ELSŐ RÉSZ

MARIANNE

I.

- Az a hét év, Gizi kisasszony, amit a háború vett el tőlem meg a fogság! –
mondotta Tunyogh, a személyi referens, zsírpapírba csavart zsemlével
hadonászva. Gondolja meg, a legtermékenyebb hét esztendő. Huszonnégy éves
voltam, öt évvel idősebb, mint most maga és mire megérkeztem, öreg lettem,
rokkant. Csinálhatnak belőlem, amit akarnak, igazgatót, elnököt, ezt csak úgy
mondom, az én hét évemet nem pótolhatja senki sem. És akkor vannak ilyen,
vannak ilyen – eh!
Legyintett. Az orrával széttúrta a zsírpapírost, a zsemlébe harapott. A párizsi
bőrét két ujjával húzta ki a fogai közül, és a papírkosárba dobta.
A gépírólány szótlanul bámulta tömpe, lekopott körmeit. Az ujjai billegtek a
kis asztalon. Nem szerette nézni őszes, sertehajú fölöttesét, amint evett.
Hányadszor mondja el már neki ezt a hétéves sirámot! Ha kicsit szemtelenebb
lenne, feljegyezné, mint az iskolában szokták a tanár visszatérő mondatát.
Ötvenegyedszer, legalább ötvenegyedszer hallja most, pedig alig négy hónapja,
hogy ez a beosztása van. Igen, hallotta már az elődjétől is Tunyoghnak ez a
gyengéje. Nem gorombáskodik, nem udvarol, nem ölelget, csak beszél. A hét
évről, a comblövésről, a feleségéről, akinek isiásza van.
- Még mindig nem tud rendesen leülni szegény. A széket úgy kell alája tolni.
Egy kín, ahogy leereszkedik rá, egy kínszenvedés.
Tunyogh arcára kiült a fájdalom. Eltorzult szája a zsemle közepébe tépett,
mint egy nagy, dühös csőr.
- Nem rossz fölöttes,  gondolta a gépírólány,  csak ne nézne engem üres
kosárnak, amelybe mindennap bedobja a lelki szemetét.
Az októberi eső belehelte az irodaablakot. Tunyogh az apró cseppekre
tekintett. Köhécselve ette tovább a zsemlét.
- Nem rossz lány – vélte, ahogy a mosdó tükréből szemmel tartotta a
gépírónőt – okos orra van és szép, szőke hullámok a nyakán, nem szemtelen, mint
az a másik, a Molnár, aki az utóbbi időben a beszédébe már az írógéppel
belekattogott. Mit várhat az ember az alárendeltjétől, ha még annyit sem kap,
hogy meghallgassák. Az ember nem lehet mindig egyedül, az irodába zárva,
lélektelen. Ezért jön át minden délelőtt ide, a levelezésbe, hogy legalább a
zsemléjét társaságban egye meg. Összegyűrte a zsírpapírost.

1
 - Most a kisfiáról fog beszélni, akiknek augusztusban vörhenye volt –
gondolta a gépírólány és várakozóan tépdeste a nyakán a szőke hullámokat.
- Kerémi van itt – szólt be az altiszt lelkendezve.
A lány felvetette a fejét, és megnedvesített ujját végighúzta a szemöldökén.
- Kéretem,  szólt Tunyogh. A papírgombócot a szemétkosárba dobta, a
szobájába ment. Az íróasztalához lépett, megállt, két tenyerét az asztallapra tette,
rátámaszkodott. Nehéz főnöknek lenni, nehéz. Szívdobogásfélét érzett,
szorongást. Amióta augusztusban a Gyurika vörhenyen esett át, nem tudta rendbe
szedni az idegeit. A sok virrasztás, a kegyetlen, tehetetlen orvosok. Mélyet
lélegzett.
- Szabad,  kiáltotta.
Jól megtermett, széles vállú fiatalember lépett be az ajtón. Szürke flanel ruha
volt rajta. Nyersselyem ing, piros nyakkendő. Tunyogh nem látta a ruha színét,
sem a szabását, sem a sárga abbé formájú cipőt, amelyet enyhén bevert a sár. A
belépő arcát nézte, napbarnított volt, csaknem csokoládészínű, kicsit megnyúlt
orcái között keményen emelkedett ki a keskeny nyergű, íves orr.
- Mint egy arab – gondolta s a barna haj helyébe fehér turbánt képzelt. De
van valami törődött rajta, megfogyott. S a szeme is. Nem azok a megnyerő, vidám
szemek.
- Jó reggelt, Kerémi úr! – szólott, a kezét nyújtotta s szeme egy pillanatig
eltétovázott a kemény, barna öklön, amely elnyelte az ujjait. – Jó reggelt,
mondom, pedig szidással kellene kezdenem. – Hátrafordulva az órára mutatott –
negyed tizenegy. A munkaidő nálunk fél kilenckor kezdődik.
- Bocsánat, de talán …
- Nem, ne is mentegetőzzék. Az, amit mondok, már csak az ön jövőjét érinti,
a távolabbi jövőt. Voltaképpen már nincs is jogom. De meg kell jegyeznem, a
pontosság a tisztviselő erénye. És az egyetlen keret, amelyen belül a munka értéke
számításba jön. A pontosság nem az ön erőssége Kerémi úr.
- Igen, bevallom, de …
- Kérem, az embernek ismernie kell tulajdon gyengéit is. Kivétel én sem
vagyok. Hibáim vannak. A referensnek csak a munkaerőt kellene látnia, az én
szememben pedig csak emberek vannak, Kerémi úr. Bizonyos zabolátlanságot
látok önben, talán nemes értelemben véve, sokszor úgy érzem, önnek ehhez joga
van. Mert tehetséges, ötletes, friss, rámenős, milyen kár.
- Nem egészen értem önt,  vágott közbe Kerémi türelmetlenül. A cipője
sarkát forgatta a padlón.
Tunyogh félretette az itatóhengert, amellyel játszadozott. Az asztal sarka felé
hajolva keresgélt az aktacsomóban. Alulról a hetedik, megvan, ez az.
- Megkapta az írást, amelyet a lakására küldtünk? Hogy megérkezése után
haladéktalanul jelentkezzék?
Kerémi bólintott.
- Remélem, tisztában van azzal,  folytatta a referens,  hogy több mint
kétheti indokolatlan és önkényes távolmaradása nem maradhat bizonyos
következmények nélkül. Önnek szeptember 20-án kellett volna Svájcból
megérkeznie, ma október nyolcadika van, közben ön beteget nem jelentett, sőt

2
üdvözlő lapot küldött Caux-ból Fabéry igazgató úrnak. Ne haragudjék, ha
kimondom, ezt az igazgatósági tagok közül többen is impertinenciának
minősítették.
Kerémi vállat vont.
- A nézőpontok különbözőek.
- Sajnos így van. S minthogy ez a második eset, az igazgatóság elhatározta,
hogy önt azonnali hatállyal elbocsátja. Tessék az írás.
- Kár,  mormogta a fiatalember. A papírost kettéhajtva a zsebébe csúsztatta.
- Nem olvassa el?
- Nem. Ráér. Azt hiszem valami jogorvoslást keresek.
- Úgy gondolom, kevés esélye lesz. Az igazgatóság elment a méltányosság
legvégső határáig. Ön a szerződésileg kikötött hatheti felmondás helyett
háromhavi fizetést vehet fel a vállalat pénztárából, így akarjuk jutalmazni az ön
egyébként kétségkívül eredményes szolgálatait.
- Jó, köszönöm. Lehet, hogy többé nem is zavarom, Tunyogh úr. Nem kell
már majd beillesztenie a keretbe, a pontosságba. Hálás vagyok, hogy önben olyan
főnököt ismertem meg, aki kötelességtudásával és emberies érzésével valódi
példakép lehetett.
- Gúnyolódik? Miért akar engem is az ellenségévé tenni, amikor volt kartásai
között úgy is van elég?
- Nem érdekel.
- Nem hiszem. S hogy rokonszenvemet bebizonyítsam, bizalmasan
megsúgom, több névtelen feljelentés érkezett s az igazgatóság döntését ez a
körülmény is erősen befolyásolta.
A fiatalember arca rézvörös lett, egy lépést tett az íróasztal felé.
- Magyarázza meg!
- Kérem, azt állítják, hogy a cég külképviseletével kapcsolatos útjait arra
használja fel, hogy bizonyos… bizonyos inkorrekt … szóval, hogy ön például síber.
Kerémi nevetett.
- Síber? Na és kérem, ha elhitték, hát ott a valutarendőrség. Jelentsenek fel.
Ez a módja.
Tunyogh a fejét rázta.
- Hova gondol? Nem tételezheti fel. Az elnök úr úgy határozott, hogy
okosabb, ha minden további lehetőségnek elébe vágunk.
- Szóval akár ludas vagyok, akár nem.
A referens az ujját nyomkodta az asztallapra, hümmögött.
- Szabad egy őszinte szót Kerémi úr? Én – mondta suttogva – nem is tartom
önt olyan ártatlannak. Utána kellett nézetni bizonyos dolgoknak, ez természetes.
Ön nem az az ember, akivel …, nem, nem helyes, talán úgy kell megfogalmaznom,
hogy önben az üzletembernek az az inflációs típusa folytatódik, amelyet mi,
komolyabb tisztviselők magunk között nem igen szeretünk. Ez az életmód
túlságosan felelőtlen. Önnek vagyona nincs, ha csak elvált felesége …
Kerémi tiltakozón kiegyenesedett.
- Ez nem ide tartozik. Megbocsájt.
Meghajtotta magát, és csendben behúzta az ajtót maga után.

3
 - Na mit mondott a dumagép? – kérdezte a gépírólány Kerémi mellé
surranva.
A fiatalember nem tudott felelni. Most érezte csak, mennyire feszíti valami a
belsejét. Nyelt egyet. A felöltőjét vette, meg a kalapját. De ahogy a lánynak hegyes
kis orrára nézett, megszelídült.
- Kidobtak, hallja! Megértem, természetes. Csoda lett volna, ha nem.
- Kidobták? Magát? Lehetetlen!
- Ugyan, ugyan. De ha tudtam volna, hogy így alakul az ügy, nem jöttem
volna vissza Svájcból.
A lány arca elernyedt.
- De hát az hihetetlen, hihetetlen, hogy maga nem jön be többé Teodor,
igazán nem?
Kerémi ujja végigsiklott a lány aranypihés karján.
- Dehogynem. Néha, néha, mint eddig. Át is kell adni a reszortomat. De tudja
mit, Gizike, legjobb lesz, ha búcsúestélyt rendezek. Maga képviselné majd a volt
kartársakat. Eljön?
A lány tagadóan rázta a fejét és mosolygott.
- Jó, jó,  bólintott Kerémi, este nyolc órakor a Piaristák előtt leszek a
kocsimmal.
A lépcsőn, ahogy lefelé tartott, két kezét besüllyesztve felöltője zsebébe,
hirtelen kialudt benne az a pillanatnyi hívás az ismeretlen felé. Döccenve ment,
szinte leejtve magát fokról, fokra, egyre lejjebb, s mintha gondokozásra képtelen
agyában is meglódult volna egy régi réteg, valami szomorúság szakadt reá,
amelynek finom pora ernyesztően ülte meg az idegszálait.
- Hát ennyire kispolgár volnék – mormogta védekezően, hogy ne legyen
beszabályozott út, előírt sebesség és állomás, mindig ugyanaz az állomás.
Marianne is ezért törött szét. Szabad vagyok. Teljesen szabad.
Egy percre megállt. Érezte, hogy megrohanja az emlék. Igen megint lerázott
magáról valamit. Öklével a karfára csapott. Egyszerre frissen, szinte kamaszosan
ugrált lefelé, minden ugrása azt kiáltotta: szabad vagyok, szabad.
Merre és meddig? Kellemetlen két kérdés. A szürke por, a félelem, a
bizonytalanság.
De elhessegeti. Meg kell őriznem az örömöm. Csak amikor az autójába dobta be
magát s izmos nagy testét a felhúzott tető alá préselte be, a szélvédő törött csillogása,
ez az esőverte üveglap szorította el egy kissé a szívét. Az útforduló jutott eszébe
Territet fölött s az öt vagy hat vörösfenyő a hegyoldalon. A szabadság, igen, ez a kis
kocsi, hitellevél, néhány bank és szabályosan elosztott benzinkutak. Talán ha nap
ragyogna, mint fönt a hegyek között és fellegek, amelyeket kövérre szí a tenger felől a
meleg déli szél. De itt kétoldalt a Nádor utca fázós fekete házai álltak. A vászontetőn
az eső dobolt. Teodor megrázkódott. Hirtelen, menekülő indulattal gázt adott a
motornak. A kocsi megugrott. Teodor kurtán felnevetett.
- Ostoba – mormogta. Szinte bocsánatkérően hajolt a kormány fölé.

4
 II.

A fonott karosszéken elnyúlva Herczeg Béla mélyeket szippantott a

cigarettájából. Mohón szívta be a füstöt, didergő testét akarta ezzel a parányi
tűzzel melegíteni. Nedves száján kesernyés lett a nyál. Hirtelen undor fogta el.
Felállott, a cigarettát a vödörbe dobta. Mélyebbre húzta a kék lámpát a feje fölött,
fürdőköpenyével jól végigdörzsölte mellét, két vállát, homlokát. Fázott. Bujkáló
csömör volt a testében, fáradt ingerültség. A köpeny zsebéből újságot húzott elő, a
lap alja elmállott a víztől, óvatosan tartotta két ujjával maga elé, de szeme
átsiklott a betűkön, a feketemintás csempékre tévedt, majd az oszlopok közötti
medencére, ahol zöldeskéken bugyborékolni kezdett a víz. Tizenegy óra volt.
Az úszócsarnok mennyezetéről a fehér és sárga ablakszemeken át, sápadt
aranyszínben szűrődött be az esőverte délelőtt fénye. A vízben egy piros sapkás nő
rótta most már talán huszonnegyedszer a medence hosszát, a fordulóknál fehér
combok villantak fel, s a fürdőtrikó feszes tompora elárulta a lefogyaszthatatlan
matériát.
- Küzdeni! Küzdeni milyen céltalan – gondolta Herczeg Béla. Ha egyszer
öngyilkos leszek, talán itt lövöm főbe magam, benn a szűk mahagóni színű
kabinban, a vérfolt nem lesz feltűnő rajta, itt lövöm főbe magam egy ilyen esős
délelőtt, mikor majd Éva is így ússza le két kövér combjával a maga kiszabott
medencehosszát.
Herczeg Béla szeme most már idegesen járt az oszlopok között. Az ajtó felé
nézett. Ez az ajtó nyílott a női öltözőbe. Várja talán? Évát várja? Szívében ugyan
nincsen semmi vágy, csak türelmetlenség, a rendnek ösztöne, mint ahogy a
vasutas várja a szerelvény érkezését, amelynek tizenegy óra ötkor be kell futnia,
pedig hogy jön-e vagy elmarad, abból neki egyáltalában semmi haszna sincs.
Évából semmi haszna sincs. – Ha öngyilkos leszek – gondolja Herczeg Béla
– talán mégsem fogok ide a pezsgőfürdőbe jönni. Túl sok mozgást végeznem
akkor sem szabad. Csak Péter fogja felhúzni a redőnyt, félkilenckor, az ablakra
szürke testével ráfekszik majd a késő őszi köd, minden nyirkos lesz a szobában,
hiába kattan egyet-egyet a fűtőtest a függöny mögött. Lehet, hogy Marianne-ra
gondolok.
Kemény, meleg ujjakat érez akkor a karján, az öt ujj megmarkolja, ráz rajta
egyet, s ő már hallja a friss, csengő hangot, ahogy az arcába kiált:
- Ohó, Béluci, mit üldögélsz itt ilyen elfancsalodva?
Herczeg Béla felvetette a fejét.
- Szervusz, Bódi.
- Éva nincs itt?
- Még nincs.
- Pompás, akkor bemutatok neked valakit. Zaba egy nő, Irénke, gyere csak.
Ez a barátom, Béluci. Nagyszerű lány, csak kissé szerény. Nem hordja elég
magasan a mellét.

5
 - Szemtelen. Mondja, mindig ilyen pimasz a barátja?
- Pszt, Irén. Botrányt akarsz csapni megint? Tudod, a csípőd viszont tetszik
nekem. Gyere a vízbe, aztán majd elücsörgünk egy kicsit.
Tenyerét a lány derekára simítva indultak a medence felé. A nő karcsú volt,
kemény húsú, olajosan fénylett apró csigákba göndörített fekete haja. De Herczeg
Béla inkább a barátját nézte, ezt a lányosan kamasz húszéves fiút. Szőke volt és
friss, mint egy májusi salátafej, s ahogy most rózsaszínű, kissé pisze orrával
szemtelenül nevetve fordult a lány felé, eszébe jutott Marianne hasonlata: Ez a
Láng Bódi olyan, mint a német operettek szerelmes hercege.
Így élni, persze, így jó volna élni, hogyha a testét ő is így hordhatná,
gondtalanul, mint valami újkori Grál-edényt, kacagást és szerelmet árasztva,
amerre jár. S most ez a csodás Grál-edény ívben feszülve repül el a cement
padkáról, fehéren freccsen a hab, ahogy a két válla a vízbe vágódik. Herczeg Béla
sohasem tudott ilyen fejest ugrani. Pedig négyéves korában már kötélre fogták,
sápadtan, fuldokolva verte akkor két nyurga kezével a Rudas vizét, miközben a
deres hajú mester övig mezítelenül orrhangon dünnyögte: egy – kettő – három,
egy – kettő – három.
Mindig a rosszul sikerültek, a kicsinyek gyűlöletével nézni az életet. Valahol
olvasott is erről és azon a délelőttön éles, bántó világosság hullott belé, mintha
egyszerre pőre testtel állna, s a bőre csupa pörsenés, fekély. Apró állatok jutottak
eszébe, felhúzott ínnyel, hegyes fogakkal, meggyűlt mérget, nyálat fröcsögve, még
ha simogató kéz nyúl is feléjük, apró állatok dühödt védekezésben. Az önérzete.
A medence felől tompa zúgás hallatszott, Láng Boldizsár két lába verte a
vizet, karcsú teste elnyúlva siklott, néha kígyómód tekerőzve, a fürdő egész
közönsége egy kicsit ráfigyelt.
Kék-fehér kockás táska libbent akkor Herczeg Béla szemébe, a táska puhán
párnázott combhoz verődött, az aranybarna combnak vonala asszonyos ívben
futott a búzavirág színű trikó alá. A férfi meg sem mozdult. – Éva! – mondotta
benne egy tompa gongütés. A szemét sem kellett felemelnie, tapintva élt benne a
lány egész alakja, a combok fölött összeszűkülő csípő, s a mell, amely mint két
pufók gyerek kíváncsi orrát a trikóhoz feszítve Isten szép világába mosolygón
kikandikált. Az arca is, mintha minden kíntól és gyönyörtől, amely Herczeg Béla
testén átrángott egy-egy egybekapcsolt éjszakán, csak teltebb hamvasságú lenne,
kicsattanóbb. A jóllakott nadály, a test.
- Nem tudtam hamarabb jönni, Béluci, képzeld, a Csibész beteg, egész reggel
hányt.
- A Csibész?
- Kivittem Gömörihez. Várni kellett rá. Azt mondta, gyomorrontása van.
- Megzabálta magát.
- Megzabálta? Milyen komisz vagy.
- Komisz? Mondjam, hogy katarrust kapott a drága, mert kinyalta a
szardíniásdobozt?
- Látod hogy beszélsz? Milyen szívtelen vagy. Szívtelen vagy te mindenkivel.
- Én igen. Ugye én léptem át a vice gyerekén, amikor a lábtörlőn elesett?

6
 - Nem tudom, hányszor hozod még elő ezt a marhaságot. A vicegyerek, a
vicegyerek! Furcsa, hogy honnan szeded ezt a proletárhajlamot.
- Sajnos, az apám nem volt asztalos legény.
- Köszönöm.
- Úgy, úgy, csak fordíts így hátat, legalább megpirítja egy kicsit ez az
állítólagos kvarcfény. Feljebb a széken. Így, most jó. Megkopott rajtad a lesülés.
Szóval a Gömöri azt mondta, hogy gyomorrontása van, szegény.
- Hagyj békében.
- Hagylak. Duzzogj csak, takard el a szemed, pedig tudom, hogy engem
nézel, a válladdal nézel, a nyakaddal nézel, s még a melled is visszafordul, hogy
átnézzen rám a fürdőtrikódnak ablakán itt a hátadon.
- Te püffeteg beképzelt majom!
Éva felállt, ledobta a fürdőköpenyét, a táskát indulatosan a nádszék
közepébe vágta, gyors léptekkel a medencébe gázolt. Jólesett neki, amint a hideg
víz a hasáig csapódott. A gyűlölet, amely néhány pillanattal előbb fellobbant
benne, meghűvösödött. Megvetés lett belőle. – Girhes! – sziszegte a fogai között.
Hónapok óta már ezzel a szóval gyógyítgatta magát, de csak így, senkitől sem
hallva lehelte maga elé a megalázás óráiban. – Mint egy kanmacska, úgy szeret,
karmol és visít – gondolta. Ó, ha egyszer túladhatnék rajta, ha egyszer
megmondhatnám a magamét!
A vállára keskeny sugárban csorgott a kis szökőkút vize, s ez a bizsergető
melegség még jobban csillapította. Két kezével a medencébe markolt, s játékosan
paskolni kezdte a talpa alól felbugyborékoló fehér habot.
Valaki a lábához ütődött, egy gumiszorítós fej bukkant ki előtte, Láng
Boldizsár víztől hunyorgó, nevető feje.
- Maga az Bódi? Egyedül?
- Azt nem.
- Gondoltam. Bódi egyedül, kizárt dolog. Hol van?
- Ott áll az oszlop mellett. Idenéz.
- Az a fekete?
- Tetszik?
- Csinos. Igen. Csinos. Kicsit hervadt talán.
- Csodálja, hogy megkókad egy kicsit? Mikor ilyen szenvedély!
- Na, na.
- Ő is belekerült az albumomba. Ha látná, micsoda szép gyűjtemény! Tudja,
Éva, olyan jól érezné magát közöttük.
- Ccc – nevetett rá a lány a két ujjával vizet fröccsentett felé. – Fiatal.
- Szóval, Béluci az egyetlen. Ó, a Béluci!
- Egyetlen és más nem is lesz, tudja.
- Ahá. Szóval magának is megvan az ötéves terve. Mennyi telt le belőle? Egy
év? Kezdik talán már a maga pénzéből a villát építeni? Lesz benne külön
medence, pálmákkal, magának. A négy sarkán kőoroszlánok köpik a meleg vizet.
Ügyeljen, ne nőstényoroszlánokat rakjanak oda. Hímekre nagyobb szükség van.
Ahogy én magát, pardon, ahogy én Bélát ismerem.
- Na, maga aztán őszinte jóbarát, mondhatom!

7
 - Barát? Ja, a barátról jut eszembe, Marianne-nal mi lesz? Számításon kívül
hagyja?
Éva válasz helyett ráfeküdt a vízre, lassú tempókkal úszni kezdett.
- Mondjak valami jót? – folytatta a fiú néhány karcsapással fej-fej mellé
kerülve. – Tegnap a Negrescoban láttam egy nagy marha barna emberrel. Valami
attaché-félével lenn délről. Úgy látszik, Marianne csak a balkáni típust kedveli.
Na, nem untatom tovább, várnak. Bájbáj.
Fehér tajtékot verve húzott el mellette. Mire Éva felnyitotta a szemét, már a
betongyűrű szélén hasalt, két hosszú lábszáráról visszacsorgott a víz.
A medence egyszerre megélénkült. A pezsgő vízfoltok körül tolongtak már az
emberek, háttal ráfeküdtek, ráhasaltak vagy egyszerűen a présnyílások fölé állva
taposták, élvezték a felbizsergő levegőt.
Éva érezte, hogy az úszás nem melegíti fel. Hatalmas rúgásokkal lökte magát
előre, hogy kiverje testéből az ólmos didergést, aztán a lépcsőkhöz kerülve,
hirtelen kiszállt a medencéből. Megindult a kék lámpák felé.
Herczeg Béla felállt, hogy ráadja a fürdőköpenyt.
- Hu, jó volt – szólt Éva a száját törölve. Kinyitotta a táskáját. Tükröt vett elő.
- Hová megyünk? – kérdezte, miközben a haját tépkedte a fésűvel.
A férfi vállat vont.
- Ilzéhez kell mennem délután – folytatta Éva. Ha együtt ebédelhetnénk?
A hangja kérő volt, csaknem kislányos. Herczeg Béla tudta, ilyenkor az ajkát
is csucsorítja egy kicsit.
- Vagy bemégy még az irodába? Világért sem szeretnélek zavarni. Ugyan
délután is ráérnél. Úgy hallom, délután …
Elhallgatott. A fésű elakadt a hajában, a szeme megrebbent az örömtől. Az
oszlop mellől egy férfi lépett ki, a vállán átvetett törülköző, a bőre barna, mint a
pácolt fának színe, a nyaka, a feje még sötétebb, csupasz melle domborún
előredőlt, s ahogy keresve, nézelődve közeledett feléjük, minden izmából
sugárzott a magabiztos derűs fölény.
- Ni, Teodor! – kiáltotta Éva.
Herczeg Béla sovány, ideges keze belegyűrődött barátja tenyerébe.
- Szervusztok.
- Hát te itt vagy? Végre! Tegnap telefonáltam be hozzátok, a vállalathoz. Azt
mondták, Svájcból még nem jöttél haza.
- Mást nem mondtak? Kivel beszéltél?
- Tunyogh-gal. Még mondott valamit. Igaz?
- Igen. Meguntak. Pletykáltak is rólam. Tudom, honnan fúj a szél.
- Megbocsáss. Azért van némi igazságuk. Így ellógni!
- Igazságuk? Hát persze. Majd beszélgetünk róla máskor. Jó színben vagy te,
Béla. És maga, Éva? Bocsásson meg, hogy nem ez volt az első szavam, maga
napról napra gyönyörűbb. Szinte azért szeretek el-elmaradni egy kicsit, hogy ezt
időnként megállapíthassam.
- Hízeleg maga, Dóri. Svájcban volt?
- Svájcban. Egyenesen onnan jöttem ide.
- Gondolom, le akarja mosni az út porát.

8
 - Nem is volt olyan poros. Szép volt, jó volt. De azért élni, tudja, élni igazán
csak itt tud az ember. Igaz, Éva?
- Meg sem próbáltad másutt.
- Nem próbáltam. A kalandot szeretem, szeretem a változatosságot. De jó
visszatérni abba a környezetbe, ahol az ember otthon érzi magát. Lehet, hogy ez
az érzés valami többet pótol. Ki tudja? Itt a legismeretlenebb nő is olyan meghitt
nekem.
- Ha vetkőzni kezd.
- Malac fantáziád van, Béla. Mindig azt gondolod, hogy én és a nők! Én és a
nők? Ugyan! Igaz, Éva?
- Menj öltözködni, fiam, ha azt akarod, hogy együtt ebédeljünk.
Éva elment. Magukra maradtak. Teodor leült és közelebb húzta a széket.
- Elhoztam a csomagot. Tizennégyezer. Háromezer a föle. Ezen
osztozkodunk. Kifizetem neked a váltót. Holnap vagy holnapután. Persze nekem
nem sok marad. Kár, hogy épp most jött ez az ostoba elbocsájtás. Az a
háromszázhúsz minden elsején mégis volt valami.
- Hányszor mondtam, hogy becsüld meg magad.
- Könnyű prédikálni. Ha te is minden nap kuliznál.
- Nem bírsz megmaradni a fenekeden.
- Te beszélsz? Mi az a két-három óra, amit te apád irodájában dolgozol? Jó,
nem akarom magam összehasonlítani veled. Gazdag vagy, apád egész vagyona áll
mögötted, én meg itt vagyok egy szál magam. Mi lelkesítsen? Egy mindig üres
zsákba gyömöszöljem a fiatalságomat? És miért? Miért? Hogy a Közép-európai
Élelmiszer- és Áruforgalmi részvénytársaságnak pontos és lelkiismeretes
tisztviselője legyek még vagy húsz éven át?
- Hát mi akarsz lenni? Mindjárt vállalati igazgató? Két autóval, villával meg
szeretőkkel? Van kétszobás lakásod, van egy kis autód, nem ment olyan rosszul a
sorod. Elvégre dolgozni is kell.
- Béla, ne légy szemtelen. Úgy látom, te született politikus vagy. Aki másnak
dolgos életről prédikál, aki mást munkára buzdít, az ugye maga nem dolgozhatik.
Egyszerűen nem jut hozzá. Hát ilyen buzdító vagy te is.
- Az állhatatlanság a te hibád. Mikor nyolcadikosok voltunk, Argentínába
akartál vándorolni, Dél-Amerika volt akkor a divat. Mikor az autószakmában
voltál…
- Száztíz pengőért.
- Akkor bártáncos akartál lenni egy luxushajón.
Bár! Bár! Bár elmentem volna. Elmaradt volna sok-sok ostobaság.
- Például a házasságod is.
Teodor fürkészőn a barátjára nézett.
- Az is. Marianne hogy van?
- Biztosan jól, úgy hallottam, ma este feljön Judithoz. Nem néznél fel
véletlenül?
- Ma este? Nem. Azt hiszem, nem.
- Marianne-nal találkozni?
- Eh, mit.

9
 - Meg el is számolhatnánk. Elbeszélgetünk.
- Nem tudom. Akkor is később, kilenc után. Még nem tudom, mi lesz. Van
valami programom. De nem biztos.
- Jó, hátha ráérsz. Megyek, mert Éva várni fog. Szervusz.
- Milyen nyurga, rozoga kis legény - gondolta Teodor, miközben a barátja az
ajtó felé tartott. Eszébe jutott az emlékezetes tornaóra: Herczeg Béla egyik lábával
a gyűrűhintán fennakadt s szürkeruhás teste vergődve himbálózott és tekergett,
mint a csirke a cseléd kezében. Ő ugrott oda akkor, Béla neki köszönheti, hogy
talán a bokája el nem törött, most is mintha a tenyerében érezné a sovány, meleg
bordákat s azt a valószínűtlenül könnyű súlyt, mint amikor szárnya alá nyúlva egy
madarat tart az ember.
Ez volt a barátságuk kezdete. Hatodikosok voltak. Teodor abban az
esztendőben került Szegedről Pestre, mert szétrebbent a Krisztich-család. Nem jó
gondolni erre, most, ilyenkor, a szenvedésre, amellyel teleszívódott rendkívül
érzékeny kamaszkora.
Azt a két hetet is azért kellett még Svájcban töltenie, amellyel a cég
engedélyezte időt hosszabbította meg. Valamit visszalopott azalatt abból a
szeretetből, amellyel anyja adós maradt neki. Monsieur Erik, igen, Monsieur Erik
hál’ Istennek még Párizsban volt, kissé elhúzódott nyárvégi üzekedése. Ő maga
együtt lehetett az anyjával megint, Caux-ban, fenn a nagy teraszon, ahol lilán
lángoltak a sziklák és a búcsú a vevey-i pályaudvaron, amikor a lausanne-i
vonatra várt.
- Ha visszamehetnék veled! – és ő nem mondta: Anyám, gyere! És nem
mondta: Anyám, itt maradok. – Mindenki a maga életéért felelős. Önzés ez? Így
tűntek el a hidegszínű svájci hortenziák.
Valami lesz. Ha nem holnap, hát holnapután. Harmincéves múltam
augusztusban, ezerkilencszázharminchetet írunk. Válaszúthoz érkeztem én is,
szabad vagyok.
- Szervusz, istenek ajándéka. Bocsánat, hogy zavarlak. Talán a munkavaluta
kérdését akarod magyarországi viszonylatban megoldani?
- Bódikám, hogy vagy?
- Gyere, ússzunk egyet, üres a medence.
- Jó, megyek.
Törülközőjét a székre dobta, kihúzta magát, s mosolyogva ment Boldizsár
után, hogy startot ugorjanak.

III.

A ritkásra leengedett redőny résein át már a sötétség szivárgott be a szobába,

a hatórás októberi sötétség. Teodor szeme megrebbent. Apró zajok ütötték meg a
fülét, egy távoli csengő berregése, egy kattanás, ahogy a felvonó az emeletajtónál
megállt. Két bőröndje jutott az eszébe, a két tömött bőrönd, még a számlát is el
kell kérnie, hét óra tízkor indul az Ostbahnhofról a gyors. Az ablakra pislogott. Ni,

10
a Raymond szállóban fehér roletták voltak és most álmos szemmel ismeri fel a
félhomállyal csíkozott ablakokban az otthoni redőny lemezeit. Hát nem Bécsben
van, hazaérkezett. A készülődése, az utazás izgalma agyában céltalanul keringett
tovább. Lassan tisztuló öntudata testének tunya, jóleső fáradtságában megtalálta
a délelőtti úszás emlékeit.
A kezét kinyújtotta. Ujjai lágy hajlással megremegtek, mintha most is a
habokat paskolná, elnyúlva egész testével a vízen, s a víz ereje vinné tovább, csak
tovább, messzire. Persze nem a délelőtti víz. Napfényre emlékezik, csorgó júliusi
melegre, középen csíkolt rövid fürdőruhát szorít a keze, s a talpán érzi a rögösre
kopott deszkapadló kemény nyomását. A Tisza, a Marosszög, a Sárgának nevezett
felsővárosi part fűzbokrokkal és guggoló fűzfákkal, és balról Újszeged homokja a
kupacokba verődött színes strandolókkal. Tizenhat éves emlék. Siklik tovább,
mint az álmos, hallgatag folyó, szőkére kavarodva a lebegő iszaptól.
Mit akarsz? Igen, ha Bende Gyuri még a csónakban ülne, s kavarná a vizet a
mohikán lapáttal és a szorongás nem tartana tovább, mint a híd fekete árnyéka,
amelyen át gyors karcsapásokkal átsuhant. Nem jó emlékezni – gondolta Teodor.
De az árnyék mindig visszatér és a kar – kit tudja? a kar, amely akkor nem húzott
le az örvénybe a híd két pillére közt, talán erősebb, mint az idő maga.
Halálvágy. Igen, ez a fekete fonál bele van szőve az életébe, s talán csak
akkor látja meg, amikor visszájára fordítja a szövetet. Mikor és miért néz így az
élet mögé? Ki tudja? Egy hittanórán, amikor nyolcadikos gimnazista volt, és Tóth,
a hegyes orrú, beteges szemű pap a végső dolgokról beszélt. Jó, ezt megérti, a
kamasz ingatag lelke teljes súllyal vágódott akkor a megismerésnek ösztöne felé:
tudni, látni, hogy van-e csakugyan valami alapja az el nem sorvadó bizakodásnak,
amely már évezredek óta köveket tornyoz az ég felé. Akkor ez az esztelen ösztön
szívesen vállalta volna a halált, hogy a kapun túl az igazsághoz jusson el. De ott
vannak azok a csavargó esték is, tavasszal vagy ősszel, amikor még a Tavaszmező
utcába járt haza s derekában a serdülőkor ideges melegsége fájt, egy-egy lágy
mosoly bujkált az emlékei között s ujjában talán Marianne kezének hihetetlenül
édes puhasága és akkor ott a rosszul világított utcán, ahol fáradtan sodródott a
nagyvárosi proletár s a kocsmaajtók előtt retikült himbálva kódorgott a
bádoglavórban mosakodó szerelem, egyszerre mintha kést döftek volna át a
szívén: nem, nem tovább, miért tovább? Fekete szédület, mintha erkélyen állt
volna magasan az emberek fölött s a párkányra hajolva undorodó lelke hányta
volna ki hirtelen támadt csömörét.
Halálvágy vagy kalandvágy? Ki dönti el? Milyen végtelen émelygéssel nézte a
három piros bőrrel bevont karosszéket is, a bőr hajlásaiban mindig megbujt két-
három poloska, Teréz rendetlenül takarított, a főispán saját kezűleg aláírt
fényképe ott állt az asztalon és a sarokból Napóleon kis szobra fehérlett elő, a
falióra nagy sárga rézkorongja megcsillantotta a ködös őszi fényt, a mama térdére
ejtett újsággal hallgatta a telefonhírmondó hanglemez műsorát. És ő pedig,
Teodor, csak egy vágyat érzett, el, el innen, mindegy akárhová. Kinn a piszkos
józsefvárosi utcán keménykalappal köszöntgették a vasárnapdélutánt, ő meg az
ablaküvegre szorította tizennyolc éves fejét és valami bárgyú belső sírással siklott
a lelke az ismeretlen semmibe.

11
 Mert semmi ez az ismeretlen. Ami hív és ami nincs. Ezért fonódik össze a
szerelem és a gyűlölet. A halál formája mind a kettő, kaland és megsemmisülés.
Milyen is volt hát az ő kalandja? Két mohó ajak, amely négy éven át
légüresre szívta körülötte a tért, test, amelynek ismerte rugalmas simaságát és
meleg hajlásait, túlságosan is ismerte talán s a házasságuk egy esztendejére
Marianne már nem tudott mit válaszolni a vágynak, amely magányosan repdesett
a házastársi ágy körül. Egyedül feküdni – igen, mintha a koporsóban lennék –
csak éppen összezárva valakivel, akinek meleg párája ernyedt mozdulata, ahogy a
kar az álomban meg-megcsapódik, csak azt bizonygatta neki, hogy élni milyen
fölösleges.
Rosszul sikerült házasság. De miért? Négy éven át udvarolt a lánynak és
csak, amikor az a kissé kényszerházasság megköttetett, amikor minden nap
összerázta őket, hogy egymás szemén át, mint valami kaleidoszkópban mindig új
színeket lássanak, akkor ébredt rá visszavonhatatlanul, hogy csak a megvetett
ágyat láthatja meg.
Persze – gondolja Teodor – túlságosan fiatal voltam akkor, huszonöt éves,
amikor Marianne-t elvettem. Magányban éltem, a magány mindig rossz
perspektívákat ad. Az életet is körül kell járni. Megállni, egy pontról nézelődni
nem szabad. Marianne-t pedig ő csak makacs ösztönnel nézte, hogy az övé legyen.
S amit ő a lányról képpé rakott össze magának, az csak a száj, az ujjak, a szem, a
szaglás tapasztalata volt, amit a bujaság felszínezett.
A bujaság csak a megkívánást ismeri, mindig újonnan és izgatóan, de nem
ezt a súrlódást, ahogy két kő között őrlődnek a napok. Ezért ültek könyvvel a
kezükben vagy ásítozva, az unalom türelmetlenségre gyűlt, s hol Marianne, hol
Teodor ütötte fel a fejét: Nem szólt a telefon? Nem csönget senki? és várták az
este nyolc órát, amíg Gombóc, a pamacskutya vörös gumikarikáját harapdálta a
sarokba vetett kis szőnyegen.
Ó, ezek a délutánok, az új vasárnapdélutánok, a házasságuk délutánjai. Most
legalább tudja, hogy egyedül van, így a vaksi sötétségben, de a négy fal közül
kiléphet, a fény máshol van, a vágy máshol van, s ha mindig ugyanazt a fényt is
látja, ha a vágy mindig ugyanazt a beteljesülést találja is meg, legalább a
lehetősége megvan annak, hogy a megújuló várakozás új színeket vetítsen a
semmire. Megint mehet tovább a rátaláló kalandnak izgalmával, kötetlenül
kószálhat, és hirtelen megállhat ott, ahol épp az eszébe ötlik, egy kitérőn, egy
utcában vagy domboldalon, hogy várok, és ott leszek, Füreden vagy Mátraházán
vagy hol is ejnye, a Piaristák előtt ma este.
Meghívta azt a lányt. Micsoda naivság! Úgy látszik, a pedáns Tunyogh
búcsúbeszéde mégiscsak az idegeire ment. Pontosság a hivatalnok első erénye,
igen, de Teodor nem érezte magát hivatalnoknak sohasem. Azért ma este pontos
lehet. Nyolckor? A kis Gizivel? A kis Kolontai Gizivel. Kolontai? Vajon hogy is
hívtatták azelőtt? Krempének? Krämernek? Talán a papa altiszt a fővárosnál és
meglepte őt is a magyarosítási láz. Mint ahogy Teodort magát is meglepte. Láz
volt ez? Vagy csak egy utat látott, hogy az apjától szabaduljon, az apja nevétől.
Krisztich – mondják neki a régi ismerősök, akik nem tudnak az új nevébe
beletörődni. Krisztich. Úgy érzi most ezt, mintha ostor pattanna a lelkén. Négy év

12
óta próbál már leszokni róla. Kerémi, szép név. Annak idején megtetszett neki
már a monogram miatt is. Kerémi. Karám. Kerém. Talán így jutott hozzá.
Kitalálta. És még ma is szeretné ezt a nevet, ha Marianne nem vágta volna a
fejéhez egy veszekedős reggelen: Te, te akarsz más lenni, új ember, nagyratörő!
Karámba való vagy. Látod, birka vagy, önmagadat határoztad meg, mikor nevet
választottál, tudatalatti éned dolgozott. – Marianne szerette Freuddal sértegetni
embertársait.
Pedig Marianne-nak nincs igaza. Ha karámba való volna, most is ott
feküdnék a régi jászolánál, Marianne jászolánál, amelybe egyikük sem akart
belerakni egy Kerémi kisdedet. Vagy a hivatal jászolánál, a Tunyogh-jászolnál,
mint pontos és lelkiismeretes tisztviselő. Yes, yes, így kellene bólogatni rá, na
jövök, érzem, hogy hív a Kolontai.
Cigarettát keresett a heverő melletti kis kerek asztalon és csöngetett.
- Engedd meg a vizet, Pista, lefürdöm egy kicsit. El is mehetsz aztán, éjfélig
nem jövök haza.
Az inas bólintott.
- Igenis.
- Na, nem sokáig parádézol itt nálam ebben a vadászruhában – gondolta
Teodor. – Elsejére fel kell számolni az egészet.
Marianne szoktatta rá az inas tartásra, a villanylámpás bérkocsira, a
népművészet felkarolására, a villanyborotvára, ennek is vége lesz.
Odahaza, régen, Szaboncon megvoltak ők egy főzőmindenessel, meg egy
szobalánnyal, mama ugyan szakácsnőt meg szobalányt mondott vagy egyszerűen
személyzetet. A személyzet ette mindig a csirke hátát, szegényeknek mennyi hátat
kellett megenniök. Egy zsaru jött be időnkint összevágni a fát, meg az is
kertészkedett. A Petrics, az jött leggyakrabban, magas feketehajú legény volt, a
bőrlabdát olyan magasra dobta, hogy egy szálló gólyát majdnem eltalált vele. És
szalutált neki, Teodornak, a rendőrkapitány úr fiának.
Elmúlt ez is és most telefonálnia kell.
Nagy Bélának telefonál.
- Halló, Boncikám, igen, itt Teodor. Szeretnék elsejére egy garzonlakást.
Szoba, teakonyha, igen, ott abban a házban. Vérmező? Úgy tudod, hogy üresen
áll? Igen? Nagyon jó lenne. Tudod, régóta gondolok rá. Nagy nekem ez itt, nagy.
Felmondani? Nem, az enyémet átadom valakinek. Hát akkor számítok rá. Holnap
felhívlak. Jó. Szervusz.
Ezt is elintézte. Holnap ír majd Dóra néninek. Megvan a kétszobás lakás.
Jöhet a tanyáról télire fel Pestre. Együtt lehet a Gyula fiával.
A Gyulus. Most került be a minisztériumba. Megkeres vagy nyolcvan pengőt.
S nehogy mind nőkre költse a hatalmas összeget. Dóra néni ügyelni akar reá.
Okosan. Úgy kell neki.
A Gyulus is majd itt borotválkozik. Berregve szabdalja kis villanyolló Teodor
szakállát, alig serkent ki reggel óta. Megsimogatja az arcát, nézegeti. Persze, most
semmi sincsen a szemében a halálvágyból. Kicsit bárgyú vagyok, de még mindig
szép fiú. Szép szláv fiú. Szlávos szépség. No. A hajam tömöttebb lehetne, de még
mindig ki kell nyíratni belőle, mint a nőknek, a foxi-kutyáknak.

13
 Kolontai, azám. Kerémi és Kolontai, úgy hangzik, mint valami belvárosi cég.
Autószakma vagy vászonkereskedés? Ipszilonnal jobb volna. Ha apám, ez a vén
csibész nem rontotta volna el a piszkos nőügyeivel a karrierjét, már talán vidéki
főkapitány lehetne, s neki is kijárhatta volna az ipszilont. Ipszilon! Nevetséges.
Nevetséges. Akkor a jogot is befejezhette volna és most a külügyben lenne.
Fogalmazó? Vagy titkár? Huh!
A víz meleg volt. Elmerült benne. – Kolontai – dünnyögte, csapkodta a vizet.
– Kolontai szegény kis béka. A rosszul szabott konfekciós ruháival. Talán a jóság
sugallta neki, amikor kibökte – elég ostobán – ezt a ma esti randevút. Pedig
szerette nézni, amint a lány elpirul. Mindig elpirult, amikor a feje fölé hajolt a
géphez. És mindig hibákat csinált. Egy ízben Tunyogh háromszor is visszaküldött
a lánynak egy levelet, amelyet ő diktált, Teodor. Tunyogh szadista. Szegény kis
Kolontai. Férfit kellene fognia, olyat, aki pénzeli meg kiműveli egy kicsit. A
tűzpróbán átesett nőnek minden jobban sikerül. Nem érez szorongást, ha
férfiakkal érintkezik. A nagymellű Duci is így csinált karriert az Élelmiszernél.
Minden attól függ, hogyan lesz felöltözve. Megmustrálja és megnézi majd,
vacsorázni hova menjenek. Nem, nem. Kár lenne érte.
De miért gondolja ezt? Sajnálja? Sajnálna valamit, amit kíván a másik.
Akkor eszébe jutott, hogy a lány teste remegni fog.
Teodor szája kinyílott. Nyelvének hegye az alsó ajkán végigszaladt. Két
tenyerével a kád szélére csapott. Kiugrott a vízből és öltözködni kezdett.
A szélvédő négyszögében már a Fő utca hosszú, vizes szalagja csillogott. A
fodrozott tócsák szétfreccsentek a kocsi alatt. A foszforos mutatók nyolc óra
három percen álltak.
- Siet, gondolta Teodor – pár percet siet. Talán pontosan ott leszek. Ha meg
nem, valamit ki lehet találni. Egy biciklistát például. Képzelje, Gizi, egy biciklista
karikázott ki pont a Batthyány téren. Megcsavartam a kormányt, de oldalt
nekivágódott a kocsinak, rám huppant, mint egy béka. Igen, valami ilyesmit.
Talán hogy a zsebkendőmmel be is kötöztem a homlokát. Ez tetszeni fog. No mi
baj?
A Lánchídnál két teherautó zárta el az utat. Teodor türelmetlenül nyomkodta
a jelzőkürtöt. De nem. A lámpa tilosra áll. Várni kell.
Fekete autók suhantak a hídon át a Hunyadi János útnak, egy, kettő, három,
négy, előttük egy rendőrségi motorkerékpár.
Ahán, szóval ezért. Gyerünk, gyerünk csak.
Hány óra lehet pontosan?
A híd túlsó felén megint lassítani. Bolond dolog. A villanyórán már hét
perccel múlt nyolc. A fenét. Nyolc óra hét perc. Ki hitte volna!

14
 IV.

- Teodor úr! – kiáltott fel a szobalány és mosolygós arccal nyúlt a férfi

kalapja után. – Rég tetszett nálunk lenni.
- Régen, Erzsi, bizony jó régen. Hogy van maga? Jól? Látom, jól. Na itthon
vannak?
Négy-öt lépést tett előre, aztán a szokatlanul nagy, sokszögletű előszoba
közepén megállva, magába szívta a Herczeg lakás jól ismert, fanyar prémszagát.
- Vendégek? Igen? Várjon csak. Szóljon be előbb Béla úrnak, először vele
szeretnék beszélni.
Miközben sálját a felöltő ujjába dugta, hirtelen sorra vette a fogason lógó
kabátokat. Egyiket sem ismeri. De talán ez a nerc nyakú szürke raglán? Föléje
hajolt, édeskés japán parfüm ütötte meg az orrát.
- Szóval te vagy?
Gyengén ráfújt a prémgallérra s a csiklandós, puha szőrökön kétszer
végighúzta a száját. Aztán elmosolyodva visszalépett.
A harmadik ajtó balról kinyílt.
- Tessék befáradni, Béla úr rögtön jönni fog.
Teodor egy fekete bőrfotelbe ült le. Megtapogatta a zsebét. A kovácsolt
vascsillárból pergamenternyőkkel letompítva áradt szét a gyertyaégők fénye. A
levegőben a pácolt amerikai dohány kihűlt szaga lebegett. Minden fekete volt a
szobában, a könyvszekrény, a sima vonalú íróasztal, a székek és fekete rézkarcok
rámája is. Még erről a heverőről is elvitték a régi perzsa-szőnyeget, túl sok szín
volt ez Herczeg Bélának, valami szőrtakaró feküdt rajta, hosszú fehér-fekete
szőrcsomók, ausztráliai majomprém talán. Ó, Béla, te szörnyű kis majom.
Hallgatózott. Az ajtón át beszélgetés szűrődött a szomszéd szobából, valaki
nevetett. Nem, ez nem ő. Neki a nevetése más, elnyúló, s aztán mint egy szögre
akadt fonál egyszer, kétszer veri a levegőt. Judit lesz. Biztosan Judit.
- Szeretem a nevető embereket – gondolta Teodor. - Mikor velük vagyok, úgy
érzem, hogy fellazul, porhanyós lesz az életem. Igen, én is derűt árasztok magam
körül, Rosner mondta ezt, az öreg vigéc, amikor összetalálkoztam vele a
pályaudvaron. Miért árasztok derűt? Miért örülnek nekem?
Az ember legtöbbször visszakapja, amit másoknak ad. Ütésre ütést és
mosolyra mosolyt. Vannak persze kivételek. Ez a Béla például sohasem nevet. De
lehet-e nevetni ebben a fekete szobában? Mintha a gyász kárpitozta volna ki, az
elégületlen szomorúság. Furcsa fickó. Igazán jöhetne már.
Várakozni. Tíz perc várakozás elég volt kinn a szélben, a nevetséges
randevún. Kolontai kibabrált vele, Gizi, a Kolontai. Talán jobb is, hogy a lány
elment vagy elmaradt. Ma este úgyis valami ostobaságot csinált volna. Rossz
ómen az elbocsájtás.
Azám, hát állástalan vagyok, állástalan magántisztviselő és szigorló jogász –
gondolta. A felsőteste komédiázva meghajolt, mintha bemutatkoznék egy
referenciákat váró úr előtt. Nem baj. Eljön a tél, a fagy, könnyű lesz akkor a jég

15
hátán megélni. Könnyen élni, szabadon élni, izgalmakban és veszélyesen. Például
képviselőnek lenni? Nem rossz. Milyen előnyös volna, ha itt is kitárt kapuk
fogadnák a fiatalokat, mint másutt, odaát. Az a kis olasz jutott eszébe, izgága
citromemberke a gyorsvonaton. Alig akart vele szóba állni. Újságíró vagy kém?
Ócska turistaruha volt rajta, gyűrött, piszkos ing, kockás nyakkendője a mellére
csúszott, csak a villámzáras sárga aktatáska volt tökéletes. De ahogy beszélni
kezdett, a meggyötört német szavak mögül az Imperium Romanum fekete
lebegése szállt elő, Afrika partjai meredtek fel és kék hegyek közt futó autóutak. Ó,
mennyi fanatikus hit volt ebben a borzolt lelkű hősben. Szinte irigyelte érte. Ez a
hit kellene neki is, valami cél, nagy kollektív megmozdulás, amelybe egyszerre
ráakaszkodhat az egyes ember ügyetlen, zsákutcába rekedt élete. Az Ifjúság
Európája, az új szociális rend Európája, amelyben a gazdasági válság húsz és
harmincéves csetlő-botló fiataljai itt is kiélhetik az éhes disznó makkos álmait.
Felállt és zsebre dugott kézzel néhány lépést tett a szobában. Wassermann,
Werfel, Zweig. Ahá, a Bélus szép betűrendbe rakja a könyveket. Persze, nem a
barnainges Németország olvasmányai ezek. A szerzők már valahonnan
Amerikából integetnek a vén Európa hajója felé, pá, pá, Isten kivezette választott
népét, mielőtt még a nagy disznóság bekövetkezik. Úton, útfélen hallotta ezt.
Vajon mit adnak most egy brazíliai vízumért?
Béla bő, kétsoros angol zakója félbeszakította álmodozását.
- Bocsáss meg, az irodából telefonáltam.
- Mi az, mi az? – nevetett a vendég – az irodába jársz telefonálni? Titkaid
vannak? Nőügy vagy megint szervezkedel? Egyébként szervusz.
- Nőügy? Teodor, azt hiszed, hogy telefonálni csak nőügyben lehet? Reggel,
délben, este. Nem mindenki olyan erotomán, mint te.
- Erotomán? Micsoda szennyes szavakat használsz. Erotomán! Mi az? Én
csak az ottománt tudom.
- Ez is némiképp összefügg a fekvéssel. Bár ízlés dolga. És te, ohé!
- Bolond vagy Béla. Na hagyjuk. Hamarabb jöttem fel, igaz? Itt az
elszámolás.
- Tudtam, hogy eljössz.
- Igen? Én nem voltam bizonyos.
- De én igen.
- Gondoltad, Marianne miatt?
Herczeg Béla nem válaszolt. Kibontotta azt a két csomagot, amelyet Teodor
elébe rakott. Egy papirost vett a kezébe.
- Az elszámolás. Nézd át. Küneckével baj volt. Nem akarta mind a hatezret
kifizetni. Sopánkodott és jajgatott. Kettőezer még nála maradt. Majd csak találsz
valakit, aki érte megy. Én egyelőre aligha mehetek Svájcba.
- Kellett neked két héttel tovább elkódorogni. Négy-öt nap nem lett volna
elég? Fabéri lenyelt volna négy-öt napot.
- De nő volt a dologban, Béla.
- Nő! Na látod!

16
 - Mit látok? Nézd meg inkább azt a három remek Patek órát, meg az aranyat
is. Brunner hozta át Kroner und Honok megbízásából. Meg vagy elégedve?
Teodor nagy. Teodor tud. Úgy ám, öcsém.
- Kár, hogy olyan komolytalan vagy. Örök gyerek.
- Ja barátom, én ifjú nemzet vagyok, a te hatezer éves komolyságoddal nem
is bírok versenyre kelni. Egyébként a hatezer évről jut eszembe, tudod, hogy
Künecke nagyon érdekes dolgot mesélt. Künecke ma a legjobban informált ember
Zürichben. Azt mondja, a nagytőke menekül nyugat felé. Belátható időn belül
háborúra kerül sor.
- Micsoda! Ilyen marhaságokat ne beszélj, öregem. Persze – folytatta
hirtelen támadt izgalommal kiegyenesedve a széken – persze, ők szeretnék, ezek a
fegyvercsörtető gazemberek! De hát van más is, mint a náci akarat. Európa… Eh!-
tette hozzá aztán révetegen, mintha visszanyomta volna a gondolatát – háború! A
te Küneckéd ostoba bagoly. A kettőezret nem adta meg, mi? Na nem baj. Mondd
csak, és a váltóval mi lesz, Teodor?
- Holnap vagy holnapután kifizetem. Pár száz pengőm marad.
- És ebből akarsz élni? Az állásod? Állás nem is kell? Vagy már annyira hiszel
a háborúban, hogy minden éjszaka cipőben fekszel és várod a behívót?
- Én? Operált vagyok. Alkalmatlan. Kilencszázhetes.
- Ahán, szóval így.
- Micsoda? Hát te is alkalmatlan vagy.
- Igen, de ha háború lesz, bennünket, zsidókat most majd előre zavartok.
Első vonalba, ágyútöltelék.
- Ugyan, ugyan. Gyerünk, keressük meg a nőket.
Herczeg Béla hátradőlt az íróasztalszékben és a karját nyújtotta barátja felé,
mintha meg akarná állítani.
- Akarok valamit mondani.
- Parancsolj.
- Nehéz, nehéz – folytatta Herczeg Béla, a szeme két oldalán a bőr
felgyűrődött. – Hány éve ismerjük egymást? Tizenkét, nem tizenhárom éve.
Sokszor azt hittem, barátok vagyunk.
- Miért csak hitted?
- Mindig kisiklasz. És ha komolyan akarok beszélni, mindig van valami, ami
megzavar.
- A zavaró valami csak benned lehet. Én sohasem éreztem ilyesmit. Nem
vagy-e jó barátom Herczeg Béla, a prémnagykereskedő fia, aki mindig
készségesen segítségemre volt és akinek én is teszek hébe-hóba magamnak is
gyümölcsöző szolgáltatásokat. (A kezét kinyújtva az íróasztalra mutatott.)
- Éppen ez. Most is úgy beszélsz, mintha valami rossz drámában neked
lenne kiszabva a szereplők bemutatása.
- Én mindig őszintén beszéltem veled, és ha vannak bizonyos határok, nem
volt szükségem arra, hogy túlmenjek rajtuk. Nem volt probléma.
- Nekem probléma.
- De nem én, hanem te magad. A te viszonyod tisztázatlan, nem az enyém.

17
 - Lehet, lehet – aztán elhallgatott. A fotel karját simogatta. – Itt van például
Marianne – szólt hirtelen.
- Marianne – ismételte Teodor és barátjával szemben leült.
- Marianne, igen róla van szó. Persze, látod, ez az.
- Mi az? – Teodor feje előrehajolt.
- Hogy nem tudom, miképpen is fogjak hozzá. Mert nem ismerlek. Kezdjem
azzal, hogy miért váltatok el? Hogy szereted-e még? Ugye? Lehetetlen. Sokszor azt
érzem, hogy csak házasságot játszott egymással egy tizenkilenc éves leány meg
egy huszonöt éves felelőtlen kamasz. Ez nem sikerült, nem sikerült úgy, ahogy
elgondoltátok. A hiba benned van, Teodor, gondoltál erre?
- Nézd, Béla, ha tudni akarod, szeretem Marianne-t, de ahhoz, hogy együtt
éljek vele! Te tudod nagyon jól, hogy vannak bizonyos komplexusok. Ertomán
vagyok, na!
- Ne tréfálj.
- Te vádolsz engem ilyen disznóságokkal. Szóval ez egyszer tréfa, máskor
komoly.
- Most másról van szó. Marianne férjhez akar menni.
- Ó, ezt nem is tudtam.
- Teodor felállt, végigsétálta a szobát, a nyitott könyvszekrénynél
megkopogtatta a könyveket.
- Úgy látom, örülsz neki – szólt Herczeg Béla, figyelmesen nézte barátja
mozdulatlan arcát.
- Ha az ember elválik egy nőtől – válaszolta Teodor – voltaképp utat enged
bárki másnak. Csak ez a bárki más éppen, hogy bárki más ne legyen. Az
önérzetünket sérti. Kihez?
- A fáma azt terjeszti róla, hogy görög követségi titkár. Mit tudom én, hogy
hívják. Komadipoulos. Eléggé görög név? Pedig Bohrmann Miltiádésznek hívják
és csodálatosképp egyszerű borkereskedő vagy ügynök.
- Egy síber után, akit a KÉÁF-tól elbocsájtottak, nem is rossz.
- Gyanús alak. Ne hagyd, hogy a dologból legyen valami. Beszélj vele.
- Beszélj te Marianne-nal vagy Judit. Judittal jóban van. Vagy az anyád.
- Nem használ.
- Hát akkor én? Álljak elébe, a görög elé s mondjam, csúnya madár, hess, ne
vidd el a kis tyúkomat.
- Mondd neki, beszélj vele. Marianne-nal beszélj. Bizonyos mértékig
felelősséggel tartozol.
Teodor nevetve kiegyenesedett. Herczeg Bélára nézett, aki szintén felállt.
- Béluci most engem felelősségre von?
- Azt nem. De tudod, sokszor arra gondolok, hogy az egész elválástokban
nem Schick papa volt-e a döntő motívum?
- Hogyhogy a papa?
- A papa, Schick Alfréd papa, aki zsidó volt. A Dunáról ma azt mondják,
német folyó. Az eszmék átlépnek a határokon. Sokan vannak, akik úgy gondolják,
hogy a német presztízsnek, a politikai és gazdasági átsugárzásnak a dunai államok

18
nem tudnak ellenállni. És rólad is a végén kiderül, hogy már jó előre fajvédelmi
törvényekben gondolkodol.
Teodor egy pillanatra elkomorodott. Aztán talán kissé túlerősen Herczeg
Béla vállára csapott.
- Látod, erre nem is gondoltam. Fajvédelmi törvényekben. Öregem!

***

A három tükörablakos fogadószobában félhomály fogadta őket. A kis

díványon keresztben egy szürke ruhás férfi feküdt, fejét díványpárna támasztotta
fel, két kezét a hasán összekulcsolva malmozott. A dívány fejénél Judit ült, piros
gyapjúfonál futott át a csuklóján, kötőtűk villantak az ujjai fölött. Szemben vele a
széken egy másik nő, térdére tett könyökkel, állát a tenyerébe hajtva, a rózsaszínű
selyemlámpa fényköre csak a haját világította meg, a teste sötétben maradt.
Teodor egy széknek ütődött, megállt. – Milyen valószínűtlenül polgári kép –
gondolta a fényfoltos, messzi sarokba nézve – a bekeretezett megelégedés, szinte
kár őket megzavarni.
A széken ülő nő megmozdult. A fej aranyos villanással tűnt el a
félhomályban. – Marianne! – Hat hónap óta nem látta. És most fekete
bársonyruhában, ezüst csattal az övén ott ül az ő hajdani szerelme, hajdani
asszonya, pár lépés választja csak el tőle. Asszony. Mögötte emlék, hosszú napok
sora, jó és rossz napok. Szerelem, a kamasz kék lángjától az egymásra bukásig,
turbékoló hízelgő percek és a kiloccsant leves foltja egy csütörtöki abroszon.
Milyen furcsa, hogy minderre nem gondol. Csak átsuhan valami Teodor agyán,
valami feszítő megmozdulás, mintha halottak forgolódnának a föld alatt.
Közelebb lép. A fekvő férfit most megismeri. Dr. Györki Zoltán. Judit
vőlegénye. Tanársegéd egy sebészeti klinikán.
Judit letette a kötését a könyvre, amely mellette feküdt.
- Jó sokáig vártunk magukra. A lány azt mondta, hogy megjött. Nézze, ki van
itt.
Dr. Györki meglóbázta a kezét.
- Persze én addig csak untattam itt magukat. Királyi mód unatkoztunk.
- Marianne, maga cseppet sem változott. Szép és elegáns. Szép. – Meleg
átfűtöttség volt a férfi hangjában, Marianne erősen a szemébe nézett.
- Jó estét, Teodor.
- Hát nem megható – szólt Dr. Györki. – Elváltak, ha találkoznak. Én azt
hiszem, ez olyasvalami, mint a hajósok házassága. A vihar elült, nagy olajfoltos
vízen siklik a vontatógőzös a kikötő felé. És vár az asszony, csipkés selyemruha
van rajta és tollas kalap. Drágám, szemedben a régi szerelem, a régi vágy és
változatlan, akár két évvel ezelőtt, mikor Pernambucóba indultam el. Egyáltalán
lehet oda hajóval menni? Látják, ilyen változatlanságból tevődik össze az örök
ifjúság, az örök szerelem. És a nő válasza: Jó estét, Teodor. Nem megható?

19
 - Bocsásson meg neki – fordult Judit ismét Kerémi felé. – Cinikus, orvos és
cinikus. Sebész. Csak ilyen lelkülettel lehet hasat felmetszeni.
- Jó, jó, tudós kis macskám, te őzlábú analízisem, Kerémi ismer engem,
nyugodjál meg. – Hosszú rózsaszínű ujjaival megfogta a lány térdét és
megveregette.
- Az ember sohasem olyan boldog és sohasem olyan boldogtalan, mint ahogy
gondolja.
- Miért mondja ezt? – Marianne zöldes szeme kérdőn Teodor arcába nézett.
- Olvasta valahol – jegyezte meg Herczeg Béla és elhúzta a száját. Vagy
Künecke mondta neki Zürichben.
- Nem, Béla, hagyd, én megértem – vágott közbe Judit. – nekünk is volt a
Hűvösvölgyben egy kis házunk, papa négy éve adta el, emlékszem, azt hittük róla,
valami csodás kastély lehet, körülötte park, igazi vadon, s ahogy visszagondoltam
rá, azt képzeltem, órákon át lehet benne bolyongani. Négy éve, amikor eladtuk,
akkor jártam benne tíz év után megint. Kopott, barna gerendás kis villa volt, egy
viskó a mai fogalmak szerint. És a park? Két fenyő, négy vagy öt gesztenye- meg
cseresznyefa, és a szökőkút, Béla? Egy kerti locsoló tölcsére, néhány vézna kis
vízsugár.
- Tudom, bólintott Herczeg Béla, a gyerekkori meséid.
- Szóval a valóságot nem ismerjük soha és ítéletünk csak viszonylagos –
halkan, szinte álmodozva mondta ezt.
Teodor a lány ajkát nézte, a puha piros gyűrődéseket. Milyen bársonyos ízek
lehetnek benne. Mennyire más ez a Judit, mint a bátyja, meleg szépségből
formálták ki a vállát, a mellét s ezeket a valószínűtlenül érzéki, kagylószínű
ujjakat, szinte kedve lett volna beléjük harapni.
- Igen. Érdekes. Csak annyiban rossz a története, hogy én ezt a mai valóságot
sokkal, de sokkal szebbnek látom. Én, mondom, én, hogy szinte vádolnám
magam, hát ilyen kincset kellett elveszítenem.
- Marianne, most magán a sor – szólt Györki doktor – vagy annyira
meghatódott, hogy nincsen szava?
- Teodor nagyon kedves tud lenni, ha akar.
- Na, ezt megkaptad.
Egy pillanatra csöndben ültek. Marianne cigarettát keresett.
- Új retikülje van, teknős tárcája is új, csak a kis aranyöngyújtó a régi.
- Megengedi?
Teodor megfogta az asszony kezét és a saját öngyújtóját kattintotta fel.
- Mi újság Zürichben?
- Semmi különös.
- Na, mondd el mi van Küneckével.
- Ne bosszants, Béla.
A vitrin fölött az óra ütni kezdett.
- Tíz! – mondta Marianne a csuklójára pillantva és felállt.
- Ugyan ne menj még – szólt Judit marasztalón, barátnője mellé lépett,
karon fogta őt.

20
 Mind a három férfi a két nőre nézett, amint szőkén és feketén a hajuk szinte
összefolyt a félhomályban, kívül a lámpa fénykörén. Judit valamivel magasabb
volt, mint Marianne. Ő volt a fekete nővér, aki szinte párfogó mozdulattal
rózsaszín arcú húgához hajolt. Talán ebben a hozzáhajlásban rejlett az az ígéret,
amely harmóniába fogta a két arc ellentéteit, mert ebben a két arcban semmi sem
volt közös, legfeljebb szépségüknek érzéki és egzotikus lágysága és a két orrnak
keleties hajlással letompított befejező vonala.
Keleties. – Ezt a jelzőt Teodor csak most találta meg s mintha egy eddig
letagadott igazságra döbbent volna rá, szinte zavartan kapta el a tekintetét.
- Milyen szépek maguk így együtt – jegyezte meg Györki doktor. – És persze
külön-külön is – tette hozzá rövid hallgatás után – de talán nem is lenne szabad
magukat elválasztani.
- Bigámia! – kiáltott fel Herczeg Béla - Judit, szép kilátások! Te azt hiszed,
hogy az orvosi tárgyilagosság nevében minden szemérmetlenség megengedett?
- Megyek  ellenkezett Marianne, de nem mozdult. – Apáék elvitték a kocsit.
A Budakeszi út messze van. Míg villamossal odaérek.
- Hazaviszem, ha megengedi! – szólt Teodor még mindig félrefordított
arccal.

***

Nincs pléd nálam, húzza össze jól a kabátját, nehogy megfázzék.

A hangja rekedt volt. Egy pillanatra érezte, hogy az asszony megránduló
combja a testéhez ér. A keze oldalt csúszott, hogy talán a kabátja szárnyát hajtsa
rá, vagy megsimogassa. De Marianne egyet zökkenve az ajtóhoz húzódott.
Jól van így is. Valami kielégültségféle volt Teodor lelkében, egy árnyalatnyi
boldogság, amelyet a felszabadultan zümmögő motor továbbdalolt. Szeme a
sötétséget figyelte, a lámpák suhanását, a éjszakára kitisztult utcákat, csak a
fekete rendőrárnyak imitt-amott az utcasarkokon tartották vissza attól, hogy ne
kezdjen eszeveszetten száguldani.
- Miféle bosszúsága volt? – hallotta a kérdést, amely a kocsi sarkából
hangzott felé.
- Nem, nem , semmi – kiáltotta vissza, majd máskor.
- Mindig megcsodálom – szólt aztán, amikor a hídra értek és a fejével két
oldalt intett a Dunának és a fényeknek a folyó tükrében.
- Német folyó, - jutottak akkor eszébe Herczeg Béla szavai, német folyó és a
fajvédelmi törvény.
Megrántotta a fejét. Még keményebben a sötétségbe bámult. Ez igen, ez
biztos, ez a cél a Budakeszi út felé.
- Csöngessek? – kérdezte, amikor leállította a motort a vadrózsával
befuttatott vaskerítés előtt.
- Nem, - köszönöm, itt vannak a kulcsok.

21
 Ó, persze, hányszor volt így a kezében, amint Marianne-tól átvette a könnyű
alumínium holmit, megfordította a zárban.
- Kicsit kikopott a tolla, puha fém – szólalt meg, mert felmotoszkált benne a
régi kapunyitások régi mondata.
Marianne elmosolyodott.
- Köszönöm, hogy hazahozott.
- Örömet szerzett vele, Marianne. Mikor beszélhetek magával?
Szőke hajfürtök rebbentek a szélben.
- Hát tudja, most nem, ugye, itt nem. Hideg van, nekünk. Hívjon fel.
- Holnap?
- Holnap, holnapután.
Megcsókolta a kezét a csuklója fölött.
- Jó éjszakát.
Becsapódott a kapu. A kulcs megfordult.
Teodor megfogta a rácsot, egy lépés. Talán, hogy utána fusson.
- Marianne! – kiáltotta.
A válasz már a kerti út sötét sávjából hangzott felé:
- Tessék?
- Üdvözlöm Alfréd papát. Csak azt akartam még mondani.
Aztán körüljárta a kocsit, az ajtajánál megállt, fél lábát a recés gumilépcsőre
tette és öklével a térdére csapott.

V.

A szőnyeg, amely a falépcsőn futott, puhán nyelte el a cipő zaját. A

villanylámpák falra szerelt tejfehér szemei közömbösen nézték a szőke asszonyt,
aki kalapját kezében fogva lassan lépkedett fölfelé. A nyitott ebédlőn keresztül a
szobából, ahol a Schick szülők laktak, felhangzott még egy-egy hangosabb szó, egy
szekrényt kulcsra zártak, de Marianne csak ment egyenesen felfelé, nem akart
találkozni senkivel. Még kedvenc növényein is csak átsiklott a tekintete, az
aszparáguszokon, amelyek az emelet faragott korlátjáról világoszöld zuhatagban
hullottak le a hall félhomályába.
Az emeleten balra fordult, a második ajtónál lenyomta a kilincset. Az ajtó
zárva volt. A kezét még a kilincsen tartotta, hátravetette a fejét, mintha bódulatból
ocsúdnék fel. Három év gépies mozgása hozta ide ehhez az ajtóhoz, amely mögött
Teodorral együtt élték a „benősült férfi” házaséletét. A két szoba, az ő két szobájuk
most üres volt, egy-két ottmaradt bútor egymásra rakva. Gombóc, a pamacskutya
vakkantva és vinnyogva nem kaparta a küszöb rését, hogy két gazdája most
megérkezik.
Az éjfélelőtti csend varázslatában álmok úsztak s az emlékezés egyszerre
édeskés szorongással ülte meg Marianne szívét, valószínűtlenül puha emlékek
voltak ezek, mintha az arcát egy tollpárnára szorítaná, s lassan szívná magába a
naptól megduzzadt pelyhek meleg tésztaszagát. És akár a pelyhek, ezek az

22
emlékek is egymásra tapadtak, egymásba akaszkodtak. Egy mosoly talán, a
náddal font rekamié sárga háta, a selyempárnák almazöld tükreivel, akár egy tó az
alkonyatban, fázósan édes márciusi táj, elmosódva villant meg előtte, - egy
füttyszó, amellyel a rigó hívja a párját, forgolódva a cseresznyefaágon. Teodor
nagyszerűen tudta utánozni a rigót, - vagy a kötődő, kamaszos kacagás, amikor a
férje egy durcás reggelen hálóingben kapta ki őt az ágyból s a fürdőkád meleg
vizébe rakta bele, akárhogy is tiltakozott kézzel-lábbal ellene.
És ez a vad fellángolás, az a vad, esztelen szenvedély! – milyen messze van
már. Kicsit félt tőle ilyenkor, a megszállott percekben, de most talán hízelgően
térnek vissza ezek az emlékei. Egyszer is, az Atlétabál után. Hajnalban jöttek haza,
a fuvarosok, szemetesek, házmesterek és tejeskocsik derengő fényű városán
keresztül, a Margit körúton és itthon várták őket a jól fűtött szobák. Teodor
behúzta a bárkocsit, hogy egy kis konyakkal belülről is felmelegedjenek. A
rádiószekrényben megszólalt a villanygramofon. Ők ketten táncolni kezdtek
megint, újból átforrósodva a bál visszatérő mámorától. Hogy is volt akkor? Ő
döntötte fel, vagy Teodor döntötte fel a kis asztalt az ablak előtt? A parketten egy
porcelánváza csörömpölt. – Jaj! – kiáltotta Marianne és kirántotta magát a férfi
karjából. De Teodor továbbrúgta a kék cserepet. – Mit törődöl vele, hadd törjön,
darabokra! – és nevetve az asszony után kapott. A hátán megragadta kivágott
ruháját. Marianne egy percig talán a levegőben lebegett, fülében az elszakadó
selyem éles zajával, aztán a derekát a férfi karja fogta át, letépte, lecibálta róla a
ruhát a fedetlenné vált testét csókolni és harapni kezdte, mint egy eszelős.
- Micsoda bordélyházi tempók! – gondolta másnap reggel Marianne.
Fejfájósan, összeszűkült szemmel ébredt s könyökére támaszkodva sokáig
bámulta a téli nap csillogását az összetört váza gyöngyházszín belsejében az ablak
előtt.
Kétesztendős emlék ez már. Az alkoholszag, a bárdolatlanság elszállt belőle,
csak a mozdulat férfimelegsége élt, mint egy lassan feltisztuló mámor.
Marianne még mindig mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Keze a kilincsről a
fehér lakkra csúszott, körmével egy kis barna foltot kapirgált, a csupasz fát a
lekopott festék alatt.
- Milyen messze van már! – sóhajtott fel benne valami, de ebben a percben
maga sem hitt el, hogy mindez elmúlt, mindez helyrehozhatatlan, az öröm, a
kacagás, az évődő hangos szavak az ajtó mögött. A sóhaj fekete fátyolán át a
fiatalsága, mint egy kacér szőke özvegy, bizakodón átkandikált.
Teodor kesztyűs kezére gondolt, nagy barna szemére, ahogy a búcsúzáskor
ránézett. Hirtelen rántott egyet a vállán és karcsú testét ringatva vitte emlékeit
végig a folyosón a régi leányszoba ajtaja felé.
Akkor költözött ide vissza, két nappal az után a kínos jelenet után, hogy
Teodor a bőröndjébe gyűrte a szekrényből kikapdosott fehérneműt s a feléje
dobott kulcs csörrenve ugrott egyet az asztalon.
Október tizenhetedikén történt ez, Teodor születésnapján, néhány nap
múlva lesz egy esztendeje. Az első válságon már túljutottak. Valami ösztönös
babonához menekültek, mint a kártyás, aki a sorozatosan vesztett játszmák után
felkel és megforgatja maga alatt a széket, vagy új helyet keres. Ők is el akartak

23
menni ebből a házból, ahol a boldogságuk lassan megmérgeződött. Marianne-nak
előbb a szüleivel kellett megküzdenie, hogy elköltözésük tervét végre tudják
hajtani. Nem voltak függetlenek. Teodor fizetése minden mellékjövedelmével
együtt sem volt elég ahhoz, hogy kettőjük megszokott jólétét biztosítsa,
szerződésileg szülői támogatást nem kötöttek ki, ezért hát rá voltak utalva az
öregek jóindulatára.
A jóindulat hosszú időn át kétségtelennek látszott. A Schick szülők rajongva
szerették egyetlen lányukat és szeretetük azóta csak megnövekedett, amióta
Alfréd, Marianne testvérbátyja 1933-ban Lipcséből Londonba költözött, s mint
textilmérnök talált alkalmazást a William Morgan cégnél. Hogyne áradt volna hát
legalább is komoly rokonszenv a felé a vő felé, aki Alfréd papa szeme fényét, „a
törékeny, szőke bogarat” boldoggá teszi.
Bár Schick Alfrédnak eleinte más elképzelései voltak a leányával
kapcsolatban. A régi barátság, amely Herczeg Imréhez, a szőrme-
nagykereskedőhöz fűzte, sokszor indította a két apát arra a gondolatra, hogy
Herczeg Béla és Schick Marianne házassága fogja meghozni a két család baráti
kapcsolatának betetőzését. Csakhogy Marianne a gyerekkori pajtáskodáson túl
semmi komoly érdeklődést nem mutatott a Herczeg fiú iránt, sőt amikor apja
szerelemre és házasságra célozgatott, bántó gúnnyal utasította el, hogy az ő
jövőjét ezzel az „ügyefogyott kis majommal” próbálják összekötni.
Schick Alfréd azonban üzletember volt, jól tudta, hogy az életben nem
szabad mindent egyetlen elképzelésben megjátszani. Kiskereskedő családból
származott, garast gyűjtő, üzlet után lótó-futó agyonhajszolt szülőktől, négy
polgári után maga is a pult mögé került egy divatáru kereskedőnél, esténként
szakkönyveket olvasott, gyorsírást tanult, ami az ő idejében még meglehetősen
ritkán elsajátított ismeret volt s hetenként kétszer eljárt a nagybátyjához, aki egy
nagy budapesti malomnál volt főkönyvelő. Így került el aztán tisztviselőnek a
Hayck és Kovács szerszámgyárhoz, ahol bérelszámoló volt és levelező, majd
átkerült a könyvelésbe és mikor sógora, akit ő bámulatosan tehetséges
üzletembernek nevezett, a Kossuth Lajos utcában megnyitotta a főváros egyik
legforgalmasabb nőiruha üzletét, hozzá szerződött le, mint üzletvezető.
Két év múlva, huszonkilenc éves korában feleségül vette a cég egyik igen
ügyes szabásznőjét és önálló divatszalont nyitott a Dorottya utcában.
Schick Alfréd keresztény nőt vett feleségül, Molnár Editet, aki egy
idomszerkészítő lánya volt. Az öreg Molnár a békebeli munkásarisztokráciához
tartozott, vasárnap elvbarátaival kávéházba járt. Kis kávéház volt ez a Baross utca
végében. Keménygallért viselt s vacsora után gyümölcsöt vagy süteményt
harapdálva a maga készítette asztali lámpa fényénél az utolsó betűig elolvasta a
Népszavát. Edit örökölte apja tehetségét, kitűnően rajzolt, a formák harmóniája, a
változatok leleménye szinte az ujjaiban élt. Schick Alfréd jobb feleséget nem is
találhatott volna az ő „szőke madonnájánál”, aki fejjel volt magasabb nála s
amióta karcsú alakja megerősödött, még inkább fölényt és parancsolást árasztott
magából. Nála jobban senki sem tudott a sok dilinós, kurtizán álmoktól fertőzött
női alkalmazott között rendet tartani. – Ő a tekintély, én vagyok az ész – ez volt
Schick Alfréd titkos jelmondata.

24
 1906-ban csak polgári házasságot kötöttek. A szülők így akarták, bár Edit
sok-sok könnyel fojtotta vissza magába a menyasszonyruhának vágyát, amelyet
szépnek és felejthetetlennek tervezett. De józanok maradtak, ésszerűek. Egy évre
rá megszületett az Alfréd gyerek, aki az apja vallását követte s hamarosan átesett a
zsidó közösségbe lépés szertartásain. Ki tudja, talán mégis csak maradt valami
tüske a fiatalasszony szívében, mert hosszú időn át elzárkózott attól, hogy még
egy gyereket hozzon a világra. Az üzletre hivatkozott. De hat évre rá, egy bécsi
modell- vásárlás emlékeként – évente kétszer utaztak az osztrák fővárosba, s a
szálloda mindig felébresztette bennük rövid nászútjuk emlékeit,  megszületett a
kis Marianne, az apa szerelme.
Reverzális nem lévén, Marianne-t természetesen reformátusnak
keresztelték. Schick Alfréd idejében észbe kapott, hogy ez a valláskülönbség
előbb-utóbb káros hatással lesz a gyerekeire s feleségét 1913 karácsonyán azzal
lepte meg, hogy hatéves fiával együtt protestáns hitre tért.
Ebben az esztendőben vette fel a Herczeg család is a katolikus vallást. –
Okirati formaságok ezek – mondta akkor Herczeg Imre a barátjának.
Edit ügyes taktikával segítette urát ebben a légkör-átváltásban. Családi
ismeretségeiket igyekezett úgynevezett jó-polgári értelemben kiterjeszteni.
Csellel, eréllyel, apró sértésekkel óvta meg lakását a rokonság beözönlésétől, akik
Hatvanból, Kisvárdáról vagy Munkács vidékéről jöttek frissen vett konfekciós
ruhákban, nagy papírdobozokkal meg utazókosárral, mint Schick Alfréd másod-
unokatestvérei, távoli sógorai. Ezért csak házassága első esztendejében tűrte meg,
hogy urának unokaöccse, aki orvosnak készült, fél évre bekvártélyozza magát s
mikor a kissé felvágott nyelvű rokonon túladott, soha többé nem engedte meg,
hogy a háza a Pestre települő rokonság ideiglenes szálláshelye legyen.
A Schick szülők, mondhatni egybekelésük óta visszavonultan éltek. Alfréd
délutánonként kávéházba járt, felesége néha érte ment üzletzárás után, de inkább
haza sietett a háromszobás lakásba,  akkor még a Király utcában a színházzal
szemben laktak – ahol a gyerekek gondozását Rezsin néni vállalta magára.
Rezsin néni Alfréd nagynénje volt. Húsz éven át ő vezette a Schick család
háztartását, ő nevelte a gyerekeket. Széle hossza egy volt, az állán kemény,
visszahajló sörték nőttek, amelyeket eleinte nagy lelkierővel kitépegetett. Edit egy
alkalommal szőrvesztő kenőcsöt hozott neki Bécsből. Rezsin végleges hatást
remélve jó vastagon mázolta fel a csodaszert, s olyan súlyos bőrgyulladást kapott,
hogy három hónapi orvosi kezelés tudta csak az arcát rendbe hozni. Ettől kezdve
hetenként kétszer ollóval vágta le serkenő szakállát. Áldott, jószívű teremtés volt,
kacagott és harsány hangon dirigálta a két gyereket, hempergett velük díványon,
szőnyegen, sohasem lehetett érezni rajta, hogy a csúfsága bántja, hogy elégületlen
volna azért, mert másokat szolgál, mert vénkisasszony maradt. Rezsin nénit még
Teodor is szerette, nemcsak azért, mert az idős nő volt akkor Marianne
szívügyeinek cinkosa, szívesen hallgatta elbeszéléseit, amelyek a Felvidék falvaiba
vitték vagy a főváros jól ismert családjainak titkaiba, kereskedőkről szóltak vagy
csodatevő rabbikról vagy a kocsmáros lányáról, akit egy gyémántköszörűs holland
rokon libbentett ki Amerikába.

25
 A mozgalmasabb élet csak akkor kezdődött, amikor Marianne vérszegény
gyerekteste szinte észrevétlenül megformásodott az iskolás blúz alatt. Bátyja,
Alfréd már műegyetemre járt s a fiúk, akik a régi iskolatársat felkeresték,
egyszerre csak egy csengő hangot, egy megcsapódó szőke fürt érintését, egy-egy
szemvillanást, egy mosolyt vittek magukkal öntudatlanul, amely csak órák vagy
napok múlva bukkant fel emlékeik között, s ilyenkor szinte zavartan ismerték fel a
hang, a szőke haj, a mosoly mögött a kis Schick Marianne arcát.
Mire a hetedikes gimnazista lány az első nagy táncmulatság után számba
vehette gavallérjait, már a vele egykorú, megvagdalt arcú, pattanásos tacskók
fölött egyre növekvő számú kis gárdával rendelkezett, orvosnövendékek, jogászok,
mérnökhallgatók alkották ezt a gárdát és ő barátnőjével, Herczeg Judittal együtt
büszkén számolgatta meg udvarlóit az ujjain.
Ezentúl egyre gyakrabban esett meg, hogy a Schick szülők, midőn üzletzárás
után hazatértek, már a lépcsőházban hallották egy-egy új sláger eszeveszett
ritmusát, ahogy csak húsz-huszonöt éves fiúk tudják a zongorahúrokat hangra
bírni. Az ebédlő csípős dohányfüsttel volt tele, szétszórt cigarettahamu az asztalon
s a felhajtott szőnyeg mellett a kipirult táncoló pár egy pillanatra zavartan
megállt, míg a díványról feltápászkodva – leereszkedően vagy nyájasan – két-
három fényes hajú ficsúr hajlongott a belépő szülők felé.
Edit mamát eleinte undor fogta el, legszívesebben kitárt volna ajtót, ablakot,
hogy ezeket a léhűtőket kihajtsa innen. Aztán férjével együtt lassan
megbarátkozott a „vadakkal” is, ahogy Marianne nevezte őket. Rájuk szórták a
magasabb műveltség, az egyetem varázsát, hálószobájukba vonulva tálcáról ették
a vacsorát vagy Rezsint kérdezgették: Mikor mennek el? A tanulással, mondd, mi
lesz?
A „vadak” között már az első esztendőben megjelent Krisztich Teodor széles
vállú, de még kamaszosan puha alakja. Alfréd papa szeme eleinte csak átsiklott
rajta, aztán a vékonyka emberek érdeklődésével egy este körüljárta tekintetével
ezt a jól szabott fiatal testet, talán egy kissé hízelgett neki, hogy Marianne
gyűjteményében ilyen példány is akad. Valójában azonban csak akkor kezdett
foglalkozni vele, amikor hónapok múlva rájött arra is, hogy Teodor sűrű
látogatásával mindjobban kiérdemli Marianne szájáról a törzsfőnök nevet.
Esténként most már gyakran találta kettesben őket az ebédlőasztalnál, ahogy
zavart sietséggel iparkodtak a jól nevelt gyermekek pózát felölteni, látta
szétrebbenésüket búcsúzáskor az előszobában, ha hirtelen Marianne után kiszólt,
tudott közös kirándulásaikról, s mikor vígszínházi páholyukban egy hely üresen
maradt, s meghívandó fiatalember megtárgyalásánál egyre gyakrabban szerepelt
Teodor neve.
Mint ez józan kereskedőhöz és gyermeke sorsával törődő családapához illik,
tudakozódni kezdett a fiatalember személye és családja után, ha úgy kívánja a
helyzet, a kellő pillanatban közbeléphessen és megóvja lányát valami
jóvátehetetlen ostobaságtól. Teodort nem találta ellenszenvesnek, de
kiegyensúlyozatlan jelleműnek gondolta, nem szerette megába temetkező
hallgatását, amelyet szinte átmenet nélkül váltott fel nála egy-egy szóáradat vagy
fölényes nevetés. Igen, feszélyezte ez a fölény, amelyet Teodor testi adottsága is

26
megnövelt: mindig fel kellett szegnie a fejét, valahányszor a fiatalember szemébe
nézett.
Az adatok, amelyeket egy magánnyomozó a Krisztich családról
egybegyűjtött, nem voltak mind biztatóak leánya jövőjére.
Krisztich Imre, Teodor édesapja, egy bácskai szerb földbirtokosnak volt a
gyermeke, Szegeden a piaristáknál végezte el középiskolai tanulmányait,
Kecskeméten a jogakadémiát és a rendőrség szolgálatába lépett. Szülővárosában,
Szaboncon nagy ügyességgel, tapintattal és eréllyel látta el munkakörét, ami
ennek a nemzetiségi vidéknek állandóan izgalmakkal telített légkörében fokozott
mértékben emelte ki a fiatal rendőrtiszt érdemeit. Gyors előrehaladása a legszebb
reményeket ébreszthette benne, ha ugyanakkor, mint a város egyik legszebb
férfija nem került volna újra meg újra már-már a botrányt súroló gáláns kalandok
középpontjába. A súlyosabban latba eső kisiklástól talán a házassága mentette
meg. Rövid és heves udvarlás után, szinte két báli éjszaka között feleségül vett egy
tizenkét évvel fiatalabb leányt, Almsteier Gabriellát s a forró vérű férfi
szenvedélye évekre megcsillapodni látszott. 1918 őszén, az összeomlás után a
benyomuló szerb csapatok elől feleségével és tizenegy esztendős kisfiával
Szegedre menekült. Új beosztását azonban és főként a sorozatos mellőzéseket,
amelyek részben csakugyan igazságtalanul érték, részben meg a hirtelen
megduzzadt tisztviselőlétszám természetes következményei voltak, nehezen bírta
elviselni. Ezért, amikor néhány évre rá apja meghalt, és Bácskában maradt két
húgának sikerült az apai birtok ráeső részét felszámolni és ellenértékét a határon
át hozzá eljuttatni, Krisztich Imre nyugdíjba ment azzal a szándékkal, hogy a
szegedi tanyákon földet vásárol és gazdálkodni fog.
Mintabaromfitelepről, méhészetről, korszerű gyümölcsösről ábrándozott, sőt
arra is gondolt, hogy a szatymazi kis szőlők tulajdonosainak bevonásával egyelőre
részvénytársasági alapon szeszgyárat fog létesíteni. A tervekből csak a
földvásárlás valósult meg, a további kiépítés azonban természetszerűleg sok
utánjárással, tanulmányozással, utazgatással járt. Leggyakrabban Pestre kellett
felutaznia üzleti összeköttetések megszerzése, meg különböző engedélyek miatt.
Krisztichné a végén bizalmatlanul vette tudomásul ezeket a fontos és
halaszthatatlan úti célokat. Egy napon a délutáni vonattal utána indult. A
szállodai botrányt sikerült ugyan Krisztich Imrének eltusolnia, de az asszony nem
volt hajlandó továbbra is együtt élni vele, Szegedre már csak csomagolni ment
vissza és fiával, Teodorral együtt hadiözvegy testvérnénjéhez, aki egy Gana-gyári
mérnök özvegye volt, a fővárosba költözött. Krisztich Imre a válás kimondása
után nem sokáig maradt Szegeden. A földjét bérbe adta s a föld lassanként gazdát
cserélt abban a mértékben, amelyben növekedni kezdtek az őszülő férfi
szerelmének harisnyapénz igényei.
A válás ténye talán nem is túlságosan aggasztotta a szabadelvű Schick
Alfrédot. Vannak esetek – gondolta, amikor az együttélés csődbe jut és a
kötelékek felbontása elengedhetetlenné válik, bár egész családjának és
rokonságának tapasztalata arra tanította, hogy a munka és a józan mérlegelés
minden érzelmi válságon átsegít. Érzelmi válságok szerinte különben is csak
dologtalan fajankók meg kényeskedő dámák szívében születnek, okos ember

27
mindig megtalálja azokat az apró szelepeket, amelyeken át kevés anyagi áldozattal
a szív fölöslege is kicsurranik.
Inkább Krisztich Imre jelenlegi élete izgatta, az ember, aki a nyugalmazott
rendőrkapitány polgári maszkja alatt élt, a kiismerhetetlen vivőr, aki egyetlen
fiával már évek óta nem törődve váltogatta viharosabbnál viharosabb szerelmi
szenvedélyeit. A szenvedélyben, mélyre, nagyon mélyre csúszik az ember, de
Schick Alfréd sohasem értette meg az ilyen romboló szenvedélyeket.
Ha talán Krisztich Imrének is lett volna olyan szőke madonnája, mint neki,
megértő, keménykezű asszonya, akkor talán elkerülhette volna ezt a hányatott
életet. De az asszony is! Ezek a délvidékiek! – gondolta a gyűjtő és mértékletes kis
emberkék fölényével – zsíros, felpaprikázott, zabolátlan délvidékiek! Belovagolni
a kávéházba! Kancsószámra inni a bort! Az ételük olyan fűszeres, hogy egy
bácskai disznótoros vacsora után neki is nyomban kedve támad az ölelkezésre. Így
hát Krisztichné, a temesvári kékfestő lánya sem akart sokáig parlagon heverni, itt
hagyta ezt a húszéves fiút, Svájcba ment valami Kluckson Erik után.
Szóval Teodornak nincs vagyona, úgyszólván családja sincs, csinos pofájú
fickó, elkomoruló barna szemmel, nem nehéz felismerni benne a
hozományvadászt. Azok a referenciák nyugtatták meg még leginkább, amelyeket a
fiú személyére nézve kapott. Az Autókereskedelmi részvénytársaság, amelynél
Teodor abban az időben havi száztíz pengőért dolgozott, jó munkaerőnek ismerte
el, talán kicsit pontosabb lehetne a reggeli bejárásnál, - mondták róla – de amit
megcsinál, az ötletes, gyors és kifogástalan. Amellett jogász. Van már két
alapvizsgája, de egyelőre ennél megakadt. Se idő, se pénz, se kedv, hogy jogi
diplomát szerezzen. Mire is jó? Diplomásokkal Dunát lehetne rekeszteni.
Ezt a törést a fiú életében Schick Alfréd nagyon rokonszenvesnek találta.
Persze az úgynevezett jó polgári családból való kölkök, akiket nevelőnő meg fehér
gyerekszoba kényeztetett, nem tudnak emberek lenni a maguk erejéből, nem
tudják kifutni a formájukat és Schick Alfréd szinte diadalmasan gondolt vissza
azokra a téli estékre, amikor megkékült, gémberedett kezét vedlett kabátjának
zsebébe dugva, füzetekkel a hóna alatt ballagott a Körúton a hat órai zárás után,
hogy a Ráday utcában nagybátyját, a könyvelőt keresse fel. Ezen a ponton érzett
fölényt Krisztich Teodorral szemben és a fölényébe annyi öröm, annyi pártfogó
jóság vegyült, hogy alig tudott a kísértésnek ellenállni. Sokszor képzelte el a
jelenetet, amikor majd Teodort az üzletbe kéreti és fönn a kis irodai szobában
négyszemközt így szól hozzá:
- Nézze kedves Teodor, én nagyon megkedveltem magát. Sajnos a szülei nem
törődhetnek úgy a sorsával, ahogy kellene. Manapság egy magára hagyott ember,
akármilyen tehetséges is, mit kezdhet el. Még szerencse, ugye, ha száztíz pengőért
megengedheti, hogy reggeltől estig a zsírját kiszedjék. Összeköttetés kell,
protekció. Bízza csak rám, én szerzek egy jó állást magának. Havi
kettőszáznegyven fix? Na mit szólna hozzá például? És még hozzá alig több
munkaidő, mint azoknak a mihaszna köztisztviselőknek. Csak egyet, igen, hm,
csak egyet … (Érezte, hogy itt meg fog akadni és egy kicsit elpirul.) Szóval ígérje
meg, hogy… Marianne-nal más szándékai is vannak. Régóta már, ajaj, régóta.

28
Szóval hagyjon békét a lányomnak, ne is találkozzék vele. Egy évig. Csak az első év
nehéz. A többi menni fog. Mi ez magának? Na, mondja már.
Józanabb perceiben azonban – és Schick Alfréd túlnyomóan józanabb
percekben élt – átlátta ennek az ostoba jelenetnek jóvátehetetlen
következményeit. Hiszen ilyen módon elárulja magát, elárulja, hogy fél, elárulja,
hogy Teodor a család terveiben veszélyt jelent. Talán olyasmire hívja fel a
figyelmet, amire a fiú nem is gondolt, s akkor az ő szavaira hirtelen észbe kap:
hohó, hát így is lehet! Megmakacsolja magát és ennél, semmi sem lehet kínosabb
dolog.
Azért csak a leányával beszélt, tréfált, példálózott. De Marianne olyan
nyíltan, olyan ártatlanul nevetett a szeme közé: Ugyan, papa! Teodor édes egy
pofa, ő a legjobb pajtásom, tudod.
Schick Alfréd erre felrántotta a vállát, mintha minden felelősséget
elhárítana. Levette a szemüvegét, savószínű szemét törölgetve inkább csak
önmagának dünnyögte:
- Két éve érettségiztél. Azóta csak könyveket bújsz, meg színházba jársz, meg
hangversenyekre jársz, meg pajtáskodol, Marianne. Az élet nem pajtáskodás,
Marianne. Hát legyen vége ennek.
- Morogsz apa, na ne morogj – és Marianne dorombolón bújt az oldalához –
inkább engedd meg, hogy azt a mitesszert kinyomjam a füled alatt. Már megint
kinőtt.
- De ne azzal a piros körmöddel, az istenért, még vérmérgezést kapok.
- Nem, nem. Itt van ez a fehér batisztzsebkendő – kibontva meglibbentette
apja orra előtt – ezzel. Ugye jó szagú?
Marianne viselkedése hosszú ideig bizonytalanságban hagyta apját, vajon
komoly érzések fűzik- e Teodorhoz. Egy időben hajlandó volt azt hinni, hogy a
leánya nemcsak nem szerelmes a fiúba, hanem egyszerűen szívtelen is. Teodor
betegsége alkalmával állapította ezt meg, 1933 márciusában. Akkor már a
Budakeszi úti villában laktak. Schick Alfréd autón járt haza s a fiút egyik este
Marianne-nal együtt találta a szalonban. Teodor szokatlanul kedvetlen volt és
sápadt. Alfréd barátságosan kérdezgetni kezdte, hogy mi baja van.
- Hagyd csak, apa, elrontotta a gyomrát. Kicsit nyűgös szegény.
Búcsúzáskor Teodor alig tudott kiegyenesedni. A keze a kabátja szárnyát
gyűrögette. Marianne ingerülten szólt rá:
- Miért hagyja úgy el magát? Olyan, mint egy megrokkant kócbaba. Ó ezek a
férfiak!
Sarkon fordult és a szobájába ment. Alfréd az ablakból nézett a távozó után,
amint a kert villanyfényében meg-megállva szinte vonszolta magát kifelé. Utána
akart kiáltani, hogy autóval majd hazaviteti. Aztán legyintett egyet.
Másnap ebédnél megkérdezte a lányát:
- Mi van Teodorral? Tegnap nagyon betegnek látszott.
- Telefonáltatott. Még mindig rosszul van.
- Szegény fiú! – szólt Schickné. – Milyen rossz lehet neki. Egyedül. Ki
ápolhatja? Alkalmazott?

29
 - Mit tudom én? Talán felmenjek hozzá? A legénylakására? És a meleg
födőket cserélgessem a hasán?
Schick Alfréd a lányára nézett. Marianne zöldes szeme zavaros volt, az apró
hajszálereket megszínezte a vér.
- Ejnye, te, nem értem, miért vagy ilyen ingerült. Anyád és én végre is a 
hogy is mondod – pajtásoddal törődünk.
- Mit törődtök egy ronda kis kólikával? Hát megy a hasa és kész. Nem
szeretem a betegeket.
- Szóval, ha én beteg lennék?
- Az más, apa. Az ember nem választhatja meg az apját.
- És ha a férjed beteg lesz?
- Hát ne legyen beteg. Erős legyen, szép és jókedvű. Elpusztíthatatlan, mint
egy antik isten.
Schick Alfréd összehajtotta a szalvétáját.
- Eh, mégis telefonálok Grünberg doktornak, menjen fel hozzá és nézze meg.
- Csinálj apa, amit akarsz.
Grünberg doktor volt a család háziorvosa. Este már jött is tőle értesítés, hogy
Teodort a zsidókórházba vitette be. Vakbélgyulladása van. Nagy volt az átfúródás
veszélye. Már meg is történt az operáció.
Marianne aznap későn jött haza. Sápadt volt. Kapkodva dobta le magáról a
kabátot.
- Halló, Bogárka, kiáltotta Schick Alfréd,  a falépcsőfokok nyikorogtak a
lába alatt, még nem volt rajtuk szőnyeg – hát ha rád hallgatok, nem tudom mi lett
volna azzal a szegény fiúval. Tudod, hogy az utolsó pillanatban avatkoztak be?
Grünberg telefonált, már meg is operálták.
- Tudom. A kórházból jövök. Herczeg Bélával voltam nála. Meg Judittal.
- Te? – Schick Aurél szája nyitva maradt. A tenyerét a fakorlátra nyomta. –
Te? Nem értem.
- De igen. Béla felhívta a doktort. És akkor Judit azt mondta. Eh, szóval kinn
voltunk. És minden rendben van.
- Nem értem, nem értelek – ismételgette Schick Alfréd, de a lánya két kézzel
elkapta a fejét, hevesen csókolni kezdte.
- Jaj, a szemüvegem.
Marianne az apja nyakához bújva hadarta:
- Én nem értem, hidd el, hogy én sem értem. Ki ért engem? Magam sem
tudom. Olyan különös ez, apa.
A könnyeit kidörgölte a szeméből. Megfogta apja kezét, gyerekesen
ráncigálta maga után az ebédlő felé.
- Mama, - kiáltotta – mama, képzeld, Teodornak nincs már vakbele. Se
mandulája, se vakbele. Hogy is lehetne hozzámenni egy ilyen csonka férfihez.

***

30
 Ennek az évnek augusztusában folyt le az a beszélgetés apa és lánya között,
amelyet mind a ketten sokszor visszaidéztek az emlékezetükbe.
- Akkor kellett volna eltaposnom, mint egy kígyót! – gondolta Schick Alfréd s
ha ilyenkor éppen az irodájában járkált fel és alá, a sarka keményen
megcsikordult a padló barna linóleumán.
A kígyó nem a leánya volt, a kígyó nem volt Teodor, nem haragudott rájuk
külön-külön, a kígyó az a kapcsolat volt, amely ezt a két embert rövidesen
egymáshoz kötötte. Az erélytelenségére haragudott, a gyöngeségére, amely
Marianne kívánságaival szemben mindig lefegyverezte, hiába is tiltakozott ellene
a tapasztalt józan ész.
De egyáltalán tudott-e akkor tiltakozni? Támolyogva jött ki a forró
augusztusi naptól áttüzesedett szobából, szájában a rossz emésztés ízével, a dél
utáni álom még ólmosan húzta le tagjait. Szombat volt. Kezébe vette a déli lapot,
amelyet a hallban a telefon mellé tett le a szobalány. A kertbe ment. A két éve
ültetett nyírfák alatt a lefelé szálló nap sovány kis árnyékot rajzolt, ebbe az
árnyékba igazította bele a párnás kerti széket és nagyon sóhajtva leült. Talán
tovább is így szunyókált egy kicsit, meg-megpislanó szemmel, a ritka pázsit
zöldjén elmerengve, mikor a sóderes úton apró lépésekkel a lánya sietett feléje.
Piros lakköve szinte lángolt a fehér ruhán, a fején piros hajszorító. Egy széket
húzott apja mellé, villámzáras tokba takart teniszütőjét az ölébe tette.
- Zavarlak, apa? Csak azt akarom mondani. . .
- Elmégy? Anyádat várom. Tudod, hogy meg vagyunk híva ma este.
- Tudom, de csak kilenc után. Azt akarom mondani … Szóval biztosan neked
sem lesz semmi kifogásod ellene, hogy mondjuk két hét múlva meglegyen az
esküvőnk.
- Tessék?
- Az esküvőm.
- És talán az apának is szabad megkérdezni a kisasszonytól, hogy kivel lesz ez
az esküvő?
- Ja, hogy ki ellen? Teodor ellen.
- Úgy? Szóval ti csak úgy elrendezgetitek a sorsotokat a hátam mögött. Az én
pénzemből, természetesen, az én pénzemből. Vagy a kisasszony csak fogja a
retiküljét és a púderpamacsával ahhoz a száztíz pengős gavallérhoz szalad.
- Dehogy szaladunk el, apa. Itt fogunk lakni mind a ketten.
- Tessék?
- Persze. Itt lakunk. Fönn az emeleten az a két szoba, amit Frédinek szántál,
úgyis fölösleges.
- Szó sem lehet róla.
- Ne dühöngj, apukám. Különben is Teodornak új állást kell szerezned. Már
csak rád való tekintettel sem kereshet száztízet havonta.
- Micsoda? Hogy én?
- Igen, te, apa, drága. Persze hogy te, csak te segíthetsz rajtunk. Beszéld meg
anyával. Hát voltaképp az egyetlen lányod vagyok. Nem? Megyek. Most tudom,
hogy csak bosszantanálak, ha itt maradok.

31
 - De csak így én nélkülem? Hallatlan! Mit nem mernek ezek a kölkök!
Hallatlan. A hátam mögött… Megállj! – kiáltotta Marianne után – És ez a fickó
miért nem jelentkezik, hogy a fejével beszéljek?
- Ha ragaszkodsz a formaságokhoz, holnap délelőtt megjelenik. Fekete
ruhában, ha akarod, rokonságának legidősebb férfitagjával, ha akarod. Így
kívánják nemes elődeink.
- Menj, menj a szemem elől, te, te szemtelen.
- Csókollak, apa.
Schick Alfréd nem tudott ülve maradni. Az álmosság elszállt belőle.
Nyugtalanul ődöngött a melegen lélegző habarcsos fehér falak körül, a sódert
rúgta a cipője orrával, lehasította az egyik kis nyírfa kérgét s a kéreg lágy külső
szövetét gyűrögette az ujjai között. Szomorú volt. Érezte, hogy olyasmire
kényszerül majd rövidesen, ami az akarata ellenére van, vagy legalábbis nincs az
ínyére. De tehet-e mást? Frédi valahol London fojtott bűzével együtt szívja
magába az áztatott gyapjú szagát, itt meg ezt a szőke gyereket, ezt a makacs
gyereket tépje le a szívéről? Eh, letépni? Majd kiveri ő ezt az ostobaságot
Marianne fejéből. Szeszély. Biztosan valami szeszély. De egy apának mást kell
tennie, mint hogy a lánya szeszélyét szolgálja ki. És ha más valaki jön? Jön és
elviszi. Béla például. Ezek legalább itt maradnak vele. Csakugyan, Frédi két
szobáját be lehetne rendezni nekik. Egy ilyen éhenkórásznak. Egy száztíz-pengős
hozományvadásznak.
A fejét kissé fölszegte, mintha Teodor arcába akarna nézni, mintha ezt a
hosszúkás barna fejet látná, amelyet most Marianne szőke puhasága bebársonyoz.
– Bár pusztulni hagytam volna – gondolja hirtelen – bár pusztulni hagytam
volna, most nem lennének ilyen kérdéseim.
Persze, Edittel kellene beszélnie. De Edit nincsen itt. Igen, a nők soha
sincsenek itt, amikor kellenek.
Bement a házba. A hall naptalan homálya egész tanácstalan lényének
jólesett. Megbújt benne. A hirtelen harag, a halált kívánó indulat emberibb
irányba terelődött.
- Rezsin! – kiáltotta a lépcsőnél megállva – Rezsin!
De percekig kellett várnia, mire az idős nő ormótlan alakja fönn a fakorlátnál
megjelent.
- Tessék? Na mi baj?
- Gyere le, beszélnem kell veled.
Rezsin szuszogva jött le a lépcsőn. Vaskos, dagadt kezével fogta össze
szétnyíló pongyoláját. Az állán, az orra alatt fénylő cseppek ültek az árnyékos
szőrcsutakok tövén.
- Phű – mondta – phű, de ostoba meleg van. Mit akarsz?
- Ülj csak le. Fogózzál meg. Marianne, a te kis Marianne-kád, Rezsin, most
csak úgy elébem perdült, hogy csak én intézzek el mindent, hogy ők csak úgy itt
fognak lakni, két hét múlva legyen meg az egész, hogy hozzá akar menni ehhez a
… ehhez a …
Rezsin összecsapta a kezét.
- Hát szóltak? Na végre, hogy szóltak. A gyerekek!

32
 - Mi az hogy gyerekek? Miféle gyerekek?
- Hát a Teodor, Frédi, a Teodor.
- Szóval te mindenről tájékoztatva vagy? Szóval csak így összefogtok a hátam
mögött?
- Csakhogy végre megjött az eszük.
- A te eszed ment el, bolond. Hát hogy képzeled ezt?
- Mit képzeljek? Nézd meg őket, mind a kettőt. Olyan szépek, Frédi, direkt
összeillenek. Az én kis szőke boldogságom meg …
- Hagyd a vénlányos érzelgősségedet. Ilyen pártit gondoltál te az én
lányomnak?
- Egy rendőrkapitány fia, Frédi, délvidéki földbirtokos család.
- Földbirtokos? Négy hold szőlő meg tizenkét malac, amit a nagyapa a
konyhaküszöbnél ülve vakargatott. Penziós hekus.
- A rendőrkapitány az rendőrkapitány, Frédi. Az csinálhat, amit akar. Úr
marad, Teodor különben is egészen más.
- Szegény ördög. A nyakamba varrja magát. Majd még az óvszereit is én
szerezhetem be.
- Frédi, te sokkal okosabb vagy. Ne légy ilyen neveletlenül dühös. Kezdő
fiatalember, ezt kell megértened. Nem egy Rotschild. De olyan fiú, akiből lehet
valamit csinálni. Ott volt a Rosenberg lány. Mikor a Bandihoz hozzáadták, Bandi
boldog volt, ha egy WC ajtót kifesthetett. Most meg mind a kettő, mint a páva. Ki
csinált belőle festőt? Hogy annyit keressen, amennyit akar? Az a fontos, hogy
Teodor jó anyag legyen. És jó anyag. Mit is mondott a boldogult Béni bácsi, Isten
nyugtassa szegényt? Emlékszel te a Béni bácsira? Net die Frucht sollste wählen,
sondern die Blum. Nézd meg, mit csinálnak azok? Negyven - ötvenéves
tökfejekhez adják a lányaikat, mert pozíció kell nekik és ma csak az ilyen vén
fiúknál van pozíció. Nálunk meg fantázia van, Frédi, a fiatalság ezért a miénk.
Tehet róla szegény, ha nincsen pénze? Te magad mondod mindig. Hát csinálj
belőle valamit.
- És mit? Ő is tudja?
Rezsin bólintott.
- Tudja. Sokat beszélgettem vele. Kit válasszon? Mit helyeseljen? Bélát? Hát
mi a Béla? Az apja fia. Azontúl csak kiabál, handabandázik, az ilyen taknyosnak,
aki nem dolgozik, ne legyenek szociális elvei. Gáspárdit? A köcsögfejűt?
Harminchat éves korára hájas, mint egy eunuch. Te, nem eunuch ez a Gáspárdi,
mondd csak?
Nevettek. Rezsin a pongyolája ujjával szárítgatta az állát.
- És én meg is értem Editet – folytatta a vénlány – Teodor az egyetlen
keresztény fiú, aki Marianne-nak udvarol, akit Marianne szeret.
- Ó, hát ezért, nem, ezért nem – tiltakozott Schick Alfréd – Edit nem
gondolkodik így. Ha akkor …
- Hagyjad csak – vágott közbe Rezsin – Te keresztény nőt vettél el, áttértél,
te nem vagy zsidó. De én zsidó maradtam, nyugodtan beszélhetek. Én igazat adok
Editnek. Bár ő nem mondta, de érzem. Megértem. Nem szeretem én se ezt az
össze-vissza csavargást. Vagy-vagy. Nézd a Marcel gyerekeit. Ellát egy zsidó vette

33
el, az Imre felesége félvér, a végén ott egy csomó gyereke, össze-vissza keveredve,
egyik sem tudja, hova tartozik. Ha egyszer megindultatok, ne térjetek vissza
megint.
Schick Alfréd tovább rázta a fejét.
- Edit nem gondolkodik így.
- Lehet, hogy nem gondolkodik így. Te így hiszed, mert ez jó neked, nem
bánt és hízeleg. De ösztöne van. Én kiérzem belőle ezt az ösztönt.
- Ugyan. Kiérzed? Látomásaid nincsenek? Nem látod Teodort, amint
unokájának a munkás öregség dicsfényétől körülövezve a Koh-i-noor gyémántot
nyújtja át? Kár, hogy nem lettél valami csodarabbi felesége.
Rezsin megérzése igaznak bizonyult. Edit valóban Teodor pártjára állt. A
három nő közös akarata legyűrte Schick Alfréd ellenkezését. Szeptember elsejére
Teodor a Középeurópai Élelmiszer- és Áruforgalmi Rt.-hez került annak a
jóindulatú barátságnak következtében, amely Schick Alfrédet Fabéri igazgatóhoz
fűzte. Kettőszáznyolcvan pengő fizetést kapott, komoly összeg volt ez
ezerkilencszázharminchármas értékben egy fiatalembernek, aki éppen, hogy
elmúlt huszonhat éves. A házasságot szeptember végén kötötték meg. Két hetes
olaszországi nászút után a fiatalok beköltöztek a Schick villa első emeletére.

***

Patkó alakú folyosó választotta el Marianne leányszobáját Frédi két

egybenyíló szobájától, amelyet a házaspárnak közösen bebútoroztak. Tizennyolc
lépés a két ajtó között. Milyen nehéz volt Marianne-nak ezt a tizennyolc lépést
három év múlva megint megtennie. Visszafelé. Nem a sértés, amelyet kölcsönösen
vágtak egymás fejéhez, tartotta vissza attól, hogy Teodorral a békülést keresse.
Hogyan keresse? Hiszen a férje nem is jelentkezett. Ez, igen, ez bántotta a
hiúságát. Hogy az első szóra: Hát váljunk el, tudod, Teodor úgy megugrott, mint a
nyúl, ha kettévágják a hurkot. Szökni akart, a nyomorult. Hát szökni hagyta.
Akkor meg miben reménykedett? Miért várt még két napig? Miért fordult
úgy az álom felé, most alszom egyet s reggelre Teodor karja mellől emel majd ki
az ébredés. Mesét talált ki. Teodornak hirtelen el kellett utaznia. De csak egy
napig hittek neki. – Elutazott? Beszéltem Fabérivel. Nem tud semmiféle
utazásról. Teodor benn volt a hivatalában. Miért hazudozol az apádnak,
Marianne?
Erre elpirult. Felvágta a fejét.
- Hát összevesztünk. Most már elég volt. Ti is tudjátok. Kiadtam az útját.
Schick Alfréd a kávéscsészéjét forgatta. Kobaltkék, aranyozott szélű csésze
volt, egy csepp kávé az asztalra pöttyent.
- Jó, jó. Csak nem kell semmit sem elsietni. Az ügyvéddel azért beszélhetsz –
tette hozzá néhány perc múlva és sötéten nézett maga elé.
Marianne még aznap este rendbe hozatta a régi lakkbútoros szobáját. A
bekapcsolt fűtőtestbe sivítva futott a gőz. Az ablaknál állva hallgatta. Kispárnáját

34
lóbázta csendben – maga hozta át – s most úgy tartotta a kezében egyik
csücskénél megragadva, ahogy kislányok lóbázzák lábánál fogva a babájukat.

VI.

Marianne az asztalra dobta táskáját és kesztyűjét. A tükör elé lépett.

Végigsimította az arcát. Fényesség volt a szemében, az éjszakai órák, ideges,
vérfűtött fényessége. De belecsillant az a fény is, amelyet a várakozás gyújtott
benne. Maga sem tudta még pontosan, hogy mire vár. Hat órás gyaloglás után
mintha azt mondták volna neki, nézd azt a fénylő kört a fák fölött, oda kell
mennünk, a menedékház lámpája az, ránk sötétedett. És akkor leült, a két
tenyerét a térdére tette, bizakodás töltötte el, mert nem tart már soká az út. Az
ember elmegy és visszatér oda, ahonnan elindult. A visszatérés miért lenne
megszégyenítő? Tizennyolc lépés a két szoba ajtaja között. Teodor hosszabb utat
tett meg, az bizonyos. De a férfiak jobban bírják a veszélyt, a csúcsokat, a
kirándulást.
Az ő kirándulásuk azonban idővel és földrajzi fogalmakkal nem is mérhető. A
szívnek más időfogalma és más térképe van. Még együttélésük napjaiban is voltak
percek, amikor messzebb kerültek egymástól, mint az egy esztendei távollét alatt.
Mérföldes messzeségbe. Ki ez az ember, aki az ingét gombolja, a kancsóból vizet
tölt vagy nevetségesen összekuporodva a körmét vagdalja a lábujjain? Nincs
nevetségesebb, mint amikor egy ilyen test összekuporodik, aggódó figyelmében
még a nyelvét is kiölti, akár a csecsemők. Ki ez az idegen? Valahonnan elindult
más emberek, más bútorok, más falak közül, huszonhat éven át másképp élt, más
álmai voltak, másképp gondolkodott, lényének talán csak egyetlenegy pontját
munkálta az ösztön, amelynek az ő testébe, az ő életébe kellett torkolnia. És
egyszerre csak itt van, otthonosan mozog a szobában, újságot olvashat vagy
meztelenre vetkőzhet, ha éppen kedve tartja. Ki ez az idegen?
Marianne háromesztendős házaséletének is voltak ilyen kérdései. Nem is
kellett a rekamié sarkába bújnia, fájós fejét két tenyerébe szorítva. Volt úgy, hogy
színházban ültek egymás mellett, vagy Teodor törülközővel a vállán a
fürdőszobában rákopogott vagy ott ugrott vele szemben a vörös salakon és
veszedelmes backhandjére lendítette a teniszütőt. Ki ez az idegen? Akinek joga
van, akinek jogai vannak, aki este mellé feküdhet, vagy a nyitott ajtón át a hangját
hallhatja a másik szobából, amint elnyújtott, meg-megszakadó mondatokban az
anyjáról, Szaboncban töltött gyerekkoráról vagy a Tisza parti városról beszél.
A lélek görcse volt ez: az emberek felé nyúló csápok egyszerre visszahajlottak
saját énjére és testének pórusait is betömte a hirtelen támadt tiltakozás: magam
maradni, csak magam.
Nem a lelke titkát féltette, a mély kamrákat, amelyekben talán évezredes
vágyak és félelmek mellé rakódott le a ki nem mondott szó, a be nem vallott
rettegés. Ezeknek a kamráknak ajtai nem nyíltak ki a mindennapi beszélgetésben.
Önmagát féltette, ezt a testi egészet, ezt az ént, amelyet minden új napon egységbe

35
kovácsolt össze a dolgokkal megalkuvó akarat. A testbe kötött Marianne-t nem
akarta kiszolgáltatnia s ilyenkor egyszerre megértette és irigyelte azokat, akik
szűzen maradtak. Nem becsülte ő többre a vágyat a megvalósulásnál, csak azt
tudta, hogy talán minden embernek meg kell vívnia harcát önmaga egésze és a
szétbontó nemi törvények között, és érezte, hogy ebben a harcban alul maradt.
Mert mindaz, amit a szerelem színes buboréka takar, s amit a társadalom, és
a ránk épült kényszer, kegyetlen konvencióival elrendezett, támadás az én egésze
ellen s ezt a támadást csak az érintetlenül maradtak tudták kivédeni. Vagy a
kokottok és hím párjaik, akik a magányos ember gúnyos fölényével keresik meg
egymás segítségével a bennük búvó automata gyönyört.
De feleségnek lenni, énjének egyik oldalán megbontottan, fél emberré
horzsolódva, takaratlanul maradt idegekkel, amelyeken át egy másik embernek,
egy idegennek vágya, bánata, bosszúsága, apró szeszélye ömlik belé, és anyának
lenni, ami annyi új és más irányú felszakadást jelent, ahány a gyerek s ezeken a
feltépett új nyílásokon át érezni, hogy patakokban folyik szét a gondtalansága, a
szépsége, az élete, a függetlensége, s a jog, hogy önmaga fölött rendelkezik.
Mert ilyesmi is megmozdult néha-néha a szőke kis asszonynak a fejében s
ezekben a percekben ellenségesen nézte az urát s nem a formák harmóniáját látta
meg, a mozgás ruganyosságát, a barna tónusú szépséget, amely hosszúkás arcán
elömlött, hanem testének súlyát és terjedelmét mérte le, mintha a tekintetével egy
sziklát járna körül, amely a keskeny hegyi útra leszakadt.
Ilyenkor távolt volt az urától, anyagszerűen elhatárolva, mint ahogy külön
szerkényben függött a ruhájuk is, külön feküdt a fehérnemű, és külön kis
kazettába volt bezárva Teodor hajkeféje és borotvakészlete. A holmijuk nem
keveredett össze sohasem.
És ilyenkor gondolt arra is, hogy Teodor voltaképpen úgy élt, mint egy
vendég, akinek tartózkodása kissé hosszúra nyúlt. De ez a vendég minden
pillanatban bejelentheti: köszönöm páratlan kedvességüket, reggel a hét óra
húszas vonattal elutazom. – Sem lélekben, sem anyag szerint nem voltak
összehurkolódva.
- Váljunk el, tudod! - Ez a három szó, amely közel egy éve az ajkára szaladt,
nem véletlen volt, nem meggondolatlanság. Ennek a másik Marianne-nak
előtoppanása volt az, a meghúzódó Marianne-é, aki a szőke kis asszony cellájában
epés vénlányként lapulva úgy gyűjtögette a sértést és sérelmeket, mint tallérjait a
zsugori.
A hároméves együttélésnek is megvoltak tehát a válságai, de amikor
Marianne az elvált asszony csendes estéin visszagondolt rájuk, nem érezte már
csak az emlékízüket. A függetlenség kérdése elveszítette élességét, mert egyedül
volt, zavartalanul és függetlenül s a nyugtalan lélek sajátságos tehetetlenségével
lendült át újból benne a vágy, hogy visszakérje a megzavart, a függő, a férjhez
kötött életét. A szabadságával nem tudott mit kezdeni.
- Fiatal vagyok. Más lány ilyen korban még nem is ment férjhez, ráérek. Az
élet első tapasztalata már mögöttem van. Most majd alaposan meg fogom
választani, kihez megyek.

36
 Ezeket a szavakat mondogatta és szórta szét a családban, az ismerősei
között. De csak kijátszott figurák tértek vissza hozzá, Herczeg Béla, Gáspárdi, a
köcsögfejű, Hidas dr. az író, aki elvált urának barátja volt. A nyáron aztán Beregi
Endrével is összehozták, a negyvenesztendős harisnya-nagykereskedővel, aki
lágytojáson hizlalt háját szívesen ledolgozta volna egy új házasság fáradalmaiban.
Igen, ezek voltak a komoly jelöltek, akikkel foglalkoznia lehetett, és akiknek
gazdagságát, éles eszét vagy megállapodott jellemét Schick Alfréd hosszan
megvitatta az asztalnál, ha szűk családi körben ültek együtt. De Marianne csak fél
füllel hallgatta a dicséretet, s titokban azzal szórakozott, miképp csúszik le apja
kanaláról a sáfrányszínű levesben úszkáló hajszálmetélt.
A férfinak nem a gazdagságát, az eszét, a megállapodott jellemét kell dicsérni
– gondolta Marianne az elkényeztetett nők könnyelműségével – hanem a
fölényét, vakmerő kiállását, hódító vágyát, a hogy a veszély izgalmával az emberek
fölé kerül és végighordozza rajtuk a tekintetét, mint egy nyers húson növekedett
ragadozó. Teodorban is az tetszett neki, hogy önmagában volt értékes és
kívánatos, hogy családtól, hazától, pénztől függetlenül, hempergett és nyújtózott
az életében, ő volt a sivatagi vad s zsákmányát minden nap újból kellett leütnie.
Bujkáló viszonyukban – házasságkötésük előtt – ez volt a legnagyobb varázs: a
női szépségnek, az asszony adta gyönyörnek a várakozásban felfokozott hazug
ígéreteire a férfi is ösztönösen hazug ígéretekkel válaszol. Teodor sem váltotta be
a hozzá fűzött reményeket. Csak a formája volt meg a hódításhoz, de belül puha
volt, vagy talán üres. Miniatűr oroszlán, családi használatra. Könnyű volt itt a
házban elbőgni a testre éhes szenvedély legdurvább hangjait. De kifelé? De azon
túl? Bolondos ábrándjai voltak csupán, az élvezet, a semmittevés ábrándjai, hiába
próbálta beleoltani a nagyravágyást.
A nő nagyravágyása csak hatóerőt adhat a férfiaknak, de nem mutathatja
meg a lépcsőket, a fogódzó pontokat, amelyeken át a célhoz juthat el. Mert talán
nem is a célt látja, csak a bűvkört, amelyben minden megnövekedik.
- Hát mit tegyek? – kérdezte ingerülten Teodor. Ma négy levéllel többet
diktáltam le s felhívtam Fabéri figyelmét, hogy próbáljunk Svájcban elhelyezni
dobozolt csöves kukoricát. A fejem tetejére álljak? Tehetek én róla, hogy nem
leszek mindjárt igazgató meg konzervgyáros meg gazdasági szakminiszter egy
személyben?
- Ugyan, Teodor! Nem vagyok bolond.
- Te nem vagy bolond, de én ugye bolond vagyok? Én petróleumos kannával
szaladjak el egyszer éjszaka és gyújtsam fel a parlamentet, hogy a nagyságos
asszonynak valami megrázó élménye legyen, híres férje, akiről mindenki beszél.
Hát ne heccelődjél, jobb lesz.
Természetesen Marianne nem érthette meg ennek az ingerültségnek igazi
okát. Nem csak az ő piszkálódása, dunnyogó szúnyogszava kergette ezt a férfit,
Teodort belül is rágta az elégületlenség; a visszacsapás ezért volt olyan keserű.
- Nem lehet veled józanul beszélni.
- Velem? A KÉÁF tisztviselőjével? Van-e józanabb valami, mint egy ilyen
KÉÁF tisztviselő.
- Jól van, áruld csak a sonkát meg a kukoricacsöveidet. Dobozban.

37
 De ma reggel mégis meglepődött, amikor Herczeg Béla kissé kajánul közölte
vele telefonon, hogy Teodort elbocsájtják az állásából. El is sápadt. A tükörben
nézte meg magát: sápadt volt, a fehér blúz meg-megrebbent, ahogy a szíve vert.
Nyomban felhívta apját. Az már tudott róla. Fabéri értesítette napokkal előbb.
- És miért nem szóltál – kiáltotta Marianne – halló, miért nem szóltál
nekem?
- Nem tartozik ránk. Nem tartottam fontosnak az egészet.
- De nekem fontos. Apa, remélem, te nem vagy benne, ebben az elbocsájtási
históriában?
- Én? Hova gondolsz? Bár az az alak megérdemelné. Elvégre is én …
- Esküszöl?
És megeskette apját a telefonon át.
Miért fontos ez neki? – Elmosolyodott, mikor erre gondolt. – Hát persze,
miért lenne fontos? Talán, hogy korrektek vagyunk vele szemben. Kicsinyesség
lett volna, ha Teodort az állásából a volt apósa piszkálja ki. Így azonban
nyugodtan kérdezhette ezen az éjszakán: - Valami bosszúsága volt? – De a férfi
nem felelt neki.
Biztosan Teodor is álarcot rakott magára, összeszedegette a nagyvonalú jó –
barátnak szavait és mozdulatait. De mégis ott az autó félhomályában volt egy
félbemaradt gesztusa, a kéz, amely a levegőben Marianne combja és a
kormánykerék között megállt. Milyen másképp is viselkedik az ember a
valóságban. Nem úgy, ahogy azt magányos órákon elképzeli. – Hamuszínű
karikák vannak a szemed alatt? Egy év óta sohasem vágyódtál az aranygyapjas
báránykád után? – Így kellett volna kezdeni. – Mert látod, az engesztelhetetlen
gyűlöletbe – és abba a sok izgató szamárságba, amit a zárt tárgyaláson magadra
vettél, jogászkönyvekből szedted ugye össze, mindent bele lehet gyömöszölni,
anyám piszkálódását a gyerek miatt, a ruhaszámláidat, amelyeket a tányérodra
raktak, a politizálást ebéd után, amikor apámmal jól megtanultátok egymást
sértegetni, az ellenőrzést, a gyámkodást, a veszekedést a kutya miatt, hol van az
már szegény! Meg az én komiszkodásaimat is, sohasem gondoltam volna, hogy
ilyen nehéz az életbe beletörődni, – de a szerelmed valahogy kívül maradt s két-
három hétre a válás után már csak ezt a szerelmet éreztem én, amely csendesen
keringett bennem és hozzád melegítette tagjaim. Hat hónapon át nem néztél
felém, azt is tudom, mi hozott vissza most, a féltékenység, ugye, amely Herczeg
Bélucit is citromsárgára rágta, a háromhetes Miltiádesz-ügy, Marianne behajózik
Görögország felé. Ne hidd, hogy ez komoly. Csak ugratlak vele, de ha
megismernéd őt, magad is gondolkodóba esnél. De én nem akarok, Teodor, én
sokkal gyávább vagyok, Teodor, én hűségesebb vagyok, ne nevess, ha tudnád, a
nyaka milyen jó szagú!
Így kellett volna beszélnie, de így legfeljebb csak ír az ember vagy
gondolkodik.
Teodor legalább áttörte azt a hideg maszkot, amikor a búcsúzáskor utána
kiáltott:
- Marianne! A régi hang volt, a régi hívás. S szíve elszorult egy pillanatra,
amint a kis nyírfánál megállt. – Üdvözlöm Alfréd papát. – Lehet, hogy valami

38
mást várt, melegebb szót, merészebb közeledést, most azonban úgy érezte, Teodor
ennél az üdvözletnél nem találhatott volna semmi jobbat, ami ösztönösebben
tapinthatta volna meg a békülést.
– Üdvözlöm Alfréd papát.
Jó, jó, holnap reggel majd átadja neki.
- Képzeld, Juditéknál voltam fönn és kivel találkoztam?
- A Komandopulival.
- Nem, nem. Teodorral. Üdvözletét küldi. Neked. Utánam kiáltotta.
Ragaszkodik hozzá, hogy átadjam.
És a papa megdörzsöli az állát a tenyerével, hogy csak úgy sercegni fog a
szakálla töve.
Nevetés bujkált a szemében, ahogy elképzelte ezt a beszélgetést. A
kombinéját húzta le éppen magáról, összeszorított combokkal, előredőlt testtel,
de most kiegyenesedett s a rózsaszín selymet, mint egy zászlót meglobogtatva
végigtáncolta az ágy hosszát.
Aztán lezárta a fűtőtestet. Kinyitotta az ablakot. – Odaát, a másik két
szobában sohasem aludtak nyitott ablak mellett – gondolta, miközben az ágyban
forgolódva megtalálta a helyét s lábának gyakorlott mozdulatával a paplant maga
alá gyűrte.
- Pedig jó ez a hideg – mélyet sóhajtott – fagyni fog, – a Széchényi hegy
villanylámpái, mintha szél fútta volna őket, megremegtek az ablakkeretben, – jó
ez a hideg, ez az égető szüzesség.
Megrázta a fejét. Arcát behunyt szemmel a párnájába fúrta. A szíve
dobogását hallgatta s még négyszer azt a zajt, amint a kanyarodóban felsivított a
hűvösvölgyi villamos.

VII.

Két napig tartott, amíg Teodor végre rászánta magát, hogy volt feleségének
telefonáljon. Tovább tolta, halogatta a dolgot, kibúvót keresett. Az asszony meleg
szájának régi ízével aludt el azon az éjszakán, a vágy szinte élővé formázta újra az
engedelmes női test emlékeit. A félhomály, a bútorok mesterkélt formái, az
emberek, akik a Herczeg szalonban jelen voltak, mind kissé különös, szinte
egzotikus jelleget adtak a találkozásnak, megemelték a valóságot, eltorzítva a
dolgokat, mintha egy vadmacskaszőrű kandúr nyújtaná bennük felborzolt
derekát.
A reggel azután elfújta ezt a varázslatot. Hideg, napfényes, októberi reggel
volt a márciusi napok csípős ígéretével.
- Úgy kell cselekednem, mintha nem történt volna semmi sem – ezzel a
szándékkal ment el hazulról Teodor. Meg akarta nézni a lakást, amelyről előző
napon Nagy Bélától tudomást szerzett.

39
 Gyalog ment végig a Margit körúton a Széna tér felé. A szikkadó tócsákat a
házak árnyékában fehér jéglemezek borították, az úttesten sarat vert az autókerék
meg a lovak patája.
- Most a KÉÁF-nál kellene lennem – jutott eszébe, tízre járt az idő – vajon
Kovács elintézte-e a differenciát a Kecskeméti Konzervgyárral. Ha azt a két és fél
százalékot megadták volna…
Elmosolyodott. Milyen furcsa, hogy a dolgok elemei tovább élnek bennünk
akkor is, amikor már az egésznek vége van, az egész értelme vesztett. Az elemek
tovább nőnek, mint a halott embernek a szakálla.
Marianne is ilyen részletekben él. Külön sarjad tovább ajkának puhasága, a
napsütött illat, amely a hajából áradt. De az egésznek vége van, az asszony
értelme vesztett, a feleség elemekre hullt.
A napsütött illatnak szinte külön növekedési törvénye volt. Tavaszi sétán
érezte először, a Törökvész úton, ahogy Marianne búzaszínű hajára ráhajolt. Vihar
után az ózon szagát. A testükben már villámok voltak, a vágy éles ütései, de a
vihar még messze volt. Aztán Láng Bódi csónakházában az átforrósodott deszkák
között. Vagy mikor a strandról jöttek haza, s a sziget sűrű bozótú, járatlanabb
ösvényein a lány fejét a két kezébe fogta. Halvány, csíkos kartonruhát viselt akkor
Marianne, a ruha ujja csak egy arasznyit takarta be aranypihés, lebarnult karját,
gumiszalaggal volt összefogva s buggyot vetett. Teodor mintha most is érezné
annak a kerek szalagnak rugalmas nyomását a csuklóján: a tenyere a lánynak
vállát simogatta. Aztán illedelmesen ültek egymás mellett a villamosban.
Marianne az új fürdőtáskáját az ölébe tette.
- Nézd csak, Marianne, nézd – ijedt fel Teodor, amikor a 44-es villamosra
szálltak át – nézd, csupa piros lett a ruhád.
Nagy, vizes, piros folt terpeszkedett a lánynak combján.
- Szent Isten!
- A táska, nézd, a táska fog!
- Az új fürdőtáska! Ó, a gazemberek!
- És elég kényes helyen.
Marianne elpirult. A táskát maga elé nyomta. Aztán nevetni kezdett.
Rezsin néni jött elébük fönn az emeleti folyosón, lazán megkötött
pongyolában, izzadtságcseppekkel az orra alatt.
- Jó volt a fürdés? Mi? Egész ki vagy főve. Na, gyertek csak le, kaptok jó
hideg kávét. A tejet meg a kávét is a jégre tettem.
A papucs kopogott a lépcsőn.
- Édes! – súgta Teodor. Az arcát belefúrta Marianne hajába. Az emeleti
folyosón félhomály volt, csaknem sötét.
- Ülj le itt, – súgta vissza Marianne, – várj, ruhát váltok. Így nem
maradhatok. Holnap majd elintézem az üzletben. Csapok én olyan patáliát.
Teodor leült a székre. A kis asztalterítő rojtját húzogatta. A földszinten, jó
messzire, becsukódott a konyhaajtó. Negyedóráig is eltart megint, amíg Rezsin
néni a kávét a kertasztalra viszi. A fiú figyelt és várt. Félig felemelkedett, visszaült
megint, aztán hirtelen kiegyenesedve, hosszú, nesztelen lépésekkel megindult
Marianne után.

40
 Nem ezek a fehér foltok a lány karcsú testén töltötték el Teodort olyan süket
és vak izgalommal, nem a fürdőruha rajza a naplehelte bőrön, Marianne háttal
állt neki, a szekrény előtt. A vágyat a dolgok is színezik, a dolgok is felfokozzák, a
dolgok szinte újjá szülik. Később is, házaséletük alatt, milyen furcsa
szabályosságot vett észre a szerelmükben. Akkor voltak a legodaadóbbak
egymáshoz, amikor nem otthon vacsoráztak, amikor társaságból tértek haza,
sokszor egy csepp alkoholt sem ittak, csak épphogy egy kissé idegenekké fürödtek
más emberek tekintetében, más emberek között, és íme, a két szobájuk úgy várta
őket, mint valami frissen megtalált szerelmi menedékhely. Amikor meg
visszagondolt erre a csupasz forróságra Marianne tükrös lakkszekrénye előtt,
mindig újra érezte, hogy más lányt tartott a karjában, mint a Gugger hegy fái
között vagy a csónakház kabinjában s hogy Marianne takaratlan testén ennek a
félhomályosra redőzött lányszobának lelkét, bútorokba szívódott hangulatát,
időtlen vágyát egyetlen egyszer akkor csókolta meg. És a veszély izgalmát is
megtalálta, akár egy betörő, aki feszült idegekkel észleli a magányos szoba
ismeretlen neszeit és szagát.
Marianne csak akkor vette észre, amikor már mögötte állt. Halkan sikoltott,
védekezően tartotta maga elé a szekrényből előkapott ruhát.
- Menj ki!
- Te!
- Menj ki!
- Te!
A két száj összezárult. Teodor a lánynak keble alatt a délutáni fürdés
hűvösségét tapintotta meg. Egy-két percig talán szédülten állt ott, szinte
Marianne csókjába veszve. S ahogy a benne résen lévő állati szimattal a fejét
hirtelen visszakapta, a nyitva hagyott ajtó fehér szárnya mellől egy arc nézte őket,
Herczeg Judit.
- Nahát! – dünnyögte Teodor és hátralépett. Fölényes akart lenni, szinte
kihívón nézett Juditnak kissé sápadt, zöldárnyékú arcába. De testén ütés futott át,
s egy pillanatra mintha reszkettek volna a tagjai.
- Igen, azt a ruhát vegye fel. Milyen kár, hogy a fürdőtáska, a fürdőtáska … –
hebegte, de aztán megpillantotta Judit könyörtelenül hideg és gúnyos szemét,
elhallgatott. Kiment a szobából.
Lassan ment le a lépcsőn, könnyű részegséggel. Judit mögötte jött.
- Ez az őrült, ez az őrült! – hallatszott még utánuk, aztán egy tompa
puffanás.
Teodor megállt.
- Hagyja – szólt Judit.
A fiú leszegte fejét és a karfát fogva ment lassan tovább. Kimentek a ház elé a
vézna kis nyírfák alá, ahol az uzsonna várta őket a festett fűzfaasztalon.
- Milyen dögletes meleg volt ma – szólt Teodor, a homlokát törölgette,
egyszerre kiverte a verejték. – Még itt is, pedig ugye itt hűvös szokott lenni.
- Nem mindig. Néha nagyon is meleg.
- A cipőm csupa por.
Aztán hallgattak mind a ketten.

41
 - Rágyújt?
- Ó, igen.
- Ezzel is melegíti magát.
- Nekem nem árt.
- Hallja! – Teodor felnevetett. Mélyeket szippantottak. Bámulták a füstöt,
amint az abrosz fölött gyűrűzve szállt.
- Mint egy denevér – szólt hirtelen a fiú.
- Tessék?
- Hangtalanul.
- Na, mondhatom.
Judit elnyomta a cigarettáját. Felállt. Fehér vászonruháját végigsimította a
combján.
- Legjobb lesz, ha elmegyek.
- Maradjon – kérlelte Teodor.
Rezsin jött már a tálcával.
- Phű – szuszogta – phű.
Judit elébe szaladt, kivette a tálcát a kezéből.
- Milyen édes vagy, Juditkám. Köszönöm, köszönöm. Jól nevelt lányok
vagytok ti. Most jöttél, édeském? Na hozok egy kávét neked is.
- Már uzsonna után vagyok, Rezsin néni. Köszönöm.
- Uzsonnáztál? Na jó, akkor egy jeges limonádét. Anyád hogy van? Persze,
ebben a melegben. Marianne – kiáltott be az ajtón a házba – Marianne,
megmelegszik a kávé.
Judit és Teodor egymásra néztek. A fiatalember kissé sápadtan kavargatta a
kávét.
- Hallgatni fog, ígérje meg.
- Hát minek gondol engem, hallja!
Teodor a szemébe nézett, tekintetével befogva a lány egész felsőtestét, amint
a karosszékben hanyagul és fölényesen feltámasztotta két karját. – Mennyivel
teltebb, mint Marianne, forróbb – de mintha megértették volna egymás
tekintetét, félrefordították az arcukat.
- Maga a szemével is levetkőzteti az embert, tudja.
- Ó – mondta Rezsin sopánkodva – ez a szegény lány! Fekszik, nem jön le,
szörnyen fáj a feje. Ez a forróság. Meg a sok napozás. Biztosan egy kis napszúrást
kapott. Vizes ruhát raktam a homlokára.
- Ruhát a homlokára – ismételte Judit és Teodorra nézett.
- Nem jó? Úgy tudom, az jó, az én drága anyuskám mindig így csinálta. Na,
igya azt a kávét. Tessék a limonádéd, Juditkám. Ezt meg én megiszom magam.
Rezsin maga elé húzta Judit csészéjét.
- Az ember ilyen melegben sohasem ihatik eleget. Pedig vigyáznom kellene.
A vesém, tudod, Juditkám, ha megöregszik az ember.
- Rezsin néni nem öregszik meg.
- Hízeleg a kis cica. Tudod, hány éves vagyok? Hajolj ide, a füledbe súgom.
Nem akarom megmondani gavallérok előtt.
Judit megitta a citromos vizet.

42
 - Nem megyek fel, nem zavarom Marianne-t – jelentette ki Rezsin néninek.
– Tudom, ha nekem a fejem fáj, mindenkit meggyilkolnék, aki egy szót is szól
hozzám. Maga még marad?
Teodor bólintott. Elköszöntek. A fiatalember visszaült a székbe, bárgyú
tehetetlenség volt a testében, bizonytalanság, felelősségérzet és bűntudat. Szerette
volna, ha Marianne lerohan hozzá, és a fejéhez vágna valamit. A nap leszállt a
János hegy mögött. S ő egyik cigarettát szívta el a másik után. Hallgatta Rezsint,
aki Marianne gyerekkoráról mesélt. A vénlány időnként felkelt, megnézte a
szegény kis beteget, csóválta a fejét.
- Még magát sem akarja látni, Teodor. Alfréd már biztosan telefonálna
Grünberg doktornak. De ő nem akarja. Alfrédnek meg pont ilyenkor bridzsezni
kell menni, újabb mánia. Ezek a szülők!
Kilenc óra felé a fiatalember is felkerekedett. Lassan, elgondolkodva
lépkedett a villamos felé.
Másnap délben a telefonhoz hívták az irodában.
- Halló, Teodor, itt Marianne beszél.
- Bocsáss meg.
- Nem, nem, csak annyit mondok, őrült, érti, őrült. Egy hónap múlva
meglesz az esküvőnk.
- Esküvőnk?
- Igen. Csodálkozik még ezek után?
- Nem, Dehogy. Csak…
- A részleteket megbeszéljük. Egyébként Judittal beszéltem ma reggel.
- És?
- Semmi és. Ezt az új hírt mondtam meg neki. Jegyesek vagyunk.
Teodor az első pillanatban megkönnyebbüléssel fogadta Marianne szavait.
Úgy hatottak rá, mint egy bűnbánóan várt ütés, a békülés jele.
- Cukrászdában jártam – gondolta – fizetség nélkül. És felelőtlenül
kóstolgattam, tömtem magamba az édességeket, és mikor talán már
elsompolyogtam volna a megmaradt pengőket szorongatva a markomban, a
tulajdonos hátulról elkapja a kabátomat, hohó, fiatalember, fizetség helyett majd
itt tartjuk magát cukrászinasnak. Jó, hát ledolgozom, mert valahol úgyis el kell
kezdeni a munkát, de ebben az állásban megöregedni nem akarok.
Nem, nem akart itt megöregedni, és szinte szorongva érezte, hogy ráfekszik
most valami kényszerűség, amelyet Herczeg Béla szavai felpiszkáltak a lelkében,
és hogy az emlékek is, ezek az alattomos fujtatók, egyre dagadtabb arccal, egyre
jobban nekivörösödve szítják fel benne Marianne-hoz húzó érzékiségét.
- Ez az érzékiség egyszer már rászedett, elcsábított olyan útra, ahol rövidesen
fuldokolni kezdtem. Akkor a hála meg a jóvátétel szegődtek mellé, most pedig …
Megrázta a fejét.
- Nem fogok visszaesni – gondolta és keményen lépkedett tovább.
- Felégetni a hidakat, elvágni a visszavonulást, ne maradjon más út, csak ami
előre visz.
Ilyen hadászati kifejezések jutottak az eszébe. Szeme előtt a Vérmező deres
szőnyege terült el, a szőnyeg körül két lovas katona ügetett.

43
 Régi lakása az a híd, amely Marianne-hoz köti. Akkor vette még ki ezt a
lakást, amikor a feleségével együtt megállapodtak abban, hogy elköltöznek a
szülőktől, hogy külön próbálják megkeresni házastársi békéjüket. De Marianne
nem jött már az új lakásba. Csak a férfi bútorai jöttek el, voltaképpen a
modernizált, régi szabonci bútorok, amelyekhez Teodor ragaszkodott. Meg velük
együtt Pista, az inas, aki az ő szolgálatában állt.
- Leépíteni, ez most az én jelszavam. Minél kisebbre húzom össze magam,
annál kisebb felületen érhet támadás. Ezért is jó, ha felszámolom a régi életem, és
kiveszem ezt a kis szobát.
Nem is volt olyan kis szoba. Négyszer négyméteres. Inkább alacsony,
valamivel alacsonyabb, mint a Tölgyfa utcában. De a kilátás elbűvölte Teodort. A
napfényes hatalmas térség, amelynek egyik szögletét a Karácsonyi palota
gesztenyefás barna foltja zárta le, a másikat meg a tetők fölött a városmajori
templom áttört fehér toronyhasábja. A Krisztina körút házai szembe kapták a
fényt, még a Déli pályaudvar nyomott falai is felélénkültek, a Krisztinaváros
mögött a Sas-hegy lágy libbenésű vonala a Svábhegy zöld gerincében futott
tovább. És a gerinc előtt a kövér kupac, a Kis Svábhegy beépítetlenül maradt
púpja, amely így messziről, akár egy halom szabadon hagyott smaragd, még
jobban megerősítette a budai polgárok szívében a gazdagság, a jólét és a legjobban
berendezett társadalom idillikus hitét.
- Szép – mondta Teodor, a szeme már a Vérmezőt szegélyező fákat simogatta
– szép. De az előszoba nagyon parányi. Ha besüt a nap, már nem is fér bele az
ember.
- Ó, doktor úr, – védekezett a házgondnok csendesen, kopottas fekete ruha
volt rajta, a szivarzsebben ezüst óralánc – Csorba úr, az előző lakó a gardrób
szekrényét is el tudta helyezni a gázóra mellett.
- Nem vagyok doktor. Kerémi vagyok. Csak Kerémi.
- Bocsánat, nem is tudom, talán, mert a Kerémi dr. jutott eszembe,
Szolnokon ismertem. Pénzügyi tanácsos a Kerémi dr. Nem rokon véletlenül?
Teodor elmosolyodott.
- Nem tudok róla. Pedig kevesen vagyunk Kerémiek. Azért lehet, hogy rokon
– tette hozzá mentegetőzve és a fürdőszobában megcsavarta a vízcsapot.
Amikor a szerződést november elsejére egy negyedóra múlva aláírta, szinte
kedve lett volna a telefonba kiáltani:
- Halló, Marianne, sikerült összehúznom magam. Van egy kis
legénylakásom. Egyszemélyes helyes kis lakás.
De Marianne talán meg sem értené, nem tudná, miért jelent ez az új lakás
döntést, vagy védekezést, mert egyszerűen nincs tudomása arról, mi minden
fordul meg egy férfiagyban, amikor csak úgy odavágják neki, hogy fajvédelmi
törvényekben gondolkodik.
- Európai vagyok. Ember akarok lenni. Alárendelem a földrajzi
szenvedélyeket egy nagy egyetemes gondolatnak. Mindig csak azt éreztem, erre
törekedtem, mert úgy gondoltam, hogy csak ilyen lehántolt alakban tudjuk öreg
földrészünkben a békés együttélést megtalálni.

44
 A saját hangja megütötte a fülkét. Micsoda mondatok. Mintha valami
vezércikket olvasott volna. Egész délutáni töprengését csak ilyen nyomorult
szavakban tálalja ki. Hidas dr. hallgatta. A szemében mosoly bujkált. Ő sem
ismerte az előzményeket. A kávéházban ültek.
- Rossz program ez, Teodor, egyáltalán nem időszerű.
- Ó, hát nem is másoknak hirdetem. Csak az életelvemmé tettem, belső
elvemmé vagy talán csak szeretném tenni. Az embernek minden nap szinte
önmagával is meg kell küzdenie ilyen elvekért.
- Talán, mert mesterkélt magatartás, elvonás eredménye, konstrukció.
- Nem. Nálam, azt hiszem, nem konstrukció. Tudod, hogy én nemzetiségi
vidéken éltem, Szaboncon. Magyarok, németek meg szerbek között. Már
pendelyes koromban kezdődött az a szörnyű hajsza egymás ellen, csúfolódás,
nyelvöltés, köpködés, verekedés. Szörnyű hajsza, azt csak most mondom, ahogy
visszagondolok reá. Akkor egy darabig tetszett is nekem. Fiúnak. Én a
magyarokkal voltam. Krisztich Teodor. Mert az apám állami szolgálatban állt.
Otthon anyám miatt németül meg magyarul beszéltünk, szóval én voltam a
hivatalos Magyarország, az államhatalom. A vezérünk egy Milos nevű fiú volt,
tanárgyerek. Csoportokban mentünk haza az iskolából. Mi vagy tizenketten
voltunk mindig. A piactéren, a sajtosoknál, úgyszólván minden nap jöttek a sváb
gyerekek: Magyar emper nadzs kurázs, Hosen voller Paprikasch. – Nekünk nem
volt ilyen nótánk. Fogd be a szád, ilyesmit kiáltottunk vissza, meg szitkozódtunk.
Néha aztán gyerünk! Tolltartók csattogtak, könyveszsákok röpültek, volt, aki
leoldotta a nadrágszíját. Mikor férfiak szaladtak oda a nagy zsivajra, vagy épp a
rendőr, szétrebbentünk. Egyszer, amikor a szerbekkel kaptunk össze, az egyik
nagy szemű, barna kisfiú az arcomba köpött: Te renegát! – Rettenetes düh fogott
el. Elkaptam a nyakánál fogva, a fejét belevágtam egy ház falába. A földre esett, a
vére folyt, az éles malter a szeme alatt vagy két centi hosszat feltépte a bőrt. Nem
a seb hatott így rám, de ahogy elengedtem a fejét, éreztem, hogy az öt ujjam meleg
és ragadós. Annak a kis szerb fiúnak a vérétől. Sokáig nem tudtam ezt a tapadó
melegséget elfelejteni, hiába mostam le a kezem.
- Kérdés, hogy mi fájt jobban neked, a renegát szó-e vagy a vér? Mert aztán
végre is, magyarrá lettél a nevedben is?
- Ez nem ösztön-aktus, öregem, csak ésszerű. Megállapodtunk abban, hogy a
műveltségem, a foglalkozásom, az érdekem mind ideköt. Talán a lelkem is, te
elhiszed nekem, te idealista író vagy, bár nem veted meg a kis színésznő
szerelmét, akivel hetenkint kétszer összekarmolódol. Talán a lelkem is, bár
sokszor túllebeg ezen a földön, a határokon. Ezért mondom, inkább szeretnék
európai lenni.
- Manapság?
- Tudom. Ma minden újból tagolódik, ma mindent szétszed, és újból
csoportosít a kis- és nagytér, a kis- és nagyhaza, a faji gondolat. Európa rövidesen
egy nagy mintagazdaság lesz egytenyészetű óriás ketrecekkel. S talán azért, mert
te író vagy, mondom el neked, hogy ebben a rendezkedő elvonulásban én nem
találom a ketrecemet, egyedül szaladgálok az ajtók között az udvaron. Vagy várj

45
csak, Hidas, én mindig Hidasnak ismertelek, de a szülőkkel meg a nagyszülőkkel
mi van?
- Hidasok ők a végtelenségig.
- Jó. Te tudod. Hát akkor kettőnk közül egyedül maradtam. Igen, az érdekes
probléma lenne, persze, ha meg tudnád írni, ha lenne erőd. Az apám szerb, az
anyám sváb, Krisztich és Almsteier és én döngessem a mellem, hogy turáni
vagyok. Nem magyar, érted, turáni, mint ahogy germánok vannak németek
helyett. Kerémi a fajbiológiai képlet. És mert nem vagyok képmutató, mert nem
szeretem az alakoskodást, itt állok három faj között és löknek rajtam egyet
mindannyian. Eh, sohasem hittem volna, hogy ez probléma lesz, így élni,
hazátlanul.
- Petőfi például nem volt hazátlan.
- Petőfi más fogalmak között élt, a fogalmakat azóta újraszőtték,
szenvedélyben.
- Azelőtt csak a zsidók beszéltek így.
- Sajnos. Most én is így beszélek. És még a magasabb egység sincs meg.
Európa? A régi Európa széttörik.
Azelőtt csak a zsidók beszéltek így – ismételte Hidas dr. Kis tömpe ujjaival
markolászta a vizespoharat – Más faj számára Európában a beilleszkedés nem
volt probléma és még ma sem az. Városi polgárságunk nem olyan-e, mint egy
színkeverő tégely. És még a faji kérdés klasszikus hazájában, Németországban
sem gondolnak arra, hogy kirekesszék az elgermánosodott szlávokat. A
poroszok…
- Pardon, az okosabb németek rájöttek már azóta, hogy ez az elmélet, amely
szerint a poroszok elgermánosodott szlávok, tarthatatlan. Ez a régi liberális
kutatásnak egyik téveszméje volt. A poroszok éppúgy germánok, mint bármely
német törzs.
- Lehet öregem, én még a régi elméletet tanultam. De ez nem von le semmit
annak érvényességéből, amit mondani akartam.
- És arra nem gondoltál, hogy nemcsak külső okok működnek közre, ha
valaki egy nemzetből kiszakad, hanem belső okok is.
- Nem értem.
- Az embert nemcsak megkülönböztetik, az ember önmagát is
megkülönbözteti. Nemcsak kirekesztik, hanem kirekeszti magát. Aki nem gondol
arra, hogy más is lehet, abban nem rendül meg a hovatartozás tudata, bárhogy is
szóljon az embertársak véleménye.
- Szóval, hogy én hazátlan vagyok?
- A disszimilálódás nem társadalmi tény, hanem elsősorban lelki. Nem azért
érzed hazátlannak magad, mert szemedre hányják a Krisztich és az Almsteier
nevet, hanem mert a származásod tudata nemzetiségi tudattá alakult át, érzed,
hogy máshová is tartozhatsz. A magyarságodnak nincs összefogó ereje. –
Széthullottál.
Teodor cigarettára akart gyújtani. Gyors mozdulattal tette le maga elé a
dobozt. Hidas dr. szemüveges bagolyarcába bámult. Az ujjai között széttört a
gyufaszál.

46
 VIII.

A Bástyasétányon találkoztak. Marianne akarta így. A nercnyakú raglán volt

rajta s széles karimájú barna velúr kalap. Teodor már messziről észrevette, amint
a Vár felől jött felé. Nézte egy darabig, mintha most látná először, távolról,
idegenül. Rugalmas, ütemes mozgása, öntudatos tartása, karcsú alakjának
arányai tetszettek neki.
- Helyes kis lány – biztosan ezt gondolnám róla, ha nem lett volna a
feleségem – hátulról is megnézném, nyomába szegődnék s valamelyik elhagyott
lépcsőn, ahogy lassan lépked lefelé, melléje kerülnék, és kalaplevéve
megszólítanám.
De így csak elébe ment.
- Sápadt az arca – állapította meg magában – csak a szeme süt felhőtlenül.
Teodor nem volt ideges, nem volt izgatott. Azóta, hogy fellépett az
autóbuszra, amely ide a Várba hozta fel, a töprengés és gond elszállt belőle. A
játék nyugalmával mindent a helyzetre, a pillanatnyi ihletre bízott, mint a
fölényes komédiások.
- Szép idő van. Nézze azokat a bodros fellegeket a Széchényi hegy felett.
Mintha csak tavaszba mennénk.
- Vénasszonyok nyara.
- Persze. Tudja, én mindig azt hittem, hogy szeptemberben van a
vénasszonyok nyara. Szeptember végén.
- Én is azt hittem. De nekem Rezsin néni mondta, hogy ilyenkor van,
októberben. Istenem, vannak-e egyáltalán vénasszonyok? Vidéki szín ez már, csak
így fönn a Várban jut az embernek eszébe. Rezsin néni szerette a vidéki színeket.
- Igen. Tudja, Marianne, ezért volt benne valami vonzó. Különös.
- A rusztikus külseje ellenére arisztokratikus lénye volt.
- Gondolja?
- Miért mosolyog?
- Nem mosolygok.
- De igen, mosolyog. Tudom is, hogy miért. Nem szeretem ezt az arcát, ezt a
megbocsájtó és cinkos leereszkedést.
- Téved. Maga mindig hamis dolgokat dug a tények mögé, akárcsak Béla. És
ez egyáltalán nem különös. Maga mindent meg akar érteni, Marianne és nem
veszi észre, hogy az igazságot saját lelkével takarja el.
- Mindnyájan azt csináljuk.
- Nézze, nézze, milyen kedvesek!
Egy idősebb nő rövid bundában két hosszúszőrű dakszlit vezetett. A két
kutya hátrafordított fejjel szaladt, egy gyerekkocsira figyeltek mind a ketten,
amelyben egy pöttöm kis leány életnagyságú pamutfoxit szorongatott. A két kutya
ebben a pillanatban egymásnak ütődött, megálltak és komolyan, szinte
rosszallóan mérték végig egymást, aztán továbbfutottak kis görbe lábukon.

47
 - Mint két angol lord egy könnyebb autókarambol után.
Marianne elmosolyodott.
- Még mindig tetszenek a hasonlatai.
- Még mindig? Mi van a kutyájával? Miért nem hozta el?
- Szegény Gombóc: Maga nem tudja még? Ekcémát kapott, gyógyíthatatlan
volt, el kellett pusztítani.
Hallgattak. Kavics és száraz levél roszogott, zörgött a lábuk alatt.
- Miről is beszéltünk?
- A régi téma. Hogy én gonosz vagyok. – nevetett Teodor.
- Szeptemberben múlt két éve, hogy Rezsin néni meghalt.
- Talán el sem hinné, ha azt mondanám, a néni sokszor hiányzik nekem. A
jókedve, a nevetése.
- Szörnyű volt. A nevetése, emlékszik, ahogy felcsapott vijjogva azon az
éjszakán, amikor hozzáfutottunk.
- Nem arra a nevetésre gondolok.
- De én azt nem tudom elfelejteni. Sokszor riadtam fel, azóta hajnalonként,
az esőcsatornát súrolta egy barackfaág. Lefűrészeltettem azt az ágat.
- Nem arra a nevetésre gondolok.
- Igen, tudom. Akkor csodáltam magát. Hogy dobta fel a testét, emlékszik,
hogy csikorogtak a fogai, amikor rájött a görcs és maga fogta le, csak maga merte
lefogni, hogy le ne vágódjék az ágyról. A papám csak állt, ott állt krétafehéren, úgy
kellett arrébb taszítani, hogy telefonáljon orvosért.
- Én előnyben voltam magukkal szemben. Így halt meg anyám unokanénje
Szegeden. Urémiában. Tizenöt éves voltam akkor.
- Hát meg lehet ezt szokni? Bele lehet törődni? Akkor láttam először
meghalni embert, nem képzeltem volna soha, hogy ilyen rettenetes, visszataszító.
Kínlódni így, négy napon át, bűzben, vijjogva, véres habbal a száján.
- Ja, meghalni sokszor nem könnyű dolog.
- Gyűlöletes. Utálom a betegségeket és gyűlölöm a halált. Gyűlölöm.
- Miért kell akkor beszélni róla? Mert ősz van? Vagy, mert találkoztunk?
- A szerelem és halál játékai.
- Szellemes.
- Tudja, hogy láttam magát múltkor a Belvárosi kávéházban?
- Remélem, nem voltam egyedül?
- Hidassal ültek valami nagy komoly dumában.
- Miért nem jött be hozzánk?
- Hogyne! Még azt híresztelné rólam, hogy az elvált felesége fut utána, nem
bírja lerázni.
- Hát hiszen, ha jól belém csimpaszkodik. Na megpróbáljuk? Milyen jót
kacagnának itt ezek az apró gyerekek. Szerezzünk nekik egy kis ingyen örömöt.
- Bolond.
- Miért? Az ember végül is rájön arra, hogy a legnagyobb boldogság másnak
örömet szerezni. Persze nem a magunk élete meg szabadsága árán. Ezért én
voltaképp született nagyapa vagyok.
- Hatezer éves.

48
 - Nem, nem. Összecseréli a dolgokat. Ezt a Béla szokta mondani. Már megint
az ő fejével gondolkodik. Született nagyapa vagyok, mert szeretem a gyerekeket, a
sok gyereket, Marianne és úgy érzem, az életemből az apaság kimarad.
Marianne madármódra félszemmel a férfi arcába nézett.
- Azt sohasem lehet tudni. Akad talán még magának valami termékeny
földdarab – szólt ingerülten. – A barázdából minden évben egy új gyerekfej. Vagy
húzni akar?
- Dehogy. Most csak a saját kényelmemre gondolok. Az apaság olyan, mint
egy hasábfa, amit a kemencébe dobnak, égni kell, akár tetszik, akár nem,
sisteregve a méregtől és mégis önmagát fogyasztani, a nagyapa csak olyan
vendégszereplő melegség, megköszönik, ha van, de nem várják el tőle, hogy
melegítse a szobát.
- Micsoda mély bölcsesség. – Marianne gúnyosan összecsapta a tenyerét. –
Nagyapó, drága nagyapó, hogyan tett szert ennyi bölcsességre?
- A magány – sóhajtott Teodor. – Ráérek gondolkodni. Egyáltalán: ráérek.
Tudja, hogy ez mit jelent?
- Tudom. Disznóság.
- Tessék?
- Disznóság. De ne bánkódjék miatta.
- Szóval tudja?
- Fogunk más állást keresni, sokkal jobbat.
- Gondolja?
- Biztos. Ha én akarom. Vagy nézett már valami után?
- Áh. Voltaképpen nem is jutottam még hozzá. Ma délelőtt voltam benn a
KÉÁF-nál végleges búcsút venni. Tunyogh utoljára megragadta az alkalmat, hogy
a tisztviselő morálból adjon ingyen leckét megint.
- A szemtelen.
- Nem szemtelen. Ilyen. Savószemű. Tele jó szándékkal és panasszal. Otthon
a felesége beteg, csúza a szívére megy, az irodából meg a gépírólányát vitték el a
mentők pont a rákövetkező napon, hogy engem kispricceltek. Küldettem neki egy
csokor virágot.
- Kinek?
- Hát annak a beteg lánynak. Tüdőgyulladása van. Elvégre kartársnőm volt
és talán-talán lehet, hogy sokat köszönök neki.
Marianne megállt.
- Annak a lógó hasú barna tyúknak?
- Á, dehogy. Hol van az már! Egy év óta nincs a vállalatnál.
- Büdös volt. Piszkos volt a nyaka. Jobb ízlésűnek tartottam magát.
- Mondom, hogy nem az. Ezt már Kolontainak hívják és Gizellának, Tunyogh
szerint valóságos gyöngyszem, mintamunkaerő és nem piszkos a nyaka sem.
- Talán a teste több részéről is nyújthatna ilyen megbízható leírást.
- De nem tapasztalati alapon. Legfeljebb a szennyes fantáziámmal tudnám
megállapítani a tisztaságát.
- Hallgasson.
- Hallgatok, Marianne, édes csacsi Marianne.

49
 - Ne beszélj így velem.
- Olyan jól esik, hogy egy kicsit ingerült vagy. Pezsegsz, mint a szénsav
gyöngyszemek.
- Jobb lenne, ha meginnánk egy csokoládét. Éhes vagyok.
- Künn maradjunk?
- Nem. Hűvös van.
Teodor felhörpintette a csokoládéját, megevett utána három almáslepényt. A
fahéj jó ízével a szájában dőlt hátra a széken, nézelődött.
Igen, valahogy el kellene kezdeni – gondolta, de nehezen tudta áttörni az
ernyedt megbújásnak hangulatát, amely a szabonci Király-cukrászda anyás
emlékeivel lebegett ebben a vidékiesen szabott ablakú, felcifrázott kis szobában.
- Eszembe jut – mondta hirtelen kiegyenesedve, de a szemét nem vette le a
biedermeier gobelinről, amely az ablakkal szemben függött, mintha a békésen
muzsikáló alakok hamis gesztusában keresné meg a sugallatot – eszembe jut,
milyen érdekesen keveredett bele ebbe a német kispolgári ízlésbe a görög
műveltségnek szeretete. Persze, egészen hamis görögség az, a rajzszertárak
görögsége, sablonos, porosz, de mégis megható. Az eszményi a tömegben csak így
terjedhet el, rossz lenyomatban és légyköpötten, mint az uralkodók képei. Nézd
ott azt a görög – hogy is mondjam – ábrát. Újabban sokat jársz ide?
- Miért gondolja?
- Mert tudom, hogy a stílszerűséget szereti, a harmóniába hozott színeket.
Miltiadesz ennek a biedermeier görögségnek levegőjében, ennél semmi sem lehet
stílszerűbb.
Marianne arca megszínesedett.
- Miltiadesz? Ismeri?
- Hát ugyan ki ne tudna róla ezen az áldott Budapesten? A fiatal Apollo, aki
Dionysos szolgálatába szegődött, a mámor fullajtárja és borügynök.
- Téved, drágám, tudom, honnan szedi ezt. Bélától. A forrásra most én
ismerek rá.
- Ez jó, hát komolyan. Én igazán nem ismerem. Csak amit éppen hallani.
- Bár ha tudni akarja, konzulátusi tisztviselő. Remek fiú, barnább, mint
maga, a haja kékes fekete. A szeme mindig vidám. Két vidám parázs. És a foga!
Teodor egy pillanatra összecsukta a száját.
- Fogaimmal nem volt kibékülve, tudom. Szóval a fogai megfelelők. Harap?
- Privátügy, Kerémi úr.
- Bocsásson meg, kissé szemtelen voltam, tudom, le kell szoknom róla. Egy
cigarettát parancsol?
- Kéretik a dohányzás mellőzése – szólt Marianne kezével oldalt intve,
mintha egy láthatatlan táblára mutatna.
- Nem értem, mióta lett ilyen törvénytisztelő? Majd szólnak, ha nem szabad.
Tessék.
- Szóval Miltiadesz – folytatta Teodor maga elé fújva a füstöt.
- Igen – bólintott rá Marianne s a cigaretta parazsát végighúzta az asztalon.
- Nagy ügy?
- Nagy, ha akarom.

50
 - Szereti?
- Mi az kérem. Interjú a Színházi Élet számára tizenkét pontban? Hát igen,
őrülten szerelmes vagyok, eddig talán csak redves fa voltam, nyers és füstölögve
égő, most csupa parázs, hogy szinte süt belül a szenvedély. Elég, ha rám néz, ha
bíbor szájával rám lehel, s a forrósága felkap, mint a szél, szinte letépném
magamról a ruhát, hogy lángot ne fogjon.
- Ne komiszkodjék!
- Tessék? Hát maga nem jegyez? Azt hittem, diktálok magának. Szóval
múltkor is, amikor forró testünk összeért, szinte el kellett harapnom a sikoltást, te
drága, te –
- Rád öntöm ezt a pohár vizet, ha el nem hallgatsz.
- Azt kérdezte, hogy szeretem-e? Szeretem, érted? Szeretem, ahogy téged,
ahogy téged soha.
- Jó, jó.
Hallgattak.
- Parancsol még megtudni valamit?
- Komolyan szeretnék beszélni, Marianne.
- Komolyan beszélek. Nem hiszi? A bőröndömet már lehozattam a padlásról,
anyáék varrnak négy új ruhát. Miltiádész két héten belül elutazik.
- Nem hiszem.
- Nem hiszi? Telefonáljon a Vadászkürtbe. Otthon lesz ma este, kérdezze
meg tőle, ha nem hiszi.
- Nem hiszem, hogy elmenne vele.
- Miért? Megkér, és a felesége leszek.
- Nem lesz a felesége.
- Én? Mi tarthat vissza?
A tekintete mereven Teodor szemébe kapcsolódott s ez meleg vérhullámmal
a fejében érezte, hogy növekszik benne valami kamaszos egyensúlytalanság.
- Az édesapja. Nem engedheti, hogy ostobaságot csináljon.
- Az apám? Mit tehet az apám? Mit tehetnek a szülők? Életet adnak, ételt
adnak, ruhát adnak, pénzt adnak, de ők adják a szívet is, ezt a vérpiros szívó
szájat, amely görcsösen tátog a boldogság után. A boldogságot nem bírom belőlük
meginni. Másutt kell keresnem. Asszony vagyok és mégsem az. Asszony vagyok,
mert maga tanított meg arra, hogy eloltsam a szomjúságomat. De maga tanított
meg arra is, hogy ez a víz csak felmarja torkomat, mint a tenger vize.
- Túlsózták talán.
Marianne eldobta a cigarettáját. A felszabadult villódzás, ahogy egész lelke
áttüzesedve az arcára ült, most eltűnt hirtelen. Ernyedten bámult maga elé.
- Tessék! – noszogatta Teodor. – Marianne! Mért nem beszél?
- Hagyjon. Mikor őszinte akarok lenni, maga mindig a cinizmusba
menekszik.
- Ha menekszem, akkor talán félek magától. És ha félek, akkor… akkor mégis
szeretem.
- Szeret? – ismételte Marianne, felkapta a fejét és látta, hogy a férfi arca
lassan elpirul.

51
 - Igen és talán az irigység, igen, a féltékenység beszél belőlem, a féltés, hogy
valaki méltatlannak engedlek át. Istenem átengedni! Ismered azt az embert?
Miltiádeszt? Jobb, szebb, megértőbb, hűségesebb?
Négy hét alatt meg lehet játszani a legelbűvölőbb komédiát. Álarccal, sminkkel,
parókával. Aztán a kellékeket félredobják. Erre gondolj, Marianne. Felelősséggel
tartozom, érzem, hogy felelősséggel tartozom, mert szerettelek, mert szeretlek. Erről az
emberről pedig nem hallani semmi biztatót.
- Én ismerem.
- Nem ismerheted. Különben is, elmenni, hová? Belgrádba, Athénba,
Bukarestbe, elszaladni a szüleidtől? Ugye ők nem mennének veled?
Marianne megrázta a fejét.
- Látod, itt hagyni őket. A megszokott környezetedet, amelybe belenőttél,
mégsem vagy gyerek, itt hagyni a barátnőidet, na, ne mosolyogj, Bélát – tette
hozzá hirtelen és elhallgatott.
- Mást nem ? – kérdezte Marianne, a szeme egy árnyalattal megsötétült.
- De van még valaki. Valaki, akivel már leszámoltál egyszer. Elkészítettük a
zárlatot. Mondd és olyan rossz volt a mérleg?
- Ezt neked is tudnod kellene.
- Mit tud az ember? Akarunk-e vagy sodortatunk? És amikor most
szeretnélek rávenni valamire, nem is tudom biztosan, magam beszélek-e vagy
csak összegezem, ami emberekből, eseményekből meg dolgokból összefut belém.
- Látja, ezt éreztem mindig, amikor a felesége voltam, nem tudtam megfogni,
megtartani. Hogy is tudhattam volna? Amikor nincs határa. Mindig éreztem, hogy
lebeg, hogy önmagában bizonytalan.
- Hát nem ez a szép? Nem ebben a bizonytalanságban van-e a várakozás, a
megújulás?
- Nem szeretem a várakozást, a bizonytalant, határok közé fogom szorítani.
- Mit? A görögöt?
Marianne felvillanó haraggal nézte a férfi szemében a kissé gúnyos, kisikló
mosolyt.
- Magát, édesem, magát – szólt keményen és kezét Teodor keze fejére tette.
A férfi lehajolt. Megcsókolta Marianne csuklóját.
- Szóval megígéri – folytatta aztán az asszony ujjait simogatva – megígéri,
hogy nem megy hozzá, a göröghöz?
- Nem, édesem, nem ígérek meg semmit.
- Pedig én addig nem engedem el innen, még ha az egész cukrászda is
összeszalad.
Marianne kirántotta a kezét a férfi tenyeréből, retiküljét a hóna alá kapta,
gyors léptekkel kisietett a szobából, panyókára vetett kabátjába csak a pénztárnál
kezdett belebújni.
- Fizessen – szólt Teodornak és kiment az ajtó elé.
Hangtalanul lépkedtek a hűvösödő szürkületben, a fák alatt, ahonnan
eltűntek már a futkározó gyerekek, a nevelőnők, a gyerekkocsik. Az egyik padon
egy szürke vizsla szimatolta a levegőt előrenyújtogatva nyakát a megsötétült
hegyek felé. – Mint egy antilopkesztyű, olyan ez a kutya – ötlött fel Teodornak, de

52
a szavak benne rekedtek, nem tudták áttörni, megzavarni ezt a felajzott, feszülő
csendet, amely a lelkükre ült.
Az egyik lépcsőlejáratnál szótlan megegyezéssel kanyarodtak le a Vérmező
irányába. Teodor szorosan Marianne mellett haladt. Majd hirtelen elébe lépett és
elállta az útját.
- Ígérd meg, hogy nem leszel a felesége!
Rekedt volt és türelmetlen volt a hangja. Marianne szeme felfénylett,
hátraszegte a fejét.
- Nem ígérem. – Egy lépéssel megpróbált kisiklani. A teste Teodor
kabátjához szorult.
- Ígérd meg, hogy nem leszel annak a görögnek a felesége – ismételte Teodor
keményen. Megragadta az asszony két kezét.
- Miért ígérjem?
- Csak!
Marianne testének nyomására Teodor egy fokot hátralépett, derekánál fogva
magához szorította az asszonyt, jó erősen szorította, míg a karcsú combok a két
ruhán keresztül megkergették benne a vért.
- Ígérd meg – ismételte makacsul és mereven nézte Marianne szemét, amely
lassan-lassan vérfutott lett és fátyolos.
Az asszony ajka végre kinyílt.
- Fájna? – lehelte halkan. A feje egy kissé előrehajolt. Teodor nem válaszolt.
Az arca mozdulatlan volt és konok, két karjában az izmok megfeszültek s a csönd
kettőjük között vibrálni kezdett, mint egy különös messzi zümmögés.
- Te! – Marianne ajka egy pillanatra a férfi szájára tapadt, aztán oldalt
taszította őt, a karjából kisiklott, két lépcsővel lejjebb kiáltotta vissza: - Majd
meglátjuk! – és futott tovább.
Teodor néhány ugrással elérte, kicsit lihegve lépkedett mellette egy darabig,
aztán karon fogta az asszonyt s egyre lassítva mentek együtt lefelé.
Az asszony testének súlya ott a karján, szájának meleg érintése, amely ki
nem mondott ígéretként, sokfelé ágazó ígéretként sütött a lelkére, felkavart
örömet szült Teodorban. Pár percnyi hallgatás kellett, míg visszanyelte ennek a
felkavart örömnek kesernyés ízeit. Aztán csak a hízelkedést érezte, amely
Marianne mozdulatából megmaradt, a hím állat fölényét, amint az elmart
vetélytárs elől párjával elüget.
Egymásnak dőlve mentek, s testükön kirajzolódott a fesztelenül sétáló
szenvedély, a szerelmespárok legősibb és legegyszerűbb háromszögletű
kompozíciója. Csendesek voltak megint, mint egy kép, amely megindul és ebben a
csendben mindegyik a maga jövőjét motozta át.
Marianne apjára gondolt. Mit fog mondani? Ó, ha Teodor elbocsájtása egy
héttel később jött volna, egy héttel később, ez után a nap után. Az apja gúnyosan
nevet majd rajta: Persze, mert állástalan lett a kedves fiú, most egyszerre újra jó
neki a Schickleány s még az apóst is hajlandó megint a selyemingére szorítani. És
te, te nem szégyelled magad? Hová tetted az eszedet? –
Állást fognak keresni, ő is utána néz, nézzen utána Teodor is, akármi állást,
átmenetileg. A kettejük dolgáról addig nem is kell szólni senkinek.

53
 - Hogy van Alfréd papa? – kérdezte egyszer csak Teodor.
- Az apám, ni, hát rá gondoltam én is. Köszönöm, megvan.
- Átadtad neki az üdvözletem?
- Át.
- Teodor – folytatta aztán Marianne, ahogy rövid ideig csak a lépésük
koppant egy ütemben – állás után nézünk. Valami jó állást neked, már holnap
kellene elkezdeni.
- Igazad van. Töprengtem rajta eddig is. Valami olyasmit szeretnék, ahol
kényszer és szabadság összhangban van. Nem elbutító munkát, nem
rabszolgaságot reggel nyolctól estig. Az élet célja nem lehet a munka, hanem hogy
élvezni tudjam, amit a munkámmal megkeresek.
- Gazdagnak lenni a legjobb foglalkozás.
- Valahogy így van.
A villanylámpák felgyúltak utcahosszat, egy-egy hosszú sáv ragyogott fel a
házak között, szétszórt fények az egymás fölé ágaskodó ablakokban és szemközt a
hegyoldalon. Leértek már a Vérmezőre.
- Ha most visszafordulnék, - gondolta Teodor – megmutathatnám neki ott
fönn az egyik házban a legényszobámnak ablakát, ahol majd elsejétől kezdve
lakom.
De nem fordult vissza. Az elmaradt szavaknak kényszere egyszerre a lelkébe
feszült.
Az öröm kialudt benne, maga sem tudta, miért s a szorítása is meglazult,
amellyel Marianne karját magához fogta.
- Miért hallgatsz?
Az asszony kérdése számon kérő volt és aggodalmas.
- Rád gondolok.
- Mert szeretsz?
- Napok óta foglalkozom veled. Igen, kínlódom miattad. Nem könnyű, nem
könnyű az én életem. Ez a helyzet, amelyben most vagyok. Ha az apád …
- Ne törődjél most semmivel. Minden elrendeződik, meglátod.
Teodor vállat vont.
- Édes ez a kis velúr kalap – mondotta s a hangjába visszatért a régi
udvarlások dallama. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól áll neked a barna szín.
- Volt már egy ehhez hasonló.
- De az nem barna volt. Drapp.
- Sötét drapp, majdnem barna.
- Most haza mégy?
- Igen. De nem megyek villamossal. Sétálni van kedvem, menjünk gyalog.
Elkísérsz?
- Köszönöm, hogy megengeded.
- Úgyis errefelé laksz?
- Hát nem tudod?
- De. Tudom. A Tölgyfa utcában. Oda kellett volna kiköltöznöm
novemberben lesz egy esztendeje. Egy évet késtem.
- Az a lakás – kezdte Teodor, köhentett kényelmetlenül.

54
 - Mi van a lakással?.
- Az a lakás… azt a lakást … azt a lakást ugye te voltaképpen sohasem láttad?
- Persze, hogy nem. Te vetted ki. Istenem, milyen ingerültek voltunk akkor,
mennyit veszekedtünk, hogy hol legyen, mi legyen, sehogy sem tudtunk
megállapodni. S akkor egy napon hazajöttél és nagy komoran kijelentetted,
mintha minden szavaddal fejbe akarnál vágni: Kivettem egy lakást a Tölgyfa
utcában. De én már nem nézhettem meg. Közbejött a kirándulás.
- Jól mondod, kirándulás.
- Igen, amikor az ember egy kicsit egymástól elszakad. De azért megy tovább.
Ismeri az útjelzéseket. Mondd, miért veszekedtünk mi akkor annyit?
- Nem tudom, Marianne. Nem tudom az okát. Túl sok van talán, vagy semmi
sincs. Lehet, hogy ez olyan biológiai tény. Az emberben időnként ok nélkül is
felgyülemlik a gonoszság.
- Igaz, nagyon igaz. Most, ahogy rágondolok, látom ezt mindenütt, anyáéknál
is. Néha olyan semmiségeken összekapnak, hogy az ember azt mondaná, ez nem
ok volt, hanem csak ürügy, hogy jól kiveszekedhessék magukat. De bennünk ugye
ez a gonoszság nem fog egyhamar meggyülemleni?
- Nincs rá mód. Vigyázz, az Istenért! Ez a motorkerékpár majdnem rád
szaladt. - És téged is oda rántottalak volna.
- Mikor lelépünk, mindig balra nézni!
- Na jó, hát ne haragudjál, balra nézni, jó, ezentúl balra nézek, ígérem. Nézd,
még most is dobog a szívem, úgy megijedtem, nem érzed?
Teodor egy percig az asszony kabátján hagyta a tenyerét.
- Szegény fiú – folytatta aztán Marianne, körülrepdesve a félbemaradt
gondolatot – ki takarít abban a lakásban? Van cseléd?
- Cseléd? Á, csak semmi nő. A Pista van még nálam.
- A Pista?
- Igen, megtartottam. De nem sokáig. Elsejére felmondtam neki.
- Azt jól tetted. Nem valami rokonszenves alak. Különben is halálra unhatta
magát egy garçon ember mellett. Mit csinálhat például ilyenkor? Egy cseléd, az
más, az varr, stoppol, pletykál vagy szeretőt fogad. De inas?
- Na, nem félek attól, hogy itthon ül. Moziba megy vagy bitangol. Nők után.
Hacsak nem csavarog valamerre a kocsimon.
- Na ne mondd?
- Igen, igen. A múltkor rajtacsíptem. Megneszelte, hogy aznap nem kell a
kocsi és kivitte a garázsból. A jobb hátsó gumi fel volt hasítva, így jöttem rá.
Alaposan lehordtam.
- Ezzel a kocsiddal voltál most Svájcban?
- Á, nem. Nem akartam nagyon lestrapálni. Nem találtam volna meg a
számításomat. Vonattal mentem.
- Merre?
- Ugyanúgy, ahogy veled voltam, három éve.
- Édesanyád? Találkoztál vele?
- Igen.
- Jól van?

55
 - Köszönöm, jól. Igen. Jól.
Teodor megállt.
- Hát itt van. Ebben a házban. Az a három ablak a második emeleten.
- Az? Elég jóképű.
- Marianne hangja elakadt. Pár lépést tettek.
- Megnézem. Gyere,  mondta hirtelen a kapu felé fordulva. – Menjünk fel.
Olyan kíváncsi vagyok. Vagy zavarlak? – kérdezte a küszöbön megállva és két
szemével rebbenés nélkül a férfi arcába nézett.
- Ugyan, ugyan, Marianne! – Nevetett, hogy visszakergesse magában a
zavarodott forróságot.
- Szép ház – jegyezte meg Marianne a felvonóban – szép, modern ház, csak a
lépcsőház kapujának gumiborítása ki van már töredezve. De még a házmesterné
is modern. Mindig így lejt ki virágos pongyolában?
- Nem. Éjjel pizsamában van.
- És ondoláltan. Vajon a férfilakók nem tévesztik el ilyenkor az ajtószámot?
- Vasesztergályos a férje.
- Ahá, nem akarnak egy reszelőt a fejükre kapni.
- Helyben vagyunk. Tessék.
Teodor felkattintotta a villanyt.
- Hát nem valami főúri – mondta a kalapját meg a kesztyűjét a fémfogas
tartójára téve.
- De, de. Szép nagy előszoba. Modern viszonylatban.  Marianne
körüljártatta a szemét.
- A garderobe szekrényem látod ideszorult.
- No még elfér itt egy-pár más darab. A telefonasztal?
- Benn van. Mindjárt megnézzük. A kabátodat felakasztom ide.
Marianne előre ment. A falon tapogatva megkereste a kapcsolót.
- Egész csinos. Ebben a nagy térben jól mutatnak ezek az apró bútorok. A
garnitúra honnan való? Ezt nem ismerem.
- Apámtól vettem át. Jó régi munka, persze nem túlságosan modern.
- Ni, ide állítottad az íróasztalod. És a másik szoba?
- Kicsit szegényes. Egyetlen színfolt a régi perzsaszőnyeg a heverőn.
- Üres egy kicsit. Se függöny, se terítő. Ó, a férfiak. Hát jó volt így élni,
nélkülem?
- Marianne!
Átfogta az asszony nyakát, a szájára hajolt.
Marianne két kezét a férfi homlokára tette és félretolta a fejét.
- Még! Marianne!
- Nem, nem. Ne birkózzunk itt, tudod. És a ruhám! Ha megint szaggató
kedvedben vagy? Hol tépelődő, hol szaggató.
Pihegve lépett hátra.
- Nem szeretem, ha ilyen fölényes vagy. Egy év után!
- Az egy év nem az én hibám, hagyj. Ülj le szépen oda az ablakhoz, gyújts rá
egy cigarettára. Ha nem fogadsz szót, elmegyek.
Teodor visszanyelte a választ és leült.

56
 - Csak a székek nem állnak jól itt – mondta Marianne a szoba közepén
forgolódva  úgy eltolódik a berendezés, mint egy nyomorék embernek a válla. Az
asztalt kijjebb húzom, így és most arrébb a székeket. Nem szeretem ezt a nagy
ürességet a középen. Nem jobb így?
- Már megint rendezkedik – gondolta a férfi, mozdulni akart, hogy segítsen,
de csak bólintott rá: – Nagyon kedves vagy, igazad van, így szebb.
- Ezt a garnitúrát legjobb lesz, ha visszaadjuk az apádnak – folytatta
Marianne Teodorral szemben leülve. – Nem gondolod?
- Nem adhatjuk vissza.
- Nem kell neki? Akkor, ha akarod, eladjuk talán. Bár manapság nem sokat
adnak érte. A te heverőd elfér itt a falnál az íróasztal mellett. A könyvszekrényt
meg balról fogjuk állítani.
- Várj csak – tette hozzá aztán a székről felkelve, valamit meg akarok nézni a
másik szobában.
- Mit?
Marianne az ajtónál állt, megtámaszkodott, tenyerével az ajtó lapját
simogatta.
- Valamit. Egyelőre csak terv, az én tervem – mondta és elpirult. Igen –
folytatta pár pillanatnyi nézelődés után – elfér még majd benn egy gyerekágy.
Teodor a homlokát dörgölte a keze fejével.
- A lakás, Marianne… a hangja tompa volt és rekedt.
- Tessék?
- A lakás … Úgy gondolom, kár így elrendezkedni, itt, érted? Itt…
- Miért?
A férfi egy percig hallgatott. Nézte, mint tűnik el Marianne arcának
pirossága, amíg egy szinte érthetetlenül elfehérült arcú asszony állt ott az ajtó
mellett kemény, kegyetlen fénnyel a szemében. Nem bírta ki ezt a tekintetet.
- Felmondtam a lakást. November elsejére garçonlakásba költözöm.
Csak az ajtócsapódást hallotta, egy megszakadt futást az előszobában.
- Marianne! – kiáltotta.
Felugrott, hogy utána szaladjon. A lába beleakadt a hajlított fájú székbe,
amelyet az asszony túlságosan előre húzott. – A fene egye meg – morogta
szitkozódva, mert székkel, szőnyeggel együtt négykézláb csúszott a régi szabonci
vitrinig. Mire a nyitott lakásajtóhoz ért, már csak tompa, apró kopogásokat hallott
a gumiszőnyeggel takart lépcsőfokokon.
- Marianne! – kiáltotta a korlát fölé hajolva. A lépcsők közötti tér túlságosan
keskeny volt. Nem láthatott meg benne semmit.
- Marianne!
A gumiajtó csapódása hallatszott akkor odalenn, mint valami mély kútban,
ahol utolsót csobbant a víz.

57
 IX.

Másnap délután Sckickné telefonált Herczegékhez. Judittal szeretett volna

beszélni, de Judit Leányfalura utazott hétvégi kirándulásra vőlegényével. Béla
vette fel a kagylót.
- Arra akartam kérni Juditot – mondotta Schickné -, hogy jöjjön át egy kicsit
a leányomhoz. Nem tudom, mi történhetett tegnap vele. Olyan rosszkedvű, olyan
levert. Ma be sem mentem az üzletbe. Féltem Marianne-t. Nem tudom, maga
megért-e engem. De attól tartok, hogy Marianne valami ostobaságot csinál. Az én
édes kicsi lányom, aki mindig olyan jókedvű volt, mindig mosolygott. Ez
rettenetes.
Herczeg Béla nyomban felhívta Teodort, az volt az érzése, hogy magyarázatot
vagy megoldást ezen a nyomon kell keresnie. De a készülék üresen berregett,
senki sem jelentkezett a vonal túlsó oldalán.
Szombat volt. Ilyenkor a délutánt Herczeg Béla Évánál szokta tölteni, aki
már közel két éve a szeretője volt. Szombat volt Évának a fogadónapja. Kis
társaság verődött össze ilyenkor a Ferenc rakparton lévő lakásban egy-egy
konyakra, bridzspartira, kilenc óra felé aztán felkerekedtek mindannyian s együtt
mentek el egy Duna-parti kávéházba. Ez a társaság az utóbbi időben Herczeg Béla
barátaiból került ki, akik – tapintatos bejelentés után – hébe-hóba szeretőikkel
együtt is megjelentek, hogy együtt élvezzék a fesztelen társadalmi élet örömeit.
Hidas dr., Láng Bódi voltak a leghűségesebb látogatók, de időnként a vőlegény is
megjelent, Györki Zoltán doktor, ő azonban kellő ízléssel lemondott arról, hogy
nőismerőseit leendő sógora társaságába cipelje fel. És itt volt Miltiadesz is.
Miltiadeszt Herczeg Béláék körébe Györki doktor vezette be pár napra rá,
hogy a fiatal görög Budapestre érkezett. Távoli rokona volt. Györki doktor egyik
nagynénjét egy Bohrmann vette el, aki Miltiadesz apjának testvére. Miltiadesz
Újvidéken született, családi nevén eredetileg Bohrmann-nak hívták, mikor
azonban édesapját szélütés érte és meghalt, az édesanya, aki görög lány volt,
felszámolta férjének szeszáru-nagykereskedését, visszaköltözött a szüleihez
tizenkét éves fiával együtt és lenn Görögországban másodszor is férjhez ment egy
Komandipoulos nevű emberhez, akiről az a hír járja, hogy bazáros.
Herczeg Béla már az első pillanatban nagyon ellenszenvesnek találta
Miltiadeszt. Elismerte, hogy szép fiú, nem túl magas, de kemény izmos válla van,
s fejét kissé mereven tartja, mint a bikák. A haja valószínűtlenül fekete, szinte
kékbe játszó, ovális arca az orr hajlásának ívéből és arányaiból volt összetéve, de
vonásaiban volt valami ridegség, amelyben Herczeg Béla a szellem hiányát érezte
meg. A legfeltűnőbb ezen az olajbarna tónusú arcon a száj volt, a jól kiformált
duzzadt ajak, mindig nevetésre kész, mindig nyitott, talán egy kissé modorosan is,
betanultan, hogy érvényre juttassa a szabályosan egymás mellé zárkózó, jól fejlett
fogak sorát.
- Ha nagyobbra nőtt volna, kitűnő Tarzant lehetett volna belőle faragni –
gondolta Béla és szinte szimatolta a levegőben a két kemény állkapocs közül felé
lökődő hússzagot.

58
 Volt még valami, ami Herczeg Bélát izgatta ezen a fiatalemberen: a duzzadt,
széles nyak, amelynek sörtés bőrén szinte átütött a vér színe.
- Az ember nehezen tudja megállni, hogy úgy lapos tenyérrel egy jó nagyot rá
ne sózzon – fordult meg Béla fejében, valahányszor erre a nyakra nézett, s egy
szeptemberi estén, amikor Miltiadesz fehér ingben ült a teniszpálya melletti kis
padon s Marianne felé hajolva a nyaka megfeszült, Béla hentes módjára képzelte
el, mint is lehetne ebből az izomzatból egy jó tenyérnyit lehasítani. Volt ebben az
elképzelésben valami kannibáli vonás, de egyébként érzékeny természete nem
tiltakozott ellene. Élvezte, mint egy furcsa mámort, amely eltompította dühét.
Mert dühös volt. Féltette Marianne-t. Szerelmi féltés volt ez, bár Béla abban
a viszonyban, amely Marianne-hoz fűzte, nem tudott és nem akart világosan látni.
Alfréd húgát kisfiú korában zöld békának hívta, s ha szerette is ingerkedését, csak
annyi elmosódott nemiség volt a vonzódásában, amellyel egy helyes kis állatot
hajszol vagy cincál az ember. De a zöld béka egyre jobban szőkült és növekedett,
és mikor egyik nyári délelőtt a Schick ebédlőben egy fénykép miatt huzakodva – a
fénykép Éva Mayt ábrázolta bontott hajjal, karcsú macskatesttel – elkapta a leány
derekát, hogy visszarántsa messzire tartott ujjaiból a képet, felcsúszó kezébe
valami puha, meleg dolog akadt, s a tenyere egy pillanatra mozdulatlan maradt,
mintha borzongva és megilletődve tartaná egy mesés madár remegő kis hasát.
Marianne hirtelen ránézett, szeme kerekre nyílt, kérdés volt benne és
megdöbbenés. A fénykép leesett a földre.
A tizenöt éves kamasz akkortájt sokszor szerette volna ezt az édes borzongást
újból megtalálni, de mintha elvágták volna a mozdulatait, nem mert többé
közeledni Marianne testének frissen felfedezett tájaihoz. Csak kamaszos
kielégülésében újította fel ennek az édes borzongásnak emlékét,  nem volt
szüksége többé arra, hogy Éva May képét rakja maga elé. Amikor azonban a
kamasz-szertartásokat a női test kóstolgatása váltotta fel, Marianne varázsa
ellebbent és csak évek múlva tért vissza, Teodor udvarlása idején.
A hír, hogy Teodor és Marianne házasságot kötnek, szíven ütötte Herczeg
Bélát. Talán jobban, mint ahogy ő maga sejtette. Akkor ébredt rá, hogy elviszik
előle ezt a csendes örömet, amelyet Marianne nővé serdülése kiérlelt az ő szívében
is, mint egy titokzatos sugárzás. Gyanított ő egyet-mást a két szerelmes
viszonyáról, de ez féltékenységét nem piszkálta fel, Teodort szívesen odaítélte a
lánynak, szinte érezte, hogy szépségükkel kiérdemelték egymást. Amit ő kért, az
továbbra is az övé maradt, a lány meg nem kötött napjai, amelyekből mindig
jutott neki is egy-egy óra, a hallás és nézés öröme. Szeretett együtt lenni vele, s
talán még jobban szeretett visszagondolni rá és Marianne mozdulatainak és
hangjának emlékét, úgy élvezte, mint egy muzsikát.
A házasság, mint jogi tény döbbentette meg. Érezte, hogy ennek a két
bujkáló szerelmesnek most majd az egész társadalom segítségére lesz, s hogy
nemcsak Marianne kénye és szeszélye fogja őt ezentúl távol tartani, megfosztani
azoktól a testi emanációktól, amelyekből üvegkalitkás szerelme táplálkozott,
hanem az illendőségnek mind azok a falai és bástyái is, amelyekkel a birtokló
emberek közös megegyezéssel vonják körül tulajdonukat.

59
 De a dolgokon változtatni nem mert és nem tudott, Marianne férjhez ment
és Herczeg Béla hirtelen megnövekedett fanyar cinizmussal próbálta megbillent
egyensúlyát helyreállítani. Nem tartozott azokhoz a lelkekhez, akiket szétrág a
zsákutcába futott szenvedély. Csak a szerelmi fáradtság óráiban érezte a meggyűlő
csömört, a céltalanságot és ilyenkor az öngyilkossággal is kacérkodott. De
Marianne házassága idején a kiélés vágya, énjének exaltációja alig vesztett valamit
az erejéből, miközben új síkra tolódott át, a közösség előtt vállalt szerepjátszás
síkjára, ahol Herczeg Béla újból filmkockánként cselekvéssé rakhatta össze
kamaszkorának elfelejtett vagy elképzelt gesztusait. A társadalmi reformátor
pattanásos álma látogatta ekkor újra meg, s talán nem is értette, mi ez a hirtelen
kivirágzás, ez a heves akcióvágy, amellyel az asszonyt, a szerelmet, a másért élést
akarta pótolni.
A leszorított emberekben mindig benne él a megszabadulásnak, a
megváltásnak gondolata. S ez a megváltás nem egyéni, hanem kollektív jellegű.
Megmarunk, megbántunk, félrelökünk másokat, hogy a bennünk meggyűlő
fájdalom megosztott legyen. De a fájdalomnak és elégületlenségnek nem az az
egyetlen szociális megnyilatkozása, hogy másokat is a magunk örvényébe
rántunk.
Amikor a társadalom váza megmozdíthatatlan és merev, a helycserét
választjuk: így indul meg a kóborok és kivándorlók csapata az új élet felé. De a
szociális váz megroppanása idején ez a helycsere tisztán szellemi természetű. A
forradalom is belső utazás, a keretlebontás is az, megindulás, hogy az időbeli
újban, amely a térbeli újat helyettesíti, megalkossuk azt az elképzelt világot,
amelyben apró tragédiánkról elfeledkezhetünk.

***

Az előszoba, amelynek ajtaját Herczeg Béla a zsebéből előhúzott kulccsal

nyitotta ki, keskeny volt és hosszúkás, mint egy oldalt fektetett gyufásdoboz. A
fogason egy ismeretlen női raglán lógott meg egy L. B. monogramos férfi felöltő.
- Biztosan Bódi van itt – gondolta Béla. – De a nő vajon ki lehet?
Az ajtó mögül heves csaholás, ugrálás, kaparás hallatszott. Éva drótszőrű
foxija köszöntötte látatlanul második számú gazdáját.
Béla levetette a kabátját, zakója hátra csúszott, lesimította jegyzetekkel
kitömött zsebét s aztán közömbös arccal, amelyen túltengett az erőltetett
unottság, egyet koppantva belépett a szobába.
- Pszt, Csibész, leg dich – szólt Béla a feléje ugrándozó kutyára, - in die Ecke
– s a markában tartott kockacukrot a cserépkályha mellé a sarokba dobta.
A kutya apró vakkantásokkal engedelmeskedett.
Az ismeretlen nő Évával szemben ült. Egészen fiatal leány, tizenhét vagy
tizennyolc évesnek ha látszott. S amint Béla hozzájuk lépett, hogy Évát üdvözölje,
hirtelen felállt, mintha nyomban elfutni szándékoznék, aztán egy lépést téve egy
helyben maradt s nyugtalanul szorongatta a két kezét.

60
 Béla meghajolt előtte.
- Megengedi, drágám – szólt Éva mosolyogva.
- Margit – bökte ki rekedten az ismeretlen. Az arca csaknem rákvörös lett. A
szeme mintegy bűvöletben hol Bélára, hol Évára meredt, s ahogy váltogatta a két
ember között a tekintetét, a feje gépszerű mozgással rángott jobbra-balra. Nem
nyújtott kezet.
Herczeg Béla idegenkedve nézte, aztán felhúzott szemöldökkel fordult Láng
Bódihoz. A fiú egy feltekercselt színházi újságot nyomogatott a balkezében.
- Öregem – mondta Bódi jó hangosan – hiába vártunk tegnap rád a
fürdőben. Mi dolog ez?
- Egy vámügyet kellett elintéznem. Négy óra felé mentem csak haza.
- Szóval néha dolgozunk, dolgozunk.
- Ha neked csak ez a munka. Mondd, ki ez a nő? – tette hozzá halkan.
- Egy kedves ismerősöm. Úrilány. Te, igazán úrilány.
- Látszik rajta.
- Nagyon jó családból való. Előkelő úr a papája, de képzeld, nem hagyott
élni, minden áron fel akart jönne ide. Hogy meg akar ismerni egy olyan nőt, olyan
nőt, tudod, szóval művésznőt.
- Értem.
- De nem haragszol?
- Hát nézze ki a két szemét! Voltaképpen miért is lenne más? Ilyenek
vagyunk mi majdnem mindannyian. A kockázatot, az úgynevezett bűnt másokban
szeretjük, mert gyávák vagyunk reá. Milyen érdekes, a múltkor gondoltam éppen
erre. Az egész polgári regényirodalom, a detektív históriák még a polgárok
forradalmi ideológiája. Játék mások bőrére.
- Mondd csak – folytatta hangosabban – nem tudod, mi van Kerémivel?
- Tegnap láttam. Az apjával a Körúton.
- Az apjával? Hát összebékültek?
- Lehet. Biztosan. Miért?
Herczeg Béla a szája szélét harapdálta.
- Beszélni akartam vele. De hiába hívtam fel.
- Mondd csak, Teodor papája nincs benne, ebben a kaszáskeresztes ügyben?
- Fogalmam sincs. Nagy ébredő az öreg, annyit tudok csak róla. Őszintén
szólva Teodorral sincs mindig tisztában az ember.
Láng Bódi nevetett:
- Azt mondják, hogy zsidó feleség mellett nőnek meg a legnagyobb
antiszemiták. Híres példákat idézni fölösleges.
- Nem mondom éppen, hogy Teodor antiszemita volna. Csak éppen nem
tudja kivonni magát bizonyos befolyások alól.
- Csoda ez? Nem, öregem, én magam is éreztem, amikor Németországban
voltam, milyen nehéz az embernek a régi énjét megtartani. Az új mindig csábít s
mindez olyan új, szőke, pirospozsgás és fiatal.
- A Láng úgy látszik mégsem Flamme-t jelent. „a” betűvel kell magyarra
fordítani.
Éva felfigyelt.

61
 - Csak nem a származásról beszéltek már megint? Két ember és máris
fajokról kezd vitatkozni!
- Nem vitatkozunk – tiltakozott Bódi – magukat hagytuk csak nyugodtan
beszélgetni. Széll Józsi bácsi belügyminiszterünk különben is valami nagy
nyilatkozatot tartogat a szélsőjobboldal ügyében. Én a kormányzatra bízom
magam.
- Akkor meg bridzsezhetnénk – szólt Éva és a kis biedermeier komód
tetejéről leemelt egy virágos lakkdobozt.
Csöngettek. Csibész vakkantva az ajtóhoz futott.
- Maradj csak, Béla, majd én – Éva kiment.
- Ki lehet az? – találgatta Bódi. – Talán Teodor?
- Nem, nem, Teodor nem szokott feljönni. Szt, Csibész, fogd be a szád.
Elhallgattak az ajtó felé figyeltek.
- Ez Bohrmann – szólt Herczeg Béla, érezte, hogy megdobban a szíve – a
Bohrmann Miltiades. Ismeri?- kérdezte Margit felé fordulva.
A lány megrázta a fejét.
- Nem. Milyen szép neve van.
- Meghiszem azt. Görög, de igazából. Csak éppen azok a csigás hajfürtök
hiányoznak két oldalt, különben szobor is lehetne.
- Pajesz?
- Nem. Milyen kedvesen mondja, nem pajesz az. Rendszerint gipszből van
manapság.
Kissé lármásan jöttek be mind a ketten. Csibész újból ugatott, morgott,
szürke pofaszakálla remegett. Nehezen akart megnyugodni. Sok Á, Á meg
hajlongás meg üdvözlés után Miltiades leült, megdörgölte kipirult, barna arcát.
- Ronda szél van. Jólesik nekem itt bent egy kis meleg. Játszanak?
- Éppen akartunk, - szólt Béla a lapokat egymásra nyomva – Ön is?
- Köszönöm, nem. Csak ne hagyják magukat zavarni, úgyis megyek.
- Na csak nem?
- De igen. Voltaképpen jöttem búcsúzni. Jövő héten utazom.
- Ugyan – szólt Éva megcsillanó szemmel – már a jövő héten, és hová?
- Hát haza – felelt rá Láng Bódi színlelt lelkesedéssel. – Wo die Zitronen
blühen. Griechenland, Italien. Mindegy. Mutterland der klassischen Künste und
der Ziegenhirten. Dahin, dahin, oh Margit.
- Nem haza, - szólt Miltiades gúnyosan, - egyelőre Belgrádba.
- Azt hittem pedig Miltiades, hogy az esküvőig itt marad.
- Esküvő, - csodálkozott Miltiades. A fejét hátraszegte, kivillantak a fogai.
- Ugyan ne tettesse magát, makacskodott Éva. – Mindenki tudja, hogy maga
és a kis Schick Marianne.
Herczeg Béla nyelt egyet. A mutatóujja furcsán remegni kezdett. Most már
csak Miltiadészt nézte mereven.
- Á, egy kis flört, Istenem. Mindjárt annyit beszélnek, nem is értem. Esküvő?
– megrázta a fejét. – Hogy is gondolja kedves Éva?
- Nem rossz parti – jegyezte meg Láng Bódi – és kevés vesződség. Die
eingeweihte Frau.

62
 Miltiades nevetett. A szájával cuppantott egyet.
- Na, majd ha ott tartunk. Persze egy szép kis nő, az igaz. Egy jó kis forma,
(két kezével utánozta az asszony alakját) és csókolni is tudja, hogy az embernek
fáj a szája.
Egy csomó kártya vágódott az arcába, a lapok szétrepültek. Herczeg Béla
falfehér arccal állt az asztal mellett.
A görög felugrott a székből.
- Sind Sie verrückt, verrückt, verrückt? – hebegte elképedve, az arcához
kapott, ahol a lapok éles széle a szeme alatt kissé felsértette a bőrt. S ahogy a
serkenő vért meglátta elmázolódva a ujjhegyén – toller Hund, toller Hund, Sie –
kiáltotta és az öklével feléje vágott.
Herczeg Béla bénult mozdulatlansággal várta be az ütést, amely az állán érte
volna, de Láng Bódi közbenyúlt és a görög ökle csak a vállát találta el.
- Uraim, uraim! – hadarta Láng Bódi. – Béla, Béla, megőrültél? – visította
Éva, Csibész megfeszült lábakkal veszett ugatásba kezdett, míg Margit egy
elbűvöltnek fakó arcával ült a helyén, a szeme fényes lett az izgalomtól.
Miltiades megigazította a kabátját, hirtelen a farzsebéhez nyúlt, aztán
legyintett egyet, szétborzolt, kékes haját hátrasimítva maghajolt Éva előtt.
Láng Bódi Margitot fogta karon, és szinte surranva tűntek el a távozó után.
Éva becsapta az ajtót. Magából kikelve ment Herczeg Bélához vissza, aki
leült a székre és a homlokát simogatta.
- Megőrültél – kiáltotta megint. – Megőrültél, megőrültél – ismételgette,
mintha nem tudna a szótól szabadulni.
Elkapta férfi csuklóját, megrázta. – Hallod, mért nem beszélsz?
- Hagyj, mondta Herczeg Béla rekedten, hagyj békén.
Éva egy rúgással a sarokba küldte az asztallábnál ugató kutyát, aztán tovább
futkosott, szűk ívben kerülgetve a négy kis klubfotelt.
- Persze, ismerlek, persze, ez vagy te, a híres, a nép barátja, ha engem
bántottak volna meg, lenyelted volna azt is, mindent lenyelsz, de az a másik, az a,
az a Marianne: csak húzogasd az orrod a kezeddel, a nagy orrodat a kezeddel,
most már tudom, hogy állunk, te, te, most már tudom, ki kell neked. Oh elég lett
volna az orrodat látnom, tudom, ki a szentség, a ne nyúlj hozzám szentség, a
nyálad utána csorog, a piszkos nyálad a fajtád után.
Herczeg Béla felállt, megindult az ajtó felé.
- Most meg elmégy, ugye? Menj csak, menj nagy bajnok, nagy becsületvédő,
menj hozzá, Marianne-hoz. Most már megtanítottalak egyre másra, amilyen
mulya voltál azelőtt, még tán a bugyogójához sem ereszt.
Herczeg Béla kabáttal a vállán megállt a küszöbön.
- Csak azt akarom még mondani, igen, hogy a, hogy a lakása csak november
elsejéig van kifizetve.
Lassan húzta be maga után a kilincset, s ahogy ment lefelé a lépcsőn, valami
nagyon-nagyon messzi mozgást érzett a lelkében, mozgást, amely lassan értelmet
kap és megszabályozódik, mint amikor egy kisiklott kocsit újból sínekre raknak.

63
 X.

- Kiadtam, ami a begyemben volt – gondolta Éve az összezördülés után –

végre megmondtam a magamét! A gépszíj elkapott. No, nem baj. Vagyok én olyan
vagány gyerek, hogy nem sírom össze magam egy ilyen fonnyadt paprika miatt.
Fütyörészve járkált a szobában, néha szavakat motyogott, - he, a ronda – s az
egyik kispárnát a karosszékből felragadva dühösen hajította a szoba sarkába.
Aztán, mintha egyszerre eltört volna benne valami, leült a rekamiéra, ruhája
alá húzta a lábát, maga elé bámult. Szemközt a falon Don Juan-kép lógott,
pompás combú férfi, akihez kétségbeesett forrósággal egy karcsú asszony tapadt.
Sokáig tartott, amíg a bosszúság és harag ködén keresztül a képet észrevette.
Vonalat, formát nem látott most a két alakban, csak azt érezte meg, ami bennük
szimbólumszerű, az íjként megfeszülő szenvedélyt és az elsodort pihét.
- A nyamvadt Béla – jutott eszébe hirtelen és újra kirajzolódott előtte
szeretőjének epésen sárga arca, az ideges hörcsög-mozdulat, amint a kártyák
röpülni kezdtek szanaszét.
Ó, persze, ha Béla nem más nő miatt tette volna ezt, most megbocsájtana
neki, most együtt beszélnék meg, hogy is tátotta el a száját az elképedt görög, s
vastag nyelve hogyan hebegte a német szavakat.
- Édes kis kölköm, édes kis hülyém – ezt mondaná neki, - jaj, csak nem
fogtok párbajozni!
De így! Nem sajnálja őt, nem sajnálja a görögöt sem, öljék meg egymást – és
szinte látja is, miként döfik a kardot markolatig egymás mellébe. Mitiadesz
súlyosabb teste a hátracsukló Bélára zuhan, mint a régi törökverő csataképeken.
A kanmacskának vége lesz. Nem baj! A főorvosnak is vége lett, annak a
másik szájas alaknak, aki pirulákat szedett be előtte utána, hogy a szerelemtől
nyögdécselni tudjon. Vége lett és jött az új, aki semmivel sem volt különb, mint a
régi.
- A férfiak egyformán dögök – sóhajtott Éva.
Ha talán ez a Don Juan nem volna mese, akkor, akkor talán megérné! Ha
leválna a képről, és elébe jönne így szenvedélyt hozva, a felejthetetlen órát, kard
csörrenne az oldalán vagy fürdőtrikóban jönne mosolyogva s vállán átvetve egy
törülköző. Azelőtt! Azelőtt nem így képzelte Don Juant, a lényeges akkor az volt,
hogy briliáns gyűrűket cserélgethessen az ujján, s vacsorára felvehesse a platina
róka keppet. De prém és ékszer éppúgy lefoszlik, mint a kamaszlány hódító álma:
Mint egy királynő lépkedett, a legtehetségesebb én vagyok, az élet az enyém,
minden az enyém! Hol ez az élet? Ez a minden? Gyaluforgács a szakadt ruhájú
kislány ragacsos tenyerén.
S ahogy ez a gyerekkori emlék apjának Tűzoltó utcai asztalosműhelyéből,
mint egész sorsának jelképe lelkében felkapaszkodott, úgy érezte, hogy a mai
estén életének legválságosabb óráit éli át, szó nélkül és gondolat nélkül zuhant
bele a holdtalan jeges vízbe, amelyet tudósabb agyvelők a céltalanságára ébredt
lélek depressziójának neveznek.

64
 A villany égett tovább is a kis szobában, a szél a Duna felől meg-megzúgott
az ablakrészeken, Csibész halkan vakkantva felemelte a fejét ilyenkor, aztán
visszabújt a szőnyegére. Éva féloldalt dőlve feküdt a díványon, s mikor éjfél felé
szőkepihés karjáról lenyalta a könnyeit, le nem vetkőzött, le sem oltotta a lámpát,
csak fázós combját csavarta be egy rózsaszínű plédbe s bódult álommal aludt
reggelig.
Másnap, a napfényes októbervégi vasárnapon egy órát a megszokott Duna
parti sétájának szánt, megebédelt Csibésszel együtt az Irányi utcai étkezőben, s
mert eszébe jutott a közelgő november elseje, a kutyát a házmesternél hagyta s
kiment a rákoskeresztúri temetőbe.
- Látod, édesapám – szólott magában, amint a felgazosodott sír előtt megállt
s a füvet kesztyűs kézzel félrekaparva egy krizantémcsokrot nyomkodott a kereszt
tövébe – látod, édesapám – és hirtelen összeszedte az életét, sűrítve,
szétbontatlanul, az első nagy zokogást a Kálvária téri padon, a végtelen hosszú
lépcsősort, amikor utoljára jött le Körösi Imre lakásából. A szeme száraz volt és
égett, s az emeletfordulóknak nem szakadt vége sohasem, a törött nyakú
firnájszos üveget, amely a konyhában állt a tűzhely lábánál, ő kölni szagot
árasztva lépett be, kifulladva, s az apja fehérre vált arcát látta a párnán, mindjárt
jönnek a mentők, gyomorvérzése van, milyen gyönyörűen szavaltál, Évácskám,
kis lányom, nem, ez a felmart, göcsörtös bőrű kéz nem fogja megsimogatni többé
sohasem.
Elérzékenyült. S talán, hogy a könnyeit kikerülje, egy miatyánkba kapott
bele, monoton motyogta az imát s szeme jobbra-balra járt, nézte a hajlongó, gazt
gyomláló, cserepet dömködő, drótot csavargató embereket, akik kövek és
keresztek között végzik el a hálás emlékezésnek szertartásait.
Imádságának végére ért, érezte, hogy megkönnyebbült a lelke és amint
kiment a temetőből a hosszú-hosszú fasoron, egyik régi álmát dédelgette tovább:
lovon üget majd a jegenyék között egy széles ablakú csendes ház felől s ott vár reá
egy édes szerelmes alkonyat.
Este kezdte csak nyugtalanítani, hogy Béla egész nap nem telefonált.
Gyűlölete, amely hirtelen fellobbant a Miltiadesz-jelenet után, féltékenysége, hogy
a szerelmes hímet a kis vetélytársnő számára is elpusztítsa, eljátszott ugyan Béla
halálának gondolatával, el is fogadta, hogy ezzel mindennek vége van, de amikor
ez a szenvedélyes harag elapadt a lelkében, sohasem gondolt arra komolyan, hogy
Béla nem fog visszatérni többé. Sokkal többre értékelte magát, sokkal hiúbb volt,
mintsem hogy elhitte volna, hogy ez a szakítás így és ilyen formában végleges.
- Valami baj érhette Bélát – gondolta éppen ezért - egy Harsányi-regénnyel
az ölében s szeme egyre sűrűbben pillantott fel a könyvből a telefonkészülékre,
amelyet maga mellé húzott a kis asztalon.
Kard és pisztoly jutott megint az eszébe s valami elmosódott ismeret a
huszonnégy órán belül megejtendő elégtételadásról, de egy halvány remény is
felvillant benne, hogy ma vasárnap van, és ilyenkor talán a párbajozás is szünetel.
Mikor még délután a temetőből hazaérkezett, azzal a szándékkal járkált a
szobában, hogy ha Béla a szokott időben telefonál, egyszerűen leteszi a kagylót,

65
ohó, nem megy ilyen könnyen a békülés, most meg a keze már a készülék után
nyúl, hogy feltárcsázza a Herczeg-lakást.
- Marianne! – abban a pillanatban, hogy ujját a tárcsalyukba tette, ez a név
kiváltotta benne az ellenkezést: a közeledő mozdulatot nem ő akarta elsőnek
megtenni. Megint benne bujkált a gyűlölet.
Visszagondolt az augusztusvégi délutánra, amikor – közel két éve – vagy
több talán? – először látta Marianne-t a Palatinus strandon, kétrészes piros
mintájú fürdőruha volt rajta, messziről látta – ők a homokban hevertek – a Béla
szólt neki: Ni, ott megy Keréminé. Éva jól szemügyre vette a nő egész alakját, -
kissé túl sovány lányos testével úgy libbent a megtermett férfi mellett, mint egy
kolibri-tollpihe. Elsodort pihe.
Éva visszahúzta az ujját a telefonról. S mintha villámszerű megismerés
hajtaná, a képre nézett ott fönn a falon, Don Juanra nézett, a pompás combú
férfira s a hajlott orrú arcnak merész rajzában egyszerre csak Béla barátját
ismerte fel.
- Teodor – súgta elálmélkodva, s hitetlenül rázta meg a fejét.

***

Kedd délután Kerémi lakásán megszólalt a telefon. Teodor éppen a

karosszékben ült, támlán átvetett lábbal. Olvasott, de gondolatai el-elkalandoztak
a félig figyelt szavak között.
Azóta, hogy Marianne után becsapódott a kapu lenn a lépcsőházban, különös
íze lett a magánynak, olyasmi, mint egy árvaság. Nem ugyanazon feltételek között
szakadt le lelke most Marianne-ról, mint amikor annak idején a feleségét, a régi
otthonát hagyta el. Akkor nem volt ez a bizonytalanság a lelkében, ez az üres,
kesernyés öröm. Mert harcoltak egymással és szemben álltak; a harc meggyűjtötte
benne a szabadulásnak vágyát, nem érezte, hogy mit veszít, hogy mi válik le róla,
az egész ember lépett ki abból a lakásból, amelyet kényszernek és börtönnek
érzett, és amikor a rakodó munkásokkal ebben a két szobában rendezgette a
bútorait, az egész ember elszántságával akart új életének otthont teremteni. De
most ezt az otthont, ezt a két szobát megmérgezte valami.
- A démoni nőstény vágyának szétfreccsenése, gondolta és önmagán
gúnyolódva nevetett – talán megkereshetném a parkettán a foltokat, amelyekből
szétillan a fojtogató gáz. – És ahogy az ajtóra nézett, eszébe jutott Marianne
falfehér arca. Elszégyellte magát.
A gyerekágy! A szívnek másodhajtása, a sarjú szerelem, s egyszerre
termékenységre vágyik. Nem egy kinyílt meddő virágot dobott el magától,
amelynek kelyhébe már az unalomig beleszagolt, egy rügyet dobott el, amely most
akart kibontakozni. Reményt, amelybe az asszony szeszélye beleszőtte az ő
énjének egy darabját. Önmagát taposta el.
- Utána menni! Utána megyek és visszahozom. Mindent megmagyarázok
neked, Marianne.

66
 De ez a szándék csak a fejében kavargott. Túlságosan nehéz súlyok voltak
benne, nem tudott mozdulni.
- Jobb így – súgta ezután csendesebb órákon a másik énje – jobb így. Nem te
döntöttél. Vége szakadt. Mit is kerestél mást? Flörtöt a régi asszonyoddal?
Tehetsz te arról, hogy egyszerre olyan komolyan vette ezt a játékot és az életét
tette fel rá meg a megsejtett gyermekét?
- De nem flörtöt kerestem. Az ördög vigye el, mennyi minden összeszövődik
itt. Marianne-t kellett volna visszatartanom, hogy házasságot ne kössön a
göröggel. Ennyit kívántak tőlem férji felelősségem jegyében. Visszatartani, de
nem az én életem és szabadságom árán. És az a másik, az az ostoba gondolat. A
fene egye meg Bélát.
- A Béla nem mondta, Béla nem mondott semmit. Nem akarok kényszerből
cselekedni. Még akkor sem, ha bennem van az a valami, ami kényszerít. Kétszínű
játékot folytattam, ez igaz s ezért vagyok most nyugtalan, meghasonlott.
Meghasadt. Van bennem valami, ami elvi állásfoglalásra kényszerítene, és azt
mondaná, te Kerémi, te európai, hibát követtél el, amikor nem vetted észre
elválásod igazi indítékát. Ezt a hibát jóvá tehetted volna, de nem volt bátorságod,
hogy döntsél saját magad.
- És ha Marianne itt maradt volna? Ült volna le! Találtak volna egy másik
szobát talán, ahová befér még egy gyerekágy. Egy vastag fülű Schick gyerekkel. Ni,
egészen olyan, mint a nagyapa!
- Amikor a porcelánváza már a földön csörömpöl, nem érdemes utána
nyúlni. Megvolt. Így volt, így kellett történnie.
- Ha Marianne-ban nem volna zsidóvér, nem lenne problémám, hogy mit
csináljak. Eszembe sem jutott volna, hogy újra szőjem a dolgokat. És csak azért
kellene kínlódnom most, mert nem bizonyítottam be, hogy egy gondolat
igazságához ragaszkodom, hogy nem vagyok következetes? Nem akarok szent
lenni, se példakép. Nem akarom feláldozni magam elvekért. Ki tudja, helyes-e ez
az elv? Az ösztön erősebb, mint a gondolat. Az ösztönöm szerint cselekszem, -
gondolta aztán felugorva – még ha azt is mondják rólam, hogy számító vagyok,
megalkuvó.
De mintha ezt a szakadást, amely most nemcsak a nőtől, hanem énjének egy
darabjától választotta el, a vérség szálaival kellene befoltoznia, másnap már az
apját kereste fel. Bérelt szobája volt az öregnek az egyik körúti szállodában.
- Na Kerémi úr, örvendek, hogy végre abból a kalmár wirtschaftból
kiszabadult – hallotta Krisztich Imre szavait, amelyek az eltöredezett, dohánytól
sárgult fogak közül jóindulatú gúnnyal peregtek ki, és látta a beesett,
keményvágású arcon a régi férfiszépség nyomait, ellágyulva látta, s talán valami
ösztön azt is súgta benne, hogy ez az apai érintés a vállán visszaadhatja lelkének
gyerekkori megbontatlanságát.
Most azonban nem gondolhat megint az öreg Krisztich kölnivizes, fakó
bőrére. A telefon berreg, türelmetlenül. Unott arccal nyújtja ki végre karját a
kagyló után. A következő pillanatban Éva hangja önti el, bugyborékoló, hosszú
szóáradat.

67
 - Ne haragudjék, hogy zavarom. Nem tudom, mi van Bélával. Már szombat
óta. Tudja, hogy Béla és a görög, a Mitiadesz összeverekedtek? Igen,
összeverekedtek. Nálam. Egy kicsit maga miatt, meg maga helyett, úgy gondolom.
Azóta Béla nem jelentkezik. Félek, hogy párbajoztak. Hogy Bélának valami baja
lett. - Tudja, én is összevesztem Bélával ugyanakkor. Igen, megesik (nevetett).
Nem adtam neki igazat. Ez nem viselkedés. Kérem, nézzen utána, hogy mi van
vele. Tegye meg. Én már odatelefonáltam. Na, ma délben. Az Öreggel beszéltem.
Egyszerűen azt mondta, Béla elutazott és letette a kagylót. Ha megtud valami,
vagy ott, vagy talán Bóditól, mert ő is ott volt akkor, kérem, telefonálja meg
nekem. Megteszi?
Teodort felvillanyozta a hír. Béla, a kis Béluci verekedett. És kivel? Az
ismeretlen Miltiadesszel, a nagy göröggel. És éppen őmiatta, Teodor miatt. Talán
valami rágalmazást terjesztett róla a lovagiatlan vetélytárs, szemtelen megjegyzést
tett, de kis barátja résen állt. Hálásan gondolt most reá és ez a hála okozta, hogy
nem mosolygott.
Elhatározta, hogy felmegy Herczegékhez. Bélát csakugyan nem találta
otthon. Judithoz vezette be a szobalány.
- Bélával szerettem volna beszélni. Hallottam, hogy valami fontos
megbeszélni valója van velem. De csak most jutottam hozzá, hogy felkeressem.
- A bátyám elutazott – mondta Judit – elutazott még tegnap délben.
- Elutazott? Miért?
- Üzleti ügyben. Papának lett volna elintézni valója Bécsben. És ő
vállalkozott rá, hogy helyette elmegy.
- Érdekes.
- Igen, apa is azt mondja, megkomolyodik ez a Béla, érdekelni kezdi az üzlet,
lassan megkomolyodik.
- Nézze, Judit, most őszinte feleletet kérek: nem történt Bélával szombat óta
valami, valami rendkívüli?
Judit elsápadt.
- Gondolja, hogy a rendőrség?
- Rendőrség?
- Igen, ismeri Bélát, milyen radikális.
- Nem, egyáltalán nem ilyesmiről van szó.
- Hát?
- Valami szóváltás miatt. Társaságban. De, kérem, ne mondja senkinek, hogy
ilyesmit kérdeztem magától. Nem akarok indiszkrét lenni. Lehet az is, hogy
pletyka az egész. Szóval nem vett észre rajta semmit?
- Nem, olyan volt, mint máskor. Talán a hangulata még egy fokkal jobb is.
- Igazán? Na ennek örülök. A végén egészen jókedvű, rendes fiú lesz belőle.
Méltó magához.
- Maga milyen semmiségekkel tud bókolni, Dóri. Elárulhatom, hogy azok a
semmiségek a leghatásosabbak. Sokszor gondoltam rá, magának a lényében van
valami, régebben az ilyen típusú embert charmeurnek hívták.
- Béla nem ilyen kedves, ő más nevet osztott ki nekem.

68
 - Béla a tudományos terminológiát szereti, nem a társadalmit. És egyébként
mi van magával? Állás?
Teodor a fejét rázta.
- Simon. Még eddig.
- Azt hittem pedig, a múltkori autótúra jobban sikerül.
- Melyik?
- Mikor hazavitte Marianne-t. Nem kísérte fel ugye? Ruhát cserélni.
Hallgatva egymás szemébe néztek.
- Ó, kamasz; – nevetett a lány – hogyan csinálja, hogy ilyen kamaszosan tud
elpirulni. Tetteti?
- Teodor felemelte az ujját.
- Judit, – szólt tréfás fenyegetéssel – Judit.
- Hát nem voltam szótartó barát? Most említem először és akkor is magának.
Na, menjen, menjen, nem szeretem, ha így néznek rám.
Odalenn, a kocsijába ülve Teodor töprengeni kezdett, hogy mit csináljon. A
másik szereplőnél is folytathatná a nyomozást, az ismeretlen görögnél a
Vadászkürt szállodában, a címre még Marianne szavaiból emlékezett, de
ostobaság lenne egy ismeretlen emberhez beállítani. Inkább Láng Bódit kell
megtalálnia. Félhat volt.
Egy telefonfülkéhez hajtott, feltárcsázta a Láng nyomdát. Bódi még az
irodában tartózkodott, megígérte, hogy ott bevárja.
- Hallom, hogy valami afférja volt Bélának. Éva telefonálta meg.
- Ó, csinos kis affér – nevetett Bódi.
- Igaz, hogy miattam?
- Miattad? Á dehogy.
- Éva mondta.
- Nem temiattad, Marianne miatt.
- Teodor megfogta barátja kezét.
- Apafej, most légy egy kicsit komoly. Mindent meg akarok tudni, mi történt?
- Hát kicsit összekaptak. Az a görög, akit én Shakespeare-rel szólva csak
nősző baromnak szeretnék nevezni, valami buta megjegyzést tett Marianne-ra.
Béla elsápadt, mint a halál s egy csomag kártyát az arcába vágott.
- Mit mondott Marianne-ról?
- Mit tudom én már. Valami hülyeséget.
- Sértőt?
- Dehogy sértőt. Inkább hízelgőt. Valami pajzánkodást.
- És?
- A görög az arcába akart ütni, én megnyomtam egy kicsit, a vállát találta el.
- És lett belőle lovagias ügy?
- Lovagias ügy? Muszáj nevetnem. A görög volt a sértett, beszéltem aztán
vele. Azt mondta, hogy ő visszaütött, elégtételt vett magának. Kijelentette, hogy
elvből úgysem párbajozik.
- Na, szólt Teodor felemelkedve – én majd kikérdezem azt a csibészt.
- Csak nem akarsz Belgrádba utána menni?
- Hogy-hogy Belgrádba?

69
 - Elutazott még tegnap.
- Mi a fene! Azt tudod, hogy Béla is elutazott?
- Igen, s talán méltóztatol tudni, hogy Marianne után.
- Nem. Úgy tudom, üzleti ügyben ment Bécsbe. Judit mondta.
- Az lehet. Mert Béla még azt mondta nekem tegnap délelőtt, hogy Marianne
az anyjával együtt a Tátrába utazik.
- Szóval az egész város kiürül s az öreg Teodor, a jó öreg a szemétdombon
egyedül marad.
- Na vagyunk mi még itt kakasok – szólt Bódi nevetve – és tyúk is akad.
- Erről jut eszembe, hogy ez a Béla miért nem szólt Évának semmit sem. A
szegény lány már az életéért aggódott a párbaj miatt.
- A bajnok életéért? Mi? Nagyon jó. Ismered Bélát. Biztosan jó ürügyet talált,
hogy dobja a nőt. Tudod, milyen suttyomban fúró alak. Már régóta le akarta rázni
magáról, mondta nekem. Azt hiszem, megbocsájtod, de csak a vak nem látta, hogy
Marianne után eszi a szájpenész. Most megindult a hős és a bajnok díja a hölgy
keze lesz. Örülj neki, Dórikám. Az asszony nem káposzta, hogy felmelegítve jobb
ízű legyen. Ha eddig nem tudtatok kijönni, most meg – pláne manapság – még
kevésbé.

***

Csibész dühös ugatása már kihallatszott, amikor Teodor a felvonóból

kiszállt. Láng Bóditól jövet maga is úgy gondolta, hogy hazamegy és telefonon
számol be a lánynak. De a Margit hídnál lekanyarodott a Fő utca felé, s pár perc
múlva a Ferenc rakparton állt meg a kocsijával.
Éva csak kis résre nyitotta ki az ajtót, térdével nyomta vissza a csaholó
kutyát.
- Ó, maga az? Feljött? Személyesen? Csak nincs valami baj?
De Teodor mosolygása megnyugtatta.
- Bocsásson meg, hogy így fogadom – szólt Éva a férfit bebocsátva – nem
számítottam senkire.
- Ugyan, Évácska, sose zavartassa magát, nagyon szép ez a pongyola.
Leültek.
- Gondoltam, erre járok, feljövök magam. Béla egészséges, nincs semmi baja.
- Párbajoztak?
- Nézze, mesélhetnék én magának egy szép kis történetet, Béláról vagy
Mitiadeszről, melyik legyen a hős? De igazság az, hogy nem párbajoztak,  Láng
Bódi szerint, családilag intézték el az ügyet. Mindegyik kapott egyet. Mezei
módra.
- Istenem, csakhogy nem csináltak semmi butaságot. Gyújtson rá. Bélával
nem beszélt?
- Nem, Béla csakugyan elutazott.
- Elutazott?

70
 Teodor a lánynak telt, hamvas arcát túlságosan sápadtnak látta.
- Nagyon bántja? – kérdezte halkan, részvevően.
Éva a keze fejével végigsimította a szemét. A vonásai megkeményültek.
- Nem! – mondta határozottan – Nem! Én adtam ki az útját.
- Látja, nem tudom igaza volt-e ebben. Béla alapjában véve nem rossz fiú.
Védje csak, Dóri. Ez szép magától. A barátja. De nekem elegem volt belőle.
Testtel, lélekkel kiszolgálni: Szerettem, Istenem, eltűrtem, de nem szerettem, mit
tudja azt maga, asszonysors ez, s azért, mert nem volt papiros meg írás közöttünk,
én sem vagyok hitványabb, mint annyi asszony.
Az arca kipirult a felindulástól. Teodor valami csillapító bölcs mondást
keresett:
- Egyformán jók, meg egyformán hitványak vagyunk.
- No, ezt ne mondja, ez nem vigasztal engem, mert én mindig jobb szeretnék
lenni, jobb és más és akkor minden reményem elveszíteném.
- Micsoda lelki igényesség! – gondolta gúnyosan Teodor, szinte szemlesütve
jegyezte meg:
- És Béla mellett jobbá tudott lenni?
- Jobbá? Nem, még nem, mert önző volt, eszköz voltam neki, a szíve nem
volt velem, látja, most, hogy azt mondtam neki: elmehet, most az után fut –
Teodorra nézett – most fut a másik után.
- Megértem Bélát – mondta halkan a férfi – megértem, ha már magára való
tekintettel nem is helyeslem őt. Sokan nem tudjuk az utunkat, Éva, keresünk, és
kerülőt teszünk. És akkor egyszerre csak hívást hall az ember, és megindul,
átlábol akármin is a hívás, az új út után. Maga is tudja, ezek a csatangolók
egyáltalán nem boldog emberek. Ezért, aki csak teheti, visszatér.
- Maga sem tért vissza, Teodor.
A férfi nevetve szívta a cigarettáját.
- No lám, most szavamon fog. De azért egyet jegyezzen meg: a bölcs
mondásokat nem azért mondjuk, mert igazak, hanem mert szépek és néha talán
vigasztalók.
- Milyen flegma ember maga – szólt Éva. Elpirult, Bélára gondolt, aki mindig
gyomlálgatta a beszédéből ezt a kifejezést. Zavartan igazgatta a haját, s a pongyola
hasított ujja alól fehér, szőkés hónalja kiviláglott.
A hívást én is hallom – mondta Teodor a cigarettafüstön át a lányra nézve. –
Kérdés, hogy járható-e az út.
Éva visszahajtotta a pongyola ujját.
- Nem értem magát.
- Mindegy az, Éva. – Teodor felállt. – Fontos, hogy ne búsuljon az eset miatt.
Nem érdemes.
Csibész dühös ugatással nézte a mozgó idegent.
- Sarokba! – kiáltotta Éva felugorva – leg dich, no nézd csak. Már megy?
- Menjek?
- Ha ráér és nem untatom?
- Tudja, mit akart ezzel a kérdéssel? Mindig gyönyörűség magával lennem –
én ezt felelem. Jó?

71
 - Csinos lakása van – szólt aztán a szobában körülnézve.
- Sohasem jött ide azelőtt, pedig Béla barátai …
- Nem akartam zavarni senkit.
- Értem.
- Ha érti, akkor megértjük egymást. Ni, a Don Juan kép.
- Kedvenc képem. Negyven pengő volt. Keret nélkül. Rézkarc. Én vettem.
- Ismerem. Egyik példánya hosszú ideig volt az Egyetem utcában.
- Nem is olyan rég rájöttem valamire. Tudja, hogy a férfi kihez hasonlít?
Magához! Nem érdekes?
- Hozzám? Hát ez túl hízelgő. Nem gondolja? Kerémi Teodor mint Don
Juan. Hadd nézzük ezt a pózt. Szabad?
Bal karjával a lányt magához szorította és Don Juan tartását utánozva,
felszegte a fejét. Forróság futott ekkor beléjük, s a két test meg nem lazuló
tapadása elárulta, mi rejlik a rögtönzött játék mögött.
Teodor feje meghajolt, arcával a lány szőke, kemény haját súrolta.
- Hogy milyen csacsi ez a Béla!
- Gondolja? – szólt Éva lélegzet után kapva s a szeme nedvesen csillogni
kezdett.

XI.

Négy fok hideg volt. Az egybefolyt szürke égből a mozgás beleképzelt, apró,
percenő neszeivel szállingózott a hó, eltakarta a hegyeket, megszűkítette a
láthatárt, de a délelőtt leszorított fénye annál puhábban, meghittebben lebegett a
felfelé futó föld hullámos fehérségén a fenyőfák megpúpozott fehér foltjain.
Azt a mintegy kétszáz méter utat, amely enyhe emelkedéssel parkszerűen
kiszélesített tisztások között a szállodától a kilátóig vezetett, a szolgák már reggel
járhatóvá söpörték s a mészpornak és a fagyott hószemeknek elkevert szürke
színét most csillogó réteggel vonta be újra a ráhulló sok-sok friss pehely.
Marianne egyedül ment az úton. Vastag barna szoknyája meg-megcsapódott,
ahogy időnként nekiiramodva futott egyet a kilátó felé. Két kezét, rövid, hímzett
bekecse zsebébe dugta, s tíz-húszméternyi futás után kipirult arccal megállt,
mélyeket lélegzett, s a hópelyhektől kissé hunyorogva csillogó szemmel nézett
körül.
- Szeretnék megvadulni, mint egy kutya – és Gombóc régi hempergéseire
gondolt odahaza a villa kertjében.
Lehajolt. Egy kevés havat vett a tenyerébe, az ajkára tette és szertefújta. –
Gombócnak a szájkosarában ilyen téli sétákon mindig bennragadt egy maroknyi
hó.
- Miért is örül az ember így ennek a fehér lepelnek?  kezdett egy kicsit
töprengeni. – A csillogó, az új, a más villanyoz csak fel bennünket, mint egy
gyereket vagy egy kutyát? Van ebben az örömben valami fentről jövő is, égi, a

72
tisztának és ismeretlennek öröme? Olyan ilyenkor a világ, ilyen hóesés után, mint
amikor egy szétfeküdt, fülledt hálószobát kiszellőztetnek és kitakarítanak.
Hosszú idő óta nem érzett ennyi frissességet a testében, ennyi vágyat a
mozgás után, hogy szinte a bőréből akart kibújni egy-egy nyugtalanító
örömrohamban. Fiatal lényének feltámadását élte át. A fehérbe vont világ
újjáteremtett felszíne, mint egy tudat alatt ható jelkép meg-megtaszította
alapjában véve rugalmas énjét, amely, azóta, hogy Teodor köré font viszonyának
valóságára ébredt, csak lassan találta meg a gyógyulást.
Egy dédelgetett álmot ütöttek ki a lelkéből akkor és ő ahelyett, hogy csak az
elveszettet fájlalta volna, egy tervet, ami nem sikerült, utána ejtette egész életét,
lekuporodott a széttört cserepekhez, turkált közöttük, forgatta őket konok
kétségbeeséssel.
Két-három napig tartott a mérgező magány, amely annyira keserűvé és
erőtlenné tette a lelkét, hogy még bosszúra sem gondolhatott. De kit is
bosszulhatott volna meg? Nem a volt férjét, aki nem állott mellé, nem nyúlt utána
egész életével, csak önmagában bánthatta volna meg azt a Marianne-t, aki
Teodort szerette.
Ezt a bosszút is utóbb, csak gondolatban, milyen nevetségesnek találta.
Odarohanni egy emberhez és azt mondani: Maga is alkudott múltkor a
perzsabundámra, ezer pengőt kínált érte, hát meggondoltam magam, itt van
ingyen, odaadom. Hát nem őrültség?
Eltűnt. Eltűnt. Eltűntek mind a férfiak. Csak ez a másik magány van itt,
amely új tájjal lassan közömbösíti az emlékeket vagy felhígítja őket, a Tátra tája,
ahová anyja hozta el.
Nem Miltiadeszhez szaladt azon az estén, a szép férfi vonzása, a próbálkozó
csókoknak íze eszébe sem jutott akkor, amikor a fájdalom a szívébe döfött és a
megtérni vágyó asszonynak a jövőjét vágta el. Hazavánszorgott. Legalábbis úgy
érezte, hogy vánszorog, amint a Margit körútra kisietve megállt s egyszerre
lassúra vált, ólomnehéz léptekkel indult tovább a Pasarét felé. – Hát kellett ez
nekem, kellett ez nekem, mert jó vagyok, mert jó akartam lenni, ezért. – Ezek a
szavak kopácsolták az agyát és Marianne önmagán elérzékenyülve egy-egy
könnycseppet morzsolt szét ujjai között.
Otthon nem Rezsin várta többé, akinek régen még mindent elpanaszolt, aki
megcsókolta a nyakát és bölcs, megnyugtató tanácsokat adott. Csak a szoba várta
tele felsértő emlékekkel, a rágcsáló csönd, apró kattanások a fűtőtest felől.
- Marianne! Marianne! – hallotta anyja hangját – vacsorázni!
És mikor az apja érte jött – Hagyjatok, úgy fáj a fejem – mondta fakó,
elernyedt hangon, pedig apja nyakába szeretett volna esni, kisírni magát: Apa,
igazad volt, neked volt igazad. Gonosz. Gonosz.
Magányos, keserű órák következtek. Egyre tömöttebb lett a takaratlanul
hagyott ablakokon át az éjszaka sötétje. Marianne a halálra gondolt.
A vacsorának zaja, mozgás és beszéd rég elült.
- Most alszanak mind, mind alszanak majd ebben a házban. Én meddig
fogok virrasztani?

73
 Megrázta a fejét, sóhajtott, újra sóhajtott, hogy torkából kivesse a fojtogató
szorongást, s ahogy hátrahajolva tarkója a karosszék éles fakeretébe ütődött,
mintha egy revolvergolyó bénító ütését élte volna át, percekig behunyt szemmel
maradt, mozdulatlanul.
Halkan kinyílt az ajtó. Az előszoba beverődő villanyfényében Schickné magas
alakja tűnt fel, aztán megint sötét lett. Az asszony a megvetett rekamiét kereste
meg, nesztelenül, akár egy éjszakai ápolónő. Marianne hallotta a párna
súrlódását, a tapogató anyai kezet.
- Marianne! Hol vagy? – hangzott fel hirtelen s ebből a halk kiáltásból is
kihallatszott az anyai rémület.
Nem bírt tovább mozdulatlanul maradni a széken.
- Anyám!
A sötétben találták meg egymást. Schickné szinte feljajdult a boldog
fájdalomtól, Marianne karjának szenvedélyes szorítása megroppantotta nyakát,
érezte a lázas madárfiókacsókot s a rázkódó arcról lepergő könnyeket. Az ölelés, a
csók, a könny és ennek a forró, ideges testnek hevessége valami messzi
boldogságot váltott ki belőle. – Megtaláltam a lányomat – ez dobbantotta meg
Schickné szívét – megtaláltam a lányomat, akit elvett az üzlet, elvett Rezsinnek
nevelése, elvett az idegen vágy, a férj – megtaláltam. – És együtt sírt a lányával,
simogatva, a derekát szorongatva, s mindketten azt a furcsa, virrasztás-szagú
fátyolos örömet érezték, mint amikor gyászban és halottas ágynál két egymást
szerető ember újból találkozik.
De a kibeszélés még váratott magára. Marianne közeledett és visszahullt,
megtapadt és levált újra, a nőnek büszkesége nem adta meg olyan könnyen magát
a másik nő előtt, még ha ez a saját anyja is volt. Schickné nem is firtatta lánya
fájdalmának okát.
- Teodorra gondolsz? – kérdezte egyszer tisztán csak az ösztönétől vezetve,
mert Marianne újraszőtt terveiről mit sem tudott, csak a réveteg bánatot látta a
szemében.
- Miért? Hát csak ő van? Csak ő? – nevetett Marianne, idegesen nevetett,
aztán felugrott és kiment a szobából.
Grünberg doktor, a háziorvos Schicknének azt a tanácsot adta, hogy
utazzanak el minél előbb.
- Nemcsak környezetváltozásra van szüksége Marianne-nak, hanem erős
levegőre, jó táplálkozásra is. Tudom, étvágytalan, igen, írok fel neki
sztrichnotonint. Mert látja, nagyságos asszonyom – folytatta az orvos
magyarázkodva – aközött, amit léleknek nevezünk, meg a testünk között nagyon
szoros ám a kapcsolat. A bánat, ami a lelkünket éri, a testre hat, elveszi az
étvágyat, pangást idéz elő az anyagcserében, a lélek aztán már kész volna a
gyógyulásra, de ezt a gyógyulást gátolja, lassítja a szervezetnek megzavart
biokémiai folyamata. Nekünk a testet is kell erősítenünk.
Schickné bólogatott a tudós szavakra. Így határozták el férjével együtt, hogy
Marianne-t sürgősen a Tátrába viszik.

74
 ***

A kilátóhoz ért. Lerázta magáról a havat, a cipője orrát ledörgölte a

háromszögletű termésköveken. A levegő csupa mozgás volt, egymást kergető
kristályszemek. A hegyekből nem vehetett ki mást, mint átszürkülő meredt
tömböket, maga alatt látta az erdő széles sávját, amely egyre sötétebben nyúlt el a
völgy felé s látta a völgynek túlsó oldalát, amely csodálatosan sima, tömött
hószőnyegével emelkedett fel egy alig sejthető sziklafalig.
- Milyen gyönyörű! – szólalt meg Marianne. – Kár, hogy nincsenek itt a
léceim.
A lécek csak tegnap jutottak eszébe, mikor reggel sűrű, szitáló eső esett és
Szvetana, az iglói fogorvos az ebédlőben megjegyezte: - Ebből hóesés lesz, itt az
ideje. Az idén úgyis megkésett a hó. Megmutatom. A szálloda mögött van egy
nagyszerű síterep.
Ki gondolt volna sílécekre Budapesten? Ki hitte volna, hogy még kedve
támadhat sízni is? Csatakos, undorító idő van ilyenkor otthon, eső, eső, eső,
vigasztalanul. Belefullad az ember lelke, a száján bugyborékol a piszkos víz, a sár.
És ezt az undorító képet egyszerre elkapta előle a tél, a hó, ez a fehérség, ez
az áldott fehér halál. – Csak le kellene futni itt a lejtőn – gondolta, sikítva és
ujjongva futni feléd, feléd, belegázolni ebbe az álomfehér tiszta takaróba, ahogy az
álmunkat is megtiporják, az álmunkat, a kristállyal hímzett életünket is, futni
kitárt karral lefelé, amíg hangtalanul fel nem nyílik egy hóval födött szakadék
vagy el nem zuhan a testem, tovább görögve, hótapadtan, beburkolózva, ezzel a
bódító, fehér békességgel a szívemben.
A hó lábszára közepéig ért. Nehézkesen futott négy-öt lépést lefelé. A bokája
megbicsaklott. Érezte, hogy oldalt billen a teste s két kezét előrenyújtva
belevágódott a puha fehérségbe.
- Hu, de ronda hideg vagy!
Prüszkölve feltápászkodott, hajából kiverdeste a megtapadt havat, a combját
törülgette, a harisnya fölött egész hógyűrűt talált. Nevetve kapaszkodott vissza az
útra. Cipőjét a kövekhez csapdosta – megolvadt benne a hó – járás közben egyet-
egyet dobbantva megindult a szálloda felé.
Sckickné a kis írószobában ült. Töltőtollát forgatta. Keresgélte a szavakat s
közben egy csontból faragott havasi gyopárt bámult a falon. Az a komolyság –
milyen komolyság, üzleti vagy az érzelmek terén megnyilvánuló?
…az a komolyság, amelyet eddig a maga egész életében
tapasztaltunk, Kedvesem, bizonyára garanciát jelent arra nézve, hogy
drága kis lányunkat nem fogja hiábavaló megrázkódtatásoknak kitenni.
Maga, Kedvesem, ismeri Marianne egész életét, ismeri szeszélyeit és tudja
jól, hogy az a szerelem …
Felemelte a tollát, végighúzogatta a körmén. Vajon kell-e erről írnia? Jó-e az,
ha régi dolgokat felpiszkálják? Aztán visszahajlott a papirosra.
…amely csaknem véglegesen boldogtalanná tette a fiatal asszonykát,
csak egy túlságosan hevesen érző szívnek első fellángolása volt. Maga is

75
 úgy érzi, Kedvesem, hogy ennek most már vége van. És a nélkül, hogy
bármelyiküket tanácsaimmal befolyásolni akarnám, kérem, hallgassa
meg egy öreg asszonynak (elmosolyodott) tapasztalatát: a boldog
házasságot nem a heves szenvedély teremti meg, hanem a hibákat elnéző,
irányító, munkás és csendes szerelem …
Az ajtó kinyílott. Schickné sietve a levelére tette az itatóst.
- Anyus!
- Átöltöztél?
- Igen, képzeld, elestem kinn a hóban. Csupa víz lett a szoknyám.
- Szép vagy. Na gyere csak ide, milyen édes szép piros vagy megint, ugye jól
érzed magad?
- Igen. Írt valaki? – szólt Marianne a felbontott levelekre mutatva.
- Apád írt. Megint nem hagy élni. Elküldte Frédi levelét. Frédi azt akarja,
hogy menjünk ki utána Angliába.
- Menjünk!
- Ugyan, Marianne. Meg kell azt gondolni. Egy üzletet, egy otthont nem hagy
ott olyan könnyen az ember.
- Üzlet? Ott kell hagyni az üzletet. Meddig akartok dolgozni? Amíg orral be
nem buktok a sírba?
- Az üzlet adja a pénzt. Azt a pénzt, amiből például itt vagyunk.
- Adjunk el mindent, vigyük ki a pénzt. Frédi csinál majd valami nagystílű
vállalkozást. Apa meg te akkor majd szépen, kényelmesen élhettek végre,
sétálhattok valami angol kertben. Egy bárányt veszek neked, azt fésülgetheted.
Schickné nevetett.
- Csacsi. Mindent egy-kettő akarsz elintézni megint. Na és mondd, akkor
veled mi lesz?
- Állásba megyek.
- Angliában?
- Modistin. A te véred, ha nem is a te ügyességed, anya.
- Tudod, hogy Béla is angolul tanul?
- Béla? Ki mondta?
- Írt nekem.
- Ti leveleztek? – kérdezte Marianne és gyanakvón nézett az anyjára. – Nem
is tudtam.
- Mikor itt volt, megkértem egyre-másra. Hogy intézze el Pesten. És
elintézte. Olyan rendes fiú. Kedves volt tőle az is,  tett hozzá némi hallgatás után
 hogy felkeresett bennünket. Hiába, ő a leghűségesebb barát. Olyan jól
elbeszélgettetek ti ketten.
- Igen – mondta Marianne vállat vonva – Béla nagyon okos.
- Riannkám, hadd mondjak neked valamit. Persze, mosolyogni fogsz, mint
ahogy szoktad, a te anyád nem tanult eleget, a te anyád üzletasszony.
- Ugyan anya!
- Igen, igen, de azért egyben-másban igazam lehet. Te nem becsülöd eléggé,
ha valaki okos. Te a szépséget keresed, a külsőt, a mutatósat, pedig –
megigazította az előtte fekvő itatóspapírt – a boldogsághoz nem szépség kell, nem

76
szépség kell és nem szenvedély, hanem elnéző, irányító, munkás és csendes –
okosság.
Marianne bólogatva nézte az anyját, mintha jóváhagyásával a szavak mögött
rejlő szándékot akarná vallomásra bírni.
- Miért mondod ezt?
- Lányom – válaszolta Schickné – eddig túlságosan engedékeny voltam veled
szemben. Mindabban, ami történt, én is hibás vagyok. Talán elsősorban én
vagyok a hibás.
- Hibás? Egyáltalán volt itt hiba? Hibás-e a hó, ha örömet ad – szólt
Marianne az ablakfán megtapadó fehér csíkra téve az ujját – vagy … vagy ha a
halálomat akarja? Ó – nevetett fel – hát voltaképpen nem egyre megy? Nézd
milyen szép! Van vagy negyven centi vastag. Majdnem a térdemig ért. Beleléptem.
Milyen kár, hogy nincs itt a lécem.
- Elhozatom, ha akarod. Béla éppen írja, itt nálunk biztosan esik már a hó. A
hét végére elhozná a felszerelésedet. Eljöjjön? Írjak neki?
Marianne leült egy székre. Két tenyerét a térde közé szorította. A vállát
ringatta előre-hátra.
- Írjak neki? ismételte Schickné.
A karcsú váll mozgása megállt. A fiatal asszony mereven nézte a havas
ablakot.
- Na, Riannkám, sürgette az anyja.
Evőeszközök csörömpöltek. A szomszéd ebédlőben délre terítették már az
asztalokat.
- Ha akarod – szólt Marianne pár percnyi hallgatás után, - Igen, jöjjön, igen,
írj neki.
A hangja kicsiny volt és idegen.
Pásztorok kiáltása hangzik így a völgynek túlsó oldalán.

77
78
 MÁSODIK RÉSZ

JÚLIA

I.

November első napjai meglehetősen mozgalmasak voltak Teodor életében.

Nem jutott ahhoz, hogy komolyan számot vessen jövendő életének lehetőségeivel,
vagy valami sorsdöntő vállalkozásba fogjon.
Évának ugyan több ízben kifejtette, hogy valamiféle politikai pártba fog
bekapcsolódni: - az én tehetségemmel, az én érvényesülési vágyammal anyagi
eszközök híján csak a szellem terén tudok boldogulni. Nem szabad elszigetelten
maradnom. Ugródeszkának fogom felhasználni a tömeget.
De ezeken a szavakon, amelyeknek csábító erejét a lány felvillanó szemében
látta meg, ő maga csak mosolyogni tudott. Mosolygott és eljátszott velük. Új
kalandjának friss ízeivel a testében, egyszerre meglódult a fantáziája, valóságos
mítoszt teremtett politikai tehetsége körül, noha tisztában volt azzal, hogy már az
első lépések megtételére is túlságosan indolens lesz vagy képtelen.
Elmondta például Évának, hogy új pártot fog alapítani. Persze nem máról
holnapra. Belépek valami kis pártba. Tudod a nagyokkal nincs mit kezdeni. Ott túl
sok az ember és mind miniszteri tárcáról meg államtitkárságról, meg
pártvezérségről álmodik. Kikeresek egy jó kis pártot magamnak, átszervezem,
csinálok valami merész programot, amely a zsidókérdést, a nagybirtok kérdését, a
nemzeti jövedelem arányos elosztásának kérdését öleli fel. Ez lesz a Független
Magyar Akarat pártja, rövidítve FüMak, kissé svábosan ez jelenti azt a fűmagot,
amellyel a magyar élet sivatagát virágzó rétté változtatom. Persze nem olyan
tintanyaló agitátor akarok lenni, mint amivel Béla kísérletezett. És egyáltalán!
Nem leszek polgári párt. Csak tőke kellene hozzá. Egy érdekcsoport, amely
mögöttem áll.
Öt-hat teherautó, zászlók, sok zászló, egy zenekar meg egyenruhák. Ne hidd,
hogy most cinikus vagyok, flegma, ahogy te szoktad mondani. Nem.
Én tudom, hogy mélyreható reformokra van szükség, és a tömeg is érzi ezt.
Csakhogy a tömeg gyerek is ám, türelmetlen gyerek. És látja, hogy
Németországban, Olaszországban, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban,
Spanyolországban, mindenütt egyenruhát hordanak, és zene szól és menetelnek,

79
és cél van előttük, Éva, cél! És a szatócs is érzi, hogy nemcsak abból áll az élete,
hogy ad, vesz, méreget, és a redőnyt húzogatja, a hivatalnok nemcsak számláz
meg iktat, az orvos nemcsak gennyes mandulát vizsgál és hallgatja, hogy a paciens
miképpen öklendezik, hanem ezek mind, mind esténként vagy vasárnapra
egyenruhát vesznek fel, fiam és egyszerre megmerülnek a nagy, kollektív
mámorban, felfokozzák az énjüket, érted ezt? Az énjüket fokozzák fel és ez, én
megsejtettem odakünn, ez több mint a szerelmi bódulat, ez a haza, az átélt haza.
Képtelenség volna, ha ennek a mámornak közelségében csak itt, mi magyarok ne
kiáltanánk türelmetlenül: Nosza, nosza, hol van hát az egyenruhám!
Évának úgynevezett lelki szemei előtt egy autó suhant ilyenkor, hosszú,
hatszemélyes nyitott kocsi, a kocsiban Teodor állt s jobbról-balról ujjongva tódult
a virágfüzérrel díszített falu népe a főtérre, ahol már két nappal előbb
megácsolták Teodor számára a diadalkaput.
- Természetesen – tette hozzá Kerémi mintegy a régi énjével vitába szállva –
ez nem frenetikus szenvedély lesz, hanem adagolt, féken tartott, okos. Mi, mai
emberek, gondolkodó emberek, akik a természet lenyűgöző erőit szolgálatra
tudjuk szorítani, csak önmagunkkal szemben lennénk tehetetlenek? A szenvedélyt
kanalizálni kell, mederbe szorítani, ebben áll a politikai merészség és ügyesség és
ma, amikor az emberek olyan szívesen kiszolgáltatják lelküket egy-egy vallást
pótló gondolatnak, én ezt lehetségesnek is tartom. Furcsa, hogy mindezt neked
mondom el, Éva, Marianne-nal nem tudtam így beszélni.
A lány mosolyogva adta vissza a hízelkedést.
- Olyan állad van, mint a nagy parancsoló embereknek. Te vagy a született…
- Eh, hadd ezt, hadd ezt – szakította félbe Teodor valami belső komolyságtól
megtaszítva. – Én azt hiszem, hogy nem Marianne miatt van és nem temiattad.
Én lettem más. Az ember fejlődik, igaz? És észre sem veszi saját maga. Így voltam
az orrommal is. Egyszer csak a tükörbe néztem és láttam: ni, hogy megnyúlt,
hajlott lett, mint a… mint a (nevetett) Don Juané.
- Édes.
- Nem édes – intette le Teodor. – Egyszerűen hajlott, majdnem zsidós. És
erről jut eszembe, mi itt a Duna völgyében alapjában véve nem csinálhatunk faji
politikát. Nem szakíthatjuk szét az országot darabokra, a fővárost is darabokra.
Mi lenne akkor, ha mindenki faji alapon megkapná a maga kis céduláját: te vend
vagy, te morva vagy, te sváb vagy, te tót, te cseh, te görög és egy útlevelet hozzá,
eridj szépen haza. A kevert vérűeket meg talán Amerikába kellene szállítani? Én
azt kérdezném: Magyarnak vallod magad? Be akarsz illeszkedni ennek az
országnak az akaratába? Elfogadod a törvényeit? Akkor nem kellene ketreceket
keresni – tette hozzá egy régi szólamát megtalálva – akkor emberi voltunk, a
szellemiségünk döntene, nem pedig két állatmódra összeakaszkodott csírasejt.
Mit gondolsz, lehet-e ezekre a kérdésekre manapság őszintén és hátsó gondolatok
nélkül válaszolni?
Éva összehúzta a szemét.
- Valószínűleg – mondta elgondolkodva, aztán hirtelen rácsapott – De a
zsidókat Palesztinába küldjük!

80
 - Mióta vagy ilyen antiszemita? – mondta Teodor nevetve – Ej, ej! a
politikában nem tűröm a személyeskedést.
Ilyen beszélgetések után rendszerint hazament és hol egy ládája volt még,
hol egy útitáskája, amelyből helyrerakta a ruháit vagy a könyveket.
A hónap elején Dóra néni is megérkezett. Nagy bőröndökkel szállt meg az
Erzsébet szállodában, magával hozta öreg cselédjét is, akinek egyik szeme üvegből
volt, és ezt a szemét két-három évenként cseréltetni kellett. Teodort nagy
szeretettel ölelte meg, megegyeztek abban, hogy a lakást, az egyik szobabútort
átveszi, s amikor öccse a szükséges berendezését elvitette onnan, gondosan
kiciánoztatta jövendő lakását.
A kölcsönről egyikük sem szólt egy árva szót sem, viszont Dóra néni
hajlandónak mutatkozott, hogy nyomban készpénzben fizesse ki az átvett
bútoroknak eléggé magasra szabott vételárát.
- El ne herdáld – jegyezte meg a néni, amikor átnyújtotta Teodornak a pénzt
– eddig nagylábon élhettél, most a magad pénzéből tanuld meg a becsületes
gazdálkodást.
Egyszerre valóságos családi légkör alakult ki Teodor körül. Dóra néni a
hónap végéig szándékozott egyfolytában Pesten maradni s a vidéki asszonyok
mohóságával élvezte a főváros örömeit. Gyuluson kívül Teodor is állandó kísérője
volt, ha este színházba ment vagy cigányzenét hallgatott, sőt több alkalommal
Krisztich Imrét is bevonták a társaságba, már amikor az öregúr a meghívás elől
nem tudott kitérni. Dóra nagyon rámenős volt ilyen meghívási ügyekben.
Az öreg Krisztich szivarhamus, elegánsan vasalatlan ruhájában úgy üldögélt
virgonc húga mellett, mint az őszbecsavarodott, megtestesült figyelem, csak az
állkapcsa vicsorodott meg néha annak jeléül, hogy fojtottan türelmetlen és
unatkozik.
- A fogaid, Imre – mondta egyik este Dóra, amikor hármasban ültek a
kávéházban, Gyulus valami gyűlésen vett részt, nem volt velük – rendbe kell
hozatni a fogaidat. Mindenféle betegséget kaphatsz. Az orvos is figyelmeztetett,
legtöbb betegségnek a fog az oka.
Teodor a nénire nézett. Dórának valóban tökéletes műfogsora volt.
- Eh – legyintett Krisztich – ne bosszants vele.
Kitöltötte a második üveg hárslevelűt.
- Tudod, mibe kerülne? – folytatta lemondó hangon. – Múltkor
megnézettem. Háromszáz pengőt kérne a csibész. Hát az én nyomorúságos
nyugdíjamból honnan vegyem?
Dóra kinyitotta az ölében tartott fekete borjúbőr retiküljét. Kotorászott
benne.
- Nézd, Imre – szólt és egy kis bankjegycsomót nyújtott át a bátyjának az
asztal alatt – itt van kettőszáz. De megcsináltasd! Nem akarlak többé ilyen
fogakkal látni.
Krisztich hanyagul belső zsebébe csúsztatta a pénzt, aztán kezet csókolt
húgának.
- Dóra néném – szólt Teodor kisfiús hangon – nem néznéd meg az én
fogaimat is?

81
 - Menj, te csibész – nevetett az asszony jó hangosan – ti ketten mindjárt
kifosztanátok. De – tette hozzá aztán kiegyenesedve s a keble, mint két timsóval
fujtatott cipó a ruhájának dőlt – adok neked száz pengőt, Dórikám, ha leutazol
Szaboncra.
- Én? Szaboncra? – tiltakozott Teodor. – Nem őrültem meg. Amióta
eljöttünk onnan, sohasem voltam Szaboncon. Igaz?
- Leutazol Szaboncra – folytatta az asszony rendületlenül – és onnan
átrándulsz Szentivánra. Érted?
- Nem értem.
- Szentivánon lakik Zdenka nénéd.
- Mit kezdjek én Zdenka nénivel?
- Eh – vágott közbe Krisztich türelmetlenül – de betokosodott az agyad.
Zdenkának százhúsz holdja van. Egyedül áll, mint az ujjam és túl van már a
hatvanon.
- Jó, és miért kell akkor bevonni engem ebbe a kombinációba? Ne
haragudjál, de én egy kissé tájékozatlan vagyok ezekben a családi dolgokban.
- Mellet verni, te tékozló fiú – szólt Krisztich kivörösödve és ujjával Teodor
vállába bökött.
- Zdenka a legidősebb nővérünk – magyarázta Dóra – és apádat, Imrét
végtelenül szerette, legjobban valamennyiünk között. Engem is persze, de Bélával,
a férjemmel nem tudott kijönni. Gyulus volt lenn nála nyáron. Eléggé hűvösen
fogadta.
- Hát utazzál le, papa. Te ráérsz.
- Meg vagy bolondulva. Nem adnak nekem a szerbek beutazási engedélyt.
- És nekem?
- Neked adnak. Lefogadom. Hallod, az unokaöcséd is lenn volt.
- Ha Zdenka meglát egy ilyen fess gavallért – folytatta Dóra megpaskolta
Teodor arcát – ha meglátja az ő Imrikéjét fiatalon…
- Na, én magasabb voltam egy kicsit – Krisztich kihúzta magát – s a
homlokomat se rágta még így be akkor a moly, mint neki.
- …nem fogja elfelejteni, hogy testvérei vannak, meg unokaöccsei s nem
hagyja a pénzt valami bolond alapítványra, mint ahogy a kárörvendők beszélik.
- Szaboncra? – szólt a fiatalember húzódozva.
De Krisztich az asztalra csapott.
- Teodor, hol itt az üzletember? Elsejéig nincs semmi dolgod. Megmondtam,
december elsejéig nincsen meg az állás. Ráérsz. Az üzlet üzlet.
- Hát jó – mondta a fiú. – Ápolni fogom a rokonságot. Ide azt a százast Dóra
néni.

***

82
 Harmadik este felment Évához búcsúzkodni. Mikor bejelentette neki, hogy
nyolc napra elutazik, a lány őszintén elsírta magát.
- Két hét és máris meguntál. Ne menj el, vagy én is veled megyek.
A bánata hízelgett a férfinak. Vigasztalón simogatta a vállát és lecsókolta
könnyeit.
- Értsd meg, Éva, családi ügy. Nem vihetlek magammal. Zdenka néni tudja,
hogy elváltam. Megírták neki. Különben, különben látod, milyen jó mulatság
volna, elvinnélek Marianne helyett. Te is szőke vagy.
- De nem ferde a csípőm!
- Nem és amilyen szép húsos vagy, biztosan tetszenél neki.
- Túl kövér vagyok – szólt Éva felcsattanva.
- Áh, ugyan – nyugtatta meg Teodor – olyan vagy mint egy jól szabott laticel
párna, rugalmas és elpusztíthatatlan.
A lány az orra elé tartotta az ujját és megfenyegette:
- Aztán valami tüzes szerb menyecske!
Teodor megfogta Éva csuklóját.
- Hogy gondolod? – nevetett. – Most, mikor bérletem van – tette hozzá és
megveregette a hátát. – Másra át nem ruházható.
- Te! – kiáltotta Éva.
- Ne nézz rám ilyen ellenségesen. Érteni kell a tréfát.
- A tréfát, ami bánt, ami komoly.
- Nem szabad semmit sem komolyan venned, Éva – szólt Teodor a fejét
rázva. – Semmi sem komoly, érted?

II.

Marhahúsleves hajszálmetélttel, csontvelő és pirított kenyér, kacsavér

bácskai módra, sült kacsa, megpörzsölve a kopasztás után, hozzá vöröskáposzta és
burgonya vagdalt champignonnal, aztán dióstortát hozott be a szobalány és a
feketekávés csészéket kirakta az ebédlőkredencből egy fehérterítős kis fatálcára.
A vendéglátás kifogástalan volt. Zdenka néni élénk fekete szeme figyelmesen
leste unokaöccsének minden kívánságát, alig várta, hogy a kiürült tányérra
rárakhasson egy-egy új ízes falatot.
- Egyél, egyél csak – biztatgatta – nem árt, ha meghízol egy kicsit. Sokat
dolgozol?
- Bizony munka van elég. Nem testi munka, de az idegek.
- Az emészti az embert. Én nem vagyok kövér. Kiszikkadt vénség vagyok. De
te, emlékszem rád. Pufók kisfiú voltál, hullámos barna hajad volt. Gyönyörű
gyerek. Rúgkapáltál és visítottál, ha meg akartalak csókolni az állad alatt. Aztán
utánam szaladtál. Tókolj meg, Denka – és visítva futottál el megint.
- Istenem – sóhajtott Teodor – milyen kár, hogy megnövünk.
- Ne beszélj ilyet. Még megöregedni se kár, amíg az ember dolgozni tud. A
munka jó. Az olyan munka, aminek az ember örül. Én szeretek dolgozni, csak

83
persze már nem olyan mértékben, mint azelőtt. Mindent bérbe adtam, de a
gyümölcsöst meg a baromfiudvart megtartottam a régi arányokban, mert kell,
hogy elfoglaltságom legyen.
- Láttam a disznókat, milyen gyönyörű, rózsaszínű mind, olyan tiszták, hogy
még ide a szobába is beengedném őket. Az ólban villany meg vízvezeték –
lelkendezett Teodor – különb, mint egy zsellérlakás.
- Na, nálam a cselédlakást is megnézheted.
- Én ugyan nem vagyok állattenyésztő, de így öröm lehet.
- Apád is akart ilyesmit csinálni, mikor eladtuk a birtokát. Szegény Bojana
húgom már akkor megjegyezte: Most aztán se föld, se pénz. Imre türelmetlen az
ilyesmihez. Ő élni szeret. Aztán túl szép is volt. Nem hagyták békében a nők.
Mindig akadt egypár, nem is asszony, hanem dög, aki ráakasztotta magát. Vigyázz
te is, fiam, nagyon vigyázz, nehogy apád sorsára juss.
- Vigyázok, Zdenka néni – szólt Teodor feszengve – na, idd ki azt a feketét,
ne prédikálj – gondolta és az ezüstdoboz után nyúlt, hogy cukrot kínáljon a
nénjének.
- Ne lefelé, ne süllyedj le a nőkhöz – folytatta a vénlány – mindig
magasabbra törekedjél. Ez a család tapasztalata, Dórikám. Voltaképp mért váltál
el?
- Ha azt kérdezné, Zdenka néni, hogy miért nősültem meg, arra inkább
tudnék felelni. Mindenesetre volt ok elég. Nem voltunk összeillők.
- Igaz, hogy zsidó volt? Dóra azt írta róla.
- Nem volt zsidó – felelte Teodor elpirulva. – csak az apja volt, de
kikeresztelkedett.
- Én nem szeretek más dolgába beavatkozni. Nem vagyok olyan, mint a
testvéreim. De talán jobb is így. – jegyezte meg Zdenka. A szalvétával felitatta a
kávécseppet az ajka szélén. – Bocsáss meg, még egy kis dolgot kell elintéznem. A
tanyás van itt a tűzifa miatt. Ez a nagy gond, a tüzelő. Menj a szobádba, pihenj le
egy kicsit.

***

A két ablak a belső kertre nyílt, egy hársfa csupasz ágai meg a szemerkélő eső
homályba fogták a kis vendégszobát. Régi bútorok voltak benne, egy mosdó,
amelyet felcsukható lappal íróasztallá alakítottak át, egy rózsafával berakott
zöldfüggönyös szekrény, egy kerek asztal, három szék virágos gobelinnel bevonva,
egy dívány, amelynek valaha nagy, keretes támlája volt, de a keretet kiszedték
mögüle s most három kockapárna támaszkodott a falnak, mint egy másodosztályú
vasúti kocsiban. Teodor elnézegette a bútorokat. Régi alakjukban talán még
Szaboncon látta őket utoljára, a mosdót legalábbis megismeri, a nagyapa házában
álltak szétszórva a szobákban, a nagyapa akkor Szaboncon lakott. Tizenkilenc éve
már. Mennyit fordult azóta a világ. Szabonc, Szabonc! Leperdült, széthullt az ő

84
életéről, a szülei életéről is, mint a megroskadt szivarhamu. Nem lehet hozzátenni
semmit, nem lehet hozzáépíteni.
Tizenkilenc évvel ezelőtt is ilyen hideg, esős időben kezdődött a katasztrófa.
Péter, a nagybajuszú pedellus kihívta az osztályból Milos tanár urat, földrajz óra
volt, a gyerekek felszisszentek, jaj, most mi lesz? Mert a levegő izgalommal volt
tele. Napok óta sisakos bajor katonák vonultak szekerekkel a városon át, tömött
katonavonatok hadiszerszámmal meg bútorfélével megrakodva vesztegeltek az
állomás előtt a sínpárokon, a Szálló-tanyán múlt éjjel tűz ütött ki, a Draskovich
uradalom magtára is leégett, a hajnal csendjében innen is, onnan is behallatszott
a puskaropogás. Szvetich húsz koronáért revolvert vett egy német katonától, a
gyerekek szürke selyemzacskókba varrt ekrazitot hordtak a táskájukban az
iskolába, a kertek alján kupacokba verődve gyújtózsinórokat égettek, lyukasak és
kemények voltak, mint egy makaróni szál, és üres töltényeket, de ép gyutaccsal
raktak a vasúti kocsik alá. A parasztok öszvéreket hajtottak haza, pokrócokat
vettek, szerszámot, szíjakat s a hét végén kinn a téglagyárnál összeszurkálva,
levetkőztetve, kifosztva találtak meg egy magyar katonát.
Milos tanár úr negyedóra múlva visszajött,  a folyosón erősbödött a lárma,
 nem folytatta már magyarázatát a Feketeerdő hegy- és vízrendszeréről: 
Menjetek szépen haza, mondotta, sápadt volt s a hangja kissé rekedt –
csomagoljatok össze, egyelőre nem lesz tanítás.
Egy pillanatra csönd volt a tanár szavai után, de akkor Szvetlich, aki a hátsó
padban ült, felugrott – hurrá – kiáltotta, és maga elé csapta a könyveit. Milos
ránézett, tekintete kemény volt, de összeharapta a száját,  nono – morogta s a
katedraasztal zöld festékét kapargálta a körmével. Először a szerb diákok tódultak
ki zajongva, elől a nyurga, soványarcú Szvetlich. Miklós, a Milos fiú, apja mellé
állt a katedrára és Teodorral együtt mentek ki szótlanul.
- Mi is fájt nekem akkor? – kérdezte Teodor. – Mit jelentett nekem az a szó,
amely egyszerre került felnőttek és gyerekek szájára: Összeomlás és
fegyverszünet? Az én számomra nem a front omlott össze, valami több, az
otthonom, a hazám. Tudtam-e ezt? Nem hiszem. Nem tudtam én, csak féltem.
Féltem Szvetlich bosszújától, a kövektől, a sártól, mert tudtam, hogy most ők
kerekednek felül, a baltától féltem, meg a manlichergolyótól, amellyel
megfenyegették az apámat. Húsz éve ennek – de az arcomon most is érzem Milos
tanár úr puha tenyerét, vékony, fehér keze volt, mint egy asszonyé: Isten áldjon
meg kisfiam. Szegény Milos, szegény kis Miki. Négy nap múlva beverték a lakásuk
ablakát, rájuk törték az ajtót, szitává lőtték mindkettőjüket, apám mesélte.
Mikor hazaért az iskolából, a szekrények sarkig kitárva. Helga, a cseléd, mint
egy eszelős lótott-futott. Iván faládákat húzott a szobákba, a padló visított a
szegek nyomán, Krisztichné a zöld utazóládába lepedők és törülközők közé
rakosgatta az ezüstneműt. Teodor hozzászaladt: Hazaküldték az iskolából! – és az
anyja magához szorította őt, aztán leborult az ebédlőasztalra: Verlassen, alles
verlassen, Heim und Haus alles oh Gott, oh Gott. – Percekig rázta a zokogás.
- Papa? – kérdezte Teodor.
- Vater is nirgend zu finden – kiáltotta indulatosan az asszony – Er ist
beschäftigt, er hat zu tun. Ich soll das allernötigste einpacken, hat er gesagt, bereit

85
sein, hat er gesagt. Ich kanns nicht, ich kanns nicht, ich bleibe hier, auch wenn ich
sterben soll.
Az utcán szekerek zörögtek, emberek álltak a kereszteződésnél, a plakátot
bámulták, amelyen a városparancsnok adta ki utolsó rendelkezéseit. Orbán, a
fogalmazó a szomszédos dolgozószobában szitkozódva tekergette egész napon át a
telefont.
Krisztich Imre csak este jelent meg, a szobába zárkózva hosszan beszélgetett
a feleségével, aztán beszóltak Teodorért, aki villanyvasútját csomagolta be éppen
egy kibélelt fadobozba. Szótlanul vacsoráztak, a fiúnak utána nyomban le kellett
feküdnie.
Teodor nem tudott elaludni. Az ágyban ülve leste a virrasztó ház neszeit és
zaját. Sejtette, hogy valami történni fog. Kocsizörgést hallott nemsokára az udvar
felől. Ajtók csapódtak, nehéz cipők csoszogtak a padlón, néha egy roppanás vagy
tompa döngés, mintha valami súlyos tárggyal a falnak ütődtek volna, az apja
kemény hangja felcsattant a konyha felől, aztán csend lett, s a fiú dobogó szívvel,
fázósan bújt a paplan alá.
De akkor már kinyílt az ő ajtaja is. Az édesanyja lépett be, felcsavarta a
villanyt és mögötte sállal, sapkával, télikabáttal a kezében Helga, a cseléd.
- Schläfts du? – kérdezte Krisztichné izgatottan. – So zieh dich an, aber
rasch, rasch, bitte, lass mich helfen. Die zwei Kissen un die Decke – szólt oda a
cselédnek és Helga már föl is nyalábolta az ágyneműt.
- Gehma – szólt az asszony türelmetlenül, jól megcsomózta a sálat a fia
nyakán – es ist kalt draussen, du bist jämmerlich blass, du zitterst – és kézen
fogva maga után akarta vonszolni a gyereket.
- A könyvek! – kiáltotta Teodor tiltakozva.
- Ah was! Lass die Bücher! Die brauchen wir gerade! Lass sie, sag ich.
De a fiú kitépte magát anyja kezéből, a szekrényhez futott és a fadobozt
felnyalábolva indult Krisztichné után.
Igen, a villanymozdonyát megmentette s most reszkető szájjal áll kinn a
nyitott verandán, ahol hideg fogadta és sötétség. A sötétségben árnyak mozogtak,
csapódott valami, egy kötél, egy heveder, lassan kivette ő is a nagy fekete tömeget
a verandalépcső előtt, a hosszú stráfkocsit, ládákkal, bútorral megpakolva, meg a
két lovat, nagyapa két lovát, ahogy feltarisznyázott fejükkel rágták az abrakot.
Valaki egy vödörrel csörömpölt, víz csurgott a kút felől. Helga felhágott a kocsi
farába, Iván elkapta a fiút és feladta hozzá a fadobozzal együtt, pokrócot csavartak
a teste köré, tessék leülni és érezte maga alatt a matracokat.
- Apám, anyám! – kiáltotta Teodor kétségbeesett rémülettel.
- Pszt – csitították valamennyien s akkor az apja a kocsi széléhez lépett és
szájon csókolta őt, hevesen, szenvedélyesen, ó Istenem, hogy fájt, fájt és jólesett.
- Légy jó, légy bátor, utánatok megyek. – Aztán a feleségét a kocsiba emelte.
Krisztichné átölelte a fiút.
- Vigyázz a kapunál! – hallotta apja fojtott figyelmeztetését az éjszakában s a
veranda, a ház, a fák és a kerítés sötét tömbjei egyszerre elcsúsztak Teodor feje
mellől. Az utcán messzi nyikorgó árnyak, egy-egy szekér haladt a szegedi országút
felé.

86
 A városon túl, az úttól balra egy égő kazal szürke, vörhenyes tüzénél
derengett egy távoli tanya, néhány lövés dörrent, mint egy messzi őszi vadászaton.
Mikor az akácoshoz értek, hirtelen fény szökött fel két-három kilométernyire,
onnan talán, ahol az út a nádasoknak fordul, ölnyi vastag sugárnyaláb, nagy,
széles udvart kerített fönn a fellegeken, aztán lejjebbcsapódott, végigmosta a
földeket. Teodor tátott szájjal bámulta, szinte megdermedve, sosem látott ilyet, és
csak akkor sikoltott fel és bújt az anyjához, amikor a fénynyaláb a kocsi fölött
átsuhant.
Ennek az éjszakai kocsizásnak izgalmait és félelmét hosszú ideig nem tudta
elfelejteni. Bizonyára ez a szorongás bujkált benne, mint visszaütő gyerekkori
emlék, amikor ma reggel a határra érkezett. Az esőverte állomáson katonák
nyüzsögtek és ő egyszerre csak nem tudta a külföldi utazás rutinjával kinyújtani a
lábát s hanyagul hátradőlni a csípős plüss ülésen. Egymás után dobta el a félig
elszívott cigarettákat, a folyosón sétált fel és alá, majd mikor megindult a vonat,
mintha minden fa, minden tanya, minden röge ennek az őszbe nyújtózó
porhanyós földnek most ismerőssé válna, buzgón meregette a szemét az ablakon
át, amelyet ferdén bevert a víz.
A párás, esős levegőben végre felbukkant az akácos erdő lombtalan szürke
csíkja és mögötte egy messzi folt, mintha felhő feküdnék a földön, de ennek a
felhőnek csúcsai voltak és kéményei s a robogó vonatból meglátta a városszéli
kacsaúsztatót, aztán sorra suhantak el gyerekkorának meghitt képei, a téglagyár, a
Kovacsics-gőzmalom, apró házak, széles nagy udvarokkal és benn a város szívéből
fölöttük átfehérlett a régi Kossuth téri nagy templomtorony. Izgatott lett, furcsán,
szinte fájdalmasan izgatott, a kabátjába bújt, leemelte a táskáját: - Szabonc!
Itthon vagyok. Hát itt éltem tizenegy esztendeig az én szomorú vidám állítólagos
gyermekkorom. Itthon vagyok. – De keserű nyál csordult boldogságának ízébe,
érezte, hogy hazudik ez a szó, hogy nincsen itthon, hogy nem kötheti ide semmi
más, csak a múlt, egy meghalt gyermek halott emléke, akit elvitt innen egy éjszaka
az összeomlás, a rémület, futva vitt és halálra rázva, ahogy dűlőúton viszi a szekér
a koporsót.
Még csikorogtak a kerekek, amikor már a vonatból kiugrott, a régi
vöröstéglás állomás helyett hosszú, lapos tetejű épületet talált, idegenkedve
fordult el tőle, s amint a tócsák között leszegett fejjel indult a kijárat felé, az első
fényes sínpár eszébe juttatta Pistának, a kis gyümölcsárus gyereknek
összeroncsolt testét, akit huszonkét évvel ezelőtt itt ütött el a belgrádi gyors.
A véres kavics, átfeketült zsák már nem voltak talán sehol, de az undor a
gyomrába szaladt s ezzel a lappangó irtózattal nézett körül az állomástéren, ahol a
régi földszintes házak helyett két félkörben épített modern szálloda emelkedett.
Bement az egyik kávéházba, megivott egy teát, autót rendelt, hogy kimenjen
vele Szentivánra.
- A városon keresztül hajtson, de lassan – mondta a sofőrnek – és át a
Mészáros utcán.
- Mészáros utca? – kérdezte a sofőr.
- A régi Mészáros utcán, ahol a törvényszék épülete van.
- Ja igen, tudom már – bólintott az ember.

87
 A Vaspálya út, amely a Piactérig vezetett, át volt építve teljesen. Kertes villák
álltak mindkét oldalán, biztosan az új tisztviselők laktak itt, az ó-szerbiaiak. A
Piactér még a régi volt, de mögötte már új a postaépület, itt kanyarodtak be a
Mészáros utcába, Teodor lecsavarta a kocsiablakot, hogy jobban lásson. –
Lassabban – szólt ki a sofőrnek és sorra számolta baloldalt a házakat, itt a
Huberék laktak, itt Doleschal, az orvos, itt Gabrielék és aztán …
Aztán az ő házuk következett, a kőkerítés vasráccsal és a nagy kőoszlopos
kapu. – Istenem, ha most kiszállnék – gondolta, amint megpillantotta az utca
felől a négy ablakot, az ablakok mögül függöny fehérlett, benn bútorok vannak és
emberek – kérem, én itt éltem valamikor, ó, nagyon régen, csak az istállót
szeretném látni, a kertet, ahol nekem is volt egy körtefám, a verandára szeretnék
felmenni és megnézni a kis szobámat, ahol körbefutott a villanyvonatom.
A szeméhez nyúlt, megtörölte a tenyere aljával. – Gyerünk- kopogott rá a
sofőrre, gyerünk – aztán hátravágta magát az ülésen – bárcsak romokat találtam
volna itt, bedőlt és összeégett falakat akkor nem … és a sarkával dörzsölgetni
kezdte a rozoga autó sáros szőnyegét.
Kinek adták el vajon a házat? Kié ez a ház?  meg fogja kérdezni Zdenka
nénitől.
Szabonctól mintegy tizenkét kilométernyire feküdt Szentiván. A község
magvát sváb telepesek alkották, széles utcái voltak, minden előre kimértnek és
kitervezettnek látszott, az utódok sem igen rontottak a régi renden, sőt ehhez az
ésszerű mértani képhez szabták az életüket is: szorgalmasan egykéztek. A
határban vette meg Krisztich nagyapa azt a harminc-harminc holdat, amelyet
Zdenka és Bojana hozományának szánt s amelyet a pártában maradt két lány
szorgalma és ügyessége meg is kétszerezett. Amikor meghalt az apjuk, eladták a
szabonci házat, roskatagnak találták és egészségtelennek, és a földektől is messze
feküdt. Átköltöztek Szentivánra, s házat építtettek a falu tövében a jórészt egy
tagban fekvő birtokra.
A ház előtti kertet drótkerítés vette körül, a kapu zárva volt. Hosszú ideig
kellett csengetniök, s Teodort a bosszúság kínozta, hogy apja tanácsára mért nem
hallgatott és mért nem küldött táviratot. Egy piros fejkendős lány szaladt ki végre
a ház mögül, meglátta az autót, visszaszaladt, aztán egy férfi jött elő hosszú kék
köténnyel, pokrócot kerített az eső ellen a válla köré, ez hozta már a kulcsokat.
Tisztelettudóan köszönt.
- A nagysága? – kérdezte Teodor.
- Fenn van – bólongatott a kertész. – Budapestről jön ugye az úr?
Teodor kifizette a sofőrt, a táskát átadta a kertésznek, maga meg fürgén,
szinte gyerekmódra előre sietett.
- A hátsó bejárathoz tessék, ezt nem használjuk – szólt az ember a vasrácsos,
üvegezett ajtóra mutatva.
A csukott veranda ablakszemein át egy szikár, őszes hajú nő várta már, nem
tett egy lépést sem vendége felé, állt, mintha kőből lett volna, de a szeme
egyszerre megcsillant és karvalyszerű orrának két cimpája remegni kezdett.
- Te vagy az! – kiáltotta aztán. – Az Imri fia! Te! Ezer közül is
megismernélek.

88
 Átölelte a fiatalembert az öreg nők elérzékenyülő szenvedélyességével s
jobbról-balról megcsókolta az arcát.
- Amióta a leveledet megkaptam, minden nap vártalak. – Majd kedveskedő
szemrehányással tette hozzá: - Mért nem táviratoztál? Kocsit küldtem volna eléd.
- Ó, az ember sohasem tudja, mi jöhet közbe az utazásnál. Nem akartam
Zdenka nénit zavarni.
Lehajolt, hogy kezet csókoljon neki. Az öreglány inas, sovány ujján egy
gyűrűt pillantott meg.
- Tyhű! – gondolta a platinába foglalt gyémántra meredve – biztosan
megvan vagy négy karát.
Most is ez a gyűrű járt az eszében, de nem az értékére gondolt. A jóllakott
gyomornak bódulata közömbösítette benne a felbecsülésnek, a megmérésnek azt
az ösztönét, amelyet szép nőkkel és ékszerekkel szemben érzett. És ahogy a
nagyapa bútorai között fellazult és bontakozni kezdett szabonci gyermekkora, az
az érzése támadt, hogy az a karcsú fekete lány, akit ő szabonci éveiben termete és
kora miatt mindig asszonynak vélt, elkérgesedő bőre és beszikkadó húsa árán
hajdani szépségét ezzé a villogóvá munkált nagy könnycseppé váltotta át. Hogy
megcsúnyult! – ezt az egyszerű megállapítást kerülgették benne különbözőképpen
a szavak. Zdenka apja típusa volt, magas, sovány és fekete, de amit a férfiban csak
öreggé rongált az idő, s amit hímpéldányoknál legfeljebb markáns csúfságnak
neveznek, a nőben visszataszító jelleget kapott, a parancsoló arc harcias lett és
ellenséges, a karvalyorr s a két mély barázda a szája fölött nemtelen lett és
boszorkányszerű.
Képek sűrűsödtek fel Teodorban, amelyekhez talán ezek a bútorok segítették
az emlékezetét: Zdenka néni a duplán csavart aranylánccal a dereka körül s a
felesleges kis aranyóra, amely eltűnt a blúz zsebében, Zdenka néni a prémes
kabátjában,  a mosdó fölött lógott a tükör – Zdenka néni fésülködik. Ilyenkor
szeretett leginkább mögé lopózni, nézni ezt a hosszú fekete folyót, amelyet
sercenve hasított a fésű. – Mi van helyette? A négykarátos gyémánt ragyogása és
egy mákosszürke sovány hajcsomó.
- Tókolj meg Denka – jutott eszébe hirtelen nénjének a szava és úgy érezte,
hogy futni kellene, hüppögve futni, de nem egy rugalmas fekete nő elől, az
elmúlás volt a sarkában, a beszívott szájú, kegyetlen idő.

III.

Négy nap óta tartott már a szeles esős idő. Teodor a házba szorult, még a
szükséges testmozgást is csak a kertben végezhette el. Legfeljebb az ólakig
sétálhatott, addig vezetett ugyanis a köves út. De élvezte a tespedést, élvezte, hogy
gyarapodnak, kitelnek, gömbölyödnek a sejtjei. Jóleső átfűtöttség volt a testében,
melegítette az ízes, zsíros étel s a könnyű bor, amelyet pohárszámra hajtogatott.
- Ha még tovább is így tart, szép pocakot fogok ereszteni, mint
disznókereskedő híres őseim.

89
 Aztán, ha a szellem éhsége is felgyülemlett benne, könyveket szedegetett elő
nagynénje szekrényéből, talált egy Jókai-sorozatot, egy Petőfi-díszkiadást még a
régi magyar világból, német klasszikusokat, amelyeket soha senki sem olvasott,
délvidéki sváb szerzők műveit s néhány egészen friss kiadású szerb könyvet is,
amelyeket bizonyára valami ügynök varrt Zdenka néni nyakába. Főként a sváb
szerzőket olvasta figyelemmel. Ezek a nemzeti érzést túlhevítő, érzelmes vagy
fenekedő történetek eszébe juttatták egy karintiai Landeshauptmann szavait: „A
nagy máglyát, uram, amely ma Németország közepén lobog, mi tápláltuk, mi
szítottuk, mi tartottuk fenn, mi határszéliek. Harcos nacionalizmus csak a határok
közelében, kevert népű vidékeken születhetik. Az ember végeredményben mindig
valaki ellen nacionalista.” Ezt olvasta ki ezekből a könyvekből is. Meg még
valamit. Megtudta, miképpen kapta meg az eke, a kapa, az olló, a cipész dikicse és
a kalapács a kardnak, a fegyvernek, a hódításnak jogát.
Az ember mindig valaki ellen nacionalista. Teodor újra meg újra megrágta
ezt a mondatot. Igen, az ellenfél nemcsak kívül lehet, hanem bennünk is,
önmagunkban, visszaszorítva a tudat alá. Ez aztán megfejti a neofitáknak
fanatizmusát, megmagyarázza a túllendített szenvedélyt azoknál, akik frissen
szegődtek egy-egy eszme mellé. Az ember legnagyobb ellenfele mindig saját maga.
Aki nem ismeri el, hogy van ellenfele, kozmopolita lesz. A kozmopoliták
békés emberek, pacifisták. Egyszerű elmeművelettel kikapcsolják a szenvedélyt,
kikapcsolják annak a lehetőségét, hogy beléütközhetnek valakibe, hogy valaki
elébük áll. De nem a gyávaság szüli-e ezt a magatartást? A harc ösztönének
elsorvadása?
Itt vagyok most a szülőföldemen – töprengett tovább – fájdalmat érzek. Fáj
az elveszett ház, a gabonaszagú bácskai éjszaka, az esti mese a kályha mellett, de
mindezt az idő is elvitte tőlem, nemcsak az emberek. A Kerémi-Krisztich egyéni
fájdalma ez, nem liheg benne semmiféle nagy közösségi vád, szenvedélyesség és
gyűlölet. Erre én képtelen vagyok. Nem tudom felfokozni az énemet, nem tudok
megnőni, mások érzéseihez kapcsolódva, mint ahogy a hit is kiemel és
megnöveszt, és ahhoz kapcsol, aki nálunk nagyobb, korlátlan hatalmú, végtelen.
Vergődve szedte ki magából ezeket a szavakat, mintha a bennük rejlő
igazsághoz elviselhetetlen kín tapadna. Lerakta maga mellé Müller-Gutenbrunn
könyvét, amely éppen a kezében volt, fütyörészni kezdett s az a pillanatnyi lelki
fintor, amely szájának mozgását megelőzte, kiemelte a kellemetlen kátyúból.
De amikor aznap vacsora után a lehalkítva zümmögő rádió mellett
megkezdődött Zdenka nénivel az esti beszélgetés – fél füllel eleinte a belgrádi
opera Trubadúr előadását hallgatták – Teodor nem tudta a kérdést elkerülni:
- Mikor bejöttek a szerbek, Zdenka néni, mégis milyen volt, mit érzett? (  és
gondolatban hozzátette: a vérség köteléke volt-e erősebb vagy a nevelés?)
- Régen volt az már, Dórikám. Könnyen elfelejti az ember.
- Hát kellemetlenek az emlékei?
- Nézd, minden változás kellemetlen, amikor kicserélik az urakat, más urak
jönnek. Egynek örültünk, örültünk annak, hogy nincs már háború s talán ezért
viseltük el könnyebben, amit el kellett szenvednünk. Különösen az első napokban.
Mert sokan haragudtak ránk Imre miatt, az apád miatt. De Bojana egyszer

90
szemébe vágta a tisztnek: Mi is olyan szerbek vagyunk, mint maguk. S ha már
Isten úgy akarta, hogy ne Budapest felé nézzünk, hanem Belgrád felé, becsülettel
akarjuk szolgálni ezentúl az új hazát.
- Ezt mondta?
- Ezt, igen. Tetszett a tisztnek. Aztán lecsillapodott minden. A svábok ugyan
még mozgolódnak. Néha komiszkodnak a magyarokkal is, de én úgy érzem, hogy
általában megvagyunk. Nézd, egy öreg nő, akinek mégiscsak jó sora van,
jómódban él, dolgozni szeret, nem is mondhat neked egyebet. Megvagyunk.
Vannak persze itt is olyan forrófejűek, Hitzkopfok, érted? Beszélnek magyar
irredentáról, meg leventékről odaát, de a népet itt mégis csak az érdekli, hogyan
tudja eladni a búzáját és hová szállítsa a tojást, a tollat, a disznót meg a
baromfikat. Meg aztán nincs se férjem, se gyerekem. Ez nagy dolog. Nem kell
gondolnom a jövőre. Nálunk sokan, de a vidéken is, a tehetősebb magyarok
átküldték tanulni fiaikat Szegedre, Pestre, a svábok meg, kivéve azokat, akik régen
magyar szolgálatban álltak, ma is Németországban járnak egyetemre. Az ilyen
emberekben nyugtalanság van, meg vannak osztva, kétfelé. Az ilyen emberek
érzik meg elsősorban, hogy két ország van, és ha van valami baj a két ország
között. De én csak itt élek magányosan. Majdnem azt mondom, mindegy nekem,
csak ne zavarjanak. Persze, ha gyerekem volna!
- Miért nem is ment férjhez, Zdenka néni? Én amikor kicsi voltam, mindig
azt hittem, Zdenka néni asszony, szép asszony.
- Ó – nevetett a vénlány, szomorúan nevetett – hosszú sora van annak. Volt
egy szerelmem – tette hozzá, elhallgatott – volt egy szerelmem – ismételte –
tanító volt Iváncsán, szegényfiú volt, arra vártam. Aztán valami butaságot csinált,
verseket szavaltatott, feljelentették, fegyelmit indítottak ellene, összeverték a
csendőrök, Belgrádba szökött. És egyik év ment el a másik után, dolgoztam,
segítettem nagyapádnak a gazdaságban, szerettem a földet, a munkát, nagyon
szerettem, apámnak úgy látszik jó volt így, hogy mellette voltunk, én meg Bojana,
Dóra férjhez ment, Ilona is, aztán eljött a háború. Azt mondják, Sabácnál esett el,
mindjárt az elején. Harmincnyolc éves volt, önként jelentkezett.
A sarokban a kis rádió tovább zümmögött. Perceken át ültek ők ketten
némán, a múltba révedve.
- Na, ne szomorodjunk el – szólalt meg végre Zdenka néni. A mosolya
eltorzult volt, erőltetett – a végén még elunod, hogy itt egy száraz kóró mellett
üldögélsz, emlékek között.
- Emlékek között élni fáj, de én ezt a fájdalmat szeretem.
- Fiatal vagy, ráérsz még, hogy összeszedd az emlékeid. Sajnos, én nem
tudok neked itt társaságot szerezni. Meg kell elégednünk egymással, hacsak
Vrankovicsék?
- Vrankovicsék? – szólt Teodor fejét rázva. – Nem ismerem őket. Nem is
nagyon kívánok együtt lenni senkivel a régiek közül. Kik ezek? Szabonciak?
- Igen. Mármint a férj, az odavaló, Vrankovics Péter. Emlékszel a Vrankovics
fakereskedésre a Kacsa utcában? Ti is onnan hozattátok a tüzelőt. Péter ennek a
kereskedőnek a fia. Városi tisztviselő volt, nagy szoknyavadász, nagy gavallér. De

91
ügyes fiú. Összevásárolta az átköltöző magyarok földjeit, azám, a ti szabonci
házatokat is ő vette meg.
- Vrankovics? Nem óhajtok vele találkozni.
- Á, ne hidd, nem olyan rossz ember a Péter. Szép birtoka van, szomszédom.
Nem láttad a régi szélmalmon innen azt a nagy parkot? Fenyő van benne,
vadgesztenyefa, az az övék. Szép nagy házuk van ott a parkban, halastó,
úszómedence, kijárnak ide hétvégére a szabonci barátaik is. A tavaszt meg a
nyarat itt töltik, csak ősz végén mennek Szaboncra. De azért kijönnek elég
gyakran utánanézni a gazdaságnak. Holnap majd átküldök hozzájuk, hogy itt
vannak-e.
- Nem akarok találkozni velük.
- Hát akkor egy szép asszony ismeretségét szalasztod el, fiam. Szép ám az
asszony. Olyan, mint egy madonna. Hóból, meg hollótollból, meg parázsból
összegyúrva. Szegény Péter, egészen megrokkant belé. Hiába, nem szabad egy nőt
elvenni, aki húsz évvel fiatalabb. De Péter annyit keringett a nők körül, hogy
szinte megjósolta mindenki, hogy a végin bolondságot csinál.
- Nem jól élnek?
- Külszínre igen. De a kis asszonyka nekem sokat panaszkodik. Különben
magyar lány. Szegedi. Az Eördög patikus lánya. Alsóvárosi. Egy-két évvel fiatalabb
mint te. Ti is éltetek Szegeden. Véletlenül nem ismered?
- Ó nem. Tizenöt éves voltam, amikor elkerültünk.
- Nézegetted te már akkor a lányokat!
- De nem minden patikusnak a lányát. Nem a pelyhes csibéket.
- Igaz, mit is láthattál volna rajta. A fene tudja, hova dugta el a szépségét.
Mikor még öt év előtt idekerült, sovány volt, mint egy piszkafa. Olyan sportlady,
azt mondták róla. Félős volt, hogy a csontjaival kifúrja a menyasszonyágyat. Aztán
egyszerre bársonyos lett, mint az árvácska szirma.
- Hogy hívják?
- Hja – nevetett Zdenka ingerkedve – azt nem mondom meg. A nőknek
legyenek mindig titkaik. Holnap átküldöm a kertészt.

***

A kályha füstölt, nyitott ajtaján át a pattogó tuskókból időnként láng és füst

csapott ki, széles fekete sávot festett a tajtékszínű csempékre. A levegőbe
kékesszürke lépcsőket épített a délutáni napsugár. A vendégek, Teodor és
nagynénje a Vrankovics tanya fogadószobájában ültek. Zdenka pislogni kezdett.
Törölgette a szemét.
- Jaj Istenem – szólt Vrankovicsné – drága Zdenka néni, hogy röstellem a
dolgot. Pedig már két órakor befűttettem, hogy meleg legyen mire megérkeznek.
Nem kellett volna újból rátetetni, Péter. Mondtam, hogy megint füstölni fog.

92
 - Az ördög vigye el azt a kályhát. Sose fordult ez még elő. Talán egy tégla dőlt
be a kürtőjébe. Meg fogom nézetni. Jöjjenek be az én szobámba. Ott jó meleg van.
Kényelmesen leszünk.
Vrankovicsné a tálcát fogta meg, amelyre a poharak voltak kikészítve, férje a
borosüveget meg a házi készítésű szódavizet hozta át. Tágas, nagy szobába
mentek az ebédlőn keresztül. Teodor szeme nyomban leltárba vette a szokványos
férfibútorzatot.
Zdenka néni a kis dohányzóasztalnál beült az egyik karosszékbe, de csak úgy
pipiskedett a fenekével, feszengett benne. S tenyerével a fényes borjúbőr huzatot
simogatta.
- Hideg ugye, hideg? – szólt figyelmesen Vrankovics – adja csak ide azt a
párnát a díványról, alátesszük, na ugye jó?
- Tapasztalt ember vagyok én – folytatta aztán a combját megpaskolva és
odahúzta magának a széket az íróasztal mellől. A bőrgarnitúra az ember halála.
Fel kellene kötni a csibészt, aki kitalálta.
- Miért vette meg? – mondta Vrankovicsné vállat vonva – maga vette.
- Én, mert az ember bolond. Amíg fiatal… De aztán a maga kárán
megtanulja. Szerencsére, hogy én nem sokat üldögélek bennük. A vendégek meg
hadd pusztuljanak – nagyot nevetett, s szeme körül a sok száz apró ránc táncolni
kezdett. – Nem mindenkivel vagyok én ilyen gonoszkodó – a feje kedveskedőn
hajolt a vénlány felé, a hátrafésült gyér őszes haj tövében a bemélyült homlok két
piros-barna foltja csillogott.
- Mint egy színész – gondolta Teodor – fáradt amoroso, aki apaszerepekre
tért át. A ruhája kitűnően szabott. Biztosan nem Szaboncon csinálnak ilyen ruhát.
Milyen ügyes ez a steppelés. A mintája is szép. Angol szövet.
- Látom – mondta Zdenka néni az ujját a szék felé kinyújtva – saját magára
jobban ügyel. Egy párnát tetetett oda.
- De én tetetek, de én tetetek! Hej, de hetyke legény voltam, amikor még ezt
énekeltük. … Maga csinálta, ugye Galambom – szólt aztán, megcsillapodva.
- Csináltattam – mondta Vrankovicsné hűvös tárgyilagossággal.
- Maga mindig letagadja, ha irántam gyengéd. Nem kell azt szégyelleni, igaz?
Cigaretta? – szólt aztán Zdenka felé fordulva, a ráncai megint mosolyra
gyűrődtek.
- Nem. Tudja, hogy nem. És mindig megkérdi.
- Maga meg méltóságteljesen és megsértve tiltakozik, mint egy
fejedelemasszony az Orsolyáknál, Zdenka néni, pedig emlékszem ám rá, amikor
még azokat a rövid kis szivarokat szívta. Hogy is hívták? Cigarillos?
- Nem. De nekem nem jut eszembe a neve.
- Hogy mik nem sülnek ki, Zdenka néni! – szólt Teodor kötődve. Aztán a
Vrankovicsné felé fordult: - Nagyságos asszonyom?
- Köszönöm. Nem dohányzom. Ritkán.
- És most? Most ritkán van.
Vrankovicsné keze gépiesen nyúlt a cigaretta után.
- Lám, így rontják el az asszonyokat – csóválta a fejét Vrankovics. - És mit
tehet a férj? Az elrontott asszonnyal él tovább.

93
 - Na, mit szól hozzá? – folytatta aztán nagyot szippantva a cigarettájából. – A
magyar dohány se rossz, már amit feldolgoznak odaát. De ez se kutya. Ízlik?
- Nagyon jó zamata van – Teodor az orrán át fújta a füstöt – Bár nekem nem
ismeretlen a szerb cigaretta. A vállalathoz minden hónapban hozott be egy hajós
csempészett szerb dohányt.
- A hajósok! Nagy gazemberek. Már tudniillik az államkincstár
szempontjából. Mi minden fenét tudnak azok a szén alá rejteni. Meg tán össze is
játszanak. Finom bagázs. Mit szívott?
- Drinát.
- Hát ez jobb. Zamatosabb. Én úgy szoktam mondani: mélyebb. Belényúl az
emberbe, felkavar és simogat.
- Na hallja – szólt Vrankovicsné – kit érdekel a maga szerelmi vallomása a
dohánynak?
- Asszony, ehhez nem értesz – intette le a férj komédiázva. – Ez férfi dolga. A
dohány is a nagy szenvedélyekhez tartozik. Olyan mint a nő. Ha van, alig vesszük
észre, ha nincs, akkor meg gyötrődünk utána.
- Én ehhez nem tudok hozzászólni – jegyezte meg Zdenka – kérdezzük meg
Teodort.
- Vrankovics úrnak igaza van. A szenvedélyt a hiányban érezzük meg igazán.
A fiatalasszony a vendégére nézett.
- Okosan felelt – örvendezett a férj. - Az én emberem, lám az én emberem.
Szeretem, ha a férfiak összetartanak. Én ismertem ám a kedves papát, Krisztich
úr.
Teodor egy mozdulatot tett, hogy közbevágjon.
- Ó, nagyon rendes, kedves ember volt, gavallér, bizonyos mértékig a
mintaképem. Mondjuk, a hibáit kivéve – tette hozzá nevetve. – Ahogy az nőkkel
tudott bánni! Ahogy az mulatni tudott! Persze, persze, csak hát túlságosan odaállt
a magyarokhoz. Sok mindent nem akart megérteni, amit pedig elvártunk tőle. Sok
mindent a szemére hánytunk. Rég volt, elévült már az ügy, nem kell újrakezdeni.
Fátyolt rá. Pedig kár érte, Krisztich úr.
- Keréminek hívnak – szólt Teodor kiegyenesedve.
- Ah – kiáltotta Vrankovics.
- De az Imre nem – vágott közbe Zdenka – az Imre nem magyarosított.
- Kerémi szép név – szólt Vrankovicsné.
- Ugye? – bólintott a fiatalember az asszony felé fordulva, az arcvonásai
ismét megpuhultak.
- És ipszilonnal?
- Nem, csak i-vel, egyszerűen.
- Én nem szeretem a névváltoztatást – szólt Vrankovics. – Ne vegye ezt
személyeskedésnek, Krisztich úr, de mindig úgy érzem, mintha valaki maszkot
rakna magára, elrejtené, ami mögötte van.
- Ugyan, Péter – tiltakozott az asszony. – A név mért lenne maszk?
Egyszerűen megjelölték az embereket, hogy ne lehessen őket összecserélni.

94
 - Nem, galambom. Hogy én Vrankovics vagyok, az annyit jelent, hogy az
apám is Vrankovics volt, a nagyapám, a dédapám, hogy mi egy nemzetséghez
tartozunk és szerbek vagyunk.
- És én? A lánynevemmel bújtam a maga maszkja alá? Micsoda önző
férfiszempont!
- Maga a feleségem, galambom és szerb asszony, ezen vitatkozni nem is
lehet.
- Állampolgár, szerb állampolgár, de nem asszony.
- De a gyerekek Vrankovicsok lennének, szerbek az utolsó porcikáig.
- Milyen jó, hogy … - kiáltotta Vrankovicsné, de visszafogta a szót, amely
majdnem a nyelve hegyére szaladt – látja – tette csak hozzá – látja.
Teodor figyelmesen nézte az asszony hirtelen tűzbe gyúlt arcát.
- Megengedik – szólt aztán elgondolkozva – megengedik, hogy én is
hozzászólja a dologhoz, a magam dolgában – szabadkozó mosollyal nézett
Vrankovicsnéra.
- Beszélj csak, te kompetens vagy - biztatta Zdenka. – Bár én kijelentem,
hogy eleve minden változtatás ellen vagyok. Persze azt mondod, hogy az irigység
beszél belőlem – folytatta és megsimogatta a fiatalasszony térdét – nem akadt
férfi, aki elvegye tőlem a Krisztich nevet.
- A név – kezdte Teodor – a név eleinte valóban csak a személy megjelölése
volt, jogi és társadalmi tény, amely egyetlen embert érdekelt, csak később alakult
ki hozzá a nemzetségtudat és csak jóval utána népi hovatartozás. Amikor
megkaptuk a magunk kis céduláját, amikor a pap, aztán az állami tisztviselő
anyakönyvezett, mi volt e mögött a név mögött? Nem egyetlen sejt, amely
egyetlen nemzedékből osztódott tovább, hanem újabb és újabb nemzetségi
kapcsolat, igen, sokszor annyira eltorzítva, hogy az a név, amely a nagyapától
átszármazott, egészen más, egészen elütő embert takart. A név – változtatás
nélkül is – maszk lehet, Vrankovics úr, álarc, amely elrejti azt, ami mögötte van.
Az én esetem ugyanez. Ön más, Vrankovics úr. Önnek a lelkében a nevével együtt
kifejlődött a nemzetségtudat, meg is vallja ezt, szerbnek vallja magát és
Vrankovicsnak és ez minden tiszteletet megérdemel. De nem mindenki ilyen
szerencsés, uram. Nem mindenki tudja a nevét kitölteni. Nem tudom, helyesen
mondtam-e ezt, de azt hiszem, megértenek.
Mind a hárman bólogattak rá.
- Nahát- folytatta Teodor – én úgy érzem, hogy becsületesen cselekszik az,
aki ilyen belső összeütközésből, konfliktusból, diszharmóniából kiutat keres. Én
nagyon helyesnek tartanám, ha mindenkinek állampolgári joga volna, és pedig
sokkal nagyobb mértékben, sokkal szabadabban, mint most szokás, hogy a nevét
maga válassza meg. És akkor az új név, Vrankovics úr, nem maszk lesz, hanem
vallomás.
- Hát én – mondta a férfi – a fejét rázva, eh nem is tudom. Micsoda
összevisszaság lenne itt akkor, képzelje el.
- Igaz – ismerte be Teodor – talán túloztam. Ha persze úgy lehetne nevelni
az embereket, hogy kitöltsék a nevüket! De nem erre kell-e törekednünk? Kevert
fajú országokban, nemzetiségek között? Bár azt is a szememre hányhatja, 

95
folytatta egy pillantást vetve Vrankovicsné figyelmes arcára – hogy egy ilyen
vallomás, még ha őszinte is, vajon végleges lehet-e? Egy ember életében is
végleges? Amikor a nő, aki nevének feladásával szintén vallomást tesz, sokszor
éveken át küszködik és meghasonlottan él?
- Az én öreg fejemmel valahogy úgy értsem ezt, Dórikám, hogy az ember
nevet és hazát választhat hangulat és szeszély szerint? – kérdezte Zdenka néni. –
Megengeded a válást nemcsak házastársak között, hanem a névtől és a hazától is?
- Nem hangulat van mögötte, nem szeszély, hanem az egész ember
állásfoglalása.
- Érdekes, amit mond – szólt Vrankovicsné. – És magának sikerült az új
nevet kitölteni?
- Nehéz kérdés – válaszolta Teodor az asszony szemébe nézve. – Én azt
hiszem, hogy mindig küzdenünk kell azért, hogy a vallomásunkhoz hűek legyünk.
Meg kell küzdenünk érte.
- Igen, így, így – szólt Vrankovics, hátradőlt, az orrát húzogatta a két ujjával,
gondolkozott – amit én mondtam, a maszkot, azt sem úgy értettem, hogy érdek
van mögötte, mert az becstelen dolog. – Felpattant a helyéről. – Tudja, én nem
szeretem az ilyen rafinált lelki kérdéseket. Én sokkal inkább hiszek a nagy állandó
dolgokban, mint haza, vér, nemzet. Bár lehet … Eh, megengedik?
- Saját termés – folytatta aztán a borosüvegért nyúlva – alföldi venyigéket
hozattam odaátról. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleménye.
Először csak Teodornak töltött a borból egy keveset, aztán az üveg nyakát
megmarkolva várta az ítéletét. A fiatalember a pohárba szagolt, a nap felé tartotta,
megrágta a bort.
- Jó – mondta elismerően – nagyon jó. Van benne valami kis vulkanikus is.
Vrankovics figyelő arca felderült. Tetszett neki az elismerés.
- Nem az a kimondott nagy bor. Az ember ne legyen túlságosan igényes. De
nekem ízlik. Várjon csak – szólt hirtelen – hozok egy másik üveget.
Elsietett a szobából.
- Na fiam, - jegyezte meg Zdenka Teodor felé fordulva – te levetted a lábáról
Pétert. Nála az a legnagyobb rokonszenv jele, ha a pincéje titkaiba beavat.
- Régen járt errefelé? – kezdte Vrankovicsné a szabványos kérdéseket.
- Nagyon. Az összeomlás óta nem. Azóta, hogy elmentünk innen.
Elmenekültünk. Nagyságos asszonyom akkor talán még nem is élt.
- Második elemibe jártam. Szegeden. Sose fiatalítson.
- Fiatalítani? – nevetett Teodor. – Májusban az árvácskától nem kérdezzük
meg, hogy hány napos. Csak azt mondjuk, bár örökre ilyen bársonyos maradnál.
- Miért hasonlít árvácskához engem?
De Teodor alig hallhatta meg a kérdést. Zdenka hangoskodva szólt a belépő
Vrankovics felé:
- Jöjjön már, Péter, legyen résen, az öcsém heves udvarlásba fogott a szép
asszonynál.
- Felebarátod asszonyához és hátaslovához ne nyúlj. Újabban azt mondják. A
töltőtoll is beletartozik ebbe a kategóriába. Ide nézzenek – az üveget az ablak felé
tartotta. – Ez a másik fajta, amire nagyon büszke vagyok. Ízleljék csak meg.

96
 - Á, ez is nagyon kitűnő. Muskotály – állapította meg Teodor, miután ismét
végigjátszotta a borszakértő komédiáját.
- Maradjunk ennél?
A fiatalember bólintott.
- Isten hozta – a férfi felemelte a telt poharat – Isten hozta minálunk,
Krisztich úr.
- Kerémi – vágott közbe Vrankovicsné.
- Ej hát mindig Krisztichre szalad a szám. Persze mert Zdenka nénémre
néztem.
- Pedig rám ne szaladjon, hallja Péter.
- Tudok egy jó megoldást – szólt Vrankovics hirtelen fellelkesedve. - Ha
megengedi, kedves öcsém, egyszerűen Teodornak fogom szólítani.
- Köszönöm, Péter bátyám.
Megkönnyebbülten néztek egymásra.
- Na, most megkezdődhetik a kérdezősködés – Zdenka letette a poharat.
- Itt van előtted, drágám, egy valódi budapesti fiatalember, aki mindent tud,
mindent lát, selyeminget hord, autón jár és nagylábon él, ahogy nekem Dóra
húgom írta.
- Dóra néném, úgy látszik, kíméletlen volt velem szemben. Úgy tüneti fel a
dolgokat, mintha állandó volna, ami egyszer-kétszer előfordul. Persze, mert ő is
vidéki asszony és azt hiszi, mi fővárosiak csupa lumpolás vagyunk, csupa séta,
udvarlás, művészet meg irodalom. Rettenetesen hamis kép ez. Meg vagyok
győződve róla, hogy egy úgynevezett intellektuális életet élő vidéki lány jobban
van tájékozódva arról, hogy mit történik a pesti művészvilágban, mint mi
magunk. Na természetesen és ebben megint igaza lenne, Péter bátyám: ami
hozzáférhető, az már kevésbé érdekes, annak talán vonzása sincs. Egy vidéki
színházi este, micsoda izgalom, készülődés és parádé.
- Én is mindig elolvasom a Színházi Életet. A fodrásznál hetenkint.
- Úgy? Szabonci fodrásznál Színházi Életet? Nem gondoltam. - Fokozott
érdeklődéssel nézte a fiatalasszony szénfekete haját.
- Az igazság az – magyarázta Vrankovics,  hogy mi bácskaiak még mindig
ketté vagyunk szakítva egy kicsit. Lelkileg. Még túl sokat nézünk Budapest felé.
Igen, én tárgyilagos akarok lenni és elismerem, hogy a magyarok, a városi
magyarság egy fokkal előbbre van az úgynevezett Nyugat felé. Délen nálunk túl
sok a balkáni, a keleti szín, rikoltó színek a társadalmi életünkben, ami érdekes
lehet egy utazási iroda számára, de engem sokszor izgat és feszélyez. Belgrádot
szeretem, jelkép, a szívemhez nőtt, de Budapestre mindig irigykedve gondolok. És
látja, ez az irigység, ezt az irigységet mi bácskaiak a magyaroknak köszönhetjük.
- Gyakran járnak Pestre?
- Évente egyszer-kétszer – felelt az asszony a férje helyett – legutóbb a
vásárra mentünk fel májusban. Mennyi zivatar volt, Uramisten. De most
januárban hosszabb ideig leszünk fönn – a szeme megcsillant – több hetet. Péter
kúráltatni akarja a reumáját.

97
 - Mondja csak szépen, hogy maga vett rá engem. Mert szeret Pesten lenni,
galambom. Nem mondom én is, télen, egy hetet, de azért igazán csak itthon
érzem jól magam.
- Maga meg, képzelem, hogy unatkozik – jegyezte meg Vrankovicsné. –
Meddig marad ebben a sárfészekben?
- Na hallja, Péter, hogy titulálja a felesége a mi egyetlen kis falunkat? Ezt úgy
hívják, vendégriasztás.
- Még négy napig – válaszolt Teodor hirtelen. Maga sem tudta, miért
mondotta ezt. Zdenkával még úgy beszélték meg, hogy holnap este elutazik.
Zavartan nézett nagynénjére, de annak arca közömbös maradt.
- Na annyit még kibírhat – bíztatta az asszony mosolyogva. –Kár, hogy így
felázott minden. Ha lovagolni lehetne! Tud lovagolni?
Teodor a fejét rázta.
- Aligha. Tizenegy éves voltam, amikor utoljára lovon ültem. – Abban a kis
istállóban…  akarta hozzátenni, de visszanyelte a szavait.
- A lovaglás olyan, mint az úszás. Nem felejti el az ember. Pesten nem jutott
eszébe?
- Ugyan hol?  mondta Vrankovics. – Lovardában? Az olyan, mint a
kölcsönzőből vett frakk, nem úri dolog. De jöjjön le egyszer májusban, Teodor, a
nagynénje biztosan nagyon fog örülni, szomszédok vagyunk, nekem van egy-két
kitűnő lovam.
- Köszönöm – szabadkozott a fiatalember. – De hát hogy is gondolja azt,
Péter bátyám. A pestiek nem mind léhűtők, akik csak kedvükre sétálhatnak ide-
oda. Az embernek állása is van.
- Ha szabad kérdeznem, miféle állás? Minisztérium?
- Ó, Isten ments. A magángazdaságban vagyok. Egy nagy élelmiszer és
áruforgalmi rt. külföldi osztályának a vezetője.
- Hát akkor – szólt Vrankovics előrehajolva a széken.
Illetve csak voltam – folytatta a fiatalember szemrebbenés nélkül. –
November elsején kiváltam onnan. Bizonyos differenciáim voltak az
igazgatósággal. Nem bírtam azt a profitéhes társaságot.
- És nincs állása? – kérdezte Vrankovicsné részvéttel és aggodalommal.
- Elsejére lesz egy jó pozíció. Ezért nem maradhatok itt tovább, akárhogy is
marasztalna a drága Zdenka néném ebben a – sárfészekben.
- Ha meg nem – tette hozzá Teodor páratlan bizakodással és fölénnyel és
arrébb tolta a borospoharat – majd lesz másik. Csak ne érezzék az emberen, hogy
meg van szorulva, mert akkor ők állnak az erdő felől. Rajtam persze ezt megérezni
nem is lehet. Én szépen beülök a kis kocsimba, autón érkezem és tárgyalok.
- Ezt mind nem akartam elmondani – gondolta a fiatalember – miért? – De
nem tudott választ adni önmagának.
- Milyen kocsija van? - kérdezte máris Vrankovics érdeklődve.
- Hanomag. Kis Hanomag. Nekem épp megfelel.
- Nekünk egy Chryslerünk van. Nem azzal jöttünk ki a tanyára. Ebben a
sárban itt a szabonci úton ilyenkor lovakkal közlekedünk. Látja, galambom, maga

98
nem akarta tegnap, hogy kijöjjünk. Elmulasztottuk volna ezt a szép napot, az igen
kedves vendégeket. Szabad még egy pohárral?
- Bizony nem nagyon bíztam abban, hogy itt találunk benneteket, drágám –
mondta Zdenka néni. – Bár Péter említette, hogy meg akarja sürgősen kezdeni az
új szárító építését.
- Igen, épp ezért kellett kijönnünk. Nem halaszthatom tovább. Remélem, lesz
ez után a hosszú eső után vagy két hét száraz idő. Áldom az eszem, hogy a téglát
kihozattam a Kuglertől még októberben. Hogy jönne ki most a szekér ebben a
sárban, ugye? Egészségére!
Felemelték a poharukat.

IV.

A dűlőúton ázott szalmaszálak feküdtek, eltaposott kalászok, már rég

kipergett belőlük a szem, a hosszú keskeny táblákban a porhanyós rögök közül
négy-öt centire kidugta levelét az őszi búza, távolabb megcsonkolt kukoricaszárak
meredtek, szőke, elpiszkolt levelek, kifordult gyökér, a felgazosodott
krumpliföldeken sorban ültek még a kiszedett gumók feltúrt fészkei. A felhígult
novemberi fényben a kéthetes esőt visszalehelve a színtelen ég felé pihent a határ.
Három óra lehetett. Teodor a bemélyült keréknyomok között ment a füves
útpadon, hogy kikerülje a sarat. A fű helyenként kocsikenőccsel volt összekenve,
ilyenkor felhúzta szürke nadrágja szárát, nehogy bemocskolódjék. Nem
szándékozott hosszabb kirándulást tenni, csak épphogy a ház mögé ment ki ebéd
után, átballagott az üres kerten, benézett a két nagy baromfiudvarba, ahol lomhán
mozogtak a rozsdavörös nagytestű tyúkok a hatalmas, meszelt ketrecek előtt,
majd a hátsó kapun keresztül a gyümölcsös mellett, amely mogyoróbokrokkal volt
szegélyezve, a földeknek vette útját. A mozgás aztán már vitte is tovább, egyik
tábla maradt el a másik után, felszántott, rendbetett vagy gondozatlan. Egy
kaszálót szemelt ki célnak, ott a föld egy kissé megemelkedett, gondolta, onnan
jobban ellát majd Szaboncig.
Szegedi séták jártak az eszében, a szabonci határról nem voltak őszi emlékei:
ha beállt a rossz idő, ha megjött az eső, a sár, csak a város utcáin sétálgathatott,
legfeljebb az apját kísérhette el, mikor nyulat lesett egy-egy lombtalan napfényes
vasárnapon, ilyenkor borjúbőr bakancsot húztak reá és lábszárvédője volt mint a
katonáknak. De Szegeden már nagyfiú volt, meg nem is törődtek annyit vele,
szabadon kószálhatott. A körtöltésen túl Dorozsma felé, vagy Tápénak fel a
Maros-torkolathoz, vagy a Boszorkánysziget füzeseiben. Akkor jött rá először a
céltalan bolyogásnak ízére, akár köd volt vagy napfény vagy szitáló eső, az
Alaszkai aranyásók kalandjait szőtte ilyenkor tovább vagy arra gondolt, hogy Ottó
királyfit megszöktetve, miképpen fogja helyreállítani az Osztrák-Magyar
Monarchiát. Mire is készítette elő hősi ábrándokkal túlzsúfolt kölökkora? Amikor
sziklákat mászott – gondolatban – és szakadékokat ugrott át könnyedén, mint a
zerge, vagy víz alatt úszva – szájában a hangtalanul gyilkoló tőrrel – került a

99
sziklapad mögé, hogy a habokból hirtelen kiugorva villámgyors mozdulattal ölje
meg az éjszakai tengert kémlelő őrszemet. Mire volt jó a tanácstalan harcos kis
állatnak önemésztő égése, ez a nagy tavaszi erőpazarlás, ha azután a valóság csak
hitvány feladatokat szabott neki: menj és szerezz asszonyt magadnak, és pénzt
keress, amely az ujjaidból továbbgurul.
Emlékei között zörgött és csikorgott a menekülő szekér azon a szabonci
éjszakán, a fényszóró csodálatos sugárnyalábja újra meg újra átmotozta a földeket
és a levegő sötétjét és ő ebben a pillanatban – a késő ősz megritkult melegét
élvezve az arcán, künn a zajtalan határban – újból átélte a kamasznak vágyát: a
vágyat, hogy megállítsa a menekülő szekeret, hogy ő is megálljon a dolgok között,
amelyeket páni rémület sodor és a fejét felszegve, valami öldöklő szerszámmal a
kezében, az akaratát kényszerítse másokra, parancsolón, rákényszerítse az
emberekre, akik képzeletében mellette kushadnak köröskörül, puskát markolva
vagy kézigránátot: a réten túl már ég az első tanya, nagy fekete csorgással hull
vissza a föld az első bomba nyomán, mint egy pokoli szökőkút, ez nem a verduni
film, a képek itt szöknek fel előtte, az ő fantáziájától meglódítva ezen a békés
láthatáron és szinte az izgalomtól kifulladva kiáltaná: utánam, roham, roham!
Mintha ezer meg ezer izzadt és csapzott hajú ember a halál sápadásában követné
őt, amerre a tekintete szállt, a kék párába burkolt szabonci házak felé. Miért?
Miért rohanna így? Talán, hogy a szülői házat megtalálja? Miért?
- Mindig van bennünk annyi elégületlenség, hogy a győzelmet kívánjuk vagy
a pusztulást.
A rét szélén megállva gondolta ezt. A talpa a sárba mélyedt, nem törődött
már azzal, hogy a nadrágja bemocskolódik, a szája szinte szavakra kerekedett: Az
a buta Béla, az a buta Béla, még azt gondolja, hogy nem lesz háború!
Talán itt félkörben a város körül, itt lesz a nagy bekerítő művelet. Az álcázott
ágyukból sivítva szállnak majd fejük fölött a gránátok százai, és megmozdul a
nyári búzatenger, katonák futnak leszegett fejjel és tíz méterenként hasra vetődve,
mint a japánok futottak a rizsföldeken és ő is ott lesz közöttük, az operált, az
alkalmatlan, Kerémi Teodor a karpaszományos őrvezető, eléri a vasúti töltést,
átlábol a felszaggatott síneken, kézigránátot vág a ház ablakának, ahonnan
puskacső mered felé, a Piac teret gépfegyver söpri végig, a Mészáros utcában
egész hullatorlasz emelkedik – és aztán egy kilincsre teszi a kezét és úgy érzi
majd, mintha a keze megpihenne. Lassan megy tovább, kimerülten és
bódulatban, a falakból a gyerekkor emlékei szállnak majd felé, a verandának
kerül, s ahogy az ebédlőajtót kinyitja, egy asszony áll ott, sápadt és mozdulatlan
asszony és bársonyos, mint az árvácska szirma.
- Vrankovicsné – mondotta hirtelen, maga is meglepődve – és ez az érzés
annyira új és szokatlan volt neki – más nő iránt sohasem érezte ezt,  hogy maga
sem tudta eldönteni, vajon öröm lakik-e benne vagy furcsa, lebegő zavar.
A hősi képek elröppentek az agyából, cipője két oldalát az ellapult fűhöz
fente, visszalépett az útpadra. A katonákból ismét kukoricakórók lettek a háta
mögött, az álcázott ágyukból górék, útszéli galagonya és szalmakazal s a
gránáttölcsérek helyett két-három lépésenként észrevette a szántóföld szélén az
egérlukakat. Megigazította a nadrágja szárát, amely járás közben hátracsapódott.

100
 - Milyen kár, hogy még mindig nem tudom, hogy is hívják őt voltaképp.
Visszaidézte emlékezetébe a látogatásuk délutánját, a kipirult arcot látta, a
hófehér bőrt a fekete feltornyozott hajnak tövében, az állnak lágy vonalát, amely
márványszerűen és szinte pihétlenül bújt a keskeny fülcimpa alá, de ezeket a
részleteket úgy kellett külön-külön összeszedegetnie, az asszony testének egésze
elmosódott maradt és bizonytalan.
- Kerémi – a hangját hallotta most, ahogy kijavította a férjét, mély volt ez a
hang, torokból felbuggyanó. – És magának sikerült a nevét kitölteni? – Miért van
ebben a kérdésben annyi megrendítő komolyság?
A szentiváni sváb parasztföldek, a sarjadó búza, a gaz, a kukoricaszárak és a
rét, ez az egész lapály, amely Szabonc kékes ködébe veszve terült el a lába előtt, s
ahol előbb még vad szenvedéllyel bomlottak ki a fiatalembernek hadászati
elgondolásai és harcos álmai, egyszerre elvesztette egész jelentőségét Teodor
szemében, mindegy, hogy négy fal között járt volna fel és alá, vagy döngölt falú
parasztházak során ment volna el, egyformán befelé lesve kereste első
találkozásuk emlékei között azt a szilárd pontot, amelyre rákötheti szétfutó
benyomásait, kereste az asszony nevét. – Drágám, galambom, - ez Zdenka volt, az
Vrankovics és mintha a bujkáló megszólítás mögött nagynénje gúnyos nevetését
hallaná: Nem mondom meg a nevét. A nőknek legyenek mindig titkaik, 
bosszúsan rázta meg a fejét.
- Eh – gondolta aztán – fekete nő. A fekete nők sohasem érdekeltek.
Vrankovics úr felesége, Péter bátyám felesége nem érdekel.
De ahogy név híján nem tudta összekapcsolni azokat a benyomásokat,
amelyek egyetlen találkozásuk óta visszamaradtak a lelkében, név híján eldobni
sem tudta őket, nem tudta visszaszorítani. Borbála, nem gondolok rád, Katalin,
nem gondolok rád, Erzsébet, Éva – nevetni kezdett, Éva, ez volt a leghamisabb
hang ebben a billentyűpróbálgatásban. De csak azt mondani: Vrankovicsné? Egy
maszkot, egy szerepet hessegetne csak el magától, nem a színésznőt, aki otthon
mezítláb lép az ágyba.
- Eördög lány – ezt is mondhatnám neki – Eördög patikus lánya, de amikor
nem ördög vagy, hanem angyal, fekete angyal, különös.
A falu felé vette útját, miután előbb már áttekintette a terepet s
megállapította, hogy így hamarabb ér haza, mintha újból végigjárja a hosszú ívben
kanyarodó dűlőt. Meggyorsította a lépéseit. Arra gondolt, hogy Vrankovicsék ma
mégis átjönnek, visszaadják a látogatást és akkor egyetlen kérdéssel minden
találgatásnak majd elébe vág. De ha nem jönnek el? És neki holnap este el kell
utaznia. Kell? Maradni fog még néhány napot. Nincs az a betegség, építkezés vagy
üzleti ügy, amely lehetővé tenné, hogy az asszony kibújjon a megismerés alól. Meg
fog történni, ez bizonyos. Ha másképp nem, hát átmegy hozzájuk, mint
kereskedő. Javasolni fog például … például egy kétezer pengős tojásüzletet. A
pengő kell nekik. Januárban úgyis Pestre jönnek. Több hétre. Mind a ketten.
Furcsa jelenség volt Teodor szívében, hogy ilyen ígéretnek is örülni tudott,
amely hónapok múlva válik valóra. Csakhogy ez az öröm nem volt tudatos. Okát
nem kereste. Azelőtt, ha egy nő megtetszett neki, már az első percekben
megérezte a belső vibrálást, amely a vágy és a megkívánt test között

101
félreérthetetlen összefüggést teremtett. De Vrankovicsnéval kapcsolatban nem
jelentkezett ez az ösztöne. Egy karcolás esett talán a lelkén, észre sem vette és két
nap múlva egyszerre nyugtalanságot érez, kiveri a láz s maga sem tudja már, hogy
fertőzés érte, valami különleges betegségnek górcsövekkel dacoló vírusa. Mikor
látogatásuk estéjén elhagyták a parkot, amelyben kopasz gesztenyefák voltak és
fenyők, Zdenka néni megkérdezte tőle.
- Na ugye gyönyörű asszony?
De ő csak hümmögve bólogatott reá:  Szép, szép  meggyőződés nélkül
mondta ezt, az asszony teste semmiféle ilyen megállapítást nem sugallt neki. Igen,
be kellett vallania, az asszony testét nem látta meg, mintha nem lenne lába,
csípője, válla, csak az arc beszélt hozzá, mint a kamasz szerelmesekhez.
Két délután telt el azóta, talán üresebben, mint az első napokban. Az
olvasásba hamar belefáradt, kiment a házból, nagynénje mellé szegődött, együtt
járta vele az ólakat, nézte, hogyan habzsolják a moslékot a hízásra befogott
ravaszszemű kocák. Nézte a tömött libák zsíros, összetapadt tollait és
megkérdezte:
- Ma talán átjönnek a vendégek, Zdenka néni?
A vénlány megrázta a fejét.
- Nem hiszem, talán holnap. Ma biztosan kijött a pallér, Péter aligha ér ma
rá.
Aztán reggel, hogy, hogy nem, Teodor az istállóba tévedt. Elnézegette egy
darabig a két lovat, megpaskolta a farukat, az egyiknek kibogozta a kötőfékét.
Madárnak hívták, kicsit szomorú igavonó, sok jóindulat áradt belőle. Kivezette az
udvarra, megkapaszkodott a sörényében s egy visszacsúszás árán sikerült a hátára
lendülnie. Madár megroskadt egy kevéssé a nagy test alatt, előrevágta a fejét, de
Teodor az állat nyakára vert – gyí – és kétszer körüljáratta vele lépésben a széles
udvart.
Zdenka előkerült a konyhából, nevetve nézte az unokaöccsét.
- Na szép huszár – kiáltotta oda – tán randevúra ügetsz egy derék
fehérnéphez. Szállj le, szállj le már, tönkreteszed a ruhád.
A hosszúnadrág begyűrődött, sokáig tartott, amíg Teodor a szőröket kikefélte
belőle. Széles mosolygással, megelégedetten nézett nagynénjére.
- Legalább elmondhatom, hogy lovon is ültem, ha már Bácskában voltam.
Legközelebb, ha eljövök, hozok magammal lovagló ruhát.
- Fog ez menni – gondolta pesti modorban – fog ez menni. Az ülőcsontja
ugyan megfájdult egy kicsit a ló kemény gerincétől s vagy egy óra hosszát még
szétvetett lábbal járkált, mint a mesebeli tengerészek.
Szép is lehet az, így lovagolni ezen a messzi-messzi határon át, az ember
átveszi a ló mozgásának ritmusát, minden porcikája megrázkódik, megpezsdül,
friss lesz és rugalmas, s még kedvet sem érez, hogy ebben a jó levegőben buta
cigarettákkal mérgezze meg a tüdejét. Na, majd májusban talán, amikor a föld
visszakapja leírhatatlanul tarka színeit, amikor reng már a gabona és arasznyi lesz
a tengeri. A fehér ingen át a mellén érzi majd a párás friss szelet, s ha a faluszéli
eperfák alatt vágtató lovát majd visszafogja, nevetve fordul hátrafelé a felszegett
nyakú állaton: Ni, megugrottunk egy kicsit. Hát Vrankovicsné hol maradt?

102
 Vrankovicsné az ebédlőben ült az urával együtt, amikor Teodor belépett.
Zdenkának nem volt szalonja, az ebédlőben szokta fogadni a vendégeket.
- Na – kiáltották egyszerre mind a hárman – itt van! Nem veszett el!
- Azt hittük már, hogy megszökött – szólt Vrankovics. – Lóra ült és
megszökött. Teodor barátom. Hallottuk a reggeli lovas teljesítményeit.
- Ejnye – szólt Kerémi elpirulva – hát ennyire vidéken vagyunk. Az ember
egy lépést sem tehet anélkül, hogy el ne kapná a pletyka. Pedig jól jegyezze meg,
Zdenka néni, a férfiaknak is kell ám, hogy titkaik legyenek.
- Csak nem valami titkos útja volt? – kérdezte a fiatalasszony.
- De igen – válaszolta Teodor. Jólesőn hátradőlt a széken. Milyen tiszta
mosolya van – gondolta a nőnek arcába nézve – fekete szemekben még sohasem
láttam ilyen szőke mosolyt. – Randevúm volt a szabonci határral, a
szülőföldemmel volt randevúm.
- Szaboncra mentél ebben a sárban? Gyalog?
- Eh dehogy! Sétáltam. Felmentem a rétig a falusi földek mellett. Nincs is
olyan nagy sár – a cipőjére nézett – persze, nem lehet meglátni a cipőmön,
Zdenka néninek kitűnően bedresszírozott szobalánya be sem engedett, amíg le
nem vettem és fel nem húztam a másik párat. Remélem, nem régen vannak itt?
- Most jöttünk. Negyedórája. Csak épphogy egy kicsit kipletykáltuk magát.
- Ajajaj – kiáltotta a fiatalember és tréfásan felugrott a székről – akkor
legjobb lesz, ha el is tűnök innen. Mi jót mondhatnak itt vidéken egy elvált
emberről? És főképp az én Péter bátyám? Az elválást éppúgy ítéli meg, mint a
névváltoztatást.
- Az más – jegyezte meg Vrankovics – az ember életében meg kell őrizni
bizonyos kényelmi szempontokat.
- Tudom. Ha nem akarunk következetesek lenni, van egy nagyszerű szavunk:
Az más, és egyszerre megszűnik a logika. De én legalább következetes vagyok. –
Teodor visszaült a székre.
- Nem értem – mondta Zdenka – hol itt a logika.
- Az emberben nemcsak vallomások élnek, hanem tiltakozás is. A zsákutcába
jutott ember tiltakozása.
- Tiltakozás – ismételte Vrankovicsné – furcsa. Mikor magát hallom, úgy
érzem, mintha valaki egy érdekes új nyelvet beszélne. Érthető nyelvet, de újat.
- Maga összetéveszti a nyelvet a gondolatfűzéssel, galambom.
(- Galambom, már megint – gondolta Teodor) Az én fiatal barátomnak
nagyon érdekesek a gondolatfűzései. De hogy én is továbbfűzzem az előbb
elhagyott gondolatomat, - a szárítóberendezésről beszéltünk – szólt magyarázóan
Teodor felé,  nekem a legpraktikusabbnak látszik az a megoldás, amit itt láttam
Zdenka néninél. A falra szerelt oldalt csapható karok, amelyekre ráhelyezzük a
kereteket, nekem nagyon tetszenek, télen leszedeti az ember, egymásra állítja a
lapokat és van egy raktárhelyisége a tojás számára. Ha nem esik nehezére,
megnézném most – papírost és ceruzát vett ki a zsebéből – lerajzolnám, hogy még
a napokban megbeszélhessem az asztalossal.
Zdenka készségesen felállt.
- Jöjjön csak Péter, nagyon szívesen.

103
 - Hát menjünk? – kérdezte Vrankovicsné, lassú mozdulatot tett, hogy
felálljon.
- Ne fáradj drágám,  intette le a néni. Pár perc az egész, mindjárt
visszajövünk.
Maguk maradtak. A nem várt négyszemközti együttlét Teodort izgalommal
töltötte el. – A neve? – kattant fel benne hirtelen a kérdés. – A neve? De mintha
még tovább akarná élvezni a játéknak és az ismeretlenségnek kínját, egyszerre
sürgősebb dolga akadt. A fiatalasszony ruháját nézte, amely magas, formás testét
takarta, kékes zöld volt ez a ruha, mint a májusvégi rozsvetés,  fűzöld öv volt a
derekán, nagyon stílusos az összhatás, nagyon finom. A két lábig már nem jutott a
tekintete, az asszonyt feszélyezni kezdte ez a néma bámulat.
- Hogy telnek itt a napjai?
- Ó, köszönöm jól. Kicsit jól, kicsit unalmasan. Vártam tegnap, hogy
átjönnek, nagyságos asszony.
- Sajnálom, hogy nem jöttünk. Sok dolog volt. A férjemnek volt sok dolga.
Nekem? Nekem is tele van munkával a kezem, menekülni kell az unalomtól.
- Unalom? Istenem, az unalom mindig rajtunk múlik. Én fővárosi ember
vagyok, de meg tudnám szokni ezt az életet is.
- Ezt a befulladt életet?
Teodor hosszan az asszony szemébe nézett:
- Most maga használ egy érdekes szót, furcsát, nagyságos asszonyom.
- De maga megérti, mint ahogy én is megértem magát. Aki eljön Szentivánra
és kimegy a határba, hogy szülőföldjének adjon randevút, (Teodor elpirult) annak
nem kell magyarázgatni, mit jelent az a pillanat, az a ráébredés, amikor az ember
érzi, hogy fuldokolni kezd itt az élete, mintha a torkát szorítanák.
A fiatalember megrázta a fejét.
- Nem túlozza talán a dolgokat?
- Miért túloznám? Az életet ki kell tölteni, nemcsak a nevet, mint ahogy maga
mondta.
- Ne higgyen a szavaknak. Amikor valamit kijelentünk, megfogalmazunk, régi
gondolatom ez, mindig hajlandók vagyunk arra, hogy több komolyságot adjunk a
szavaknak, mint amennyi a tényekben található. Ezt tragikus őszinteségnek lehetne
nevezni, pedig egy bizonyos fokig csak képmutatás.
- Maga nem képmutató.
- Nem tudhatja. Vannak pillanatnyi őszinteségi rohamaim, a jobbik énem
beszél ilyenkor, így szokták ezt mondani, de van egy másik énem is, amely hallgat,
markába nevet és tudja, hogy épp az ellenkezőjét fogja cselekedni.
- Na látja, aki ilyen őszintén leleplezi magát, az őszinte ember, nem
képmutató.
- Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. Pedig nem is mondhatom,
hogy sok alkalma nyílott, hogy kialakítsa ezt a véleményét. Éppen ezért nem
kockázatos?
- Nem mindig a találkozások száma dönt. Különben is – folytatta
Vrankovicsné rövid hallgatás után – én régóta ismerem magát.
- Csak nem? Ne szégyenítsen meg vele.

104
 - Nem a maga szégyene ez, vagy talán senkié. A szabonci kertben van egy
körtefa, meglett korú már, túl sok árnyékot ad és ritkán terem. A férjem ki akarta
vágatni már tavaly. De én nem engedtem. Szeretek elüldögélni alatta és néha
azokra is gondolok, akik ebben a házban éltek itt előttem. A törzsén le van hasítva
vagy kéttenyérnyit a kéreg és rajta megnyúlt, berepedezett betűk. Régen véste rá
valaki a nevét, egy gyerek talán, alig olvasható. De én kibetűztem ezt a nevet, az van
ráírva: Teodor. Ismeri?
A Gabrielék kőkerítésétől nyolc gyereklépésnyire áll ez a körtefa, Teodor lépte
ki a távolságot, mielőtt a gödröt ásták. Szép szürke sima törzse volt. – Érzelgősség!
– de feje a tenyerébe hajlott, mintha megindultan gondolna vissza rá.
- Sokszor, amikor alatta üldögélek, tiltakozik bennem valami. Talán nincs is
jogom itt lenni.
- Nem, nem, ne mondja ezt – szólt Teodor felkelve a helyéről. – nincsen igaza.
Ha én beszéltem is a szülőföldemről, nem szeretem az elüldözött hazafi pózát, aki
visszatér az idegen kézre jutott családi házhoz és elsiratja régi körtefáit. Ennyi
őszinteséggel tartozom magának, nagyságos asszonyom. Nincs a szívemben egy
szikra vádaskodás. Apám egyszerűen eladta a házat, hogy milyen körülmények
között, az az adás-vétel tényét csak érinti. Tegyük fel, hogy Pestre helyezték volna és
a fiú akkor ugyanilyen igazságtalan emlékekkel nézegethetné régi birodalmát. Ha
fáj is, nem vagyok igazságtalan.
Örülök, hogy megmondta ezt nekem,  egy kevés derű visszatért az asszony
arcára. – Mindenesetre eltüntetett valamit közülünk, ami feszélyezett.
- Csak egyre kérem – folytatta Teodor, hirtelen melegség szökött a hangjába, 
szeresse ezt a kertet, ezt a házat.
- Szeretem – válaszolta az asszony parányi fátyollal a szemében. Meg lehet
győződve róla.
Teodor arca túlzottan vidám lett.
- Ó – mondta – nem veszi észre, milyen pompás jelenetet játszottunk itt mi
ketten. A régi sarj – meghajolt – és a szép új tulajdonos.
- Ne legyen cinikus – intette az asszony, hangja változatlanul komoly volt. –
Ne legyen cinikus – és én azt hiszem, akkor jó barátok leszünk, Teodor.
- Köszönöm – szólt a fiatalember  köszönöm, nagysá… – elharapta a szót és
kérdőn az asszony szemébe nézett.
- Júlia – mondta Vrankovicsné.
- Júlia – ismételte Teodor, megcsókolta a kezét – Júlia. Szép név. Olyan,
mintha egy puha prémre szorítanám az arcomat.
Az asszony elpirult. A kezét visszahúzta.
Hosszú, lányosan párnás karja volt, a rálehelt pihék alatt lágy és alig sejthető
barázdaként ült a Vénusz-vonal.
- És majd ha Pestre jönnek – mondotta a fiatalember jó hangosan. Visszaült a
helyére.
Künn a verandaajtó csukódott. Az ebédlőbe behallatszott Zdenka néninek az
udvar, a messzi ólak és istállók méreteihez szokott erős hangja.

105
 V.

A Könnyűfém R. T. irodahelyiségei a Vilmos császár úton voltak a Bazilika

közelében. Tágas, frissen festett szobák fogadták a belépőt, akiben a vadonatúj
bútorok, a padlón futó gumiszőnyegek, a csinosan és ízlésesen ható egész
berendezés inkább azt a benyomást kelthette, hogy egy elegáns utazási irodába
tévedt be és mielőtt nyaralása helyéről végleg döntene, tájképeket nézegethet a
falon. Csakhogy ezek a képek erdős dombok közé emelt gyárépületeket ábrázoltak
és kertes munkáslakásokat. Az íróasztalokon nagy kerek és ovális alumínium
hamutartók állottak a dohányzók rendelkezésére, mellettük egy-egy karcsú
repülőgépmodell, egy-egy autóbusz, jól formált váza vagy egy szarvas, amely
bőgve emelte az írógép fölé ezüstfehér fejét. Mindezeken a fénytelen fém
tárgyakon feketén kidomborodó betűkkel ugyanaz a felírás volt olvasható:
Leichtmetall A.G. Berlin-Budapest.
A tisztviselőnők, akik ezekben a szobákban dolgoztak, tartózkodóan
udvariasak voltak, jó növésűek, jól öltözöttek, hallgatagok és serények, piros
bőrűek és nagyobbrészt szőkék. A kivétel éppen a részvénytársaság igazgatója
volt, König Antal, őszbevegyülő barna hajjal és kerek almaarccal, amelyen a
megelégedett emberek derűs mosolya bujkált. König szabonci sváb fiú volt,
Krisztich Imre kortársa és barátja, az összeomlás után tizenöt esztendőt töltött a
Birodalomban. Kitűnő mérnök volt, nagy szervező és irányító koponya.
Körülbelül két esztendeje tartózkodott Budapesten, hogy lábra állítsa a
Leichtmetall A. G. magyarországi leányvállalatát. Agglegény maradt, a nőkkel
szemben meglehetősen felelőtlen természetű, de nem rossz értelemben bohém
volt. Úgyszólván egész idejét a vállalatnak szentelte, jóindulatú volt és apáskodó.
Teodort is kitüntető szeretettel fogadta, elbeszélgettek egy darabig a közös
szabonci ismerősökről, megveregette, megszorongatta a fiatalember bal karját és
miután annak a reményének adott kifejezést, hogy a fiatal Krisztich – pardon,
Kerémi úr bizonyára jól be fog illeszkedni a fővárosi iroda kitűnően összehangolt
tisztviselői karába, behívatta Hofbauert, a levelezés vezetőjét és Teodort meleg
szavakkal a gondjaira bízta.
Hofbauer aztán németre fordította a szót, talán, hogy az új tisztviselő tudását
megvizsgálja, szakkönyveket adott neki, mivelhogy szükségesnek tartotta, hogy
minden ember szervesen nőjön bele abba a termelési ágba, amelyben dolgozik.
Kezébe nyomott néhány füzetet, amely a Leichmetall A.G. eddigi fejlődését és
gyártási módját ismertette és kérte, hogy ezeket a könyveket és füzeteket
gondosan tanulmányozza át, az első napokban úgysem lesz különösebb dolga,
feladata inkább csak abból fog állni, hogy új ügykörének tárgyi és személyi
vonatkozásait megfigyeli és megismeri. Oktató modora Tunyoghra emlékeztette
Teodort, csakhogy ez a Tunyogh szőke volt és két méter magas, nyoma sem volt
benne az elégületlen panaszkodásnak, öt gyermeke volt meg egy sovány,
elnyűhetetlen felesége – amint ez később kiderült – és a gyermekei sohasem
kaptak skarlátot.

106
 Az osztályvezető azután bemutatta a kartársakat is, akikkel Teodornak
közvetlenül érintkeznie kellett. Schmidt Wolfgangot találta közöttük a
legrokonszenvesebbnek, ezt a nyurga, elegáns mozdulatú fiatalembert,
pártjelvényt és pecsétgyűrűt hordott, szép, szabályos arca volt, hosszú, hegyes
orra; nyílt tekintetű volt és parancsoló. Teodor még azt is megbocsájtotta neki,
hogy a német nyelvet kissé affektáltan beszélte, az anyja birodalmi német volt, az
apja az Első Duna-Gőzhajózási Társaság szolgálatában állt. Schmidt mindössze
huszonhárom éves lehetett s máris a vállalat egyik legtöbbre értékelt
tisztviselőjének tartották. Gyakran járt Berlinben, utazni egyébként is szeretett és
ez a mozzanat is összekapcsolta őt Teodorral. Volt egy tudományos szenvedélye is,
vasárnaponként mint magánember ennek a szenvedélyének hódolt. Egyik
tisztviselőtársának, Niebauer Ernőnek kíséretében minden hét végén dunántúli
falvakba utazott, itt folytatta a német népszokások, mesék és dalok gyűjtését és
arra számított, hogy gyűjtése eredményeit a Stuttgarti Intézet támogatásával már
jövő őszre meg is jelentetheti. A hétfői nap első órája rendszerint azzal telt el,
hogy a két fiatalember, Schmidt és Niebauer előadták kirándulásuknak
érdekesebb apróságait. Mindig akadt ezeknél a néprajzi kutatásoknál egy-egy
fonák helyzet, paraszti vaskosság vagy elkerülhetetlen pikantéria, amellyel
Schmidt, aki kitűnő előadó volt, halálra nevettette hallgatóságát. A
legodaadóbban a gépírólány, Netter Elzi kacagott ezeken a bohóságokon, a térdét
csapkodta, széles háta rengett belé, aztán felugrott, mintha fuldokolna s nagy
lépésekkel járkált az írógép körül. – Schlachtjungfrau – ismételgette magában
Teodor jóváhagyásával a gúnynevet, így hívták egymás között a könyörtelen
kollegák ezt a húszéves nagydarab szőke lányt.
Ha rokonszenv szempontjából Teodor rangsorozni akarta volna a
tisztviselőket, Keresztes Péter került volna mindjárt Schmidt mögé. Keresztes már
meglettebb korú, kopaszodó szőke férfi volt, udvarias és szolgálatkész. A
munkáját gépies pontossággal látta el, szótlan volt és komoly, egész lényében
kifejezésre jutott a veleszületett simaság. Kétóránként felkelt az íróasztaltól, az
altiszti szobába ment, megkereste az ablak közé állított üveg tejét meg poharát.
Keresztesnek gyomorégése volt és halántékánál állandóan két ekcémafolt
vöröslött. A József téri vendéglőben, ahová ebédelni jártak, szigorúan diétás
ételeket evett és ilyenkor hajlandó volt néhány tudományos nézetet közölni a
sejtek felfrissüléséről és a modern táplálkozás új útjairól, mindezt egy svájci
orvostanár könyvéből olvasta. Az ő befolyása alatt Teodor is minden második
napra korlátozta a déli húsevést, kevésbé érezte így azt az ólmos álmosságot,
amely meg-megkísértette a délután négyig tartó munkaidőben.
Csak egyetlen ember volt ellenszenves szűkebb körű kartársai között. Kiss
Györgynek hívták ezt a hivatalnokot, édeskés és durva modorú ember volt, felfelé
hajlongott, hátrafelé rúgott, hízelkedő volt és prepotens. Főnökeivel kizárólag
németül beszélt, azt a berlini dialektust majmolta, amelyet egyetemi évei alatt a
birodalmi fővárosban magára szedett. Állandóan a deutsche Tüchtigkeitet
emlegette s a két altiszttel olyan hangon érintkezett, mint egy gyarmati tisztviselő
a bennszülöttekkel.

107
 Teodor bosszankodva figyelte ezt az embert. Lehetőség szerint kerülte, hogy
szóba kelljen vele állnia. Az első napokban történt, hogy Kiss György és Teodor
véletlenül együtt mentek el a hivatalból. Hideg decemberi eső esett, hallgatagon
értek el a Tisza István utca sarkáig.
- Merre tart? - kérdezte Kiss. – Én a Lánchídon át megyek autóbusszal.
- Az Andrássy út felé. – válaszolta Teodor és miközben ingerülten arra
gondolt, hogy e miatt az alak miatt meg kell tennie a lucskos időben ezt a
hiábavaló kerülőt, tekintete megakadt a kartársa fülén. Vörös, vastag fül nyúlt el a
szürke kalap alatt, húsos volt és durva ívű, mint egy bűnözőé.
A három hetet, amelyet Teodor már eltöltött új hivatali légkörében, nem
találta kellemetlennek. A decemberi ködös esős hetekben, amikor a vágyak
satnyán hosszúra nyúlnak, mint a zsákba rakott burgonya csírája, jól esett neki a
munka, amely kiemelte önmagából, jók voltak az erőt adó, tárgyilagos üzleti
levelek, jó volt ez a mindennapos problémátlan férfitársaság. Szinte maga is
közösséget érzett a koncentrikus körökben csiszolt alumínium lábosokkal,
amelyeket egy kolozsvári leánynevelő intézetnek szállítottak, a rudakkal,
fogantyúkkal, különleges hamutartókkal, amelyeket megrendelt náluk egy
breslaui autóbuszüzem, a lemezekkel, amelyeket három négyzetméteres
nagyságban kellett egy budapesti gépgyár számára elkészíteni. A jövő fémje –
gondolta ő is, most már mindazoknak az ismereteknek a birtokában, amelyeket
Hofbauer könyveiből és füzeteiből szerzett és december közepén érdeklődéssel
vette kézbe a Vierteljahrschrift für Leichtmetall-forschung című, krétapapírra
nyomott és gazdagon illusztrált folyóiratot, amelyben a Leichtmetall A. G. tudós
mérnökei közölték legújabb laboratóriumi kutatásaik eredményeit, és a
könnyűfém alkalmazásának egy-egy új területét.
Ez az érdeklődés komoly nyomot hagyott Teodor munkájában is. Az első
kísérletek ingadozásai után levelei egyre pontosabbak lettek, szinte
tudományosan szakszerűek, mindig meg tudta találni azt a jelzőt, amely új volt,
színes és változatos, kereskedelmileg szuggesztív, de nem kószált el soha a
tárgyilagosság határaitól. Hofbauer meg volt vele elégedve.
A megelégedés híre Krisztich Imre révén Teodor fülébe is eljutott, de nem
volt jó hatással reá. A rongyos kettőszázhatvan pengőt kezdte emlegetni és
kijelentette, ha január egytől nem kap száz pengő emelést, nem marad egy percet
sem tovább ebben a halvérű sváb társaságban.
Természetesen mindezt csak apjának vágta oda, fölényeskedve, mintegy
gyengíteni akarta ezáltal azt a függő viszonyt, amelybe az öreggel szemben került.
Krisztich pártfogása ugyanis nem volt teljesen önzetlen és érdektelen. Egy
esztendőn keresztül tíz százalékot kötött ki magának fia fizetéséből. Teodor
megértő mosolygással vette tudomásul a kikötést, de egyetlen alkalmat sem
mulasztott el, hogy a jutalék kérdését kötődve, huzakodva szóvá ne tegye.
December huszadikán este felé aztán Krisztich Imre felkereste fiát a Vérmezőre
nyíló lakásában. Rövid kertelés után kijelentette neki, hogy a közeli karácsonyi
ünnepek miatt pénzre van szüksége, nem volna-e Teodor abban a helyzetben,
hogy kifizesse neki a decemberre járó huszonhat pengőt, esetleg meg is toldva a
januári százalékkal.

108
 - De hát apám, hova gondolsz? – tiltakozott Teodor. – Tudod nagyon jól,
hogy a fizetésemet még utólag kapom, nekem nincsen nyugdíjam, nincsenek
tartalékaim.
- De van végkielégítésed, amit a kalmároktól kaptál. Abból kitelnék az is, ami
apádnak jár.
- Járni nem jár neked semmi, amíg a Könnyűfém nem fizetett.
- Szóval hagynád, hogy az apád karácsonyestén kenyérhajat rágjon meg
töpörtyűt. Még egy jó kis szivarom se legyen.
- Az Istenért, mit csináltál a nyugdíjaddal?
- Hagyd azt a nyomorúságot. Az ember fordul egyet és az a kis pénz máris
kigurul a zsebéből.
- Hát ne fordulj egyet se.
- Te beszélsz, aki elherdáltad a végkielégítést.
- Nem is kaptam végkielégítést.
- Nőkre költötted, mi? Nőkre! A te kordban! Fiam, meg kell nősülnöd
tisztességesen.
- Tudsz is talán valami jó partit ajánlani? És mennyi lesz a százalék? –
kérdezte a fiú most már nevetve. – Na nem bánom, édesapám, lásd meg, hogy
velem érdemes üzletet csinálni. Kifizetek egy hónapot.
Az íróasztalból vette elő a pénzt, az apja illemtudóan félrenézett, egy
porbolyhot rugdalt vissza a sarkával a heverő alá.
- Elég rendetlenül takarítanak nálad – jegyezte meg, amikor elkészült a
művelettel – a dívány alatt szaladgálnak a porcicák.
- A vicéné jár fel, sok gyermeke van és ezért az ideje kevés. De majd szólok
neki.
- Szólj neki, az sohasem árt, nem kell elkényeztetni az embereket. A végén
megeszi a kosz ezt a sok drága bútort.
Aztán zsebre dugta a pénzt és megveregette a fia vállát.
- Mindig tudtam, hogy derék gyerek vagy.
- De csak újabban tapasztalod. És a fogaid, édesapám? Még mindig
nincsenek rendben? Mit szól majd Dóra néni?
Krisztich legyintett.
- Eh, a Dóra. Hát nem tehettem. Mindig közbejön valami. Csak nem
hagyhattam, hogy vén fejemmel megint apa legyek. Szégyelltem volna előtted
magam. Ráköltöttem a fogaimat.
Teodor felsóhajtott.
- Hát már ilyenek vagyunk. Javíthatatlanok. A jó szándék! A fogadkozás!
Tudod, hogy a két ünnepre leutazom Zdenka nénihez?
- Tudom, ha mondod. Addig üsd a vasat, amíg meleg. Zdenka nagyszerű
levelet írt Dórának. El van ragadtatva tőled.
A fiú kihúzta magát.
- Na ugye? Látod? Viszek neki négy alumínium lábost. Különböző
méretekben.
Teodor csakugyan azt a tervet forgatta az agyában, hogy a karácsonyt
Szentivánon tölti. Már december első napjaiban támadt ez az ötlete, de elfojtotta

109
magában. – Nem akarok Júlia közelébe kerülni. Minek ez a messzi barátság?
Minek? – Aztán egy hétre elfelejtette az ügyet. Négy óráig minden nap lefoglalta a
hivatala, öt felé került csak haza, lepihent egy kicsit, végigolvasta az esti lapot,
cigarettázott. Hetenként háromszor felkereste Évát, moziba, színházba mentek
vagy vacsorázni.
Évának tetszett ez a változatos szabályosság.
- Egészen úgy élünk, mintha házastársak volnánk. Ez a hivatal jót tesz neked.
Rendes ember lett belőled, Teodor.
- Rendes ember! – ismételte a férfi. Kevés szomorúság volt a hangjában.
Arra gondolt, hogy túlságosan sokba kerül neki ez a rendes élet. Évára
legkevesebb háromszáz pengőt költ havonta, többet, mint amennyit most
megkeres. Nem tudja így tovább folytatni ezt az életet. A lánynak állás után kell
néznie, menjen el színésznőnek, főzzenek ki Hidassal valamit, ha csakugyan olyan
tehetségesnek hiszi magát, vagy mit bánja ő, szervezkedjék meg részvénytársasági
alapon. De most durvaságnak érezte, hogy ilyesmit peddzen meg előtte. Szépnek,
zavartalannak, értékesnek akarta ezt a viszonyt tartani, mintha egyensúlyoznia
kellene azokat a kósza vágyakat, amelyek egy-egy decemberi éjszakán vándorló
útra keltek Szabonc felé.
- Csak megízlelni ezt a mérget és elfutni onnan izgalommal és keserű ízzel a
nyelv hegyén,  valahogy így gondolta mégis a karácsonyi utazást.
Az estét még Évával fogja tölteni, hajnalban vonatra ül és betoppan Zdenka
nénihez. Már írt is neki, megírta érkezését, hogy az elhatározása biztos legyen és
visszavonhatatlan. Évát pedig szép ajándékkal kárpótolni fogja. Számot vetett a
pénzével, úgy gondolta, kétszáz pengőt rászán, hogy megvegyen a lánynak egy
aranyból készült bilincskarkötőt.
Egy szerdai napon, két nappal karácsony előtt el is indult, hogy ajándékát
megvegye. Négy óra elmúlt, amikor a hivatalból kijött. A központi fűtés túlzott
melegétől elernyedt testét borzongatni kezdte a szemerkélő, vörhenyes köd, a
csatakos utca, a felhígult sár, amely pici patakokban folyt a villamos sínek
vályújában.
Az Andrássy út torkolatánál a Belváros felé libegő, bólogató, ugráló
ernyőkkel szakadatlanul áradt a tömeg meg-megtorpanva egy-egy kirakatnál,
amelynek fénye nagy sávot hasított a házak között a félhomályba.
- Csak valami szép karkötőt kapnék, szépet, de nem túl nehezet, meg a
lábosokat is haza kellene küldetni papírdobozban, karácsonyi papírosba
csomagolva és egy fenyőgallyat beszúrni a madzag alá. Mihály el tudja ezt intézni
holnap délelőtt.
Ez járt Teodor eszében, amikor befordult a Dorottya utcába és egy pillanatra
megállt, hogy merrefelé is vegye az útját.
- Milyen rég nem jártam erre – a szavak mögül a régi Marianne, a leány-
Marianne bájos, szőke arca kandikált elő, négy házzal arrább, ó ezt az üzletet
milyen jól ismeri. És mintha valami elfelejtett igazságról akarna meggyőződni
újra, megindult a Schick-üzlet irányában. Egy jó kis modellruhát kiválaszthatna
Évácskának a Schick-mama. – Komisz gondolat – nevetett, de tovább is eljátszott
vele, ó kezét csókolom, egy kedves modellruhát.

110
 És ahogy megint felnéz az egyik házra, megzavarodik. Hogyan? Hát ezen a
házon innen kellett volna a Schick-üzletnek lennie. Túlment volna rajta?
Visszafordult. Ez. Ez a ház. Furcsa. Nem találja az üzletet. Kesztyűs kezét
végighúzza a homlokán. Egy pillanatra kételkedni kezdett érzékszerveinek
józanságában. Vagy ez volna az? Ez a lehúzott redőny? A falban fönn az ajtó fölött
nagy kampósszögek, a redőny tetején üres bádogszekrény, zsinór és
lámpafoglalatok. Közelebb lép. Észreveszi a rondírásos papírtáblát, amely a
csukott ajtón fityeg: Kovács Máté őskeresztény női ruhaszalonja megnyílik január
tizenötödikén.
- Hm. Érdekes.
Hangosan motyogta ezt, újra elolvasta az írást. És velük mi lett? – kérdezte
türelmetlenül, vajon mi lehetett velük? Sarkon fordult, visszament a Lánchíd felé,
tudta, hogy van ott egy dohánybolt. Nem gondolt illendőségre és kibúvásra, szeles
mozdulatokkal feltárcsázta a Schick lakást.
- Halló, itt Kerémi. Igen. Maga az Róza lelkem, na és mondja, mi van
maguknál? Keresem az üzletet, erre járok, és nincs. Eladták? Kimentek Angliába?
Mindannyian? Hát mikor volt az esküvő? December nyolcadikán? Igen, igen.
Isten áldja magát, Róza. Köszönöm.
Egy doboz memphist vett, rágyújtott és egymás után szippantott belőle,
mintha nyelni, enni akarná a füstöt.
Béla és Marianne! Angliába! Angliába! A Lánchídon ment át. Bal karját a
derekára szorította. Bosszúságát nehezen tudta visszanyelni. Bosszús volt és irigy.
Dühös volt, maga sem tudta, miért. Talán egy későn támadt ötlet miatt vagy
mintha eladta volna másnak a nyerő sorsjegyét.
Ettől a naptól fogva a balszerencse üldözte Teodort. Évát nem sikerült
megbékítenie az egyedül töltött ünnepek alatt, talán az aranybilincs, amelyet
csütörtök délelőtt sebtében megvásárolt, nem volt eléggé súlyos és imponáló és
hozzá megesett vele a baj, a zárórugója még karácsonyeste eltörött, nem lehetett
összekapcsolni. Feszült hangulatban váltak el egymástól. Teodor boldog volt,
amikor szombaton hajnalban megindult vele a vonat. Úgy tervezte, hogy
karácsony másnapján, amely éppen vasárnapra esett, egész napra bemennek
Szaboncra.
Zdenka kedvesen fogadta vendégét, nagyon örült az alumínium lábosoknak,
bár azt kijelentette, hogy egészségi okokból csak zománcos edényben szokott
főzetni, de jók lesznek ezek a lábosok is konyhadísznek. Viszonzásul egy arany
pecsétgyűrűvel lepte meg öccsét, a gyűrű nagy volt és lötyögött. Teodor zsebre
dugta és megígérte, hogy majd Pesten megszűkítteti.
Nagy eszem-iszom következett ezután, aminek az lett a vége, hogy a néni
lázas lett és epét hányt. A borús, komor vasárnap délelőttöt Teodor a beteg
ágyánál töltötte. Zdenka reggelre konya-kos fekete kávét ivott, délre borlevest és
utána annyira rosszul lett, hogy Ivánt be kellett küldeni Szaboncra orvosért.
A fiatalember csak öt óra tájban hagyhatta el nagynénje házát az orvos
kocsiján, aki szigorú diétát írt elő, de meg is nyugtatta a vénlányt, hogy betegsége
múló és veszélytelen.

111
 Teodor kissé megsorvadt a türelmetlenségtől, a várakozástól és izgalomtól,
kedveszegetten ült a kocsiban. Gondolnia sem lehetett arra, hogy Vrankovicsékat
még felkeresheti. Nyomban az állomásra vitette magát, beült az étterembe és sűrű
konyakozás mellett, öklét harapdálva várta a hét óra tízes budapesti vonatot.

VI.

A karácsonyi gyomorrontás Zdenka szívós szervezetét is eléggé megviselte.

Napokig kellett ágyban feküdnie, aztán is csak szédelgett a szobákban egyik
karosszéktől a másikig. Ránehezedett az egyedüllét, a szentiváni társtalanság, a
magány. Vrankovicsék Hermann doktortól tudták meg Zdenka betegségét. Mikor
az ünnepnapi esőzések után kiderült az idő és a fagy újból használhatóvá tette a
kátyús utakat, Júlia befogatott egyik kora délután és Szentivánra hajtatott, hogy
öreg barátnőjét felkeresse.
Zdenka a kályha mellett üldögélt, térdére ejtve tartotta a szabonci német
újság karácsonyi mellékletét, a homályban nem látta már a betűket, sem kedve,
sem ereje nem volt ahhoz, hogy cselédjének csöngessen vagy maga csavarja fel a
villanyt. Pongyolája gyűrött volt, selyemhajtókáján elszórtan fehérlettek a
burgonyapüré cseppjei, a fekete szalagra, amely széles, meleg pántként fogta a
homlokát – fejfájás ellen mindig felrakta ezt a szalagot – kócosan lógott le egy-egy
a kontyból kiugró mákszínű hajcsomó. Vértelen karvalyszerű jellegzetes Krisztich-
orra még jobban előreugrott a beesett ráncos arcon. Mint egy halálfő – gondolta
Júlia és csókjában volt egy parányi irtózat és tartózkodás.
- Látod, drágám, hogy kikészített ez a betegség – a hangja még erőtlen volt,
piciny és fátyolos – de nem úgy verik a cigányt, már érzem, hogy jobban vagyok,
csak ez a Hermann, ez tesz tönkre engem az örökös diétával. Holnap
megdühödöm és töltött káposztát főzetek.
- Talán ezt mégsem, Zdenka néni, ilyen hetykén nem lehet ám az
egészséggel játszani. Hermann érti a mesterségét. Türelmesnek kell lenni, egy-két
napot még kibír az ember.
- Türelmesnek! Az egész életem csupa türelem volt. És tudod, mikor így
megáll a verkli, az ember megkérdezi, mire volt jó ez? Miért? Azok a boldog
emberek, akik sohasem betegek, de nem a szenvedés fáj, nem a kényelmetlenség,
hanem a gondolkozás. Nem jó, ha az ember találkozik saját magával, na itt vagy,
vén bolond, betegen, tehetetlenül és nincsen senki, aki melléd ülne. A kert nem ül
mellém, a gyümölcsfák, a disznók, a libák nem ülnek mellém. Drágám, egyet
jegyezz meg, fiatal vagy, nem késő még ez az intelem, ne valamiért dolgozzál,
hanem valakiért. Érted? Valakiért, még ha nem is kapsz tőle vissza semmit, de
átveszi az életed és a reményeid.
Júlia a nikkelezett előtétet bámulta a cserépkályha előtt, pernye volt benne,
két-három, kihűlt, megfeketedett faparázs. A nikkellap, a pernye, a parázs
egyszerre remegni kezdett a meggyűlő könnycseppnek fátyolán keresztül.

112
 - No – mondta Zdenka – no, hát ne hallgass ide, ez csak egy gyomorbeteg
vénlánynak fecsegése.
- De így van – Júlia felemelkedő mellel, szaggatottan szívta a levegőt, mint
valami nagy bánat, nagy sírás után. – Nagyon igaz ez, Zdenka néni.
- Persze, hogy igaz. A férfi, az más, a férfi. Az megy, elbotlik, meghal. És ha
ötvenéves, ha hatvanéves szerez magának asszonyt, egy magánál fiatalabb életet.
De mi magunk vagyunk, és csak az tartozik igazán mihozzánk, akit a testünkből
tudtunk kiformálni. Ezért mondom, el ne bízd, el ne számítsd magad. A fiatalság
soká tart és mégsem soká.
- Nem tart soká. Érzem, és még, ha tart is, mit használ? A lelkem elfáradt,
emlékekhez bújik, kályha mellé. De minek is tudom, látom mindezt, ha nem
segíthetek. Mire jó az igazság, amely itt van, de nem segít? Miért nincs gyerekem?
A néninek elmondtam már, hogy Péter csúnyán becsapott. Mikor már egész
Szeged beszélte, hogy hozzámegyek egy gazdag szerb földbirtokoshoz, az utolsó
héten állt csak azzal elő, hogy egyházi házasságot is akar kötni, és görög-keleti
hitre kell térnem, mert azt akarja, hogy a gyerekei mind egyvallásúak legyenek.
- Nem volt szép tőle.
- Zsarolás volt. És én sokkal gyávább meg hiúbb meg tán közömbösebb is
voltam, nem tudtam megmondani a magamét. Elképzelheti, Zdenka néni.
Megtettem neki. Gondoltam, nem szeretem ezáltal sem jobban, sem kevésbé. De
gyerek nem lesz! – elpirult. – Ó, mit kínlódtam és izgultam vele, mennyi-mennyi
rettegés.
Idegesen nevetett. Fehér blúzának kis szalagcsokrát tépkedték, gyűrögették
az ujjai.
- Milyen ostobák az emberek. Lenne bennük legalább egy parányi taktikai
érzék. Hagyott volna magamra, akkor talán hozzá tudtam volna idomulni. Lány
voltam, akinek férjhez kellett mennie, aki férjhez akart menni. De éppen Péter
mellett tanultam meg, hogy van vallásom, más, mint az övé, és hogy magyar
vagyok. Ennyit ért el a piszkálódásaival.
Zdenka megcsóválta a fejét.
- Pedig nem jó így. Örök harcban élni, ez szörnyű lehet.
- Szörnyű is!
- De hát engedned kellene önmagadért.
- Júlia hallgatott. Fejét leszegte, a földre bámult. Az arcába, a homlokába
felszökött a vér.
- Engedtem – szólt rekedten, s tekintete továbbra is a padlóra tapadt –
engedtem, belefáradtam, nem tudtam többé kitérni, meg arra gondoltam,
magamra gondoltam, amit most mondott a néni, hogy minden elszáll, és itt
maradok majd meddőn, egyedül, hogy legyen valaki belőlem, akiért harcolok, új
módon harcolok tovább, hogy az enyém maradjon. És …
A homlokához emelt keze legyintve visszahullott.
- Az eredmény, hogy Péter majdnem belerokkant, millió ránc az arcán és én
tavaly nyáron Szovátán töltöttem két hónapot.
Torkában hosszú ideig ugrált a keserű nevetés. Zsebkendőjével megtörölte a
szemét.

113
 - Mit csináljak? – folytatta aztán a székről türelmetlenül felállva, fehér
angóra-kabátkáját összefogta a mellén. – Vagy hogyan segítsek magamon?
Bebizonyítsam, hogy nem én vagyok a hibás? – Az arca bíborvörös lett. – Hanem
ő, a kiélt alak.
- Vagy váljunk el? – tűnődve mondta ezt, bizonytalanul és féloldalt az
ablaknál állva hátát a palettának vetette.
Zdenka sóhajtott.
- Milyen kevés ember mondhatja el, hogy az élete sikerült.
- Ezért kerüljük annyira önmagunkat, Zdenka néni. Ne nyúlj hozzá, mert fáj,
mert szétesik. Csak pletykálunk, lármázunk, dolgozunk, meg táncolunk, aztán
gyorsan jöjjön az álom. Péter hat láda pulykát szállíttatott ma Pestre.
- Ó én még karácsony előtt elintéztem. Mintha előre tudtam volna, hogy így
megrokkanok. Csúf karácsonyom volt, vének karácsonya. Pedig vendégem volt, az
unokaöcsém, Teodor.
- Igen? – kérdezte Júlia elharapva a csodálkozást, a meglepetést. A szíve
dobbant egyet. Háttal fordult az ablaknak, mintha az arcát el akarná rejteni.
Közömbös hangon tette hozzá:
- Ilyen gyakori vendég?
- Tudja Isten. Az öregek gyanakvók. Unokaöccseivel soha sincs tisztában az
ember. De én szeretem, örülök neki. Nagyon jó modorú, nagyon kedves, szép fiú.
Vágyódott egy kis falusi karácsony után. Két napra jött csak, valami nagy cégnél
van alkalmazásban. Na, itt megkapta a falusi karácsonyt.
Júlia még mindig a szívdobbanására gondolt.
- Hozzánk is eljöhetett volna, mielőtt Szaboncról elutazott. – Befelé figyelt,
önmagára, hogy mi is lesz ennek a mondatnak a hatása, de a szíve most nem felelt
neki.
- Át akartunk menni másnapon, vasárnap. Be akartunk menni Szaboncra.
Teodor akarta, megnézni talán a házat is. Az ember szeret elcsemcsegni a
gyerekkorán. És itt ülhetett az ágyamnál, foghatta a fejemet meg a lavórt. Úgy
sajnáltam szegényt. Talán még jobban, mint magamat. Szép szórakozás! De hát
még csak nem is mutatta, hogy bosszankodik.
- Jó ember lehet – mondta Júlia és örült ennek a megállapításnak.
- Csak ne legyen könnyelmű, mint az apja. Az Imrit is a jó szíve tette tönkre.
Mikor aztán a kocsiban ült és a pokrócot combja alá gyűrve imbolygott,
siklott, rázkódott Szabonc könnyes fényei felé a korán beálló szürkületben,
megbánta az őszinteségét, megbánta, hogy az öreg nő előtt ilyen maradéktalanul
leplezte le házasságának keserves titkait. Kár volt ezeket a sebeket megmutatni,
amelyekről úgy érezte, hogy kisebbítik, megalázzák őt, megalázzák az előtt a nő
előtt, aki Kerémi Tódor rokona. Megzavarják a barátságot, amely közte és a
fiatalember között alig egy hónapja született és amelynek tisztán és ártatlanul örült.
Mert Zdenka is nő és az öregség még nem törölte el érzelmeinek mechanizmusát.
És ha majd egyszer mégis Teodor mellett állhat, és meghittebb szót válthat vele, a
barát szavát, Zdenka mindig azt fogja gondolni róla, lám, a boldogtalan asszonynak,
a be nem teljesült asszonynak kacérkodása az új férfival, hogy bebizonyítsa
önmagának: a meddőségben hibás nem vagyok. Merész és talán parázna kép

114
rajzolódott ki előtte és ő a kocsiban hátradőlve félig hunyt pillákkal néhány percre
átadta a testét a buja vágynak, amely a félszemű ködből ráhunyorgott.
- Nem, nem, őrültség – gondolta jó erősen, hogy visszanyomja magában a
kísértést, amely számára érthetetlen volt és gonosz.
Vrankovics, Krisztich, hát örökre szerbek között s az elaggott hímet most ez a
szép fiatalember váltja fel. Kerémi. A szerbfajta, a test elbújt az új név mögé, de a
lélek más-e? Igaz-e, hogy ez a lélek az övével csakugyan összecsendül? Igaz-e ez a
megtévesztő vonzalom, ez a barátság? És ha véletlenül úgy fordulna a helyzet,
vissza tudná-e adni ez a vallomást tevő ember azt, amit ő elvesztett ezeken a sáros
földeken, az együvé tartozást, a hazát?
Megugrott képzeletét visszahúzta a valóságba.
Furcsa dolgokon töprengek, olyan helyzeteken töröm a fejem, amelyek
nincsenek, és nem is lesznek soha. Péter teherbe ejt. Péter teherbe ejt – ismételte
azzal a belső furcsa mosollyal, ahogy humoros emberek visszatérésre intik az orruk
elől elfutó gyorsvonatot – és akkor fölöslegessé válik a kérdés, vajon Kerémi urat mi
hozta ide karácsonykor: az örökségnek szaga-e vagy a szabonci boldogtalan
asszonyé?
Ezt gondolta és mindjárt el is szégyenkezett. Mert hátha igaz ez az ajándék,
amelyet huszonnyolc éves korában megkapott, ez a tiszta barátság férfi és nő
között. Barátság és a testnek ne legyen hozzá köze. Barátság, amely egy nála
okosabb, tapasztaltabb, kesernyésen boldog lélekhez fűzi, és amelyet nem zavar
meg semmiféle nyúlkálás, semmiféle kéz, mely hol a keblét súrolja, hol a csípőjére
csúszik. Lehetséges ez?
Első szerelme jutott eszébe, a szőke, kedvesen szabálytalan arcú Németh
Gyula. Két éven át tartott ez a szerelem és belenyúlt menyasszonysága idejébe is,
amelyet apja meg a keresztanyja az elegáns és gazdag Vrankovics Péterrel
összefabrikált. Eszeveszett szerelem volt ez, jövőtlen, céltalan – a fiú két évvel
fiatalabb volt és szegény kis orvostanhallgató – és ők szemérmes tartózkodással
csak csókjaikban fejezték ki mindazt a vágyat, amely a testükben szétosztva volt.
Ebből a szerelemből akart barátságot csinálni, örök barátságot, végtelent. És
sikerült? A kis Zsenge sohasem látta be, hogy a házasság, amelyet szerelmese
Vrankoviccsal kötött, az ő érdekét szolgálta, őt akarta a szegénységtől, a
krajcárokért vesződő munkától, a kiábrándulástól megmenteni. – A sovány, karcsú,
fehér kezed olyan, mint egy húsevő virág. A gazdagság kell neked, te ártatlan
ragadozó!  A gazdagság! Szegény kis Zsenge. A gazdagságot eldobná magától, ha
volna értelme, hogy miért, kiért? És közben a szerelemből harag lett, aztán
közömbös polgári béke és Németh Gyula, az uradalmi Szent István napján már a
második gyereket vitte keresztelőre, akit az intéző lánya szült neki.
Úgy látszik, minden embernek a vállára raknak egy zsáknyi szenvedést. Az
utat hiába változtatjuk, a szenvedést ledobni nem lehet. És akkor érdemes volna-e
most a kocsisra rákiáltani:  Ne Szaboncra hajts. Szegednek indulj, aztán Budapest
felé! Amott egy jólfésült hajú szomorkás és elgondolkodó szép férfiarc halványul át
a ködből, de a szabonci házban is ott bujkálnak egy barnafürtű húsos kisgyerek
emlékei. És ugyanazt a nevet olvassa majd a körtefába vésve.
Hát mit akarsz velem, Teodor?

115
 VII.

A rosszul sikerült kirándulás után Teodorban hosszú időre megtapadt a

bosszúság. Ingerültségét főképp Évával szemben éreztette, megjegyzéseket tett a
ruhájára, leparancsolta róla a szilbundát, amely vörösödni kezdett és balkarján
erősen megkopott, bajusznak nevezte az apró aranypihét, amelyeket ezelőtt olyan
ennivalóaknak talált, és amikor Szilveszter estén a Belvárosi Kávéházba
készülődtek, gorombán rászólt:
- Tedd fel a kolliédat, Éva. Legalább eltakarja azt a mély ráncot a nyakadon.
Mikor aztán Éva könnyeiben kigyönyörködhette magát az a valaki, akiről
Teodor talán nem is tudott, amikor Évában, a nőben megkínozta az asszonyt, aki
kusza kalandjainak oka és elrontója volt, egyszerre csúfnak és igazságtalannak
találta viselkedését, hogy éppen a leggyöngébbel bánik így, hogy bosszúságát
éppen azzal érezteti, aki pillanatnyilag hozzá a leghívebb és legodaadóbb. Elvitte
tehát a bilincskarkötőt az ékszerészhez, megjavíttatta rajta a rugót, egy fonott
aranygyűrűt vett hozzá. Egyúttal megszűkíttette Zdenka néni pecsétgyűrűjét is.
Ezt a gyűrűt azonban csak két napig hordta, két nap után az íróasztalába zárta,
hogy ne kelljen állandóan Szaboncra gondolnia.
- Miért gondoljak Szaboncra, egy semmiért, egy álomért?
Csakhogy ez az álom valódi álom volt, nem emlék, belőle nőtt ki puhán és a
veszedelmes dolgok mimikrijével.
Egyensúlytalan lelkiállapota munkáját is befolyásolni kezdte, a decemberi
lelkesültség lelohadt. A lábos lábos lett újra, a rúd rúd és a lemez lemez, dolgok,
amelyekhez nincsen köze. Reggelenként bosszantotta már, hogy nem fürödhetik
kedvére és a kávéját fel kell hörpinteni, hogy idejében a hivatalban legyen. Lassan
aztán hozzáfogott jogainak kiépítéséhez is – elsején nem kapott csak negyven
pengő emelést – szándékosan és tudatosan naponta két-három perccel növelte a
késést, amellyel a hivatalába érkezett, amíg egy félórai munkaidő-csökkenést nem
ért el, délelőtt háromszor cigarettaszünetet tartott és a József téri vendéglőből
addig nem ment vissza az irodába, amíg ebéd után végig nem olvasta a Mai
Napot. A régi kényelmes és fölényes Teodor nyújtotta el már hosszú lábát a
Könnyűfém rt. alumínium tárgyakkal felszerelt íróasztala alatt és hogy senki sem
serkentette, senki nem figyelmeztette, senki sem intette, ezen ő maga is
csodálkozott.
Január második felében levelet kapott Szentivánról. A levél Zdenka válasza
volt Teodor soraira, amelyekben nénje egészségi állapota után tudakozódott.
Zdenka közölte vele, hogy lassan-lassan ismét talpra áll, hogy nem kell már
megtartania az undorító diétát és a négy kilóból, amelyet a betegség a csontjairól
leszedett, sikerült már egyet visszahíznia. A levél végén Teodor egy hírt is olvasott.
Ez a hír a lelkét csendes izgalommal töltötte el. Vrankovicsék január tizedike óta
Pesten vannak, a Lukács fürdő szállodájában laknak, Péter kéri, hogy hívja fel
telefonon, akkor majd megbeszélhetik a találkozást.

116
 Teodor kétszer is végigolvasta Zdenka nehezen kibetűzhető sorait,
összehajtotta a levelet, az íróasztalára tette a fényképtartó alá, amelyben
kegyeletből vagy megszokásból még mindig Marianne arca mosolygott reá. A feje
fájt, az orrlyuka rosszul szelelt, az ujjával benyomta az orrcimpáját, szipogott.
Reggel érezte már, hogy náthája lesz, hogy a januári betegség kényelmes
vendégként betelepszik majd a légutaiba. A hivatal után ezért a gőzfürdőbe ment
– rég bevált kúrája volt ez nátha ellen – kiizzasztotta magát a negyven fokos
szárazgőzben és váltogatva merült meg a forró meg a hideg medencében, de úgy
látszik nem sok eredménnyel.
- Beveszek egy aszpirint. Nem akarom, hogy beteg legyek, hogy dagadt orral,
vörös szemmel, prüszkölve meg krákogva lásson meg Júlia.
A szerkényben, a fehérneműs polcon volt egy üres purzicsán doboz, abban
tartotta a gyógyszereit. Abban talált egy aszpirin tablettát. Lenyelte egy fél pohár
vízzel, fintorgott, utálta a gyógyszereket. Rágyújtott egy cigarettára, hogy kiverje
szájából az orvosság savanykás ízét, végigdőlt a díványon.
- Hát itt van – gondolta – egy hét óta itt van már Pesten. És én még mindig
úgy élek …
Hogyan is él? Elkicsinyülve, sután, ostobán. Névtelen kis emberke, kezdő
fizetéssel rendelkező magántisztviselő, már amennyiben ilyen fizetéssel egyáltalán
rendelkezni lehet. Cserét csinált és csöbörből vödörbe esett, mint egy rovar,
amelyet nem nagy tengerekre szült az élet, mint egy rovar, amely mászni, szállni
és enni tanul az éléskamrában felejtett köcsög aludttejen. És mégis nagy
tengerekre született. Különben megelégedett lenne a köcsögben, különben
összedörzsölné a csápjait és azt mondaná: ez az én életem, ez a savanykás tápláló
talaj, kicsit erjedt, kicsit romlott, de az egészséges ízek emlékével. Éppen olyan,
mint Évának szerelme.
A körmeit nézegette. Az égő cigarettát hozzájuk érintve sorra megperzselte a
szélüket.
- Nem is érzem az égett lópata-szagot Ennyire náthás vagyok.
Ha nem lenne náthás, ha nem lenne annyira szerelmesen elővigyázatos,
gyáván elővigyázatos – van a szerelemnek egy fajtája, amely elveszi az
önbizalmunkat és még az egészségünkben sem hiszünk – akkor most a kabátját
öltené fel és elindulna a havas Budapesten, menne felhintett utcákon, jégredőzte
tócsák, szürkés, barnás hókupacok között, de a háztetők még mindig fehérek és
fehérek a kertek, a dombok, a hegyek, mintha négy nap óta téli díszruhában téged
ünnepelnének, Júlia – elmenne a Zsigmond utcán a Lukács fürdő előtt és
elmondaná: Nem vagy többé elmosódott és megfoghatatlan, itt vagy, körüljárható
és elérhető.
Nemcsak a megtalálás öröme volt ebben a gondolatban, hanem a
leegyszerűsítésé is. Teodor képzelete a valóság ellenőrzése nélkül a tündér, a szent
és az anya hűvös elemeiből rakhatta össze annak a Júliának a képét, akit csak
szerelemre méltónak tartott, és nem szerelmesének, most azonban az a
Vrankovicsné lesz majd előtte, aki gombás borjúérmét eszik, tartózkodik a
savanyú bortól, mert gyomorégése van és a férje számára új fogkefét vásárol egy

117
Váci utcai drogériában. A mítoszrombolás öröme nyilatkozott meg így, a lélek
második üteme, amelyben menekülni kezd az önmaga szülte fájdalomtól.
De Teodor csak napok múlva fogja megtudni ezt, vagy nem is tudja meg
sohasem. Most melegséget érez a mellében, az orvosság hatásának melegségét és
ezt a kis tálka gyógyszeres parazsat összetéveszti a vágyódással. A homlokát
finoman belepi a verejték. A teste könnyű lesz és megemelt, mintha lépcsőn
menne fölfelé, és az ajtó nyílna egy szobára, ahol egy asszony épp a harisnyáját
húzza le és pongyolában áll előtte, bojtos zöld papucsban és a lábszára is olyan
gyerekpihés, mint egy kislánynak a lábszára, vagy mint a te két karod, Júlia.
Vrankovicséknak azonban másnap sem telefonált. Évát hívta fel. Bejelentette
neki, hogy délelőtt a hivatalban négy zsebkendőt átáztatott, hogy sem étvágya,
sem életkedve nincs, legszívesebben lefeküdne a hóba egy hegyoldalon, jól
meghemperegne, amíg olyan ormótlan és nevetségesen hülye hóember nem válna
belőle, mint amilyet Zillertalban állítottak fel a téli sport bécsi hívei.
- Felszaladok hozzád, teát főzök neked, ápolni foglak.
- Nem, nem, annyira beteg nem vagyok. Jól ki tudom szolgálni magam.
Különben is a nátha ragadós.
- De szombatra legalább gyógyulj meg. Elmehetnénk a Mátrába a kocsidon.
Olyan nagyon vágyom rá. Megígérted.
- Az ötlet nem rossz – gondolta Teodor – csak nem veled, cicám, most nem
veled. – Iparkodni fogok – beszélt bele a kagylóba – bár itt vannak Szentviánról a
rokonaim, nem tudom még, mi lesz a program.
- Rokonaid? Az utolsó mindig én vagyok.
- Értsd meg, te bármikor velem lehetsz.
- Bármikor és soha.
- Ezt csak szeszélyből mondod, Éva egy szeszélyért nem áldozhatok fel egy
örökséget.
Az örökség volt a legfőbb érv, a hadászati meglepetés. Éva meghátrált. Pedig
erre az örökségre Teodor nem gondolt komolyan. Mert ha anyagi ügyekben nem
is volt éppen szégyenlős, képtelen volt következetesen megalkotni az apró
figyelmességeknek, a hízelkedésnek és célzásoknak azt a sorozatát, amelyet
behálózásnak neveznek az emberek. Milyen egyszerű dolog lenne például
Vrankovicsnak azt mondani: Bizony karácsonykor nagyon beteg volt Zdenka néni.
Hiába, hatvan esztendőn túl az embert bármikor meglepetés érheti. És akkor
miért élt? Miért dolgozott? Még a vagyona sem lesz azé, akinek szánta. Jönnek a
rokonok, megkezdődik az irigység, a civakodás, a kapzsi ragadozás a ravatal körül.
Persze, ha valaki – valami komoly barát, akire a néni hallgat, megmondaná neki,
hogy ilyen korban, már csak elővigyázatosságból is illik végrendeletet csinálni, de
nem a Galambtenyésztők Egyesületére gondolok, sem a szabonci árvaházra. –
Vrankovics megértené, hogy hova akar kilyukadni és egy szép napon
megpukkadna a dühtől Dóra, az elővigyázatos.
- Istenem, mondotta e helyett szombat este, amikor végre Vrankovicsék
társaságában ült – talán valami benső magány tanított meg engem arra is, hogy
sajnálni tudjam a magukra hagyott embereket. Ezért nem szabadultam el a néni
mellől az utolsó percig, amíg csak Szentivánon maradhattam. Pedig higgyék el,

118
nagyon szerettem volna átmenni Szaboncra. A rosszmájú ember természetesen a
földnélküli unokaöcsöt gyaníthatta bennem ott, aki izgatott örömmel tapogatja
nénje pulzusát és közben okos gondolatokat súg a fülébe.
- Az igazat szólva én ebben sem látnék semmi kivetni valót. Nem vagyok
sötét anyagias fickó, de az ember a szűkebb értelembe vett rokonság vagyonáért is
felelős. Holmi kegyes alapítványok …
- Hát én Péter bátyám, a Zdenka helyében fütyülnék a rokonaimra.
Fütyülnék az alapítványokra is, meg sem tudom érteni azt a vénasszonyos
hiúságot, amelyik ahhoz ragaszkodik, hogy a nevét majdan valaki aranyos
betűkkel megörökítve olvassa el a kapu fölött elhelyezett márványtáblán, vagy
valami sötét folyosón. Én eladnék mindent. A pénzem betenném egy svájci
bankba és valahol a francia Riviérán a kifli csücskét harapdálva olvasnám évente
kétszer a pénzintézet folyószámlakivonatát. Ez lenne a derék befejezés, és sajnos,
az embert megölik a dolgok, amelyekhez hozzátapad. A tulajdon is bosszút áll,
megköt és emészt, nemcsak a család.
- Nincs valami jó véleménye a családról - jegyezte meg Júlia.
- Sajnos nincs, bár ebben a kérdésben pesszimista nem vagyok, a jó mindig
bekövetkezhetik, kaput nyitok neki, hogy eddig kielégítetlenül maradtam, részben
balszerencse, részben talán az én hibám, sokan azt mondják, a gyerekkori
tapasztalatok eldöntik az ember életét.
- Ez nem lehet igaz. Az ember nem lehet mások áldozata. Ez lenne a
legszörnyűbb igazságtalanság.
- Ó, nagyságos asszonyom, az igazságtalanság éppúgy az élethez tartozik,
mint a férges gyümölcs. És még hozzá az embereket nem is lehet bepermetezni.
Avagy vászonzacskóba kötni, mint ahogyan éppen Zdenka néném a körtéiről
mesélte.
- Bepermetezni, nagyszerű! Kegyes papjaink már évek óta gyártják, keverik a
permetlevet, aztán jön egy vihar és mindent lemos. Újra lehet kezdeni. A
vászonzacskó már jobb. Ha engem is vászonzacskóba kötöttek volna, gondolja
meg galambom, most úgy mutogatna rám, ez a vászonzacskó, ez itt a férjem, na
dugd ki a fejed, a fejed dugd ki egyelőre. Szenzációs ötletei vannak Teodor öcsém.
Az arcán a ráncos, cserzett bőr vörösen ugrándozott a nevetéstől. Megemelte
a poharát, a pohár üres volt. Teodor az üveg után nyúlt, hogy töltsön neki.
- Ne! Elég – szólt halkan Júlia, a fiatalember keze után nyúlt és visszafogta.
- Mit? Mit – tiltakozott a férj. Ne zavard a tréningemet. Csak bátran, még,
még. Mit gondol majd rólam Imre, ha találkozunk. Tudod öcsém, proszit,
szervusz öcsém, ez igen. Nagyon szeretnék az apáddal találkozni. Derék ember,
csak persze nem olyan, nem olyan, de elfelejtjük. Ej minden marhaság csak nem
választhat el két barátot? Nem igaz? Fátyolt rá, fátyolt. Mit gondolsz az apáddal
nem lehetne rendezni egy görbe estét?
- Gondolom igen. Az öregúr ma is szívesen benne van minden
duhajkodásban.
- Nagyszerű! De asszony nélkül. Magát itthon hagyjuk galambom.
Vászonzacskóba kötjük, hogy meg ne férgesedjék. Bácskai mulatságot csapunk,
férfi módra.

119
 - Menjenek csak Péter. Tudja sosem tartóztatom magát. Éjfél után majd
elkészítem a derekára a termofort.
Bármilyen gonddal is készült Teodor erre a találkozásra, bárhogy is
igyekezett megtalálni azt a hangulatot, amelyben Júliától vált el utolsó szentiváni
együttlétük alkalmával, bizonyos kiábrándultságot érzett. Valami meleg
sugárzásra számított, azt hitte, hogy a kilencórás téli sötétség után a fürdővíz
szagú étterembe lépve egyszerre az a barátságos fény fogadja majd Júlia
szemében, amelyben ott sütkéreznek még az el nem felejtett baráti szavak. De az
asszony sápadt volt, kedvetlen, ingerült. Nem volt egyetlen intése, mozdulata,
nem volt a hangjának egyetlen elgyöngülése sem, amely meg tudta volna
teremteni közöttük a rejtett, titkos kapcsolatot. – Szeszély volt akkor ez talán –
falusi szeszély? A lélek kinyúlt egy pillanatra és megbánta ezt a gesztusát.
Vállat vont.
- Mindegy – gondolta – vadra lestem, szarvasra lestem, az izgalom is érték,
érdemes izgulni és várakozni. Azt úgy sem mondom meg senkinek, hogy szarvas
helyett egy legelésző tehenet találtam.
Éjszaka, vetkőzés közben hirtelen a kezére nézett. Eszébe jutott Júlia
mozdulata, amikor a férjének bort akart tölteni.

***

Hofbauer visszahozott egy levelet.

- Nézze Kerémi úr, egy kis módosításra van szükség. Így nem lehet ezt
elküldeni. Hallgassa meg ezt a mondatot. „Und hiemit erlauben wir uns Sie
darauf aufmerksam zu machen, dass die Einführung unserer
Leichtmetallprodukte nicht nur der Billigkeit wegen sich sehr vorteilhaft
erweisen, sondern auch der Rohstoffversorgung Ihrer Fabrik zu Gute kommen
wird.” Nem, ez nem helyes és különben is nehézkes és fölösleges párhuzam. A
gyár mellé alkalmas jelzőt is tehetett volna. Szóval írja át kérem. Ugye?
Teodor előzékenyen bólogatott. Aztán hogy a főnök eltűnt, az órájára nézett.
Tíz órakor akart Júliának telefonálni. Pétert ilyenkor biztosan már iszapba
pakolják. Júlia meg nyitogatni kezdi hosszú fekete pillás szemhéjait. Szép lassan
felkelt az íróasztal mellől, kabátját panyókára vetve lement a trafikba, nem akart
az irodából telefonálni. Nagy nehezen kapcsolták a tizenhetes szobát. Teodor
közben találgatta, miképpen is fog Júlia hangja a telefonban hallatszani.
- Halló.
A hang ismerősnek tetszett. A fiatalember érezte, hogy dobog a szíve.
- Kezét csókolom. Itt Kerémi Teodor beszél.
- Itt a szobalány.
- Vrankovics úrék?
- Még reggeliznek az étteremben.
- Köszönöm, majd felhívom őket a nap folyamán.

120
 Csalódottan akasztotta vissza a kagylót. Visszasétált az irodába. Bosszúsan
szedte elő a levelet, amelyet Hofbauer az asztalára tett.
A bácskai estét négy nappal később rendezték azután a látogatás után,
amelyet Krisztich Imre a fiával együtt tett a Vrankovics házaspárnál. Krisztich
szokatlanul mogorva hangulatban fogadta Teodor meghívását, eleinte hallani sem
akart arról, hogy Vankovicsékkal találkozzék.
Az más élet volt, fiam, egészen más. Te akkor kis gyerek voltál, fogalmad
sem lehet róla. Péter meg én hat koronáért rendeltünk lyoni selyeminget a Váci
utcában, csak úgy suhogtunk mind a ketten, mint a príma nők a Grabenen. Húsz
korona volt a legdrágább cipőnk, és ha kedvünk szottyant, reggel Pestre mentünk
és szombatonként Bécsbe a gavallérvonattal, meghallgattuk az Operát, táncoltunk
a Sacherben és mindig akadt egy-egy ennivaló kis bécsi lány. Akkor lehetett élni,
fiam, de azóta! Annyi nyomorúság szakadt ránk. Semmi kedvem sincs előlibegni,
mint egy öreg, roskatag kísértet.
- Nohát! Nem is gondoltam volna, hogy ennyi hiúság van benned, papa.
Öreg? Először is nem vagy öreg, vagy legalább is az öregségedben van valami
vonzó, fiatalos.
- Mit akarsz tőlem?
- El akarlak csábítani Vrankovicsékhoz. Azt hiszed, Péter nem öregedett
meg? Ráncosabb, mint te, megnézheted.
- Harmincéves volt talán, amikor utoljára láttam. Vagy még annyi sem.
Másokon sem szeretem lemérni az időt.
- És az jobb, ha elbújsz az idő elől?
- Elbújni? Krisztich Imre nem bújik el soha.
- Látod, és ott van Péter felesége is. Nagyon bájos asszony.
- Na, miért pirulsz el, Dórikám? Ezzel kellett volna kezdened. Ez az igazi
csalétek. Megnézem magamnak, mire vitte Péter.
Az ötórai teánál aztán Vankovicsékkal szemben ülve nem győzte fia
megállapítását helyesbíteni.
- Hallod, te Péter, hallja húgomasszony, micsoda ostoba fiút neveltem én.
Azt mondja, egy nagyon bájos asszonnyal találkozom. Hát bájos ez az asszony? A
fenét! Hová tetted a szemed? Nem bájos. Elragadó! Gyönyörű! Eh, ezekben a mai
fiatalokban, ezekben az álfiatalokban nincs semmi sneid, csak pirulni tudnak,
nézzék, meg filozofálni. Szívből udvarolni csak mi tudunk, igaz-e, húgomasszony?
Azért a két villogó szemért nem is csodálom, Péter, hogy a helyes útra tértél.
- Milyen nevetséges is egy ilyen öreg, nyikorgó kakas – villant Teodor eszébe,
bosszúsan nézett maga elé.
Júlia azonban ezúttal a szebbik arcát mutatta és mit sem törődve a
fiatalember hallgatagságával látszólag kitűnően szórakozott. Krisztich el volt
bűvölve.
- Szóba se hozzátok nekem a kanmurit. Hogy gondoljátok? Hogy én
elmegyek olyan társaságba, amelyből a húgomasszony kimarad?
- Imre, rég voltál házasember, meg is látszik rajtad. Kell egy kis kiruccanás,
kell egy szelep, hogy kidobjam magamból azt a sok disznóságot is, ami összegyűlik
egy férfiben.

121
 - Disznóságot? Te házasember, nem szégyelled magad?
- Éppen azért, mert szégyellem.
A vendéglő kiválasztását aztán már Krisztich Imre szaktekintélyére bízták.
Egy óbudai kocsmában állapodtak meg, Teodor kihozta a Lángék garázsából ősz
óta nem használt kocsiját, abba szedte fel a két mulatótársat, és bravúrkodó
merészséggel vezette az autót a síkos utcákon át, amelyeket részben még mindig
eltorlaszolt a halomba hányt hótömeg.
Amolyan kispolgári kocsmába léptek be, nagy boltíves kapun keresztül, egy
subás ember nyitogatta az érkező kocsiknak ajtaját. Minden falusiassá volt
átalakítva benn a szobákban, volt külön betyár-terem fokossal és karikás ostorral,
a falon Rózsa Sándor eszményített képe lógott, lócák álltak benn és x-lábú,
hosszú, gyalult asztalok. Krisztich egy kisebb szobába vezette őket, itt fehér
asztalterítők voltak és kékkel, pirossal festett tulipános székek, csikósnak öltözött
két pincér szolgált fel, kukoricacsövek meg kalászkoszorúk díszítették a
műgerendázatot és az ajtó mögött játszott a cigány.
Vrankovics a búbos kemence mellé állt, alul vasrostélyból áradt a rejtett
fűtőtestnek melege, meggyúrkodta a combjait, párnát tétetett a tulipános székre.
Várakozóan helyet foglaltak mind a hárman.
A két öreg félretett most minden diétás előírást és tilalmat. Erőlevest ittak,
megettek egy-egy negyvenöt dekás rostélyost, tejfeles zsírban úszó töpörtyűs túrós
csuszát, fehér asztalit kevertek szódavízzel, evés után pedig asztalra került
Krisztich kedvelt bora, a kissé fanyar, kamaszos ízekkel teli, névtelen homoki bor,
amelyhez azonban csak a törzsvendégek jutottak, a szakértelemmel rendelkezők.
A bor meglocsolta a lelküket, az emlékek buján felgazosodtak, mint kerti
gyom a májusi esők után. A beszédtéma eleinte a gyomor körében mozgott,
csodálatos pörkölteket emlegettek pilseni sörrel a békebeli Hágiban, ezért
érdemes volt Szegedre átruccanni egy-egy vasárnap délelőtt. Dicsérték az
Oncsóné rántott harcsáját, a szabonci Fürj vendéglő angol bélszínét tizenhatféle
körítéssel, meg a rántott bárányt, amelyet ugyanott tálaltak fel friss fejes salátával,
teje, puha húsa volt, mint a zsenge mandulának. Az emlékezésük aztán egyre
lejjebb csúszott. Vrankovics elmesélte a Mikola borbély lányainak pikáns
kalandjait, akik hivatásszerűen tyúkszemvágásra voltak kiképezve, de főként
huszártiszteken keresték meg a tyúkszemet; együtt emlegették a Miletics lányt, a
szerencsétlen Miricset, aki öngyilkos lett, miután eszelős szerelmeiben Szaboncon
szinte kézről kézre vándorolt, a végén úgy szólogatta be a jobb növésű
gimnazistákat, kezükbe nyomott egy-egy koronát abból a pénzből, amit
Grieshuber az öreg mészáros fizetett neki, hatóságilag kellett fellépni ellene, pedig
a jóvérű Szaboncon nem szívesen csináltak ilyesmit. Hát a szép Flóra, a Korona
Kávéház kasszírnője, aki fekete alsóneműt hordott, fekete ágyneműn fogadta a
vendégeit, Párizsban is járt fiatalabb korában és a részeg Seregély főhadnagy
fogadásból egy egész társaság előtt hajnali három óra felé neki csókolta meg
meztelen ülőfelét, huh, de szederjes volt, mint egy hulla bőre.
- Te nem is emlékszel már, Péter, - se Flórára, se a Seregélyre. A Seregély
bolond volt, bolond és gyáva. Rosenberg Stefi körül forgolódott, a szikvíz-gyáros

122
lánya körül, koromfekete szép lány volt a Stefi, magas volt és hajlékony, mint a
kard.
Egy éjjel én ugrottam ki a Stefi ablakából, ronda hó esett, volt vagy fél méter
magas, a cipőm merő víz lett, amíg átláboltam az Iskola utcán, hát Seregély –
lesett, vagy nem lesett – felfedezte a nyomomat és másnap délben, amikor épp
sörözünk az Aranykulacsban, elébem áll, kikéri magának és hadonászik. – No, -
mondom  elhallgass te tréntiszt, te pendelyes. Nem hallgatott el, erre elszedtem
a kardját, és ott helyben megcirógattam egy kicsit. Nagy botrány lett. Az öreg
Doroghy raportra rendelt, csúnyán leszidott, de a balszemével mindig hunyorított
egyet, Seregély meg elment Újvidékre tisztviselőnek egy malomba.
Aztán sorra jöttek a híresebb párbajtörténetek, lánybuktatások báli
éjszakákon a Korona Szállóban, ahol két szobát mindig rezervált az uraknak
Molnár, a vén lókötő és elvonultak a város meg a környék kikapós szépei néhány
trágár szóval lemeztelenítve. Ez a két öreg gavallér nem a Dekameront citálgatta,
hogy más ember mögé bújtassa alkoholtól feltüzelt bujaságát. Emlékeik között
válogattak, és harsány nevetéssel méltányolták azt a sok nemi vonatkozást, amely
elbeszélésükben egyre leplezetlenebb lett és képszerűbb.
A cigány már a szobájukba húzódott és a három férfi intésére lesve egyre-
másra próbálgatta a mulatós nótákat. A kis tálalóasztal üres üvegekkel lett tele.
Krisztich Imre lapos pofacsontján égni kezdett a szikkadt bőr, beszédében meg-
megakadt. Hosszú, fátyolos pillantásokkal nézegetett át a sarokba, ahol néhány
asztallal arrább egy dunai hajóstiszt társaságában két virgonc szőke nő
markolászta vörösborral teli poharát.
- Kecskebéka – kiáltotta egyszerre csak a cigány felé, a könyökével verte az
asztalon a zene ritmusát, halkan dúdolni kezdett.
- A Marica nótája – jegyezte meg a végén, de többet nem szólt, nem mondta
meg, ez a Marica ki is lehet, maga elé bámult és elérzékenyülve megtörölte a
szemét.
Teodor felkelt az asztal mellől, kihúzta magát, a lába kissé elnehezedett.
Felső testét előre döntve kiment a szobából.
- Telefon? – kérdezte a csikósnak öltözött pincért, átment a betyártermen, a
mosdó mellett egy kis fülkében megtalálta a készüléket.
- Lukácsfürdő – hallatszott a vonal végén egy álmos férfihang.
- Kérem a 17-es szobát.
- Egy kattanás.
- Tessék!
- Teodor egy pillanatra némán várakozott. Ez az ő hangja, de milyen pici,
mint egy zsebben hordozható szobor. Nincs benne csak a lényeg. Mi ez a lényeg?
- Tessék! – hangzott most már türelmetlenül.
- Kerémi Teodor. Kezét csókolom.
- Teodor! Csak nincs valami baj?
- Nincs. Vigyázok az öregekre, az … az… öregemre. Meg a kedves férjére,
Júlia. Ne haragudjék, hogy felzavartam. Csak éppen ezt akartam mondani. Aludt?
- Nem aludtam. Nem zavar. Olvastam. Közben magá… magukra gondoltam.
Jól duhajkodhatnak egyedül.

123
 - Dehogy duhajkodom. Végtelenül unom magam, s bosszant.
- Mi bosszantja?
- Az, hogy itt van, és mégis mintha nem volna itt, hogy több mint egy hete
láttam magát, és mégis mintha nem láttam volna.
- Csendes nevetés bugyborékolt a kagylóban.
- Hát mit akar tőlem, csacsi?
- Megmondjam? Azt, ami Szentivánon volt, azt a négy-öt percet, amit
Szentivánon adott nekem. Az a négy-öt perc több volt, mint minden pesti
találkozás. Akkor magával voltam együtt, Júlia, ezt a Júliát hoztam el a
lelkemben, őriztem és szépítettem, és akivel itt Pesten találkozom, az valaki más,
visszabújik egy álarc mögé. Miért húzódik el tőlem, Júlia?
Egy pillanatra csönd ült a kagylóban.
- Halló! – kiáltotta Teodor.
- Várjon. Gondolkodom. Nehéz dolgokat mond, nem tudok mindjárt felelni.
Szentivánon egy pillanatra kibújhattam Vrankovicsné mögül. Az esze, a jelleme
annyira imponált nekem. Azóta kételkedem, hogy megértett-e engem és mi akar
lenni az én számomra.
- Igazi hűséges jó barát.
- Miért követelődzik akkor? Miért ez a szemrehányás?
- Mert elhidegült. Közömbös vagyok magának. Nem akarok közömbös
maradni.
- Nem hidegültem el. Csak tudja, sohasem voltunk egyedül. A barát is
őszintén csak négyszemközt beszélhet. Majd egyszer. Biztosan lesz módunk reá.
Legyen türelmes.
- Nem egyszer. Most szeretnék találkozni magával, Júlia.
- Hogyan? Itt a férjem. Mindig Péterrel vagyok. Az árnyékommal.
- És délelőtt? Sohasem megy a városba délelőtt?
- De igen, kommissiózni. Maga olyankor a hivatalában csücsül.
- Nem csücsülök. Holnap például szabad vagyok. Találkozzunk, jó?
- Várjon, holnap hétfő, Péter biztosan elhagyja a pakolást. Holnap nem.
- Kedden, akkor kedden, jó?
Júlia nevetett.
- Kedden? Hát maga kedden is szabad? Furcsa hivatala van magának. Nana.
- Szóval kedden, biztosan.
- Biztosan.
- A Lukács cukrászdában. A Váci utcában.
- Tudom.
- Lukács fürdő, Lukács cukrászda, nem lehet elfelejteni. Hánykor?
- Féltizenegy. De lehet, hogy várni kell.
- Tíz órától kezdve már ott leszek. Akár délig várom magát.
- Nem kell soká várnia. Pontos leszek. Igyekszem.
- Ó nagyszerű! Olyan ez, mint egy megkésett karácsonyi ajándék, szinte nem
is hiszem, hogy igaz. Halló, csakugyan magával beszélek, Júlia?
- Jaj, csacsi, én vagyok az, Teodor.
- És itt Teodor a körtefával?

124
 - Teodor a körtefával. Halló, aztán ügyeljen ám az autójára, ha jönnek majd
hazafelé. Nehogy megkaramboloztassa az …. öregeket.
- Isten ments. Az örömtől eltekintve színjózan vagyok. Nem mondom, Péter
bátyám kicsit bőbeszédű. Csomagolom is őket nemsokára. Szóval kedd délelőtt.

VIII.

„Ne hidd, hogy ámítani akarlak, ne hidd. Régen elmúlt már az az idő, amikor
még érdemesnek tartottalak arra, hogy miattad komédiázzam.”
„...különben is.”
„Nem, akkor nem hazudtam. Úgy figyeltem az első szavakra, amelyek
ajkadról szálltak felém, mint a vak leány, aki a puszta hangban tapintja meg
kedvesének arcát. És amikor kimondtad azt a szót: szerelmesem, szinte ájulás
fogott el, mély és bársonyos ájulás és úgy gondoltam, hogy felocsúdván benned
mindent megtalálok, ami miattad elveszett.”
„…veszett el."
„A szerelmedhez bújva akartam megtalálni az otthonomat, amelyet
elhagytam érted, a hazát, amelynek határai mögöttem maradtak és az Istent is
azért az új hitért, amely a két szemedben kísértett.”
Hidas dr. feltartotta az ujját.
- Várjon csak, Éva, jobb, ha én is olvasom a replikát.
Néhány pillanatig a géppel összefűzött lapokban keresgélt, amelyeket mindig
feltekercselve a kezében tartott.
- Megvan. Halljuk, mit felel Ferenc.
- „Túl sokat kívántál tőlem, túlbecsültél. Belém zsúfoltad a dolgokat,
amelyeknek más a törvényük, más a rendjük. És amikor egy napon ráébredtél,
hogy csak árnyképek lakják a szobát, engem vádolsz, mert nem tudtam a
fantáziádnak megfelelni.”
„Nem az árnyképek miatt vádollak, Ferenc. A szíved miatt vádollak, mert
nincs benne többé szerelem. Nem arra kértelek, hogy mindent ígérj nekem, csak
vállalnod kellett volna, hogy mindenem légy.”
„Ember vagyok. Fárasztott a játék, feszélyezett. Tudtam, a vége más nem is
lehet, csak kiábrándulás.”
„Ember vagy és azt hiszed, hogy több vagy, mint egy határnyi föld, festett
kép vagy vászondarab. Ó, a dolgok mennyivel könyörületesebbek hozzánk, mint
az emberek. A föld sohasem fárad bele, hogy hazánknak nevezzük, a kép nem unja
meg, hogy címerünk gyanánt virágok közt legyen, a vászondarabot nem feszélyezi,
ha a hadba induló katona benne csókolja meg a lobogót.”
- Milyen gyönyörű ez a mondat – lelkendezett Éva. – Tudja, mi tetszik
nekem a maga darabjában? Az, hogy nemcsak igaz, nemcsak érdekes, de szép is.
Ez az első darabja, Jenő?
Hidas dr. boldogan hunyorgott szemüvege mögött.

125
 - Igen, voltaképp. Megpróbáltam már ugyan írni egyet, de abbahagytam. Úgy
gondoltam, nincs drámaírói vénám. Meg kinek írjak? Néhány ravasz
dramaturgnak, aki a cigarettájával átégeti a kéziratot minden huszadik lapon és
így próbálja elhitetni, hitelessé tenni az elolvasást. Aztán ír egy megjegyzést
hozzá: Tehetséges munka, de a második felvonásban nem domborodik ki eléggé a
férj jelleme. A darab, ezáltal szervetlenné válik. Ilyen formában még nem
színpadképes. Avagy: Sajnálattal értesítjük, hogy kitűnő művét színházunknak
elvszerűen felépített játéktervébe nem tudjuk beilleszteni. A szerző aztán végső
fokon megvigasztalódik. Hússzor is elismétli – eleinte kétkedve, udvariasságra
gondolva, aztán meggyőződéssel, hogy tehetséges munkát, kitűnő művet írt és
minden ennyiben marad. Tudja olyan ez, mint az erdő éjszaka. Ha lámpafény
szűrődik be a fák között, a fény hív és odatalálok, ha kínlódva is. De amikor az
ember magára marad a sötétben, csak botorkál, és véresre veri össze magát a
fatörzseken. Prózában ez annyit jelent: összeköttetés kell, protekció. Ha Varga
barátom bekerül rendezőnek, ezt a darabot is behozza. De magát is behozza, Éva.
- Ó, engem! Őszintén szólva én nem számítok semmire.
- Nyugodtan számíthat. Tudja, hogy nem először hallom magát és hát miért
hízelegnék, kereken kijelentem, a számat tátottam, hogy maga ilyen szép külsővel
és ennyi tehetséggel hagyja, hogy… hagyja, hogy visszaéljenek magával.
- A férfiak; mi voltam nekik? Szerelmi törülköző.
- Szerelmi törülköző! Nagyon jó! Fogadja érte egy író elismerését.
- Még Teodor sem az, akinek hittem.
- Ne bántsa Teodort. Értse meg, nem ellene lázítok, nem ellene beszélek.
Inkább neki köszönheti, hogy felhívta magára az én már némiképp illetékes
figyelmemet. Természetes ez a figyelem egyelőre nem gyümölcsözik, de én nem
zárom magamba, amit tapasztalok, továbbítom, és talán eljön az az idő is, amikor
világgá kürtölöm.
- Világgá kürtölni? Huszonhat évvel, édesem, ezen a pályán nem lehet már
messzire vinni. Mennyi elveszett idő. Csak most sajnálom igazán. Magamat
sajnálom.
- Ej, ne legyen ilyen kicsinyhitű. A tehetségéből csak egy dolog hiányzik, az
önbizalom, az átütő erő. Minden nap azzal keljen fel: Akarom, akarom, akarom!
Megtanulta már azt a jelenetet, amelyet kijelöltem magának, a Bús fekete
darabban?
- Nézegettem, nem tanultam meg, olyan semmi az, nem tudom megfogni.
- Pedig Varga éppen azt ajánlotta, hogy ezeket a semmiségeket is dolgozza ki.
Holnapra okvetlenül tanulja meg, érti. Én magát, Éva, olyan tehetségesnek
tartom, hogyha rajtam állna, magára bíznám Margit szerepét a darabomban.
- Álom, álom, édes álom – dúdolta a lány.
- Álom, hát persze, hogy az, de valóra válhat. Azt magának nem kell
magyaráznom, hogy itt Pesten nem borulnak a nyakába, azaz, hogy a nyakába
borulnak, de mégsem fogják főszerepekkel tömködni.
- Bánom is én, csak annyit mondhassak: Mérnök úr, a levél az asztalon
maradt – és fizessenek végre valamit. Pénzt, Jenő, pénzt, amit nem az
úgynevezett vonzalmaimmal keresek, érti, akárhogy is szeretem véletlenül most

126
azt, aki, aki kitart. Mikor tíz-tizenegy éves kislány voltam, akkor éreztem először,
milyen nagy öröm is az ajándék. Nem, amit kapunk, hanem amit adunk. A
karácsonyt is azért szerettem, hónapokkal előtte gyűjtögettem, férceltem,
varrtam, az én maszatos kis ajándékaimat. És most nem tudok ajándékot adni. Ó,
ha egyszer gazdag lennék, független, gazdag és végre egyszer megérhetném, hogy
szabadon, egészen szabadon ajándékozhatnám a szívemet.
- Megható, igazán megható – szólt Hidas dr. hunyorogva. – Már megint bánt
ez a fény  a szemét dörzsölte egy zsebkendővel. – A sok betű, a homályos lakás, a
kávéház, a villanyfény tönkreteszik a látásomat. Túl világosak nekem ezek az
ablakok, ez a délutáni havas fény a Gellérthegy felől. De azért ebben az
ajándékozási dologban megint a maga kishitűségét látom, egy beteges
komplexust, érti. Az igazán nagy nő, Éva, általában az igazi nő, akinek
egészségesek az idegei, az ösztönei – maga talán túlfinomult, sokat tűrt és
szenvedett, mondom, az igazi nő, mindig ajándékozónak érzi magát, a lakás, a
ruhák, a pénz neki csak honorárium, mindig érez egy értéktöbbletet, amelyet nem
lehet anyagi javakkal megváltani. Látja ez a honorárium igazi értelme, ami aztán
csökevényként a művészi és értelmiségi rétegünknél megmaradt. Az
orvosprofesszor is azt mondja, rejtsd ezüst tárgyba vagy borítékba a pénzedet,
engem nem lehet megfizetni, csak a tiszteletedet fejezheted ki így.
- Igaz, igaz. Maga milyen okos ember, Jenő. Biztosan bennem van a hiba,
biztosan. Hát ez az én életem is. Már réges-rég szakítottam volna az életemmel,
elmentem volna hímzőnőnek vagy kiszolgálólánynak, ugye, de huszonhat évvel!
Az ember ilyenkor már igényes. Gyáva. A rosszat is meg lehet szokni.
- Sohase gondoljon ilyesmire. Ostobaság. Maga színésznőnek született és
ezen a pályán boldogulni is fog.
- Jaj, csak már látnám! Mikor intéződik el a barátja sorsa?
- A napokban. Ne féltse Vargát. És bízzon bennem is.
- Milyen jó volna! Milyen nagyszerű! Teodor miatt is mondom ezt. Ő ugyan
sohasem beszél a pénzügyeiről, de én tudom, hogy súlyos megterhelés vagyok
neki. Béla, az más volt. Az bírta. Volt idő, amikor szükséges is voltam neki. De
ezzel a fiúval szemben sohasem érzem, hogy szükséges vagyok.
- Már megint az alacsonyabb rendűséget beszéli be magának.
- Ez nem bebeszélés. Akit az ember csak úgy hetekre otthagy, arra nincsen
igazán szüksége. Most már tíz nap óta felém se néz.
- A rokonai vannak itt, én pedig úgy tudom.
- Rokonai! Nekem beszélhet! Rokon ide, rokon oda, egy ilyen nyavalyás
rokonért nem lököm félre azt, akit szeretek. Unalom van itt, vagy más nő a
láthatáron. Ó, az igazi Don Juan.
A képre mutatott.
- Ugye hasonlít hozzá?
Hidas dr. közelebb lépett a képhez.
- Kicsit. Na igen, egy kicsit.
- Don Juant nem lehet megkötni, ugye, tovább megy, ilyen a sorsa. Csak az
én Don Juanom nagyobb ember is lehetne, nem ilyen krajcáros Don Juan. Ezt
kívánom neki, önzetlenül.

127
 - Állhatatlan ember. Mindenben állhatatlan. Ez a nagy baja.
- Tudja, jött hozzám pár napja valaki. Nem akarom megmondani a nevét.
Titok. Hallomásból ismeri Teodort. Beszéltünk róla. Az illető úgy gondolja, hogy
tudna találni neki éppen most egy egészen kitűnő foglalkozást. Külföldi dologgal
függ össze. Utazgatással. És szépen fizetik. De annyit titkolózott az az ember, hogy
a végén gyanút fogtam magam is. Talán be akarja ugratni Teodort valamibe. Úgy
gondolom, nem is szólok neki.
- Nem, hagyni kell. Nem jó az, ha mindenfelé kapkodunk. Teodor most
megállapodott. A válás is jót tett neki. Nincs benne abban az állandóan izgatott,
túlfűtött légkörben. Én úgy vettem észre, hogy Herczeg Béla volt az utóbbi időben
Teodor rossz szelleme.
- Az nagyon is lehetséges. Béla nem volt őszinte ember.
- Meg bosszúálló volt. Akár hiszi, akár nem, bosszúálló. Én nem ismerek
mindent a kulisszák mögött, de Teodor elejtett néha egynéhány szót azokról az
üzleti ügyekről, amelyekbe Herczeg Béla vitte bele, amelyeket a számlájára
csinált. Mindig féltettem, hogy rajtaveszt. És Béla talán akarta is, szerette volna is,
hogy rajtavesszen.
- Ezt azért nem gondolom.
- De engedjen meg, Éva. Így akarta lehetetlenné tenni Teodort. Szinte
biztosra veszem, hogy az állásából is ő piszkálta ki.
- Ne mondja  szólt Éva elképedve.
- Persze! Marianne miatt.
- Ó!
- Na ugye.
- Most már látom az egészet.
- Így akart eljutni Marianne-hoz minden áron. Én örülök, hogy Teodor ilyen
simán megúszta. Most már egyenesben van.
- És Béla?
- Megnősült, tudja.
- Tudom, de …
- Aztán az ifjú pár már el is ment Angliába.
- Angliába?
- Épp holnap lesz egy hete. Úgy volt először, hogy hamarabb mennek. Aztán
valami nehézség volt.
- Angliába.
- Hát nekik mindegy, hogy milyen hazában élnek. Csak bolyonganak,
keresnek nyugtalanul. Voltaképpen eléggé szerencsétlenek. A mi szemszögünkből.
És látja, Margit tragédiája is ez, Margité a darabomban. Valahogy Teodor meg
Marianne problémáiból gyúrtam össze. Ezért olyan élethű.
- Nagyon élethű. Nagyon. Kitűnően csináltad meg ezt a darabot Ducikám.
Hidas dr. felé hajolt, hirtelen mozdulattal, mintha a homlokát a homlokához
akarná ütni, mint egy kisbabának.
Az író a nyakkendőjéhez kapott, zavartan igazgatta a csomót, mosolygott.
- Add csak ide, - szólt Éva a kézirat után nyúlva, az egész darabot én akarom
olvasni, nemcsak ezt a szerepkiírást. Hallgasd csak meg újra ezt a szép mondatot:

128
 „Ember vagy és azt hiszed, hogy több vagy, mint egy határnyi föld, festett
kép vagy vászondarab. Ó, a dolgok mennyivel könyörületesebbek hozzánk, mint
az emberek. A föld sohasem fárad bele, hogy hazánknak nevezzük, a kép nem unja
meg, hogy címerünk gyanánt virágok közt legyen, a vászondarabot nem feszélyezi,
ha a hadba induló katona benne csókolja meg a lobogót.”

IX.

Júlia felébredt. Már harmadszor ébredt fel ezen az éjszakán. Csodálatos

frissesség volt az agyában, nyugtalan, nyüzsgő frissesség, mint egy erdőszéli
hangyabolyban. Nem tudta már a homlokát a karjára kényszeríteni, nem
váltogatta többé arcának helyét egy-egy új hűvös foltot keresve a párnán. A nyakát
felszegte, kémlelte a bezárt szoba sötétségét. Úgy vette észre, hogy ez a sötétség
már bomladozni kezd, tárgyakká tömörül, dívánnyá, asztallá, székekké,
ágytámlává és az ágytámla alatt felé dereng a lábvánkos fehérsége is. Hála
Istennek, csakugyan itt a reggel. A csukott spaletta szélein beszűrődött a téli
szürkület, ezeknek a fénycsíkoknak erősségén találgatni kezdte Júlia, hány óra is
lehet. Nyolc felé járhat az idő, de mielőtt a karját kinyújtotta volna, hogy
felkattintsa a kis lámpát az éjjeliszekrényen és az óráját nézze meg, gyorsan oldalt
hajolt, a mellette lévő ágy felé hallgatózott, ahol fekhelyének szélére húzódva,
párnába süppedt fejjel Péter aludt. – Phű, phű, phű – hallatszott a férfi lélegzete,
ahogy a két ajkán megakadt a kilehelt levegő, halkan hallatszott, szinte távolodva,
mintha valami makacs gyerek most már messze a kert zugában fújná szanaszét a
gyermekláncfű piszkos fehér bolyhos fejét.
A kép, a gyermekláncfű képe már akkor eszébe jutott, amikor először ébredt
fel ezen az éjszakán. Eleinte mosolyra ingerelte és valami játékos erőtől hajtva,
amely mélyebb nyugtalanságot kötött le, maga is utánozni kezdte férje fújtatását:
phű, phű, phű, na hány fújásra sikerül elrepíteni az utolsó horgas bolyhot is, phű,
phű, phű és versenyzett vele. De éberen, sötétbe meredt szemmel, ő fáradt bele
hamarabb a játékba. – Nem tudom kialudni magam, reggel sápadt leszek, a
szemem köré felmásznak a szarkalábak, csúnya leszek, phű, phű, phű, hagyd már
abba Péter!
- Péter! – szólt akkor hangosan, Péter!
- Üm,  nyögött fel a férfi, üm,  és fújtatott tovább.
- Péter, ismételte az asszony, de a hangját egyszerre halkra fogta. – Mit is
mondjon neki, hogy ne lélegezzék? Hogy másképp lélegezzék? Vagy azt hazudja
neki: Szörnyű álmom volt, felköltöttelek, azt álmodtam, hogy a kis Szvetics, a
tehenész fia beleesett a kenderáztatóba. És akkor Péter másképp fog lélegzeni?
Hirtelen kinyújtotta a kezét és harag nélkül, a tények mögé búvó asszonyi
ravaszsággal lelökte azt a háromszáz oldalas Gulácsy-regényt, amelyet este,
lefekvés után az ágyban olvasott. A könyv nem puffant nagyot, az élére eshetett.
Vrankovics mégis megmozdult:

129
 - Mi az? – kérdezte riadtan, fél-öntudatban. Júlia lélegzetét visszafojtva a
paplan alatt némán lapult.
A férj feje visszabillent. Már csak csendes szuszogás hallatszott, elfogytak
végre a gyermek-láncfüvek.
Mikor aztán a felszínes álom másodszor is kiröpült a szeméből, Júlia arra
ébredt, hogy Vrankovics megint teli tüdőből fújja az álomszedte fehér bolyhokat.
Idegesen felült az ágyban.
- Péter, Péter!
Megrázta a férfi karját.
- Tessék? Fel kell kelni?
- Nem.
- Horkolok?
- Nem horkolsz, de mindig így csinálsz: phű, phű, phű, hát ez rémes, nem
hagysz aludni.
- Jól van, galambom, majd a másik oldalamra fekszem,  és a sötétben
tapogatva megsimogatta az asszony nyakát.
Pár percnyi csönd után, most már messzebb, az ágy szélénél újra megindult
a fújtató.
- Felkelek, felöltözöm, olvasni fogok, az kevésbé fog megviselni, mint a
hánykódás jobbra-balra itt az ágyban.
A lábát kidugta a paplan alól és visszahúzta újra. A férje jelenléte, az alvó test
egy méternyire a teste mellett lefogta az akaratát, mint egy kolonc.
Lázadok és engedelmeskedem. Lázadok és respektálom a más jogát. Még az
ilyen kis dolgokban is. Pszt, fel ne kelj, hadd aludjék békésen a ház ura. Az uram,
aki ételt ád, lakást és ruhát, az uram, a derék öregúr, aki megrokkant egy kicsit,
phű, phű, phű, fújjad, fújjad, fújjad csak, így fújtad el a boldogságomat.
Pedig talán nem is olyan szörnyűséges ez a fújtatás egy férfi szájból, amely a
szerelmes szavak után most ezzel az egyhangú zajjal a puszta test ütemét követve
kergetné ki magából a levegőt, egy férfiszáj, keményen és pirosan felpárnázva,
megduzzadva az elpihenő élettől, a fiatalságtól, amely erőt gyűjt, csókra gyűjt erőt
és munkára és hazug szavakra, egy ilyen száj fölé talán jó is lenne odakúszni a
sötétségben, s amíg a melle egy álomba ejtett könyökhöz szorul, nézni és lesni
macskaszemmel a két ajak mozgását, amelyen át oly nevetséges furcsán az élet
párája száll tovább. De van-e olyan száj, amelyet meglesni érdemes. Az alvó
ember önző és hasznavehetetlen, mint egy halott.
Phű, phű, phű  és ha egy éjszaka Vrankovics Péter a lelkét is kifújná
meglilásodó ajkai közül és reggelre szögletes lesz az arca, kisimulnak a ráncai.
Júlia az ágy szélére csúszott ki, kézfeje az éjjeliszekrény hideg lapjához
szorult. Az irtózat lassan elernyedt benne, az öntudata lassan átsiklott az álom
felé.
- Él – állapította meg reggel férjének ágya felé hallgatózva – az embert nem
öli meg a szándék, nem tud gyilkolni a gondolat, és mert parányi bánatot is érzett
emiatt az igazság miatt, gyors mozdulattal felgyújtotta a villanyt.
Negyed kilenc volt. Vrankovics szeme megrebbent, szorosabbra zárult. Júlia
lecsavarta a lámpát. Hadd aludjék, otthon úgyis eleget kell hajnalban talpon

130
lennie, hadd aludjék és pihenje ki magát, ez is a kúrájához tartozik. Aztán meg
minél később döntögetik rá Péterre az iszapot, annál több időt hagy szabadon
neki ma délelőtt. Kedd délelőtt. Lukács cukrászda.
Júlia nyugtalanságot érzett, melegséget a derekában, a hasában. Tétovázás
nélkül kilépett az ágyból, félig felöltözködött, magára vette bokáig érő
pongyoláját. – Furcsa az ilyen barát, az ilyen baráti tiszta találkozás. Elég, ha
rágondolok, és máris meggyorsul az anyagcserém.
Amikor egy óra múlva a fürdőből visszatért, Pétert már megborotválkozva,
üres kávés csésze mellett találta.
- Nem vártam meg magát, galambom – mentegetőzött a férj – már nagyon
korgott a gyomrom. Mennem is kell már az iszapba. Maga mit csinál délelőtt?
- Jó idő van – felelte Júlia az ablakon kitekintve. – Szeretem az ilyen
napfényes hideg időt. – Bemegyek a városba, megnézem végre azt a tavaszi
ruhaanyagot.
- Ez annyit jelent, hogy fél kettő előtt nem látom magát.
- Megint túloz, Péter, egy órára már itt is leszek.
- Egyet mond, és kettő lesz belőle. Hát megyek. De üljön le már és
reggelizzék. A teája egészen kihűl.
- Júlia kortyonként cukor nélkül megitta a teáját. Az egyik császárzsemléből
egy cikket letört, vajat kent rá, rágta, rágcsálta, nagy sokára tudta csak lenyelni.
- Semmi étvágyam sincs. Hát miért? Az ember nem lehet izgatott egy barát
miatt. Egy édes szép barát miatt. Egy nagyszerű barát miatt. Nem is vagyok
izgatott. Semmi értelme sincs. De milyen ruhát is vegyek fel neki? Milyen ruhát?

***

- Hát komolyan tetszik magának? Én nem vagyok teljesen meggyőződve róla.

Ez a bőröv, meg ezek a fityegők itt a mellemen, mindig valami egyenruhát
juttatnak eszembe, egy spanyol szabadcsapat egyenruháját.
- De akkor sem közkatona egyenruhája, Júlia. Ezzel a csillogó holmival
magát legalábbis tábornoknak tartanák. Üdvözlégy karcsú tábornokom!
- Mondhat egyszerűen bandafőnököt és a bandafőnök egy budapesti
cukrászdában velős hasét fogyasztva most egy ellenséges hatalommal konspirál.
- Ellenséges hatalom? Én ugyan, mint barát érkeztem, szeretném, ha elszólta
volna magát, Júlia.
- Miért szóltam volna el magam?
- Mert nekem egy nagyon okos, de nem éppen fiatal hölgy egyszer azt
mondotta Svájcban, egy nőnek igazi ellensége mindig csak a legjobb barátja lehet.
- Megmagyarázhatná ezt nekem. Túl szűk az agyam hozzá. Én falusi asszony
vagyok, nem svájci nő, bár nem éppen fiatal.
- Hamarjában nem is tudom, hogy mit védjek ki előbb a szavaiban. Már
megint az éveid hánytorgatod, te májusi árvácska, te. Mi szeretne lenni? Csitri
lány?

131
 - Nem. De legalább nyolc évvel fiatalabb. Szeretnék valamit kihasítani az
életemből. Letörni róla.
- Letörni? Talán a vezérágat törte volna le és akkor nem fejlődött volna így,
önzésből mondom ezt, akkor talán nem láttam volna magát.
- Hát fontos az, hogy lát? A férfinak az egy asszony sohasem fontos. Az
egyetlen asszonyt mindig másban és másban találják meg.
- De maga nem asszony akar lenni, hanem barát. És nekem ez a barátság a
maga le nem tört életével felér.
- Ha tudná, milyen szenvedésembe került, nem mondaná ilyen könnyedén.
- Annyira boldogtalan?
- Ó, nem. Nem vagyok boldogtalan. Nem svájci nő, vidéki asszony vagyok, de
hét éve asszony. És egyet megtanultam: a férfiak nem szeretik a panaszokat
hallani.
- A férjek talán, de nem a férfiak.
- Hát a férj nem férfi?
- Tudja Isten, hogy mi a férj. Én gyakorlatból beszélhetek, nem akarom
senkinek a házas voltát lekicsinyleni, a siheder magatartást nem szerettem soha.
Úgy gondolom, hogy a férj olyasmi, mint egy háztulajdonos. És mondja, maga
örülne, ha a házában hol egy ablak törik be, hol beázik a háztető, hol pedig a
fürdőszobában leszakad a csempe meg a vakolat. Pedig mindannyian a legszebbet
és a legjobbat akarjuk zavartalanul birtokolni.
- És azt hiszi, mi nők, mi szeretjük az ilyesmit?
- Nem szeretik, de elviselik, könnyebben viselik el. Az asszony a férjével és
gyerekeivel szemben sohasem lehet igazán tulajdonos. Nem szakad el tőlük, és
nem kerül úgy föléjük, hogy úgy tekintse őket, mint a birtokát. Még ha sohasem
ejti is ki azt a szót: uram. Túl sok szál fűzi azokhoz, akiket szeret, vagy akikkel
együtt élni kénytelen, ezért többé-kevésbé mindig azonosul velük. Nem birtokolja,
hanem szolgálja őket. A testével, az idegeivel, a jóságával, a gyűlöletével szolgál.
Ez valami csodálatos.
- Én bizony nem találom ezt csodálatosnak. Megalázónak és
kényelmetlennek érzem.
- Persze, hogy kényelmetlen. Áldozatnak lenni mindig kényelmetlen. Azt
hiszi, hogy az az ember, akit a hitért forró olajba mártogatnak csodálatosnak
képzeli magát. De nem megalázó, Júlia. Ha egy nő megalázónak érzi ezt a
szerepet, akkor a szívében nincsen igazi szeretet. És így jutunk el a
boldogtalansághoz.
- Nem vagyok boldogtalan. Ne ámítsa magát.
- Miért ámítanám magam?
- Nagyon jól tudja. Régi operett-mese ez. A boldogtalan asszony, aki könnyű
prédaként a pesti fiatalember ölébe hull. Hallgat? Miért hallgat? Na, beszéljen.
- Azt mondta, hogy barátok leszünk. Maga így szokta a barátait sértegetni?
- Nem szoktam. Amióta elkerültem hazulról, nem is volt többé barátom,
igazi barátom, sem nő, sem férfi. Ne haragudjék.
- Haragudni? Szó sincs róla. Az embernek el kell viselni egy-egy ilyen ütést,
ha egyszer már beleegyezett abba, hogy a szavak mögött bujkáljon.

132
 - Ki bujkál a szavak mögött?
- Csak én, Júlia, csak én. Maga egy kis cédulát tűzött rám ezzel a felírással:
Barát. Ártalmatlan. És most próbálgatni kezdi, vajon megfelelek-e ennek a
felírásnak, nincs-e bennem méreg? Nem akarom magát kiábrándítani. Elhiszem,
hogy van nő és férfi közt mély és zavartalan barátság, amelynek a két különböző
nem villódzása is jóleső, édes feszültséget ad. De mi, Júlia, maga meg én, nem
leszünk barátok sohasem. Ezt őszintén mondom magának.
- Miért?
- Mert túl szép. Nem lehet büntetlenül ilyen szépnek lenni. Aztán meg túl
sokat is gondoltam magára, elképzeltem az életét és kiemeltem a szabonci meg a
szentiváni dolgok közül. Én is a barátnál kezdtem el, a testvérnél (az anyánál, 
akarta még Teodor hozzátenni, de elhallgatta ezt a szót), aztán úgy vettem észre,
hogy nem bírom szétdarabolni magát.
- Szóval csalódtam?
- Nem tudom, hogy csalódott-e bennem. Ha korrekt úriembernek képzelt el,
a ház barátjának, akivel le lehet ülni fél órára a szoba sarkába, hogy megbeszélje
vele reggeli hangulatát, aki könyvekről számol be és színielőadásokról, és
világnézetről meg politikáról cseveg, akkor csalódott bennem. Én nem akarok
fürdőhelyeket ajánlani és nem ismerek semmiféle házi szert, amely a torokfájást
gyógyítja meg a térdszaggatást, nem vagyok korrekt úriember és nem tudok egy
fél óráig úgy ülni maga mellett, hogy ne piszkáljon folytonosan a vágy, hogy
megsimogassam a maga kezét.
A tenyerét az asszony keze fejére tette.
- Milyen szép ujjai vannak, hosszú, finom ujjai, tiszta ujjai. Szóval csalódott?
- Csalódtam – válaszolta Júlia. Visszahúzta a kezét.
- És fáj ez a csalódás?
Júlia nem felelt.
- Fáj?
- Hagyjon. Most fel kellene kelnem és elmenni innen. Úgy érzem magam,
mint Szaboncon az első napokban.
- Hogy érezte magát?
- Ó az olyan furcsa volt. Mindig pont tizenkét órakor ebédeltünk. Emlékszik
az ebédlőjükre? Két nagy ablaka van.
- És előtte a hársfa.
- A rádió szólt. Péter akkor még megengedte, hogy a budapesti műsort
hallgassam, időt hagyott az átmenetre, megérti? És épp, amikor a levest kezdtük
kanalazni, megszólalt az Egyetemi templom harangja és utána a himnusz. Akkor
úgy éreztem, hogy fel kellene kelnem és menni, visszamenni oda, ahol az enyéim
vannak, az én hazám, de látja, ott maradtam és a tányér fölé hajoltam, hogy a
férjem ne lássa meg az arcomat. Látott már maga olyan embert, aki a tányérja fölé
hajol, és a levessel együtt megeszi a könnyeit?
- Nem akarok ilyen szomorúságot okozni magának.
- Ez nem ugyanaz a szomorúság. Most, ha fel is kelnék, hová menjek? Hol
vannak az enyéim? Hol a hazám? Ott, Szaboncon, amikor a himnuszt játszották,
egy teret láttam magam előtt, platánfákat, egy lovasszobrot, a paprikások sátrait

133
meg a városháza tornyát, egy szürke kis póni húzta a nagydobot a katonabanda
után. Ezt a teret hittem én hazának.
- A Széchényi tér Szegeden.
- Ismeri?
- Hogyne! Tizennyolc után Szegeden laktam négy esztendeig.
- Nahát!
- Hogyne! A Széchényi tér! A piaristákhoz jártam. Maga meg biztosan a
belvárosi elemibe.
- Kilencszázhuszonegyben mentem első polgáriba. Aztán különbözetit
tettem, úgy léptem át a gimnáziumba.
- Talán láttuk is mi egymást, Júlia. Persze, matrózblúzban egy kislány szalad
és kinyílik a tolltartója, ki gondolta volna, hogy ebből a tollszárlábú kisasszonyból
ilyen szomorú szép tábornoknő lesz egy bácskai szabadcsapatban. Na, nevessen.
- Nevetek. Hol laktak?
- A Tisza Lajos körúton. A Honvéd tér közelében. Szemben velünk egy
fakereskedés volt. Emlékszem a nevére. Wiederkehrnek hívták. És a kerítésre
méteres fehér betűkkel ki volt írva: Fa. Szén. Koksz. A kokszról hosszú ideig nem
is tudtam, mi az ördög lehet.
- Mi a Bástya utcában laktunk, a házban volt egy nagy posztókereskedés.
- Szerettem Szegedet, igaz, abban a korban talán minden várost szeret az
ember, ott éreztem először, hogy önálló vagyok. Jöttem, mentem, kószáltam.
Milyen furcsa, hogy egy fűzbokornak akkor jobban örültünk, mint ma egy
fenyvesnek, mondjuk Schladming fölött.
- Újszeged nagyon szép, abban az időben kezdték rendbe szedni a háború
után.
- Újszegedre nem nagyon jártam. A Tisza mellett szerettem csavarogni, le a
Boszorkányszigetre, meg ott volt az a fahíd, felmásztunk a cölöpökön, amíg a
csősz le nem vert.
- Hová járt fürödni?
- Sokfelé. Például a Sárgára is. Ismeri?
- Hogyne. Felsőváros fölött van. De én csak az újszegedi strandra jártam.
- Azt gondolom. Én is nagyobbrészt a Lorenz uszodába. Az volt a
legközelebb. Aztán csónakon felmentünk a Marosszögig.
- Jó volt ugye megállni a Marosban? A víz elkapta az ember lába alól az
iszapot.
- És micsoda pompás fűzbokrok voltak a parton. Alig győztük
vasárnaponként a szerelmespárokat megriasztani.
- Ó, gonoszok!
- Kölkök voltunk, nem tudtuk, jót vagy rosszat teszünk vele. Hatodikos
koromban aztán felköltöztünk Pestre.
- Nahát! Tudja, egészen eltátom a számat a csodálkozástól.
- Miért?
- Hogy nem elég a szabonci ház, nem elég a gyermekkora.
- És még Szegeden is tovább üldözöm az emlékeimmel.

134
 - Furcsa. Örülök neki. Sokszor elképzeltem, hogy miért is olyan zárkózottak
az emberek, miért nyílik meg a lelkük olyan nehezen, ha felnőtt korukban
találkoznak. Más ház, más táj, más környezet formálta legtöbbször őket és ezt a
múltat nem lehet megosztani.
- Nekünk meg egy a házunk, egy a városunk. A végén kiderült, hogy
gyerekkori pajtások vagyunk, ha már úgy akarta a sors, hogy nem lett gyerekkori
szerelmesem.
- Maradjunk a pajtásnál, jó? És ne bízza el magát. Úristen. Már tizenkét óra
elmúlt.
- Sürgős?
- Vásárolnom kell még.
- Elkísérem.
Mikor pár perc múlva már a Petőfi Sándor utcába kanyarodtak Júlia a
kamaszlányok pajkos mozdulatával, bal vállát Teodorhoz ütötte. Az arcán mosoly
bujkált.
- Tudja kedves barátom, hogy mi volt ma?
- Nem – válaszolta Teodor kissé mulya elképedéssel, nem tudta, mit is
feleljen.
- Csacsi, hát ma volt az első randevúnk. Maga találkát adott a Péter bátyám
feleségének, barátom.
- Hát nem biztosabb így magának is? Nem kell egyedül lennie ezeken a nagy
budapesti utcákon. Tisztelettel értesítem, hogy bevásárlási körútjainak biztosító
kíséretét ezentúl is cégünk óhajtja eszközölni.
- Na, majd meglátjuk, mit szól hozzá a főnököm. Egyébként mondja,
vasárnap este nagyon disznókodtak az urak?
- Nem, volt egy pár borsos történet. Inkább az apám. Szegény öregnek meg is
árthatott talán a mulatozás, megfázott vagy elrontotta a gyomrát. Épp ma, mielőtt
eljöttem volna, telefonáltatott, hogy beteg.
- Hol van az édesapja?
- A Royal szállodában lakik, már évek óta ott van a szobája.
- És nem ment azonnal hozzá?
- Istenem, én nem vagyok rossz gyereke. De azért, mert a papának
harminckilenc fok láza van, nem dobhatok mindent félre, hogy rögvest hozzá
szaladjak. A lelkére kötöttem, hogy hívjon orvost. Délután megnézem.
- Menjen fel hozzá okvetlenül. Szeretem az öregurat, olyan érdekes volt
múltkor magukat egymás mellett látni, a fiatalt meg az öreget. Nagyon
hasonlítanak.
- Én meg akkor este úgy éreztem, hogy nem törődik velem.
- Kicsoda?
- Maga.
- Ó te csacsi – megszorította Teodor kezét. Nézze, ebbe az üzletbe megyünk
be, valami kis rongyot veszek magamnak, aztán taxiba ülünk – és a kocsija hol
van?
- Nem hoztam el. Bocsásson meg, ilyen sárban, télen nem használom.
Körülményes. Csak nagyobb utakra.

135
 - Jó, jó, persze, nem azért kérdem. Péter mondta, milyen kitűnően vezet.
Bemegyünk. Sietni kell. Azt ígértem, egyre otthon leszek.

X.

Amikor Teodor Budán a Margit hídnál kiszállt a taxiból és kalapját kétszer

megemelve búcsút vett a mosolygó asszonyarctól, a pajtás, a cinkos és a szerelmes
egybezavart érzései fűtötték a szívét. Egy darabig a járda szélén álldogált, pedig az
autó már régen eltűnt a Zsigmond utcai kanyarodóban. Egy déli lapot vett az
újságárusnál, összehajtotta, becsúsztatta vastag átmeneti kabátjának zsebébe,
vastag átmeneti kabátot hordott begombolható teveszőr béléssel, aztán a
Helyiérdekű sínjei mentén Óbuda felé indult. A Sziget hófoltos volt, ótvarosan
zöld, a drapp utak fölött nedves feketén emelkedtek a bokrok és a fák
érthetetlenül kusza kazaljai, a Duna sűrű, nehéz vizén alig csillant meg a téli
napsugár.
Teodor gyorsan szedte a lábait. Abban a hangulatban ringott a lelke,
amelyről a közhit találóan jegyzi meg, hogy madarat lehetne fogatni vele. Ő is
szívesen megfogta volna a madarat, csak még nem tudta, hol is keresse.
Villamosra akart szállni, hogy kimenjen az Újlaki templomig és felgyalogoljon a
havas Hármashatárhegyre. Gondolta, megeszik ott fönn három tojásból rántottát,
megiszik hozzá egy palack barna sört, és egyedül marad. Szabonc és Szeged
emlékei suhantak át az agyán, egy felhígult akvamarin este a kert alján, a
hársfákkal szegett Petőfi Sándor sugárút mézszagú júniusi éjszakái és a
gömbakácok a Gizella téren. És most ezek az emlékek újból megemelték a lelkét,
megtágították azt a különös hasadást, amellyel így az ismeretlen vágy a dolgok
szépségéből belénk surranva szinte kettébontja az embert, és azt sugallja, hogy az
elszakadás önmagunktól, a halál valami csábító, meleg élmény lehet. Teodor
kétszeresen érezte ezt, mert a gyerekkori sóvárgásnak hirtelen előbuggyanó
erejébe belevegyült Júlia varázslata. Júlia is ott járt, Júlia is talán úgy látott
mindent, Júliára is úgy lehelte vissza mind a két városnak utcáin habarcsban,
téglában, kőben meggyűjtött melegét az alkonyat. Ez az egybekevertség, még ha
tudattalan is volt és egymásról nem tudó, gyökereket adott az érzéseiknek,
emberibb valóságban így nyilatkozhatott meg a metapszichózis vágya, amely
megkísérti minden nagy szerelmesnek a szívét: Már életünk előtt is egymásba
akadtunk, mint tó fölött keringő szitakötők, és meglásd, egyszer majd
nyírfaágaidat megsimogatják az én leveleim. De ők ketten nem gondolnak sem
szitakötőre, sem katicabogárra, ha akarják tágítani a gyűszűnyi időt, amelyből
túlcsurran a szerelmük. A gyerekkor az övék és ők kéz a kézben együtt
lopózhatnak vissza ebbe az ösztönöket rejtő kékpárás vadonba.
- Pedig akkor te még nem is törődtél velem, nem tudtad, hogy aranyásó
akartam lenni Alaszkában, nem ismerted a hajam színét.
- Nem törődtem veled? Én? Te csacsi!

136
 A két utolsó szó olyan elevenen támadt fel Teodor lelkében, olyan
testszerűen érezte Júlia felbukkanó arcán az anyás, elnéző melegséget, mintha ezt
a két szót az asszony ajkáról ebben a pillanatban hallotta volna meg. Hirtelen
heves vágy fogta el, hogy Júliát lássa, azonmód megfordult, habozás nélkül,
minden szót, gesztust csírájában előre tudva indult a Lukács fürdő felé.
Az asszony a férjével együtt az étteremben ült egy ablak előtt, ahonnan a kert
nedves sima földjét, satnya fűszálakat és egy fatörzs tövénél az összehányt, olvadó
havat lehetett látni. Péter fekete gyökeret evett kirántva, Júlia már az utolsó
rizsszemeket szedte a villájára. Kerek csodálkozással nézte a belépő Teodort, az
arca néhány pillanatra pirosan megszíneződött.
- Óbudán volt dolgom a hajógyárban – mondotta Teodor fesztelenül –
miután egy fejbólintással megköszönte a felkínált széket Júlia oldalán. –
Gondoltam, itt ebédelek, és ha szerencsém van, ezt a kis időt is arra használom,
hogy elbeszélgessünk egy kicsit.
- Nagyon jól tetted, úgyis vártam már, hogy felénk nézel. Nem illik egy ilyen
vidéki házaspárt napokig magára hagyni.
- Kedves, hogy ezt mondod Péter bátyám, én inkább arra gondoltam, hogy
zavarlak.
- Hová gondolsz? Nem vagyunk nászutasok. A gombalevet ajánlom –
folytatta a pincér felé fordulva  és a feleségem dicsérte a borjúhúst is.
- Köszönöm. Ezt hozza, igen és utána almát.
- Na, öcsém, úgy látom összeszűkült a gyomrod, ha utána egy-két almával
beéred. De úgy is van, manapság nem esznek annyit az emberek. Az én
kölökkoromban két-három órát töltöttünk el naponta az evéssel, úri ember azért
nem is nagyon strapálhatta magát, a gyomra eleget dolgozott. Egyébként úgy
látom, te sokkal szolidabb vagy, mint Imre volt, az apád. Olyan nyamvadtan ültél
vasárnap este is közöttünk, mintha egy zárdából kaptál volna kimenőt.
- De nem is ártott meg nekem, mint szegény papámnak.
- No?
- Úgy hallom, beteg, fel is akarok menni hozzá most, délután.
- Szegény Imre bácsi, látja Péter, maga beteggé teszi.
- Nem Péter bátyámon múlt ez nagyságos asszonyom.
- Ugyan ne nagyságolj már itt öcsém. Szólítsd Júliának, megengedi ugye,
galambom?
- Vrankovicsné letette a kompótos kanalat, nem nézett Teodor szemébe.
- Régi barátság – folytatta a férj – igyunk rá egy keveset. Egy keveset a kúra
miatt. Neked harminc csepp leves után, bevált szabonci recept. Na és hogy az én
Imrém megint egészséges legyen! Fogja a poharát, galambom, nocsak.
- Volna-e kedvük holnap színházba menni? – kérdezte Teodor egy falat
borjúhúst a villájára tűzve, a villa hegye a tányéron pihent – van egy kollegám, az
szállít nekünk nagyszerű páholyjegyet.
- Hova?
- A Vígbe.
- Megyünk, a Vígben úgysem voltunk az idén.
- Ne felejtse el Péter, hogy a Bokorék.

137
 - A Bokorék maradjanak a bokorban. Ötkor találkozunk velük, lerázzuk őket.
- Jó, ha maga lerázza, ismeri Elzát.
- Bízza rám, én aztán félre tudom állítani az embereket.
Teodor megnyugodva ette tovább a borjúhúst. Júlia a cseresznyemagokat
tologatta a tányérján.
- Juj, - mondta – egyszer csak Vrankovics nevetve, - miután pár percen át a
széken feszengett – ez az átkozott kúra! Túl sok folyadékot ittam, elszaladok
telefonálni.
- Miért jött el? – kérdezte halkan Júlia, a kis kanállal továbbra is a
cseresznyemagokat tologatta – nem volt elég a délelőtt?
- Hát nem örül neki? Ugye nagyszerűen megkártyáztam.
- Maga túlságosan bele akar lépni az életembe.
- És ez rossz és ez bántja?
- Bánt, hogy így színészkedik. Arra gondolok, hogy milyen folyékonyan tud
hazudni.
- Hazudok, ha rákényszerítenek. Hazugság ez? Így is lehetne. De azokra a
szavakra, amelyeket magának mondok, senki sem kényszerít, ugye érzi, hogy
minden szó igaz.
- Holnap nem fogunk találkozni.
- Dehogynem. Még ma megveszem a páholyjegyet.
- Nem találkozunk. Büntetésből.
- A jegyet mégis megveszem, legfeljebb én nem megyek el, ha úgy akarja.
Akarja?
Júlia hallgatott.
- Ezt a szép almát egye meg – szólt aztán, amikor Teodor elől elvitték a
tányért és egy jonatánra mutatott rá a gyümölcsöstálban.
Teodor a színházba valóban nem jutott el, de nem Júlia akarata miatt.
Szerdán reggel tizenegy óra felé egy levelet adott át a Royal portásának,
meghagyta, hogy egy boy azonnal vigye el a Lukács Fürdő Szállodába. A levélben a
megígért páholyjegy volt és egy kartonlapon a következő üzenet: Apám állapota
nagyon súlyosra fordult. Szanatóriumba kell szállítanom. Kellemes szórakozást
kívánok. Teodor.
- No nézd csak, - mondta Vrankovics a feleségének, amikor még ebéd előtt a
szobájában feltépte a borítékot. – Szegény Imre! Úgy látszik, komolyabb a baj.
Júlia is elolvasta a kartonlapot. Fejét csóválta, ejnye, szegény, de nem hitt a
szavaknak.
Ez a kibúvó – gondolta – így akar Teodor kellő indoklással távolmaradni.
Nem, nem, ezt nem kívánhatom tőle,  és töprengeni kezdett, hogyan tehetné jóvá
a hirtelenkedve kiszabott büntetést?
Vrankovics már megmosta a kezét és a szeme két oldalán a ráncokat
simogatva a feleségére várt.
- Jöjjön csak, galambom, csavargatja a gyomromat az éhség.
- Menjen csak Péter, rendelje meg az én ebédemet is. Melegebb ruhát veszek
fel, tegnap is éreztem, hogy fázott lenn az ebédlőben a derekam.

138
 Az átöltözés csak pillanatokig tartott, de Júlia még nem indult el a férje után.
Vonalat kért, felhívta a Royal szállodát. Krisztich úr után érdeklődött.
- A kapitány úr nagyon rosszul van, a kedves fia éppen most intézkedett,
hogy szanatóriumba vigyék. Minden pillanatban várjuk a betegszállító kocsit. Itt
is van kérem Kerémi úr, ha parancsolja átadom a kagylót.
- Teodor? Igaz? Mi van az édesapjával?
- Köszönöm, köszönöm Júlia, köszönöm, hogy felhívott. Nagyon, nagyon…
Most már eszméletlen is, én éppen lejöttem, hogy megsürgessem a kocsit.
- Tegnap nála voltam. Este. Már nem volt magas láza, harmincnyolc fok.
Gyomorrontás  azt mondta az orvos. Megnyugodtam, még jó, hogy ma reggel
eljöttem ide. Az egyenruháját kérte, a zubbonyom, a zubbonyom  kiabálta,
amikor meglátott. Megfogtam a kezét, még sohasem éreztem, hogy ember ilyen
forró lehet.
- Orvos?
- Orvos? Ostoba orvos, csóválja a fejét, ki kell várni, halandzsa. Hívtam egy
másikat, akit ismerek, az húsmérgezésre gyanakszik és hogy szállíttassam
nyomban intézetbe.
- Igen, tegyen meg mindent, tegyen meg mindent, ó, én tudom, mikor az én
apám! Maga mellett vagyok, Teodor, érezze, hogy maga mellett vagyok, drága, és
ne haragudjék a tegnap miatt, ne haragudjék, igen?
- Telefonáljon – kiáltotta aztán, amikor a torkának szorítása felengedett –
telefonáljon – és letette a kagylót.
Révetegen nézett maga elé. Mint amikor suhanást hall az ember. Mi volt ez?
Nem is tudom. Talán az öröm röpült el? Nem vettem észre, hogy egy perccel előbb
még ott állt a hátam mögött.
Aztán kiegyenesedett, rövid pézsmabundáját összefogta a mellén, lement az
ebédlőbe a férje után.

***

A csíkos szürke pizsamának felső gombja nyitva volt, a rosszul vasalt hajtóka
oldalt csúszott, födetlenül hagyta a beteg nyakát egész mellközépig. A petyhüdt
fehér bőrön az izzadságtól elernyedve tapadtak meg az őszes szőrcsomók. A
kulcscsont ütemes zihálással emelkedett és süllyedt vissza újra, a besüppedt torok
izomkötegei közt egy fáradt ér lassan erőlködve verte ki a vér áramlásának
ritmusát.
Teodor a kezét apjának csapzott hajú homlokára tette.
- Már nem tüzel úgy, izzad, hál’ Istennek lemegy a láza.
A keskeny szanatóriumi szobában száraz, fülledt meleg volt. A gyapjútakarót
mégis óvatosan kiemelte apjának két oldalt ejtett karja alól és felhúzta egészen a
nyakáig.
- Csak izzadd jól ki magad – gondolta – az majd segít.

139
 Mint az életerős emberek általában, akiknek a betegséggel kevés dolguk
akadt és legföljebb csak sommásan ismerik testük működési törvényeit, Teodor is
túlzott fontosságot tulajdonított az olyan jelenségeknek, mint az alvás vagy az
izzadás. Apjának lezárt szeme alatt az öntudatnak ezt a bódult kikapcsolódását
nem tudta minősíteni, minden álmot üdítőnek, erőt adónak gondolt, és úgy vélte,
hogy az a fülledt pára, amely a takaró meglebbentésével megcsapta az orrát, a
pórusokon át apjának beteg testéből minden mérget eltávolít.
Egy darabig a beteg lélegzését figyelte, aztán közelebb húzta a karosszéket az
ágy fejéhez és visszaült a helyére. Tíz óra felé járt az idő. Talán már meg is
kezdődik a harmadik felvonás, Júlia valami neszt hall és hátranéz, nem nyílik-e ki
a páholyajtó. De a páholyajtó nem nyílik ki és a szék az asszony jobb oldalán
üresen marad.
Teodor már nem bosszankodott távolmaradása miatt. Fatális fájdalmat
érzett, a nagy szerep fájdalmát és egy kevés burkolt hízelkedést, hogy van valaki,
aki a férjnek súgva mondott megjegyzései közt is a legkitűnőbb színészek játékát
hallgatva lelkének jobbik, aggódó felével most ebbe a szanatóriumi szobába figyel.
Nem először virrasztott így súlyos beteg ágyánál, az élet és halál mezsgyéjén
őrt állva és vigyázva, és míg szeme a fehér rolettára meredt, amelyen túl csupasz
juhar- meg vadgesztenyefákat látott még délután, felbukkant előtte szegedi
nagynénjének arca, a piros terítő a tükrös mosdó márványlapján és Regdon
doktor, aki a lámpa felé tartva a kezét hosszú ívben kispriccelte a fölösleges
folyadékot az utolsó injekciós tűből. Vagy talán Rezsin fekszik előtte, halott, fehér
bőrén az ijesztően megnövekedett bajuszcsutakkal? De más volt ez a két
virrasztás, akkor tárgyilagos irtózat volt a lelkében, kíváncsi irtózat és ezt könnyű
volt megfékezni, visszaszorítani. Most ez a szorongás sokkal mélyebb, a szíve
körül markolászik, és furcsa remegést présel a szemébe, mintha minden
pillanatban megerednének a könnyei. Hiába próbálja mondogatni magának: él,
élt és talán most meg fog halni, eddig is rajtam kívül volt, tőlem függetlenül, az
életünk nem volt összekapcsolódva, magamra hagyott, és én is magára hagytam,
és ha most a szemét lezárja, csak olyasmi szakadás fog beteljesedni, ami a
lélekben már régen végbement. De végbe ment-e ez a szakadás? Ott fönn a dolgok
között, amelyeket ésszerűen mér le az ember, ott talán nincsen apja többé, ott
csak egy tékozló Krisztich él, akit vádolni, szemrehányásokkal illetni lehet, de
eltűnhet-e a kéz, amely vagy huszonkilenc évvel ezelőtt kacagást fakasztva
bökdöste végig egy kerekszemű csecsemő gerincét, vagy kövér combjait
markolászta, a kéz, amely a szekrény fölé emelve nagy zuhanással hintáztatott egy
örömtől visongó gyereket, a kéz, amely barátságosan megpaskolja egy kipirult
fiúnak arcát, és a vállán dicsérőn megpihen, a kéz, amely büntetni tudott és ütése
nyomán a bőr színe fehére és pirosan elváltozott. És eltűnhet-e a száj, a szem, az
arc, a csókok, amelyek néha simán nyitották fel az ébredő szemhéjakat, vagy
szúrósan támadták meg a puha bőrt a makrancos áll alatt; a feddő tekintet, elég
volt távolból visszagondolni rá, hogy megakadjon a gonosz mozdulat: Ne tedd –
és a szép barna mosoly júliusban, fölényes és jutalmazó mosoly, amikor Iván piros
kantárszáron vezette be a negyedik gimnazistának törpe pónilovát. Eltűnhet-e?

140
 A haragos járás, ahogy dobbant a padló az ebédlőasztal körül, a felcsákózott
büszke fej, amely egy ki nem mondott versenyben szinte mindig felülmaradva ki-
kibukkant a Templom utcán sétára induló szabonci szépek között, a
rendőrlegények tisztelgése, a csomagok egy-egy bécsi vagy budapesti út után,
amelyekből diadallal osztogatott stollwerket, narancsot, datolyát; a parancsoló
hang, amely végigverte a szobákat, mindaz, amiből az apa csodás tekintélye,
presztízse, mindenható hatalma a fiú lelkében kialakult, eltűnhet-e?
Eltűnt – tegnap még ezt felelte volna rá Teodor – mit akarnak tőlem ezek az
apró érzelgős emlékek, a múlté mindegyik, nincsen dolgom velük. Mert amikor
Krisztich a lenyomott lázzal a testében tegnap délután panaszkodni kezdett:
Látod, te vagy az oka, te csaltál el engem Vrankoviccsal, azóta vagyok beteg,  még
ingerülten adta vissza a támadást. – Mi az apám, hát gyám kell neked? Mindenki
ismeri a maga gyöngéjét. Minek öntöttél magadba annyi bort, meg tömtél
magadba annyi marhahúst?
De amikor ma reggel meglátta a zavaros szemet, és a forró kart fogta meg,
Istenem, milyen sovány!, amely egy láthatatlan zubbonyt kapdosott, amikor az
orvos becsattintotta a táskáját és fejét félrehajtva két felfelé fordított tenyerével
jelezte, hogy nem tudni, mennyit bír ki az öreg, elhasznált szervezet, Teodor úgy
érezte, hogy ezer, meg ezer fájó vérpiros szál szakad el a mellében, amint a
torkába lökődött az egyetlen szó: apám!
Nem volt kép e mögött a fájdalom mögött, nem volt egy parányi összesűrített
emlék sem,  órák múlva vagy napok múlva talán sorra előszedegeti majd az
emlékeit – a meztelen fájdalom volt ez, a belső felvérzés és szakadás amellyel a
lélek ugyanazzal a létrán felfutó élettani kiáltással válaszolt, mint ahogy a
csecsemő visít a köldökzsinór elvágása után.
Apám!
És ebben a fájdalomban élte át és tapintotta meg, hogy köze van ehhez a
borostás állú, beesett arcú emberhez, hogy belőle sarjadt és hogy az ifjú
sarjadéknak erejével kell neki az öreg testet a haláltól elragadnia.
- Tegyen meg mindent, tegyen meg mindent – ó, Júliának biztatása jólesett,
de fölösleges volt, egészen fölösleges.
Mindent megtett. Elhívatta Szűcs István doktort, a Belgiumot megjárt MABI
orvost, akihez a legtöbb bizalma volt.
Húsmérgezés vagy paratífusz, kórházba kell szállítani. És bejött ide, ebbe a
városligeti szanatóriumba és nem mozdul el mellőle, itt fog mellette virrasztani.
De mit tettek az orvosok?
Teodor elégedetlen volt velük. Azt gondolta, hogy mihelyt átemelik az apját a
szanatóriumi ágyra, egyszerre két-három orvos fog odarohanni, gyúrkodják,
nyomogatják, a gyomrát mossák, injekciózzák, oxigénlégzést adnak, a pulzusát
lesik. De csak egy csinos, túl kövér ápolónő fogadta őket, megmutatta a szobát,
felhajtotta a takarót és pár pillanatig maga elé meredve megfogta Krisztich erőtlen
kezét.
- Mi a baja az úrnak? – kérdezte.
- Gyomormérgezés – válaszolta Teodor – eszméletlen volt, most kissé
magához tért, látja – és a hozzátartozók túlzott közlékenységével a nő elé tartotta

141
a receptpapírost, amelyre Szűcs István doktor a szanatóriumi orvos számára
nehezen olvasható betűkkel egyet-mást felírt.
A nővér kevés érdeklődéssel a papírosra pillantott, aztán letette a
fehérterítős kis asztalra.
- Az alorvos úr ebédel, fél óra múlva itt lesz.
- És addig? – hüledezett Teodor.
- Meghőmérőzöm a beteget – válaszolta a nő rendíthetetlen nyugalommal.
Teodor nem akart a dologba beletörődni.
- A főorvos?
- Melyik?
- Várjon. Szűcs doktor azt mondta a Deley főorvos.
- Nincs benn. Délután négykor fog bejönni.
- Úgy? Hát pedig én telefonálok neki. Azt gondolja, így lehet hagyni egy beteget,
ilyen állapotban.
A nő vállat vont.
- Hozom a hőmérőt – mondotta és kiment.
A telefonálás hiába volt. A főorvos Aszódra utazott konzíliumra, fél háromra
várják haza.
- A fene egye meg – szitkozódott Teodor. Visszatért a szobába, türelmetlenül
nézte a párnás nyakú nőt, aki Krisztich Imre hónalját kitörölvén egy hőmérőt
tartott beszorítva a bal kar alá.
- Harminckilenc hét – mondotta végül a nővér, megsürgetem az alorvos
urat.
A beteg meg a hozzátartozói persze másképp mérik az időt, mint az a
fehérköpenyes szőke kis ember, aki két vajas piskótát evett meg baracklekvárral a
diétás konyháról ebéd után, s aztán cigarettára gyújtva meghagyja az egyik
ápolónak, hogy délután okvetlenül vigyék el megsarkaltatni a barna félcipőjét.
Fölény és egy adag unalom lakik az ilyen kis orvosban, akiknek minden
mozdulata a nagy főnök hajlongásához vagy merev derekához igazodik.
- Kelemen doktor – hangzott a szőke kis ember szájáról, halkan és kimérten,
ahogy az ajtóban megállt és körülnézett.
- Kerémi – érted, csak Kerémi, de megfizetlek, megfizetlek úgy, mint holmi
méltóságos úr vagy földbirtokos, csak légy egy kicsit fürgébb, segíts, segíts – az el
nem mondott szavak izgalmától elfulladt Teodornak a hangja, megcsukolva,
rekedten tette hozzá a neve után: - Az apám beteg, Krisztich rendőrkapitány. És
itt van az írás, amit Szűcs doktor küldött.
Kelemen megforgatta az írást, betűzni kezdte, a fogát szívhatta közben, nyelt
egyet.
- Hát igen – tenyerével az asztalra nyomtatta le a Szűcs féle leletet –
megnézzük a kapitány urat.
- Hogy van? – kérdezte az ágyhoz lépve.
Krisztich szeme kinyílt és visszazárult újra, mormogott valamit, néhány
érthetetlen szótagot, aztán halk lihegéssel fújta tovább a levegőt.
Az alorvos az arc fölé hajolt, pár percig nézte.
- Régóta ilyen elesett?

142
 - Reggel óta, úgy gondolom. Délután még viszonylag jól volt.
- Margit, Margit, a vérnyomásmérőt hozza be a hatosból.
Teodor egy karosszékbe ült ki a folyosóra, nem tudta nézni ezt a turkálást a
beteg apa testén. Reggel óta nem evett, nem dohányzott, most enyhe szédülést
érzett a cigarettafüsttől. Negyed óra múlva kilépett a szőke kis ember, szótlanul el
akart húzni Teodor elől. De ez felugrott, utána eredt, a folyosó fordulójánál
sikerült elcsípnie.
- Doktor úr.
- Tessék?
- Hogy van?
- Bizony nem valami rózsásan.
- Mi baja?
- Hát ezt még nem tudom. Megpróbálunk vizeletet szerezni. Tachykardia. A
has erősen érzékeny, ennyit látok. Megvárjuk a főorvos urat.
- És lehet várni? Kérem, lehet várni? Úgy gondolom, hogy az élete …
- Nincs közvetlen életveszély. Benn tetszik maradni?
- Igen. Benn maradok vele.
- Hát akkor úgyis meglátjuk.
A főorvos csak fél ötre jött be. Kövér volt, lassú, puhakezű. Vizsgált,
hallgatózott, mozdulatlan arccal hallgatta meg Kelemen doktor beszámolóját. De
ő sem tudott többet mondani.
- Úgy látszik, csúnyán elrontotta a gyomrát a kapitány úr, a kedves papa.
Sajnos még nincsen vizelet. A gyomrot radikálisan kiricinusozzuk, aztán
meglátjuk, hogyan reagál rá. A vérvizsgálatokat is csak holnapra kapom meg.
Momentán nem tudok mást mondani. A szívre ügyeljünk, igen – tette hozzá
Kelemen doktorhoz fordulva – és a lázat visszafogni.
A beteg azóta izzad, csendben fekszik, behunyt szemmel, közömbösen. Az
éjjeliszekrényen van egy pohár tea, abból próbált Teodor meg a nővér is
háromóránként néhány ujjnyit az öregbe belekanalazni. Krisztich Imre félig
nyitotta ki a száját, a nyelve szokatlanul vastag volt és ügyetlen, egy-két kortyot
lenyelt, a többit kicsurgatta a szája két szélén, mint egy rosszindulatú csecsemő.
A csöndben elnyújtott, jajgató kiáltás hallatszott, messze, messze a falak
mögül.
- A szülőnő, szegény szülőnő.
Fél órával ezelőtt tudta csak meg Teodor, hogy ez a hang egy vajúdó
asszonyé, akkor még elsápadva fordult az éjszaki inspekciós nővérhez: - Hát ez? –
de az egérarcú barna lány nevetett: - A szülőszobából hangzik át. Pedig nem
szokott idehallatszani. De az valami földbirtokos nagysága, megszokta, hogy teli
torokból nyilatkozik.
Igen, a kis egérarcú azt mondta neki, hogy feküdjék le a díványra, ő majd
virrasztani fog, úgyis virraszt. De Teodor meg akarta várni az éjfélt, úgysem
hozott magával semmi holmit, éjfél után majd ruhástul ledől, ha meglátja, hogy
nincs semmi baj.
Nincs semmi baj. Kinn a folyosón, visszafogva, halkan csukódik egy-egy ajtó,
valaki lábujjhegyen szalad a szőnyegen, jaaj, jaaj hallatszik messze, messze,

143
mintha a téli szél sóhajtana. Teodor az apját nézi, a feje mellett a párnán két ázott
sárga foltot hagyott a tea, a gyapjúbolyhok finoman lebegnek a meleget lihegő száj
előtt.
- Túl sok ez a fény. – Összehajtott egy törülközőt, letakarta vele az
állólámpát, visszaült a székébe.
- Így legalább a szemem sem fárad el annyira.
A szeme fáradt volt, lehunyta, kinyitotta megint, aztán pár pillanatig csukva
tartotta, s mintha hanyagságot, mulasztást követett volna el, gyorsan az apja
arcához hajolt és kezét a homlokára tette.
- Meleg. Már nem izzad. Meleg. De nem túl meleg.
A lélegzését figyelte, a monoton zihálást, néha-néha egy-egy felfutó
sóhajtással. A száját nézte. A félhomályban a fehér sörték a bőr színével
egybefolytak, a felsőajak megnyúlt, keményen záródott rá a fogakra.
- Mintha bajuszkötője volna.
Fehér ingben látja apját, fehér nadrágban és bőrövvel a derekán, a verandán
ül kinn Szaboncon, újságot olvas, s a nap süt, az asztalon már fonott kosárban
illatoznak a frissen sült, szőke kiflik, a mama az asztalhoz ült, ő meg, a kis gyerek,
ezüstkanalat forgatva kezében azon mulat, milyen furcsán is mozog a papa szája a
bajuszkötővel együtt, amint felolvassa a híreket.
- Ne könyökölj!
Az anyja hangja volt ez – különös – hirtelen engedelmeskedni akar neki,
arrább húzza a kezét, a feje billen egyet és rákoccan a karosszék szélére.
Riadtan kiegyenesedik A szemét törli. – Ni, elbóbiskoltam. Csak nem? De,
úgy látszik, elszunyókáltam egy kicsit.
Az ágy felől mozgást hall, nyögést, nyugtalan karcsapást. Teodor felugrik,
látja apját félig felemelt fejjel és csak annyit nyögve: he, he, he – és mély hörgő
húzást hall a tüdejéből.
- Apám! – kiáltja – apám!
Az öreg a két tenyerére támaszkodott, vissza-visszaesett a párnára. – He, he,
he – Teodor a dereka alá nyúlt.
- Föl akarsz ülni? – és egyszerre érezte az ingen keresztül a délelőtti
forróságot, amely a sovány bordákon áttüzelt.
- Fölülsz? – kérdezte riadt szorongással a szívében és egyszerre
tanácstalanul,  a bal kezével az apja hóna alatt átnyúlva magához szorította az
öreg testet, amely rázkódni kezdett, míg a jobb kezével ügyetlenül és
kétségbeesetten kapkodott a csöngő után.
- He, he, he, éj… éjjel, éjjelit.
- Várj, várj, majd visszafektetlek, vagy mindjárt a nővér.
- He, he, he, kuk… kukorica.
Teodor szívébe beleütött a félelem.
- Apám! Apám!
Az arc halottsápadt volt, egészen fehér, a szeme fehéren úszott a mennyezet
felé.
- Tessék parancsolni – szólt be a nővér, s ahogy Teodort az ágynál apját
átkarolni látta, nyomban a szobába ugrott, felcsavarta a plafonégőt.

144
 - Éjjelit kér – hadarta Teodor kissé zihálva és rekedten,  éjjelit kér, de én azt
hiszem, én azt hiszem, hallgassa, hallgassa –
A nővér a beteg arcába nézett, sarkon fordult, kiszaladt a szobából.
- Apám, apám!
A fej megcsukott, hörögve oldalt esett, a testen mintha görcs futott volna át.
- Apám! – de ez a kiáltás már csak fiú szívében hangzott el, hangtalanul
szorította magához apjának fejét, vad szeretettel, hogy a borzadását, az undorát
legyőzze. Visszafektette a párnára. A két kéz még csapódott egyet-egyet, amint a
beteg ajkán felhangozott egy mély, de erőtlen hördülésé.
Az ajtót mintha feltépték volna. Az egérarcú nővér szinte betaszította
Kelement, az alorvost és fecskendőt nyomott a kezébe. – Juj – szisszent fel
Kelemen, a mosdóba bedobott egy ampullafejet és a beteghez lépett.
Teodor távolabb állt, a dívány végénél, sápadt volt, a két kezét
összekulcsolta, egészen halkan mormogta magában: Istenem, Istenem.
A nővér átvette az üres fecskendőt. Kelemen leült az ágy szélére, a
szívhallgatóval hajolt a beteg fölé. Lélegzetfojtó csend volt a kis szobában, csak
néha nyikordult egyet-egyet a parkett a fáradó lábak alatt, hárompercenként
behangzott a messzi-messzi jaj, jaaj, mint a megakadt szél nyögése.
Kelemen doktor egyszercsak elvette a fülétől a szívhallgatót. Szemhéját
lecsukva intett az egérarcú nővérnek, egymás mellé fektette a beteg szétdobott
kezét, felállt.
- Hirtelen felszökött a láz –mondotta – hirtelen megint felszökött és a szíve,
a szíve…
Teodor összeharapta a száját. Maga elé nézett le a földre.
- Adjon egy kis vattát, nővérke – súgta az orvos – ezzel az ampullával
felsértettem az ujjamat. Ez az ostoba reszelő: Ha az ember siet.
Mikor becsukódott az ajtó mögöttük, Teodor visszaült az apjához, nézte, de
nem beszélt hozzá, nem búcsúzott, csak nézte.
- Milyen sápadt vagy – ezt mondta talán percek múlva – milyen sápadt
lettél, szegény.
És akkor halkan beszólt a nővér:
- Telefonon keresi valaki a kapitány urat. Ki tetszik szólni vagy pedig …
Teodor bólintott.
- Itt a telefon a folyosó végében.
- Halló, ne haragudjék, éjfélig vártuk, hogy hírt ad megint, elmúlt éjfél és
nem…halló, csak nincs valami baj?
- Meghalt – szólt Teodor keményen – Júlia, épp most, meghalt.
A halántékát meleg pánt szorította össze. Hirtelen letette a kagylót. Szeme
vörös lett a könnytől.

145
 XI.

A ráismerés és a fájdalom súlyos órái után napokon át bizonyos túlfűtöttség

maradt vissza Teodor lelkében. Anyjának és Zdenka néninek szenvedélyes hangú
táviratot küldött, a birtokán tartózkodó Dórát néhány gyászosan kongó sorban
értesítette a Krisztich-vér pusztulásáról. A Könnyűfém r.t. igazgatójának, König
Antalnak is írt egy fekete keretes levelet, amelyben gyászjelentést mellékelve
tudomására hozta felejthetetlen édesapjának hirtelen elhunytát és a legsürgősebb
családi ügyek rendezésére több napi szabadságot kért.
A temetés előtti napon Vrankovics Péter felkereste Teodort a lakásán,
részvétét fejezte ki és mind maga, mind felesége nevében mélységes
együttérzéséről biztosította a drága elhunytnak derék fiát.
- Istenem – sóhajtott Teodor – ki hitte volna! Még kedden milyen kedvesen
beszélgetett el rólatok. Téged emlegetett, Péter bátyám.
- Lám, nemcsak jó apa volt, hanem mindenek ellenére ragaszkodó és
hűséges barát – jegyezte meg Vrankovics és fennmaradó szeretete jeléül
megszorongatta a fiatalember karját.
A hűséges barát pedig ezalatt odakinn a Kerepesi temető halottasházában
viaszos, besüppedt arccal és egy vércsíkkal a szája szögletén várta, hogy ráhúzzák
a szakadt inget az elpattant gombokkal és a kifogástalan rendőrtiszti egyenruhát.
A temetőt Teodor választotta meg, ő jelölte meg a sírhelyet a soron lévő
parcella elején, azt akarta, hogy minden díszes és pompás legyen, meg kell
mutatnom, hogy az én apámat nem fogják csak úgy, faluszélen egy árokba
bekaparni. Kinek akarta megmutatni? Dórának vagy Vrankovicsnak? Zdenkának
vagy Júliának? Mindegy. Talán önmagának akarta megmutatni, önmagát akarta
megtisztelni vele, hisz azok a feketecsótányos lovak, nemcsak egy sovány kapitány
hulláját húzzák a gödör felé, hanem engem is, gyerekkoromat, tizenhat évig
terjedő ifjúságomat.
Igaz, a költségek vagy háromszorosan túlhaladják majd azt az összeget,
amelyet apja után a temetésre kap, ostobaság a pénzt így kidobni az ablakon,
ostobaság. De Teodor visszaszorította magában a józanabb meggondolást.
Ostobaságot akarok csinálni, ostobaságokat.
Dóra és Zdenka csaknem egyidőben érkeztek fel Pestre, együtt mentek ki a
halottas házba, hogy senkitől sem feszélyezve folytassák le sírásba fulladt
egyoldalú beszélgetésüket az utolsó, test szerint látható fivérrel. Gyászruhás,
gyászfátyolos volt már mind a kettő, hihetetlenül hamar elő tudták szedni a vidéki
ruhatárnak e könnyen elérhető kellékeit. Elcsukolva, fuldokolva az
elérzékenyüléstől ölelgették unokaöccsüket, alaposan kikérdezték a betegségről,
az utolsó napok, órák, percek történetéről. Szorongva érdeklődtek, vajon Imre
szenvedett-e sokat és mi volt az utolsó szava.
- Kukorica – válaszolta Teodor kegyetlenül, talán, mert megrabolva érezte
magát, mert úgy érezte, hogy szétdarabolják az apját, és mindenki a maga kis
részét formázza és ölelgeti vagy túl sok volt neki a fájdalom, amely a két nőből
elterpeszkedett a Vérmezőre néző kis szobában.

146
 - Kukorica – ismételte Dóra fejcsóválva – kukorica. Érthetetlen.
- Félrebeszélt – magyarázta Zdenka a húgának – nem volt már az eszénél,
nem érted?
Teodor felhasználta ezt a pillanatot és az íróasztalnál átnézte még a
barátoknak és ismerősöknek listáját, akiknek gyászjelentést akart küldeni, a
végére odaírta Éva nevét, sebtiben írta oda, azzal a gondolattal, hogy így majd
minden terhes mentegetőzésnek elébe vág. A fekete nyomtatványcsomót a
névjegyzékkel együtt kivitte az előszobába, ahol a házgondnok negyedik
gimnazista fia várakozott.
- Mennyi dolog – mondta Dóra sajnálkozva – mennyi dolog és mennyi
kiadás. Szegény Imre, biztosan nem maradt utána egy garas sem.
- Téved, Dóra néném. Hét pengő huszonhárom fillért találtam az
erszényében. És merthogy az elseje közel van, édesapám elég jól gazdálkodott. Az
arányóráról szóló zálogcédula ugyanis még a múlt hónapról van datálva.
Dóra az unokaöccsére nézett. Nem tudta hirtelen, hogyan is értékelje a
szavait.
- Ej, ej – csak ennyit mondott rá, aztán fekete retikülje után nyúlt. – Úgy
gondoltam, én is hozzájárulok ahhoz, hogy könnyítsünk a helyzeten – és egy
borítékot tett az asztalra.
Amikor Dóra elment, mert rendbe kellett hoznia Gyulus fekete ruháját,
Zdenka nem nyugodott a kíváncsiságtól.
- Nézd meg, mennyit adott – biztatta Teodort, és a fiatalember kinyitotta a
borítékot.
- Egy százas. Szép.
- Nahát, ez rávall. Ezzel kinn vagy a vízből.
De mintha menteni akarná a délutánnak zavartalan, testvéri hangulatát, még
megjegyezte:
- Igaz, neki gyerekei vannak. Azokra kell elsősorban gondolnia.
És négy darab százast tett ki az asztalra.
- Mikor Bojana húgomat temettük, dinárból átszámítva kettőszáz pengőből
megvolt Szaboncon a legünnepélyesebb temetés. Persze, itt más árak vannak,
Budapesten. Istenem, milyen gyászra kellett nekem Budapestre jönnöm. Szegény
Imre. Szegény Imre. Szegény Imre. Ijesztően sovány lehetett.
- A halottak majdnem mind ijesztően soványak. De édesapám valóban
sovány volt, szikár, mint Zdenka néni.
- Vigyázz magadra te is, sápadt vagy. Gondolom, szegény fiam, Dórikám,
megviselt ez a csapás, ez a sok hercehurca, az ember azt hiszi, hogy meghal, és
ezzel elintézte a dolgát, pedig mennyi bajt hagy maga után, mennyi szaladgálást.
Három órakor lesz a temetés?
- Fél négykor.
- Ó, Imre, Imrikém, én már háromkor itt leszek.
- Kocsit küldök Zdenka néniért. Együtt megyünk.
- Köszönöm. Jó lesz. Mondanám, hogy gyere te is a Lukács fürdőbe
vacsorázni, milyen kedves volt Vrankovicsnétől, hogy szobát foglalt mindjárt
mellettük a folyosón, nem szeretek magamban lenni, egyedül, de Dóráékhoz nem

147
mentem volna szívesen, Istenem, bocsásd meg nekem, ezen a napon mondom
éppen, amikor meghalt a legdrágább testvér, de Dóra úgyse hívott nagyon.
- Nekem még sok elintéznivalóm van.
Igen, igen. Én sem vacsorázom velük. Beülni most egy fényes étterembe, a
torkomon nem menne le egyetlen falat. Majd felhozatok valamit. Egy teát. Isten
veled. Ó szegény, most odakinn fekszik, egyedül, mit gondolsz, megjön az anyád?
- Táviratoztam. Nem tudom, jön-e.
A halálban ki kell békülni. De hogy ez ilyen hirtelen jött, ilyen hirtelen.
Vasárnap együtt vacsoráztatok, mondod. Jókedvűen. Jókedvűen. Hát ezt nem
lehet kiszámítani, elébed ugrik, mint egy útonálló. Isten veled, Dórikám, hadd
sírjak még egy kicsit a válladon, te, te, Isten veled.

***

Ötszáz pengő. – A bankjegyeket egymásra rakta, betette a fiókjába. Nem

nagy pénz. Közkereseti társaságot nem lehetne belőle alapítani. Egyharmada
annak, amire szüksége van. Ha Herczeg Béla itt lenne, ha még barátságban lenne
vele, könnyen találna segítséget, de így csak Láng Bódira számíthat, mint egyetlen
tőkeerős cimborára. Láng Bódit már tegnap kiszemelte, bár az első pillanatban
arra gondolt, hogy Zdenka írjon alá váltót és így fedezze a költségeket. Aztán
mégis úgy vélte, nem szolgáltatja ki magát egyetlen rokonának sem, nem enged az
anyagi ügyeibe bepillantani.
Láng Bódi eleinte hüledezett, amikor barátja előadta, hogy nagyobb összeget
akar kölcsönkérni. Még a temetésre való hivatkozás sem lágyította meg a szívét,
csak gondolatban engedélyezett mintegy kétszáz pengős hitelt. De Teodor
kitartóan és hajthatatlanul megmaradt eredeti terve mellett, nyolcszáz pengőt
kért.
- Ennyi pénzt! Meg vagy őrülve. Főúri temetést akarsz rendezni operaházi
zenekarral?
- Minden esetre rendes temetést. Az embernek csak egy apja van, Bódi, én
legalább úgy vettem észre.
- De akkor is!
- Nézd, ez az összeg nekem okvetlenül kell.
Láng Bódi a nyakát dörzsölgette, hátravetette magát a kis irodaszéken,
gondolkozott. Mikor aztán néhány pillanat alatt felmérte barátjának egész
vagyoni helyzetét, pár percnyi türelmet kért, mert az ügyet apjával kell még
megbeszélnie. A nagy nyomdagépek egyhangú zúgása, amely az alagsorból
hallatszott fel, befogta Teodor fülét, semmit sem hallott abból a beszélgetésből,
amely a szomszédos irodahelységben Bódi és apja közt lefolyt. Kissé hosszúra
nyúlt ez a beszélgetés. Teodor türelmetlenül nyomogatta a kapocsfűzőt az
íróasztalon.
- Egy mód van rá – jött aztán Bódi a megbeszélés eredményével – egy mód.
Megkapod tőlem ezt az összeget, foglaló, és előlegképpen az autódra.

148
 - Foglalóképpen?
- Igen. Nyolcszáz pengő nagy pénz. Honnan fogsz te nekem nyolcszáz pengőt
előszedni? De itt a kocsid. Úgysem használod. Hónapszámra áll már a
garázsunkban. Ha komolyan fizetni akarsz, úgyis el kell adnod.
- A kocsimat?
- Szép vételárat kínálok neked. Ezernyolcszáz pengőt. Nézd, te nem
kockáztatsz semmit, belevesszük az írásba, hogy amennyiben május elsejéig a
nyolcszáz pengő visszafizeted, az eladási ajánlat tárgytalan és semmis. Na jó?
- Eladjam a kocsimat?
- Ahogy gondolod. Én elsősorban biztosítékot akarok, nem akarlak
kényszerhelyzetbe hozni. Azt hiszem, eléggé baráti ajánlat.
- És megkapom a pénzt, azonnal?
- Szerencséd, hogy péntek van. Délelőtt hoztak ki pénzt a bankból.
- Jó, csináld meg az írást.
Megindulás a lejtőn lefelé. A két szobából egyszobás lakás lett, a 365 pengő
17 fillérből, amit utoljára a KÉÁF-tól kapott 300 pengő és most az autó is elgurul.
Nemsokára úgy fog gürcölni krajcárokért, mint nyolc-kilenc évvel ezelőtt.
Mindegy. Az ember lelkéből sokkal nagyobb értékek is kiesnek, sok dolog marad
kihívó és kisikló, megköthetetlen, mint Júlia.
- Tessék, olvasd el.
„Nyugta 800 P azaz nyolcszáz pengőről. Ezt az összeget dr. Láng Boldizsár
úrtól 1800 azaz egyezernyolcszáz pengőért megvételre felkínált, … gyártási számú
Hanomag kocsimért foglaló, és előlegképpen a mai napon felvettem. Amennyiben
ezt az összeget f.é. május elsejéig nevezettnek visszafizetem, eladási ajánlatom
tárgytalanná és semmissé válik. Budapest, 1938. január 28.
- A gyártási számot nem tudod véletlenül?
- Nem. Nézd meg és írd be utólag. Aláírom.
Láng Bódi leszámolta a pénzt.
- Látod, némelyik embernek az apja mibe kerül – jegyezte meg Teodor
fanyarul és elbúcsúzott.

***

Három órakor feljött a házmester a lifttel, az autó megérkezett. Nagy,

hatszemélyes sötétkék kocsi volt, Teodor egy taxivállalatnál rendelte. A sofőr a
délelőtti megállapodás szerint már összeszedte benne a családot, Zdenkát, Dórát
és Gyulust. Két öreg nő, meg egy széles arcú, tömpe orrú fiú, egy csokor rokonság.
És a gyerekek hol maradtak, az álombeli unokák, egy kis Dóri mackósapkában
vagy egy hosszú combú kisleány fehér patentharisnyával és báránybekecsben?
Mert csak Teodor szállt be a kocsiba, borúsan és hivatalos szomorúsággal az
arcán.
A szomorúsága ebben a pillanatban csak hivatalos volt: gyászoló helyzete
kényszerítette rá. Az érzések nem úgy töltik meg a lelkünket egyenlő szinten, mint

149
vedret a víz. Időszakos források ezek, hirtelen felbuggyannak, mindent
elárasztanak, aztán elapadnak, eltűnnek megint és sokszor órákon át nem marad
más utánuk, mint alig tapintható nedvesség a homokban, valami boldog derengés
vagy báva hangulat. Évekkel ezelőtt egy apát egyszer gyilkosság gyanújával
letartóztattak, mert megölt lányának holtteste mellett arra gondolt, hogy az új
zongora húrjainak a párás esti levegő megárt. Micsoda rövidlátó rendőri tévedés.
Fájni és zokogni ép idegekkel nem tudunk órákon át, a megrázkódott léleknek is
megvannak a tehermentesítő törvényei, amelyek szerint nagy szenvedély után el
tud bíbelődni hívságokon és semmi gondokon. Teodor is a luxuskocsi
virágtartóját nézi, amely az ajtó mellé van felerősítve. Számtalanszor látott már
autókban ilyen virágtartót, de csak most jutott eszébe, hogy olyan, mint egy
üvegből készült bajonett-hüvely.
- Anyád nem jött meg – állapította meg Dóra.
Teodor megrázta a fejét, és némán ültek mind a négyen, apró mozdulatokkal
a sál és a gyászfátyol körül. Hideg volt.
Az elfutó utcát nézték, a sofőr ügyeskedését a kocsik és járókelők között, a
cégtáblákat, házakat, kirakatokat. Lebegve és visszaszorítva élt bennük a sejtelem,
hogy az apró eltérítő dolgok már nem sokáig tartanak és künn a temetőben meg
kell állni egy koporsó előtt.
- Anyám nem jött meg – gondolta Teodor – hiába ácsorogtam reggel a Keleti
pályaudvaron, a hófödte, jégcsapos kocsikból ismeretlen bőröndök és bundák
között nem lépett le a szomorú, szőke vigasztalás. Még ha apámat gyűlölte is, ha
nem is tudott neki megbocsátani, akkor is vártam. Várom. Nem őmiatta, rajta
már nem segít semmit ez a békülő vagy illő közeledés, csak énmiattam.
Mennyi hó! Itt künn a temetőben lehetett igazán észrevenni, milyen vastagra
szőtte a tél ruháját a torzonborz január. És ez a fehérség szinte elrejtette a halált,
elsimította a lapos, földön fekvő köveket, a halmokat, a zökkenéseket, amelyekben
az első naptól kezdve nyolcvan vagy száz esztendeig a futó élet keresztülbukhatik.
A kis kupolák, szobrok, keresztek, vagy a halálnak hosszú épületté emelt csarnoka
most nem az elbukást jelezték, csak stációi voltak annak az örök vándorlásnak,
amelynek útján puhán és pihenést ígérve feküdt az alig hullámos hómező.
- Mikor Bojánát temettem, akkor is ilyen hideg volt, ilyen kemény, havas tél.
Istenem, az ember szinte megnyugszik, megnyugszik, és azt mondja, kilépte már a
lépéseit, ami kiszabva volt, el kell bújni a takaró alá.
Teodor szótlanul nyújtotta a kezét Zdenkának, hogy kisegítse a kocsiból.
Fekete és ezüst műfáklyák álltak két oldalt a lépcsősen felfutó posztószőnyegen, a
borszeszláng nyugtalanul égett el-elterülve, fellobbanva újra az állandó
légáramlásban, amely a nyitott csarnokajtókon át hajtotta be a hideget a koporsó
felé. A négy viaszgyertya sárga fűzérbe fonódó könnyeket sírt a halott fejénél,
amely a hegyes kis villanyégők fényében karvalyszerű, elvékonyult orrával, olyan
volt, mint egy zöldes üvegből készült különös madárfej. A fáklyák lobogása, a
fehér szegélyű nagy Andráskereszt, amely lezárta a hátteret, a ravatalozó terem
mély és néptelen feketesége, a koporsó előtt halomba rakott koszorúk csendes,
várakozó ünnepélyességet adtak ezeknek a perceknek, mintegy ízelítőt abból a
világból, amelyet a klasszikus elképzelés a Halál Birodalmának nevez. Teodor

150
elfogódottságot érzett, amelyről nem is tudta, hogy magvában a félelem tapad,
pillanatnyi rosszullét fogta el, a homloka hideg lett, szédült. Aztán erőt vett
magán, szétvetette a lábát, megpróbálta visszavezetni megzavart figyelmét ehhez
az emberhez, aki nyitott koporsóban előtte feküdt.
Búcsúzom apámtól – gondolta,  de ezekben a szavakban nem érzett most
mást, mint puszta és kikerülhetetlen tényt, és ha gyűlni is kezdett valahol a lelke
mélyén egy kevés feszülő melegség, ha szinte vágyódott is arra, hogy újból
megtalálja a halál éjszakájának feloldó, kielégítő sírását, túlságosan vastag volt a
bénulásnak, a dermedtségnek kérge még ahhoz is, hogy felszivárogjanak a
könnyei. – Ilyenek vagyunk, ilyen vagy, ide jutsz te is – ez a száraz, kegyetlen
gondolat zörgött makacsul az agyában. A szeme konok kitartással szívta magába
apja arcáról a pusztulást.
A koporsó előtti térségben lassú, tétova lépésekkel gyülekezni kezdtek az
emberek, egy-egy nő surrant a halott felé, egy-egy kesztyűt szorongató
keménykalapos öregúr, és megindult a csendes duruzsolás a gyászolók fülébe: ó,
szegény, hát itt hagyott bennünket, elment az Imre, részvétemet, részvétünket,
mélységes együttérzésünk kifejezését. Zdenka ellágyulva felzokogott, Dóra a
szemét törölgette és szipogott a fátyol alatt, Teodor összeszorított szájjal
bólogatott. A bejáratnál bal felé húzódva Hidas doktort pillantotta meg és
mellette Évát.
Hirtelen kellemetlen érzés fogta el, feszélyezettség, amely csaknem félelemig
fokozódott. Nemcsak az jutott eszébe, hogy Éva primitívebb lelkének túláradó
érzelmességével túlértékeli ezt a helyzetet és akár tudatosan is feltűnőbb jelenetet
rögtönöz, a vigasztalást használja fel ürügynek, hogy nyilvánosan a nyakába
boruljon. Puszta jelenlétét érezte árulónak, mintha a lánynak lélegzete, nézése és
pórusainak párája a kettőjük kapcsolatát tárná fel a halotti gyülekezet előtt.
Nem is a gyülekezet volt a fontos, hanem valaki, aki még nincsen itt. König
Antal kerek feje egy fekete váll fölött már ott emelkedett és Láng Bódi, a
komolykodó operettherceg a zálogkölcsönzők becsüs szemével méregette a
ravatalt, a három pap belépett, három pap Zdenka kedvéért és egy tizenkét tagú
kórus már énekelni kezdte a cikornyás kadenciájú búcsúztatót. Teodor egy
darabig a szöveg értelmét próbálta összeszedni, az énekesek tátogó szájára nézett,
aztán mintha észbe kapna, mintha felocsúdva megismerné sajátságos helyzetét,
lehajtotta a fejét és elbúsuló arccal megpróbálta a gyászoló egyetlen fiú eszményi
magatartását megvalósítani. A szeme rövid ívben váltogatta tárgyát, a fekete
posztó, a gyertyatartó rovátkolt dereka és a halott feje között, csak akkor nézett
mereven le a földre, amikor a halotti zsolozsma a kínról, a panaszról, a pokol
fájdalmairól énekelt.
Hosszú volt ez a szertartás, pedig magyarul folyt le, a görög-katolikus pap
nem is mondott beszédet, de Teodor lelke nem tudta a szavakat követni, kívül
lebegett rajtuk, szinte állandóan számolva, mérve a koporsó fölött megrekedt időt.
És egyszer csak, nem is tudta hogyan és miért, nem vette észre, hogy a pap imája
befejezést jelent, szétvált megint a gyászoló gyülekezet, a koszorúkat kezdték
kifelé hordani, az öt nagy koszorút, (kié lehet az ötödik?- nézegette kíváncsian

151
Dóra és Gyulus,-) és Krisztich Imre előrecsúsztatott fekhelyére néhány ügyes
sróffal a halál kaszásai rácsavarták a födelet.
A koporsó a négy férfi kezében lassú ringással megindult a kijárat felé. S
ahogy Teodor halk kiáltással a szívében kísérte ezt a mozgást, az ajtó előtt két női
arcot látott maga mellett elsiklani, balról Évának, jobbról Júliának arcát.
A deszkát kihúzták a koporsó alól, a vastag kenderkötelek tompa puffanással
engedték le a gödör fenekére Krisztich Imre szűkre szabott kis faházát. Zdenka és
Dóra hangos sírással egy-egy havas rögöt dobtak le utána. Teodor magába
mélyedve állt, mozdulatlanul. A kapák nyomán dörömbölni kezdett a föld és
amint kitöltődött az űr a halott és az élők között, úgy kisebbedett a fiú szívében az
oktalan vágy, hogy ő is kitárt karral a koporsó tetejére hullva fejezze be ezt a
siralmas, céltalan életet. – Halál angyala, Júlia – ilyesmit mondogatott magában.
Az asszony tízlépésnyire állott tőle a sírgödör túlsó oldalán, fehér áhítat volt az
arcán, talán imádkozott.
Autóba szállott aztán a család, borzongva, átfázva, kimerülten. Az ég szürke
volt, a felhők hótól terhesen csüggtek új lepelt ígérve a feltépett földnek, az
agyagszínű friss halomnak, a koszorúknak és az ideiglenesen beszúrt
fenyőfakeresztnek. A temetői menet résztvevői már az elsepert kocsiúton haladtak
Deák Ferenc kriptája felé, utolsó párként ment ott Péter és Júlia.
A négy ember még egyszer visszanézett a sírra. Egy asszony állt a keresztnél,
magányosan, szürke kabátos, magas, kicsit kövérke asszony.
- Ki lehet az? – kérdezte Dóra.
Teodor vállat vont.
- Biztosan – mondta Zdenka és zsebkendőjével a fátyol alatt megnyomogatta
vörös szemét.
Szombat este, a temetés napjának estéjén expressz levelet hozott a postás.
Svájci bélyeg volt rajta, Teodor megismerte anyjának írását. Nyomban feltépte a
borítékot, és olvasni kezdte a német nyelven írt sorokat:

Kedves Fiam! Gondolhatod, mennyire megrázott apád hirtelen halálának a

híre. Az élni vágyó vidám férfi, aki házasságom első éveit napsugaras kedélyével
aranyozta be, és aki ebben az időben annyi nem remélt, elragadtatott
boldogságot adott, egyetlen hőn szeretett fiamnak apja többé nem él!
Voltaképpen jajveszékelve kellett volna azonnal hozzád futnom, hogy együtt
sirassuk meg őt, és őszintén be kell vallanom sok fáradságomba és
erőfeszítésembe került, hogy ezt nem tettem meg. Egészen megrémültem arra a
gondolatra, milyen mély, milyen embertelenül nehéz lett volna ez a fájdalom,
amelyet apád elvesztése miatt éreztem, ha a szomorú hír nem olyasmit
ébresztett volna fel bennem, amit egyszer már átéltem és elszenvedtem. Mert a
te apád, Teodor, az én számomra nem most halt meg, hanem évekkel ezelőtt
azon a végzetes estén, amikor hűtlenségének szerencsétlen tanúja voltam. De
nem szabad, hogy most és utólag kérlelhetetlenséggel vádolj: Nem a
megbocsájtás akarata hiányzott az én szívemből, hanem apád szívéből
hiányzott a bánat. Akkor már nem szeretett engem. Legalábbis nem azzal a
szeretettel, amelyet én abban az időben az asszony jogos követelményének

152
tartottam: tisztán, forrón és kizárólagosan. Azóta az élet sajnos másfajta
tapasztalatokat is juttatott nekem, amelyek gyenge óráimban arról győztek
meg, milyen balga voltam én akkor az én túlzott jogi felfogásommal. De ez az új
világosság későn jutott el hozzám. Nem akartam visszakönyörögni magam és
továbbmentem az úton, azon a nehéz úton, amelyet én választottam magamnak.
Gyakran gondolok vissza, azonban elszoruló szívvel az én igazi életemre,
arra az életre, amelynek fénye egykori férjem szerelme volt és a Te két barna
szemed, Teodor. Azóta csak látszatéletet élek itten, mint ahogy apádnak élete a
válás után csak látszatélet volt az én szememben. És most a második vég is
eljött, a második halál, amelyet azonban kipróbált és megkeményült, edzett
lélekkel tudok elviselni. És ha egyszer már annyi erőt tudtam összeszedni a
lelkemben, hogy ellenálltam a kísértésnek, amely Imrémhez még az életében
visszavezethetett volna, most is olyan erősnek kell lennem, hogy megkésett
elérzékenyülésből egyetlen lépést se tegyek, amely a koporsójához visszavisz.
Kérlek, ne ítéld el túl sietve ezt az elhatározásomat, arra gondolj, hogy az
embernek a tetteiben önmagára és másokra való tekintettel is bizonyos
következetességet kell megőriznie.
Drága Fiam, ne felejtsd el, hogy – bár test szerint elválasztva – egész
lelkemmel, egész vigasztaló szeretetemmel melletted vagyok. Isten adjon Neked
vigasztalást, Isten adjon Neked valamiképpen kárpótlást azért az apai
szeretetért, amelynek fogyatékosságát itt a földön kénytelen voltál épp a
legnehezebb éveidben tapasztalni. Remélem, hogy üzleti utad nemsokára megint
Svájcba hoz. A régi, változatlan, bensőséges szeretettel ölel:
Anyád

- Okos levél – gondolta Teodor, miközben letette anyja írását – okos levél és
következetes. Hát bizony a következetességgel messze jut az ember, nagyon
messze jut, szegény anyám!

XII.

Február elsején megkésve és inkább azzal a szándékkal ment be Teodor a

Könnyűfém rt. irodahelyiségeibe, hogy a fizetését felvegye. A kartársak
közömbösen fogadták, talán nem is tudták távolmaradásának igazi okát, csak a
két méter magas Hofbauer lehetett beavatva Teodor családi ügyébe, mert néhány
keresetlen szóval részvétét fejezte ki a fiatalembernek. Egyben felszólította, hogy
Könignél, az igazgatónál jelentkezzék.
Fél óráig várakoznia kellett. König tompítottan szívélyes volt és miután
Teodor megköszönte a Krisztich család nevében, a megtiszteltetést, hogy az
igazgató a temetésen személyesen megjelent, König elismételte csaknem szóról
szóra azt a kondoleáló levelet, amelyet a hét végén a gépbe diktált, és amelyet
Teodor már előző nap elolvasott.

153
 - Ahhoz a néhány napi szabadsághoz, amit tőlem kért, ahhoz a hatnapi
szabadsághoz utólag hozzájárulok. Remélem, mindent sikerült elintéznie.
- Nem egészen – válaszolta a fiatalember rövid köszönő meghajlás után. -
Sajnos egy ilyenfajta halálesetnél csaknem annyi elintézni valója van az
embernek, mint egy kisebb cégfelszámolásnál.
- Tudom, tudom. Bár én úgy voltam értesülve, ne vegye rossz néven, Imre
sohasem csinált titkot belőle, hogy vagyoni kérdésekkel nem igen kellett
foglalkoznia.
- A nem létező dolgok sokszor több gondot adnak, mint a létezők.
- Igaz. Nagyon ügyesen mondta ezt, de – tette hozzá mosolyogva, hogy
szavainak komolyságát enyhítse – egyet ne felejtsen el: a hiányzó tisztviselő több
gondot ad, mint a nem létező.
- Kérem, megértettem – mondta Teodor kedvetlenül – igazgató úr azonban
beláthatja, hogy nem rajtam múlt.
- Ó, én ezt inkább csak irányító elvnek szánom, kedves barátom. Meg vagyok
győződve róla, hogy távolmaradását eddig is csak a legszükségesebbre korlátozta.
- Csakis a legszükségesebbre – válaszolta Teodor kicsit dacosan.
- Hát akkor nincs baj – nyugtatta meg König és megrázta a kezét.
- Teodor elégületlenül, bosszankodva tért vissza az íróasztalához.
Közmondások jutottak eszébe, hogy a helyzetet jellemezze, kicsit eltorzította,
elfaragta őket, Tunyoghra gondolt, sóhajtva cigarettára gyújtott és előszedte az
íróasztal baloldalán megszaporodott írásokat. Fél egyig elkínlódott a munkájával,
akkor engedélyt kért Hofbauertől, hogy apjának temetési segélye végett az
Illetményhivatalba mehessen.
Krisztich Imre zilált pénzügyi helyzete egyáltalán nem lepte meg a fiút, sőt az
igazat megvallva sokkal rosszabbra volt elkészülve. Megtehette volna azt is, hogy
egyszerű vállrándítással intézi el apja adósságait, ezt bizonyára meg is kellett
volna tennie, ha az elrendezés erősen túlhaladta volna fizetőképességét. Minthogy
azonban öt-hatszáz pengőről volt csak szó, ami a szanatóriumi költségekre, egy
hitelesnek elismert szabószámlára és apróbb adósságokra vonatkozott,
becsületbeli kötelességének érezte, hogy fizessen. Apja ingóságainak értékesítését
– főképp a szegényes ruházat jöhetett számításba – Dórára bízta. Az eladásból
befolyt kétszáztizenhat pengő huszonhét fillért a temetési költségekre szánta. A
szállodai panzió kiegyenlítése nem okozott nagyobb nehézséget, volt ugyanis
Krisztich Imrének egy hatezer pengős életbiztosítása, amelyet kölcsönökkel
terhelten letétbe helyezett lakásának és ellátásnak fedezésére a szálloda
irodájában, az elszámolás ötvenhat pengőt mutatott az örökös javára.
Végeredményben hétszáz pengőt tett ki az az összeg, amelyet Teodornak a
sajátjából kellett a gyászeset következtében felmerülő kiadásokra fordítania, még
akkor is, ha az apja után járó temetési segélyt már előre számításba veszi. A hitel,
amelyet Láng Bódi nyújtott, így tökéletesen elegendő volt, de a kölcsön
visszafizetésének kérdése természetesen Láng Bódit igazolta, a kis Hanomag kocsi
veszélyben forgott, a kocsit el kell adnia. A bevétel, a kiadás és a tartaléktőke
nevetségesen kicsiny számadatai között Teodor sohasem kínlódott annyit, mint
ezekben a napokban. A fizetése saját magának bizonyosan elég lett volna, ha

154
gyökeresen kiirtja az igényeit, ha megelégszik azzal az életszínvonallal, amely a
bögre kávén, a vizes zsemlén meg egy kis tökmagvendéglő főztjén túl alig
emelkedik. De ha előre át is vág minden messzebb virágzó reményt, bizonyos
kötelezettségekről nem volt szabad elfeledkeznie, amelyeket hallgatólag vállalt
Évával szemben. Az apja halálának talán egyik legérdekesebb és talán
legrokonszenvesebb következménye volt Teodor szemében Évával való
viszonyának hirtelen válsága. Anyagi természetű válság volt ez, de hozzásegítette
Teodort, hogy távolságot tarthasson saját maga és a lány között. Júlia iránt
bontakozó szerelme nem tudta még testének vágyódásait is egy mederbe
szorítani, érezte, hogy Évára, mint ellensúlyra szüksége van, csak azt nem akarta,
hogy az ő élete Éva terveibe beleszövődjék.
A lány egyáltalán nem esett kétségbe, amikor Teodor bejelentette neki:
egyelőre minden jel arra vall, hogy utoljára juttathatott neki komolyabb
támogatást.
- Elfogadom, - mondotta – elfogadom most még ezt a pénzt, de csak
kölcsönnek tekintem, mint ahogy kölcsön volt mindaz, amit eddig adtál. Legalább
megmutathatom neked te flegma, te gonosz, hogy így szeretlek, önzetlenül.
- De hát hogy fogsz megélni?
- Bízd rám – válaszolta Éva titokzatosan és kicsit kancsítva maga elé bámult.
- Te – szólt Teodor keményen – csak nem!
- Éva eltakarta az arcát, és amikor a fiatalember erőszakosan félrehúzta a két
kezét nevetni kezdett.
- Na ne ess kétségbe. Úgyis olyan műkétségbeesés ez vagy Isten tudja
micsoda. Ti férfiak bennünket vádoltok, hogy kétszínűek vagyunk, hogy egyik
szavunk megcáfolja a másikat. És te? Te nem törődöl velem, te kijelented, hogy
nem tudsz segíteni. Mert nem a kenyeredet osztod meg, idedobod a fölösleget.
- Nem egészen így van.
- Egészen így van. De akkor mi jogon kérdezed tovább, hogyan fogok
megélni. Az egyik kezed ellök, a másik visszahúz, az egyik szavad elbocsájt, a
másik felelősségre von.
- Nem érdemlem meg ezt a szemrehányást.
- Nem szemrehányás ez, csak azt mondom, ilyen vagy. Ilyen vagy és én
elfogadtalak. Már az első héten láttalak, ilyennek láttalak. Éreztem, hogy a két
tenyerem nem elég nagy ahhoz, hogy a szívedet be tudja fogni. Pedig nem is olyan
kicsi a tenyerem, nézd.
Teodor kezébe vette a lány tenyerét, megcsókolta és hallgatott.
- Olyan szomorú a szemed - mondotta Éva a férfi homlokához hajolva –
azelőtt sohasem láttam, hogy a szemed ilyen szomorú.
- Nem vagyok szomorú – Teodor kiegyenesedett, egy pillanatra elfogta a
kísértés, hogy a lánynak valamit bevalljon abból a reménytelenségből, amely
napokon át a szívében élt. De habozását kettévágta Éva kérdése:
- Itt vannak még a rokonaid?
- Van, aki elment.
- Milyen szép az a nő!
- Melyik?

155
 - Nem tudom melyik. Fekete kabát volt rajta, szkunksz gallér, gyöngydíszes
fekete tok.
- Boszorkány!
- Nem nagy boszorkányság ez, akár rokonod, akár ismerősöd, gondoltam ott
lesz a temetésen. Jól szemügyre vettem valamennyit. Ha Dóri utazgatni kezd, és
tőlem két hétre elmarad, két hétig maradtál el, tudod!, akkor nem valami műfogas
vénszatyor van a dologban. És ki volt az az öreg úr? Az apja vagy a férje? Ne, ne,
ne felelj rá, légy diszkrét, tudom, nem is ő az, nem ő.
- Jóságból vagy komiszságból beszélsz így velem?
- Talán jobb vagyok, mint amilyennek hiszel. Hálás vagyok. Nem azért, mert
itt vagy mellettem. Nem értenéd meg ezt a hálát. De amikor annyira egyedül
voltam, és kétségbe voltam esve, te segítettél talpra állni. Hitet adtál nekem.
- Nem tettem semmit. Én is éppúgy kifosztalak, megrabollak, a napjaidat
veszem el semmiért.
- Nem semmiért. Sok mindent adtál cserébe. Például ezt a tréfás mondást,
emlékszel, az igazi útról, ahova visszatér az ember. Úgy érzem, hogy te is kerülőt
fogsz csinálni. Ott éreztem meg a temetésen, sírtam miatta két napig, de aztán
megvigasztalódtam. Ha igazán én kellek neked, úgyis visszatérsz. Lehet, hogy
mégsem arra lettél teremtve, hogy jászolhoz kössenek, mint egy tehenet.
- Hagyd csak, hagyd – szólt Teodor mogorván – nem szeretem hallani a saját
frázisaimat. Kerülőt? Miféle kerülőt? Hát gazdag ember vagyok én? Hány lánc
földem van? Láncom sincsen, nincs egy óraláncom, földet meg életemben csak
annyit vettem, amennyibe eltemettem az apám.
- Látod édes borjam – mondotta Éva hízelkedőn és a karjával puhán
magához akarta húzni a férfi fejét.
- Csak két percig maradj nyugodtam, marad csöndben, Éva. Ki kell fújnom
egy kicsit magam, nagyon felgyűlt bennem a gonoszság.
Nem is gonoszság volt az, hanem ingerültség. Apja halála sajátságos
helyzetbe kényszerítette Teodort Júliával szemben, aki nem ismerhette a
Krisztich-Kerémi viszony igazi arculatát. A fiatalember is úgy érezte, hogy most,
amikor a Vrankovics házaspár elvárja tőle, hogy nemesen borongó lélekkel és
férfias önfegyelemmel viselje el a gyászos csapást, nem gondolhat arra, hogy
szerelmének szálait merészebben szövögesse tovább. Nem is nyílott alkalom reá.
Színházba, moziba nem mehetett velük abban a meggyőződésben élt, hogy
minden hamis ürügy, amely Júliát férjének jelenlétéből kiszabadítaná, sértené az
asszony érzékenységét, felújítaná a vádat, hogy ő, Teodor, még az ilyen
megtisztult és megigazult percekben is csak hazug komédiás. A temetés óta csak
kétszer találkoztak egymással, egyszer, amikor Zdenkát búcsúztatták és kikísérték
az állomásra mind a hárman, másodszor meg a Lukács Szállodában, ahova
Teodor egy feketére betért. Dajkáló melegség volt ilyenkor Júlia szemében,
jólesett ez a melegség, de bosszantotta is, mert fékeket rakott rá, az ember nem
kérhet az anyjától flörtöt ígérő randevút.
Pedig nem is flörtöt keresett. Ha gondolt is pillanatnyi birtoklásra, saját
gyönyöre nem jutott eszébe, csak az az öröm, amit az ölelése ad, az öröm, amelyet
édes ellágyulás jelez az asszony arcán, míg a beteljesülés, mint egy nagy

156
bíborszínű vitorla, meg-megrebbenve úszik az álom és a halál felé. A szerelem
furcsa áldozathozása élt már a lelkében, ez a megtévesztő játék, amely egy másik
lény boldogságát akarja megteremteni, ha kell, a saját boldogsága árán. És
ezekben a napokban, amelyeket Teodor a lélek magányában élt át, olyasmi érzés
fogan t meg a lelkében, hogy Júlia csak akkor maradhat boldog, ha nem ismeri
meg az elmúlásra szánt szenvedély mérgezett örömét.
Távol kell tartanom magam tőle – gondolta – a napot is csak akkor
szeretjük, ha nincs a bőrünk vörösre égve. Kit tudja? Talán nem az csábít, hogy az
anyám legyen, hanem hogy itt legyen mellettem, mindig mellettem és ezt nem
bírom megvalósítani.
Mert itt vagy és elmégy. Visszamégy Szaboncra, Szentivánra és száz meg száz
kilométernyi távolságban epedve és emésztődve, bujkálva és hazudva várjuk azt a
napot, amely hónapok után megint összehoz. És én összekuszálom az életed,
felkavarom a békét, amelyet boldogtalanságnak hiszel, pedig mégiscsak béke az.
Ha kamasz volnék, te pedig most kezdenéd az életed, ha nem szeretnélek igazán,
akkor talán nem érezném, hogy felelős vagyok érted, akkor csábítanálak és
mondanám, maradj itt, jöjj el a férjed mellől, két ablaka van a szobámnak, az
egyik ablak úgyis fölösleges, mert egymás mellett állva nézzük majd reggelenként
a fehér deret a Vérmezőn, van két csészém, az egyik a tied, és tied lesz az ezüst
evőkészletem, amelyet születésemkor kaptam kereszt-anyámtól. De egy
harmincéves férfi már az adóívét mellékeli a szenvedélye mellé, ha egy asszonyt
meg akar tartani. Ha cserét kínál, ha azt mondja: eddig boldogtalan
földbirtokosné voltál, most próbáld meg, boldog lesz-e az életed egy törekvő
magántisztviselőnek oldalán.
E mögé a felelősségérzet mögé menekülve próbálta Teodor elrejteni
magában a türelmetlenségét, az üresen, kihasználatlanul múló idő miatt. De ez a
magatartás gyér kis örömet adott neki, pislákoló kis örömet, mint a vízzel kevert
borszesz lángja.
- Miért falazom el így magam a gyász mögé, a nagylelkűség mögé? – kérdezte
önmagától, amikor tettre vágyó énje az órákig tartó bénaságból felszabadult? – Itt
a lakásom, itt a telefon, csak fel kellene hívni Júliát, jöjjön, jöjjön, jöjjön fel
hozzám okvetlenül, beszélnem kell magával, beteg vagyok, még sohasem éreztem
ilyen szétszaggatottnak magam, jöjjön, hisz hetek óta van már itt Pesten, hetek
óta egy városban élünk, nem tudna egyetlen órát a gyógyulásomra szánni? Nem
találkára hívlak, értsd meg, most magamhoz hívlak, mert kellesz, csak te kellesz,
és egyik nap múlik a másik után. Hát úgy akarsz elmenni innen, hogy a szádat
meg sem csókoltam?
Ez a kísértés azonban túlságosan nyers volt ahhoz, hogy tett legyen belőle. A
szenvedélyes szavak csak az egyedüllét óráiban tudták áttörni az illemet. És
mivelhogy nemcsak maszk volt az arcán, maszk a Vrankovics házaspár számára,
hanem a szívében élő szándékai is kereszteződtek, napokon át kerülte a
találkozást.
Február tizenkettedike feltartóztathatatlanul közeledett. Közeledett az
időpont, amikor a Vrankovics házaspár Péter elhatározása folytán visszautazik
Szaboncra. Az a pár nap, ami még hátra volt, még makacsabbá tette Teodort,

157
elkeseredetten makaccsá. – Most már mit kezdjek vele? – kérdezte
kétségbeesettem – most már késő, nem érdemes.
És amikor egyetlen találkozásukra gondolt, amelyik Pesten ellenőrző szemek
nélkül és őszintén összehozta őket, amikor feltámadt benne a délelőtti beszélgetés
és az emlék, amelyet Júliával közösen megtalált, az az érzés bujkált benne, hogy
apjának rontó hatalma avatkozott megint az életébe, elfordította, félrelökte
megint valamitől, amit ő a céljának ismert. Halálával is még egy utolsó ütést mért
reá és ez az ütés vette ki kezéből azt a kezet, amelyet szerelmesen már-már a
magáénak vallott.
Túl sok végzetszerűség volt ebben a gondolatban. Teodor gyenge akarata
beletörődött, hogy Júliától el kell szakadnia, hogy azok az erők, amelyek eddig is
életének irányítói voltak, a nagylelkű lemondást követelték meg tőle, mert ez a
magatartás az asszony boldogságát is biztosítja. Belenyugodott, hogy Júlia
számára barát marad, akinek szemében még egy utolsó találkozásnál a
házaspártól búcsút véve meg fog csillanni az önkéntes áldozathozásnak borongó
öröme.
Február kilencedikén a hivatalból hazaérkezvén levelet talált az asztalán. Az
írás ismeretlen volt, unottan vette a kezébe, azzal a gondolattal, hogy megkésett
részvétét fejezi ki benne valaki, és hogy megint majd válaszolni kell.

Kedves „Kerémi Úr”! – így kezdődött a levél, az idézőjelek megzavarták

Teodort. Szeme az aláírást kereste, leült a székbe, a szíve feldobbant, ahogy
sorról sorra elolvasta a különös üzenetet.
Csodálkozni fog, hogy én írom az első levelet, de hát, ha barátok vagyunk,
nem akarom érvényesíteni azt a különleges helyzetet, amelyet udvarias emberek
között női voltom nekem kijelöl. Nem asszony írja ezt a levelet, hanem egy barát,
aki előzékeny is tud lenni, mert ugye magánál fiatalabb? És ez a fiatalabb barát
most megkérdezi magától: hát nem pirul el? Nem szégyenkezik? Emlékszem
még, oh nagyon jó az emlékezetem, miféle szemrehányásokkal illetett, mert
visszahúzódtam magától, mert nem adtam alkalmat arra, hogy őszintén együtt
legyünk. És maga talán megcsömörlött már, vagy túl sok komédiázás van
magában, hogy egyszerre, mint valami unatkozó istenség eltűnik előlem a
magány mögé? Mert ha őszinte volt hozzám, akkor keresnie kellett volna engem
éppen azokban az órákban, amikor a súlyos gyász próbára tette a szívét. Miféle
barát az, aki zsugorian magának tartja meg az érzéseit, aki nem osztja meg a
bánatát, a szenvedést, és miféle barátság az, amelytől nem kérünk vigasztalást?
Látja, ez fájt nekem, nagyon fájt és megrendült magában a bizalmam. Amikor
ott a hallban utolsó találkozásunk alkalmával olyan közönyösen búcsúzott
tőlem, kezét nyújtotta, de a feje már kehrt euch-ot csinált, oh legszívesebben
maga után kaptam volna, és jól megcibáltam volna az üstökét.
Ne haragudjék, hogy ezt írom magának, de bennem is meggyűl néha a
vihar, ne féljen, úgysem cibálom meg az üstökét. Péter már szombaton utazni
akar, kúrája befejeződött és ugye az a lényeges, ugye nem mondhatom neki,
maradjunk még egy hetet, mert Kerémi úrral van még egy kis elszámolni valóm.

158
 Utazunk! Ugye milyen boldogság ez? Utazunk, vár az otthon, a birkák, a
lovak, a tehenek, a sok aprómarha, kívánjon hát szerencsés utat!
Júlia

Teodor nevetett, arcához emelte a levelet, a bőréhez dörzsölte, aztán hirtelen

összegyűrte, az asztalra dobta, maga elé bámult. Pár perc múlva nyúlt csak utána,
kisimította és a tárcájába tette.
Két nap, számolta – még két nap, csütörtök, péntek, aztán hosszú időre vége,
szombaton utaznak el.
Vad türelmetlenség kergette, a szobában járt fel és alá egyik faltól a másikig,
indulatosan rúgta félre a széket, amelyik a karjának ütődött. Mikor a harag
szorítása meglazult a mellében, egyre parancsolóbb lett a gondolat, hogy azonnal
kapcsolatot kell keresnie Júliával. Elképedve hallotta a portás válaszát, hogy
Vrankovicsék már reggel kirándulni mentek és csak este térnek haza. Majd
szétrobbant a tehetetlenségtől, a dühtől.
Tíz óra felé megint felhívta a szállodát, de a házaspár még mindig nem jött
vissza.
- Kint kódorognak, persze kint kódorognak valahol. Hát mikor, mikor
beszéljek vele, mikor menjek hozzá? Éjjel? Megkapjam a rozzant öreget és
kihajítsam az ágyból, mint ezt az asztalt? A kerek diófabútor nagyot lendült
Teodor kezében, féloldalt dűlve csapódott le a földre, tompán döngött és
recsegett. A zaj szinte megriasztotta a férfit, várta, hogy most meghasad az asztal
lapja, hogy az egész darabokra esik szét, aztán leguggolt és megtapogatta: a lábak
épen maradtak, csak az egyik eresztéknél tört le egy enyves fadarab.
- A fene egye meg – morogta, miközben a letört fát elhajította a sarokba,  a
fene egye meg.
Néhányszor még körülkerülte a szobát, arra gondolta, hogy lemegy a
Bellevue szállodába, megpofoz ott lenn valakit, tisztet, színészt vagy könyvelőt,
vagy összetör egy pár poharat, de csak az ablaknál ült le a karosszékbe, bal kézzel
magához húzta a bárkocsit és a konyakosüvegből kortyolgatni kezdett. Üres
gyomrát megmarkolászta az alkohol, jóleső forróság volt benne és ebben a
forróságban kavarogni kezdtek a pesti Júliának emlékei, a bandafőnök, a furcsa
egyenruha, a cseresznyemagok a kompótos tányéron, a kézszorítás, amelynek
melegségét a kesztyűn át is érezni vélte apjának frissen hantolt sírja mellett ott
kinn a téli temetőben.
- Megcsömörlöttem tőled, igen, túl sok komédiázás van bennem, igen, de
lehettünk mi őszintébbek egymáshoz? Te is csak így levélben nyújtod ki a kezed,
hogy megcibáld az üstököm.
A hajába markolt, bőrén érezte a hajszálak feszülését, hátravetette a fejét, a
szeme révetegen úszott a mennyezet felé és azzal az átszellemült pillantással,
amellyel rögeszméjüket hajtogatják a részegek és a szerelmesek, súgta maga elé:
szeret, úgy érzem, mégis csak szeret.
Másnap eszébe sem jutott, hogy hivatalába menjen. König, Hofbauer,
Schmidt, a gonosztevő Kiss György, a Könnyűfém rt. mindegyik tisztviselője
amolyan bábszínházi figura lett a szemében: ma unom őket, nem nézem meg az

159
előadást. A szenvedély megint felülkerekedett, a szerelem legyőzte a kenyérkereső
ösztönt, ami a szájat tömi be. Teodor visszalendült abba a pillangólétbe, amelyet
ókori mesék tanulsága alapján a tanítótól a munkavezetőig mindenki
megbélyegez, a könnyelműségbe, amely nem léhaságból fakad, hanem
súlytalanságból, úgy, ahogy a vágytól áttüzesedett test elveszti anyagi
nehézkességét és jövő gondjait, csak a pillanatnyi élettel törődik, lebegni kezd.
Aprólékos figyelemmel öltözködött föl, összhangba hozta a fehérnemű, a
nyakkendő, a zsebkendő és a harisnya színeit, amelyekben a szürke és vörös
uralkodott. A tükörben megnézte magát s egy kis tompa ollóval levagdalta a
sörtéket, amelyek fülének bejáratánál ágaskodtak. Még kamasz korában erotikus
jelentőséget tulajdonított ezeknek a szőröknek, amelyek hol az orrcimpán belül,
hol a fülénél kezdtek sarjadzani, azóta inkább azt érzi, hogy visszataszítást
keltenek, jelenlétük gondozatlanságra vall. Aztán még egyszer hozzálátott, hogy
végigkefélje fogait, mert úgy találta, hogy összefogdosott elefántcsonthoz
hasonlítanak.
Egyszerű haditervét forgatta közben az agyában. A szerencséjét próbálja ki,
nem telefonál, hanem a szálloda portájáról szól fel Vrankovicséknak jó korán, azt
a hitet keltve, hogy mára vélte elutazásuk idejét.
Mikor azonban a gyógyvízszagú előcsarnokba lépett, nem a portáshoz ment,
nem forgolódott jobbra-balra, egyenesen indult fel a lépcsőn, hogy Vrankovicsék
szobájába bekopogjon. Hiszen az is előadódhat, hogy Péter éppen lement a
borbélyhoz, vagy a fürdőszobában van, vagy a reggeli lap főcímeit olvasgatva a
WC-ben üldögél, ha már az a nyomorult iszappakolás el is maradt. A kilincs alatt
azonban nagy kulcscsomó lógott. A tenyérnyi ajtónyíláson át a szobalányt látta,
aki az ágy fölé hajolva egyforma magasra paskolta az egymásra rakott vánkosokat.
- Hát ez az én szerencsém!
De azért koppantott az ajtón és megkérdezte, hogy Vrankovicsék merre
lehetnek. Mogorván hangzott a kérdés, a szobalány azonban nyájasan felelt azzal
az üzemi mosollyal, amelytől hirtelen megnövekszik a férfi vendégek borravalója
az egyágyas szobákban.
Vrankovicsék csakugyan az étteremben ültek. Üres teáscsészék, tojáshéj,
elmorzsált zsemle volt az asztalon. Vidám beszélgetésben ültek ott egy szőke
férfival, ápolt, vasalt, jól öltözött, illatos volt ez a férfi, lehetett vagy negyven
esztendős és amint Teodor megtudta a bemutatkozásnál, Gertlernek hívták.
Teodor kelletlenül adta elő meséjét, úgy érezte, hogy Júlia kipihent, hűvös reggeli
tekintete minden szavában feszélyezi. Maga is lehűlt, nyugodt lett, szomorúan
nyugodt. Ezzel a tekintettel Júlia nem fogja megcibálni az üstökét.
- Hát nem utaztok ma el? Azt hittem pedig tizedikén. Nem tudom, honnan
vettem? Csak tegnap, amikor egész délután hiába telefonáltam ide, akkor
gyanítottam, hogy mégis tévedek.
- Ez a maga taktikája,  szólt Júlia mosolyogva.  Egy héten át felénk sem
néz, éppen azt a napot választja ki, az egyetlen napot, amikor nem vagyunk itt.
- Csak nem gondolja, hogy szándékosan?
- Nem vagyok annyira biztos benne. Kezdünk már nem bízni magában, ugye
Péter?

160
 - Hagyja galambom, ne húzza szegényt. Én megértem ezt. Nemrég halt meg
az édesapja, az én öreg barátom – fordult Gertler felé magyarázkodva.
- Részvétemet,  mondta a szőke férfi.
- Köszönöm, – válaszolta Teodor – (így lökdöstök mindig vissza a koporsó
felé).
- Milyen furcsa is az élet – folytatta a szőke – voltaképpen szerencsét kellene
kívánnom, hogy az édesapját csak most veszítette el. Én tizenegy éves koromban
már árván maradtam.
- Hát nem az apjától vette át az üzemet?
- Nem, nagyságos asszonyom, az anyámtól. Ő vezette apa halála után, ő meg
a sógora, apámnak bátyja. Akkor még nem volt meg az a fűrésztelep, amiről
beszéltem.
- Bútor? – érdeklődött Teodor.
- Ó, nem – mosolygott Gertler, - nem vagyok asztalos. Sokkal primitívebb a
foglalkozásom, fakitermelő vagyok.
- Erdőbirtokos, szólt Vrankovics.
- Erdőbirtok, fűrésztelep, hát az komoly dolog. Csak ilyenkor érzem, milyen
hitvány sorsom is van nekem. A birtokosok szemében én csak olyan éhenkórász
magántisztviselő vagyok.
- Maga nem éhenkórász,  szólt Júlia.  Akinek autója van! Nagyon jól vezet,
ugye Péter?
- Igen és maga is Gertler úr.
- Áh, túloznak.
- Szerettem volna, ha te is eljöttél volna velünk a kocsiban.
- Nem szóltatok,  mondotta Teodor kibuggyanó bosszúsággal, merre jártak?
- A Mátrában voltunk.
- A Mátrában, nagyon bánt.
- Igen, de gondoltam, zavarunk.
- Az apám! Persze.
- Gertler úr hívott bennünket. Egy kis havat akartam látni, Szaboncon már
nincsen hó, elolvadt, írják. Még sohasem voltam a Mátrában. Szép, nem különös,
de szép. És jó volt a koszt.
- Nagyon szeretem a hegyeket. Alföldi vagyok, de azt a fátlan sivárságot, azt a
termő unalmat nem tudtam megszokni sohasem.
- Fenntartom, amit mondtam, nagyságos asszonyom. Jöjjenek el az én
vidékemre, tavasszal, vagy ősszel, amikor ki tudnak a munkából kapcsolódni.
Jöjjenek Mehádiára. Künn az erdőben van egy nagyon netten berendezett
vadászházam. Ha a magányt szeretik, akkor akár egyedül lehetnek ott.
- No lám, - szól Teodor gúnyosan – ez a birtokosok előnye. Én hova
invitáljam magukat? Két aktacsomóra az asztal meg az írógép közé?
- Egyedül? – szólt Júlia – nem vagyok éppen gyáva, de nem szívesen laknék
ott a fejszével cammogó favágók között.
- Előítélet kérem, elfogultság. Azok nagyon is derék emberek, jószívű
emberek. Amilyen babonásak, ahogy azok a szépet tisztelik, biztos vagyok benne,

161
hogy a végén valami erdei istennőnek képzelnék magát és minden reggel egy leölt
gidát, friss málét meg juhtúrót raknának áldozatul a küszöbére.
Júlia nevetve összecsapta a kezét.
- Gertlerkém, maga mit össze nem beszél! A végén kedvem volna kipróbálni,
milyen is az, amikor valakit úgy igazából istennőnek tartanak.
- Igen, igen  erősködött a szőke férfi – vegye csak fel azt a halványkék
pongyoláját, olyan mint egy palást, és menjen este végig a fák között.
- Ez aztán idegenforgalmi propaganda – szólt Vrankovics – mi Szentivánon
ilyesmivel nem csábíthatjuk magát.
- Különben is, szép hölgyek előnyben, kedves Péter bátyám. Látod egy nő, ha
szerencsésen születik, milyen könnyen istennő lehet. Egy férfi, mit kell egy
férfinak fáradni még ahhoz is, hogy csak félistennek tartsák. Mennyi politika! De
ami az áldozatot illeti, ezt a paraszti libációt, azt hiszem, így hívják, a mi
istennőnk a kecskehúsnál jobban szereti a sonkát és a málé helyett a zsemlét és a
lágytojást. Nem lehetne a parasztokat kitanítani?
- Gertler úr, így ölik meg bennünk a romantikát.
- Ugyan kérem, Júlia, egy nőből hogyan is lehetne kiölni a romantikát, mikor
minden új helyzet, többet mondok, minden új ruha új forrást ad neki. Egy kék
pongyola és istennő lesz. – Van egy nagyon kedves barátnőm, barát inkább, értik,
épp holnap szeretnék találkozni vele, kíváncsi vagyok, ha velős hasét eszik, megint
bandafőnöknek képzeli-e magát, mert olyan sujtásos, rendjeles ruhája van.
- Fantasztikus! – kiáltott fel Vrankovics, - magának is van ilyen ruhája,
galambom azzal a sok mütyürkével, maga is azt mondta, bandafőnök.
Júlia elpirult.
- A nők – folytatta Teodor Júlia szemébe nézve – egyforma szerephez jutnak
el. Ebben nincs semmi fantasztikum.
- Hallatlan.
- Tessék?
- A három férfi az asszonyra nézett.
- Igen, maguk mind a nőket tartják színészkedőknek, pedig a férfiak tudnak
igazán komédiázni, veszedelmes módon komédiázni.
- De csak egy szerepben. És ez a szerep az életükhöz nő. Halálosan komoly.
- Van ebben valami – jegyezte meg Gertler a hamis vágányon továbbfutva –
a nagy jellemszínészek mind férfiak.
- Kérdés, hogy van-e benne jellem? – szólt Júlia visszanyerve régi fölényét.
Gertler egyszerre bizonytalankodni kezdett.
- Azt nem tudom, azt csak így mondják – vállat vont és elhallgatott.
Vrankovics kiitta a pohár kristályvizét.
- Maradjanak, maradj még – mondotta – nekünk sajnos dolgunk van, jöjjön,
galambom, felöltözünk, megvárnak az urak, együtt megyünk, ha akarjátok, a
bankba kell mennem okvetlenül, meg a szabóhoz, tudod, Pesten mindig
csináltatok egy ruhát.
- Ó én nem akarok zavarni – szólt Teodor – mennem kell nekem is, csak épp
amiért jöttem – kis csomagot húzott ki a zsebéből – azt hittem, ma utaztok el,
azért hoztam, Zdenka néném számára van benne egy emléktárgy az apámtól. Rám

162
bízta, hogy küldjek neki valamit. Ezüst plakett. Volnál olyan kedves és átadnád
neki?
- Ezer örömmel.
- Nem terhellek?
- Ugyan! Add csak ide, a feleségem majd elpakolja. Ő a nagy művésze a
csomagolásnak és tudja is, mit hova tesz.
- Miért gúnyolódik, Péter? Meddig akarja még szememre hányni, hogy nem
találtam meg múltkor a tűzköveit.
- A legrémesebb dolog a csomagolás. Minden részvétem a magáé, nagyságos
asszonyom.
- Nem is olyan rémes, nem is lenne olyan rémes, ha nem volna az a buta
szabonci szokás. Maguknál is így van ez? Ha valahová megyünk, nem elég az a sok
kommissió, amivel terhelik az embert, hanem akkor még a polgármestertől az
állatorvosig mindenkinek kell ajándékot vinni. Nem tudom, melyik rosszindulatú
nőszemély, melyik gazember kezdte el, de a férjem behódolt a szokásnak és én
vagyok a csomagoló áldozat. Képzelje, azt a sok vicik-vacakot a vám elől
elcsomagolni.
- És még az embernek törnie is kell a fejét, hogy kinek mit vegyen. Kisebb
mértékben ezt én is ismerem.
- Én listát vezetek – szólt Vrankovics – hét évre visszamenőleg be van
jegyezve, ki mit kapott. A jegyzéket mindig magammal hozom.
- Valóságos fehérterror, vértelen kisvárosi terror, ami nálunk folyik. Maguk
el sem képzelik. Az ember minden ízléstelen szemetet kénytelen a lakásban őrizni,
amit ajándék címén becsempésznek hozzá. Mert számon tartják ám és mennyire!
És jaj, ha egyetlen darab is elmozdul a helyéről. Kész a sértődöttség, a pletyka, a
rágalom. Van a szekreteremen egy tornyos ébresztőóra, ordenáré holmi, a
főjegyzőné ajándéka. Mit könyörögtem már titokban, ó csak valamelyik balkezes
cselédem jól elröpítené, hogy még a rézváza is összetörjön. De nem. A cselédeim
kizárólag csak karlsbadi porcelánt pusztítanak.
- És túlestek már az ajándékvásárláson?
Júlia lemondóan legyintett.
- Holnap, Péter a holnapot szánta rá. Siralmas nap lesz. Bevásárolni és
csomagolni. Nem lesz egyetlen szabad percem. Persze – folytatta Teodor felé
fordulva – ha magának nem lenne találkája a bandafőnöknővel, meghívtam
volna, hogy a bevásárlásnál tartson velünk.
- Ugyan micsoda ötlet ez, galambom – vágott közbe Vrankovics. – A
barátsággal nem lehet ennyire visszaélni. Teodornak más dolga van.
- De kérlek, én nagyon szívesen, majd úgy osztom be az időmet.
- Nem, ne fáradj. Nem is tudom még, hogyan fogjuk csinálni. Lehet, hogy ma
még nem tudunk a konzullal beszélni, ugye és akkor az is holnapra marad.
- Hát mikor utaztok voltaképp?
- Szombat délután. Szegedre megyünk a gyorssal. Vasárnap Szegeden
maradunk.
- Ha nem zavarok, akkor az állomáson.

163
 - Nagyon kedves lesz, nagyon kedves. Jövünk már, hozzuk a kabátot. Gertler
úr?
Ennyi volt az egész. A várakozás elmorzsolódott. A prédára ugrásból burkolt
szavak játéka lett, értelmi izgalom. De ez a zsákutca kegyetlenebbül kifárasztotta
Teodort, mintha órákon át vándorolt volna abban a meggyőződésben, hogy ennek
a vándorlásnak célja van.
A Lánchídnál kiszállt az autóbuszból. Féltizenegy. Mit mondjon
Hofbauernek? Hogy orrvérzése volt? Vagy hogy a Mabiban járt szakorvosi
rendelésen, mondjuk az urológián és szégyenlősen kissé oldalt hajtsa a fejét? Pfuj,
ronda, hazug, megalázkodó élet! A Gresham palota előtt megállt. Füttyentett egy
taxinak. Félóra múlva a pezsgőfürdő egyik nádszékében ült, az úszástól mélyeket
lélegezve, hátraszegett fejjel nézegette a tető aranyszínű üveglapjait. A sárga
fényben puhán, szinte egymásba akaszkodva támadtak fel az emlékei, édesség volt
bennük és romlott kesernyés kiábrándulás. És mintha kockajátékot játszana, a
szívéből összerázva újra meg újra három név gurult elő: Marianne, Éva, Júlia.
Értelmetlen volt ez a játék és mégis tetszelgett benne, hogy talán így, csak
játszadozva, megtalálhatná a nyerőszámot, az igazit. Júlia, Éva, Marianne.
Szertegurultak a nevek. Szabonc és London. Hát Budapest után kell nyúlnia? Éva,
te vagy?
Órákon át kínlódott így magában. Türelmetlensége vissza-visszahajtotta a
medencébe, de az izmok fáradtságával nem bírta a lélek kínját meggyengíteni. A
túl éhes ember bizonyos idő múlva elveszti az étvágyát, ő is Júliára talán
túléhezett és most, ki tudja meddig, azt hiszi, hogy Júliára szüksége sincs. Miért
kínozza akkor ez a hamis csömör?
- Ebédelnem kellene – gondolta  két óra múlt már, a telt gyomor sok kusza
kérdést eligazít.
Lustán modult meg benne a szándék, a széken ült, a vállán húzogatta a
törülközőt.
Nagy, vizes lábnyomokkal akkor egy izmos, középtermetű férfi ment el előtte
és köszönt. Teodor rábámult, a szeme megakadt a két vastag fülön, s ahogy az arc
udvariaskodó mosollyal ismét feléje fordult, felismerte Kiss Györgyöt, a
gonosztevőt.

XIII.

A tárgyalások megszakadtak. Hidas dr. eladta a darabját egy színházi

ügynökségnek, egyelőre háromszáz pengőt kapott érte. Barátja, Varga nem került
be rendezőnek és talán ez volt a szerencséje. Egy Németországból már évekkel
ezelőtt visszahúzódott tőkecsoport ugyanis elérkezettnek látta az időt, hogy eggyel
megszaporítsa a magyar filmvállalatok számát. Ars libera volt az új vállalatnak
címe és céljai között a jövedelmezőség kötelező szempontján túl a művészi jelleg
erősebb kidomborítása, új magyar rendező- és színészgárda foglalkoztatása,
felkutatása és nevelése is szerepelt. Varga szerződést kapott, Hidas dr. két héten

164
belül forgatókönyvet írt, egy kevéssé ismert francia novella adta neki az
alapötletet, Éváról kiderült, hogy bársonyosan szép filmarca van, a beszélőgép
kitűnően adja vissza hangjának erotikus felhangjait.
Mindez még februárban zajlott le, meglehetősen titokban. Teodor legalábbis
nem tudott róla semmit. Egyszerre érte a kettős meglepetés, Éva nem bírta
megfékezni magát, és amit eddig sohasem tett meg, örömében felrohant Teodor
lakására, a nyakába borulva jelentette be neki, hogy az Ars libera szerződtette
tavasszal gyártandó új filmjének egyik szerepére. A fiatalember őszintén együtt
örült vele, már az előszobában összecsókolóztak, apás mozdulattal megsimogatta
Éva karját, aztán beléptek a poros, elhanyagolt lakásba, hogy megbeszéljék a
részleteket.
Júlia távozása óta viszonyuk látszólag ismét zavartalan lett. Vad szenvedély
sohasem volt közöttük, nem zaklatták egymást fölöslegesen, úgy éltek, mint két
figyelmes, minden tekintetben szolgálatra kész jó barát. Elfogadták egymást –
ahogy Éva mondotta egyszer. A lány Teodortól nem is kért soha sem címet, sem
rangot, sem társadalmi beilleszkedést, a puszta léte volt fontos neki, nem
hajszolta kalandokba, holmi esztelen siker felé. Azt persze nem is sejtette, hogy
ezzel a magatartásával, ahogy Teodort önmagáért szerette, öntudatlanul is milyen
nagy elégtételt ad a vereséget szenvedett férfinak. És Teodor sem várt semmiféle
különös lobogást, átkos és boldogító sóvárgásokat ettől a szerelemtől, amelyet úgy
talált és kóstolgatott, mint szomjas ember a túlérett gyümölcsöt, amely erjedt-
édesen és felhasadva fekszik az ágak alatt a napsütött homokon. Legalább nem
kell kapaszkodnia, másznia, mint azután a fekete asszony után, aki a lomb
tetejéről fénylett le rá, mint elérhetetlen karácsonyi angyal a fenyőfának aggatott
kincsei fölött, egy földbirtokos fának a törzse roppant magas! És nem kell hallania
a szemrehányást, amelyet ott hallott a második osztályú kocsi ablakai alatt
sétálva, (a két helyet már lefoglalták, Vrankovics Péter az elkalandozott hordárt
kereste és megvett két Berliner Illustrierte-t, amelynek címlapján a Mikulás
mosolyával a Führer állt, mert hozzáengedték a kisdedeket):
- Miért van úgy kétségbe esve? Maga túlságosan türelmetlen. Harminc éves
korára is igazi gyerek. Hiszen találkozunk még.
- De mikor?
- Mikor? Istenem, ez részben magától is függ. Gondoljon rám, és ha rám
gondol meg kell tanulnia, amit maga nem szeret: várni és küzdeni.
- Nemes gerjedelem volt az asszony hangjában, olyan buzdításféle volt ez,
amelyet a jövendő élettárshoz intéznek, mindketten egyszerre megemelkedtek,
nagyobbak, többek lettek önmaguk előtt, mint az Erény, amely szárnyat ad és az
Erő, amely különös mitológiai állat módjára a zablát engedelmesen a fogai közé
veszi. Várni és küzdeni! Teodor szeme ígéretet sugárzott, s mikor már néhány
lépést haladt a mozgó kocsi oldalán, hogy még egyszer megszorítsa Vrankovics
Péternek ablakon át nyújtott kezét, meleg tekintetével ugyanezt az ígéretet
rebegte búcsúzóul az asszony felé. A szerelvény utolsó kocsija is elrobogott,
Teodor még a rejtett szavak sugallatától áthatva ment kemény léptekkel kifelé,
hogy várjon és küzdjön az asszonyért, csak percek múlva jutott az eszébe, milyen
nevetséges helyzet is ez: Küzdést ígért és várakozást épp azon a napon, amelynek

165
délelőttjén König Tónival, a kerek svábbal parázs szóváltás után barátilag
megállapodtak abban, hogy március elsején a Könnyűfém rt. szolgálatából
mindenféle követelés és jogigény nélkül kilép.
A szobában Éva még mindig pihegett az örömtől, retiküljét az asztalra
csapta, a legelső karosszékbe minden teketória nélkül belezuhant. Teodorra is
átragadt a gyerekes, hangos diadal, nevetve rángatta ki szürke zakókabátját a lány
alól és ráakasztotta az ablakkilincsre.
- Hát hogy csináltad ezt? Beszélj!
- Hogy csináltam! Hogy csináltam! Először is neked köszönhetem. Elkapta a
férfi kezét és megcsókolta.
- Ugyan, Éva, nekem? – hitetlenkedett Teodor és gyorsan visszaadta a
kézcsókot, nehogy udvariatlanul adós maradjon.
- Igenis neked köszönhetem Hidast.
- Hidast? Úgy tudom, Hidassal valami darabról meg színházról volt szó.
- Színházról volt szó, mert úgy volt, hogy Varga, de aztán nem Varga lett ott
rendező és így kerültünk a filmhez.
- Hidas is?
- Varga is, Hidas is meg én is.
- Hát gratulálok Éva.
- Ne mondd így: Hát gratulálok Csókolj meg. Érezzem, hogy a szívedből jön.
Így, köszönöm. – Felugrott és perdült egyet. – Uram, tudja kit csókolt meg ön? Az
Arz liberának művésznőjét.
- Minek a művésznőjét?
- Az Arz liberának, Így hívják a vállalatot.
- Nem Arz az, Éva. Arsz, esz-nek ejtsd.
- Jó. Esz-nek ejtem.
- Az Ars művészetet jelent latinul. Ars libera: annyi, mint szabad művészet.
- Igen, tudom, körülbelül annyit jelent. Arsz libera, arsz libera, arsz, látod,
most gyakorolom.
- És miféle film lesz az?
- Nem egészen tudom még, azaz hát mondjuk, tudom. Holnap majd kapok
mindenféle papírosokat. A föld filmje lesz, a magyar földé, ahová vissza kell térni,
a magyar paraszt filmje.
- A paraszt most divatban van, nagyon helyes, nagyon ügyes elgondolás.
- De nem sablonos, nem. Egészen mély és újszerű. Igazi parasztok is
szerepelnek benne, nemcsak színészek ám.
- Te is parasztszerepet játszol, mi? Kalárissal meg kendővel. Köpsz egyet és
pucolod a csizsmát, valami pentatonikus népdalt dúdolva.
- Én nem parasztot játszom. A főhős a városba kerül, a szerelme csábítja oda,
de visszahívja a föld, amely erősebb, mint a szerelem.
- Te játszod a szerelmet?
- Á, ugyan, Hová gondolsz? Az főszerep. Mit képzelsz? De azért meg lehetek
nagyon elégedve. Szép szerepem van, elég hosszú. Én játszom azt a nőt, akit a
kastély urai a faluba küldenek, hogy a főhőst, Sándort visszatartsam a parasztok

166
megszervezésétől a választás előtt. Azt mondják, én leszek a Megkísértő, az
Érzékiség. Na?
- Hó! Hát ezt eltalálták. Éva az érzékiség! Kitűnő! Ezeknek van szemük. Te,
aztán szépen csináld, el ne szégyelld magad. Így lépsz be majd a búbos kemence
mellé, így mozgatod a két kezed, mint a kígyó és tekered a derekad.
- Éva dühösen rácsapott Teodor vonagló kezére.
- Mit csúfolódol? Így viselkedel, ahelyett, hogy örülnél.
- Örülök. Hát még jókedvű sem lehetek?
- Nem vagy jókedvű, kegyetlen vagy, érzem.
- Mondjuk, kegyetlenül jókedvű vagyok.
Hallgattak. Teodor cigarettát kínált, rágyújtottak szótlanul.
- Mondok valamit őszintén, Éva – szólalt meg Teodor pár pillanatnyi
hallgatás után – úgy hiszem, én most egy kicsit, hogy is mondjam, irigy vagyok.
Ilyesmit érezhet a giliszta, amikor lepkét lát, nagy színes lepkét, amint a bábból
lassan bújik elő. Persze, azt te sem tudod, meg én sem, hogy lát-e a giliszta, mert
természetrajzban szamarak vagyunk. De a gilisztából sohasem lesz lepke, az
egyszer bizonyos. Te meg lepke vagy, szép mozilepke leszel, az Ars libera
művésznője, csillag, fővárosunk dédelgetett kedvence, remélem, azért meg fogsz
látni engem valamelyik pesti parkban, ahogy a bitumen úton mászom nyári zápor
után.
Éva megsimogatta a férfi kezét.
- Dórikám, borjam, tigrisem,  ni, a karmod megint hosszúra nőtt,  miért
vagy ilyen dühös rám meg magadra is? Nem kell azt a König Tónit annyira mellre
szívni. Kis Györgyöt megpofozhattad volna, nem tetted meg, ugye nem akartál
botrányt. Úgy fogd fel, hogy te rúgtad faron azt a fémet, túl szép vagy, túl okos
vagy ahhoz, hogy ilyen tintanyaló munkát végezz.
- Csak dagaszd bennem az elbizakodottságot. Holnap megint azt fogom
mesélni neked, hogy képviselő leszek meg népvezér. Emlékszel?
Nevettek.
- Ez nem is olyan ostobaság – szólt Éva régi hiedelmeiért mentegetőzve.
- Nem lenne ostobaság, ha más ember lennék, de így, csak az.
- És még mindig nem gondolsz arra, amit ajánlottam neked?
Teodor megrázta a fejét.
- Nem. Szeretem a kalandos dolgokat, de ez nekem is túl kalandos,
komolytalan.
- Havi nyolcszáz- kilencszáz pengő. És azt mondta, éveken át.
- Ugyan? Hogy gondoljak komolyan rá, ha még a legjobb barátnőm sem
akarja megmondani, ki tette vagy ki közvetíti ezt az ajánlatot.
- Szavamat adtam.
- Rendben van. Én meg nem veszem tudomásul az ügyet. Világos dolog.
Majd akad más. Hát ki az az ember?  szólt hirtelen Éva felé fordulva.
A lány a szája szélét rágta, szemmel láthatólag kínlódott, aztán mintha a
karosszék vörös bőrhuzata is hozzátartóznék a titokzatos kínzókamra
felszereléséhez, felugrott belőle, retikülje után nyúlt. A széles szürke táska fényes
csíkot hagyott az asztallapon.

167
 - Ni, milyen poros itt minden. Hát nem törülget is senki sem?
- Én magam hébe-hóba. A vicéné kétszer jár csak fel hetente. Takarékosság.
- Ó te szegény! Pedig szép lakás, szép kilátás. Na, meglátod, nem tart soká.
- Micsoda?
- Hát ez a nyomorúság.
- Te majd kiemelsz innen, ugye?
- Miért ne? Azt hiszed, ha nagy nő leszek, és az is leszek, épp most
határoztam el, nem lehet nekem csak úgy diktálnom, dirigálnom? Egyszerűen azt
mondom majd, új szerződést csak akkor írok alá, ha férfiszerepre Kerémi Teodort
szerződtetik.
- Édes kis naiv!
- Mit csúfolódol, azt hiszed, nem tudom, hogy Amerikában ez hányszor
megesik?
- Gyere, hadd csókoljalak meg. Szóval színész legyek, mi? Én? Aki egy verset
sem tudok elmondani!
- Vers? Ki törődik a verssel? Téged, ha lefotografálnak, már az is siker.
- Éva, te bálványt faragsz belőlem. De egy bizonyos, áldott jó szíved van.
A lány elérzékenyült, könnyeivel küszködött. Nyelt egyet és a táskájából egy
borítékot vett elő.
- Te, nem láttad még a szerződésemet. Itt van. Na?
- Szép. Igazán szép. És pénzt is kaptál?
- Persze. Dóri, a felvételek csak huszadika után kezdődnek. Utazzunk el
addig, gyere.
- Hű, de rájött a mozgás, művésznő.
- Igen. Ezt a két hetet arra akarom szentelni, hogy friss és rugalmas legyek.
Erdőt akarok járni.
- Márciusban?
- Fenyőerdőt meg hegyet.
- Ha nem vagy igényes, a Hármashatárhegyre is kimehetsz.
- Menjünk el a Mátrába, megígérted, tudod.
- Megígértem, de akkor még nem halt meg az apám, és nem zálogosítottam
el a kocsimat. Különben is, kirándulásról volt akkor szó.
- Kirándulunk két hétre.
- Én nem. Menj magad.
- Most, amikor ez az öröm ért, egyetlen kérésemet csak teljesítheted.
- Éva, nincsen pénzem. Örülök, ha elérem a hónap végét. Elsején nem
kaptam egy vasat sem.
- Nekem van pénzem, nézd, ez elég.
- Ki van zárva. Hová gondolsz?
- Tartozom neked.
- Az más.
- Tartozom neked, és barátok vagyunk.
- De nem annyira, hogy a te pénzeden járjak kéjutazni.
- Ha nem jössz el, azt érzem majd, hogy sérteni akarsz, hogy megvetsz.
- Nem akarlak megbántani, Éva, de nem megyek.

168
 - Így váljunk el? Haraggal? Ezen a napon? Ha egyszer kérek tőled …
- Ne sírj, majd meglátjuk. Várj csak, valami módot találunk reá.

XIV.

A márciusi szél kifújta a párát az ég alól. Mélykék tengerben úszott a nap. Az

erőtlen pázsit lassan-lassan ágaskodni kezdett. Az ágyások porhanyós röge
szürkébbre szikkadt és lenn a vékony földréteg alatt a magvakban rejlő élet horgas
csírával már megkapaszkodott a keltegető, nedves melegségben. A gledicsia-
kerítés mögött, amely a virágoskertet meg az udvart a gyümölcsöstől és a
veteményestől választotta el, a kertész félrehúzta a kis melegház ablakait, a
konyhaajtón át húsleves párája szállt ki, a cseléd megforgatta a vasalódeszkára
kirakott párnákat, aztán egy kék zománcos lavórban vizet hozott, hogy sorra
lemossa a széles veranda ablakszemeit. A kőfalak mögül, amelyek a hosszú sávban
elnyúló udvart és kerteket határolták, egy-egy kiáltás hallatszott át, asszonyhang,
parancsoló, egy nyűgös csecsemő mérges bömbölése, szekérzaj és egyenletes
kalapálás, ahogy tavasszal vaskerítést javítanak. A tél után kiszabadult és
feloldódott élet hangjai és színei itt lebegtek már a vidéki város fölött. A gyenge
szélben, amely minduntalan lepihent az átmelegedő földre és felrebbent újra, a
lombnak és virágnak puha, korai ígérete szállt. Csak a két öreg juharfa a
cementfalú garázsnak két oldalán, amely fölött a nagy szabonci templom sárga
tornyaira lehetett látni, őrizte még meg a vének konokságával a tél magányát,
egyetlen rügy sem mutatkozott még rajtuk, mintha nem bíznának abban, hogy a
levelet bontó, termést hozó játék megint elölről kezdődhetik.
- Az úr nem jött még haza? – kérdezte Júlia. Citromsárga blúzán összehúzta
kötött kabátkáját és a verandán kilépve, félig lehunyt szemmel a napfényben
megállt.
- Nem láttam,  válaszolta a lány, a munkáját egy pillanatra sem hagyta
abba, a nedves rongy visított az üveglapon.
- Modortalan vagy – gondolta az asszony, de nem szólt. Nem akarta az úrnőt
játszani, közömbös volt neki ez a szerep. Ha öt év óta szolgál egy cseléd a házban,
hűségesen szolgál, a legkisebb hibája, hogy konfidens. Legalább így bizonyítja be,
hogy a házhoz nőtt, hogy a családhoz tartozónak érzi magát. Különben is, a fajtája
magyar.
Elment a kerek virágágy mellett, tavaly paprikaszínű cannák égtek benne,
most csak üres, fekete, jól megmunkált földkupac. Kinyitotta a vesszőajtót, amely
a gledicsia-kerítésen átvezetett. A kertész, az öreg Medics, megállt és köszönt
neki. Az első meleg nap, itt a tavasz – ilyesmit mondott, aztán tovább dolgozott, a
palántanevelő fakeretbe hintette be a virágmagvakat, megszokta, hogy az asszony
is így a délelőtti munkáját végzi, ellátja a délelőtti felügyeletet. Mert Júliának
szabonci munkája csak ebből állt: hétkor kelt, megfürdött, felöltözött,
megbeszélte a szakácsnéval az ebédet, utánanézett a takarításnak, pénzt adott ki a
bevásárlásra, aztán szobájába ment, elintézte azt a kis írásbeli munkát, amelyet

169
Péter esetleg rábízott, üzleti levelek voltak ezek, szerszámrendelés, gépjavítás, a
téli készletek felfrissítése vagy eladás, adóügyek. Mikor ezt a munkáját elvégezte,
vagy munkája egyáltalán nem akadt, könyvet vett elő, olvasott, nagyon szerette a
történeti regényeket, egész kis könyvtárat gyűjtött össze belőlük magyar és német
nyelven, vagy szerbül tanult puszta becsvágyból, hogy megállhassa a helyét a
szabonci kis társadalom mindegyik házában, meg hogy ne beszélhessenek előtte
olyan nyelven, amelyet tökéletesen nem ért, hetenként járt hozzá egy öreg szerb
tanár. Régebben, amikor még újdonság volt, hogy autót vezethetett, tizenegy óra
felé kocsiba ült, és ha jók voltak az utak, egy órát autózott, rázkódott inkább a
földek között, Szentivánon túl lekanyarodott a magyar határ felé és Iváncsán át
tért vissza Szaboncra. Évek múltán azonban elunta ezt a kirándulást, a kocsit csak
akkor használta, amikor valóban szüksége volt rá. Azóta inkább kiépítette a maga
kis inspekciós szertartásait, megnézte, Piroska nem hagyta-e a vendégszobában a
szekrény mögött a gombolyag pamutot, amelyet szándékosan dobott oda, a
kamrában ellenőrizte, nem szórták-e ki a lisztet, nem pazarolják-e a zsírt, a vajat,
a tojást, nem zsugoriságból tette ezt, csak így teremtett magának kötelességeket.
Most azonban nem ez a kötelesség vitte ki a kertbe, összegyűrt papírszalvétát
szorongatott a kezében. Végigment a széles úton, ahol még csak tömpe tőkék és
oszlopokra húzott drótok jelezték a szőlőlugast. A kert végében balra fordult,
Gábrielék portája felé, ahol a kőfaltól négyméternyire állott a körtefa. A híres, a
végzetes körtefa. Repedezett volt már a törzse, meghízott, elterebélyesedett, a
szélső ágak ráhajoltak már a kőfal üvegszilánkkal teleszórt tetejére.
A fa alatt megállott, nézte, ahogy oltárt néz az ember vagy furcsa alakú
jelképet, amelynek értelmét csak a beavatottak sejthetik. Pár percig tartott ez az
áhítatos szemlélődés. Júlia körülnézett. Néhány lépésre onnan, az egyik felásott
út menti ágyás szélén lapos fadarab volt a földbe szúrva. Kihúzta ezt a fadarabot,
aztán visszament a körtefához, mély lyukat kapart a tövénél, kibontotta az
összegyűrt kis szalvétát, hamu volt benne, papírhamu, ezt a hamut a lyukba
beleszórta és gondosan rákaparta, egyengette a földet. Nem maradt semmi
nyoma. Semmi nyoma sem maradt a levélnek, amelyet ma reggel Teodortól
kapott.
Hetek óta várta már ezt a levelet és félt tőle, hogy megérkezik. Tudta, hogy
egy napon meg fog gyűlni a vágy és szétveti a józanságot, meg fognak gyűlni a
szavak a férfiszájon és kicsordulva hozzá jutnak el, mintegy piros, párás folyam.
Biztos volt önmagában, biztos volt a próbában, mert a távolság nem rejti el a
szerelmeseket és nincs olyan édesség és gyönyör, amely elfelejtetné velük a meg
nem ízlelt ízeket. Csakhogy ez a próba kissé hosszúra nyúlt és az aggodalom,
amellyel a postát várta, lassan kikezdte az asszonynak fegyelmezett idegzetét.
Várni és küzdeni! Miért is mondta ezt? Mert az egyik félnek erősnek kell lennie,
ha a másikat megroskadni látja? De miért a nő legyen mindig az erősebb? Miért a
nő becstelen, ha enged annak, amit a férfi érintetlen becsülettel akar? Várni! Kit
sújt jobban ez a várakozás, ha nem őt, az asszonyt, aki harminc év felé közeledve
egyre kétségbeesettebben érzi, hogy rövidre van szabva virágzásának ideje. És
mégis ő mondotta: Várj és küzdj értem, pedig mellének különös reszketése szinte
eszelősen szórta szét a hívó jeleket: Ne engedj vissza, vigyél, vigyél el, veled

170
akarok maradni, veled. Ez a vágy nem is úgy hangzott el, mint húszesztendős
korában, amikor a zsenge Németh Gyulának, a suta kis Németh Gyulának szobája
sem volt. Kollégiumban lakott, ahová még egy besurranást sem mertek
megkockáztatni sohasem. Ó, milyen kergetett szerelem is volt az, csókok egy
újszegedi padon, csókok a gázlángos utcán kóborolva az eső, a fagy, a szél érdek
ízeivel és meleg gyötrődő ölelések, míg lenn a folyó futott a fűzbokrok alatt, ahol a
kamasz Teodor megugratta a szerelmeseket. Mert csak annyin múlott, ezen a
hiányzó szobán, amelyet százszor meg százszor képzelt el valami fakorlátos régi
házban, a lépcső nyikorog, valahol messze a vágy elvarázsolt városában, ahol
nincsenek bankok, sem kocsmák, sem üzletek, csak fakorlátos régi házak vannak
és a megbúvásnak remegő szertartásai, mert csak ezen a szobán múlott, ezen a
mafla, szegényes vékonypénzű ártatlanságon, hogy a testét olyan járatlanul vitte a
nászútra, amelyet Vrankovics Péter rendezett. De Kerémi Teodornak lakása van,
állása van, autója van, mi tartotta hát vissza akkor, amikor az idegen szállodában
az idegen férj ágya mellett – hogy fújtatott, megint hogy fújtatott! – tíz ujjával
támaszkodott a lepedőn és előre dőlt a teste, ugrásra készen, a szeme egyre jobban
áttüzesedve szinte a sötétségbe fúrt, mintha az éjszakának kapuját kellett volna
szökevény módra a sarkaiból kiolvasztania? Ó, igen, nagyon jól tudja, hogy
micsoda. Mert az a megugrás csak kaland lett volna, vagy bosszú, bosszú
mindenért, amit elveszített vagy ami elmaradt. De az ő szerelme – így önmagának
bevallotta már – nem bosszú és nem kaland, hanem az út megfordulása és
visszatérés, visszatérés annak a férfinak oldalán, aki méltóképp jut el majd hozzá,
és akinek egész lényével meghódolva mondhatja: férjem vagy és uram és otthont
adsz nekem, és a hazámat visszaadod. Teodor nem orvosnövendék, nem húszéves
gyerek, állása van, jó ruhái vannak, biztosan elég jól keres. Elvált ember – ha
szegény jó Berta néni élne, feltartaná most a mutató ujját és mintegy tudákos
bécsi professzor fuvolázná: Gib acht, Kleine, gib acht! Annál jobb, ha elvált
ember, legalább az első csőd után mindketten összeillenek. Ha szegényebben is,
ha nem is így szabonci módra tejfelben meg pecsenyezsírban úszva, de meg
fognak élni.
Ami ezeket a messzebb terveket illeti, talán egy kicsit ki is ábrándította
Teodor levele, amely ma reggel érkezett. Péter szerencsére nem volt itthon,
Iváncsára ment ki autóval, hatvan lánc föld van ott bérbe adva, ellenőrizte a
megmunkálásukat. A négy levél közt Júlia nyomban lecsapott az ismeretlen
írásúra, a címzés hajszálas, kerek betűi úgy hatottak, mintha nő írta volna, Teodor
nyilván ezt a látszatot akarta kelteni, nem írt rá feladót. De benn egészen más
jellegű vonalakat talált, kuszán elkapott, türelmetlen betűket március tízediki
keltezéssel.
„A Mátrából írok magának. Hosszú ideig tusakodtam, hogy megtegyem-e.
Tudom, kellemetlenséget okozhatok, ez tartott vissza annyi ideig. De most, hogy
eljöttem ide, annak az édes és fájó törvénynek engedelmeskedve, amely szerint
mindig követnünk kell egymás nyomát, nem tudtam ellenállni az esztelen
kísértésnek, hogy szerencsében bízva ne szóljak Magához. Igaz, nem dobtam el a
fejszém és nem estem térdre, hogy kék pongyolás képét imádjam, mint egy oláh
favágó vagy „erdőbirtokos”, de szembenéztem a nappal és megfogadtam,

171
megfordítom a törvényt, nem akarom éveket vagy heteket késve megtalálni a
puszta nyomát. Nem emléket kergetek ezentúl, Júlia, Magát akarom megtalálni, a
fehér kagylófülébe akarom mondani azokat a szavakat, amelyeket itt nem hallott
meg más, mint a fák meg az olvadó hó. Miért is nem mondtam el hamarabb
ezeket a szavakat, most nem kínoznának annyira, nem érezném őrültnek magam.
Miért nem mondtam el! A sok ok közül csak egyet akarok megmondani, nemrég
fedeztem fel magam is, ahogy elválásunk óta itt él velem. Van magában valami,
amit eddig nem tapasztaltam még semmiféle nőben, van valami fölényes és
tartózkodó tisztaság, amelyről úgy gondolom, hogy minden közelítő szó
megsértené. Amikor első alkalommal láttam magát, ki gondolta volna, hogy ilyen
nagyszerűen végzetes lesz az első szentiváni találkozás… ” Szép lendülettel folyt
így tovább Teodor levele, három oldalon keresztül, Júlia elolvasta újra meg újra és
mikor már szinte kívülről tudta minden sorát, elgondolkozott: Miért sértené meg
őt a közeledő szó? Talán sértő közeledést akart írni Teodor? És sértőnek gondolta
csakugyan a közeledést? Szeretőt akar? Csak szeretőt?
- Uram, Teremtőm, milyen bonyolultul beszélünk mi jólnevelt, túlnevelt
emberek; én azt várnám tőle, hogy kereken megmondja, mit is akar, és én sem
mondtam még neki a legegyszerűbb szót, a legigazabbat, hogy szeretlek.
Tizenegy óra felé járt, mire végzett a levéllel, és minthogy Vrankovics
hazaérkezése mindjobban esedékessé vált, el akarta rejteni valahova. A levéllel a
kezében forgolódott az asztal körül, kinyitott a szekrényét, betette a fehérnemű
közé, kivette újra, mert Péternek is kulcs volt a szekrényhez. A könyveire gondolt,
arra, hogy oda rejti el, valamilyen régen használt, sokszor olvasott kötetbe, de
Péternek megvolt az a szokása, hogy kihúzkodott esténként találomra egy-egy
könyvet és tíz-tizenkét oldalt olvasott belőle, hogy elálmosodjék. A levesestálba is
tehetné, a karlsbadi készlet levesestáljába vagy az ezüstös fiókba, a papír alá, vagy
a kalapdobozba, amely a gardróbszekrény tetején állt. Mégsem akarta azonban
elszakítani magától, nem akarta így kihelyezni szívének egy darabját, titkát, a
legszeszélyesebb véletlenre bízva. Nem attól félt, hogy Péter felfedezi, íme a derék
asszony szerelmes levelet őriz. Ha Péter most belépne, és a szemére lobbantaná:
Te Kerémi szeretője vagy – nem tagadna, nem tiltakozna. A lelke már évek óta
indulásra készen áll, csak a megszokás tartja itt, a gyávaság, a kényelem és annak
a polgári erkölcsnek respektusa, amely a nőnek gyermek nélkül is, szerelem
nélkül is a házasságban tisztességes megélhetést biztosít. A lelke indulásra készen
áll, és ha már célja is van, ha úgy érzi, nem cserét csinál, rosszabb cserét, hanem
megkezdheti más és új életét, miért ne válaszolhatná nyugodtan, fölényesen: Igen,
szeretem őt, mikor akarod, hogy elutazzam? – nem ettől a jelenettől félt, csak
rettenetesen bántotta volna, ha Péter kézbe kapná, elolvasná a levelet, úgy érezte,
hogy ez meggyalázná szerelme szüzességét.
Sajnos már házassága első idejében könnyelmű mulasztást követett el. Nem
harcolta ki, nem szorította rá Pétert, hogy ismerje el: nemcsak a férjnek, hanem a
feleségnek is joga van egy tárcához, amelyet nem illik kinyitni, egy fiókhoz,
amelyben nem illik kotorászni, egy levelesládához, amelyben zavartalanul
felhalmozódhatnának legszemélyesebb emlékei. Akkor még túlságosan ráfeküdt a
gazdag, érett korú férfi tekintélye, nem mert titkot, fiókot, szekrényt követelni

172
magának, s Németh Gyula gyéren érkező leveleit elégette még az érkezésük
napján. És most úgy gondolta, Teodor sorait is csak a szívébe vési, a felfokozott
szerelmes emlékezetbe, a papírost a tűznek adja át. Kinyitotta a kályhaajtót, a
hamutartót beállította a tüzelő térbe, föléje tartotta a kibontott levelet,
meggyújtotta. A papír kunkorodva égett, a fekete pernye a hamutartóba hullt.
A körtefa hegyes, szürkészöld rügyei már hosszúra nyúltak, imitt-amott
mutatkoztak már a kövér virágrügyek, amelyekből három-négy hét múlva talán
kibomlik a mézízű násznak fehér ruhája. De ha az ember fekete pernyét rejt a föld
alá, mi sarjad abból? Boldogság? És a boldogságnak milyen színe lesz?
Ó, ha legalább levelezhetne vele, ha két-három naponként útra kelhetne az
üzenet, amely a két város között, határokon át vándorol, a papíros, amelyen rajta
van Teodor nézése, figyelme, kezének mozdulata, megpihenő ujja és a szavai,
amelyek a szerelmes lelket, ezt a különös kék gömböt görgetik.
De egyedül van. Be van zárva. Őrzik. Ki az a barátnő, akinek azt mondhatná:
A címedre majd érkezik Budapestről egy-egy levél, sok levél, néha kettő is
naponta, ahogy a türelmetlen szív meggyorsítja az első szót, kiegészíti, utána kiált.
Majd eljövök értük hetente kétszer, elolvasom, és te elrakod egy kazettába, talán
nem is lesz olyan nagy köteg, mire aranyszalaggal átköthetem őket és elvihetem. –
Melyik barátnő? Az állatorvos felesége, ez a felfújt falusi Gréte? Gábrielné a
pletykazsák? Férjes nő különben sem jöhet számításba, a férj csak szaporítaná a
kellemetlenséget, a zavart. Vendel gyógyszerész özvegye? Olyan foga van, mint
egy patkánynak, még a postazsákot is kirágná, mindent megrág vele. Poste
restante! Poste restante! Vrankovicsné poste restante-levelet kapott! Pestről!
Vrankovicsné Szegedi Margit névre szóló poste restante-levelet vett át, mit tudom
én, de a két sajtszagú postáskisasszony ezt súgná, sivítaná, süvöltené városszerte,
mint valami politikai gyilkosságot tartalmazó rendkívüli kiadást. És talán a finom
Komandinovics másképp viselkednék a szentiviáni postán? Kis fekete bajusza
reszketne, ahogy egyik kezében a levelet tartja, a másikkal meg az ő karja után
kap, hogy egyelőre legalábbis egy kézcsókot kizsaroljon. A pimasz! Csak Zdenka!
Zdenka! Ő megbízható. Ha nem lenne Teodornak nagynénje. De így? És ha
Teodor géppel írná a címet, mért is nem írta géppel? Géppel címezze meg. És a
Zdenkának címzett borítékba tegyen bele egy másikat, amelyre csak annyit ír:
Júliának. Zdenka nem fogja megtudni, kitől jön. Pesti ismeretség. Alapjában véve
ártatlan dolog, de a vénember olyan oktalanul féltékeny, tudod.
Felvillanyozta ez a gondolat, ez a nagyszerűnek vélt megoldás. Boldogan
nyújtotta ki a kezét, mintha Pestig érhetne vele, vagy legalábbis megsimogathatná
a márciusi napsugarat.
- Nagyságos asszony, nagyságos asszony, tessék nézni, az Igor!
A kertész kiáltotta ezt a baromfiudvar drótkerítésénél állva. Júlia odasietett.
Tizenkét kendermagos tyúkot tartottak csak Szaboncon és hozzájuk egy kakast.
Csakhogy a múlt évi csirkék között akadt egy délceg járású, nagynövésű
hímpéldány, barnavörös nyaktollakkal, sötétzöld csendőrcsákó farokkal. Ezt az
állatot mindnyájan megszerették, a háznép Igornak keresztelte el. Júlia
megkedvelte és úgy döntöttek, hogy nem vágják le, meghagyják magkakasnak, a
régit meg eladják, zsidóhúsvétkor Szaboncon is vásárolják a kakast. A hímek

173
torzsalkodása napirenden volt, Igort azonban nagyobb bántódás nem érte, mindig
kitért az erősebb elől. De talán a tavasz fénye és melege Igorban is megdagasztotta
az izmokat, most nem futott el az üldöző elől, szembefordult vele. Kitépett, véres
tollak között táncolt, ágaskodott a két hím, a tyúkok félrehúzódva bogarásztak,
színlelték a semlegességet. Igor nagy ugrásokkal, a nyakát nyújtogatva próbálta
megakadályozni, hogy a zsemleszínű öreg fölébe kerüljön.
- Hess, te , hess – kiáltotta Júlia.
De a két megvadult állat nem törődött a messzi kergetéssel, a zsemleszínű
hevesen támadott, oldalt kapta a hátráló Igort, lecsapott rá, éles csőrével nagy
vérző darabot hasított ki ellenfelének tarajából.
Júlia felrántotta a drótkerítés ajtaját, megragadta az ólnak támasztott
lapátot, erős lökéssel taszította félre a zsemleszínűt, de az szembefordult vele,
megpróbált az asszony vállára szállni.
- Hess, te Péter, hess, te bestia!
A lapát oldalt találta a kakast. Dühös kotyogással futott el onnan, félrefordult
és a nyakát nyújtogatva kukurikult.
Júlia leguggolt, magához csalogatta Igort, megnézte a vérző taraját, a hátát
megsimogatta.
- Bántott téged ez az öreg dög, mit? Na, ne félj.
Izgatottan, a felindulástól lihegve jött ki a baromfiudvarból.
- Külön kell zárni – mondotta a kertésznek.
- Melyiket?
- Hát melyiket, az öreget, a zsemleszínűt.
Mikor visszatért a virágoskertbe, a kék bádoglavór már eltűnt, a veranda
ablaküvegei tisztán ragyogtak. A cseléd a szobából jött ki:
- Tálalhatunk? – kérdezte.
- Itt van már az úr?
- Félórája.
- Nem hallottam az autót. Tálalhat, igen.
A kezére nézett. A körme alatt föld volt, a tenyerén kevéske vér. A
fürdőszobába ment, hogy lemossa.

XV.

A cipőjükön vastag vályogrétegben tapadt a rozsdás, nyúlós levelekkel kevert

agyag. Az erdei út csúszós volt, a fák feketék, az ágak ujjain ültek csak rügyek,
mint egy rálehelt zöld sejtelem. A Galyatetőn, a Kékesen három nap óta elolvadt a
hó, a fehér foltok a hajlásokon lassan, lassan belesorvadtak a sárba. A szél
csípősen fújt kelet felől, elkapta az ember arcáról azt a parányi meleget, amellyel
egy-egy pillanatra meg-megült a felhők közt bujkáló napsugár.
Teodor ingerülten fáradt volt, bosszús. Értelmetlennek találta ezt a kusza,
lombtalan erdőt, ahol még semmi sincsen a helyén, se fű, se szín, se madár, se

174
fűszálalakon hintázó bogarak. A pinceszagot szívta, a rothadást, a gyerekkori
burgonyaverem jutott eszébe, a lelke délnek repült.
Éva négy lépéssel előtte ment az ösvényen. Zöld virágos sárga kendővel volt
bekötve a feje és ez a virágos háromszög vadonatúj viharkabátra hullt, kockás skót
szoknya harangozott a viharkabát alatt, a visszagyűrt rövid harisnyát sárral fente
be a két borjúbőr cipő, amely a csúszós úton óvatosan, totyogva mozgott, mint a
kacsák.
Délelőtti sétájukat végezték. Naponta kétszer másfél-két órát sétáltak, Éva
kívánta így, hogy ruganyos legyen, így egészítette ki a szobatornát, amelyet
szerződésének megkötése óta egy fakírtanonc könyörtelenségével minden reggel
magára kényszerített.
- Tornázzál te is – mondotta Teodornak – meglátod a jó kis testmozgás több
életkedvet ad.
Fél nyolckor, nyolckor koppant a papucs a vékony falon, ez volt a jeladás.
Teodor is lerúgta a paplant, felállt, a lábpokrócot leterítette a földre, hajlongani,
rugózni kezdett.
Az erkölcstelen emberek megható szemérmességének engedelmeskedve két
egymás mellett lévő külön szobában laktak, de fesztelenül látogatták egymást
nappal és éjszaka. A hatszobás panziónak rajtuk kívül csak egy vendége volt, egy
bazedovos, aki a Tátra magasságát nyugdíjához mérten megfelezve itt ütötte föl
állandó tanyáját. A zsémbes öreg az első napon érdeklődve szemlélte a fiatal párt,
barátságos mosoly volt a szemében, bizonyára azt gondolta, kispénzű nászutasok.
Másnap azonban már haragosan méregette őket, valószínűleg megtudhatta a
szobalány-cselédtől a két vendég családi állapotát. Két-három napig jó volt ez a
magány, ez a csönd, amelyet csak a számtanácsos zsörtölődése zavart meg a déli
meg az esti étkezésnél. A tulajdonos, nyugalmazott tanár, ritkán mutatkozott,
átment az éttermen, révetegen köszönt, egy-egy megjegyzést mondott az időről, és
félig összehajtva szorongatott a markában egy művészettörténeti folyóiratot.
Jó volt ez a magány, csakhogy Éva rosszul számította ki a következményeket,
amikor rajongva kijelentette: Nem megyek nagy szállodába, semmi flanc, semmi
ember, barátkozás, ismerkedés. Téged akarlak magam mellett és senki mást.
Teodor azonban nem volt egyedül. A vonat ugyan csak kettőjüket szállította
ide, csak két személyre váltottak autóbuszjegyet, de egy másik nő is érkezett
velük. Beburkolózva az emlékezés redőibe. És ennek az asszonynak némaságát
Éva beszéde és kacagása, vad, filmeskedő játékai nem tudták túlkiáltani. Emberek
kellettek volna hozzá. Nagy borivások. Pezsgő és tánc, asszonyfoltok, színesen,
illattal és verejtékszaggal kavarogva, hogy a százfelé csiholódó érzékiség
visszabukjék a meglevőre és így találja meg a kielégülést, amely bódít és
megszégyenít. De csak Évával együtt élve és kóborolva, az átkopogott reggeli
tornától az esti beszélgetésekig, az esti mulattató beszélgetésekig, amikor
mindketten érezték a tartózkodást, egymás szavában érezték meg és félbehagytak
egy-egy mondatot, elgondolkodva, mint egy kulcsregény írója, vagy megérezvén,
hogy köztük figyel egy harmadik – Teodorban az odaadás és a mámoros rábukás
helyett a fölény nőtt nagyra, a még színes, villódzó, ironikus unalom. Az irónia és
fölény annál élesebb lett, szavakban és mozdulatokban, minél mélyebbre szállt le

175
a férfiben a berzenkedés, a kölcsön, a visszafizetés miatt, minél szorosabbra
csukódott büszkeségének egyik szeme, hogy nem ő az, aki ad, nem ő váltja meg a
nő jelenlétét szűkösen guruló pengőivel, hanem Éva pénzét költik mind a ketten.
Teodor első terve az volt, hogy eladja az autót Láng Bódinak. Éva azonban hallani
sem akart róla, kérte, könyörgött neki, megrázta a karját: Dórikám légy az
eszednél, nem szabad megalkudnod, nem szabad beletörődnöd abba, hogy a
sorsod rosszabbul megy. Adósság? Legyen adósság. Ez is valami, ami piszkál
téged, kipiszkál ebből a tunyaságból, amelybe te már beletelepednél, mint egy
bivaly. Ha egyszer lemondtál valamiről, soha többé nem éred el.
Van sértő jóindulat, vannak sértő jótétemények, amikor hála helyett
bosszúságot érez az ember, s a mosoly feljebb szalad a szájon, mintha vicsorogna.
Évában azonban ittlétük kezdetén annyi meleg, asszonyos jó érzés terült szét,
hogy elfeledte saját tapasztalatait és nem tudta leolvasni Teodor arcáról az
elégületlenség jelét. „Ugye jó itt, ugye szép itt, nézz csak ide- meg oda.” –
kérdezgette a gyerekvers csacsogásával, pajkosan, kislány módra, de ahogy
fogyott a hó, rohamosan fogyott és nőtt a sár, és elment a levél Szaboncra,
amelynek sorsa Vrankovics Péter miatt is apró félelmeket szurdalt a fiatalember
szívébe, Teodor elunta a bárgyú és áltató bólogatást. Ezt az új, megátalkodottan
borús arcot nem lehetett olvasatlanul hagyni, de Éva most már taktikából nem
árulta el, hogy mit olvasott le róla. Csak a vidámságát kettőzte meg, belekevervén
a szerető ösztönébe azt az üzleti varázst, amelyet régi életében már eléggé
begyakorolhatott. Felfokozott vidámsága Teodorra is átragadt néha, és a lány úgy
leste a férfi arcán felderengő mosolyt, mint ahogy csak gyerekek lesik a beígért
kirándulásnak reggelén az esős égen a napsugarat.
A fejkendő zöldmintás sárga háromszöge meg-meglebbent a szélben. A
viharkabát, a gumival átitatott vászon tompa súrlódását hallatta, a kockás
szoknya hangtalanul harangozott, a két borjúbőr cipő csúszott, huppogott a sárga
sárban, meredek volt az út. Fiatal fák mellett haladtak. Éva támaszt keresve
időnként megfogódzkodott, ilyenkor félkörben vett lendülettel gyorsabban lépett
lefelé.
- Jaj!
Teodor éppen a lába elé meredve az agyagot nézte, amelyet átszőttek a
gyökerek. Emléken merengett, keskeny ösvényen, annak voltak ilyen
gyökérbolyhai, patak mellett vitt fel az ösvény, meredeken, apró kovácsműhelyek
voltak a túlsó parton, kalapos, hosszú vaskürtőkkel, a bokrok összehajló ágai
visszacsapódtak s féltestével kiemelkedve közülük aranyszínűre sütött hajával
előtte ment Marianne.
A kiáltásra megrezzent, de már csak Évát látta egyik tenyerével az út
oldalának esve, jobb lába a szoknya alá akadt, a bal kalimpált előre rugódva.
Hozzá akart ugrani, de a lendülettől megcsúszott maga is, két tenyerével fékezve a
fenekén szánkózott lefelé, a talpa Évába akadt.
Hirtelen harag öntötte el, apró szitkokkal tápászkodott fel, hogy Évát talpra
segítse és rázúdítsa a szemrehányásnak özönét, de a lány ugyanabban a
pillanatban már felugrott, sáros kezét eltartotta magától, a másikkal, a szárazon
maradt, beszorult térdének hajlását nyomogatta és éktelenül kacagni kezdett.

176
 - Nahát én szépen elpottyantam. De te! Úgy jöttél utánam, mint egy
csúszdán. Csak épp hogy ki nem öltötted a nyelvedet.
- Ilyen utakra viszel – dünnyögte Teodor. A tenyerére nézett, két ujjával
előrehúzta a nadrágja szárát. – Gyerünk csak lejjebb  szólt aztán, a lába újból
megcsúszott. – Itt megint a fenekünkre esünk.
Baj nélkül értek le groteszk, egyensúlyozó mozdulatokkal. Teodor sáros
tenyerébe fogta Éva bemocskolt kezét. Jó negyed óráig eltartott, míg fakéreg és
zsebkendők segítségével úgy-ahogy letisztogatták a testüket, ruhájukat.
Teodornak bicskája nem volt, Éva egy körömreszelővel kaparta le nadrágjáról a
vastag sarat. Akkor már nevettek mind a ketten, pajtáskodva karoltak egymásba,
így mentek az egyenes, széles úton tovább.
Csak hogy már mosolyogni látlak – szólt Éva, a vállát a férfi karjához
dörzsölve.
- Az embernek néha fenékre kell esnie, hogy mosolyogni tudjon.
- Miért voltál megint olyan rosszkedvű?
- Rosszkedvű voltam? Nem is vettem észre. Úgy látszik, ez nálam
természetes állapot.
- Nem igaz, ma reggel is hallottam, hogy fütyültél. Fogmosás után.
Áthallatszott. Fütyültél, mint egy rigó. Fütyülj most is.
- Az ám! Várj csak mindjárt fára szállok – szabad karjával csapkodni kezdett
– pótolni fogom a madarakat. A művésznő úgyis meg fogja szokni, hogy a
filmeken minden csak pótlék. Pótlék csók, pótlék ölelés és a rigó helyett Kerémi
Teodor fütyül. A végén úgyis erre fanyalodom.
- A mai postával nem jött válasz?
- Jött. Egy ronda kis cégtől. Egyik volt osztálytársam ott cégvezető. De
kettőszáz pengő fizetést ígérnek. Nekem, aki már több, mint tíz éve vagyok
tisztviselő és majdnem jogvégzett. Hiszen ha újsághirdetésre jelentkezem, akkor
is megadnak ennyit.
- Pedig te külföldi tárgyalásokat is vezettél.
- Vezettem.
- Mondd Dóri, sok pénz kell ahhoz, hogy valaki ügyvéd legyen?
- Nem sok pénz, sok idő.
- Koreknek volt egy ügyvéd barátja. Én is ismertem. Az annyit keresett,
amennyit akart. Zsidó volt. Légy te is ügyvéd.
- De édes fiam, ahhoz hosszú évek kellenek, valamiből csak meg kell élnem.
- A te Évád közölt már veled egy hirdetést: Nyelveket tudó, jó megjelenésű,
diszkrét urat keresünk különleges megbízatásra. Ott nem kettőszáz pengőt
ígérnek.
- Már megint emlegeted.
- Nem emlegetem, most hozom harmadszor szóba.
- De nem akarsz soha semmi pontosabbat mondani.
- Én elmondtam mindent, amit tudok. Egy embert keresnek, aki nyelveket
beszél, szereti a pénzt és talpraesett, ügyes.
- És mégis mit kell csinálni?

177
 - Menj és kérdezd meg, mondottam. Utazgatni kell. Gondolom lent délen,
mert szlávul is kell az illetőnek tudnia.
- Hát édes fiam, ez nekem gyanús.
Éva megállt.
- Ugye? Én is gyanúsnak tartottam. Meg is mondtam annak a Koman…,
annak az embernek, de kinevetett. Azt mondta, fantasztikus vagyok. Azért, mert
valakitől diszkréciót kérnek, és külföldön kell utaznia még nem kell azt hinni,
hogy gyanús dolgot művel az illető. Délen most nagy gazdasági és politikai
átalakulás indul meg, megbízható munkatársra van szüksége, így mondta.
- Kicsoda?
- Ne faggass!
- Előbb valami nevet említettél.
- Jaj, majdnem kicsúszott a számon.
- Éva, ezt érdemlem meg tőled? Éppen én előttem titkolózol, akit állítólag
szeretsz, és akinek az egész dolog a bőrére mehet. Mert vagy ismerem azt az
embert, és akkor legalább tudom, miféle helyzetbe kerülhetek, vagy nem ismerem
és akkor egy üres névvel úgy sem árultál el semmit. Ismerem?
Éva bólintott.
- De nem személyesen. Még nem is láttad. Csak tudsz róla. Béla jobban
ismeri.
- Herczeg Béla?
- Összepofozkodott vele.
- Na?
- Nálam.
- Csak nem? A Miltiadesz volna az? Pesten van? Kerestem őt annak idején,
hogy megigazítsam a gallérját. Csirkefogó.
- Ne beszélj így. Miért lenne már csirkefogó? Bántott téged? Az elvált
feleségedet nem bántotta. Mit mondott róla? Hogy csókolni tud, hogy puha a
szája. Bűn ez? Te nem mondtál soha egy nőről különbeket? Trágárságokat? Ti
férfiak egyformák vagytok. Rondák vagytok. Hencegésből. És ha talán nem is
hencegett? Gondolod, a Mariannkádtól nem tellett ki, hogy összecsókolózzon egy
férfival? Nem vitte rá a vére?
- De dühös vagy te Marianne-ra.
- Cseppet sem. Fütyülök rá. Csak éppen nincsen igazad, amikor a görögre
haragszol.
A görög. Á de mi is a neve? Valami Roman, …Roman…
- Komandipoulos.
- Van még egy másik neve is. Borh… Bohrer?
- Bohrer? Lehet. De én már csak azért sem haragszom rá, mert neki
köszönhetlek téged. És ha te szeretsz engem, te sem haragudhatol rá.
- Nem haragszom éppen, nem haragszom. Csak rád, mert arról hallgattál
ugye, hogy ilyen gyanús urakkal tartasz fenn kapcsolatokat. Bélának jó szimata
volt, amikor megmondta nekem, hogy ez a görög kém, vagy ügynök.
- Béla mindenkit megrágalmazott, irigy volt. Azért lehet, hogy igaza van. De
Miltiadeszt nem nagyon ismerem. Akkor járt fel hozzám a többiekkel Béla

178
idejében, tudod. Azóta nem láttam, csak januárban találkoztam vele, amikor itt
voltak a rokonaid. A Kecskeméti utcában találkoztam. Nagyon kedves volt,
bocsánatot kért a viselkedéséért. Aztán beszéltünk erről-arról, szóba kerültél te is.
- Ismer?
- Úgy látszik. Nem tudom, ki beszélt neki rólad. Talán Marianne. Kérdezte,
van-e állásod? És akkor említette, hogy tudna egy neked megfelelő alkalmazást.
Látod nem szóltam addig, amíg állásban voltál. Nem akartam, hogy elcseréld a
biztosat, akármennyivel is nagyobb a bizonytalan. Én sem szeretem a titkolózást.
A görög meg szavamat vette, hogy nem említem a nevét.
- Nem vele kell beszélnem?
- Dehogy. Úgy tudom, nincs is Pesten. Átutazóban járt itt. Egy címet
mondott.
- Januárban?
- Januárban.
- Két hónapja. Már találtak is azok valami pasast.
- Lehet. Én a te helyedben végső szükség esetén megnézném. Hátha kellesz
még. Aztán ha úgy látod, hogy nem neked való, fogod a kalapod és eljössz.
- Nem Bohrer az, Bohrmann. Igen, most már eszembe jutott. Bohrmann.
Nem szeretem ezt a Bohrmann ügyet.
- Isten ments, hogy rábeszéljelek. Egy árva hangot sem fogsz tőlem többé
hallani. Jobb is, ha nem törődöl vele.
A parádi úton beértek egy téglával megrakott szekeret. A paraszt a gyeplőt
fogta, gyalog ment a szekér oldalán. Egy darabig együtt haladtak. A ló leszegte a
fejét. Fehér pára szállt el a nyaka fölött.
- Megvan még a cím? – kérdezte Teodor hirtelen.
- Ja, a cím? Azt hiszem. Múltkor még láttam. A kis noteszembe volt betéve.
Benn van a kofferemben.
- Jó, csak kérdeztem. Magam sem tudom.
- Ráérsz még dönteni. Egy hétig még úgy sem engedlek innen el. Addig talán
más is fog akadni.



Ennek a beígért hétnek vége felé, szombaton történt, hogy kora délután autó
állt meg a borsózöld színű egyemeletes épület előtt, ahol Éva és Teodor lakott. A
lány éppen a harisnyája sarkát szövögette be, hat pár harisnyát hozott ide
magával, de a fél számmal nagyobb borjúbőr cipő estére mindig lerágta a
sarkukat. Teodor az ablaknál állt és fütyörészett. Régi melódiát fütyült, a szöveg
csak foszlányokban élt benne ilyenképp: Fehér hajó az én szívem… De ezt a pár
szót annyira megindítónak találta, hogy a folytatáson nem is törte a fejét, ez a pár
szó kitöltötte a szívét és a dallamot.
- Ni, Hidas! – kiáltott fel, amint az autóból kiszálló szemüveges férfit
észrevette.

179
 Éva felugrott és az ablakhoz szaladt.
- Hidas! És az a másik a Varga, a rendező. Azt te nem ismered. Hát ez
kedves.
Pár pillanatig nézték még a két férfit, búcsút integetve jöttek át a kerten, az
autó, derék, domború jószág, bent maradt utasával továbbgurult.
Teodor kiment a folyosóra, hogy a vendégeket üdvözölje, örömét fejezte ki,
hogy Vargát, a kiváló rendezőt megismerheti, aztán halkan kopogott Éva ajtaján,
udvariasan megkérdezte tőle, nem zavarja-e, ha a három férfi egyszerre beront?
Kórházakban és penziókban a látogatók legnagyobb ellensége a székhiány.
Évának csinos, vörösfenyő bútorral berendezett szobájában is csak egyetlen szék
akadt. Teodor gyorsan áthozta az övét, Éva az ágyra ült, Hidas melléje telepedett,
a támlának döntve az író emberek örökké fáradt derekát.
- Tudod, mi szél hozott ide Éva? – kezdete Hidas dr. és Teodorra pillantott,
kicsit zavarta a tegezés – valódi szél, Szél, a főrendező. A vezér a Kékesen
tartózkodik a télvégi bronchitiszével, Szélnek el kellett jönnie, hogy végleges
terveit bemutassa a Föld szerelmét, meg az én filmemet.
- Az is jön, jaj de jó!
- Jön. Az lesz a második, amit gyártani fogunk. Remélem nem fogja
elrontani.
- Kicsoda?
- A vezér. A vezér ugyanis igazi üzletember, mindenbe bele akarja dugni az
orrát. Nyeles. Sőt, kotnyeles. Ha minden jól megy, hatra értünk jön a Szél és
visszaröpülünk Pestre. Ne félj hát, nem zavarunk soká.
- De Hidaskám, micsoda beszédrész, hogy zavarsz? Nem is engedlek el
benneteket hatkor. Holnap vasárnap van, maradjatok csak itt éjszakára.
- Ne kísérts, Éva – szólalt meg most Varga is. Szép bariton hangja volt,
gyűrött, sovány arcában kék gyerekszem mosolygott. – Jenő, e nő most éjszakára
invitál, vigyázz, ki tud majd ennek ellent állni? Csak kissé szűkösen vagy itt.
- Három kétágyas szoba üres, kijárom neked, hogy kétóránként új ágyba
fekhess, hogy meg legyen az illúziód.
- Micsoda nyelve van, hallod!
- Mindig mondtam, hogy sokra viszi, bólogatott Hidas dr. Aztán Teodor felé
fordult, megsokallta a szótlanságát. – Jól vagy? Min dolgozol? – kérdezte
szórakozottan.
Varga és Éva egyszerre kezdtek nevetni, a rendező a térdét csapkodva
kiáltotta:
- Nahát, ilyen hülyét is csak író kérdezhet. – Aztán fuldokolva kacagott
tovább. Éva arca egyre pirosabb lett, egy kis gyapjúpárnát kapott fel az ágy fejétől
és Vargának hajította.
- Hagyd abba, hagyd abba, te malac, megfulladok.
Hidas dr. is elpirult, levette a szemüvegét, hunyorgott.
- Nem értelek, nem értelek titeket. Teodor igenis szokott közgazdasági
kérdésekkel foglalkozni.
- Közgazdasági kérdés – hahotázott Varga.

180
 - Fiúk, úgy látom ide cigaretta kell, meg bor. A hangulat megvan. Mindjárt
utánanézek.
Teodor kiment, nem bírta hallgatni ezt az ideges ménnyerítést. Mire tíz perc
múlva visszatért két üveggel a kezében,  a szobalány-cseléd hozta utánuk a
poharakat,  a három ember megcsendesedett.
- Már nyakig benn vagyunk a rágalomban – fogadta Varga két tenyerét az
álláig emelve. – Úristen mi lesz itt, ha a bor a nyelvünket megoldja?
- Nyújtsd ki, majd csomót kötünk rá.
Varga kinyújtotta széles, vibráló vizsla-nyelvét, Éva kélt ujjával utána nyúlt,
hogy rántson rajta egyet. – Hamm – kiáltotta akkor a rendező, és fogaival elkapta
a lány kezét.
- Jaj, őrült, hogy megharaptad az ujjamat.
- Ej de kényesnek tetszik lenni.
- De fájt!
- A fájdalomban ismerjük meg egymást, nem a gyönyörben,  mondotta
valahol egy nagy író.
- Csak nem te mondtad ezt Hidas?
- Belőle kinézel te ilyen mondatot, Hidas csak annyit tud: az est leszállt, a
poros síkság végén, mint kék galambok, pihent el a messzi dombok sora. Ez a
Hidas a dombot galambnak, az elefántot szúnyognak, a nőt vajasköcsögnek nézi.
Ilyen ember.
- Varga szellemes – magyarázkodott Hidas dr. Teodor felé. – Egész úton
hallgatott, hogy összegyűjtse a puskaporát. Ne félj, nem tart már soká, két perc
alatt ellobban az egész. Kire igyunk?
- Nem vitás? Én, mint átmeneti házigazda ragaszkodom, hogy az Ars libera
jelenlevő három kitűnőségére ürítsük poharunkat, és pedig Évára, a megkísértés
művésznőjére, biztos vagyok benne, hogy varázsának a közönség sem fog
ellenállni. Hidasra, aki mintegy csudás kaméleon most már új filmmesék
színeiben pompázik és Vargára, aki olyan filmeket teremt nekünk, amelyek után
nem kell majd székfűteával kiöblögetnünk az undort a szemünkből.
- Bravó, bravó kiáltották.
- Szerződtetni fogunk házi kritikusnak,  lelkendezett Varga, s olyan
lendülettel tette le a poharat, hogy a vékony üveg kettéhasadt.
- Törött cserép szerencsét hoz,  szólt Éva nevetve, hogy elébe vágjon
minden babonás gondolatának, vedd el onnan a vizes poharat, de öblítsd ki, mert
szájvízszaga van.
- Dórikám, te nagy politikus vagy,  szólt Hidas, amikor a mozgás elült és
pihentek már a poharak. – Hát mit szólsz a nagy újsághoz? Azalatt, amíg nem
láttuk egymást, a Német Birodalommal lettünk határosak.
- Mit szóljak? Mit szóljak? Egy nép, egy birodalom, egy vezér.
- De hogy ez így jött, ilyen hirtelen.
- Nem jött hirtelen. A hiba már ott volt, hogy a kis Dollfuss kinyeste a
szociáldemokratákat, akkor talán Ausztria nem esett volna össze arccal Berlin
felé. Schuschnigg megpróbált összekapkodni az utolsó pillanatban …

181
 - Hogy utáltam én azt a kegyes tanári pofáját! – kiáltotta Varga. – Ilyen alak
akart egyenruhában konkurenciát csinálni! Igazi törpe.
Teodor megrázta a fejét:
- Nem szeretem ezt a durva, lekicsinylő hangot, amely ma annyira divatossá
vált. Úgy látom te nemcsak jó rendező vagy, hanem érzéked is van a politikai
szólamokhoz. Ausztria törpe állam, s az államférfi ereje, mármint külpolitikai
ereje, a nép erőiből tevődik össze. Sajnos, elvitathatatlan dolog, hogy az osztrák
társadalom annyira cseppfolyós állapotba került, hogy a nagy német vonzásnak
nem tudott ellenállni. Az osztrákok egy része mindig az Anschluss-szal
kacérkodott, s most erre a kacérkodásra ráfizet.
- Legalább eggyel kevesebb kitartottja van a Népszövetségnek – szólt Varga.
– Eggyel kevesebb kísérleti állam, amelybe mindig ömleszteni kellett a pénzt.
- Van aztán más arculata is a dolognak – jegyezte meg Hidas dr. – és
bennünket inkább ez érdekel. Mert kérdem, hol fog a német terjeszkedés háború
nélkül megállni?
- Hol? – kiáltotta Varga,  ott, ahol akar.
- Na, na – szólt Teodor – azt hiszed Olaszország mindenben helyesli a német
lépéseket?
Varga legyintett.
- Az olaszok! Az olaszok dédelgették Ausztriát, de nyilvánvaló volt, hogy a
fasizmusnak előbb-utóbb szakítania is kellett volna ezzel a politikával, mert ez
csak a liberális világ csökevénye volt. Az olaszokkal nincs baj. Én meg vagyok
győződve róla, hogy a népek között az elvi közösség meg a becsületes barátság
többet jelent, mint a régi, párnázott ajtók mögött folyó bekerítő meg ellensúlyozó
politika.
- Szép szólam ez, csak kérdés, mennyi igazság rejlik mögötte. Eddig én is
úgy éreztem, hogy a mi kis barátunk Ausztria gyengítette és elszigetelte
Németország hagyományos balkáni törekvéseit. Most már ez a hullám megáll-e
majd a határainkon? – kérdezte Teodor tapogatózva.
Hidas dr. elgondolkozott.
- Valóban van bennünk jó adag germanofóbia. Ki is volt az? Azt hiszem
szegény Andrássy Gyula. A fene egye meg, hogy elfelejti az ember a történelmet.
- Legjobb, ha el is felejted azt a történelmet, amit a grófok csináltak Hidas –
szólt Varga lenézően. – Én azt mondom…
- Vigyázz csak – szakította félbe Teodor – meddig is kell a történelmet
elfelejtenünk? A háborúba a régi politika vitte bele Magyarországot. A te
pártszenvedélyed most ezt a politikát akarja folytatni, vagy újrakezdeni.
- Pártszenvedély? Kedves barátom, ez csak olyan kibúvó, amellyel az
igazságot akarod eltakarni. És azt a történelmi szőrszálhasogatást sem szeretem.
Tényekben kell hinni, a jelen életben, nem az írástudók logikájában.
- Rendező úr, rendező úr, ismerjük ezt a hangot.
- Nem is baj fiam, ha ismered. Ez a hang majd mást is mond neked.
Megmondja, hogy rövidesen eljön az idő, amikor letörik majd a mi kapitalista
meg feudális bandánknak a szarvát.

182
 - Legalább nem fognak úgy packázni az emberrel – szólt Hidas dr. és a
darabjára gondolt.
- Úgy látom, ti egyéni sérelmekből akartok csinálni magyar politikát. Csak
azt szeretném tudni, mi lesz, ha ez a letörött szarvú tőke egy szép napon búcsút
mond országunknak és itt hagy csapot-papot.
Varga legyintett.
- A tőzsde hangját vélem hallani. Ha elmegy innen ez az egész kellemetlen
társaság, majd jönnek helyébe mások.
- Németek? – kérdezte Teodor.
- Persze, biztosan tudom például, hogy a német filmgyártás a
legmesszebbmenően támogatná az itteni törekvéseinket.
- Furcsa. Egy Varga beszél így, és egy Hidas bólogat reá. Nem gondoljátok,
hogy ez olyasmi, mint a …. ej nem szeretem a nagy szavakat. De ez mégis olyasmi,
mintha eladnátok valamit. Eladnátok valamit a németeknek.
- Most meg én mondom azt, hogy furcsa – jegyezte meg Hidas hunyorogva.
Hiszen te is német vagy az anyád után.
Teodor Hidas dr.-ra nézett.
- Német? Az anyám után? És mit csináljak a Krisztichhel, a Kerémivel?
Tagadjam meg őket, mi? Áruló legyek, áruló? Hát éppen ez! Tudod a napokban
csak úgy spekuláltam. Erre is gondoltam, meg arra is, és érdekes módon
rájutottam arra, hogy a mai divatos fogalmak között éppen azt a bűnt nem tudom
elkövetni, amelyet az emberek általában a legsúlyosabban bélyegeznek meg.
- Na, ez érdekes.
- Neked már beszéltem erről Hidas. De hogy is lehet áruló az, aki alól
tényekkel meg írástudó logikával kihúzzák a hazát? Hogy lehet hazaáruló az,
akitől a hazát megtagadják? Aki elveszti a lába alól a talajt, és nem is tudja, hogy
hová tartozik?
- Hát igen – bólogatott Hidas dr. – a nemzetiségek miatt a hazaárulás
fogalma ingadozó lett. Én mégis azt hiszem egy bizonyos érzület …
- Igen, de én most arra is gondolok, hogy érdek vagy politikai szenvedély is
mennyire megcsonkíthatják a haza fogalmát. Alkotmány, függetlenség ugye nem
kell nekünk, ha faron rúghatjuk azt, akit irigységünk, gyűlöletünk kiszemel. A régi
bankár csomagolni kezd, a kapuban már jelentkezik az új. Hogy a gyűlöletünk
kiélhesse magát, a magyar ipart, a magyar kereskedelmet adjuk cserébe. De hát az
emberek nem akarják ezt észrevenni. Parancsoltok még egy pohár bort? Igyuk ki
ezt az üveget.
Hidas dr. felállt.
- Öt óra van. Nem jönnétek sétálni egyet? Megfájdult a fejem ebben a
beszélgetésben.
- Jöjjön, Éva – szólt Varga – csak velem jöjjön. Esküszöm egy szót sem
szólok többé politikáról.

***

183
 Éva énekelt. Tíz óra elmúlt ugyan, de ez a lefogott érzéki dúdolás alig
hallatszott át a falakon. Pongyolája oldalt csapódott, egy-egy tánclépéssel siklott
előre-hátra az ágy meg a kis szék között. Boldog volt. Szél félhétre megjött a
kocsival, velük töltött egy negyedórát. A vezér apatikus volt, mindent jóváhagyott,
a munka megindul huszonhetedikén. A három férfi olyan felszabadult örömben,
előlegezett munkalázban tárgyalt, izgult, vitatkozott még az autóban is, hogy
Évának kedve támadt, hogy velük együtt a kocsiba szállva mindjárt a gyárba
röpüljön felvételezni, vagy legalább is már Pesten legyen. A búcsúzásnak ebben a
pillanatában érezte először, hogy Teodor nyűg neki, hogy nélküle már azonmód
belevethetné magát ebbe a handabandázó, csipkelődő, huzakodó világba,
amelynek könnyelműsége és vakmerő perspektívái megszédítették a leendő
művésznő szívét.
Teodor egyet koppantva lépett be a szobába. Szótlanul leült a székre az
asztal mellé. Éva egy darabig nem hagyta abba a dúdolást.
- Dórikám – szólt aztán és pongyolája hasított ujjait, mint két
lepkeszárnyat széjjelcsapva megállt Teodor előtt – Dórikám, hát mit szólsz hozzá?
Ugye édes pofák? Mind, mind édesek.
- Derék fickók. Igen. Egyet azért mondok, vigyázz magadra. Üss a fejükre,
ha nagyon szemtelenek.
- Nem szemtelenek. Ilyenek. Pajtások vagyunk. Én nem lehetek más, ha
mind ilyen. Na miért nézel ilyen komolyan, hess, féltékeny vagy?
- Nem.
- Látod, miattad itt maradtam. Pedig hívtak, ugye. Befértünk volna az
autóba mind a ketten.
- Éva, mikor akarsz elutazni?
- Holnapután.
- Utazzunk holnap. Te is szívesebben lennél már Pesten.
- Holnap? Akarod?
- Igen.
A lány összecsucsorította az ajkát. Feje előre-hátra mozgott.
- Éva, ha nem terhellek, keresd ki nekem azt a cédulát. A címet.
- Címet?
- Á. Mindjárt. Hol is?
A szekrény ajtajából előkerült az utazótáska, az utazótáska rekeszéből a kis
jegyzőkönyv, a jegyzőkönyvből egy cégkártya.
Teodor tompa izgalommal vette a kezébe. A kártyán a következő szöveget
olvasta:
Jordan Dezső. Írógépek lerakata. Budapest, VI. Jenő u. 14.
- Na? – kérdezte Éva, s keze még mindig az átadás mozdulatában maradt
meg.
A fiatalember felhúzta a szemöldökét, meghajolt és Éva kezét a szájához
emelte.
- Jó éjszakát – mondotta – ne haragudjál, nem akarlak zavarni az
örömödben. Gondolkodom.

184
 Átment a szobájába, két lépést tett, megállt a mosdó előtt, a kártyát
forgatta a kezében, aztán a belső zsebébe dugta be, a levél mellé, amelyet aznap
reggel Júliától kapott.

XVI.

Az üzletajtó fölött fehér cégtábla lógott, messzire virítottak a piros betűk:

Gépírás. Másolás. Sokszorosítás. A március végi napsugaras időben, amikor már
kigombolt kabátban jártak az emberek, meglazították vagy a zsebükbe gyűrték
nyaksáljukat, kellemetlenül hatott a túlfűtött helyiség levegője, amelyből élesen
kivált a benzin, a festék és az olajozott padló szaga. A polcokon vadonatúj kis
gépek sorakoztak fekete, szürke, zöld és piros zománccal, lejjebb irodagépek álltak
vaslábú állványokon, a kiszolgáló asztalon egy cigányképű, fényes hajú műszerész
új szalagot cserélt egy átmosott, javított gépben, mellette egy fekete kabátos férfi
állott. Kezében kalap meg sárga cédula. A fal mellett háttal fordulva egy gyapjas
tömzsi nő másoló papírt igazgatott be a cégjelzéses eladási könyv hártyalapjai
közé, a széken egy úr ült, vállán hátracsapta a prémgalléros kabátot és törülgette a
homlokát. Két üvegajtó volt az üzlethelyiségben, az egyik hosszú, folyosószerű
műhelyre nyílt, az erős villanyfényben látni lehetett a munkapadokat, asztalokat,
a szétszedett gépeket és a szerszámokkal és alkatrészekkel bíbelődő munkásokat.
A másik egy napfényes szobába vitt, amelyből három vagy négy gép összefonódó
kattogása hallatszott.
Teodor köszönésére senki sem válaszolt. A tömzsi nő a prémgalléros úrhoz
fordulva kérdezett valamit, aztán a könyvére hajolt, nagy, hosszú betűkkel
sebesen írni kezdett. Ez a semmibevevés, amely a zajos üzletben nyilván
semmiféle szándékosságot sem árulhatott el, elmosta Teodorból a megfékezett
izgalom és elfogódottság utolsó nyomát is.
- Bocsánat – szólt jó hangosan a nőhöz lépve – Jordan urat keresem.
- Parancsol? – kérdezte a nő, hirtelen rándítással abbahagyta az írást.
- Jordan urat keresem – ismételte Teodor.
- Jordán úr? Jordán úr? – tűnődött a nő egy pillanatig. Lajos – kiáltotta a
műszerész felé – visszajött a főnök?
- Benn van – válaszolta a műszerész és egy papírlapot csavart a gépbe.
- Tessék ezen az ajtón bemenni, a leírón át, szemben van a szobája.
A leíróban öt leány ült a gépek előtt, idősebb, bodros, ősz hajú asszonyság
járkált közöttük szemüveggel a kezében, amolyan irányító madám vagy
munkafelügyelő. Az öt szempár egy pillantás alatt végigsimította a magas, csinos
arcú férfit, az ujjak azonban az írás görcsében megszakítás nélkül rángatóztak
tovább, egy-egy visszázást, átütést lehetett hallani.
A kopogtatásra nem felelt senki sem. De az üvegajtón át Teodor jól láthatta a
kurta derekú, kövérke embert, aki kiterített számlák, rendelések fölé hajolva nagy
elmélyüléssel jegyezgetett. A hájas fehér kéz szokatlanul nagy és vastag ceruzát
szorongatott, kéthegyű ceruzát, az arc egy vajlevessel és rizsnyákkal felfújtatott

185
csecsemő kerek, szenvtelen arca volt, a gyér pihés haj félrövidre vágva amolyan
bábafrizurára emlékeztetett, amely tíz ujjal és törülközővel készül el az újszülöttek
gyenge koponyáján a fürösztés után.
- Ocsmány kis alak.
Így összegezte Teodor rövid szemlélődését, amíg ott az ajtóban állt és várta a
bebocsájtó igent. De a kövérke ember zavartalanul jegyezgetett tovább. Teodor jó
hangosan lenyomta a kilincset, belépett és köszönt.
A kövérke nem válaszolt a köszönésre, a vastag ceruza egy felébe tépett
gépírólapon rótta az oszlopba szedett számokat. Csendes morgás, dünnyögés
hallatszott:
- Azonnal. Tessék helyet foglalni.
Teodor leült a rossz tonett székre,  a féltámla megcsikordult, megmozgatta
rajta a fenekét, kipróbálta, hogy nem dől-e össze alatta, aztán tartózkodás nélkül
mustrálta a jegyezgető férfi vasalatlan, piszkos szürke ruháját, a mintás
flanelinget, amely a nyakán baloldalt zsíros hurkát vetve begyűrődött.
A kövérke emberke egyszer csak hátradobta magát a széken, két kezét a
hasán összekulcsolta, sóhajtott egyet, vizes kék szemével várakozóan nézett
Teodorra.
- Tessék.
- Kerémi Teodor vagyok.
- Jordán. Van szerencsém. Tessék.
Annyi vadonatúj értelmetlenség volt a kövérke ember szemében, hogy
Teodor zavarba jött. Valahogy varázsigének képzelte a nevét, amelyet elég csak
kiejtenie és ez a kétablakos, mocskos falú irodaszoba egyszerre lefüggönyzött
sötét fülkévé változik, a férfi felugrik, franciára fordítja a szót, valami kékbúrás
villanykörtét gyújt meg, és a falat egy helyen megkaparva egy titkos szekrény
ajtaját pattintja ki, amelyből rejtjeles írással telerótt papirosokat szed elő,
vegytintákat és hátborzongató eszközöket. És ehelyett csak egy pufók kezet lát,
tömpe ujjakat, amelyek a várakozás jeléül sorra húzogatják a hasra szabott szürke
mellény gombjait. Nem is tudta, hogy mit feleljen.
- Kérem – mondotta, nadrágja szárára visszacsapta a lelógó kabátot, a földre
nézett – azt az üzenetet kaptam, hogy itt jelentkezzem valami különleges
megbízatásra.
A két utolsó szót titokzatosan ejtette ki, leheletszerűen, és már a kövér
csecsemőarcon kereste is a két szó hatását. De ez az arc továbbra is bárgyú és
szenvtelen maradt. Teodor elpirult, az volt az érzése, hogy megszégyenítették,
hogy tréfából küldték ide valami hamis címre, ahová végre mégis eljött, annyi
hiábavaló és kínos tusakodás után, és ahol most csak jót röhögnek rajta, vagy
őrültnek tartják, és csendes irtózattal kitessékelik. A Borhmann, persze. Rávall. És
ő ennek a Bohrmannak bedőlt.
A csecsemőarc mégis megmozdult, a vonásai megkeményedtek, a száj
kinyílt.
- Igen?
A pufók kéz egy doboz után nyúlt, hasas, faragott fadoboz volt az asztal
sarkában. Keresgélt benne. Szivart vett ki, megnyomogatta.

186
 - Dohányzik?  kérdezte Teodort, miközben megnyalta a szivar végét. –
Sajnos nekem nincs cigarettám, de ez elég tűrhető szivar.
- Köszönöm. A magaméból gyújtok rá.
Jordán tüzet adott és megjegyezte:
- Ilyen korban még én sem szivaroztam. Csak ebéd után. Jó ebéd után jó
szivart.
Élvezettel fújta a füstöt, amely csaknem sötétkék karikákban szállt az ablak
felé.
- Hogy miért is jött? – kérdezte aztán.
Teodor kelletlenül válaszolt.
- Említették nekem. Egy jó ismerősöm említette, barát, hogy van valami
állás. Különleges megbízatás.
A két vizes szem lomhán kutatta a fiatalembert, apró fény gyulladt ki bennük
és elaludt, mint egy jeladás.
- Szabad még egyszer a nevét?
- Kerémi Teodor.
- Kerémi, Kerémi  ismételte Jordán elgondolkozva. – Volna itt egy dolog
kérem, dunántúli eladás, igen magas százalékkal. Ma még egy vidéki orvos is
érdeklődik írógép után.
Teodor ingerülten felállt.
- Ügynökségre nem vállalkozom. Azt hiszem, valami tévedés.
A kövérke ember fürgén kapott Teodor keze után.
- Üljön csak le, kérem. Várjon, amíg rendre megbeszéljük a dolgokat.
Jordán tenyere puha volt és nedves, mint egy csiga. Teodor gyorsan visszaült
a székre, csakhogy megszabaduljon ettől a tenyértől.
- Mondja, kérem, itt vannak az írásai? Működési bizonyítványok?
Személyazonossági igazolás?
- Nincs semmi írás nálam, azt hittem, nincs szükség ilyesmire, nincs nálam,
csak az útlevelem.
- Az nagyon jó. Egyelőre nagyon megfelel. Kérem, mutassa.
Gondosan megvizsgálta az első oldalt, aztán lapozgatott.
- Ön sokat járt Németországban, Svájcban, látom.
- A Középeurópai Élelmiszer- és Áruforgalmi rt.-nek voltam a tisztviselője.
- Ilyen minőségben utazott?
- Igen.
- Szép  mondta Jordán és az ajka mintegy képzeletbeli élvezettől
meggöndörült – nagyon szeretem Svájcot, a gyors vasutakat, a kényelmet, az
udvariasságot, az ember sohasem érzi ott, hogy kiszolgálják, hanem, hogy
segítenek neki. Sok barátom volt Svájcban. És mennyi kitűnő sajt: Azok az ízek!
Csak úgy susognak az ember szájában, nem lehet elég lassan enni. Na és a
tejcsokoládé. Szivar és tejcsokoládé, egy egész délutánra nem is kell több élvezet.
Jól érezte magát Svájcban?
- Igen.

187
 - Gondolom. Én is szívesen utazgattam. Nagyon szívesen. Hálókocsiban
tudtam mindig a legjobban aludni. Ron-ron-ron-ron és ring az ágy, otthon
ilyesmit az ember nem tud megvalósítani, szétesnék az öreg faágyam. Hát ezért is.
- Szóval, hogy a dologra visszatérjünk –
- Térjünk csak vissza, persze. Pillanatnyilag nem tudok semmit sem
mondani. Februárban vártuk Önt. Különben is nem rám tartozik. Az az úr, akivel
beszélnie kell, csak holnapután jön haza. Közvetlen hozzá forduljon. Barnai Pál,
József krt. 66. Ne írja fel a címet, ezt tanulja meg, címet nem írunk fel soha.
Menjen fel hozzá harmincegyedikén, csütörtökön. De vigye fel az írásait is, az
összes írásait.

***

Kényesebb ízlésű emberek koszos kis előszobának neveznék azt a sötét,

hosszúkás helyiséget, ahol Teodor csütörtök délután várakozott. Már másodszor
járt ebben a behemót bérházban, délelőtt azonban csak épphogy meglebbentették
előtte az ajtót, egy idősebb, aranygyűrűkkel telerakott fonnyadt kezű nő kerékbe
tört magyar nyelven kijelentette neki, hogy az ügyvéd úr délután lesz található. Az
előszobában párnázott székek álltak egymás mellett, rugótlan keményre tömött
székek, tűrhető állapotban, de a tükör foncsora lepattogzott, a falnak támaszkodó
fogas falapjai repedezettek voltak és piszkosak. A fal aranykacskaringói a
megkopott bordópiros alapon már jórészt leperegtek, a mennyezet sarkain pesti
por.
Teodor előtt egy parasztforma, nagycipőjű ember ment be az ügyvédhez, a
zöld posztóval bevont, apró rézszöges, párnázott ajtó elnyelte a beszélgetésüket,
pedig Teodor türelmetlenül fel és alá járva az ajtó közvetlen közelében figyelő
füllel többször is megállt.
- Honnan veszi a pénzt vagy hova teszi a pénzt ez a koszos, sóher, ronda
társaság – villant az eszébe még mindig Jordan alakjának és irodájának hatása
alatt. Egy pillanatra kedve támadt arra, hogy elrántsa a fal mellől a fogas
deszkalapjait s megnézze, hogyan hemzsegnek alatta a poloskák. A kabátját nem
is akasztotta fel, a székre tette le s a széket féllépésnyire elhúzta a faltól. – És ha
csakugyan valami titkos szolgálat ez, kik ezek a bujkáló emberek? Kinek az
érdekeit képviselik? Miféle érdeket képvisel egy Komandipoulos? Angol titkos
ügynökség ez, vagy Kelet felöl kemény, kinyújtott ujjak a Balkán felé? Vagy német
pénz gurul mögötte és meglazítja a svábokkal telehintett szláv talajt? Vagy csak a
balkáni népek különös vére kúszik fel ilyen álcázott utakon, annak a törvénynek
következményeképp, hogy az elnyomottban már ösztönné vált az összeesküvés és
ez az ösztön még a felszabadulás után is tovább működik. Mindegy. Utasítást kap
és teljesíti, parancsot kap es engedni fog. Mit árul el? Csak önmagát árusíthatja,
árulhatja el, de minden gát, amit lebont magában, minden pénz, amit cserébe
kap, utat nyit neki Dél felé. És érte jön a nagy kaland, a nagy nyugtalanság, amely

188
most már nem ok nélkül fogja éjszakákon át nyitva tartani a szemét, a nagy
szenvedély…
Az ajtó kinyílt. Kopogó lépésekkel jött ki a parasztforma ember, szótlanul
vette a kabátját, köszönést dörmögött és kiment.
Pár perc múlva az ügyvéd az ajtóban állt, Teodor most látta csak először.
Alacsony ember volt, kurta és köpcös, olyasféle, mint Jordan, az arca azonban
nem volt annyira pufók, kreol tónusú volt, apró vérerekkel a két pofacsontján,
barna szeme elevenen ugrált jobbra-balra, mint a csík, vastag élveteg ajka fölötti
rövidre nyírt bajuszt hordott, kerek, kopasz koponyáján oldalt fésülte át a
koromfekete hajat.
- Kerémi úr: – szólt és Teodor névjegyét forgatta az ujjai között. – Vártam.
Parancsoljon.
A bőrszékek mellett, amelyek kerek asztal körül álltak, az íróasztalához
tessékelte Teodort, fekete faragott íróasztalához, amely olyan volt, mint egy
lábakra állított koporsó. Az asztalon bámulatos rendetlenségben nyitott könyvek,
aktacsomók, elszabadult lapok, borítékok, levelek, számlák hevertek, a faragott
falámpa mellett egy tányér állt, az eldőlt naptárra rakva, rajta gyöngyház nyelű
gyümölcskés és rengeteg almahéj.
- Azt gondoltam, hogy februárban jelentkezik – szólt az ügyvéd két lábát
kényelmesen keresztbe rakva.
- Elég megkésve jutott hozzám a hír, ügyvéd úr. Az illető … az a barátom.
- Csak maradjunk kérem ennél a szónál: illető. Se úr, se hölgy, se férfi, se
barát. Csak illető. A lánc is mindig megszakad. Illető vagy egy szám, vagy ha név,
akkor ez a név ártalmatlan legyen. Ezt kell megszoknia. Nincs különösebb baj,
hogy késve jelentkezett. Mindig nyitunk egy-egy új sávot, új szektort és ehhez
emberek kellenek. Ön jól tud szerbül?
- Igen. Beszélni. Bár pillanatnyilag nincs nagy gyakorlatom, de feltétlenül
belejövök.
- Németül is tud és franciául. Sokat járt Svájcban. Az édesanyja Svájcban él.
Teodor bólintott és csodálkozott.
- Az édesanyja férje a Népszövetségnél dolgozik. Nagyon kedves, kellemes
ember, csak kicsit önfejű. És szeszélyes. Volt alkalmam találkozni vele. Ön nem
nagyon ismeri?
- Nem, mikor Pesten tartózkodott, még fiatal kölök voltam, nem törődtem
vele. Később se.
- Kár, hogy pozíció előnyt adott fel vele. Mindenkihez ragaszkodni kell,
mindenkit felhasználni. Azt természetesen nem tudhatja pontosan, hogy
vállalatunkkal kapcsolatban milyen feladat vár önre. A dolog természete úgy
hozza magával, hogy egyelőre olyan utasításokat kap, amelyek túl egyszerűnek,
sokszor értelmetleneknek látszanak. Nem baj. Ebbe bele kell törődnie. Mielőtt
azonban tovább beszélnék, kérem, mutassa meg a papírjait.
Teodor kinyitotta a térdén az aktatáskát, okmányokat szedett ki belőle, a
bizonyítványait, habozva tette le az ügyvéd elé az asztalra, mintha attól félne, hogy
a halom papír között, a rendetlenségben nyomban el is tűnnek, mint egy
mocsárban.

189
 - Amint látja – folytatta az ügyvéd sorra szedve az írásokat. – egyet-mást
tudunk is önről és azt bíztató jelnek veszem, hogy ön egyetlen kérdést sem tett
arra nézve, honnan is származik ez az ismeret. A nevét kár volt magyarosítania.
- Miféle hátrány származhat belőle?
- Semmi. Csak azt gondolom, bizonyos lépéseinél zsenírozni fogja. Ön az
Élelmiszerforgalminál volt legtovább?
- Igen. Négy évig.
- Októberben jött el onnan?
- Októberben.
- Azóta nem volt állásban?
- De igen. A Könnyűfém rt.-nél.
Barnay kiegyenesedett a széken. Kövér arcán izgatottság futott át.
- Hogyan? Ön a Leichtmetall szolgálatában állt?
Teodort kissé meghökkentette a heves kérdés.
- Igen – mondotta és felhúzta a szemöldökét. – Három hónapig. Rövid idő,
nincs is róla írásom.
- Hogy került oda? – kérdezte az ügyvéd, aki szemmel láthatólag erőt vett
már az idegein.
- Apám az egyik igazgató barátja volt.
- Melyiknek?
- Könignek.
- König Antalnak – toldotta meg Barnay. – Ismeri Schmidt Wolfgangot?
- Hogyne. Egy osztályon dolgoztam vele.
- És mért hagyta ott őket?
Teodor egy pillanatig sem gondolt arra, hogy őszinte legyen.
- Apám meghalt. Úgy látszott, hogy ezzel az igazgató rokonszenve is
elveszett. Nem láttam megfelelő előrehaladást.
Barnay összerakta Teodor okmányait, felállt és átnyújtotta az iratcsomót.
- Kedves Kerémi úr – szólt nyájas mosollyal – négy nap múlva fáradjon el
beszélgetésünk folytatására.
Teodor elképedt. Iratait visszarakta a táskájába, megbiccentette a fejét, és
indulatát visszafogva húzta be maga után a zöldpárnás, rézszöges ajtót.
- Leichtmetall! Mi a fenét akadt meg azon a Leichtmetallon? Csak nem? A
Leichtmetallnak is lett volna titkos szekciója? Az üzleti életbe beolvasztott
kémszervezet? Ó, én hülye, el kellett volna hallgatnom a dolgot, akkor legalább
már most tudnám, hogy ez az egész hűhó, ez a lökdösés egyik embertől a másikig
nem volt hiába. Hát ki fizeti ezt meg nekem? Ezt a mászkálást? Ezeket az
izgalmakat?
Lerázta a kabátját. Magára vette. Kalapját végigsimította a tenyerével. Mikor
meggyőződött róla, hogy nincs rajta bogár, kissé féloldalt, kackiásan a fejébe
csapta.
Húsz pengő kölcsönpénz volt még a zsebében. Taxiba ült és kiment a
filmgyárhoz, ahol Éva már harmadik napja felvételezett.

190
 ***

Április hatodikán kora délután a házgondok felkereste Teodort a lakásán.

Sűrű bocsánatkérés között figyelmeztette arra a kis feledékenységére, hogy
Kerémi úr a lakbért mindez ideig még nem fizette ki. A fiatalember fölényes
szavakkal igyekezett megnyugtatni a gondnokot, jelenleg ugyan némi akadályai
vannak a fizetésnek, de egy-két napon belül nagyobb pénzösszeget vár, addig
bizonyára türelemmel lehetnek olyan lakóval szemben, aki mindig pontosan
fizetett. A gondnok megígérte, hogy érintkezésbe lép a háziúrral és a maga
részéről mindent megtesz, hogy ne kerüljön sor további zaklatásra, bár nagyon jól
tudja, hogy a tulajdonos ilyen tekintetben mennyire könyörtelen.
A gondok távozása után Teodor előszedte nélkülözhetőknek vélt arany
értéktárgyait, apja óráját, egy pár kézelőgombot, egy gyűrűt. Elhatározta, hogy
beviszi a zálogházba. Annyit kap értük, hogy a lakbért kifizetheti és talán még egy
hétig eléldegél.
Két nappal előbb kellett volna Teodornak Barnayhoz, az ügyvédhez
elmennie, de nem ment. Irtózott attól, hogy a szeméttel telerakott íróasztal elé
üljön és meghallgassa, hogy szolgálatára nincsen szüksége senkinek. A bizalma
nem növekedett meg az ügy iránt, sokszor gondolt még mindig arra, hogy a
görögnek távolból irányított tréfája ez, a két hájas pojáca addig tologatja ide-oda,
amíg a végén az ideggyógyászatba vagy a rendőrségbe ütközik. Valóságos
óvatossági roham vett erőt rajta, amelyet aztán szégyellni kezdett maga is – s
játékba mégis belemehettem volna – gondolta – nemcsak ők, én is csinálhatok
kellemetlenségeket, én is lehetek agent provocateur.
Abban a szándékában azonban, hogy Barnayt, ha megkésve is, felkeresi vagy
telefonál neki, az ügyvéd megelőzte. Még aznap este, Teodor sóhajtozva rakta
egymásra a zálogcédulákat és kikészítette a lámpa elé a vicéné számára a
kilencvenhárom pengő lakbért, felhangzott az ügyvéd hívása. A kagylóban egy
barátságos hang érdeklődött, vajon betegség akadályozta-e Kerémi urat, hogy
megtartsa a megbeszélt terminust.
- Egyáltalában nem voltam beteg – válaszolta Teodor – csak az volt az
érzésem, hogy Ön múltkor tisztán formailag járt el és új találkozásunk csak azt a
bejelentést célozza, hogy szolgálatomra a …. a vállalatnak nincsen szüksége.
- Ó dehogy, kedves uram, szó sem lehet ilyesmiről. Kérem, okvetlenül
keressen fel holnap, de nem délután, hanem délelőtt, fél tízre jöjjön, pontosan.
Csöngetésére az ügyvéd maga nyitotta ki az ajtót – az előszoba üres volt – és
felszólította vendégét, hogy kabátját hozza be magával, egy fogast mutatott neki a
magas, sárga függönyös irattár szekrény oldalán.
- Ön túlságosan érzékeny még, fiatal barátom – mondotta Barnay – de hát
minékünk elsősorban azzal kell törődnünk, hogy megbízható és kivizsgált
embereink legyenek. Nem lehetünk tekintettel az érzékenységre.
- És megálltam a vizsgát?
- Nyilván azért van itt. Vizsga? Tudja kérem, alapjában véve nem sokat
jelent, ha egy embernek kikutatjuk az életkörülményeit. Akárhányan olyanok

191
vagyunk, mint a kártyavár, élünk, mondjuk, lakhatók vagyunk bizonyos feladatok
számára, de új feladatot, új megterhelést nem bírunk ki, összeroppanunk. Én a
magam részéről mindig szorgalmaztam és szorgalmazom is az illetékeseknél,
hogy a vállalat minden emberénél az életrajzi adatok összeállításán kívül
alkalmazzuk azokat a kivizsgálási eljárásokat, amelyeket a gyakorlati lélektan ma
kezünkbe ad. Nem tudom, ismer-e ilyen eljárásokat?
- Bizonyára. Hallottam vállalatokról, amelyek írásszakértőket alkalmaznak
az új tisztviselők jellemképének összeállítására. Vannak képességvizsgálati
kísérletek.
- Igen. De nálunk ezt speciális irányban kellene továbbfejleszteni. Magam is
hozzáfogtam, hogy kidolgozzam a módszerét. A miénkhez hasonló vállalkozások
külföldön valóságos iskolákat tartanak fenn, évekig nevelnek embereket bizonyos
feladatok betöltésére. Mi sajnos még kissé hevenyészve dolgozunk.
- Szabad tudnom most már, ami az én ügyemet illeti?
- Igen. Értem a türelmetlenségét Kerémi úr. Egyelőre annyit közlök önnel,
hogy felvesszük embereink közé. Azt talán fölösleges is mondanom, mennyire
életbe vágó dolog minálunk a diszkréció, a legteljesebb titoktartás. Nem mintha
valami életveszélyes játékra küldenénk önt, vagy Isten tudja, micsoda titkok
jutnának birtokába. Mondja csak, most jut eszembe, van fegyverviselési
engedélye?
- Nincs. Nem tartottam szükségesnek.
- Értettem. Szóval a feladata, mint már mondottam múlt alkalommal, a
részletekben fog mozogni. Ez érthető. Ön közvetítő szerepet kap, aktív részvétele
– egyelőre, hangsúlyozom – úgyszólván semmi sincs. Remélem, jók az idegei?
- Jók. Eddig legalábbis nem adtak panaszra okot.
- Ennek örülök. Nálunk mindig frissnek kell lenni, mindig tréningben.
Április végéig ön Budapesten fog maradni. Akkor kerül sor majd önre is. El kell
majd utaznia. A fizetését már most odaadom. Ötszáz pengőt kap azokban a
hónapokban, amikor nincsen utazás. Ilyen hónap azonban alig akad. Az utazásért
igen tekintélyes összegek járnak.
- És Pesten mi lesz a feladatom?
- Állása lesz. Nem sok munkával járó állás. Azonkívül bevezetjük majd
esetleg az itteni szorosabb értelemben vett munkakörbe. Kérem, a pénzt én
mindjárt át is adom
Kinyitotta a koporsó-íróasztal oldalfiókját, egy megbontott százas kötegből
kihúzott öt darabot, aztán a papírhalomban keresgélve aránylag gyorsan
megtalált egy cédulát és töltőtollával együtt Teodor elé tolta az asztal szabaddá
tett sarkába.
- Elismervény. Írja kérem alá.
Teodor elolvasta a szabványos szöveget, amelyben a pénz célja és
rendeltetése nem volt megnevezve, aláírta a nevét. Barnay a cédulát az asztalra
dobta a többi papír közé. Zárt borítékot vett fel a faragott lámpa mellől és a
fiatalember felé nyújtotta.
Ezzel a levéllel elmegy, kérem, holnap vagy holnapután a Polgár Bank Váci
úti fiókjába és ott keresni fogja Neder urat.

192
 Teodor a levélre pillantott. Nem volt rajta címzés. – Neder  ismételte
magában és a borítékot a pénzzel együtt bedugta a zsebébe.
Ebben a pillanatban valami robajt hallott, felkapta a fejét, a szeme imént
még a zsebbe nyúló kezét figyelte és most látja, hogy Barnay lebukik az íróasztal
mögé, eltűnik, s aztán egy akrobata könnyedségével ragadja fel a nagy támlás
széket, amely egész felsőtestét elfödi, s hatalmas ugrásokkal hátrál az oldalajtó
felé, a nagy barna ajtó egy reccsenéssel beszakad, az ügyvéd a széket ledobva
beugrik a szomszéd szobába. Egy férfi rohant az ügyvéd után, betaszította az ajtót,
tompa puffanás hallatszik, mintha bútort döntöttek volna fel vagy elzuhant volna
valaki.
Teodor szíve megállt a váratlan és őrült jelenetre, aztán nagy ütésekkel verte
a félelem ritmusát. A pár pillanat alatt, amíg Barnay menekülése lejátszódott, a
fiatalember a széken ült, odaszegezve, majd felugrott ő is, hátrafordult a párnázott
ajtó, a kijárat felé. Két férfit látott a csukott ajtó előtt, az egyik meghajlított
csuklóval a teste mellé szorítva fekete fémtárgyat tartott a kezében, egy revolvert.
A szája ujjnyira még mindig tátva volt, sápadtan állt, gondolat nélkül,
megszédülve, aztán a veszélyre teremtett emberek ösztönös felocsúdásával oldalt
ugrott a bőrfotel mögé, kartámlája alá nyúlva teljes erővel az ismeretlen felé
hajította a bútordarabot. A fotel úgy fél méter magasan repült az egyik férfi
combja irányában. Az hátraugrott, de rácsapódott a támla, a lábát érte, s a férfi
arccal a karosszékre esett. Teodor a lendülettől, amelyet guggoló helyzetben
fejtett ki, szintén előre zuhant a két tenyerére, várta, hogy eldördül a lövés. De
golyó helyett egy férfi teste vágódott a hátába, hónalja alatt átnyúlva leszorította a
tarkóját, s balkarját igyekezett hátracsavarni. Teodor felnyögött a fájdalomtól,
hatalmas rúgással próbálta lerázni a támadót, de akkor már a másik markos
ember is mögéje került s két karját hátrafeszítve felemelték a földről. Mind a
hárman vértelen arccal fújtattak és lihegtek.
- Az oldalajtó kinyílt, kockás ruhájú férfi lépett be rajta, akit Teodor Barnay
után rohanni látott.
- Na megvan? – kérdezte a két emberétől. – Ti is jól kivagytok, gyerekek, hát
ez valóságos fenevad – és a karosszékre nézett meg az összehurbolt szőnyegre.
Mindjárt megszelídítjük.
A fiatalember elé lépett, a két orr csaknem összeért, szúrós szemmel kereste
a tekintetét.
- Mi a neved?
- Kicsoda vagy te? – mordult vissza Teodor.
- Államrendőrségi detektív, halljuk a nevét.
- Kerémi vagyok.
- Foglalkozása?
- Magántisztviselő.
- Mit keresett itt, ennél a jómadárnál?
- Az ügyvédnél? Tanácsot kértem.
- Miféle ügyben?
- Miféle jogon faggat engem?

193
 - Hó, fiatalember, maga úgy látszik, csakugyan nagyon fiatal. Húzzatok rajta
egyet.
Teodor felszisszent a fájdalomtól, a két karja majdnem kiszakadt. Nagyot
rúgott az egyik pribék felé. De az hátralépett és Teodor kabátja alá nyúlva
megemelte a nadrág fenekét. Kénytelen volt lábujjhegyre állni.
- Miféle ügyben? – kérdezte ismét a kockás ruhájú.
- Elbocsájtás. Elbocsájtásom ügyében kérdeztem, lehet-e jogorvoslást találni.
- Nézze kérem - szólt a kockás ruhájú csaknem udvarias hangon – mi sokkal
többet tudunk, mintsem maga gondolja. Ne is kerteljen, kár minden fölösleges
szóért.
Az íróasztal mögé került, rátámaszkodott és így folytatta:
- Barnay a túlsó szobában fekszik, elájult, ahogy állon vertem, ott fekszik
megkötözve. És ugyanakkor még hat ilyen tisztességesnek látszó lakásban fülelik
le az államrendőrség detektívjei a bűnösöket. Az egész szervezkedést
felgöngyölítjük. És én inkább a maga érdekében kérem, hogy őszintén beszéljen.
Tudjuk, hogy csak most került Barnay karmai közé, őszinteségével csak saját
magán segít, csak azt árulja el, hogy megbánta, hogy ideáig süllyedt.
- Kérem, én nem süllyedtem sehova, nem tudok semmit.
- Jó – mondta a kockás ruhájú keményen, majd én segítem az emlékezetét.
Ki utasította magát, hogy Barnayhoz jöjjön?
- Senki. Magamtól jöttem.
- Senki? Húzás!
Teodor összeharapta a száját, hallgatott.
- Még mindig nem óhajt beszélni? Pedig higgye el, a nevet én is
megsúghatom magának. Csak azért kell vallania, hogy tanú lehessen. Csak tanú.
Lenn vár az autó, mondja meg a címet, beülünk, odaviszem, jegyzőkönyvet
veszünk föl, és szabadon engedjük magát, érti?
- Nem értem, mit akarnak tőlem.
- Egy nevet. – Nos? Húzás!
Teodor homlokát kiverte a veríték. A kockás ruhájú ezalatt az íróasztalon
egyenként szedegetni kezdte a papírosokat.
- Á! És ez? – kérdezte felcsattanva, és Teodor felé lobogtatta az imént aláírt
elismervényt. – És ez? Ötszáz pengő. Egy tanácsért neked az ügyvéd ötszázat
fizet? Hát ki az ügyvéd? Te vagy ő? Motozás!
- A két pribék hátul szíjjal áthurkolta Teodor kezét, s miközben az egyik a két
kart hátrafeszítve továbbra is lábujjhegyre kényszerítette a fiatalembert, a másik
az íróasztalra rakta ki az apró tárgyakat, fésűt, kulcsot, cigarettaszipkát,
villamosjegyet, amit Teodor zsebeiben talált.
- Ahá! – kiáltotta a kockás ruhájú, amikor a pénz előkerült. Mennyi az?
Ötszáz? És a levél! Kitűnő. Na még mindig tagadsz?
- Nincs mit tagadni! Mit akar azzal a pénzzel? Az enyém! Letétben volt itt,
régi elszámolás! – A szavak csaknem hördülve tódultak ki a torkán, a szája széle
remegett.
- És a levél?
- Nem tudom. Barnay megkért, hogy vigyem el.

194
 - Kinek?
- Nem tudom. Rajta van a cím.
- Nincsen cím rajta.
- Hát akkor hogyan tudjam én? Elfelejtette. Ráírni elfelejtette. Kérdezze meg
tőle, ha magához tér.
- Úgy, viccelsz velem? Fiúk, hadd ropogjon!
- Elég! – hallatszott akkor az oldalszobából egy magas, parancsoló hang. Az
ajtó kicsapódott. Cigarettával a szájában, komoly, megelégült arccal belépett
Barnay.
Teodor az ügyvédre meredt, érezte, hogy kioldják a kezét, az ökle
összeszorult, elképedéséből felocsúdva pár lépést tett Barnay felé, az öklével
hadonászott.
- Hallja! – kiáltotta dühtől remegve – Miféle komédia ez? Gyalázat, amit
velem csinál.
Az ügyvéd arca komoly maradt, szemrebbenés nélkül lépett Teodorhoz.
- Gratulálok – mondotta – ön nagyszerűen bevált.
Teodor nem fogadta el a feléje nyújtott kezet.
- Máté úr – folytatta aztán az ügyvéd a kockás ruhájú felé fordulva – magával
beszélnem kell, várjon rám a szomszéd szobában, a két úr mehet.
A három férfi meghajolt Teodor előtt, a göndör, fekete hajú, aki a szíjat még
a kezében tartotta, megszólalt:
- Szép dobás volt – a fotelre mutatott – azt hittem, eltöri a lábamat. 
Sántikálva ment kifelé a többivel.
Teodor a vállát mozgatta, a karját nyújtogatta: Bitangok – dünnyögte,
megigazította a kabátját, a holmiját az asztalról visszarakta a zsebébe, csak a
pénzt meg a levelet hagyta ott. Aztán hirtelen az elismervény után nyúlt,
kettétépte és összemorzsolva beledugta a nadrágzsebébe.
Barnay elmosolyodott.
- Ön még mindig haragszik, Kerémi úr. Ostoba fickó volnék, ha a haragját
meg nem érteném. De aki így viselkedik az első rohamra, az a mi emberünk, az
nem veszti el többé a fejét. Büszke lehet.
- Azért nem kellett volna így összenyomorgatni – szólt Teodor egy
árnyalatnyi engesztelődéssel.
- Van fájdalomdíj is, Kerémi úr  kulcsot vett elő, lehajolt, az íróasztal
fiókját kihúzta. – Ilyen halálfélelemnek háromszáz pengő az ára. – A pénzt
rárakta az asztalon fekvő bankjegyekre. – Kérem, tegye csak el.
Teodor mélyet lélegzett. Habozott. Aztán gyors mozdulattal kapott a pénz
után, nevetni kezdett.
- Hát maguk micsoda komédiásak, hallja!
- Kell is.
- Ahogy maga itt kicipelte a széket, ügyvéd úr, az iskoláját, leesett az állam.
- Van nekem kérem egynéhány figurám. Ez is hozzátartozik a
módszeremhez. Mondja meg őszintén, nem érez bizonyos megelégedést, hogy
ezen a próbán átesett?

195
 - Igen, igen. De inkább a karomat érzem. És mondja, ha én annak az alaknak
eltörtem volna a lábát?
- Pech. Ezzel számolni kell. Nálunk eddig ugyan nem dobálóztak fotelekkel.
Teodor a karját simogatta.
- Nahát, nahát – nem tudott az eseményeken egykönnyen átsiklani.
Barnay felvette az asztal sarkán heverő levelet.
- Ez itt marad – mondotta. Ez csak amolyan koholt dolog. Nincs sem Neder
úr, sem a Polgár Banknak nincs fiókja a Váci úton. Csak a próbához tartozik.
Kellék. Üljön le kérem, igen. A nagy ijedtségre iszunk egy pohár konyakot és van
kitűnő török cigarettám.
Barnay helyére húzta az ajtóhoz dobott fotelt, az irattárszekrény aljából
konyakosüveget vett elő, két kis ezüstpoharat, aztán a doboz cigarettával együtt a
kerek asztalhoz telepedtek.
- Mondja – kérdezte Teodor az ügyvédet az első pohár konyak után, az ujjai,
amelyek a cigarettát tartották, még mindig remegtek az erőlködéstől és az
izgalomtól – mi lett volna, ha beijedek és bevallok mindent?
Barnay az állát simogatta.
- Hát kérem, ez is előfordult már nemegyszer. Megköszöntük volna a
szolgálatait és az elismervényt betettük volna a dossziéba, hogy ne jártathassa
nagyon a száját.
- Ja úgy.
- Jól át van ez gondolva kérem. Most pedig kedves uram, beszélgethetünk a
továbbiakról is. Ön csakugyan április végén fog elutazni. Belgrádba. Járt már
Belgrádban?
- Hat éves koromban. 1913-ban. Alig emlékszem valamire.
- Az nem számít. Az első útját úgysem egyedül teszi meg. Egyik legjobb
emberünket adom maga mellé, az majd elviszi a mi szállodánkba, bevezeti a
társaságába, megteremti az összeköttetéseit. Belgrádban két vagy három hetet fog
tölteni. Attól függ. Aztán jön és megy, jön és megy, ahogy a szükség diktálja meg a
saját kezdeményezése. Én sokat várok magától.
- Kérem.
- Igen. Ez lesz a területe. Belgrád és Bácska egyes városai.
- Bácska is?
- Igen. Kap majd pontos utasításokat. Saját nevén fog utazni, mint a
Continental Bőripari rt. igazgatója. Ez a mi vállalatunk, ide osztom be, elbír még
egy igazgatót.
- Nem gondolja ügyvéd úr, hogy az az ötszáz túl kevés egy igazgatónak?
- Barnay nevetett.
- Mennyit gondol?
- Ezret.
- Ó fiatalember – szólt az ügyvéd széles sávban messzire fújva a füstöt – ezt
egy kicsit sokallom. Ön elvégre kezdő.
- Kezdő igazgató.
- Hétszáz elég lesz.
- Kilencszáz.

196
 - Hát várjunk. Lehet, hogy nyolcszáz. Meg kell beszélnem. Ön természetesen
mint a Continental igazgatója is működni fog odalenn, üzleteket köt, terveket
terjeszt elő, vannak kitűnő szakembereink, akik kidolgozzák a részleteket, de
önnek is bele kell szagolnia a Continental ügymenetébe, ezért tartom itt mondjuk
mégis májusig. De egyet nem felejt el. Nem az üzlet a cél. Csak eszköz. Az üzletre
vannak más embereink. Eleinte nem ezt a szerepet szántuk önnek. De ma így
döntöttem.
- Köszönöm. Mikor jelentkezzem?
- Mikor? Mikor? Mondjuk péntek reggel itt nálam. Nem babonás?
- Nem.
- Nem baj, majd babonás lesz. Az embereink csaknem mind babonásak. Kell
valami, amibe megfogózzanak, ami segíti őket. De ne gondolja, hogy valami
veszélyes feladat ez. Dehogy. Elsősorban van egy jó útlevele. Az útlevelét majd
elintézzük. És ha kipattan valami, esetleg, mondom, kevés valószínűsége van, egy
másik passzus is lesz magánál, más névre, aztán bizonyos átlépő területeket is
nyitva tartunk, vannak embereink, akik áthozzák a határon. Az ön számára
Martonoson meg Iváncsán.
- Iváncsán?
- Igen. Ismerős?
- Valamikor jártam ott, mint gyerek. Ott van Szabonc mellett.
- Na lám. Hát annál jobb. Ezeket az embereket meg kell ismernie. És még
egyet. A veszély nemcsak odaát van, hanem itt is. Tehát – az ujját a szájára tette –
mint a sír. Bízom magában.
Barnay felállt. Töltött még egy pohárral.
- Csak azt szeretném tudni még, ügyvéd úr, ha én most innen elmegyek, nem
fogják valamelyik utcasarkon hátracsavarni a kezem, vagy nem várnak otthon
saját fürdőszobámban a maga emberei?
Barnay nevetett, koccintott a poharával:
- Nem, nyugodt lehet. A maga számára nincs több figura. Proszit.
Aztán megrázták egymás kezét. Teodor a párnázott ajtónak indult.
- A kabátja! – szólt rá Barnay és az iratszekrény oldalára mutatott.
- Ja, a kabátom.
Az ügyvéd segített, hogy felvegye és kikísérte az előszoba ajtajáig.
Dél felé járt az idő. A napsütésben gyerekkocsit toltak, a virágüzlet kirakatai
jácinttal, tulipánnal meg fehér orgonával volt tele. Az emberek kezüket lóbázva
jártak, megduzzadt a tenyerük, enyhe derékfájást éreztek, elernyesztette őket a
tavaszi kamaszrandevú. Teodor idegenül ment közöttük, feltüzelten. Szilajság
keringett benne, rohanni szeretett volna, lökte és húzta valami, akár a
domboldalon megtaszított szekeret. Vagy húsz lépés múlva a kabátjába nyúlt,
megtapintotta a szöveten át az összehajtott bankjegyeket.
- Péntek – gondolta. Péntek.
És felszisszent. A karja fájt, a válla fájt.

***

197
 Évával aznap nem találkozott. A művésznőnek előreláthatólag késő estig kell
még a gyárban maradnia, egy jelenet nem akar sikerülni. Ezért telefonon beszélt
csak vele:  Megvan. Nagyon érdekes. Köszönöm. – Ennyit mondott az ügyről
neki, mert a lányt a fejleményekről úgyis csak nagy vonalakban tájékoztatta, a
szereplő változásáról, Barnayról még nem beszélt. Elhatározta, hogy nem is fog
beszélni.
Délelőtt tizenegy órakor Éva az ágyban heverészve fogadta, puhán, kedvesen
és kékes karikákkal a szeme alatt. Teodor melléje ült.
- Megjöttél Nagy Kém? – szólt a lány hosszú kézfejére paskolva.
- Nahát, hallod, micsoda misztifikáció volt ez! Téged sem értelek. Hát kellett
egy nyavalyás pesti állás miatt ennyit titkolózni?
- Na?
- Még részleteket nem mondhatok, mert magam sem tudok sokat, de komoly
formában megígérték, hogy nyelvismereteimre való tekintettel egy bőripari
vállalatnál leszek valami nagy kutya.
- Édes borjam, hát ez pompás! Ugye jó, hogy rám hallgattál? Hogy elmentél?
Csak ez a görög, ez nem megy a fejembe. Mit titkolódzott? Mit akart azzal az
írógépessel?
Teodor vállat vont.
- Ördög tudja. Az írógépes a megbízott. Nyilván a görög barátja. Az meg
talán homályban akart maradni, mint egy álneves Harun al Rasid. Törjem rajta a
kis fejemet, gondolod?
- Sohase törd a fejed. Majd kiderül egyszer. Fontos, hogy sikerül. Állás meg
pénz. Nem gondolod, hogy Marianne-t akarta neked meghálálni?
- Írjak Angliába egy köszönő levelet?
- Írj, ha tudod a címét - nevetett Éva. – És utazgatnod sem kell?
- De. Azt hiszem rám bízzák a külföldi kapcsolatokat.
- Én is utazom. Képzeld. Persze nem messzire. Le Zalába. Pákára vagy hova a
rossebbe. Májusban ott folynak a fölvételek. Egy kicsit elszakadunk egymástól,
úgy látszik.
- Éva, - szólt Teodor a zsebébe nyúlva – visszaadom, amit kölcsön adtál.
- De sürgős neked, de sürgős.
- Ez az első kötelességem.
- Hogy azt érezd, hogy nekem már semmivel sem tartozol.
- Ezt nem fogom érezni sohasem.
- Jó, hogy ezt mondod nekem, te, te pubi.
- Egymásra néztek. Éva mellét mély sóhajtás emelte meg.
- Fáradt vagy – szólt Teodor csendesen. – Sokat dolgoztál?
- Sokat – felelte a lány, a torka megcsuklott. Kék szeme oldalt úszott, mintha
nem bírná a férfi tekintetét.

198
 XVII.

Júliát a határ menti városban, Szaboncon, fekete szépasszonynak hívták.

Legnagyobb rajongói, önzetlen rajongói az úgynevezett kisemberek közül kerültek
ki. Ilyen volt Schmiedmann, a fodrász, akit tejfehér arca és szőke haja miatt
cukrász Laci néven becéztek a szabonci hölgyek, Juracsek, a csemegekereskedő és
Kovách, akinek ízlésesen berendezett divatüzlete volt. És ha a szombati heti
piacokon Júlia cselédje kíséretében nagyobb bevásárlásra ment, a cseléd egy
lépést hátrább maradva karján hozta a két nagy garabolyt, a környékbeli
parasztok, főként az asszonyok, még a szentivániak is, akik elégszer láthatták
odahaza, fel-felsóhajtottak a gyönyörűségtől: eszem a lelkét, be szép! Oltárra
állhatna, akár egy madonna.
Ennek a távoli, népi csodálatnak ellenére, vagy épp e miatt, Júlia nem volt a
szabonci női társaság kedvence. A bennszülöttek, szerbek, németek, sőt a
magyarok is, akik a város polgárosult rétegének több, mint felét alkották, hosszú
ideig csak az idegent látták benne, a betolakodót. Visszahúzódásában, amelyet az
összekavart nyelvű környezet Júliára ösztönösen rákényszerített, a magyar úri
gőgöt vélték felfedezni. Ruganyos járása, karcsú alakja, mindig kissé figyelve és
kémlelve feltartott feje – mintegy őz, mikor fűcsomóval a szájában a tisztáson
fülelni kezd – a rátartiság érzését sugallta ezeknek a szíveknek, amelyekben az
első pillanattól kezdve gennyedni kezdett az irigység. Bírálgatták ruháit,
kifogásolták soványságát, legendákat meséltek azokról a praktikákról, amelyekkel
meg tudta akadályozni, hogy gyereke legyen és minden utat, amely a Vrankovics
házaspárt messzibb vidékre vitte, egy-egy magzatelhajtó beavatkozással hoztak
kapcsolatba. Legszívesebben szeretőket is varrtak volna a nyakába – az
állomásfőnökről, a főjegyzőről hosszabb ideig keringtek is ilyen pletykák, de a
legnagyobb hitelre az a rágalom tudott szert tenni, amely Júliát Skrileccel, a
zágrábi fiatal orvossal boronálta össze.
A nők tömör hadállásával szemben Vrankovics barátai szinte tehetetlenek
voltak. Ők szívesen udvarolgattak Júliának, már amennyire ezt Vrankovics
tekintélye és féltékenysége megengedte, boldogak voltak, ha elfoghatták az
asszony hálás tekintetét, derűs nézését vagy mosolyát, de az általános,
rosszindulatú tartózkodást nem bírták feloldani ők sem, nem tudták kiirtani a
rágalmakat. Szabonc erkölcsi élete, amely még egy emberöltővel ezelőtt duhaj
bűnökkel volt tele, az utóbbi időben elnyálkásodott. A bujkálás, a denunciálás, a
hízelkedés, a jogrend első bizonytalanságai kioldották az emberekből a
felelősségérzetet, a büszkeséget, lassanként megszűnt a régi feszültség becsület és
bűn között s Szabonc polgárai belefeküdtek az életbe, mint egy pocsolyába.
Formailag a Vrankovics házaspár, pontosabban Vrankovicsné nem volt
semmiféle társadalmi bojkottnak áldozata, kivéve azt a néhány hónapot, amely a
szerb király meggyilkolását követte. A családok látogatták egymást, elfogadták
egymás vacsora, meg disznótormeghívásait, meginvitálták Vrankovicsékat
mulatságokra, keresztelőre,  a keresztelők nagyon megritkultak Szaboncon, ezért
különleges pompával ülték meg, akár egy lakodalmat – de mintha ezekre az

199
összejövetelekre csak azért lett volna szükség, hogy táplálékot találjon a fáradó,
kimerülő rosszindulat és a drágicám, édeském mézes-mázos szavai mögött
kigyónyelvét fenegette a felfrissült irigység.
Nem csoda, ha Júlia nem szerette Szaboncot, beszorítottnak érezte magát a
kis háztartás, kis udvar és kert gondjai között és magánosnak, de csak annyira
magánosnak, mint egy tébolyult vagy egy fogoly, aki tudja, hogy kémlelőlukak
vannak zárkája falán és ajtaján. Ezért sürgette mindig a férjét, hogy lehetőleg
korán költözzenek ki Szentivánra, és tőle telhetőleg elnyújtotta a szentiváni
tartózkodást. A két rossz közül így választotta a kisebbiket.
Itt legalább felszabadulást érzett, mozgást és teret. Lovagolhatott, ebben az
egyben megosztotta Vrankovics Péter szenvedélyét, teniszezhetett, ha partnere
akadt  mert a férjének az orvos egy évvel ezelőtt megtiltotta a hirtelen mozgással
járó sportokat – úszkálhatott a medencében, egy méter mély vizét hetenként
cserélték, a kútvíz vad hidegét elég hamar elszívta a napsütés, sütkérezhetett a
tisztán tartott füvön és fövenyen, vagy kötényt kötött magára, létrára mászott,
hernyózott, nyesett néha szükségből, néha kedvtelésből és fölöslegesen,
muskátlikat ápolt, kiásta az elvirágzott tulipánokat, törpedáliákat ültetett a
rózsafák közé, vagy az új tároló- és csomagolóhelyiségben megszámozva kosárba
rakta a tojásokat. Bekukkantott az öreg gazdatiszt szobájába, aki ezt a háromszáz
holdas gazdaságot a férjével együtt vezette, a szoba téglás volt, hűvös, mint egy
pince, keletnek feküdt. Tollat fogott a kezébe. Ellenőrzött és segített neki.
Ennyi mozgás közt, ilyen gazdagon kitöltött napokon nem kellett a
gyomorsavjára gondolnia, evett, mint egy farkas, nem félt az elhízástól, és ha
délután úgy másfél órára kiült a medence mellé – a piros padra halvány
szomorúfűz borult – és olvasott, újságot, könyvet, nem érezte a szeme körül a
délutáni könnyű hőemelkedést.
És esténként, ha elunták a tücsköt meg a csöndet, a béka brekegést a nyárra
kiszáradó rét felől, a lánc csörrenését meg a lomha mozgást, amely ebben a
félnémaságban az istállóból ideszállt, a szeles, esős napokon leoltották az újonnan
vásárolt zöldszemű rádiót és aludni tértek, nem kellett órákon át forgolódnia, a
fáradt nőre hamar leszállt az álom, Júlia elaludt, mint egy darab fa, és mint egy
darab fa érezte hébe-hóba, hogy egy öreg férfi közeledik a testéhez.
A társaság is mennyire más, amely itt a birtokon összejön. Szaboncról
Hermann doktor jár ki a feleségével meg a kis gimnazista fiával, autóval jön ki
két-három órára, egyik füle mindig a telefonkagylóra figyel, nagyon elfoglalt
orvos, Stimakovicsék az édesen csicsergő három lánnyal, szegény Edit, most is
hiába dagad, a sok kóc közül megint csak egy leányt fog Skrilecz, a nőgyógyász
kiszedni, meg a két Lefort fiú,  nemrég nősült meg mind a kettő – a szomszéd
birtoknak urai. És Zdenka? Ó, Zdenka néni nem is közéjük tartozik. Zdenka
barátnő, több, mint barátnő. Barát és rokon.
Vagy cinkos? Lám, ezért is ide kellett jönnie Szentivánra ezekért a géppel
címzett levelekért. Átsétál értük alkonyatkor kétszer hetenként, néha Vrankovics
Péter is vele megy, de mindig akad valami ürügy, ó, Zdenka nagyon találékony
szellem,  nők dolga, titok, olyan hangsúllyal, arcmozdulattal, hogy Vrankovics
Péter mosolyog és majdnem elpirul,  valami ürügy, hogy elváljon tőle a Zdenka

200
hálószobájában az ajtót bezárva, kibontja a várva várt levelet, teleszívja magát az
édes ízzel, még a legközönségesebb szóban is van édes íz, aztán elpilledve a
gyönyörűségtől leül, erőt gyűjt, hogy visszazárja a levelet abba a kazettába,
amelynek kulcsát majd Zdenka szekrényébe az ékszerek és betétkönyvek mellé
helyezi.
Ilyenkor édesebb lesz a szagtalan, könnyű párájú szentiváni est, amely
nyomtalanul issza fel a virágzó orgonák szagát, az orgonákét, amelyek a kerítés
két oldalán állanak. Ilyenkor édesebb lesz az út, a kilométernyi út, amelyet meg
kell tennie, amíg a lélek a mozgó testtől kissé elmaradva lebeg és imbolyog, mint
egy bárka, amelyet odakötnek a hajó farához.
Érzelmeket tápláltak elsősorban ezek a levelek, de az érzelmek mögött
növekedni kezdett az a reális tőke is, amelyet minden nő, még a legeszményibb
szerető is gyűjtögetni kezd arról a férfiról, akit nemcsak kíván, hanem meg is
becsül. – „Most egy nagy vállalathoz léptem át – írta Teodor. Ne gondolja, hogy
könnyelműségből változtatom az állásomat, de most gazdasági életünkben olyan
lehetőségek nyíltak meg előttem, amelyeket bűn volna kiaknázatlanul hagyni.”
„Egy nagy bőripari részvénytársaságnak lettem az egyik igazgatója” –
tudósította aztán a következő levél, s ez a hír edzette, izmosította az asszony
szerelmét, s túllépve a test trópusi tájain, szinte társadalmi méltóságot adott neki.
Május hetedikén kapta Teodortól az utolsó levelet. Nagyszerű újságot
tartalmazott: „Belgrádba utazom. Most, hogy ez az ügy már le van rögzítve,
megírhatom: nem a pénz csábított, nem a pozíció, hogy elfogadjam ezt az állást,
és ne válasszak másikat, hanem az, hogy utazásaim révén így alkalmam nyílik
arra, hogy már most is gyakrabban lássam magát. Belgrádban valószínűleg két
hetet töltök, visszautazásomkor feltétlenül megállok Szaboncon, Szentivánon.
Találkozunk Júlia! Útközben nem írok magának, ha úgy gondolja, Zdenka ne
fogjon gyanút. Egy közömbös lapon közölni fogom a címemet. Találkozunk! Nem
szeretném, ha maga is ezt a boldogságot érezné. Oly nagy boldogság ez, hogy
kínlódom belé.”
Szerencse, hogy Vrankovics Péter aznap nem kísérte el feleségét. Júlia nem
tudta letenni a levelet. Elolvasta vagy tízszer is. Mikor Zdenka belépett hozzá, a
szeméből csendesen folyt a könny.
- Drágám! – kiáltotta a vénlány.
- Ó néni! – szólt az asszony könnyei között mosolyogva. Örömömben sírok.
Hosszú ideig csak ez a mondat járt az eszében: „… már most is gyakrabban
látom magát”. Már most is! Mennyi ígéret van ezekben a szavakban. Mennyi
finomság!
Május közepén jött meg a belgrádi lap. Nem volt rajta cím. Egyszerű
üdvözletet tartalmazott a Vrankovics házaspár számára azzal a megjegyzéssel,
reméli, hogy a közeli napokban tiszteletét teheti: Teodor.
- Hát ez a fiú Belgrádban jár? – csodálkozott Péter. – Mi szél fújhatta oda?
- Belgrádban? Érdekes, - szólt Júlia is, teljes tudatlanságot színlelve. –
Megkérdezzük Zdenkát, ő biztosan tudni fogja.
Zdenka valóban tudta is. Tudta, hogy Teodor üzleti ügyben jár a szerb
fővárosban, és hogy május huszonharmadikán délelőtt érkezik. Kocsit küldött érte

201
a szabonci állomásra. Júlia aznap reggel a szőlőt megkerülve a külső dűlőn
lovagolt haza, amely Zdenka birtokához közel esett. Látta, hogy nyolc órakor
elindult a kocsi.
A térde meggyengült, a combjaiban húzódást érzett, a lába mintha
minduntalan meg-megroskadni, becsuklanék. Milyen furcsa ez! Talán ma túl
sokat lovagolt? Úgy érzi magát, mintha kólika kerülgetné, vagy enyhe láza volna.
Legszívesebben lefeküdnék erőtlenül. Végig is nyúlt a díványon, hasra feküdt,
arcát a két tenyerébe tette. Az ebédlőben bútorokat huzigáltak, tompa hupp,
hupp, hupp hallatszott, Piroska és a kertész négy végénél megfogva rázták ki a
takarókat, a szőnyegeket. Aztán felhangzott a parkettkefe, se-se-se, se-se-se, se-
se-se és valami kis automata vágy Júlia lelkéből elszabadulva értelmet sugallt
ebbe a súrlódó zajba: Megjön-e? Megjön-e? Megjön-e? – makacsul súgta ezt,
Júlia feje szédülni kezdett, úszni, keringeni.
Felkelt, levetette a lovaglónadrágot, kartonruhát vett fel,  a májusi meleg a
sötétzöld búzaföldekről behömpölygött már a házba is – átment az ebédlőbe,
portörlőt vett a kezébe, s amíg Piroska a padlót kefélte, ő letörölgette a bútorokat.
Aztán fogta a tálcát, kinyitotta az ebédlőszekrényt, s a hatszemélyes üvegkészletet
kihordta a konyhába, saját kezűleg mosta el meleg vízben, saját kezűleg törölgette
le, egész figyelmét a metszett üvegekre összpontosítva és megfékezve az ujjait. A
cseléd csak behordani segített. Ekkor már tíz óra volt.
A ház előtt fenyőfák, két fiatal platán, a kerítés mellett orgonabokrok, oldalt
két méter magas málna meg mogyoró zárták el a kilátást Zdenka messzi portája
felé. Júlia a kapunál visszafordult, a bokrok mellett haladva a park hátsó részébe
került. A medencénél, amelyben már déli fürdésre langyosodott a víz, félrecsapta
a szomorúfűzágakat, átbújt alattuk, kiment a parkból a gyepen keresztül. Az
üvegezett ajtón át látta, hogy a gazdatiszt hűs, téglás szobájában nincsen senki
sem, a nagy törzskönyv kinyitva hevert az asztalon, egy tollszár volt rajta
keresztbe dobva, a tollhegyen púposan beszáradt a tinta. Az asztal fölött egy
deszkalap volt a falra szögezve, amolyan fogasféle, ezen lógtak a gazdaság kulcsai,
a madzaggal rájuk kötött kis fadarabbal együtt, amelyre tintaceruzával egy-egy
szám volt írva. A magtár kulcsot akasztotta le.
A vastag, tömör kapu mögött hideg fogadta és sötétség. Meg kellett állnia,
várni, amíg a szeme hozzászokott ahhoz a derengéshez, amely a gerendákból és
hajópadlóból ácsolt emeletről szüremlett ide. A nagy teli búzás zsákokig
tapogatózva ment, bal kezével a falat súrolta, aztán fel a lépcsőn, ahol vastag
fekete farkát tekergetve Tapló, a széles fejű kandúr üdvözölte úrnőjét. A padlóra
zab volt kiöntve meg kukorica, lábfejnyi széles út választotta el ezt a két halmot,
amely a hátsó falnál másfél méterig is felemelkedett.
Egy kis létra volt az innenső fal tövébe lefektetve, amelyre a tetőzet borult.
Júlia a létrát az ablaknyílásnak támasztotta, felmászott rajta, kinézett a tető felett.
Ez volt a szentiváni birtok legmagasabb pontja, kivéve a rigók szállásait az
alsó útnál ültetett jegenyék tetején. Jól lehetett mindent látni, ami a kúriaszerűen
megépített háztól balra a Krisztich birtok és a falu felé feküdt, a szőlő és a
gyümölcsös egy részét, az eperfás baromfiudvart, a külső ketrecekkel, a
konyhakertet, amely hosszan nyúlt el a földekig, a parkot, az összezsúfolt, változó

202
alakú fáival, a lomb alól a medencének csak egy darabja csillant át, mint egy törött
tükör – és a fák mögött az utat, amely a Krisztich porta és Szentiván szélső házai
alatt elkanyarodva két világosbarna csíkként futott Szabonc felé.
A baromfiudvar, az istálló, a konyha lármája tisztán hallatszott fel ide, meg
Vrankovics Péter hangja is, aki a gazdatiszttel meg a kertésszel a konyhakert túlsó
végében állva két napszámost dirigált. A két napszámos árkot ásott, most
fektették le a villanymotoros öntözőkút új csövét. A palatetőre forrón tűzött a nap.
Júlia vissza-visszahúzta a fejét. A lába remegett.
És akkor messze a régi csordakútnál, amelynek törött gémjét évek óta nem
javította meg senki sem, mozgó pontot látott feltűnni: lassan közeledett Szentiván
felé. Öt-hat perc múlva kivehette már a lovat és a kocsit, és úgy sejtette, a kocsis
mögött ül benn valaki. A ló elérte Szentiván első házait, ügetni kezdett. Egyszerre
csak a Krisztich porta kerti ajtaja kinyílt, az ajtó nem látszott nagyobbnak, mint
egy gyufásdoboz teteje, egy piros meg egy fekete hangya lépett ki rajta, csakhogy
ezek a hangyák két lábon jártak, égnek emelkedve, a kocsi megállt, s amíg a kapu
láthatatlanul mozgó új kis állatok erejétől kitárult, egy szürke, kövérebb, nagyobb
hangya is leugrott a kocsiról és a feketével néhány percre egy folttá olvadt össze.
Aztán szétváltak újra és megindultak a kertbe gördülő kocsi után.
Júlia leugrott a létráról, visszafektette a helyére. Az ablak fényfoltjában a
szétszórt zabon Tapló sütkérezett, az asszony leguggolt mellé és a nyakába
markolt.
- Gyere, ne karmolj, gyere, ha mondom. Ciiic. Kapsz jó csirkemájat, te ronda,
gyere ciiic!
- Megvakuló szemmel, egyre lassabban ment lefelé a lépcsőn a sötétségben,
amely mind mélyebb és mélyebb lett alatta.

***

Megérkezésének másnapján Teodort nagynénjével együtt a Vrankovics

házaspár meghívta ebédre. A fiatalember étvágytalan volt. A tavaszi friss lesülés
nem takarta el teljesen a túlcsigázott ember sápadt színét. Valósággal védekezett
az ellen, hogy a figyelmes házigazda a tányérjára újabb darabokat rakjon.
- Na de egyél már – bíztatta Vrankovics. – Az arcodon látni a belgrádi
éjszakák nyomát, éppen ezért enned kellene, mint a farkasnak.
- Az éjszakák nem számítanak. Az új munkám visel meg. Szép és érdekes.
Emberekkel tárgyalni, bepillantani a nagyvállalatok életébe. És a felelősség. Az
ipar, a kereskedelem nem olyan, mint a föld. Ott villámgyorsan cselekedni kell.
Sőt, ki kell szimatolni a jövőt. Németországgal például a bőriparban nehézségeink
vannak, ezt akarjuk itt a Balkánon kiegyenlíteni.
- Csakugyan olyan nehéz munkája van?
- Nem nehéz, de amíg nem szokta meg az ember, addig őrlik az idegeit. Meg
fogom szokni.
- Itt tartalak, fiam, - szólt Zdenka – rendbe hozlak egy kicsit.

203
 - Ó, köszönöm, de most nem lehet. Szerdán, holnap este már Budapesten
kell lennem.
- Elmégy? Ilyen hamar?
- Úgy mondod ezt Zdenka néném, mintha szememre hánynád, ilyen rövid
időre mért is zavartalak. De eljövök. Majd. Legkevesebb egy hétre. Mikor? Azt
még nem tudom. És elhozom a lovaglóruhám. Nem felejtettem el, Péter bátyám,
kedves ajánlatodat.
Gyere csak, gyere. Bengál rendelkezésedre áll. Nagy csontú ló, egyenletes.
Kezdőnek legjobban megfelel.
- Te, Dóri – szólt Zdenka – el is felejtettem még megkérdezni tőled. Te
tegnap nem a délelőtti vonattal érkeztél. A kertész azt mondja, ott vártad már a
pályaudvaron.
- Nem is délelőtt. Csak nem akartam táviratozni. Az igazgatótársamnak
hamarabb kellett elutaznia, vele jöttem Szaboncig. Aztán volt egy csomó
feldolgozni való anyagom. Erre fordítottam azt a pár üres órát. Itt csak pihenni
akarok, kikapcsolódni.
Vrankovics az orosz krémtortából egy villányit a szájába tett, szétharapta,
orra elfintorodott, a két nőre nézett.
- Nem érzi, galambom? Megsavanyodott benne a tejszínhab.
- Csakugyan, csakugyan. Nagyon szégyellem. Teréz tegnap este csinálta meg,
biztosan elfelejtette jégre tenni.
- Szegény Teréz nem gondolt rá, hogy májusban ilyesmi megeshetik –
mentegette Zdenka. – De olyan fülledt meleg volt az éjszaka, mint nyár derekán.
- Én is csak egy óra felé bírtam elaludni. Akkor egy kicsit lehűlt az idő.
- Ma is kutya meleg van.
- Kérem, ne egyenek belőle, Zdenka néni, el ne rontsa a gyomrát.
Júlia csengetett a feketéért.
- Lepihenünk egy kicsit? – kérdezte Vrankovics ebéd után. Ernyedt arcán
látszott, hogy az ásítás kerülgeti.
- Jó lesz – mondta Zdenka,  éjjel úgyis sokáig beszélgettünk. Rápótolok egy
kicsit.
- Zdenka néni, jöjjön az én szobámba, a díványon van a szokott helye. Már
oda is készítettem a takarót. Teodor, parancsoljon a szalonba. Jó pihenést.
A cigarettát még együtt szívták el a férfiak, Belgrádról beszélgettek, a svábok
mozgolódásáról, akiket nagyon meglendítettek a Délvidéken az ausztriai
események. Aztán Vrankovics elmagyarázta, hogy Teodor az illemhelyet hol
találhatja meg és a szobájába vonult vissza. Tíz perc múlva már át is hangzott
ütemes szuszogása.
Teodor leült a díványra, a párnára könyökölt. A szoba színfoltjai voltak
előtte, dermedt csendélet. Zöld ripsz a székeken, a kerekded támlákon
gombostűvel rátűzött fehér filék, a berakott diófaasztalon halasi csipke, a földön
egy tebrisz szőnyeg, amelyen a kijárat felé kékszélű lenvédő futott. Az
üvegszekrényben porcelánfigurák, aranyozottak, csontszínűek, feketék vagy
tarkák, mint egy mezei virágcsokor. A vitrinen ébenfaoszlopos antik óra, a fehér
lapon az arany mutató ki tudja melyik nap fél tizenegykor megállt. A tajtékszínű

204
kályha barokk fodraival használaton kívül helyezett dísztárgyként állott a
sarokban. Az emlékezetes novemberi délután lépcsős füstje helyett az elhamvadt
cigaretták utolsó foszlányai szálltak ki a nyitott ablakokon át a meg-meglibbenő
függönyök között.
- Hát újra itt vagyok! Ebben a szobában, amelynek nincs is sajátságos
otthonszaga, amelyben csak barátokat fogadnak, szomszédokat, tiszteletre méltó
ügyfeleket vagy hivatalnokokat, akiket illik megtisztelni, mert tőlük függ a
szállítási kedvezmény és adóelengedés. Bezártak ide, hogy szunyókáljak és
emésszem. Nem szunyókálni jöttem ide, nem emészteni! Minden perc, amit így
töltök itt, elveszett idő. Júlia! Mit csináljak, hogy megváltoztassam mindezt, mit
csináljak, hogy megszűnjék ez a várakozás? Takarót dobjak az öreg fejére, úgy
próbáljam megfojtani? Júlia, ez a nap nem múlhat úgy el, hogy szét ne törjön a
távolság közöttünk. Egy jelt, egy intést legalább adhattál volna. Hol vagy? Hol
keresselek?
Felállt. Lábujjhegyen ment az ebédlőn át. Az ablakokon félre voltak húzva a
függönyök, elillant már a sült és a kávé szaga, az asztalt leszedték, rátették újra a
brokát terítőt, s a nagy porcelánvázát az asztalközépre. A szemközt levő ajtó Júlia
szobájára nyílhatott, ide húzódott be Zdenka néni. Halkan lenyomta a kilincset. A
spaletták csukva volta, s ami fény az ebédlőből átszűrődött, két érintetlen nagy
ágyat világított meg, szekrényeket s egy díványt, amelyen felhúzott térddel
Zdenka feküdt. Be sem csukta az ajtót, hogy zajt ne üssön, az ebédlőn át ment ki a
folyosóra.
- Júlia! – Két tenyerét tölcsérré formálva szeretett volna most kiáltani,hogy
harsogjon a ház. – Júlia!
Mit csináljon? Ez a harmadik itt a WC ajtaja, Péter jól elmagyarázta neki.
Kinyisson hát most minden helyiséget, vendégszobát, fürdőszobát, lemenjen a
konyhába is és megkeresse az éléskamrát? De nem kiáltott, nem is nyitott be
sehova. Végigment a folyosón, amely a bejárat felé nagy verandává szélesedett ki.
Az egyik ablaknál megállt.
Az ablakból kerek virágágyra látott, amely árvácskákkal volt beültetve. A
virágágyon túl nyírott, zöld gyep volt, egy öt méter hosszú fürdőmedence, sárga
homok s egy halvány nagykontyú szomorúfűz. S akkor a lehulló fűzfaágakon
keresztül mintha fehér foltot látott volna a piros padon. Ruhát. Júlia ruháját.
Legszívesebben az ablakon ugrott volna át, egy pillanatig habozott, aztán a
lába már a párkányon is volt, meghajolt, hogy kiférjen a keresztfa alatt, s behajtott
térddel a gyepre huppant. Kiegyenesedett és mosolygott.
A mosoly az arcán maradt, megrögzítődve, amikor már a padhoz ért.
- Júlia!
Az asszony nem kelt fel a padról, féloldalt ült, fűzfaágat húzott maga elé,
annak leveleit harapdálta.
- Hallja, igazgató úr, hát így kell kiugrálni az ablakon át? Láttam! Én meg azt
gondoltam az igazgató úrról, hogy derékig jól betakaródva szunyókál a díványon.
Ezt szeretem. Ez snájd. Fiatalos.
- Nem volt szép magától, Júlia. Illetve magától minden szép. Hogy is jut
eszembe, hogy szemrehányást tegyek.

205
 - Mért tenne szemrehányást? Rossz volt a krémtorta? Nem tehetek róla.
- Mert egyszerűen bedugtak egy szobába, jó még, hogy nem zárták rám az
ajtót. Persze ez nem lett volna akadály, hogy magát megkeressem. Mert kerestem.
Olyan volt, mint valami mesében. Üres szobák, elvarázsolt szobák, sehol senki,
ajtók nyílnak és csukódnak. Képzelje, rányitottam Zdenkára is.
- Szent Isten, csak nem verte fel?
- Aludt.
- Alszanak – tette hozzá kicsit rekedten, észrevette, hogy az asszonynak
halványbarna lábán nincsen harisnya.
- Én ebéd után sohasem szoktam aludni. Kijöttem ide.
- Mikor az árvácskákat megláttam a verandáról, akkor tudtam már, hogy
nincsen messzire.
- Árvácska – ismételte Júlia, hangjában édes búgás volt. Elengedte a
fűzfaágat – mit is nem kérdeznek meg a májusi árvácskától? Emlékszik?
- Hogy emlékszem-e? Egyetlen szót sem felejtek el. Nem is ismételgetem
őket. Élnek.
- Igazán? Üljön le. Miért nem ül le, igazgató úr?
- Asszonyom, ha megengedi.
- Tessék.
- Átöltözött?
- Ezt a kis vászonruhát vettem fel. Olyan meleg van. Arra is gondoltam, hogy
fürödni fogok. Ha nagy meleg van, fürödni szoktam délelőtt és délután. De most
nem akartam önző lenni.
- Miért lenne önzés?
- Fogadok, hogy magának nincs fürdőruhája.
- Nincs. Nem gondoltam rá. Májusban még nem visz az ember magával
fürdőruhát.
- Kisegítem magát. Kihozom Péterét.
Teodor az asszony keze után kapott.
- Ne, ne. Ne menjen el.
- Csak egy pillanat. A mosókonyhában átöltözhetik. Olyan jó ez a friss víz.
Délelőtt már fürödtem benne. Lehűti az embert.
- Nem akarok fürödni, érti? Nem akarok. Hónapok óta várom már ezt a
percet, mindent megtettem, mindent, nem is mondhatom el, mindent, hogy
együtt legyünk. És akkor magának az első gondolata csak az, hogy lehűtsön.
Annyi gyerekes indulat, annyi kétségbeesés volt Teodor hangjában, hogy
Júlia elmosolyodott.
- Na jó, hát ne fürödjék, csacsi.
- Magának talán mindegy, hogy itt vagyok, vagy elmegyek. De én az életemet
tettem fel érte. Ó szeretném szétverni a fejem. Mert csak itt ülök, meg fürdésről
beszélünk, meg ruháról, meg melegről, mintha nem élne itt bennem a leveled, az
édes leveled, az a kevés levél, mindig kevés. Találkoztunk, most végre
találkoztunk. De meddig maradunk egymáshoz idegenek?
Szenvedélyesen szorította meg az asszony csuklóját, magához akarta húzni.
- Ne, ne! Legyen eszénél. A folyosóról idelátni. És oldalt a konyha!

206
 - Bánom is én!
A csuklójától a karja hajlásáig érezte Júlia a meleg férfiszájat. Visszarántotta
a karját. A pad szélére ült.
- Teodor!
A hang halk volt, de csaknem érdes. Rendre utasítást préselt bele.
- Ki akar józanítani – szólt Teodor hevesen. – Lehűteni, kijózanítani! Hát
akkor miért!
- Bocsásson meg  folytatta aztán a tenyerét az arcára téve. – Bocsássa meg
ezt a kérdést. Nekem elég, hogy látom, hogy itt lehetek, hogy hallom a hangját.
Magának úgysem kell semmi több, barát!
A keserűség tovább csorgott belőle:
- A fogalmak többet érnek, és a valóság, van más valóság is, értem – a házra,
a kertre mutatott – és engem valami üldöz, amit sorsnak neveznek, Zdenka
kólikája, apám halála, hogy sohase juthassak magához, csak kergessem,
kergessem magam előtt, hiába fogadtam meg, hogy nem a nyomában kullogok
tovább, nem az emlékein. Talán egyszer megtudja majd, hogy mit tettem magáért.
Sohasem hittem volna, hogy ennyire képes legyek. Mit értem el vele? Egyik nap
olyan, mint a másik. Kávét iszunk és meghajtjuk magunkat, vége. Ezt vártam én
ettől az utazástól? Ezt? Írhat, amit akar. Írjon is tovább, kedvesen, édesen, úgyis
be fogja bizonyítani, hogy nem szeret.
Júlia újból a fűzfaágét nyúlt, letörte. A férfi oldalt ejtett karokkal ült a padon.
Fejét haragosan előre szegte. A földek felől forró szájjal lehelt be a megérett
tavasz, a levelek lebegtek.
Az asszony a fűzfaággal megérintette a férfi karját.
- Sétáljunk egyet, jöjjön. Maga még nem is látta, mi minden van itt.
- Nem vagyok kíváncsi rá – gondolta Teodor duzzogva, neheztelése jeléül egy
lépést elmaradt, úgy ment az asszony mögött.
- Nem emlékszem ilyen meleg májusra – szólt Júlia, miután némán
elhaladtak a gazdasági épületek mellett, s egy pillantásra sem méltatták az
istállókat, gyerekbőgés hallatszott a tehenész-konyha ablakából – a föld olyan
hirtelen megkeményült, hogy szinte befojtja, elvágja a növényeket.
- Befulladt élet – morogta Teodor.
- Tessék?
- Befulladt élet, mondom.
- Igen. Tudom. Mindennap várjuk már a záport. Az aranycseppeket.
Huszonhat barackfánk száradt ki tavaly.
- Sajnálja őket?
- Sajnálom. Nem azért, mert közöm van hozzájuk. Az életet sajnálom.
- Mindent nem lehet megmenteni.
- De van, aminek a megmentéséért küzdeni érdemes. Öntözni kell majd őket.
Nézze, ezek az almafák. Végig, végig csupa almafa. Nemrég virágoztak el.
- Szép lehetett.
- Szép bizony. – Lehúzott egy ágat. – Nézze ezeket a kis almákat: olyanok,
mint egy-egy nagyobb borsószem. Édesek.

207
 Teodor Júlia karja után nyúlt, de az asszony egy lépéssel előre ment. Lombok
árnyéka suhant el felettük, árnyék és napfény. A fák között arasznyira nőtt a
bokorbab, a tavaszi ásás után már újból sarjadni kezdett a fű, a gaz. Az út enyhe
lejtéssel ereszkedett a szabonci lapály felé. Mikor a gyümölcsös végére értek,
amelyet magasra nőtt mogyoróbokrok zártak el, az ágakat félrehúzva léptek át
közöttük és már csak a szőlőkarók százait látták és a görcsös szürke tőkéket,
amelyekből halványzölden folyt az élet, Júlia a messzeségbe mutatott.
- Ott van Szabonc.
A kora délutáni fényben jól kirajzolódtak a város széli malmok nagy fehér
magtárai; a kémények, a tornyok a házak nagy tavában már összefolytak. Teodor
elnézte egy darabig aztán megfordult. Almafák álltak mögötte sorban, közökkel,
mint egy szabadgyakorlatokra szétugrált, hatalmas tornászcsapat. Fölöttük csak a
mezítlen szellő remegett.
- Júlia.
- De az asszony eltűnt, hangtalanul tűnt el. Teodor jobbra futott, aztán balra,
és vagy hatlépésnyire az úttól, a bokrok bemélyedésében egy fapadon ülve talált
reá.
- Ide szoktam jönni, ha egyedül akarok maradni. Itt nem zavar meg senki
sem.
Apró szaggatottság volt az asszony hangjában. Sápadtak voltak mind a
ketten.
- Köszönöm.
Júlia nem húzta vissza a kezét.
- Köszönöm, köszönöm – hajtogatta a férfi Júlia karját csókkal borítva el. –
Köszönöm, hogy itt végre megmondhatom, mennyire szeretem.
- És rólam mit gondol? Mit érzek maga iránt?
Teodorban felülkerekedett a szerénység taktikája.
- Rokonszenvet – felelte.
- Rokonszenvet? Többet.
- Barátságot.
- Többet. Licitáljunk.
- Szeretetet, … vagy …
Akkor már egymásba nyúló szemmel nézték egymás arcát, s ahogy
szempillájuk megrebbent, hogy a következő pillanatban már rájuk is boruljon a
csók ideges belső éjszakája, ez a jelképes sötétség, az íznek és tapintásoknak
részegsége, amely minden más érzéklést kiolt és feloldja a test hatalmas
törvényeit, a két száj egyetlen sóvárgással összehullt. A fogak még megakadtak,
harapni szerettek volna talán a birtoklásnak, az elnyelésnek ezzel a primitív
ösztönével, az ajkak gyötrődve gyűrődtek egymáson, míg végre csendes ringással
a boldogság szállott közéjük, kék pille a piros szirmokon.
Ott repdesett a fejük fölött és a szívükre szállt, amikor már mintegy új világra
születve egymás szemében keresték a fényt, nézték meglágyult, megszínesedett
arcukat s ujjaikkal is végigtapintva egymás fejét, átélték a régi mondást: nem
tudtak egymás nézésével betelni.

208
 Az eltakart test, amely a megduzzadt ajkakba hajtotta föl a megtalálás
vágyát, csodálatos kárpótlást adott ezekben a csókokban, amelyek ízét, varázsát
nem felejtik el sohasem, s amikor Teodor keze a kísértésnek ellenállva szemérmes
siklással Júlia vállára visszatért, egy pillanatra elborította őket az öröm, az illúzió,
hogy a lélek bennük legyőzte most az anyagot.
Ó később persze, amikor egymástól elszakítva, forrón és magányosan
szétrágják majd ezeket a perceket, fájni fog ez a győzelem, vádolni fogják egymást
és önmagukat, vádolni fogják gyávasággal és ököllel verdesve a homlokuk, így
fognak felkiáltani: Ostoba voltam, szörnyen ostoba! De akkor még emberekké
voltak csomagolva, szemérmes emberekké és minden mozdulat, amely ezt a
burkot eltávolítaná, úgy hatott volna rájuk, mintha az első csókok szerelmes
pihegésébe trágár szavakat vegyítenének, mert szívük legmélyén talán a
szüzességüket szeretnék visszakapni ezekben a percekben, nincs szűzebb valami,
mint két kezdő szerelmes, nincs furcsább ellentmondás, mint ez a felgyulladt
szüzesség, amely adna és visszavesz. És így álltak ők akkor egymás mellett,
pirosan, frissen, fiatalon, apró verejtékcsöppek gyöngyöztek a hajuk tövén és
szinte szégyenlősen, aggódva érzékelték a beburkolt testben a vágy nyögését,
szerették volna túlcsókolni, túlhízelegni, túlkiáltani, mint ahogy a házigazda
felemeli a hangját megbecsült vendégei körében, míg a lányok pirulva hallják,
hogy benn az udvari szobában állati hangon üvölteni kezd a család szégyene,
idősebb bátyjuk, az eszelős.
Vrankovics az istállóajtóban állt. Cigarettázott.
- No – mondta Teodor fellé bökve a fejével – te sem sokat aludtál. Eltűntél,
mint a kámfor.
- Megmutattam neki a birtokot.
- Ebben a hőségen. Furcsa ötlet. Várhattatok volna uzsonna utánig. Csurog
rólatok a verejték. Tán már a lovakat is láttad?
- Nem.
- A lovakat nem mutattam meg.
- Gyere, no nézd.
Az istálló tiszta volt, tágas és szellős, mint egy terem. Három ló állott
elkülönítve egy-egy rekeszben.
Ez itt Bengál. Ez Mirrha, a feleségem lova. Szép magasvérű állat ez is. De a
Prokóp! Nézd ezt az okos fület, ezt a kis fejet. A nyakába valósággal szerelmes
vagyok.
Megveregette. A zsebéből cukrot kotort elő. A ló elkapta a tenyeréből.
- Volna kedved lovagolni? Öt után, ha nem lesz ilyen meleg.
- Így üljek fel, hosszúnadrágban?
- Felveszed az egyik nadrágomat.
Teodor úgy érezte, hogy most Vrankovicstól semmit sem szabad
megtagadnia.
- Köszönöm, megpróbálhatjuk.
- Jó lesz. Végigmegyünk hármasban a szőlők aljáig – örvendezett Júlia. –
Meglátjuk, az igazgató úr hogy lovagol.
- Édes – szólt Teodor az asszonyra nézve – édes egy mulatság lesz.

209
 - Zdenka hol van?
- Zdenka alszik még?
- Zdenka néni! Zdenka néni!
A karvalyorrú vénlány a verandán ült, onnan integetett egy újsággal.
- Hány óra lehet most?
Teodor a csuklójára pillantott.
- Négy.
- Uzsonnázzunk?
- Ne még.
- Fürödjünk meg addig. Volna kedve hozzá?
- Csakis a házigazda kegyelméből, mint a lovaglást.
- Péter, adja oda a fürdőnadrágját!
- Gyerekek, legyek egyszer tökéletes házigazda. Adjam oda a gatyámat is, a
fürdőgatyámat.
- De nem, Péter bátyám, te is fürödni akarsz.
- Én-e? Nem megyek én két éve már ilyen hideg vízbe. Mit mondjak rá?
Békáknak való.
Dohogva ment fel a verandára.
- Nem felejtesz el?
- Nem mondod azt rám, hogy nem szeretlek?
Teodor válasz helyett megszorította az asszony ujjait. Lassan mentek az
üvegajtó felé.
A verandából Zdenka és Vrankovics hangos kacagása hallatszott ki. A férj
nemsokára megjelent az ajtóban, fehéröves fürdőnadrágot lóbázott Teodor felé, a
lépcsőn állva kezébe nyomta. Nevetett.
- Vedd fel, ha mered.
Teodor kíváncsian nézegette, beledugta a kezét. A két láb között nagy
tenyérnyi foltban szürke csíkok szaladtak, kirágta a gyapjútrikót a moly.
- Hát ugye – mondta a fiatalember csalódottan.
- Szent Isten, ez meg hogy lehet? A maga szekrényében volt. Ősszel
kikeféltük, globolt raktunk belé.
- Én rakosgatom most már egy hónapja erre-arra, minden nap. Hát nem a
szemem láttára ette meg! Hiába! Ízes falat volt.
- És hol van a másik trikója, a vállpántos?
- Benn van Szaboncon.
- Fuccs a fürdés.
- Legfeljebb mi majd átmegyünk a ház elé. Te pedig megfürdesz, mint a
bakák. Csak a konyha felé vezényelj: Teréz, Piroska hátra arc! Remélem, megértik
a vezényszót.
- De maga csak fürödjék – szólt Teodor Júliához fordulva, majd túlzott
szemérmességgel tette hozzá: én addig kimegyek a ház elé.
- Miért menne? Nem vagyok én se púpos, se sánta, se ótvaros. De nem
fürdöm.
- Fürödjék.

210
 - A kérlelő hangra Júliában mintha megbillent volna az ellenállás. De
Vrankovics közbevágott:
- Nem fürdik. Akármilyen meghitt vendégek is ….
- Jól van Péter – szólt Júlia sértődötten – nincs szükségem leckére. Nem
fürdöm, kész.
- A platánfa alatt volt a kerti asztal. Ahhoz ültek le mind a négyen. Júlia
elrontott kedve hamar rendbe jött. Vidáman beszélgettek, politikáról,
gazdaságról, felújították a pesti tartózkodás élményeit, Teodor beszámolt belgrádi
benyomásairól. A jégbehűtött kávé az asztalra került, a tejszínhab édes volt, a
kuglóf sárga, könnyű és omlós, mint a piskóta.
Kávéivás közben vette észre Teodor, hogy a dereka fájni kezd. Nem
hederített rá. De a fájdalom erősödött, szétsugárzott az alhasában. Egyik percről a
másikra, mintha eltört volna benne a jókedv is, meg az akarat. A szíve nagy
ütésekkel dobolt. Nem tudott többé szabadulni a kínos és megszégyenítő
emlékezéstől. Tíz-tizenkét év előtti tapasztalatai jutottak az eszébe, Marianne, az
eszeveszett ölelkezés. Akkor tanulta meg, hogy egy órán keresztül nem lehet
szenvedélyes csókokat cserélni fájdalommentesen, büntetlenül. A test bosszút áll.
A „tiszta” öröm megroskad a fájdalomtól, mintha tarkón sújtaná egy tarkóütés.
Kétségbeesetten feszengett a helyén, arra gondolt, hogy lovagolni kell.
Péter már fel is kelt a székről. A garderobe szobába invitálta.
- Zdenka néni! – kiáltotta vidáman Júlia – kísérj el engem, én is átöltözöm.
Teodor nem tudott ennek az örömnek ellenállni. Benn a szobában, mikor
fájdalmasan emelgette a lábát, hogy Vrankovics Péter lovaglónadrágjába bújjon
bele, akkor kapta el a kísértés.
- Muszáj? – kérdezte a fütyörésző férjet – muszáj?
A hangja szánalmasan halk volt, mint egy nagybetegé.
- Hát csak nem fogsz meghátrálni egy ló előtt, te igazgató!
Nem szabadkozott tovább. Megrázta a fejét, kiegyenesedett, határozott
léptekkel ment Vrankovics után.
A három ló megnyergelve az istálló előtt várta őket. Júlia már a nyeregben
ült, Vrankovics megfogta a kápát, felpattant Prokópra.
- Iván, segítse az igazgató urat.
Őt nézték mind a hárman. Zdenka is. Nem akart kimaradni a mulatságból.
Teodor a kengyelbe lépett, csendes fohászkodással lendült neki, az ajkába
harapott, hogy fájdalmában fel ne kiáltson, jobb lába még figyelmetlenül,
erőtlenül himbálózott a kengyelvas után, de a nyeregben ült! Iván besegítette a
kapálózó lábat, a kantárt az igazgató kezébe adta.
- Lépésben, Péter – kiáltotta Júlia, féltette Teodort.
Prokóp megugrott. Csendes kuncogás hallatszott Vrankovics szájából. Júlia
nagyon visszafogta a lovát, de Bengál gyors ügetéssel indult meg Prokóp után.
Teodort kiverte a verejték. Hisz már amúgy is izgalmas feladat volt lovon
ülni, majdnem húsz esztendő után, de most mintha szegeket szurkálnának a
hasába, és kalapáccsal ütnék a derekát. A gazdasági épületek elmaradtak mögötte,
a széles úton ügettek, amely a gyümölcsös és szőlő mellett vitt le a földekig. A
száját harapdálta. Szédült. Milyen rettenetesen messze van még. – Hé, te! – akart

211
az elöl ügető Péterre ordítani. Vagy leugorjon a lóról, visszamenjen, egye fene az
egész komédiát.
- Rosszkedvű vagy? – hallotta akkor Júlia halk hangját, az asszony a lovával
mellé került. Kurta ujjú fehér ingblúzában két kerek melle együtt hintázott a ló
ütemével.
- Nem, nem, semmi, csak ugye kicsit szokatlan – felelte és merev, fájdalmas
arcára mosolyt erőltetett.
A mezsgyénél megálltak.
- Na egész jól megy! – kiáltotta Vrankovics. – Csak öcsém, kissé mereven
tartod magad. Meg úgy ülsz, mintha patkószögön ülnél. Gyerünk.
A visszautat még gyorsabbra fogta. Teodor minden pillanatban azt hitte,
hogy a fájdalomtól lebukik a lóról. Júlia most is mellette volt.
- Szeretsz még? – kérdezte mert nem tudott eligazodni a férfi komor arcán. –
Szeretsz még?
- Szeretlek, édes – de a válasz úgy hangzott, mint egy sziszegés.
Az istálló előtt falfehéren szállott le a lóról. Vrankovics és Júlia egyszerre
léptek hozzá. Az asszony hangja aggodalmas volt.
- Mi baj?
- Na, csak nem a gyomrod fordult fel a himbálózástól? Mondtam, hogy
rosszul ülsz a nyeregben.
- Ó, semmi, semmi – próbálta a fiatalember az érdeklődést elhárítani. – Nem
tudom miért, egyszerre nem jól érzem magam.
- Na gyere te hős, - szólt a férj, karon fogta Teodort, - képzelje el, Zdenka, az
igazgató úr tengeri betegséget kapott lovon.
A garderobe szobában Teodor leroskadt a székre, lassú mozdulatokkal
átöltözött,  az ing facsaró vizes lett a hátán. – Aztán még ülve maradt egy
darabig, Vrankovics növekvő részvéttel nézegette.
- Hát mid is fáj neked tulajdonképpen?
Teodor vállat vont.
- Gyomor?
- Nem.
- Belek?
- Azt hiszem.
- Hát akkor gyere.
Kézen fogta a vendégét, az illemhelyre vezette, rácsukta az ajtót. Teodor leült
a lehajtott ülőkére, illendőségből várakozott egy darabig, szégyen és düh
kavargott a lelkében.
Mire visszatért a társaságba, Vrankovics már mindent elfecsegett. A két nő
anyáskodva versengett körülötte. Fekvőszékbe ültették, takarót akartak rakni a
hasára. Péter konyakot hozott.
- Én vagyok az oka – szólt Júlia.
- Te ugyan miért? – csodálkozott Zdenka.
- Én vagyok az oka. Savanyú volt a krém.
- De hiszen Dóri a tortából alig evett.
- Mindegy. Az a kevés is megárthatott.

212
 Konyakkal itatták. Júlia kétszer töltötte meg a poharat. Az ápolás öröme volt
a mozdulataiban. Boldog volt, hogy megtalálhatta Teodor rosszkedvének igazi
okát.
Félóra múlva a két vendég felkerekedett. Nem engedték el őket gyalog,
akármilyen szép és kellemes volt a májusi este a forróság után, Vrankovics az
autóval előgurult. A fiatalember még egyszer elnézést kért a zavargásért, amellyel
csaknem elrontotta ennek a nagyon kedves napnak az örömét. Júlia elhárította a
mentegetőzést, kezének szorításában nem megbocsájtás volt, hanem emlékezés és
szerelem.
A Krisztich-házban Teodor a szobájába ment. Zdenka halkan, tipegve nyitott
be hozzá, ahogy beteghez szokás. Megkérdezte, főzzön-e jó erős teát?
- Semmit sem kérek, nagyon köszönöm, sose törődjék velem, Zdenka néni.
A két nyitott ablakon át a kert felől alig mozdult az esti levegő. A hársfa már
sötétségbe fogta a szobát. Teodor lefeküdt a díványra a három kockapárna mellé.
A testében fáradtság volt és kiábrándult unalom. De ahogy behunyta a
szemét, ebben az elernyedt bódulatban, édes, zsongító lágyság ömlött reá. Egy
asszony neve harangozott. Messzi volt ez a harangszó, alig figyelt reá. De tudta,
hogy holnap is fogja hallani. Holnapután is. Időtlenül.

XVIII.

Reggel öt órát harangoztak a szentiváni sváb templomban, amikor

Vrankovics Péter felkelt az ágyból. Hideg vízben lemosta az arcát meg a mellét, a
borotválkozást ebéd előttre hagyta, felvette barna vászonruháját, néhány falat
kenyeret evett – az ebédlőszekrényre rojtos kék szalvétával letakarva mindig oda
volt készítve számára pár szelet kenyér – aztán vászonsapkát nyomott a fejére és
kilépett a veranda ajtaján.
A nap már a két platánfa magasságában szórta át sugarait a park lombjain. A
megszűrt fény az alvó föld hajnali páráját még nem szívta fel, apró harmatszemek
csillogtak a gyep füvén, a muskátlik szárán és mélypiros szirmain. Minden olyan
kipihent volt, gyűretlen, üde, a növények színeiben szinte ragyogott a korareggel
tisztasága, ez a varázslatosan megújuló szüzesség, amely még az élettelen
dolgokat is, a medence cementpárkányát, a ház habarcsos falát, az istálló piros
cserepét felfrissíti és átszínezi. És ebben a lenyűgöző csöndben, amelyben minden
létező mintha együtt lélegzené a felszálló napnak reggeli imáját, Vrankovics Pétert
is megérintette a titokzatos áhítat. A két karját hátraszorította, kifeszítette a
mellét, pár lépést tett a sóderes úton fel és alá. A szemében hol a Nap volt, hol a
ház, hol a park fái, hol a cserepes tetők. Aki így sétálni látta, azt gondolhatta, hogy
öreguras reggeli tornáját végzi most, pedig szertartás volt ebben a mozgásban,
Vrankovics Péter így üdvözölte a Teremtőjét, így üdvözölte az életet.
És egyszer csak a csöndben kattogás hallatszott, egy nagy kereplő egyhangú
verdesése, amely a magtár, az istállók, a fák fölött szállt felé. Vrankovics szeme

213
felvillant. Kihúzta az óráját a vászonnadrág rávarrt övéből. Fél hat. Megkezdődött
a cséplés.
Július vége felé járt már a nyár, huszonkilencedike volt, előző nap húzták át
a gépet Zdenka bérlőjétől, a gép kettőjüké volt, Krisztich Zdenka és Vrankovics
Péter közös tulajdona. Felváltva használták, minden évben megcserélték a kezdés
időpontját, így került most a sor őreá. A próba-cséplést még este megcsinálták,
kielégítő volt az eredmény, valamivel jobb a közepesnél.
A szérűskert – körülárkolva – a magtár mögött volt vagy százlépésnyire. Az
emeltes asztagok között szinte játékszernek tetszett a kis olajmotor, a mozgó dob
szétverte már a földnek és az elmorzsolt kalásznak finom porát, a rákötött
zsákokba csorgott a lisztes, kövér búzaszem, a villák frissen kapták el a kihulló
szalmát, fönn az etetők, sapkával vagy kendővel a fejükön serényen ölelték,
oldották, adták, csúsztatták a surrogó kévéket. Vrankovics néhány szót váltott a
gépésszel meg a gazdatiszttel, szemre felmérte az összehajtott üres zsákokat,
aztán a dob tövéhez állt és a kicsorgó búzát nézte. Megelégedett volt,
gyönyörködött.
Apja, a fakereskedő nem volt túlságosan gazdag ember, urat akart nevelni a
fiából, hivatalnokot. De Péter csak lelkének felével fért meg a városházán, a sárga
falú poros szobában, gyűlölte az írást, az apró, férfiatlan kézrángásokat, gyűlölte a
papírost, amelyet unalmas délelőttökön végzésekkel, meg határozatokkal meg
véleményezésekkel telerótt. Nagyapjának harmincholdas parasztbirtoka más
elképzelést oltott belé az életről, más elképzelést oltottak belé a felejthetetlen
gyerekkori vakációk, amikor egy napimádó szerelmével kóborolta be reggelenként
a tarlót, a kukoricást, a mezőt, meg a répaföldeket, amikor elbámulta órákon át a
községi csorda lomha mozgását a legelőn s szinte pogánymódra örült kutyának,
juhnak, lónak, libának, mindennek, ami él. A mezei munkát voltaképpen nem
szerette, nem állt be szántani, kapát, kaszát nem fogott a kezébe, és amikor
krumpliszedésre vitték ki a földekre, ledobta a zsákot, a szőlőbe szaladt, mert
nyulat látott felugrani a tőkék között. De a birtoklást szerette, a földet, amely
csodálatos dolgokat terem, jóízű és gazdaggá tevő dolgokat, szeretett gondozni,
rendezni, beosztani, irányítani, született földbirtokos volt.
A világháború vége aztán lehetővé tette, hogy Vrankovics Péter földbirtokos
álma valóra váljék. A szoknyavadász, könnyelmű, megbízhatatlan hivatalnokból
lassanként a környék legjobb gazdája lett, ügyes, okos, talpraesett gazdálkodó.
Ellesett és eltanult mindent, ami javította, növelte, fellendítette frissen vásárolt
birtokát. Vrankovics Péter megtalálta a helyét az életben.
Így fejlődött ki benne a föld szerelme, ez a belső együttélés ezer meg ezer
gyökérrel, amely a nők után agyonhajszolódott férfit éveken át szinte kárpótolta
az akkor még hiányzó asszonyért. A hódítás vágyára a föld éppen olyan
szeszélyesen felelt, virágot bontott, megcsillantotta smaragdszínű ígéretét, de
éppen annyi gond, utánjárás és figyelem, éppen annyi hajnalban elröppenő álom
és fekete gondolatokkal teletűzdelt éjszaka kellett ahhoz, hogy ezt az érzékeny
szeretőt ígéretének beváltására bírja, mint amennyivel egy nőt kell az
igézetünkben tartanunk. És amikor a gabona már sorsába beletörődve lehajtotta
fejét a rög felé, amely a sírja lesz és Vrankovics jó időt remélve szimatolta

214
nyugatnak, Szabonc felé fordulva a száraz júniusvégi éjszakát, akkor derengett fel
a nyugodt boldogság a szívében, hogy a küzdelem évről évre nem volt hiába. De az
igazi örömet nem a hét kévéből rakott keresztek keltették benne, amelyek a földek
hosszában pihentek, nem a rudakkal megtoldott teli szekerek, amelyek a poros
estéken nagy, borzas állatokként cammogtak a szérűskert felé,  a kévék tetején
parányi ember ült,  hanem az a mozdulat, amellyel kezét a cséplőgépből
kisurranó gabona alá tartotta és morzsolgatta a zsákba hulló szemeket.
Ezt a közvetlen érintkezést a föld gyümölcsével Vrankovics nem jelképes
birtokbavételnek tartotta, nem jelképet érzékelt, gyönyört érzett, olyasfajta
gyönyörűséget, mint amelyet a zsugori érez, aki egyetlen tompa fényű sárga kis
pénzt megtapintva átéli az aranynak varázsát.
Aztán ezek az egymásra dűlő teli zsákok hatalmat is jelentettek neki, a
gazdagságnak, a pénznek hatalmát. Vrankovics Péter önmagát illetően nem
táplált már hamis ábrándokat. Tudta, hogy elröppent az az idő, amikor egy férfi
megkövetelheti, hogy önmagáért szeressék. Tudta, hogy gazdagnak kell lennie,
tudta, hogy a férfi tűnő ereje helyett a jólétnek erejével kell kezessé tennie,
engedelmessé hajlítania ezt az asszonyt, akit életének delén jóval túljutván
hirtelen támadt vak szerelemmel és elvei ellenére választott magának.
Mert íme, elmaradtak a gyerekek, a barnaszemű, pirospozsgás kölkök, pufók
bögrearcukat már csak álomban simogatja, már csak idegen bölcsőben
csodálhatja meg hárombarázdás sonka combjukat,  túl későn kívánta-e vagy
meddő a talaj, amelyből ilyen dagadó kis életnek kellett volna fakadnia – mert
hogy elmaradtak a gyerekek, a kötelék, amely a férfi és nő sorsát jobban
összehurkolja, mint a szerelem, úgy gondolta, hogy Júliát a láthatárnyi földdel, a
zsákokba csorgó búzával, a birtoklásnak és pénznek igézetével kell az otthonához
kötnie. Mi mást is kér ettől az asszonytól? Csak annyit kér, hogy legyen, valami
élő, szép, és emberi, puszta kiegészülés. Ó, már elmúlt az idő, amikor napokon át
a nyakán tudott volna csüggeni s a homlokával döfölődve a bőrének puhaságát
kereste volna egy csecsemőnek konok ösztönével, most csak társra van szüksége,
akivel megosztja örömét és gondját, aki az étvágyát serkenti, akinek elmondhatja
agyában kalandozó ötleteit és terveit, de ha hébe-hóba, egy lehiggadt férfi komoly
mértéktartásával azt is kívánja, hogy asszony legyen, mért kell neki a
visszautasítást hallani, mint egyik éjjel is. Kitárt tenyeret lát maga előtt, védekező
tenyeret s a kéz megmozdul, mintha makacsul ugráló állatot akarna elriasztani:
hess, vén kakas!
A búza tovább csorog a zsákokba és így gyűlik a pénz, így gyűlik Vrankovics
Péter képzelt hatalma is, amelyet többnek akar és kegyetlenebbnek, hogy a rács,
amely Júliát körülveszi, erősebb legyen. Mert Júlia megváltozott. Azelőtt is voltak
szeszélyei és ingerültségei, látta a könnyeit, amelyek a levesébe gördültek bele,
látta és hallgatott. Mert Péter úgy gondolta, hogy jónak kell lennie és
következetesnek, át kell siklania félig hunyt szemmel a válságokon. És csakugyan,
elmaradtak a könnyek, megcsappant a szeszély és az ingerültség. Hosszú időn át
békesség élt közöttük, ha nem is volt ez a béke szilárd és tapintható, inkább
elmosódott volt, párás és bizonytalan, mint a tó tükre forró, szélcsendes napokon.
És most újból jönnek a háborgások, az ingerült szó, vagy a még kellemetlenebb

215
hallgatás, amikor az asszony szép ajka megvékonyul és összezárul, mint két
acélkapocs. Újabban nem törődik semmivel. Nem megy ki a konyhába, nem nézi
át a gazdatiszt számadásait, kelletlenül ír meg egy-egy üzleti levelet, cél nélkül
járkál, imbolyog, mint aki a helyét nem leli.
Valaha ő is szerette volna, hogy Júlia ne foglalkozzék semmivel. Csak
élvezze, amit a vagyonából nyújt neki, öltözködjék és társalogjon, ő legyen a
háznak szépsége, mozgó virág s ruhájából, a bőréből illat száll majd, édes,
megnyugtató. Ez az illat beivódik majd a bútorokba, a falakra tapad, ez lesz az
otthonnak szaga. De az új Júlia nem tetszik neki. A változó arcú Júlia, sápadt és
piros, a kacagó kedvű és elborult. Mert minden változásnak oka mintha kívül
esnék azon a körön, amelyet mogyoróbokor határol meg orgona meg dűlőutak,
kívül esnék a Vrankovics-birtokon, ismeretlen lenne, idegen.
Vagy csak a féltékenysége láttatja így vele a dolgokat? Már házassága első
esztendejében féltékeny volt, de férfitudata akkor még kihúzta magát, büszkén,
szinte fricskázva távolította el a fiatalembereket, akik az otthonába túlságosan
beleszagoltak. – Hess, te kölök kakas!
A pletykák az ő fülébe is eljutottak, s noha ismerte a szabonciak lelkületét,
csörtetve járt a rágalmazók után, Skrilecet, a horvát orvost egy ízben majd
felpofozta. Most mért lett engedékenyebb? Nem szabad engedékenynek lenni!
Vénember, résen állj!
Mert ez a Teodor rokonszenves volt neki, behízelgő. Vendég. Messze
Budapesten él, országhatár választja el, egy évben egyszer-kétszer találkoznak.
Kellemes ember, ritka ember, ritkán mutatkozó. Miért riasztotta volna el? Hát
annyira nem bízhatik önmagában, a vagyonában, a jólétben és szeretetben,
amelyet Júliának nyújt, annyira nem bízhatik Júliában, hogy ezt is meg kellett
volna tagadnia? Így gondolkozott még a télen. De, azóta ez az elvált kakas
májusban is meg júniusban is erre járt, nem sok időt töltött itt, igaz, egy-két
napot, de most tíz napja már, hogy a bőripari igazgató úr a szomszédban ütötte fel
sátorfáját, nyaral, pihen és látogat.
Persze őt adott lovat alája, ő adta alá a Bengált, hehe, tetszett neki ez a
Teodor, az Imre fia, a Zdenka öccse, ostobán tetszett neki, együtt lovagoltak
hármasban, tanította, nevelte őt, míg úgy, ahogy ránőtt a lóra. Ugyan ki láthat
ebben bűnt, mulasztást, hibát? Igaz, nem fordult vissza, ha véletlenül kettesben
elmaradtak, nem ment velük, amikor ebéd előtt kosárral a kezében Júlia ringlót
szedni hívta Teodort, nem kísérte el őket, amikor Milivoj potykáit etették a
halastóban. De Istenem, az ember nem válhatik nevetségessé, nem ólálkodhatik
mindig a nyomukban, nem lesheti, hogy a lehúzott ringlóággal együtt Teodor keze
nem ér-e az asszony melléhez vagy nem szorongatják-e egymás ujjait, amikor a
vászonzacskóba nyúlnak mind a ketten, hogy a pontyoknak áztatott kukoricát
szórjanak. A viselkedésükben így egymás között nem látott semmi gyanúsat.
De tegnap, amikor a cséplőgépet húzatták át Krisztich Zdenka szérűjéből s ő
kiment a gép elé és izzadtan, porosan, száraz torokkal, áthevült fejjel tért haza,
tegnap, amikor a sapkáját az asztalra dobta és kipillantott a verandaablakon,
akkor érezett valamit, ami megzavarta a belsejét. Mert a vendég, akit vidám
fürdőzésre hagyott itt a reggeli lovaglás után, gondolatban a háziak felügyeletére

216
bízva, a szakácsnő éles szemében feltétlenül megbízhatott, most kinn feküdt a
száraz fövenyen, szép, domború volt a mellkasa s izmos combja fekvő helyzetében
megdagadva barna volt, mint a cserfaháncs s mellette vagy félméternyire hevert
az ő fürdőruhás, félmeztelen asszonya, a nap szinte eggyé sütötte, a kép összefogta
őket, nem is kellett, hogy a mosolyt lássa az arcukon, és a szavakat hallja, amelyek
ugyanazzal az ajakmozdulattal titokzatos hidat alkotva futottak a két száj között.
Egy pillanatra zavar fogta el, úgy érezte, hogy ő a vendég, aki betoppant ide, s aki
a sapkájáért nyúlva távozik, hogy ne háborítsa a ház szerelmes urait, a két ember
egy pár lett az ő szemében, egyformán friss, kívánatos és fiatal. Végigsimította a
homlokát. A következő pillanatban már elröppent a keserű kéjelgés, amely ebben
a gondolatban rejlett, az arcára mosoly szaladt, bosszús volt ez a mosoly,
gyűlölködő. – Ahá – morogta – ahá s aztán jó hangosan szólt reájuk:
- Hollá, hollá, itt vagyok. Öltözzetek, mindjárt ebédelünk.
Lehet, hogy nincs is semmi közöttük. Csak éppen ő volt forrófejű és ingerült.
És ha mégis sarjad már a szívükben valami múlásra rendelt sarjúszerelem, Júlia
tudja, hogy nem ehhez az újdonsült igazgatóhoz tartozik, aki Jugoszlávia meg
Magyarország városai közt laftat egész éven át. Igazgató? Ugyan! Biztosan csak
ügynök s a mintakofferét minden este bedugja az ágya alá.
Csak hadd szaporodjanak a teli zsákok, sorvasszák tovább az emeletes
asztagot, rázkódjék a gép, több búza, több pénz, több búza, több pénz. Az életét
akkor biztosabban tudja a markában tartani. Ezért. Csakis ezért.
A nyála sűrű lett a portól, tüsszentett, a zsebkendőjével megdörgölte az
orrát. Éhséget érzett. Hétre járt az idő. A ház felé indult, hogy megreggelizzék.
Ahogy az istállóhoz bekanyarodott, az épület mögül Mirrha feje bukkant elő
és utána Bengál. Elképedt, ahogy megpillantotta rajtuk a két lovast. Júlia vidáman
kiáltott neki:
- Halló Péter, magáért jövünk. Kezdjük csak meg a reggeli lovaglást!
- Hogyhogy? Lovagoltatok? Hát úgy volt, hogy Teodor ma nem jön át. Ma,
mikor itt a cséplés. Mondtam, hogy vasárnap gyere! – szólt akkor Teodorhoz, a
bosszúságát alig tudta féken tartani.
A fiatalember leugrott a lóról.
- Vasárnap már el kell utaznom. Táviratot kaptam. gondoltam, inkább ma
élek még vissza a türelmetekkel, ha nem zavarlak.
- Zavarsz – mondotta Péter mogorván – zavarsz, de nem baj. Ha már
átjöttél.
- Jöjjön, Péter – szólt vissza az asszony pár lépést előre rúgtatva.
- Maga tudja, hogy itt a cséplés, tudja, hogy ilyenkor nem megyek. Nem
hagyok itt mindent ebadóba.
- Hát akkor – szólt Teodor habozva.
- Mi megyünk – kiáltotta Júlia – a reggelije ott van már az asztalon.
Teodor visszaült a lóra, kicsit kényszeredetten lovagolt az asszony után.
Vrankovics krákogott. Dühösen köpte ki a szérű porát.
- A fenét! – mormogta – a fenét! Hát mi lesz itt már vele? Ki parancsol itt,
he, ki rendelkezik? Mi? A legkitűnőbb Vrankovics-panzió? Lovaglás és fürdés a
ház asszonyával. Kettecskén, galambom, kettecskén.

217
 A konyhánál megállt.
- Piroska!
- Hé, Piroska! – üvöltötte, mert néhány percig várakoznia kellett, aztán a
felindulástól akadozva adta ki a rendelkezését az odafutó lánynak:
- Keresd meg a kertészt. Mondd meg neki, azonnal engedje ki a vizet a
medencéből.
- A medencéből?
- Itt a medencéből: Nem látod, a fene a fejed. Szaladj no!
A kávéját egy hajtásra itta meg, beleharapott a kenyérbe, kajánul nevetett,
néhány pillanatig morzsolgatta ökölbe szorított ujjait. Aztán gyors léptekkel az
istállóba ment, a nyerget Prokópra dobta, becsatolt és könnyű vágtában nyargal a
gyümölcsös menti széles úton a szőlők felé.

***

A cséplés zaja elhalkult mögöttük. A lovak dobogása verte csak a fülüket, a

kemény föld pora apró felhőkben szállt fel a paták nyomán. A könnyű szél, amely
körülöttük támadt, letörölte róluk a reggeli napfény melegét, és ha gondolatuk
másfelé is kószált, a test ösztönösen érezte az izmok ruganyos játékát, az edző,
felfrissítő ringást, amely belesodorta őket az ég aljáig futó messzeségbe. A
kizsendült porcfű piszkos zöld színe hatalmas sávokban terült el a tarlón az út két
oldalán, fehér és kék virágok keveredtek közé, a törpe gyom bolyhos golyói nagy
kerek foltokká olvadtak össze. A friss szántás sötétbarna rögei széthulltak,
megtöredeztek, a kukorica címerén – az Iváncsának vivő dűlő túlsó falán egész az
akácosig húzódott el a kukoricás – már rajta lengett a földek nyárvégi szőkesége,
ez a második szőkeség, amely a gabonaérést követi.
A gondolatuk sokfelé kószált s talán nem is az a súrlódás zavarta őket,
amelyet Vrankovics magatartása okozott. Külön-külön mindegyikük tudta, hogy
ennek így kellett történnie, ezt a ma reggeli lovaglást azért választották, hogy
ketten maradjanak. Egyedül. Külön-külön mindegyikük tudta, hogy a csóknak
vágya, mint túlérett, túl édes gyümölcs az ajkukról már leszakadni készül, hogy
átégették már a tartózkodás határait, hogy a testük is a ma reggel ejtett szavakban
cinkosan már összeszövetkezett. De ez a cinkos szándék elválasztva keringett,
nem vallották meg egymásnak szemérmesen hallgattak róla. Csak Júlia pihegése
lett sűrűbb, amikor túlhaladtak azon az úton, amelyen máskor Vrankoviccsal
vissza szoktak térni Krisztich Zdenka földjei felé, Mirrha fejhosszal előbbre ment
és Bengál utána. A keze ernyedten a ló sörényére hull, mintha megtagadná azt a
parányi rándítást, amellyel előbb a futó állat irányát szabta meg. Szeretne
kiegyenesedni azzal a merészséggel, amelyet parázna nőktől és szenvedélyes
képekről lop el az első érintés előtt a szerelmesét hívó képzelet, felállni a
kengyelében és a vággyal, mint egy korbáccsal végigverni ideges combjait,
megrázni a fejét, hogy a haja kibomolva lebegjen utána és nedves száját félig
kinyitva a férfi felé fordítani és vágtába fogni,hogy a szél fütyülve fusson el az arca

218
mellett és vad, tagolatlan kiáltás szakadna fel a torkából, amelyet nem is kell
emberi nyelvre fordítani, hisz még a fűszál gyökere is megérezné benne a
várakozás végét, a kegyetlen, énvesztő diadalt. De csak mereven néz maga elé,
kissé előregörnyed, mintha nem is a karja meg a lába irányítaná az engedelmes
lovat, hanem rákötözte volna és vezetné a gyönyörűséggel teli félelem.
Teodor is érzi, hogy a lélegzete el-elakad, előre rúgtat, tudja ő is, meddig kell
mennie, a kukoricás utolsó szárait eléri már, az akácfák árnyéka ráhull az útra,
miként egy sorompó.
Vagy kétholdnyi területen húzódott a ritkás akácerdő, magas törzsű, csapott
koronájú fákkal. A hosszú hajlott fűszálak és a nyár között a vadhajtás és a sarjú
szúrós, tömött bokrokat alkotott.
Teodor leugrott a lóról, karját Júliáért nyújtotta ki s az asszony pille
könnyedséggel lendült felé, aztán egy pillanatig a levegőben lebegve egész
súlyával a férfi két karjára nehezedett. Teodor egy lépést tett előre, Júliát a
mellkasával fogta fel, a karcsú test lassú siklással csúszott lefelé, amíg a két száj
egy magasságba nem érét. Az asszony lábujjai már nem is keresték a földet. Karját
ráfonta Teodor nyakára, ebben a csókos, boldog függésben érezte, hogy most
mindentől, mindentől elszakad, úszik, szédülten úszik, elsodortan.
Bengál és Mirrha a füvet harapdálta. Az erdőszélén meglapult legyek csillogó
pontokként keringtek a lovak szügye körül, de ők ketten nem hallották a
szenvtelen dobbantásokat, egybefonódva álltak, mintha nem is lenne körülöttük
és fölöttük, csak az ég acélkékszínű burája.
- Megfulladok, – suttogta Júlia – megfulladok, olyan jó, édes.
A hangja a torkában remegett, mint a dorombolás. Két oldalt lefejtette
megáról Teodor karját, ellépett mellőle, Mirrha után ment, megfogta a
kantárszárat. Teodor ragyogó szemmel nézte az asszony mozgását.
- Még nem is mondtam neked, milyen szép vagy így, lovaglónadrágban.
Milyen szép vagy és milyen gonosz. Hozzáférhetetlenül gonosz.
Júlia lesütötte a szemét, puha, imbolygó lépésekkel vezette be a lovát a fák
közé.
Bengál közben átkerült az útnak túlsó oldalára. Teodor egyet füttyentett, pár
ugrással mellé került és a ló fejét visszahúzta az erdő felé, a szeme befogta ezt a
csendes, ember nélküli látóhatárt.
- Ni, - kiáltotta hirtelen – ni! Nézd ott, Júlia!
Az asszony megállt, megfordult, egy akáctörzsnek támaszkodva nézett abba
az irányba, amelyet Teodor mutatott.
A szőlőn túl, jó messzire az országúton egy lovas ügetett. Hol eltűnt, hol meg
kibukkant újra az eperfák mögött, eperfák szegélyezték kilométereken át az utat,
amely nagy kerülővel Iváncsára vezetett. Aztán a lovas egyszer csak megállt,
eltűnt, nem lehetett látni többé.
A két szerelmes egymásra nézett.
- Az ott Péter, - szólt Júlia – biztosan Péter, megismerem Prokóp futását.
Utánunk leskelődik.
Teodor vissza akarta vezetni Bengált a dűlőútra.

219
 - Nem, ne – mondotta az asszony, - megfogva a fiatalember karját. Tegyünk
úgy, mintha nem vettük volna észre. Hozd be a lovat te is a fák közé.
Öt-hat lépésre bevitték a lovakat, utat törve az akácbozótokon. Aztán Júlia
Teodor nyakába borult, megcsókolta, egymáson érezték izgatottan dobogó
szívüket. Pár pillanat múlva megint kijózanodtak, a hajukat igazgatták,
megtörölték az arcukat. Júlia rendelkezett:
- Üljünk le. Beszélgessünk. Én innen jól látom az utat az ágak között. Igen,
most rátért ő is a dűlőútra, lassan jön, talán megkerüli a kukoricást.
- Na hát ezt nem hittem volna! Nem jó lenne, ha elébe mennénk?
- Dehogy megyünk, csak jöjjön és lássa, amit látni akar. Csak lássa meg, 
folytatta nevetve – mit csinál itt az erdő szélén a két ártatlan jó barát.
- Az! Az! Hát mindig így, az iskoláját ennek a bolond világnak. Nem, nem! –
Öklével a fűre csapott.
- Ne légy dühös, tudod jól – mondotta halkan – nekem is megvan minden
okom rá, hogy dühös legyek.
- Légy dühös te is! De neked mindegy!
- Két dühös ember mit tehet? Csak egymást harapdálja.
- Vasárnap vissza kell megint mennem Szaboncra. Ki tudja, mikor látlak
megint? Ki tudja látlak-e egyáltalán?
- Mért mondod ezt?
- Mért mondom? Mert mindenütt érzem a veszélyt. Az ember élete?
Leszakad az ágról és elgurul. Elgurul nélküled, Júlia, édes.
A markával a földet túrta fel, mereven nézett, mintha visszafelé az agyában
kellene egy fekete pontot figyelnie. Zsebkendővel csapkodott egy legyet, amely
dunnyogva, mind a tarkójára szállt.
Júlia egy fűszálat vett a kezébe, az ujjai között húzogatta, a fű felciripelt,
mint egy tücsök.
- Meddig maradsz Szaboncon? – kérdezte hirtelen.
- Három napig, szerda reggelig. Látni még?
- Nem látni. Megkerüli a kukoricást. Biztosan leszállt a lóról. Végigcserkészi
az erdőszélét, hogy hátba fogjon.
- A nagy vadász? Ugye? Istenem, ki-ki úgy védekezik, ahogy tud. Azt hiszed,
hogy én is nem tennék meg mindent érted, hogy vigyázzak rád, hogy a
nyomodban legyek.
- Nem kell rám vigyázni, Teodor, nem jó, ha egy nőre vigyázni kell. Az ember
önmagát alázza meg vele. Péter nem vigyázhat rám eléggé. Ugye kedden van
augusztus másodika?
- Miért?
- Minden hónap másodikán Szaboncra szoktam menni Piroskával.
Bevásárolni, meg szellőztetni és rendbe hozni a lakást.
- Te? Szaboncra?
Teodor kiegyenesedett. A könyökéről lehullott egy száraz akáclevél.
Az öreg Nedics lakik csak bent a házban, de arra nem bízzuk a
lakáskulcsokat. Mi megyünk be havonta Piroskával. Porolunk, takarítunk. Ez már
egész szertartás minálunk.

220
 - És az öreg Nedics, az ott van?
- Minden nap délig kertészkedik. Ellátja a baromfikat. Délben aztán elmegy a
vejéhez. Azt hiszem Wendlernek hívják, kocsmáros, ott ebédel, estig eljátszik az
unokáival. Vacsora után hazamegy megint. Ez az ő nyaralása.
Teodor felugrott. Körülnézett. Közelebb vezette a két lovat. Csakhogy a
mozgásnak valami célt találjon. Aztán megint leült a lelapult fűre.
- A kert végében, – mondotta halkan – az én időmben Békasornak hívták,
megvan még az a kis kapu, amely a Békasorra nyílt?
- Megvan. Hogyne. Az öreg Nedicsnek van kulcsa hozzá. Van másik kulcs is.
Várj csak, a kamrában lóg a szögön, a szerszámos láda fölött.
- Júlia, megnézhetném a házat? Kedden Délután. Egészen kora délután. A
kis kapun mennék be. Ott nem jár senki. Nem fog meglátni senki sem.
Az asszony hallgatott.
- A házat, az istállót meg a körtefát. A szénapadlást, ahol a galambjaim
tanyáztak, egy kis létra vitt fel a padlásablakig, mikor kinéztem rajta, azt
gondoltam, ennél magasabb pont nincs is a föld kerekén, legfeljebb a Kossuth téri
két nagy torony. Nem felelsz? Hát pedig el fogok menni. Elmegyek.
Júlia az akáclombot kémlelte, mintha az ágak közt széttört égbolt darabjait
akarná összerakni. A szavai révetegen hulltak, álomban, bűvöletben.
- Végigmégy a Mészáros utcán, de ha a szobám ablakán, balról a második
ablakon ki lesz támasztva a redőny, akkor jöhetsz. Otthon vagyok. Ne, ne, maradj
ott, most már minden pillanatban itt lehet.
- Maradok. Csak ezt még elmondom gyorsan neked. Egyszer, amikor kint
jártam a szentiváni határban, arra, a parasztföldek felé, akkor volt, amikor először
jöttetek át Zdenkához, már tudni illik hozzá és Zdenkához, emlékszel?
- Emlékszem.
- Akkor csak arra gondoltam, eljutok majd mégis ahhoz a szabonci házhoz,
és a házban … a házban te vársz rám. Olyan ez, mint a végzet.
- Nemcsak végzet, akarni is kell.
- Kárpótlás, arra is gondoltam. De nem pótolsz semmit. Egész vagy.
Beteljesülés.
- Hohó!
A hangra vártak, mégis megrezzentek tőle mind a ketten. Vrankovics tőlük
vagy húsz lépésnyire közeledett a kukoricás felől.
- Hát itt hűsöl az úrnő meg az úrlovas? Engem meg szépen becsaptatok. Az
egész határt bebarangoltam értetek, de végül is ide vezetett a Vrankovics-szimat.
- Nem csaptunk be, bátyám. Nem gondoltuk, hogy te is jössz. Olyan kereken
kijelentetted.
- Kereken kijelentettem, aztán megnyomtam a kereket. A kerék tovább
gurult. Lóra én népem! Lóra hamar, te lóra termett fajta, na vicc nélkül gyerünk!
Nem szeretem, ha a nyomtató lovak odahaza túl éhesen tátják a szájukat
nélkülem.
Csupa hangulat volt, csupa kötődés, Prokóp is ficánkolni kezdett alatta. Vad
iramban vágtatott az élen. Éles füttyökkel csalta maga után Bengált, Teodor
összeszedte minden erejét, hogy úrrá legyen a lován.

221
 Átizzadva ugrottak le az istálló előtt. Az állatokról is folyt a víz, a combjuk
remegett.
- Galambom – szólt Vrankovics, jöjjön csak velem egy pillanatra, beszélni
akarok magával. De egy kendőt, vagy egy kis kabátot is terítsen a hátára, hűvös
van a szobában, meg ne fázzék.
Teodor pár percig tanácstalanul járkált a gazdatiszt lakása meg az istálló
között, a nyakát törölgette, vállat vont, bement a mosókonyhába, felvette a
fürdőnadrágját. Mikor kilépett az ajtón, Vrankovicsot találta maga előtt.
- No, fürödni készülsz, kár, hogy nem mondtam hamarabb. Kimerült a
kutunk ebben a szárazságban. Kénytelen voltam öntözésre adni a medence vizét.
Nagyon sajnálom, épp az utolsó napon.
Teodor elpirult. – Szombat – akarta mondani, de sarkon fordult, visszament,
hogy felöltözzék.
Az olcsó muszlin függönyön át látta, hogy Péter még mindig ott áll.
Cigarettára gyújt. A vér a fejébe tódult. Szeretett volna elébe ugrani, jól állon
vágni, hogy az üres medencébe hömbölyödjék. – Disznó, vén disznó – morogta,
összesodorta a fürdőnadrágját, mellé fogta a lovaglópálcát, durván kicsapta az
ajtót.
Vrankovics a cigarettafüstön át ránézett, a szeme lassan mozdult, mogorván.
- Galambom, - kiáltott. – Galambom!
Az asszonyra várva szótlanul lépkedtek a veranda felé. Júlia vérfutott
szemmel állt a lépcsőn, a felindulástól a szája széle, az ujjai még remegtek.
- Galambom, - folytatta Vrankovics száraz, egyenletes hangon, a vendégünk
búcsúzni akar.
Teodor megmarkolta a lovaglópálcát, a keze rándult egyet. Vrankovics és
Júlia a pálcára néztek. És akkor az asszony gyors mozdulattal nyúlt Teodor keze
után, megszorította, a körmét vájta belé.
- Nagyon … nagyon … örültünk,  szólt megakadt szavakkal – igazán nagyon
kedves volt, azok az órák, amelyeket velünk töltött …
- Igen, igen és szerencsés utat.
Teodor Júlia szemét kereste, meghajolt.
- Köszönöm, hogy szívesen láttak, köszönöm a figyelmüket, a kedvességüket.
Kezet csókolt. A két férfi biccentett a fejével. Hármasban együtt mentek a
ház sarkáig. Vrankovics a platánfa alatt megállt.
- Megbocsájtasz, nem kísérünk tovább. Már a cséplésnél kellene lennünk.
Gyerünk, galambom.
Teodor a kapunál visszanézett. Az asszony pár lépést lejött az úton. Látta
hamvaszöld lovagló nadrágját, fehér ingblúzát, a kezét látta, amely dacosan
felcsapódva búcsút intett neki.

XIX.

222
 Félkettőre Júlia egyedül maradt a szabonci házban. Az öreg Nedics már
délben elment, nagy kézcsókok után boldogan vitte magával a doboz csokoládét,
amelyet úrnője adott, hogy ossza szét az unokáinak. A takarítást hamar
befejezték, Júlia csak a legszükségesebbeket rendelte el, maga porolta ki a
díványpárnákat, lesöpörte, megforgatta az ágyakban a matracot, kikefélte a két
bundát, a télikabátokat, égett a kezében a munka, a testéről csorgott a verejték.
Izgatott örömmel dolgozott, arra gondolt, hogy mindezt utoljára végzi most.
Aztán saját kezűleg gyújtott be a fürdőkályhába, hogy mire a takarítást befejezik, a
fürdéshez meleg vize legyen.
Korán jöttek be, hétkor már Szaboncra értek. Júlia a kocsit a Hermes-
garázsban hagyta, a kerekek puhák voltak, az egyik hátsó gumit cseréltetni kellett
és átnézetni a motort. Százötven lépésnyire volt csak a garázs, az autót nem is
küldette haza, úgy egyeztek meg, hogy hat óra tájban majd érte megy.
Fürdés után a pongyoláját vette fel, almazöld pongyoláját, és amíg Piroska a
konyhaasztalnál tempósan harapdálta a kenyeret meg a hideg csirkehúst, elébe
rakta a pénzt meg a cédulát, amelyre pontosan fel volt írva, mi mindent kell
bevásárolnia. Fűszerek szerepeltek a cédulán, szegfűszeg, vanília, egy üveg rum,
öt doboz szardínia, egy kilogramm főzőcsokoládé, négy villanykörte és tizenkét
milliméteres csavarszögek, amelyekre a gépésznek szüksége volt.
- És ne felejtsd elhozni az ébresztőórát, az úr adta be július közepén. Az egész
nem lesz nagy csomag. De vidd be mindjárt a garázsba, hogy ne kelljen messzire
cipelned, ha a nénédet mégy látogatni.
- Ne is jöjjek vissza ide?
- Ne. Nem leszek itthon. A garázsban légy öt órára. De pontosan. Onnan
indulunk.
Piroska kihúzta a cselédágy alól a kék zománclavórt, prüszkölve mosta meg
az arcát, így szokta meg még gyerekkorában, felvett egy zöldmintás pruszlikot,
megint lehúzta, előkereste a pirosat, kitette a tükröt az ablakpárkányra,
fésülködni kezdett. Júlia türelmetlen volt, azon a ponton, hogy vállon ragadja a
lányt és kipenderíti. De végre is az üres kosár Piroska karján himbálózott. Kopogó
lépésekkel ment ki a kapun.
Skrilec doktor az utca túlsó oldalán most tartott hazafelé a városi kórházból,
panama kalapját az orvosi táska mellé fogta, a kapuban meglátta Vrankovicsnét,
nagyot köszönt. Júlia kihúzta a kulcsot a zárból, visszatolta a reteszt.
A lélegzetét csaknem megállította a forróság, amely a ház déli oldalán
meggyülemlett, mintha szárazgőz kamrán ment volna át, az éles napfény, a
remegő levegő megfájdították a szemét, hunyorgott és verejtékezett. Tikkasztó
volt az augusztusi dél.
Az ebédlőben három tányérra kikészítve érintetlenül állt még az ebédje, sült
csirke, francia saláta és körte. Most sem nyúlt hozzá. Borjúbőr kézitáskáját tette
az asztalra, kiment a garderobe szobába, a szekrénye aljában keresgélt. Dobozok
voltak itt, különböző méretűek, és színűek, üres dobozok, kikeresett egy
középnagyságút, valaha csokoládé volt benne, francia felírás keretezte a tetejét,
aranyos betűk, Belgrádban vette évekkel ezelőtt. A dobozok mellett papírost talált,
egy halom spárgát, kihúzott belőle egy zöldet, vékonyat, rámérte a dobozra és

223
visszament. Az ujjai melegek voltak, minden mozdulatát ernyedt lázelőtti érzés
kísérte, könnyű, elsuhanó szédület.
Ékszereket vett ki a táskájából, hosszú igazgyöngysort, platinába foglalt
gyémántokat, volt közöttük két szép nagyobb darab, ékköves gyűrűket, két
cigarettatárcát, amelyek apró briliánsokkal voltak berakva. Tizenkétezer pengőt
megérnek, a többi, ami még Szaboncon maradt öt-hatezer pengőt is megér.
Papírosba sodorta mindegyiket külön-külön, lazán, sietve, berakta a dobozba,
átcsomagolta a dobozt és rákötötte a zsineget.
Két nappal azelőtt, amikor Vrankovics a lovaglás után öklével hadonászva
kijelentette neki, nem tűri többé, hogy ez a szoknyavadász szélkakas, ez a
budapesti himpellér átlépje a háza küszöbét, nem tűri többé, hogy együtt
csatangolva és meztelenkedve megmérgezzék azt a Vrankovics-otthont, amelyben
mindig becsület és tisztesség lakott, Júlia nem ellenkezett, nem vitatkozott,
hallgatott, keményen hallgatott, de akkor határozta el, hogy menni fog. Elmegy.
Elmegy egyelőre Szegedre az édesanyjához. Nem lesz terhére. Az édesapja halála
után egy kis családi ház maradt a Petőfi Sándor sugárúton, pár ékszer meg
húszezer pengő készpénz. Ezt a tőkét sorvasztotta az öregasszony a kamatokkal
együtt, csipegette beosztással és óvatosan, ahogy csak elszegényült
polgárasszonyok tudnak a pénzzel bánni. Júlia a lehetőség szerint állandóan
feltöltötte az eredeti összeget, neki is voltak pénzforrásai, az a pénz például,
amelyet Vrankovics bőségesen szabott ki a ruházkodásra, meg ami a
baromfiudvar meg a gyümölcsös jövedelméből a munkájáért megillette, mint
részesedés. A saját pénzén rendszerint ékszereket vásárolt, nem hivalkodásból,
ékszert nem hordott úgyszólván sohasem, de az az érzelmi bizonytalanság,
amelyben férje mellett élt, kezdettől fogva arra sarkallta, hogy mozgatható tőkét
gyűjtsön magának. Így szaporította meg azokat az ékszereket, amelyeket a
családjától hozományként kapott meg Berta nénitől, a keresztanyjától örökölt.
Elmegy. Nem vár tovább. Elválik. Most már az itt maradása méltatlan. Érzi,
van valaki, akinek szüksége van reá, érzi, hogy ő nem bírja tovább, hogy elszakítva
éljenek, őrlődjenek és használódjanak, bemocskoltan. Nem egy kis kofferrel fog
futni késő este a szerelmeséhez, vágytál utánam, most itt vagyok, te rendezd el az
életem. És reggel elő kell venni egy másik töröközőt, a férfi fürdőköpenyében
járkálni, amíg ruhákat nem vesz neki, meg új pongyolát. Nem fogja így
kikényszeríteni Teodorból ezeket a szavakat, amelyeket ez eddig nem mondott
neki, miért? Mert nem volt rá alkalma? Vannak szavak, amelyek lassan érlelődnek
s talán csak a könnyelmű férfi támad már az első napokban kedvesére: válj el,
hagy ott a férjedet, jöjj velem. Teodor nem mondta ezt. De ha ő is megőrzi a
formát, ha édesanyjához költözik Szegedre, ha az ékszerei lehetővé teszik, hogy
várni tudjon, nem sürgetve, hanem függetlenül, amíg a bíróság a válást kimondja.
Akkor majd Teodor is kényszer nélkül jöhet el érte, hogy férj és feleség legyenek.
Ebben nem is kételkedett, nem, nem, nem kételkedett sohasem.
- A hozományom – gondolta a kis csomagot megemelve az asztalon – a
hozományom, amiből új életet lehet kezdeni.
Úgy határozott, hogy ékszereinek ezt a részét Teodorra bízza. Vigye magával,
aztán, ha eljön az idő, majd visszakapja tőle odaát. Hiszen nem tudja, milyen

224
körülmények között kell távoznia. Vajon egy este lesz-e, vagy egy hajnali
veszekedés után, amikor Péter a lábát az ágyról lelógatva csapkodni fogja sovány
combjait. Ki tudja, lesz-e ideje, hogy mindent összeszedjen, elcsomagoljon,
Pétertől talán még az is kitelik, hogy mindent elszed, mindent elzár előle és így
teszi lehetetlenné a menekülését.
Péter nagyon szerelmes belé, Péter nagyon komisz lehet, a szenvedélynek
sem jóban, sem rosszban nincs határa. És ahogy így a messzi terveket forgatva
elfelejti a közvetlen jövőt, Júlia sajnálkozva gondol arra a férfira, akivel éveken át
egy fedél alatt lakott. Sajnálja, mint egy beteget. Szegény, öreg beteget, akin nem
lehet segíteni. Mert neki is van életösztöne. A ház ég és ő nem tud ápolónő lenni,
akit szentté avatnak, mert az ápoltjával együtt hamvad el, a szíve ég és neki futni
kell a másik égő szív után, mert a vágy csóváját látja mögötte úszni, mint egy
üstököst.
Átmegy a szobájába. Itt is hűvös van, félhomály, a lazára engedett redőny
résein át szűrődik csak be némi fény, az ablakhoz lép, kinyitja, a vaskart
meghajlítja és kitámasztja a redőnyt.
Az utcán csönd van. A kisváros most ebédelt és emészt. A nyári dél bűbája
megbénította az életet. Mintha ez az ezernyi izzó napsugár a mesebeli
vénasszonynak mind megannyi guzsalya lenne, amely álomra szurdalja
Szaboncot, azt a repedt bőrű bácskai Csipkerózsikát. A házak alszanak, a por
hosszú csíkokban alszik az úton, kókadt levéllel szunyókálnak a fák, valahonnan a
kerítés mögül néhány szerb szó hangzik át:  Nem jössz el onnan a kúttól te
disznó? – de ez is olyan messzi, valószínűtlen, mintha valaki álmában kiáltaná.
Az utca forrósága nagy hullámokban árad be a szobába. Júlia a torontáli
heverőre ül. A szíve kellemetlenül dobog. Szinte fáj. A redőnyt kitámasztotta már.
Jelt adott. Egy percre úgy érezte most, hogy felugrik és visszacsukja. A szegedi
szoba tűnt fel előtte egy pillanatra, egy nyári délelőtt. Tudta, hogy Németh Gyula
aznap érte jön és hogy-hogynem az édesanyja elment hazulról, magával vitte a
cselédet is, talán paradicsomot vettek egy kosárral a Mars téri piacon. Egyedül
maradt. Az anyja rábízta a konyhát. Az asztalon, a vágódeszkán besózott karajok
voltak, a tűzhelyen egy lábos burgonya rotyogott, héjában fövő burgonya, a fedő
félre volt húzva a tetején. Németh Gyula csöngetett. Elfogódottan mentek be a
csöndes szobába, a fiú fülelt, mintha csapdától tartana, olyan nevetséges volt az
aggódása, aztán egymásnak estek merészen és elégületlenül, mindig merészebben
és elégületlenebbül, míg egyszerre tömény, kellemetlen égésszag ütötte meg az
orrukat. – Szent Isten, a krumpli! – kiáltotta Júlia, kifutott a konyhába,
kétségbeesve nézte az elszenesedett gumókat a lábos fenekén. Akkor ablakot
nyitott mindenfelé, és súrolt és burgonyát mosott és új lábost kerített és a tűzre
rakott és közben Németh Gyula gyors búcsút véve elsomfordált az égett szaggal
együtt, mert már vége felé járt a magány ideje. Ó, ha most is lenne ilyen lábos
burgonyája, amely szenesedni kezd és szaglani, mielőtt mind a ketten az eszüket
vesztenék.
- Önmagunkért akarom így, nem érted ezt? A jövőnkért. Nem akarok a tiéd
lenni, amíg nyíltan meg nem tagadom az a másikat.

225
 De nem húzta vissza a redőnyt. Az arcát lecsapta a heverőre. Hogyan is fogja
ezt Teodor megérteni, mikor még ő sem, mikor még ő sem, ő sem érti meg
teljesen.
A kulcs a szerszámosláda fölött a kamrában egy szögön. Rozsdás volt.
Megcsikordult a zárban, a kapu kinyílt. Júlia kilincsre csukta be. Aztán nem tudta,
hogy mitévő legyen. Visszamenjen-e a házba, valami hűvös helyre kuporodjék,
vagy végigheverjen a szobájában, és átadja magát enne a pihegő várakozásnak,
amely forró képekkel ostromolta a lelkét. A kőfalat vadul sütötte a nap, elhúzódott
mellőle, a kert sarkába ment, a körtefához. A fa esőtányérjának szélén két-három
szétloccsant gyümölcs feküdt, darazsak lepték be, belébújtak az édes hús
hasadékaiba, nem látszott ki csak a sávos potrohuk, darazsak zümmögtek fönn a
lomb között is, amíg halkan, áhítattal nem kezdték rágni, bökni, szívni a félérett
gyümölcs foltos sárga bőrét a megbarnult levelek között.
Ki gondolta volna, hogy egyszer? Ki gondolta ezt? Az édes kis fiú, az
ismeretlen, aki valaha bicskájával bevéste a nevét ide, az édes kis fiú! Talán akkor
is én álltam itt. Ez a fatörzs a szívem lehetett.
Elnyújtotta a kezét, lábujjhegyre állt, hogy egy körtét leszedjen. Nem érte el.
És a fa alsó ágain keresztül látta, hogy a kőkerítés ajtaja kinyílt.

XX.

A Mészáros utcán ment végig, ujjára csavarta a zöld zsineget. A kis csomag
himbálózott a kezén. A délután forrósága egyszerre tikkasztva ölelte át. Tán jobb
lett volna, ha maradt volna még. Zöld fény a redőnyök mögött, a függöny, a hűvös
szoba, ó igen, egy kicsit feljebb húzni a takarót, ledőlni rá és Júlia illata, apró
finom gyöngyök a nyakán, a pelyhek tövén.
Teodor nevetett. – Nem érzelegni – gondolta – keményen, egyenesen.
Érezte, hogy a háta, a melle merő vizes.
A sarkon balra fordult, tétovázott és visszament. Maga is csodálkozott rajta.
A ház húzta, az ő házuk. Talán fel kellett volna gyújtani. Benzint önteni a heverőre
és most pattogva égne a szekreter, a szék, az asztal és a párna is, ahova Júlia
szeméből hullott a könny. De az ablakok bántatlanul, lezárt szemmel őrizték még
kettőjük szerelmét, a piros tetőn szikrázott a nap. Az utcán senki sem járt. A kapu
előtt Teodor megállt egy pillanatra, aztán zökkenve ment tovább. A fejét leszegte.
Ni, ott a porban kecsesen kirajzolódva egy cipő nyoma és újra egy cipőnyom. Júlia
lábnyoma! – És mintha látná, mintha a porból tüzes, sima testté szöknék föl az
emlék, emlék? Hisz alig félórája még – úgy indul felé, megbillent testtel, hogy a
két karjával fogja át. De csak a talpa huppan a cipőnyomon, szétverve a port, újra
huppan egyet és így megy a házak hosszán, apró döccenésekkel visszahozva az
eltűnő asszony lépteinek ütemét, széttaposva Júlia nyomát. A keresztútnál mintha
álomból ébredne fel. Hunyorogva néz a garázs felé, ahol Júlia a kocsijába szállt. –
Ostobaság – gondolta – mint egy kamasz, biz’ Isten, olyan vagyok, mint egy
kamasz.

226
 A kezével legyintett egyet és vele lendült a kis csomag. Zörrenést hallott.
Gondosabban kellett volna elcsomagolnia, vatta közé tenni, de minek? Hisz úgyis
szétpakolja. Ma este szétpakolja.
Erre a gondolatra az akarata is megindult. Lelökte ezt a zsibbadt fáradtságot
– ennyi a boldogság talán – hát persze, még ma készülődni kell. Öt óra van.
Fonnyadtak az akácok. Sárga levél, augusztus elején járunk, mennyi sárga levél.
Meggyorsította a lépéseit. Nem akart a főút felé kerülni. Deszkakerítések
mellett ment, rácsok, kis házak alatt, ahol egy-egy kútkerék csikordult és a kapuk
oldalánál vékony csíkban szappanos víz szivárgott. A kerten át került be a
szállodába, kifújta magát a hűvös kuglizónak árnyékában és úgy ment be a hátsó
kapun, ahol este-reggel ugyanaz a szag várta, a pirított hagymának és a forró
zsírra hintett paprikának szaga.
A falépcsőnél a félhomályban félig megvakulva tapogatózott. A karfa
rézgombjára siklott a keze. Valaki melléje osont.
- Krisztich úr!
Teodor felvágta a fejét.
- Te vagy az, János? Mit akarsz?  szólt a kis csomaggal feléje billentve.
A pincér a felindulástól alig tudott beszélni, csak úgy lehelte:
- Krisztich úr, menjünk följebb, nem akarom, hogy lássanak.
- Jó, jó, Pista?
Teodor a falhoz húzódott a fordulónál. A pincér a fejét rázta.
- Itt voltak – súgta - mindent átkutattak, elvitték a táskáját és az iratait.
Teodor arca megkeményedett. Érezte, hogy a két keze hűlni kezd.
- Az irataimat? – szólt rekedten. De miért?
- Nem tudom. Csak várják. Ketten várják a portán.
Teodor a falnak támaszkodott. Hatalmas melle néhányszor lihegve vette a
levegőt.
- Jó – mondta – jó. Ejnye, de ijedt. Ne szólj semmit, János, nesze – a
zsebében kotort, aztán pénzt nyomott a pincér kezébe – ne szólj semmit, majd
mindjárt jövök.
Lassan, cammogva ment újra le a lépcsőn, aztán a kerten át, ujján lóbálta a
csomagot, néhol még a fához is ütötte, ráérően, játékosan. A kuglizó mögött
azonban kiegyenesedett és mintha szétverte volna maga körül ezt a tikkadt, poros
meleget, egyszerre fürgén, ruganyosan lódult neki. Cikázva siklott át az utcákon,
gyerekkori sejtésre hagyatkozva. A csomagot a kabátja alá akarta dugni, de a
kabát szárnya nagyon kidagadt, jól a hóna alá szorította, és úgy kapkodta a lábát,
néhol átugorva árkot, átgázolva a kocsiút porán. A templomtér. Csak itt nézett
hátra. A patikánál egy parasztszekér, két gyerek meg egy taliga. És akkor már
megnyugodva nyomta ki melléből a fulladást. Sikerül, persze, hogy sikerül.
- Hé, sofőr! – kiáltotta, a hangja kissé ingerült volt, ez nem tetszett neki – hé,
sofőr, - kiáltotta újra megzörgetve a kocsma nyitott ajtaját.
Maga már bele is ült a nyitott gépkocsiba, amely a kocsma előtt állt, és ahogy
hátradőlt a naptűzte bőrpárnán, elöntötte a verejték.
- Iváncsára hajts – szólt az embernek, aki begyújtotta a motort – Iváncsára
hajts – szólt közömbösen, nagyon közömbösen  a plébániára.

227
 A házak futni kezdtek, az utca füstölgött a gép mögött. Teodor maga mellé
tette a csomagot. Csuromvíz lett a zsebkendője, ahogy megtörölte a homlokát. De
a szél már a hajába kapott, ez a jó kis szárító meleg szél. És nincs semmi, semmi.
Csak Júlia, aki hazatért és fönn ezek a fellegek. Narancsszín fellegek.

***

A templomtorony bádogkúpja már idelátszott, apró fák, házak körülötte, az

ott Iváncsa. Most már aligha fognak csendőrökkel találkozni. Rádiókörözést nem
adhattak ki még – gondolta Teodor. Félhét. Hétig biztosan várják ott békén a
portán, hét, félnyolc előtt sosem ment haza. Csak várják! A gépkocsi huppanva
ugrált a dűlőn, nem az országúton mentek a csendőrök miatt, meg így volt
közelebb. A tarlókról fülledt porszagot hozott a szél. Az autó tülkölt, egy szekeret
kellett kikerülni. – Apuskám, most majdnem az árokba fordultál – kiáltott a
kocsivezetőre Teodor, de az vigyorogva nyerített egyet hátra és éles ívben bevágott
a lovak elé. Csak óvatosan, hé, csak óvatosan, nem lenne jó, ha itt – egyáltalán
nem lenne jó. Ha ezt a papírost elfújhatná innen a bélés alól! A csendőrök
Iváncsán! Hátha! Nem lenne jó, ha megtalálnák. Széttépje? Elszórja? Eh, majd a
Junkeréknál. Addig nem lesz baj. És mit csináljon ezzel a fickóval itt? Nézi a
széles, vörösbarna tarkót, a napégett bőr rajta egészen pikkelyes. A huppanásnál,
ahogy megcsúszik rajta az ing, fehér sáv látszik ki a gyűrött gallér alól. Nem küldi
vissza, a világért nem ereszti vissza. A kocsi lassított. Elérték már a szélső házakat.
Az út porában megrebbentek az első nyírt szárnyú libák.
- Te – kiáltott Teodor a vezető vállára ütve – kocsmánál állj meg, a piac
sarkán.
- Így! – azzal leugrott a kocsiról, lerázta magáról a port. A száját törölte meg
a szemét.
- Pfúj! Visszafelé az országúton megyünk. Fogd a pénzed, várj rám itt.
Vacsorázzál is meg. Ne, itt van még a vacsorára. Tizenegy után állj a plébánia elé.
Én ott leszek. Csak a torkodra vigyázz. Mindenki ismeri a maga gyöngéjét.
Fogta a csomagot, még biccentett egyet. Átment a piactéren, a szemközti
utcában volt a plébánia, de nem tért be ide, a templom mögé került, nézgelődés
nélkül ment öt vagy hat utcát, mint aki nagyon biztos a dolgában, az egyik sarkon
egy fűszeres előtt megállt. Két kócos, szőke parasztlány pipiskedett a pult előtt,
nézték a mérleget, a hegyes papírzacskót, amelybe a boltosasszony kristálycukrot
csorgatott. Teodor válla a szűk ajtóban elfogta az utca fényét. A tenyere
végigcsúszott a leveskocka reklámon, amely az oldalfalra volt szegezve. Az orrát
megcsapta a vanília, a szappan, a petróleum szaga.
- Jó estét, Junkerné – mondta, a lisztesládához lépett, ahonnan a bejáró nyílt
a raktár felé.
Az asszony felütötte a fejét, kezében megállt a pléhkanál. Az arcán nem volt
se meglepetés, sem öröm. Teodor bement a raktárba, intett neki, hogy jöjjön
utána.

228
 - Az urával kell beszéltem, rögtön. Hol van?
- A kertben kinn. Szólok neki. Tessék addig ide be a szobába.
Kinyitotta a vaskilincses ajtót, féloldalt állva várta, hogy a férfi belépjen.
- Maga csak menjen az uráért – szólt Teodor. Levette a kalapját, az ajtót
maga mögött betéve a székre ereszkedett. Jó volt ez a hűvös levegő, ez a
félhomály, a fehér szobának meszes és dohos szaga. Kinyújtotta a lábát, a cipője
szürke volt a portól, a sarka koppant egyet-kettőt a göcsörtös fapadlón. Keze fejét
végigfektette a kékre festett asztalon.
- Most mit? – kérdezte magától, igen, egy kicsit rendeznie kell, hogy mit is
akar. A kis csomag előtte, meggyűrődött izzadt kezétől a papír. Meg a kalap. Igen,
a papír, a másik. Belső zsebébe nyúlt, a bélés felfejtett résén át két ujjával
igyekezett elérni. Vékony hártyapapír volt, amely szorosan simult be a szövet
hajtásába. Sikerült előhúznia. Kiterítette, az ablak felé tartva akarta elolvasni, ami
írás volt rajta. De homály volt. Most az ablakhoz lépett – a kertre nyílt –
félrehúzta a sárga, beráncolt függönyt. Junker jött már az asszonnyal a kert
végiből. Jó. Teodor elolvasta az írást, kétszer is, az ajka mozgott, mintha jól be
akarná vésni a szavakat. Aztán a kályhához ment, a parázsfogó fölött
megkattintotta az öngyújtóját. A papír ellobbant. Teodor két tenyerébe vette a
pernyét, összemorzsolta és a kályhába szórta. Koppant az ajtó. Buggyos
térdnadrágban, mellényben belépett rajta a fűszeres. Rövidre nyírt szőke bajusza
volt, fekete köpenyét karjára vetve hozta.
Teodor a kályha mellett kiegyenesedett. Egy lépést tett az ember felé:
- Ma éjjel átviszel – szólt a tenyeréről leverve a rátapadt hamut.
Junker hümmögött.
- Muszáj? – kérdezte
- Muszáj. Még ma éjjel.
- Hold van. Az ellenőrzés is két nap óta szigorúbb. Bezdán mondta, majdnem
elcsípték tegnap.
- Két nap óta? Miért?
Junker vállat vont.
Teodor az asztallapra nyomta a kalapját.
- Mindegy! Tudod, hogy baj van. Átkutatták a szobám. Le akarnak fülelni.
Junker elsápadt.
- Találtak valamit?
- Dehogy. Ostoba. Hacsak a tizenhetes. Lehet, hogy a tizenhetes.
- Az újonc?
- Az. De bután csinálták. Nem hiszem, hogy valami komoly. Nem lehettem
fontos nekik. De most iszkiri. Jobb levegőt.
- Akkor megyünk, uram, akkor megyünk. Hozom az ánzugját.
Teodor apróra kirakodott a zsebeiből, levetette ruháját, a cipőjét lerúgta, úgy
állt izmos felsőtesttel, derékig mezítelenül a szoba közepén. – Kár lenne értem –
gondolta, ahogy a bordáit gyúrogatta – kár lenne értem – és biztatóan nevetett.
- Itt az ánzug – szólt be Junker, batyut tett a székre meg egy pár bakancsot –
én addig megyek a lovat eligazítani.

229
 Piszkos parasztgúnya volt, kék kanavászing, zsírfoltos, kerek kalap. Teodor
hozzálátott az öltözködéshez, aztán fogta a sáros fadarabot, amelyet Junker a
ruhák mellé adott, jól megmarkolászta, bedörzsölte a körmök ágyát, a kézfejét, a
csuklóját meg a bőrét a nyakán. – Szamárság – villant az eszébe, amikor már
készen volt a művelettel – mert ezt úgysem hagyja itt. Vagy Junkerre bízza Júlia
vagyonát? Szabadulását? Életét odaát? A jövőjüket? Az ő közös jövőjüket?
Szétpattintotta a zsineget, leemelte a doboz tetejét. A gyöngysor végigfolyt az
ujjain, Júlia gyöngysora. Talán meg is csókolta volna. De melege volt, türelmetlen
volt, gyorsan becsúsztatta a kabát belső zsebébe. A briliánsok is. Talán nem vinné
el mégsem. Rossz sejtései vannak. Ha elfogják, és akkor ennek is vége? – De nem
fognak el! – a szeme makacsul megsötétedett – nem fognak el azért sem. – Már
dugta is a maroknyi holmit, briliánst, függőt, gyűrűket a gyöngysor mellé és a
nagyobb darabokat a nadrágzsebébe, ahol a revolvere volt.
Junker bezörgetett. Indulás! Az asszony is bejött, hogy az itt hagyott holmit
összerakja. – Csak a moly belé ne essék! – szólt tréfálkozva Teodor, Junkerné
bólintott rá, békés jóéjszakát kívánt.
A fűszeres már fönt ült a bakon. A szekér alján szalma s a szalmán két
hasábfa közt kis hordó feküdt. Teodor a kerékagyról a szekérre lépett, és ahogy
csak hosszú tagjai engedték, összekuporodott a bak meg a hordó között.
Alkonyodott. A pirostetős házaknak oldalán a padokra kiültek már szellőzni
a vének, a kéményekből a vacsorának fanyar füstje szállt. A kerekeskutak lánca
zörgött, vödrök csörrentek, a piactérről hosszú sávot csurrantva gyerekek vitték
kannákban az ivóvizet. Négy-öt utcával arrébb porfelhő lebegett a falu végén,
tompa bőgéssel a gulya tért haza, szétszóródott a házak között, szemben a kocsival
is jött néhány tehén, az egyik faránál tinó ágaskodott.
Az úsztatón túl Junker megcsapta a lovat. A kocsi rázkódva futott a
végeláthatatlan táblák között, a tengeri széles duzzadt levelei néhol súrolták az
oldalát, a kövér csövekre kicsurrant a szőke meg vörös szakáll, mintha csupa
szőke meg vörös asszony álldogálna csupasz karját emelve az ég felé. Aztán
lucerna, tarló meg répa következett és megint tengeri.
Az üres hordó együtt zötyögött a szekérrel, Teodor balkarjával
rátámaszkodott, hogy leszorítsa. Így, lekuporodni, nem mozdulni. Hát ma még le
is hunyhatná a szemét, a szekér csak vinné, vinné, akár két nap, két éjszaka és
akkor álomból ébresztve kiáltanák neki: Szabad vagy, menj, amerre tetszik,
nincsen veszély. De ott, ott, ahol a kútágas áll a dűlő oldalánál, onnan lép majd
két csendőr elő. Azon is túlhaladtak. – Gyáva vagyok?  kérdezte magától Teodor.
 Megrázta a fejét. Csak a szíve sarkában ült, időnként a gyomrába futva az
ellenőrizhetetlen félelem.
- Azt mondod, két nap óta szigorúbb? A Bezdán! – kiáltotta Junkier fülébe,
de a választ nem várta meg. Harmadszor – gondolta – most harmadszor megy így
át Junkerrel a határon. De hol a régi fölény? Nem leszünk mindig erősebbek,
okosabbak. Miért? Mikor még annak idején egyszer hatezer dollárt vitt át a
németeken, látja most is a kehli állomást és nem jött a vámvizsgálat, egyik
cigarettát törte el a másik után, nem jött, várni, várni a legrosszabb, persze, hogy
döngött a szíve, de nem fájt így, nem lógott így benne semmi, aztán kiszedni a

230
bankjegyeket a szőnyeg alól, rajta álltál, rajta tapostál, te, bolond – és egyszer
elszakad, pedig a németekkel nem tréfál az ember, de egyszer elszakad.
Az ember egyszer ráfizet – mondta Junker hátába ütve. – Csak okosan.
Meddig okosan? Hát okos ez élet? Hűvösödni kezd. Most beülhetne a kis
Hanomagba, budai túrát csinálhatna vele, Évát várhatná a Sziget bejárónál, ahogy
négy-öt púderes kannal felszerelve a filmesektől begurul, vagy a kávéházból
nézhetné a nőket, a nőket, az árnyakat. És itt a két keze, a sáros, piszkos két keze a
hordóabroncson fekszik. Mit félt? Önmagát? Az életét? Vagy Júliát? Vagy a kettőt
együtt, ahogy összefonja a szerelem? A szerelem gyávává tesz, a szerelem
megmutatja, hogy van mit félteni. A szerelem értéket ad.
Kiugrani ebből a ronda szekérből, futni! Inkább futni a lovak mellett,
verekedni, megereszteni négy-öt revolvergolyót. Csinálni valamit, az iskoláját!
Nem ülni itt, ülni összegubancolódva, hogy azt sem tudja, hol a lába, elzsibbadt,
mintha lecsavarták volna, csak egy izom ugrál bolondul a térde fölött.
Felállt, megfogta a szekér vasalását, körülnézett.
- Félóra van még, Junker – mondta rekedten – az ott a Szálló tanya.
Ha ez az alak nem volna itt, hát őrültségeket csinálna, persze, őrültségeket. –
Júlia – gondolja hirtelen, mintha valaki betakarná, elrejthetné. – Elbújni a
szemhéjad alá!
- Zsibog a lábam – szól megint. – Hja, hosszúra nőttek.
És most visszacsúszik a szalmára, lassan újból ernyedt lesz, nyugodt.
Felszabadul. – Az első rohamon már túlvagyunk – motyogja magában ismerősen.
A szeme árka megnyúlik, a hordóra hajtja a fejét két keze közé, és egy-egy
zökkenéskor érzi a rozsdás, hideg pántot a homlokán.
A nádtetős pince előtt Junker megállott a szekérrel.
- Ott a hold – mutatta az eperfa csúcsa felé bökve az ostora hegyével. – Négy
órát eltart, míg lemászik.
Teodor a holdra bámult. Fönn úszott, éppen balra a feje fölött, csaknem
kitelő ép koronggal, alatta az Esthajnal csillag átverte már aranyszegét az égen s a
ház, a szőlőtőkék meg a fák között imbolyogni kezdett a homály.
Leugrott a kocsiról. Egy darabig nézte az embert. Az kifogta a lovat, a
szekeret behúzta jól az eperfa alá, a lovat a saroglyához kötötte és ráakasztotta az
abrakos tarisznyát. Aztán a bak alatt a ládában kereste a kulcsokat. Teodor nézte,
üresen, gondolat nélkül, ez jólesett. A pince oldalába egyajtós, egyablakos vityilló
volt odatoldozva. Junker először azt nyitotta ki. – Phű – kiáltotta, amint megállt a
küszöbön.
Teodor zsebre dugta a kezét, megindult a holdfényben a fekete tőkék között.
Bakancsa alatt csikorgott a homok. Négy-öt lépés után meg-megállt, hanyagul
megtapintotta a borszőlő apró, kemény sörétjeit. Egy fürtöt letépett, a szemeket
magasra dobta a háta mögé.
- Minek aggódni? Semmiség!
Akkor egy kis fát vett szemügyre. Szétvetett ágaira rácsordult a holdfény. A
levelek közé nyúlt, leszakított egy gyümölcsöt, a hold felé tartotta, beleharapott. –
Véralma – gondolta és eldobta, mert még fanyar volt. De az emlék más ízeket
hozott neki, édeset és hideget, amikor még gyerek volt, októberi délutánokat, az

231
első fűtés szagát. Zsákszámra állt ez az apró piros alma a kamrában, nagyapától
hozták, enni lehetett féltucatot egyszerre, mert gyorsan romlott. – Dóri, du wirst
heute wieder kein Nachmahl essen – az anyja hangját hallja, felüti a fejét, a
holdra néz, mint a varázslatra, szinte meg kell fogódzkodnia, úgy megernyeszti az
ellágyulás.
Igen, hogy is jutott ő ennyire, a folyosótól, amely a kamrába vitt, az
ebédlőtől, ahol édesanyjának kipirult arcára sütött a lámpafény. Az apja volt az
oka vagy az édesanyja, mit tudhat arról egy kamasz fiú? De miért kellett így
végződnie, egy apánál, aki lógó fogakkal, mint egy kivénhedt ordas ólálkodott a
szerelem körül meg egy anyánál, aki most talán egy teraszon ülve számolgatja
második férjének visszás kalandjait. Micsoda staffázs ez az ő életének! Micsoda
példák! Júlia! Ha most más ember lehetnék!
S ami eddig csak kószált benne, a bujkáló félelem, egyszerre tömörré lett,
testszerű. Megülte a szívét. – Börtön – villan az eszébe hirtelen. Maga elé meredt,
sápadtan, mintha mély verembe nézne.
Júlia! Hát nem érhetem el, amit szeretek, soha, soha, büntetlenül? Miért is
tettem? Miért? Akartam én? Siklottam egyre lefelé. Zsákba gyömöszöltek a
véletlenek, valaki hirtelen megrántja a zsinórt, benne vagy! Van-e még út? Van-e
még szabadulás? Csak ki, ki innen, csak még egyszer ki innen! Aztán soha többé,
soha, soha!
A hazugság! A hazugság hozhatott el hozzád, a legkönnyebb úton hozhatott,
s most, mint a hajszolt róka szűkölök a csapáson, a hazugságom kerget el.
- A bőrgyári igazgató – nevetett – a bőrgyári igazgató! – rángatni kezdte
magán a parasztgúnyát, belemarkolva a zsíros, málló szövetbe – nézd, nézd, most
nézz meg engem, mi vagyok! Az emberek legalja, te is azt mondanád?
Az egyik bakancs sarka csikorogva forgott a homokban. Az ajkába harapott.
Megingatta a fejét.
- Nem temiattad, Júlia. Nem temiattad. Én voltam könnyelmű. Én voltam
gonosz. Te csak azt mondd, hogy van segítség, van még segítség. Hogy érted élni
érdemes. Érted élni. Másképpen élni.
- Élni – mondotta csaknem hangosan, mély sóhajtása mintha a sötétséget is
megemelné a csillagok felé. Aztán a sötétség visszahullott rá, mint a halálnak
suhanása. Megborzongott.
- Bűnhődés – mormogta halkan, mintha töprengés nélkül beletörődnék egy
gondolatba. Lassú, tántorgó lépéssel indult vissza a tőkék között.
Az eperfa alatt tompa horkanással Junker lova morzsolta a zabot.
- Adj ennem – szólt Teodor az embernek, aki az ászokfán ülve ernyőzött
gyertya fényénél valamit szöszmötölt.
Junker a gyertyát az asztalra tette. Oda volt már készítve egy pintes üveg
meg egy pohár, mellettük az üveglopó feküdt. Fehér kendőjét bontogatni kezdte.
- Kenyér van benne, kolbász, sült hús meg zöldpaprika. Tessék.
Teodor mohón látott neki.
- Hallod, Junker – mondotta a paprikát a húsra téve – az ember valahogy a
lelkét is lenyelheti. Így fűszerezve mégsem keserű.

232
 A második karéj kenyér után nyúlt. Sima, barnára sült arcán ugrándozott a
fény, ahogy az állkapcsa ütemesen ki-kidomborította a bőrt, egészséges, erős
harapással. A torka felé azonban nehezebben csúszott a falat. Nem étvágy volt ez,
csak szándék. Enni akart.
- Egyél te is – kiáltott Junkerre hangosan és nagyon kedélyesen – ülj le ide
mellém, az iskoláját! – és egy kicsit arrább csusszant a gerendán, hogy a parányi
asztalból Junker mellé is jusson egy darab.
A vállán keresztül nézett le rá. – Micsoda ronda kese bajusza van, a füle
szőrős, mint egy kecskefül. – Igyál – szólt rá – nagy tenyerében csaknem eltűnt a
decis pohár.
Junker újra töltött.
- Jó bor – mondotta csemcsegve – hat éves. Akkor volt a nagy szárazság, jó
búza, jó bor.
- Magad iszod?
- Á, dehogy. Csak ezt az évjáratot. Kell a jó kis bor. Nem sok. Csak néhány
pohár, hogy el ne menjen a kurázs.
- Hát neked elmegy?
- No én bevallom.
- Megszokhattad.
- Meg. De olyan ez, mint a föld. Hol itt reped meg, hol amott. Öntözni kell.
- Igaz – hagyta rá Teodor, lehajtott még egy pohárral, megtörölte a száját a
keze fején.
- Elég – tolta el magától az ételt – ne, cigaretta – a gyertyához hajolt, az
árnyak táncolni kezdtek a mennyezeten. – Gondoltam, ilyenkor már átall leszünk.
Ez az átkozott hold. Nem ülök le, fáj a fenekem, maradj csak. Gondoltam, átall
leszünk. A sofőrt is tizenegyre hagytam. Aki Szaboncra hozott.
- Most mennyi lehet?
- Tíz óra múlt.
- Hát várni fog. Káromkodik, azt hazamegy. Éjfélre a városba lesz.
- Hát az a baj.
- Dehogy. Ha érzi, hogy valami nincs rendjén, ő az utolsó, aki szólni fog.
Megtanulunk mi itt a szájunkon ülni.
- Jó, de azért mégis …
Junker felállt.
- Hozom a szalmazsákot. Jobb, ha itt maradunk. A konyhának az út felé van
a szeme. Elővigyázatosság nem árt. Ez itt – mondta a pinceajtóra mutatva – nem
számol. Lélek se látja.
És kisurrant.
- Mint az egér – vélte Teodor. – Mestersége. A határon él.
Addig is, hogy valamit csináljon, végiglépkedett a pincén, számolta a
hordókat, öklével rájuk ütött, ez teli, ez is teli, ez üres, üres, üres, tizennégy darab.
A fényhez ment megint, úgy nézett vissza rájuk, ahogy hatalmas testük árnnyal és
sötétséggel összehullt. Benyúlt az asztal mögé, ahová a gyertya ernyője rajzolta ki
széles árnyékköreit. Megkaparta a falat. – Ni, salétrom. – A tenyerét a combjához
verte. – Ez az arany cigarettatárca, ez egy egészen vastag karkötő,  érezte a

233
szöveten át és megtapintotta a tárgyakat. – Hol az ördögbe marad az a Junker? –
félhangon szólt, türelmetlenül, a gyertya lobbant, amint ellépett mellette, az
ajtóba állt, a fák sötétjén túl, ahol a tőkék, mint fekete törpék guggoltak, ezüstbe
olvadottan remegett a fény. Az eperfa alatt zörrent a szekér, a ló horkant egyet,
aztán a csöndet csak egy tücsök karmolta a kis ház felől.
- Ilyenkor a halálra gondolni és Júliára? Nem furcsa?
Hirtelen fekete tömb lódult elé. Junker volt és a szalmazsák. Teodor félre
állt.
- Már a ház mögé került – szólt Junker a holdat értve és ledobta a
szalmazsákot,  de azért idő van bőven, tessék leheverni egy kicsit.
Teodor szót fogadott. Féloldalt dőlt le, csomag cigarettát húzott ki a
zsebéből, Junker felé nyújtotta.
- Inkább a magamét – szabadkozott az, szájába vett egyet a kopott
pléhdobozból, melyet a gyertya mellé az asztalra tett.
- Elfújjam?
- Hagyd. Később.
A cigaretta fel-felparázslott. A szekér nyikkant egyet-egyet. A tücsök
fáradhatatlanul a csendet kaparta.
- Mesélj valamit, Junker. Azt a történetet, amikor járőrbe mentél. Múltkor
elmondtad. Mondd el újra.
Junker a torkát köszörült.
- Tizennyolcban volt az Olaszországban. Négy nap óta vártuk a digo
támadást. Fönn kuksoltunk a sziklán. Én akkor jártam életemben először hegyek
meg erdők között…
Teodor a pinceajtón át az éjszakába meredt. A szavak a fülébe peregtek és
künn azzal a selymes fénnyel összefolyva emléket keltegettek benne akaratlanul.
Hegyek voltak ott is meg ez a holdfény. Izgalom és várakozás. Valaki beszélt
hozzá, nagy ormótlan svájci volt, a berni gyáros meg a lánya, mintha medvékből
faragták volna őket, a hegyoldal villákkal teleszórva, a vörösfenyők könnyű, légies
karjukkal integettek a völgy felé. Igen, csak beszéljenek neki, csak beszéljenek,
Göteborgról? Nem, Göteborgról nem tud semmit, csak beszéljenek, a világért sem
untatják vele, egyik szemével az utat lesi. Százhetven olasz, Junker, Junker,
nagyítasz egy kicsit. Akkor fényes sávval autó futott a szerpentin úton, Aladár
meglóbálta a táskát, hogy a svájci frankokkal megérkezett. Helyben maradni, nem
mozdulni. Junker megtalálta az olasz tűznél a nyárson hagyott birkacombot. Ha
egy kicsit lejjebb engedné a fejét, így, érzi a zsáknak poros szalmaszagát. A
cigarettát a földre dobja. – Júlia! – Folytasd csak, Junker, folytasd. – Két kezét
összekulcsolja a tarkója alatt. Most már csak fönn az árnyak. Júlia! Pergőtűz,
mondod, ahogy a srapnel szisszenve pattan millió darabra, mi az én kis félelmem
ahhoz a pokolhoz képest, mi ez a könnyű éjszakai borzongás ahhoz, ami volt, meg
ami lehetne. Júlia! Kerek fénytócsa a pince egyik zugában, egy ember és egyre
lassabban, vontatottabban beszél – nem alszom, Junker, folytasd, nem alszom,
jobb, ha nem alszom el.
- És egyszerre olyan meleg lett az arca körül.

234
 Junker pokrócot húzott az alvó emberre, az arcába nézett kíváncsian. A két
szemöldök még szorosabban vonódott egymáshoz, aggodalmas ránc ült a
homlokon az orr fölött, amely kiugró ívvel még most is kevély volt, parancsoló. A
puha száj szögletét apró remegések torzították el, a két ajak megmozdult, mintha
beszélne. Junker ösztönösen közelebb hajolt, de nem vett ki semmi értelmeset.
Aztán elfordult, mintha szégyenkeznék.
- Mennyi szomorúság – motyogta – az ám! Persze, én csak egyszerű ember
vagyok, cukrot mérek, sót mérek a parasztoknak itt, petróleumtól büdös a kezem,
éjszakánként lopakodok, mint a görény a ketrec körül, de érteni kell azt is, mi van
az ember mögött. Az se lehet jó, mikor egy ilyen finom úrnak kell riadoznia, mint
a nyúlnak a kutyák között. Megéri-e? Nekem megéri. Én félúton kilépek, mint a
róka, jövőre, Isten segíts, lenn délebbre leszek, nem piszkál ki senki éjszaka. De
ez? Ugyan mit adnának érte, ha rázárnám a pincét és Szaboncon felzörgetném a
csendőröket? Nagyot néznél, he, kisuram? No de respekt nekem, respekt! –
Elvigyorodott és a gyertyára fújt.
A muslincák, a bogarak elültek, elkoppantak a falon, az asztalon, már csak az
éjszaka fénye szűrődött be az ajtó nyílásán át, Junker szűkebbre húzta azt is,
hideg volt. Az ászokfára ült, két tenyerét a combja közé fogta, bóbiskolni kezdett.
De mintha valami szerkezet lett volna benne, amely az égitestek járásának
törvényeit követi, úgy két óra múlva felpattant ültéből, az ajtót kilökte, az
éjszakába lépett. Tapogatózva ment, álomtól elvakult szemmel, de a hideg
egyszerre a nyakába ömlött. – Jobb volna otthon, az ám, a tollas ágy! – gondolta,
mégis ahogy a hold vörös taraját látta csak a Gápel tanya fölött, fürgén surrant
vissza a pincébe. – Szt – suttogta – szt – az alvóval hangoskodni sohasem szabad
– szt! Indulás!
Villanylámpát kattantott, nagyon hitvány, gyér kis fénye volt. – Szt -
ismételte a szalmazsák felé, de Teodor már talpon is volt, az ajtónak lódult,
mintha futni kellene.
Kutya hideg van – mondotta Junker – egy törkölyt iszunk, ezt az ujjast meg
vegye magára, rongyos kissé, de azért megteszi.
Teodor megtapogatta a zsebeit. Az ékszerek, meg a revolver is, igen, hogy
kéznél legyen. A pálinka meleget sugárzott már a gyomrából a melle felé, de ahogy
hirtelen a hidegbe lépett, át-meg átrángott az izmain a fázás. Az állkapcsát jól
egymásra harapta, hogy ne vacogjon.
- Az orromig sem látok,  dörmögte, amikor már a második szőlőtőkének
botlott neki.
Csak mindig utánam, - súgta vissza Junker – ez még nem is az igazi, a
csillagok világítanak, majd hozzászokik a szeme.
Végtelen idő volt, amíg a szőlőből kiértek. – Ilyen lehet a kárhozat –
gondolta Teodor – vakon topogni, az ember azt sem tudja merre, aggodalommal,
cél nélkül, örökké.
De Junkernek igaza volt. A szeme már foltokat látott a sötétben is. Az ott egy
pince lehet, egy fa, egy sövény és az út világosabb csíkja a lába előtt. Balkézről
kutyák ugattak, egy vonítás ráfelelt, öblösen, mintha üvegből hallatszanék. Most

235
ugaron gázolhattak át, a gaz néha kötésig ért, Teodor nadrágján meg-megakad a
szúrós, tapadós bogáncs.
Az ugatás erősbödött.
- Nieder – súgta hátra Junker. Mindketten végighasaltak, az arcuk vizes lett
a felcsapódó víztől.
- Mehetünk!
Teodor engedelmesen követte a parancsot, nem tudta, mit miért kell
csinálnia. Ráhagyatkozott. Szótlan szorongás volt a két emberben. Tarló
következett.
- Lábat húzni, hogy ne ropogjon, mindenütt a mezsgyén gyerünk.
Teodor ügyesen próbálta bakancsait rácsúsztatni a tar gabonaszárra,
nesztelenül, ahogy az ember ment előtte. Ez lekötötte a figyelmét, szinte
vidámodni kezdett. Hopp – most elakadt a bal lába és a teste előrebillent, két
tenyérrel csapott a földre, hogy el ne essék. Éles fájdalmat érzett, felszisszent.
Junker már jól előre járt, megdörgölte a két kezét, ő is utána iparkodott.
A tarló végén Junker hátraszólt:
- Árok. – Visszanyúlt, hogy átsegítse. Aztán hosszú, nedves levelek zizzentek
mellettük, csalamádé lehetett. Balkéz felől az ugatás megint erősödött. Junker
hirtelen megállt, leguggolt, a hátával fogta vissza Teodort, aki majdnem átesett
rajta.
- Nieder, súgta és ahogy végigfeküdtek, - szakrament! – sziszegte újra, ott.
Az ugatás egy irányban hangzott.
- Látja, ott.
Teodor rázta a fejét, csak a híg sötétség volt előtte, amely lejjebb dolgokká,
földdé tömörödött. És a csaholás. Valahonnan, egy pontból. A szíve döngött.
- A Gapelék kutyája. Idecsahol. Maradjunk veszteg. Hogy a fenébe kódorgott
el eddig?
Most már a zajt is hallani, ott balkézre, bozót vagy gaz zörög.
- Nyugodtan, nyugodtan, - hajtogatta magában Teodor, a mellét jól a földre
nyomta, a nedves fűre szorította az arcát, a harmat a vékony nadrágon át a
combjáig hatolt. Vacogni kezdett. A tenyerét a szájához húzta, lenyalta róla a
szivárgó meleg vért. Meddig kell itt feküdni?
A csaholás halkult. Majd ismét beállt a csönd, a sötétség még mélyebb lett,
még súlyosabb.
- Auf – szólt Junker. Semmi. Talán csak nyulászik az a dög.
De alig húsz lépést tehettek, máris felhangzott az ugatás. A Gapel kutyája
kezdte el, egy másik felelt most neki az éjszakából ott előttük és a csalamádén túl
egy harmadik. Junker fülelt.
- A nemjóját – mondta – egész Szabonc kutyája idejött volna nyúlra.
Számolta – három, négy, öt – de a csönd úgy tele volt velük, mintha az
éjszakának minden gödréből egy-egy láncos eb vonítana.
Felkapta a fejét:  Hallgassa!
Rövid, rekedt ugatás volt és nyomban egy hozzá hasonló, két ponton, ott
előttük.

236
 - Ezek nem az itteniek, uram. Kijöttek a kutyákkal. Vissza, vissza, ahogy csak
bírunk.
Teodor elképedt. Aztán váratlan, vad indulattal támadt a fűszeresre.
- Vissza? Megőrültél? – Elkapta Junker vállát. Megőrültél? Vissza nem! Azt
nem! Gyerünk.
- A kutyákkal, nem érti? Épp erre vannak!
- De a határ is itt. Vezess más felé – és a zsebébe nyúlt.
Tompa puffanás hallatszott csupán, a levelek súrlódása. Junker eltűnt.
Teodor megmarkolta a revolverét. Utána lőjön? Őrültség. Gazember,  sziszegte,
gazember.
- Ha egyenest megy a csalamádé mellett,  hallatszott akkor a levelek közül –
négy sor akáchoz ér. Azon túl negyven lépés a határ. De ha a jó szóra hajt – s
visszajön, itt várom. Másképp nem lehet. Ne fusson, az istenért ne fusson így!
Teodor már nem hallotta a figyelmeztetést. Türelmetlenül, fujtatva lódult a
sötétnek. A csaholás hol itt, hot ott csapott fel körülötte. Mint a jeltüzek. Mindegy.
A revolverét a balkezébe veszi, a jobbját kinyújtja, hogy ujjával súrolja a
kukoricaleveleket, így nem veszti el a vonalat. Szikra félelem sincs benne, csak
sietség. Túllenni rajta.
Már tömött sötétség bukik a szemébe, az akácsor. Hirtelen csörtetést hall a
kukoricaszárak közül. Ugrik egyet, hogy a fák között legyen, de megbotlik, oldalt
esik. Ideje sincs, hogy megtámaszkodjék. Éles fájdalom szorítja a jobbkarját, mint
egy harapófogó. Egy test verődik hozzá, egy torok hörög a szája mellett, az orrát
megcsapja a nyers húson élő állatnak erős szaga. Balkönyökét felrántja, amikor
érzi, hogy a revolvercső a kutyának ütközik – egy, kettő, három dörrenés, a
szorítás kienged. – Hí te dög, nyögi Teodor, alsó karját a hasához nyomva. Feláll.
A kutya vonítva kap még utána. Ő meg futni kezd az akácos között.
De egyre csak nem jut ki közülük. Lihegve áll meg. Talán erre. Igen, pár
ugrás, ott a sima föld. – Katt, katt, katt – hallja akkor jobbra is, balra is,
koppannak a fák. Egy akáctörzs mögé húzódik – Állj! – kiáltja szerbül valaki. De
messze, kinek szól? Negyven lépés még a határ és most is itt tanakszik, hogy mit
csináljon? Várni? Akkor beérik, körülfogják az akácokat. Hirtelen kiugrik – katt,
katt, katt – semmi, rohan tovább, húsz lépés, harminc lépés, elbotlik valami
kupacban, az orra beleverődik a földbe, a szája, szeme tele lesz homokkal. A karja
rettenetesen belenyilallik, feltápászkodna, de visszahull – Ó, ó, ó – nyöszörgi
elnyújtva, aztán nekirugaszkodik, feltérdel, fut tovább, cikk-cakkban, támolyogva.
Meddig? Meddig még? Nincs még odaát? Negyven lépés, megint botlik egyet, de
nem esett el, ép karját egyensúlyozva nyújtja ki, meddig még? Futni, futni, futni.
Minden lépésnél előredől a teste, mintha ólomnehezék gördülne benne, aztán
valami megsuhog a fejében, a csillagokat látja oldalt a nagy feketeség fölött. Nem
érti. Ép keze füvet markolászik, ujjai között nyirkos homok tapad. Katt, katt, katt,
- hangzik a messzi ropogás, az ugatás is valószínűtlenül fátyolos. – Mint a
játékkutyák, gondolja. – Persze, itt minden más, itt már túl van a határon. Itt
biztonságban van. Balkezével körültapogatja a testét, de nem bírja a karját
hajlítani. A hóna alatt meleg gyülemlik, egyre több meleg. Felülni! A vállát

237
erőlködve húzza össze, az agyáig szaggat a fájdalom, megszédül, mintha a mellét
most behorpasztanák, fuldokolva csuklik vissza oldalt, a szájából csorog a vér.

XXI.

A föld mintha azt mondta volna a növényeknek: Fáradtak vagytok, nem

érdemes folytatni tovább, fejezzük be az életet. És a muskátli levelei begyűrődtek,
sárgulni kezdtek, a szalviáknak piros tüze napról-napra jobban elhamvadott, a
törpedáliák kiszáradtak az üres rózsafák között, a gyümölcsösben bokáig ért a
megbarnult, megsárgult levél. A fák közt létra állt, kosarak voltak az út szélére
rakva, megkezdődött a gyümölcs behordása, a füttyszavas és halknótájú temetés.
A szőlőtő, mint egy májfoltos terhes asszony roskadozott a fürtök alatt, az ekevas
befordította már a tarló sírját, a napraforgó tányérja lecsüggött, mint az akasztott
ember megnyekkent feje, a tengeri megszőkült levelei zörögni kezdtek. Reggeltől
estig fújt a szeptemberi szél.
De mégis túl lassú volt ez a pusztulás, túl békés és túl megnyugtató. Ó, ha a
lélek is úgy vesztené el piros örömét, mint ez a sok rögbe vájt növény! De
egyszerre rohanja meg a fájdalom, a színek kihullanak belőle, egyszerre fojtja le az
életét a reménytelen, dermedt kárhozat. Lám, Júlia hiába ülne le a padra a
mogyoróbokrok között, hiába simogatná a repedt deszkát, mintha az ő helyét
keresné, hiába néz Szabonc felé, a gyulladt órák édes emlékeit, rágó emlékeit nem
érzi most, csak a bánat csorog feketén. Nem érzi ezt a csendes halódást sem,
amelynek füstös, karcos ízeit hordozza a növekedő alkonyat. A halált tudja már.
Nem puszta gyász ez, nem egyszerű feljajdulás, amelynek búgó hangja
végigkísér napot és éjszakát, együtt él vele és szinte már csak akkor hallaná,
amikor a lelke ráfigyel. Vád van mögötte.  Én miattam! Én miattam!
Először csak az ékszereire gondolt. Úgy képzelte, hogy Teodornak az
ékszerek miatt támadt kellemetlensége a határon, az ékszerek miatt kellett
csempészmódra átlopakodnia. – Miért is nem dobtad el! Szórtad volna szét,
tapostad volna el valamennyit! Mért tetted kockára az életedet! Látod, hiszen én
jót akartam, nem magamnak akartam őket, nekünk kettőnknek, hogy könnyebb
legyen az életünk, hogy szebb legyen! És a halálba küldtelek velük.
Aztán Péter bement Szaboncra és mikor visszatért, az arca sötét volt és
ideges:
- A rendőrségen is voltam. Felvilágosítást kértek tőlem. Kihallgattak, ha
udvariasan is. Ezt kellett megérnem a nyomorult alak miatt. Nekem,
Vrankovicsnak, aki mindig tisztességes úton jártam. Zdenkát már másodszor
citálják be, alig áll a lábán a szerencsétlen, a halálba kergeti ez a sok izgalom.
- Nyomorult! Miért lenne nyomorult? – kiáltotta Júlia hirtelen gyűlölettel a
szemében. – Könnyű lepiszkolni egy embert, aki nem védekezhetik, aki … akit
agyonlőttek.
- Hallgass! Ne beszélj bolondokat! Maga nem is tudja, galambom, micsoda
szörnyűség van itt. Nem is tudhatja. Félrevezették. Engem is félrevezetett. Bár én

238
az első pillanatban megmondtam, maszk van az arcán, álarc mögé bújik. Tudja, ki
volt ez az ember, ez az állítólagos igazgató? Kém volt! És én még ezt lovagoltattam
napokon át! Együtt ebédeltem vele! Hát többé szót se halljak róla, érti!
Kém volt. Júlia megborzongott erre a szóra. Nem hitte el. Kém volt! És
egyszerre eszébe jutott Teodor különös mondata: ha megtudod, mi mindent
tettem meg érted, mindent, mindent, hogy melletted legyek – Kém volt! Miattam!
Mindent vállalt, gyalázatot, bujkálást, veszélyt, halált, hogy mellettem legyen.
Hátha nem is igaz? Csak belekergették a halálba, odakergették a granicsárok
golyói elé. Vagy ha az is volt, kém, nem lehetett akármilyen. Szolgált. Eszmét
szolgált, a hazáját szolgálta bizonyosan, az én szerelmes komédiásom és ettől
kezdve rákényszerítette magát, hogy Teodorra úgy gondoljon, mint hősre, akit a
haza szolgálatában ért a halálos golyó.
Pad búvik meg a mogyoróbokrok között, az a pad, amelyet Júlia május óta
szentélynek nevezett. Most nem ül rajta senki sem. Júlia sem ül le, megy tovább,
oldalt fordulva, el Szabonctól, mintha nem lenne szüksége semmire, ami keltegeti
az emlékeit.
Nem jó erre a padra ülni, ahol augusztus elején annyi órán át képzelte maga
elé a Szegeden töltendő heteket, a megérkezését, aztán a pesti életét, erre a padra,
ahol a testén újra meg újra átzsibongtak a szabonci bezárt szobának percei.
Mennyi elveszett boldog izgalom, mennyi izgalom, ahogy a napok gömbölyűn
elgurultak, már augusztus ötödike van, már hatodika, már hetedike. Ó, hát nem
jön levél. És egyre nehezebb volt és hosszabb az út, amikor Zdenkától növekvő
csüggedéssel tért haza. Csak nincs valami baj? Ma sem jött semmi, sor írás, lapra
gépelt névtelen üzenet. És akkor arra gondolt, hogy nem vár tovább.
Nagyboldogasszony hetében szerdán vagy csütörtökön akármi ürüggyel Szegedre
megy, átszökik a határon, ha Péter semmiképp sem engedi. Onnan írja meg a
búcsúját, a felszámolást.
De nem kellett a kitűzött napig várnia. Augusztus kilencedikén forró, poros
szél fújt délután, nem akart gyalog menni, felült Mirrhára és átlovagolt a
szomszédságba. A hátsó kapun ment be, az udvar felöl. A porta elhagyott volt,
pelyvát, szalmát sodorva keringett a fák alatt a szél. A cselédség a konyha előtt
összebújva beszélt, hadonászott, három nő, két férfi állt ott, a kertész kilépett a
csoportból, hogy az asszony lovát a gondjaiba vegye.
A veranda üres volt, az ebédlő üres volt és sötét.
- Zdenka néni! Zdenka néni! – kiáltotta Júlia.
Nyögést hallott a hálószoba felől, mintha onnan adna választ valaki.
Benyitott. A díványon fekete kupacban, összehúzódva feküdt a vénlány, arcát a
párnának fordította, kezében összegyűrt zsebkendőt szorongatott. Az
éjjeliszekrényen egy csésze kávé volt meg egy kanál, legyek mászkáltak a csésze
szélén, a kis terítőn üvegtubusból kiszóródva fehér tabletták hevertek szanaszét.
- Zdenka néni, mi baj? – kérdezte aggodalmasan. Megfogta a kezét, a
zsebkendő, a kéz vizes volt.
A vénlány kissé felemelte a fejét, ránézett Júliára, mintha nem ismerte volna
meg, ránézett eszelősen. A szája kinyílt. Újra kinyílt.
- Meghalt – mondotta végre, egészen halkan, rebegve – Agyonlőtték.

239
 Júlia üvegfalon át hallotta a szavakat. Rémület fogta el, azt hitte, a vénlány
megőrült.
- Agyonlőtték – ismételte Zdenka, amikor látta a hitetlen távolságot az
asszony szemében, aztán maga körül kotorászott, felült, az éjjeliszekrényre nézett,
majd a dívány szélére csúszva lemutatott a földre:
- Ott a levél. Az unokaöcsém írt. Mészáros Gyula.
Júlia lassú mozdulattal lehajolt. Felvette a levelet. A boríték üres volt. Ha a
szíve nem dobogott volna olyan hevesen, azt hitte volna, hogy álmodik.
Leült a díványra, Zdenka mellé, az üres borítékot gyűrögette, a háta
meggörnyedt, a feje mélyebben süllyedt lefelé.
- A levél – szólt Zdenka siránkozó hangon – hova is tettem a levelet? Nem
tudok már gondolkozni, szörnyű, azt sem tudom már, mi van velem. Délelőtt itt
voltak Szaboncról. Két ember, detektívek. Kérdeztek, faggattak az unokaöcsémről,
mikor járt itt, hányszor járt itt, kivel érintkezett. Kérdem, miért, miért, miért?
Nem mondták meg. Akkor már sejtettem, hogy valami nincsen rendjén. Még a
szobáját is megnézték, a szekrényt, a fiókokat, kérdezték, nem hagyott-e itt
valamit, csomagot, papírt. Kutattak. Aztán megköszönték, elmentek. És délben
csöngettek megint. Expressz levél. És abban írta a Gyula, hogy szerb granicsárok a
magyar határon augusztus harmadikán hajnalban agyonlőtték Teodort.
Valószínűleg csempészúton járt, azt írja. Nem tudom felfogni, nem tudom
megérteni! Azt hiszem sokszor, hogy tébolyult vagyok. A magyarok találták meg
odaát. El is temették már Szentandrástelepen. Hát látod a Dóri, a mi Dórikánk. A
szép kis öcsém. Egyetlen, akit még szerettem. Egyetlen. És így. Így.
Zokogott.
- Hol a levél? – mondta aztán hüppögve és körülnézett a szobában. - A levél?
Nem néznéd meg az ebédlőasztalon?
Júlia nem mozdult. Az egész teste mintha fából lett volna, dermedt lett,
merev. Nem gondolt semmire, még Teodor arca sem jutott eszébe, nem fogta fel,
hogy mit veszített, nem voltak emlékek mögötte és nem volt jövő. Csak annyit
érzett, hogy a bordái közé most benyúlt valaki és a szíve eszeveszett verdeséssel
próbál kisiklani a szorító marokból.
- Drágám – szólt Zdenka könnyes kérleléssel – a levél?
De abban a pillanatban az asszony testét oldalt billenni látta, kiejtette a
zsebkendőjét, a karját nyújtotta felé. Érintésére Júlia mintha felocsúdott volna.
- A levél? - ismételte ő is – Zdenka néni, a levél!
A vénlány értetlenül nézett rá.
- Drágám – szólt szinte megnyugtatóan – drágám!
Júlia felugrott a díványról.
- Nem, nem, nem, nem – kiáltotta és egyszerre nevetni kezdett – nem, nem,
nem, nem – a hangja furcsán felcsukott – megvan a levél, az utolsó! – hirtelen a
szekrényhez lépett, kinyitotta, megkapta a faragott kazettát, amelyben Teodor
leveleit zárta el, kiemelte, aztán mintha megbotlott volna, leejtette a földre és
ráborult, zokogva borult rá, mind egy koporsóra.

240
 ***

Vége. Azóta a napok nem számítanak, azóta minden, minden egybefolyt.

Hogy van-e Vrankovics? Ember, aki zsörtölődik, aki szigorúan kémleli az arcát, és
néha ellágyul a szánalomtól? Öreg férfi, aki éjszakákon néha rikácsolva támad rá,
és a karját kékre szorongatja féltékeny dühében: Mondd, a szeretője voltál? Utána
búsulsz, a hímed után? Mit számit most Vrankovics. Nem felel neki. Eltörött. Híd
volt az, szerelemből szőve, vagy csak gyenge palló. Eltörött. Híd volt, új élet felé,
híd a hazába. Eltörött. És most ő leült az innenső parton, fáradt, nincs benne
akarat. Sokszor mintha ő is hallaná az ősz szavát, a föld szavát, az őszi föld szavát:
Nem érdemes folytatni tovább, fejezzük be ezt az életet. – De őt nem ez a lebegő
szél hervasztja el, testének sejtjei nem vehetik át a kórók és virágok törvényeit.
Még meg kell gyűlnie benne az erőnek, hogy cselekedni tudjon. Mit fog tenni?
Nem felel rá, csak bólogat. A választ így halasztja el. Ha Vrankovics azt mondaná
neki, fogd a táskád, menj az anyádhoz vissza, te, te, magyar, te híres,  akkor
fogná a táskáját és elindulna. Ha odaát még hívná valaki, nem is szerető, csak egy
baráti szót, ha hallana: Várlak, indulj el felém, akkor fogná a táskáját és elindulna.
De a szentandrástelepi sír, a fenyőfakereszt és rajta az égetett betűk némán ülnek
odaát a határon és ott is ugyanaz az alkonyat van, hűvösen mozgó szél, ugyanaz a
sötétség, amely sűrűbbé teszi a fák lombját, a kukoricást és hiába fut országhatár
Iváncsa alatt, azért nem lesz két alkony, két szél és két sötétség. A sír nem hívja
még, nincsen szüksége jelre, hogy a fájdalmát részenkint szedje össze, még nem
bomlott fel benne semmisem, ami a szerelme volt. Csak súlya van. A
megszokásnak súlya van, a nyolc évnek súlya van, talán a jólétnek, a
gondozottságnak is súlya van, ha meg is búvik holmi szemérem kéreg mögé. Ez a
súly húzza most. Lehet, hogy majd legyőzi egyszer. Holnap talán? Vagy két
esztendő múlva? De addig csak itt imbolyog, mintha ez a nehezék éppen
megengedné neki, hogy esténkint így a határban keresse a magányt, elkalandozva
a földek körül.
- Már megint – szól majd Vrankovics mogorván – már megint elkésted a
vacsorát. Nyolc óra elmúlt.
Nyolc óra elmúlt. Harangszó száll Szabonc felől, harangszó felel
Szentivánról, s ahogy a bongás tovasodródik, megint békák brekegnek csak a rét
felől, megint felhangzik a tücsökciripelés.
Júlia megállt. Hallgatja ezt a zsongító, félálmú muzsikát. Árnyak merednek
előtte, sík, mély sötétség és a felpúposodó dolgok foltjai. És akkor talán a
szeptemberi ég a sejtelmesen sűrű csillagokkal, a tücskök muzsikája vagy balról a
fák fekete fala a lelkébe dob egy szerelmes nevet.
- Teodor! – kiáltja Júlia, és futni kezd a fák felé – Te-o-dor! – a hang
merészebben száll ki belőle, mint még soha – Te-o-dor! – fájdalmasan és
felsikoltva, az égett sebről letépték a kötést.
A fához ér el. Útmenti eperfa volt. Átkarolja, fogódzkodnia kell, egész
testében remeg, a feje a vállára hull, erőtlenül oldalra hull, mint egy megsebzett
madáré.
Aztán mély sóhajtással elengedi a fát.

241
 Pár lépés után keresztúthoz jut el. Lassan, lassan tájékozódni kezd. Az
eperfákról megismeri, hogy az iváncsai útra került, amely a falun keresztül visz a
magyar határ és Szeged felé. És a másik út? Igen, az a dűlő, amely a szőlőket
megkerülve a Vrankovics házba visszavisz.
A haját hátrasimítja a tenyerével. Percekig áll ott, habozva, tanácstalanul. A
sötétség egyre lomhább lesz körülötte, egyre fényesebbek fönn a csillagok.
És ő mégsem tudja, merre menjen.

VÉGE

242