Georges

Simenon
Maigret és az egyes
számú zsilip

a g a ve
k ö n y ve k
Két férfit halásznak ki a Szajnából: az öreg tengerész
Gassint, aki véletlenül esett a vízbe, mivel szokás szerint
részeg volt, és egy gazdag kereskedőt, Émile Ducraut,
akire késsel támadtak rá a parton, de ő váltig állítja, hogy
nem ismerte fel a tettest. Másnap a sebesült a helyszínre
küldött Maigret segítségét kéri a támadó felkutatásához.
Maigret hamar megkedveli a keménykötésű, nyers
modorú férfit, és elhatározza, hogy utánajár az ügynek.
Amikor Ducrau fiát holtan találják egy levéllel,
amelyben bevallja, hogy ő támadt rá apjára, a felügyelő
érzi, hogy másfelé kell keresnie az igazságot. Szokás
szerint alaposan bejárja a helyszínt a nyomozás során, és
Lucas segítségével próbálja kibogozni az ügy szálait az
uszályok kikötőjének zárt világában.
L’écluse n. 1 © 1933, Georges Simenon Limited.
All rights reserved.
Maigret és az egyes számú zsilip © 2016, minden jog fenntartva.
GEORGES SIMENON® Simenon.tm, all rights reserved.
MAIGRET ® Georges Simenon Limited, all rights reserved.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Georges Simenon: L’écluse n. 1, Presses Pocket, 1977

Fordította: Barta Tamás

ISBN: 978 96 3419 112 4

Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Sorozatszerkesztő: Kálai Sándor
Szerkesztő: Rácz I. Péter
Korrektor: Boncz Éva

Készült: a Kinizsi Nyomda Kft. nyomdájában, Debrecenben, 2015-ben

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 1

Vízparton állva néha látni, ahogy a halak sokáig

mozdulatlanul lebegnek a felszín alatt, minden ok nélkül,
tőlünk biztonságos távolságra, majd az uszonyuk
rebbenésével kicsit arrébb úsznak, ahol ismét tétlenül
figyelnek tovább.
A Bastille-Créteil vonal utolsó 13-as villamosa ugyanilyen
nyugalomban, és mintegy céltalanul pásztázta végig sárga
fényszórójával a Carriéres rakpartot. Egy utca sarkán a
lámpaoszlop zöld fényében lassított, mintha megállna, de a
vezető meghúzta a csengő karját, és a kocsik csörömpölve
továbbindultak Charenton felé.
A rakpart üres maradt, és mozdulatlan, mint egy víz alatti
táj. Jobbra uszályok ringtak a csatornán a holdfényben. Egy
rosszul bezárt zsilip résén víz csorgott át. Ez volt az egyetlen
zaj az égbolt alatt, mindenütt csend és mélység, akár egy
tóban.
Két kocsmában még világos volt, ezek egymással
szemközt foglaltak helyet az utcakereszteződésben. Az
egyikben öten kártyáztak, lassú mozdulatokkal, szótlanul.
Hárman közülük matrózsapkát viseltek, a fogadós is leült
közéjük, ingujjban volt.
A másik kocsmában nem kártyáztak. Itt csak három férfi
ült egy asztal körül, és mélán bámulták a pálinkáspoharukat
az álmoskás, szürke fényben. A fekete bajszú, kék inges tulaj
néha ásított egyet, mielőtt a poharáért nyúlt volna.
Vele szemben egy alacsony férfi ült, sűrű, szalmaként
meredező szőkés hajjal. Szomorúnak tűnt, és tompa volt,
talán részeg is? Világoskék szeme mintha zavaros vízben
úszott volna. Néha bólintott, mint aki nyugtázza belső
monológját, a szomszédja pedig, aki szintén az uszályokon
dolgozott, a kinti, éjszakai tájat figyelte.
Az idő hangtalanul telt, még egy óra tiktakolása sem
hallatszott. Utóbbi kocsma mellett házak sora húzódott,
körülöttük kis kertekkel, ám szorosan egymás mellett. Már
sehol sem égett a lámpa. A 8. szám alatt hatemeletes ház állt
magában, régi és kormos falú, túl keskeny a magasságához
képest. Az első emeleten kis fény szűrődött át a függönyön. A
másodikon, ahol nem voltak ablaktáblák, egy festetlen
redőnyön tűnt át négyszög alakban a benti világosság.
Végül szemben, a csatorna partján, sóder- és
homokkupacok, egy daru, üres taligák.
A kihalt környéken mégis zene hallatszott valahonnét
messzebbről. Vajon honnét jött? A forrása a 8. számú házon
túl volt, egy beugró telken, egy Mulató feliratú fabarakkból
szűrődött ki.
De nem táncolt senki, és egy lélek sem volt ott, a kövér
tulajdonosnőt kivéve, aki újságot olvasott, és néha felállt,
hogy bedobjon öt sout a zenegépbe.
Épp ideje volt, hogy valaki vagy valami megmozduljon,
ez pedig nem volt más, mint a szalmaszín hajú hajós a jobb
oldali kocsmából. Bizonytalanul felállt, az üres poharakra
nézett, majd fejszámolást végzett, miközben a zsebében
kotorászott. Miután megszámolta a pénzt, a sima asztallapra
tette, megérintette a sapkája szélét, és imbolyogva az ajtó felé
indult.
A másik kettő egymásra nézett. A kocsmáros kacsintott
egyet. Az öregember keze egy pillanatig a levegőben
habozott, mielőtt megragadta volna a kilincset, és a teste
megingott, ahogy hátrafordult, hogy becsukja maga mögött
az ajtót.
Úgy visszhangzottak a léptei, mintha üreges lett volna a
járda. Nem egyenletesen haladt. Három vagy négy lépés után
megállt, tétovázott, vagy félt, hogy elveszti az egyensúlyát. A
csatornához érve nekiütközött a korlátnak, megzörrentve azt,
majd leballagott a kőlépcsőn, és a rakparton találta magát.
A hold világosan kirajzolta a hajók körvonalait. El lehetett
olvasni a nevüket, akár fényes nappal. A legközelebbi uszály,
amelyet egy deszkafeljáró választott el a stégtől, az
Aranygyapjú nevet viselte. Mögötte más hajók álltak, jobbra,
balra, legalább öt sorban egymás mellett, némelyik nyitott
rakodónyílással, egy daru közelében, kirakodásra várva,
mások már a zsilip felé néző orral, amin hajnalban fognak
átkelni. Mellettük régi, leselejtezett hajók, amelyeket, a jó ég
tudja, miért, sokszor látni a kikötőkben.
Az öreg teljesen egyedül állt a mozdulatlan kis
univerzumban, csuklott egyet, és rálépett a feljáróra, amely
behajlott a súlya alatt. A közepén úgy döntött, hogy
megfordul, talán azért, hogy visszanézzen a kocsma
ablakaira. A mozdulat első felét sikerrel végrehajtotta, de
megingott, kihúzta magát, azután a vízbe esett. Egyik kezével
azonban sikerült azonnal megragadnia a pallót.
Nem kiabált. Még csak fel sem sikoltott. Egy kicsit
csapkodott a vízben, de ez a zaj is elhalóban volt, mert az
öreg alig mozgott. Szemöldökét összevonta, mintha valami
gondolkodásra késztetné. Próbált felkapaszkodni a pallóra.
Nem sikerült, mire jobban nekifeszült, kimeredt szemmel,
zihálva.
A rakparton a kőfalhoz támaszkodva két szerelmes
hallgatózott mozdulatlanul, visszatartva a lélegzetüket. Egy
autó dudája hallatszott Charenton felől.
Ekkor felordított valaki, szörnyű jajkiáltás szakította meg
a végtelen csendet.
Az öregember volt az, aki kétségbeesésében üvöltött fel.
Már nem tett tudatos mozdulatokat. Magánkívül küszködött,
rugdosott a lábával, amitől forrni kezdett körülötte a víz.
Más zajok is felhangzottak körülötte. Az egyik hajón
megmozdult valaki. Máshonnét egy álmos női hang
hallatszott:
– Megnézed, mi folyik odakint?
A rakpart fölött ajtók nyíltak, a két kocsmáé. A fal melletti
pár szétvált, és a férfi azt suttogta:
– Menj haza, gyorsan!
Tett pár bizonytalan lépést. Majd hangosan így szólt:
– Merre van?
Hallgatta, honnét jön a kiáltás. Más hangok is közeledtek,
és az érkezők a korlátnak dőltek.
 – Mi történik odalent?
A fiatalember futva felelte.
– Még nem tudom. Arra… a vízben…
A pár hölgytagja egy helyben állt, összekulcsolt kézzel,
nem mert sem elmenni, sem hátrébb húzódni.
– Itt van, én látom! Erre, gyorsan!
A kiabálás egyre halkult, kétségbeesett hörgés váltotta fel.
A szerelmesét hátrahagyó férfi észrevette a pallóba
kapaszkodó kezeket, a vízből kilátszó fejet, de nem tudta,
mitévő legyen, és a lépcső felé fordulva várt, közben azt
ismételgette:
– Jöjjenek, gyorsan!
Valaki azt mondta közömbös hangon: - Ez Gassin!
Heten közeledtek feléjük, öten az egyik kocsmából, ketten
a másikból.
– Gyere kicsit közelebb! Fogd meg az egyik karját, én a
másikat!
– Óvatosan a deszkával!
A feljáró meghajolt a súlyuk alatt. A hajó fedélzeti
nyílásából egy szőke, fehér ruhás női alak bukkant fel.
– Fogod?
Az öreg már nem kiabált. Nem ájult el. Értetlenül meredt
maga elé, egyáltalán nem próbált együttműködni a segítőivel.
Lassanként húzták ki a vízből – olyan erőtlen volt, hogy
ki kellett vonszolni egészen a partra.

A fehér ruhás alak is a partra lépett. Egy fiatal lány volt,

 A fehér ruhás alak is a partra lépett. Egy fiatal lány volt,
hosszú hálóköntösben, mezítláb, és a holdfény, amely
körbevette, kirajzolta meztelen testének körvonalait a ruha
alatt. Egyedül ő nézte még egyre a víztükröt, amely ismét
elsimult, majd rajta volt a kiáltás sora, rémülten mutatott
valamire vízben, amely elmosódott és fakó volt, mint egy
medúza.
Két férfi azok közül, akik az öreget élesztgették,
visszalépett a parthoz, és mikor meglátták a tejszínű foltot a
fekete vízben, nekik is végigfutott a hideg a hátukon.
– Nézzétek csak, egy…
Mindenki odafordult, és rögtön elfelejtették a móló
kövére kiterített hajóst, akit az elfolyó víz csíkjai vettek körül.
– Hozzatok egy csáklyát!
A fiatal lány szaladt a szerszámért az uszály fedélzetére,
és visszatérve a kezükbe adta. A segítséget ígérők
nyugtalanná váltak, más lett a kikötő hangulata. Még az
éjszakai levegő is hidegebbé vált, időnként egy langyos
fuvallattal.
– Sikerül?
A csáklya a vízbe merülve kavargott, de csak arrébb lökte
az alaktalan tömeget, ahogy próbálták beleakasztani. Egy
férfi lehasalt, és a vízbe nyúlt, hogy elkapja a lebegő ruha
egyik sarkát.
Az uszályokon egyre-másra fölbukkanó alakok
körvonalai sejlettek fel, akik szótlanul várták, mi fog történni.
– Megvan…
 – Óvatosan húzzad!
A mólón fekvő öregből, miközben kihalásztak egy
nagyobb, nehezebb, tehetetlenebb testet, továbbra is úgy folyt
szét a víz, mint egy szivacsból. Egy távoli vontatóhajó felől
hallani lehetett a kézenfekvő kérdést:
– Halott?
A fiatal, hálóinges lány figyelte, ahogy a férfiak a másik
testet is kiterítik a mólón, alig egy méterre az öregtől. A
lányon látszott, hogy nem érti, mi történik, ajka remegett,
mint aki sírva akar fakadni.
– Te jó ég, ez Mimile!
– Ducrau!
A fekvő alakokat körülállók már nem tudták, hova
nézzenek. Félelem fogta el őket. Tenni akartak valamit, de
mintha megijedtek volna.
– Muszáj most rögtön…
– Igen, megyek…
Valaki futni kezdett a zsilip felé. Hallani lehetett, ahogy
két kézzel dörömböl, és azt kiabálja:
– Gyorsan! Hozza a műszereit! Emile Ducrau rosszul van!
Emile Ducrau… Emile Ducrau… Mimile…? Ducrau… ezt
ismételgették egyik hajótól a másikig, és a lakosaik
átbukdácsoltak a kormányrudak és a feljárók között, míg a
kocsma tulajdonosa fel-le emelgette a víz alól kihalászott férfi
karját.
Az öregről elfeledkeztek. Azt sem vették észre, hogy a
lábak erdejében elveszve felült, és bambán körülnézett.
 A zsilipkezelő feléjük szaladt. Egy férfi száguldott lefelé a
lépcsőn, nyomában egy rendőr.
A magas ház második emeletén ablak nyílt, és kihajolt
egy nő, rózsaszín fényben, egy selyem lámpabúrától
megvilágítva.
– Halott? – kérdezgették suttogva.
Nem lehetett tudni, még nem derült ki. A zsilipkezelő
felállította a lélegeztetőkészüléket, amelynek motorja
szabályos zakatolással kezdett működni.
A felfordulás, a kapkodva ejtett szavak, a suttogva adott
parancsok, a kavicson csikorgó cipők hangja közepette a
hajós a kezére támaszkodott, megingott, és nekidőlt a mellette
állók egyikének, aki felsegítette.
Minden mozdulat puha volt, és elmosódó, tompított és
alaktalan, mint egy víz alatti jelenet.
Az öreg, aki alig bírt talpon maradni, úgy meredt a
mellette fekvőre, mintha álmodna, szuszogott, még mindig
részegen, a leheletén jobban érződött az alkohol, mint valaha:
– Megpróbált magával rántani!
Olyan furcsa volt állva látni, és főleg hallani a hangját,
mintha szellem jelent volna meg köztük. Az öreg a fekvő
testet nézte, a lélegeztetőkészüléket és leginkább a vizet, a
feljáró mellett.
– Nem akart elengedni a nyavalyás!
Hitetlenkedve hallgatták. A fehér ruhás lány egy sálat
akart a nyaka köré tekerni, de az öreg ellökte a kezét, és nem
volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni, magába gubózva
állt, bizalmatlanul, mintha egy emberi képességeket
meghaladó problémával szembesült volna.
– Alulról jött – morogta magában. – Valami megszorította
a lábam. Próbáltam lerúgni, de annál inkább kapaszkodott…
Egy hajós felesége pálinkát hozott, és egy pohárral az
öreg felé nyújtott, aki a felét kiloccsantotta, mivel nem vette le
a szemét a földön fekvőről, és még mindig töprengett.
– Hogyan történt, mondja? – kérdezte a rendőr.
De az öreg hajós csak megvonta a vállát, és folytatta
kényszeres monológját, kicsit halkabban, a sűrű szakállába
motyogva.
A lélegeztetőkészüléket kezelők kivételével az emberek
csoportokban tébláboltak a mólón. Az orvost várták.
– Menj, feküdj le! – mondta valaki a feleségének.
– Majd elmeséled, mi volt…?
Senki sem vette észre, ahogy az öreg elcsente a
pálinkásüveget, amelyet az egyik macskakőre állítva
felejtettek. Egymagában, újra leülve, a rakpart falának dőlve
iddogált, és olyan erősen törte valamin a fejét, hogy
eltorzultak a vonásai.
Ülőhelyéről látta a vízből kimentett másik férfit, és hozzá
címezte a morgást, őt becsmérelte. Sötét szándékkal vádolta,
sőt, néha szólongatta is, hogy folytassák a verekedést.
A fiatal, hálóinges nő megpróbálta elvenni tőle az üveget,
de a férfi csak odavetette neki:
– Te meg eredj lefeküdni!

Arrébb tolta a lányt, mivel nem látta tőle az ellenfelét.

 Arrébb tolta a lányt, mivel nem látta tőle az ellenfelét.
Egyikük sem volt túl magas, de a földön ülő izmosabb volt,
szélesebb törzzsel és nyakkal, kockaforma fejjel, sűrű hajjal.
Egy közeledő autó zúgása hallatszott. A jelenlévők
figyelték a kiszálló alakokat, majd ahogy lefelé lépdeltek a
lépcsőn. Rendőrök érkeztek, és egy orvos. A rendőrök még
nem is tudták, mi történt, de máris arrébb tessékelték a
bámészkodókat. Az orvos egy betontömbre tette le a táskáját.
Egy civil ruhás felügyelő, aki szóba elegyedett a
szemtanúkkal, az öregember felé fordult, mivel a többiek felé
mutogattak. De már túl késő volt ahhoz, hogy kikérdezzék.
Félig kiürítette a pálinkásüveget, és mindenkit gyanakodva
méregetett.
– Az ön apja? – kérdezte a felügyelő a fiatal lánytól, aki
mintha nem értette volna a szavait. Vagy túl sok minden
történt egyszerre, és ez zavarta meg. Az egyik kocsmáros
közelebb lépett, és magyarázni kezdett:
– Gassin már holtrészegre itta magát, biztosan
megcsúszott a feljárón.
– És ő?
Az orvos vetkőztetni kezdte a másik áldozatot.
– Émile Ducrau, a vontatóhajók és a kőtörő tulajdonosa,
amott lakik.
A magas házra mutatott, az első emeleti
perzsafüggönyökkel, ahonnét még mindig világosság
szűrődött ki; a második emeleti ablakokból pedig a rózsaszín
fény.
– A másodikon lakik?
 A férfiak haboztak a válasszal. –Az elsőn – mondta valaki.
Egy másik talányosan hozzátette:
– És a másodikon is! Vagyis, lakik valakije a másodikon.
– Mondhatni, egy pótháztartás.
Odafent, a rózsaszín szobánál becsukódott az ablak, és
leeresztették a redőnyt.
– Értesítették a családot?
– Nem… még mi sem tudjuk, mi történt.
– Menj, vegyél fel harisnyát! – mondta egyik hajós a
feleségének. – És hozd ide a sapkám!
Alakok bukkantak föl itt is, ott is, ahogy egyik hajóról a
másikra mennek át. A kajütablakokon át petróleumlámpák
fénye szűrődött ki, néhol bevetetlen ágyakat lehetett kivenni,
rámás fényképeket a fenyőléccel borított falakon.
Az orvos halkan súgta a felügyelőnek:
– Értesíteni kell a kapitányságot. Ezt a férfit megkéselték,
mielőtt a vízbe esett.
– Halott?
Az áldozat mintha csak erre várt volna, kinyitotta a
szemét, és egy nyögéssel vizet köhögött fel. Mindent fordítva
látott, mert a földön feküdt, szemben a csillagokkal teleszórt
égbolttal. Az ő szemszögéből a körülötte állók a messzeségbe
nyúltak. A lábak végtelen oszlopoknak tetszettek. Nem szólt
semmit. Talán egyelőre gondolkodni se volt képes. Lassan,
hidegen tekintett körbe, majd a pupillájából fokozatosan
eltűnt a merevség.

A nyögése bizonyára jól hallható volt, mert mindenki

 A nyögése bizonyára jól hallható volt, mert mindenki
egyszerre közeledett felé, és a rendőrök ekkor a szokásos
módon biztosították a helyszínt, vagyis sorfalat álltak,
hátrébb szorították a tömeget, és nem engedtek át senkit, csak
akinek szükség volt a jelenlétére.
A hátán fekvő alak tehát látta, ahogy kiürül körülötte a
terep, majd uniformisok jelennek meg, ezüstdíszes
rendőrsapkák. Továbbra is szürkés vizet köpködött maga
körül, ami az álláról a mellére csorgott, közben megállás
nélkül le-fel mozgatták a kezét. Csodálkozva figyelte, ahogy a
saját karja ide-oda jár, és összevonta a szemöldökét, mikor
valaki hátrább, a harmadik sorban megkérdezte:
– Halott?
Az öreg Gassin felállt, a pálinkásüveget szorongatva, tett
három ingatag lépést, majd odahuppant a sebesült lábai közé,
és beszélni kezdett hozzá, de annyira kásás volt a hangja és
akadozó a nyelve, hogy egy szavát sem lehetett érteni.
Ducrau észrevette, és töprengve meredt rá. Bizonyára az
emlékezetében kutatott…
– Menjen arrébb! – morogta az orvos, és olyan durván
tolta félre Gassint, hogy a részeg felborult, összetörte az
üvegét, majd nyögve és átkozódva ugyan, de veszteg maradt,
máskülönben pedig megpróbálta elhessegetni a lányát, aki
fölé hajolt.
Még egy autó fékezett odafent, és egy újabb csoport vette
körül a rendőrfelügyelőt.
– Ki lehet kérdezni?
– Megpróbálhatja.
 – Maga szerint túléli?
Erre maga az áldozat, Émile Ducrau felelt, egy mosollyal.
Fura mosoly volt, még bizonytalan, inkább egy grimasz, de
érezhető volt, hogy a feltett kérdésre válaszol.
A felügyelő kicsit zavartan üdvözölte, levéve a kalapját.
– Örömmel látom, hogy jobban érzi magát.
Kínos volt fentről lefelé beszélni egy olyan emberrel, aki
az eget bámulta, és a megmentői még mindig tették a
dolgukat.
– Valaki megtámadta? Itt, vagy valahol távolabb? Tudja,
hogy pontosan hol késelték meg és dobták a vízbe?
A férfi szájából még mindig folyt a víz, kisebb
szünetekkel. Émile Ducrau nem siette el a választ, egyelőre
meg sem próbált beszélni. Elfordította a fejét, mert a fehér
ruhás lány a látókörébe lépett, és őt követte a tekintetével,
egészen a feljáróig.
A lány egy szomszéd nő segítségével kávét akart főzni az
apjának, és harciasan tiltakozott, valahányszor szóltak neki,
hogy ideje lefeküdni menni.
– Emlékszik rá, hogyan történt?
Mivel Ducrau még mindig nem felelt, a felügyelő
félrevonta az orvost.
– Maga szerint érti, amit mondok?
– Nincs kizárva…
Háttal álltak a vízbe fűltnak, aki egyszerre csak
megszólalt.
 – Hagyjátok abba, ez fáj…
Mindenki felé fordult. Nyugtalannak tűnt. Láthatóan
megerőltető volt számára a beszéd. Kínlódva megmozdította
a fél karját, és újabb szavak buktak ki a száján:
– Haza akarok menni…
Karjával a hatemeletes ház felé próbált mutatni, ami épp
mögötte volt. A felügyelőnek ez nem tetszett, habozott
elengedni a férfit.
– Ne haragudjon, hogy makacskodok, de ez a
kötelességem. Látta a támadóit? Felismerné őket? Talán még
nincsenek messze.
Találkozott a tekintetük. Émile Ducrau-é határozott volt,
mégsem felelt.
– Nyomozást indítunk, és az ügyészség bizonyára meg
fogja kérdezni, hogy…
Az alaktalan tömeg, amely annyira tehetetlennek tűnt a
rakpart fénylő kövein, egyszerre felemelkedett, és egy
gesztussal elhárított magától mindent, ami terhére volt.
– Hazamegyek! – ismételte dühösen.
Látható volt, hogy ha tovább ellenkeznek vele, csak még
inkább felmérgesítik, és talán elég erőt összegyűjt magában,
hogy ültéből felálljon, és a körülötte állóknak essen.
– Óvatosan! – figyelmeztette az orvos. – A sebe vérezni
kezdhet.
De a bivalynyakú férfi nem törődött vele, elege volt abból,
hogy a kíváncsiskodók közt feküdjön a földön.

– Vigyék haza! – sóhajtott a felügyelő lemondóan.

 – Vigyék haza! – sóhajtott a felügyelő lemondóan.
Előhozták az egyes számú zsilip hordágyát. Ducrau hallani
sem akart róla. Szitkozódott. Le kellett fogni a kezét, a lábát, a
vállát. Ahogy vitték, dühös tekinteteket lövellt az elé
kerülőkre, akik ezért kitértek az útjából, mert tartottak tőle.
Átvitték az utcán. A felügyelő megállította a menetet.
– Egy pillanat. Beszélnem kell a feleségével. Becsengetett,
míg a hordágy cipelői a villamos és busz végállomásátjelző
gázlámpa fényében várakoztak.
Ezalatt pár hajós küszködve próbált átkelni a holtrészeg
Gassin-nal az Aranygyapjú feljáróján, aki ráadásul megvágta
a kezét a széttört üveg egy szilánkjával.
 2

Mikor Maigret felügyelő két nappal később leszállt a 13-as

villamosról a két kocsmával szemben, reggel tíz óra volt.
Megállt a járda szélén, ahol a szemébe sütött a nap és a fülébe
zúgott az utca összes zaja. Összevonta a szemöldökét, míg
cementportól fehér kamionok álltak meg közötte és a csatorna
között.
Nem tartott az ügyészség embereivel, akik korábban
vizsgálódtak a rakparton, és még csak elméleti tudással bírt a
helyszínről és az ügyről. A kis térképen, amit a helyszínelők
rajzoltak neki, minden egyszerű volt: jobbra a csatorna a
zsilippel és Gassin hajójával a rakpart mellett kikötve, balra a
két kocsma, a magas ház, a kép szélén a kis mulató.
Talán a valóságban is így festett, találgatta előre:
perspektíva nélkül, mélység nélkül, élet nélkül. De a
valóságban csak hajóból vagy ötven volt a zsilip feletti
kikötőben, szorosan egymás mellett a rakparthoz kötve,
megint mások lassan úsztak a vízen a napfényben. Az utcán
végtelen mozgás, főleg lármás teherautók.
Ám a környék lelke, szívverése, amelynek ritmusa még a
levegőt is átjárta, máshol volt. A parton állt egy magas, furcsa
külsejű épület, fémgerendákkal, amely esténként csak egy
szürke foltnak látszott, ám napközben bádoglemezei, forgó
fogaskerekei és csigái óriási zajt csaptak, ahogy összetörték a
köveket, amelyek a szitákra hullottak, majd egy szalag
továbbszállította őket, hogy egy porfelhőtől körülvett
halomra ömöljenek.

A gép tetején kék zománccal írt felirat volt olvasható:

Émile Ducrau cégcsoport.
Az uszályok felett kifeszített köteleken ruhák száradtak,
és egy fiatal, szőke lány épp egy vödör vizet öntött az
Aranygyapjú fedélzetére.
Egy 13-as villamos haladt el előtte, majd kis idő múlva
ismét egy, és Maigret, aki a tavaszi napfényben sütkérezett,
izzadt bőrét átjáró jóleső bizsergéssel, amilyet csak április első
derült napjain érezhet az ember, átadva magát érzékeinek,
minden meggyőződés nélkül elindult a magas ház felé. Nem
fogadta portás a kiugró bejárati fülke ablakában. Egy
sötétvörös, kopottas szőnyeg vezetett fel a lépcsőn, amelynek
fokai lakkozottak voltak, a falak márványszínekkel festve. A
lépcsőfordulónak, három sötét ajtajával és egy fényesre
csiszolt ajtógombbal, áporodott, középszerű, tisztes
hangulata volt. Egy napsugár világította meg a lépcsőket a
belső udvar színes ablakán át.
Maigret két vagy három alkalommal csöngetett. A
második után zajt hallott odabentről, de öt perc is eltelt,
mielőtt ajtót nyitottak volna.
– Ducrau urat keresem.
– Itt lakik. Fáradjon beljebb!
A cselédlány pirospozsgás, élénk volt, és Maigret
elmosolyodott, mikor ránézett, bár nem nagyon tudta, miért.
Egy duci, kívánatos lány volt, főleg, ha háttal állt az
embernek, mert durva, szabálytalan vonásai csalódást
keltettek.
– Milyen ügyben keresi?
– A rendőrségtől jöttem.
A lány kettőt lépett az ajtó felé, de le kellett hajolnia, hogy
megigazítsa a harisnyáját, majd tett még két lépést. Mikor
úgy vélte, hogy már eltakarja az ajtó szárnya, becsatolta a
harisnyakötőjét, és leeresztette az alsószoknyáját, mire
Maigret még szélesebben mosolygott. Suttogás hallatszott
odabentről. A lány visszatért.
– Fáradjon be, kérem!
Maigret nem csak a napsütés miatt mosolygott ilyen
jókedvűen. Belülről fakadó mosoly volt, ami szétterült az
arcán. Már az előszobában, szinte már az ajtó előtt
megsejtette, mi történik a házban, és most már biztos volt
benne, ahogy kiejtette:
– Ducrau úr?
A szeme is nevetett, a szája önkéntelenül grimaszba
rándult, és ekkor a két ember között szó nélkül mintegy
beismerésre került az igazság. Ducrau először a cselédlányra
nézett, majd a látogatóra, majd vörös bársonyhuzatú foteljára.
Azután megigazította sűrű haját, holott erre nem volt semmi
szükség, és ő is elmosolyodott, hízelgő, egy kicsit szégyenlős,
ám elégedett mosollyal.
Három ablakon át ömlött a fény a szobába, és az egyik,
amely szélesre volt nyitva, beeresztette az utca zaját és a
kőtörőét, így mikor Maigret meg akart szólalni, alig értette a
saját hangját.
Émile Ducrau megkönnyebbült sóhajjal ült vissza a
foteljába, de látni lehetett, hogy minden igyekezete ellenére
még nem volt teljesen szokásos önmaga. A cselédlánnyal való
incselkedés miatt még gyöngyözött a homloka, és gyorsabban
szedte a levegőt. Mégis, mikor előző napon az ügyészség
emberei megjelentek nála, megdöbbentek, hogy a fotelban
ülve találták az áldozatot, holott azt hitték, hogy még az
ágyban lábadozik.
Papucsban volt, egy nyakánál vörös szegélyű hálóingben,
régi felöltője alatt, és ugyanez a hányavetiség köszönt vissza a
nappali minden részletén, ósdi bútoraival, amelyek
megvoltak harminc- vagy negyvenévesek, a vontatóhajók
fényképeinek aranyfekete keretével és az egyik sarokba
állított redőnyös asztallal.
– Magát bízták meg a nyomozással?
A mosoly lassan lehervadt a házigazda arcáról. Ducrau
ismét komoly emberré vált, vizslató pillantással, szinte
agresszív hanghordozással.
– Gondolom, van már valami elképzelése az ügyről.
Nincs? Nem baj, de azért meglepő egy rendőr részéről!
Nem akart szándékosan kellemetlenkedni, ilyen volt a
természete. Néha elfintorodott, kétségtelenül azért, mert
belenyilallt a fájdalom a hátán ejtett sebbe.
– Kérem, fogadjon el egy pohár italt! Mathilde, Mathilde,
hol az ördögben vagy?!
Végül megjelent a lány, szappanos kézzel.
 – Hozzál fehérbort, a jobbik fajtából!
Nagy teste kitöltötte a fotelt, és mivel a lábát egy hímzett
párnán nyugtatta, az rövidebbnek tűnt.
– Mondja csak, mit tudott meg eddig?!
Az volt a szokása, hogy beszéd közben néha kipillantott
az ablakon, a zsilip irányába. Hirtelen morogni kezdett:
– A fenébe, hagyják, hogy utolérje őket Poilet és Chausson
egyik hajója!
Maigret egy megrakott, sárga uszályt látott, amely lassan
úszik be a zsilipkamrába. Mögötte egy másik, kék
háromszöggel jelölve, keresztben állt a csatornán. A hajókon
három vagy négy férfi járkált, és kétségtelenül sértéseket
vágtak egymás fejéhez.
– Minden kék háromszöggel festett hajó az enyém –
magyarázta Ducrau, miközben egy székre mutatott a belépő
cselédlánynak.
Majd így szólt:
– Tedd le oda az üveget és a poharakat! Itt nem
flancolunk, felügyelő úr. Hol is tartottam? Á, igen! Érdekelne,
hogy mire jutottak az üggyel.
A bohémsága mögött a háttérben némi ellenségesség bújt
meg, és minél tovább nézte Maigret-t, annál inkább a felszínre
tört, talán mert a felügyelő testalkata ugyanolyan nagy és
erős volt, mint az övé, sőt, magasabb volt nála, és mert
nyugalma úgy hatott a szobában, mintha egy
elmozdíthatatlan szikla állna a közepén.
– Ma reggel adták oda a dossziét – felelte a felügyelő.
 – Elolvasta?
Nyílt a bejárati ajtó, valaki áthaladt az előszobán, és
elindult felfelé. Egy ötven körüli asszony volt, vékony,
szomorú, kezében bevásárlótáskával. Szabadkozni kezdett:
– Elnézést, nem tudtam… Maigret már fel is állt.
– Ducrau asszony, ha nem tévedek. Örvendek.
Az asszony suta mozdulattal üdvözölte, és kihátrált a
szobából. Hallatszott, ahogy a szolgálóval beszél, és Maigret
megint elmosolyodott, mivel most még élénkebben el tudta
képzelni a reggeli jelenet részleteit.
– A feleségem képtelen leszokni a házimunkáról –
morogta Ducrau. – Tíz cselédet is fizethetne, ha akarna, és
mégis ő jár bevásárolni!
– Ha jól sejtem, ön egy hajóvontató kapitányaként kezdte.
– Úgy kezdtem, ahogy kell, a kazánnál. Sasnak hívták a
hajót. Akkor lett az enyém, mikor elvettem a tulaj lányát, akit
az előbb megismert. Azóta huszonnégy Sasom van. Csak itt a
kikötőben áll kettő, amik ma fognak lemenni Dizybe, és öt jön
ma délután lefelé a folyón. Minden kormányos, akiket a
kocsmákban, a bárokban lát, nekem dolgozik. Már tizennyolc
uszályom van, három dereglyém, két kotróhajóm…
Egyre szűkebb lett a rés a szemhéjai között, végül már
csak Maigret szempárját látta.
– Erre volt kíváncsi? Majd az ajtó felé fordulva:
– Csöndesebben odalent! – kiáltotta a két láthatatlan
nőnek, akiknek a beszélgetéséből felszűrődött pár
hangfoszlány.
 – Egészségére! Bizonyára hallott róla, hogy húszezer
frankot ajánlok a rendőrségnek, ha kiderítik, ki támadott
meg, és felteszem, egy jó nyomozót küldtek. Mit néz odakint?
– Semmit. A csatornát, a zsilipet, a hajókat…
Az ablakon át csodásan mozgalmas táj tárult a szeme elé.
Magasról a hajók nehezebbnek tűntek, mintha belesüppedtek
volna a sűrű vízbe. Az egyiken matróz állt, és kátránnyal
kente be annak szürke oldalát, amely két méterrel emelkedett
ki a vízből. Kutyák, tyúkok álltak drótos ketrecbe zárva, és a
fiatal szőke lány a fedélzet rézkorlátját tisztította. Emberek
jöttek-mentek a zsilipkapunál, és a hajók, amelyek elhagyták,
mintha haboztak volna egy pillanatig, mielőtt a Szajna
sodrára bízták volna magukat.
– Tehát ez úgyszólván mind magához tartozik?
– Az túlzás, hogy minden. De mindenki, akit itt lát, egy
kicsit tőlem függ, főleg, mióta megvettem a mészkőfejtőt
odafent Champagne-ban.
A szoba bútorzata olyasféle volt, amiket a
régiségkereskedők tesznek ki az utcára szombatonként, hogy
a kispolgárok kereshessenek egy olcsó asztalt vagy
mosdókagylót. Pörkölt hagyma illata szállt feléjük a
konyhából, a tűzhelyen sercegő vaj hangjától kísérve.
– Egy kérdés, ha megengedi. A jelentés szerint maga nem
emlékszik, mi történt, mielőtt kihúzták a vízből.
Ducrau komor tekintettel levágta egy szivar végét.
– Pontosan mikortól nem emlékszik, mi történt önnel? El
tudja például mesélni, mit csinált tegnapelőtt este?

– A lányom és a férje itt vacsoráztak. A férje gyalogsági

 – A lányom és a férje itt vacsoráztak. A férje gyalogsági
kapitány Versailles-ban. Minden szerdán itt vacsoráznak.
– Ha jól tudom, van egy fia is.
– Igen. A Levéltárosi Főiskolán, de ritkán látni idehaza,
mert vettem neki egy garzont az ötödik kerületben.
– Vagyis aznap este nem találkoztak?
Ducrau nem kapkodta el a választ. Nem vette le a szemét
Maigret-ről, és ahogy nagyokat szippantott a szivarjából jól
meggondolt minden kérdést, és a válasza minden egyes
szavát.
– Figyeljen ide, felügyelő. Mondok valamit, és vésse az
eszébe, ha azt akarja, hogy megértsük egymást. Eddig még
senkinek nem sikerült Mimile-t csőbe húznia. Mimile én
vagyok. Így hívtak, mikor még csak egyetlen hajóm volt, és
még mindig vannak zsilipkezelők a Marne-on, akik csak ezen
a néven ismernek. Érti? Nincs kevesebb sütnivalóm, mint
magának. Ami ezt az ügyet illeti, én vagyok az áldozat.
Engemet támadtak meg. Én hívattam ide magát.
Maigret nem vonta fel a szemöldökét, sőt, örvendezett,
mert hosszú idő után ismét olyasvalakivel állt szemben, akit
érdemes megismerni.
– Ígyék bátran! Vegyen egy szivart, tegyen el belőle!
Dehogynem! Tegye a dolgát, de semmi okoskodás! Mint
tegnap, mikor itt jártak az ügyészség emberei, a kis
fontoskodó vizsgálóbíróval, a vajszínű kesztyűjével, mintha
félne, hogy összekoszolja a kezét! Nahát. Megkértem, hogy
vegye le a sapkáját, és hagyja abba a dohányzást, én meg az
arcába fújtam a füstöt. Érti? Nos, hallgatom!
 – Hadd kérdezzek valamit. Fenntartja a panaszát? Igen?
És tényleg szeretné, ha megtalálnám a bűnöst?
Ducrau ajkán a mosoly árnyéka suhant át. Válasz helyett
azt mormolta:
– Következő kérdés?
– Ez minden! Van még időnk.
– Nincs semmi más mondanivalója?
– Semmi.
Maigret felállt, és a napfénytől hunyorogva a nyitott
ablakhoz lépett.
– Mathilde, Mathilde! – kiáltotta a házigazda. – Először is,
mikor hívlak, azonnal jössz. Másodszor, vegyél fel egy tiszta
kötényt. Most menj, keress egy üveg pezsgőt! Valamelyiket a
nyolc üvegből, hátul balra.
– Nem iszom pezsgőt – mondta Maigret, mikor a
cselédlány kiment.
– Ebből fog. 1897-és Brut nature, a legnagyobb reimsi
szőlősgazdától kaptam.
Kicsit szelídebbé vált. Mintha az érzelem egy kis árnyéka
is megjelent volna benne, de alig volt érezhető.
– Mit néz?
– Gassin hajóját.
– Tudja, Gassin régi bajtárs, ő az egyetlen, aki még tegez!
Együtt hajóztunk az első útjainkon. Rábíztam az egyik
hajómat, ami főleg Belgiumba közlekedik.
– Van egy csinos lánya.
 Ez csak egy benyomás volt, mert ilyen messziről Maigret
csak a teste körvonalait látta. És mégis, ennyi elég volt, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy szép volt. Pedig egyszerűen
öltözött. Egy fekete ruha, fehér köténnyel, mezítláb,
facipőben.
Ducrau nem felelt, és pár pillanatnyi csendet követően
kitört belőle, mint aki a türelme végén jár:
– Folytassa: a nő az emeleten, a cselédlány és a többi!
Hallgatom!
Résnyire kinyílt a konyha ajtaja. Ducrau asszony kis
köhécselés után bátortalanul megszólalt:
– Elmenjek jégért? Mire a férfi mérgesen:
– Miért nem mész inkább Reimsig, pezsgőért?
A nő felelet nélkül eltűnt, és az ajtó félig nyitva maradt,
míg Ducrau folytatta:
– Szóval, a másodikon, a szobám fölött egy Rose nevű nő
lakik, aki előtte a Maximban dolgozott.
Nem vette halkabbra a hangját, ellenkezőleg. A felesége
bizonyára mindent hallott. A konyhában összecsörrentek a
poharak. A cselédlány visszatért, tiszta kötényben és egy
tálcával.
– Ha kíváncsi a részletekre, havi kétezer frankot adok
neki, és a ruháját, de majdnem mindent ő varr magának. Jól
van, tedd le, és tűnj el! Nem akarja felbontani az üveget,
felügyelő?
Maigret már hozzá is szokott az új környezethez. Már alig
hallotta kint a kőtörő lármáját, ami a szobában szálldosó két
légy zümmögésével keveredett.
– Szóval, a tegnapelőttről beszéltünk. A lányom és az a
barom férje itt vacsoráztak, és én, mint mindig, a desszert
után otthagytam őket. Ki nem állhatom a karót nyelt
embereket, és a vőm pont az. Egészségére! Csettintett egyet a
nyelvével, és felsóhajtott.
– Ez minden. Talán tíz óra volt, az utcán sétáltam.
Megittam egy pohár bort Catherine-nel, övé a mulató itt nem
messze. Aztán továbbmentem, és a kis utca sarkára értem, ott,
ni, ahol a kandeláber áll. A lányokkal jobban szeretek sörözni,
mint a vőmmel.
– Mikor kilépett abból a házból, nem vette észre, hogy
valaki követi?
– Egyáltalán nem vettem észre semmit.
– Aztán merre indult?
– Nem tudom – vetette oda a házigazda.
Ismét agresszív volt a hangja. Ducrau krákogni kezdett,
mivel túl sok pezsgőt nyelt le egyszerre, majd a kifakult
szőnyegre köpött.
Az orvosi jelentés szerint a hátán ejtett seb nem hatolt
mélyre, és a hajótulajdonos három vagy négy percet tölthetett
a vízben. Talán egy vagy két alkalommal juthatott a felszín
fölé.
– Felteszem, nem gyanakszik senkire.
– Mindenkire gyanakszom!
Különös volt a kinézete. Jó húsban volt, nagy fejjel, széles
vonásokkal, mégis érezni lehetett a keménységét, kivételes
erejét. A tekintete, amivel Maigret mozdulatait figyelte, öreg
parasztokéra emlékeztetett, akik a vásárban alkudoznak, de
egy pillanattal később kék szeméből lefegyverző naivitás
áradt.
Mikor elkezdett fenyegetőzni, kiabálni, esküdözni, az
ember sosem tudhatta, hogy nem magát akarja-e ezzel
szórakoztatni.
– Ezt kimondom kereken! Nekem, érti, megvan az okom,
hogy mindenkit gyanúsítsak: a feleségemet, a fiamat, a
lányomat, a férjét, Rose-t, a cselédlányt, Gassint…
– És Gassin lányát is…
– Aline-t is, ha már őt emlegeti!
De ezt másféle hangszínnel mondta.
– És még valamit… Mindenkit, aki hozzám tartozik,
nyugodtan zaklasson, ha jólesik. Ismerem a rendőrséget.
Tudom, hogy még a kukákba is beleszaglásznak. Akár most
is elkezdhetjük. Jeanne! Jeanne!
Előkerült a felesége, csodálkozás és félelem ült az arcán.
– Gyere csak be, a fenébe! Nem kell a vendégek előtt
eljátszanod a cselédet! Fogj egy poharat! Dehogynem! Igyál a
felügyelővel. Tudod, mire kíváncsi a felügyelő úr?
A felesége sápadt volt, és érdektelen kinézetű, rosszul
öltözött, rosszul fésült, és csúnyán elkopott az évek során,
mint a szalon bútorai. Bántotta a szemét a napfény, és még
huszonöt év házasság után is megrezzent, ha a férje felemelte
a hangját.

– Azt akarja tudni, hogy miről társalogtunk, mikor Berthe

 – Azt akarja tudni, hogy miről társalogtunk, mikor Berthe
és a férje itt voltak vacsorázni.
A felesége mosolyogni próbált. A keze, amiben a pezsgőt
tartotta, megremegett, és Maigret a konyhai munkától ráncos
kézre nézett.
– Mondd meg neki! De előbb igyál!
– Mindenféle szóba került.
– Ez nem igaz.
– Elnézést felügyelő úr, nem tudom, hova akar kilyukadni
a férjem…
– Dehogynem tudod! Várjál, majd segítek…
Az asszony a vörös fotel mellett állt, amelybe Ducrau
olyan kényelmesen süppedt bele, mintha egybe lettek volna
nőve.
– Berthe kezdte az egészet. Emlékezz csak vissza! Azt
mondta…
– Émile!
– Semmi Émile! Azt mondta, hogy attól fél, gyereket vár,
és akkor Decharme nem maradhat a hadseregben, mivel túl
keveset keres, hogy fizesse a dajkát és a többi költséget. Én
azt ajánlottam, hogy csapjon fel mogyoróárusnak. Így volt,
vagy nem?
Ducrau asszony szégyenlősen mosolyogva próbált
elnézést kérni a férje viselkedéséért.
– Pihenned kellene.
– És mit javasolt az a tökfilkó? Felelj! Mit akart? Azt, hogy
most azonnal osszuk fel a vagyont, mert egy szép napon
úgyis ezt kell tenni. Az uraság az ő részével letelepszik
Provence-ban, ahol nagyon kedvező a klíma az utód számára.
Mi pedig meglátogathatjuk őket a nyári szabadság idején.
Nem dühödött fel. Ez nem múló harag volt. Ellenkezőleg!
Lassan, keményen, egyesével ejtette ki a szavakat.
– Mit tett hozzá a végén, mikor felvettem a sapkámat?
Mondd meg te magad!
– Már nem tudom.
Kis híján sírva fakadt. Letette a poharát, hogy ne borítsa
fel.
– Mondd csak!
– Azt mondta, hogy elég pénzt elköltesz egyéb
dolgokra…
– Nem azt mondta, hogy „egyéb dolgokra”.
– Hanem a…
– Igen? -A nőkre.
– És még?
– Arra a személyre az emeleten.
– Értette, felügyelő? Nem akar még valamit kérdezni tőle?
Ha igen, akkor gyorsan, mert mindjárt sírva fakad, és abban
nem lesz köszönet. Elmehetsz!
A házigazda még egyszer felsóhajtott, olyan hosszú
sóhajjal, ami csak széles mellkasából föltörhetett.
– Ez volt az ízelítő. Ha szórakoztatja, folytathatja egyedül.
Holnap már kint leszek a rakparton, bármit is mond az orvos.
Ott megtalál, mint minden reggel hatkor a kikötőben. Még
egy pohárral? Elfelejtette a szivart. Gassin nemrég ötszáz
szálat csempészett be nekem a hajóján. Láthatja, nem titkolok
el semmit.
Nehézkesen felállt, a fotel karfájára támaszkodva.
– Köszönöm a szíves tájékoztatást – mondta Maigret, aki
a lehető legsemmitmondóbb kifejezést kereste.
Ducrau szeme mosolygott. A felügyelőé is. Így néztek
farkasszemet ugyanazzal a visszafogott vidámsággal, tele ki
nem mondott gondolatokkal, talán kihívással, talán kíváncsi
várakozással.
– Hívjam a cselédet, hogy kikísérje?
– Köszönöm, kitalálok.
Nem ráztak kezet, és ez is mintha közös megegyezéssel
történt volna. Ducrau a nyitott ablak közelében maradt, egy
sötét alak a beáradó fényben. Kimerültebb lehetett, mint
amilyennek látszani akart, mert gyorsan szedte a levegőt.
– Sok szerencsét! Talán megszerzi a húszezer frankot!
A konyha ajtaja előtt elhaladva Maigret sírást hallott
odabentről. Kiment a lépcsőházba, lesétált pár lépcsőfokot,
megállt a napfényben, amely időközben más szögben sütött
be, és elővett a zsebéből egy jelentést. Az orvos
szakvéleménye volt, és többek közt a következő állt benne:

Az öngyilkosság feltevése nem támasztható alá, mert

lehetetlen, hogy valaki a hátának ezen a pontján
sebesítse meg magát.
 Valaki motoszkált az előtérben, a portás volt az, aki ekkor
érkezett meg. A járdán a meleg, a világosság, a színekben
játszó por és a megszokott nyüzsgés fogadta a felügyelőt. A
13-as villamos megállt, de pillanatok múltán már tovább is
indult. Megszólalt a jobb oldali kocsma ajtaja felett a csengő,
míg a kőtörő ontotta a kavicsokat, és egy kis, kék
háromszöggel jelölt uszály sípja minden erejéből fújta a
magáét, dühöngve azon, hogy a zsilip kapuja pont előtte
csukódott be.
 3

A rikító kék címer közepén egy gőzhajó, felette sirályokkal,

alatta pedig a felirat: „Sasfészek. Marne és Szajna folyami
kormányosainak bárja”.
Ez a jobb oldali csapszék volt. Maigret benyitott, leült egy
sarokban, és azonnal csend vette körül. Csupán öt ember volt
odabent, egy asztal körül ültek, keresztbe tett lábbal,
hátradőlve a székkel, a sapkájukat a szemük fölé húzva, a
napsütés ellen. Négyen magas nyakú kék inget viseltek, és
mindegyik alaposan le volt barnulva, bőrükön alig látható
repedésekkel. Hajuk őszülni kezdett a halántékukon és a
tarkójukon.
Aki felállt, és Maigret felé indult, a tulaj volt.
– Mit kér?
A kocsmában tisztaság uralkodott. A földön fűrészpor, a
söntés-pult ragyogott, és keserédes illat terjengett, ami az
aperitif idejét jelezte.
Az egyik férfi hümmögve újra meggyújtotta félig elszívott
cigarettáját.
Ez a morgás bizonyára Maigret-nek szólt, aki egy pohár
sört rendelt, és szelíd mozdulatokkal tömte a dohányt a
pipájába. Vele szemben, a vendégek csoportjában egy sárga
szakállú kis öregember egy húzással kiürítette a poharát, és
felmordult, ahogy megtörölte a bajszát:
 – Töltsd meg, Fernand!
Jobb kezén kötést viselt, amiből kiderült, hogy ő az öreg
Gassin. A többiek pedig sokatmondó jeleket adtak
egymásnak az öreg kormányos felé mutatva, aki olyan
ellenségesen meredt Maigret-re, hogy szőrös fején
elmélyültek a ráncok.
Már régóta ihatott, látszott a mozdulatai lágy
esetlenségén. Kiszimatolta, hogy Maigret a rendőrségtől jött,
és a kollégái felderültek a morcosságán.
– Szép időnk van, Gassin!
Az öreg kezdett kijönni a sodrából.
– Azt hiszem, tudnál mesélni a vendég úrnak!
Az egyik férfi egyszerűen Maigret-re kacsintott, amely azt
jelentette: Ne törődjön vele, láthatja, milyen állapotban van.
Talán egyedül a kocsmáros volt egy kicsit nyugtalan, de a
vendégek jól szórakoztak, és pajkos ártatlanság vibrált a
levegőben. Az ablakon át csak a rakpart korlátját lehetett
látni, az uszályok árbocát és kormányrúdját, és a zsilipkezelő
kabinjának tetejét.
– Mikor indul a következő fuvar, Gassin? Majd egy
másik, halkabban:
– Mondd el neki!
Úgy nézett ki, hogy az öreg megfogadja a tanácsot. Felállt,
és a részegek hamis fesztelenségével a pulthoz lépett.
– Még egyet, Fernand!
Még mindig Maigret-t figyelte. Sok minden volt a
tekintetében, dacosság és valami súlyos kétségbeesés is.
 A felügyelő megkopogtatta az asztalt egy pénzérmével,
hogy odahívja a csapost.
– Mennyi lesz?
Fernand, miután közölte az árat, az asztal fölé hajolva
halkabban hozzátette:
– Ne izgassa fel! Két napja egyfolytában iszik.
Alig lehetett hallani, az öreg mégis háborogni kezdett.
– Mit pusmogsz ott?
Maigret felállt. Nem akart botrányt. A legjámborabb
ábrázatot öltve ment az ajtóhoz. Miután kilépett és átkelt az
úton, megfordult. Gassint vette észre, aki most az ablaknál
állt, kezében a poharával, és őt követte a szemével.
A levegő melegebb lett, és sötét aranyban játszott. Egy
hajléktalan aludt elnyúlva a rakpart kövein, a feje alatt egy
újsággal.
Autók, kamionok zúgtak el mellette, villamosok, de
Maigret megértette, hogy ennek nincs jelentősége. Az utcán
száguldó járművek nem tartoztak ehhez a birodalomhoz. A
párizsiak itt utaztak át, hogy a Marne partjára jussanak, de ez
csak az autók zajongása volt, és ami számított, az a rakpart
volt, a vontatóhajók sípja, a kőtörő gép, az uszályok és a
rakodódaruk, a kormányosok két kocsmája, és főleg a magas
ház, ahol Maigret látta Ducrau piros fotelját az egyik ablakon
át.
Az emberek, bár a szabad ég alatt voltak, otthon érezték
magukat. Az egyik daru kezelői egy homokkupacon ülve
eszegettek. Az egyik hajós asszonya az asztalt terítette meg a
fedélzeten, a szomszédja épp mosogatott.
A felügyelő ráérősen leballagott a rakpart lépcsőin, és
ugyanaz a lassú ritmusú, mégis erőteljes tevékenység tárult
elé, amilyet egyszer már megtapasztalt egy nyomozás
alkalmával a Marne partján. Még a sajátos szag is egy emléket
idézett fel benne: uszályok haladtak előre a sima vízben,
anélkül, hogy hullámokat vertek volna.
Már közeljárt az Aranygyapjúhoz, amelynek fából készült
törzsét gyantafesték fedte. A fedélzetet nemrég mosták fel,
foltokban még nedves volt, ám a fiatal lányt nem lehetett látni
sehol.
Maigret tett két lépést a feljárón, megfordult, és látta,
hogy az öreg a korlátra könyökölve figyel. Továbbment, és a
fedélzetre érve elkiáltotta magát:
– Van itt valaki?
Az egyik közeli hajón egy mosóteknő fölött álló nő
figyelte a felügyelőt, ahogy egy kék és piros ablakú dupla ajtó
felé haladt.
– Van itt valaki?
A lépcső alján homályosan egy tiszta, rendben tartott
szoba látszott, és egy asztal sarka, amelyet terítő takart.
Maigret lement a lépcsőn, és az utolsó lépcsőfokon
szemben találta magát a távolról már látott fiatal szőke
lánnyal, aki szalmával fedett széken ült, mellén egy
csecsemővel.

Mindez olyan váratlan és ugyanakkor magától értetődő

 Mindez olyan váratlan és ugyanakkor magától értetődő
volt, hogy a felügyelő esetlenül levette a sapkáját, az égő
pipáját a zsebébe nyomta, és hátrébb lépett.
– Elnézést…
A fiatal lány mintha megijedt volna. Úgy nézett a
másikra, mintha ki akarná találni a szándékait, de nem
mozdult a helyéről, és a csecsemő kis szája még mindig a
mellére tapadt.
– Nem tudtam, hogy… Engem bíztak meg a nyomozással,
és azért bátorkodom zavarni, hogy feltegyek pár kérdést.
Maigret kellemetlenül érezte magát, ahogy a lányt nézte.
Egy homályos előérzet támadt benne, amelyet nem tudott
pontosabban megfogalmazni.
A kabin tágas volt, lakkozott fenyőléccel borítva. Az
egyik sarokban ágy állt, steppelt takaróval letakarva, fölötte
elefántcsont feszülettel. A kabin közepét használták
étkezőnek, és az asztal két főre volt megterítve.
– Foglaljon helyet! – mondta a fiatal lány.
A hangja is meglepte Maigret-t, és mégis, már Ducrau
ablakából figyelve Aline-t, megsejtette különösségét, mert
messziről is volt benne valami légies.
Pedig nem volt se sovány, se törékeny. Közelről nézve
kicsattanóan egészséges és feszes teste volt, tele élettel. A
vonásai szabályosak voltak, és napsütötte arca ellentétben állt
hajának szőkeségével.
Miért keltette mégis alakjának egésze a gyengeség
benyomását, amely védelemre és vigasztalásra szorul?
 – A maga gyereke?
Maigret, csak hogy mondjon valamit, a gyerekre mutatott,
akinek esztergált fából készült bölcsője ott állt a közelben.
– A keresztfiam.
A lány udvariasan mosolygott, ám a félelme nem múlt el
teljesen.
– Maga Gassin lánya, ugye?
– Igen.
Gyerekhangja volt, és egy okos kisgyerek szelídségével
válaszolt, akit kérdezgetnek.
– Ne haragudjon, hogy ilyenkor alkalmatlankodom.
Mivel maga jelen volt a tegnapelőtti esetnél, szeretném
megkérdezni, hogy aznap éjszaka nem járt-e valaki a
fedélzeten. Például Émile Ducrau.
– Igen járt.
Maigret egyáltalán nem várt igenlő választ, és magában
azt kérdezte, vajon a lány felfogta-e a kérdését.
– Biztos benne, hogy Ducrau itt járt a merénylet estéjén?
– Nem nyitottam neki ajtót.
– Feljött a fedélzetre is?
– Igen. Szólongatott. Én akkor már lefeküdtem volna.
Maigret egy pillanatra belátott egy másik kabinba, amely
szűkebb volt, mint az első, és egy falhoz erősített ágy volt
benne. Miközben beszélt, a lány gyengéden levette melléről a
csecsemőt, megtörölte az állát, és begombolta a blúzát.
– Hány órakor történt mindez?
 – Nem tudom.
– Jóval azelőtt, hogy az ön apja a vízbe esett?
– Nem tudom.
Aline minden ok nélkül ismét nyugtalanná vált. Felkelt,
hogy befektesse a gyereket a bölcsőbe, és mivel az kinyitotta a
száját, hogy sírva fakadjon, egy piros gumiból készült cumit
adott neki.
– Jól ismeri Ducrau-t?
– Igen.
A lány megpiszkálta a tüzet a kályhában, és megsózott
egy krumplival teli lábast. Maigret, aki minden mozdulatát
követte, ekkor ráeszmélt valamire. Aline talán nem volt
bolond, mégis fátyol választotta el a külvilágtól. Minden
letompított, távolságtartó volt benne, a gesztusai, a hangja, a
mosolya. Mert szégyenlősen mosolygott, mikor a vendég
előtt lépett el.
– Nem tudja, hogy mit akart itt Ducrau?
– Mindig ugyanazt.
A felügyelő rossz érzése növekedett, még a tenyere is
nedves lett. A fiatal lány minden elejtett szavának drámai
következményei lehettek. A nyomozó minden kérdése
nyomán oszlott valamennyi a bűntényt körülvevő rejtélyből,
Maigret mégis félt feltenni őket. Felfogta egyáltalán a lány,
hogy mit beszél? Talán minden kérdésre csak helyeselni
tudott?
– A fiatalabb Ducrau-ról beszél? – kérdezte Maigret, hogy
ellenőrizze a feltételezését.
 – Jean nem járt itt akkor.
– Szóval az apja csapta magának a szelet?
A lány egy pillanatra Maigret arcára nézett, majd
elfordította a fejét. Tehát nem kívánta folytatni a beszélgetést.
A felügyelő túl közeljutott valamely fontos rejtély kulcsához.
– Ezért jár ide, ugye? Zaklatja magát. Megpróbálja…
Maigret abbahagyta, mert a lány sírni kezdett, ő pedig nem
tudta, hogyan folytassa.
– Elnézését kérem. Felejtse el, amit mondtam!
Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a felügyelő
önkéntelen mozdulattal vállon veregette Aline-t. Ez csak
rontott a helyzeten! A lány összerezzent, majd befutott a
második kabinba, és bezárta az ajtót. Hallatszott a sírása az
ajtó másik oldaláról. És a csecsemő is sírt, kiesett a szájából a
cumi. Maigret suta mozdulattal visszatette.
Nem maradt más hátra, mint hogy távozzon. A lépcső
alacsony volt, és beverte a fejét a kabin plafonjába. Azt várta,
hogy a fedélzeten találja az öreg Gassint, de nem volt ott
senki a szomszédokon kívül, akik a kormányrúd közelében
ültek asztaluk mellett, és figyelték, ahogy a felügyelő elmegy.
A rakparton Gassinnak se híre, se hamva. A járdához érve
Maigret látta, hogy egy autó fékez a magas ház előtt. Átlagos,
közepes méretű kocsi. A rendszáma Seine-et-Oise tartományi,
és a felügyelőnek elég volt egy pillantás a kiszálló nőre, hogy
rájöjjön, ki is ő.
Ducrau lánya volt az. Örökölte az apja nyerseségét és
lendületét. Keskeny vállú férje, aki most civil ruhát viselt,
bezárta a kocsi ajtaját, és a zsebébe csúsztatta a kulcsot.
 De valamit elfelejthettek. A nő már a küszöbön állt,
amikor megfordult. A férje ismét előkotorta a kulcsot, és
elővett egy kis csomagot, amely bizonyára mazsolát
tartalmazott, amilyet a lábadozóknak szoktak vinni
ajándékba.
A pár végül vitatkozva lépett be a házba. Közönségesnek
és kicsinyesnek tűntek.
Maigret megállt a villamosmegálló zöld táblája mellett, de
elfelejtett inteni a közelgő villamosnak. Tele volt a feje végig
nem gondolt gondolatokkal, és mintha valami kibillentette
volna az egyensúlyából, amelyet mihamarabb vissza akart
állítani. A kormányosok kiléptek a kocsmából, kezet is ráztak,
mielőtt elváltak volna. Egyikük, egy nagydarab, nyílt arcú
férfi Maigret felé indult, aki megállította.
– Ne haragudjon, szeretnék feltenni egy kérdést.
– Tudja, én nem voltam ott.
– Nem erről van szó. Ismeri Gassint? Kitől van gyereke a
lányának?
A kormányos felnevetett.
– Hiszen nem is az ő gyereke!
– Biztos ebben?
– Az öreg Gassin hozta haza a gyereket. Tizenöt éve
özvegy. Valahol északon jöhetett össze egy bögyös nővel, egy
bártulajdonossal, vagy egy zsilipkezelővel.
– És a lányának sose volt gyereke?
– Aline-nak? Maga még nem látta őt? De tudja, óvatosan
bánjon ám vele! Kicsit más, mint a többi lány.
 Járókelők mentek el mellettük, néha súrolva őket. A két
férfi a tűző napon állt, amely égette Maigret tarkóját.
– Rendes emberek. Gassin kicsit sokat iszik, de ne higgye,
hogy mindig olyan, mint ma volt. A tegnapelőtti történet
eléggé megviselte. Ma reggel meg azt hitte, hogy maga rá
akar szállni.
A magas férfi még egyszer elmosolyodott, megérintette a
sapkája szélét, és továbbállt.
Maigret-nek is ebédelnie kellett lassan. Körülötte
megváltozott a mozgás, leállt a kőtörő, kevésbé élénk lett a
forgalom, és mintha a zsilip is takarékos üzemmódra váltott
volna.
Természetesen vissza fog még jönni ide. Valószínűleg
több napot el fog tölteni ebben a kis világban, amelynek csak
most látta kirajzolódni a vonásait.
Gassin vajon visszament a hajójára? Talán a lakkozott falú
kabinban ebédelt, a kis rózsaszín virágokkal díszített
asztalnál?
Ducrau-éknál valószínűleg vitatkoznak, a mazsola aligha
volt elegendő, hogy visszaállítsa a családfő lelki békéjét.
Maigret visszament a kocsmába, maga sem igen tudta,
miért. Sehol egy vendég. A tulaj és a felesége, egy egész
csinos kis barna nő, akinek nem volt ideje átöltözni, pörköltet
ettek a pult közelében, vörösbort iszogatva hozzá a talp
nélküli poharaikból, amelyeken tükröződött a napfény.
– Máris visszajött? – kiáltott fel Fernand, megtörölve a
szája szélét.

Befogadták, és még csak be sem kellett mutatkoznia

 Befogadták, és még csak be sem kellett mutatkoznia
hozzá.
– Remélem, nem kínozta meg nagyon a kislányt. Még egy
pohár sört? Irma, hozzál a friss sörből!
A férfi kinézett az ablakon, nem a kikötő, hanem a
szemben lévő kocsma felé.
– Szegény Gassin bele fog ebbe betegedni. Igaz, hogy nem
tréfadolog beleesni a vízbe, aztán meg rájönni, hogy valaki
húz lefelé.
– Visszament a hajóra?
– Nem, odaát van.
A tulaj a másik csapszék felé mutatott, ahol Gassin
holtrészegen magyarázott valamit, széles mozdulatokkal
négy másik vendégnek.
– Így jár egyik kocsmából a másikba.
– Úgy néz ki, mintha sírna.
– Jól látja, sír. Reggel óta már legalább tizenöt aperitifet
ivott meg, a rumos kupicákat nem is számolva.
A kocsmárosnő kihozta a jéghideg sört, amiből Maigret
apró kortyonként ivott.
– A lánya nem szokott flörtölni?
– Aline? Soha az életben!
Fernand ezt úgy jelentette ki, mintha a világ legbizarrabb
ötlete lett volna, hogy Aline kikezdjen egy férfival. Maigret
mégis látta a lányt szoptatni, a saját gyerekét vagy valaki
másét, mindenesetre egy igazi kismama volt, aki annyira
megijedt a felügyelő atyáskodó gesztusától, hogy bezárkózott
a belső kabinba!
Maigret-t bántotta a holtrészeg Gassin emléke, ahogy a
poharába pityereg, összemosódva a bölcsőben fekvő
gyerekével.
– Sokat vannak úton?
– Egész évben.
– Van beosztottjuk?
– Egyedül élnek. Aline úgy tud kormányozni, mint egy
férfi! Maigret ismerte ezeket az északi csatornákat egyenes és
dús növényzetű partjaikkal, nyárfasorral a csendes víztükör
mellett, és az elhagyatott vidéki zsilipeket, rozsdásodó
tekerőkarjaikkal, a mályvarózsával körülvett házikókkal, és a
kacsákkal, amelyek a zsilipkapuk keltette örvényekben
fürödtek.
Elképzelte, ahogy az Aranygyapjú lassan halad a folyó
szalagján, órákig, napokig, míg el nem érkezik egy
rakparthoz, ahol kirakodják a terhét. A kormánynál Aline, a
csecsemő a bölcsőjében, bizonyára a fedélzeten, a
kormányrúd közelében, az öreg pedig mindeközben a földön
elterülve.
Egy öreg szeszkazán, egy bolond és egy csecsszopó…
 4

Mikor másnap reggel hatkor Maigret leszállt a 13-as

villamosról és a zsilip felé indult, Émile Ducrau már a
rakparton állt, fején kapitányi sapkával, egy nehéz botra
támaszkodva.
A tavaszi levegőben, Párizs reggeli nyüzsgésében az
előző reggelekhez hasonlóan volt valami gyermeki vidámság.
Tárgyak és emberek, az ajtó elé letett tejesüvegek vagy a
standja mellett álldogáló fehér kötényes tejesasszony, a
piactérről visszatérő teherautó, amely lehullatta maga után az
utolsó káposztaleveleket, a nyugalom és életöröm
megtestesülései voltak.
Akár Ducrau-ék cselédje, aki a magas ház ablakában rázta
ki ruháit, melynek homlokzatát bearanyozta a napfény.
Mögötte a szalon félhomályában néha feltűnt Ducrau asszony
alakja, aki selyemkendővel a fején tett-vett.
A második emeleten a zsalugáter még le volt húzva, és
csak elképzelni lehetett, hogy a napfény csíkjaival redőzött
ágyban ott alszik Rose, a gyengéd örömlány, a feje alá hajtott
karral, izzadt hónaljjal.
Ducrau, aki már belemerült a munkába, még odavetett
egy utolsó mondatot az egyik hajó kapitányának, amely
miután elhagyta a zsilipet, beúszott a Szajna sodrába.
Meglátta Maigret-t. Előhúzott a zsebéből egy nagy aranyórát.
 – Nem tévedtem. Maga pont olyan, mint én.
Vajon azt akarta mondani, hogy a felügyelő is korán kel,
hogy megszervezze mások munkáját?
– Ráér egy percre?
Széles vállaival szinte négyszög alakúnak tűnt. Igaz,
mellkasán bizonyára kötést viselt. Mozgása mégis eleven volt,
Maigret látta, amint a zsilip faláról egy több mint egy
méterrel lejjebb lévő uszály fedélzetére ugrott.
– Jó napot, Maurice! Beszéltél a Sas IV-gyel Chalifert
felett? Megkapták a tömítéseket?
Alig figyelt oda. Amint elhangzott a válasz, egy
morgással megköszönte, majd másfelé fordult.
– Hogy állunk a balesettel a Revin hídnál?

Az Aranygyapjú fedélzetén a kormánylapát közelében Aline

ült, maga elé révedve kávét őrölt. Alighogy Maigret
észrevette a lányt, Ducrau máris előtte termett, szájában rövid
pipával.
– Na, kapiskál már valamit?
Állának mozgásából következtetni lehetett, hogy a
rakpart és a zsilip működésére gondolt, és nem a
nyomozásra. Sokkal vidámabb volt, mint előző nap, kevésbé
gyanakvó.
– Látja, a víz itt elágazik, majd a Szajnába fut. Ez itt a
Marne-csatorna. Kicsit feljebb a Marne már nem hajózható.
Aztán jön a Felső-Szajna. A Felső-Szajnán keresztül lehet
eljutni Bourgogne-ba, a Loire felé, Lyonba, Marseille-be. Le
Havre és Rouen az Alsó-Szajna két központja. Két vállalat
osztozik a forgalmon: a Générale és a Compagnie des Canaux
du Centre. De ettől a zsiliptől kezdve egészen Belgiumig,
Hollandiáig és a Saarig minden Ducrau felségterülete!
Szeme kék volt, fehér bőrét megvilágította a tájat
rózsaszínre festő felkelő nap fénye.
– Ez a pár ingatlan itt a házam körül mind az enyém: a
kocsma, a bodegák és a kis mulató is! Ezenkívül amott a
három daru és a zúzógép. A híd túloldalán lévő
javítóműhelyek is.
Szinte itta, belélegezte az életkedvet.
– Azt mondják, az egész megér vagy negyvenmilliót –
jegyezte meg Maigret.
– Nem rosszak az értesülései, csupán ötmilliót tévedett. A
nyomozóinak sikerült kideríteniük valamit tegnap?
Elvezettel beszélt, ez utóbbi mondatát is így ejtette ki.
Valóban, Maigret három nyomozót bízott meg azzal, hogy
Charen-tonban és annak környékén utánanézzenek Ducrau, a
családja és mindenki más tevékenységének, akinek köze
lehetett a tragédiához.
Az eredmény elég szegényes volt. A charentoni
bordélyházban megerősítették, hogy a támadás estéjén ott járt
a hajótulajdonos. Gyakori vendég volt. Ivott, csipkelődött a
lányokkal, történeteket mesélt, és sokszor meg is elégedett
ennyivel.
A fiáról, Jeanról a negyed lakói szinte semmit sem tudtak.
Diák volt. Nem nagyon járt el otthonról. Jó családból
származó fiatalembernek nézett ki, ingatag egészséggel.
 – Jut eszembe – szólalt meg Maigret az Aranygyapjúra
mutatva –, ezen az uszályon töltött a fia tavaly három
hónapot, ugye?
Ducrau meg se rezzent, de mintha kicsit elkomorult
volna.
– Igen.
– Ha jól tudom, egy betegségből lábadozott.
– Túlhajtotta magát. Az orvos azt javasolta neki, hogy
pihenjen, és legyen a szabad levegőn. Az Aranygyapjú pedig
épp Elzászba indult.
Aline a kávédarálóval a kezében bement a hajókabinba, és
Ducrau arrébb lépett egy pillanatra, hogy utasításokat adjon a
darukezelőnek, de Maigret még így is hallotta, mit beszélnek.
Ducrau lányáról és a vejéről nem sokat tudott meg.
Decharme kapitány egy le mans-i könyvelő fia volt. A pár egy
csinos kis házban lakott Versailles külvárosában, minden
reggel tisztiszolga hozta a lovát, egy másik pedig takarított.
– Visszamegy Párizsba? – kérdezte Ducrau, amint
visszalépett hozzá. – Ha gondolja, tartson velem a reggeli
rakparti sétámon.
Egy pillanatra a háza felé nézett. A hatodik emeleti
tetőablakok még csukva voltak, a függönyök behúzva. A
zsúfolt villamosok mellett autók és zöldséggel megpakolt kis
szekerek siettek Párizs felé a piacra.
– Itt hagyhatom az üzletet? – kiáltotta Ducrau a
zsilipkezelőnek.
– Persze, főnök.
 A hajótulajdonos rákacsintott Maigret-re, hogy
nyomatékosítsa a főnök nevet, egy állami tisztviselő szájából.
A Szajna partján sétálgattak, a folyó teljes szélességében
lassan helyezkedő hajósorok formálódtak, hajócsavarjaik
nagy hullámokat csaptak, így haladtak felfelé vagy lefelé.
– Tudja, hogyan szereztem a vagyonom? Amikor a
vontatóhajóimnak nem találtam munkát, az az ötletem
támadt, hogy a saját rakományomat fogják szállítani. Mészkő-
és homokbányákat vásároltam, ott feljebb, később már
akármit, még téglagyárat is, ha a vízparton volt.
Menet közben kezet fogott egy hajóssal, aki csak annyit
mormolt az orra alatt:
– Jó napot, Mimile!
Nagy hordók borították Bercy kikötőjének macskaköveit,
látni lehetett a bor városának rácsait.
– Mindent, ami pezsgő, én szállítmányozok. Mondd csak,
Pierrot, igaz, hogy Murier vasteknője fennakadt a Château-
Thierry híd egyik pillérén?
– Igaz, főnök.
– Ha látod, mondd neki, hogy egy matrózinas jobban
kormányoz!
Nevetve folytatta útját. A folyó másik oldalán
kirajzolódtak a hatalmas raktárak betonépületeinek egyenes
vonalai, és két teherszállító, az egyik Londonból, a másik
Amszterdamból jött, egészen Párizs belvárosáig hozták
magukkal a tenger illatát.

– Nem akarok tapintatlan lenni, de hogy akarja folytatni a

 – Nem akarok tapintatlan lenni, de hogy akarja folytatni a
nyomozást?
Most Maigret-n volt a sor, hogy mosolyogjon, mivel a séta
nyilvánvaló célja az volt, hogy Ducrau feltehesse ezt a
kérdést. Ducrau is rájött, hogy túl átlátszó volt a szándéka.
Úgy érezte, Maigret olvas a gondolataiban, és most ő is
halványan elmosolyodott, mintha saját együgyűségén
szórakozna.
– Láthatja, így! – válaszolta a felügyelő, és még inkább
úgy tett, mintha fesztelenül korzózna.
Úgy négyszáz métert tehettek meg csendben, szemüket
az Austerlitz hídra szegezve, melynek a hajnali fényben
színpompásan kirajzolódó vasszerkezete mögött felsejlett a
kékbe és rózsaszín háttérbe olvadó Notre-Dame épülete.
– Figyelj csak, Vachet! Az öcséd lerobbant Larzicourt-nál.
Üzeni, hogy a keresztelőt elhalasztják.
Ducrau nyugodt léptekkel folytatta útját. Oldalvást nézett
Maigret-re, majd kertelés nélkül megkérdezte tőle:
– A magafajta mennyit keres?
– Nem sokat.
– Hatvanezret?
– Sokkal kevesebbet.
Ducrau összevonta a szemöldökét, és csodálattal vegyes
kíváncsisággal megint Maigret-re nézett.
– Mit gondol a feleségemről? Maga szerint miattam olyan
búskomor?

– Ó, egek, dehogy! Szó sincs róla! Ő olyasféle teremtés,

 – Ó, egek, dehogy! Szó sincs róla! Ő olyasféle teremtés,
aki mindig hallgatag és szomorkodik, akármi történjék is.
Maigret fején találta a szöget, ugyanis Ducrau teljesen
elképedt.
– A feleségem komor, ostoba és közönséges – sóhajtott. –
Akárcsak az anyja, aki az egyik szomszédos házikóban lakik,
az egész életét végigsírta! Nézze csak, még egy kőtörő, ez is
az enyém, a párizsi kikötő legerősebbje… Akkor végül is
melyik nyomon indul el?
– Az összesen.
Továbbsétáltak a folyó és a rakpart zajában. A reggeli
levegő víz- és kátrányszagú volt. Olykor megkerültek egy
darut, vagy megvárták, míg szabad lesz az átjárás két
teherautó között.
– Volt már az Aranygyapjú fedélzetén?
Ducrau sokkal tovább habozott e kérdés feltevése előtt,
mint az összes többinél, és rögtön úgy tett, mintha nagyon el
lenne foglalva. A kérdés ráadásul felesleges volt, ugyanis az
ablakából kinézve látta, ahogy Maigret fellépett az uszályra.
A felügyelő csak ennyit válaszolt:
– Furcsa egy kismama.
A hatás döbbenetes volt. Ducrau hirtelen megállt, lábait
lecövekelte, a tarkója megfeszült, úgy nézett ki, mint egy
támadni készülő bika.
– Ki mondta ezt magának?
– Nem kellett mondani.

– És aztán? – mondta Ducrau, csak azért, hogy mondjon

 – És aztán? – mondta Ducrau, csak azért, hogy mondjon
valamit, szemöldökét összeráncolva, kezeit a háta mögött
összekulcsolva.
– Aztán semmi.
– Mondott valamit a lány?
– Hogy maga meg akarta látogatni.
– Ez minden?
– Ő pedig nem akarta magát beengedni. Nekem meg azt
mesélte, hogy az öreg Gassin jó cimborája. Mégis úgy tűnik,
Ducrau…
Ducrau ezalatt türelmetlenül odavetette valakinek:
– Hé, te féleszű! Ha nem kaplak el, egyenesen a lábadnak
csapódik ez a hordó…
A hordókat gurító munkás felé fordulva ezt ordította:
– Nem tudnál egy kicsit jobban odafigyelni, te idióta?!
Ekkor a pipa fejét cipője sarkához ütögetve kiürítette.
– Fogadok, hogy azt hiszi, hogy az enyém az a gyerek…
Vallja be! Hiszen az a hírem, hogy nagy szoknyapecér
vagyok! Nos, felügyelő, ez alkalommal téved.
Nem túl indulatosan mondta ezt, ugyanis érezhetően
megváltozott a hangulata. Mintha vesztett volna
keménységéből, magabiztosságából. Már nyoma sem volt
benne a birtokát látogató földesúr gőgjének.
– Van gyereke? – kérdezte a szeme sarkából Maigret-re
pillantva, aki kezdte kiismerni ezt a nézést.
– Csak egy kislányom volt, de meghalt.
 – Nos, nekem van! Tudja mit… Nem kell megígérnie,
hogy titokban tartja, de ha csak egy szót szól is valakinek
erről, beverem a pofáját. Van az a kettő, akit ismer, a lányom,
aki ugyanolyan szánalmas, mint az anyja, és a fiam. Ami őt
illeti, még nem látom, hogy bármi is lenne belőle. Találkozott
vele? Nem? Kedves, félénk, jól nevelt, ragaszkodó és törékeny
egészségű. Tessék! Csakhogy van még egy lányom. Az előbb
Gassinról beszélt. Rendes ember. De volt egy gyönyörű
felesége, akivel lefeküdtem. Gassin semmit sem tud erről. Ha
megtudná, minden kitelne tőle, ugyanis minden egyes párizsi
látogatása alkalmával virágot visz neki a temetőbe. Tizenhat
év után is!
Átkeltek a Tournelle hídon, és a vidéki nyugalom
hangulatát idéző Saint-Louis-szigetre értek. Egy
matrózsapkás férfi lépett ki az egyik kávéházból, és Ducrau
után futott. Maigret arrébb húzódott, amíg váltottak pár szót,
és ez idő alatt szemei előtt felsejlett Aline képe,
titokzatosabban, mint valaha.
Maigret az imént már felidézte a csillámló habú
csatornákon sikló Aranygyapjút, a szőke lánnyal a korlátnál,
az öreggel a kormánylapát mögött, és a fedélzeten, egy
függőágyban elnyúlva, vagy tán a gyantázott, forró
hajópadlón feküdve egy szorgalmasan tanuló, gyenge
egészségű fiúval.
– Jövő héten vasárnap! – kiáltotta valakinek Ducrau
mögötte. Majd már Maigret-hez intézve hozzátette:
– Egy kis ünnepséget rendezünk Nogent-ban az egyik
emberemnek, aki most tölti a harmincadik szolgálati évét
ugyanazon a hajón.
 Melege volt. Már több mint egy órája gyalogoltak. A
boltosok nyitni készültek, elkésett gépírók siettek az utcán.
Ducrau csendben volt. Talán arra várt, hogy Maigret
folytatja a beszélgetést, de a felügyelő, úgy tűnt, a
gondolataiba mélyedt.
– Bocsásson meg, hogy ilyen messzire sétáltunk. Ismeri a
IV. Henrik kávézót a Pont-Neuf közepén? Nincs messze a
bűnügyi rendőrségtől. Fogadok, hogy nem tűnt fel magának,
hogy ez a kávézó nem olyan, mint a többi. Ott szoktunk
összegyűlni mindennap, úgy öten-hatan, van, amikor többen.
Egy kis hajóbérlőtőzsde.
– Aline mindig is félkegyelmű volt?
– Aline nem bolond. Maga vagy rosszul lát, vagy semmit
nem ért az egészből. Inkább csak lassan fejlődik. Igen, az
orvos mindent elmagyarázott. Tizenkilenc évesen egy tízéves
szellemi szintjén áll. De még behozhatja a lemaradást.
Reméltük, hogy később talán… a szülésnél…
Csak nagyon halkan ejtette ki ezt a szót, szégyellve.
– Tudja a lány, hogy ön az apja? Ducrau elvörösödött és
felugrott.
– Soha ne árulja el neki! Először is nem hinné el.
Másodszor, Gassin semmiképp, érti, semmiképp nem
tudhatja meg!
Ha olyan korán kezdte az ivást, mint előző nap, akkor a
vén kormányos valószínűleg már részegen ült valamelyik
kocsmában.
– Gondolja, hogy sejt valamit?
 – Biztosan nem.
– És valaki más…?
– Senki sem tud róla, csak én.
– Hát ezért marad az Aranygyapjú tovább a ki- és
berakodásnál a kikötőben, mint a többi hajó?
A dolog annyira egyértelmű volt, hogy Ducrau csak
megvonta a vállát, majd hangszíne és arckifejezése
megváltozott:
– Egy szivart? Ne beszéljünk többet erről.
– És mi van, ha pont emiatt történt a tragédia?
– Az nem lehet!
Kategorikus volt, szinte fenyegető.
– Jöjjön velem! Csak két perc az egész.
Betértek a IV. Henrik kávézóba, hajósok támasztották a
bárpultot. De volt egy másik, fallal elválasztott része a
helynek, ahol Ducrau kezet rázott pár vendéggel, Maigret-t
nem mutatta be nekik.
– Igaz, hogy valaki ötvenkét frankért vette meg a
charleroi szenet?
– Valami belga, három hajója van.
– Pincér! Fehérbort. Maga is fehéret iszik?
Maigret bólintott, majd beleszívott pipájába, s a jövést-
menést nézte a Pont-Neufön. Csak fél füllel, szórakozottan
hallgatta a körülötte folyó beszélgetést. Kis idő múlva furcsa
zajra lett figyelmes, majd később rájött, hogy egy hajó kürtjét
hallotta. A hajók általában két-három rövidebb tülköléssel
jelzik a híd alatt való átkelést, de ez olyan elnyújtottan tülkölt,
hogy nemcsak Maigret, hanem a sétálók is meglepődtek és
megálltak.
Először a kocsmáros emelte fel a fejét. Majd két hajós
követte őt a küszöbig, ahol Maigret ácsorgott.
Egy lefelé hajózó díezelmotoros uszály lassított le a Pont-
Neuf ívei közelében, és tolatott, hogy megállítsa sodródását.
A hajókürt még mindig szólt, és amíg egy nő átvette a
kormánylapátot, egy férfi csónakba ugrott, s a bal part felé
kezdett evezni.
– Hiszen ez François! – mondta az egyik hajós.
A rakpart felé siettek, és mindannyian a kőfal tetején
álltak, mikor a ladik partot ért. A kormánylapátnál álló nőnek
sehogy sem sikerült egyenesben tartania a hosszú hajót.
– Itt van a főnök?
– A kávézóban.
– Mondjátok meg neki, de csak finoman, hogy… szóval
azt, hogy a fia…
– Micsoda…?
– …holtan találtuk… Nagy felfordulás van odafenn…
Úgy tűnik, hogy…
Ujját keresztülhúzta a torka előtt. Nem volt szükség több
magyarázatra. Egy felfelé úszó vontatóhajó tülkölni kezdett,
mert az uszály keresztben állt a folyón, a hajós tehát sietve
ismét eltolta a parttól a ladikot.
Pár nézelődő továbbindult, de a rakparton a három férfi
csak egymást bámulta elképedve, zavartan. Tanácstalanságuk
csak nőtt, amikor meglátták Ducrau-t a IV. Henrik kávézó
küszöbén azon tűnődve, vajon mi történhetett.
– Engem keresett?
Megszokta, hogy mindig őt keresik. Hiszen egyike volt
annak az öt-hat embernek, akik a víz birodalmát uralták.
Maigret inkább a hajósokra hagyta a dolgot, akik
tanakodtak, és addig böködték egymást, míg az egyikük,
döbbenten, akadozva meg nem szólalt:
– Főnök, vissza kellene mennie, most rögtön. Történt
valami… Ducrau összevont szemöldökkel Maigret-re nézett.
– Mi történt?
– A fia…
– Na! Mi van a fiammal?
Egyre mérgesebb lett. Mintha mindenkire gyanakodott
volna.
– Jean úr…
– Beszélj, te félkegyelmű!
– Meghalt.
A küszöbön álltak, a Pont-Neuf kellős közepén, a tűző
napon, a pulton még ott sorakoztak az aranyló borral teli
poharak, a kocsmáros feltűrt ingujjban, mögötte sokszínű
cigarettásdobozok.
Ducrau tekintete oly üres volt, hogy nem lehetett tudni,
vajon megértette-e, amit mondtak neki. Mellkasa kidülledt,
de csak nevetés tört ki belőle.
– Hazugság – mondta, miközben könnybe lábadt a szeme.
 – François lefelé hajózott, és megállt elhozni a hírt…
Hatalmas volt ez a kis ember, és olyan széles, olyan
szilárd, hogy senki sem mert részvétet nyilvánítani. Maigret
felé fordult, szemében kétségbeeséssel, szipogott, s előbbi
társainak odavetette:
– Negyvennyolcért elvállalom!
Miközben ezt kimondta, hogy Maigret tanúja legyen a
keménységének, arcáról gyermeteg büszkeség tükröződött.
Leintett egy piros taxit. Meg sem kérdezte a felügyelőt, hogy
beszáll-e vele, annyira természetesnek vette, hogy igen. És azt
is természetesnek vette, hogy hozzá se szólt!
– A charentoni zsiliphez!
Felfelé haladtak a Szajna mentén, ahol egy órával azelőtt
még az élete történetét ismertette hajóról hajóra, kikötőbakról
kikötőbakra. Még mindig a Szajnát nézte, de nem látta, és
lassan már Bercy rácsainál jártak, amikor kitört belőle:
– Az az ostoba kis hülye!
Az utolsó szótagot már nem lehetett hallani. Zokogás tört
fel a torkából, de elfojtotta, amíg haza nem értek.
A kikötő felbolydult. Az emberek felismerték a főnököt a
taxi ablakán át. A zsilipkezelő elengedte a forgattyút, hogy
levegye a sapkáját. Munkások álltak a rakparton, mintha
szünet állt volna be a mindennapok menetébe. Egy
munkafelügyelő várt a küszöbön.
– Te állítottad le a zúzógépet?
– Azt hittem…

Ducrau megindult a lépcsőn. Maigret követte. Lépteket és

 Ducrau megindult a lépcsőn. Maigret követte. Lépteket és
hangokat hallottak föntről. Kinyílt egy ajtó és Jeanne Ducrau
a férje karjaiba vetette magát. Teljesen elernyedt. Ducrau
talpra állította, majd támasztékot keresett számára, végül az
egyik kövér, szipogó szomszédasszony karjaiba nyomta, mint
egy csomagot.
Továbbhaladt felfelé a lépcsőn. Furcsamód hátrafordult,
hogy megbizonyosodjék, Maigret még mindig követi. A
harmadik és a negyedik emelet között összetalálkoztak a
rendőrkapitánnyal, aki éppen lefelé ment, és aki sapkájával a
kezében így szólt:
– Ducrau úr, engedje meg…
– Hagyjon békén!
Arrébb lökte és továbbment.
– Felügyelő, én…
– Később – morogta Maigret.
– Hagyott egy levelet, amit…
– Adja ide!
Maigret szó szerint röptében vette el a levelet, és a
zsebébe gyűrte. Egy dolog számított csak: ez a férfi, aki felfelé
ment a lépcsőn, ziháló lélegzettel, és akinek a rézgombos ajtó
elé érve rögtön utat engedtek.
A manzárdszoba. A fény felülről hatolt be, a napsugarak
között látszódott a finoman szálló por. Egy asztalon könyvek,
a lentihez hasonló vörös bársonyhuzatú fotel.
Az orvos az asztalnál ülve épp az első jelentést írta alá, és
túl későn eszmélt, hogy megakadályozza a hajótulajdonost
abban, hogy lerántsa a fia holttestét fedő leplet.
Egy szót se szólt. Ducrau mintha meglepődött volna, mint
egy érthetetlen jelenet tanúja. És valóban
megmagyarázhatatlan volt, furcsán szomorú, ez a magas,
vékony fiú, akinek túl fehér mellkasa kilátszott a finom
csíkozású kék vászonpizsamából. Nyakánál nagy folt kéklett.
Vonásai visszataszítóan eltorzultak.
Ducrau előrehajolt, talán, hogy megcsókolja a halottat, de
végül nem tette. Mintha félt volna tőle. Elfordította a
tekintetét, s a mennyezetet, majd az ajtót vizslatta.
– A tetőablakhoz rögzítette a kötelet – mondta halkan az
orvos. Felakasztotta magát még hajnalban, és a szülei
szobalánya talált rá, aki a reggelit szokta felhozni.
Ducrau megdöbbentő lélekjelenlétről tett
tanúbizonyságot, amikor Maigret-hez fordulva ezt mondta:
– A levelet!
Mindent látott, mindent hallott tehát, miközben felfelé
jöttek a lépcsőn.
A felügyelő elővette a levelet a zsebéből, Ducrau kikapta
a kezéből, s egy szempillantás alatt elolvasta, majd karját
kimerülten leejtette.
– Hogy lehet valaki ennyire ostoba!
Ez volt minden. És tényleg ezt gondolta. Szíve
legmélyéről tört fel, s mégis tragikusabb volt, mint ha hosszú
litániába fogott volna.
– Olvassa csak el! – förmedt most Ducrau Maigret-re, aki
nem elég gyorsan szedte fel a földre hullott levélkét.
 Én támadtam apámra, s most ítéletet mondok magam
felett. Bocsássatok meg! Mama, ne szomorkodj!
Jean

Ducrau másodjára tört ki kényszeredett nevetésben.

– Maga ezt elhiszi?
Nem tiltakozott, amikor az orvos újra betakarta a
holttestet, és nem tudta, hogy ott maradjon vagy lemenjen-e,
hogy inkább leüljön vagy járkáljon.
– Ez nem lehet igaz! – mondta megint.
Végül törődötten Maigret vállára tette lapátkezét.
– Szomjas vagyok!
Arca lilás volt, homlokáról ömlött az izzadság, haja
halántékához tapadt. Éter szaga töltötte be a manzárdszobát.
Valamelyik nő eszméletre térítéséhez használták, aki nem
bírta idegekkel.
 5

Maigret másnap nem sokkal kilenc előtt futott be a bűnügyi

rendőrségre, ahol az irodista jelezte, hogy már keresték
telefonon.
– Nevet nem mondtak, majd visszahívják.
A levélhalom tetején szolgálati értesítő várta:

Ma reggel holtan találták a charentoni

zsilipkezelősegédet, a felső zsilipkapura felakasztva.

Maigret-nek nem volt ideje meglepődni. A telefon

hangosan csörögni kezdett. Morcosan felvette a kagylót, és
elcsodálkozott, amikor felismerte a készülék túloldalán
megszólaló tiszteletteljes és kicsit félénk hangot.
– Halló! Ön az, felügyelő? Itt Ducrau. Hajlandó lenne
most azonnal találkozni velem? Bemennék én magam, de az
mégsem ugyanaz. Halló! Nem vagyok Charentonban. Az
irodámban vagyok, a Célestins rakpart 33-as szám alatt.
Idejön? Köszönöm!
Már vagy tíz napja minden reggel ugyanaz a napsütés, az
éretlen ribizli savanykás utóízével. A Szajna partján lehetett
leginkább érezni a tavaszt, és amikor Maigret odaért a
Célestins rakpartra, irigy pillantást vetett a Szajna menti
könyvárusok porlepte dobozaiban kotorászó diákokra és
öregekre.
A 33-as szám alatti kopottas háznak két emelete volt,
kapuját több réztábla díszítette. Belül az irodává alakított
magánpalotákra jellemző légkör fogadta. Az ajtókon felirat:
Kassza – Titkárság stb. A felügyelő az első emeletre vezető
lépcsővel szemben állt, ennek a végén tűnt fel Ducrau,
miközben Maigret keresett valakit, akivel beszélhetne.
– Erre jöjjön!
Egy immár irodaként szolgáló korábbi nappaliban
fogadta a látogatót, amelynek megmaradt finoman
megmunkált mennyezete, nagy tükrei és aranyozott díszei,
amelyek elég régiesnek hatottak, és elütöttek a világos színű
fabútoroktól.
– Elolvasta, mi van a réztáblákra írva? – kérdezte Ducrau,
miközben egy székre bökött. – A Marne-i Kőfejtők Társasága
van alattunk. Idetartozik minden, ami vontatás, a másodikon
pedig a folyami szállítás. Azaz Ducrau!
Gőg nélkül adta elő mindezt, mintha ezek a tudnivalók
igenis fontossággal bírnának. Háttal a fénynek foglalt helyet,
és Maigret-nek feltűnt, hogy nagy kék vászonmellényén
kreppszalagot hordott. Nem volt megborotválkozva, és ettől
a bőre puhábbnak tűnt.
Egy ideig nem szólalt meg, csak meg nem gyújtott
pipájával játszadozott, Maigret ekkor döbbent rá, hogy
valójában két Ducrau létezik: a még saját magának is felvágó,
hangosan hadováló, hosszú színjátékokat előadó Ducrau,
valamint a másik, aki néha elfeledkezett önmaga
megfigyeléséről, és csupán egy meglehetősen félénk és suta
férfi volt.
Biztosan nehezére esett ez utóbbi Ducrau-nak lennie!
Hiszen szüksége volt arra, hogy mindig a pórias valóság
talaja felett lebegjen, és szemében már látni lehetett az újabb
színpadias megszólalást jósló csillogást.
– A lehető legritkábban járok ide, hiszen bőven elég
aktakukac van itt a munka elvégzéséhez. Ma reggel viszont
nem tudtam, hova meneküljek.
Haragosan nézett a csendesen, tétlenül ülő Maigret-re,
hiszen szerepének eljátszásához az is kellett, hogy legyen
mire rávágnia válaszait.
– Tudja, hol töltöttem az éjszakát? Egy Rivoli utcai
szállodában! Mert persze mind ellepték a házat, a nejem
matuzsálem anyja, a lányom, a féleszű férje és még a
szomszédok is! Igazi halotti mulatságot rendeztek, úgyhogy
inkább leléceltem!
Őszintén beszélt, de azért büszkén ízlelgette a „mulatság”
szót.
– Csak kóvályogtam mindenfelé, szinte már hányingerem
volt tőle. Maga nem szokott néha besokallni?
Ezután se szó, se beszéd, felkapott egy többnapos újságot
az asztalról, felállt, Maigret mellé telepedett, és az orra alá
tolta a lapot, amelyben egy rövid cikkre bökött.
– Ezt olvasta?

Tudomásunkra jutott, hogy a bűnügyi rendőrségen

 Tudomásunkra jutott, hogy a bűnügyi rendőrségen
dolgozó Maigret főfelügyelőt saját kérésére
nyugdíjazzák, jóllehet a nyugdíjkorhatárt még nem érte
el. Jövő héten hagyja el a kapitányságot, és valószínűleg
Ledent felügyelő veszi át a helyét.

– Na és? – kérdezte Maigret, némi meglepődéssel a

hangjában.
– Hány napja van még hátra? Hat, nemde?
Nem ült le megint. Muszáj volt járkálnia. Fel-alá sétált,
hol a fénynek háttal, hol az ablakkal szembe, ujjait közben
mellénye karkivágásába akasztotta.
– Tegnap azt kérdeztem magától, mennyit fizet magának
a rendőrség, emlékszik? Ma viszont azt mondom: jobban
ismerem magát, mint hiszi! A jövő héttől évi százezer frankot
ajánlok magának, ha eljön nekem dolgozni! Gondolja meg,
mielőtt válaszol!
Türelmetlen mozdulattal kinyitott egy ajtót, és intett a
felügyelőnek, hogy menjen oda. Egy harmincas, már
kopaszodó férfi ült a világos irodában egy halom akta előtt,
szájában hosszú szipka, mellette gépírókisasszony várta,
hogy diktáljon neki.
– A vontatásügyi igazgató – mutatta be Ducrau,
miközben az illető felpattant a székről.
A hajótulajdonos hozzátette:
– N e fáradjon, Jaspar úr! (Az „úr” szót jól megnyomta.)
Jut eszembe, mesélje csak el, hogy mivel tölti az idejét
esténként. Hiszen maga valamiből bajnok, ha jól emlékszem.
 – Keresztrejtvényfejtésből.
– Ez az! Tökéletes! Hallja, felügyelő? Jaspar úr, aki
harminckét évesen vontatásügyi igazgató, keresztrejtvény
fejtő bajnok!
Külön kihangsúlyozott minden szótagot, az utolsóhoz
érve pedig egy mozdulattal becsapta az ajtót, majd Maigret
előtt állva egyenesen a szemébe nézett.
– Látta ezt a díszpintyet? Lent és a másodikon is vannak
még ilyenek, mind jól öltözött, becsületes, derék
alkalmazottak. Tudja, Jaspar úr most azon töpreng
kétségbeesetten, hogy mivel bosszanthatott fel. A
gépírókisasszony az egész házban hírét viszi majd az esetnek,
aztán tíz napig ezen fognak csámcsogni. Mivel igazgatói
címet kaptak tőlem, naivan azt hiszik, hogy tényleg
igazgatnak valamit! Szivart?
A kályhán egy doboz havannai szivar hevert, azonban a
felügyelő inkább a pipáját tömte meg.
– Magának nem ajánlok semmilyen címet. Kezdi
kapiskálni, hogyan működnek itt a dolgok? Egyrészt van az
áruszállítás, aztán a vontatás, majd a kőbányák és a többi. A
„többi” sok mindent jelenthet. Szétküldöm az utasítást az
embereimnek, hogy hagyják magát békén. Úgy jön és megy,
ahogy akar. Bármibe beledughatja az orrát…
Maigret újból felidézte a fákkal szegélyezett hosszú
csatornákat, a fekete szalmakalapos pletykálkodó
öregasszonyokat és az uszályok felé siető kis, kővel teli
vagonokat. Ducrau közben meghúzott egy csengettyűt, és
hamarosan egy gépírókisasszony lépett be, kezében
gyorsírófüzettel.
– Jegyezze: Alulírott Émile Ducrau és Maigret…
Keresztneve? …és (Joseph) Maigret között az alábbi megállapodás
köttetett. Március 18-i dátumtól kezdődően Joseph Maigret úr
szolgálatba áll a…
Beszélgetőpartnerére nézett, összevonta szemöldökét,
majd a titkárnőhöz szólt:
– Elmehet!
Ezután körbe-körbe kezdett el járkálni a szobában, kezét a
háta mögé kulcsolva ideges pillantásokat vetett Maigret-re.
Utóbbi mindezek ellenére egy szót sem szólt.
– Nos? – szólalt meg végül Ducrau.
– Semmi.
– Százötvenezer? Nem! Nem erről van szó.
Kinyitotta az ablakot, és a szobába beáradt a város zaja.
Melege volt. Szivarját kihajította a szabadba.
– Miért hagyja ott a rendőrséget?
Maigret mosolyogva szívta tovább a pipáját.
– Ismerje be, hogy nem az a semmittevő fajta. Forrongott
a megaláztatástól és a türelmetlenségtől, Maigret felé vetett
pillantásai mégis tiszteletről és jóindulatról árulkodtak.
– Nem is a pénzről van szó.
Ekkor a felügyelő a szomszédos iroda ajtajára nézett,
majd a mennyezetre, végül a padlóra, és halkan ennyit
mondott:
 – Talán ugyanazok az indokaim, mint magának.
– A rendőrségen is vannak ilyen aktakukacok?
– Ilyet egy szóval se mondtam!
A felügyelő jókedvében volt, vagy inkább teljesen
önmaga lehetett. Elemében érezte magát. Egyfajta fokozott
éberség volt ez, amelynek köszönhetően együtt tudott
gondolkodni beszélgetőpartnerével, vagy néha még meg is
előzte.
Ducrau nem volt hajlandó meghátrálni, de egyre
reménytelenebbnek ítélte meg a helyzetet, erőlködést tükröző
arcvonásai mögött látszott, hogy puhul.
– Lefogadom, hogy kötelességtudatból utasít vissza –
mondta mogorván.
Újabb erőre kapva hozzátette:
– Persze, úgy tűnhet, mintha le akarnám fizetni. De mit
mondana, ha egy hét múlva újra feltenném magának a
kérdést?
Maigret megrázta a fejét, és Ducrau legszívesebben
megszorongatta volna őt, mérgesen, de barátságosan.
Megcsörrent a telefon.
– Igen, én vagyok az. És aztán? A temetés? Nem érdekel a
temetés. Ha tovább nyaggatnak, el se megyek.
Ennek ellenére tiszta sápadt volt.
– Micsoda nevetséges felhajtás! – mondta nagyot sóhajtva,
a levegőt az orrán kipréselve, miután lerakta. – Mind a
szegény lány körül sürgölődnek, aki, ha lehetősége volna rá,
kipenderítené őket. Ki nem találja, hol töltöttem az éjszakát.
Ha elmondanám, szörnyetegnek tartanának. Egy
bordélyházban, csak ott tudtam végre kibőgni magam, a
lányok meg mind azt hitték, hogy részeg vagyok, és a
pénztárcámban kotorásztak.
Már nem érezte szükségét, hogy álljon. Ennyi volt. Leült,
megdörzsölte a fejét elölről hátra, az íróasztalra támasztotta
könyökét. Próbálta felvenni gondolatai fonalát, és Maigret-re
szegezte tekintetét, de mintha nem is látta volna őt. A
felügyelő még várt egy pillanatig, majd halkan megszólalt:
– Tudja, hogy megint felkötve találtak valakit
Charentonban?
Ducrau nehézkesen tágabbra nyitotta szemét, és várta a
folytatást.
– Biztos ismeri az ürgét, a zsilipkezelő segédje.
– Bébert?
– Nem tudom, hogy Bébert-nek hívják-e, de ma reggel
találták meg a zsilip felső kapujára felakasztva.
Ducrau fáradtan sóhajtott egyet.
– Semmi mondanivalója nincsen ez ügyben?
A másik megvonta a vállát.
– Lehet, hogy meg fogják kérdezni, hol töltötte az
éjszakát.
Ezúttal apró mosoly szökött a hajótulajdonos ajkára, de
végül nem szólt semmit. Majd meggondolta magát az utolsó
pillanatban, és újból megvonta a vállát.
– Biztos benne, hogy nincs semmi mondanivalója?
 – Milyen nap van ma?
– Csütörtök.
– Melyik nap hagyja ott a rendőrséget jövő héten?
– Szerdán.
– Még egy kérdés. Ha nem zárul le addigra a nyomozás,
mi történik?
– Átadom az ügyet az egyik kollégának, aki majd
folytatja…
Szélesebbre húzódott a mosoly Ducrau száján, és szinte
gyermeki örömmel azt kérdezte:
– Egy aktakukacnak?
Maigret sem bírta ki, hogy el ne mosolyodjon.
– Nem csak aktakukacok vannak ott.
Megmaradtak ebben a váratlanul jött jó hangulatban.
Ducrau feltápászkodott, és kézfogásra nyújtotta nagy
lapátkezét.
– Viszlát, felügyelő. Biztosan találkozni fogunk még.
Maigret kezet rázott vele, s közben Ducrau világos szemébe
mélyesztette tekintetét, de nem sikerült eltüntetnie a mosolyt
az arcáról, csupán némileg – talán – bizonytalanabbá tenni.
– Viszontlátásra.
Ducrau visszakísérte a lépcsőhöz, még a korlátnak is
nekidőlt. Mikor Maigret a langyos napsütésben sütkérező
rakpartra ért, érezte, hogy az ablakból még követi egy
szempár.

De miközben a villamost várta, lehervadt arcáról a

 De miközben a villamost várta, lehervadt arcáról a
mosoly.

A házmesterné találta ki, úgy vélte, jó ötlet: a gyász jegyében

a ház összes bérlője leengedte a zsalugátert. A kikötőben álló
hajók zászlói pedig mind félárbócon lobogtak, ami kissé
furcsa külsőt kölcsönzött a csatornának.
Maga a mozgolódás is kétértelmű volt. Kíváncsiskodó
emberek mászkáltak mindenfelé, főleg a zsilip falai mentén,
és zavarukban végül csak megkérdeztek valakit az egyik
kampóra bökve:
– Itt történt?
A marne-iak számára ismerős hosszú, csontos test már az
igazságügyi orvostani intézetben volt.
Bébert, akiről senki sem tudta, honnan jött, és családja
sem volt, a vízügyi felügyelőség egyik kotróhajójában talált
otthont magának, amely már tíz éve a kikötő egyik
szegletében rozsdásodott.
Segített a hajóknak a kikötésnél, a zsilipeket, kapukat
nyitotta-zárta, apróbb munkákat végzett, begyűjtötte a
borravalót. Mindössze ennyi.
A zsilipkezelő fontoskodó arckifejezéssel járkált fel-alá a
felségterületén, mivel korábban három újságíró is kikérdezte,
az egyikük még le is fényképezte.
Ami Maigret-t illeti, amint leszállt a villamosról, bement
Fernand kocsmájába, ahol a szokásosnál több ember volt.
Nagy volt a sutyorgás. Akik ismerték Bébert-t, elmesélték a
többieknek, amit tudni kellett róla. A kocsmáros ismerősként
közelített Maigret felé.
– Egy jó pohár csapoltat?
Jelentőségteljesen a terem túlsó sarkára pillantott. Ott volt
az öreg Gassin, teljesen egyedül, morcosan, mint egy beteg
kutya, a szeme környéke a szokásosnál is vörösebb volt.
Maigret-re nézett, és ahelyett, hogy elfordította volna a
tekintetét, grimaszolt egyet, hogy kifejezze undorát.
A felügyelő eközben nagyot kortyolt friss söréből,
megtörölte a száját, majd megtömte a pipáját. Gassin mögött
az ablakon át látta az egymás mellett sorakozó hajókat, és
kicsit csalódottan nyugtázta, hogy nem tűnik fel Aline alakja.
A kocsmáros megint odahajolt, úgy tett, mintha az asztalt
törölgetné, s közben azt suttogta:
– Nem tud valamit tenni vele? Már magához sem tér. Az
a halom papírfecni, amit ott lát, a tournelle-i rakpartra szóló
rakodási megbízás maradéka. Látja, mit csinált vele!
Az öreg nagyon is tudta, hogy róla beszélnek, ügyetlenül
egyensúlyozva feltápászkodott, majd odament Maigret-hez,
kihívóan a szemébe nézett, végül a kocsmárost könyökével
meglökve távozott.
Látni lehetett, ahogy a küszöbön tétovázik. Az egyik
pillanatban úgy tűnt, nekilendül az úttestnek, és elüti az
érkező autóbusz. Ekkor viszont megingott, majd a szemben
lévő kocsma felé indult – összenéztek mögötte a vendégek.
– Mit gondol, felügyelő úr?

Felélénkült a kocsmában a beszélgetés. Régi ismerősként

 Felélénkült a kocsmában a beszélgetés. Régi ismerősként
szóltak Maigret-hez.
– Mindezzel együtt megjegyzendő, hogy az öreg Gassin a
világ legegyenesebb embere. De úgy tűnik, nem tette túl
magát a minap történteken, és nem tudom, vajon rendbejön-
e. Mit gondol Bébert-ről? Micsoda sorozat!
Szívélyesen, ismerősként beszélgettek. Nem fogadták az
eseményt túl tragikusan, de némi idegesség vegyült a
kacajokhoz.
Maigret a fejét csóválta, mosollyal válaszolt, vagy csak
morgott egyet.
– A főnök tényleg nem akar jönni a temetésre? Szóval már
a kocsmába is eljutott a hír! Pedig alig egy órája beszéltek
telefonon!
– Pedig ő aztán strapabíró! Ráadásul mindenki ismeri!
Azt tudták, hogy Bébert-t tegnap a Gallia moziban látták?
Biztos utána támadhatták meg, ahogy visszafelé ment a
kotróhajóra.
– Én is ott voltam a moziban – vágott közbe valaki.
– Láttad?
– Látni nem láttam, de ott voltam.
– Hát aztán?
– Ott voltam, ennyi.
Maigret mosolyogva felállt, fizetett, majd intett
mindenkinek. Két nyomozót bízott meg az adatok pontos
felvételével, és a folyó túloldalán megpillantotta egyiküket,
Lucas-t, aki éppen a vízügyi felügyelőség kotróhajóján járkált
fel-alá.
Majd Ducrau háza előtt haladt el. Reggel óta, sőt talán
előző este óta Decharme-ék automobilja ott állt a
járdaszegélynél. Bemehetett volna, de minek? Nagyon is el
tudta képzelni, hogy milyen lehet, amit Ducrau „mulatság”-
nak nevezett korábban!
Továbbsétálgatott. Nem tudott semmit. Nem
gondolkozott, de érezte, hogy valami kezd formát ölteni,
amiből azonban nem szabad túl elhamarkodottan
következtetéseket levonni.
Megfordult, amikor hallotta, hogy valaki taxiért kiált. A
házmesterné volt, és néhány pillanattal később egy
nagydarab, fekete selymet viselő, kisírt szemű nő sietett ki a
házból idegesen, miközben a házmesterné bőröndöket zsúfolt
be a hátsó ülésre.
Rose volt az, hát persze! Lehet ezen nem mosolyogni?
Vagy azon, amikor a házmesterné sértődötten tekintett
Maigret-re, amikor közeledni látta?
– Ő a hölgy a másodikról?
– És maga kicsoda?
– A bűnügyi rendőrség felügyelője.
– Nos, akkor jól tudja a választ.
– A vej kérte meg, hogy távozzon?
– Mindenesetre nem én kértem meg, a többi az ő dolguk!
Hiszen oly egyértelmű volt! A fent gyászoló család órákig
pusmoghatott, hogy eldöntsék, illendő-e a házban maradnia
hasonló gyászos körülmények között egy efféle személynek.
És kétségkívül a kapitányt bízták meg azzal, hogy közölje a
hölggyel a családi tanács döntését!
Maigret véletlenül pont a nagy kék bádoglemezre fehér
betűkkel felírt Mulató szó előtt állt meg. Az ajtó beugrójában
lévő kúszónövények szabadtéri kisvendéglő hangulatát
kölcsönözték a helynek. Bent, a fényárban úszó járdával
ellentétben sötét volt és hűvös, a mechanikus zongora
fémdíszei igazi ékszerekként csillogtak.
Volt néhány asztal, pad, egy kisebb szabad tér, végül az
egyik falon egy háttérvászon, amely leselejtezett színházi
kellék lehetett.
– Ki van ott? – kiáltották a lépcső tetejéről.
– Valaki.
Épp mosakodhatott a házigazda, mivel csapból jövő
vízsugár és kagylóra csöppenő vízcseppek hangja hallatszott.
Egy nő jött le papucsban, pongyolában, és azt mondta:
– Á! Hát maga az.
Ahogy egész Charenton, már ő is ismerte Maigret-t.
Korábban csinos lehetett. Az üvegházi élet kicsit
meggömbölyítette és megpuhította, de még mindig érezni
lehetett rajta egyfajta gondtalanság és nyugalom báját.
– Kér valamit inni?
– Töltsön ki két pohár aperitifet.
A nő tárnicsot ivott. Könyökeit sajátos módon egymáshoz
közel helyezte az asztalra, így egymásnak nyomódó mellei
félig kibuggyantak a pongyolából.
 – Sejtettem, hogy eljön. Egészségére!
Nem félt. Nem illetődött meg a rendőrségtől.
– Igaz, amit mondanak?
– Miről?
– Bébert-ről. Á, túl sokat jár a szám. Mindegy! Semmi
biztosat nem tudni. Azt mondják, az öreg Gassin…
– …aki megölte?
– Mindenesetre úgy beszél róla, mintha tudná, ki volt az.
Még egy pohárral?
– És Ducrau?
– Micsoda?
– Nem jött ide tegnap?
– Gyakran jön ide beszélgetni. Régi barátok vagyunk,
még ha ő időközben meg is gazdagodott. Nem hordja fenn az
orrát. Ott szokott ülni, ahol most maga. Mindketten iszunk
egy pohárral. Időnként megkér, hogy dobjak be néhány sout
a zenegépbe.
– Tegnap is itt volt?
– Igen. Csak szombaton és vasárnap van mulatság, néha
hétfőn is. A többi napon ugyan nem zárok be, de egyedül
vagyok. A férjem idejében máshogy volt, akkor éttermet
vezettünk.
– Hánykor ment el?
– Hát ez jár a fejében? Azt kell hogy mondjam, téved.
Ismerem őt. Már akkor megcirógatott időnként, amikor még
csak egy kis vontatóhajója volt. És soha, nem tudom, miért,
de soha nem próbálkozott többel. Pedig általában…! Maga is
éppolyan jól tudja, mint én! Tegnap szomorú volt…
– Ivott?
– Két-három pohárral, az neki semmi. Azt mondta: „Ha
tudnád, mennyire undorom ezektől az aktakukacoktól! Azt
hiszem, egész este a bordélyházakat fogom járni. Ha arra
gondolok, hogy mind körüllegyeskedik Aline-t…”
Maigret ezúttal, hogy megint a sokat emlegetett
„aktakukacok” kerültek szóba, nem mosolygott. Tekintete
körbepásztázta az ütött-kopott környezetet, az asztalokat,
padokat, a háttérvásznat, majd a második tárnicsot befejező
derék nőre nézett.
– Nem tudja, hánykor ment el?
– Talán éjfélkor? Lehet, hogy hamarabb. Lássa, elég
szomorú, ha ennyi pénzzel nem boldog az ember!
Maigret nem mosolyodott el.
 6

– A legfurcsább az – foglalta össze Maigret –, hogy meg

vagyok győződve róla, ez az ügy pofonegyszerű.
A bűnügyi rendőrség főnökének irodájában mondta ezt,
amikor a többi iroda már mind üres volt. A bíborszínű nap
éppen lemenni készült Párizs felett, a Pont-Neuf alatt folyó
Szajna vörös, kék és okker színekben játszott. A két férfi egy
ablak előtt állva csevegett, elvonták figyelmüket a korzózó
járókelők.
– Ami azt a jóembert illeti… Megcsörrent a telefon. A
rendőrfőnök felvette.
– Jó napot, asszonyom. Jól van? Máris adom. Maigret
asszony volt az, hangja kissé ideges.
– Elfelejtettél telefonálni. De igen, abban egyeztünk meg,
hogy négykor felhívsz. Megérkeztek a bútorok, és nekem el
kell indulnom. Ide tudsz jönni?
Mielőtt elbúcsúzott volna, a felügyelő magyarázattal
szolgált a rendőrfőnöknek:
– Megfeledkeztem a költözésről. A bútorokat tegnap
küldtük el a szállítókkal. A feleségemnek pedig vidéken kell
lennie, hogy fogadja őket.
A bűnügyi rendőrség főnöke megvonta vállát, és Maigret
ezt látva megállt a küszöbön.
 – Mit akar mondani, rendőrfőnök úr?
– Hogy úgy fog tenni, mint a többiek, vagyis egy éven
belül újra dolgozni fog, vagy egy banknál, vagy egy
biztosítónál.
Borongós hangulat telepedett az alkonyattól homályos
irodára, egyfajta mindent átható melankólia, de a két férfi
úgy tett, mintha nem venne tudomást róla.
– Esküszöm, hogy nem áll szándékomban.
– Akkor viszlát holnapig. Ne húzzon ujjat Ducrau-val,
mert két-három képviselő biztosan a markában van.
Maigret taxiba ült, és néhány perccel később a Richard-
Lenoir körúton lévő lakásához ért. Felesége épp nagy
munkában volt. Két szoba már üresen állt, a többiben
dobozok lepték el a bútorokat. Valami főtt, ugyan nem a
tűzhelyen, hiszen azt már elvitték, hanem egy alkoholos
rezsón.
– Tényleg nem tudsz velem jönni? Holnap este
visszajönnél vonattal. Segíts eldönteni, hogy hova tegyük a
bútorokat.
Ez nemcsak hogy lehetetlen volt, de Maigret-nek kedve
sem volt hozzá. Furcsa volt belépnie a szinte üres házba,
amelyet most örökre itt hagynak, de még furcsább volt látni,
hogy miket csomagolt össze a felesége, és hogy miket beszélt
a nagy sürgés-forgás közben.
– Láttad az összehajtható foteleket? Mennyi az idő?
Bigaud asszony telefonált a bútorok miatt. Remek az idő, a
cseresznyefák fehéren virágoznak. Az a kecske, amiről
beszélt, nem eladó, de ha megellik az idén, a gazdája nekünk
adná a kicsinyét.
Maigret-nek, aki mosolyogva bólogatott, máshol járt az
esze.
– Egyél csak! – kiabálta Maigret asszony a szomszéd
szobából. – Én nem vagyok éhes.
Maigret sem volt az. Rágcsált valamit. Majd levitte a
nagy, alaktalan csomagokat – még kerti szerszámok is voltak
köztük –, megtöltöttek egy egész taxit.
– Az Orsay állomásra.
Megcsókolta feleségét a vonatajtóban. Tizenegy óra körül
járt az idő, és végül a Szajna partján találta magát. Sétálgatott,
elégedetlenül valamivel vagy valakivel.
Kissé arrébb a Célestins rakparton Ducrau irodája előtt
vitt el az útja. Sötét volt bent. Egy gázlámpa ferde fénysugarai
megcsillantak a réztáblákon. A mólók mellett pedig lágyan
ringatóztak a kikötött hajók.
Mit is mondott neki a rendőrfőnök? Micsoda badarság!
Miért mondott ilyet? Maigret tényleg vidékre vágyott,
nyugalmat akart, olvasgatni. Fáradt volt.
Ráadásul nem tudta követni a felesége gondolatait.
Megpróbált visszaemlékezni arra, amit a kecskéről és a többi
dologról fecsegett. De igazából azon tűnődött, a Szajna másik
partján csillogó fényeket nézve: Hol lehet most Ducrau?
Hazament végre, annak ellenére, hogy gyűlöli ezt a
„mulatságot”? Vajon épp vacsorázik, az asztalra könyökölve,
valamelyik nagy étteremben vagy egy sarki kocsmában?
Vajon megint bordélyházról bordélyházra fog járni a fia
halálának terhét cipelve?
Semmi információ erről a Jean Ducrau-ról, még egy
fikarcnyi sem. Vannak ilyen alakok, akikről semmit sem lehet
kideríteni. Két nyomozót is ráállított az ügyre, elmentek a
latin negyedbe, a levéltárosi főiskolára, Charentonba.
– Kedves fiú, kicsit zárkózott, nem valami jó az
egészsége… Nem volt se bűne, se szenvedélye. Nem tudni,
mivel töltötte az estéit.
– Otthon kell maradnia tanulni, mivel a betegsége óta
nehezen megy neki az iskola.
Nem volt családi élete. Nem voltak barátai. Nem volt
barátnője. És egy reggel felakasztotta magát, azzal az
üzenettel, hogy meg akarta ölni az apját.
Ugyanakkor három hónapot az Aranygyapjún töltött
Aline-nal. Jean… Aline… Gassin… Ducrau…
Maigret megismerte Bercy rácsait, majd jobbra az erőmű
kéményeit. Több villamos is elment mellette. Néha minden ok
nélkül megállt, majd továbbment.
Amott az egyes számú zsilip várta, és a magas ház, az
uszály, a kocsmák, a kis mulató, egy durva tárgyaktól, nyers
szagoktól terhes díszlet, mi több, egy egész kis világ, egymást
keresztező életek, amelyeket megpróbált kibogozni.
Ez volt az utolsó ügye. A bútorok már megérkeztek a
Loire melletti kis házukba.
Kedvtelenül csókolta meg feleségét, amikor útnak
eresztette. Rosszkedvűen cipelte a csomagokat. Meg sem
várta, hogy a vonat kiguruljon az állomásról. Miért beszél
ilyeneket a rendőrfőnök? És Maigret, ahelyett, hogy folytatta
volna céltalan sétáját a rakpart mentén, egyszer csak felszállt
a villamosra.

A kihalt tájék minden kis sarkát bevilágította a holdfény. A

bal oldali kocsma már bezárt, Fernand-éban három férfi
kártyázott a kocsmárossal.
Amikor Maigret elhaladt a járdán, bentről meghallották
lépteinek zaját, és Fernand felemelte fejét, kétségkívül
felismerte a felügyelőt, mivel kinyitotta neki az ajtót.
– Már megint errefelé ilyen későn? Van valami újság
legalább?
– Semmi.
– Kér valamit inni?
– Nem, köszönöm.
– Gondolja meg. Beszélgethetnénk egy kicsit.
Maigret belépett, de az volt az érzése, rosszul döntött. A
játékosok kártyával a kezükben vártak. A kocsmáros kitöltött
egy pohár törkölypálinkát, majd egy másodikat magának.
– Egészségére!
– Játszol, vagy sem?
– Na, tessék! Megengedi, felügyelő úr?
Maigret állva maradt, s érezte, valami nem stimmel.
– Nem ül le? Emelek!

Maigret kifelé nézett, de semmit sem látott a mozdulatlan,

 Maigret kifelé nézett, de semmit sem látott a mozdulatlan,
holdfényes éjszakában.
– Érdekes, nemde, ez a Bébert-história?
– Játssz! Majd utána beszélgetsz.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte Maigret.
– Az én köröm volt.
– Ugyan.
– De igen. Egy pillanat, és az öné vagyok. Belote! Bedobta
a kártyáit, s odament a pulthoz.
– Mit iszik? Ugyanazt? És ti, gyerekek?
Volt a levegőben, a viselkedésükben, a hangjukban
valami furcsa, főleg a kocsmáros volt gyanús, aki nagyon
igyekezett, nehogy beálljon a csend.
– Tudta, hogy Gassin még mindig vedel? Mint a gödény!
Egy nagy pohárral, Henry? És te?
Már csak a kocsmában volt élet a szunnyadó rakparton.
Maigret megpróbálta egyszerre figyelni a benti és a kinti
történéseket, az ajtóhoz lépett.
– Tényleg, felügyelő, mondani akartam, hogy…
– Mit? – mordult fel Maigret, miközben visszafordult. –
Várjon… Elfelejtettem… Milyen hülye vagyok… Kér még
valamit inni…?
Annyira kényszeredett volt a viselkedése, hogy még a
cimborái is zavartan néztek oda. Fernand maga is érezte, és
elpirult.
– Mi történik itt? – kérdezte Maigret.
 – Mit akar ezzel mondani?
Maigret nyitva tartotta az ajtót, és a csatornában álló
hajókat kémlelte.
– Miért próbál visszatartani?
– Én? Esküszöm, hogy…
Akkor a felügyelő rájött, mert a sötét hajótestek, árbocok
és hajókabinok sűrűjében meglátott egy apró fénypontot. Be
sem csukta maga mögött az ajtót, átment a rakpart másik
oldalára, s az Aranygyapjú hajóhídjához lépett.
Egy férfi állt tőle két méterre, alig vette észre.
– Mit csinál itt?
– Az utasomat várom.
Mikor megfordult, Maigret észrevette, hogy egy kicsit
arrébb ott áll egy kivilágítatlan taxi.
A szűk hajóhíd megreccsent a felügyelő súlya alatt.
Gyenge fény szűrődött ki az ajtóüveg mögül, s miután
tétovázás nélkül belépett, megindult a lépcsőn.
– Bemehetek?
Érezni lehetett, hogy van bent valaki. Néhány lépcsőfok,
és Maigret belépett a petróleumlámpával megvilágított
kabinba. Az ágy meg volt vetve. Az asztalt borító
viaszosvásznon egy üveg és két pohár állt.
Két férfi ült egymással szemben, csendben, várakozva: az
öreg Gassin, kinek apró szemei fenyegetően néztek, és az
asztalra könyökölve Émile Ducrau, aki sapkáját a tarkójára
tolta.
 – Jöjjön be, felügyelő! Éreztem, hogy ide fog jönni.
Maigret nem jött zavarba, és meg sem lepődött. A nagy
petróleumlámpából égett szag terjengett, s oly nagy volt a
nyugalom, hogy azt hihette az ember, Maigret érkezése előtt
a két férfi órákat töltött szótlanul, mozdulatlanul. A második
kabin ajtaja be volt reteszelve. Vajon Aline aludt? Vagy
rezzenéstelenül hallgatózott a sötétben?
– A sofőr itt van még?
Ducrau igyekezett felrázni magát tompultságából.
– Szereti a holland pálinkát?
Ducrau elővett egy poharat a szekrényből, megtöltötte a
színtelen folyadékkal, majd a saját pohara felé nyúlt. De
Gassin egyszerre egy durva mozdulattal lesöpört mindent az
asztalról. Az üveg és a poharak a padlóra estek. Az üvegből,
amely csodával határos módon nem tört el, kiszabadult a
dugó, és folyni kezdett a pálinka.
Ducrau meg se rezzent. Talán számított, rá, hogy ez
történik? Gassin hajszálnyira volt attól, hogy tombolni
kezdjen, hangosan fújtatott, keze ökölbe szorult, mellkasát
kidüllesztette.
Valaki megmozdult a szomszédos kabinban. A sofőr a
rakparton sétálgatott. Gassin még egy pillanatig nem
mozdult, majd visszadőlt a székébe, fejét kezei közé fogta, és
zokogva ezt mondta:
– Édes jó istenem!
Ducrau a fedélzeti lejáróhoz vezette Maigret-t, majd az
öreg mellett elhaladva megveregette annak vállát. Vége volt.
A friss fedélzeti levegőtől észhez tértek. A sofőr az autója felé
szaladt, Ducrau megállt egy pillanatra, s megfogta Maigret
karját.
– Megtettem minden tőlem telhetőt. Visszamegy
Párizsba?
Felmentek a kőlépcsőn, az autó motorja már járt, az ajtaja
nyitva. A felügyelő a kocsma ablakai mögött észrevette
Fernand alakját, aki a taxit leste.
– Maga adta ki a parancsot, hogy ne zavarják?
– Kinek?
Maigret a kocsma felé mutatott, Ducrau megértette.
– Így történt?
Ducrau elmosolyodott, hízelgett neki a dolog, de
bosszankodott is.
– Derék tökfilkók! – morogta. – Szálljon be! Egyenesen
előre, sofőr! A belvárosba!
Levette a sapkáját, és kezével végigsimított a haján.
– Engem keresett?
Maigret nem válaszolt, beszélgetőpartnere amúgy sem
várt választ.
– Gondolkozott a reggeli ajánlatomon?
Ducrau nem reménykedett. Talán csalódott is lett volna,
ha pozitív választ kap.
– A feleségem ma este ment le, hogy ott legyen a házban,
mikor a bútorok érkeznek.
– Melyik oldalon is van?
 – Meung és Tours között.
A rakpart kihalt volt. A Saint-Antoine utcáig csak két autó
jött velük szembe. A sofőr letekerte az üveget.
– Hova megyünk?
Ducrau, mintha szembe akarna szállni valakivel:
– Vigyen a Maximhoz.
Ott kiszállt, jelentőségteljesen és konokul, nagy kék
öltönyében, kreppszalagjával. A kifutófiú, mikor felismerte,
eléje sietett.
– Bejön egy pillanatra, felügyelő?
– Köszönöm, nem.
Ducrau már a mozgó forgóajtóban volt, ezért nem is
fogtak kezet, s elköszönni sem maradt idejük.
Fél kettő volt. A kifutófiú Maigret-hez fordult:
– Hívjak egy taxit?
Igen… Nem… A Richard-Lenoir körúton egy lélek sem
volt, a nagy ágyat már levitték vidékre, Maigret tehát úgy
tett, mint Ducrau: a Saint-Honoré utca végi szállodába ment.
Felesége először aludt vidéken az új házukban.
 7

Lassú és monoton léptek zaja hallatszódott a temető végéből,

habár a gyászmenet eleje már a kapunál állt. A kavics
csikorgása, a szivárványosan csillogó, poros, fojtogató levegő,
a menetelő csoport súlyos léptei csak növelték a hőség
érzetét.
Émile Ducrau, tetőtől talpig feketében, a temető nyitott
ajtajának támaszkodva gombóccá gyűrt zsebkendőjével
törölgette homlokát, és minden részvétnyilvánítóval kezet
fogott. Nem tudni, mire gondolhatott. Nem sírt, és egyre csak
az embereket nézte, mintha semmi köze nem lenne a
temetéshez. Vékony testalkatú, tiszteletteljes veje vörös
szemmel állt mellette. A nők arcát nem lehetett látni, eltakarta
a fátyol.
A gyászmenet végigvonult egész Charentonon. A két
virágos és koszorús kocsi mögött több száz patyolattiszta, jól
fésült, kékbe öltözött hajós gyalogolt, sapkával a kezében.
A temetőből kilépve egymás után mindegyik tisztelgett,
és részvétét fejezte ki, majd ügyetlenül csoportokba verődtek,
és elindultak valamelyik kocsma felé. Homlokukon izzadság
csillogott. Látszott, hogy leizzadtak kétsoros zakójukban.
Maigret a járda másik oldalán állt, a virágos kirakata előtt,
azon tanakodott magában, hogy maradjon-e még. Egy taxi
állt meg nem messze tőle. Az egyik nyomozója szállt ki
belőle, Maigret-t kereste.
– Itt vagyok, Lucas.
– Nem volt semmi zűr? Most tudtam meg, hogy az öreg
Gassin ma reggel fél kilenckor vett egy revolvert az egyik
bastille-i fegyverkereskedőtől.
Gassin is itt volt, ötven méterre állt a felsorakozott
családtól. Szótlanul követte a tömeget, nem sietett, tekintete
komor volt.
Maigret már hamarabb észrevette, mivel most először
látta ünneplőben, megnyírt szakállal, vadonatúj öltönyben.
Vajon felhagyott végre az ivászattal? Mindenesetre
méltóságteljes és nyugodt volt. Nem motyogott magában a
bajsza alatt, szinte nyugtalanító volt ilyen egykedvűnek látni.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Elmagyaráztatta az eladóval, hogyan kell
használni.
– Majd ha kicsit messzebb megy, feltűnés nélkül
letartóztatod, és behozod nekem a kapitányságra.
Közben Maigret sietősen átkelt az úton, s megállt Ducrau-
tól mintegy három méterre, aki ezen igencsak meglepődött. A
tömeg még mindig csak jött, kékbe öltözött, lebarnult bőrű,
napszítta hajú emberek. Maigret tekintete összetalálkozott a
közeledő Gassinéval, de az öreg nem tűnt meglepődöttnek,
sem bosszúsnak. Ő is beállt a sorba. Együtt lépett a
többiekkel. Végül némán nyújtotta ráncos öreg kezét, s kezet
fogott a főnökével.

Ez minden. Elment. Maigret figyelte a járását, de nem

 Ez minden. Elment. Maigret figyelte a járását, de nem
tudta megmondani, hogy ivott-e, vagy sem, mert a túlzott
részegség néha hidegvérbe fordulhat.
A nyomozó az első utcasarkon várta. Maigret jelzett neki,
helybenhagyva az előbbi kérést, és a két férfi egymás mögött
lépdelve eltávolodott.

– A Sentier utca felé kell jönnöd, menj be a postával szembeni

ületbe, és vegyél vagy száz méter függönyzsinórt… –
telefonált reggel Maigret asszony.
Charentonban mindenhol ünneplőbe öltözött hajósokba
botlott az ember, és nemsokára a rakpart összes kocsmája
megtelt velük, a csatornától egészen Auteuilig. Hogyan
reagált az öreg Gassin, amikor a nyomozó letartóztatta?
Maigret inkább az ellenkező irányba indult, és most nem
tudta, hogy melyik utcába keveredett. Valaki intett neki.
– Felügyelő!
Ducrau volt az, közeledett feléje, faképnél hagyta
gyászoló családját, és rövidre zárta a részvétnyilvánításokat,
hogy Maigret nyomába eredhessen.
– Mit szaglásznak Gassin körül?
– Mit akar mondani?
– Figyeltem magát az előbb, amikor az egyik
nyomozójával beszélt. Le fogják tartóztatni?
– Már meg is történt.
– De miért?

Maigret elgondolkozott egy pillanatra, hogy elmondja-e

 Maigret elgondolkozott egy pillanatra, hogy elmondja-e
neki, vagy inkább hallgasson.
– Gassin ma reggel vett egy revolvert.
A hajótulajdonos nem szólalt meg, de a szemei
összehúzódtak, tekintete megkeményedett.
– Gondolom, magának szánta – folytatta a felügyelő.
– Valószínű – morogta Ducrau, miközben kezét a zsebébe
süllyesztette, és elővett egy browning pisztolyt.
Kihívóan felnevetett.
– Letartóztat?
– Nem éri meg. Pár óra múlva úgyis szabadlábra kellene
helyeznem.
– És Gassin?
– Gassint is.
A járda szélén álltak egy szűk utcában, ahol
háziasszonyok árulták portékáikat, pont rájuk sütött a
napfény, és ott, ahogy Maigret a két férfira gondolt, akik
zsebükben egy-egy revolverrel szabadon bóklásztak
Párizsban, az a bolondos gondolata támadt, hogy ő meg az
Atyaúristent játssza.
– Gassin nem fog megölni – jelentette ki a hajótulajdonos.
– Miért nem?
– Csak!
Majd megváltozott hangon:
– Nem akar holnap nálam vacsorázni, vidéken? Samois-
ban.
 – Meglátom. Azért köszönöm a meghívást.
Hagyta elmenni zsebében a revolverrel, nyakán a
kényelmetlenül magas keménygallérral. Maigret elfáradt, és
eszébe jutott, hogy megígérte a feleségének, megtelefonálja,
ott tölti-e a vasárnapot, vagy sem. De először bement a
kapitányságra. Legalább ott hűvösebb volt. A rendőrkapitány
elment ebédelni, titkára buzgón fogadta Maigret-t.
– A bal oldali cellába tettük az emberét. Minden itt van,
ami a zsebében volt.
Egy kihajtott újságra voltak helyezve: először is a
revolver, töltődobos, az olcsóbbik fajtából, majd a tajtékpipa,
egy piros műanyag dohányzacskó, egy kék szegélyes
zsebkendő, és végül egy alakját vesztett, kopott pénztárca,
amelyet Maigret alaposan megvizsgált, mielőtt kinyitott
volna.
Alig volt benne valami. Az egyik zsebecskében az
Aranygyapjú papírjai és a bejelentőlap a zsilipkezelők
aláírásával. Ezenkívül némi pénz, és két portré, egy nőé és
egy férfié.
A portré majd’ húszéves volt. A rosszul előhívott kép
elhalványult, de még látni lehetett, hogy egy fiatal, karcsú nőt
ábrázolt, halvány mosolya Aline-t idézte.
Gassin felesége volt az, biztosan gyenge egészsége és
veleszületett bágyadtsága tette, hogy a matrózok
kifinomultnak tartották. Ducrau is, aki lefeküdt vele. Vajon a
hajón történt, amíg Gassin kávézni ment, vagy egy olcsó
motelben?
A másik portré a most eltemetett Jean Ducrau-é volt. Amatőr
kép. A fiatalember fehér nadrágban állt az uszály fedélzetén.
A kép hátára a következő volt írva: Kis barátnőmnek, Aline-nak,
aki egyszer talán majd el tudja ezt olvasni, örök barátod, Jean. Ő is
meghalt! Felakasztotta magát.
– Tessék – mondta Maigret.
– Talált valamit?
– Csak halottakat! – közölte röviden, miközben kinyitotta
az egyik cella ajtaját.

– Hogy van, Gassin apó?

Az öreg a padon ült, felállt, és Maigret összevonta
szemöldökét, mikor meglátta kifűzött cipőjét, nyitott gallérját,
hiányzó nyakkendőjét. A titkárt hívta.
– Mit műveltek vele?
– De hát ez a szokás…
– Fűzze be a cipőfűzőjét és kösse vissza a nyakkendőjét.
A hajós olyan siralmas állapotban volt, hogy az eljárás
szinte sértésnek vagy egyenesen gonosztettnek tűnt.
– Üljön le, Gassin! Itt vannak a holmijai, tegye el őket.
Befejezte az ivászatot? Tiszta a feje?
Maigret szemtől szemben ült Gassinnal, könyökét térdére
támasztotta, míg az öreg kétrét görnyedve épp cipőfűzőjét
fűzte be.
– Biztosan észrevette, hogy sosem zargattam. Hagytam,
hogy menjen, ahova akar, és igyon, mint egy kefekötő.
Hagyja már! Majd később felöltözik. Hallja?
 Gassin felemelte a fejét, és Maigret rájött, hogy az előbb
csak azért hajolt le, hogy elrejtse furcsa mosolyát.
– Miért akarja megölni Ducrau-t?
A mosoly elillant a csupa ránc arcról, amelyen Maigret
felé fordulva csak a tökéletes nyugalom tükröződött.
– Egyelőre nem öltem meg senkit.
Most szólalt meg először. Beszéde higgadt volt, hangja
tompa, ez lehetett a természetes hangszíne.
– Tudom. De ölni akar?
– Lehet, hogy meg fogok ölni valakit.
– Ducrau-t?
– Talán őt, talán valaki mást.
Nem volt részeg, ez látszott. De ivott. Vagy az előző
ivászataiból maradt vissza valami. Máskor rájátszott a
mogorvaságra. De most túlságosan is nyugodt volt.
– Miért vásárolta meg ezt a fegyvert?
– És maga, mit keresett Charentonban?
– Nem látok összefüggést a kettő között.
– Pedig van!
És, minthogy Maigret-t hirtelen zavarba hozta a
merészsége, hozzátette:
– Csak az a különbség, felügyelő úr, hogy magának az én
dolgomhoz igazából semmi köze.
Kezébe vette a második cipőfűzőt, megint előrehajolt, és
elkezdte befűzni a cipőlyukakba. Maigret-nek igencsak
hegyeznie kellett a fülét, ha nem akart egy szótagot sem
elszalasztani abból, amit a szakálla alatt mormolt. Talán
viccesnek találta, hogy kihallgatják? Talán csak magában
beszélt a részegségtől?
– Tíz éve Châlons-ban a Kormorán kapitánya megállt egy
szép ház előtt, amelyben egy orvos lakott. Louis-nak hívták.
Nem az orvost, hanem a kapitányt! Majd’ megőrült a
boldogságtól és a türelmetlenségtől. A felesége, aki épp
harmincéves volt, végre gyermeket várt.
A falak néha megremegtek, ahogy egy-egy villamos
elhaladt, és egy közeli bolt csengője is odahallatszott, ahogy
az ajtó nyíródott, csukódott.
– Nyolc éve vártak erre a gyermekre. Louis minden
megtakarított pénzét odaadta volna, csak hogy gyereke
legyen. Bement hát a kis, szemüveges orvoshoz, akit
egyébként ismertem. Elmagyarázta neki, hogy nem akarja,
hogy a felesége az isten háta mögötti kis faluban szüljön,
ezért Châlons-ban maradnak, ameddig szükséges.
Gassin felállt, a vér a fejébe tolult, ahogy az előbb lehajolt.
– Eltelik egy hét. Az orvos minden este elmegy hozzájuk.
Végül délután öt órakor beindulnak a fájások. Louis nem bír
tovább otthon maradni. A hídon, a rakparton látják. Kitartóan
csenget az orvosnál. Hozza, szinte erővel. A másik esküszik
neki, hogy minden rendben van, nem lesz semmi probléma,
és hogy nem lesz rá szükség, csak az utolsó pillanatban.
Gassin úgy mondta, mint valami litániát.
– Nem ismeri a környéket? Én úgy látom magam előtt a
házat, mintha ott lennék, vadonatúj villa, hatalmas
ablakokkal, azon az estén mind kivilágítva, az orvos
ünnepséget rendezett. Szép volt, illatos, bajusza frissen
vágott. Kétszer tett villámlátogatást, lehelete burgundi bortól,
majd likőröktől bűzlött.
– Remek, remek! – mondta. – Majd visszajövök…
Futva kelt át a rakparton. A fonográf zenélt. A függönyön
át látszott a táncolók árnyéka.
Az asszony sikított és Louis a rémülettől sírni sem tudott.
Elborzasztotta a látvány. Egy öregasszony, akinek a hajója
arrébb volt kikötve, figyelmeztetett, hogy rosszul áll a gyerek
szénája.
Éjfélkor Louis csönget az orvosnál, azt mondják neki,
mindjárt jön.
Fél egykor megint csönget. A folyosó csupa zene.
És Louis felesége úgy ordít, hogy a járókelők meg-
megállnak egy pillanatra a rakparton, majd gyorsan
továbbmennek.
Végül hazamennek a vendégek. A kis doktor megérkezik,
még nem teljesen részeg, de nem is tiszta a feje. Leveszi a
zakóját, feltűri az ingujját.
– Lehet, hogy fogó kell ide…
Kevés a hely. Helyezkedni próbál. A doktor végül azt
mondja, össze kell roppantani a gyerek fejét.
– De hát az nem lehet! – kiáltja Louis. –Akarja, hogy
megmentsem a feleségét?
Az orvos álmos. Nem bírja tovább. Hebeg-habog. Egy óra
múlva, mikor feláll, Louis látja, hogy a felesége nem sikolt,
nem mozog többé… Gassin Maigret szemébe nézett, és végül
ezt mondta:
– Louis megölte.
– Az orvost?
– Hidegvérrel golyót eresztett a fejébe, nem vacakolt,
majd egy másikat a hasába, aztán kinyitotta a száját, mintha
meg akarná enni a revolverét és kilőtte a harmadik golyót is.
A hajót három hónappal később árverezték el.
Miért mosolygott Gassin? Maigret jobban szerette
holtrészegnek és komornak látni, ahogy már megszokta.
– Mi lesz most velem? – kérdezte minden érdeklődés
nélkül.
– Megígéri, hogy nem tesz semmi meggondolatlanságot?
– Mit ért meggondolatlanság alatt?
– Ducrau mindig is a barátja volt, nem igaz?
– Ugyanabból a faluból származunk. Együtt hajóztunk.
– Kedveli magát.
Maigret ügyetlenül ejtette ki ezt az utolsó mondatot.
– Talán.
– Mondja csak, Gassin, kit akar elkapni? Úgy kérdezem,
mint férfi a férfitól.
– És maga?
– Nem értem.
– Azt kérdem, kit akar elkapni. Nagyon nyomoz valami
után. Kiderített valamit?

Ez váratlan volt. Ott, ahol Maigret eddig csak egy

 Ez váratlan volt. Ott, ahol Maigret eddig csak egy
részeget látott, egy férfi ült, aki amellett, hogy rendszeresen
leitta magát, saját kis nyomozást vezetett. Ezt akarta közölni
Gassin!
– Még semmi konkrétat nem találtam.
– Én sem.
De már nem volt tőle messze! Ez bujkált a szigorú, hideg
tekintet mögött. Maigret jól tette, hogy visszaadta a cipőfűzőt
és a nyakkendőt. Az ügynek nem volt többé köze a lepusztult
kapitánysághoz, sem a rendőrséghez. Ők pedig két,
egymással szemben ülő férfi voltak.
– Ugye nincs köze a Ducrau ellen elkövetett támadáshoz?
– Semmi – válaszolta hangjában iróniával.
– És Jean Ducrau öngyilkosságához sem. Gassin nem
szólt, csak lassan megrázta a fejét.
– Sem rokona, sem ismerőse nem volt Bébert-nek. Nem
volt oka rá, hogy felakassza.
A hajós sóhajtva felállt, és Maigret meglepődött, hogy
milyen kicsi és öreg.
– Mondja el nekem, hogy mit tud, Gassin. A châlons-i
barátja után nem maradt semmi. Magának viszont van egy
lánya.
Rögtön megbánta, hogy ezt kimondta, mert Gassin olyan
vizslatóan nézett rá, hogy úgy érezte, hazudnia kell,
mégpedig jól, bármi áron.
– A lánya meg fog gyógyulni.
– Talán igen.
 Mintha mindegy lett volna neki. De nem itt volt a kutya
elásva, az ördögbe! Maigret tudta ezt. Vakvágányra jutottak.
De Gassin nem kérdezett tőle. Nem szólt, csak nézett, ami
nyomasztó volt.
– Eddig boldogan élt a hajóján…
– Tudja, hogy miért szállítok mindig ugyanazon az úton?
Mert ezen mentünk végig a feleségemmel, amikor
összeházasodtunk.
Teste szálkás, kemény volt, bőrét finom fekete ráncok
csíkozták.
– Válaszoljon, Gassin, tudja, ki támadta meg Ducrau-t?!
– Még nem tudom.
– Tudja, hogy Ducrau fia miért saját magát vádolta?
– Talán.
– Tudja, miért akasztották fel a zsilipkezelő segédjét?
– Nem.
Őszinte volt, nem fért hozzá kétség.
– Le fognak csukni?
– Nem tarthatom bent illegális fegyvertartás miatt. Csak
arra kérem, maradjon nyugodt, türelmes, és várja meg a
nyomozásom végét.
Gassin apró, világos szemei megint agresszívvá váltak.
– Én nem vagyok olyan, mint a châlons-i orvos – tette
hozzá Maigret.
Gassin mosolygott, miközben a felügyelő felállt.
Kifárasztotta ez a szokatlan kihallgatás.
 – Most azonnal elengedem.
Nem lehetett mit tenni. Kint még mindig valószínűtlen
tavaszi idő uralkodott, sehol egy csepp eső, sem egy kis
zápor, sem egy leheletnyi felhő. Arrébb, egy kis téren a talaj
száraz és fehér volt a gesztenyefák körül. A városi locsolók
egész nap öntözték a bitument, ami annyira megolvadt, mint
nyáron szokott. A Szajnán, a Marne-on és még a csatornán is
félmeztelen evezősök által hajtott festett vagy lakkozott
csónakok úsztak el az uszályok között.
A járdán mindenhol teraszok, a kávézók előtt elhaladva
friss sör illata érződött. Sok hajós még nem tért vissza a
hajójára. Kocsmáról kocsmára jártak, kikeményített gallérral,
arcuk egyre vörösebb lett.
Maigret egy órával később megtudta a rakparti
kávézóban, hogy Gassin nem ment haza, hanem kivett egy
szobát Catherine-nál a mulató felett.
 8

A vasárnap olyan volt, mint egy gyermekkori emlék, minden

takarosnak, vadonatújnak tűnt a meténgkék színű ég alatt
egészen a vízig, melyben megnyúlva tükröződtek vissza a
házak. A taxik még pirosabbak vagy zöldebbek voltak, mint
máskor, és a kihalt utcák készségesen visszhangozták a
legkisebb zajt is.
Maigret kicsivel a charentoni zsilip előtt kérte a taxi
sofőrjét, hogy álljon meg, és Lucas, akit megbízott, hogy
tartsa szemmel Gassint, kijött eléje a kocsmából.
– Nem mozdul. Tegnap este a mulatós nővel ivott, de
nem jött ki a házból. Lehet, hogy még mindig alszik.
Akárcsak az utcák, az uszály fedélzete is néptelen volt.
Csak egy kisfiú ült az egyik kormányrúdon, épp a zokniját
húzta fel. És Lucas folytatta, az Aranygyapjúra mutatva:
– Tegnap a bolond lány nyugtalan volt. Négyszer vagy
ötször is kirohant a fedélzeti ajtón, egyszer egészen a sarkokig
futott. A hajósok elmentek az öregért, de az az istennek sem
akart hazamenni. Először a temetés, aztán ez, elég
kellemetlen. Egészen éjfélig volt mozgás a hajókon, mindenki
errefelé nézett. Arról is tudnia kell, hogy a mulató újra
működik. A zsilipig hallatszik a zene. A hajósok még
ünneplőben voltak. Végül a bolond lány nyugovóra tért, de
ma reggel, még szinte fel se jött a nap, már az utcákon
kóborolt, mezítláb, nyugtalan, mint egy anyamacska.
Mentében vagy három-négy uszály lakóit is felébresztette, két
órával ezelőtt még pizsamában álldogáltak a fedélzeti ajtóban
a párocskák. Mégse mondta meg neki senki, hogy merre van
az öreg. Szerintem jól tették. Egy nő visszavitte az
Aranygyapjú fedélzetére, és most ketten reggelit készítenek.
Látja, száll a füst kályhacsőből.
A legtöbb hajóból füst szálldogált felfelé, miközben a
lakók a meleg kávé illata mellett öltözködtek.
– Tartsd továbbra is szemmel! – mondta Maigret.
Ahelyett, hogy rögtön visszaszállt volna a taxijába, bement a
táncterembe, amelynek az ajtaja nyitva volt. A tulajdonosnő
éppen vizet szórt szét a padlón, söprögetéshez készülődve.
– Fent van? – kérdezte a felügyelő.
– Azt hiszem, épp most kelhetett fel, hallom a lépteit.
Maigret néhány lépcsővel feljebb lépett, és hallgatózott.
Valóban, valaki fel-alá járkált. Egy ajtó kinyílt, és Gassin tünt
fel, arca tiszta szappan, megvonta vállát, és visszament
szobájába.

Ducrau vidéki háza Samois-ban, amelyet csak a parti

vontatóút választott el a Szajnától, egy három szárnyból álló
hatalmas épület volt, előtte díszudvarral. Mikor a taxi
megállt, Ducrau a kerítés mellett várt, tengerészkék színű
ruha volt rajta, ahogy általában, fején egy új sapka.
– Visszaküldheti az autót – mondta Maigret-nek. Majd az
enyém elviszi. Megvárta, hogy a felügyelő kifizesse a fuvart.
Meglepően figyelmes volt, ugyanis maga zárta be a kaput, a
kulcsot a zsebébe süllyesztette, majd a sofőrt szólította, aki az
udvar végében egy szürke autót mosott le éppen.
– Edgár! Senkit ne engedj be, és ha valaki a ház körül
ólálkodik, szólj nekem!
Ezután komolyan Maigret-re nézett, és azt kérdezte:
– Hol van?
– Épp öltözik.
– És Aline? Nem esett kétségbe?
– Mindenhol kereste. Az egyik szomszédasszony
foglalkozik vele a fedélzeten.
– Kér egy kis tízórait? Egy óra előtt biztos nem eszünk.
– Köszönöm, nem.
– Egy pohárka italt?
– Most nem.
Ducrau az udvaron maradt, az épületeket nézte, majd az
egyik ablakra bökött botja végével.
– Az öreglány még nem öltözött fel. A fiatal párocska meg
veszekszik.
Valóban, az egyik első emeleti szoba ablakai nyitva
voltak, kihallatszott, ahogy heves szóváltás zajlik.
– A konyhakert és a régi istállók hátul vannak. A bal
oldali ház egy híres kiadóé, a jobb oldaliban angolok laknak.
Vidéki házak és villák voltak körös-körül a Szajna és a
fontainebleau-i erdő között. Maigret az egyik szomszédban
teniszlabdák tompa zajára lett figyelmes. A két kert összeért.
Fehérbe öltözött öreg hölgy pihent egy hintaszékben a pázsit
szélén.
– Tényleg nem kér inni?
Ducrau mintha zavarban lett volna, mint aki nem tudja,
mihez kezdjen vendégével. Nem volt megborotválkozva.
Szemhéja fáradt volt.
– Íme! Itt töltjük a vasárnapokat.
A hangsúly alapján akár ezt is mondhatta volna:
– Milyen nyomorúságos az élet!
A két férfi körül minden nyugodt volt, fény-árnyék
foltok, fehér falak, futórózsa, a földön kerek kavicsok. A
Szajna lassan hömpölygött, kis hajók szelték a vizét, a parti
vontatóúton lovasok haladtak.
Ducrau a konyhakert felé vette az irányt, megtömte
pipáját, egy pávára mutatott, ami egy salátaágyásban
kapirgált, és azt morogta:
– A lányom ötlete volt, szerinte a gazdagoknak kötelező.
Hattyúkat is akart, de hát nincs tavunk!
Szinte unta saját szavait, és hirtelen Maigret szemébe
nézve azt mondta:
– És maga nem gondolta meg magát?
Ez nem csak amolyan félvállról intézett kérdés volt. Már
régóta fel akarta tenni, valószínűleg már előző nap óta csak ez
járt a fejében. Olyan fontosnak érezte, hogy teljesen
elkomorult.
Maigret pipált, és az átlátszó levegőbe felszálló füstöt
nézegette.
 – Szerdán hagyom ott a rendőrséget.
– Tudom.
Nagyon jól megértették egymást, de nem akarták jelét
adni. Ducrau nem véletlen zárta be a kaput, és az sem volt
véletlen, hogy a kihalt konyhakertben sétálgatott.
– Hát nem elég ez magának? – mondta halkan a
felügyelő, olyan közönnyel, hogy az ember szinte kételkedett,
valóban mondott-e valamit.
Ducrau hirtelen megállt, és hosszan nézett egy
gyümölcstartó búrát. Amikor újra felemelte a fejét, hangulata
megváltozott. Az imént teljesen önmaga volt. Semmi más,
csak egy zavart, tétovázó, aggódó férfi.
De nem sokáig. Vonásai megkeményedtek. Ajkain
rosszindulatú mosoly húzódott. Nem nézett Maigret-re, csak
a körülötte levő tájat figyelte, az eget, a nagy fehér ház
ablakait.
– Látni fognak, igaz?
Tekintetét végre Maigret-re emelte. Egy olyan férfi
tekintete volt, aki optimizmust erőltet magára, ugyanakkor
nem magabiztos, és próbál fenyegető lenni.
– Beszéljünk másról. Mi lenne, ha mégis innánk egy
pohárral? Tudja, hogy mi lep meg? Az, hogy a nyomozása
során egyáltalán nem került szóba Decharme, sem a
szeretőm, sem…
– Azt hittem, másról akar beszélni.
De Ducrau vidáman tovább folytatta, kezét Maigret
vállára helyezve:
 – Egy pillanat! Játsszunk nyílt lapokkal, és mondja meg
először, hogy mit gyanít, ki a bűnös.
– Bűnös? Miben?
Mind a ketten mosolyogtak. Messziről úgy néztek ki,
mintha valami ártatlan dolgon viccelődnének.
– Ami eddig történt, mindenben.
– És ha mindig más a felelős az egyes bűntényekért?
Ducrau összehúzta a szemöldökét, nem tetszett neki a
válasz.
Belökött egy ajtót, s a konyhába lépett, ahol a felesége
pongyolában egy ügyetlen szolgálónak adott instrukciókat.
Kétségbeesett attól, hogy fésületlenségében törtek rá,
bocsánatot hebegett, és kezével megpróbálta eltakarni
kontyát, miközben a férje ezt morogta:
– Jól van, na! A felügyelőt nem nagyon zavarja. Mélie,
menj, hozz nekünk a pincéből egy üveg… mit is…? Pezsgőt?
Nem? Akkor majd a szalonban iszunk aperitifet.
Durván becsapta az ajtót, és a szalonban üvegeket
rázogatott, amelyek egy ablakpárkányon álltak.
- Pernod? Tárnics? Látta? És a lánya még ennél is
rosszabb. Ha nem gyászolna, rózsaszín vagy zöld
selyemruhában jönne be mindjárt bájologni, a buta
vigyorával.
Megtöltött két poharat, és egy fotelt lökött a felügyelő
felé.
– Nem nagyon érdekel, hogy a szomszédok rajtunk
nevetnek, főleg amikor a teraszon eszünk, ahogy nemsokára.
 Lassú tekintete egyik tárgyról a másikra vándorolt. A
gazdagon díszített szalonban még egy hangversenyzongora
is volt.
– Egészségére! Amikor meg akartam venni az első
vontatóhajómat, fizetési kedvezmények nélkül természetesen
nem ment volna. Tizenkét váltómat fogadta el a bank, azzal a
feltétellel, hogy magammal viszek egy kezest. Az apósomat
kértem meg. Ő meg visszautasította azzal a kifogással, hogy
nem döntheti nyomorba a családját. Most meg én tartom el az
öregasszonyt.
Érezni lehetett, hogy a sértődöttség olyan mélyen
gyökerezett benne, hogy már csak szóba hozni is nehezére
esett. Témát váltott, és elővett egy doboz szivart.
– Kér egyet? De ha inkább pipálna, ne zavartassa magát!
Ugyanakkor gyűrögetni kezdte az asztalon lévő kis terítőt.
– Hát ezzel töltik ezek a nők az idejüket! Az ostoba tiszt
meg az újság sakkfeladványait bújja.
Másra gondolt, Maigret pedig, aki kezdte kiismerni,
elmosolyodott, mert Ducrau tekintete egész mást mondott,
mint a szavai.
Éspedig? Szüntelen a felügyelőt vizslatta. Mintha még
mindig meg akarná ítélni Maigret-t. Azon tanakodott minden
pillanatban, hogy az első ítélete vajon helyes volt-e, és főleg,
hogy mi lehet a másik gyenge pontja.
– Mi lett a szeretőjével?
– Megmondtam neki, hogy le kell lépnie, nem tudom,
hogy most hol lehet. Azért eljött a temetésre, ahogy illik,
rettentően gyászolva, tettetett mosollyal, mint egy öreg
szajha!
Emésztette magát. Mindenen felkapta a vizet. Eljutott
addig a pontig, hogy még a tárgyakat is utálta, a terítőcskét is,
amellyel még mindig babrált.
– A Maximban elbűvölő volt, és vidám. Volt benne
valami más, mint a feleségemben és a hozzá hasonlókban.
Beköltöztetem a házba, erre meghízik, saját magára mos, és
úgy főz, mint egy házmesterné.
Maigret már régóta megfejtette a furcsa dráma lényegét,
amely megkeserítette Ducrau életét. A nulláról indult.
Kemény munkával gyűjtötte össze a pénzt. Nagypolgárokkal
üzletelt, akiknek bepillanthatott az életébe. Az övéi pedig
lemaradtak. Feleségének Samois-ban megmaradtak a
mozdulatai, a szokásai még abból az időből, amikor a
vontatóhajó hátuljában mosott, lánya pedig nem volt más,
mint a kispolgár karikatúrája.
Ducrau ezt személyes sérelemként élte meg, és
tökéletesen tudatában volt annak, hogy a szomszédai nem
vették komolyan, a nagy fehér ház, a saját sofőr és a kertész
ellenére sem.
Irigykedve nézte őket a gyepükön vagy a teraszukon
ülve. Felhergelte magát, és tüntetőleg a földre köpött, kezét a
zsebébe mélyesztette, és hangosan káromkodott.
Amikor lépteket hallott a lépcső felől, kacsintva
felsóhajtott:
– És most jöjjenek a többiek!

A lánya és a veje volt az, feketében, ünneplőben jól

 A lánya és a veje volt az, feketében, ünneplőben jól
fésülten, a nagy veszteséget ért emberek fájdalmával hajoltak
meg.
– Örvendek, uram. Az apánk már beszélt önről…
– Jól van, na! Igyatok inkább valamit!
Megjelenésükre csak még mogorvább lett. Az ablaknál
állva a Szajna előtt körvonalazódó kerítést nézte.
– Megbocsát nekünk, felügyelő úr?
Durcau veje rendes embernek látszott, szőke haja volt, és
lemondó ábrázata.
– Egy ujjnyi portót? – kérdezte a feleségétől.
– Maga mit iszik, felügyelő úr?
Ducrau az ablaknál türelmetlenül dobolt ujjaival. Talán
azon törte a fejét, hogy milyen gonoszságot mondjon?
Mindenesetre hirtelen visszafordult, és ezt morogta:
– A felügyelő felőletek kérdezősködött. És mivel tudja,
hogy tartozásotok van, megjegyezte, hogy a halálommal
mindez rendeződhetne. Jean halálával pedig
megduplázódtak az esélyeitek.
– Papa…! – kiáltott fel a lánya, miközben szeméhez emelt
egy fekete szélű zsebkendőt.
– Papa…! – utánozta Ducrau. – Na és! Mi van? Talán
nekem vannak adósságaim? Talán én akarok Dél-
Franciaországban élni?
A pár már hozzászokott ehhez, és Decharme rutinosan
reagált: szomorúan elmosolyodott, halványan, mintha csak
szórakozásnak vagy a pillanatnyi rossz kedélyállapotnak
tudta volna be Ducrau szavait. Finom, hosszúkás fehér ujján
lévő platina jegygyűrűjével babrált.
– Mondtam már, hogy gyermeket várnak?
Berthe eltakarta az arcát. Kínos volt. Ducrau jól tudta, de
szándékosan tette. A sofőr közeledett az udvaron, a
lépcsőfeljáró felé vette útját, és a hajótulajdonos kinyitotta az
ablakot, hogy magához szólítsa.
– Mi történt…?
– Uram, azt mondta…
– Igen. És?
A sofőr zavartan egy férfira mutatott, aki a fűben ült a
kerítés másik oldalán, és egy darab kenyeret vett ki a
zsebéből.
– Idióta!
Az ablak visszacsukódott. A szolgálólány, miután
felkötötte fehér kötényét, elkezdett megteríteni a teraszon,
amelyet egy piros napernyő árnyékolt le.
– Azt legalább tudod, hogy mi van vacsorára?
A lánya kihasználta az alkalmat és kiment, Decharme
közben úgy tett, mintha a zongorakottákat nézegetné.
– Tud játszani? – kérdezte tőle Maigret. Ducrau válaszolt
helyette:
– Ő? Soha! Itt senki sem tud játszani! A zongora csak
díszlet, ahogy minden más!
Habár elég hűvös volt a helyiségben, homloka mégis
izzadt volt.
A bal oldali szomszédok még mindig teniszeztek, és egy
libériás inas éppen frissítőket vitt nekik, amikor a Ducrau
család vacsorához fogott a teraszon. A napernyő nem
árnyékolt eléggé, és Berthe Ducrau fekete selyemruháján
félkörök jelentek meg a hónaljánál. Ducrau feszültségét még
nézni is fárasztó volt. Minden, amit tett, mondott, kínos volt.
Amikor a halat tálalták fel, először megszemlélte a fogást,
megszagolta, mutatóujjával megböködte, majd ezt morogta:
– Elvinni!
– De, Émile…
– Elvinni! – ismételte meg.
Mikor a felesége visszatért a konyhából, szemei vörösek
voltak. Ducrau Maigret felé fordulva jelentőségteljesen ezt
mondta:
– Szerdán fog nyugdíjba vonulni. Szerda reggel vagy
este?
– Szerda éjfélkor.
Ezután a vejére támadt:
– Tudod mennyit ajánlottam neki, hogy velem
dolgozzon? Százötvenezret. Ha kétszázat akar, megkapja!
Még mindig a kerítés előtti mozgást figyelte. Félt. És
Maigret, az egyedüli, aki ezt tudta, még kényelmetlenebbül
érezte magát, mint a többiek, mivel a pánik ellen küzdő
jóember látványa tragikus volt, egyúttal nevetséges és
visszataszító is.
A kávé közben Ducrau új rákezdte.

– Tessék – mondta az asztal körül ülő emberekre mutatva

 – Tessék – mondta az asztal körül ülő emberekre mutatva
–, ezt hívjuk családnak. Először is kell egy férfi, az ő vállát
nyomja minden súly, amíg bele nem döglik, ez így volt
mindig, és így is lesz. És a többiek, akik tétlenül
belekapaszkodnak…
– Megint kezded? – kérdezte a lánya, s felállt.
– Igazad van. Menj, sétálj egyet! Talán ez az utolsó jó
vasárnapod.
A lány összerezzent. A férje épp egy szalvétával törölte
meg a száját, és felemelte a fejét. Ducrau asszony mintha nem
hallotta volna jól az előbbieket.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit! Semmit sem akarok mondani! Készülődj csak a
dél-franciaországi utazásodra!
Ekkor a veje, aki nem a legjobb érzékkel választotta ki a
megfelelő pillanatot, szelíden azt mondta:
– Berthe és én gondolkoztunk. Dél-Franciaország kicsit
messze van. Ha találunk valamit a Loire mentén…
– Hát ez az! Nem kell mást tennetek, mint megkérni a
felügyelőt, hogy hajtson fel nektek valamit a házához közel,
szíves-örömest megteszi! Ki ne akarna ilyen szomszédokat,
mint ti?
– A Loire mentén lakik? – kérdezte érdeklődve Decharme.
– Talán ott fog lakni.
Maigret lassan felé fordította a fejét, de ez alkalommal
nem mosolygott. Mellkasánál éles fájdalmat érzett, az
idegességtől remegni kezdett az ajka. Napok óta émelyítő
bizonytalanság kínozta, és most mintegy varázsütésre
minden megváltozott.
– Talán!
Ducrau továbbra is szigorúan nézett, a pillanat
komolyságának tudatával.
– Melyik oldalon is van a telke?
Azonban a vej hangja már nem volt több halk morajnál,
amelyre egyikőjük sem figyelt oda. Ducrau lélegzése is
elhalkult, orrlyuka kitágult, a harc izgalma pedig
felvillanyozta az arcát.
Eleget kerülgették egymást. Elég ideig méregették
egymást egyetlen bevitt ütés nélkül.
Most Maigret is erősebben lélegzett. Megtöltötte pipáját,
és ujjait kéjesen a dohányzacskóba süllyesztette.
– Cosnes vagy Gien környékét ajánlom…
A piros teniszpályán oda-vissza pattogtak a labdák, fiatal
lányok fehér ruhája lebbent. Egy kis motoros csónak elégedett
kandúrként dorombolva szelte a Szajna hullámait.
Ducrau asszony megrázott egy csengettyűt, a szolgálót
hívta, de mindez nem számított, nem létezett a két férfi
számára, akik közt végre valódibb lett a kapcsolat.
– Fel kéne menned a feleségedhez, biztosan a szobájában
sír.
– Gondolja? Szerintem csak a terhesség miatt ideges.
– Kretén, menj már! – dohogott Ducrau, míg a másik
bocsánatot kérve eltávozott. – És te, mit akarsz a kis
csengettyűddel?
 – Rosalie megfeledkezett a likőrökről.
– Ne aggódj emiatt. Ha likőrt szeretnénk inni, majd
bemegyünk érte. Nem igaz, Maigret?
Nem mondta, hogy felügyelő. Azt mondta, Maigret.
Felállt, szalvétájával megtörölte a száját, majd a tájon
körülnézve kidüllesztette a mellét. Mély lélegzetet vett,
elégedetten szusszant.
– Mit szól?
– Mihez?
– Ehhez az egészhez! Szép időnk van! Még a zsilipkezelő
is kint ebédel a családjával. Amikor egyszerű munkás voltam,
még a legelején, Gassinnal az árokparton ülve ettünk, mint a
lovak, amiket pihentetni kellett két órát, a fűben
szundikáltunk, szöcskék ugráltak a fejünk felett…
Mintha mind a két szembogara megkettőződött volna.
Tekintete először homályos volt, lágyan simogatta a tájat,
majd élessé, pontossá, vaddá változott, egy másfajta pillantás
bontakozott ki, amelynek nem volt köze az előzőhöz.
– Egy kis ebéd utáni séta?
A kapuhoz lépett, és kinyitotta. De mielőtt a parti
vontatóútra ért volna, hátsó zsebébe süllyesztette kezét,
tüntetőleg elővette browningját, és ellenőrizte a tárat.
Színpadias volt, gyerekes, de mégis lenyűgöző. Maigret
nem reagált, még úgy is tett, mintha nem látott volna semmit.
A fenti szobából hangok szűrődtek ki, az egyik dühös volt.
– Mit mondtam magának? Veszekszenek.

Ducrau, zsebében a revolverrel, Maigret oldalán sétált,

 Ducrau, zsebében a revolverrel, Maigret oldalán sétált,
lassan, mellkasát kidüllesztve, mintha korzózni mennének. A
zsiliphez érve megállt pár pillanatra, hogy a zsilipkapu
ezernyi repedésén átszűrődő vizet és a küszöb előtt asztalhoz
ült családot nézze.
– Hányadika van? -Április 13-a.
Gyanakodva Maigret-re nézett.
– 13-a? Ah!
Végül továbbmentek.
 9

Nagyjából akkortájt történt, mikor a dolgok színe mélyül és

tompább lesz, és megadóan, magukba zárva várják az
alkonyatot. Már bele lehetett nézni az erdős dombok felett
vöröslő napba. A víz színének tükröződései nagyobbak,
tekintélyesebbek lettek, de valami hideget, halottat is
árasztottak magukból.
A zsilip felett sétálók egy fiatalembert néztek, aki egy
motorcsónakot próbált beindítani. Hallani lehetett, hogy a
motor tett pár kört, beszívta a levegőt és köhögött, majd ismét
a hajtókar türelmetlen forgása következett.
Hirtelen Ducrau tűnt föl a folyópart e pontján, kezeit háta
mögé kulcsolva az épületeket figyelte. Maigret semmi
különöset nem vett észre.
– Nézze, felügyelő!
Az épületek éttermek és többnyire luxusszállodák voltak,
a járda mellett hosszú kocsisor állt. Mégis, két étterem közötti
szűk területen akadt egy kocsma, ahol valószínűleg a
sofőröknek szolgáltak fel ennivalót, és ahol, vasárnap lévén,
kihoztak négy asztalt terasz gyanánt.
Maigret nézelődött. Az elhaladók árnyéka egyre
nagyobbra nyúlt, hatalmasra. Néhány szalmakalap és sok
lenge ruha. A felügyelő tekintete végül egy ismerős alakon
állapodott meg, Lucas nyomozóén, aki a kis teraszon ült,
előtte egy pohár sörrel. Lucas is meglátta Maigret-t, és
rámosolygott a kocsiúton keresztül. Tökéletesen boldognak
tűnt ott, ezen a szép vasárnapon, a piros és sárga csíkos
napernyő alatt, amely árnyékot adott neki, mellette virágos
ládában egy babérfa állt.
Tőle jobbra, a terasz végében a felügyelő már észrevette
az öreg Gassint, aki könyökével a túl kicsi asztalkára
támaszkodva, nagy odafigyeléssel egy levelet írt.
Az emberek valamilyen ünnepségből jöhettek visszafelé,
mert egy tömegben lépdeltek, és felkeverték a port. Senki se
vette észre, hogy két ember megállt a tömegben, és azt sem,
hogy az egyik, kezét a zsebébe süllyesztve, ezt kérdezte:
– Ezt hívják jogos önvédelemnek?
Ducrau nem viccelt. Tekintetét nem tudta levenni az
öregről, aki időnként felemelte a fejét, hogy gondolkozzon,
mit is akar írni, de úgy tűnt, nem a körülötte lévőkre figyel.
Maigret nem válaszolt, csak jelzett Lucas-nak, majd
néhány lépést tett előre a zsilip irányába, Ducrau kelletlenül
követte.
– Hallotta, amit kérdeztem?
A motorcsónak végre beindult, rásiklott a vízre,
kacskaringós útját örvények szegélyezték.
– Itt vagyok, főnök.
Lucas volt az, aki, akárcsak a többiek, a Szajnát nézte.
– Van nála fegyver?
– Nincs. Már átnéztem a szobáját, de nem találtam
fegyvert. Pedig útközben nem állt meg.
 – Észrevett téged?
– Nem hiszem. Túlságosan a gondolataiba merült.
– Szerezd meg a levelet! Menj!
– Még mindig nem válaszolt – makacskodott Ducrau,
ahogy újra útnak indultak.
– De hát hallotta: nincs nála fegyver.
Továbbsétáltak, közeledtek a fehér házhoz.
– Végül is – nevetett fel a hajótulajdonos – mindenkinek
megvan a saját őrangyala. Vacsorázzon velünk! És ha
gondolja, van egy üres szobánk estére…
Kinyitotta a kaput. A felesége, a lánya és a veje épp a
teraszon teázott. A sofőr egy koszorú alakú belső gumit
javítgatott, amelynek haragosvörös színe volt az udvar
kavicsán.

Egy nádfotelbe ültek le, előttük az asztalon egy üveg és két

pohár. De nem csatlakoztak a család többi tagjához a
teraszon. Az udvaron maradtak, közel a szalon ajtajához,
amelyet mögöttük lassanként ellepett a félhomály. Samois
utcalámpáit túl korán gyújtották meg, a világosban csupán
fehér foltok voltak, eközben a vasárnapi sétálók egyre
kevesebben lettek, az állomásnál tűntek el.
– Gondolja – kérdezte Maigret a legnyugodtabb hangján
–, hogy egy férfi, aki már megölt valakit, sokáig habozna,
mielőtt rávenné magát, hogy megöljön egy másodikat, vagy
ha kell, egy harmadikat?

Ducrau egy hatalmas, vadcseresznyefa szárú tajtékpipát

 Ducrau egy hatalmas, vadcseresznyefa szárú tajtékpipát
szívott, a fejét úgy kellett tartania. Maigret-re nézett, és csak
sokára szólalt meg:
– Mit akar mondani?
– Semmi különöset. Látja, itt ülünk egy szép vasárnap
végén. A konyak finom. A pipák jól szelelnek. Ami az öreg
Gassint illeti, biztosan épp egy aperitifet iszik. Szerda estére
pedig minden aggodalmunk eloszlik majd. A probléma
addigra megoldódik.
Álmodozva beszélt, miközben Decharme fent a teraszon
meggyújtott egy gyufát, melynek lángja egy pillanatig táncolt
a sápadt ég előtt.
– Szóval, látja, azon tanakodom, hogy ki nem lesz
közöttünk. Ducrau összerezzent. Nem is tudta elrejteni, hát
inkább elismerte.
– Maga aztán jól meg tudja nyugtatni az embert!
– Hol volt múlt hét vasárnap?
– Itt. Idejövünk minden vasárnap.
– És a fia?
Ducrau vonásai megkeményedtek, de felelt:
– Ő is itt volt. Két órát töltött azzal, hogy próbálta
beállítani a rádiót, de nem sikerült neki.
– Most pedig halott, már el is temették. Bébert is halott.
Ezért gondolok most erre a fotelre, és hogy ki fog benne ülni
jövő vasárnap.
Nem lehetett már jól látni. Pipaillat terjengett az
udvarban. Ducrau hátrahőkölt, mikor valaki leszállt egy
bicikliről épp a kapu előtt, és messziről azt kérdezte:
– Mi az?
– Maigret úrnak hoztam.
Egy helybéli fiúcska volt, és a kerítésen keresztül egy
levelet nyújtott a felügyelőnek.
– A trafik mellől küldi egy úr.
– Tudom. Köszönöm.
Ducrau nem mozdult. A hölgyek elhagyták a teraszt,
mert már fáztak, és nyilvánvaló volt, hogy Decharme, aki a
balusztrád mellett állt, azon tanakodott, hogy csatlakozzon-e
a két férfihoz, furdalta az oldalát a kíváncsiság.
Maigret feltépte a nevét viselő borítékot. Gassin kicsivel
korábban írt levele volt benne. A címzés: Emma Chatereau,
Maraíchers kávézó, Larzicourt (Felső-Marne).
– Bemehetnénk a szalonba – morogta Ducrau, aki nem
mert kérdezősködni.
– Még jól látok.
A papír kocsmai papír volt, lila tinta, az eleinte apró írás a
vége felé kétszer akkorára nőtt.

Kedves Emma!
Azért írok neked, hogy elmondjam, jól vagyok, és
remélem, hogy ez a levél téged is hasonló egészségben
talál. Azonban szeretném előre tudatni veled, hogy ha
történne valami, azt akarom, hogy otthon temessenek el,
az anyánk mellett, és nem Charentonban, ahogy először
rendelkeztem. Így nem kell tovább fizetni a sírért. A
 takarékszövetkezetnél lévő pénzhez a kiskönyveket és
minden más papírt a tálaló fiókjában találsz. Mind a
tiéd. Végre felhúzhatsz majd még egy emeletet a házadra.
Ami a többit illeti, minden rendben van, ugyanis tudom,
hogy mit kell tennem.
Örökké szeret testvéred

Maigret állva elfordította tekintetét az apró

papírdarabról, majd lenézett Ducrau-ra, aki úgy tett, mintha
másra gondolna, és még mindig a pipáját szívta.
– Rossz hírek?
– Ez az a levél, amelyet Gassin az imént írt.
Ducrau uralkodott magán, lábait hol egymásra tette, hol
ismét a földre, távolról a vejét figyelte, végül türelmet
erőltetve magára azt mondta:
– Elolvashatom?
– Nem.
Maigret összehajtott a levelet, majd a pénztárcájába
csúsztatta: akaratlanul is a kerítés felé pillantgatott, amely
mögött már csak árnyakat lehetett kivenni.
– Kinek címezte?
– A nővérének.
– Emmának? Mi van vele? Egy ideig a testvére hajóján élt,
és azt hiszem, szerelmes voltam belé. Aztán összeházasodott
egy felső-marne-i tanítóval, aki nem sokkal utána meghalt…
– Van egy fogadója a faluban, ahol lakik.
 – Igen hűvös van már, nem gondolja? Nem bánná, ha
bemennénk?
Ducrau felkapcsolta a szalonban a villanyt, becsukta az
ajtót, arra gondolt, hogy becsukja az ablaktáblákat, de aztán
mégsem tette.
– Nem tudhatom meg, hogy mit írt Gassin a nővérének?
– Nem.
– Van félnivalóm?
– Maga ezt jobban tudja, mint én. Ducrau elmosolyodott.
A szalonban téblábolt, nem tudta, hova üljön, és Maigret, aki
már ismerte a járást, a kertbe ment az üveg konyakért és a
poharakért.
– Tegyük fel, hogy van két férfi! – mondta, miközben
öntött magának. – Az egyik már ölt életében, ezért állandóan
attól kell tartania, hogy hátralévő napjait börtönben fogja
tölteni, vagy még rosszabb, a másik még soha nem tett
rosszat senkinek. Úgy kerülgetik egymást, mint két kakas.
Melyikük a veszélyesebb maga szerint?
Válasz helyett a hajótulajdonos csak még szélesebben
mosolygott.
– Már csak azt kell tudnunk, hogy ki akasztotta fel Bébert-
t. Mit gondol, Ducrau?
Maigret továbbra is szívélyes volt, de minden kiejtett
szavának, szótagjának súlya volt, mintha mindegyiknek
külön tartalma lett volna.
Ducrau végül az egyik fotelben helyezkedett el, rövid
lábait kinyújtotta, pipáját a mellkasán pihentette. Ebben a
helyzetben hármas tokája lett, félig behunyt szemhéja pedig
beárnyékolta tekintetét.
– Tudja, hogy melyik egyszerű kérdéshez vezet mindez?
– folytatta Maigret. – Ki volt az, aki egy napon kihasználta
Aline egyszerűségét, és gyereket csinált neki?
Ez alkalommal társa felemelkedett kényelmes
testhelyzetéből, orcája elvörösödött.
– És ki? – kérdezte Ducrau.
– Ez az! Nem maga, az biztos. Gassin sem, hiszen mindig
is azt hitte, hogy ő az apja. De a fia, Jean sem, aki
szenvedélyes barátja volt, és aki egyébként…
– Ki…? Mit akar mondani…?
– Semmi bántót. Csak megtudtam róla pár dolgot.
Mondja csak, Ducrau, miután megszületett az első lánya a
feleségétől, nem volt beteg?
Ducrau csak morgott egyet, és hátat fordított Maigret-
nek.
– Talán ez a magyarázat. Ugyanakkor Aline egyszerű
lélek. Ami a fiát illeti, beteges, ideges gyermek, olyan
érzékeny, hogy hisztériás rohamai vannak. A barátai, akik
gúnyt is űztek belőle, nem tartották igazi férfinak. Ebből
fakad ez a mély, rettentően tiszta barátság közte és Aline
között.
– Hova akar kilyukadni?
– Oda: ha Bébert-t megölték, azt jelenti, ő volt a szerető!
Az Aranygyapjú gyakran hetekig is állt Charentonban.
Gassin az estéket a kocsmában tölti. A zsilipkezelő segédje
magányos, az uszályok körül kóborol, észrevette Aline-t, és
egy este…
– Hallgasson!
Ducrau nyaka elvörösödött, a pipáját a szalon egyik
sarkába vágta.
– Igaz ez?
– Nem tudom.
– Talán nem is kellett erőszakot alkalmaznia, mivel Aline
nem fogta fel a következményeket. És senki sem tud róla!
Egészen addig, amíg Aline várandós nem lesz, és gyereke
születik… Aline körül három férfi van… Mit gondol, Ducrau,
Gassin kire gyanakszik?
– Rám! – kiáltotta Ducrau.
Ugyanakkor összerezzent, súlyos léptekkel az ajtó felé
indult, s heves mozdulattal kinyitotta. A lánya állt ott.
Ducrau felemelte a kezét. A lánya sikoltott. De Ducrau,
ahelyett, hogy megütötte volna, durván visszacsapta az ajtót.
– Aztán?
Visszajött Maigret felé, mintha egy bika lépne be az
arénába.
– Észrevettem, hogy Aline fél magától, sőt, ez több
félelemnél. Gassin ugyanezt a megfigyelést tehette. És mivel
maga mindig Aline körül sertepertélt…
– Ez így van. Aztán?
– Vajon más miért ne hihette volna ugyanezt, annál is
inkább, mivel az a hír járja, hogy magának minden nővel
viszonya van?
 – Kicsoda? Halljam!
– A fia…
– Mi van a fiammal?
Lépések, hangok hallatszódtak a fenti szobából. Berthe
sírva mesélte el az előbbi incidenst anyjának és férjének.
Kicsit később a szobalány tűnt fel megilletődötten.
– Mi az?
– Az asszony azt kéri, hogy menjen fel. Ducrau nem
tudta, mit feleljen. Ez túl sok volt egyszerre. Telitöltött
magának egy poharat, és fenékig ürítette.
– Hol is tartott?
– Ott, hogy legalább három ember szemében maga egy
megvetésre méltó személy. Aline bezárkózik a kabinjába,
amikor közeledni látja, és sír, amikor magát emlegetik. Az
apja egyfolytában magát lesi, és csak az alkalmat várja, hogy
bosszút álljon. Ami a fiát illeti, pokollá teszi a saját életét,
ahogy arra csak a súlyos idegbetegek képesek. Nem beszélt
önnek arról, hogy be akar vonulni egy kolostorba?
– Hat hónappal ezelőtt. Ki mondta ezt magának?
– Nem fontos. Maga elutasítja, elnyomja. Nem volt
boldogsága az életben, csak abban a három hónapban, amit a
lábadozásakor az Arany gyapjún töltött.
– A lényeget mondja!
Ducrau megtörölte arcát, és megint töltött az italból.
– Vége. Az öngyilkosságát mindenesetre
megmagyaráztam.
 – Tudni szeretném, mégis hogyan.
– Amikor megtudta, hogy maga az éjszaka közepén
megsebesült, és az uszályról a vízbe dobták, nem volt
kétsége: Aline tette, felháborodásában, talán mert maga
rátámadt…
– Miért nem beszélt erről a fiam?
– Beszéltek valaha is? A lánya beszél magával? Mivel
megtiltották neki, hogy kolostorba vonuljon, és
félresikerültnek tartotta önmagát, legalább egy nemes
gesztust akart tenni. Ilyenekről álmodoznak a tizenévesek a
manzárdszobában. Szerencsére nem mindig sikerül nekik. A
fiának sikerült. Megmentette Aline-t! Bűnösnek vallotta
magát. Talán nem érti, de a fiatalemberek egy bizonyos
korban mind együtt éreznének vele…
– És maga? Maga hogyan jött rá?
– Nem csak én. Gondoljon Gassinra, aki kocsmáról
kocsmára jár, holtrészegen, meg se szólal, ugyanezen a
problémán gondolkozott. Tegnap este nem ment haza a
fedélzetre. Egyedül hagyta Aline-t. Egy szemközti szobát vett
ki.
Ducrau hevesen félrehúzta a függönyt, de semmit nem
lehetett látni a szalon fénye miatt.
– Nem hallotta?
– Nem.
– Mit fog tenni?
– Fogalmam sincs – mondta egyszerűen Maigret. –
Amikor két férfi összeverekszik, szét kell választani őket. De
a törvény nem engedi meg, hogy közbelépjek, amikor két
férfi arra készül, hogy megölje egymást. Csak azt teszi
lehetővé, hogy egy gyilkost letartóztassak…
Ducrau nyaka megfeszült.
– Ehhez bizonyítékokra van szüksége!
– Tehát…?
– Semmi! Szerda éjféltől nem tartozom többé a
rendőrséghez. Az előbb emlékeztetett rá. Nincs véletlen
szürkedohánya?
Ducrau egy kőedényre mutatott, ebből vett Maigret, majd
miután megtömte pipáját, teletömte a dohányzacskóját is.
Kopogtak. Decharme volt az, választ nem várva belépett.
– Elnézésüket kérem. A feleségem bocsánatukat kéri, nem
jön le ma este vacsorázni. Kissé rosszul érzi magát. A
terhesség…
Nem ment el, helyet keresett magának, hogy leüljön, és
meglepődve nézte a konyakospoharakat.
– Nem akarnak inkább valami aperitifet inni?
Csodák csodájára Ducrau nem hordta le, úgy tűnt, észre
sem vette, hogy ott van. Felvette a földről a pipáját, amely
nem tört el. Csak egy fehér repedés látszódott rajta,
benyálazott ujját végigfuttatta rajta.
– A feleségem fent van?
– Most jött le a konyhába.
– Megengedi egy pillanatra, felügyelő?

Úgy tűnt, mintha Ducrau arra várna, hogy a felügyelő ne

 Úgy tűnt, mintha Ducrau arra várna, hogy a felügyelő ne
engedje ki a szobából, de semmi ilyet nem tett.
– Milyen furcsa ember! – sóhajtott Maigret, miután
becsukódott az ajtó.
Decharme rosszul érezte magát a fotelben, ahova
letelepedett, de nem mert felállni, köhögött párat, majd azt
suttogta:
– Néha furcsán viselkedik, ezt már kétségkívül észrevette.
Végeredményben vannak jó pillanatai is, és rosszak is.
Maigret, mintha csak otthon lenne, behúzta a
függönyöket, és csak egy kis rést hagyott, melyen keresztül az
udvarra pillantott párszor.
– Sok türelem kell hozzá… – elmélkedett tovább a vej.
– Magának van!
– Most például elég kényes helyzetben vagyok. Tiszt
vagyok, ezt tudja. A tiszti rangot nyilvánvalóan nem lehet
összeegyeztetni bizonyos dolgokkal, bizonyos tragédiákkal,
amelyek…
– Amelyek…? – ismételte Maigret kíméletlenül.
– Nem tudom. Tanácsot kérek öntől. Maga is hivatalos
személy. Pedig a jelenléte és bizonyos pletykák…
– Milyen pletykák?
– Nem tudom. De tegyük fel… Szörnyen nehéz
kimondani. Ez csak egy feltételezés, ugyebár. Tegyük fel,
hogy egy férfi, akinek bizonyos anyagi háttere van, egy olyan
helyzetbe kerül… olyan helyzetbe…
– Egy pohár bort?
 – Köszönöm, de nem kérek alkoholt!
Decharme nem hagyta magát eltéríteni, és nem
improvizált. Elszántan folytatta, az egész mondókáját előre
kigondolta!
– Amikor egy tiszt kudarcot vall, az a szokás, hogy a
társai vezetik rá, hogy mit kell tennie, és egyedül hagyják egy
revolverrel, így elkerülhető a publikus vitákkal járó botrány
és…
– Kiről beszél?
– Senkiről. Ugyanakkor nyugtalan vagyok. És végül is azt
akarom kérni öntől, hogy nyugtasson meg, vagy mondja
meg, ha számítanunk kell…
Ennél jobban nem akarta pontosítani a dolgot.
Megkönnyebbülve felállt. A választ várva mosolygott.
– Azt kérdezi tőlem, hogy az apósa gyilkos-e, és hogy le
fogom-e tartóztatni?
Egy pillanatig sem idegeskedett azon, hogy az addig
távol lévő Ducrau belépett, felfrissült arccal, vizes hajjal és
halántékkal, megmoshatta az arcát.
– Kérdezzük meg tőle!
Maigret nagy füstpamacsokat eregetett, kezében tartotta
borral teli poharát, és kerülte Decharme tekintetét, aki
elsápadt, és nem merte kinyitni a száját.
– Ducrau, a veje azt kérdezi tőlem, hogy szerintem maga
gyilkos-e, és szándékomban áll-e letartóztatni önt.
Ezt fönt is hallhatták, a lépések ugyanis hirtelen
megálltak a fejek felett. Ducrau hidegvére ellenére elfelejtett
levegőt venni.
– Ő kérdezi… hogy én…
– Ne felejtse, hogy egy tisztről van szó. Felhívta a
figyelmem a hasonló helyzetekben alkalmazandó szokásra.
Mikor egy tiszt kudarcot vall, ahogy azt nagyon elegánsan
fejezte ki, a legjobb barátai egyedül hagyják egy revolverrel.
Ducrau tekintete Decharme-ra tapadt, aki cél nélkül sétált
a helyiség túloldala felé.
– Á! Ezt mondta…
Néhány pillanatig attól lehetett tartani, hogy a dolgok
csúnya fordulatot vesznek. De Ducrau vonásai lépésről
lépésre ellazultak, talán a hősies erőfeszítésnek köszönhetően.
Mosolygott. Mosolya szélesedett. Nevetett! Nevetés közben a
combját csapkodta.
– Haláli! – kiáltott fel végül, még a könnye is eleredt a
nagy nevetéstől. – Ó! Decharme! Milyen kedves fiú vagy!
Gyertek, gyermekeim, üljünk asztalhoz. A tisztek… akik
kudarcot vallottak… Decharme, te címeres ökör! És most meg
egymással szemben fogunk zabálni…
Maigret inge hozzátapadt a testéhez, de ebből semmit se
lehetett sejteni, ahogy nagy gonddal kiürítette pipáját a
hamutálba, majd a tokjába tette, aztán vissza a zsebébe.
 10

A cselédlány akkor hozta be a levesestálat, mikor Ducrau

megkönnyebbült sóhajjal begyűrte gallérja alá a nagy szalvéta
sarkát. Nem gyújtottak be, és Ducrau asszony, aki fázós volt,
egy kötött fekete kendőt terített a vállára, amelyben úgy
nézett ki, mint egy gyertyaoltogató.
Berthe széke Ducrau-éval szemben üresen maradt, ezért
megkérte a cselédet:
– Eredj, szólj a lányomnak, hogy jöjjön le!
Szedett magának a levesből, és a tála mellé vett egy
hatalmas szelet kenyeret.
A felesége szipogott, mire Ducrau kétszer vagy
háromszor összevonta a szemöldökét, majd végül elvesztette
a türelmét.
– Megfáztál?
– Azt hiszem, igen – dadogta az asszony, elfordítva a
fejét, hogy ne lehessen látni az újabb könnyeit.
Decharme a fentről jövő hangokra figyelt, elegánsan
kanalazva az ételt.
– Nos? Mélie?
– Berthe asszony azt üzeni, hogy nem kíván lejönni.
Ducrau hangosan szürcsölte a levesét.
 – Mondd meg neki még egyszer: azt akarom, hogy
lejöjjön, akár beteg, akár nem! Megértetted?
Decharme távozott, és Ducrau mintha keresett volna
valakit, hogy belekössön.
– Mélie, húzd el a függönyt!
Két ablakkal szemben ült, amelyek az udvarra, a kapura
és a Szajnára néztek. Egész súlyával az asztalnak dőlve ette a
kenyeret, közben kifelé nézett, az éjszaka feketeségébe. A
fenti emeleten kapkodás zaja, suttogás, zokogás. Mikor
Decharme újra feltűnt, bejelentette:
– Mindjárt jön.
A felesége valóban belépett pár pillanattal később. Nem
próbálta púder mögé rejteni kivörösödött arcát.
– Mélie! – kiáltott Ducrau.
Nem törődött se Maigret-vel, se a többiekkel. Úgyszólván
külön életet élt, egy jól kigondolt tervet követve, minden
külső körülménytől függetlenül.
– Hozd a következő fogást!
Ahogy Mélie a levesért hajolt, Ducrau megveregette a
hátsó felét. A charentoni cselédlány fiatal volt, de az itteni
kortalannak tűnt, minden kellem és báj híján.
– Tényleg, Mélie, mikor is voltunk együtt utoljára?
A nő megrezzent, mosolyogni próbált, de nem sikerült,
idegesen a házigazdára nézett, aztán a feleségére. Ducrau
vállat vont, és szánakozva elmosolyodott.
– Ő is azt hiszi, hogy ennek bármi jelentősége van.
Elmehetsz. Ma reggel történt, mikor a pincében a borokat
válogattuk.
Mégse tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást
Maigret-re, hogy felmérje a szavai hatását, de úgy tűnt, a
felügyelőt teljesen hidegen hagyják az efféle kalandok.
Ducrau asszony nem reagált. Kicsit még jobban belebújt a
fekete kendőbe, és elmélyülten a terítőt nézte, míg a lánya a
vörös orrát törölgette a zsebkendővel.
– Látta? – kérdezte a hajótulajdonos Maigret-t, és állával a
kert és a kapu felé mutatott.
Egyetlen gázlámpa állt odakint, amely csak a kiskapu
szük környékét világította meg. A körben egy mozdulatlan
alak állt. Alig tíz méterre a háztól. A férfi a kapunak
támaszkodott, és bizonyára mindent látott, ami a fénnyel
elárasztott étkezőben történt.
– Ez ő! – erősítette meg Ducrau.
Maigret, akinek igen jó szeme volt, egy második alakot is
kivett egy kicsit hátrább, a Szajna partján. A cseléd, akin
látszott a félelem, behozta a húst és a krumplipürét, míg a
felügyelő egy füzetet vett elő a zsebéből, kitépett belőle egy
lapot, és lejegyzett pár szót.
– Kérhetnék valamit a cselédlánytól? Köszönöm. Mélie,
kérem, menjen ki a kapun, először egy öregembert fog látni,
vele ne is törődjön. Tőle pár méterre áll még valaki, egy
harmincas férfi. Adja, kérem, oda neki ezt a papírt, és várja
meg a választ.
A nő alig mert megmoccanni. Ducrau a báránycombbal
foglalkozott. A felesége, aki rossz helyen ült, próbált úgy
helyezkedni, hogy kilásson az ablakon.
 – Egy kis véres sültet, felügyelő?
A hajótulajdonos keze biztos volt, a szemében nem volt
nyugtalanság, de volt a viselkedésében valami
elérzékenyültség, amelynek nem volt köze a vacsorához, sem
az asztal körül ülőkhöz.
– Van félretett pénzed? – tette fel váratlanul a kérdést
Decharme-nak.
– Már hogy nekem? – kérdezte amaz meghökkenten.
– Idefigyelj… – kezdte volna a lánya, aki remegett a
türelmetlenségtől vagy a haragtól.
– Te jobban teszed, ha csöndben maradsz. És főleg maradj
ülve, kérlek! Megvan rá az okom, hogy megkérdezzem a
férjed, van-e megtakarítása. Felelj!
– Természetesen nincsen.
– A te bajod. Ez a birkahús szörnyű! Te sütötted, Jeanne?
– Nem, Mélie.
Ducrau ismét az ablak felé pillantott, de nem látott sokat a
sötétben, csak a cselédlány fehér kötényét, aki visszafelé
igyekezett, és hamarosan egy papírdarabot adott át Maigret-
nek. A hajában pár vízcsepp fénylett.
– Esik odakint?
– Szemerkél, igen. Most kezdődött.
Lucas ugyanazon a papíron válaszolt, amelyre a felügyelő
is írt. A kérdés így hangzott: „Van nála fegyver?” A válasz
alatta, egyetlen szó átlósan: „Nincs.”.

Ducrau mintha keresztüllátott volna a papíron, mert

 Ducrau mintha keresztüllátott volna a papíron, mert
megkérdezte:
– Van nála fegyver?
Maigret habozott, majd bólintott. Mindenki hallotta a
kérdést, mindenki látta a bólintást. Ducrau asszony lenyelt
egy darab húst anélkül, hogy megrágta volna. Maga Ducrau
is, aki bátornak akart mutatkozni kidüllesztett mellkasával és
színlelt étvágyával, összerezzent kicsit.
– A megtakarításaidról beszéltünk az imént…
Maigret megértette, hogy a férfi elemében érezte magát,
ez a hangulat volt csak igazán neki való. Most már semmi
sem állíthatta meg, és azzal kezdte, hogy eltolta maga elől a
tányérját, hogy jobban az asztalra könyökölhessen.
– Ha nincsen, az a te bajod! Tegyük fel, hogy most rögtön,
vagy holnap, vagy bármikor, beadom a kulcsot. Te azt hiszed,
hogy gazdag vagy, mert nincs jogom, még ha akarnám se,
hogy kizárjam az örökségből a lányom.
Hátradöntötte a székét a hátsó lábaira, mint egy kedélyes
házigazda, aki a vacsora végén anekdotákat mesél.
– Nos, biztosíthatlak titeket, hogy egy vasat sem fogtok
kapni! A lánya hidegen pillantott rá, próbálta megérteni a
szándékát, míg a férje, úgy tűnt, belemerült az evésbe.
Maigret, aki az ablaknak háttal állt, arra gondolt, hogy a
szemerkélő esőben ácsorgó Gassin számára a fényben úszó
étkező a családi boldogság kis szigetének tűnhetett.
Ducrau folytatta, tekintete egyik arcról a másikra ugrált:
– Nem kaptok egy vasat sem, mert aláírtam egy
szerződést, amely csak a halálom után lép érvénybe, amely
révén minden üzletrészem az Általános Folyami Hajózási
Társaságra száll. Negyvenmillió, kereken! Csak ezt a
negyvenmilliót még húsz évig nem lehet kifizetni!
Mosolygott, de semmi kedve sem volt mosolyogni, majd
a felesége felé fordult.
– Te, öreglány, akkor már halott leszel.
– Émile, kérlek!
Ducrau asszony, bár egyenesen és méltósággal ült,
láthatóan ereje végén járt, szinte bármelyik pillanatban
meginoghatott, és ledőlhetett a székéről.
Maigret lopva Ducrau-ra pillantott, egy árnyalatnyi
érzelem vagy habozás jelei után kutatva, de pont
ellenkezőleg, a házigazda csak még keményebb lett, talán
küzdött is az ellágyulás ellen.
– Még mindig azt tanácsolod, hogy diszkréten távozzak
az élők sorából? – kérdezte a vejét, akinek megremegett az
állkapcsa.
– Esküszöm, hogy…
– Ugyan, ne esküdözz itt! Tudod, hogy egy semmirekellő
alak vagy, egy haszontalan, becsületes semmirekellő, ami a
legrosszabb! Csak azt nem tudom, hogy ki a mihasznább, a
lányom vagy te. Akarsz fogadni? Már hetek óta megy a
cirkusz a születendő gyerekről. Nos, ha egyetértesz, hívatok
egy orvost, és adok neked százezer frankot, ha Berthe
valóban terhes!
Ducrau asszony szeme tágra nyílt, mert hirtelen
megértette az igazságot, de a lánya továbbra is gyűlölettel teli
nyugalommal nézte az apját.
– Na kérem! – összegezte a mondandóját, felállva, pipáját
a foga közé szorítva. – Egy, kettő, három. Egy öreglány, egy
lány és egy vej. Egy kis asztal körül elférnek, és ez minden,
amim van, vagy legalábbis ami kellene, hogy körülvegyen…
Maigret közömbösen hátrébb tolta kicsit a székét, és
tölteni kezdte a pipáját.
– Most mondok valamit a felügyelő előtt, mert mindez
nem számít. Egyedül van, és a rokonok nem tanúskodhatnak,
ez a szokás…! Gyilkos vagyok! Embert öltem, ezzel a két
kezemmel…
A lánya összerezzent. A veje dadogva állt fel…
– Nagyon kérem…
A felesége meg se moccant. Talán már nem is hallott
semmit? Nem sírt. Összekulcsolt kezére támasztotta
homlokát.
Ducrau nehéz léptekkel járkált. Egyik faltól a másikig,
nagy pipáját szívva.
– Akarjátok tudni, miért és hogyan nyírtam ki azt a
fickót?
Senki se biztatta. Neki volt szüksége rá, hogy beszéljen,
anélkül, hogy felhagyott volna a fenyegető hangsúllyal. Majd
hirtelen leült épp Maigret-vel szemben, és az asztal felett felé
nyújtotta a kezét.
– Strammabb vagyok, mint maga, nem? Bárki ezt
mondaná, ha együtt lát minket. Húsz éve nem találkoztam
senkivel, aki legyőzött volna szkanderben. Adja a kezét!
 Ducrau olyan dühvel ragadta meg a kezét, hogy Maigret
úgy érezte, a társa egész dühe elárasztja őt. Ám a testi
kapcsolat vajon nem váltott-e ki újabb érzelmet Ducrau-ból,
nem lett-e kicsit lágyabb a hangja?
– Ismeri a sportágat, nem? Le kell nyomni a másik kezét
az asztalra. A könyököt tilos mozgatni.
A homlokán kidagadtak az erek, az arca kipirult, és a
felesége úgy nézett rá, mint aki attól fél, hogy a férje menten
agyvérzést kap.
– Nem teljes erőből csinálja!
Ez igaz volt. Mikor Maigret mégis beleadta minden erejét,
csodálkozva tapasztalta, hogy milyen gyorsan foszlott szét a
másik ellenállása, akinek izmai a legkisebb nyomásra is
elernyedtek. A keze az asztalhoz koccant, és Ducrau egy
darabig így maradt, tehetetlenül csüngő kézzel.
– Látjátok, ezért történt minden!
Az ablakhoz lépett, kinyitotta, és a folyó felől érkező
nedves fuvallat töltötte be a szobát.
– Gassin! Hé, Gassin!
Valami megmoccant a gázlámpa közelében, de nem
lehetett lépéseket hallani a kavicsozott ösvényen.
– Nem tudom, mire vár. Valójában ő az egyetlen, aki
valaha szeretett engem!

Ahogy ezt mondta, Maigret-re nézett, mintha azt mondaná:

– Mert maga se volt rá képes!

Csak vörösbor volt az asztalon, és egymás után két

 Csak vörösbor volt az asztalon, és egymás után két
pohárral is felhajtott belőle.
– Figyeljetek csak: akár részletekbe is mehetek, mert
holnap, ha akarom, mindent letagadok. Egy nap felmentem
Gassin hajójára…
– Hogy meglátogasd a szeretődet! – vágott közbe a lánya.
Ducrau csak megvonta a vállát, és meghatározhatatlan
hangsúllyal így szólt:
– Ugyan, buta vagy. Szóval, Maigret, egy este odaérek,
elég pocsék kedvvel, mert ez a két díszpinty megint pénzt
kunyerált. Csodálkoztam, hogy nem látszik egészen a
kajütablak fénye. Közelebb megyek, és kit látok? Egy rohadék
kukkoló fekszik a fedélzeten, és lesi, ahogy a lányom
vetkőzik.
Ahogy kimondta a „lányom” szót, kihívóan körülnézett,
de senki sem reagált.
– Csendesen lehajoltam. Megragadtam az egyik
csuklójánál, és a hátához szorítottam a karját, úgy tekergett,
mint egy angolna, végül a teste fele már lelógott a
fedélzetről…
Megint az ablak elé lépett, és a párás levegőjű éjszakába
beszélt. A többieknek hegyezni kellett a fülüket, ha meg
akarták érteni.
– Egészen addig mindenkivel el tudtam bánni. De akkor
nem sikerült. Puhány lettem! Az a nyomorult abbahagyta a
tekergést, elővett valamit a zsebéből, és hirtelen nyilallást
éreztem a hátamban. Ezalatt visszanyerte az egyensúlyát, és a
vállával a vízbe lökött…
 A legfurcsább talán a felesége mozdulatlansága volt.
Időközben hűvös lett. A nyitott ablakon át nemcsak a friss
levegő áradt be a szobába, hanem árnyak, borzongás, félelem,
fenyegetés.
– Gassin, hé, öregem!
Maigret megfordult, és látta, hogy Gassin a kerítésnek
dől, amely nem volt kulcsra zárva.
– Micsoda alak! – mormolta Ducrau, aki visszatért az
asztalhoz, és bort töltött magának. – Százszor is lőhetett
volna. Még közelebb is jöhetne, ha akarna…
A homlokán gyöngyöző veríték elárulta, hogy az elmúlt
percekben sem szűnt meg a félelme. Talán csak félelmében
nyitotta ki az ablakot, és állt oda elé?
– Mélie…! Mélie, hol a fenében vagy?

A cselédlány végül megjelent. Levette a kötényét, és egy

kalap volt a fején.
– Mi ütött beléd?
– Elmegyek.
– Mielőtt elmész, hozd ide az öreget a rácstól!
Megértetted? Mondd meg neki, hogy mindenképp
beszélnünk kell.
A cselédlány nem mozdult.
– Indulj már!
– Nem, uram.
– Nem teszed meg, amit kérek?
 – Nem fogok odamenni, uram. A sovány, lapos mellű,
nőiesség és báj nélküli nő elsápadt. Végre szembe mert szállni
Ducrau-val.
– Dacoskodsz?
A férfi felemelt kézzel lépett felé.
– Dacoskodsz?
– Igen…! Igen…! Igen!
Ducrau nem ütötte meg. Egy szó nélkül elvonult mellette,
kinyitotta az ajtót, és hallani lehetett, ahogy átszeli az udvart.
A lánya meg se mozdult. A veje előrehajolva figyelt. A
felesége pedig lassan felállt, és hangtalanul az ablakhoz
lépett. Ami Maigret-t illeti, kihasználta, hogy mindenki másra
figyel, és töltött magának egy pohár bort, és csak a kapu
csikorgását meghallva lépett az ablakhoz.
A két férfi a kapuban találkozott. Látni lehetett oly
különböző alakjukat, egymástól egy méterre. Nem lehetett
érteni, mit mondanak. Egy panaszos, törékeny hang, mintha
kisgyereké lenne, szólalt meg Maigret mellett.
– Könyörgök, csináljon valamit…
Ducrau asszony volt az, aki a kerítésre meredt, és
Maigret-hez intézte ezt a tétova, erőtlen kérést.
A két férfi nem verekedett össze, beszélgettek. Beléptek a
kertbe. Ducrau a társa vállára tette a kezét, és mintha nyomta
volna a ház felé. Mielőtt odaértek volna, Decharme-nak volt
ideje, hogy megkérdezze Maigret-t:
– Hogyan döntött?

A felügyelő pedig hajlott arra, hogy Ducrau stílusában

 A felügyelő pedig hajlott arra, hogy Ducrau stílusában
feleljen neki:
– Pofa be!

Az öreg Gassin pislogott, ahogy a fényes szobába lépett.

Vállán esőcseppek csillogtak, sapkáját a kezében tartotta,
talán önkéntelenül, mert így illik.
– Ülj le!
Odakucorodott az egyik szék szélére, a sapkáját a térdén
tartotta, és nem nézett körül.
– Nem iszol velem egy pohár vörösbort? Hallgass! Tudod
jól, mit ígértem: a végén azt csinálsz, amit akarsz. Nem igaz,
felügyelő? Én mindig tartom a szavamat!
Poharát Gassin poharához érintette, és egy hajtásra kiitta
a bort, elfintorodva.
– Kár, hogy lemaradtál az elejéről.
Már csak a hajóshoz beszélt, néha oldalvást Maigret-re
pillantva.
– Igaz-e, hogy korábban egy ütéssel mindenkit
elintéztem? Mondd csak!
– Igaz.
Megdöbbentő volt hallani az öreg hangját, amely most
lágy, szelíd volt.
– Emlékszel, mikor Châlons-nál összebalhéztunk a
belgákkal? A múltkori disznó viszont elintézett, bár orvul,
egy késsel. Erről te nem tudsz, nem baj. Egy este fogtam
magam, felmentem a hajódra, és az a rohadék ott hasalt, és
figyelte, ahogy a lány levetkőzik…
Készségesen ismételte meg a történetet, mert ez is táplálta
a haragját.
– Most már érted?
Gassin megvonta a vállát, mintegy közölve, hogy már
régóta értette.
– Figyelj, öregem. Nem, előbb igyál egy kicsit. Maga is,
felügyelő. A többiek csináljanak, amit akarnak, de mindenki
maradjon itt…
Ducrau asszony, aki nem ült vissza a helyére, a falnak
dőlt, félig a függöny takarásában. Decharme a kandallóra
könyökölt, a felesége egyedül maradt az asztalnál. Hallani
lehetett, hogy valaki járkál a házban. Ez bosszantotta Ducrau-
t, aki kinyitotta az ajtót, és meglátta a cselédlányt, aki a
folyosón pakolt a bőröndjébe.
– Nem, öreglány! Tűnj el, ha el akarsz! Tűnj el, vagy
fordulj fel, de könyörgök, hagyj minket békén!
– Uram, azt akarom mondani…
– Nincs itt semmilyen úr. Pénzt akarsz? Tessék, nem
tudom, mennyi. Viszlát! Remélem, elüt a villamos…
Mosolygott saját magán. Ez a cirkusz jólesett neki. Várt,
amíg Mélie, aki a bőröndjével az ajtóra koppantott, el nem
tűnt, majd ő maga bezárta az ajtót, és visszament a
többiekhez. Gassin mindaddig mozdulatlanul ült.
– Eggyel kevesebb! Na, hol is tartottunk? Igen! Aline…
Ha ott lettél volna, te nem ugyanazt teszed, mint én?
 Az öregnek könnyes volt a szeme, és kialudt a pipája.
Maigret kitartóan nézte, és ebben a pillanatban azt
gondolta: ha a következő pár percben nem jövök rá a helyzet
nyitjára, szörnyű dolgok történhetnek, és én leszek érte a
felelős!
Mert semmi se volt valóságos, ami történt körülötte. Volt
mögötte valami más, egy ismeretlen dráma. Az egyikük
beszélt, csak hogy beszéljen, a másik meg oda se figyelt.
Maigret Gassin gesztusait figyelte, de a tekintetét nem tudta
elkapni.
Hogyan lehetséges, hogy Gassin mozdulatlan marad
ebben a döntő percben? Még csak részeg sem volt! Ducrau is
látta, és bele is izzadt.
– Csak emiatt nem fojtottam volna meg. De a fiam is
miatta halt meg, tehát…
Megállt Berthe előtt.
– Te minek bámulsz így? Még mindig a tortára gondolsz,
amiből nem fogsz kapni? Érted, Gassin? Megtréfálom őket,
mert ha meghalok, egy vasat se kapnak!
Maigret egyszerre járkálni kezdett a szobában, lassan,
céltalanul, erre is, arra is.
– Mert mondok valamit: a feleséged, az enyém, ez mind
nem számít! Az számít például, amikor mi ketten…
Gassin a bal kezében fogta a poharát. A jobb kezét nem
vette ki a kabátja zsebéből. Biztosan nem volt fegyvere, Lucas
nem az a fajta, aki téved.

Az öregtől két méterre Ducrau asszony, másik oldalán

 Az öregtől két méterre Ducrau asszony, másik oldalán
Berthe.
Ducrau félbeszakította a mondandóját, amikor látta, hogy
Maigret egyszer csak megáll Gassin háta mögött. Ami ezután
következett, olyan gyorsan játszódott le, hogy senki se fogta
fel, mi történik. A felügyelő előrehajolt, és hatalmas karjaival
átkulcsolta az öreg törzsét és karjait. A küzdelem rövid ideig
tartott. Szegény jóember hiába próbált kiszabadulni!
Miközben Berthe felkiáltott kétségbeesésében, és férje kettőt
előrelépett, Maigret keze az ellenfele zsebében kutatott, és
előhúzott belőle valamit.
Ezzel vége is volt! Gassin már szabadon mozoghatott,
újra lélegzethezjutott. Ducrau feszülten várta, hogy a
felügyelő kinyissa a kezét, Maigret-nek pedig, aki alaposan
megizzadt, kis időbe telt, míg összeszedte magát.
– Most már nincsenek veszélyben – mondta végül.
Gassin háta mögött állt, aki nem látta őt. Mikor Ducrau
közeledett hozzá, Maigret szó nélkül kinyitotta a jobb kezét,
amelyben dinamitrúd volt, ahhoz hasonló, amelyeket a
kőfejtőkben használnak.
– Folytassa! – tette hozzá Maigret.
Ducrau, ujjait mellényének karkivágásába akasztva,
hangosan, ám kissé rekedten így szólt:
– Nos, hát…
Elmosolyodott, majd elnevette magát. Muszáj volt leülnie.
– Micsoda őrület… Valóban furcsa volt számára az érzés,
hogy a lábán se tud megállni az izgalomtól. Maigret pedig, a
kandallóra könyökölve Decharme közelében, azt várta, hogy
elmúljon a szédülés, amely az imént fogta el.
 11

Az eső moraja, amely behallatszott a nyitott ablakon

keresztül, egy konyhakerti öntöző nyugodt hangjára
emlékeztetett. Ázott komposzt szaga áramlott be az ebédlőbe
minden egyes fuvallattal.
Messziről, például Lucas őrmester szemszögéből
megrázónak tűnhetett az ebédlő fényében zajló jelenet, amely
megmerevedett alakjaival pompás festményhez hasonlított.
Ducrau volt az első, aki sóhajtva felkelt:
– Tessék, ennyi volt, gyermekeim!
Nem mintha ezzel sokat mondott volna, de legalább egy
kicsit enyhült a hangulat. Szavai egy kis mozgást jelentettek,
az általános tétlenség megszakítását. Meghökkenéssel nézett
körül, mintha azt várta volna, hogy észrevesz valami
változást.
Pedig semmi sem változott. Mindenki a helyén ült,
mozdulatlanul és konokul. A csendben Ducrau léptei, ahogy
az ajtóhoz ment, szinte fülsiketítőén hangosnak tűntek.
– Ez a bolond Mélie lelépett… – morogta, mikor
visszatért. Majd a családjához fordulva:
– Jeanne, menj, főzz egy kis kávét!
Jeanne kiment. A konyha bizonyára nagyon közel volt,
mivel szinte azonnal hallani lehetett a kávédaráló zaját, és
Berthe felkelt, hogy leszedje az asztalt.
– Tessék! – ismételte Ducrau, főleg Maigret-nek címezve.
Körbe-körbejáró tekintete értelemmel töltötte meg ezt a szót.
– A drámának vége. Újra együtt vagyunk. Kávét
darálunk. Csészék és tányérok koccannak össze…
Szelíd volt most, és üres, szomorú. Nem tudta mihez
kezdjen, ezért a kandallópárkányról magához vette a
dinamitot, amelyet Maigret helyezett oda, megnézte a
márkáját, és Gassin felé fordult.
– Ez az én környékemről van, nem igaz? A venteuili
kőbányából?
Az öreg bólintott. Ducrau a robbanószert bámulta, és azt
mondta:
– Mindig volt belőle a fedélzeten, emlékszel,
felrobbantottuk őket, ha sok hal úszkált a környéken!
Visszatette a rudat a helyére. Nem volt kedve visszaülni,
de állva maradni sem. Talán beszélni volt kedve, de nem
tudta, mit mondjon.
– Érted, Gassin? – sóhajtott végül, és egy méterre megállt
a hajóstól. Gassin kifejezéstelen tekintettel, mereven nézte
Ducrau-t.
– De lehet, hogy nem érted, de nem érdekes. Nézd őket!
A feleségére és a lányára mutatott, akik mint két fekete
hangya, kávét szervíroztak. Az ajtó nyitva maradt, hallani
lehetett a gázrezsó duruzsolását. A ház nagy volt, szinte
fényűző, de most mintha a család méretére zsugorodott
volna.
 – Ez mindig is így volt! Mindig úgy kellett noszogatni
őket, hogy csináljanak valamit. Aztán, hogy kicsit
kiszellőztessem a fejem, bemegyek az irodába, és az
aktakukacokkal veszekszem! Aztán… Köszönöm. Nem kérek
cukrot.
Először beszélt úgy a lányával, hogy közben nem
korholta, és Berthe meglepődve nézett rá. Szemei
megdagadtak, márvány arca elvörösödött.
– Szép vagy, nahát! Tudod, Gassin, minden nőnek vannak
pillanatai, mikor szép. Íme, az igazság! Nyugalom, hé! Itt
mindenki a barátod. Kedvellek téged. Mindig is
kedveltelek…
Ducrau asszony, talán megszokásból, felemelte a kötését,
leült a sarokba, és elkezdte forgatni a hosszú fémtűket,
Decharme a csészéje tartalmát kavargatta.
– Tudod, mi bosszant a legjobban? Hogy lefeküdtem a
feleségeddel! Ostobaság volt. Nem is tudom, hogy miért
tettem. Azután többé nem tudtam ugyanúgy viselkedni
veled. Láttalak az ablakomból, a hajón voltál, ő is, és a gyerek
is… Figyelj csak! Az az igazság, hogy még a feleséged sem
tudta, hogy melyikünktől van Aline. Talán az enyém, talán a
tied…
Berthe mélyet sóhajtott, Ducrau keményen ránézett. Nem
tartozott rá! Nem aggódott sem a lánya, sem a felesége miatt!
– Érted, öregem? Akkor mondj valamit!
A házigazda Gassin körül járkált, de nem mert ránézni, és
minden mondata között hosszú szünetet hagyott.

– Tulajdonképpen mindig te voltál kettőnk közül a

 – Tulajdonképpen mindig te voltál kettőnk közül a
boldogabb!
A hűvös esti levegő ellenére melege volt.
– Akarod, hogy visszaadjam a dinamitot? Tudod, nem
érdekel, ha letartóztatnak. De valakinek Aline mellett kell
maradnia…
Tekintete a közben cigarettára gyújtó Decharme-ra esett,
szeméből mély megvetés tükröződött, és ezt mondta:
– Érdekes dolgokat hallani itt, ugye? Majd, mivel a másik
semmit nem felelt:
– Maradhatsz! Nem zavarsz sok vizet, arról nem is
beszélve, hogy még arra sem vagy képes, hogy gonosz legyél!
Megfogta az egyik szék karfáját, és végre az öreg elé
merte húzni, leült, Gassin térdéhez ért.
– Szóval? Nem gondolod, hogy mind ugyanarra a pontra
jutottunk? Mondja, felügyelő, Bébert miatt hány évet
kaphatok?!
Úgy beszélt róla, mintha egy kellemes, ebéd utáni családi
beszélgetésen csevegne a nyaralási terveiről, a kötőtűk békés
zaja mellett.
– Talán megússza két évvel, de az is lehet, hogy a bírák
megszavazzák a felfüggesztettet.
– Nincs rá szükségem. Fáradt vagyok. Jól jönne az a két
év nyugalom. És aztán?
A felesége felemelte a fejét, de nem nézett Ducrau-ra.
– Aztán, Gassin, felszállnék egy kis vasteknőre, a
legkisebbre, például a Sas I-re…
 Hirtelen összeszorult torokkal fojtatta:
– Mondj már valamit az istenért! Nem érted, hogy már
mindegy?
– Mit akarsz, mit mondjak?
Az öreg sem tudta. Magába volt roskadva. Úgy nézett ki,
a dráma utolsó felvonása elmarad. Az öreg hirtelen újra
gyámoltalanná vált, és úgy ült ott, mint egy megilletődött
vendég, nem mert mozdulni.
Ducrau megrázta a vállánál fogva.
– Látod! Talán még csinálunk valamit! Holnap elhajózol
az Aranygyapjúval! Majd egyszer, amikor a legkevésbé
várnád, valaki a nevedet kiáltja egy vontatóhajóról. Én leszek
az, munkaruhában! Az emberek semmit sem értenek majd az
egészből. Majd azt mondjuk, hogy elúszott a pénzem. Persze
ez hülyeség! Az igazság az, hogy belefáradtam, hogy
mindenkit magam után húzzak…
Kihívóan nézett Maigret-re.
– Tudja, még tagadhatnám, és valószínűleg nem találna
semmi bizonyítékot! Először ez volt a tervem. Ha tudná, mi
minden jutott az eszembe! Amikor otthon ültem sebesülten,
nyomomban a rendőrséggel, megfogadtam, hogy
kihasználom az alkalmat és mindenkivel jól kitolok.
Önkéntelenül is a lánya és a veje felé fordult.
– Kínálta magát az alkalom! Kezét végigsimította az
arcán.
– Gassin! – kiáltotta meggondolva magát, szeme
rosszindulatúan csillogott.
 És mivel az öreg ránézett:
– Vége? Már nem haragszol rám? Tudod, ha cserébe
kéred a feleségem…
Sírni volt kedve, de nem tudott. Ugyanakkor szerette
volna megölelni a barátját. Az ablakhoz ment, becsukta, és
egy kispolgár aprólékos mozdulataival behúzta a
függönyöket.
– Hallgassatok ide, gyerekek! Tizenegy óra van. Azt
mondom, menjünk aludni, és holnap reggel együtt
besétálunk…
Főleg a felügyelőnek mondta ezt, ahogy az ezután
következőket is:
– Ne aggódjon! Nem akarok elmenekülni, épp
ellenkezőleg! Egyébként is itt van az egyik nyomozója.
Jeanne! Hozz nekünk egy kis grogot lefekvés előtt…
Jeanne úgy engedelmeskedett, mint egy szolgáló, rögtön
otthagyta a kötőtűit. Ducrau kinyitotta az udvarajtót és azt
kiáltotta a nyirkos éjszakába:
– Nyomozó úr! Jöjjön, a főnöke hívatja…
Lucas át volt ázva, nem győzött csodálkozni, és
nyugtalankodott.
– Először is, igyon velünk egy pohárral! Az est végére
mind az asztal körül álltak, gőzölgő pohárral a kézben.
Amikor Ducrau koccintani akart Gassinnal, amaz meg se
rezzent, és hangosan itta ki poharát.
– Az ágyak meg vannak vetve?

– Nem hiszem – mondta Berthe. –Akkor menj, és készítsd

 – Nem hiszem – mondta Berthe. –Akkor menj, és készítsd
elő őket! Egy kicsit később bizalmasan Maigret-hez fordult:
– Halálosan fáradt vagyok, de azért kicsit jobban érzem
magam!
A nők a szobákban sürgölődtek, vetették az ágyakat,
hálóinget kerestek mindenkinek. Maigret a robbanórudat a
zsebébe tette, és ezt mondta Ducrau-nak:
– Adja ide a revolverét, és ígérje meg, hogy nincs belőle
több a házban.
– Esküszöm.
Vége volt a drámának. A hangulat inkább egy temetés
utáni halottasházé volt, mindenki elfáradt. A hajótulajdonos
még egyszer Maigret-hez fordult, és a háztartás egészére
mutatva azt mondta neki:
– Nézze! Még egy ilyen estén is képesek valami
ostobaságra! Orcája a szokásosnál jobban kipirult.
Valószínűleg lázas volt.
Ő ment előre a lépcsőn, hogy mutassa az utat. A folyosó
két oldalán szállodaszerűen berendezett szobák sorjáztak.
Ducrau az elsőre mutatott.
– Ez az enyém. Hiszik vagy sem, sosem tudtam a
feleségem nélkül aludni.
Jeanne meghallotta. Papucsot keresett Maigret-nek egy
szekrényben, és a férje megpaskolta kicsit, majd azt mondta:
– Te vén csoroszlya! Gyerünk! Szorítok majd neked egy
kis helyet azon a vasteknőn.
Hajnaltájt Maigret kikönyökölt az ablakon, fel volt öltözve, a
hátára takarót terített, mivel igencsak nyirkos volt. A
kavicsok az udvaron még mindig nedvesek voltak, és habár
már nem esett az eső, nagy vízcseppek potyogtak a
párkányzatról és a fákról.
A Szajna szürkén hullámzott. Egy vontatóhajó, mögötte
négy másik hajóval, a zsilip előtt várakozott. Nagyon messze,
a folyó egyik kanyarulatában egy másik sor uszály lebegett,
két oldalról sötét erdő szegélyezte őket.
A víz felszíne egyre világosabb lett, Maigret ledobta a
takarót, és rendbe szedte magát. Semmi sem történt. Semmit
sem hallott. De hogy minden kétséget eloszlasson, kinyitotta
az ajtót. Lucas nyomozó állt a folyosón.
– Bejöhetsz.
Lucas sápadt volt a fáradtságtól, a kancsóból vizet ivott,
nyújtózkodott egyet az ablak előtt.
– Semmi! – mondta. – Senki se mozdult. A fiatal párocska
aludt el a legkésőbb. Hajnali egykor még pusmogtak.
Közben biciklijén begurult a sofőr, aki nem a házban
lakott.
– Mit meg nem adnék egy csésze kávéért! – sóhajtott
Lucas.
– Hát menj, csinálj magadnak!
Mintha csak meghallgatásra talált volna a kérése. Valaki
megmozdult folyosón, Ducrau asszony pongyolában, fején
selyemkendővel, zajtalanul közeledett.

– Már fent vannak? – lepődött meg. – Gyorsan készítek

 – Már fent vannak? – lepődött meg. – Gyorsan készítek
reggelit. A dráma nem volt rá hatással. Ugyanolyan volt, mint
máskor, szomorú és dolgos.
– Azért maradj a folyosón!
Maigret hideg vízben megmosakodott, hogy felébredjen,
majd megfordulva látta, hogy a folyó színe megváltozott, a
hajósor már átlépte a zsilipet. Az ég rózsaszín volt, madárdal
hallatszott. Egy motor berregett, a sofőr éppen kiállt az
autóval a garázsból. Még nem kezdődött el igazán a nap.
Belül még érezni lehetett az est frissességét, a nap még nem
élesztette fel a tájat.
– Főnök, itt jön…
Ducrau lépett ki a szobájából, és bement Maigret-hez,
nadrágtartója leeresztve, haja fésületlen, hálóinge
begombolatlanul, szabad belátást engedve szőrös mellkasára.
– Van valamire szüksége? Nem kér egy borotvát?
Ő is a Szajnát nézte, de más szemmel, majd
megállapította:
– Nicsak! Már hordják is a homokot.
Lentről megint a kávédaráló hangja hallatszódott.
– Mondja csak, mit vihetek magammal a börtönbe? Nem
viccelt. Egyszerűen megkérdezte.
– Ha akarja, rögtön a reggeli után indulhatunk, Gassint
letesszük a parton, és így talán Aline-t is láthatom még…
Tényleg hatalmas volt, és a hálóingben úgy nézett ki,
mint egy medve, főleg, ahogy a nadrágja redősen gyűrődött a
combján.
 – Kérnem kell magától még valamit. Emlékszik arra, amit
tegnap mondtam a pénzzel kapcsolatban? Megtehetném, és
őrületbe kergetném a lányomat és a férjét. Viszont a
körülményeket tekintve…
A tegnapi drámának nyoma se volt! Keserű szájízzel és
hideg fejjel ébredt fel.
– Mindenesetre, a versenytársai örülni fognak… – mondta
Maigret.
Ez megtette a magáét. Ducrau újra főnökként emelte rá
nehéz tekintetét.
– Tud ügyvédet ajánlani?
A vontatóhajó fütyült, hogy jelezzen a következő
zsilipnek, és pontosította, hogy hány hajót vontat. Ducrau
asszony hangtalanul közeledett nemezpapucsában.
– Kész a kávé – mondta alázatosan.
– Nem zavarja, ha így megyek le? Régi szokásom.
Szóljunk Gassinnak…
A szomszédos szobában volt. Ducrau kopogott az ajtón.
– Gassin…! Hé, öregem…! Gassin…!
Elöntötte a félelem. Keze az ajtógombot kereste.
Kinyitotta, belépett, majd Maigret felé fordult.
A szoba üres volt. Az ágyhoz nem nyúltak, a Ducrau
asszony által kikészített pizsama még mindig szétterítve
feküdt a takarón.
– Gassin!

Az ablak csukva volt, és Maigret önkéntelenül gyanakodó

 Az ablak csukva volt, és Maigret önkéntelenül gyanakodó
pillantást vetett a nyomozó felé. Ducrau egy kitüremkedésre
lett figyelmes a függönynél. Odalépett, és hideg
nyugodtsággal elhúzta a függönyt.
Egy sötét, kinyúlt test lógott a fal mellett. A kötél nem
volt túl erős, az első rántásra elszakadt, az öreg a földre
zuhant, olyan merev volt, mint egy szobor, csoda, hogy nem
tört el.

Pipaillat lengte be az ebédlőt, mindenfelé piszkos poharak és

hamutálak. A terítőn még a tegnapi foltok éktelenkedtek. Az
autó pont azzal az ablakkal szemben várakozott, amelyet
éppen kinyitottak.
Ducrau asszonynak semmit se mondtak, a fiatal pár,
akiknek léptei lehallatszódtak az emeletről, még nem jött le.
Ducrau az asztalra könyökölve evett. Hallatlan
mennyiséget volt képes megenni reggelire, vad gyorsasággal,
pusztító farkaséhséggel. Semmit sem mondott. Állkapcsa
hangosan járt. Tejeskávéját még hangosabban szürcsölte.
– Hozd le a zakómat, a keménygalléromat és a
nyakkendőmet!
– Nem a szobában öltözöl fel?
– Csináld, amit mondtam!
Egyenesen maga elé nézett. Gyorsan evett. Mikor végül
felállt, hogy felvegye a zakót, amelyet a felesége nyújtott neki,
félrenyelt.
– Összekészítettem neked egy bőröndöt.
 – Majd később megnézem.
– Nem várod meg, hogy Berthe…?
A mennyezet felé mutatott, de Ducrau nem felelt.
– És Gassin?
– A nyomozó majd gondoskodik róla – vágott közbe
Maigret.
Így is volt, Lucas már felhívta a helyi rendőrséget és az
ügyészséget is. Ducrau és a felügyelő kapkodó sietséggel
elindultak. Ducrau, talán akaratlanul, csókot nyomott a
felesége homlokára.
– Megígéred, Émile? Hogy újra a vasteknőn leszünk.
– Úgy van! Úgy van!
Sietősen elindult. Mintha valami húzta volna előre. A
kocsi hátsó ülésére vetette magát, és Maigret mondta meg az
irányt a sofőrnek!
– Charentonba!
Nem fordultak hátra, hogy búcsút intsenek. Mire lett
volna jó? Már a fontainebleau-i erdőben voltak, amikor
Ducrau, Maigret karját megszorítva, azt mondta:
– Tényleg nem tudom, hogy miért feküdtem le a
feleségével. Majd, minden átmenet nélkül a sofőrnek:
– Nem tud gyorsabban hajtani?
Borostás volt. Nem mosakodott meg, piszkosnak látszott.
Hiába kereste a pipáját, ott felejtette, a sofőr nyújtott oda neki
egy csomag cigarettát.

– Hiszi, vagy sem, de nem sokszor voltam olyan boldog,

 – Hiszi, vagy sem, de nem sokszor voltam olyan boldog,
mint tegnap este. Úgy tűnt… Hogy is mondjam? Tudja, mit
csinált a vén csoroszlya, miután lefeküdtünk? Sírva mellém
kuporodott, és azt mondta, hogy jó ember vagyok!
Hangja bizonytalan volt, mintha a torkát valami
elszorította volna.
– Gyorsabban, az istenit! – könyörgött a sofőr felé hajolva.
Hétfő reggel Corbeil, Juvisy, Villejuif villatulajdonosai mind
Párizsba igyekeztek. A nap ugyanúgy sütött, mint előző nap.
Az esőtől a rétek és a fák koronája csak még zöldebbnek
látszott. Megálltak egy benzinkútnál, nyolc piros
benzinpumpa sorakozott a fényben, és a sofőr megkérdezte
főnökét:
– Van magánál száz frank?
Ducrau odanyújtotta neki a pénztárcáját. Végre beértek
Párizsba, Orléans sugárút, a Szajna. A Célestins rakparton
épp az irodák ablakait mosták. Ducrau kihajolt a kocsiajtón.
Egy kis kocsma előtt állíttatta meg az autót.
– Vehetek egy pipát a trafikban?
A boltban csak egy vadcseresznyefa pipát tudott venni
két frankért, lassan megtömte. Rakpartról rakpartra gurultak.
Elhaladtak Bercy boroshordói mellett.
– Ne olyan gyorsan!
Látni lehetett a zsilipet, amelynek kamrájában éppen
magasan állt egy üres uszály. A zúzógép már üzemelt. A
rakparti hajókon mosott ruha száradt. A kocsmában a
matrózsapkás férfiak felismerték a főnököt, és az ablakhoz
mentek.
 – Azt hiszem, jobb lenne, ha… – kezdte Ducrau.
De legyőzte gyengeségét, és lement a kőlépcsőn. Nem a
házát nézte, nem is a nyitott ablakot, amely mögött
felbukkant a szolgálólány. Az Aranygyapjú szűk hajóhídjára
lépett. Az emberek a többi uszályról intettek neki.
Maigret-vel egyszerre hajoltak a fedélzeti lejáró fölé, és
meglátták Aline-t, aki kezében tartva szoptatta gyermekét a
rózsás terítővel borított asztalnál ülve. Maga elé nézve
ringatta a kicsit. És amikor a melle egyszer-egyszer
kiszabadult a mohó kis szájból, gépiesen visszatette.
Meleg volt. A kandalló régóta égett. A fogason az öreg
Gassin nehéz zakója lógott, alatta kifényesített cipője.
Maigret egy határozott, lassú mozdulattal visszatartotta
Ducrau-t, a kormányrúd felé vonta, és egy kocsmapapírra írt
levelet nyújtott felé.

…Azért írok neked, hogy elmondjam, jól vagyok, és

hogy remélem, ez a levél téged is hasonló egészségben
talál…

Ducrau nem értette. De lassan felsejlett előtte a fogadó, a

felső-marne-i falucska, és Gassin nővére, akit már régről
ismert.
– Jó helye lesz ott – mondta Maigret.
A nap melegen sütött. Egy hajós mentében odakiáltott:
– Az Albatrosz lerobbant Meaux-nál!

Ducrau-nak szólt, és a hajós igencsak meglepődött,

 Ducrau-nak szólt, és a hajós igencsak meglepődött,
amikor nem kapott választ.
– Megyünk?
Mindenki őket nézte. Valaki odalépett hozzájuk, kezét a
sapkájához emelte.
– Főnök, a kőről van szó, amit le kellene rakodni.
– Később.
– Csak annyi, hogy…
– Hagyj békén, Hubert!
A villamos színesen siklott a szürke utcaköveken. A
kőtörő gép mintha az egész tájat össze akarta volna
roppantani, közben finom fehér por lepte be a közelében lévő
tárgyakat.
Az autó megfordult. Ducrau a hátsó ablakon kinézett.
– Remek – sóhajtott.
– Micsoda?
– Semmi.
Vajon Maigret tényleg nem értette? Most Maigret akarta
volna, hogy a sofőr gyorsabban hajtson. Úgy tűnt számára,
hogy most minden egyes perc veszélyt jelent. Ducrau
hevesen izzadt. Az egyik pillanatban, amikor egy villamost
előztek meg, Ducrau keze az ajtónyitót szorította.
De nem! Bölcsebb volt ennél! Átkeltek a Pont-Neufön. A
sofőr hátrafordult, hogy megkérdezze:
– A kávéházba?

A IV. Henrik kávéház még mindig ott volt, pirosan és

 A IV. Henrik kávéház még mindig ott volt, pirosan és
fehéren, szemben a lovas szoborral.
– Álljon meg itt! – kérte Maigret. Most menjen vissza
Samois-ba, és ott várjon…
Szerencsésebb volt, ha gyalog folytatják. Csupán száz
métert kellett menniük. A Szajna mentén haladtak. Ducrau
ment a kőkorlát mellett.
– Akkor már most haza tud menni? – mondta hirtelen. –
Nyert két napot!
– Még nem tudom.
– Szép környék?
– Nyugodt.
Húsz méterrel arrébb átkeltek egy utcán, és a bíróság
fekete épületéhez, a fogda nagy kapujához értek, jobbra volt a
bejáró.
Ducrau másodjára szorította meg kezével a felügyelő
karját, és mialatt az úttesten átkeltek, a hajótulajdonos
megállt:
– Nem tudom megtenni!
Bizonyára a Szajnáról beszélt, a villamosról, a kötélről,
mindenről, ami megakadályozhatta, hogy…
Megfordult a járdán. Az őrszem felismerte Maigret-t. A
bejáró már nyitódott.
– Nem tudom megtenni! – ismételte Ducrau a
visszhangos előcsarnokba lépve, s közben egy toll merült a
lila tintába, hogy feljegyezze nevét a letartóztatottak
jegyzékébe.
 Mindeközben egy lefelé haladó vontatóhajó kettőt kürtölt,
jelezve, hogy a második ív alatt halad át, egy felfelé haladó
belga uszály pedig elfordult, s a harmadik ívet vette célba.
 Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11