Edgar Allan Poe

Az áruló szív

Így igaz! Igen, bűnös voltam, nagyon bűnös. De miért mondod, hogy elvesztettem elmém
fölött az uralmat, hogy megőrültem? Hát nem látod, hogy teljes uralmam van az elmém fölött? Nem
egyértelmű, hogy nem vagyok őrült? Valójában a betegség az elmémet, az érzéseimet és a
megérzéseimet erősebbé, hatalmasabbá változtatta. Különösen a hallásom erősödött meg. Olyan
hangokat hallok, amiket ezelőtt soha. Hallok hangokat a mennyből és a pokolból. Hallgasd! Hallgasd,
és én elmondom, hogy történt. Meglátod, meghallod majd milyen egészséges is az én elmém.

Lehetetlen elmondani, hogyan költözött a fejembe a gondolat. Nem volt oka annak, amit
tettem. Nem utáltam őt, sőt szerettem. Sosem bántott, nem akartam a pénzét. Azt hiszem a szeme
volt, ami úgy tetszett akár egy keselyűé, azoké a borzalmas madaraké, akik megvárják és végig nézik
egy állat pusztulását. Aztán miután az kimúlt holtteste fölé szállnak, darabokra tépik őket és
lakmároznak belőlük. Amikor rám nézett, azokkal a keselyű szemeivel a hideg futkosott a hátamon,
még a vér is megfagyott bennem. Ekkor döntöttem el, hogy megölöm és végleg lezárom azokat a
szemeket.

Még mindig úgy gondolod, hogy őrült vagyok? Egy őrült nem tervez. Látnod kellett volna
milyen barátságos voltam hozzá azon a héten. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy szeretve
érezze magát.

Minden éjjel éjfél körül lassan kinyitottam az ajtaját. Amikor már elég széles volt a rés
becsúsztattam a kezemben tartott, egy ruhadarabbal letakart lámpát és csak álltam ott csendben.
Aztán óvatosan felemeltem a ruhát, éppen csak annyira, hogy egy kis árva, halvány vékony fénysugár
essen csukott szemeire. Így ment ez hét hosszú éjszakán keresztül, pontosan éjfélkor. A szemei
mindig csukva voltak, így nem voltam képes megtenni. Nem őt akartam megölni, hanem a szemeit,
azokat az ördögi szemeket.

Minden reggel bementem hozzá és lágy barátságos hangon megkérdeztem, hogy aludt. Fogalma sem
volt róla, hogy minden este pontban éjfélkor figyeltem ahogy alszik. A nyolcadik este az átlagosnál is
óvatosabb voltam amikor kinyitottam az ajtót. Egy óra mutatója sem volt olyan pontos, mint akkor a
kezeim. Soha azelőtt még nem éreztem olyan intenzíven az erőmet, biztos voltam a sikeremben.

Ott feküdt az ágyon, álmában sem gondolta volna, hogy az ajtajában álltam. Aztán hirtelen
megmozdult. Azt hiheted, hogy megijedtem, de nem így volt. A sötétség a szobájában sűrű volt és
fekete. Tudtam, hogy nem láthatja ahogy az ajtó kinyílik így óvatosan és lassan nyitottam tovább
egyre szélesebbre. Elkezdtem a kezemben lévő lámpát becsúsztatni a résen mire ő felugrott az
ágyban és felkiáltott: Ki van ott??!

Hirtelen megdermedtem és egy egész órán keresztül meg se mozdultam. Nem hallottam,
hogy visszadőlt volna az ágyba, csak ült ott és hallgatott. Aztán meghallottam sírását, a haláltól való
félelem eltorzította hangját. Ekkor biztos voltam benne, hogy az ágyában ül félelemmel telve és
tisztában van vele, hogy a közelében vagyok. Nem látott és nem is hallott, csak érezte, hogy ott
vagyok. Tudta, hogy a Halál ott áll mellette pár lépésnyire.

Lassan óvatosan felemeltem a ruhát annyira, hogy egy aprócska fénycsóva kiugrott a
lámpásból egyenesen a keselyűszerű szemeibe. Tágra nyílt szemei, melyek egyenesen rám néztek
hatalmas dühöt gerjesztettek bennem. Nem láttam az arcát csak azokat a borzalmas kék szemeket és
meghűlt ereimben a vér.
 Nem mondtam már, hogy a hallásom különösen erős lett? Olyan hangokat is meghallok, mint
egy óra kattanása két szobával arrébb vastag falon keresztül. Az ő szívének a dobbanásait is
hallottam. Megpróbáltam csendben maradni, de a hang egyre hatalmasabbá vált ahogy a félelme
egyre csak nőtt és nőtt. Ahogy a hang növekedett úgy nőtt bennem is a harag és a fájdalom, míg
elviselhetetlenné nem vált. Nem is harag volt már, hanem valami sokkal több. Azon a csendes éjjelen,
abban a sötét szobában a haragom félelemmé alakult át. Attól féltem, hogy valaki meghallja a
szívdobogását. Eljött az idő! Berohantam a szobába azt üvöltve: Halj meg! Halj meg! Felordított
félelmében ahogy rászöktem és szorosan a fejéhez szorítottam a takarót. Még dobogott a szíve, de én
csak mosolyogtam, mert tudtam, hogy a siker már közel van. Még sokáig vert a szíve, de végül
teljesen leállt a dobogása. Halott volt. Levettem a takarót és fülemet a szívére tettem. Nem dobogott.
Igen. Halott volt. Halott, mint egy kő. Többet nem kell a keselyű szemeibe nézzek.

Szóval azt mondod őrült vagyok? Látnod kellett volna milyen óvatosan helyezem örök
nyugalomra testét ott, ahol senki sem találhatja meg. Először levágtam a fejet, aztán a kezeket és a
lábakat. Óvatos voltam, nem hagytam egy csepp vért sem, hogy a földre hulljon. Felfeszítettem
három deszkát a padlóról, azok alá rejtettem el a testrészeket. Aztán visszaraktam eredeti helyükre a
deszkákat olyan óvatosan, hogy emberi szem észre ne tudja venni, hogy el voltak mozdítva. Amikor
végeztem hallottam, hogy van valaki az ajtóban. Hajnali négy óra volt, kint még sötétség. Lementem
és félelem nélkül nyitottam ki az ajtót. Három rendőr állt előttem. Az egyik szomszéd hívta ki őket,
mert kiabálást hallott. Kérdéseket akartak feltenni és körülnézni a házban. Megkértem őket, hogy
fáradjanak be. Azt mondtam, hogy én kiabáltam álmomban és azt hallhatta a szomszéd. A ház másik
lakója elutazott meglátogatni egy barátját. Ezután körbe vezettem őket a házban, hogy
körülnézhessenek. Bevittem őket a hálószobába is. A móka kedvéért megkértem őket, hogy üljenek
le és beszélgessünk.

A magatartásom meggyőzte őket, hogy az igazat mondom, így a következőkben kedvesen

beszéltek hozzám, ahogyan én is velük, noha azt kívántam magamban, hogy tűnjenek el. Fájt a fejem
és egy furcsa zaj nem hagyott nyugodni. Egyre többet és egyre gyorsabban beszéltem, a hang percről
percre tisztább lett. A rendőrök meg csak ültek és beszéltek.

Hirtelen rájöttem, hogy amit hallok nemcsak a fejemben létezik, abban a pillanatban
elfehéredtem. Gyorsabban és hangosabban beszéltem és a hang is egyre hangosabbá vált. Ismerős
hang volt, mintha hallottam már volna korábban. Egyre hangosabbá és hangosabbá vált. Miért nem
mennek el ezek a rendőrök? Hangos, hangos. Felálltam és elkezdtem gyorsan körözni a szobában.
Tologattam a székemet, hogy elnyomjam vele a borzalmas hangot. Még hangosabban beszéltem, de
a rendőrök csak ültek, beszélgettek és mosolyogtak. Lehetséges lenne, hogy ők nem hallják?

Nem! Biztosan hallják. Biztos vagyok benne. Tudják! Most ők azok, akik a bolondját járatják
velem. Ezt a szenvedést már nem bírom, a mosolyuk és ez a hang, ami egyre hangosabb és
hangosabb. Nem bírom tovább! Rámutattam a padlóra és elordítottam magam: Igen! Igen én öltem
meg. Emeljék fel a deszkaléceket és megtalálják őt. De miért hallom még mindig a szívének a
dobogását? Miért nem áll már végre meg?