– Nem a Sylvven torony tetején kéne találkoznunk, uram?

– kérdezte James, ahogy

ő és Merlin átvágtak a bejárati csarnokon. A tágas csarnok tele volt izgatottan
sugdolózó, és az ajtón ki-kileső kíváncsi diákokkal. Mikor megérkezett az igazgató, a
tömeg ketté vált, de a diákok követték szemükkel a mágust, miközben az kitartóan
lépdelt a nyitott ajtószárnyak, és az azon túli, alkonyi félhomályba burkolózó birtok
felé.
– Tisztában vagyok vele, hogy hiába is kérném, hogy menjenek vissza a
klubhelyiségeikbe – szólt menet közben. – De legalább azzal tiszteljék meg
vendégeinket és a helyzet súlyát, hogy bent maradnak, és csendben lesznek.
Bizonyára senkit sem kell emlékeztetnem, hogy a kentaurok igencsak méltóságteljes
lények, akik nem viselik túl jól a legkisebb tiszteletlenséget sem. – Jóval halkabban
folytatta, ezúttal csakis Jameshez intézve szavait. – Valóban, az ehhez hasonló
találkozókra tradicionálisan a Sylvven toronyban kerül sor, azonban a torony
építésekor nem kifejezetten gondoltak a kentaurokra. Az a sok lépcső igazságtalan és
sértő volna a számukra.
A levegő odakint még langyos volt, de már az éjszakai hideg ígéretét hordozta.
James megállt a legfelső lépcsőfokon, míg Merlin elindult lefelé, hogy kellő
ünnepélyességgel köszöntse a vendégeit.
A belső udvar szinte faltól falig tele volt kentaurokkal. James még sosem látott
ennyit egyszerre, és meg sem fordult a fejében, hogy ennyien összegyűlnének egy
helyre. Tisztában volt vele, hogy az erdei kentaurok keleti csordájába nem csak
Firenze, Bane, Ronan és még az a pár kentaur tartozik, akiket már látott, ennek
ellenére letaglózó volt ez a tömeg. Már csak az is megdöbbentő volt, ahogy az a
rengeteg merev, komor arc mind rájuk meredt. A rendezett sorok és csoportosulások

1
egyfajta láthatatlan hierarchiát sugalmaztak, azonban James ennél többet nem tudott
megállapítani.
A kentaurok hátán hatalmas íjak és botok látszottak, öveikről kézzel faragott
markolatú szablyák és tőrök lógtak. Egyiket sem húzták elő, de a megfeszülő
izmokból és az éber tekintetekből egyértelmű volt: a legkisebb jelre készen állnak
használni őket.
A legnagyobb döbbenetet mégis az okozta Jamesnek, hogy most először női
kentaurokat is láthatott. Öltözékükben nem különböztek a férfiaktól, azonban
testalkatuk jóval kecsesebb volt, tartásuk, felszegett álluk és csillogó szemük pedig
fejedelmi külsőt kölcsönzött nekik.
Az, hogy ilyen nagy számban együtt mozogtak, eleve ijesztő volt. A kentaurok
kerülték a feltűnést, rejtőzködve éltek, jobb szerették saját társadalmukat, mint az
emberekét, bőszen védelmezték hát földjeiket és kultúrájukat a kíváncsiskodók elől.
Ennek ellenére most mind itt voltak, amitől a levegőben szinte tapintani lehetett az
emelkedett felsőbbrendűséget.
James Magoriant kereste, az idős vezetőt, de sehol sem látta.
Valaki hirtelen elsietett James mellett, és a lépcsőn leszaladva csatlakozott
Merlinhez a kentaurok sorfala előtt. Természetesen McGalagony professzor volt az,
meglepő módon egy színes házikabátban, vállán skótkockás kendővel, fején a
rohanástól félrecsúszott süveggel. Hátra pillantott Jamesre, és metsző tekintettel
előrébb intette őt. James gyorsan Merlin baljához sietett, McGalagony pedig kihúzta
magát a jobbján. Ő és az igazgató egyszerre meghajoltak. Maga a mozdulat merev
volt, hátuk egyenes maradt, de méltóságteljes lassúsággal cselekedtek. James gyorsan
leutánozta őket, habár nem teljesen értette, mit is keres ő itt.
– Üdvözöljük Önöket, a Rengeteg nemes teremtményeit – egyenesedett ki Merlin.
– Itt van Magorian is? Vagy kinek róhatom le tiszteletemet?
– Magorian nincs többé – felelte az egyik elől álló kentaur. Még a fajtájához képest
is magasnak számított, alsóteste szürke volt, és pettyes, deréktól felfelé pedig egy
sötét, barna bőrű férfi testét viselte. Őszülő haja hosszú hullámos fürtökben lógott a
vállára és a hátára. – A nevem Jakhar, én vagyok az utódja, e kolóniának a vezére.
Ródd le nekem tiszteletedet, Merlinus pendragon, és üdvözölj minket földeteken,
mert egy figyelmeztetéssel és egy ígérettel érkeztünk.
– Jakhar mester, nemes emberek tiszteletreméltó vezére – hajtotta meg kissé a fejét
Merlin, jelezvén, hogy tudomásul vette a hallottakat.
Jakhar arca megkeményedett, szeme résnyire szűkült.
– Talán nemesek vagyunk, igen, de emberek semmiképp, legalábbis nem annyira,
mint attól a vezetőitek tartanak. Hívjatok minket bestiáknak, ahogy mi hívjuk
magunkat, habár így egy kategóriába esünk olyan utálatos teremtményekkel, akiket
közönségesen csak „lénynek” neveztek.
– Mindannyian tisztában vagyunk ezzel a történelemleckével – szólt McGalagony.
– Nyilván okkal figyelmeztet erre a megkülönböztetésre, ha jól gondolom.
– Valóban – bólintott Jakhar. – A világotokból érkező hírek megerősítik azt, amit
az Ősök táncából kiolvastunk. A hiba, melyet akkor követtetek el, mikor
megpróbáltátok beolvasztani alsóbbrendű teremtményeket a társadalmatokba, most
kezdi megmutatni elkerülhetetlen következményeit. Banyák, vámpírok, koboldok és

2
az egyéb élősdiek alapjaiban rothasztották meg a kultúrátokat. És most azzal
fenyegetnek, hogy ugyanezt megteszik a varázstalan emberi civilizációval.
– Ezt azért túlzásnak tartom – vetette ellen Merlin halkan. – Viszont az
aggodalmait komolyan vesszük. A kentaurok tiltakozása ellenére az önök fajából is
szép számmal vannak, akik nem csak, hogy alkalmazkodnak törvényeinkhez és
társadalmunkhoz, de egyenesen bírálják fajtársaik egyes elítélendő cselekedeteit. A
tiszteletreméltó Magorian és én már többször, hosszasan megvitattuk ezt a témát, és
még ő is belátta, hogy hiba volna egy egész populációt megítélni a legrosszabb tagjai
alapján.
– Ezen véleményének valóban többször is hangot adott utolsó napjaiban – mordult
fel Jakhar és toppantott egyik mellső lábával. – A halál azonban felnyitotta tisztán
látó belső szemét: ha egy forrásba csupán egy kis méreg is kerül, attól még meghal,
aki iszik belőle. Egy félig rothadt alma tönkreteheti az egész termést. Az emberiség
nem járt sikerrel, nem tudta magát megvédeni az alsóbbrendű lények mérge és
rothadása ellen. És most az emberi civilizáció nem más, mint egy aranyszobor agyag
lábakon, amik máris megrepedeztek, és készek összetörni a súly alatt.
– Ez ősrégi vita – jelentette ki McGalagony halkan, még ha kissé csüggedten is. –
Nem ma fogunk dűlőre jutni vele. Mi a figyelmeztetés, amiről beszélt, Jakhar mester?
És mi az ígéret?
Jakhar lassan végigmérte McGalagonyt, majd Merlint, végül a tekintete Jamesre
siklott.
– A figyelmeztetés egyszerű és megmásíthatatlan: az Ember korának leáldozott. A
varázstudók talán vakok az igazságra, de mi, kentaurok, évtizedek óta figyelemmel
kísérjük az emberiség útját. Varázstalan testvéreitek egyre szörnyűségesebb
fegyverekkel csatároznak egymás ellen. A hatalom arrogánssá tette, a technológia
megrészegítette őket, túl lusták változtatni. A számukra kiszabott idő vége minden
egyes ciklussal egyre gyorsabban közelít. Mi láttuk ezt, és türelemmel voltunk,
hiszen az ilyen monumentális előjelek esetén teljes bizonyosság szükséges, mielőtt
cselekednénk. De a jelek egybecsengenek. A bizonyosság adott, eljött a cselekvés
ideje. Az emberek nem érdemlik többé a szabad önigazgatást. Ezért hát mi, a
kentaurok, és szövetségeseink forradalmat hirdetünk az emberi uralom fellegvára
ellen. Megmentjük őket önmaguktól. Mindenestől kitöröljük a tudatlanságukban
gyökerező rothadást, egyszer, s mindenkorra biztosítjuk számukra a bölcs
iránymutatást egy igaz és körültekintő uralom alatt.
– Át akarják venni az irányítást az emberi kormányok felett? – bukott ki Jamesből.
Képtelen volt elhinni, hogy jól értelmezte a hallottakat.
– Ez az egyetlen lehetőség, hogy megakadályozzuk a sors összeomlását – pillantott
le Jamesre Jakhar komor arckifejezéssel. – Az emberiség befolyása túl nagy lett, ha
hagyjuk, mindenki mást is magukkal rántanak saját pusztulásukba.
McGalagony hangja visszafojtott dühtől volt karcos.
– Lehet, hogy az emberiség helyzete nem túlságosan stabil, de képtelenség, hogy a
pusztulás határán volna. Mi, boszorkányok és varázslók már rég megtanultuk, hogy
a hatalom senkit sem jogosít fel, hogy más, független kultúrák és emberek nevében
hozzon döntést.
– Ami azt illeti, professzorasszony – szólalt meg egy másik kentaur, ezúttal egy nő,
Jakhar balján –, éppen az vezetett a küszöbön álló katasztrófához, hogy a

3
varázstudók nem hoztak döntéseket az alsóbbrendű emberek nevében. Mi,
kentaurok, nem követjük el ugyanazt a hibát.
– Mikor? – kérdezte Merlin. Hangja ugyanolyan nyugodt és kimért volt, mint
mindig. – Tisztában vagyunk vele, hogy a kentaurok semmit sem tesznek terv,
megfelelő előkészületek és becsületes figyelmeztetés nélkül. Megértettük a
figyelmeztetést, így a kérdésem a következő: mikor terveznek lépéseket tenni a mugli
világ és annak kormányai ellen. Hadd készítsük fel őket a maguk erejére és
módszereikre, így mindkét oldalon megritkíthatjuk a sebesültek számát.
A kentaurnő Merlinre pislogott, majd Jakharra sandított, aki tétován toporgott,
farkával folyamatosan az oldalát verdesve.
– Félreértesz, Merlinus – szólt végül bizalmas hangnemben. – Nem a mugli világ
ellen szándékozunk fellépni. Nem azért jöttünk, hogy rajtatok keresztül üzenjünk, a
figyelmeztetés a varázstudóknak szól.
Jamesen hideg hullámok söpörtek végig, ahogy felnézett a csapatai élén, a komor
harcosok előtt álló, ünnepélyes arcú kentaurra.
Hosszú néma csend következett, melyet végül Merlin józan hangja tört meg.
– Értem. A varázslók bástyáit ostromolják, mivel úgy gondolják, megbuktunk
kötelességünkben az emberiség iránt.
A kentaurnő felszegte állát.
– Akiket mugliknak hívtok, mind a ti felelősségetek. Mindig is a ti kötelességetek
volt, hogy megóvjátok őket önmaguktól, és fajtátok legrosszabbjaitól. Egyikben sem
jártatok sikerrel. A küldetésetekre mégsem lehet azt mondani, hogy sikertelen, mivel
még csak meg sem próbálkoztatok vele. A kentauroknak nincs más választása, fel
kell öltenünk a felelősség palástját. Megszilárdítjuk a szabályokat, amiket ti
figyelmen kívül hagytatok, és veled meg az embereiddel kezdjük. A minisztérium be
fog hódolni. A vezetőitek az alattvalóink lesznek. És ez az iskola – szemében szikra
gyulladt, ahogy kihívón Merlinre meredt –, ez lesz a mi első erődítményünk.
Merlin lassan, megfontoltan biccentett egyet.
– A figyelmezetést tisztelettel fogadjuk – mondta. – És az ígéret?
– Ígéretünk nem más, mint hogy senkinek egy haja szála sem görbül, amennyiben
megkapjuk az elvárt tiszteletet és engedelmességet.
Merlin újra bólintott, ezúttal még lassabban.
– Azért ez elég szigorú követelés – jegyezte meg McGalagony visszafogott hangon.
– A megszálló erőkkel szembeni behódolás ellene megy legtöbbünk természetes
ösztöneinek.
– Épp ezért van a figyelmeztetés – felelte Jakhar. – Nem ma fogunk cselekedni, de
hamarosan. Gyűlöljük az erőszakot. Gyűlöljük, ha harcolnunk kell, épp ezért, ha
mégis rákényszerülünk, a meggyőződésünk fűtötte vadsággal és kegyetlenséggel
tesszük, hogy a csatának mielőbb vége legyen. Akik szembeszállnak a kentaurokkal,
nem állnak fel többé. Ez az egyetlen módja az erőszak lerövidítésének. Minden
lehetőt tegyetek meg, hogy ez az ügy ne fajuljon odáig.
Jakhar nem várt választ, egyszerűen csak megfordult, és ő meg kísérete
macskaköveken kopogó patákkal megindultak a birtok kapujának irányába. A
kentaurok tömege szétnyílt előttük, ahogy némán áthaladtak közöttük.
McGalagony éles pillantással nézett Merlinre, de nem szólt egy szót sem. Merlin a
távozó kentaurok után meredt. Sorról sorra bomlott fel az alakzatuk, ahogy az elől

4
állók megindultak a kapu és az egyre sűrűsödő alkonyi sötétség mélye felé. Mikor az
utolsó szüntelenül csapkodó farok is eltűnt, Merlin csak akkor szólalt meg.
– Váltanunk kéne néhány szót sellő barátainkkal. Elmagyarázom nekik, hogy az
őrtorony nem az ő megfigyelésükre készült, azonban aggodalmaikat figyelembe véve
valahol máshol került újra felállításra.
– Igazgató úr! – súgta McGalagony éles hangon. – Most mihez kezdünk? A
kentaurok el akarják foglalni az iskolát! Lehetséges volna, hogy valóban képesek
lennének áttörni a határvonalakat, ha erőszakos szándékkal érkeznek?
– A kentaurok nem fenyegetnek, professzor – felelte Merlin. – Ha közlik a
szándékukat, bízvást bízhatunk benne, hogy azt valóban véghez is viszik. – Lelépett
a macskakőre, és maga is megindult a kapu felé. Alighanem a tópartra indult, hogy
elbeszélgessen a sellőkkel. James és McGalagony követték.
– Nyilván azonnal informálni kell a minisztériumot – mondta McGalagony halk,
komoly hangon. – Ez valóban szörnyű ügy!
– Ami azt illeti, professzor – jegyezte meg Merlin, miközben átlépett a kapun, és
megindult a tópart felé az aranyló naplementében –, igencsak szerencsésnek
tarthatjuk magunkat.
James homlokráncolva sandított fel a mágusra.
– Szerencsésnek? Miért is szerencse, hogy a világot lerohanják a kentaurok?
– Két okból. Először is, mert a kentaurok években mérik az időt, nem percekben.
Lehet, hogy holnap támadnak, de az is, hogy évtizedek múlva. Bőséges időnk van
tehát előkészülni. Másodszor pedig, mert dönthettek volna úgy is, hogy a mugli
kormányokat támadják meg először. Amilyen kényes per pillanat a világ egyensúlya,
az alighanem elkerülhetetlenül káoszba taszított volna mindent. Így még maradt egy
szemernyi remény.
– Attól tartok, én nem így látom – csóválta a fejét McGalagony.
Merlin a boszorkányra pillantott, aztán Jamesre. Valami különös, kegyetlen
pajkosság csillogott a szemében, ami megtörte arca szokásos, szoborszerű
nyugodtságát.
– Csak azért – szólt halkan –, mert megfeledkezett a legfontosabb különbségről a
varázstalanok és a mi világunk között. Mugli barátainktól eltérően, ha mágikus
ellenség ront ránk, mi vissza tudunk támadni.

James úgy gondolta, nincs értelme beszámolni Rose-nak, Ralphnak, Scorpiusnak,

vagy bárki másnak a kentaur találkozón elhangzottakról, hiszen a bejárati
csarnokban és az összes lépcsőkre néző ablakban lélegzetvisszafojtva hallgatózott az
egész iskola. Merlin percekkel a sellőkkel történt értekezés után bejelentést tett, a
kastély minden szegletében jól hallatszott a hangja, miközben a nebulók összebújva
sugdolóztak klubhelyiségeikben, vagy épp oda tartva.
– Szeretném kérni a Roxfort minden diákjának és dolgozójának figyelmét! –
Hangja ott visszhangzott minden folyosón, beleremegett minden tégla és ablaküveg,
mintha az egész kastély egy hatalmas hangfallá változott volna. – Mint azt mostanra

5
bizonyára mindenki tudja, a sellők lecsillapodtak, a Tiltott Rengetegben élő kentaur
barátaink viszont mélységes aggodalmukat fejezték ki az emberiség jóléte iránt, a
muglik és varázstudók világát illetően egyaránt. Mint azt hallhatták, a kentaurok úgy
gondolják, az ő felelősségük uralkodni rajtunk, és ha kell, készek erőszakkal átvenni
az irányítást, kezdve ezzel az iskolával. Ez így igaz, jól hallották. Azonban
biztosíthatok mindenkit: a diplomácia az első. A kentaurok rendkívül átgondolt
teremtmények, nem az érzelmek vezérlik őket. A minisztériumi nagykövetek minden
bizonnyal még ma este megkezdik tárgyalásaikat a kentaurokkal, és, mint az ilyen
tárgyalások általában, alighanem ez is hosszú ideig el fog húzódni. Valóban eljöhet a
nap, mikor a diplomácia csődöt mond, és a kentaurok támadást intéznek a Roxfort
ellen. Azonban kettő dologra mindenképp számítok, mikor és ha ez bekövetkezik:
önök már nem lesznek itt, mi pedig addigra kellőképp felkészülünk, hogy
ellenálljunk. Nincs mitől félni, diákok. Továbbra is járjanak be óráikra. A világ sorsa
talán nem attól függ, hogy elkészítik-e a házi feladataikat, de a saját jövőjük
mindenképp. Legyen ez az elsődleges mindnyájuknak.
Ahogy a hangja elhalt, a diákok, akik eddig kastélyszerte mozdulatlanul, tágra
nyílt szemmel hallgatták, most mind egyszerre mozdultak meg, és folytatták izgatott
beszélgetéseiket, habár a megkönnyebbülés szinte tapintható volt. Merlin a valaha élt
legerősebb varázsló (és az egyetlen élő mágus) az egész varázsvilágban. Ha ő nem
aggódik, akkor a világ talán mégsem hullik darabokra körülöttük, ahogy azt eddig
gondolták.
James a zsúfolt lépcsőkön maga is a Griffendél klubhelyisége felé tartott, és néha a
vállával kellett utat törnie magának a súgva értekező iskolatársai között. A falon lógó
portrék aggodalmasan pislogtak le rájuk. Jamesnek ismét eszébe jutott, amit Merlin
még elsőéves korában mondott neki: a mágia utolsó tíz százaléka nem más, mint
színtiszta szemfényvesztés és lárma. Merlin nem tudhatta, mikor indulnak a
kentaurok az iskola ellen. Azt se tudhatta, egyáltalán szóba állnak-e a minisztériumi
követekkel. Abból ítélve, amit az imént az udvaron hallott, James úgy vélte, ennek
valószínűsége meglehetősen kicsi. A diplomáciának abban a pillanatban vége
szakadt, mikor Jakhar és a tanácsadói sarkon fordultak, és visszavezették a
csapataikat a Rengetegbe, hagyva, hogy a figyelmeztetés és az ígéret ott függjön a
levegőben.
És, persze, James azon kevesek közé tartozott, akik tudták: lehet, hogy Merlin volt
az egyetlen élő mágus, de rajta kívül élt még a világban egy mágusnő is. És ki tudja,
ő mihez kezd az új keletű hírek hallatán. Sőt, azt sem lehetett kizárni, hogy ez is a
terve részét képezte.
Másnap kedd volt, és James első két órája – bájitaltan és mugliismeret – elmaradt,
helyettük tanulószobát tartottak a zsúfolásig teli könyvtárban. Az izgatottan
sugdolózó és pletykálkodó diákok zsivaja fölött kivételesen a könyvtáros boszorkány
és – meglepő módon – a szintén jelen lévő Revalvier professzor is szemet hunyt.
– Úgy hallottam, a többi tanár amolyan haditanácskozáson van – súgta oda Rose
Jamesnek a tankönyve fölé hajolva. – Kész felfordulás van a minisztériumban a
tegnap esti hírek óta. Újabb őröket küldenek, köztük pár leszerelt Héját és aurort is.
A tanároknak nem igazán tetszik, de ők is aggódnak. Mindannyiuknak kötelező
katasztrófa-elhárítási képzést tart Merlinus igazgató.
Ralph a válla fölött a bejárati asztalnál álló pult felé pillantott.

6
 – Ha kötelező, mit keres itt Revalvier professzor?
– Az a hír járja, hogy ő pacifista – felelte Rose még halkabban. – Még háborúban
sem emelne pálcát senkire és semmire. Lehet, hogy emiatt elveszíti az állását, de azt
mondja, legalább példával jár elől a diákok számára.
James döbbenten rázta a fejét, aztán Rose-hoz fordult.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– A megfelelő embereknek teszem fel a kérdéseket – vont vállat Rose. – Megvan az
előnye, ha féltucat tanárnak is a kedvence az ember. Letisztítom a táblákat,
elpakolom a könyveket, ők meg beszélgetnek velem. Mintha csapos lennék, vagy
ilyesmi.
Lassan véget ért a hét, a kentaurok még mindig a Rengetegben rejtőzködtek, és az
élet visszatért a viszonylag normál kerékvágásba. Az őrtornyot újjáépítették, ezúttal
valamivel távolabb a tótól, és kiterjesztették az őrjáratot is: az őrök már éjjel-nappal,
óránként kétszer járták körbe a birtokot. Eljött az utolsó roxmortsi hétvége napja,
majd el is múlt, épp mikor a tavasz végképp átvette az irányítást, és a derűs,
langymeleg napfényben fürdőző birtok megtelt virágokkal, új hajtásokkal, és
élénkzöld fűcsomókkal. A R.A.V.A.SZ. vizsgák közeledtével a könyvtári
tanulócsoport összejövetelek is tovább folytatódtak. Az egyik vizsgát ráadásul
kicsivel előrébb is hozták, mivel Mr. Twycrossnak, a minisztériumi hoppanálás
szakértőnek hamarabb kellett berekesztenie az órákat a távozása miatt. Mikor eljött
James vizsgájának ideje, tökéletesen sikerül áthoppanálnia a terem másik végébe, a
leghalványabb mágikus lenyomat sem maradt utána.
– Kiváló munka, Mr. Potter – biccentett Twycross lenyűgözve. – Az ember azt
hinné, már több éves gyakorlata van a hoppanálásban.
James elvigyorodott, habár enyhe bűntudatot érzett, mikor eszébe jutott az a kis
éjszakai gyakorlás az Abszol úton, pár héttel korábban. Aznap éjjel a szükség nagyon
jó tanárnak bizonyult. Ahhoz képest az osztálytermet átszelni nem volt
bonyolultabb, mint egy helyben lebegni a seprűn ülve.
Az idő javulásával folytatódtak az éjszakai kviddics mérkőzések is, a tabella élén
még mindig a Griffendél állt, habár épp csak egy hajszállal előzve meg a
fegyelmezetlen Julien Jackson által vezetett Hugrabugot. Jackson, aki eleinte foggal-
körömmel tiltakozott a meccsmágia bevezetése ellen, mostanra James szintjére hozta
magát a gravitációs kutakból és csontdermesztő rontásokból. Ráadásul elkezdett
amerikai klaccskapdel magazinokat olvasgatni, hogy új bűbájokat tanuljon, beleértve
a fricska egy egészen extrém változatát, amitől a célszemély ujjai a másik irányba
kezdtek el hajlani, így lehetetlenné téve, hogy rendeltetésszerűen használja a terelők
ütőjét, és egy fantom rontást, amitől a bűbájt elvégzőről másolatok jelentek meg,
szerte a pályán, és lehetetlenség volt megmondani, hogy melyik az eredeti. A lány a
csapattársainak is megtanította az új bűbájokat, viszont arra gondosan ügyelt,
nehogy valamelyik másik csapat is eltanulja. Jamest bosszantotta Julien
állhatatossága, legfőképp, mivel úgy érezte, ő túlságosan elfoglalt, mintsem ilyen
lépéseket megtehessen.
A maga részéről Ralph továbbra is folyton morgolódott az éjszakai kviddics miatt,
és megesküdött, hogy ha valaha is fülébe jut, mikor rendeznek meg egy meccset,
eleget tenne kötelességének „mint iskolaelső, és mint felelős varázstudó polgár”, és
véget venne neki. James erre csak a szemét forgatta, és úgy döntött, elhiszi, hogy

7
Ralph ezt tényleg csak kötelességtudatból tenné, nem pedig dacból. A folyamatos
járőrszolgálat miatt az éjszakai kviddicscsapatoknak így is saját őrséget kellett
állítania, hogy ha közeledő őrszemeket látnak, jelezzenek, és a csapatok
elrejtőzhessenek a lelátók között – mindezt félóránként, vagy annál is sűrűbben. A
pályán végig masírozó őröknek, természetesen, erről fogalmuk sem volt.
Jamesnek gyakran eszébe jutott a beszélgetése Merlinnel, ami során kis híján
mindenről beszámolt az igazgatónak, amit csak tudott – igazából, ha nem támadnak
olyan hirtelen a sellők és a kentaurok, meg is teszi. James úgy vélekedett, hogy az
időzítés túlságosan is kézenfekvő volt, semmint véletlen legyen, mégsem látta be, mi
más lehetett volna. Az igazgatón és rajta kívül senki nem tudhatta, miről beszélnek,
és még ha tudta volna is, ki lett volna képes megszervezni egy felkelést két olyan
független és hirtelen haragú fajjal, mint amilyenek a sellők és a kentaurok?
Ennek ellenére sokszor elgondolkozott, vajon áldásként vagy átokként fogja fel,
hogy nem számolhatott be Merlinnek, hogy aki együttműködik Petrával, az nem
más, mint Albus és Odin-Vann – vagy a Zálog és a Mérnök, ahogy a mágus utalt
rájuk. Néha eszébe jutott, hogy felkeresi az igazgatót, és elmondja neki. Máskor
viszont igyekezett minél kevésbé gyanúsan viselkedni, hátha akkor Merlin
elfelejtkezik az egészről.
Merlin egyébként minden eddiginél elfoglaltabb lett. Állandóan megbeszélésekre
járt, az őrség tagjaival a sarkában rohant ide-oda, vagy épp messzire utazott, hogy
Európa-szerte konzultáljon a varázslóhivatalokkal és biztonsági erőkkel. Mégis,
ennek ellenére az idős mágus élénkebbnek és energiával telibbnek tűnt, mint eddig
James valaha is látta. Bármennyire is visszásnak hatott, úgy tűnt, már hiányzott neki
az efféle pörgés. Elvégre a szíve mélyén stratéga volt, mély harci ösztönökkel
rendelkező tettek embere. Talán nem örült a küszöbön álló konfrontációnak, de
készen állt rá, tudta, hogyan kezelje. Addig is elfoglalta magát a feladataival, és
tudásához méltón készülődött.
Odin-Vann-nak egy teljes hétre nyoma veszett. James egész addig nem is tudott
róla, míg egy nap eltörölték az ifjú professzor óráit, később pedig Votary professzor
jött be helyettesíteni.
– Amennyire tudom, beteg – szipogta Votary kelletlenül. – Fertőző, nem fogadhat
látogatókat a szálláshelyén. Jómagam úgy vélem, a fiatalember szezonális allergiában
szenved csupán. Mint sokan mások is. De távol álljon tőlem, hogy elítéljem egy
másik professzor helytállását. – A nyomaték kedvéért jó nagy lendülettel csapta le az
asztalra a vászontáskáját.
Graham odahajolt a padtársához.
– Azt hallottam, elkapta a sárkányhimlőt – súgta. – A fülén meg más testnyílásain
át tüsszögi ki a tüdejét.
– Undorító vagy – emelte a plafonra a tekintetét Kendra Corner.
Aznap este James és Rose odalopakodtak Odin-Vann irodájának az ajtajához.
Odabentről valóban falrengető tüsszentéssorozat hallatszott. Rose tétován
kopogtatott.
– Hozhatunk valamit, professzor?
Várakoztak, de Odin-Vann nem felelt. Pár perccel később újabb tüsszögésroham
rengette meg az ajtót. Rose arcán gyanakvó kifejezéssel pislogott Jamesre.

8
 James azonnal megértette, mire gondol az unokatestvére, és a gondolat hatására
kiverte a víz. Valami valóban tüsszögött Odin-Vann lakókörletében, ehhez kétség
sem fért, csakhogy nem a professzor. Talán valamiféle felvétel, vagy egy augurán,
amit arra tanítottak, hogy véletlenszerű időközönként ismételje meg ezt az erőszakos
zajt. Akárhogy is, a professzor távol volt. És Jamesnek volt egy szörnyű érzése, hogy
tudja, hol lehet.
Odin-Vann nyilván Amerikában volt, Petrával. Elérkezett a küldetés utolsó fázisa,
betörnek az Alma Aleron Archívumába, és alászállnak a Sorsok tárházába, ahol a
tétlen mozdulatlanságba fagyott szövőszék áll. Minden szükséges komplikált bűbájt
bevetnek, hogy helyreállítsák a szimbolikus karmazsin fonalat, és újraindítsák a
szövőszéket. Aztán Petra, az élő, lélegző Karmazsin Fonál, kiszakítja magát ebből a
világból, és átlép abba a jóval sötétebb dimenzióba, ahonnan Morgan, a másik Petra
érkezett.
– Talán már meg is történt? – kérdezte súgva Rose.
James megrázta a fejét.
– Azt éreztük volna. Vagy nem? Ennek az egész átkozott küldetésnek az a lényege,
hogy ami történt, az kicserélődik a helyreállított, eredeti történelemmel, viszont nem
változott semmi. Vagy… egyáltalán tudatában volnánk, ha mégis?
Rose vállat vont. Jameshez hasonlóan ő is nagyon aggódott, azonban a fiú még
más tekintetben is őrlődött. Ő akart lenni, aki az utolsó lépésekben segédkezik
Petrának, nem Odin-Vann. Petra szemébe akart nézni, mielőtt örökre távozik a
dimenzióból, amit eddig otthonának nevezhetett, és tőle, Jamestől. Mindent megtett
volna, ha még egyszer, utoljára elbúcsúzhatott volna.
Azonban úgy tűnt, ez nem így volt elrendelve. Mikor Odin-Vann visszatér, így
vagy úgy, de a küldetés bevégeztetett.
Ahogy a klubhelyiség felé tartva végigsiettek a sötét folyosókon, Rose tovább
töprengett.
– De mi van Albusszal? Elvileg neki is lett volna valami feladata, nem? Csakhogy ő
még itt van. Egy órája láttuk, milyen morcosan lapátolta magába a kaját a
mardekáros asztal végén.
James megvonta a vállát.
– Talán ő afféle B-terv volt. Lehet, hogy Petrának mégsem lett rá szüksége. Vagy
talán innen is el tudja végezni a feladatát. Ki tudja?
James legszívesebben rákérdezett volna ezekre az öccsénél, de Albus hangulata
tényleg egyre komorabb és sötétebb lett, mióta szakítottak Chance Jacksonnal. Ha fel
is tűnt az étkezésekkor, általában egyedül ücsörgött, és homlokráncolva bámult
maga elé. Mindig, mikor James megpróbált odamenni hozzá, Albus már-már
dühösen felpattant és távozott. Talán tudta, mit akar kérdezni James, és nem
szándékozott válaszolni. James, persze, üldözhette és kifaggathatta volna az öccsét,
de a lelke mélyén egy halk, ám roppant kitartó hang az súgta neki, minél tovább nem
tud semmiről, annál tovább késleltetheti az elkerülhetetlent.
Az igazságra végül pénteken derült fény, miközben James jóslástanra, az aznapi
utolsó órájára igyekezett. Valami kicsi és kemény ütődött a fejének, amitől
akaratlanul is megtorpant, és kis híján elejtette a kezében szorongatott
kristálygömböt. Szabad kezét a tarkójához emelte, ahogy körülnézett.

9
 Mögötte a padlón egy kis kitűző csillogott a napfényben. Pajzs alakú volt, rajta két
betű vésete: I.Ő. A kitűző a szeme láttára megpördült, a levegőbe emelkedett, és
kilőtt, egyenesen Edgar Edgecombe várakozó tenyerébe. A fiú valamivel odébb
ácsorgott, a fal mellett, pálcával a kézben, és gonoszan vigyorgott Jamesre. Tőle
jobbra Polly Heathrow a szája elé tett tenyerébe vihogott, Quincy Ogden pedig a
bandavezértől balra állt, és felszegett állal, kihívóan meredt Jamesre.
– Te kis… – bukott ki Jamesből, és az arca pipacspirosra váltott a dühtől. – Mi
bajod van!? – A kérdés jóval hangosabban és erőteljesebben jöttek ki a száján, mint
azt szerette volna, amitől több közelben sétáló diák megtorpant, és Jamesre nézett.
– Mi ugyan nem csináltunk semmit – mondta Heathrow szokásos magas, önelégült
orrhangján. – Narglik vannak a fejedben, ennyi. Kopognak, mert ki akarnak jönni.
A röhögő Edgecombe visszatűzte a plecsnit a talárjára.
– Sétálj tovább, Potter, mielőtt még felbosszantasz, és jelentjük a hatóságoknak azt
az ostoba éjszakai kviddicseteket. Ne gondold, hogy nem merjük.
James tisztában volt vele, hogy a fiú direkt próbálja hergelni, ahogy azzal is, hogy
nem kéne hagynia magát. De dühbe gurult, elege volt, és már egyébként is elcsigázta
a többi dolog miatti tehetetlenség. Érezte markában a pálcája súlyát a zsebében, és
csak nagy nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne küldjön rontást arra a
szörnyű kis görényre és két hasonszőrű pajtására.
– Ugyan, mit neki az éjszakai kviddics? – legyintett Ogden gúnyos mosollyal. –
Már hozzászokott, hogy mások fizessenek meg az ő hülye ötleteiért. Néha még azt is
hagyja, hogy meghaljanak érte.
James úgy érezte, mintha egy jeges tömb csúszna végig a gerince mentén. A
döbbenettől mozdulni sem tudott, ahogy minden szem feléje fordult. Válaszra
nyitotta a száját, azonban Heathrow éles, siránkozó hangja beléfojtotta a szót.
– Ó, brü-hü-hü, meghalt az uncsitesóm – vinnyogott, és a sírás egyfajta eltorzult
paródiájaként a szívéhez emelte két kezét. – Mindenki sajnáljon, mert kinyírattam az
unokatesómat, miközben olyan dolgokba ütöttem az orrom, amikbe nem kellett
volna! Tragikus hős vagyok, hát nem tudjátok!? Ki akar még meghalni, hogy
bizonyítsa?
James keze magától mozdult. Távoli reccsenést majd csörgést hallott, ahogy a
kristálygömb a földre esett, és ezer darabra tört. Látta a pálcája suhanását, ahogy
becélozta Heathrowt, aztán Edgecombe röhögni kezdett, szemlátomást észre sem
vette James dühödt reakcióját. Azt egyedül Ogden látta, és villámgyorsan reagált is
rá, becélozta James arcát.
Egyszerre tüzeltek – James egy robbantóátkot lőtt, Ogden pedig egy sóbálvány
átkot –, a bűbájok ragyogása vörös és lila fényárba borította a folyosót és a
bámészkodók arcát.
És ebben a pillanatban megremegett a föld. Az ablakok zörögve rázkódtak
keretükben, a Tiltott Rengeteg fáin zúgva rezegtek a lombkoronai levelei, a madarak
csapatba verődve, összezavarodva röpködtek körbe-körbe.
Egyik fiú átka sem ért célt. A ragyogó fénysuarak mozdulatlanná dermedtek
kettejük között, energiától feszítve, szikrázva lebegtek a levegőben.
A folyosóra síri csend telepedett, jól kivehető volt a megfagyott átkok sercegése.
Még soha senki nem látott hasonlót sem. Jamesben felmerült, hogy talán Merlin keze
van a dologban. Még körbe is nézett, arra számítva, a mágus ott áll valahol, botjával

10
a kezében, és valamiféle ismeretlen erővel fogja vissza a fiúk hirtelen felindulásból
kilőtt átkait. Olyan hatalmas erővel, amitől megremegett az egész világ.
Azonban az igazgatónak színét sem lehetett látni. Sanjay Yaved óvatosan
átfurakodott a bámészkodók sorfalán, és közelebb lépett a semmiben lebegő,
szikrázó átkokhoz. Felemelte a pálcáját, ám a mozdulatból látszott, nem varázsolni
akar, mindössze az volt kéznél, mint amikor az ember egy botot használ, hogy
megpiszkáljon egy látszólag halott pókot. Ahogy Sanjay pálcájának a hegye
megközelítette James zúgó Confringo átkát, az magába roskadt, és ragyogó aranypor
képében ártalmatlanul a földre hullott. Egy pillanattal később ugyanez történt Ogden
bűbájával is. Ezt látván a folyosón szinte már tapinthatóvá vált a csend. Aztán a
távolból meglepett kiáltások és rémült sikolyok hallatszottak.
Az összegyűlt diákok a folyosó teljes hosszában egy emberként rontottak az
ablakokhoz, és kilestek az éles napfényben fürdő birtokra. James először nem látott
semmit. Aztán összeszorult a gyomra, mikor valamit észrevett a kviddicspálya felé
zuhanni. Egy seprűn ülő, hadonászva forgó ember volt, fölötte még kettő, meg pár
gurkó, amik súlyos kövekként száguldottak a föld irányába. Egy útban lévő fa
szerencsére kitakarta előlük magát a földet érést.
– Tönkre ment a seprűjük – nyögte Graham Warton hitetlenkedve. – A
mardekárosok a holnapi meccsre edzettek! Egyszerűen elromlott a seprűjük! Ti is
láttátok?
James kezében még mindig ott volt a pálca, és egy hirtelen ötlettől vezérelve
gyorsan felemelte.
– Lumos – szólt rekedten. Semmi sem történt. Az ujjai között szorongatott
varázspálca akár egy közönséges gally is lehetett volna.
Nyomasztó rémület lett rajta úrrá, miközben észrevette, hogy Rose feléje tart a
zsúfolt folyosón.
– Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Nolan Beetlebrick, és ismét az ablakra bökött. – Ti
is látjátok?
James az üvegnek nyomta az arcát, épp mikor Rose befurakodott mellé.
Ezúttal az üvegházak keltették fel a diákok figyelmét. Az épületeket mintha
hatalmas szélvihar rázná, a hatalmas, vastag üvegtáblák szakadatlanul vibráltak,
némelyiken már repedés is látszott. Aztán a repedések kitörtek, és a lyukakon
levelekkel és tüskékkel teli, polipcsáp szerű indák tekeregtek elő. Amelyik növény
csak képes volt mozgásra, most mind az üveget verte, és kígyózó, tekergő kacsokkal
kapaszkodva igyekezett szabadulni.
A középső üvegház ajtaján Longbottom professzor rohant ki szakadt talárban,
karjaira és lábaira zöld indák tekeredtek. Letépte őket, a földre hajította, egyet-kettőt
jól meg is taposott, aztán előhúzta a pálcáját. Becélozta vele az üvegházat, szája
varázsigét formázott, aztán csak állt, és meghökkenve meredt a pálcára – semmi sem
történt.
Jamesnek sejtelme sem volt, hogy ugyanezekben a percekben az egész világon
különféle furcsa esetek történtek.
A közeli Roxmortsban három mugli túrázó egyszer csak a főutcán találta magát, és
döbbenten meredtek a titokzatos falura, ami egy pillanattal korábban még hatalmas
fák és bokrok sokasága volt. Besétáltak a Három seprű nyitott ajtaján, és tágra nyílt

11
szemmel, eltátott szájjal nézelődtek, amíg Madame Rosemerta rémülten rájuk nem
kiáltott:
– Kik maguk? Maguknak nem kéne itt lenniük! Nem kéne itt lenniük!
Londonban a frissen megjavított téglafal, ami elválasztotta az Abszol utat a mugli
várostól, egyszer csak végigrepedt, és tégladarabokat meg friss maltert szórva,
hatalmas porfelhő közepette összeomlott. A Foltozott Üst tulajdonosa, egy grapefruit
méretű és színű orral rendelkező idős varázsló kilesett a hátsó ajtón, vetett egy
pillantást a leomlott falra, aztán gyorsan fejébe csapott egy ősrégi halászsapkát,
kirohant a kocsmából, és a bejárati ajtóra egy táblát akasztott: TOVÁBBI
ÉRTESÍTÉSIG, VAGY A VILÁG VÉGÉIG ZÁRVA – AMELYIK ELŐBB JÖN.
A nemrégiben újra megnyitott és betelepített New York Cityben több ezer mugli
városlakó nézett az égre, amint véget ért a rövid földrengés, aztán a számtalan
ismeretlen táblára és építményre meredtek, amik a mugli város tetejére épültek. Az
égig érő épületek között buszok és seprűn ülő emberek röpdöstek, vagy legalábbis
próbáltak, most, hogy a mágikus mezőben ilyen katasztrofális kilengések voltak
tapasztalhatók. Az egyik ilyen mugli, egy idős pakisztáni taxis őszülő feje búbjára
tolta sapkáját, és csüggedten csóválta a fejét.
– Már megint – motyogta magában, miközben körülötte megkezdődött a rémült
sikoltozás.
A földrengés Philadelphiában volt a legrosszabb, ott az utak felgyűrődtek, az
ablakok kirobbantak kereteikből egy apró, kőfallal körbevett telek körül, ami hirtelen
kitágult, és pár másodperc leforgása alatt tucatnyi háztömb méretűvé dagadt,
harmónikaként tolva arrébb a környék többi utcáját és épületét. A járművek sikoltó
fékekkel rohantak egymásba, ahogy az utak újra rendezték magukat, az egész
környék új formát öltött körülöttük, táblák ugrottak ki a padkából, és vadonatúj,
eddig sosem látott utcaneveket hirdettek.
Az epicentrum fölött haragvón lüktető, szürke viharfelhők gyülekeztek, körbe-
körbe örvénylettek egy sötét középpont körül, egyfajta metafizikai iránytűt képezve,
ami nem északra mutatott, hanem arra a tengelyre, mely mentén zökkent egyet az
idő és sors kereke – egy különös, ősi szerkezetre, melyet az Alma Aleron
Archívumának kőkupolája rejtett, mélyen eltemetve.
A kupola alatt hatvan méterrel, miközben a kőteraszok és fém lépcsősorok
meghajlottak és törmeléket szórva összeroskadtak önnön súlyuk alatt, két rémült
hang kiabált egymásnak a sötétben.
– Megsemmisült!? – sikoltotta Petra Morganstern. Haja szürkének látszott a
kőportól, szeme tágra nyílt a rettegéstől és a meglepetéstől. – Hogy semmisülhetett
meg a szövőszék!?
– Szabotázs – vakkantotta Donofrio Odin-Vann. Homlokán egy széles sebből vér
szivárgott. A Tárház romjai között odasántikált a lányhoz. Körülöttük a rézből és
kristályból formált karok és gyűrűk eldeformálódtak, összecsavarodtak, némelyik
elroppant, mások összeolvadtak a mágikus robbanás erejétől, ami az egész világot
megremegtette. – Valahogy… valahogyan… tudták, hogy jövünk. Felállítottak
valami technomancikus láncreakciót. Akkor élesedhetett, mikor a közelbe értünk a
fonállal és belekezdtünk a bűbájba, hogy a helyére illesszük…
A falak vadul remegtek körülöttük. Fülsüketítő robaj hallatszott a fejük felől,
ahogy a felső szintek dominószerűen kezdtek összeomlani, maguk alá temetve és

12
teljesen megsemmisítve több ezer ősi, felbecsülhetetlen ereklyét és a bennük tárolt
emlékeket.
Petra szemében vad, kétségbeesett fény gyúlt.
– De hogyan lehetséges ez? Ki tudhatta!? Miért kockáztatnák az egész világ
egyensúlyát, csak hogy megállítsanak!?
Odin-Vann elkapta a karját, és húzni kezdte, távolabb a megsemmisült
szövőszéktől. A romok között elszabadult fonalak és félkész szőnyegdarabok
füstölögtek. A szövőszékből nem maradt több pár kormos fadarabnál és a székszerű
alapnál.
– Nem számít! Most nem! El kell tűnnünk innen, mielőtt az egész kóceráj a
fejünkre omlik!
– Nem! – sikoltotta dühösen Petra. Teste mozdulatlan volt, akár egy darab kő,
szeme úgy gőzölgött, mint a szárazjég. – Nem lehet így vége! Nem állíthatnak meg!
– Van más mód! – kiáltotta Odin-Vann, majd megrázta a lányt, és kényszerítette,
hogy nézzen a szemébe. – Nagy ára lesz, de van még egy utolsó lehetőség, amit
eddig még nem mondtam! Egy végső esély! De csak ha most rögtön indulunk!
Petra a férfira meredt, szinte fölé tornyosult, ahogy haragtól izzó szemekkel
végigmérte. Aztán remegve kieresztette a tüdejében rekedt levegőt, a vakító
ragyogás eltűnt, és ő újra az a fiatal nő volt, mint korábban, aki remegve, piszkosan
állt a romok között, számtalan kisebb-nagyobb sebből vérezve.
– Van még más mód is? – kérdezte remegve.
– Egy rettenetes módszer – ismerte be Odin-Vann kelletlenül, elkenve homlokán a
vért. – Egy kimondhatatlan módszer. Egy módszer, amivel rést szakíthatunk
dimenziók között, de még sosem próbálta senki, olyan hatalmas az ár. De ha most
rögtön elhagyjuk ezt a helyet, Petra… talán sikerülhet.
Halkabb, hátborzongatóan kislányos hangon Petra azt kérdezte:
– Előtte visszaszerezhetjük apám brossát?
Odin-Vann összerezzent, ahogy egyre több fal omlott le mögötte.
– Megtesszük, amit meg kell tennünk – siettette a lányt. – De most rögtön el kell
tűnnünk. A horcruxod téged talán megvéd, de én itt fogok szörnyet halni.
Az Archívum nagyot döccenve megsüllyedt körülöttük. Minden felület
megroskadt, eltolódott és kifacsaródott. A talajszint alatti falak egyre nagyobb
repedésein kezdett beömleni a föld, a bömbölő moraj megremegtette a levegőt.
Petra megfogta Odin-Vann kezét. A lány mögött vakító szakadás indult a
levegőben, és egy nagyjából ajtó formájú rés jelent meg, ami egy jóval nyugodtabb
helyre vezetett: egy napsütötte pavilonra. Petra megfordult, jól tudván, hogy ott lesz
a hasadék, aztán átlépett a másik helyre, magával húzva a férfit is.
A magasban végképp megadta magát az Archívum kupolája. A tartóoszlopok
hátborzongató reccsenéssel megroppantak, majd az egész szerkezet összeroskadt,
hogy aztán vulkánként hányja magából a port és törmeléket az építmény
legmélyéről. A füst elkeveredett odafent az örvénylő felhőkkel.
A négy évvel korábban kezdődött folyamat végül bevégeztetett: a sors kereke
végképp megállapodott, és nem mozdult többé.
Az Alma Aleron orvosi szárnyában egy idős, cajun nő felült az ágya mellé állított
székben. Évek óta most először Madame Delacroix elméje a helyére billent, éberebb
és élesebb lett, mint valaha. Vak szemét az apró ablak, és az azon túl hömpölygő

13
fellegek felé fordította, aztán lassan széles vigyor terült szét az arcán, kivillantva az
összes csorba, sárga fogát.
Egy szinttel feljebb, pontosan a felette lévő szobában Nastasia Hendricks – vagy
legalábbis ami maradt belőle, mióta a világosabbik felét meggyilkolták – gerince
megfeszült az ágyán fekve, szeme riadtan kimeredt. Kiakasztotta állkapcsát, és
sikoltó nevetésben tört ki, körmével végigszántotta az arcát, szemei megteltek
könnyekkel, ahogy egyszerre vidám, mégis rémült kacagással hányta-vetette magát.
Mikor az Archívum magába roskadt, és az utolsó törmelék is megállapodott, az
Alma Aleron időzsilipje ismét működésbe lépett. A téglafallal körbevett telek
visszaugrott eredeti méretébe, Philadelphia utcái pedig idomultak hozzá. Újabb
ablakok törtek ki, szilánkokkal szórva tele a rendetlen utcákat, a város lakói pedig
kótyagos fejjel, szédelegve pislogtak pár percig.
New Amsterdam mágikus városának ismét nyoma veszett, az erőre kapott
titokvédelmi pajzs újból magába nyelte. Az idős pakisztáni taxis sárga kocsijának
ajtajában állt, és körbenézett. Körülötte a kába szemtanúk homlokráncolva
kérdezgették egymástól, hogy az a rengeteg furcsaság tényleg ott volt-e, vagy csak
egy újabb tömeges hallucinációhoz van szerencséjük.
A taxi lengéscsillapítója rugózni kezdett, ahogy egy alak dobta be magát a hátsó
ülésre, majd az ajtót is jól becsapta. A pakisztáni sofőr lehajolt, és benézett a járműbe.
Hátul egy vékony, ballonkabátos, fedora kalapos férfi ült, és feszült, de összeszedett
arccal pislogott vissza rá.
– Száz dodót fizetek, ha tövig nyomja a pedált, és kivisz ebből a városból, amilyen
gyorsan csak tud – mutatott fel egy kisebb köteg pénzt.
– Merre? – kérdezte a sofőr döbbenten.
– Bármerre – felelte Marshall Parris. – És, ha van esze, barátom, maga sem jön
vissza.
Egy óceánnal odébb, a Foltozott Üst mögött, a romos téglarakás megremegett,
aztán lassan, nehézkesen kezdte visszarendezni magát a korábbi fallá, újra – ezúttal
utoljára – elrejtve az Abszol utat a kíváncsi mugli szemek elől.
Roxmorts utcái délibáb-szerűen elhalványodtak, majd a feltérképezhetetlenség
visszatértével végleg eltűntek. A túrázók, akik pár pillanattal korábban még nagyban
veszekedtek Madame Rosmertával, hadd használhassák a kocsmárosnő nem létező
telefonját, most értetlenkedve meredtek a hatalmas fákra. Az erdőnek egy olyan
sűrűn benőtt részére keveredtek, hogy csak számtalan karcolás és horzsolás
bevállalásával tudtak kikecmeregni az aljnövényzetből.
A Roxfort üvegházaiban a megvadul növények lenyugodtak, és szinte szégyenlős
óvatossággal húzták vissza a kitört üvegtáblákon kinyúló indáikat.
James kezében egyszer csak felvillant a leeresztett pálca, ahogy életre kelt a nem
sokkal korábban előhívott Lumos bűbáj. A fiú felemelte a pálcát, és döbbenten
meredt rá.
Rose a ragyogó fényre nézett, aztán Jamesre pillantott.
– Ez… ez meg mi volt? – kérdezte olyan halkan, hogy szinte csak az ajkával
formálta a szavakat.
James erőtlenül megrázta a fejét. Fogalma sem volt, habár abban biztos lehetett,
hogy nemsokára megtudja, mi történt. Egyelőre azonban csak a gyomrában érzett

14
kellemetlen üresség maradt, és a sötét gondolat, hogy ami történt, az az
elkerülhetetlen, szörnyűséges vég kezdete.
És ebben, sajnos, nem tévedett.

15