Barbara Hannay

Közérdekű lánycsere
Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó
írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen
elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy
terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és
mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt
képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez
a kiadvány a Harlequin Books S.A.-val létrejött megállapodás
nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek,
helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy
fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott
személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes
mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing

reservation of rights, no part of this publication may be modified,
reproduced, transmitted or communicated in any form or by any
means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or
any information storage and retrieval system, without the written
permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote
brief passages in a review. This edition is published by arrangement
with Harlequin Books S.A. This is a work of fiction. Names,
characters, places and incidents are either the product of the
author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to
actual persons, living or dead, businesses, companies, events or
locales is entirely coincidental and not intended by the author.

© Barbara Hannay, 2017 – HarperCollins Magyarország Kft., 2019

A ROMANA 660. eredeti címe: The Prince’s Convenient Proposal

(Mills & Boon Romance)
Magyarra fordította: Harcsa Henrietta

Nyomtatásban megjelent a ROMANA 660. számában, 2019

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-448-588-9

Kép: Harlequin Books S.A.

A borítón szereplő alkotás a Harlequin Books S.A.-val létrejött

megállapodás alapján került felhasználásra.

A HARLEQUIN ® és ™ a Harlequin Enterprises Limited vagy a

konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások
licencia alapján használnak.
Magyarországon kiadja a HarperCollins Magyarország Kft., 2019

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor

u. 11.
Felelős kiadó: dr. Bayer József
Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
Telefon: +36-1-488-5569; e-mail-
cím:harpercollins@harpercollins.hu

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon

is tájékozódhat:
www.harpercollins.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
 1. FEJEZET
A szerda délelőttök mindig nagyon csendesen teltek a galériában,
így aztán a recepciós pult mögött ülő Charlie Morisset azonnal
észrevette a látogatót, amint átlépte a küszöböt. A magas, sötét hajú
férfi lenyűgöző látványt nyújtott. Mégis inkább magabiztos fellépése
és határozott kisugárzása volt az, ami miatt Charlie majdnem
megfeledkezett arról, hogy barátságos mosollyal üdvözölje.
Ami súlyos hiba lett volna. Az elegáns, antracitszürke öltöny arról
árulkodott, hogy a viselője rendelkezik a megfelelő anyagi javakkal
ahhoz, hogy megvehesse a kiállított képek valamelyikét, Charlie-nak
pedig sürgősen el kellett adnia őket.
A legtöbb alkotás az apjától, Michaeltől származott, akinek az
anyagi helyzete szokás szerint hagyott némi kívánnivalót maga után.
Tehetséges művész volt, ugyanakkor meglehetősen szétszórt.
Semmiféle gyakorlati érzékkel nem rendelkezett, és nem tudott
bánni a pénzzel.
A helyzetük soha nem volt rózsás, de valahogy mindig boldogultak.
Pontosabban szólva Charlie boldogult, hiszen elsősorban ő
foglalkozott az anyagi dolgokkal. Csakhogy időközben minden
nehezebb lett. Az apja újraházasodott, és nemrég kislánya született
új feleségétől.
Charlie-nak többek között aprócska féltestére, Isla képe lebegett a
szeme előtt, miközben szélesen mosolygott a látogatóra, és elvett
egy termékkatalógust a pultról.
– Jó napot! – üdvözölte barátságosan.
– Napot – felelte a férfi hűvösen, majd kritikusan végigmérte,
amikor megállt előtte. – Hogy vagy, Olivia?
Tessék?
– Sajnálom, de nem Oliviának hívnak.
Az idegen megcsóválta a fejét.
– Szép próbálkozás. – Felnevetett, de minden melegség nélkül. –
Ne játszadozz velem! Nagyon hosszú utat tettem meg, hogy rád
találjak, ahogy azt te is jól tudod.
Lehet, hogy a férfi őrült? Talán hívnia kellene a biztonságiakat?
Charlie gyorsan körülnézett a galériában, amely egykor raktár volt.
Nem, az bizonyára túlzás lenne, állapította meg magában. Még
akkor is, ha senki sem volt a közelben a két idősebb hölgyön kívül,
akik még mindig egy Daphne Holden-akvarellt nézegettek valamivel
hátrébb.
– Összetéveszt valakivel. A nevem nem Olivia, hanem Charlie –
mondta, és amikora férfi hitetlenkedve és haragosan meredt rá,
folytatta: – A pontosság kedvéért: Charlotte. Charlotte Morisset. –
Felkínálta a termékkatalógust a férfinak. – Szeretne esetleg kicsit
körülnézni?
– Nem érdekelnek a festmények – mondta türelmetlenül a látogató.
– Miért csinálod ezt, Olivia? Úgy gondolom, hogy legalább valamiféle
magyarázattal tartozol nekem.
– Nem vagyok… – Charlie váratlanul elnémult. Semmi értelme
nem lett volna elismételni, hogy nem is Olivia. Átfutott az agyán,
hogy talán megmutathatná a férfinak a jogosítványát, de ekkor egy
körülbelül az ötvenes éveiben járó házaspár lépett be a galériába.
Charlie mosolyogva üdvözölte őket, és mindkettőjüknek adott egy-
egy termékkatalógust.
– Főleg Michael Morisset képei érdekelnének bennünket –
jegyezte meg a férfi.
Nagyszerű!
– Jó néhány alkotás van itt tőle. A legtöbbet ott találják. – Charlie
az egyik közelifalra mutatott: tele volt olajfestményekkel, amelyek a
lehető legkülönfélébb nézőpontokból ábrázolták Sydney belvárosát.
– A katalógusban is benne van mindegyik.
– Ezek szerint mindegyik eladó?
– Csak a legkorábbiak nem, amik a nyolcvanas években készültek.
A katalógusban rengeteg információt találnak a műveivel
kapcsolatban is. És amennyiben további kérdéseik lennének,
forduljanak hozzám bizalommal, szívesen válaszolok.
– Hálásan köszönjük.
Miközben a pár elsétált, Charlie nagyon szurkolt, hogy
megtetsszen nekik valami. Az apjának ugyanis sürgősen pénzre volt
szüksége.
– Kitűnően utánzod az ausztrál akcentust, Olivia, de ezzel nem
segítesz magadon. Addig nem vagyok hajlandó távozni, amíg nem
tisztázzuk a dolgokat.
– Nincs mit tisztázni. – Charlie kezdett kissé pánikba esni. – Maga
hatalmas tévedésben van. Még csak nem is ismerek senkit, akinek
Olivia lenne a neve. – Vetett egy pillantást a házaspár felé, akik épp
az apja olajképeit nézegették. Ad még egy kis időt nekik, aztán
odamegy hozzájuk, de előtte még muszáj valahogy megszabadulnia
ettől a férfitól.
A számítógépe felé fordult, hogy ezzel is jelezze neki, részéről
befejezettnek tekinti a beszélgetésüket.
– Mikor tartasz ebédszünetet?
Charlie mozdulatlanná dermedt. A férfi most már kezdte igazán
feldühíteni, és eléggé meg is ijesztette.
– Egész nap itt vagyok. – Ez igaz is volt, mivel ebédre mindig főzött
magának egy teát az aprócska irodában, és megette a magával
hozott szendvicset.
– Akkor visszajövök hatkor, amikor bezár – mondta a férfi, és
felemelte a kezét, amikor a lány tiltakozni próbált. – Meg se próbálj
eliszkolni! Az embereim szemmel tartanak.
Az emberei? Charlie rémülten felkapta a kézitáskáját, és a pultra
állította.
– Bebizonyítom, hogy nem vagyok Olivia. – Előkapta az irattálcáját,
kinyitotta, és megmutatta a jogosítványát. – Charlotte Morisset a
nevem, akár tetszik magának, akár nem.
Ki lehet ez az ápolt, rendkívül jóképű fickó? – töprengett Charlie,
miközben aférfi előrehajolt, hogy alaposan szemügyre vegye a
vezetői engedélyen szereplő adatokat. Filmsztár? Modell? Valami
politikus? De miért keresné őt egy ilyen ember? Biztos volt benne,
hogy jobb körökben mozog, míg ő meglehetősen átlagos fiatal lány
volt.
Hirtelen szörnyű gondolata támadt. Lehet, hogy valamiféle
nagystílű bűnöző, aki így akar megismerkedni vele? Nem lehetetlen,
hiszen művészberkekben azt suttogták, hogy az apja éppen egy
nagy áttörés előtt áll.
„Az embereim szemmel tartanak” – állította a férfi. Charlie gyorsan
összezárta az irattárcáját, majd visszatette a kézitáskájába.
Remélhetőleg az idegen nem jegyezte meg a címét!
– Szóval megváltoztattad a nevedet. De a születési dátumod
ugyanaz.
– Azt akarom, hogy most azonnal hagyja el a galériát! Ha nem
teszi, hívom a rendőrséget.
Charlie már nyúlt is a telefon után, de a férfi nem mozdult a
helyéről, hanem helyette benyúlt a zakója belső zsebébe. Szent
isten, csak nem fegyvert készül elővenni? Charlie-t egy pillanatra
megbénította a félelem, és mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor
kiderült, hogy csak egy fénykép az. A férfi határozott mozdulattal
rakta le elé a pultra.
– Ezt a lányt keresem. Olivia Belaire a neve.
Charlie mereven nézte a felvételt, amely egy fiatal lányról készült,
aki pontosan úgy nézett ki, mint ő. Ugyanolyan volt az arca, mint
neki, egyformák voltak makrancos szőke fürtjeik is, kék szemükről és
a szájukról már nem is beszélve. Olivia a képen farmert és egy
egyszerű, fehér pólót viselt. Pont ugyanilyen darabok voltak ma
Charlie-n is. A kép hátterében tengerpart volt átható, valószínűleg a
Bondi BeachSydneyben. Mi is volt rajta, amikor legutóbb ott járt?
– Honnan van ez a kép?
– Saját kezűleg készítettem, de ezt te is nagyon jól tudod. Még
Saint-Tropez-ban.
Charlie megdörzsölte a homlokát. Nem értette az egészet.
– Ki ez a lány? Hogyan ismerkedett meg vele?
– Ideje felhagyni a kis játékaiddal, Olivia! – csattant fel a férfi
türelmetlenül.
– Én nem is… Ki maga tulajdonképpen?
A férfi megcsóválta a fejét, ingerülten a hajába túrt, majd
lemondóan felsóhajtott.
– Rafe a nevem – felelte, és közben unottan csengett a hangja,
mintha arra kényszerülne, hogy elismételjen valamit, amit a lány már
amúgy is tud. – Ez a Rafael rövidítése. A teljes nevem Rafael St.
Romain.
– Sajnálom, de ez nekem nem mond semmit. Olyan… franciásnak
tűnik.
– Az az országunk hivatalos nyelve, de az állampolgárok többsége
angolul is beszél.Montaigne-ben élek.
– Abban a kis országban az Alpokban? – Charlie már hallott róla.
Nem számított fontos államnak, de a síparadicsomai és még valami
miatt, aminek valahogy köze volt az ékszerekhez, igen híres volt. –
Ez nagyon érdekes. De Rafe…
Charlie elhallgatott. Nem engedhette meg magának, hogy
elterelődjön a figyelme. Az idősebb hölgyek beszélgettek, a
házaspár pedig az apja képeit nézegetveéppen megvitatott valamit.
Sürgősen beszélnie kellett velük, mert olyan érzése támadt, hogy
nem sok választja el őket a vásárlástól. Nem adhatott nekik alkalmat,
hogy meggondolják magukat.
– Most tényleg nincs időm, Rafe.
A szeme sarkából észrevette, hogy a házaspár tagjai biccentenek
egymásnak, mintha döntésre jutottak volna. Rafe-et faképnél hagyva
odalépett hozzájuk.
– A képek gyönyörűek. Annyira kifejezőek és különlegesek –
jelentette ki a férfi.
– Szívesen felakasztanánk az egyiket a nappalink falára – tette
hozzá az asszony.
– De nem igazán tudjuk eldönteni, hogy melyik legyen az.
– Odahaza újra alaposan körül kell néznünk, hogy kiderítsük,
mennyi hely van még a falon.
Charlie csalódott volt. Tisztában volt azzal, mennyire csekély a
valószínűsége, hogy ezek ketten valaha is visszajönnek. Ezt mutatta
legalábbis az eddigi tapasztalata. A művészetek szerelmesei a
legtöbbször pontosan tudták, mit akarnak.
– Hamarosan visszatérünk – mondta az asszony bocsánatkérő
mosollyal, aztán férjével elindult az ajtó felé.
Charlie sokáig nézett utánuk, és azt kívánta, bárcsak semmi köze
ne lenne az apja anyagi helyzetéhez.
De volt. Elköltözött ugyan otthonról, amikor az apja másodszor is
megnősült, és most egy apró lakásban élt, ennek ellenére még
mindig ő intézte a pénzügyeit. Ez a feladat tizennégy éves kora óta
az ő vállát nyomta. Neki kellett gondoskodni arról, hogy mindig
pontosan befizessék a bérleti díjat és a számlákat. Neki kellett
visszatartania az apját attól is, hogy túl sok extravagáns partin
vegyen részt, vagy méregdrága nyaralásokra költsön, arra
hivatkozva, hogy ihletforrást keres.
A mostohaanyja, Skye éppen olyan valóságtól elrugaszkodott volt,
mint az apja. És nagyon is kedvére volt, hogy az anyagi ügyekkel
továbbra is Charliefoglalkozzon. Ezért is érkezett az összes számla
a galériába. Charlie pillanatnyilag arra keresett megoldást, hogyan
tudná kiegyenlíteni a havi villanyszámlát úgy, hogy tápláló ennivalóra
is maradjon pénz.
Skye-nak sok energiára lesz szüksége, hogy képes legyen
gondoskodni a kis Isláról. Az aranyos kislánynak ijesztően sok időbe
tellett, mire a születése után végre lélegezni kezdett. Jelenleg az
orvosok különféle vizsgálatokat végeztek rajta. Charlie nem értette,
mit keresnek, de rettenetes volt a gondolat, hogy valami nincs
rendben a húgával.
A telefon csörgése szakította ki a gondolatai közül. Amikor a pult
felé fordult, észrevette, hogy Rafe el sem mozdult a helyéről, és őt
figyeli. Tudatosan levegőnek nézte, miközben a telefonhoz lépett.
– Charlie?
A lány azonnal hallotta az apja hangján, hogy nagyon nyugtalan.
– Apa?
– Rossz híreink vannak Isláról. Gondok vannak a szívével.
Charlie a könyökével a pultnak támaszkodott.
– Mennyire súlyos a helyzet?
– Nagyon.
A lány megszédült.
– Mit tehetünk? – kérdezte.
– Az itteni orvosok nem tehetnek semmit. Nagyon ritka és bonyolult
betegség. Charlie, látnod kellene. Elkülönítették, mindenhol csövek
lógnak ki belőle, és monitorok figyelik.
– Valamit azért csak tehetnek!
– Úgy tűnik, nem. De van Bostonban egy szívsebész, aki hajtott
már végre sikeresen olyan műtétet, amilyenre a mi kicsikénknek
szüksége lenne.
– Bostonban? – Charlie elfojtott egy nyögést. Egy műtét Bostonban
valóságos vagyonba kerülne. Szegény Isla! Most mitévők legyenek?
A lány számára világos volt, hogy az apjának esélye sincs hitelt
felvenni erre a létfontosságú beavatkozásra. Hiszen még a házára
sem kapott jelzáloghitelt. A bevételei annyira rendszertelenek voltak,
hogy a bank nem volt hajlandó vállalni a kockázatot.
Charlie önkéntelenül is vetett egy pillantást a festményei felé.
Valóban jók voltak. És mióta feleségül vette Skye-t, újfajta önbizalom
és merészség tükröződött az alkotásaiban. Legújabb munkái
egyenesen a zsenialitás jegyeit mutatták. Igen, Charlie biztos volt
benne, hogy hamarosan felfedezi a világ, és híressé válik. De Isla
számára addigra késő lesz.
– Telefonálok párat. Megpróbálok segítséget szerezni. Az ember
sosem tudhatja – mondta az apja.
– Remek ötlet – jelentette ki Charlie nyomatékosan. – Sok
szerencsét. Én is felhívok néhány embert, és meglátjuk, sikerül-e
elérnem valamit.
– Köszönöm, kincsem.
– Még jelentkezem.
– Rendben, Charlie.
– Kérlek, add át üdvözletemet Skye-nak.
Charlie bontotta a vonalat, és letette a telefont. Aztán a tenyerébe
temette az arcát.A kishúga az életéért küzd.
– Elnézést!
Charlie összerezzent. Időközben teljesen megfeledkezett Rafael
St. Romainről és a hülye fényképéről. Határozott mozdulattal
letörölte a könnyeit.
– Sajnálom, de most nincs időm ezzel az Olivia-históriával
foglalkozni.
– Igen, azt látom – felelte a férfi, és Charlie meglepetten állapította
meg, hogy barátságosabban cseng a hangja. – Az apjával beszélt?
– Igen. – Nem mintha a férfinak bármi köze lenne hozzá.
– Akkor egyértelmű, hogy én tévedtem. Kérem, bocsásson meg!
A nőnek, akit én keresek, nincs apja.
– Helyes. – Így legalább végre békén hagyja.
– De a hasonlóság félelmetes.
– Igaz. – Charlie ezt nem tagadhatta, és enyhe kíváncsiságot
érzett. – Honnan ismeri ezt az Oliviát? Ki ő?
Rafe némán végigmérte. Charlie képtelen volt elszakítani tőle a
tekintetét. Az egyik pillanatban elöntötte a forróság, a másikban
reszketett a hidegtől. Elképesztően vonzó férfi volt. Más
körülmények között teljesen el lett volna ragadtatva tőle. Jelenleg
viszont csak kellemetlenül érezte magát, és ideges volt.
– Olivia Belaire a menyasszonyom. És az országom jövője
érdekében meg kell találnom.
Egy lány, aki ugyanúgy néz ki, mint ő, a világ másik felén él, és
valamilyen oknálfogva egy egész ország jövője múlik rajta? Ki lehet
ez az Olivia? Charlie hallott már hasonmásokról, de valójában
sosem hitt bennük igazán.
De mi mással lehetne ezt magyarázni? Talán van egy ikertestvére?
Mielőtt még csírájában elfojthatta volna a gondolatot, az már
gyökeret is vert az agyában, és továbbiakat vont maga után.
Ennek az Oliviának nincs apja, ő pedig anya nélkül nőtt fel, és az
apja mindig csak homályos válaszokat adott neki az anyjával
kapcsolatban. A szülei elváltak még kisbaba korában. Az anyja
áttelepült Európába, és soha többé nem hallottak felőle. A múltban
Charlie-t néhányszor elszomorította, hogy nincs anyja, de ő és az
apja annyira közel álltak egymáshoz, hogy a férfi gyakorlatilag
egyben az anyja is volt. Nála csodálatosabb apa nem létezett.
Sok nagyszerű kalandot éltek át együtt. Vitorláztak a Déli-Csendes-
óceánon, bejárták Nepált, és laktak rizsföldektől körülvéve Balin,
ahol az apja nappal angolt oktatott, éjszakánként pedig festett.
Egyszer még New Yorkban is eltölthettek néhány csodás hónapot.
Amikor feleségül vette Skye-t, végre lehiggadt. Charlie ezt
örömmel konstatálta,és nagyon boldog volt, amikor a mostohaanyja
teherbe esett, hiszen ez azt jelentette, hogy a családjuk ismét
gyarapszik egy fővel.
 Hirtelen felmerült benne a kérdés, hogy apja vajon miért csak
Ázsiában utazgatott, miért tartotta távol magát Európától. Csak nem
azt akarta elkerülni, hogy összefussanak véletlenül az anyjával?
Talán attól félt, hogy Charlie rájön, hogy van egy ikertestvére? Nem,
az nem lehet.
 2. FEJEZET
Rafe a Charlie arcán tükröződő érzelmeket figyelte, miközben
próbált valahogy megbékélni az elkeserítő ténnyel, hogy nem Oliviát
látja. Annak ellenére, hogy ez a lány nemcsak minden porcikájában
úgy nézett ki, mint a menyasszonya, de ráadásul még úgy is
mozgott. Nem csoda, hogy a nyomozói összetévesztették Oliviával.
Úgy tűnt, az enyhe ausztrál akcentus kivételével nincs semmi
különbség a két lány között.
Ha megfelelően felöltözne, Montaigne-ben mindenki Oliviának
tartaná. Ez meglehetősen csábító gondolat volt, mert neki Montaigne
hercegeként sürgősen menyasszonyra volt szüksége.
Alig két hete jártak jegyben Oliviával, amikor a lány végül
menekülőre fogta. Persze nem szerelemből szövetkeztek. Gyors és
hivatalos kapcsolatuk gyakorlati okokból jött létre, és egy üzleti
megállapodás volt az alapja. Rafe teljesen megértette, hogy Olivia
talán pánikba esett, amikor rádöbbent, pontosan mit is jelentene a
feleségének lenni. Uralkodó hercegként nagyon sok mindenért
tartozott felelősséggel. Olykor még neki magának is ijesztőnek tűnt a
dolog.
Évek óta, de különösen az anyja halála óta, a playboyok életét élte.
Faysal Daood Taariq sejkkel, akivel az egyetemi tanulmányaik óta jó
barátok voltak, rengetegpartin felbukkantak szerte a világon, mert
sokak számára presztízskérdés volt, hogyvendégül láthassák őket.
Legutóbb egy meghívásnak köszönhetően Saint-Tropez-ban
kötöttek ki. Rafe ott aztán hevesen flörtölt Oliviával. Miközben a lány
mezítláb táncolt, ő pedig pezsgőt ivott a cipőjéből, egy fehér ruhába
öltözött pincér bukkant fel, és közölte, hogy telefonhoz kérik.
– Ne most. Nem érek rá.
– Montaigne-ből keresik, fenség. A kastélyból. Azt mondják,
sürgős.
– Nem, nem! Semmi sem lehet annyira sürgős, hogy ne várhatna
holnapig – vágtará a becsípett Rafe.
– Az apjáról vannak hírek, fenség.
Rafe ettől egy csapásra kijózanodott. Miközben a telefonhoz
sietett, úgy érezte, megfagyott a vér az ereiben. Aztán megtudta,
hogy a teljesen egészséges és nagy szeretetnek örvendő herceg
váratlanul szívinfarktust kapott és meghalt.
A borzalmas éjszaka hátralévő részére csak homályosan
emlékezett. Össze volt zavarodva, tele volt mélységes fájdalommal
és megbánással, és több órán keresztül telefonált. Beszélt a kastély
személyzetével, az ország kancellárjával, a titkosszolgálat
vezetőjével, valamint az apja titkárával és a sajtófőnökével.
Annyi minden volt, amivel néhány rövid óra leforgása alatt
szembesülnie kellett. Ide tartozott a félelmetes tény is, hogy
sürgősen menyasszonyra van szüksége. Egy régi záradék
Montaigne alkotmányában ugyanis kimondta, hogy a
koronahercegnek a herceg halála után legkésőbb két napon belül
meg kell házasodnia, de legalábbis el kell jegyeznie magát.
Az esküvőt pedig két hónapon belül meg kell tartani.
Rafe elborzadt a gondolattól, hogy gyakorlatilag egyik napról a
másikra fejest kell ugrania egy házasságba. Egészen addig soha
nem jutott eszébe, hogy komolyabb kapcsolatot alakítson ki egy
nővel, és rendezett életet éljen. Számtalan kísérője közül legalábbis
még egyiknek sem sikerült felkeltenie az érdeklődését olyan
mértékben, ami elég erős lett volna egy tartós kapcsolathoz.
Azon a borzalmas éjszakán szerzett tudomást a Leroy
Bányatársaságról, amely Montaigne létét fenyegette. Egyvalami
teljesen világossá vált a számára: menyasszony nélkül megfosztják
trónjától, és a kancellár veszi át tőle a kormányzási feladatokat. Ez
pedig azt jelentené, hogy a gazembereknek, akik tönkre akarják
tenni az országát, könnyű dolga lenne. Hamarosan megszereznék
az ország ásványkészleteinek bányászati jogait.
A titkosszolgálat főnöke figyelmeztette:
– Nem szabad megbíznia a kancellárban. Biztosak vagyunk benne,
hogy Claude Pontier korrupt. De még nem tudjuk bizonyítani, hogy
kapcsolatban áll a Leroy Bányatársasággal.
Rafe nem engedhette, hogy ez a társaság lerombolja a pompás
tájat, és tönkretegye országa gazdaságát, amely évszázados
hagyományokon alapult. Mivel két napon belül be kellett mutatnia a
menyasszonyát, a legkönnyebben elérhető nő jutott eszébe: a
rendkívül szép, bár kissé felszínes Olivia Belaire.
De alig két héttel a hivatalos eljegyzési bál után a lány felvette a
nyúlcipőt.
Rafe bizonyos fokig meg is értette. Olivia azon a szörnyű éjszakán
azonnal igentmondott a lánykérésre. Természetesen nem volt idő
pontosan tisztázni, milyen élet is vár rá egy uralkodó herceg
feleségeként, de Rafe rengeteg pénzt fizetett neki, és a későbbi
válás feltételei is éppilyen nagyvonalúak voltak.
Mivel azonban az országának most rettenetes gondokkal kellett
szembenéznie, egyre nehezebb volt szánalmat éreznie Olivia iránt.
Rafe szerette Montaigne-t és a polgárait, akik híresek voltak az
általuk helyi ékkövekből készített ékszerekről, valamint az alpesi
konyháról. Ezenkívül a sípályák is elsőrangúak voltak a hazájában.
Montaigne remek turisztikai célpont volt, az országnak már
nemzedékek óta az idegenforgalom jelentette a legfőbb bevételi
forrást. Rafe-nek feltétlenül meg kellett akadályoznia, hogy mindezt
egy bányavállalat tönkretegye.
A titkosszolgálatnak még nem volt elé bizonyíték a kezében ahhoz,
hogy vádat emelhessenek Claude Pontier ellen. Rafe embereinek
több időre volt szükségük, neki pedig nagyon sürgősen találnia
kellett egy menyasszonyt.
Ha Charlie-t az imént nem hívta volna fel az apja, ha nem lettek
volna szemmel látható jelei annak, hogy a lányt mélyen megrázta a
beszélgetésük, Rafe javasolta volna neki, hogy azonnal menjen vele
Montaigne-be, és játssza el Olivia szerepét, amíg valahogy elő nem
kerítik az igazi Oliviát. Természetesen nagyvonalúan megfizette
volna a fáradozását.
De nagyon úgy tűnt, hogy Charlie-nak és a családjának megvan a
maga baja. Valószínűleg nem ez a megfelelő pillanat, hogy
bankjegykötegeket lengetve próbálja rábeszélni, repüljön el vele a
hazájába.
– Hogy sikerült elveszítenie Oliviát? – kérdezte Charlie hirtelen
kihívó hangnemben, mire Rafe azonnal ráncolni kezdte a homlokát.
– Elijesztette? – A lány szikrázó szemmel meredt rá. – De ugye nem
okozott neki fájdalmat?
Rafe annyira sértve érezte magát, hogy alig volt képes válaszolni.
– Természetesen nem.
Valójában alig ért hozzá a lányhoz. Abban a pillanatban felhagyott
a playboyéletmóddal, amint Oliviával az oldalán távozott arról a
partiról Saint-Tropez-ban.Miután sietősen visszatért vele Montaigne-
be, tökéletes úriemberré változott. Eltekintve attól a néhány spicces
csóktól, ami még tánc közben elcsattant kettejük között, egyszer
sem kerültek közelebb egymáshoz.
Rafe nagyon hálás volt Oliviának, amiért hajlandó volt ilyen
gyorsan beleegyezni egy érdekházasságba, de azóta más feladatok
kötötték le a figyelmét. Különféle hivatalos ügyeket kellett elintéznie,
gondoskodnia kellett az apja temetéséről, és eleget kellett tennie az
új kötelezettségeinek.
– Elnézést kérek, amiért így magára rontottam – mondta
udvariasan, Charlie pedig bólintott, de látszott, hogy gondolatban
máshol jár.
Rafe hátrált egy lépést. Nem szívesen mondott le Charlie
Morissetről, aki valóságos mentőövvel ért volna fel a számára, de
attól tartott, semmi esélye nem lenne meggyőzni, mivel nagyon úgy
tűnt, hogy teljesen lefoglalják a saját gondjai.
– Lehet, hogy Olivia a testvérem.
– Valóban?
– Igen. Tudom, hogy az anyám valahol Európában él, de… semmi
emlékem nincs róla.
Charlie alsó ajka alig észrevehetően megremegett. Rafe figyelmét
azonban nem kerülte el a dolog, és hirtelen nagyon sebezhetőnek
látta a lányt. Elszörnyedve állapította meg, hogy elszorult a szíve.
– Találkoztam Olivia anyjával. A neve Vivian. Vivian Belaire.
– Ó. – Charlie elsápadt. – Anyámat is Viviannek hívják – felelte
lassan, majd sóhajtva lerogyott egy székre. – Fogalmam sem volt
róla, hogy van még egy lánya… – Nyelt egy nagyot. – Mondja,
milyen az anyám?
Rafe felidézte a platinaszőke, napbarnított bőrű, kemény tekintetű
asszonyt, és milliárdos, testes férjét, aki alaposan berúgott az
eljegyzési bálon.
– Neki is szőke haja van, mint magának, és… vonzó. Sajnálom, de
nem ismerem túl jól.
– Fogalmam sem volt róla, hogy van egy testvérem. Alig tudom
elhinni, hogy az apám semmit sem mesélt nekem róla. – Charlie
behunyta a szemét, hogy kissé összeszedje magát. Nem sokkal
később újra kinyitotta, majd kissé bűntudatosan elfintorodott. – De
most nem tudok ezzel foglalkozni. Fontosabb problémákat kell
megoldanom.
– Igen, értem. Még egyszer hálásan köszönöm, hogy időt szánt
rám. Minden jót!
– Köszönöm.
Charlie megragadta a telefont, Rafe pedig megfordult, hogy
távozzon. Hiába repültAusztráliába. A nyomozóinak nagy erőkkel
folytatniuk kell a nyomozást Olivia után.
– Este talán összefuthatnánk.
Rafe megpördült, és látta, hogy a lány a telefonnal a kezében a
küszöbön áll. Valahogy elveszettnek tűnt, és a szeme is gyanúsan
csillogott.
A férfi igazából nem tervezett estig Sydneyben maradni. Azonnal
vissza akart térni Montaigne-be, amint felkészítették a magángépét a
felszállásra, mert kezdett kifutni az időből. De ha van legalább egy
parányi esély arra, hogy a lány végül mégiscsak segíthet neki…
– Gondoskodnom kell a galériáról, és el kell intéznem egy családi
ügyet, de szeretnék kicsit többet megtudni Oliviáról. Megihatnák
valahol egy kávét.
Bár meglehetősen kicsi volt az esélye rábeszélni a lányt arra, hogy
elkísérje, Rafe bólintott.
– Hatra visszajövök.

Késő délutánra Charlie már eléggé kétségbeesett. Nem voltak túl

sikeresek a hívásai. Az apja sem járt sokkal jobban, erről nemrég
számolt be neki egy telefonbeszélgetés során. Megállapodtak, hogy
később összefutnak és megbeszélik, hogyan tovább.
Charlie már most tisztában volt vele, hogy egész éjszaka le sem
fogja tudni hunyni a szemét. Létre akart hozni egy weboldalt Isla
betegségével kapcsolatban, szeretett volna írni egy Facebook-
bejegyzést is, továbbá válaszolnia kellett a média képviselőinek is,
akikkel a nap folyamán egyeztetett.
Nem lesz ideje kérdőre vonni az apját Olivia miatt, pedig nagyon
bántotta, hogy egy szóval sem említette neki a testvérét. Csakhogy
jelenleg a kishúgárólkellett gondoskodnia, és tudta, hogy az apja
magánkívül van az aggodalomtól. Egyértelműen nem ez volt a
legalkalmasabb időpont arra, hogy Oliviáról faggassa.

Este hatkor Rafe ott várt Charlie-ra a galéria előtt. A lány

meglepetten tapasztalta, hogy a férfi időközben átöltözött, most
egyszerű fekete farmer és fekete póló volt rajta. Az is átfutott az
agyán, hogy a lezserebb öltözék és a szélfútta haj miatt most már
kevésbé hasonlít egy nagystílű bűnözőre, sokkal inkább úgy néz ki,
mint álmai férfija.
Nyelt egy nagyot, és gyorsan elhessegette a gondolatot.
Szinte azonnal megbánta spontán ajánlatát, miszerint fussanak
össze egy kávéra, amint kimondta. Ugyan mit tudhatna meg Oliviáról
ennyire rövid idő alatt? De legalább annyit kideríthet, hogy miért
jegyezte el magát a testvére ezzel a vonzó idegennel, és aztán miért
menekült el tőle. Éppen elég rossz volt egy testvér miatt is aggódni.
Reménykedett benne, hogy Rafe képes lesz megnyugtatni, és utána
minden energiájával Islára koncentrálhat majd.

Nem sokkal később már a zsúfolt sarki kávézóban ültek. Rafe

kedvetlenül nézettkörül.
– A szállodámba kellett volna mennünk.
– Nem – felelte Charlie határozottan.
– Ott sokkal nyugodtabban beszélgethetnénk.
– De az odaút sok időbe telne, abból viszont nekem most kevés
van.
A férfi kérdőn végigmérte, Charlie-nak pedig bizseregni kezdett a
bőre. Még jó, hogy ekkor kihozták a kávéjukat. Rafe csak egy feketét
rendelt, míg ő a kapucsínója mellé egy nagy szelet baklavát is.
Valószínűleg ez lesz mára a vacsorája, mert később túl elfoglalt lesz
ahhoz, hogy egyen.
– Szeretném tudni, hogy miért menekült el magától a testvérem. –
Amikor a férfi rámosolygott, Charlie-nak azonnal hevesebben
kezdett lüktetni a vér az ereiben.
– Sajnos nem tudom. Semmilyen magyarázatot nem hagyott hátra.
– De valaminek csak történnie kellett. Netán összevesztek?
– Szó sincs róla. A viszonyunk nagyon… civilizált volt.
Milyen különös jelző egy szerelmi kapcsolatra!
– Ezek szerint azóta sem hallott felőle? Biztos nagyon nyugtalan
lehet.
– Kaptam egy képeslapot, de nem volt rajta bélyeg – felelte Rafe. –
Személyesen kézbesítették. Sajnos senki sem ismerte fel a
jelentőségét, csak mikor már késő volt. Az állt rajta, hogy jól van, és
sajnálja.
– Ó. – Charlie zavartan és együttérzőn mosolygott a férfira. Olivia
különösen viselkedett. Nem lett volna szabad csak úgy eltűnnie,
anélkül hogy megmagyarázta volna, miért nem akar többé Rafe
jegyese lenni. – Anyám is elmenekült – jegyezte meg, és igyekezett
tudomást sem venni a fájdalomról, amelyet ez a kijelentés okozott
neki.
Rafe felvonta a szemöldökét.
– Gondolja, hogy Olivia örökölte tőle a menekülésre hajlamosító
géneket?
Charlie biztos volt benne, hogy a férfi ezt nem gondolja komolyan.
De az öröklés témájáról megint eszébe jutott Isla. A legjobb, ha
rövidre fogja ezt a beszélgetést, hogy utána fontosabb dolgokkal
foglalkozhasson.
– Szeretnék kicsit többet hallani a testvéremről. Hol ismerkedtek
meg?
– Saint-Tropez-ban, egy partin.
– Ezek szerint… jómódú?
– Az anyja férje nagyon tehetős üzletember. Van egy házuk az
Azúr-parton, megegy másik Svájcban. És azt hiszem, még egy
nyaralójuk is Amerikában.
– Az igen. És van állása?
– Nem tudok róla.
– Mivel tölti a napjait?
– A napjait? – Rafe ajka körül kesernyés mosoly játszadozott. –
Olivia afféle éjjelibagoly.
Charlie-nak gyakorlatilag fogalma sem volt róla, milyen is az élet az
Azúr-parton.Gyanította, hogy a testvére a felső tízezerhez tartozik,
és vásárlással meg partizással tölti az idejét. De miért nem mutat
Rafe semmiféle vonzalmat iránta?
 – És magának mi a foglalkozása?
– Ez bonyolult kérdés.
– Nincs sok időm.
– Akkor gyorsan a lényegre térek. Az országom uralkodója vagyok.
Charlie a férfira meredt.
– Uralkodó? Mint… mondjuk egy király?
– Montaigne egy kis hercegség – magyarázta Rafe, majd halkan
folytatta: – III. Rafael St. Romain vagyok, Montaigne hercege.
Szentséges atyaúristen! Charlie-nak elállt a szava. Egy herceg
társaságában üldögél?
– Akkor fenségnek vagy valami ilyesminek kellene szólítanom?
A férfi elnevette magát.
– Kérem, ne tegye! A Rafe tökéletes.
Charlie-nak a következő pillanatban támadt egy rettenetes
gondolata.
– Lehet, hogy Oliviát elrabolták, és az üdvözlőlap csak valami
trükk!
– Nem. A kastély biztonsági kameráinak felvétele alapján szabad
akaratából távozott. Azt is tudjuk, hogy Grenoble felé indult a
kocsijával. Utána teljesen nyomát vesztettük.
– Nem lehet, hogy csak később rabolták el?
– Eddig még senki sem követelt érte váltságdíjat.
– Rendben. – Charlie vállat vont. – És mindenhol kerestette az
embereivel? Még itt, Ausztráliában is?
– Igen.
Miközben bekapott még egy falat baklavát, a lány megpróbálta
Olivia helyébe képzelni magát. Vajon milyen lehetett egy ilyen vonzó
herceg jegyesének lenni, és beházasodni egy uralkodói házba?
Elvárták tőle, hogy sok közszereplést vállaljon? Lehet, hogy
kénytelen volt jótékonysági szervezetek védnökeként tevékenykedni
és gyermekkórházakat látogatni?
Charlie megborzongott, mert önkéntelenül is a kis Isla jutott az
eszébe. Nem szabadelnyújtania ezt a beszélgetést, bármennyire
érdekes.
– Lehetséges, hogy a nagy felhajtás miatt gondolta meg magát?
– Lehetséges.
– Ez biztos nehéz lehet magának, Rafe… Sajnálom.
Charlie előkapta a mobilját, hogy megnézze, mennyi az idő. Még
találkoznia kellettaz apjával, szóval ideje volt indulnia. Gyorsan
felhajtotta a kávéját.
– Mielőtt elmegy, még szeretnék tenni magának egy ajánlatot.
– Nem, köszönöm! – Charlie hirtelen nagyon ideges lett.
Hercegség ide vagy oda, még csak ma ismerte meg a férfit, és nem
akart belekeveredni a problémás ügyeibe. Volt neki elég baja enélkül
is.
– De sok pénzt kereshetne vele.
 3. FEJEZET
Charlie arca a pénz említésének hatására kicsit felderült, és Rafe
meglepetten tapasztalta, hogy némi csalódottságot érez. Pedig végül
is pontosan úgy reagált, mint várta. Bár az első pár pillanat után az
arca visszafogottan óvatossá vált.
– Miért kínálna pénzt nekem?
– Szeretném rávenni, hogy ugorjon be a testvére helyére.
A lány mereven végigmérte.
– Most viccel.
– Nem, komolyan beszélek.
Charlie elrakta a mobilját, és gyanakvóan méregette Rafe-et.
– Azt akarja, hogy eljátsszam, hogy én vagyok a menyasszonya?
– Igen.
– Miért? – A lány a könyökével az asztalra támaszkodott, majd az
összekulcsolt ujjaira fektette az állát.
De legalább meghallgatta, és nem szakította félbe, amikor Rafe
néhány szóban gyorsan összefoglalta neki a helyzetet. Beszélt a
Montaigne alkotmányában található záradékról, amely miatt arra
kényszerült, hogy záros határidőn belül megházasodjon. Az országa
gazdag ásványkészletéről, a valós veszélyről, hogy esetleg elveszik
tőlük, tönkretéve ezzel az állampolgárokat, akik olyan sokat
jelentettek a számára.
Miután Rafe befejezte a történetet, Charlie jó darabig hallgatott.
Utána a homlokát ráncolva a távolba meredt, majd ismét a férfi felé
fordult. Végül felkapta a mobilját.
– Bocsásson meg – mondta, anélkül hogy felnézett volna az apró
kijelzőről. – Végzek egy kis kutatómunkát magával kapcsolatban.
Rafe felnevetett.
– Csak nyugodtan. – Megitta a kávéja maradékát, majd hátradőlt.
És bár türelmetlenül várta, hogy a lány befejezze a kutakodást,
kellemesnek találta, hogy egy olyan helyen időzhet, ahol szinte senki
sem ismeri. Ritkán maradhatott ennyire észrevétlen.
– Hát, tényleg maga az!
– Igen. Most már hajlandó megfontolni az ajánlatomat?
Charlie vágott egy grimaszt.
– Nem szeretnék pénzsóvárnak tűnni, de pontosan mekkora
összegről beszélünk?
– Kétszázötvenezer amerikai dollárról.
Charlie-nak majd kiugrott a szeme a helyéről. Az első ösztönös
reakciója az lett volna, hogy megmondja a férfinak, semmiképpen
nem fogadhat el tőle egy ekkora összeget. De akkor eszébe jutott
Isla.
– Nagyon ért hozzá, hogyan kell kísértésbe hozni az embert.
Segíthetne a kishúgának, és egyúttal jobban megismerhetné
Oliviát is. Még eljátszadozott ezekkel a csábító gondolatokkal, de
máris szomorú mosollyal fordult Rafe felé.
– Úgyse működne, ugye? Elég lenne kinyitnom a számat
Montaigne-ben, máris elárulnám magam.
Igen, a lány ausztrál akcentusa tényleg problémás, ezt Rafe is
belátta.
– Beszél franciául?
– Oui.
– Itt, Ausztráliában tanulta meg a nyelvet? – kérdezte Rafe
franciául.
 – Új-Kaledóniában jártam iskolába – felelte Charlie elfogadható
francia kiejtéssel. – Több évig ott éltünk az apámmal. Egy valódi
francia volt a tanárom, mademoiselle Picard.
Rafe megkönnyebbülten felnevetett.
– Úgy vélem, ezzel már képes lenne elboldogulni. Olivia sem
beszél anyanyelvi szinten franciául. Különben is, megpróbálnánk úgy
intézni, hogy a lehető legkevesebbet kelljen a nyilvánosság előtt
megszólalnia. Gyakorlatilag a külső a lényeg. Azon a téren pedig
sikerült megtévesztenie mind engem, mind pedig a nyomozóimat.
– De még nem mondtam igent – sietett megjegyezni Charlie. – Ez
nagyon kockázatos vállalkozás. Olyan sok minden sülhet el rosszul.
Például mi van, ha Olivia nem tér vissza időben? Én nem mehetek
feleségül magához.
Rafe elbűvölten figyelte, hogyan vörösödik el fokozatosan a lány
arca. Charlie varázslatos keveréke volt az ártatlanságnak és a
világlátottságnak. De Rafe most nem engedhette meg magának,
hogy bármi elterelje a figyelmét.
– Bízom benne, hogy megtaláljuk. De történjék bármi is, a
szavamat adom, hogy maga legkésőbb a hónap végén újra
hazatérhet.
– És mi van, ha… – Charlie zavartan nézett a férfira. – Maga…
ugye nem fogja elvárni tőlem, hogy úgy viselkedjek, mintha tényleg a
menyasszonya lennék? Úgy értem, a nyilvános szerepléseken kívül.
Rafe elfojtott egy mosolyt.
– Nem, emiatt egy percig se féljen! Megígérhetem, hogy mindig
tökéletes úriemberként fogok viselkedni, függetlenül attól, hogy lát-e
bennünket éppen valaki, vagy nem. A kastélyban természetesen
külön lakosztálya lesz.
 Rafe kétségtelenül vonzónak találta a gondolatot, hogy megossza
az ágyát Charlie-val. De a playboyévek véget értek. Ideje volt, hogy
felelősséget vállaljon az országáért. Amennyiben Charlie hajlandó
vele tartani Montaigne-be, a kapcsolatuk szigorúan hivatalos jellegű
lesz. Éppen úgy, mint Oliviával.
Charlie hallgatott. Rafe úgy látta, a javaslatát mérlegeli.
– Mit gondol? – kérdezte, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült
lepleznie a türelmetlenségét.
A lány ránézett, látszott, hogy komoly csatát vív magával. Mi
akadályozhatja abban, hogy igent mondjon? Talán a munkahelye
miatt aggódik? Netán családi kötelezettségei vannak? Esetleg egy
féltékeny barát? Rafe a homlokát ráncolta. Ha ez utóbbi lenne a
helyzet, azt Charlie időközben valószínűleg már megemlítette volna.
– Nem tagadhatom, hogy érdekel az ajánlata, Rafe. De… valakivel
meg kell beszélnem a dolgot.
Ezek szerint valószínűleg mégis van egy barát. Rafe igyekezett
tartózkodni a szájhúzogatástól.
– Mikorra kellene eldöntenem? – kérdezte Charlie.
– Amilyen gyorsan lehet. Azt reméltem, még ma este
hazarepülhetek.
– Még ma este? Kap ilyen rövid határidővel repülőjegyet?
– Nem kell, van magángépem.
– Ja, világos. – A lány a szemét forgatta. – Hiszen maga egy
herceg. – Hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd ismét Rafe-re
nézett. – Hánykor akar indulni?
Most azonnal!
– Este tízkor. Legkésőbb tizenegykor. – A férfi elővette a
csekkfüzetét, kitöltött egy csekket, és odaadta Charlie-nak. – Ezt
vigye magával!
A lány olyan óvatosan vette át tőle, mintha valami időzített bomba
lenne, és nyeltegy nagyot, miután vetett rá egy pillantást.
– Képes ilyen egyszerűen kiadni a kezéből egy ilyen hatalmas
összeget? Ennyire megbízik bennem?
Rafe egyszerűen csak bólintott. Azt mégsem árulhatta el, hogy az
emberei úgyisvégig a nyomában lesznek.
Charlie a kézitáskájába dugta a csekket, és felállt.
– Sietek. Mi a mobilszáma? Hogy megüzenhessem, hogyan
döntöttem.
– Mostantól inkább tegeződjünk, hogy legyen időnk hozzászokni.
 4. FEJEZET
Amikor Charlie találkozott az apjával a kórházban, a férfi úgy nézett
ki, mintha éveket öregedett volna. Szörnyű volt ennyire kimerültnek
és rémültnek látni. És Skye, aki néhány nappal ezelőtt ragyogott a
boldogságtól, még nála is nyúzottabb volt. Könnyes szemmel
szorította magához a mostohalányát.
– Szeretnél bemenni Islához? – kérdezte.
Charlie bólintott, és követte őket a folyosón. A kicsi egy
elkülönítőszobában feküdt inkubátorban, csak egy válaszfalon
keresztül lehetett megnézni. Mindene tele volt csövekkel és
vezetékekkel.
– Jaj, szegénykém! – kiáltott fel Charlie, és alig bírta elviselni a
szomorú és félelmetes látványt. Szembefordult Skye-jal és az
apjával, akik egymás kezét fogva figyelték aprócska kislányukat. –
Azt hiszem, tudok pénzt szerezni.
Skye-nak elakadt a lélegzete.
– Eleget ahhoz, hogy Bostonba vihessük?
– Igen.
Skye kábultan megcsóválta a fejét.
– Nővéri kísérettel?
– Arra is elég lenne.
– Szentséges atyaúristen!
Charlie mostohaanyja még sápadtabbá vált, szorosan
kapaszkodott a férje karjába. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt
összeesik.
– Biztos vagy benne, Charlie? Nem szeretném, ha Skype nagy
reményeket kezdene táplálni, és utána csalódnia kéne.
– A csekk itt van a táskámban. De beletelhet néhány napba, hogy a
pénz a számlánkra kerülhessen. – Charlie elővette, és az apja
kezébe adta a csekket.
A férfi hitetlenkedve meredt a lányára.
– Ezt hogy az ördögbe csináltad? St. Romain Ház? Mi az, valami
vallási közösség? Ki volt ennyire nagylelkű?
Itt vált kényessé a helyzet – Charlie ugyanis nem akart mesélni az
apjáéknakRafe-ről és az egyezségükről. Az időpont nem volt
alkalmas arra, hogy szóba hozzaOliviát.
– Esküszöm, hogy a pénz nem kétes forrásból származik,
becsületes úton jutottam hozzá. Pillanatnyilag muszáj megbíznod
bennem. Elég neked Isla miatt aggódni. A dolog anyagi oldalának a
rendezését hagyd rám!
– Remélem, nem verted adósságokba magad, Charlie. Ugye
tisztában vagy vele, hogy soha nem tudom visszafizetni ezt az
összeget?
– Emiatt nem kell aggódnod. Csak az lesz problémás, hogy
találjunk valakit, aki hajlandó vezetni a galériát, míg én, öö… azzal
foglalatoskodok, hogy tető alá hozzam ezt a dolgot. Gondolod, hogy
Amy Thornton elérhető lenne?
– Egészen biztosan. De az ég szerelmére, Charlie… – Michael egy
hosszú pillanatig rezzenéstelen tekintettel méregette a lányát. – Ha
nem akarsz beszélni róla, nem erőltetem – mondta végül. – Bízom
benned, és tudom, hogy sosem szegnél meg egyetlen törvényt sem.
– Még szép, hogy nem! Sikerült találnom egy igazán nagyvonalú…
támogatót, aki szeretne névtelen maradni.
– Köszönöm, Charlie – felelte az apja mélyen meghatva. Skye-nak
könnyek folytak végig az arcán.
– Nektek most az a dolgotok, hogy beszéljetek az orvosokkal és a
légitársaságok képviselőivel. Az a fontos, hogy Isla mielőbb
meggyógyuljon!

Másfél órával később Charlie túl volt egy zuhanyzáson. Farmert és

pulóvert vett fel, hogy amennyire lehet, kényelmesen utazzon a
hosszú repülőúton. Telefonon beszélt Amyvel, és sikerült rávennie,
hogy helyettesítse a galériában. Utána átvitte a cicáját, Dollyt az
egyik idősebb szomszédasszonyához. Elmagyarázta neki, hogy
váratlanul el kell utaznia egy kis időre. Edna biztosította róla, hogy
nyugodt lehet, szeretettel fog gondoskodni a kedvencéről.
Charlie éppen készült ráülni pukkadásig teletömött bőröndjére,
hogy valahogy bezárhassa, amikor csengettek. Rafe volt az.
Kíváncsian nézett körül a rikító vörös falú, fekete és fehér
bútorokkal berendezett kis lakásban. Charlie ezalatt visszatért a
bőröndjéhez, és észrevette, hogy Rafe kritikusan méregeti.
– Tudom, hogy Montaigne-ben tél van, ezért az összes vastag
holmimat bepakoltam. De fogalmam sincs, van-e olyan köztük, ami
hóban is jó lesz. – Vagy ami illik egy leendő hercegnőhöz.
A férfi vállat vont.
– Bármikor vehetsz meleg ruhákat, ha megérkeztünk.
Miután Charlie-nak végre sikerült becsuknia a bőröndjét, felkapta a
kabátját, és a vállára akasztotta a kézitáskáját.
– Odakint vár a taxi – közölte Rafe, majd a bőrönd után nyúlt.
Charlie érezte, hogy valósággal fojtogatja az idegesség. Próbálta
bátorítani magát, hogy képes lesz végigcsinálni, s hogy amit tesz,
nem ostobaság. Csak alkalmat nyújt Rafe-nek, hogy mindent
tisztázzon Oliviával, és megmentse országát az összeomlástól.
Ráadásul esélyt ad Islának, hogy újra egészséges legyen.
– Oké, mehetünk.
Legnagyobb meglepetésére azonban a férfi nem indult meg
azonnal az ajtó felé. Helyette odalépett hozzá, lehajolt, és jobbról is
meg balról is nyomott egy puszit az arcára. Charlie futólag érezte
meleg ajkának érintését a bőrén.
– Köszönöm, hogy megteszed – közölte, és a lány látta szürke
szemében a meghatottságot. – Ez nekem nagyon sokat jelent.
Charlie-nek fogalma sem volt, mit mondhatna erre. Nagyon össze
kellett szednie magát, mert ha valaki kedvesen viselkedett vele,
hajlamos volt elpityeredni. Ezt most mindenképpen szerette volna
elkerülni. Ezért csak kurtán bólintott, és kinyitotta az ajtót.

– Ez a tiéd? – kérdezte Charlie csodálkozva, amikor Rafe a

hatalmas repülőgéphez vezette. Sokkal kisebbre számított.
A férfi elmosolyodott.
– Nem muszáj megvenni, bérelni is lehet.
Charlie nem csalódott, amikor beszálltak a gépbe. Még soha
életében nem látott ilyet. Minden kék és aranyszínben pompázott; a
párnázott ülésekkel és az előkelő étkezőrésszel úgy nézett ki a belső
tér, mint egy szállodai luxuslakosztály. Hátul egy szobában két dupla
ágy állt, ennek láttán a lány eléggé megkönnyebbült. Csak a
viszonylag szűk hely és a kabin két oldalán végighúzódó
ökörszemablakok árulkodtak arról, hogy repülőgépen vannak.
– Nos, meg kell mondanom, le vagyok nyűgözve – fordult
mosolyogva Rafe felé.
– Remélem, kellemes lesz az utad.
– Ha mégsem, akkor bennem lesz a hiba.
A férfi halkan felnevetett.
 – Azt hiszem, jobb, ha most leülünk, hogy mielőbb indulhassunk.
Rafe testőrei is beszálltak, de rögtön el is tűntek a gép egy másik
részében, így Rafe és Charlie magukra maradtak, miközben helyet
foglaltak a bőrüléseken, és bekapcsolták magukat.

A felszállás probléma nélkül zajlott. Nem sokkal utána az

utaskísérő isteni ételt szolgált fel nekik. Miután megették, Rafe
bejelentette, hogy még dolgoznia kell, azzal a laptopja fölé hajolt.
Charlie felkészült az éjszakára, s végül lefeküdt az egyik
hihetetlenül kényelmes ágyra. Arra számított, hogy a nap eseményei
még sokáig ébren fogják tartani, de szinte azonnal álomba merült.
Rafe elfojtott egy sóhajt, amikor látta, milyen gyorsan elaludt a lány.
Neki nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem, amióta értesült az
apja haláláról.
Mindig olyan sok minden volt, ami megzavarta a nyugalmát. Főleg
a bűntudat és a kétségbeesés, ami azért gyötörte, mert annyira
lefoglalta a vad mulatozás, hogy esélye sem volt elbúcsúzni az
apjától. Aztán ott volt az új hivatala és az ezzel járó kötelezettségek.
Most éppen az e-maileket olvasta, amelyeket felszállás előtt töltött
le. Semmi jó hír nem volt bennük sem Oliviával, sem Claude Pontier-
val kapcsolatban. De bízott benne, hogy Olivia hamarosan előkerül,
a rendőrfőnök pedig letartóztathatja a kancellárt.
Dameron nagyon okos és tapasztalt ember volt, nem volt sok már
hátra neki a nyugdíjig. Végigjárta a szamárlétrát, jelenlegi pozícióját
pedig kemény munkájának és elkötelezettségének köszönhette.
Persze az FBI-os kiképzése is nagyban hozzájárult a sikereihez.
Rafe ismét vetett egy pillantást Charlie felé. A lány az oldalán
feküdt, szőkefürtjei a párna nagy részét beterítették. Rafe
meglepetten tapasztalta, milyen gyengédérzelmeket táplál iránta.
 Önkéntelenül is eltöprengett, vajon természetükben is
hasonlítanak-e egymásraa nővérével. Nem, valószínűleg
meglehetősen különbözőek, állapította meg magában. De aztán
rájött, hogy inkább csak reménykedik ebben.

Amint Charlie felébredt, az utaskísérő azonnal odavitt hozzá egy

tálcát, rajta narancslével és egy jókora adag kávéval.
– Kevesebb mint egy óra múlva leszállunk Dubajban – tájékoztatta
a lányt.
Charlie megitta a narancslevet, majd végigjáratta tekintetét a
repülőgépen. Rafe az egyik kényelmes székben ült, és a laptopja
fölé hajolt. Csak nem végigdolgozta az egész éjszakát?
Charlie lerakta kiürült poharat, majd kisietett a fürdőszobába.
Amikor végülfarmerbe és pulóverbe öltözve kilépett, felvette a tálcát
a kávéval, és odament Rafe-hez.
– Jó reggelt – köszöntötte a férfi mosolyogva. – Jól aludtál?
– Igen, hihetetlenül jól. – Charlie ivott egy korty kávét. – Nem
számítottam rá, hogy Dubajban is leszállunk. Gondolom, fel kell
tankolni a gépet.
– Igen. De nem maradunk sokáig. A barátom, Faysal Daood Taariq
sejk meghívott bennünket reggelizni.
– Sejk?
– Igen.
Charlie csak meresztette a szemét. Reggeli egy sejk
társaságában?
– Biztos vagy benne, hogy nekem is ott kell lennem?
– Természetesen. Hiszen a menyasszonyom vagy.
– Ó, igen. Természetesen. – A lánynak enyhén remegett a keze,
ahogy az ajkához emelte a csészét, hogy a kávéjából merítsen némi
bátorságot. Lassanként kezdett világossá válni a számára, mit is
jelent a testvére bőrébe bújni. Amint kilép ebből a repülőgépből,
Charlie Morisset megszűnik létezni.
– Kedvelni fogod Faysalt – mosolygott rá megnyugtatóan Rafe. –
Évekkel ezelőtt ismerkedtünk meg egymással az oxfordi
tanulmányaink során.
– Öö… értem. Ő egy igazi sejk, te mégis csak Faysalnak nevezed?
– Igen, és te is nyugodtan szólítsd így. Nagyon laza fickó, hozzá
van szokva, hogy nyugati emberekkel érintkezzen.
– El kell fednem a fejemet?
– Nem, azt nem kell. Az otthonában semmiképp – felelte Rafe
nevetve.
– Kezet foghatok vele?
– Simán. Majd meglátod, igazi úriember.
Charlie végignézett magán.
– Valószínűleg valami elegánsabbat kellene felvennem.
– Nem, arra semmi szükség. Lazíts! – Rafe összecsukta a
laptopot, majd az egyikfenti tárolóba rakta. – Lassan ideje
felkészülnünk a leszállásra.
Miközben ismét helyet foglaltak a fehér bőrülésekben, az
utaskísérők elvitték a tálcákat a kávéval.
– Ennek a Faysalnak hány felesége van?
– Egyelőre még élvezi a függetlenségét.
– Szóval playboy?
– Igen, az. – Rafe jelentőségteljesen elmosolyodott.
Te is az voltál, mielőtt az apád meghalt volna, gondolta magában
Charlie, és érezte, hogy a kelleténél sokkal jobban zavarja ez az
elképzelés. Pedig Rafe szexuális életéhez aztán tényleg semmi
köze!
– Tájékoztatásul közlöm, hogy Faysal apjának csupán négy
felesége van.
– Á, valóban?
Rafe vállat vont.
– Haladó szellemű. Az ő apjának még negyven volt.
A reptérről a Faysal házához vezető rövid út alatt Charlie alig tudott
magához térni a szeme elég táruló gazdagság láttán. Többek között
egy aranyszínű kocsit is látott, és Rafe biztosította, hogy valódi
aranyból készült.
– Az ugye nem egy leopárd volt az anyósülésen?
– De igen.
– Szent ég! Hogy tehetik ezt?
– Üdvözöllek Dubajban! A különcség itt nem ismer határokat.
– De…
– Kérlek, Charlie! – Rafe a limuzin hátsó ülésén közelebb hajolt a
lányhoz, és halkan így szólt: – Próbálj meg úgy tenni, mintha nem
lepne meg különösebben a látvány!
– Minden tőlem telhetőt megteszek. Olivia hozzá volt szokva az
ilyesmihez, igaz?
A férfi bólintott.
– Igen.
Charlie hirtelen megvilágosodott.
– Az, hogy megállunk a barátodnál, egyfajta teszt, ugye? Afféle
főpróba.
Rafe erre csak mosolygott, de Charlie tudta, hogy rátapintott a
lényegre. A Faysalnál tett látogatás egyfajta gyorstalpaló volt a
számára. Ha ne adj’ isten valami durva hibát követne el Rafe
menyasszonyaként, az hármuk közt maradna.
De nem fog hibázni. Semmiféle gyengeséget nem mutat majd
Faysal házában. Oda fog figyelni arra, hogy kihúzza magát, nem
teszi keresztbe a lábát, udvariasan viselkedik, és jól nevelten
étkezik…
Elég megerőltető lesz eljátszania a leendő hercegnő szerepét, de
elhatározta, hogy kiáll minden próbát, aminek Rafe St. Romain
aláveti, hiszen a férfi meglehetősen nagyvonalúan megfizette érte.
Észrevette, hogy behajtottak egy kapun, és egy háromemeletes
fehér épület felé tartanak. Alighogy a kocsi megállt velük egy
lenyűgöző díszítésű ajtó előtt, az már ki is nyílt, s egy sötét hajú,
vonzó férfi lépett ki rajta.
– Rafe, Olivia! Milyen jó viszontlátni benneteket! Legyetek
üdvözölve!
A reggeli Faysalnál éppolyan csodás volt, mint mindig, és Rafe
legnagyobb megkönnyebbülésére Charlie nagyszerűen viselkedett.
A teraszon üldögéltek a medence közelében, és pompás arab kávét
kortyolgattak. Ehhez többek között édes tésztákat szolgáltak fel
tojással, továbbá kardamommal fűszerezett palacsintát és
datolyaszirupot.
Charlie hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy ne látszódjon rajta,
mennyire lenyűgözik a látottak. Rafe észrevette ugyan, hogy
legalább annyira ízlett neki a reggeli, mint a vacsora a gépen, de
nem áradozott róla olyan feltűnően, mint előző este. És mindössze
egyszer rezzent össze, amikor Faysal Oliviának nevezte.
A környezetük iránti lelkesedését azonban már nem tudta annyira
jól leplezni. A szeme valósággal felragyogott a szökőkutak, a
teraszos kialakítású kert, valamint az aranyszínű és kék csempéből
készült, mozaikokkal díszített árkádok láttán.
Rafe úgy érezte, hogy a kelleténél jobban lenyűgözi Faysal, aki
szokása szerint igazi szívtipróként viselkedett. Ennek ellenére úgy
vélte, minden jól ment, ezért már kezdett ellazulni, amikor Charlie
néhány percre kimentette magát.
– Ki az ördög ez a nő? – szegezte neki a kérdést Faysal, amint a
lány eltűnt a közelükből.
Rafe magában felnyögött, de értetlenséget tettetett.
– Hogyhogy ki? A menyasszonyom, Olivia. Most viccelsz?
– Ezt inkább én kérdezhetném tőled, öregfiú. Úgy érzem,
megpróbálsz rászedni. Ez a lány kétségtelenül úgy néz ki, mint
Olivia. De ő nem az, akit Saint-Tropez-ból vagy az eljegyzési
bálodról ismerek. Kivéve, ha időközben teljes átalakuláson ment
keresztül a személyisége.
Rafe felsóhajtott.
– Ennyire nyilvánvaló?
Faysal együttérzően elmosolyodott, majd bólintott.
– Az viszont igaz, hogy én alaposabban megfigyelem az
embereket, mint az átlag.
Igen, ez így volt. Ennek ellenére Rafe aggódott, hogy bajban van.
– Charlie, pontosabban Charlotte a neve. Olivia ikertestvére.
Ausztráliában találtam rá.
– Ausztráliában? Szóval innen az akcentus.
Rafe elfintorodott.
– Azzal árulta el magát?
– Nem igazán. – Faysal komolyan nézett a barátjára. – A nyílt és
őszinte kisugárzásával.
Rafe pontosan tudta, mit ért ezalatt Faysal, és tehetetlenül
megvonta a vállát.
– Ezellen sajnos nem sokat tehetek.
– Ez igaz – felelte Faysal higgadtan, és ráncolni kezdte a
homlokát. – Mi van Oliviával? Csak nem elrabolták?
– Nem. Különben biztosra veheted, hogy nem ülnék itt. – Rafe
ismét vállat vont.– Lelépett.
– Vagyis pánikba esett.
– Azt hiszem, igen.
Faysal elgondolkozva bólintott.
– Nem a legokosabb döntés volt részedről, amikor eljegyezted azt
a lányt.
– Mint te is tudod, kényszerűségből cselekedtem. Az apám halála
hatalmas sokként ért. Nagyon váratlanul jött.
– A nyomás, ami az egykékre nehezedik. Ha az édesanyád még
élne…
Habár Faysal nem mondta ki, Rafe tisztában volt vele, mire gondol.
Ha az anyja nem halt volna meg három évvel ezelőtt, akkor egy
szemvillanásnyi idő alatt összeállított volna neki egy listát lehetséges
feleségjelöltek neveivel, hogy azok közül válasszon.
– Ha te átláttál Charlie-n, akkor bajban vagyok, ugye?
Faysal nevetve megrázta a fejét.
– Nem, Rafe. Ha jól játszod ki a lapjaidat, igazi főnyereménynek
bizonyulhat a lány.
Faysal ebben tévedett. Ő ugyanis nem látta, mekkora rémülettel
töltötte el Charlie-t a gondolat, hogy esetleg feleségül kell mennie
hozzá.
– Ő csak átmeneti megoldás – felelte határozottan Rafe. – Semmi
több.
 5. FEJEZET
– Most osztályozni fogod a teljesítményemet? – kérdezte Charlie,
amikor Rafe-fel újra a repülőgépen ültek, és Montaigne felé tartottak.
Miközben a válaszára várt, a lány figyelmes tekintettel méregette.
Éppen ezért a homlokráncolás sem kerülte el a figyelmét, amit a férfi
egy mosollyal gyorsan leplezni próbált.
– Tökéletes voltál.
– Biztos? – Charlie tényleg nagyon igyekezett, hogy ne érződjön az
ausztrál akcentusa beszéd közben, de volt egy olyan érzése, hogy a
férfi nem teljesen őszinte vele. – Meg kell mondanod az igazat, Rafe.
Nem akarok csalódást okozni. – Ami valójában egyfajta finomkodó
körülírása volt annak, hogy nem szeretne lebukni.
– Elég jó voltál.
A „jó” tényleg elég jó? Charlie nem akarta felbosszantani vagy
magára haragítani a férfit. Azzal vigasztalta magát, hogy biztosan
elmondaná neki, ha valami baklövést követett volna el.
– Szóval nincs semmi, amire szeretnéd felhívni a figyelmemet,
mielőtt megérkeznénk az országodba?
– Nincs. – Rafe elmosolyodott. – Kicsit más lenne a helyzet, ha az
igazi menyasszonyom lennél, de pillanatnyilag az a legjobb, ha
egyszerűen csak önmagadat adod.
– Rendben. – Charlie azt kívánta, bárcsak ne viselné meg ennyire
a férfi igazi menyasszonyának az említése.
– Próbálj úgy tenni, mintha jól éreznéd magad.
– Az nem lesz túl nehéz.
Igen, ez igaz volt. Idáig minden nagyon izgalmasnak bizonyult. Ha
nem aggódott volna annyira Isla miatt, Charlie élete legnagyobb
kalandjaként tekintett volna erre az utazásra.

Délutánra Grenoble-ba értek. Charlie leszállás közben elbűvölten

figyelte a behavazott téli tájat. Amikor a repülőgép lassan megállt, az
utaskísérő odavitte neki a kabátját és a sálját.
– Van nálad csizma? – kérdezte Rafe, miután vetett egy pillantást a
lány könnyű cipőjére. – Lehet, hogy szükséged lesz rá.
– A bőröndömben.
– Hm. – A férfi közelebb lépett, és megtapogatta a kabátját. –
A kocsiig valószínűleg kibírod benne. De később majd venned kell
valami melegebbet.
– Igen, szerintem is. – És csinosabbat, gondolta magában Charlie,
amikor meglátta Rafe elegáns kabátját. Ez azt jelentette, hogy nem
túl jelentős megtakarításainak nagy részét kénytelen lesz egy olyan
ruhadarabra költeni, amelyet csak rövid ideig viselhet majd, mégsem
akart Rafe-től pénzt kérni.
Charlie nem számított rá, hogy odakint annyira hideg lesz. Még
csak a lépcsőn jártak, ő máris úgy érezte, hogy megfagy.
– Minden rendben? – érdeklődött Rafe, amikor leléptek a
kifutópályára, és átkaroltaa vállát. – Hiszen te reszketsz! Tessék,
vedd fel a kabátomat.
– Nem, köszönöm. Mindjárt ott vagyunk.
Az érkezési csarnokban kellemes meleg uralkodott, de Charlie
most valami más miatt kezdett nyugtalankodni.
– Lesznek paparazzik?
Rafe rámosolygott.
– Nem hiszem. Titokban tartottam az utazásomat.
A férfinak igaza volt. Sikerült eljutniuk a limuzinhoz, anélkül hogy
bárki is felfigyelt volna rájuk.

Charlie megbabonázva nézte a könnyű hóesést, miközben kiértek

Grenoble-ból, és rákanyarodtak a hegyekbe vezető útra.
– Sydneyben sosem esik a hó – mondta izgatottan. – A Kék-
hegyekben… – Amikor észrevette, hogy Rafe ráncolni kezdi a
homlokát, és a közvetlenül előtte ülő sofőr felé int a fejével, Charlie
elnémult.
Összerezzent. Hogy lehet ekkora idióta? Ha Rafe menyasszonya
furcsán viselkedik, azt a sofőr minden bizonnyal megemlíti majd a
többi alkalmazottnak. A pokolba! Alighogy megérkezett, máris
elkövetett egy hatalmas hibát.
Összeszorította az ajkát, és elfordította a fejét. Elvörösödött, és
alig bírta visszafojtani feltörni készülő könnyeit. Egészen idáig úgy
gondolta, alkalmas a feladatra. Most viszont teljesen letaglózta a
felismerés, milyen óriási fába vágta a fejszéjét. Számos olyan
alkalom adódik majd, amikor elárulhatja magát. Ha például találkozik
a személyzet tagjaival vagy a kormány képviselőivel, esetleg
üzletemberekkel vagy Rafe barátaival, és még sorolhatná.
A férfi ekkor megragadta a kezét, ő pedig ijedten összerezzent.
– Ne aggódj – mondta halkan Rafe.
– De a… – Charlie lopva a sofőr felé intett.
– Nem lesz semmi baj – folytatta Rafe, és bátorítóan megszorította
a kezét. – Majd beszélek vele… Gondolom, inkább nem szeretnél
szobalányt.
Egészen biztos, hogy nem. Az túl veszélyes lenne.
– Szerintem nem lesz rá szükség – felelte óvatosan, majd hálásan
elmosolyodott, amikor a férfi bólintott. – Menni fog ez.
– Még szép, hogy menni fog! – Mintegy megerősítésként Rafe
ismét megszorította a kezét.
Jaj, ne… máris kezdi megkedvelni a férfit. Túlságosan is!

– Nagyon kimerült lehetsz – jegyezte meg Rafe, amikor a sofőr a

másfél órás út után megállt a lenyűgöző kastély előtt, amelynek
láttán Charlie minden fáradtságáról megfeledkezett.
– Bonsoir, fenség!Bonsoir, mademoiselle! – üdvözölte őket egy
frakkba öltözött, cilinderes szolga, amint kinyitotta előttük a limuzin
ajtaját.
Rafe viszonozta az üdvözlést, majd felkísérte Charlie-t a lépcsőn a
hatalmas előcsarnokba, ahol egy körülbelül ötvenéves, tengerészkék
kosztümös asszony várt rájuk.
– Jó estét, Chloé! – fordult felé Rafe franciául, miután az asszony
üdvözölte őket,és elvette tőlük a kabátjukat. – Mademoiselle Olivia
nagyon fáradt. Ma este korán visszavonulunk, de jólesne egy kis
leves.
– Azonnal küldetek fel, uram.
– Hálásan köszönöm.
Charlie-nak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne vágjon
megilletődött képet. A kastély gyönyörű volt. A márványpadlótól
kezdve egészen a csodás virágdíszekig, beleértve a hatalmas arany
keretes tükröket, a pompás kristálycsillárokat és a széles
márványlépcsőt is, amelyet királykék szőnyeg díszített.
– Felkísérlek a szobádba – szólalt meg Rafe, és Charlie
legnagyobb meglepetéséreegy lift felé indult vele. – A nagyapám
építtette be a nagyanyám számára – tettehozzá a kabinban. –
Öregkorára gondok lettek a térdével.
– Bizonyára másoknak is megkönnyítette az életét.
– Igen, ez igaz. Meg is érkeztünk a második emeletre.
A lakosztályod a jobb oldalon lesz.
Charlie lakosztálya szobák egész sorából állt, amelyekben
halványvörös szőnyeg borította a padlót. Volt benne egy hatalmas
hálószoba, egy fényűző fürdőszoba és egy lenyűgöző nappali nyitott
kandallóval, amelyben égett a tűz. Ezenkívül volt még egy apró
dolgozószoba is, amelynek nagyon praktikus volt a berendezése.
– A lakásodhoz képest elég régimódi a berendezés – jegyezte meg
Rafe.
– De elbűvölő… És gyönyörű a kilátás. Milyen mesés otthon!
Nagyon szerencsés fickó vagy, hogy itt élhetsz.
Rafe halványan elmosolyodott.
– Még a mesékben is vannak sötét és veszélyes pillanatok.
– Igaz. Gonosz boszorkák, farkasok, átkok. – Rafe esetében egy
gonosz kancellárról és egy gonosz bányászati társaságról volt szó,
akik tönkre akarták tenni a hazáját. – De a mesék mindig jól
végződnek.
– Kivéve, ha te vagy a farkas.
Charlie ráncolni kezdte a homlokát.
– Hirtelen olyan pesszimista lettél.
– Igazad van. Ne haragudj.
A lány azon töprengett, hogy vajon a nemrég elhunyt apjára
gondol-e Rafe, mert még mindig nagyon szomorúnak tűnt. Az is
lehet, hogy éppen Olivia jár a fejében, és azt kívánja, bárcsak itt
lenne az igazi menyasszonya. Vagy talán a veszély mellett, amit a
bányászati társaság jelent, más problémákkal is kénytelen
szembenézni?
Még mindig ezen morfondírozott, amikor a férfi hirtelen
elmosolyodott.
 – Nem lep meg, hogy hiszel a hepiendben, Charlie.
A lánynak azonnal Isla jutott az eszébe.
– Miért ne hinnék? Nagyon fontos a pozitív hozzáállás. Sokkal
jobb, mint feladni.
Rafe vállat vont.
– Ez kicsit olyan, mintha azt kérdeznék tőlem, hogy hiszek-e a
tündérekben. Elméletileg létezhet hepiend, de tapasztalataim szerint
az élet többnyire kompromisszumok hosszú sora.
Kompromisszumok? Charlie elszörnyedve meredt a férfira. Nem
szerette a kompromisszumokat, mert számára egyet jelentettek a
megfutamodással. Ő ragaszkodott a reményeihez és az álmaihoz,
és nem akart megelégedni a második legjobbal.
Már éppen tiltakozni készült, de Rafe komoly arckifejezésétől
elnémult, és belegondolt, milyen helyzetben is van a férfi. Montaigne
jövője miatt arra kényszerül, hogy gyors érdekházasságot kössön.
Nem várhatja meg, hogy összehozza a sors egy nővel, akit igazán
szeret. Ez kétségtelenül óriási kompromisszum neki is és Oliviának
is.
És valószínűleg úgy gondolja, hogy még számtalan hasonló
helyzet várhat rá, amikor a vágyait és a szükségleteit fel kell majd
áldoznia a kötelesség oltárán, állapította meg magában Charlie.
Eléggé kijózanító felismerés volt, és már éppen arra készült, hogy
bocsánatot kérjen tőle, amikor valaki kopogtatott az ajtaján.
– Tessék! – kiáltott ki Rafe franciául.
Egy fiatalember lépett be, a vacsorájukat hozta.
– Köszönöm, Guillaume – mondta Rafe, amikor a fiatalember
letette a tálcát akandalló közelében álló dohányzóasztalra. – Arra
gondoltam, ma este kényelmesebblenne itt vacsorázni – fordult
Charlie felé, majd miután a szolga eltűnt, még hozzátette: – Nem
gond, ha csatlakozok hozzád, ugye?
– Természetesen nem. – Hiszen végül is jegyesek, és a kastély
lakói el is várják ezt tőlük.
Leültek az egymással szemben álló kanapékra, és nekiláttak a
csirkelevesnek és a ropogós kenyérnek. Amikor végeztek, Rafe még
kért maguknak egy-egy italt, amit nemsokára fel is hoztak nekik.
Miközben némán kortyolgatták a konyakjukat, Rafe figyelte,
hogyan csillan meg a kandallóban égő tűz fénye Charlie szőke
fürtjein, arcán és ajkán. Legszívesebben mellé ült volna.
Van egyfajta varázsa, ami…Határozottan megálljt parancsolt a
gondolatainak. Nem, nem fogja a lányt Oliviához hasonlítgatni. Nem
vesztegethet időt és energiát arra, hogy a hibás döntései miatt
keseregjen. A megbánásnak úgysincs semmi értelme. Ideje a
munkára összpontosítani, annál jobban semmi sem terelheti el az
ember figyelmét.
– Amint reggel elkészültél, Mathilde, a titkárnőm felhozza majd
neked a programjaid listáját. Beleértve a bevásárlást és a fodrászt is.
– A bevásárlás külön program? – Charlie nyugtalanul pislogott.
– Igen. A bolttulajdonosok szeretik, ha előre tudják, mert akkor
felkészülhetnek. Gondoskodhatnak megfelelő személyzetről, akik
képesek szakszerű tanácsokkal ellátni.
– Értem. Kapok a titkárnődtől egy listát, ami részletezi, hogy
pontosan milyen ruhákra is lenne szükségem?
– Nem. Arról majd Monique gondoskodik a Belle Robe-ban. Ha
megmutatod neki a programlistát, annak megfelelően ajánl majd
neked ruhákat, cipőket, táskákat meg ilyesmiket.
– Á, értem.
 Csak képzelődik, vagy Charlie tényleg elsápadt? De vajon miért?
Minden nő szeret vásárolgatni, vagy nem? Olivia mindenesetre nagy
örömmel és kitartással költötte a pénzt. Sajnos minden holmit
magával vitt, amikor eltűnt, pedig mindegyik tökéletesen illett volna
Charlie-ra.
– Meg kell próbálnod élvezni a dolgot.
– Persze. Gondolom, Olivia imád vásárolni.
– Igen, ahhoz kétség sem férhet.
Charlie elgondolkozva az ajkára szorította a mutatóujját, de amikor
észrevette, mit művel, gyorsan le is eresztette.
– Szóval lelkesnek kell lennem. Oké, menni fog.
– Ne aggódj a költségek miatt – sietett megnyugtatni Rafe, mert
legnagyobb elszörnyedésére a lány minden korábbinál rémültebbnek
látszott. – Mi a gond, Charlie?
– Semmi. – A lány mosolyt kényszerített az arcára. – Csak annyira
hozzászoktam már, hogy oda kell figyelnem, mennyit költök. Nehéz
lesz hirtelen másképp viselkedni.
Rafe már nem is emlékezett, járt-e valaha olyan nővel, aki ne
szórta volna két marékkal a pénzt.
– A holmikon nem látsz majd árcédulát, így egyáltalán nem kell
terhelned magad a költségekkel – jelentette ki, hogy megnyugtassa
a lányt. – És ne feledd, ezek tulajdonképpen afféle egyenruhák,
amelyek a munkád elvégzéséhez szükségesek.
– Rendben.
– Ékszerek nem kellenek. A páncéltermünkben számtalan darabot
őrzünk. Többek között az anyám és a nagyanyám ékszereit is.
– Milyen… nagyszerű.
– Szerintem a zafírok és a gyémántok állnának a legjobban neked.
 Charlie megérintette egyszerű gyöngy fülbevalóját, és Rafe-nek
megint csak küzdenie kellett a késztetés ellen, hogy átüljön mellé a
kanapéra. Nagyon szerette volna megharapdálni a fülcimpáját.
Aztán csókokkal borítani a nyakát…
– Kapsz egy sofőrt, ő visz majd mindenhová.
– Nagyon köszönöm.
– Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél szobalányt? Egy afféle
társalkodónőt?
– Igen, biztos. Csak elárulnám magam valamivel.
Rafe elmosolyodott. Charlie-nak igaza van. Olyan nyílt és őszinte.
Bárcsak ne lenne annyira aggodalmas a tekintete! Remélte, hogy
nem zaklatja fel még jobban a következő javaslatával.
– Azon töprengtem, hogy nem tudnál-e esetleg ellátogatni egy
gyermekkórházba. Sokat jelentene az imázsod szempontjából –
mondta, és látta, hogy a lány ellazul, sőt még el is mosolyodik.
– Persze, szívesen. Imádom a gyerekeket. Csodás ötlet.
Rafe egy pillanatra megdöbbent, de aztán eszébe jutott, hogy
miután otthagyta a kávézóban, az emberei beszámolója szerint egy
kórházban járt.
Vajon mit keresett ott? Nem kérte meg az embereit, hogy járjanak
utána a dolognak, de most eszébe jutott a telefonbeszélgetés, amit
Charlie az apjával folytatott, és ami után annyira csüggedt és
szomorú lett. Talán az apja miatt ment oda? Szívesen megkérdezte
volna tőle, de ha Charlie el akarta volna mesélni neki, akkor már
megtette volna, és egy bizonyos határon túl nem kutakodhatott a
magánéletében. Hiszen kettejük kapcsolata pusztán üzleti jellegű.
Amikor észrevette, hogy a lány ásít egyet, azonnal felpattant.
– Ideje mennem. Aludnod kell.
 – Eléggé ki vagyok készülve. – A lány szintén felállt, és bágyadtan
elmosolyodott.
– Jó éjszakát, Charlie.
– Jó éjszakát, Rafe.
A lány szeme hihetetlenül kék volt, és kíváncsiság tükröződött
benne. Csak nem azon töpreng, hogy megcsókolja-e? Rafe
mindennél jobban vágyott rá, hogymegtehesse. Meg akarta ízlelni,
fel akarta fedezni a testét, itt a kanapén, a kandallóban lobogó tűz
fényénél…
Charlie hangja szakította ki a gondolatai közül:
– Akkor holnap találkozunk.
– Igen. – Rafe határozottan észhez térítette magát. – Általában fél
nyolckor szoktam reggelizni, de az időeltolódás eléggé össze tudja
zavarni az embert. Szóval aludj, ameddig akarsz. Az ágyad mellett
van egy telefon. Nyugodtan hozasd fel a reggelit a szobádba, nem
sietned.
– Köszönöm.
Rafe odalépett hozzá, és udvariasan megcsókolta az arca mindkét
oldalán.
– Bonne nuit!– mondta halkan, majd sarkon fordult, és elhagyta a
szobát, anélkül hogy egyszer is visszanézett volna.

Ne tedd ezt! – figyelmeztette magát Rafe, miközben távolodott.

Nem kezdhetsz ki vele! A végén úgyis csak megsebeznéd.
A gond csak az volt, hogy szabad emberként eltöltött évei során
olyan szokásokat vett fel, amelyektől nehéz volt megszabadulni.
Szinte bármelyik lányt megkaphatta, akit megkívánt, többnyire
feltétel nélkül.
Most már viszont kirakatban volt a teljes élete, egy halom
korlátozással. A médiaárgus szemekkel figyelte, ahogy Pontier
kancellár és az egész ország is. Az ellenségei arra vártak, hogy
hibát kövessen el, Montaigne polgárai pedig megkövetelték, hogy
lelkiismeretesen lássa el a feladatait.
Néha akkora súllyal nehezedett rá a felelősség, hogy alig kapott
levegőt. Még Charlie is, aki segíteni akart neki, csak újabb felelősség
volt a nyakán. A lány érdekében erről soha nem szabad
megfeledkeznie.

Charlie ellenőrizte a mobilját, mielőtt lefeküdt volna aludni. Az apja

nem küldött egyetlen üzenetet sem. Ez vajon jó jel, vagy inkább
rossz?
Még sokáig hevert ébren az ágyában, és Isla miatt aggódott.
Emlékeztette magát, hogy nem sokkal korábban éppen ő prédikált
Rafe-nek a pozitív gondolkozás fontosságáról. A férfi által kiállított
csekknek köszönhetően a kistestvére eljuthatott Bostonba, hogy
megoperálhassák, és remélhetőleg teljesen meggyógyul majd.
De miből fizesse ki az új holmikat így, hogy az összes pénzt az
apjának adta? Miért nem látta előre ezt a problémát? Lehet, hogy
mesélnie kellene Rafe-nek Isláról? Nem kételkedett benne, hogy a
férfi hinne neki.
De már eddig is annyira nagyvonalú volt, semmiképpen nem
akarta kihasználni. Alkut kötött vele, és most ideje, hogy teljesítse a
rá eső részt. Úgy érezte, tisztességtelen húzás lenne még több
pénzt kérni tőle.
 6. FEJEZET
Másnap reggel felébredve Charlie a távirányító után nyúlt, hogy
felhúzza a redőnyöket. Amikor tegnap Rafe körbevezette a
lakosztályban, azt is megmutatta neki, hogyan zárhatja ki egyetlen
gombnyomással a külvilágot.
Örömmel látta, hogy odakint süt a nap. Felkapta a mobilját, hogy
megnézze, mennyi az idő. Kilenc óra volt. Négy új üzenete érkezett,
három az apjától.
Az elsőben arról tájékoztatta, hogy Skye-jal és Isla babával
hamarosan indulnak Bostonba. A következőben megírta neki az
indulásuk és az érkezésük időpontját, a harmadikban pedig aziránt
érdeklődött, hogy Charlie merre jár. A lány figyelmen kívül hagyta a
kérdést, minden jót kívánt nekik, és biztosította róla, hogy jól van.
A negyedik üzenetet Rafe küldte. Jó reggelt kívánt neki, reményét
fejezte ki, hogy jól aludt az éjszaka, és megkérdezte, megfelel-e
neki, ha a titkárnője, Mathilde tizenegykor felmegy hozzá. Charlie
megírta neki, hogy részéről rendben. Rafe arra kérte, hívja azonnal,
ha bármi gondja adódna.
Charlie önkéntelenül is eltöprengett, vajon hol lehet most, de aztán
korogni kezdett a gyomra. Idegesen felvette az ágya melletti telefont.
Pillanatokkal később megszólalt egy fiatal női hang:
– Bonjour, mademoiselle Olivia!
– Ó…bonjour. Kérhetnék egy kávét a szobámba? – felelte Charlie,
elővéve franciatudása legjavát.
– Természetesen, mademoiselle. Szeretne valamit reggelizni? Egy
omlettet talán?
 – Nagyon jó lenne,merci.
– Nemsokára felviszem, mademoiselle Olivia.
– Nagyon köszönöm.
Charlie megkönnyebbülten fellélegzett, amint letette a telefont.
Az első akadály nem volt nagy, és zökkenő nélkül sikerült
leküzdenie.
Sokkal nagyobb akadály tornyosult előtte a programok listája
alapján, amelyet Mathilde a találkozójuk során adott neki. A tervek
szerint ugyanis még aznap délután el kellett mennie új ruhákat
venni.
Amellett, hogy szüksége volt egy melegebb kabátra, öltözéket
kellett választania a ma esti vacsorára, a holnap délelőtti kórházi
látogatásra és a két nap múlva esedékes bálra is. Charlie felnyögött.
Rafe természetesen nem akarná, hogy a saját pénzéből vegye meg
ezeket a holmikat, de tudta, hogy nincs más választása.
A bankszámláján lévő összeg viszont biztosan nem elég négy drága
ruhára, ezért muszáj lesz a hitelkártyája segítségével készpénzhez
jutnia.
Amikor megkérte a sofőrt, hogy vigye el egy bankhoz, még mielőtt
elindulnának a Belle Robe-ba, a férfi nem tudta teljesen leplezni
megdöbbenését, de természetesen nem tett semmilyen
megjegyzést. A bankban szerencsére nem ismerték fel benne a
herceg menyasszonyát, így akadálytalanul felvehetett egy nagyobb
összeget.
Charlie a bevásárló körútjai során gyakran nézegette az előkelő
butikok kirakatát Sydneyben, de még sosem járt egyben sem.
Amikor belépett az exkluzív üzletbe, minden tőle telhetőt megtett,
hogy ne hasson rá megfélemlítően a libériás férfi, aki kinyitotta előtte
az ajtót, vagy a hatalmas helyiség, amelynek padlóját krémszínű
padlószőnyeg borította, és a plafonig érő, arany keretes tükrök.
Madame Monique a legjobb minőségű gyapjúból készült fekete
ruhában lépett oda hozzá. Fehér keretes szemüveget viselt, ami
mostanában nagy divat volt, jégszürke haja a tarkóján összefogva.
Más nők talán semmitmondónak tűntek volna ilyen öltözékben,
Monique azonban rendkívül elegáns volt. Ehhez kétségtelenül
hozzájárult skarlátvörös ajakrúzsa és körömlakkja is.
– Isten hozta újra nálunk, mademoiselle Olivia!
– Köszönöm. Hogy van, Monique?
Az ötvenes éveiben járó nő kissé meglepetten pislogott.
– Köszönöm, remekül, mademoiselle. Feltételezem, kapott
őfenségétől néhány megbízást.
– Attól tartok, igen.
Monique kissé zavartan nézett rá, Charlie pedig a lelke mélyén
összerezzent. Hogy lehet ennyire ostoba? Neki most úgy kéne
tennie, mintha imádna vásárolni!
Gyorsan felnevetett, hogy leplezze baklövését.
– Bizonyára van néhány csodálatos ajánlata a számomra. –
Megmutatta Monique-nak a listát a programokkal. – Először is
szeretnék egy szép új kabátot – tette hozzá lelkesen, mintha már
alig várná, hogy elkezdhesse felpróbálni a holmikat.

Így tehát a kabátokkal kezdték. Charlie-nak nehezére esett

választani egy hosszú, vörös, bőröves darab és egy fekete-fehér
tyúklábmintás között. Monique tapintatos támogatásával végül úgy
döntött, legyen a vörös.
Az esti vacsorára egy időtlenül elegáns, kék ruhát választott finom
gyapjúból. A szabása eléggé kihangsúlyozta az alakját, így biztosan
feltűnést kelt majd benne. Feltételezte, hogy Rafe efféle
öltözékekben szeretné látni. Mindenesetre eléggé össze kellett
szednie magát, nehogy elvörösödjön, amikor megpillantotta a
tükörképét. Fogalma sem volt, hogy ilyen elbűvölő is lehet.
– Milyen jellegű lesz a holnap reggeli programja?
– Egy gyermekkórházba fogok ellátogatni.
Monique enyhén felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit.
Aztán mutatott Charlie-nak egy egyszerű, szürke ruhát, aminek
szögletes volt a kivágása, a derekát pedig széles öv díszítette.
– Hm, nagyon csinos. De nincs esetleg valami lazább?
– Lazább, mademoiselle? – Monique hangja meglepettnek tűnt.
Talán nem a megfelelő francia szót használta?
– Valami, ami jobban tetszene a gyerekeknek… valami
hétköznapibb?
– Ó, értem.
Monique elindult az állványok felé, Charlie követte. A ruhák mind
nagyon elegánsak voltak, de kizárólag a fekete, a szürke és a bézs
különféle árnyalataiban voltak elérhetőek. A lánynak már az is
átfutott az agyán, hogy inkább csak egy egyszerű farmert és pulóvert
kellene felvennie, amikor megakadt a szeme az egyik öltözéken.
– Mit szólna ehhez? – Kézbe fogta a ruhát, és alaposabban is
szemügyre vette. Egyenes szabású, háromnegyedes ujjú,
tengerészkék darab volt, karján apró, piros hajókkal, rajtuk fehér
vitorlákkal. – Ez tökéletes lenne. Van a méretemben?
Monique aggodalmasan nézett rá.
– De mademoiselle, nem emlékszik? Két héttel ezelőtt már vett egy
ilyet.
– Ó! – Charlie legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. –
Tényleg… milyen ostoba vagyok. Magammal vittem Saint-Tropez-
ba, amikor… meglátogattam az anyámat… és…
Borzalmas volt hazudni, azanyaszót kimondani pedig iszonyúan
rossz érzés. Képtelen volt befejezni a mondatot. Biztos volt benne,
hogy sikerült megdöbbentenie Monique-ot, de ő nagyszerűen tudta
leplezni az érzéseit.
– Mit szólna ehhez? – A bolttulajdonos mutatott neki egy fehér
alapon fekete pöttyös darabot, amelyhez egy rövid kabátka is
tartozott. – Szerintem fantasztikusan állna magának. És vannak
benne… játékos jegyek.
Charlie ebben az öltözékben is nagyon tetszett magának, és
megvolt benne az egyszerűség, amit keresett. Utána több estélyi
ruhát is felpróbált, végül egy tengerkék szaténból készült kreáció
mellett döntött. Még soha életében nem látott ilyen elegáns és
elbűvölő ruhát, viselni pedig egész biztosan nem viselt semmi ehhez
foghatót. Kissé megszédült, amikor választ kapott arra a kérdésére,
hogy mennyibe kerülne.
– Most nézzük meg a cipőket – mondta neki Monique, mire
Charlie-val még gyorsabban kezdett forogni a világ; már-már arra
gondolt, jobb lenne leülnie. – Minden rendben, mademoiselle Olivia?
Hozhatok valamit? Egy kávét vagy egy kis vizet?
– Egy kis víz nem lenne rossz, köszönöm.
– Csak nem beteg, mademoiselle? – érdeklődött Monique, amikor
átnyújtotta neki a vizet.
– Nem – felelte Charlie, miután ivott néhány kortyot. – Csak kicsit
fáradt vagyok – folytatta, és az utolsó pillanatban még sikerült
megakadályoznia, hogy hozzátegye: az időeltolódás miatt. – Mielőtt
rátérnénk a cipőkre, meg tudná mondani, hogy eddig hol tartunk
árban?
Monique ezúttal meg sem próbálta titkolni meglepődését. Felvonta
a szemöldökét.
– De hát magának ezzel nem kell törődnie. Mindent a St. Romain-
számlára kell terhelni, vagy nem?
Charlie-nak fogalma sem volt róla, milyen megállapodást kötött
Rafe Oliviával, de a férfi már így is kiállított neki egy hatalmas
összegről szóló csekket, ő pedig nem akarta még több költséggel
terhelni.
– A mai bevásárlást magam fizetem – felelte. Rögtön ráeszmélt,
hogy újabb hibát követett el, mert Monique láthatóan megdöbbent.

– Varázslatosan nézel ki – közölte Rafe, amikor sötét öltönyében

belépett a szalonba, és meglátta Charlie-t a kék ruhában és a
hozzáillő bézs színű, magas sarkú cipőben.
– Köszönöm. – Aznap először találkoztak, s a férfi látványától
Charlie-nak gyorsabban keringett a vér az ereiben. Amikor pedig
Rafe megfogta a kezét, érezte, hogy a bőre is bizseregni kezd.
– Jól ment a vásárlás?
– Igen. Monique nagyon… segítőkész volt.
Viszont az biztos, hogy a Belle Robe-ban most mindenki róla
beszél.Valami furcsa dolog történt a herceg menyasszonyával.
Szerintem beteg. Nagyon sápadt volt.Hihetetlen, de készpénzzel
akart fizetni, és nem volt nála elég.
Valamikor később az este folyamán kénytelen lesz bevallani Rafe-
nek, hogy hozzányúlt a pénzéhez. De majd csak azután, hogy véget
ért a hivatalos vacsora Montaigne legfontosabb üzletembereivel és a
feleségükkel.
A férfi megérezhetett valamit a belsejében uralkodó feszültségből,
mert bátorítóan megszorította a kezét.
– Szerintem szükséged van némi ékszerre, hogy még jobban
érvényesülhessen rajtad ez a ruha. Mit szólnál a zafírokhoz?
Charlie nyelt egy nagyot, és önkéntelenül is a nyakához nyúlt.
Mielőtt válaszolhatott volna, Rafe már magához is szólította
Jacques-ot, aki vagy az asszisztense, vagy az inasa lehetett, és
megkérte, vegye elő a ceyloni zafírokat.
– Ne nézz ilyen nyugtalanul – szólt rá Rafe, amikor Jacques
elsietett. A mosolyába némi meglepettség is vegyült. – Még sosem
találkoztam olyan nővel, aki ne szerette volna a vásárlást és az
ékszereket.
Charlie vállat vont.
– Ha egy teljesen átlagos ausztrál lányt áttelepítesz Európába, egy
mesébe illő hercegségbe, nem árt, ha felkészülsz néhány
meglepetésre.
Rafe-nek csillogott a szeme, és ajkához emelte Charlie kezét.
– Egy-null a javadra!
Charlie elképedten állapította meg, hogy a bőre valósággal ég a
férfi kézcsókja után.

A fehérarany nyakék az ovális, sötétkék zafírokkal, amelyeket apró,

fehér gyémántok vettek körbe, álomszép volt.
– Megengeded? – Rafe a nyakába tette az ékszert. – Tökéletes –
mormolta halkan. – Van hozzá fülbevaló is. Talán azt is szeretnéd
felvenni. Nézd meg magad a tükörben!
Tényleg ő lenne ez az elegáns nő? Charlie reszkető kézzel a
fülébe tette a fülbevalót.
– Úgy nézel ki, mint egy hercegné.
A drága ruhák és az elegáns ékszerek csodát tesznek az emberrel.
Charlie vett egy mély lélegzetet. Ma este el fogja játszani a hercegné
szerepét. De milyen nevetséges még a gondolat is!
Amint Rafe ismét megfogta a kezét, Charlie-nak elmúlt a
nevethetnékje. Túlságosan is tudatában volt a férfi közelségének,
miközben levezette a széles lépcsőn, hogy üdvözöljék a vendégeket.

Az ízletes, négyfogásos vacsora során Rafe udvariasan csevegett

a fontos üzletemberekkel, de közben folyton Charlie tekintetét
kereste. A lány vele szemben ült, ő pedig alkalomadtán küldött felé
egy-egy ragyogó mosolyt.
Természetesen nem igazi flört volt ez. Csak a körülöttük lévő
emberek miatt játszotta a szerelmes vőlegényt. Éppen ezért Charlie
próbálta lazán kezelni a dolgot, és legjobb képességei szerint
igyekezett követni a társalgás menetét. Ami meglehetősen nehéz
volt, mert nagyon gyorsan beszélt mindenki franciául. A teste pedig
csak még jobban megnehezítette a dolgát, mert szembeszegült az
akaratával. Valahányszor találkozott a tekintetük Rafe-fel, nem
tehetett róla, azonnal elöntötte a forróság.

Hosszú volt az este. Miután végre elbúcsúztak a vendégektől, Rafe

felkísérte a lakosztályába.
– Hála az égnek, hogy végre elmentek. – A férfi levette a zakóját, a
kanapé karfájára akasztotta, majd lehuppant a párnák közé. Utána
meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az inge nyakát is.
Charlie képtelen volt levenni róla a szemét. Teljesen elbűvölte a
látvány. Ahogy az is, amikor végezetül Rafe a háttámlára tette a
kezét, és kinyújtotta a lábát.
Rajtakapta, hogy bámulja. Charlie elvörösödött, és elfordította a
tekintetét. Gyorsan leült a vele szemben álló kanapéra. Tudta, hogy
most már nincs menekvés, be kell számolnia neki a délután
történtekről.
Szorosan összekulcsolta a kezét az ölében, és kihúzta magát.
– Rafe, el kell mondanom valamit – kezdte.
A férfi vidáman nézett rá, ami nem volt túl nagy segítség.
– Gondoltam, hogy nyugtalanít valami.
– Ennyire látszott? Sajnálom. Szerinted a vendégeknek is feltűnt?
– Nyugi, lazíts! Csak egyszerűen megtanultam felismerni a jeleket.
Tökéletes voltál ma este, és egyébként elbűvölően nézel ki.
– Igen, már mondtad. – Charlie nem volt hajlandó komolyan venni
a bókot. – Természetesen a ruha az oka.
Rafe szexi ajka körül mosoly játszadozott.
– Természetesen. Írjuk hát a ruha számlájára! Szóval, mi a
gondod?
Olyasvalami, ami egész életében üldözte.
– A pénz.
– A pénz? – A férfi döbbenten pislogott. – Túl kevés van belőle,
vagy túl sok?
– Túl kevés. Sajnálom, én…
Rafe a homlokát ráncolta.
– Megkérdezhetem, hol van a kétszázötvenezer dollár, amit tőlem
kaptál? Tudom,hogy igazából semmi közöm hozzá, de ugye még
nem költötted el?
– De… igen. – Charlie-t csupán egy hajszál választotta el attól,
hogy bocsánatot kérjen emiatt. De csak rontana a helyzeten, ha úgy
viselkedne, mint akinek rossz a lelkiismerete. – Azért mondom ezt el
neked, mert ma megpróbáltam a spórolt pénzemből kifizetni a
ruhákat, de sajnos nem futotta mindenre.
– De hát senki sem várja el tőled, hogy a saját pénzedből vedd
meg azokat a ruhákat! Monique biztosan elmagyarázta, vagy nem?
– Igen, beszélt valami St. Romain-számláról. De már így is olyan
sok pénzt kaptam tőled.
– És villámgyorsan el is költötted. Nem rossz teljesítmény, Charlie.
Legalább a férfi azt nem kérdezte meg tőle, hogy mire. Az egész
Isla-ügy annyira megviselte Charlie-t, hogy képtelen lett volna
beszélni róla. Rafe bizonyára azt hiszi, hogy hajót vagy lakást vett
magának a pénzen, vagy arra használta, hogy kifizesse az
adósságait.
A nappalira csend telepedett. Charlie hirtelen meghallotta, hogy
üzenet érkezett a mobiljára, amit kint hagyott az előszobában.
– Nem gond, ha gyorsan megnézem?
Rafe mereven bólintott.
– Menj csak – felelte már-már hűvös udvariassággal.
Charlie számára világos volt, hogy csalódást okozott a férfinak, s
még érzett is volna némi bűntudatot, ha nem aggódik annyira a
családja miatt. A szerettei mostanra már biztosan Bostonba értek.
Háborgó gyomorral sietett a telefonjához.
 7. FEJEZET
Rafe tisztában volt vele, hogy ostobaság csalódottságot éreznie,
csak mert Charlie eltapsolta az összes tőle kapott pénzt. Hiszen
teljesítette, amit ígért: eljátszotta a menyasszonya szerepét. Nem
kéne, hogy ezen kívül bármi is érdekelje. Különben sem volt abban a
helyzetben, hogy pálcát törhessen a lány fölött, hiszen felhasználta a
céljai elérése érdekében.
Legnagyobb bosszúságára azonban ez nem tartotta vissza a
helyzet elemezgetésétől. Csalódott Charlie-ban. Ami teljesen
indokolatlan volt, logikátlan, butaság. Csakhogy az alatt a rövid idő
alatt, amire a lánynak a pénze elköltéséhez szüksége volt, ő hagyta,
hogy valahogy beférkőzzön a védelmi vonalai mögé.
Hogyan történhetett meg? Csak valami varázslat lehetett. Anélkül
hogy tudatában lett volna, Rafe-et teljesen lenyűgözte a tény, hogy
különleges teremtményre bukkant – egy szeretetre méltó, szexi
lányra, akinek van szíve, és nem pénzsóvár megalkuvó.
Mekkora hülyeség volt azt hinni, hogy Charlie más, mint a testvére,
és az összes többi rafinált és számító nőszemély a köreiből! A lány a
bűvkörébe vonta látszólagos naivitásával. Rafe ugyan tisztában volt
vele, hogy nem sokáig lesz része az életének, de szerette volna
kiélvezni a társaságában töltött időt.
Csak az vigasztalta, hogy nem ő az egyetlen, akit Charlie-nak
sikerült megtévesztenie. Még jó barátja, Faysal is teljesen odáig volt
a lányért, és azt mondta rá, hogy nyílt és őszinte.

Charlie idegesen nyúlt a mobilja után. Igen, az üzenetet az apja

küldte.
 Szerencsésen megérkeztünk. Dr. Yu megvizsgálta Islát, és zöld
jelzést adott. A műtétet holnap reggel kilencre jegyezték elő.
Köszönöm, kincsem. Szeretünk. Apa és Skye

Charlie-nak a megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe,

de gyorsan eltüntette őket. Vett néhány mély lélegzetet. Isla a
legjobb kezekben van, de még nincs túl a nehezén. Nem beszélhet
Rafe-fel erről az üzenetről. A téma ahhoz túl személyes és ijesztő.
Amikor képes volt végre ismét tisztán látni, észrevette, milyen
elgondolkozó és komor a férfi tekintete. Valószínűleg őt figyelhette.
De mikor megindult a kanapé felé, a mobilját kezdte nézegetni, amit
azonnal zsebre is vágott, amint Charlie ismét leült vele szemben.
Egy pillanatra nyomasztó csend telepedett közéjük, aztán
mindketten egyszerre szólaltak meg.
– Az apám küldött egy üzenetet.
– Épp az időjárás-előrejelzést ellenőriztem.
Zavartan meredtek egymásra.
– A családommal minden rendben.
– Holnap havazni fog.
Charlie kényszeredetten felnevetett.
– Most már legalább van egy meleg kabátom.
– Igen.
A lány nyelt egyet, és azon töprengett, vajon miről is
beszélgethetnének ebben a feszültségtől terhes légkörben.
Önkéntelenül is a nyakához kapott, és érezte a hideg zafírokat az
ujja alatt.
– Nem kéne visszavinni az ékszereket a páncélterembe?
Rafe bólintott.
– Majd én gondoskodom róla.
 Kifürkészhetetlen arccal figyelt, miközben Charlie visszarakta a
nyakláncot és a fülbevalót a bársonytokba. A lány hirtelen furcsán
meztelennek érezte magát.
– Holnap akkor ellátogatsz a kórházba?
– Igen. – Charlie bólintott.
– Remélem, nem túl nagy teher a számodra.
– Nem. Biztosan örömömet lelem majd benne. – Ott legalább
közelebb érezheti magát az emberekhez.
Újabb hallgatás következett, Rafe közben elgondolkozva
méregette.
– Holnap délelőtt egyetlen sürgős program se vár rám, elkísérlek.
Más körülmények között Charlie ennek igazán örült volna. Nagyon
jól érezte magát a férfi társaságában. Valószínűleg túlságosan is. De
biztos volt benne, hogy Rafe csak azért akar vele menni, hogy rajta
tarthassa a szemét, ami vélhetően azt jelenti, hogy nem bízik benne.
És ez nagyon nyugtalanító volt.
– Az jó lesz.
Rafe bólintott, majd felállt.
– A reggelizőszoba a földszinten található, a keleti szárnyban.
Holnap nyolckor ott találkozunk.
– Igenis… uram! – Charlie nem tudta magába fojtani azuramszót,
Rafe annyira megközelíthetetlenül és formálisan viselkedett vele.
A férfi azonban nem nevetett, csak felvonta a szemöldökét, és
röviden felvillant valami a tekintetében, ami akár még vidámság is
lehetett. Aztán egy kurtabonne nuitután elhagyta a lakosztályt.

Ellátogatni egy gyermekkórházba egy herceg társaságában

teljesen új élmény volt Charlie számára.
Amint a sofőr kinyitotta előtte a limuzin ajtaját, vakuvillanások
vihara köszöntötte. Idegességében meg is botlott, és majdnem
elesett. Utána különösen óvatosan lépkedett Rafe kíséretében az új
fekete csizmájában és vörös kabátjában a lépcső felé.
Ott orvosok, ápolók és vezetőségi tagok vártak rájuk, hogy
köszönthessék őket. Rafe úgy mutatta be, mint a menyasszonyát,
Olivia Belaire-t. Charlie mindenkivel kezet fogott, és próbálta
megjegyezni a neveket. A riporterekkel szorosan a sarkukban végül
beléptek az épületbe.
– A vakuk megijesztik a gyerekeket – jegyezte meg Charlie halkan
Rafe-nek.
– Nem jöhetnek be velünk mindannyian.
A férfinak igaza volt. Miután elvették tőlük a kabátjukat, és beléptek
az első kórházi osztályra, egyetlen operatőrön és egy újságírón kívül
mindenkinek kint kellett maradnia.
Onnantól kezdve Charlie eldöntötte, hogy elfelejti a felnőtteket, és
csak a gyerekekkel fog foglalkozni. Néhányan közülük annyira
betegek voltak, hogy az ágyat nyomták, míg mások szabadon
mászkálhattak és játszhattak. Rafe és ő szóba elegyedtek egy
kisfiúval, aki kerekesszékben ült, és egy tablettel foglalta le magát.
Egy másik egy rajzot ajándékozott Rafe-nek, amely őt és a
menyasszonyát ábrázolta, aranykoronával a fejükön.
Egy kislány, aki egy horgolt, fehér sapkát viselt, hogy elfedje
kopaszságát, tökéletes pukedlit mutatott be nekik. Charlie
megtapsolta, és megdicsérte bájosságáért. Rafe meghajolt, majd
megfogta a kislány kezét, és az ajkához emelte. A kicsi valósággal
ragyogott, Charlie-nak pedig gombóc nőtt a torkában. Tudta, hogy
sosem fogja elfelejteni ezt a pillanatot.
Bár mélyen megindította ez a látogatás, mégis sikerült tovább
mosolyognia. Amíg a csecsemőosztályra nem értek – ott hirtelen
kavarogni kezdett a gyomra. De itt legalább egyetlen szívműtétre
váró kisgyerek sem volt.
Amikor a karjába adtak egy apró, meleg csomagot, a könnyeivel
küszködött. Isla körül forogtak a gondolatai. Az operatőr persze
közeli felvételeket készített, és rögzítette az arcán tükröződő
érzelmeket.

Miután néhány kiválasztott kórházi alkalmazott társaságában ettek

pár falatot, visszaindultak a kastélyba.
– Ez jól ment – jegyezte meg Rafe a limuzin hátsó ülésén, de
mégsem tűnt túl boldognak.
– Csodálatos volt. Milyen izgatottak voltak a gyerekek, hogy
találkozhattak veled – felelte Charlie. – A pukedliző kislány elbűvölő
volt. Remélem, hamarosan meggyógyul. Az orvosa nagyon
optimista.
– Az jó – felelte Rafe szívélyesen. – Mindenki odavolt érted, főleg a
gyerekek. De a személyzetet is sikerült lenyűgöznöd.
Charlie örült a dicséretnek.
– Egyszerűen csak úgy viselkedtem, ahogy szerintem egy leendő
hercegnének viselkednie kell.
Rafe mosolya valahogy olyan furcsa volt, és inkább nyugtalannak
látszott, mint elégedettnek. Charlie önkéntelenül is eltöprengett,
hogy vajon mi lehet a gond. Minden tőle telhetőt megtett, a férfi
pedig váltig állította, hogy mindent jól csinált.
– Miért vágsz ilyen aggodalmas képet? Nem azt mondtad az imént,
hogy a látogatás jól sikerült? Azt hittem, boldog vagy.
– Természetesen a látogatás jól sikerült. Tökéletes voltál. – Rafe
kissé megcsóválta a fejét. – Éppen ez a probléma.
 – Mit jelentsen ez?
– Igen magasra helyezted a mércét Olivia számára.
– Ó… Ezzel azt akarod mondani, hogy egy gyermekkórházban tett
látogatás nem igazán az ő műfaja?
– Pontosan azt – vágta rá Rafe komor képpel.
Charlie-nak fogalma sem volt, mit válaszoljon. Ő csak azt tette,
amit tennie kellett.
– Szerinted holnap lesznek fényképek az újságokban?
– Igen.
– Kíváncsi vagyok, Olivia felfedezi-e őket. Képzeld csak el,
mekkora sokk lesz a számára!
Rafe a homlokát ráncolta.
– Legalább akkor talán majd jelentkezik.
– Ami jó lenne, vagy nem?
A férfi komoly, elgondolkozó arccal elfordult tőle, és kibámult az
ablakon.
Miután hazaértek, és beléptek a kastélyba, Rafe megállt, és a lány
felé fordult:
– Feltehetek neked egy személyes kérdést?
Charlie ránézett. Rettegett a következő óráktól, amelyeket
valószínűleg azzal tölt majd, hogy idegesen járkál fel-alá a
lakosztályában, miközben az apja üzenetét várja.
– Természetesen. Mit szeretnél tudni?
– Már három különböző alkalommal jártál nagyon közel ahhoz,
hogy elsírd magad a jelenlétemben. Megmondanád, mi az oka?
Charlie elvörösödött.
– Háromszor?
– Igen. Kétszer az apáddal kapcsolatban, egyszer pedig ma a
kórházban, a kisbabával a karodban.
– Nagyon jó megfigyelő vagy.
– Nem akarok tolakodó lenni, de tudatában vagyok annak, hogy
amikor kiszakítottalak a sydneyi életedből, igazából egyszer sem
kérdeztem meg tőled, vajon az időpont megfelelő-e neked. Ha van
valami, ami nyugtalanít, talán nem ártana, ha én is tudnék róla.
Charlie biztos volt benne, hogy sírva fakadna, ha most elkezdene
Isláról beszélni.
– Csak kicsit ideges vagyok.
Rafe áthatóan végigmérte.
– Az apád miatt?
– Bizonyos értelemben. – Charlie összefonta a karját a mellkasa
előtt, és reménykedett benne, hogy a kihallgatásnak vége.
– Segíthetek valahogy?
Charlie-nak még soha nem ajánlotta fel a segítségét egy ilyen
elképesztően vonzó férfi. Egy pillanatra erős kísértést érzett, hogy
úgy tegyen, mintha Rafe tényleg a vőlegénye lenne. Szerette volna
elmesélni neki, mi nyomja a lelkét, aztán széles mellkasához simulva
hagyni, hogy megvigasztalja. De gyorsan kijózanodott.
– Köszönöm a kedves ajánlatot, de azért nem beszéltem neked a
gondjaimról, mert tisztában voltam azzal, hogy azonnal segíteni
akarnál nekem. De sajnos nem teheted meg. Ha mégis
megpróbálnád, valószínűleg elég nagy publicitást kapna, és…
– Azt meg tudom akadályozni, amennyiben szükséges.
A sajtófőnököm nagyon ért a dolgok elkendőzéséhez.
Rafe valószínűleg tudja, mit beszél. Egy hercegnek bizonyára
gyakran vannak olyan ügyei, amiket titokban kell tartani a sajtó előtt.
A mai alkalommal viszont nyilvánvalóan azt akarta, hogy rá
figyeljenek. Vajon ezzel a kórházi látogatással csak Oliviát akarta
felrázni, és rávenni, hogy végre előbújjon a rejtekhelyéről?
Charlie határozottan elhessegette ezeket a gondolatokat. Nem
szerette volna Rafe és Olivia kapcsolatát elemezgetni. Azzal a
sajnálatos ténnyel pedig végképp nem akart foglalkozni, hogy a
Rafe-nek még mindig szándékában áll feleségül venni az
ikertestvérét, annak ellenére, hogy nem is szereti, és Charlie szinte
teljesen biztos volt benne, hogy Olivia sem szerelmes a férfiba.
Amikor viszont tudatosult benne, mi mindenre volt hajlandó Isla
megmentése érdekében, Charlie rádöbbent, hogy minden bizonnyal
Rafe is bármit képes lenne megtenni, hogy a hazáját megmentse a
pusztulástól. És a férfi még mindig a válaszára várt.
Előkapta a táskájából a mobilját, hogy lássa, mennyi az idő. Fél
egy volt, és Isla műtétje csak helyi idő szerint háromkor kezdődik
majd. Még hosszú óráknak kell eltelnie, hogy kiderüljön, sikeres volt-
e vagy sem.
– Köszönöm az érdeklődésedet és az együttérzésedet, de az
időpont nem alkalmas rá, hogy erről beszélgessünk.
– És mikor lesz alkalmas?
– Ma este. – Bár már ott tartanának! – Bárcsak gyorsabban telne
ez a nap.
– Miért nem hagyod, hogy eltereljem a figyelmedet egy ebéddel az
egyik legjobb éttermünkben?
– Nem vagy te túl elfoglalt ahhoz?
– Mára már nincs több programom. – A férfi mosolyogva várta a
válaszát.
– Nem fognak megbámulni bennünket?
– A Cosme legtöbb vendége maga is közismert. Gyere, elviszlek
oda. Hadd mutassak meg egy kicsivel többet az országomból,
beleértve az egyik kedvenc helyemet.

Rafe könnyedén kormányozta az ezüstszínű sportkocsit a város

szűk, kanyargós utcáin. Sok közülük macskaköves volt, és magas
házak szegélyezték, amelyeket évszázados kövekből építettek.
Az étteremnek egy öreg épület adott helyet. Két hatalmas cserepes
erdeifenyő állt a bejárat két oldalán, mintha őrködnének.
A személyzet lesegítette róluk a kabátjukat, és felvezette őket egy
kőből épültcsigalépcsőn. Itt a kandallóban lobogó tűz gondoskodott
kellemes melegről. A többi vendég alig vett róluk tudomást, amikor
az egyik falmélyedésben lévő asztalukhoz vezették őket.
Minden csodásan egyszerű volt, mégis tökéletes. Az asztalt
keményített abrosz fedte, az ezüst evőeszközök ragyogtak, egy
egyszerű kerámiatartóban gyertya égett. Az ablakon kinézve
fantasztikus kilátás nyílt a téli tájra.
– Ez varázslatos, Rafe. Köszönöm, hogy elhoztál.
A férfi elmosolyodott.
– Részemről az öröm. De várd csak ki, amíg megkóstolod az ételt!
Az étlapon nagyon sok minden szerepelt, és franciául volt.
– Biztosan tudod, mi finom. Válassz nekem valamit! Mit kell
feltétlenül megkóstolnom?
– A hagyományos francia konyhát semmi sem múlhatja felül. De a
Cosme még azt is tovább tökéletesítette. Biztos vagyok benne, hogy
a fokhagymaleves ízlene.
– Akkor legyen az!
– Talán valami előétellel kellene kezdened. Mit szólnál valamihez,
ami erre a régióra jellemző? Egy mézzel sült kecskesajthoz
mondjuk?
 – Nagyon jól hangzik.
Az előétel fantasztikusan finom volt, s mikor Charlie még a testes
fehérburgundit is megkóstolta, kitört belőle a kérdés:
– Járt már itt Olivia?
Rafe tekintetében vidámság csillogott.
– Nem, még nem.
Charlie tudatában volt, mennyire kicsinyes, hogy örül ennek.
Szégyellte, hogy egy olyan testvérrel rivalizál, akit még csak nem is
ismer.
Miközben eszegette a fokhagymalevest, Rafe pedig valami
borjúhúsból készült fogásból falatozott, Charlie bátorítani kezdte,
hogy meséljen neki valamit Montaigne-ről. Rafe-en beszéd közben
érződött, mennyire szereti az országát és a népét.
– Mondd, milyen hercegnek lenni? – kérdezte Charlie a férfitól
valamivel később. – Nem tűnik néha valószerűtlennek?
Úgy látszott, a kérdései mulattatják Rafe-et.
– Többnyire túlságosan is valóságosnak érzem – felelte
mosolyogva.
– De biztosan nagyon sok hírességgel ismerkedtél meg, és
őrületesen hosszú nálad azoknak az embereknek a listája, akiknek
karácsonyi üdvözlőlapot kell küldened.
Rafe felnevetett.
– Igen, azt hiszem, tényleg őrületesen hosszú lista.
– Engem is felírsz majd rá, amikor ennek az egésznek vége lesz?
A férfi arcáról nyomtalanul eltűnt a vidámság.
– Amennyiben szeretnél karácsonyi üdvözlőlapot kapni tőlem,
természetesen téged is.
Az elképzelés, hogy újra Ausztráliában van, és egy képeslapot talál
a postaládájában Rafael hercegtől, nem volt annyira lelkesítő, mint
Charlie eredetileg képzelte. Gyorsan témát is váltott.
– Kívántad már valaha azt, hogy egyszerűen csak Rafe St. Romain
lehess?
– Elég sokszor. De szinte senki sem kaphatja pontosan azt, amire
vágyik, ugye?
– Hát… valószínűleg nem.
– Ezért mondom mindig, hogy az élet kompromisszumok sorozata.
– Igen – felelte Charlie halkan. – Gondolom, ezt a szüleidtől
tanultad.
– Nem, a nagymamámtól. Szeretett előadásokat tartani nekem.
A kedvenc tanítása az volt, hogy a kötelesség teljesítése mindig
fontosabb az egyéni boldogságnál. Kénytelen vagyok beismerni,
hogy ezt a tanácsát figyelmen kívül hagytam, ameddig csak lehetett.
– Az apád haláláig?
Rafe meglepetten nézett rá.
– Jó megfigyelő vagy.
Charlie lesütötte a szemét.
– Sajnálom, megvan az a rossz szokásom, hogy szeretek
kíváncsiskodni.
Rafe csak legyintett.
– Igazad van. Hosszú ideig csak a pillanatnak éltem. Rengeteget
buliztam. A legjobban azt bánom, hogy az apámnak úgy kellett
meghalni, hogy nem tudhatta, felhagyok-e ezzel, és méltó utódja
leszek-e.
Feszültnek tűnt. Összeszorította ajkát, mintha nagyon igyekezne
megőrizni az önuralmát. Charlie megsajnálta, s egy pillanatra
vigasztalóan megszorította a kezét. Amikor pedig Rafe szomorúan
elmosolyodott, a lánynak határozottan küzdenie kellett a könnyei
ellen.
– Kétlem, hogy a nagyanyámnak sok öröme lenne az életben –
folytatta gyorsan a férfi. – Szerinte nem várhatom el, hogy
ugyanolyan boldog és elégedett legyek, mint a szüleim voltak.
– De legalább a szüleidnek szép életük volt egymás mellett.
– Igen. Az anyám egy orosz gróf lánya volt. Tanyának hívták, és az
apám rajongott érte.
– Hűha!
Charlie-t elszomorította a tény, hogy az apjával ellentétben Rafe
érdekházasságot szándékozik kötni, méghozzá egy olyan nővel, aki
nem sokat jelent a számára, csak hogy megmenthesse a hazáját.
Legalábbis akkor, ha Olivia végre előbújik a rejtekéből. Charlie
számára úgy tűnt, hogy ez a legrosszabbfajta kompromisszum.

Amikor újra a kocsiban ültek, Charlie vetett egy pillantást a

mobiljára. Rafe megfigyelte, hogy lopva már az étteremben is
ellenőrizte kétszer.
– Mit gondolsz, mikor kapsz valami hírt? – kérdezte, mire a lány
meglepetten felé kapta a tekintetét. – Elég nyilvánvaló, hogy
üzenetet vársz.
– Igen, de az még akár egy örökkévalóságig is eltarthat. Még csak
most kezdték el.
Rafe beindította a motort, hogy elinduljon, most azonban mégis
tétovázott. Charlie evés közben teljesen laza és élénk volt, most
viszont nagyon feszült és sápadt.
– Ki és mit kezdett el?
A lány már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül újra
becsukta. Rafe mozdulatlanul ült a helyén, és alig bírta
megzabolázni a türelmetlenségét.
– Ki és mit, Charlie? – Látta, hogy a lány álla megremeg. Szemmel
láthatólag minden erejével azon volt, hogy nehogy sírva fakadjon.
Rafe alig tudta elhinni, hogy ennyire mélyen érinti és ugyanakkor
ennyire idegesíti Charlie kétségbeesése. Legszívesebben
ragaszkodott volna hozzá, hogy azonnal árulja el neki, mi baja.
Végül csak azért döntött a távozás mellett, mert tudatosult benne,
hogy egy keskeny utcában parkolnak, és a kocsit mindkét oldalról
kíváncsi emberek veszik körül.

– Töltsek? – kérdezte Charlie, miközben letelepedtek a

nappalijában álló kanapékra, és Rafe kérésnek megfelelően letették
eléjük a felhozott kávét.
A férfi bólintott, majd megvárta, hogy a lány igyon egy kortyot, csak
azután szegezte neki a kérdést:
– Körülbelül mikorra várod azt az üzenetet?
– Fogalmam sincs. Attól függ… – Most már butaság lett volna nem
elmesélni Rafe-nek, hogy mi a helyzet. – Attól függ, mennyi időbe
telik egy alig kéthetes kisbaba szívét megoperálni – felelte, és
észrevette a döbbenetet a férfi tekintetében.
– A féltestvéredről van szó?
Charlie nyelt egy nagyot.
– Honnan tudod?
– Tudom, hogy van egy kistestvéred, és hogy a mostohaanyádé.
Ezek szerint őket látogattad meg, mielőtt eljöttünk Sydneyből.
Rafe bizonyára az embereitől tudta meg, hogy a kórházban járt.
– Isla a neve, és szívrendellenességgel született.
– Jaj, Charlie…
A lány tiltakozóan felemelte a kezét.
 – Kérlek, ne légy kedves hozzám! Attól el fogom bőgni magam.
Rafe elgondolkozva végigmérte.
– Hol lesz a műtét?
– Bostonban. Az ottani sebész a legjobb állítólag.
– Biztos így is van.
Charlie bólintott. Kétségtelenül megkönnyebbült attól, hogy
elmesélte a dolgot a férfinak.
Rafe vetett egy pillantást a mobiljára.
– Az interneten biztos van valami információ, hogy milyen hosszú
szokott lenniegy ilyen műtét.
– Lehet.
Charlie ivott még egy kis kávét, miközben a férfi nekilátott a
keresésnek.
– Azt írják, hogy akár négyórás is lehet – közölte végül Rafe.
– Jóságos isten!
Rafe ismét ránézett.
– Erre kellett a pénz, ugye?
Charlie elszántan próbálta visszafojtani feltörni készülő könnyeit.
Bólintott, majd nyelt egy nagyot, mielőtt képes lett volna megszólalni.
– Van valami kifogásod ellene?
– Azellen, hogy ilyen nemes célra használod a pénzemet? – Rafe
szomorúan elmosolyodott. – Jaj, Charlie!
Gyengéd hangja hallatán a lány végképp elveszítette az önuralmát.
A férfi egy szemvillanás alatt mellette termett, elvette tőle a
kávéscsészét, és az asztalra tette. Aztán némán a karjába zárta,
Charlie pedig szorosan hozzásimult.
 8. FEJEZET
Rafe tudta, hogy ez nem helyes. Nem szerepelt a tervei között, hogy
átölelje a zokogó Charlie-t. Csakhogy még mindig az imént
hallottakat próbálta valahogy megemészteni.
Egy dolog biztos volt: nem lenne szabad ennyire meghatónak
találnia a tényt, hogy a lány jótékony célra használta a pénzét.
Kétségtelenül sokkal egyszerűbb volt azt feltételezni, hogy valami
haszontalanságra pazarolta.
A pokolba! Valahogy muszáj megálljt parancsolnia ennek az
érzelmi hullámvasútnak! Amit érez, az totálisan helytelen. Üzletet
kötött a lánnyal. Fizetett neki, hogy eljátssza a testvére szerepét.
Nem lenne szabad gyengéd érzelmeket táplálnia iránta, és arra
vágyni, hogy segíthessen neki, és enyhíthesse a gondjait.
A baj csak az volt, hogy Charlie már nem csupán Olivia
hasonmását látta benne, hanem jóval többet. Ez a lány bátor,
önzetlen és melegszívű volt, s ezek a tulajdonságok az elbűvölő
külsejével együtt komoly veszélyt jelentettek Rafe-re, valósággal
megbabonázták.
De muszáj lesz valahogy ellenállnia lenyűgöző lényének.
Elkötelezte magát, amikor eljegyezte Oliviát. Szerződést írtak alá.
Annak ellenére, hogy a lány eltűnt, Rafe biztos volt benne, hogy
csak játszadozik vele, és újra felbukkan majd, amint úgy hozza
kedve.
Charlie kibontakozott az öleléséből, letörölte könnyeit, összeszedte
magát. Erőtlen mosolyt küldött Rafe felé, majd felvette a
kávéscsészéjét, és ivott egy kortyot. Rafe maga is így tett, aztán
felállt, és az ablakhoz lépett.
– Nem havazik. Mit szólnál egy sétához? Lassan mindenhol
felgyulladnak a fények. Kellemes lenne, neked pedig még sokáig kell
várnod. – Minden jobb volt annál, mint egyedül lenni Charlie-val a
lakosztályában. Túl nagy volt a kísértés,de csak egy utolsó
gazember használta volna ki, hogy a lány ennyire kétségbe van
esve.
– Nem fognak zaklatni az emberek?
– Ebben az évszakban nem annyira szörnyű a helyzet. Sálban és
sapkában többnyire nem ismernek fel.

Rafe-nek igaza volt. Ez kicsivel később, amikor elhagyták a

kastélyt, be is bizonyosodott.
– Ez a régi városrész – magyarázta a férfi, miközben végigvezette
Charlie-t egy keskeny utcán, amely mentén pasztellszínű házak
sorakoztak. Különféle korokból származtak, és üzletekké,
szállodákká, éttermekké alakították őket. – Az új városrész ott hátul
kezdődik, a harangtornyon túl – folytatta Rafe, és elmesélte az
épület történetét.
Szemmel láthatólag élvezte az idegenvezető szerepét. Aztán
amikor egy kikövezett térhez értek, megállt, és egy elbűvölő
szoborra mutatott, amely egy fiút és egy kecskenyájat ábrázolt.
– Ő itt Montaigne nemzeti hőse, Guido Durant. Afféle önkéntes
őrszem volt, odafent az Alpokban. Amikor az Osztrák–Magyar
Monarchia katonái egyik télen megpróbáltak betörni az országunkba,
Guido szándékosan lavinát okozott, amivel sikerült megállítania az
előrenyomulásukat. Aztán a sötétben a kastélyhoz rohant, és
riasztotta a dédnagyapámat.
– Ezek szerint olyan ő, mintha Montaigne Tell Vilmosa lenne? –
kérdezte Charlie,mire Rafe meglepetten mosolygott.
– Tudod, ki volt Tell Vilmos?
– Természetesen. Az apám többször is elmesélte a történetét.
Ráadásul folyton a róla szóló operát hallgatta, meglehetősen
hangosan. Nagyon drámai mű.
– Igaz. Az volt apám egyik kedvenc operája.
– Az enyémé is. – Charlie felnevetett. – Mégiscsak összeköt
bennünket valami, Rafe.
– Igen, összeköt – felelte a férfi halkan. Ragyogott a szeme.
A tekintetük egymásba kapcsolódott, Charlie pedig elvörösödött, és
csak nehezen kapott levegőt. Egy pillanatig azt gondolta, hogy Rafe
valami vakmerő tettre ragadtatja majd magát, mondjuk átkarolja.
Ettől azonnal bizseregni kezdett a bőre, de aztán elszállt a pillanat,
ők pedig továbbindultak.
Montaigne fővárosa elbűvölő volt. Charlie a legjobban a
macskaköves kis utcákat, a behavazott árkádsorokat és párkányokat
szerette. Megcsodálta a kirakatokat, amelyek tele voltak csodálatos
kézműves tárgyakkal. Voltak közöttük az Alpokból származó
drágakövekből készült ékszerek is Rafe elmondása szerint. És
minden tele volt kedélyes kávézókkal, ahol vidám emberek
üldögéltek.
– Beülhetsz egyáltalán ilyen helyekre? – kérdezte Charlie, amikor
elhaladtak egy bisztró mellett, amelyből hangos nevetés hallatszott
ki.
– Van néhány kedvenc helyem, ahol barátokkal szoktam találkozni.
– Hála az égnek!
– Csak nem aggódsz miattam, Charlie? Talán azt hiszed,
boldogtalan vagyok?
 – Nem, természetesen nem – hazudta a lány. Nem volt benne
biztos, hogy valaki, aki úgy véli, az élet többnyire kompromisszumok
sorozata, valóban boldog lehet-e.
Rafe rejtélyesen elmosolyodott, és kissé erősebben szorította
magához Charlie karját, miközben folytatták útjukat.

A sétájuk alatt Rafe mobilja kétszer is csörgött. A jelek szerint üzleti

ügyben keresték, de gyorsan el tudta intézni mindkét hívást. Charlie
mindkét alkalommal maga is vetett egy pillantást a saját telefonjára,
hogy ellenőrizze, nem kapott-e esetleg már valami hírt Isláról, annak
ellenére, hogy jól tudta, ez nem túl valószínű. Szörnyen aggódott a
kistestvéréért. Egyszerűen nem tudott szabadulni ettől az érzéstől.
Visszaindultak a kastélyba, és éppen egy piaci stand előtt jártak,
amelynél a régióban készült iparművészeti tárgyakat és mézet
árultak, amikor Charlie meghallotta, hogy üzenete érkezett. A szíve
vadul dobogni kezdett, azonnal megtorpant.
Rafe meleg tekintettel nézett rá, majd bátorítóan elmosolyodott.
Charlie rettegve vette elő a télikabátja zsebéből a telefonját, és alig
bírta elolvasni az üzenetet.

Isla túl van a műtéten, dr. Yu elégedett. Körülbelül négy napig még
az intenzív osztályon kell maradnia, de eddig minden rendben.
Szeretlek és csókollak: Apa

– Ó! – Charlie azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen.

Mivel képtelen volt megszólalni, feltartotta a mobilját, hogy Rafe
elolvashassa az üzenetet. A keze viszont annyira reszketett, hogy a
férfi megfogta, mert csak úgy tudta kibogozni a kijelzőn látható
betűket.
– Sikerült! – kiáltott fel boldogan.
 Megkönnyebbülten fordult Charlie felé, aki annyira az érzelmei
hatása alatt állt, hogy nem tehetett mást: szorosan átkarolta és
megcsókolta – a száján.
Kétségtelenül nem volt okos ötlet teljesen átlagos ausztrálként a
nyilvánosság előtt csókolgatni egy európai herceget. Szerencsére
Rafe-nek nem volt semmi kifogása az akció ellen, magához ölelte és
csaknem összenyomta, miközben szenvedélyesen viszonozta a
csókját.

Úgy döntöttek, hogy a jó hírt egy bisztróban ünneplik meg. Rafe

megfogta Charlie kezét, és egy mellékutcába vezette, ahol egy
sziklába vágott barlangra emlékeztető étterem állt.
Odabent egy kandallóban lobogott a tűz. Egy-két ember kíváncsian
rájuk nézett vagy feléjük emelte poharát, amikor leültek az
asztalukhoz, de senki sem volt tolakodó. Békén hagyták őket.
Charlie-nak zúgott a feje. Próbált lehiggadni, hiszen ez csupán egy
csók volt.Csakhogy nem egy egyszerű csók. Őt még soha senki nem
csókolta meg ennyire elképesztően, soha senki nem érintette meg
ilyen mélyen a lelkét.
Ő egy herceg. Playboy. Nagyon tapasztalt. Számára egy ilyen csók
nem jelent semmit.
Tényleg nem? Nagyon valódinak és őszintének tűnt a csókja. És
éppen ez volt a probléma.
Charlie tudta, hogy ki kell ezt vernie a fejéből, és inkább Islára kell
összpontosítania. Persze ez az egész meg sem történhetett volna,
ha a testvére egészségesen jön a világra.
– Islára! – szólalt meg Rafe, miután felszolgálták nekik a forralt
bort, és Charlie felé emelte a poharát.
– Igen, Islára! – A lány is felemelte a poharát. – Bírd ki a következő
néhány napot, kicsikém! – Ivott egy kortyot. – Hű, ez nagyon finom!
– A síelők körében igen népszerű.
– Meg tudom érteni. – Charlie ivott még egy kortyot. – Én még
sosem voltam síelni.
Rafe úgy tett, mintha sokkolná a bejelentés.
– Ezen változtatnunk kell.
A gondolat, hogy elmenjen a férfival síelni, nagyon csábító volt, de
valószínűleg úgysem lesz rá idejük. Charlie tisztában volt vele,
mennyire elfoglalt Rafe.

Amikor visszatértek a kastélyba, Rafe könnyű vacsorát kéretett

Olivia lakosztályába. Nem sokkal később gombás, fekete olívás és
gruyère sajtos minipizzákat szolgáltak fel nekik, desszertnek pedig
cseresznyét forró csokiszósszal.
Miközben elfogyasztották a finomságokat, Rafe mesélt a lánynak
azokról a magas rangú tisztségviselőkről, akik részt fognak venni a
másnapi bálon.
– Nem elvárás, hogy mindegyiküket ismerd – nyugtatta meg. – De
majd utasítom Mathilde-ot, hogy állítson össze neked egy fényképes
listát. Úgy legalább néhány névvel már elkezdhetsz ismerkedni.
– Az nagy segítség lenne, köszönöm. És mi a helyzet a tánccal?
– Á, igen. – Rafe a homlokát ráncolta. – Erre már gondolnom
kellett volna. Tudszkeringőzni?
– Nem igazán. Az iskolában volt egy kevés alapszintű táncoktatás,
és a tévében láttam már embereket keringőzni. Tudom, hogy
háromnegyedes ritmusban kell körbeforogni, de… – Charlie
elfintorodott. – Modern táncra ne nagyon számítsak, ugye?
A férfi elmosolyodott.
– De… Viszont meg kell tanulnod keringőzni.
 – Olivia tud?
– Igen. Őszintén szólva elég jó táncos.
A pokolba!
– Megoldható esetleg, hogy valamikor gyakoroljuk egy kicsit?
– Természetesen! – vágta rá Rafe habozás nélkül. – Ne aggódj,
holnap találkozunk… kereken egy órával a bál előtt, itt, nálad.
A szőnyegpadlón kissé más táncolni, mint a bálterem parkettáján, de
legalább begyakorolhatjuk a lépéseket. Biztos vagyok benne, hogy
gyorsan belejössz majd.
– Oké, köszönöm szépen.
A vacsora a férfi társaságában egy tökéletes nap tökéletes
befejezése volt. Csakhogy túl hamar elérkezett a búcsú pillanata.
Rafe felállt, hogy távozzon, megragadta Charlie kezét, és magához
húzta. A lány szíve őrülten dobogott.
– Köszönöm, hogy ma ilyen sok időt töltöttél velem – mondta a
férfinak. – Ez nagyon… – Igen, ez egy nagyon szép nap volt, amit
sosem fog elfelejteni. De valószínűleg nem túl okos dolog ennyire
lelkesedni. Hiszen ő végül is csupán egy ragyogóan megfizetett
hasonmás. – Kedves volt tőled.
– Kedves? – ismételte Rafe olyan hangon, ami arról árulkodott,
hogy Charlie-nak sikerült megbántania.
– I… igen. – Hagyd annyiban, figyelmeztette magát a lány.
Szomorú, ha Rafe csalódott, de meg kell őrizned a hidegvéredet!
Rafe bólintott.
– Én is élveztem a napot. Remek társaság vagy, Charlie, és örülök
a kishúgoddal kapcsolatos jó híreknek.
Ez a túlzó udvariaskodás valahogy furcsának tűnt az elmúlt néhány
óra után. De Rafe-nek igaza van, emlékeztette magát a lány. Ennek
így kell lennie. Ugyan a férfi még mindig fogta a kezét, de eljött az
ideje, hogy kicsit nagyobb távolságot teremtsen kettejük között. Ő
csak helyettesíti Oliviát a visszatértéig.
Örült, hogy sikerült rendeznie a gondolatait, csakhogy a következő
pillanatban teljesen befellegzett a visszafogottságának, mert Rafe
megragadta, és a mellkasához szorította a kezét. Charlie világosan
érezte a szívdobbanásait, és az ő szíve is azonnal vadul dobogni
kezdett, de próbált tudomást sem venni róla.
– Nagyon különleges vagy – jegyezte meg Rafe féloldalas
mosollyal. – Látod, én azt mondtam, hogy különleges, nem pedig
azt, hogy kedves.
– A különlegesszót is sokféleképpen lehet értelmezni.
– Igaz. Talán akedvesjobban tetszene? – Rafe fogva tartotta a lány
tekintetét, miközben felemelte a kezét, és végigfuttatta az ajkát az
ujjpercein.
Charlie bőre bizseregni kezdett, és tisztában volt azzal, mi
következik. A férfi bármelyik pillanatban átölelheti, hogy
megcsókolja. Szinte már érezte is meleg ajkát a magáén. Még
sosem vágyott ennyire egyetlen csókra sem. De nem feledkezhetett
meg arról, miért nem kéne ennek megtörténnie.
– N… ne játszadozz velem, Rafe!
A férfi a homlokát ráncolta, miközben próbálta megfejteni a lány
arckifejezését. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő, és Charlie
máris kezdte megbánni a kérését, mert majd elepedt, hogy Rafe a
kedve szerint végigcsókolgassa az egész testét. Ehelyett azonban a
férfi eleresztette a kezét.
– Bocsáss meg, Charlie. Nem akartam tolakodó lenni.
Nevetséges módon a lány csalódottságot érzett, pedig inkább
örülnie kellett volna, hogy Rafe megértette az üzenetét.
– Találkozunk holnap a reggelinél – mondta a férfi udvariasan. –
Szép álmokat.
Meghajolt, de mielőtt elfordult volna, hogy távozzon, Charlie
felfedezte a szürke szempárban lobogó tüzet. Igen, elég lenne
egyetlen szava, hogy Rafe ismét átkarolja, és megmutassa neki,
milyen is az, amikor egy herceg szeretkezik az emberrel.
Valahogy sikerült némának és mozdulatlannak maradnia, amíg az
ajtó be nem csukódott a férfi mögött.
 9. FEJEZET
Amikor Charlie másnap reggel egy nyugtalan éjszaka után lement a
reggelizőszobába, nem lehetett biztos, milyen hangulatban találja
Rafe-et, de a férfi mosolyogva fogadta.
– Bonjour, Olivia! – Miközben a lány helyet foglalt, Rafe bekapta a
croissant-ja maradékát, majd a tányérja mellett heverő újság felé
biccentett.
– Bonjour– felelte Charlie óvatosan, mert néhány alkalmazott
hallótávolságon belül volt. Aztán követte a férfi tekintetét, és elakadó
lélegzettel olvasta a szalagcímet.

OLIVIA FELKÉSZÜLT AZ ANYASÁGRA

Vetett egy pillantást Rafe-re, aki tehetetlenül vállat vont. A cím alatt
volt egy fénykép is, amely a csecsemőosztályon készült. Olivia volt
rajta, a kisbabával a karjában, akit tűnődve nézegetett, miközben
Rafe gyengéd tekintettel, mosolyogva figyelte.
Ezenkívül még az alábbiakat lehetett olvasni:Olivia Belaire anyai
ösztönei jól láthatóan megmutatkoztak, amikor Rafael herceggel…
Charlie a történet többi részét átugrotta, mert kíváncsi volt a
szövegközi címekre is.A bátor kislány mindenki örömére tökéletes
pukedlit ad elő. Alatta egy róla és Rafe-ről készült fotó. Egy kórházi
szobában álltak, szorosan egymás mellett, őszinte mosollyal az
arcukon, és éppen a horgolt sapkát viselő, pukedliző kislánynak
tapsoltak.
Charlie eltöprengett, vajon Olivia mit gondol majd, ha meglátja az
újságot.
 – Elégedett vagy? – fordult Rafe felé.
– A sajtófőnököm az, és ez a lényeg. – A férfi a kávéscsészéje
pereme fölött alányra mosolygott. – Remekül csináltad. Ahogy azt
már tegnap is mondtam. Mindenki imádott.
Charlie sejtette, hogy örülnie kellene, de fogalma sem volt, hogy
mit is gondoljon erről az egészről. A helyzet meglehetősen furcsa
volt. Mivel már nem volt annyira nyugtalan Isla miatt, óhatatlanul is
elkezdett egyre többet foglalkozni Oliviával.
Valójában miért menekült el? Ezek a képek vajon rá tudják venni,
hogy előbújjon rejtekéből? Amennyiben igen, mikor fog felbukkanni?
Hogyan zajlik majd a dolog? Vajon átgondolta-e Rafe ennek a
megtévesztési hadműveletnek az összes lehetséges
következményét?
Egyvalami világos volt Charlie számára: amint a nővére visszatér,
rá itt hasonmásként már nem lesz semmi szükség. Ez azt jelenti,
hogy hamarosan el kell hagynia Montaigne-t.
Visszatér Sydneybe, az aprócska lakásába. Újra gondoskodhat a
macskájáról, találkozhat a barátaival. Ismét munkába áll majd a
galériában, és reménykedik, hogy jó áron el tudja adni az apja
festményeit.
Azt kívánta, bárcsak nagyobb örömmel töltené el a hazatérés
gondolata. Nem értette, miért érzi olyan szörnyen magát attól, hogy
vissza kell térnie a régi életéhez. Ahhoz az élethez, amit nagyon is
kielégítőnek talált egészen addig, amíg egyik pillanatról a másikra
maga mögött nem hagyta.
Bosszankodott a levertsége miatt, ugyanakkor össze volt
zavarodva. Ilyen rövid idő alatt mégsem szerethetett bele Rafe-be.
És ha ostoba módon mégis megtette volna, az érzés nem lehet
tartós. Egyszerűen csak elkápráztatta a férfi, no meg a kastélya és a
hercegsége. Olyan, mintha egy mesébe csöppent volna. De ez a
világ nem valóságos, legalábbis egy teljesen átlagos ausztrál lány
számára semmiképp.
– Minden rendben? – érdeklődött Rafe franciául.
Charlie csak pislogott, és eltartott néhány pillanatig, amíg eljutott
agyáig az egyszerű kérdés.
– Természetesen. Csak azon töprengtem, mikor kerül elő egy
bizonyos személy.
– Ó, igen, tudom. – A férfi a homlokát ráncolta. – Igazán
bosszantó.
Charlie úgy vélte, többet is mondott volna, ha ekkor nem lép oda
hozzájuk az egyik fiatal inas, hogy kávét töltsön neki.
Megérdeklődte, Charlie mit kér reggelire, a lány pedig követte Rafe
példáját, és két croissant-t, rántottát és füstölt lazacot rendelt.
– Napközben elfoglalt leszek – jelentette be a férfi, miután az inas
az ő kávéját is utántöltötte, és elsietett. – De szóltam Mathilde-nak,
hogy adja oda neked a fényképes vendéglistát.
– Köszönöm.
– És nem feledkeztem meg a megállapodásunkról, miszerint a bál
előtt még találkozunk. Szerintem a hét óra tökéletes lenne, mert
akkor még elég időnk marad gyakorolni.
– Rendben, addigra elkészülök. – Charlie már nagyon várta a
táncoktatást.
– Szükséged van még valamire? Ja tényleg: ékszerek is kellenek.
– Igen… bizonyára.
– Milyen színű a ruhád?
– Kékeszöld – felelte Charlie, és örült, hogy éppen ekkor rakták le
elé a reggelit, mert így több ideje maradt megtalálni a
legmegfelelőbb francia kifejezést. – Azt hiszem… tengerkék vagy
olyasmi.
Rafe nagy szemeket meresztett rá. Úgy tűnt, nincs lenyűgözve.
Charlie tehetetlenül emelte a magasba a kezét.
– Ne aggódj, teljesen rendben van. A színnek elvileg nem kellene
jól állnia a kék szemem miatt, mégis tökéletes.
– Biztos vagyok benne, hogy a ruha elbűvölő, Char… Olivia.
Ez volt az első alkalom, hogy Rafe majdnem eltévesztette a nevét.
Ez talán azt jelzi, hogy ideges az esti bál miatt? Ez lesz Charlie első
igazi nagy megmérettetése. Már éppen arra gondolt, hogy jobb lett
volna valami kockázatmentes fehér estélyi mellett döntenie, amikor
legnagyobb meglepetésére Rafe így szólt:
– Már alig várom, hogy láthassalak benne. – Olyan
szenvedélyesen mosolygott rá, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. –
A gyöngyök és a gyémántok illenek talán a legjobban a
tengerkékhez, ugye?
Higgadj le, figyelmeztette magát Charlie, és sikerült is
valamennyire nyugodtan válaszolnia.
– Tökéletesen hangzik.
– Helyes, akkor gondoskodom róla, hogy időben megkapd őket.
– Köszönöm.

Charlie magától értetődően Sydneyben is gyakran járt fodrászhoz,

egyszer még barnító kezelésen is részt vett egy kozmetikai
szalonban. De még sosem járt olyan hatalmas és fényűző
szépségoázisban, mint amilyenbe most a sofőr elvitte. És
kétségtelenül sosem volt még része olyan kényeztetésben sem, mint
ma.
 Meleg olajjal masszírozták át, az arcát pedig intenzív ápoló
kezelésnek vetették alá. Ezenkívül volt még manikűr és pedikűr, sőt
a szemöldökét is megformázták némi gyanta segítségével. És
természetesen egy pompás ebéddel is megvendégelték, amelynek
része volt egy szörnyen kinéző zöld smoothie, amely meglepően
finomnak bizonyult.
A fejbőrét és a haját minden lehetséges jótéteményben
részesítették, majd rafinált kontyba tűzték fel a fürtjeit. Végül ki is
sminkelték. Ettől Charlie félt egy kicsit, mert attól tartott, annyi
festéket visznek majd fel az arcára, hogy a végén nem ismer
magára.
De szó sem volt ilyesmiről. Ugyanúgy nézett ki, mint sminkelés
előtt – vagyis mégsem. Mert az arca úgy ragyogott, ahogy azelőtt
még soha. Ugyanez igaz volt a szemére is, amely elbűvölően
csillogott, és szőke hajára, amely csodálatosan fénylett.

Miután Charlie ismét meggyőződött róla, hogy képes a listán

szereplő nevekhez arcokat rendelni, nem sokkal hét előtt még
egyszer ellenőrizte a kinézetét a tükörben. Igen, kitűnően
érvényesült az alakja a szorosan a testére simuló, ujjatlan ruhában,
amelynek U alakú volt a dekoltázsa, a hátulja pedig vízesésszerűen
fodrozódott.
Életében először tudatosan döntött egy olyan ruha mellett,
amelyről tudta, hogy nagy feltűnést kelt majd benne. És az ékszerek,
amiket Rafe inasa, Jacques hozott neki, még elegánsabbá tették a
megjelenését. A várakozásaival ellentétben nemcsak egy pár
fülbevalót kapott a hozzáillő nyakékkel, hanem egy ragyogó
diadémot is.
Elégedetten elfordult a tükörképétől, majd ment, és kinyitotta az
ajtót, hiszen Rafe most már bármelyik pillanatban megérkezhetett.
Pár másodperccel később még a levegővételről is megfeledkezett,
amikor a férfi megjelent a folyosón, és elindult felé.
Fekete katonai egyenruhát viselt, arany paszománnyal a vállán, a
mellkasán átvetve pedig egy széles vörös-arany szalagot, amelyet
különféle érdemrendek díszítettek. Minden tekintetben olyan
hercegien nézett ki, hogy Charlie-nak még a térde is beleremegett.
Az sem könnyített a helyzetén, hogy látta, a férfinak valósággal
földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantotta, vagy hogy a
mosoly helyét döbbent kifejezés vette át az arcán.
Még jó, hogy meg tudott kapaszkodni az ajtó kilincsében, mert a
remegés fokozatosan kiterjedt az egész testére. Azt kívánta, bárcsak
Rafe végre mondana valamit, ahelyett hogy így bámulja.
Végre nagy nehezen újra megtalálta a hangját.
– Bejössz? – kérdezte.
A férfi bólintott, és elhaladt mellette, be egyenesen a lakosztályba.
– Ez az egyenruha egyszerűen mesés – jegyezte meg Charlie
abban a reményben, hogy kicsit enyhíthet a feszültségen. –
Nagyon… fenségesen nézel ki benne.
– Te pedig a szó szoros értelmében lélegzetelállító vagy. – Rafe
mosolyogva végigjáratta tekintetét a lányon. – Ma este mindenki
elhalványul melletted.
Charlie kényszeredetten elmosolyodott.
– Kételyeid voltak a tengerkékkel kapcsolatban.
A férfi megrázta a fejét.
– Tudtam, hogy jól választasz.
– Örülök, hogy rendben van.
– Rendben? Ez varázslatos!
 Miután a lány bezárta az ajtót, Rafe odalépett hozzá, és megfogta
a kezét.
– Kedves Charlie-m – kezdte halkan, és közelebb húzta magához
a lányt. – Azt hiszem, életem legszörnyűbb hibáját követtem el azzal,
hogy idehoztalak.
Charlie-nak megint nehezére esett akár csak egy hangot is
kinyögnie.
– Miért mondod ezt?
Rafe mosolyogni próbált, de nem járt túl sok sikerrel.
– Fogalmam sincs, hogyan leszek képes valaha is elengedni
téged.
Jaj, Rafe! Charlie-nak sírni támadt kedve. Legszívesebben a férfi
karjába omlott volna, hogy bevallja neki, ő is érzi, mennyire szikrázik
kettejük közt a levegő, de egy belső hang figyelmeztette, hogy
viselkedjen észszerűen.
Nemsokára meg kell nyitniuk egy bált, ahová Montaigne
legfontosabb emberei hivatalosak, Rafe ellenségeit is beleértve. Ő
tulajdonképpen csak azért van itt, hogy az efféle rendezvényeken
megmutassa magát. Most illedelmesen és méltóságteljesen kell
viselkednie, nem szenvedélyesen.
– Ne bókolj nekem! Most ne! Mert a végén még megríkatsz, a
könnyek pedig tönkreteszik a sminkemet, ami egy vagyonba
kerülhetett.
Rafe bűnbánóan felnevetett.
– Még sosem találkoztam olyan nővel, aki ennyit
aggodalmaskodott volna a pénzmiatt. De rendben, nincs több bók.
– Helyes. – Charlie azonban eléggé tartott attól, hogy a tánclecke
még a férfi bókjainál is veszélyesebb lesz majd.
 – Helyette megcsókollak. Talán itt, ahol nincs smink?
Mielőtt még Charlie felfoghatta volna, mi történik, Rafe gyengéden
megcsókolta meztelen vállát. A finom érintés hatására Charlie
önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét. A bőre először csak
bizsergett, majd hirtelen lángolni kezdett.
– Vagy talán inkább itt? – Rafe ajka közvetlenül a gyöngyökből és
gyémántokból álló nyakék fölött tapadt a lány bőréhez. – Mit szólnál
ehhez? – kérdezte alig hallgatóan.
Charlie az egyenruha anyagába mélyesztette az ujjait, amikor Rafe
ajka a füle alatt lévő igen érzékeny pontra tévedt, majd gyengéden
harapdálni kezdte a fülcimpáját. Próbálta bebeszélni magának, hogy
csak a playboy tört elő egy kis időre Rafe-ből, ami valószínűleg
sikerült is volna, ha nem látott volna sokkal mélyebb érzelmeket
felvillanni a férfi szemében.
Hirtelen fájdalmasan tudatosult benne, hogy halálosan
beleszeretett Rafe-be. Ez helytelen volt, de nem tehetett ellene
semmit. A férfi teljesen elvarázsolta, ő pedig hagyta, hogy a
bűvkörébe vonja, és most tehetetlen volt vele szemben.
– Valami egészen őrületeset váltasz ki belőlem, Charlie. – Rafe
átölelte, majd rekedten a fülébe suttogott: – Sikerült elérned, hogy
megfeledkezzek a kötelességeimről. Hála neked, szeretnék hinni a
mesékben.
Jaj, Rafe!Charlie-nak könnyek szöktek a szemébe.Mit tettünk?
A férfi izzó tekintettel meredt rá, miközben a kézfejével gyengéden
végigsimított az arcán.
– Egészen mostanáig nem igazán hittem a szerelemben. Az volt a
gond, hogy még sosem sikerült találkoznom az igazival. De most
megtörtént, és én hinni akarok benne.
 Charlie lelkében olyan hatalmas volt az érzelmi zűrzavar, hogy attól
tartott, nem lesz képes tovább uralkodni magán. És amikor a férfi
szomorúan rámosolygott, úgy érezte, meghasad a szíve.
– Sokat kockáztatok, ha szájon csókollak?
Charlie számára világos volt, hogy el kellene utasítani Rafe-et, és
távolabb kellene mennie tőle. Ha a férfi szájon csókolja, bármi
megtörténhet. De annyira nehéz volt észszerűen viselkedni.
– Újra tudom rúzsozni a számat…
Charlie elszörnyedve hallgatta a válaszát. Hogy lehetett ekkora
idióta?
Rafe-nek nem is volt szüksége további bátorításra. Közelebb húzta
magához, birtokba vette az ajkát, és Charlie-t azonnal elöntötte a
forróság. Önkéntelenül is egy kicsit oldalra billentette a fejét, hogy
teljesen átadja magát a szenvedélyes csóknak. Egy pillanatig
aggódott, hogy a diadém kieshet a hajából, de Rafe ajka gyorsan
elűzte a félelmét.
Charlie-t öröm és szenvedély árasztotta el. Már nem zavarta a
tény, hogy feltétel nélkül megadta magát a férfinak. Vággyal telin
felnyögött, amikor Rafe tovább mélyítette a csókjukat.
A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és felcsattant egy női
hang:
– Mi az ördög folyik itt?
 10. FEJEZET
Olivia fehér bundában és térdig érő fehér csizmában viharzott be a
szobába. Rafe-et teljesen levegőnek nézve egyenesen Charlie-nak
támadt:
– Mi az ördögöt keresel te itt?
– Olivia! – Rafe elfehéredett, de sikerült megőriznie a nyugalmát. –
Milyen tökéletes időzítés!
Olivia becsapta maga mögött az ajtót, majd büszkén a nappaliba
vonult, és az egyik kanapéra dobta rézvörös táskáját.
– Ne beszélj nekem időzítésről, Rafe! Magyarázatot kérek. Mi folyik
itt? Mit keres ő itt?
Miközben a testvérét hallgatta, Charlie úgy érezte magát, mintha
valami rossz filmbe csöppent volna. Mintha csupán valami
láthatatlan szellem lenne, aki tehetetlenül figyeli az eseményeket.
– Megfelelő időben majd elmagyarázom – felelte Rafe jegesen. –
Amint bocsánatotkértél az eltűnésedért. Tökéletesen tisztában voltál
vele, hogy hatalmas problémát okozol nekem, ha egyszerűen köddé
válsz. Tudatában voltál annak, hogy ezáltal az országom hatalmas
veszélybe kerül.
– Mindig is szándékomban állt visszatérni – felelte Olivia duzzogva.
– Nagyban megkönnyítetted volna a dolgomat, ha engem is
beavatsz a terveidbe.
Olivia vállat vont, és a szemét forgatta. Egy szeszélyes tinédzserre
emlékeztette Charlie-t.
– Merre jártál? – tudakolta Rafe.
– Monacóban. Találkoznom kellett… valakivel.
 Charlie érezte, hogy Rafe egyre dühösebb lesz, miközben Oliviára
meredt.
– Még mindig nem árultad el nekem, hogy mit keres ő itt – mondta
Olivia.
– Hát nem teljesen nyilvánvaló? Nagyon jó tudtad, hogy
szükségem van egy menyasszonyra. – Rafe Charlie felé fordult, a
tekintetéből szomorúság és beletörődés sugárzott. – Charlie, engedd
meg, hogy bemutassam neked a testvéredet, Olivia Belaire-t. Olivia,
ő itt Charlotte Morisset Ausztráliából.
Amennyiben Charlie arról álmodozott volna, hogy a testvére majd
túláradó örömmel a nyakába ugrik, csalódnia kellett volna. Még csak
kezet sem nyújtott neki. Letelepedett az egyik kanapé karfájára,
láthatóvá téve a rövid, rézvörös selyemruhát a bundája alatt. Aztán
keresztbe tette a lábát, amely a csizma miatt különösen hosszúnak
hatott.
– Tudom, ki ő – felelte könnyedén. – Felhívtam anyámat, elmesélte
az egész történetet.
– Ezek szerint fogalmad sem volt a létezésemről?
– Nem – vágta rá Olivia kissé békülékenyebb hangnemben. –
Amikor megláttama fényképeket, amiket a kórházban készítettek
rólad, valósággal sokkot kaptam.
Charlie ebben nem kételkedett. Még nagyon jól emlékezett arra,
hogyan érezte magát, amikor odahaza Sydneyben Rafe megmutatta
neki a fotót, ami a saint-tropez-i tengerparton készült Oliviáról.
– Hogy a fenébe sikerült rábukkannod, Rafe? – akarta tudni Olivia.
– Az embereim mindent bejártak utánad, de te kiválóan eltüntetted
a nyomaidat. Aztán teljesen biztosak voltak benne, hogy rád találtak
Sydneyben.
 – De ez nevetséges! Minek repültem volna Ausztráliába? – Olivia
ezt olyan megbotránkozó hangon kérdezte, mintha az ország még
mindig egy büntetőkolónia volna.
– Sydney nem a Marson van – vágta rá Olivia csípősen.
Rafe felsóhajtott, majd vetett egy pillantást a karórájára.
– Most mindenesetre nincs túl sok időnk ezt megvitatni. A bál
kevesebb mint fél óra múlva kezdődik.
– Sejtettem, mert odalent nagy a sürgés-forgás – felelte Olivia. –
És nyilvánvaló, hogy ti ketten is emiatt öltöztetek ki ennyire. –
Kritikusan végigmérte Charlie öltözékét, aztán pimaszul
elmosolyodott, és vállat vont. – Nos, újra itt vagyok.
– Meddig? – szegezte neki a kérdést Rafe.
– Egészen addig, amíg szükséged van rám, Rafey. Sikerült
tisztáznom a dolgokat a barátommal.
Rafe a homlokát ráncolta.
– Soha nem említetted, hogy van barátod.
– Tudom. Andréval pont azelőtt vesztünk össze, hogy találkoztam
veled Saint-Tropez-ban.
Bizonyára azért egyezett bele, hogy eljátssza Rafe jegyesének a
szerepét, mert így akart bosszút állni Andrén, állapította meg
magában Charlie.
– De ez az André abba biztosan nem egyezett bele, hogy feleségül
gyere hozzám.
– De igen. Szerinte teljesítenem kell a szerződés feltételeit.
Ezek szerint Rafe és Olivia szerződést kötöttek egymással. Charlie
számára ez mindent megváltoztatott. Az ő küldetése itt véget ért,
többé már semmi szükség nem volt rá.
Olivia ismét végigmérte.
 – Kedves, hogy beugrottál helyettem, Charlotte.
– Bizony, Charlie valóban nagyon kedves volt – szakította félbe
Oliviát Rafe jegesen. – Otthagyott csapot-papot, csak hogy
segíthessen nekem.
– Bizonyára, de ha jól sejtem, bőkezűen megfizetted a
fáradozásáért.
Rafe dühösen meredt Oliviára, aki magabiztosan elmosolyodott.
Charlie úgy érezte, a férfi legszívesebben alaposan megrázná a
menyasszonyát. Helyette összekulcsolta a kezét a háta mögött, és
egy olyan herceg méltóságával állt ott, aki a nagyanyjától
megtanulta, hogy a kötelesség teljesítése mindig fontosabb az
egyéni boldogságnál.

Tudnom kellett volna, hogy ez lesz, gondolta magában Rafe.

Annyira jellemző Oliviára, hogy a lehető legrosszabb időpontban
bukkan fel a színen. Így visszatekintve hihetetlennek tűnt számára,
hogy képes volt elkövetni egy ilyen fatális hibát, és
kétségbeesésében könnyelműen éppen Olivát választotta. Hogy
lehetett ekkora idióta?
És mit képzelt, amikor megcsókolta Charlie-t? De nem is
egyszerűen csak megcsókolta, hanem valósággal elcsábította,
habár tisztában volt azzal, hogy semmi joga játszani a lány
érzelmeivel.
Ne is próbáld azzal mentegetni a viselkedésedet, hogy Charlie-nak
nem lehet ellenállni! – figyelmeztette magát Rafe.
De képtelen volt kiverni a fejéből a lányt, és feltétlenül a karjában
akarta tartani. Még ha csupán egy-két csókot váltottak is egymással,
Rafe valamiféle izgató vadságot érzett Charlie-ban, amely csak még
jobban felszította benne a szenvedélyt. Ezek az ígéretes csókok
teljesen elvarázsolták, és gyötrő vágyat ébresztettek benne.
Olyan örömteli meglepetés volt rádöbbenni, hogy egy lány, aki
külsőleg tisztára olyan, mint Olivia, ennyire különbözhet tőle. Charlie-
nak rengeteg szeretetre méltó tulajdonsága volt. A nyíltsága, az
őszintesége, a spontán, váratlan kérdései, a kishúga iránt tanúsított
önzetlensége.
Olivia elmenekült. Azonban rövid ismeretségük ellenére Rafe
biztos volt benne, hogy úgyis felbukkan majd, ha úgy hozza kedve.
A szerződésben foglalt feltételek világosak és megmásíthatatlanok
voltak. Rafemég a saját mércéje szerint is hatalmas összeget fizet
Oliviának, hogy feleségül menjen hozzá. Amint elmúlik a fenyegetés,
amit Claude Pontier és a Leroy Bányatársaság jelent, Olivia elválhat
tőle. Valószínűleg vissza is tér majd a barátjához, hogy együtt
örülhessenek a pénzüknek.
Rafe nem bírta elviselni a Charlie szemében tükröződő
csalódottságot, fájdalmat és megdöbbenést. Ez az ő műve.
Megbocsáthatatlan módon játszadozott a lány érzelmeivel, és
könnyelmű módon a sajátjaival is. Egy gyenge pillanatában
reménykedni kezdett, hogy az élet mégsem csak kompromisszumok
hosszú sora. Hogy azzal ellentétben, amit mindig is hitt, létezik
hepiend, amiről Charlie beszélt.
Mekkora idióta volt!

– Nos. – Olivia önelégült mosollyal állt fel a kanapé karfájáról. –

Azok után, amit láttam, feltételezem, hogy szoros barátság alakult ki
közöttetek. – Leereszkedően végigmérte előbb Rafe-et, majd a
testvérét is.
Charlie igyekezett tudomást sem venni a szívébe hasító
fájdalomról. Dacosan felszegte az állát, hogy leplezze a
kétségbeesését, de nem mert Rafe-re nézni.
– Akár tetszik, akár nem, ideje, hogy felmentselek a
kötelezettségeid alól, Charlotte. Bizonyára te is egyetértesz velem
abban, hogy nekem kell megjelennem a bálon Rafael herceg
oldalán.
Ne!Charlie még épp idejében szorította össze a száját, így nem tört
ki belőle a tiltakozás.
– Ez nem túl praktikus – szólt közbe Rafe dühösen. – Amint látod,
Charlie már elkészült…
Olivia felemelte a kezét.
– Ha azt akarod, hogy én legyek a feleséged, akkor nekem kell
megismerkednem azokkal a fontos emberekkel, akik ma részt
vesznek a bálon.
– Elméletileg igaz. De a bál mindjárt kezdődik, és Charlie már
sokat fáradozott.
– Ezt én elhiszem, és valóban jól néz ki – felelte Olivia vonakodva.
– Valószínűleg illene bocsánatot kérnem, amiért a visszatérésem
nem a legszerencsésebb időpontban történt, mégis én akarok részt
venni a bálon. Semmi értelme, hogy továbbra is ő helyettesítsen,
most, hogy már itt vagyok.
Olivia ugyan nem toporzékolt a lábával, mint egy durcás kisgyerek,
de élesen csengő hangja ugyanazt a hatást érte el. Csakhogy Rafe
ugyanolyan makacs tudott lenni, mint ő.
– Légy belátó, Olivia! Ahhoz már túl késő.
– Szent ég, Rafe! Csak nem az ő pártját fogod?
– Ez nem arról szól, hogy kinek a pártján állok.
Charlie képtelen volt tovább elviselni a vitát.
– Nincs túl késő.
 Rafe és Olivia felé kapták a fejüket, és mereven végigmérték.
Nyilvánvalóan mindketten meglepődtek, hogy közbeavatkozott.
– Nincs túl késő – ismételte határozottan. – Nem telik sok időbe
átöltözni.
Tisztában volt vele, hogy nincs más választása. Oliviának igaza
van: szerződést kötöttek Rafe-fel. A férfi menyasszonyaként és
leendő feleségeként igenis neki kellene részt vennie a bálon,
amelyre Montaigne összes fontos személyisége hivatalos.
Természetesen ezt Rafe is nagyon jól tudja, csak azért tiltakozik,
mert sajnálja őt, Charlie-t.
Ami ostobaság. Nem szorul a sajnálatára. Teljesítette a
megbízását, most már szabadon elhagyhatja Montaigne-t. Miért
hosszabbítaná meg a gyötrelmét azzal, hogy elmegy a bálba, táncol
a vonzó herceggel, és egész este ott áll az oldalán a menyasszonyát
játszva?
Rafe újra és újra rámosolyogna és megérintené, neki pedig attól
végképp megszakadna a szíve. Buta módon hagyta, hogy a férfi túl
fontossá váljon a számára. Már tényleg nincs semmi oka rá, hogy
továbbra is magán tartsa ezt az estélyi ruhát.
– Gyorsan levehetek mindent. Hiszen tudjuk, hogy Oliviával
megegyezik a méretünk.
Rafe komor képet vágott, Olivia pedig elégedettnek, sőt kissé
győzelemittasnak tűnt.
– Most pedig, ha megbocsátotok…
Charlie elindult a hálószoba felé. Közben végig ügyelt arra, hogy
kihúzza a vállát, és emelt fővel lépkedjen. Halkan, de határozottan
becsukta maga mögött az ajtót.
– Kell segítség? – kiáltott még utána Olivia.
 – Nem, köszönöm.

Nem sírhatsz! – figyelmeztette magát Charlie, miközben belülről az

ajtónak támaszkodott. Egyetlen pillanatot se vesztegess ilyesmire!
Azzal csak elnyújtanád ezt a rettenetes fájdalmat, és a tönkrement
sminkeddel ráadásul még nevetségesen is néznél ki utána.
Vett egy mély lélegzetet, ellépett az ajtótól, és elkezdett levetkőzni.
Először a diadémot vette le a fejéről. Aztán következett a fülbevaló
és a nyakék. Az ékszereket visszatette a tartójukba, majd lerakta
őket az ágytakaróra. Utána kibújt az ezüstszínű cipőből, és
gondosan az ágy végébe állította.
Miközben egymás után megszabadult az egyes daraboktól, úgy
érezte, egyre jobban eltávolodik Rafe-től is. Megpróbált nem
gondolni a feldíszített bálteremre. Arra pedig végképp nem, hogy
hogyan vonult volna le a széles lépcsőn a férfi oldalán köszönteni a
vendégeket.
Hamupipőkével ellentétben neki nem kell elhagynia a báltermet
éjfél előtt – mert meg sem adatik a számára, hogy beléphessen.
Charlie tisztában volt vele, hogy nincs értelme csalódottnak lenni.
Hiszen ő csak egy helyettes volt, és eljött az ideje, hogy levegye a
báli ruhát.
Óvatosan lehúzta a rejtett cipzárt a bal oldalon. Aztán nagy
nehezen megvált a pompás tengerkék anyagtól, amely csak úgy
suhogott, amikor vigyázva áthúzta a fején. Gondosan odafigyelt arra
is, hogy a sminkje nehogy nyomot hagyjon rajta, majd végül egy
vállfát bújtatott bele, és a szekrényre akasztotta.
Miközben belebújt a hálóköntösébe, megállapította magában, hogy
többé már nem leendő hercegnő, hanem újra Charlie Morisset.
Sajnos szemernyi megkönnyebbülést sem érzett a gondolat
hatására. Elszántan a hálószobaajtóhoz lépett, és pillanatokkal
később határozottan kinyitotta.
Rafe és Olivia még mindig ugyanott álltak, ahol a távozása előtt.
A tartásuk feszültvolt, és egyáltalán nem tűntek boldognak. Vajon
miről beszélgethettek az elmúlt percekben?
– Most te jössz, Olivia.
– Köszönöm, Charlotte.
– Szeretnéd, hogy segítsek?
– Én… – Olivia habozott. – Nem tudom. Szólok, ha szükségem
lenne rád.
– Rendben.
Amint a testvére mögött becsukódott az ajtó, Charlie azonnal Rafe
felé fordult, hogy a férfinak még csak alkalma se lehessen
mentegetőzni.
– Minden rendben van. Ez az egész úgy jó, ahogy van. Igazán. Ha
én vettem volna részt a bálon, valószínűleg sok mindent
elügyetlenkedtem volna. Összekevertem volna a neveket, kínos
helyzetbe hoztalak volna a franciatudásommal, és a lábadra léptem
volna tánc közben – mondta.
Rafe szomorúan mosolygott.
– Nagyon nemes lelkű vagy, Charlie. De muszáj bocsánatot
kérnem tőled.
Talán azért, mert megcsókolta? Biztosan elveszítené az önuralmát,
ha a férfi megpróbálna bocsánatot kérni tőle ezért.
– Azt tartogasd későbbre! – mondta Charlie a tőle telhető
leghatározottabb hangon. – Én jól megleszek idefent, ha valaki
felhoz valami ennivalót.
– Rendben.
 – Gondolom, ma éjszakára még itt maradhatok ebben a
lakosztályban.
– Magától értetődően. Álmomban se jutna eszembe kitenni innen a
szűrödet. Vannak más lakosztályok, amiket Olivia igénybe vehet.
Gondoskodni fogok róla, hogy valami különlegeset kapj vacsorára.
– Az alkalmazottaid biztosan megdöbbenéssel fogadják majd, hogy
kettő van belőlünk.
– Talán. De őket úgy képezték ki, hogy nagyon diszkrétek
legyenek. Persze azért beszélek majd velük, hogy elcsitítsam a
hullámokat.
– Köszönöm.
– Kaptál ma valami hírt Isláról?
– Igen. Az apám felhívott. Azt mondta, hogy Isla remekül van, és
az orvosok nagyon elégedettek az állapotával. Annyira
megkönnyebbültnek tűnt a hangja. Jó volt hallani.
Rafe bólintott.
– Ezek csodálatos hírek.
– Igen – felelte Charlie.
Ekkor felhangzott Olivia kiáltása.
– Charlotte, tudnál segíteni feltenni a diadémot?
– Jövök! – Charlie azonnal indult is.
Tulajdonképpen azt hitte, lélekben felkészült rá, hogy a saját báli
ruhájában lássaviszont a testvérét, Olivia azonban még annál is
elbűvölőbben nézett ki, mint ahogy elképzelte.
– Hűha! Remélem, tetszik.
– Fantasztikus! A Belle Robe-ból van? – érdeklődött Olivia, mire
Charlie bólintott. – Monique szuperül érti a dolgát. Már alig várom a
következő bevásárló körutamat. Most viszont szükségem van
néhány hajtűre, hogy a helyére erősíthessem a diadémot.
– Igen, persze. Máris hozom, és segítek. – Charlie nem sokkal
később vissza is tért a fürdőszobából, és néhány mozdulattal
elintézte a dolgot.
– Akkor eddig meg is lennénk – jegyezte meg Olivia, majd felkapta
a gyöngyökkel kirakott kék borítéktáskát.
– Úgy nézel ki, mint egy hercegnő.
– Éppen ez a lényeg.
Charlie visszapislogta a könnyeit, miközben a testvére elindult az
ajtó felé.
– Mondd, miért tetted? – kérdezte, mielőtt Olivia odaért volna. –
Miért egyeztél bele, hogy feleségül mész Rafe-hez, ha már volt
barátod?
Olivia ránézett, majd alattomosan elmosolyodott.
– Amiért te is, kedves Charlotte-om. A pénzért, természetesen.
 11. FEJEZET
Amint Rafe és Olivia távoztak, Charlie lerogyott a kanapéra a
nappaliban.
Nehogy sírni kezdj! – parancsolt magára határozottan. Hiszen a
kezdetektől fogva tudtad, hogy ez az őrült kaland véget ér, amint a
testvéred újra előkerül. Szóval csak semmi önsajnálat!
De nem is fog szemrehányásokat tenni magának. Igaz, hogy
könnyelmű volt. Sokan egyenesen őrültnek neveznék, amiért
belement abba, hogy eljátssza egy külföldi herceg jegyesének a
szerepét.
Azzal vigasztalta magát, hogy ő legalább nem csak a pénz miatt
tette. Segíteni akart Islának, és ez sikerült is neki. Ott hibázott,
amikor hagyta, hogy ez az egész felhajtás elterelje a figyelmét. Ott
volt a vonzó és elbűvölő herceg a pompás kastélyával, no meg a
romantikus hercegség az Alpokban.
De legalább tanult valamit ebből a valószerűtlen élményből. Többé
már nem hisz a hepiendben. Rafe-nek igaza van: az élet
kompromisszumok hosszú sora.
Most már csak észbe kellett idéznie, ki is ő valójában. Charlotte
Morisset, egy teljesen átlagos ausztrál lány, aki meglehetősen
szegény.

Amikor felszüremlettek hozzá a keringő zenéjének első hangjai,

Charlie bekapcsolta a televíziót. Kényelembe helyezte magát a
kanapén, majd kapcsolgatni kezdett az adók között, amíg rá nem
bukkant egy szerelmes filmre. Annyira régi volt, hogy még fekete-
fehér volt. Ráadásul a szereplők franciául beszéltek, és nem volt
felirat. De azért elboldogult valahogy, és tudta követni a cselekményt
is, amíg valaki be nem kopogott az ajtaján.
– Tessék!
Guillaume jelent meg a küszöbön, egy hatalmas tálcával a
kezében.
– Őfensége különleges vacsorát rendelt magának, mademoiselle –
jelentette be a férfi szomorú képpel.
Charlie bátran elmosolyodott.
– Milyen kedves tőle.
Guillaume a dohányzóasztalra állította a tálcát, és meghajolt. Aztán
egy hosszú pillanatig csak állt ott tátott szájjal, mint aki még mondani
szeretne valami fontosat, de végül csak nyelt egyet, és jó étvágyat
kívánt.
– Merci, Guillaume! – felelte Charlie szívélyesen, majd megvárta,
hogy becsukódjon az ajtó a férfi mögött, csak akkor kezdte
megnézegetni, mi is van a lefedett tányérokon.
Elsőként a zöld fűszeres, gombás, madeiraszószos marhaszelet
illata csapta megaz orrát. Egy másik tányéron libamájpástétomot
talált pirított kenyércsíkokkal. Ezenkívül volt még egy csodálatosan
feldíszített sajttál és egy csábítónak tűnőcrème caramelis. Az utolsó
tányérról belga bonbonok mosolyogtak vissza rá. És mintha ezek a
fényűző finomságok még nem lettek volna elég, egy üveg nemes
vörösbort és egy palack jégbe hűtött pezsgőt is kapott.
Ezzel alaposan leihatnám magam, futott át Charlie agyán a
gondolat. Nagyon vonzotta a lehetőség. Nem lenne rossz, ha kicsit
javítani tudna a hangulatán. De abban biztos volt, hogy reggel nem
akarja másnaposan elhagyni a kastélyt.
Mégis igazán kedves volt Rafe-től, hogy ilyen sokféle ínycsiklandó
falatról gondoskodott a számára. Önkéntelenül is eszébe jutott,
mennyire barátságos természetű a férfi. Persze ez jelen esetben
nem sokat segített rajta. Nem elég, hogy hihetetlenül vonzó, nála
figyelmesebb emberrel Charlie még soha életében nem találkozott.
Az apja hangulatváltozásaihoz régen hozzászokott már, és soha
egyik barátja sem mutatkozott különösebben figyelmesnek vagy
gondoskodónak. Rafe ellenben minden tőle telhetőt megtett, hogy
élvezze rövid tartózkodását az országában.
És a csókjai… Képes lesz valaha is elfelejteni, hogyan csókolta
meg a férfi, miközben még arra is vigyázott, nehogy tönkretegye a
sminkjét? Hogyan csókolgatta a nyakát, hogyan harapdálta a
fülcimpáját? Hogyan keltette fel a vágyát olyan mértékben, hogy
minden óvatosságról megfeledkezzen?
Többé már nem volt képes visszafojtani a könnyeit.

Órákkal később megcsörrent Charlie mobilja. Valamikor a második

film nézése közben, miután megivott egy második pohár vörösbort
is, elaludhatott a kanapén. Eltartott néhány pillanatig, hogy
megtalálja a telefonját a rengeteg különféle tányér között az
asztalon.
– Halló? – jelentkezett aztán álmos hangon.
– Charlie, sajnálom, ha felébresztettelek. Én vagyok az, apa.
A lány az Isla miatti aggodalomtól azonnal teljesen éber lett.
– Igen, apa? Hogy van Isla?
– Vele minden rendben. Nagyon jól van. Holnap végre elhagyhatja
az intenzív osztályt.
– Jaj, apa, ez csodálatos!
– Igen, az. És vannak még egyéb jó híreim is. A képeimmel
kapcsolatban.
 – Valóban? Csak azt ne mondd, hogy sikerült eladnod
valamelyiket!
– Nem is csak egyet, Charlie: ötöt!
– Hűha! Hogyan? Mesélj el mindent!
– A kórházban megismerkedtem egy bizonyos Charles
Peabodyval. Itt dolgozik, és állítólag nagyon híres sebész. Dr. Yu
udvariasságból mutatott be bennünket egymásnak. Később aztán
kiderült, hogy Peabody felesége Sydneyben született. Emiatt aztán a
dokinak a gyengéje a mi szép városunk. És ráadásul műgyűjtő.
– Akkor szerencsés találkozás volt.
– Igen. És miközben csevegtünk, véletlenül megemlítettem neki a
képeimet.
– Nocsak, nocsak.
Michael Morisset felnevetett.
– Igen, és Peabody nagyon érdeklődőnek bizonyult. Később fel is
vette a kapcsolatot a műkereskedőjével New Yorkban, aki tudott
mutatni neki néhányat a képeim közül online. Teljesen beleszeretett
aKilátás a Cook’s Alleybőlcímű képembe, amit arról a kis utcácskáról
festettem. Tudod, amit annyira szeretsz.
– Igen, az a kedvenc képem.
Charlie mindig is nagyon különlegesnek tartotta azt a darabot. Egy
meredek, szűk utcácskát ábrázolt, a két oldalán koszos, öreg
épületekkel, valamint Sydney kikötőjét. A kék ég és a napfényben
csillogó víztükör, amelyen több szép vitorlás volt látható, és amelyen
a Kikötő híd ívelt keresztül, éles kontrasztot alkotott a sötét és
nedves utcácskával, rajta egy kóbor macskával és az újságokkal,
amelyek egy lámpaoszlop aljához voltak tapadva.
– Ez fantasztikus, apa! Mindig is tudtam, hogy egyszer valaki végre
felismeri, milyen nagyszerű művész vagy. Annyira örülök!
Remélhetőleg sok pénz fizet ez a Peabody a képedért!
– Sok pénzt? Olyan hatalmas az összeg, hogy még mindig nem
merem hangosan kimondani, mert azzal esetleg megtörném a
varázst.
Charlie nevetett. Nem csoda, hogy babonás. Úgy tűnik, az apjától
örökölte.
– Az egészben az a legjobb, hogy a műkereskedő már el is adott
további négy képet különböző gyűjtőknek New Yorkban, Seattle-ben,
San Franciscóban és New Orleansban – folytatta Michael. – Úgy
tűnik, hogy hosszú évek után hirtelen egyik napról a másikra híres
lettem.
– Ez nagyszerű, apa. Megérdemled.
– Köszönöm, kedvesem. – Michael hangján érződött a
meghatottság. – Komolyan mondom. A legmélyebb hálával tartozom
neked. Valószínűleg már rég feladtam volna, ha nem öntesz lelket
belém újra és újra.
Charlie először nyelt egy nagyot, csak utána volt képes válaszolni.
– És Isla nélkül ezek az eladások talán soha nem jöhettek volna
létre.
– Nem igaz. Te vagy az, aki nélkül mindez soha nem jöhetett volna
létre. Fogalmamsincs, honnan szerezted a pénzt, vagy hogy ki lehet
a jótevő, de hihetetlenül hálásak vagyunk neked.
Charlie elszántan küzdött a könnyek ellen.
– Ugye tisztában vagy vele, kedvesem, hogy mit is jelent ez?
– Hogy többé nem lesznek anyagi gondjaid. Igazán meg is
érdemled, apa.
– És azt is jelenti, Charlie, hogy vissza tudom neked adni az Isla
műtétjére kapott pénzt, te pedig visszajuttathatod annak, akitől
kaptad.
– Igen.
Többé már nem volt szükség rá Montaigne-ben, elhagyhatta az
országot. Ráadásul így visszafizethette a pénzt Rafe-nek, jóllehet a
férfi nem várta el tőle. Többé semmiféle kapcsolatuk nem lesz
egymással. Teljesen szabad ember lesz belőle.
Bárcsak valamiféle megelégedettséggel töltené el ez a gondolat!

Miközben lassan megvirradt, Rafe fel-alá járkált a

magánlakosztályban. Halálosan fáradt volt, ugyanakkor majdnem
felrobbant a türelmetlenségtől. Eltekintve attól,amelyen közölték
vele, hogy meghalt az apja, ez a legutóbbi volt élete eddigi
legjelentősebb éjszakája. Éppen ez volt a legfőbb oka annak, hogy
képtelen volt elaludni.
Miután üdvözölte a legutolsó báli vendéget is, a rendőrfőnök lépett
oda hozzá.
– Elkaptuk – súgta a fülébe Dameron, és Rafe azonnal tudta, hogy
Claude Pontier-rólbeszél.
Milyen izgalmas hír! Egy homlokráncolással leplezte
meglepődését, és megkérdezte a férfitól, hogy letartóztatták-e már a
kancellárt.
– Még annál is jobb dolog történt, fenség. Megengedné, hogy
privát audiencián tájékoztassam a részletekről?
Rafe halkan kimentette magát Oliviánál, majd a rendőrfőnök
társaságában eltűnt egy kis szalonban. Odaérve Dameron felvázolta
előtte a teljes képet. A rendőrség a kancellár több fontos hívását is
lehallgatta. Ennek fényében cáfolhatatlan bizonyítékaik voltak a
korrupt üzelmeire a Leroy Bányatársasággal, amely a hercegség
létét fenyegette.
– Ez Pontier aláírt lemondónyilatkozata. – A rendőrfőnök átnyújtott
neki egy dokumentumot.
– Akkor már vissza is adta a kinevezését?
– Igen, uram. – A rendőrfőnök futólag elmosolyodott. –
A lehetőségek fényében ez tűnt számára a legészszerűbb lépésnek.
Rafe nagyon örült. Abba viszont nem szívesen gondolt bele, miféle
módszerekkel is vehették rá Pontier-t arra, hogy ilyen gyorsan
visszavonulót fújjon. Dameron szeretetre méltó és szolgálatkész
idősebb hivatalnok volt, Rafe mégis élénken el tudta képzelni, amint
az árulásért kiszabható legősibb büntetéssel fenyegeti a kancellárt.
– Ezek szerint ki kell neveznünk az utódját. – Ami egyet jelentett
azzal, hogy kereshet valakit, aki tényleg a szívén viseli Montaigne
sorsát.
A rendőrfőnök bólintott.
– Megengedné esetleg, fenség, hogy előterjesszek önnek egy
javaslatot?
– Természetesen.
– Marie Valcourt-t nagyon tudom ajánlani.
– Á, igen. – Rafe elmosolyodott. Marie Valcourt tényleg kitűnő
választás volt. Amellett, hogy rátermett bíró volt, a legfelsőbb
bíróság tagja, egyben hűséges és lojális állampolgár. A családja
története majdnem ugyanolyan messzire nyúlt vissza, mint a hercegi
családé. Ráadásul Rafe-nek tetszett a gondolat, hogy egy nő töltse
be a kancellári pozíciót. Az országnak haladnia kell a korral. – Biztos
vagyok benne, hogy Marie mindig Montaigne érdekeit tartaná a
szeme előtt a munkája során.
– Erről én is meg vagyok győződve – felelte a rendőrfőnök
mosolyogva.
Ez után a találkozó után felgyorsultak az események. Miközben a
bálterembentáncoltak a vendégek és patakokban folyt a pezsgő,
Rafe éjfélig minden szükséges folyamatot elindított. Először beszélt
a minisztereivel, és a beleegyezésük után felhívta Marie Valcourt-t
is. Néhány óra leforgása alatt ki is nevezte az asszonyt Montaigne új
kancellárjává.
Már éjfél is elmúlt, mire az utolsó vendég is távozott a kastélyból.
TermészetesenOlivia megérezte, hogy lóg valami a levegőben.
Szerencsére megelégedett azzal, hogyszinte minden
rendelkezésére álló hímnemű lénnyel táncolhatott az este folyamán.
Nem is nagyon panaszkodott, amiért Rafe rendkívül hálás volt.
Amikor aztán később elmagyarázta neki az új helyzetet, rögtön
gyanakodni kezdett. Nem mintha ezt a férfi rossz néven vette volna
tőle.
– Mit jelent ez a számomra, Rafe?
– A kancellár úgy véli, hogy a házasságomra vonatkozó záradék az
alkotmányban teljesen régimódi és idejétmúlt. Holnap a kabinet
összeül, és eltörlik. Ami azt jelenti…
– Hogy már nincs rám szükséged – fejezte be helyette Olivia.
– Ha szeretnéd, mostantól szabad vagy.
– Ezek szerint eltéphetem a szerződést?
– Igen.
– De a pénzt azért megtarthatom?
Rafe magába fojtott egy mosolyt.
– Természetesen.
– Ez… nagyon kedves tőled.
– Nem, éppen hogy te voltál kedves. Elképesztően hálás vagyok,
amiért beleegyeztél ebbe az egészbe. Az országom a segítséged
nélkül komoly bajba került volna.
– És Charlotte segítsége nélkül – felelte Olivia váratlanul. Meg is
lepte Rafe-et a nagylelkűségével. Aztán elkeskenyedett a szeme. –
Valószínűleg ezek után a testvérem is hazatér.
– Igen, valószínűleg.

Rafe megállt az ablak előtt, és kibámult rajta. Majdnem nyolc óra

volt. Az időpont most már biztosan elfogadható, hogy átmenjen
Charlie-hoz, vagy nem? Nem hitte, hogy képes lenne tovább várni.
Meg akarta kérni a lányt, hogy maradjon.
Folyton csak a tegnap esti csókjaik jártak az eszében. Pompás és
izgató érzés volt a karjában tartani. Élvezte, ahogy a testük
egymáshoz simult. Egyértelmű volt, hogy Charlie is éppen annyira
kívánja őt, mint ő Charlie-t. És a sok fel-alá járkálástól Rafe
mostanra már valósággal égett a vágytól.
Negyed kilenckor végül elhagyta a magánlakosztályát, és nem
sokkal később halkan bekopogott Charlie ajtaján. Amikor semmi
mozgást nem hallott odabentről, ismét kopogott, ezúttal kicsit
hangosabban. Mégsem kapott választ. Lehet, hogy tegnap este a
lány túl sokat ivott, és emiatt most tovább alszik?
– Charlie? Charlie, ébren vagy? Én vagyok az, Rafe!
Amikor a lány még mindig nem reagált, aggódni kezdett. Néhány
pillanattal később benyitott a lakosztályba, és meg sem állt a
nappaliig. Makulátlan tisztaság fogadta. Még a kanapé párnáit is
felrázták.
Látta, hogy a hálószoba ajtaja csukva van, ezért bekopogott.
– Charlie! – kiáltott hangosan, és kinyitotta.
Az ágy üres volt, gondosan bevetve. Sehol nem látott egyetlen
személyes holmit sem. Riadtan feltépte a gardrób ajtaját. Minden
ruha, amit a Belle Robe-ban vásárolt a lány – kivéve a tengerkék
ruhát, ami most már Olivia tulajdonát képezte –, ott lógott, de Charlie
holmija és bőröndje eltűnt.
Rafe megrémült. Amikor ismét körbejáratta a tekintetét a szobán,
felfedezte az apró, összehajtogatott cetlit a hófehér párnán. Azonnal
odasietett, felkapta, és olvasni kezdte.

Kedves Rafe!

Adieu, és köszönet mindenért. Az országod elbűvölő, te pedig

csodás házigazda voltál. Nagyszerű élmény volt.
A bankom hamarosan visszautalja az összeget. Sok boldogságot
kívánok Neked és Oliviának.
Kölcsönvettem a sofőrödet. Kérlek, ne haragudj, ha ezzel bármiféle
kellemetlenséget okoztam.

Charlie
Ha Rafe eddig azt hitte, hogy fontos a számára Charlie, most
tudatosult benne, hogy valójában mit is érez iránta. A gondolat, hogy
elveszítheti, annyira fájdalmas volt, mintha saját kezűleg próbálta
volna kivágni a szívét egy életlen késsel.
Nem hagyhatta, hogy a lány repülőre üljön, anélkül hogy
kinyilvánította volna felé az érzelmeit. Máris előkapta a mobilját a
nadrágja zsebéből, és felhívta a sofőrjét.
– Tobias, merre jár?
– Jó reggelt, fenség! Éppen most értem Grenoble-ba mademoiselle
Morissettel.
Rafe szitkozódni kezdett. Jellemző, hogy Tobias máris tudja
Charlie igazi nevét.
 – Nem adtam magának utasítást semmi ilyesmire.
– Bocsásson meg, fenség, de azt mondta nekem, hogy álljak
mindenben a mademoiselle rendelkezésére.
A pokolba is! A sofőrjének igaza van, azon pedig nem kellett volna
csodálkoznia, hogy Charlie máris megnyerte magának az
alkalmazottjait.
– Még a repülőtéren van?
– Igen, épp most értünk ide.
– Mademoiselle Morisset megvette már a repülőjegyét?
– Azt hiszem, igen, uram – felelte Tobias. – Igen, megvette –
erősítette meg egy pillanatnyi hallgatás után.
Rafe gondolatban újra szitkozódni kezdett. Amikor bontotta a
vonalat, már akastély folyosóján sietett végig. Nem volt más
választása, mint hogy maga üljön avolán mögé, mert nem hagyhatta,
hogy Charlie csak úgy egyszerűen elrepüljön.

– Nagyon köszönöm, Tobias – mondta Charlie, amikor a férfi a

járdára állította a bőröndjét.
Mivel Rafe most már tudta, hol van, szeretett volna mihamarabb
becsekkolni. Nem akarta, hogy a férfi a közelébe kerülhessen,
amennyiben valami őrült oknál fogva eszébe jutna követni őt ide.
Sydneybe hazaérve remélhetőleg sikerül majd gyorsan elfelejtenie
az együtt töltött csodálatos időszakot, és a szíve végre a gyógyulás
útjára léphet.
– Köszönök mindent, amit értem tett. Különösen azt, hogy
biztonságban eljuttatott ide a kanyargós, behavazott utakon.
– Öröm volt a számomra, mademoiselle.
– Remélem, Rafael herceg nem lesz mérges magára, amiért ma
reggel elhozott.
 – Egy percig se aggódjon miatta – vágta rá Tobias barátságosan. –
Segítsek bevinni a bőröndjét?
– Nem, arra semmi szükség. Van kereke. – Charlie mosolyt
kényszerített az arcára, miközben kezet nyújtott a sofőrnek. –
Viszontlátásra, Tobias!
– Adieu, mademoiselle! Kellemes utazást kívánok! – A férfi
szívélyesen elmosolyodott. – Hiányozni fog, és a többi
alkalmazottnak is.
Hiányozni fog nekik? Charlie nagyon meghatódott. Minden erejével
azon volt, hogy visszafojtsa a könnyeit.
– Nekem is hiányozni fognak. Mindannyian. Csodásan éreztem
magam az országukban.
Mielőtt még teljesen nevetségessé tette volna magát, gyorsan
lehajolt a bőröndjéért, és néhány pillanattal később már gyors
léptekkel haladt az indulási csarnok felé.

Rafe nagy sebességgel száguldott a kanyargós hegyi utakon.

Természetesen a délelőtt folyamán különféle tárgyalásokon kellett
volna részt vennie, de sokkal fontosabb volt, hogy beszélhessen
Charlie-val, mielőtt elhagyná az országot.
A lánynak fogalma sem volt, milyen alapvető változások álltak be
az életében tegnap este óta. Rafe mindenképpen el akarta mondani
neki, hogy többé már semmi sem kényszeríti arra, hogy feleségül
vegye a testvérét. De ami még ennél is fontosabb: muszáj
megosztania vele, mire döbbent rá, amikor elolvasta az üzenetét.
Hogy mennyire komoly érzéseket táplál iránta, és mennyire
elengedhetetlen a boldogságához, hogy ott legyen mellette.
Számtalan csinos és elbűvölő nővel találkozott már élete folyamán,
de egyikük sem volt Charlie-hoz fogható. A lány nemcsak bájos volt
és szexi, hanem őszinte, természetes, gondoskodó, vicces, vidám
és szeretetre méltó is.
Mindössze néhány nap alatt hihetetlenül fontos lett a számára.
Nem egyszerűen csak egy lány volt, akivel szeretett volna lefeküdni.
Időközben olyan lett a számára, mint egy igazi barát. Ezenkívül
olyan erős vágyat ébresztett benne, aminek a létezéséről Rafe eddig
még csak nem is tudott.
Persze azzal is tisztában volt, hogy egy kicsit túlzás lenne a
részéről elvárni, hogy Charlie higgyen a váratlan pálfordulásában.
Még nehezebbé tette a helyzetet, hogy nem lesz túl sok ideje a
meggyőzésére. A lánynak minden joga megvan, hogy közölje vele:
tűnjön el, és hagyja békén.
Igen, felhasználta a céljai elérése érdekében, és közben egyáltalán
nem volt tekintettel az érzéseire. Rafe azonban mindent jóvá akart
tenni. Viszont a lehetőségei a helyzet tisztázására meglehetősen
korlátozottak voltak.
Miközben a kanyargós utakon Grenoble felé kormányozta a
kocsiját, azon töprengett, mit is mondhatna Charlie-nak. Bárcsak
minden olyan egyszerű lenne, mint a filmekben, ahol a főhős egy
egyszerű „Szeretlek”-kel képes megnyerni magának a választottja
szívét.
 12. FEJEZET
Amint letudta a becsekkolást, Charlie kezdett megnyugodni.
Kevesebb mint egy óra múlva már a gépén ül majd, hogy Párizson
keresztül Sydneybe repüljön. Vett magának egy kávét, egy
croissant-t és egy bűnügyi regényt. Volt egy olyan gyanúja, hogy
most évekig nem vesz a kezébe semmiféle szerelmi történetet.
Miután harmadjára futott neki az első oldalnak, nagy sóhajjal
becsukta a könyvet. Egyszerűen képtelen volt összpontosítani. Ami
persze érthető volt, mégis úgy érezte, mintha testileg és lelkileg is
valamiféle kábultság telepedett volna rá.
Elhagyta Montaigne-t, önként vonult száműzetésbe. Többé semmi
sem lesz olyan, mint volt. Rafe már a múlté. El kell felejtenie. De
hogyan fogja ezt véghez vinni? Hogyan lesz képes az együtt töltött
csodás időszakot csak úgy kitörölni az emlékezetéből? És a férfi
lélegzetelállító csókjait?
Biztos volt benne, hogy jobban fogja érezni magát, amint ismét a
szerettei és a barátai körében lesz. Hiszen a távolság és az idő
minden sebet begyógyít – vagy nem?

Az indulási csarnokban Rafe a kijelzőt tanulmányozta. Mathilde

kiderítette, melyik géppel utazik Charlie, és SMS-ben elküldte neki a
részleteket.
A pokolba, már megkezdődött a beszállás! És még valahogy meg
kell győznie a biztonságiakat és a vámhivatalnokokat, hogy
feltétlenül el kell jutnia Charlie-hoz. Ha szerencséje van, talán
felismeri valaki. Ha nem, akkor majd igazolja magát, és közli velük a
kívánságait. Mindent meg fog tenni, ami emberileg lehetséges, hogy
megakadályozza a repülő felszállását.

– Miss Morisset? – kérdezte a légiutas-kísérő.

Charlie, aki egy apró és karcsú japán, valamint egy magas és
testes amerikai között foglalt helyet, összerezzent ültében.
Igyekezett valamennyire elmerülni a bűnügyi regényben.
– Igen?
– Velem jönne, kérem?
Mi az ördög folyik itt? Charlie kezdett nyugtalan lenni. Valami gond
lenne a repülőjegyével? Mobilon korábban még sosem vásárolt. De
akkor már a becsekkolásnál észrevették volna a hibát, vagy nem?
Bár többször is elnézést kért tőle, az amerikai nem volt túl boldog,
amiért fel kellett tápászkodnia a helyéről, hogy kiengedje. Charlie
igyekezett tudomást sem venni a többi utas kíváncsi tekintetéről,
miközben követte az utaskísérőt az üzleti osztályon keresztül az első
osztályra.
– Mi a gond? – kérdezte, amikor az utaskísérő megállt vele a
legelső kijárat előtt. – Valami gond van a jegyemmel?
– Van itt valaki, aki beszélni szeretne magával. – A nő az utashíd
felé biccentett.
Tessék? Charlie zavartan tett egy lépést a kijárat felé, és amikor
megpillantotta a magas, sötét hajú férfit antracitszürke öltönyben,
majdnem összecsuklott a térde.
– Charlie. – Rafe mosolyogva odament hozzá, és megfogta a
kezét.
– M… mit keresel te itt?
– Látnom kellett téged. Nem engedhettelek el csak úgy.
– Miért? Valami baj van?
– Minden a legnagyobb rendben. Jobb már nem is lehetne. De
tényleg! Ezért kellettutánad jönnöm. Hogy elmondjam.
És miközben ott álltak az utashídon, Rafe elmesélte a lánynak az
egész történetet, beleértve a leváltott és az új kancellárt és a
törvénymódosítást. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogja
feleségül venni Oliviát, és hogy el akarja mondani Charlie-nak, mit is
érez iránta valójában.
– Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka, mert csak
rád tudtam gondolni – közölte végül.
Charlie-nak zúgott a feje. Ő sem sokat aludt, hasonló okokból.
Persze ezt most nem állt szándékában bevallani, mert fájdalmas és
nehéz megfontolás után ma kora reggel végre döntést hozott.
– Azt szeretném, ha maradnál. – Rafe áthatóan a szemébe nézett.
– Azt szeretném, ha visszajönnél velem, hogy mindent nyugodtan
elmagyarázhassak. Szeretném, ha kapnánk egy új esélyt. Egy valódi
esélyt.
Új esély. Charlie szédült. Ha Rafe nem fogta volna a kezét, talán
össze is esett volna. A férfi kicsit közelebb lépett hozzá, ő pedig
mélyen beszívta arcvizének illatát. Rafe ezután lehajolt hozzá, és a
fülébe suttogott:
– Tudom, hogy a hely és az idő egyáltalán nem alkalmas erre, de
meg kell mondanom neked, hogy beléd szerettem.
Beléd szerettem.A szavak ott kavarogtak Charlie fejében, de
valahogy valószerűtlennek tűntek, valamiféle varázsige részének.
Rafe kicsit erősebben szorította a kezét.
– Kérlek, gyere velem vissza Montaigne-be!
Charlie alig tudta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Hiszen
pontosan erre vágyott! Szeretett volna Rafe karjába omlani, hagyni,
hogy átölelje, és elvigye onnan.
 De muszáj volt józanul gondolkoznia. Emlékeztetnie kellett magát,
hogy nemsokkal korábban még a kastélybeli lakosztálya
nappalijában üldögélt, és azon töprengett, mi minden történt kettejük
között. Jól tudta, mennyire könnyű lenne hagyni, hogy a végtelenül
vonzó és elbűvölő herceg elvakítsa a hatalmával és gazdagságával.
Viszont azzal is tisztában volt, hogy most nagyon óvatosnak kell
lennie, különben a végén még hatalmas hibát követ el.
Rafe észrevette a sápadt arcán tükröződő félelmet.
– Charlie, csak szeretnék beszélni veled, és elmagyarázni a
dolgokat – mondta neki sürgetőn.
A lány megrázta a fejét.
– Sajnálom, Rafe. Ez túl sok nekem. Túl nagy a nyomás.
– De semmire sem foglak kényszeríteni.
– Már most is azt teszed.
– Nem, én… – Rafe elnémult, amikor Charlie makacsul rámeredt.
– Próbálsz rávenni, hogy elhagyjam a repülőgépet. Mi ez, ha nem
kényszerítés?
Rafe figyelte, hogyan húzódik apró grimaszra a lány ajka, mintha
azért küzdene, hogy képes legyen megállni sírás nélkül.
– Hidd el, mindent alaposan végiggondoltam. Két különböző
világból származunk. Néhány napra egymás mellé sodort bennünket
az élet, és remekül éreztük magunkat. De teljesen igazad volt, csak
álmodozók hisznek a hepiendben. A való élethez kompromisszumok
kellenek, és persze józan ész.
Rafe-et elfogta a kétségbeesés. Elviselhetetlen volt számára a
gondolat, hogy elveszítse Charlie-t.
– Köszönök mindent, de most hazarepülök – jelentette ki a lány
higgadtan.
 Mielőtt még Rafe megtalálhatta volna a megfelelő szavakat,
amikkel talán sikerült volna visszatartani, Charlie sarkon fordult, és
magasra emelt fővel visszatért a repülőbe. Közben próbálta
meggyőzni magát arról, hogy helyesen cselekszik, és reménykedett,
hogy ha ezt elég sokszor elismétli magában, a végén még el is hiszi.
 13. FEJEZET
Hat héttel később...

Egy újabb sikertelen állásinterjú után Charlie két bevásárlószatyorral

a kezében felvonszolta magát a lépcsőn a lakásába. Már két hete
állást keresett. Ha tudta volna, hogy ennyire nehéz lesz, talán nem
fogadta volna el annyira készségesen a galéria tulajdonosa által
felajánlott végkielégítést. Na persze nem mintha tényleg lett volna
más választása.
Amint a művészvilág felfedezte az apja tehetségét, a tulajdonos
úgy döntött,hogy jól képzett személyzetre van szüksége. Mivel pedig
Charlie-nak nem volt egyetemi végzettsége, a helyi művészek
munkáinak részletes ismerete többé már nem volt elég.
Az elbocsátása rövid távon legalább lefoglalta a gondolatait.
Az apja ugyan harcolni akart, hogy megtarthassa a munkáját, de
Charlie megkérte, hogy ne tegye, mert a lelke mélyén már régóta
tisztában volt vele, hogy megérett az idő a változásra. Nem akarta,
hogy mindennap arra emlékeztesse, hogyan lépett be az életébe
néhány héttel ezelőtt Rafe, és hogyan forgatta fel fenekestől.
Letette a bevásárlószatyrokat a lépcsőfordulónál, hogy előhalássza
a lakáskulcsot a farmerja zsebéből. Nyár vége volt, meleg péntek
délután. Edna szokása szerint kinyitotta a lakása ajtaját, hogy
kereszthuzatot csináljon.
Nyilván épp süteményt sütött, mert Charlie érezte isteni csokoládés
kalácsa illatát. És hallotta, hogy valami férfival beszélget, akivel a
jelek szerint pompásan megértették egymást.
Ez a hang tisztára olyan, mintha Rafe-é lenne, gondolta magában
Charlie bosszúsan, miközben a zárba illesztette a kulcsát. Nagyon
örült volna, ha nem emlékezteti valami állandóan a férfira, akit hetek
óta kétségbeesetten próbált elfelejteni.
Amint kinyitotta az ajtót, a macskája, Dolly már rohant is hozzá.
– Szia, édesem! Nagyon örülni fogsz, ha kiszimatolod, mit hoztam
neked vacsorára.
– Charlie, te vagy az?
– Igen, Edna. Most értem haza.
– Csodás. – Edna felbukkant az ajtajában. – Mondtam neki, hogy
biztos nemsokára hazaérsz.
Neki?
– Mégis kinek?
Szomszédasszonya ragyogó mosollyal felelt.
– Az elbűvölő barátodnak, akinek a társaságában hetekkel ezelőtt
kiléptél a lakásodból. Láttalak elmenni benneteket.
– A barátomnak?
Edna mögött Rafe bukkant fel farmerban és fehér pólóban. Charlie
megmerevedett. A férfi fekete haja kicsit hosszabb volt, mint ahogy
az emlékeiben élt, az állán borosta feketéllett. Összességében kissé
soványabbnak és feszültebbnek tűnt. Ennek ellenére Charlie úgy
vélte, hogy vonzóbb, mint valaha.
Mit keres itt? Charlie gondolatban legalább ezerszer újra lejátszotta
magában a búcsúzásukat a reptéren, és azzal kínozta magát, hogy
mi lett volna, ha akkor visszamegy vele Montaigne-be.
Igen, már bánta, hogy nem tette meg. De hogy ne kerítse teljesen
hatalmába a kétségbeesés, próbálta meggyőzni magát, hogy nem
volt más választása.
Elállt a szava attól, hogy a férfi váratlanul felbukkant nála, és
fogalma sem volt, hogyan reagáljon. Úgy állt ott, mint akinek földbe
gyökerezett a lába.
– Szia, Charlie!
– Rafe mondta, hogy nem számítasz a látogatására – mondta
Edna. – Csodás meglepetés, ugye?
– I… igen, az.
Edna Rafe felé fordult.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem, élveztem a beszélgetést.
– Köszönöm a teát és a finom süteményt.
– Akkor én most hagyom, hogy megünnepeljék a viszontlátást. –
Edna a férfira kacsintott, majd egy pillanat múlva már be is csukódott
mögötte a lakása ajtaja.
Charlie nyelt egy nagyot, miközben Rafe-et nézte. Az ösztönei azt
súgták, tűnjön el a lakásában, és vágja be az ajtót a férfi orra előtt.
De az gyerekes lett volna, és udvariatlan. Ráadásul úgy még a
kérdései is megválaszolatlanok maradtak volna. Még miközben azon
töprengett, hogy talán inkább itt kint kellene magyarázatot követelnie
tőle, Rafe magához ragadta a szót.
– Hogy van a kishúgod?
Nem számított rá, hogy Isla állapota felől érdeklődik majd. Azonnal
érezte, hogy kezd meginogni az ellenállása.
– Remekül. Újra itthon van, szépen növekszik. Múlt héten már el is
mosolyodott.
– Ez csodálatos.
– Igen, az. – Charlie látta a melegséget a férfi tekintetében, és
legszívesebben a karjába vetette volna magát. – Azt hiszem, jobb,
ha bejössz – mondta.
Lehajolt, hogy felvegye a bevásárlószatyrokat.
 – Hagyd csak, majd én. – Rafe szintén lehajolt, és a kezük
összeért, amikor egyszerre nyúltak a táskák után.
Charlie úgy érezte, mintha apró áramütések érték volna. Elhátrált a
férfi közeléből.
– Bevinnéd őket a konyhába?
Alig merte elhinni, hogy olyan hétköznapi témáról társalog Rafe-fel,
mint a bevásárlószatyrai. Miközben becsukta a lakása ajtaját, arra
gondolt, hogy meg kellene kérdeznie, miért van itt. De visszariadt
tőle.
Hat hosszú héten keresztül próbálta túltenni magát rajta. Most már
tudta, hogy minden fáradozása hiábavaló volt. Rafe puszta látványa
életre keltette benne a régi szenvedélyt és a régi fájdalmat is.
Dolly a lábához dörgölőzött, és hangosan nyávogni kezdett.
– Érzi a kajáját – magyarázta Charlie, és örült a
figyelemelterelésnek. – Jobb, ha először megetetem, mert különben
a végén még az őrületbe kerget bennünket.
– Persze, csak nyugodtan.
Charlie egy piros hokedli felé intett a fejével.
– Ülj le. Vagy ha jobb szeretnél a nappaliba menni… mindjárt
csatlakozom.
– Köszönöm, de szívesebben maradok a konyhában.
– Kérsz még egy teát?
Rafe mosolyogva a gyomrára simította a tenyerét.
– Nem, köszönöm. Már nem fér be semmi.
– Egy pohár bort esetleg?
A férfi megrázta a fejét.
– Etesd meg azt a macskát.
Charlie úgy érezte, mintha valami furcsa álom kellős közepébe
csöppent volna, miközben elővette a halat, és egy vágódeszkára
téve elkezdte felkockázni.
– Mikor érkeztél?
– Néhány órával ezelőtt.
– Akkor biztosan szenvedsz az időeltolódástól.
– Nem olyan vészes.
Charlie a tálkába tette a halat, Dolly elégedetten dorombolva
nekilátott.
Rafe felnevetett.
– Boldog macska!
– A friss hal igazi csemege neki. – Charlie lemosta a vágódeszkát,
majd kicsit később megtörölgette a kezét. Aztán ismét Rafe felé
fordult, de kerülte a tekintetét.
– Azt reméltem, hogy lesz rám egy kis időd, és megengeded, hogy
elvigyelek vacsorázni.
– Ó, én… – Charlie már látta is a lelki szemei előtt, ahogy egy első
osztályú étteremben ül a férfival szemben, a gyertyafényben pompás
ételeket és nemes borokat szolgálnak fel nekik. Tisztában volt vele,
hogy nagyon óvatosnak kell lennie, ha nem akar ismét a varázsa alá
kerülni.
– Éppen arra készültem, hogy főzzek valamit. Miért nem eszünk
itt? – Charlie el sem tudta hinni, hogy ezt mondta. De mégsem
dobhatta ki a férfit, és sokkal nagyobb biztonságban lesz, ha itt
vacsoráznak, mint ha valami étteremben. Különben is, így legalább
mindenféle apró munkákkal elterelheti Rafe-ről a figyelmét.
– Bőven elég lesz kettőnknek is, már amennyiben nincs semmi
kifogásod egy zöldséges-garnélás thai curry ellen. – Charlie szíve
kihagyott egy ütemet, amikor észrevette, hogyan ragyog fel a férfi
szeme.
– Köszönöm. Ez nagyszerűen hangzik.
A lány nyelt egy nagyot. Kissé ideges lett a gondolattól, hogy Rafe
szeme láttára kell az ételt elkészítenie, de aztán gyorsan észhez
térítette magát. Olyan gyakran főzött ilyet, hogy álmában is képes
lett volna összedobni.
– Segíthetek valamiben?
– Tudsz főzni? Láttál már valaha konyhát belülről?
Rafe csak nevetett.
– Kiskoromban. Szerettem leosonni, hogy segítsek a
szakácsoknak almát hámozni, vagy mézeskalács figurákat készíteni.
Milyen elbűvölő! Minden józan megfontolása ellenére Charlie két
vágódeszkát és két kést készített ki az asztalra.
– Segíthetsz felaprítani a zöldségeket. A hagymát majd én
megcsinálom, mert nem szeretném, ha felnőtt férfi létedre sírva
fakadnál itt nekem. De felvághatod a répát. Vagy jobban szeretnél…
– Csinálom a répát.
Olyan valószerűtlennek tűnt, hogy itt vannak a konyhájában Rafe-
fel, és főznek. Mintha egy házaspár tagjai lennének, akik évek óra
harmóniában élnek együtt. Miközben felaprították a paprikát, a
mogyoróhagymát és a friss gyömbért, Charlie Tobiasról, Mathilde-ról,
Guillaume-ról és Chloéról kérdezgette Rafe-et.
A férfi közölte, hogy mindannyian jól vannak, majd vidáman
felpillantott.
– Megkértek, hogy adjam át üdvözletüket.
– Ó! – Charlie meglepetésében elvörösödött, és úgy döntött,
egyelőre nem kérdezősködik tovább, helyette inkább az előtte álló
feladatokra összpontosít.
 – Mikor kell hozzátenni a zöldséget? – érdeklődött Rafe, és megállt
mellette, amikor végül elkezdte kisütni a garnélákat a wokban.
– Mindjárt. Ez néhány perc alatt átsül.
– Már most is pompás az illata.
Charlie-t elöntötte a forróság, de ennek nem a wokból kiáramló gőz
volt az oka, nem a férfi közelsége.
– Nem akarod megteríteni az asztalt? A tányérokat és tálakat ott
abban a szekrényben találod. Az evőeszközöket pedig a mellette
lévő fiókban.
Rafe a fekete alátétekre tette a fehér tányérokat, majd elhelyezte
mellettük a vörös nyelű evőeszközöket. Miután meggyőződött róla,
hogy a jázminrizs elkészült, Charlie a wokba borította a zöldségeket.
Nem sokkal később az egészet egy fekete-
fehér tálba öntötte, a rizst pedig egy másikba halmozta.
– Már csak a bor hiányzik. – Charlie hirtelen úgy érezte, sürgősen
szüksége van egy kortyra erősítésképpen. – A hűtőben van egy
üveggel. Én addig hozom a poharakat.
Ezek után azonban már tényleg nem lehetett tovább halogatni,
hogy leüljenek egymással szemben az asztalhoz. Rafe
rámosolygott. Megmagyarázhatatlanul boldognak tűnt, és nagyon
szexi volt.
Nem számított, hogy egy első osztályú étteremben vacsoráznak
gyertyafénynél, vagy itt a konyhájában fogyasztanak el egy egyszerű
ételt, Charlie egyszerűen képtelen volt kivonni magát Rafe varázsa
alól. És egyvalami teljesen világos lett a számára. Muszáj végre
letudniuk a beszélgetést, amit egészen eddig csak halogattak, bár
úgy tűnt, hogy Rafe-nek egyáltalán nem sürgős a dolog.
– Fenséges.
 – Örülök, hogy ízlik.
– Imádom. Pontosan ebben reménykedtem.
– Egy zöldséges-garnélás thai curryben?
Rafe felnevetett.
– Nem, hanem abban, hogy megfigyelhetlek a természetes
közegedben.
– Ez alapján az ember azt hihetné, hogy valami különleges
állatfajta vagyok.
– Ne haragudj. – Rafe megcsóválta a fejét. – Ügyetlen voltam,
ugye?
Charlie inkább elbűvölőnek találta a férfit. Arról viszont továbbra
sem volt semmi fogalma, hogy vajon miért bukkant fel nála ilyen
hirtelen.
– Igazad volt – szólalt meg Rafe váratlanul, miután lenyelte a
falatot. – Soha nem lett volna szabad megpróbálnom rávenni, hogy
leszállj a repülőről. Úgy viselkedtem, mint valami önző zsarnok. Ez
rögtön nyilvánvalóvá is vált a számomra, amint sarkon fordultál és
magamra hagytál. Alig tudtam elhinni, hogy képes voltam ilyen
lehetetlenül viselkedni.
Rafe olyan bűnbánónak tűnt, hogy Charlie szívében az ellenállás
utolsó morzsái is semmivé foszlottak.
– Nem lett volna szabad csak úgy lelépnem, anélkül hogy
köszönetet mondtam volna a vendégszeretetedért, és normálisan
elbúcsúztam volna tőled – mondta.
Rafe vállat vont.
– Nem igazán vehetem rossz néven tőled, hogy sietve távoztál.
Elég sok mindenen kellett keresztülmenned. Először kénytelen voltál
átrepülni a fél világon, aztán el kellett viselned a stresszt, ami azzal
járt, hogy valaki másnak kellett kiadnod magad. A kishúgod miatti
aggodalomról már nem is beszélve.
– Ráadásul egy bizonyos hercegtől olyan csókot kaptam, hogy azt
hittem, elájulok. Pedig közben elvileg nem is lett volna szabad
ilyesmit tennie – felelte Charlie, és elöntötte a forróság, amikor
észrevette, milyen izzó tekintettel méregeti a férfi.
– Nem fogok bocsánatot kérni, amiért megcsókoltalak.
Valósággal szikrázott köztük a levegő, Charlie lesütötte a szemét.
– Elég kínos volt, hogy Olivia épp abban a pillanatban nyitott ránk.
– Igen, rémes volt az időzítés.
Rafe lerakta a villáját a tányérjára, és Charlie legnagyobb
meglepetésére mosolyogva hátradőlt a székében. Teljesen lazának
tűnt.
– Milyen a politikai helyzet Montaigne-ben? – kérdezte Charlie.
Eddig szándékosan nem keresett rá az interneten az országgal
kapcsolatos hírekre. Mindent maga mögött akart hagyni, aminek
köze volt a hercegséghez. De most, hogy Rafe itt ült vele szemben,
mindenképpen szerette volna megtudni, mi is a helyzet. – Minden
tisztázódott?
– Igen. Az új kancellárunk nagyon rátermett. A Leroy
Bányatársaság visszavonulót fújt. Úgy érzem, minden újra úgy
megy, ahogy mennie kell.
– Bizonyára nagyon megkönnyebbültél. És mi a helyzet Oliviával?
– Gondolom, nászúton van.
Charlie döbbenten meredt a férfira.
– Már férjhez is ment? Csak nem a monacói barátjához?
– De. – Rafe ivott egy korty bort. – Ráadásul megosztotta az
újságírókkal a történetét.
 – Beszélt rólad… és…
– Igen, rólad is. Kétoldalas cikk lett a vége egy nagyon népszerű
magazinban. Most már ország-világ tudja, hogy csak azért lett a
menyasszonyom, mert segíteni akart Montaigne-en, de valójában
mindig is André volt az igaz szerelme.
– Szent ég!
Úgy tűnt, Rafe-et egyáltalán nem bosszantja a dolog.
– Egy vagyont fizethettek neki, de nem számít. Legalább nekem
már nem kell magyarázkodnom, hogy miért is van belőletek kettő.
Charlie nyelt egy nagyot.
– Ezek szerint az is benne van az újságban, hogy egypetéjű ikrek
vagyunk?
– Igen. Rólad is van egy fotó, az, ami a kórházban készült. Olivia
azt nyilatkozta,nagyon hálás neked, amiért beugrottál helyette,
amikor ő egy kisebb krízisen esett át.
– Ezek szerint a néped már tisztában van vele, hogy ki vagyok?
– Akik olvassák a bulvársajtót, igen – vágta rá Rafe, majd
elgondolkozva folytatta: – Mindenesetre ez azt jelenti, hogy nem
kellene magyarázkodnunk senkinek, amennyiben a jövőben esetleg
úgy döntenél, hogy visszatérsz Montaigne-be.
– Értem.
– Természetesen folyton veled kapcsolatos kérdésekkel zaklat
mindenki. Főleg azt akarják tudni, miért hagytalak eljönni.
Charlie ezt nem igazán tudta elhinni.
– Ugyan kit érdekelne, mi van velem?
– Sokakat. – Rafe elmosolyodott. – Az alkalmazottjaimat. A jó
barátomat, Faysalt.Monique-ot a Belle Robe-ból. Az embereket a
kórházból. Gyakorlatilag mindenkit, aki az ottléted során kapcsolatba
került veled.
Charlie-nak fogalma sem volt, mit felelhetne erre. Csodálkozott,
hogy emlékeznek rá az emberek, sőt, akár még jelent is számukra
valamit. Elvörösödve állt fel. Vajon korai lenne elkezdeni leszedni az
asztalt?
Rafe szintén felállt. Odalépett hozzá, és megragadta a kezét,
mielőtt felvehette volna az egyik tányért.
– Charlie – kezdte halkan.
– Mi az? – kérdezte a lány idegesen, miközben vadul dobogott a
szíve a mellkasában.
– Jogos, hogy óvatos vagy. Hiszen alig ismerjük egymást. De
komolyan gondoltam, amit a reptéren mondtam. Szeretném, ha
adnánk magunknak egy második esélyt.
Charlie-t melegséggel töltötte el a férfi ujjainak finom szorítása a
kezén. Sikerült teljesen elvarázsolnia őt a szavaival és a
közelségével, de volt még néhány dolog, amit mindenképpen
tisztázni szeretett volna vele. Hiszen Rafe-nek egy olyan nőt kellene
keresnie magának, aki képes segíteni neki Montaigne
kormányzásában. Lehetősége van találkozni a legszebb és
leggazdagabb európai örökösnőkkel, és most már az idő sem
szorítja. Mit keres akkor mégis itt, Sydney egyik elővárosában, egy
aprócska lakásban?
– Miféle második esélyről beszélsz, Rafe? Legutóbb csak annyit
akartál tőlem, hogy játsszam el a menyasszonyod szerepét.
– Igen, tudom. – A férfi halkan felnyögött. – Így visszatekintve elég
nagy őrültség volt az egész. Mégis életem legjobb döntéseként
tekintek rá. – Megfogta Charlie másik kezét is, majd mindkettőt a
mellkasára simította.
 A lány érezte a póló anyagán keresztül testének melegét és szíve
dobbanásait is. Gyorsan visszapislogta a könnyeit, és figyelmeztette
magát, hogy most nem fakadhat sírva.
– Charlie, annyira hiányoztál, hogy azt hittem, beleőrülök.
A lány levegő után kapkodott, képtelen volt megszólalni.
– Szeretném, ha más párokhoz hasonlóan egyszerűen csak
randizgatnánk. Semmi nyomás. Vagy nagy elvárások. Szeretném,
ha jobban megismernénk egymást, aztán majd meglátjuk, hogy hova
vezet a dolog.
– És hol történne mindez?
– Itt.
– Ez azt jelenti, hogy itt maradsz Sydneyben?
– Egy darabig biztosan. Legalább két hétig. Szívesen felfedezném
veled a várost és a környékét.
Charlie alig mert hinni a szerencséjének, és egyetlen elfogadható
kifogás sem jutott az eszébe.
– Mivel jelenleg nincs állásom, szabad vagyok, mint a madár.
– Nagyszerű! – Rafe-nek nevetett a tekintete.
Charlie szeretett volna rámosolyogni, de könnyek homályosították
el a tekintetét. Persze ennek nem volt semmi jelentősége, mert a
férfi hirtelen magához ölelte erős karjával, ő pedig a vállára hajtotta a
fejét, és úgy érezte, végre ott van, ahová tartozik.
Rafe egy hosszú pillanatig egyszerűen csak ölelte, mintha ő lenne
számára a legértékesebb a világon. Amikor végül gyengéden
megcsókolta, ismét ott volt a régi varázs, és újra életre kelt bennük a
perzselő vágy, amely soha nem is hunyt ki teljesen.
Charlie észrevette, hogy egyre jobban elárasztja testét a heves
szenvedély. Még jobban a férfihoz simult, legszívesebben letépte
volna róla a ruhát.
– Foglaltál szállodai szobát magadnak? – kérdezte két csók között.
– Igen. Valahol a kikötő környékén.
– Nem azt mondtad, hogy szeretnél megfigyelni a természetes
közegemben?
Rafe felnevetett.
– De, tényleg.
– Akkor mondd le a foglalást! – javasolta neki Charlie vakmerően. –
Maradj itt velem!
Hallotta, hogy válaszul a férfi élesen beszívja a levegőt.
– Az tökéletes lenne.
– De először természetesen ki kell próbálnod a hálószobámat –
vágta rá Charlie olyan magabiztossággal, ami még őt magát is
megdöbbentette. – Derítsd ki, hogy a matrac megfelel-e a
követelményeknek.
Rafe elmosolyodott.
– Mondtam már, mennyire imádom a gondolkodásmódodat? –
A férfi nagy lendülettel a karjába kapta. – Merre van a hálószoba? –
kérdezte.
Charlie mutatta az irányt. Természetesen tudta, hogy idegesnek
kellene lennie, amiért a hálószobájába vezényel egy herceget.
Fogalma sem volt róla ugyanis, mi történik, amikor a mesevilág
találkozik a való élettel. De túlságosan el volt bűvölve ahhoz, hogy
elemezgetni kezdje a problémát, és túlságosan lenyűgözte Rafe
ereje, aki olyan könnyedén vitte át a szomszédos helyiségbe, mintha
nem lenne nehezebb egy tollpihénél.
– Olyan ez a szoba, mint egy gyönyörű barlang – jegyezte meg a
férfi, miközben letette a feketére festett falú szobában álló hófehér
ágyra. A helyiséget mindössze a sarokban álló lámpa fénye
világította meg.
– Ami a fekete-fehér dekorációt illeti, azt hiszem, egy kicsit
elszaladt velem a ló.
– Nekem nagyon tetszik.
Rafe leheveredett mellé az ágyra. Amikor fölé hajolt, és
megtámaszkodott mellette jobbról és balról is a matracon a kezével,
Charlie érezte, hogy fokozatosan lángba borul a teste. Még soha
életében nem vágyott ennyire arra, hogy eggyé válhasson egy
férfival.
Rafe megcsókolta a nyakát, az állát és a homlokát. Charlie
önkéntelenül is lehunyta a szemét. Amikor a következő pillanatban
megérezte a férfi ajkát az egyik szemhéján, teljesen megfeledkezett
arról, hogy herceg. Már csak a legvonzóbb és legkedvesebb férfi
volt, akivel valaha találkozott.
Rafe ekkor szájon csókolta. A nyelve hegyével gyengéden
szétválasztotta az ajkát. Charlie többé már nem volt képes
gondolkodni. Átkarolta a férfi nyakát, és szorosan hozzásimult,
amikor a vágy hullámai átcsaptak a feje fölött.
Igazából első alkalommal lassabban kellett volna haladniuk, hogy
minden egyes pillanatot kiélvezhessenek, de már így is túl sokáig
kellett várniuk. A beteljesülés utáni vágyuk egyre erősebb lett, ezért
kapkodó mozdulatokkal gyorsan levetkőztették egymást.
Charlie mennyei boldogságot érzett, mert a férfi, akinek sikerült
elrabolnia aszívét, ott volt mellette. Végre helyreállt a világ rendje.
Tökéletesebb már nem is lehetett volna az élete.

A következő tíz nap csodálatos időszak volt Rafe számára,

kizárólag Charlie-val foglalkozott. Együtt indultak Sydney
felfedezésére, étterembe mentek, vagy éppen a lány lakásán főztek
valamit. Aztán csak beszélgettek és beszélgettek, majd újra és újra
szenvedélyesen szeretkeztek. Olyan volt ez, mint valami nászút
házasság nélkül. De persze ez nem mehetett így a végtelenségig,
ezzel mindketten tisztában voltak.
Éppen akkor értek vissza egy a hegyekben tett kirándulásból, és
Rafe azon volt, hogy beálljon a bérelt kocsival a lány garázsába,
amikor Charlie-nak megcsörrent a mobiltelefonja.
– Fogalmam sincs, ki lehet – jegyezte meg, miután vetett egy
pillantást a kijelzőre, majd kiszállt, és fogadta a hívást.
Rafe kivette a lány pulóverét a hátsó ülésről, majd lezárta a kocsit.
Aztán intett Charlie-nak, hogy ő felmegy a lakásba. Amikor nem
sokkal később Charlie maga is felment, Rafe már a konyhában volt,
és Dollyt simogatta üdvözlésképpen. Azonnal észrevette, hogy
Charlie úgy néz ki, mintha sokkot kapott volna, ráadásul
meglehetősen feszültnek is tűnik.
– Ez meglepő volt. – A lány letette az asztalra a mobilját és a
kézitáskáját.
– Minden rendben?
– Azt hiszem, igen. Épp az imént kaptam egy állásajánlatot.
Rafe megborzongott. Charlie elmesélte neki, hogy az apja
váratlanul híres művész lett, a galériában pedig, ahol korábban
dolgozott, változásokat eszközöltek. De ők ketten egy szóval sem
beszéltek a hosszabb távú terveikről. Próbálták a lehető legjobban
kiélvezni az együtt töltött időt, és mivel megígérte a lánynak, hogy
nem fog nyomást gyakorolni rá, Rafe egyetlen szóval sem hozta
szóba a jövőt. Charlie pedig a maga részéről soha nem említette,
hogy kilátásban lenne a számára egy állás.
 – Elég furcsa. Minden szóba jöhető helyre jelentkeztem már, és
mindenhol elutasítottak. Erre most jön valaki, és felajánl egy állást,
amit még csak meg se pályáztam?
Rafe nyelt egy nagyot.
– És miről lenne szó?
– Egy művészeti galéria vezetéséről Queenslandben, az
Aranyparton – felelte a lány, és Rafe látta rajta, hogy le van
nyűgözve. – A turisták miatt nagy forgalmat bonyolítanak, hatalmas a
bevételük.
– Ezek szerint ez egy nagy felelősséggel járó állás lenne – felelte
Rafe higgadtan, habár eléggé összeszorult a gyomra.
Bárcsak beszélt volna Charlie-val a jövőről! De nem akarta sürgetni
a lányt, és nem akarta sarokba szorítani a vallomásával, miszerint
hihetetlenül sokat jelent a számára.
Nála kívánatosabb teremtéssel még sosem találkozott, de az
érzései messze túlmutattak a heves vonzalmon, amit kiváltott belőle.
Okosságával egyensúlyt teremtett a világában. Szüksége volt erre a
vidám és őszinte lányra az életében és az oldalán, hogy képes
legyen megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak
Montaigne hercegeként.
A pokolba, lehet, hogy túl sokáig várt?

Charlie mozdulatlanul állt. A karját összefonta a mellkasa előtt.

Nagyon igyekezett nem túlságosan a szívére venni, hogy Rafe olyan
nemtörődöm módon reagált az imént megosztott információra,
mintha a legkisebb mértékben sem érintené.
Ez egy nagy felelősséggel járó állás lenne.Csak ennyit tud
mondani élete legjobb tíz napja után? A rengeteg felszabadult
nevetés után? Tíz csodálatos nap után, amelyek során a barátságuk
egyre jobban elmélyült? A mámorító és varázslatos szeretkezéseik
után?
Ő pedig ostoba módon kezdett egyre erősebb érzelmeket táplálni
ez iránt a férfi iránt, bár arról még egyetlen szót sem ejtettek, hogy
hová is vezethet mindez. Charlie hatalmas erővel szorította össze a
karját, és próbálta leküzdeni a pánikot, ami kezdett egyre jobban
eluralkodni rajta. Rafe túl nyugodtan fogadta a szavait. Lehet, hogy
ez az állásajánlat fordulópontot jelent majd? Talán a férfi arra készül,
hogy barátságosan búcsút mondjon neki?
Igazán örülök, hogy megismerhettelek, Charlie, de én mégiscsak
herceg vagyok, te pedig nem igazán felelsz meg az elvárásaimnak.
– Nem is tudtam, hogy még mindig állást keresel.
Charlie továbbra sem emelte fel a tekintetét.
– Nem igazán kerestem.
– Ha tudtam volna, hogy ez a helyzet, akkor már sokkal hamarabb
szóba hoztamvolna a dolgot. Van számodra egy állásajánlatom.
Charlie megfeszült. Az, hogy Rafe alkalmazni akarja, hatalmas
pofonnal ért fela számára. Mit képzel? Milyen állásról van szó?
Netán titkárnő és ágymelegítő egyben? Hogy merészeli?!
– Nem, köszönöm – felelte nyersen, majd a szájára szorította a
kezét, nehogy felzokogjon.
– De hát a feleségemnek lenni igazán kemény munka.
Charlie azt hitte, rosszul hall.
– Ahogy te is tudod, vannak bizonyos kötelezettségek és elvárások
– folytatta Rafe komolyan. – De úgy vélem… Nem,
meggyőződésem, hogy kitűnő munkát végeznél ezen a téren,
Charlie. Éppen ezért örömmel venném, ha megtisztelnél azzal… –
A férfi elnémult, Charlie pedig zavartan, ugyanakkor reménykedve
nézett fel rá.
Lába kezdte felmondani a szolgálatot, gyorsan megkapaszkodott
az asztal peremében.
– Elnézést – szólalt meg remegő hangon. – Azt hiszem,
lemaradtam valamiről. Pontosan mit is szeretnél kérdezni tőlem?
Alighogy befejezte, megtörtént. Rafael St. Romain, Montaigne
hercege, fél térdre ereszkedett előtte a konyha kövén, és a szívére
szorította a kezét.
– Szeretlek, Charlie. Azt hiszem, már első nap beléd szerettem. De
most már teljesen biztos vagyok benne, és hatalmas
megkönnyebbülés számomra, hogy végre neked is elmondhatom.
Életem hátralévő részét mindenképpen veled szeretném leélni.
– Ó…
– Ezért arra kérlek, légy a feleségem!
– Jaj, Rafe! – Charlie az egyik kezével letörölte a könnyeit, a
másikat pedig kinyújtotta a férfi felé. – Én ugyanígy érzek.
Fogalmam sem volt róla, hogy lehetséges ennyire szeretni valakit.
Amíg nem találkoztam veled.
– Szóval hozzám jössz feleségül?
A könnyei ellenére Charlie elmosolyodott.
– Csak ha felállsz, és megcsókolsz végre.
A férfi erre azonnal felpattant.
– Ígérem, hogy boldoggá teszlek – jelentetti ki, és magához ölelte.
– Még ha kemény munka is a feleségednek lenni, az első és
legfontosabb feladatom az lesz, hogy téged boldoggá tegyelek.
Charlie érezte, hogy valami puha a lábához dörgölőzik, rögtön
utána panaszos nyávogás hallatszott.
– Jaj, és mi lesz Dollyval, ha összeházasodunk?
 Rafe elmosolyodott.
– Ne aggódj, biztos jól fogja érezni magát a kastélyban – felelte,
majd gyengéden megcsókolta a lányt.
És bár már eddig is sok csodás csókot váltottak, mind közül ez a
mostani volt a legcsodásabb.
 UTÓHANG
Montaigne-ben mindenhol harangoztak, de a leghangosabbak mégis
a katedrális harangjai voltak, ahol Rafael herceg és a
menyasszonya, Charlotte hercegné arra készült, hogy kimondja a
házassági esküt.
Charlie és az apja ünnepélyes dallamok kíséretében hajtottak
keresztül limuzinjukkal a városon. Az utcák tele voltak ujjongó
emberekkel, akik zászlókat és saját készítésű plakátokat lengettek.

Éljen sokáig, Charlie!

Sok szerencsét!
Sok boldogságot!

Charlie örült a kedvességnek, amit az emberek tanúsítottak iránta.

Végül odaértek a katedrálishoz. Ünnepélyes orgonazene fogadta
őket, Charlie pedig idegesebb már nem is lehetett volna.
Amikor a hatalmas előcsarnokba lépett, az őt körülvevő pompa
láttán egész testében reszketni kezdett. A gyönyörű ólomüveg
ablakok. A rengeteg gyertya. A csodálatos virágdíszek. A püspök a
pompás ünnepi palástjában. A padsorok, amelyekben elegánsan
öltözött idegenek ültek.
Alig merte alaposabban is szemügyre venni Rafe-et, aki Faysal
társaságában várt rá az oltár előtt. Vörös, arany paszománnyal
díszített kabátot viselt fekete nadrággal. Charlie-t annyira lenyűgözte
a látvány, hogy attól tartott, elsírja magát.
Ebben a pillanatban azonban valami sötétlila mozgás vonta
magára a figyelmét az első sorok egyikéből. Valaki felé fordult, és
lelkesen integetni kezdett. Edna volt az.
Szomszédasszonya teljesen magánkívül volt az örömtől, amikor
meghívták az esküvőre. Charlie-t pedig különös nyugalom szállta
meg, miután meglátta ragyogó mosolyát.
Ismét vetett egy pillantást Rafe felé, és a férfi is küldött felé egy
mosolyt, ami kizárólag neki szólt. Charlie úgy érezte, körbeveszi a
szeretetével, és tudta, hogy Rafe a nagy pompa és felhajtás ellenére
csak egyszerű férfi, akinek szüksége van rá. Az elmúlt néhány nap
során éppen elégszer hallotta ezt tőle.
Tiszta szívből szerették egymást, és bár herceg és hercegné
voltak, ugyanakkor szerelmespár is, és remekül megértették
egymást. Minden a legnagyobb rendben lesz. Charlie boldogan és
vidáman vett egy mély lélegzetet, majd a nyoszolyólánya, Arielle felé
fordult, aki éppen akkor szállt ki az egyik kocsiból.
A kórházi találkozásuk óta, amikor fehér horgolt sapkát viselt, a
kislány haja visszanőtt. Mikor Charlie másodszor meglátogatta, a
szüleivel is megismerkedhetett. Azóta nagyon elmélyült a barátsága
a családdal és jó néhány másik beteggel is.
A kislány nagyon szép volt rövid, sötét fürtjeivel. A rózsákból font
koszorú tökéletesen illett halvány rozészínű ruhácskájához. Olivia is
elbűvölően nézett ki halványpiros ruhájában. Nagyon örült és meg is
hatódott, amikor Charlie megkérte, hogy legyen a koszorúslányai
egyike. Suze, a gyermekkori jó barátja volt a másik, aki legalább
olyan csinos volt, mint Olivia.
Charlie elmosolyodott, majd az apjába karolt. A férfinak időbe telt
megszokni a gondolatot, hogy lánya egy herceghez megy feleségül.
Először azt hitte, Charlie csak ugratja, aztán képtelenségnek tartotta
az egészet. Végül találkozott Rafe-fel, és megnyugodott. Sőt, azt
mondta jövendőbeli vejére, hogy igazán remek fickó.
– Féltem, hogy fogalma sincs, mekkora szerencséje van veled –
avatta a bizalmába Charlie-t. – De úgy tűnik, nagyon is tisztában van
vele, milyen csodálatos vagy, kislányom. Úgyhogy boldogan adom
rátok az áldásomat.
Michael Morisset gyanúsan csillogó szemmel mosolygott a lányára.
– Annyira büszke vagyok rád, kicsikém – jelentette ki gyengéden,
mielőtt az orgonán felhangzott a nászinduló dallama.
Az emberek felálltak, majd várakozástelin Charlie felé fordultak.
A lány az apja karjára tette a kezét, majd végigsétált a végtelennek
tűnő padsorok között, és mosolyogva Rafe-et figyelte. Rafe sem
vette le róla a tekintetét, és pillantásával egyértelmű és boldogító
üzenetet sugárzott felé.
A mai nap nem csupán hepiend volt, hanem a legcsodálatosabb
újrakezdés, amit ember képzelhet.

VÉGE
 Tartalomjegyzék
Borító
Címoldal
Copyright
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
UTÓHANG