A hajóút vissza, Roxfortba, hosszú és mélabús volt, hiába hozott némi boldogságot

Norberta és Montague Python előre nem tervezett randevúja. Archibald Hokus

ragaszkodott hozzá, hogy Norberta csatlakozzon cirkuszukhoz, egészen konkrétan
Montague számához, hiszen már amúgy is hozzászokott az emberek közelségéhez és
a szárnya is sérült volt.
– Fel fogja dobni az egész műsort! – örvendezett, miután gondosan elzárták
mindkét állatot Montague kifutójában. – Évek óta terveztük, hogy beszerzünk egy
másik sárkányt! Montague a mi kis sztárunk. Ha most hozzáadjuk a kis affért
Norbertával, tényleg csodájukra fog járni az egész varázsvilág! Már látom is magam
előtt! – Felemelte kezét, és ujjaiból keretet formált, mintha máris egy sátor méretű
plakátot szemlélne. – Montague és Norberta! Az évszázad esküvője! Az évezredé!
Harry ragaszkodott hozzá, hogy Hokus még másnap hivatalosan is bejegyeztesse
Norbertát, mint „ismeretlen eredetű megmentett kóbor varázslény”, ahogy azt a
minisztériumi előírások megkövetelték.
Erre aztán Hagrid zokogva búcsúzkodni kezdett, és időnként kifújta orrát egy
zsebkendőbe, amit Harry kotort elő neki a kabátja zsebéből. Mikor az óriás vissza
akarta adni, kényszeredetten elmosolyodott, és feltartotta a kezét.
– Tartsd csak meg, Hagrid. Hogy legyen, ami emlékeztet a ma estére.
Harry őrizetbe vette Heddlebunt, és egy lasszóbűbájjal magához bilincselte, amíg
visszatértek a Gertrúdra. Most, hogy Norberta már nem volt velük, ez jóval
gyorsabban és egyszerűbben ment. Alig húsz perccel később már a lágyan ringatózó
hajó fedélzetén álltak, és James apja mindenről beszámolt Ronnak és Hermionénak.
Elmagyarázta, miért egy elfogott házimanóval érkeztek, nem pedig egy szerelmes
sárkánnyal, végül pedig vitára bocsátotta a továbbiakat.

1
 – Hivatalosan mi most mind otthon durmolunk – emlékeztette őket Ron. – Nem
szambázhatunk be csak úgy a Minisztériumba egy fogollyal. Az csak felkeltené a
figyelmet, és meg kéne magyaráznunk.
– Ma este Titus van szolgálatban – mondta Hermione. – Ő bevihetné. Viszont
kérdés, hogy megbízol-e benne ennyire, Harry? – Mostanában már jobban alakult a
viszony James apja és annak társa, Titus Hardcastle között, viszont még mind
emlékeztek rá, hogy James negyedévében Titus szembe fordult Harryvel és
barátaival, és inkább a Minisztériumi vezetők oldalára állt.
– Megbízhatnék – felelte Harry. – De nem fogok. Még ha Titus hajlandó is lenne
megőrizni a titkunkat, ez erről a házimanóról nem mondható el. Ráadásul kétlem,
hogy a Wizengamotnak a leghalványabb elképzelése is volna róla, mit kezdjenek
vele. Nincsenek törvények a szakadár házimanók ellen, egész egyszerűn, mert még
sosem volt rájuk szükség. Amit ő képvisel, az egy egészen új dilemma a
varázslóvilág életében, amivel egyelőre még senki sem áll készen szembenézni. Most
túl sok, ennél jóval sürgetőbb probléma van a terítéken.
– Szabadon mégsem ereszthetjük – csóválta a fejét Ron.
– Engedjék meg, hogy jómagam intézkedjek az ügyében – jegyezte meg Merlin egy
közeli, árnyékos sarokból. – Elvégre olybá tűnik, hogy legalább egy manót már
megrontott a Roxfort iskola alkalmazottai közül. Én szívesen kikérdezném, hogy ki
van még benne ebben a titkos zendülésben.
Harry megrázta a fejét.
– Már eszembe jutott, igazgató. Nagyon kecsegtető ajánlat, de erre a kérdésre már
választ adott a fogoly, legalábbis kötve hiszem, hogy többet ki tudnánk húzni belőle.
Szerinte az összes házimanó benne van az összeesküvésben. És, attól tartok, talán
igaza van. Legalábbis ő így gondolja. Nem, másvalakit szánok Miss Heddlebun
őréül.
Azzal Harry előhúzta a pálcáját, és könnyedén az égre pöccintett vele.
– Curatio – szólt halkan, mire ceruza vékonyságú, mélylila fénysugár tört a felhők
felé. A bűbáj emberi fül számára alig hallható csörgést is kibocsátott, mintha a
feneketlen mélységben kapaszkodó vasmacska lánca csörömpölne.
– Csöngetett, uram? – szólalt meg hirtelen egy mély, rekedt hang James mögött. A
fiú azonnal felismerte, ennek ellenére megpördült, és arra a helyre meredt, ahol az
ősöreg manó egyetlen nesz nélkül bukkant elő a semmiből.
– Sipor. – Hermione szeme elkerekedett, ahogy rájött, mi Harry szándéka.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ide fáradtál, Sipor – mondta Harry. – Volna egy
feladatom a számodra, viszont tőled függ, hogy elfogadod-e vagy sem.
James az apró, öreg manóra pillantott, és a másodperc törtrésze alatt legalább
tucatnyi különböző kifejezést látott átvillanni az egyébként merev, goromba arcon. A
manó még most, bő húsz év után sem nézte jó szemmel a gazdája egyenlőségre
törekvő hozzáállását, de legalább azt már megtanulta, hogy felesleges hangot adnia
kétségeinek.
– A gazda kívánsága parancs Sipor számára – ismételte a megszokott mantrát
makacs türelemmel, mely olyan hidegen csengett James fülében, akár az alattuk
hullámzó folyó.
Harry bólintott.

2
 – Fajod e kifejezett tagja azt állítja – intett a sarokban fejét a térdére hajtva
gubbasztó Heddlebun felé –, hogy te is tagja vagy a manó ellenállás titkos
szövetségének, amit, részben, ő maga vezet.
Sipor olyan lassan és töprengve fordította Heddlebun irányába a fejét, hogy James
meg mert volna esküdni, hogy hallotta a nyakának a ropogását.
– Szóval ezt állítja, gazdám – kérdezte mély, monoton hangon, habár a hangsúly
arról árulkodott, nem is kifejezetten kérdésnek szánja.
– Igen – felelte Harry. – Azt mondja, fajotok minden tagja része ennek a manó
felkelésnek. Így hát, a kérésem – miszerint vidd őt vissza a Marble Arch-ra, őrizd, és
lásd el megfelelő feladatokkal, amíg ki nem találunk jobbat – olyan kellemetlen
helyzetbe hozhat téged, ami miatt döntened kell, kihez leszel hűséges.
James tudta, hogy Sipor nem lehet tagja Heddlebun manó felkelésének. Mégis,
ahogy az idős házimanó a fiatal, nőnemű társát fürkészte, kiolvashatatlan, merev
arccal, James elbizonytalanodott. Talán Sipor már hallott a felkelésről. Talán, ha a
hűsége nem is forgott kockán, azért szimpatizált a kezdeményezéssel.
Egyenes válasz helyett Sipor végül így szólt:
– A gazda biztos benne, hogy az úrnő örülni fog a fejleményeknek?
– Biztos vagyok benne, hogy nem fog – sóhajtott fel Harry. – Viszont az évek során
az „úrnő” rendkívül rugalmasnak bizonyult. Magam fogok beszélni vele. Épp ezért
megkérnélek, hogy legalább reggelig próbáld titokban tartani új vendégünket. Majd
egy tea mellett avatom be Ginnyt.
– Csak, hogy tiszta legyen – pillantott Hermione Heddlebunról Siporra. – Van
valóságalapja annak, amit mondott?
Sipor egyik szemöldöke a homloka közepére csusszant, és úgy meredt
Hermionéra, mintha azon töprengene, köteles-e válaszolni a kérdésére, vagy sem.
Végül, engedve Harry kimondatlan sürgetésének, mereven felszegte állát.
– Sipor hűsége mindig és mindenkoron Harry Potterhez és a Black ház lakóihoz
kötődik.
– A fenébe is, Harry – rázta a fejét Ron. – Úgy gyűjtöd a kóbor házimanókat, mint
Rose gyűjtötte régen a szentjánosbogarakat.
Sipor minden további szócséplés nélkül átvette Heddlebun felügyeletét, majd egy
halk pukkanás kíséretében mindketten köddé váltak.
– Mit fogsz tenni vele? – kérdezte halkan Hermione.
Harry vállat vont.
– Ha más nem, lefoglalom. A házimanókra különösképpen igaz a mondás, hogy a
tétlen kéznek az ördög a munkaadója.
Hagrid behúzta a Gertrúd vasmacskáját, és hamarosan már úton voltak a
titokzatos, földalatti járatokon át vissza, az iskolába.
Millie-t elnyomta az álom James mellett, a padon. A fiú rájött, hogy az ilyen
utazások legnagyobb varázslata az, hogy bármennyi időbe került is eljutni valahova,
a visszaút mindig fárasztóan hosszúnak és kimerítőnek tűnik. Millie-re nézett, ahogy
a lány a lábát maga alá húzva, öntudatlanul ringatózott a hajófenék lengedezésének
ritmusára. Egy szőke hajtincs kitakarta a felé arcát. James irigyelte tőle ezt a rövid kis
szunyókálását, még ha nagyrészt az átélt sokkos események hatása volt is. Millie még
álmában is összevonta szemöldökét, szája rémült, néma kiáltásra nyílt.

3
 – Tévedtem – mondta a lány, mikor végül leszálltak a hajóról. – Nem volt igazam a
kalandjaitokkal kapcsolatban. Csak a könyvekben tűnik jó mókának. Rose mostantól
megtarthatja őket magának.
James ezzel nem tudott vitatkozni. Már eleve tudta, hogy a lány tévedett, mégis
most, hogy Millie ezt ki is jelentette, tompaság telepedett James szívére. El akarta
mondani, hogy sosem kérte a halálos, ijesztő kalandokat, egyszerűen csak
megtörténtek. De tudta, hogy nem lenne értelme. Ez Millie-n nem segít, sőt, jobban
jár, ha minél messzebb van tőle, Jamestől. Bármi is az ára.
A tónál James elbúcsúzott a felnőttektől, aztán némán, szó nélkül sétáltak Millie-
vel a hátborzongató, sötét folyosókon, míg végül el nem jött az ideje, hogy
szétváljanak.
A lány James felé fordult, de nem nézett fel rá.
– Hát… Jó éjszakát, James.
– Jó éjt, Millie – sóhajtott fel a fiú.
Millie is megeresztett egy rövid sóhajt, aztán biccentett. Egy pillanattal később már
csupán egy sötét árnyék volt, aki egyre távolodott a fiútól. Még egy pillanat, és eltűnt
a sarkon.
James csak állt, és az üres folyosóra meredt még jó egy percig. Megcsókolta Millie-
t, megnevettette, fogták egymás kezét és mély, intenzív pillantásokat váltottak az
osztálytermek és a könyvtár ellentétes sarkaiból. De most, a végén, a lány még csak a
szemébe sem tudott nézni, ahogy búcsút intettek egymásnak. James túl fáradt volt,
hogy szomorúságot érezzen, viszont elcsigázott elméje arra jutott, ez tökéletesen
szimbolizálja az élet során felbukkanó szerelmeket: izzó románc rövidke pillanatai,
aztán két ember ácsorog az egykori szenvedély kihűlő maradványain, míg végül az
egyikük számára már túl kényelmetlen nem lesz a helyzet, és inkább elsétál.
Egész addig, míg be nem köszönt az a szerelem, ami tényleg számít. Ami minden
másnak véget vet, ami sosem hűl ki, és mindig megmarad a szikra.
Ez a gondolat mégsem töltötte el Jamest vigasszal. Ő már megtalálta a tökéletes
szerelmet, aminek a tüze örökké ég. És most már azt is tudta, hogy a másik viszont
szereti. Mégis, ez a ragyogó szerelem is azzal fog véget érni, hogy az egyikük örökre
elsétál, és vissza se néz.
Felsóhajtott, aztán remegve, reszketve fújta ki a levegőt. Nem emlékezett rá,
hogyan sétált vissza a Griffendél tornyába, ahogy arra sem, hogyan került ágyba. Az
is csak halványan rémlett neki, hogy elköszönt Millie-től. Nem emlékezett másra,
csak a pangó ürességre, ami azután maradt, hogy valaha egyszer, ha nem is
szerették, de nagyon-nagyon kedvelték őt, aztán ez az érzés örökre elmúlt, és semmi
nem vehette át a helyét.
Nem volt jó érzés. De most, hogy James megkezdte roxforti karrierjének utolsó,
baljóslatú heteit, fogalma sem volt róla, hogy ez a legfelnőttesebb érzés, amiben
eddigi élete során része volt.

4
 A tavasz lassan, de biztosan bekúszott a roxforti birtokra, a levegő felfrissült, a hó
elolvadt, a tó kiszabadult a tömör jégtakaró fogságából, a pázsitot és a Rengeteget
pedig eláraszotta az üde, halványzöld hajtások sokasága. A legtöbb diákot ez
izgalommal töltötte el, de James számára nem változott semmi; ugyanúgy mázsás
súlyként nehezedett rá Petra küszöbön álló távozása, és a lány sötét tervével járó
bizonytalanság, ráadásul a világban tovább romlott a titokvédelmi törvény állapota,
ami szintén egyre több aggodalomra adott okot.
James mostanra rájött, hogy Norberta londoni feltűnése részben azért nem kavart
nagyobb port, mert a varázsvilág határainak ilyesfajta elmosódása és leomlása egyre
hétköznapibbá vált. Többezer éves védőbűbájok és óvóhelyek védelme gyengült meg
vagy vált teljesen semmissé. A Minisztérium egyre kapkodósabb és pongyolább
nyilatkozatokat tett közzé a sajtóban, a varázsvilág némelyik kétes polgárainak nem
kis örömére.
Minden reggel aggasztóbbnál aggasztóbb híreket hozott a posta: a vérfarkasok
egyre bátrabban portyáztak mugli települések határán belül, és ősi határolóbűbájokat
próbáltak áttörni, egyre nagyobb eredményekkel. A legfőbb mugli média egyelőre
nem foglalkozott ilyen fantasztikus történetekkel, de a bulvárlapok és helyi hírek
növekvő számban mutattak be hihetetlen riportokat „szokatlanul nagy és vad
farkasok” támadásáról. Egyes szemtanúk esküdtek rá, hogy a fenevadak a hátsó
lábukon jártak, akár az emberek, és időnként a morgásaik közé emberi szavak és
szótöredékek is keveredtek. Más tanúk, bármilyen szörnyű, nem érték meg, hogy
nyilatkozatot tehessenek. Kevés gyilkosság történt, azok is elszórva, azonban ahol
igen, a helyszínek borzalmas erőszakról árulkodtak, és akkora rettegést generáltak a
közösségekben, mint még semmi, ezekben a modern időkben.
A Romániából érkező hírek, ha lehet, még nyugtalanítóbbak voltak. Több száz év
csendes reformáció után néhány kisebb vámpírközösség a jelentések szerint
megszegte a vérmértékletességről szóló egyezményt, lemondtak a régóta fennálló
vérraktárakról, és inkább visszatértek az ősi éjszakai vadászó életmódhoz. Egy csapat
Héját küldtek, hogy szembesítsék ezekkel a vádakkal egy ilyen kommuna vezérét,
bizonyos Domn Orpheus grófot, azonban a gróf és őrei rajtuk ütöttek. Három Héját
megharaptak, és csaknem elvéreztek, mire társaik el tudták őket szállítani a
legközelebbi, hetven mérföldre lévő kórházba. A három férfi így is meghalt, csak
hogy másnap éles szemfogakkal, vérre szomjazva támadjanak fel holtukból.
A Szilánkon keresztül Zane elmesélte Jamesnek, hogy a fiú egykori Nagyláb házas
társát, Wentworth Paddingtont, aki – habár meg nem mondta volna róla senki –
maga is vámpír volt, szülei kivették az iskolából, mivel arra készültek, hogy
hazaköltöznek Romániába. Nem azért, mert ők is végeztek a vérmértékletességgel,
csupán szerettek volna Amerika határain kívül kerülni, mielőtt valóra válnak az
egyre sűrűbben emlegetett „természetfelettiek internálótáboráról” szóló pletykák.
Az óriásközösségekből ritkán érkeztek hírek, ám azok legalább olyan aggasztóak
voltak. Több törzs is visszavonult ősi telepeikről, de tették ezt sietős, hanyag módon,
így egy rakás bizonyíték maradt a területeken. Mugli kirándulók botlottak már bele
óriáslábnyomokba, törzsi barlangrajzokba, sőt még temetkezési helyekbe is. A
nemzetközi mágikus válságkezelő csapatok igyekeztek minden lehetséges nyomot
eltüntetni, az amneziátorok pedig kitörölték a tanúk memóriáját, és megmódosították
a jelentéseket. Ennek ellenére egyes óriásokkal kapcsolatos anyagokat lehetetlen volt

5
eltussolni. Egy mugli felfedező egy elhagyott temetkezési helyen egy hatalmas
koponyát ásott ki a földből, és minden lehetséges médiumban bemutatta a csaknem
másfél méteres átmérőjű, harminc kilót nyomó maradványt. Egyelőre, csakúgy, mint
a vérfarkasokról szóló híreszteléseket, ezt is távolságtartó szkepticizmussal kezelték
a nagyobb tévécsatornák és újságok, viszont a varázsvilágban mindenki tisztában
volt vele, hogy a szerencséjük nem tarthat örökké.
A legelkeserítőbb fordulat mind közül az volt, hogy a varázstudó tolvajok mugli
otthonokat és intézményeket kezdtek célba venni. Ahol korábban a mágikus
védőbűbájok lehetetlenné tették volna egy felnőtt boszorkánynak vagy varázslónak,
hogy a mugli létesítmény ellen használják erejüket, most piti bűnöző varázslók
kezdtek bankokat, széfeket és gazdag kúriákat kifosztani, ráadásul egyre nagyobb
bátorsággal, látva, hogy a mágikus közösség túlságosan elfoglalt, hogy megállítsák
őket, a mugli zárak és riasztók pedig nem jelentettek pálcáiknak akadályt.
Az Egyesül Államok aranytartalékának otthont adó Fort Knox elleni vakmerő
rablást is csak azért sikerült megállítani, mert az Amerikai Mágikus Integrációs
Bizottság előrelátó volt, és malíciamutatókat helyezett el titkos irodáikban és egyéb,
kényesebb helyeken. A varázslók és boszorkányok szervezett csoportját, melyet a
Herertshire-ből származó Luckinbill Fletcher vezetett, sajnos csak rövid időre
sikerült kézre keríteni. Fort Bedlamba való átszállításukkor sikeresen megszöktek
őreik elől, és megesküdtek, hogy legközelebb nem állítják meg őket „holmi rozsdás
varázskütyük”.
Ennek eredményeként a Mágiaügyi Minisztérium úgy határozott, hogy a Mágikus
Integrációs Bizottság fizikai őrszolgálata igenis kifizetődő lehet, és „ideiglenes
biztonsági intézkedésként” – vagy, ahogy Scorpius vélekedett, „végső, elkeseredett
lépésként” – Európa szerte kineveztek harminc alapvető mágikus helyszínt „vörös
szintű, magas kockázatú területnek”, és mindenhova éjjel-nappali őrszolgálatot
telepítettek. Roxfort egyike volt a harmincnak.
– Kedvesen megkértek minket – magyarázta Merlin a csütörtök esti hivatalos
bejelentés alkalmával –, hogy ne nevezzük őket „őröknek”, mivel ez sokakban
negatív benyomást kelthet, és esetlegesen bizonyos – itt lepillantott a kezében tartott
pergamenre – ellenséges és/vagy félelemindukált lépést válthat ki egyesekből, holott
ők csak a varázstudok és mindenki más mindenkori jólétét igyekeznek biztosítani.
Merlin mellett, egy lépéssel mögötte a zömök, sötétbarna köpenyt és svájcisapkát
viselő férfi egyetértően biccentett. Szemlátomást ő volt az őrszemek kapitánya, s mint
kiderült, Mr. Hawtrey-nek hívták. James azt feltételezte, hogy az őrség többi tagjához
hasonlóan, ő is a nyugdíjból tért vissza szolgálatba, és kötelességtudó buzgalommal
végezte munkáját, ami legfőképp a korából és az unalomból fakadt.
A tó partjára gyorsan összetákoltak egy kilátót, és a birtokon a nap minden
órájában őrök rótták köreiket. A legtöbb szolgálatos jószándékú, ám kissé kontár alak
volt, akiket gyakran kizökkentett feladatából, hogy légből kapott történetekkel
traktáltak bárkit, aki hajlandó volt meghallgatni, hogyan teltek napjaik annak idején
a Roxfortban.
– A mi időnkben – tódította az egyikük Jamesnek, és a nyomaték kedvéért
mellkason bökte a fiút –, ha valaki akkor beszélt, amikor nem kellett volna, annak
nyelvragasztó rontás volt a jussa! – Az emlék hatására több-kevesebb sikerrel elfojtott

6
egy ziháló nevetést. – Annak idején bennünk volt fegyelem! Szóba se jöhetett ez a
nonszensz érzelgősködés, amivel titeket pátyolgatnak.
A férfi társa, aki jóval magasabb volt nála, és a haját gondosan hátrazselézte,
hunyorogva körülnézett.
– Akkoriban Argus Frics csak amolyan kisegítőként dolgozott. Ábrándos Fricsnek
hívtuk. Mindig verseket költött, meg képeket festett.
– Mi mást csinált volna? Szerencsétlennek annyit sem ér a pálca a kezében, mint
egy fakanál.
– Kuss! Erről, szerintem, nem szabad beszélnünk – szólt a magas alak megrovón. –
Lehet, hogy Frics egy reménytelen álmodozó, de itt valahogy tisztelet övezi…!
James igyekezett anélkül lelépni, hogy az őrök észrevennék. Ralph szinte úgy
kapaszkodott a könyökébe, mintha mentőkötél volna, ahogy elsiettek a legközelebbi
sarok irányába.
Néhány őrszemet viszont képtelenség volt kizökkenteni a mogorva
elhivatottságából. Szikrázó szemekkel rótták a folyosókat, és látszólag azt tűzték ki
célul, hogy minden létező szabályt betartassanak a diákokkal, sőt, esetenként még
újakat is kitaláltak a biztonság nevében. Egyikük, egy a negyvenes éveit taposó vézna
walesi pasas még a tavaszi langymelegben a tópartra igyekvőket is visszaparancsolta
a kastélyba, mondván, átlépték az iskola biztonságos határait. Ugyanez az alak –
James később megtudta, hogy Royston Brimble-nek hívták – fennhangon érvelt
amellett, hogy további értesítésig szüntessék be a roxmortsi hétvégéket. Szerencsére a
felvetést Merlin még csak válaszra sem méltatta. Később indítványozta Hagrid
kilakoltatását, és a kunyhója „eltávolítását vagy lerombolását”, mivel szerinte az
épület „bántja a szemet, és amúgy is csupán egy felesleges, különálló lakóépület, ami
csak bonyolítja az őrszolgálatot végzők által bejárt útvonalat.”
Hagrid ezt hallván a férfira mosolygott, úgy hátba csapta, hogy az térdre rogyott,
és halkan csak annyit mondott neki: „Sok sikert hozzá, Mr. Brimble.”
Valamivel később Brimble-t szerencsére már az őrtorony alatt látták, amint Mr.
Hawtrey halkan, de határozottan rendre utasította. Brimble ezután békén hagyta a
roxmortsi hétvégéket és Hagrid kunyhóját, viszont továbbra is minden lehetséges
alkalmat megragadott, hogy belekössön az arra járó nebulókba, és a szája sarkából
fröcsögve a helyükre tegye őket.
A bejárati csarnokba kikerült egy pergamen, amin önkéntes őrszolgálatra lehetett
feliratkozni. MARADJ FENT KÉSŐ ÉJSZAKÁIG A JÓ OKBÓL! – állt a fejlécen. Még
egy héttel később is csak három név árválkodott a lapon. James bosszankodva, bár
nem túlságosan meglepve látta, hogy a nevek Edgar Edgecombe, Polly Heathrow és
Quincy Ogden.
Mikor legközelebb látta hármójukat, talárjuk elején egy-egy ezüstjelvény virított,
amit mind gondosan kifényesítettek, és úgy tűztek ki, hogy csak az ne lássa őket,
akinek nincs szeme. A kitűzők pajzsot formáztak, és az I.Ő. betűk voltak rájuk
gravírozva.
– Ifjú Őrszemek – kopogtatta meg a kitűzőjét Edgecombe, miközben az
osztálytermekből kiáramló embertömeget fürkészte fontoskodó képpel. – Beleszámít
a mugliismeret jegybe. Legalább megszabadulok Grenadine hülye órájától.
– Ez érdekes – jegyezte meg nem messze Sanjay Yadev. – Miss Grenadine órái
jóval kevésbé hülyék, mióta ti nem jártok be.

7
 Többen, köztük az átváltoztatástanra igyekvő James is, felnevettek, Polly
Heathrow viszont kihúzta magát, és villogó szemekkel meredt Sanjay-re.
– Egy egész listát kaptunk, hogy miféle gyanús viselkedést jelentsünk – jegyezte
meg magas orrhangon. – A hivatalos szervekkel szembeni tiszteletlenség a
tizenkettedik. Jobban tennéd, ha viselkednél, mielőtt még rákerülsz egy hivatalos
megfigyelési listára.
Ezt hallván James megpördült, azonban Rose elkapta a könyökét.
– Hagyd rá – súgta oda neki a lány. – Nincs idő ilyesmire. Különben is, Sanjay elég
gyors észjárású, hogy megvívja a saját csatáit.
Valóban, már hallották is a fiú válaszát.
– Az is kihágásnak számít, ha valaki egy nyomorult kis szemétláda? Ha igen,
nekem is volna jelentenivalóm.
Ogden Sanjay felé lépett, ám ekkor a diákok áradata eltakarta James elől a
folytatást. Enyhe bűntudattal megfordult, és a saját órájára indult. Rose-nak igaza
volt, Sanjay meg tudja védeni magát. Ráadásul a szájhős trió figyelme most legalább
valaki másra terelődött.
Ahogy folytatódott a tanítás, Jamesben most először tudatosult a letaglózó tény,
hogy az RBF vizsgák kérlelhetetlenül közelednek, bármennyire is igyekszik úgy
tenni, mintha nem így volna. Egy bitófához tartó ember lelkesedésével belevetette hát
magát a tanulásba és felkészülésbe, nem kis mértékben azoknak a spontán alakuló
tanulócsoportoknak köszönhetően, akik esténként a könyvtárban gyűltek össze.
Graham, Deirdre, Ralph, Fiera Hutchins, Fiona Fourcompass és Trenton Bloch szinte
mindig jelen voltak, időnként pedig más hetedévesek is csatlakoztak, mint például
Nolan Beetlebrick, Julian Jackson, Ashley Doone, Patrick McCoy, Millie és George
Muldoon. Ilyen alkalmakkor az összejövetel gyakran átformálódott, és a társaság
vitatható sporttechnikák kitárgyalásától volt hangos, aztán egy-egy nagyobb vita
után az éhes és felcsigázott csapat jobb szó híján megostromolta a konyhát. A
könyvtáros boszorkány egy idő után végül feladta a kísérletezést, hogy lecsendesítse
a társaságot. Ehelyett inkább, az évek tapasztalata alapján, a főbejárattól minél
messzebb, a könyvtár egy félreeső szárnyába terelte a végzős nebulókat. Itt az ablak
melletti padokon párnák díszelegtek, a szőnyegen alighanem még az előző
generációk által hagyott morzsákat és üdítőfoltokat is lehetett volna találni, a vastag
függönyök és tömött polcok pedig tompították a kihallatszó hangzavart.
Egy hétfő reggelen, mikor a nagyterem gerendái között késő tavaszi napfény éles
sugarai tűztek be, James végre talált időt és alkalmat, hogy beszéljen Albusszal a
Petrával való beszélgetéseikről, ha másért nem, hát csak, hogy bizonyítsa öccsének, ő
is tud a lány terveiről. Elhatározása szinte azonnal kisiklott, mikor a nagyterembe
érve az első pletyka, ami megütötte a fülét, hogy Chance Jackson előző hétvégén
szakított Albusszal.
Chance a szokott helyén ült, a griffendéles asztal legvégén, és habár kissé
lehangoltnak tűnt, a baráti köre ott nyüzsgött körülötte. Hátulról ölelgették,
együttérzőn simogatták a hátát, és szemlátomást roppant élvezték, hogy így
túldramatizálhatják a lány helyzetét. Albus viszont a Mardekár asztalának
legsötétebb sarkában ücsörgött egyedül, nem evett, nem beszélgetett, csak válla közé
húzott fejjel meredt a semmibe.

8
 James ennek ellenére úgy döntött, odamegy hozzá, viszont amikor az öccse
észrevette a közeledtét, gyorsan felpattant, a vállára lendítette a hátizsákját, és öles
léptekkel az ajtó irányába sietett.
– Nagyon maga alatt van – súgta oda Fiera Hutchins Nolan Beetlebricknek, aki
erre a lány válla fölött a kétszárnyú ajtón átcsörtető Albus után pillantott.
– Ezt kapod, ha a házadon kívül randizol – felelte Beetlebrick, és a szeme sarkából
Jamesre sandított. – Semmi mást, csak árulást és szívfájdalmat.
James úgy tett, mint aki nem hallotta. Úgy tűnt, Albus valami csakis általa ismert
okból teljesen és reménytelenül beleélte magát a Chance Jacksonnal való
kapcsolatába, és most majd megpukkadt mérgében, hogy vége lett. James a
legkevésbé sem tudta ezt megérteni. Chance aranyos lány volt, ebben nem
kételkedett, de azért nem az a fajta, akiért az ember szakadékba veti magát. Bár,
ahogy jobban belegondolt, Albus sem az a fajta volt, aki ezt megteszi.
Végül visszatért a griffendéles asztalhoz, és úgy döntött, ráér még pár napot, hogy
kiszedje öccséből Petra tervét, és hogy ebben a bizonyos tervben mi szerepe van
Albusnak.

Pontosan három héttel a londoni kiruccanást követően Merlin az irodájába hívatta

Jamest. Csütörtökön, reggeli közben hozta az üzenetet az önelégülten vigyorgó
Frics, épp mikor James beleharapott az első sült kolbászba.
– Az igazgató az irodájában szeretne látni ma este fél hétkor – morogta az öreg
gondnok a háta mögött, és a bizalmasság paródiájaként közelebb hajolt. – Pontban fél
hétkor. És, ha szabad megjegyeznem, az igazgató nem volt jó kedvében. Egek, de
még mennyire, hogy nem! – Cüccögve csóválta a fejét.
A hír hidegzuhanyként mosta át James testét, ahogy felnézett Fricsre. Gyorsan a
tanári asztal felé pillantott, hogy tekintetével megkeresse Merlint, csakhogy az
igazgató nem volt ott. Magas támlájú széke az asztal közepén üres volt, az abroszon
nem volt előtte teríték sem.
– Vajon mit akarhat? – töprengett Ralph, mikor már legendás lények gondozása
órára tartottak. – Elkövettél valamit mostanság, amiről nem tudok?
– Dunsztom sincs – felelte James aggodalmas hangon.
– Valószínűleg a hülye éjszakai kviddicsről lesz szó – bólogatott Ralph
tudálékosan. – Már nagyon a levegőben lógott, hogy leállítsa. Előbb vagy utóbb
mindenképp bekövetkezett volna. Minden prefektus rátok van állítva. Ami azt illeti,
még én is. Nem fűlik hozzá a fogam, de a felelősség az felelősség.
– Nem az éjszakai kviddics miatt van – legyintett James bosszúsan. – Örülnék, ha
végre leszállnál róla. Az csak egy játék. Nem ártunk vele senkinek.
– Először is, megszegitek a takarodót – felelte Ralph. – Ráadásul mostanság már a
biztonságunkat is veszélyezteti. Mindannyian kint röpködtök világító gurkókkal
meg kvaffokkal… És azt hallottam, hogy az utóbbi időben már azokat a nevetséges
sportmágiás bűbájokat is használni kezdtétek, amit a klaccskapdel meccsekre
tanultál. Gravitációs kutak, fricskák meg egyéb mocskos kis trükkök, amiket meg

9
sem említ egy magára valamit is adó bűbájtankönyv. Mi van, ha pár táborozó a tó
túlsó partjáról meglátja a bűbájokat vagy a repülő, világító labdákat?
– Ez a legostobább feltételezés, amit valaha hallottam – forgatta a szemét James.
Meglehetősen büszke volt magára, amiért sportmágiával bővítették az éjszakai
kviddics repertoárját, és habár még mindig magát tekintette a legtehetségesebbnek
bennük, Julian Jackson már kis híján lekörözte. – Senki nem fog észrevenni minket,
bármit is használunk. Leszállnál végre rólunk?
– Iskolaelső vagyok, James…
– Mintha hagynál róla megfeledkezni fél percnél tovább!
– Gondolnom kell a jövőmre. Dolohovként komoly karriert futhatok be a
Minisztériumban, vagy akár az Államokban is. De már most el kell kezdenem
dolgozni, ha ezt el akarom érni. És ez néha azzal jár, hogy a feladataimat a barátaim
elé állítom.
– Nézd, Ralph – sóhajtott James, majd megtorpant, és a barátjára meredt. – Ha ez
az egész arról szól, hogy rátalálj a „valódi Ralphra”, én megértem, komolyan. De
vészesen közel kerültél, hogy átlépj egy olyan határt, amit szerintem nem szeretnél
átlépni. Az még elment, mikor még itt volt Zane, hogy segítsen terelgetni téged…
– Terelgetni!?
– De egyedül túl kevés vagyok, és te túlságosan rápörögtél… nem is igazán tudom,
mire. Komolyan, gőzöm sincs. Támogatni akarlak téged, Ralph. Már időtlen idők óta
haverok vagyunk. De ha szerinted a felelősség, ami azzal a hülye kitűzővel jár,
fontosabb, mint a barátaid… csak annyit mondhatok, hogy akkor végre igazi
mardekárosként kezdtél el gondolkodni.
– Húha! – füttyentett Graham Warton elképedve, ahogy elsétált kettejük mellett. –
Kivillantak az agyarak, mi?
– Mondd meg nekik, James! – kiáltott oda Ashley Doone is, aki hátrafelé lépkedve
nézett vissza rájuk. Mellette Patrick McCoy felröhögött.
James a szemét forgatva hátrébb lépett. Ralph úgy állt mereven, akár egy
kőszobor, arca kipirult, szemében dac és sértettség csillogott. Válaszra nyitotta a
száját, de még mielőtt megszólalhatott volna, egy lány lépett kettejük közé, és kezeit
a két fiú mellkasának szorította.
– Rázzatok kezet és kérjetek bocsánatot! – mondta halkan. Rose először Jamest,
majd Ralphot is alaposan végigmérte. Egyikük sem mozdult. – Rajta! – mondta újra a
lány hasonló hangnemben. – Mindketten tudjátok, hogy ezt akarjátok. Per pillanat
mindenki nagyon feszült, és mindenkinek ki vannak készülve az idegei. De nektek
szükségetek van egymásra. És különben sincs energiám pátyolgatni titeket, ha most
összevesztek. Szóval rázzatok kezet, és kérjetek bocsánatot!
James nagy levegőt vett az orrán át. Rose-nak igaza van, a makacssága mégis
visszatartotta.
– Sajnálom – szólalt meg Ralph. Szemét lesütötte, de a kezét előre nyújtotta. –
Komolyan. Igazad van. Sajnálom.
James kieresztette a levegőt, amit egész eddig magában tartott. Maga is előre
nyúlt, és gyorsan, de határozottan megrázta Ralph kezét.
– Én is sajnálom, Ralph. Én csak… tudod.
– Csak aggódsz, hogy miért hívott Merlin – bólintott Ralph. – Meg… minden más
miatt is. Tudom.

10
 James Rose-ra sandított.
– Mióta váltál te az anyánkká?
Rose megkönnyebbülten felhorkantott.
– Mióta úgy viselkedtek, mint akinek szüksége van egyre.
A nap további részében a feszültség nőttön nőtt. Jamesnek fogalma sem volt róla,
miért hívatta Merlin. Mindössze annyit tudott, hogy nagyon is az igazgatóra vallott,
hogy még kora reggel értesítette őt, hadd főjön a levében James még tíz teljes órán
keresztül. Az utolsó órája átváltoztatástan volt, McGalagony professzorral, és a
percek évekké terebélyesedtek, ahogy félig oda sem figyelve igyekezett átváltoztatni
egy porcelán teáskannát hat csészévé. McGalagony elkeserítő könnyedséggel mutatta
be a feladatot: pálcájával a megdöntött, gőzölgő kannára koppintott, mire a csőréből
hat kecses kis teáscsésze ugrott elő. A professzor elkapta, és az asztalra koppintotta a
forró vízzel teli csészék sorát.
James nagyot szisszenve rántotta el a kezét, mikor már vagy ezredszer égette meg
magát, de az asztalán egyetlen teáscsésze sem volt.
– Önbizalom kérdése, diákok – magyarázott McGalagony, és szemüvege fölül
végignézett az osztályon. – Úgy töltsék ki, mintha nem is lenne kérdés, hogy
megjelennek a csészék. Ha egy kicsit is hezitálnak, a bűbáj nem fog sikerrel járni.
James megrázta a fejét, aztán újra felemelte a kannát, miközben az bugyogva
újratöltötte magát. Ujját még egyszer a szájába vette, megfújkodta kicsit, aztán
kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a kanna csőréből formálódó csészéket, tudván, hogy
ez úgysem fog megtörténni. Ez a legnagyobb baj az önbizalommal, gondolta, minél
jobban erőltetjük, annál biztosabb, hogy nem fog sikerülni.
Végül elérkezett a vacsoraidő, azonban James ezt szinte észre sem vette.
Túlságosan lefoglalta gondolatait a küszöbön álló találkozó. Aztán az idő, akár egy
kifeszített majd eleresztett gumikötél, kegyetlen váratlansággal utolérte és arcon
csapta. Azon kapta magát, hogy máris az igazgatói irodába vezető csigalépcső felé
tart, és némán őrlődött. Az egyik pillanatban még szeretett volna minél előbb túl
lenni a dolgon, a másikban pedig legszívesebben sarkon fordult és elszaladt volna.
– Potter – szólt recsegő hangon a bejáratot őrző szobor, és állával a meginduló
csigalépcső felé intett.
James megtorpant.
– Nem is kérdezed meg a jelszót?
– Ismered a jelszót? – vonta fel márvány szemöldökét a vízköpő.
– Öhm… nem – ismerte be James tétován.
A szobor elégedetten biccentett egyet.
– Én viszont ismerlek téged, és ez a fontos. A jelszavakat ellophatják, vagy
elfelejthetik. Az új idők új módszereket követelnek. Most eredj! Már vár rád.
James nagyot nyelt, majd a lágyan emelkedő lépcsők felé indult. Azok körbe-körbe
vitték, egyre feljebb, a sötétbe, míg végül az igazgatói iroda félhomályba burkolózó
előszobájába nem került. Az iroda ajtaja tárva-nyitva állt, a benti kandalló fénye
megvilágította a várakozó diákoknak kikészített padot és a falon sorakozó portrékat.
Ahogy az ajtóhoz sétált, James úgy érezte, mintha a súlya hirtelen a kétszeresére
nőtt volna. Ez csak Merlin, mondogatta magának. Nekem köszönheti, hogy egyáltalán
ebben az időben lehet, nem pedig valahol a dehoppanálás okozta semmiben lebeg még mindig.
Részben nekem köszönheti az igazgatói posztot is. Segített megszabadulni attól a holdkóros

11
mugli riportertől, én pedig segítettem neki megszabadulni a Kapuőrtől. Közös múltunk van.
Barátok vagyunk…
Mégis, James jól tudta, ahogy ő értelmezi a barátságot, és ahogy az igazgató, az
szöges ellentétben áll egymással. Legalább olyan különböző módon vélekedtek erről
a fogalomról, ahogy az két, egymástól ezer évnyire született embertől az el is
várható.
Mint máskor, az igazgató irodája most is zsúfolásig volt ládákkal, bőröndökkel,
könyvespolcokkal és asztalokkal, talizmánokkal és mindenféle furcsasággal,
beleértve (de nem kizárólagosan) egy hatalmas, kitömött aligátort, ami a plafonról
lógva meredt a helyiségre fekete üvegszemekkel, és közben hátborzongatóan vidám
vigyorral villogtatta borotvaéles fogait.
– Gyere be, James, és csukd be az ajtót – szólt könnyedén Merlin, de fel sem nézett
az íróasztaláról. Egyik kezével épp bőszen jegyzetelt valamit, míg a másikkal egy
vastag könyvet lapozgatott. – Úgy tudom, a kor udvariassági normái azt kívánnák,
hogy hellyel kínáljalak, azonban jobb szeretném, ha állva maradnál. Rád bízom a
döntést.
James óvatosan beoldalazott egy üres helyre, nagyjából félúton a kandalló és az
íróasztal között. A kőpadlóból meleg sugárzott. Az iroda levegője nehéz volt a
különféle illatoktól. James gyertyaviaszt érzett, bőrkötéses könyvek jellegzetes
szagát, és – furcsamód – kakaót. James lepillantott. Merlin asztalának egyik sarkában
egy ezüsttálca szorongott egy nagy rakás könyv között. A tálcán egy hatalmas
agyagkorsóban forró csokoládé gőzölgött. Merlin oda se nézve felvette a korsót,
belekortyolt egy nagyot, aztán végre hátradőlt a székében.
– Áááh – sóhajtott fel, még a szemét is lehunyva. – Tudod, James, keresztül-kasul
bejártam már ezt az új világot. Láttam, éreztem és kóstoltam milliónyi furcsaságot. És
nem érdekel, mit állítanak a politikusok, papok vagy költők: a forró csokoládé a
korotok leghatalmasabb vívmánya. Talán minden idők legnagyobbika. – Mélyen
beleszagolt a korsóból felszálló aromás gőzbe, belekortyolt az italba, aztán
vonakodva visszatette a korsót a tálcára.
Mikor újra visszanézett Jamesre, fürkésző tekintete a fiú arcát tanulmányozta.
– Nyilván csodálkozol, miért hívtalak.
– Nos – szólt rekedten James. – Igen. Mármint, igen, uram. Gondoltam… –
Idegesen megköszörülte a torkát. – Gondoltam, valamiért bajban vagyok.
– Ó, ez így is van, Mr. Potter – bólogatott az igazgató komolyan, majd kurtán
felsóhajtott. – Az iskola igazgatójaként nem végezném megfelelően a feladataimat, ha
nem büntetném megfelelő módon a szabályszegő viselkedést. Tudom, hogy már egy
hónapja történt, ezért bocsánatodat kérem, de elfoglalt ember vagyok.
– De hát… – pislogott James megsemmisülten. – Azt mondta a hajón, hogy nem
kapok büntetést ezért az egész „sárkány Londonban” dologért!
– Ó, erősen kétlem, hogy ilyen direkt módon fogalmaztam volna. Értékelem az
árnyalatokat, Mr. Potter. Azonban, alapvetően, igazad van. Nem fogok büntetést
kiróni rád, amiért hagytad kicsúszni az irányítást a kezed közül akkor éjjel.
Remélhetőleg ennyi elég volt, hogy megtanuld a leckét.
James mögött valaki halkan, de tisztán hallhatóan köhintett egyet. A fiú
megpördült, és észrevette, hogy Albus Dumbledore portréja a szokottól eltérően
most éberen figyelte a beszélgetést. Dumbledore karba tett kézzel elnézett James
mellett, és udvariasan a semmibe meredt.

12
 – Igen – vonta magára újfent a figyelmet Merlin. – Azonban ott van még az az
apróság, hogy az elfogadható időn túl elhagytad a hálókörletet. Emiatt, attól tartok,
le kell vonnom, hadd gondolkozzak… mondjuk öt pontot.
Ahogy ezt Merlin kimondta, James lelki füleivel szinte hallotta is a vörös
rubinkövek csörgését a Griffendél mérőtartályában, a nagyteremben.
Egy hosszú, reményteljes szünet után újra megköszörülte a torkát.
– Öhm… ennyi lett volna, uram?
– Nem, James – felelte Merlin, és hivatalos arckifejezése a fiú szeme láttára vált
semmivé, mintha csak egy köpönyeg volna, amit akkor vesz fel és le a mágus, amikor
csak kedve tartja. – Nem ennyi. Azonban, mint esetedben oly sokszor előfordul, most
is bizonytalan vagyok, hányadán is állunk. – Felvette a forró csokoládét, de nem ivott
bele, csak a gőzön át figyelte James arcának minden rezdülését.
James idegessége azonnal visszatért, sőt, meg is duplázódott. Nagyot nyelt.
– Én… ööö, sajnálom, uram?
– Szerinted hol tartja? – kérdezte a mágus olyan nyugodt és halk hangon, ami egy
oroszlán dorombolására hasonlított. – Mesélt neked erről? Esetleg meg is mutatta?
James gerince mentén jeges rettegés kúszott végig, lába remegni kezdett. Tisztában
volt vele, hogy Merlin úgy olvas benne, akár egy nyitott könyvben. Merlin mindent
tudott. Merlint nem lehetett becsapni.
Szinte váratlanul érte, mikor meghallotta a saját hangját, amint ösztönösen azt
kérdezi:
– Mit hol tart, uram?
– A horcruxát – felelte Merlin, aztán könnyedén felvonta a vállát. – Vagy a fonalat.
Mindkettő fontos a számára. Habár, azt feltételezem, koránt sem olyan fontos, mint
ez itt.
Egyik kezét elvette a korsóról, és felmutatta. A hüvelyk- és mutatóujja között Petra
brossa csillogott, amit még a Gwyndemere-en veszített el, aztán a Világok közti
világban újra megtalálta azt, amit a másik, sötétebb dimenzióból érkezett mása
hozott. Jamesnek még a szája is tátva maradt, mikor felismerte.
Merlin Jamesről a brossra pillantott, és alaposan szemügyre vette az ezüstből és
holdkőből készült ékszert.
– Az apjától kapta, mikor még az anyja méhében volt. A férfinak sajnos sosem volt
alkalma személyesen átadni. Börtönben halt meg.
– Nem egyszerűen meghalt – bukott ki Jamesből, mielőtt még megakadályozhatta
volna. Hangja a szokottnál egy oktávval mélyebben csengett. – Meggyilkolták. Az
őrei végeztek vele olyan titkok miatt, amiről azt hitték, rejtegeti őket.
Merlin biccentett, és ide-oda forgatta a brosst a táncoló tűzfényben.
– Az igazság kerekei túl nagyok, időnként elkerülhetetlen, hogy ártatlanokat is
felőröljenek. Vagy, a mi esetünkben, a kevésbé bűnösöket.
James már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de visszafogta magát.
Összevonta a szemét, ahogy egy gondolat – szinte már bizonyosság – fordult meg a
fejében. Eszébe jutott valami, amit Merlin még elsőéves korában mondott neki: a
mágia kilencven százaléka az elmében történik. A fennmaradó tíz százalék nem több
színtiszta, hamisítatlan humbugnál.
Merlin ugyanazzal a trükkel próbálkozik, amit az apja is oly sokszor használt. Azt,
ami nem is olyan régen tökéletesen működött Rose esetében, mikor szinte mindent

13
kitálalt a legelső, katasztrofális londoni útjukról. Az igazgató úgy tesz, mintha többet
tudna, mint valójában, ezzel próbálván elérni, hogy James beszámoljon a
maradékról. Csak Merlin, lévén Merlin, sokkal jobban csinálta.
– Fogalmam sincs, mit hol tart – válaszolta meg James az igazgató eredeti kérdését.
A szó szoros értelmében nem is hazudott. Csak nem árulta el a teljes igazságot.
Merlin leeresztette a kezét, és újra a fiú felé fordult.
– Már csaknem felnőtt vagy, James. Sőt, abban a korban, ahonnan én származom,
már elég idős volnál, hogy háborúba indulj, megházasodj, vagy hogy a saját
birtokodat műveld. Felnőtt férfi vagy, nem gyerek. És ezt nem hízelgésként mondom,
hatalmas felelősség hárul egy férfira vagy egy nőre, mikor felnő, és kikerül szülei és
tanárai óvó karjaiból. Így hát, amikor Petra Morgansternről kérdezlek – vagy
Morganről, ahogy mostanság szereti hívni magát –, nem úgy érdeklődöm, mint egy
gyám a felügyelete alatt állót, hanem mint egyik felelős polgár a másikat, és nem
kevesebb forog kockán, mint a világ sorsának egyensúlya.
Szeme komolyan csillogott, hangja mély és nyugodt maradt.
– Elhiszem, hogy nemes célok vezérelnek, amikor meg akarod óvni a titkaidat.
Talán segíteni akarsz Morgannek, vagy a saját, egyedi befolyásodat bevetni, hogy
lebeszéld a tervéről. Talán attól tartasz, hogy a szeretteid élete is veszélybe kerül, ha
egy potenciálisan reménytelen küzdelembe rángatod be őket ellene. Röviden, a
motivációidban megbízom, James, de az ítélőképességedben nem mindig.
Itt Merlin felállt az asztaltól, és a gőzölgő korsót a tálcán hagyta. James minden
mozdulatát figyelte. Ellenállt a kísértésnek, hogy megszólaljon, vagy hogy bármit is
reagáljon Merlin szavaira. Mindent el akart magyarázni. Hatalmas volt a kísértés,
hogy megossza Merlinnel a felelősség súlyát, hogy felvérteződjön a mágus
bajtársisasságával és önbizalmával.
Azonban Merlin képtelen lett volna lebeszélni vagy megállítani Petrát. Belehalna a
próbálkozásba. Ezért hát, bármennyire is fájt, összeszorította a száját, és szinte nem is
mert a mágusra nézni, mert attól tartott, az egyetlen pillantásból képes lenne
kiolvasni a teljes igazságot.
– Teszek egy szívességet, és elmondok neked mindent, amit tudok, James – szólt
Merlin, és lassú léptekkel megkerülve az asztalt közelebb húzódott a tűzhöz. –
Különféle módokon sokféle információra szert tettem, habár a kép, sajnálatos módon,
nem állt teljesen össze. Petra felvette a sötét tükörképe személyiségét, önmaga másik
változatáét, akit itteni meggyilkolása most már ehhez a világhoz köt. Úgy hiszi, ha
Morgan visszakerül az eredeti dimenziójába, az semmissé teszi a két világ egyre
fokozódó széthullását. Ebben, James – Merlin a kandalló felé nyújtotta a kezét, majd
féloldalasan hátranézett a fiú irányába –, Petrának tökéletesen igaza van, és egyben
rettenetesen, végzetesen nagyot téved. Más erők is beszálltak a játszmába, hatalmas
erők, amik egyszerre szörnyűk és korruptak. Segítenek Petrának, hajtják előre,
mégsem osztoznak a jószándékú motivációjában. Nem látom őket, csak érzékelem a
mozgolódásukat, mint a víz alatt úszó árnyakat, melyek alulról megtörik a szabályos
hullámokat, és aláásnak mindent, ami igaz és jó.
– Judith – szaladt ki James száján. Végigfutott a hátán a hideg, lába ismét
megremegett.
– És mások is – bólintott lassan Merlin. Mindketten tudták, kire gondol, de
egyikük sem mondta ki. Ettől James lábai még jobban megremegtek. Hosszú évekig –

14
évtizedekig – senki nem félt kimondani Voldemort nevét. Nekik miért kéne? A Sötét
Nagyurat legyőzte és megölte legnagyobb ellenfele, az ifjú Harry Potter.
Azonban most, a valaha élt leghatalmasabb varázsló, maga Merlinus Ambrosius itt
állt, háttal a tűznek, a saját irodájában, és a régi név kimondatlanul függött közöttük
a levegőben. Voldemort újra Ő lett, akit nem nevezünk a nevén. Újra élt, még ha csak
Petra elméjében, egy megtört lélekfoszlányként is, de napról napra, percről percre
egyre erősebben.
Petra nem állt ellen többé Voldemort befolyásoló sugdolózásának. Kiaknázta azt.
Felhasználta a belőle áradó meggyőződést, hatalmat és iránymutatást.
Minden gyermek ismerte a meséket, hogyan működött a Sötét Nagyúr mágiája,
mikor még ereje teljében volt: ha valaki kimondta a nevét, azzal megidézte őt.
Most ez újra valósággá vált. Ha James vagy Merlin kiejtené száján a nevet, Petra
tudna róla.
És talán el is jönne.
– Az egészben csupán egyetlen dolog számít, James – mondta Merlin, és ezúttal
teljesen a fiú felé fordult, farkasszemet nézett vele. – Petra – Morgan – küldetése
nyilvánvalóan nem az, nem lehet az, aminek látszik, ha e világ, vagy bármely más
világ leggonoszabb varázslója segít neki véghez vinni. Petra alighanem úgy hiszi,
kihasználhatja a benne lévő vérvonal hatalmát anélkül, hogy az bekebelezné.
Azonban az elvakultsága az erejével párhuzamosan növekszik. És hamarosan már az
sem fogja érdekelni, hogy elvakult. Ő, akinek a lelke megmérgezi Petráét, teljesen
átváltoztatja.
James lassan, megfontoltan megrázta a fejét, és felnézett Merlinre.
– Nem. Az nem lehet. Petra jó. Ellen tud állni.
– Régen ellenállt – hagyta rá Merlin. – De felhagyott ezzel abban a pillanatban,
mikor elkészítette azt a horcruxot. Most már társult a lelkén ülő átokkal. Hamarosan
fel fogja emészteni, és ez ellen most már nem tehet semmit.
James újra megrázta a fejét, majd lesütötte a szemét. Tett hátra pár reszketeg
lépést, és lehuppant egy székre.
– Azt hiszem… szerintem azt hiszi, még az előtt el tud menni, mielőtt a fejében
lévő hang teljesen átvenné az irányítást. Átlép Morgan eredeti dimenziójába. Akkor
meg már nem fog számítani.
– Nem látod a lényeget, James – sóhajtotta Merlin, és most először mintha némi
türelmetlen él költözött volna a hangjába. – Ez a döntés többé nem rajta múlik. Azon
már rég túl vagyunk. A Petra, akit valaha ismertél, már nincs többé. A helyét átvette
a Vérvonal. A Karmazsin Fonál. Morgan. Megrontották. Emiatt képtelen belátni,
hogy a terve hazugságokon alapul. Nincs más magyarázat. Ha a Tó Úrnője, és Ő, akit
nem nevezünk nevén a terve sikeréért dolgozik, akkor nem származhat belőle más,
csak terror és szenvedés. Nem remény. Nem megváltás.
Jamest egészen felkavarta a csalódottság.
– De hát van értelme! – Lenézett a nyitott tenyerére, aztán ökölbe zárta a kezét. –
Bármennyire is gyűlölöm, mi a vége – hogy örökre itt hagy bennünket –, a tervnek
van értelme! A világ kezd összeomlani, mert az ellopott Karmazsin Fonál kibillentette
az egyensúlyt. Morgan volt a mása, tehát nincs más mód, csak ha Petra átveszi a
helyét, és akkor minden újra helyre jön.

15
 – A világ nem ilyen egyszerű – válaszolta Merlin határozottan. – Bárcsak így volna,
de nem ez a helyzet, és már elég idős vagy, hogy ezzel te is tisztában légy. Az ifjú
hölgy, aki valaha a barátod volt, illúziókat kerget. A bűntudata és a benne rejlő
hatalom sebezhetővé tette a hazugságok iránt, így aztán olyan erők bábja lett, akik
nem csak, hogy örömüket lelik lassú elmúlásunkban, de egyenesen siettetik a teljes
pusztulást.
James enyhe döbbenettel vette tudomásul, hogy a csalódottsága lassan kiforrott
haragba ment át. Merev arccal az igazgató szemébe nézett.
– Mindenki azt hiszi, hogy Petra gonosz. Hogy ő a valaha élt legrosszabb
boszorkány. A világ első női Elsőszámú Nemkívánatosa! És most már maga is ezt
hiszi.
– Gonosz? Nem – szegte fel az állát Merlin. – Viszont bábja a gonosznak, igen.
– Mind tévednek – ellenkezett James. – Én mindenkinél jobban ismerem őt.
Tudom, hogy jóval erősebb annál, mint azt hiszik. Nem csak a hatalma miatt, hanem
a szívében is.
– Fel mernéd tenni rá a világ egyensúlyát, és minden más világét is?
James összeroskadt. Mozdulatlanul meredt az igazgatóra. Nem maradt más, amit
mondhatna.
Mikor Merlin megszólalt, hangja nagyon mély, és halálosan komoly volt.
– Hamarosan megkísérli véghez vinni a tervét, James. Ő, és azok, akiket segítségül
hívott. De enélkül nem fog elmenni. – Újra a magasba tartotta a brosst. – Ott voltál,
mikor megszereztem. Láttad, amit tudok: ez a bross Petra szíve és lelke, mert ez
jelképez mindent, amit elveszített. Mielőtt elhagyja ezt a világot, ha ez egyáltalán
valóban lehetséges, el fog jönni érte. Én pedig szembe fogok szállni vele. És ha így
lesz, ami történik, megtörténik. Hacsak nem úgy döntesz, hogy segítesz nekem,
James.
James továbbra is az igazgató fürkésző szemeibe nézett. Hirtelen úrrá lett rajta a
fáradtság, és a szörnyű aggodalom. Szinte súgta a szavakat, mikor válaszolt.
– Hogy segíthetek?
– Úgy, hogy elmondod, ő kit hívott segítségül. Van kettő, akit érzek a
módszereimmel, a Zálog és az Építész, de a valódi nevüket nem tudom. A már
ismert gonoszokon kívül ki segíti még Petrát ebben a kisiklott, szörnyűséges tervben?
Áruld el, és én megpróbálok szót érteni velük. Hamarosan itt lesz az idő, mikor nem
lesz más választásunk, csak a harc, a vér és halál. Beszélj, mielőtt eljönne ez az idő,
James. Csak te ismered a válaszokat.
James fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon Merlin Odin-Vannra és
Albusra utalt? Vagy még lehetnek mások is? Mit jelenthetnek ezek a titokzatos
szerepek: Zálog és Építész? És ha tényleg Odin-Vann és Albus az, vajon melyikük
melyik?
Mély lélegzetet vett, a döntésképtelenség szinte letaglózó volt. Aztán, akár egy
mindent elsöprő hullám, elöntötte a megkönnyebbülés, és tudta, mit tegyen.
Elvégre ő itt Merlin.
Felnézett az igazgatóra.
– Az egyik…
Hirtelen több dolog is történt egyszerre, ami a torkára forrasztotta a folytatást. A
kandallóban egy éles, harsány hang szólalt meg, az ajtón dörömbölni kezdtek, és,

16
ami a legaggasztóbb volt mind közül, az iroda nyitott ablakán kürtszó hallatszott be.
Tompa és lüktető hang volt, mintha valaki egy kos szarvát fújná, annál viszont jóval
masszívabb és mélyebb.
– Merlinus igazgató – mondta a női hang a hop-hálózaton keresztül. – Partridge
kapitányhelyettes vagyok a Mágikus Integritás és Biztonság Főosztályáról. Ott van? –
A lángok közül előbukkant komor arca és szoros kontyba fogott haja, ahogy Merlint
keresve körbenézett.
– Itt vagyok, hölgyem – szólt oda kurtán Merlin, miközben az ajtóhoz lépett, és egy
gyors mozdulattal kitárta. Odakint Mr. Brimble, az éjjeli őrszem állt, tágra nyílt
szemmel, hamuszín arccal. Belépett az ajtón, és zaklatottan körbelesett. A tekintete
egy pillanatra megállapodott Jamesen, de aztán visszarebbent az igazgatóra.
A kandallóban a minisztériumi nő így folytatta:
– Ma éjjel több ideiglenesen felhúzott mágikus határt is áttörtek. Több bejelentés is
érkezett, hogy meg nem nevezett mágikus fajok bóklásznak védett területeken. Az
egyik ilyen a Roxfort iskola. További értesítésig érvénybe léptetjük a minisztériumi
zárlat protokollt.
– Megteszek minden szükséges óvintézkedést, amit a helyzet kíván, Madame
Partridge – felelte Merlin könnyedén. – Amint megtudom, miféle mágikus lények
érkeztek látogatóba hozzánk.
Brimble szinte pattogott a türelmetlenségtől, ide-oda billegett a sarkán. Végül
Merlin feléje fordult, és felvonta a szemöldökét.
– Lerombolták az őrtornyot, uram! – hadarta a férfi egy szuszra. – Hawtrey és
Rheem alig jutott ki időben, mielőtt az egészet bevonszolták volna a tóba a
köteleikkel meg a kampóikkal! Rettentően dühösek, de egy szavukat sem értjük!
Mintha azt hinnék, arra használtuk a tornyot, hogy utánuk kémkedjünk, vagy
ilyesmi!
– Mégis kik, mondja már! – szólt rá Merlin.
– A sellők, uram! – felelte Brimble, és ha lehet, még jobban kidüllesztette a szemét.
– Ott gyülekeznek, a part mentén, artikulálatlanul ordibálnak, és rázzák felénk
azokat a háromágú dárda-szerűségeket!
– Úgy hiszem, a szó, amit keres, az a „szigony”, Mr. Brimble – vélekedett Merlin.
Ismét felhangzott a kürtszó, ezúttal közelebbről, és jóval mélyebb zengéssel. A
hang hallatán James hátán végigfutott a hideg.
– Ez nem a sellők kürtje – nézett vissza Brimble-re az igazgató. – Sokkal inkább egy
arany böklenc tülke, hagyományosan azzal fújnak gyülekezőt a…
– Kentaurok, igazgató – jelentette Partridge a kandallóból. – Épp most érkezett a
szemtanúk jelentése. A teljes keleti kentaurcsorda mozgásban van. A Roxfort iskola
az úticéljuk, de legalábbis áthaladnak rajta. Teljes evakuációt javaslunk.
– Azért ne ugorjuk rögtön ilyen extrém következtetéskre – csóválta a fejét Merlin
szinte már bosszantó nyugalommal. Most igazán kiütközött, hogy egy háborúkkal
teli korból érkezett, szemlátomást elemében érezte magát. – Van sejtelmünk, mit
szeretnének a vendégeink?
– Fenyegetnek minket azokkal a hegyes… ööö, szigonyokkal, uram! – vakkantotta
Brimble éles hangon. – Szerintem elég egyértelmű, mit akarnak!

17
 – Mármint a kentaurok – emelte Brimble felé a kezét Merlin. – A sellők vízhez
kötöttek, így jelenleg ők a kisebbik gond. Viszont a kentaurok nem szoktak engedély
vagy ok nélkül támadni. Valaki kiderítette már, mit szeretnének?
– Ez nem a diplomácia ideje, Mr. Ambrosius – hallatszott Partridge utasítása a
lángok közül. – Rendelje el a zárlatot, ahogy a protokoll megkívánja. Több száz diák
forog veszélyben.
– Csak ha rátámadnak a vendégeinkre – ellenkezett Merlin. – És még akkor is, a
kentaurok valószínűleg inkább csak náspángolásra használnák kardjukat, nem
ölésre. Ők türelmes emberek. Egyenlő felekként fogunk találkozni velük.
Újabb döngő léptek hallatszottak a csigalépcső irányából, majd kisvártatva egy
másik férfi rontott be az irodába, durván félrelökve Brimble-t. Ezúttal Hawtrey volt,
kipirult arccal, izzadtságban fürödve, és erősen zihálva a lefutott hosszú távolság
miatt. Barna svájcisapkája hátracsúszott, és kivillant alóla magas, kopaszodó feje
búbja.
– Kentaurok, uram – köpte ki két zihálás között. – A birtokon… tárgyalást
követelnek a pendragonnal… vagy kivel… – Nagyot nyelve az ajtófélfának
támaszkodott, és kezét a mellkasára szorította. – És két… tanácsadójával.
– Kérem, üljön le, és fújja ki magát, Mr. Hawtrey – szólt Merlin, majd Brimble-höz
fordult. – Menjen, keresse meg McGalagony professzort. E kései órán alighanem a
lakrészében találja. Üzenem neki, hogy öt perc múlva találkozzunk az udvaron. Nem
várathatjuk meg a vendégeinket. James? – Lenézett a fiúra, aki a nevét hallván
kihúzta magát ültében.
– Igen, uram?
– Te leszel a második tanácsadóm. – A hangsúlyból ítélve ezt az igazgató nem
kérésnek szánta.
– Én, uram?
– Nem jut eszembe más. Vedd úgy, hogy ez plusz pontot jelent a, khm, kezdő
aurorkiképzésedhez. Majd tájékoztatom róla Debellows professzort.
– Igazgató – vágott közbe Partridge zordan. – Nem véletlenül vannak hivatalos
protokolljaink. Ragaszkodom…
– Nyugodjon meg, hölgyem – nézett vissza Merlin a lángok közt lebegő arcra. – Ha
az esti tanácskozás kimenetele úgy kívánja, minden ellenvetés nélkül követni fogom
a minisztériumi előírásokat.
– Mr. Ambrosius! – csattant fel Partridge metsző hangon, de addigra Merlin már
kilépett az irodája ajtaján, és elsietett az előtéri padon szuszogó Hawtrey mellett.
James felugrott, és a mágus nyomába iramodott, ott hagyva a kandallóban lebegő
arcot hadd füstölögjön magában, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.
Ahogy elhaladt Albus Dumbledore portréja mellett, az idős igazgató komolyan
feléje biccentett.
– Csak óvatosan és bátran, Mr. Potter!
Mellette Piton portréja a szemét forgatta. James kiszaladt az irodából, és kettesével
szedve a lépcsőfokokat, Merlin után sietett. Valamiért elöntötte az émelyítő
bizonyosság, hogy valahol, valahogyan egy kulcs egy utolsót fordult a zárban.
Mintha a végzet gépezete működésbe lépett volna, és egy hatalmas óra mutatója
egyre közelebb kúszott volna az abszolút éjfélhez.

18
 Felettébb kellemetlen érzés volt, mégis alig vett róla tudomást. Túlságosan
elragadták a történések, az eljövendő dolgok áradata; tudat alatt attól tartott, ettől a
naptól fogva a sors nem ereszti, míg be nem teljesíti elkerülhetetlen végzetét.

19