A pénteki órarend rendes körülmények között is rémálom volt, azonban James

rájött, hogy még inkább elviselhetetlen a várakozás, mikor egy olyan éjféli kaland
van kilátásban, ami – Rose magabiztossága ellenére – akár totális katasztrófába is
torkollhat. A reggel dupla asztronómiával kezdődött a kastély legmagasabb
tornyában. Odakint késő téli vihar tombolt, a kandallóban tűz ropogott, csaknem
elviselhetetlenül forróvá téve a termet. Aurora Sinistra, az asztronómia professzor
fáradhatatlanul sorolta rekedtes hangján a háromszögelési diagramokkal kapcsolatos
számításokat, valamint a bolygók, holdak és üstökösök pályájának kiszámolási
módjait.
James állával a jobb karjára dőlve ült, és próbált ébren maradni a szörnyű hőség és
a monoton előadás ellenére. Mellette Ralph a hányaveti jegyzetét díszítgette
mindenféle körökkel, nyilakkal, vonalakkal és egyéb geometriai formák firkáival.
James próbálta elképzelni, mit is fognak éjszaka egy londoni rakpart elhagyott
raktárjában találni: Norbertát, amint türelmetlenül füstfellegeket pöfékel az orrából,
teljesen beborítva Gróp és Prechka idegesen toporgó alakját. Nem kérdés, a két óriás
halálra lesz rémülve ilyen közel a nagyváros vakító fényeihez és fülsértő zajához.
Egyáltalán hogy fognak odakerülni? Hogy tervez a két óriás – ha James jól
emlékezett, Prechka megvolt vagy hat méter – beosonni egy mugli városba, főleg egy
több mint tíz méteres sárkánnyal a sarkukban. Az egész ötlet abszurdnak hatott. És
mégis, Jamesnek el kellett ismernie, hogy pont ez az abszurditás adott a küldetésnek
egy kísérteties, mégis rémisztően izgalmas hangulatot. Az utóbbi bő két évben James
legrizikósabb éjszakai kalandja az volt, mikor egyszer leosont a konyhába egy kis
harapnivalóért. Már épp ideje volt egy újabb alkalomnak. Amennyire meg tudta
állapítani, Rose ugyanígy érzett.

1
 Ralph persze nem. Ő egész ebéd alatt az orra alatt morgott a terv miatt, és úton a
délutáni alkímiára minden lehetséges módot felsorolt, ami csak eszébe jutott,
hányféleképpen dőlhet dugába az egész küldetés.
– Mi van, ha Gróp és Prechka nem képesek féken tartani Norbertát, amíg odaérünk
a kikötőbe? – kérdezte halkan. – Mi van, ha mire odaérünk, Norberta már rég
Londonban garázdálkodik?
– Akkor már nem a mi problémánk lesz – vont vállat James. – Hazajövünk, és
elolvassuk a Reggeli Prófétában, hogy mi történt.
Ralph a fejét csóválta. Szemlátomást nem túlzottan elégítette ki James válasza.
– Mi lesz, ha sikerül felrakni Norbertát a hajóra, de kiszúrnak minket? Mondjuk
egy rendőrcsónak, vagy mit tudom én? Reflektorok mindenhol, bömbölő szirénák, és
kiáltozó jelvényesek…
– Lazítunk kicsit Norberta pórázán – javasolta James könnyed hangon, amit még
Zane Walkertől lesett el. – Ha bekap egyet-kettőt közülük, a többiek talán veszik az
üzenetet, és futni hagynak minket.
Ralph döbbenten meredt rá, szemlátomást nem jutott szóhoz a meglepettség miatt.
James azt kívánta, bárcsak velük volna Rose is, hogy józan racionalitással feleljen
Ralph aggodalmaira, de a lányt vacsoráig lekötötték a saját órái.
Szerencsére a délután fennmaradó részét teljesen kitöltötte az alkímia és jóslástan,
aztán egy gyors vacsora után Ralph bejelentette, hogy visszavonul a Mardekár
pincéjébe, hogy megírja a házi feladatát. Jamesnek volt egy olyan érzése, hogy Ralph
aggodalmai között az utolsó helyen szerepel a lecke, különösképpen, hogy péntek
este volt, mindazonáltal James örült, hogy legalább szusszanásnyi szünet áll be az
állandó litániában, ami a küldetés hátulütőit taglalja.
Mikor a nagyobb fiú magára hagyta, búcsúzóul James még odasúgta neki:
– Éjfélkor találkozunk a klubhelyiségetek előtt. Hagrid majd kinyitja nekünk az
ajtót a tó alatti barlangtóhoz.
– Ne is emlékeztess – morogta Ralph, és a keze rándulásából úgy tűnt, csak az
utolsó pillanatban tudta megállni, hogy a fülére szorítsa a tenyerét. – Mármint
tényleg, ne emlékeztess! Legszívesebben elfelejteném ezt az egész istenverte tervet.
– Most már nincs visszaút, Ralph – hajolt közelebb James a barátjához. – Nem
tudhatjuk, mikor lesz szükség a legyőzhetetlen pálcádra.
– Persze, persze – forgatta a szemét Ralph, de látszott rajta, hogy tetszik neki a
hízelgés. Azért még hozzátette: – Odin-Vann ellen nem sok hasznát vettem a minap.
James a másik fiúra pillantott, aki már elindult lefelé a lépcsőn.
– Tényleg, akartam is kérdezni. Olyan voltál, mint valami természeti erő. Mi ütött
beléd aznap?
– Ezt most komolyan kérdezed? – nézett fel rá Ralph szúrós szemmel. – Te is
láttad, hogy párbajozott a pasas. Honnan jött ez ilyen hirtelen? Ez nem természetes,
és ezt te is tudod. Valami nem stimmel vele és a pálcájával… meg úgy általában,
semmi sem stimmel vele kapcsolatban. Kicsit utána kérdeztem a fickónak.
James Odin-Vann titokzatos, új párbajtehetségén morfondírozott, mikor Ralph
utolsó szavaira felkapta a fejét.
– Mit… mit csináltál?

2
 – Utána kérdeztem – ismételte Ralph. – Ami, megjegyzem, nem ártott volna már
azelőtt, hogy a parancsára csak úgy áttrappoltunk a Világok közti világba. Küldtem
egy baglyot Roxmortsba, Ted Lupinnak.
James Ralphra pislogott. Be kellett látnia, hogy a másik fiú ösztönei csalhatatlanok,
még ha ezt a gyanújáról nem is lehetett elmondani. Odin-Vann valóban együtt járt
iskolába Teddel pár évig, nem is beszélve a többiekről, mint például Damien
Damascus, Sabrina Hildegard és a többi Bajkeverő. Ostobán érezte magát, hogy ez
neki nem jutott az eszébe, ám aztán megrázta a fejét, mintha csak egy bosszantó
legyet akarna elzavarni.
– Petra megbízik Odin-Vann-ban, én pedig megbízom Petrában – mondta. – De
neked már azóta böki a csőrödet a fickó, mióta először találkoztunk vele. Mit
mondott Ted?
– Semmi jót – vágta rá Ralph, aztán elkapta a pillantását, és felsóhajtott. – Igazából
rosszat se nagyon. Úgy tűnik, Odin-Vann magának való gyerek volt. Amolyan
könyvmoly féle. Csendes, félénk, az a fajta srác, akit csak az olyan bajkeverők
vesznek észre, akik direkt az ilyen típusra utaznak. Ted szerint egy időben rá voltak
szállva Odin-Vann-ra páran. Sosem volt jó pálcakezelésben, de annyira, hogy folyton
azzal cukkolták, hogy szinte már kvibli, és többre menne egy párbaj során, ha
varázslás helyett csak megpróbálná megbökni a pálcájával az ellenfelét.
James tétován biccentett.
– Ez nem sokat változott. Nyomás alatt még egy csiklandozóátokkal is alig bír.
Márpedig, ha folyton szivatnak valakit suliban, az elég nagy nyomás lehet.
– Azt nem tudom, tényleg végig gonoszkodtak-e vele – ismerte be Ralph –, de, a
jelek szerint, ő így érezte. Részben emiatt barátkozott össze vele Petra. Ted szerint
Odin-Vann és Petra rögtön egy hullámhosszon voltak, de sosem gondolt bele a
dologba semmit. Nem volt romantikus kötődés. Akkor még Petra is gyerek volt. A
maga részéről valószínűleg csak sajnálta Odin-Vannt, főleg, mikor az idősebb diákok
szekálták. Többnyire a könyvtárban lógtak együtt, mivel Odin-Vann mindig oda
vette be magát, könyvektől körbebástyázva, mintha csak el akarna bújni mögöttük.
– Ez nem tűnik olyan nagy dolognak – vont vállat James. – Te is így végezted
volna, ha nem futsz össze velem és Zane-nel a vonaton, rögtön az elején, és nem
lökdösünk ki folyton a csigaházadból.
– És okos is – tette hozzá Ralph komor képpel. – Tedben ez maradt meg róla a
legjobban. Szinte már ijesztően jól ment neki a bájitaltan és a bűbájtan, meg úgy
általában, mindenféle varázslat, ha egyedül lehetett, és nem volt rajta nyomás. Ted
szerint Odin-Vann éjszakánként órákig Flitwick termében lógott, bűbájokat és
varázsigéket körmölt, tanulmányozta őket, és megpróbált módosítani párat, hogy
még erőteljesebbek legyenek, vagy csak szimplán új módszereken agyalt, amivel elő
lehetett hívni a varázslatokat. Flitwick állítólag azt mondogatta, hogy Odin-Vann
volt a legokosabb diák, akit valaha tanított, de Ted szerint a srác még őt is kiborította
kicsit. Túlságosan csendes és visszahúzódó volt, ami a hiperéles elmével nem biztos,
hogy jó párosítás. Mintha ő lenne az amerikai Igor ház elnöke, és titokban mindig
valami őrült terven törné a fejét, amivel átveheti a világuralmat.
– Az, hogy van esze, még nem ok arra, hogy gyűlöld – vetette fel James. – Mi vele
a bajod?
Ralph összevont szemöldökkel megrázta a fejét.

3
 – Egyrészt, most már azért nem párbajozik olyan rosszul. Mi történt vele hirtelen?
James vállat vont. Ez a kérdés már benne is felmerült.
– Dunsztom sincs. Lehet, gyakorolt.
– Lehet – hagyta rá Ralph kétkedve. – De valami más is van a háttérben. Nem
tudom, miért, egyszerűen nem bízom benne. Sőt, szerintem ezt tudja is. És ettől csak
még gyanúsabb lesz az egész.
– Miért? Mert mindent megtesz, hogy elnyerje a bizalmadat?
Ralph meglepetten Jamesre pislogott.
– Nem. Épp ez az, hogy még csak meg sem próbálja.
Ralph meg sem várta James reakcióját, csak odaintett neki, aztán lesietett a
lépcsőn. James a barátja után bámult, és azon morfondírozott, vajon mit művelhet
ilyen későn Ralph. Biztosan nem a leckéjét ment megírni. Lehetséges, hogy köze van
az Odin-Vann professzorral kapcsolatos gyanújához? Talán jogosan gyanakszik?
James megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot. Elvégre Ralphról volt szó.
Valószínűleg valami halál unalmas iskolaelső-teendője akadt.
James legyintett, majd feliramodott a lépcsőn, gondolkodás nélkül átlépett a
trükkös részen, aztán kettesével szedve a fokokat szaladt tovább.

– Ez jóval egyszerűbb volna, ha nálunk lenne a láthatatlanná tévő köpeny – súgta

Rose, miközben ő és James folyosóról folyosóra osontak az éjféli sötétségbe
burkolózó kastélyban. Gondosan kerülgették a falon sorakozó fáklyák fényét,
megbújtak a szobrok árnyékában.
– Tudom – mordult fel James. – Felesleges folyton felemlegetni.
– Csak mondom – csacsogott tovább a lány, kipillantva egy kőkentaur fara mögül.
– Egy valódi Bajkeverő talált volna rá módot, hogyan csórja el a köpenyt az apja
tudta nélkül, tudatosan készülve az effajta szituációkra.
– Nem minden Bajkeverő apja az Auror Főparancsnokság góréja – szűrte James a
fogai között. – Miért álltunk meg? A Mardekár klubhelyiségének bejárata itt van, a
kanyar mögött.
– Csss! – intett figyelmeztetően Rose James irányába. Még mindig a szoborhoz
lapult, és onnan leskelődött.
James lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Egy távoli, szinte alig hallható zaj egyre
erősödött: furcsa, recsegős dudorászás volt, egy réges-régi dallam, amit James
párszor hallott Weasley nagyi rádiójában, ám ez a verzió olyan volt, mintha valaki
egy törött furulyán próbálná előadni, egy darázsfészek kellős közepén.
Rose hátranézett.
– Frics! – tátogta, majd Jamest a könyökével arrébb tessékelve behúzódott az
árnyékba.
– Au! – szisszent fel James. – Szállj le a lábamról!
– Csitt! – súgta Rose, és a nyomaték kedvéért újra a fiú bordái közé könyökölt. A
dúdolás mostanra léptek koppanásával is kiegészült, és már a közvetlen közelükből,
a sarkon túlról hallatszott. Úgy tűnt, Frics úgy döntött, a mai estén a pincefolyosókon

4
fog járőrözni, és most egyenesen feléjük tartott. Aztán ráadásul ennél is rosszabb
történt: énekelni kezdett.
– Ó, kislány, te gyönyörű kislány, nincs oly édes jelző, mi ne illene terád –
dörmögte az orra alatt, szinte monoton hangon. – Holló fürtjeidbe veszek én rózsát és
gyémánt tiarát…
Az öreg gondnok hangja már közvetlenül a szobor mellől hallatszott. Árnyéka
végigkúszott a szürke kőpadlón, és cipőjének ritmikus csoszogására imbolygott.
Mellette egy másik árnyék is kocogott, melynek láttán megfagyott a vér James
ereiben. A vénséges murmánc macska, Mrs. Norris volt az, ahogy kattogó-kopogó
karmokkal, folyvást a padlót szaglászva közeledett.
Frics lába épp csak egy pillanattal előbb bukkant ki a szobor talapzata mögül, mint
maga Mrs. Norris. A macska még lépett kettőt, mielőtt megdermedt volna, hogy
aztán lámpásként világító zöld-arany szemét egyenesen a fiatalokra szegezze.
Meredt rájuk egy pillanatig, aztán sziszegve a párosra fújt.
Ekkor hirtelen egy újabb hang folytatta Frics félbehagyott dalát. Ez mély volt,
dörmögve visszhangzott a folyosó hosszában.
– Aztán táncra kélünk, részegen kerengünk az eperhold alatt…
Frics döbbenten megtorpant, majd nyiszorgó cipővel sarkon fordult. Mrs. Norris
nem mozdult, még csak nem is nézett a jövevény felé. Becsukta a száját, és éles,
macskás morgásba kezdett.
– Rubeus! – mordult fel Frics, haraggal álcázva meglepetését. – Az istenekre, ne
kínozz az énekhangoddal. Mit keresel te itt ilyen későn?
Ahogy meghallotta Hagrid lépteit, James kissé megkönnyebbült. Mellette Rose
igyekezett elhessegetni Mrs. Norrist. A macska halk, vonyító nyávogást hallatott,
kivillantva rémisztően hegyes, sárga fogait.
– Nem jött álom a szememre – felelte szomorúan Hagrid. – Telihold van, ráadásul
ítéletidő. Semmit nem látni a hótól. Úgysem tudtam volna elaludni, úgyhogy arra
gondoltam, lejövök, és dolgozom kicsit Gertrude-on.
– Jesszusom – mordult fel megvetően Frics. – Hányszor mondjam még neked, nem
nevezhetsz el egy hajót “Gertrude”-nak. Tiszta szégyen!
Hagridot ez a legkisebb mértékben sem törte le.
– Megmondom mi lesz, Argus. A következő hajóm névadásában előbb veled fogok
konzultálni.
– Már rég föld alatt leszünk, mire összekaparod a zsugát egy másik hajóra. Semmi
kétség – szuszogta Frics reszelősen. – Menj a dolgodra, nekem még járőröznöm kell.
Ahogy Frics hátat fordított, Rose megkísérelt egy rúgást Mrs. Norris irányába. A
macska a koponyájára lapította a füleit, és éles karmával végigszántott a lány
sportcipőjén.
– Igazából még szerencse is, hogy összefutottunk, Argus – szólalt meg hirtelen
Hagrid, akit még mindig nem láttak a kentaurszobortól. – Ööö, amilyen bolond
vagyok, véletlen a gyűrűkulcs nélkül jöttem le a barlangtóhoz. Segítenél bejutni?
Frics ógott-mógott, morgott egy sort, pár másodpercig egy helyben lépkedett,
aztán megfordult, aztán James hallotta, hogy visszacsoszog arra, amerről jött.
– Egyszer a saját fejedet is elhagyod – mordult hátra.
– Valószínűleg tényleg így lesz – felelte Hagrid vidáman. – Azt hiszem, óra után az
üvegházakban hagyhattam a gyűrűt, a kulcsaim mellett.

5
 – Hát persze – motyogta Frics, véve a lapot. – Hagrid professzor. Volt egy kis
koppanás, fémes súrlódás, ahogy a gondnok bepasszította a gyűrűkulcsot a helyére,
aztán zárnyelvek és riglik kattogása töltötte be a folyosót.
Rose ismét Mrs. Norris felé rúgott, és ezúttal sikerült is eltalálni az idős murmánc
farát. A macska sziszegve megpördült, és egy gyors mozdulattal beledöfte melső
mancsainak karmát Rose farmerjába. A lány kétségbeesve igyekezett lerázni az
állatot, de nem járt sikerrel.
Jobb ötlet híján James előhúzta zsebéből a pálcáját, és becélozta a fújtató macskát.
– Acervespa! – súgta.
A csalánártás pontosan a két szeme között találta el Mrs. Norrist, mire az állat
kalimpáló mancsokkal és farokkal hátrabukfencezett.
– Mrs. Norris! – dörrent rá Frics türelmetlenül. – Gyerünk tovább! Ma nem
vadászunk egerekre.
– Úgy biza, Mrs. Norris – kuncogott Hagrid. – Ó, igaz is, meg mernék esküdni,
hogy láttam pár nebulót a csillagvizsgáló torony irányába osonni. Biztos valami
rosszban sántikálnak. Próbáltam utánuk ripakodni, de nekem nincs akkora
tekintélyem, mint nektek, kettőtöknek.
– Ez azért van, mert neked vajból van a szíved, professzor úr – morogta Frics. –
Gyerünk, kislány. Ma nagy fogásunk lesz!
Mrs. Norris megrázta magát, rózsaszín mancsával a levegőt pofozta, mintha
szúnyogok zümmögnének a feje körül, aztán felugrott, és a saját farkára fújva vadul
körbe-körbe kezdett szaladni. Úgy tűnt, a csalánártás kicsit összezavarta a vén
macska agyát, legalábbis ideiglenesen. Nem mintha James sajnálta volna. Végül az
állat megállt, és kótyagosan tántorogva elindult a gazdája után, menet közben még a
kentaurszobor talapzatának is sikerült neki mennie.
James a szobor árnyékából hallgatta Frics egyre távolodó csoszogását, és Mrs.
Norris karmainak halkuló kopácsolását. Hagrid mély, bariton hangján folytatta a
megkezdett dalocskát.
– Majd boldogan csücsülünk, a hercegnőm és én, mint ezüstvilla végén a falat…
James és Rose kimásztak a szobor mögül, majd sietve felzárkóztak Hagrid mögé,
aki meglepetés nélkül dudorászva pillantott vissza rájuk. Mikor odaértek hozzá,
lehajtotta a fejét, és azt súgta:
– Láttam a lábadat, mikor megrúgtad az öreg Mrs. Norrist, Rosie. – Hangjából
némi megrovást lehetett kihallani.
– Majdnem lebuktatott minket – védekezett Rose halkan. – Én csak el akartam
kergetni. James rálőtt egy csalánártás! – Megfordult, és felvont szemöldökkel
pislogott az unokatestvérére. A fiú szemrehányóan meredt vissza rá.
Hogy témát váltson, inkább azt kérdezte:
– Tényleg elhagytad a gyűrűkulcsot?
Hagrid szárazon felnevetett, és felmutatta a bal kezén csillogó smaragdgyűrűt.
– Dehogy hagytam. De valahogy csak el kellett csalnom tőletek Fricset, nem?
A föld alatti tóhoz vezető, résnyire nyitva lévő ajtó felé nyúlt, azonban az hirtelen
magától becsapódott. Nem sokáig maradt zárva, egy pillanattal később a retesz
kattant egyet, az ajtó újfent kitárult, ám ez alkalommal a mardekáros klubhelyiség
kandallójának arany fénye szökött ki rajta. Az ajtón kirontó Ralph egyenesen
belerohant Hagridba, majd a vadőrről visszapattanva kis híján átesett a küszöbön,

6
vissza a klubhelyiségbe. Markából egy gumikacsa pottyant a földre. Valaha élénk
citromsárga lehetett, mostanra kissé megkopott, és tele volt ujjlenyomatokkal. Mikor
sikerült visszanyernie az egyensúlyát, Ralph felkapta a földről a kacsát, és
bűntudatos képpel pislogott fel a félóriásra.
– Bocs a késésért – suttogta, és közben próbált közömbös képet vágni. – Ugye nem
baj, ha eljön egy… haver is?

– Kit értettél “haver” alatt? – érdeklődött James, mikor már a földalatti tóhoz
vezető lépcsősoron baktattak lefelé. – Az ott a próteusz kacsád. Kinek üzentél?
A korábbi látogatásuktól eltérően a hullámokat borzoló szél most fagyos volt, és
finom havat meg jégkristályokat sodort feléjük. A barlangi tó vizén itt-ott vékony
jéghártya látszott, azonban odafent, a tó fordított tükörképe csontkeményre fagyott,
éjfekete ónixkőként állt ki a mennyezetből. Hagrid hajója, a Gertrude, lanyhán
ringatózott a koromfekete vízen, egy kőmólóhoz kikötve. Hosszú testét megállás
nélkül nyaldosták a hullámok.
– Nos, ahogy te és Rose mondtátok – magyarázta Ralph, beszéd közben szürke
felhőket eregetve a száján –, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elkapjanak.
Úgy voltam vele, hogy többségben az erő. Így hát… lebeszéltem egy találkozót.
– Ácsi – torpant meg Rose, majd megpördült, és mutatóujjával a nagyobb fiú
mellkasába bökött. – Lebeszéltél egy “találkozót”?
– Mi van már? – kiáltott oda nekik Hagrid, akit eddig teljesen lekötött, hogy
eloldozza a hajó kötelét egy vas kikötőbakról. – Most akkor jöttök, vagy mi lesz?
Ralph idegesen toporgott.
– Őszintén szólva sokkal jobban éreztem magam a gondolatra, hogy legyen egy kis
segítségünk…
James összeszűkítette a szemét.
– A próteusz kacsád?
Ralph igyekezett vaskod ujjaival elrejteni a sárga gumikacsát.
– Nem, nem a… figyelj, semmiség. Nem haladhatnánk?
– Hadd nézzem, Ralph – nyúlt a kacsáért James. Ralph elrántotta barátja elől a
kezét, így viszont a gumikacsa pont ideális távolságra került Rose-hoz, aki kapott is
az alkalmon, és elorozta azt Ralph markából.
– Ne nyomd meg! – kiáltott fel riadtan Ralph, és rémülten előre nyúlt, de akkor
már késő volt.
– Nyomorult semmirekellő! – csipogta a kacsa tárgyilagosan. Ebben a pillanatban
halványkék füstoszlop robbant Rose és Ralph közé, a közepéből pedig felhangzott
egy távoli, de rohamosan közeledő hang:
– GeronimooOOO!
A füstből egy alak szaladt ki teljes sebességgel, jóformán olyan könnyen leterítve
Jamest a lábáról, ahogy tekegolyó szokta a bábukat. James a hideg kőre zuhant, a
jövevény pedig egyenesen a veséjébe térdelve a mellkasán landolt, mire egy
pillanatra minden levegő kifutott a tüdejéből.

7
 – Au! – kiáltott bele az alak James fülébe. – Kin landoltam? Kizárt, hogy
Ralphinator ilyen könnyen adta volna magát. Te rosszfiú vagy? Azt mondták,
lehetnek rosszfiúk is.
– Zane Walker?! – kiáltott fel Rose. Éles hangja olyan hangtartományba csapott,
amit szabad füllel alig lehetett hallani. – Hogyan…! Mit…!?
Ralph a szemét forgatva kikapta Rose kezéből a kacsát.
– Én kértem meg hop-hálózaton keresztül, hogy álljon készen, ha esetleg
szükségünk lenne segítségre – magyarázta türelmetlenül. – Eredetileg csak
tartaléknak kellett volna, ha valami balul ütne ki.
– Brrr! – Zane össze-összekoccanó fogakkal lemászott Jamesről, és felsegítette
barátját. – Hideg van! Hol vagyunk? Az Antartktiszon? – Zombi egyenruhájában
volt, de a nyakkendő lazán lógott, ingujja pedig kigombolva verdesett a csuklója
körül. – Még szerencse, hogy nem épp úszni voltam.
– De hát… hogy kerülsz ide? – csóválta a fejét James. – A Roxfortban senki sem tud
hoppanálni!
Zane kihúzta magát, és összefonta karjait a mellkasa előtt, védekezésül a hideg
ellen.
– Nem is kellett hoppanálnom. Ez egy újabb kísérleti kommunikációs tesztprojekt.
– Felemelte a jobb kezét, és megmutatta a többieknek az alkarját. Bőrén egy sárga
szimbólum látszott, a csuklója belső oldalán.
– Az ott… – Rose hunyorogva a figurára meredt, aztán Ralph irányába intett. – Az
ő próteusz kacsája van a karodra tetoválva?
Zane leejtette a kezét.
– Mond nektek valamit a “kvantum-színdinamika” kifejezés?
James bambán meredt a barátjára.
– Nekem sem – bólintott Zane. – De az öreg Kőfal már hónapok óta ezen kattog.
Kvarkok meg gluonok, freonok és peonok, meg egyéb fütyfürüttyök. A lényeg, hogy
az ideiglenes tetkóban lévő tinta technomantikusan megegyezik Ralph kacsájával. Ha
azt megnyomják, az atomikus hullámforma összeomlik, és engem azonnal idehoz.
Szólnom kell Raphaelnek a kilépésről. Pfúú! De ezt már elmagyaráztad nekik, nem? –
Ez utóbbi kérdés Ralphnak szólt.
– Ebből is látszik – pillantott Ralph rosszallóan Rose-ra –, hogy nem kell minden
kacsát megnyomkodni, ami csak a kezed ügyébe kerül!
– A technomancia első szabálya – bólogatott Zane bölcs képpel.
A mólón Hagrid kihúzta magát, és értetlen képpel pislogott az irányukba.
– Walker? Te vagy az? Mi a kénköves…?!
– Hali, Hagrid! – üdvözölte Zane, és a hajóhoz sétált. – Takaros kis odúd van itt!
Még véletlen sincs kávéfőző azon a micsodán, igaz?
Rose csípőre vágott kézzel meredt Ralphra.
– Most mi van? – háborodott fel Ralph, és zsebre vágta a próteusz kacsát. – Csak
tartalék tervnek szántam! Mondtam neki, hogy álljon készen, bár valószínűleg
úgysem lesz rá szükség.
– Mennyit tud a tervről? – sóhajtott fel James.
– Szinte semmit – felelte Ralph kissé leeresztve. – Azt mondta, jobb lesz így, aztán
idézett valami szöveget kuporgó oroszlánokról meg rejtőzködő dinókról.
– Igen, ez pont úgy hangzik, mint amit Zane mondana – ismerte be James.

8
 – És hogy kerül haza? – kérdezte Rose továbbra is Ralphot fixírozva.
– Két nyomás a kacsán.
Rose előre tartott tenyérrel, némán parancsolva követelte vissza a gumikacsát.
– Várj – szólt James, és a lány vállára tette a kezét. – Most, hogy már itt van, akár
velünk is jöhetne. Már persze, ha akar, de miért ne akarna?
– Ez most komolyan mondod? – förmedt Rose Jamesre. – Mást nem akarsz
meghívni? Jöhetne a Mágiaügyi Miniszter is! Vagy esetleg Rig Mortis és a
Keményfejűek?
– Többségben az erő – terelgette James a lányt a móló felé, ahol Zane és Hagrid
már várt rájuk. – Különben is, itt most Zane-ről van szó. – Küldött egy cinkos
kacsintást Ralph irányába, mire a másik fiú csüggedten biccentett.
– Skacok! – mutogatott izgatottan Zane a lépcsőként szolgáló pallóra, amit Hagrid
épp a helyére lebegtetett. – Sárkányt megyünk menteni! Hajóval! Durva, mi?
Rose felmordult.
Öt perccel később már mind a hajó orrában ácsorogtak az egyetlen lámpás tompa
fényében, és igyekeztek alkalmazni a hullámok hátán bukdácsoló vízi alkalmatosság
himbálózásához. Heddlebun már a kormánykerék mögött várakozott, és idegesen
tördelte bütykös kezeit. Hagrid és Rose a fedélzeten sürgölődött, itt egy kötelet
húztak feszesebbre, ott megkötöttek egy csomót, bezárták és vízhatlanították az
ablakokat, ellenőrizték az ajtókat, és közben megfejthetetlen hajós zsargonban
kiáltoztak egymásnak. Időnként Ralph segítségét kérték, mivel a fiú elég magas volt,
hogy rögzítse a magasabban lévő csigákat és a vitorla keresztrúdját. Ahogy James
elnézte, a hajó hossza nagyjából megegyezett a kviddicspályáéval, de nagyon
keskeny volt, és a fedett vízikerék meg a kormányos bodegája nagyjából három
egyenlő részre osztotta. Két árboc magasodott föléjük, egy az orrban, egy pedig a
tatnál. Mindkettőről különféle kötelek, csigák és ernyedten csüngő vitorlák lógtak.
– Na és mi a neve ennek a teknőnek? – érdeklődött Zane a korlátba kapaszkodva.
– Úgy tűnik, Gertrude – felelte James.
Zane bólintott.
– Ez szörnyű név.
– Végre valami, amiben egyetértesz Friccsel.
– Hallottál valamit mostanában Petráról? – halkította le a hangját Zane. James a
barátjára pillantott. Mindig beletelt pár percbe, mire hozzászokott a fiú amerikai
közvetlenségéhez. Fontolóra vette, mit válaszoljon. A hajó tovább ringatózott alattuk,
Rose, Ralph és Hagrid pedig megállás nélkül kiáltozott.
– Csókolóztunk – bökte ki végül.
Zane lassan, jelentőségteljesen biccentett.
– Ez tutira nem könnyíti meg a dolgokat, mi?
James felsóhajtott, és a korlátnak támaszkodott.
– És Merlin? – kérdezősködött tovább Zane. – Felőle hallottatok valamit a Világok
közti világ óta?
– Semmit – vont vállat James. – Szerintem nem vett észre minket. Túlságosan
lefoglalta Petra.
– Végül sikerült megszerezni a karmazsin fonalat – foglalta össze Zane –, viszont
Merlin meglógott a brossal. Gondolod, hogy Petra hajlandó lesz anélkül itt hagyni
ezt a valóságot?

9
 Jamesben ez a kérdés eddig fel sem merült. Az egésznek, hogy visszatértek a
Világok közti világba, az volt a lényege, hogy megszerezzék a szimbolikus fonalat,
ami nélkül Petrának esélye sem volt átvenni az alteregója helyét annak
szülődimenziójában. Azonban már akkor feltűnt neki, mennyire összetörte a lányt az
apja brossának elvesztése. Tétován megrázta a fejét.
– Szerintem nem számít. Itt hagyja ezt a világot örökre.
– Pont emiatt lehet olyan fontos, hogy magával vigye a legfontosabb emlékét –
felelte Zane rá nem jellemző komolysággal. – Talán Merlin is tudta, mire tette rá a
kezét, mikor elhappolta. Lehet, hogy azzal akarja előcsalogatni Petrát.
James szeretett volna egyetérteni a barátjával, de nem tudott.
– Nem találkoztál vele mostanában. Nagyon eltökélt. Szembeszáll mindenkivel,
aki az útjába áll, minket is beleértve. És a lehető legrosszabb fajta segítségre
támaszkodik. Valamiért úgy tűnik, Judith és a vérében lévő Voldemort-foszlány is
arra játszik, hogy sikerrel járjon.
Zane töprengve oldalra hajtotta a fejét, és szája abba a különös fintorba futott, amit
James olyan jól ismert.
– De miért akarnának segíteni neki? Judith főleg. Petra a horgony, ami ebben a
világban tartja. Az egyetlen ok, amiért Judith egyáltalán itt lehet, az az alku, amit
Petrával kötött, mikor Petra végzett Izzy anyjával. Ha Petra lelép egy másik
dimenzióba, Judith elveszti a gazdatestét. Ő is eltűnik, nem?
– Elméletileg – vont vállat James. – Pont ezért dunsztom sincs, miért akarná Judith
segíteni Petrát a célja elérésében. Csak annyit tudok, hogy Judith tudja, én nem
akarom, hogy Petra elmenjen, ezért figyelmeztetett, hogy maradjak távol tőle.
– Eleve veszett ügynek hangzik – szólt Zane, James arcát tanulmányozva a lámpás
gyér fényében. – Vagy elveszíted Petrát, és Judith győz, vagy elnyered Petrát, de az
egész világ fizet meg érte.
James erre nem mondott semmit. Lehajtotta a fejét, és kezével a hajába túrt.
Hirtelen megugrott alattuk a hajó, amitől mindkét fiú elvesztette az egyensúlyát.
– Késésben vagyunk – bömbölte Hagrid a kormányosfülkéből. – Mindenki befelé,
vagy menjetek le a kabinokba! Ez egy kicsit rázós lesz!
Az egyre gyorsuló hajó hánykódásától bukdácsolva James és Zane a
kormányosfülkéhez sietett, és bebújtak a keskeny ajtón. Odabent Ralph, Rose és
Heddlebun már a hátsó falhoz rögzített réz korlátba kapaszkodtak. Előttük a
műszerfalon megszámlálhatatlan mérőműszer, tárcsa és kar sorakozott, de a
helyiséget egyértelműen a hatalmas kormánykerék uralta. Hagrid feszült
koncentrációval forgatta oda-vissza a kereket.
– Ez egy kicsit szűkös lesz – motyogta magának.
– Csak kíváncsiságból, Hagrid – szólt Zane, miközben fél kézzel a korlátot
markolva eloldalazott Rose mellett. – Hányadik utad ez már a hajóval?
Hagrid futólag oldalra pillantott a fiúra.
– Hogy hányadik? Ó… Nos hát, igazából… – Egyik kezével eleresztette a kereket,
és némán mozgatva az ajkait, számolni kezdett az ujjain. Végül aztán beismerte. –
Ööö, az első.
A fülke hatalmas ablakán keresztül jól látszott, hogy a Gertrude egyszer a magasba
lóduló, máskor víz alá bukó orra lassanként a földalatti tó falán sorakozó kiterjedt
barlangbejáratok egyike felé fordul. Fölötte a sziklába a LONDON szót vésték, két

10
oldalról pedig koboldtűzzel égő fáklyák lobogtak. Sárgás fényük ott játszott a fekete
hullámok felszínén, és szikraesővé varázsolta a hajókorláton átcsapó vízpermetet.
– Valahogy sejtettem – vont vállat Zane, aztán inkább mindkét kezével
megkapaszkodott.
A hajó gyorsulni kezdett, ahogy közelített a kiszemelt járathoz. James észrevette,
hogy a barlangjárat mintha egyenesen kiszívta volna a vizet a tóból, maga felé húzva
vele a hajót is. Hagrid a kormánykereket tekergette, majd kisvártatva felmordult.
– Kapaszkodjatok – mondta, aztán lenyúlt, és tompa koppanással lenyomott egy
nagy kart. – Azt hallottam, ami most jön, az egy kicsit húzós lesz.
Hangos csörgés, majd egy puffanás rázta meg az egész hajót. James kis híján
felkiáltott, mikor az orrban lévő árboc egyszer csak dőlni kezdett feléjük, mint egy
kivágott fa, magával rántva a csigák és kötelek bonyolult rendszerét. A kötélzet
ostorszerű csattogása kíséretében az árboc egészen a kormányosfülkéig hajolt, ott
aztán a helyére kattant, mire James rájött, hogy ez egy szükséges átalakítás volt, ha
be akarnak férni a barlangjáratba anélkül, hogy a plafon leszakítsa az árboc tetejét.
A Gertrude meglódult, és becélozta a sötéten ásító alagút száját, hogy aztán
szédítő sebességgel eltűnjön benne.
James gyomra lassan a torkába kúszott, cipőtalpa pedig kissé elemelkedett a
padlótól, ahogy a járat meredek szögben lejteni kezdett, a sodrás pedig jelentősen
felerősödött, mintha egy rettentő vízesés felé közelednének. Hagrid ujjai még mindig
a kormánykerékre fonódtak, de mostanra úgy tűnt, már ő is csak az életéért
kapaszkodik, és alig bírja egyenesben tartani a hajót az alagút hihetetlenül erős
sodrásában. Az egyetlen fényforrás az orrban vadul himbálózó lámpás volt, ami
most fürgén táncoló, torz árnyékokkal töltötte meg a fedélzet megvilágított részét.
Időnként két oldalról vízpermet csapott át a korlátok felett, ahogy a Gertrude orra be-
bebucskázott a víz alá. Az ablakokat sűrű vízcseppek töltötték meg és sötétítették el,
mintha szakadó esőben ültek volna egy autó volánja mögött. Lassan teljesen
elhomályosították a látképet, és olyan hangosan kopácsoltak az üvegen, hogy meg
sem próbáltak beszélgetni.
Jamesnek most először fordult meg a fejében, hogy vajon meddig tart majd az út.
Elvégre elég távol voltak Londontól, valahogy mégis úgy érezte, gyorsabban
haladnak, mint amilyennek érzik. Csontjaiban érezte a mágiát, ami eltorzítja,
összetömöríti az időt és teret, és könnyedén formálja azt. A Gertrude meredeken
jobbra dőlt, meglovagolva a barlangi folyam jobbra tartó hullámait. A hajótest
recsegett-ropogott, és Jamesben szörnyű gyanú ébredt, hogy végigsúrolták az alagút
falát; el tudta képzelni, mit tesz a kő a hajó fa törzsével. Egy pillanattal később az
egész megismétlődött, csak most egy balkanyarral. A Gertrude szinte derékszögben
balra dőlt a lendülettől, és jó darabon úgy is maradt.
– Meddig megyünk még, Hagrid? – kiáltotta Rose, de így is alig lehetett hallani a
hajótörzs recsegése és a kopogó vízcseppek hangzavarában.
– Már nincs sok hátra – bömbölt hátra, majd a biztonság kedvéért még egy
pillantást vetett egy nagy, rézből készült műszerre. James látta, hogy azon egy
mutató lassan, de biztosan közelít egy fehér betűkkel írt tábla felé: LONDON,
TEMZE. – A Kutyák-szigeténél törünk a felszínre, Canary Wharftól délre!

11
 James határozottan örült, hogy hamarosan véget ér ez a gyomorforgató
kirándulás. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogyan fogja viselni Norberta a
visszautat. Biztosan rémülten fog szorongani az alacsony raktérben.
Hirtelen ráncok futottak James homlokára, ahogy felfogta, mit mondott Hagrid.
– Hogy értetted, hogy “felszínre törünk”? – kiáltotta oda a félóriásnak.
Hagrid a kormánykerékbe kapaszkodva állított valamit a műszerfalon. Hatalmas
markában eltörpülni látszottak a hajót irányító karok.
– Mint ahogy annak idején a Trimágus Tusára érkező durmstrangosok! – bömbölte
vissza. – Áttörjük a felszínt! Fogalmam sincs, hogyan, de működik!
Az alagút váratlanul meredek szögben emelkedni kezdett, amitől James
megtántorodott. A folyó alattuk keskenyedni kezdett, egyre több és több hullám
bukott át a korláton, szinte összezárult körülöttük a víz. A lámpás nagyot szisszenve
kialudt, és nem maradt más körülöttük, csak az áthatolhatatlan sötétség, és a zúduló
víz dobhártyaszaggató zúgása.
– Hagrid! – próbálta túlkiabálni James a bömbölő áradatot. – A Temze be van
fagyva! Évtizedek óta először vastag jégpáncél fedi az egészet!
Túl késő volt bármit is tenni, pláne, hogy James abban sem volt biztos, hallotta-e
egyáltalán valaki. Érezte, amint apró ujjak ragadják meg a nadrágja szárát, és amikor
lepillantott, Heddlebunt látta, aki vakon kapkodott bármiféle kapaszkodó után a
sötétben.
Az ütközéstől az összes ablak kirobbant a keretéből. Hagrid olyan erővel szorította
a kormánykereket, hogy az szó szerint kettéhasadt a kezében. James, Rose, Ralph és
Zane mind előre zuhantak, egyenesen a villogó gombokkal, mutatókkal és karokkal
teli műszerfalnak. Üvegszilánkok és jéghideg víz záporozott rájuk minden irányból,
teleszórva James haját és arcát.
Kék fény ömlött az arcukba, ahogy a hajó szinte függőlegesen kiszabadult az
éjszakai levegőre, aztán, mikor elfogyott a lendület, lassan dőlni kezdett előre,
mintha épp a világ pereméről akarna lebucskázni. Végül egy tompa puffanással
vízszintesbe került, és csend lett, leszámítva a hajótest belsejéből hallatszó aggasztó
recsegést, és a kívülről a törzsnek verődő jégdarabok kopácsolását.
James kisöpörte a hajából az üveg– és jégszilánkokat, majd a műszerfalba
kapaszkodva álló helyzetbe húzta magát. A törött ablakon hideg szél süvített be, éles
hópelyheket vágva a fiú arcába, és a rothadó szemét, gyárak kéményének füstje és
halott halak bűzét, amik egyértelműen jelezték: megérkeztek a városba. Miközben a
Gertrude lágyan ringatózott, az orrban egy óriási jégdarab csusszant ide-oda a
fedélzeten. A korlát fölött James megpillantotta a raktárak és a ködből előtűnő nagy
hajók összetéveszthetetlen sziluettjét. A Temze valóban befagyott, összefüggő
halványkék jégtakaró borította, melyet csak időnként tört meg egy-egy hóbucka,
illetve az a nagy fekete lyuk, amin a Gertrude épp az imént törte át magát.
– Szent szalamandra – szuszogta Zane, és oda támolygott James mellé. –
Lefogadom, hogy ez még annál az aquapolisi buboréktaxinál is jobb volt, amiről
meséltetek. – Gondolatban átfutotta, mit mondott, aztán megvonta a vállát. – Vagy
rosszabb, attól függ, honnan nézed.
– Rosszabb – nyögte a fejét tapogató Ralph. – Határozottan rosszabb.
– Mindenki jól van? – Hagrid ügyetlenül felkecmergett, és oda sem figyelve
lesöpört a válláról egy ablakra elég üvegcserepet. – Rosie? Megvagy?

12
 – Azt hiszem, újra be kell állítanunk a kormánylapátot – rázta ki a haját az arcából
Rose. – Már ha megvan még egyáltalán.
James bosszús képpel a lábára pillantott.
– Megérkeztünk. Most már elereszthetsz.
Heddlebun úgy pislogott fel rá hatalmas szemeivel, mintha elfelejtkezett volna
róla, hol is van. Aztán szégyenlősen lefejtette karjait a fiú lábszáráról, és lekonyuló
fülekkel elhátrált.
– No jól van – csapta össze a kezeit Hagrid egy kurta sóhajt követően. – Legalább
nem kell keresnünk, hol parkoltunk, igaz?

A Gertrude sérülése sokkal komolyabbnak tűnt a Temze jegéről, miután mind

leereszkedtek Hagrid összecsukható rámpáján. Rose fújtatva megkerülte az éles
peremű lyukat, és a kis repedésekre meg a halk ropogásra ügyet sem vetve magában
motyogott valamit. A méretes jégdarabok és szilánkok közepén úgy himbálózott a
hajó, mintha épp egy óriás öklében vergődne. A törzs mentén mindenfelé törött
deszkák és kisebb-nagyobb rések látszottak, és nagyjából középen furcsa horpadás
futott végig, amitől a hajó orra és fara természellenes szögben meredt az ég felé, míg
a vízkerék és a kormányoskabin jobban belesüllyedt a vízbe, mint kellett volna.
James hátán végigfutott a hideg, ahogy ránézett.
– Most komolyan, mi volt az esélye? – vonta meg a vállát Hagrid. – Milyen
gyakran fagy be a folyó? Húsz-harminc évente? Naná, hogy pont most kellett neki. –
Úgy tűnt, igyekszik a humoros oldaláról megközelíteni a történteket, nem pedig mint
olyasvalamit, aminek végzetes következményei lehetnek.
– Az orrárbocnak annyi – hallatszott Rose fojtott hangja a hajó mögül. – Az
előárbocnak és az árboctetőnek szintén. Az oldalkormányt csak a szentlélek tartja
össze, de igazából mindegy is, mivel a kerék kettőbe tört. – Rose mögött Heddlebun
topogott, és úgy forgatta a fejét, mintha egyszerre akarna figyelni minden irányba. A
testtartásából ítélve a házimanó kifejezetten kényelmetlenül érezte magát ilyen közel
egy mugli nagyvároshoz.
– Nagy részét megreparózhatjuk – legyintett Hagrid. Mély hangja furcsán
tompának tűnt a jégmező ürességében. – Amit meg nem, arra valószínűleg nem lesz
szükségünk, legalábbis ahhoz, hogy hazajussunk. Nem lesz gond, Rosie.
– Nem tudjuk megreparózni, ami a jég alatt szakadt le rólunk – felelte Rose.
Hangjából szinte sütött, hogy alig tudja kordában tartani az elkeseredését. – De ha
elég üvegszilánk van szétszórva a fedélzeten, legalább a kormányosfülkét le tudnánk
szigetelni, és megjavíthatjuk a kereket is. Talán hazajuthatunk, de éppen csak. Már,
feltéve, ha nem botlunk több váratlan katasztrófába.
Zane gyengéden megveregette Rose vállát.
– Ez a beszéd, Rosie.
A lány hervasztó pillantást vetett Zane-re. James tisztában volt vele, hogy nagyon
rövid azon emberek listája, akik “Rosie”-nak hívhatták az unokatestvérét, és Zane
Walker határozottan nem volt rajta.

13
 Ralph tágra nyílt szemekkel, fejcsóválva nézett végig a hajó roncsain.
– Kösz, de én inkább taxival megyek haza, ha nem gond.
– Ugyan már, Ralph, nem lesz gond – mondta James nem túl nagy
meggyőződéssel. – Rosszabb utunk is volt már. Ööö… valószínűleg. – Nem kis
nehézségek árán sikerült megfordítania a nagyobb fiút, aztán a csapat megindult a
jégen a rozoga rakpart és egy nyomasztóan elhagyatott raktárépület felé. A falait
rozsdás foltok csúfították, a tető baljósan megereszkedett. A hatalmas ablakok
kisebb, négyzet alakú lapokra oszlottak, melyek mindegyike mocsoktól vakon ásított
az éjszakába, már amelyik nem volt kitörve. Az elaggott épület mellett még a
lepukkant Gertrude is úgy festett, mintha most jött volna le a gyártószalagról.
– Ha minden jól ment – szólt Hagrid, miközben felemelte Rose-t, és a jégről a
mólóra tette –, Grópi és Prechka odabent várnak Norbertával. Kivisszük a kislányt a
hajóhoz, és mire kettőt üt az óra, már otthon is vagyunk. Gróp és Prechka még
sötétben visszaérnek a hegyekbe. Ennél jobb nem is lehetne.
– Az optimizmusod mindannyiunkra inspirálóan hat, Hagrid – szólt fázósan Zane,
miközben maga is felmászott a betonmólóra.
Heddlebun árnyékról árnyékra osont, szeme a szokásosnál is nagyobbra meredt,
ahogy az ismeretlen helyet igyekezett felmérni. A kikötőben rozsdás ladikok
sorakoztak a jég fogságában. Körülöttük hó kavargott a szélben, homályos
szellemképet vetítve a part mentén álló utcalámpák fényébe, és egyre növekvő
halmokba rakodva a részegen dülöngélő fapóznák tövében. Hagrid megállt a
legközelebbi lámpa fénykörén kívül, majd felemelte jobb kezét. Markában egy
öngyújtóra emlékeztető tárgy látszott. Kattintott vele egyet, mire az utcalámpa
pislákolva kialudt.
– Honnan van neked önoltód? – kérdezte halkan James.
Rose önelégülten elmosolyodott.
– Apa fiókjából mentettem ki karácsonykor. Egy igazi Bajkeverő így intézi a
dolgokat. Jegyzetelj nyugodtan!
Az önoltó segítségével Hagrid egyenként eloltotta az összes út menti lámpát,
ahogy tovább haladtak. Egy vaslépcsőn egy szinttel feljebb másztak, aztán egy
repedezett járdán végigsétálva egy sor hatalmas ajtóhoz jutottak. Mindegyik raktár
ajtaját rozsdás lánc és lakat zárta le, kivéve a legutolsót, ami elég csúnyán meghajlott,
a lánc pedig halk csörömpöléssel lengedezett az erős szélben.
– Az lesz az – biccentett Hagrid, és megindult az épület felé. Vetett hátra egy
pillantást, majd hozzátette: – Maradjatok a közelemben, és egy hangot se halljak!
A saját mellkasát átölelő Zane dideregve Hagrid mellé kocogott.
– Honnan tudjuk, hogy tényleg ott vannak?
Mintha csak erre a végszóra várt volna, a raktárból fülsértő hang hallatszott. A fém
ajtók megremegtek, az épségben maradt ablaktáblák pedig csörömpölni kezdtek a
keretükben. Odabent élénk narancssárga fénykitörés világította be az éjszakai
sötétséget.
– Ezek vagy ők – nyelt nagyot James –, vagy a varázsvilág határai sokkal rosszabb
állapotban vannak, mint azt gondoltuk.
Hagrid előre ólálkodott, és belesett a résnyire félretolt nagy fémajtón. A benti
félhomályban épp hogy ki lehetett venni a hatalmas ablakokkal körbevett óriási nyílt
teret. A tető szintjén fémből készült gerendák és keresztrudak pókhálója látszott,

14
melyekről bonyolult gépezetek lógtak. James úgy vélte, valamikor a raktárban lévő
darurendszer részét képezhették, amivel a rakományokat mozgatták.
Hagrid halknak szánt hangja rekedtes kiáltásként visszhangzott végig a
csarnokon.
– Grópi?
Újabb üvöltés hallatszott, és James orrát most már a sárkánylehelethez köthető
ismerős szag is megcsapta. A táncoló sárga lángok poros betonpadlót, egy rakás
ősrégi ládát és egy kibelezett teherautó vázát világítottak meg, valamint három sötét
alakot a roncs mögött.
– Grópi! – kiáltott fel Hagrid megkönnyebbülten, és sietve megindult a teherkocsi
irányába. A többiek szorosan a sarkában maradtak. – Prechka! És a drága Norberta!
Hát sikerült ide érnetek!
James lába meg-megcsúszott a törmelékkel teli padlón, ahogy próbált lépést
tartani Hagriddal, de mikor az óriások kiléptek a teherautó mögül, kis híján hanyatt
vágódott. Már egészen elfelejtkezett róla, milyen érzés ekkora emberek között lenni.
Gróp feje a kocsi fölé magasodott, bozontos haja úgy állt szerteszét, akár egy
szénaboglya, kvaffnyi szemeiben pedig ott szikrázott az ablakokon beáramló gyér
fény tükörképe. Prechka mellett azonban ő is eltörpült. Az óriásnő feje a
tetőgerendák között ingadozott, és furcsán kicsinek tűnt széles vállához és hatalmas
testéhez képest. Mikor előre lépett a betonpadló nagyokat reccsenve megrepedt, a
gerendákról pedig finom por szitált a többiekre.
Gróp lassan, tagolva beszélt, olyan hangosan, amit ő nyilván óvatos suttogásnak
szánt.
– Hagrid bátyó. Gróp és Prechka elbújtak, de Norberta hangos. Norberta érzi
másik sárkány szagát a fénytengerben.
– Semmi baj, öcskös – nyúlt fel Hagrid, és megveregette féltestvére könyökét. –
Szép munka volt, Grópi. Mindkettőtök ügyes volt. Innen most már átvesszük
Norbertát. Heddlebun?
James a manót keresve oldalra pillantott, de Heddlebun már belefogott a
munkába. A házimanó átbújt a teherautó alatt, és Norbertának suttogott, aki hosszú,
kígyószerű nyakát leeresztve hallgatta. A sárkány légzése, ami egy perccel korábban
még szapora és zaklatott volt, most lassulni kezdett, az állat mélyebbeket lélegzett, és
a torkában tompán világló tűz is visszahúzódott. James nem tudta kivenni
Heddlebun szavait, még azt sem tudta megállapítani, hogy egy általa ismert nyelven
beszél-e. De Norberta jól reagált, és momentán csak ez számított. Hatalmas kő
gördült le James szívéről, és csak most, hogy megkönnyebbült, döbbent rá, mennyire
aggódott amiatt, hogy vissza kell vinniük Norbertát a hajóra.
A föld megremegett, ahogy Prechka féltérdre ereszkedett a kocsi mellett. Mivel
nem fért el kényelmesen, türelmetlenül arrébb taszította a teherautót, ami az abroncs
nélküli keréktárcsáival mély árkokat szántott a szürke betonba. Zane fürgén
hátraszökkent, mikor a kocsi fényszórója vészesen közel csúszott el a vállához.
– Prechka fél – mondta az óriásnő, és mélyen zengő hangjától megremegtek
keretükben a raktár ablakai. Kinyújtotta kezét, Hagrid pedig érte nyúlt. Öklében alig
fért Prechka mutatóujjának utolsó perce, mégis úgy tartotta azt, akár egy gyereknek
tenné, aztán még magához is húzta, és megpuszilta az óriásnő ujjának hátulját.

15
 – Vissza tudtok menni azon az úton, amin ide jöttetek, ugye? – kérdezte a hatalmas
árnyék arcába meredve.
James tudta, hogy az óriások rendelkeztek egy különleges képességgel, ami
lehetővé tette nekik, hogy pontosan visszakövessék saját lépéseiket. Prechka mégis
aggódni látszott.
– Hazajövünk a régi barlangba. Hagrid bátyó mellett élünk, Roxfortban.
James még épp időben kapta a vadőr arcára a tekintetét, hogy lássa, amint minden
szín kiszalad belőle.
– Ezt már megbeszéltük, Grópi. Nem jöhettek Roxfortba. Nem szabad, emlékszel?
Még az utolsó pár szurcsókomat is el kellett küldenem. Mit szólna Merlin igazgató
úr, ha megtudná, hogy ti ketten visszaköltöztetek a Tiltott Rengetegbe?
– Gróp és Prechka csendben lesz – ígérte Prechka, s hogy kihangsúlyozza,
mennyire, mutatóujját az ajkához emelte. Zengő hangja azonban még így is ott
rezgett James csontjaiban. – Az igazgató sohanem tudja.
Hagrid szomorkásan csóválta a fejét.
– Én is nagyon szeretném, kedveseim. De egész egyszerűen nem lehet. Vissza kell
mennetek a hegyekbe. A törzseteknek szüksége van rátok. Nektek pedig rájuk. Nem
lesz gond. Ha ennek az egész titokvédelmi hajcihőnek vége lesz, talán el tudom
intézni, hogy meglátogassatok. Na, mit szóltok? – Megpróbált az óriásokra
mosolyogni.
Gróp és Prechka egymásra néztek, és egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha
szavak nélkül kommunikálnának. Végül Gróp újra lepillantott, majd bólintott.
– Oké, Hagrid bátyó.
Hagrid szipogva visszabiccentett, aztán igyekezett összeszedni magát.
– Akkor jó – derült fel kissé. – Emlékeztek még, hogy kell előhívni a bújtató bűbájt,
amit küldtem nektek, ugye? Elhoztátok őket?
Gróp felnyúlt, kotorászni kezdett a vastag mellénye alatt, majd előhúzott egy
nyakláncfélét. James meglepve látta, hogy egy régi gumiabroncs az, amit gyűrűként
egy bicikliláncra fűztek.
– Elbújunk, ha embert hallunk. Így, ni. – Hüvelyk és mutatóujjával összenyomta az
abroncsot, s közben azt suttogta: – Obscuro.
Semmi sem történt. A két óriás pontosan ugyanott maradt, ahol eddig is voltak,
mégis, James agya valahogy nem akarta ezt felfogni. Ahol Gróp kuporgott, Jamesnek
olyan érzése támadt, mintha egy műanyag flakonokkal teli hatalmas, szürke
szemetes kontérnert látna. Ahol Prechka térdelt egy vastag fémgerendákkal
kitámasztott, rozsdásodó víztornyot érzékelt.
– Egy álcázó talizmán! – kiáltott fel Zane. – A legjobb, amit valaha láttam!
– Hagrid – szólt lenyűgözve Rose. – Ez a te műved?
– Most mit lepődtetek meg annyira? – nyomott el egy büszke vigyort Hagrid. –
Csak mert legendás lények gondozását tanítok, még nem jelenti azt, hogy
elfelejtettem, hogyan kell használni a pálcát. Ez csak egy kis apróság, amivel meg
szerettem volna könnyíteni az útjukat. Elvégre nem hagyhattam, hogy mindenféle
mágikus segítség nélkül utazzanak! – Rövid hallgatás után szégyenlősen Rose-ra
sandított. – Szerinted tényleg jól sikerült?
– Ez fantasztikus, Hagrid – bólintott a lány, és hunyorogva próbálta kivenni az
álcázott óriásokat.

16
 – Hűha! – hátrált pár lépést Ralph. – Azt hiszem, mozognak, de nem látom!
James felpillantott, és riadtan látta, hogy a konténer mintha magától oldalra dőlt
volna, amitől a benne lévő flakonok és zsákok átgördültek egymáson, majd
elmosódtak, és új szeméthalmokat képeztek. A víztorony ráhajolt a vasgerendákra,
amik fémes csikorgással hajlottak meg alatta.
– Nyomd meg újra, Grópi – kiáltott oda Hagrid a szemetes konténernek. – Csak
véges mágiát lehetett belegyömöszölni abba a gumiba. Tartogassátok akkorra, mikor
tényleg szükség lesz rá.
Egy másodperccel később az álcák megszűntek, és James újra az óriások alakját
látta a poros árnyékok között ácsorogni. Hagrid megkönnyebbülten sóhajtott.
– Nem kéne indulnunk? – érdeklődött Ralph.
– Támogatom, lehetőleg mielőtt még befagyna a sejhajom – kapott a szón Zane. –
Nem mintha nem lett volna élmény ez az út. Komolyan. Jövő héten ismételjük meg.
– Norberta készen áll? – kiáltott oda Hagrid Heddlebunnak.
A manó megdermedt, majd felpillantott, hegyes fülei a vadőr felé fordultak.
– Kész vagyunk – felelte. Hangja egércincogásnak hatott az óriások öblös, zengő
hangja után.
Hagrid elbúcsúzott, és megvárta, amíg Grópék távoznak. Hatalmas testük
eltakarta a kékes holdfényt, ahogy kilopakodtak a törötten lógó ajtó mellett. Nem telt
bele egy perc, és lépteik ütemes puffanásai beleolvadtak a távoli forgalom
háttérzajába. Kint voltak a városból, már csak a környező falvakon kellett átvágniuk,
hogy elérjék a hegyeket.
– Biztonságban lesznek – súgta Hagrid, és mereven bámulta a raktár üresen
tátongó ajtaját. – Hazamennek. Nem lesz bajuk, igaz?
James rájött, hogy a vadőr legalább annyira győzködi magát, mint a többieket.
Rose a görnyedten álló Hagrid vállára tette a kezét.
– Hát persze, hogy nem. Adtál nekik védelmet. És a maguk módján mindketten
okosak.
Óriásokhoz képest, gondolta James, ám nem mondta ki hangosan. Elvégre Hagrid
maga is félóriás, és épp most lehettek a tanúi, hogy a legjobb álcázóbűbájra képes,
amit James valaha látott.
Hagrid úgy biccentett, mint aki elhatározásra jutott.
– Jól van – súgta, majd vetett egy pillantást Heddlebun és az összegömbölyödve
ücsörgő Norberta irányába. – Akkor induljunk.
A gyerekeket maga előtt terelgetve Hagrid kivezette Norbertát a nyitott ajtón,
végig a repedezett aszfaltúton. A levegőt milliónyi szállingózó hópihe töltötte be,
melyek a raktárépületek között átsüvítő szélben vad táncba kezdtek, aztán
kiröppentek a befagyott Temze fölé.
James kíváncsian hátranézett, és azt látta, hogy Heddlebun Norberta fején ül, a
füléhez hajol, és megállás nélkül suttog. A manó egyik kezével megveregette a
hatalmas sárkány állkapcsát. Norberta úgy követte Hagridot, mintha transzban
lenne, fejével szinte súrolta a kikötő betonját, lábait pedig olyan nesztelenül és
kecsesen rakta egymás után, akár egy hátsókertben ólálkodó macska.
A különös csapat átvágott a jégbe fagyott hajók között, majd leereszkedtek a
Temze felszínére. A Gertrude alig látszott a szürkében játszó havas panoráma előtt,

17
melynek hátterében csak halvány, szivárványszínben játszó ködös sejtetésként terült
el maga London.
– Óvatosan – morogta Hagrid idegesen, ahogy Norberta teljes súlyával a folyó
jegére lépett. A jégtakaró recsegve morajlott, de kitartott – legalábbis egyelőre. Ralph
vezetésével megindultak a sötét foltban ringatózó Gertrude felé, a sort Norberta
zárta.
Habár már szó szerint reszketett, ez csöppet sem szegte Zane kedvét.
– Na és honnan szedtétek a sárkányokkal suttogót?
– Heddlebunt? – rázta a fejét James. – Millie Vandergrifféknél volt házimanó. Az
ünnepek alatt rúgták ki, pedig ott lakott egész életében. Hagrid talált rá valahogy,
miután megtudta, hogy elvesztette az állását, és tud bánni a bestiákkal. Elég nagy
mázli.
– Kirúgták? – vonta össze a szemöldökét Zane. – Nem gondoltam volna, hogy van
ilyen. Miért?
James felsóhajtott. Előttük a Gertrude lassacskán kezdett kibontakozni a ködből. A
leeresztve hagyott palló nyikorogva karistolta a jeget, ahogy a hajó ide-oda
bukdácsolt a hullámokon.
– Dühös és kétségbeesett volt, mert elvették a munkáját, hogy mugli szolgálókkal
töltsék be. Megpróbálta szabotálni és kirúgatni őket, csakhogy lebukott, így ő került
lapátra. Egészen pontosan én buktattam le, mikor a szünidőt Millie-éknél töltöttem.
Zane elkomorodó képpel meredt Jamesre.
– És te ezek után megbízol benne? – hitetlenkedett.
James válaszra nyitotta a száját, azonban egy váratlan kiáltás a torkára
fagyasztotta a szót.
– Hékás! – bömbölte hirtelen Hagrid. – Norberta! HÓHA! – A jég egy tompa,
mégis hihetetlenül hangos reccsenéssel megmozdult James talpa alatt, mintha valami
nagyon nehéz nyomta volna lefelé. Aztán, mikor a talaj felfelé lendült, James lába
megcsúszott alatta, és elvesztette az egyensúlyát. Zane-nek csak az utolsó pillanatban
sikerült elkapnia a karját. Valami elsuhant fölöttük, fekete árnyékot vetve az egész
társaságra. Sötét szárnyak hasították az eget, majd egy fülsüketítő, állati ordítás
remegtette meg a jeget. A hosszan kitartott, mély bömböléstől felkavarodtak a
hópelyhek is. James azonnal tudta, hogy ez nem egy pórázon vezetett sárkány ideges
nyüszítése volt, hanem az édes szabadság érzelmekkel teli üvöltése.
Norberta egy korábbi szárnysérülés következtében már nem tudott normálisan
repülni, csupán egyik helyről a másikra siklott, rövidebb távokon. Elsüvített fölöttük,
majd ereszkedni kezdett, egyenesen Ralph felé. Árnyéka a nagyobb fiúra esett, aztán
földet ért, karmai felszántották az egyébként is repedezett jeget.
– Ralph! – kiáltotta Zane, de a barátjuk addigra már megfordult. Szemei
kimeredtek, mikor észrevette, hogy a sárkány egyenesen föléje tornyosul, aztán
ösztönösen oldalra vetődött, épp amikor Norberta mind a négy lábával erősen
ellökte magát. Újra a levegőbe emelkedett, a folyó jege pedig kisebb-nagyobb
táblákká szakadozott a súlya alatt. Ralph rémülten annak a nagyobb darabnak a
szélébe kapaszkodott, amin az előbb még ő is állt, és most a többiektől távolodva
úszni kezdett, szabadon.

18
 Hagrid elrohant James mellett, és tovább kiáltozva ugrándozott a szigetekre omló
jégtáblákon. Rose szorosan a nyomában volt, habár az ő cipője meg-megcsúszott
néha.
Norberta csapott egyet a szárnyaival, leereszkedett, majd újfent elrúgta magát,
ezúttal a Gertrude-ról, újabb deszkákat tépve fel karmaival a már amúgy is ramaty
állapotban lévő fedélzetről. Az egyik szárnya nagyot lendült a levegőben, a másik
viszont kissé késve, ernyedten lökött rajta, teljesen kitérítve őt a pályájáról. A hó
vadul kavargott a sárkány körül, így James épp csak ki tudta venni, ahogy
Heddlebun leveti magát Norberta fejéről, elkapja a hátsó árbocot, majd leszánkázik a
félig felhúzott vitorlán.
– A manó munkák a házimanóké! – kiáltotta, s a hangja egyszeriben határozottan
csengett, és dallamosan, akár egy trombita. – Terjesszétek az igét! Ez csak a kezdet! A
manó munkák a házimanóké, különben megfizet a mugli világ!
James csúszva lefékezett, mikor egy nagyobb darab jég az orra előtt szakadt le.
Norberta megint üvöltött egyet, hangja úgy zengett végig a Temze fölött, akár a
mennydörgés. Fémes nyikorgás közepette landolt a Tower Bridge-en, majd karmait
használva felkapaszkodott a déli torony tetejére. Ide-oda lendülő farokkal, kitárt
szárnyakkal próbálta egyensúlyba hozni magát. Mikor sikerült, kinyújtotta nyakát,
nagyra tátotta száját, és izzóvörös lángcsóvát okádott az alacsonyan szálló hófelhők
felé. A sárgás fény jelzőtűzként világította meg a tájat, ott csillogott a szállingózó
hópelyheken és a híd aszfaltján is. Odalent a kocsik csikorgó fékekkel rohantak
egymásba, és az emberek rémült sikoltozása még ilyen távolról is pontosan kivehető
volt.
Aztán Norberta ismét elrugaszkodott, és kitárt szárnyain, lassan ereszkedve
elröppent a város ködös ragyogásának irányába. Autódudák és karambolok fémes
csattanása jelezte útját végig, amíg el nem tűnt a távolban.
James nem mert hinni a szemének. Zane fékezett le mellette, és megkapaszkodott
James vállában, hogy ne csússzon bele a vízbe.
– NORBERTA! – kiáltotta Hagrid. Nem láttak belőle semmit, csak egy terpeszben
álló körvonalat az egyik úszó jégtáblán. Mellette Rose az életét féltve kapaszkodott a
vadőr kabátjába. – NORBERTA! GYERE VISSZA!
James hátrapillantott, és észrevette, hogy a folyó sodrása már így is jócskán
elsodorta őket a Gertrude-tól. Gyorsan végignézett a kötelek és vitorlák sokaságán,
de nem volt mit látni.
– Megszökött – csóválta a fejét Zane, még mindig Jamesbe kapaszkodva. – Sosem
látjuk többé azt a kis árulót.
Valami nagy és nehéz ragadta meg James lábát. A jég megsüllyedt a talpa alatt,
sötét víz bugyogott fel a pereme mentén. James egyensúlyát vesztve hátra rogyott,
egyenesen a jövevényre, aki erre fájdalmas hangon feljajdult.
Ralph volt az.
– Kezdem unni – lihegte, miközben hátára fordult a jégen, és lelökte magáról
Jamest –, hogy folyton igazam van.

A következő fejezetben:
FENYEGETŐ KATASZTRÓFA!
MÉG TÖBB KVIDDICS?
AZ ARANY TRIÓ VISSZATÉR!

19