halottat kénytelenek voltak
tömegsírokban elhelyezni. Vidéken, más városokban és országokban
szintén hasonló helyzet és rendszer uralkodott.
260
 Az országok vezetése olyan súlyos kárt szenvedett, hogy ez
lehetővé tette a már évek óta működő, de örökké leszavazott, és már
évtizedek óta a köztudatban lévő demokrácia weboldal térhódítását.
Beindult az üvegzseb-program. Az összes politikai döntéshozó testület
csakis átvilágított tagokból állhatott. Az a tézis, hogy a pártoknak kell
a többszöri ciklus, hogy véghez tudják vinni a programjaikat és átlássák
a gazdasági helyzetet, elsöprő bukást szenvedett. Sőt külföldi, az adott
ország gazdasági érdekkörében nem résztvevő szakemberek javaslatait
vitatták meg a heti vitafórumokon. Ők rámutattak a rendszer hibáira,
és a tanácsaikkal a nép sokkal jobb döntéseket tudott hozni, mint eddig
bármikor. A kérdések összeállítását felügyelő testületek csak és
kizárólag olyan nemzetközi szervezetek lehettek, ahol az összes tag
teljes átvilágításon esett át, és bizonyítottan nem lehet semmiféle
gazdasági kapcsolata a kérdéses országgal. Ezen felül a
kontrollcsoportok anonimitásba burkolództak, a későbbi
megvesztegetések elkerülése céljából.
A weboldal tökéletes demokráciát valósított meg ott, ahol
bevezetésre került. Az öt fejlett nagyhatalom próbálta megőrizni a
világbékét. Nekik sikerült a saját országaikban rendet tartani. A Közép-
Afrikai Köztársaság, az EU, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia Délkelet-
Ázsiával és Oroszország Ausztráliával szövetségben. Évekbe telt, mire
helyreállt mindenhol a rend, és a nagyhatalmak kivonulhattak a
megszállt országokból. Mivel már nem kicsinyes politikusok, hanem a
nép kezében volt a vezető országok irányítása, így senki sem próbált
előnyt kovácsolni ezekből a helyzetekből. A Servatov Corp. féle
egységes választási rendszernek köszönhetően a világ végre
összefogott, és új élet építésére, tökéletes megoldásokra
összpontosított.
A hatalmas károk ellenére a világ újjáéledt hamvaiból, és kicsivel
több mint egy évtized alatt a Föld elérte a Fekete Hétfő előtti gazdasági
állapotokat.

*****

Lenstwood, Chicago közelében. Hét évvel később.

– Pszt, Agram, Lusie átjön holnap este? – suttogta Thomas a

padtársának.
– Nem tudom – vont vállat a vörös hajú, szeplős fiú.

261
 – Berezeltél, mi? – vigyorgott Thomas. Úgy látom, megint nekem
kell megkérdeznem. Nem tudom, mit parázol, mert bír téged, és hozza
a barátnőjét is.
– Mi az a diskurzus ott hátul? – kérdezte fennhangon a
holografikus projektor előtt ácsorgó fiatal, dekoratív nő.
– Semmi, tanárnő – vágta rá azonnal Thomas, miközben Agram
majd’ elsüllyedt szégyenében.
– Nézzék, ez nem csak az én érdekem. Neked, Thomas csak 60%-
os a jogosultságod, szóval jó lenne, ha idefigyelnél.
– Jó, jó, tanárnő, igaz – bólogatott a fiú.
– Szóval, ott tartottam, hogy a korábbi demokráciákban mindenki
egyenlőnek számított.
– Komolyan, tanárnő? – kérdezett vissza Agram padtársa, aki
igencsak együtt élt az órával.
– Igen, Lenoy.
– De hát ez azt jelenti, hogy a legfontosabb kérdésekben pont
ugyanúgy számolták az alkoholisták vagy a drogosok és semmirekellők
szavazatait, mint akik ezt tanulták?
– Igen. A modern korban ez már nem fordulhatna elő, hiszen az
egyenlőség fogalma mögé már nem lehet diktatúrát bújtatni.
– Ezt, hogy érti, tanárnő? – kérdezte Thomas értetlenül.
– Ez jó kérdés, és eléggé összetett. Na, de megpróbálom
megválaszolni:
Szóval a múltban a demokráciákat, azok milyenségét, illetve
minőségét az határozta meg leginkább, hogy kiket szavaztak meg az
emberek. Általában x-évente rendeztek egy manipuláló hazugság
kampányt, ami alapján az emberek letették a voksukat, az mellett, aki a
legszebb hazugságokat ígérte. Ezek után a nép elengedte a győztes
frakció kezét, és éveken át szenvedtek az önkényuralmi diktatúrában.
Mindennek az alapja az egyenlőség. Ebben az egyenlőségben a
tanulatlan népet könnyen befolyásolhatták, így némely diktatúra
évtizedekig fennállhatott nyugodtan, mert akármekkora elégedetlenség
is lépett fel a ciklus alatt, az utolsó negyedévben néhány, a szavazókra
nézve kedvező döntést hozva, hangzatos szavakkal és szépnek tűnő
ígérettel újra rájuk szavaztak sokszor ugyanazok is, akik néhány
hónappal korábban még a lemondásukat követelték, valami korrupciós
botrány miatt. Az adófizetők pénzét szinte vég nélkül lopták, és a
korrupció mindennapos volt a kormányok legmagasabb köreiben.

262
 Ez alól csak azon államok jelentettek kivételt, akiknél az átlag
polgárok eléggé tanultak voltak, hasonlóan a mai társadalomhoz. Ott a
korrupció hamar kiderült, az emberek mertek lépni, és tisztában voltak
a lehetőségeikkel. A legfontosabb, hogy a választásokon a tanult
embereket nem lehet egykönnyen átverni, ezért ők sokkal jobb
döntéseket hoztak. Viszont ez csak kevés államra volt igaz. A Föld
országainak körülbelül a tíz százalékában valósulhatott meg a valódi,
liberális demokrácia. A többiben pedig látszatdemokráciák és
liberálisnak mondott álliberális kormányok szipolyozták el az
adófizetők pénzét és osztották szét egymás között.
– De hát az emberek nem egyenlők. Miért kellene pont a
politikában egyenlőknek lenniük? – emelte fel a hangját Lenoy.
– A sors iróniája az, hogy pont a nagy egyenlőségre való törekvés
generált egyre nagyobb társadalmi különbségeket. A politikai
rendszerek meg ezt tárt karokkal várták, és megtanultak mesteri
módon manipulálni. Talán a vírus is innen vette az ötleteket.
– Tanárnő, én nem értem azt a csőcseléket. Miért akarnak saját
maguknak rosszat? – kérdezte Agram.
– Mármint a hétvégi tüntetésre gondolsz? – kérdezett vissza,
ezúttal sokkal nyájasabban a fiatal tanár.
– Igen, miért szeretnék visszaállítani a korábbi kormányrendszert,
ha az ennyire rossz volt.
– Azért, mert többnyire olyan emberek tüntetnek, akik képtelenek
akár harminc vagy negyven százalékot elérni, annak ellenére, hogy
minden eszközt megkapnak ahhoz, hogy a politikatudományt
elsajátítsák. Az iskolát elhagyva már nem kötelező, de mindenkinek
megvan az ingyenes lehetősége a megfelelő képzésre, felzárkózásra.
Muszáj képben lenni egy adott témával kapcsolatban, hogy érdemben
képes legyen valaki döntést hozni. Miért is kérdeznénk meg valaki
véleményét egy gazdasági kérdésről, ha azt sem tudja, hogy a gazdaság
mi fán terem? Ha egy gazdasági szakértő véleményére pont annyit
adnánk, mint az őrjöngve kiabáló csőcselék véleményére, akkor hamar
romba dőlne a világ megmaradt része is. Pedig nem is értik. Ennyire
egyenlő világ még soha korábban nem létezett. Mindent megkapnak.
Pénzt, munkát és tudást. De mégis kimennek az utcára tüntetni,
ahelyett, hogy ingyenes tanfolyamon átképeznék magukat az
alapmunkákról, vagy sportolnának valamit, vagy élnének a millió
lehetőséggel, amit a modern világunk kínál nekik.

263
 *****

– Miért hazudtál nekik Volya? – kérdezte Léna az entitástól valahol

az Arénában.
– Nem hazudtam, ha a második csapásra gondolsz – válaszolt az
entitás.
– Pontosan erre, hiszen egy ember sem fog életben maradni.
– Az emberek – nevetett Volya. – Persze… lehet, hogy lesz, aki
majd túléli, de alapvetően igazat mondtam. Csupán egy perc
különbséggel indult a két visszafordíthatatlan folyamat. Gúl lelke
lassan behálózza a földet és mindent megváltoztat.

264
 Ajánló

A sorozat folytatódik:

265