Merline Lovelace

Te kellesz karácsonyra!
Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos engedélye
nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb
módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és
mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus,
aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a Harlequin Books S.A.-
val létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek,
személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív módon
alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal,
eseménnyel vagy helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző
szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing reservation of
rights, no part of this publication may be modified, reproduced, transmitted or
communicated in any form or by any means, electronic or mechanical, including
photocopy, recording or any information storage and retrieval system, without the
written permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote brief
passages in a review. This edition is published by arrangement with Harlequin Books
S.A. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the
product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to
actual persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is entirely
coincidental and not intended by the author.

© Merline Lovelace, 2016 – Vinton Kiadó Kft., 2019

A ROMANA 681. eredeti címe: Callie’s Christmas Wish (Harlequin Special Edition)
Magyarra fordította: Hulley Orsolya

Nyomtatásban megjelent a ROMANA 681. számában, 2019

Átdolgozott kiadás

eISBN 978-963-448-762-3

Kép: Shutterstock

A HARLEQUIN ® és ™ a Harlequin Enterprises Limited vagy a konszern leányvállalatai

tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján használnak.
Magyarországon kiadja a Vinton Kiadó Kft., 2019

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1118 Budapest, Szüret u. 15.

Felelős kiadó: dr. Bayer József
 Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária
Telefon: +36-1-781-4351; e-mail-cím:info@vintonkiado.hu

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat:

www.vintonkiado.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
 1. FEJEZET
A Trevi-kútnál kezdődött minden.
Callie szeptemberben Rómába utazott a két legjobb barátnőjével. Gyerekkoruk óta
tervezték ezt az utazást, s azt is eldöntötték, hogy egyik első útjuk a kúthoz vezet.
Bedobnak egy érmét, és közben kívánnak valamit.
Kate kívánsága teljesült: kibékült a férjével. Dawn is megkapta, amire vágyott:
visszatért az Egyesült Államokba, és elszegődött dadusnak egy hatéves kisfiú, Tommy
mellé, akit rajongva szeretett. A temperamentumos, vörös hajú teremtés a szerelmet is
megtalálta: néhány héttel később feleségül ment Tommy édesapjához, a vonzó Brian
Ellishez.
Ehhez képest Callie azt se merte elárulni, mit kívánt. Túl nevetségesnek találta.
Éppen az Ellis család házát segített feldíszíteni fenyőágakkal. Szerencsére Dawn és
Tommy figyelmét lekötötte Tommy rendetlenkedő kölyökkutyája, így nem vették észre,
hogy összerezzen, mikor megszólal acsengő.
– Ez biztosan Joe. – Dawn lesöpörte pulóveréről a tűleveleket. – Aztírta, három körül
száll le a gépe, és négyre már itt is lesz. – Callie-re pillantott. – Sötét hajú, vonzó és
pontos… kell ennél több?
Nem kell, gondolta Callie idegesen. Leszámítva, hogy…
Megint eszébe jutott az érme. Mekkora ostobaság még több romantikát képzelni Joe
férfias, tekintélyt parancsoló álarca mögé! Hiszen még az üzleti megbízásait is hátrébb
sorolta, hogy nyugodtan foglalkozhasson azokkal a fenyegető üzenetekkel, melyeket
még az olaszországi utazása előtt kezdtek küldözgetni Callie-nek. Létezik ennél
lovagiasabb tett?
– Joe megígérte, hogy hoz egy igazi bumerángot Ausztráliából! –Tommy rohant ajtót
nyitni, mögötte a kutya ügetett. – Remélem, betartjaa szavát!
Callie biztos volt benne, hogy Joe nem felejtette el az ajándékot.
Egy velencei kiruccanáson ismerkedtek meg. Joe akkoriban Carlo Luigi Francesco di
Lorenzo herceg – a légierő kiváló pilótája – biztonságáért felelt a csapatával. Carlo
herceg éppen egy szigorúan titkos NATO-projekten dolgozott Kate férjével, Travisszel
együtt, és Briannel, aki a másik barátnője, Dawn férje lett.
Callie és Joe Rómában, a Trevi-kútnál látta viszont egymást, aholTravis romantikus
szertartás keretében másodszor is örök hűséget esküdött Kate-nek. Callie pedig újra
bedobott egy érmét a kútba – s akkor fogalmazta meg azt a kívánságot, mely azóta sem
hagyta nyugodni.
Alig töltöttek el tíz percet a Trevi-kútnál, Joe máris félrevonta, majd alaposan
kikérdezte. Óriási tapasztalattal rendelkező szakemberként képes volt a
legzárkózottabbakat is szóra bírni.
Azt mondta, észrevette, hogy Callie milyen riadt arckifejezéssel nézi meg minden
alkalommal az üzeneteit, de aztán gyorsan nyugalmat erőltet a vonásaira. Callie ifjúsági
és gyermekvédelmi ügyekkel foglalkozott Massachusettsben, s a munkája során
megszokta a fegyelmezett viselkedést. Joe azonban azt is tudta, hogy hetekkel korábban
felmondott.
Callie beadta a derekát, és mindent elmondott neki a fenyegető üzenetekről. Barátnői
is értesültek a történtekről, és felajánlották a segítségüket. Az olaszországi hetek után
Callie először Kate-hez, majd Dawnhoz és családjához költözött Washingtonba. Közben
Joe próbálta kideríteni, kitől származhatnak az üzenetek.
Callie sok mérföldre élt bostoni otthonától, négy „testőr” – a barátnői és a két férj –
óvó tekintetétől kísérve. Minden üzenetet továbbított a rendőrségnek, Joe pedig közben
kikérte a hivataltól azokat az ügyeket, melyeken Callie az utóbbi időben dolgozott.
Callie mindig dobogó szívvel nyitotta meg Joe üzeneteit, és dobogó szívvel nyitott
ajtót, ha Joe Washingtonba utazott, hogy beszámoljon a fejleményekről. Múlt
alkalommal a férfi könnyed búcsúcsókot lehelt az ajkára, de ennél több nem történt
köztük.
Tommy fogadta a vendéget.
– Szia, Joe! Elhoztad a bumerángot?
– Még szép, hogy elhoztam!
Joe elmosolyodott. Megnyerő mosolya volt, elvonta a figyelmet az arcán végigfutó
forradásról. Sosem beszélt róla, de Callie tudta, hogy bevetés közben sérült meg. Széles
vállát kiemelte a kopott bőrdzseki. Erős állával, jégszürke tekintetével és sötétbarna,
hullámos hajával feltűnően vonzó jelenség volt.
Joe mindenkit üdvözölt, majd Callie-re pillantott. Diadalmas arckifejezése elárulta,
hogy sikerrel járt Ausztráliában.
– Az e-mailek! Kiderítetted, ki küldte!
– Bizony – bólintott Joe elégedetten.
Dawn tapsolni kezdett örömében.
– Vedd le a kabátod! Aztán kimegyünk a konyhába, és mindent elmondhatsz.
– Anyuuuuu!
Callie elnevette magát Dawn meglepett grimaszán. Barátnője még nem szokott hozzá
a nevelőanya-szerephez.
 – Jobb, ha Joe megmutatja a bumerángot, különben egyedül próbálom ki –
fenyegetőzött Tommy.
Az Ellis család a Washington határában fekvő Bethesda egyik régi negyedében élt, egy
szép villaépületben. Falakkal határolt kertjében nagy fák nőttek, a közepén kis pavilon
állt.
– Először szeretnénk meghallgatni Joe beszámolóját. Utána kimegyünk veled a kertbe.
Megígérem! Addig menj be a dolgozószobába, és nézd meg a számítógépen, hogy mit
lehet tudni a bumerángok aerodinamikájáról. Apukád kimentette neked az érdekesebb
internetes oldalakat.
Tommy elcsoszogott, nyomában a kiskutyával.
– Aerodinamika? – kérdezte Joe.
– Hát igen. Brian mérnök volt, akárcsak az első felesége. Tommynak a vérében van a
mérnöki tudomány.
Dawn igyekezett életben tartani Tommy édesanyjának emlékét.Caroline Ellis alig egy
évvel a fia születése után halt meg agydaganatban. Mivel Tommy nem emlékezett rá,
Dawn összeállított neki egy digitális fényképalbumot, melybe az összes grafikusi
tudását beleadta.
– Gyere, Joe, főzök egy kávét. Közben mindent elmondhatsz – mondta Dawn.
Miközben végigmentek a folyosón, Joe gyengéden Callie hátára tette a kezét.
Callie szeretett volna elfutni a portáslakba, hogy gyorsan átöltözzön, és megigazítsa a
sminkjét. Dawn tanácsára elment az egyik washingtoni sztárfodrászhoz, aki csodásan
levágta a haját. De mivel az életét bizonyos értelemben „felfüggesztette” a fenyegető
levelek óta, továbbra is lófarokba vagy egyszerű kontyba kötve viselte fürtjeit.
Percekkel később frissen főtt kávé illata töltötte be a konyhát.
– No, akkor halljuk! – fordult Joe felé Dawn. – Mindketten a legvadabb spekulációkba
bocsátkoztunk, miután hirtelen fogtad magad, és elrepültél Sydneybe.
– Emlékszel egy Rose Graham nevű védencedre? – kérdezte Joe Callie-től.
– Dereng a név, igen.
– Ötéves volt, mikor a szülei elváltak. Hatalmas csata kerekedett a dologból.
Callie látta, amint Dawn vonásai megkeményednek. Ő is hasonlót élt át
kiskamaszként, s csak a barátnői segítségével sikerült átvészelnie a nehéz időszakot.
– Az anya egy ügyvédi irodában dolgozott kisegítőként – folytatta Joe. – Az apa
szoftverfejlesztő volt egy bostoni orvostechnikai cégnél.
Callie-nek sikerült felidézni Rose-t: szőke volt, alacsony termetű, és nagyon
intelligens.
– Igen, már tudom. Elég nyilvánvaló eset volt. Iskola-előkészítőbe járt, mindkét
szülője nagyon szerette. Ilyen helyzetekben az anyához kerül a gyerek, hacsak nem áll
fenn bántalmazás vagy hanyagság. De… – Callie felvonta a szemöldökét – egészen
biztos vagyok benne, hogy az apának is nagyvonalú láthatási jogot ajánlottam.
– Igen, így volt. Ezért is nem vizsgáltuk meg külön azt az esetet. Aztán megkértem a
munkatársaimat, hogy fussanak végig minden ügyön. Akkor derült ki, hogy az apát év
elején áthelyezték az ausztráliai kirendeltségükhöz.
– Vagy úgy.
Callie sejtette, mi következik: a gyermekelhelyezés mindig bonyolultabbá válik, ha az
egyik szülő távoli helyre költözik.
– Az anya nem akarta, hogy Rose ilyen messze repüljön – mondta Joe.
– És az ügyvédi iroda, aminek dolgozik, nyilván mindenben a segítségére volt.
– Rose apjának olyan sokszor kellett Amerikába utaznia a tárgyalásokra, hogy felélte
az összes megtakarítását, és hitelt kellett felvennie. A gyerektartással is hátralékba
került.
Callie elhúzta a száját.
– Erre az állam valószínűleg zárolta a fizetése egy részét, amivel csak rontottak a
helyzeten – mondta.
– Megkérte a céget, hogy helyezzék vissza Bostonba – folytatta Joe. – Már fél éve vár
erre. Eltartott egy ideig, mire az embereim feltörték a tűzfalát. Bitang ügyes fickó.
– És hogy reagált, mikor szembesítetted?
– Először csodálkozott, aztán fel volt háborodva. Miután az ausztrál rendőrség
bemutatta neki a bizonyítékokat, ügyvédet fogadott. Végül bevallotta: Callie
gyermekelhelyezési javaslatát tekinti a bajok fő forrásának. – Joe diadalmasan
biccentett. – De már vizsgálati fogságban van.
Callie akár még meg is sajnálta volna Rose apját, ha nem okozott volna annyi bajt a
gonosz üzeneteivel.
– Köszönöm. – Megszorította Joe kezét. – El sem tudom mondani, milyen hálás
vagyok a segítségedért. Nem szívesen vontalak bele, de…
– Szóval nem tetszett, hogy beleavatkoztam?
– Az elején tényleg nem tetszett. De hát… alig ismertük egymást.
– Ezen határozottan szeretnék változtatni.
Joe jó úton járt: megcsókolta az elutazása előtti estén, s ettől Callie melegséget érzett
a szíve körül. Hát még most, mikor Joe a csuklóját simogatja…
Szerencsére Dawn megtörte az idillt.
– Megnézem, mit művel Tommy a dolgozószobában. Szóljatok, ha készen álltok… a
kerti folytatáshoz.
 Callie próbálta leplezni az idegességét, miután kettesben maradtak.
– Komolyan gondolom, Joe. Nagyon hálás vagyok. És nagyon megkönnyebbültem.
– Sok álmatlan éjszakát okozott nekem, hogy veszélyben voltál.
– Nem is tudom, hogy tehetném jóvá – motyogta Callie.
– Ha végre eltűnnek a sötét árnyékok a szemed alól… akkor felhőtlenül boldog leszek.
Egészen rendkívüli színe van a szemednek. Ez volt az első, ami feltűnt rajtad.
– Köszönöm – mondta Callie pironkodva.
– Árvácskakék – fokozta tovább Joe.
Callie megvakarta az orrát.
– Hűha, ez… igazán kedves.
Joe megszorította a csuklóját, a másik kezével pedig gyengéden a tarkója alá nyúlt.
Callie érdesnek érezte a tenyerét. Tudta, hogy a mesterlövészeknek gyakran lesz ilyen a
bőre.
– Nem csak azok az átkozott mailek tartottak ébren – mondta Joe nyersen.
Néhány pillanat múlva Callie felállt. Joe is így tett. Egészen közel húzódtak
egymáshoz. Joe beletúrt Callie hajába, és szenvedélyes csókban forrt össze az ajkuk.
Ha most kettesben lennének, mondjuk a hálószobában…
– Callie!
Tommy állt az ajtóban, és szemrehányó pillantásokkal méregette a párocskát.
– Anyu azt mondta, hogy még beszélgettek. De ti csókolóztok!
– Így igaz – biccentett Joe vigyorogva.
– És mikor fejezitek be?
Joe Callie-re pillantott.
– Esetleg folytassuk később a… megbeszélést? Egy olyan helyen, ahol nincsenek
kiskutyák és kisfiúk?
– Rendben.
– Helyes! Most pedig, Tommykám, hozd a dzsekid és a bumerángot!
 2. FEJEZET
Joe beszívta a hűs, tiszta levegőt. A Sydneyben tapasztalt hőség után legalább annyira
élvezte a téli hőmérsékletet, mint a bumeránggal kísérletező Tommy látványát.
– Apa azt mondta, hogy ha elég gyorsan dobjuk el, akkor a rotáció mindenképpen
visszahozza – magyarázta a kisfiú.
– Úgy látom, az elméleti részével már tisztában vagy. Jöhet a gyakorlat is?
Az üzlet tulajdonosa, akitől Joe a bumerángot vásárolta, a közeli focipályán
megmutatta, miként kell bánni vele.
Az Ellis család kertje kisebb volt egy focipályánál, de éppen illettTommy erejéhez és
technikai tudásához. Joe bemutatta, mit tanult az eladótól. Az első kísérletük nem
sikerült: a bumeráng a hófödte füvön kötött ki.A második kísérlet során majdnem
eltalálták Tommy kutyáját. A harmadik dobás azonban végre eredményt hozott.
– Joe! Oda nézz, visszajön!
Tommy majd a nyakát törte, hogy elkapja a bumerángot. Joe nekidőlt a falnak, és
figyelemmel kísérte a következő kísérletet.
Klassz kisgyerek, gondolta. Kezdetben kétségei voltak, vajon helyesen teszi-e Brian
Ellis, hogy mindenhová magával viszi. Az Ellis Aeronautical Systems elnökeként – a
cége gyártotta a teherszállító repülőgépek fedélzeti elektronikáját – sokszor kellett
külföldre utaznia. Az egyik legutolsó, olaszországi útján a dadus balesetet szenvedett:
eltört a bokája.
Joe nem hitt a szerencsében. Mindig számba vette a lehetőségeket, volt B terve is,
bízott az ösztöneiben és a tapasztalatában – s ezzel sikerrel kimanőverezte magát a
szorult helyzetekből. Ám a tükörbe nézve mindig eszébe jutott, hogy egy alkalommal
mégsem jött be a számítása.
Azért a szerencsét sem kellene figyelmen kívül hagyni, gondolta. Olaszországban
például… Dawn McGill átvette a dadus szerepét, s így megszerette Briant, ő maga pedig
találkozott Callie Langstonnal.
Nem volt szerelem első látására, mert először a hosszú lábú, szőke Kate és a
temperamentumos, vörös hajú Dawn kötötte le a figyelmét. De akkor Callie egyszer
csak rápillantott – és Joe még sosem látott ilyen gyönyörű szempárt.
Eközben Brian és Dawn egyre közelebb került egymáshoz, és Kate és Travis házassága
is megmenekült. A herceg pedig szemet vetett Callie-re,mely tényre Joe a szokottnál
indulatosabban reagált. Egyre többet gondolt arra, milyen lenne egy igazi családhoz
hazatérni. Vagy általában: milyen érzés lehet, ha valakinek van otthona. És egy olyan
fia, mint például Tommy…
– Lassan be kéne mennünk.
– Még ne! Most kezdek formába jönni!
– Pedig muszáj. Szeretnék beszélni Callie-vel. Apukád is hamarosan hazajön. Még egy
utolsó dobás, aztán befejeztük.

Dawn és Callie kávéscsészét szorongatva ült a konyhai ablakfülkében. Joe-t és Tommyt

bámulták.
Ellőtte még beszámoltak Kate-nek és Briannek Joe sikeréről. Kate boldogan fogadta a
hírt, és ragaszkodott az ünnepléshez. Ő meg Travis hozzák a pezsgőt, mondta, Dawn és
Callie pedig gondoskodjanak ennivalóról. Utóbbi feladat nem bizonyult nehéznek:
felhívták a Paoli nevű, mediterrán finomságokat árusító üzletet, és tapast meg paellát
rendeltek.
– Joe jól megtalálja a hangot Tommyval – jegyezte meg Dawn.
Callie jól ismerte barátnőjét, tudta, hogy ez csak a bevezetés. Ivott egy korty kávét, és
várta a folytatást.
– De most komolyan, Cal. Tommy látta, mikor megcsókoltátok egymást!
– Nem is tudom… Hát… Te is éppen annyi ideje ismered, mint én.
– De nyilván nem olyan jól, mint te.
Callie elnevette magát.
– Tényleg nem ismerem annyira. Bár tudom, a jelek nem erre utalnak. Joe nem beszél
az életéről, és egyébként se túl bőbeszédű.
– Értem. Most térjünk vissza a csókra. Nem ez volt az első, igaz?
– Nem. De mért kérded?
– Ne játszd az ártatlant! Szeretnéd, ha folytatnátok?
– Igen! – felelte Callie habozás nélkül.
– Halleluja! Legfőbb ideje volt.
– Nana! Ne gondold, hogy csak úgy beleugrok egy…
– Világos! Megszámlálni se tudom, hány férfival próbáltunk összehozni az utóbbi
időben. A randi végén megjelent az ajkadon az a rejtelmes Mona Lisa-mosoly, és
haladéktalanul búcsút vettél az illetőtől. Joe az első, akit nem utasítasz el.
– Ugyan már, Dawn… Csak egy csók volt! Ugyanakkor…
– Ugyanakkor mi?
Callie habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Emlékszel, mikor pénzt dobtunk a Trevi-kútba?
 – Hát persze! Arra is emlékszem, hogy te, a nagy kételkedő, nem akartál dobni.
– Közben kívántam valamit.
– Biztos Joe-hoz volt köze.
– Nem, nem. Őt csak egy héttel később ismertük meg. Bevallom, elég… fantáziadús
kívánság volt.
– Szexuális fantáziáról beszélünk?
– Dawn!
– Ne légy már ennyire prűd! Szóval? Mit kívántál?
– Nem mit, hanem kit. Louis Jourdant.
Dawn tudta, kiről van szó. Kamaszként mindhárman lelkesedtek azokért az ötvenes-
hatvanas években forgatott filmekért, melyekben a francia filmsztár játszott.
– Emlékszel még, milyen csodás volt aGigiben? – kérdezte. – Olyannagyvilági és
forróvérű! Azt kívántam, bárcsak ne tizenkét éves lennék, hanem legalább húsz!
– Szerintem aHárom pénzdarab a szökőkútbanmég jobb volt. Feltűnt neked, hogy
mennyire hasonlít Joe-ra?
– Most, hogy mondod… – felelte Dawn kis szünet után. – Más a szemük színe, és Joe
valószínűleg jóval magasabb és izmosabb. De ettől eltekintve tényleg, akár hasonmások
is lehetnének.
– Talán csak képzelődöm…
– És ha igen? Csak nyugodtan! Ez annyira romantikus!
Callie-re eddig nem volt jellemző ez a viselkedés. Hármójuk közt mindig ő volt a
csendes, a megfontolt, a tartózkodó. Pszichológiát tanult, emiatt aztán egyre jobban
elmerült az emberi természetben, ő maga pedig mindinkább háttérbe vonult.
Hat éven át dolgozott gyermek- és ifjúsági megbízottként, s ez a munka még
hallgatagabbá tette. Elrejtette az érzéseit, csak két barátnője előtt fedte fel magát.
És most, Joe előtt…
– Joe-ból is remek filmsztárt lehetne faragni – folytatta Dawn. – Deinkább
akciófilmekben tudom elképzelni. Mondd csak, nem zavar a foglalkozása?
– Talán zavarna, ha többet tudnék a megbízóiról.
– Brian mesélte, hogy az életét is kockára tette Carlóért. Tudomásom szerint a herceg
egy különleges osztagot vezetett. Afganisztánba küldték őket, valami ENSZ-
munkatársat kellett megmenteniük. Ezután vérdíjat tűztek ki Carlo fejére, ezért kellett
őrizni Olaszországban.
– Kate mesélt a bevetésről. Úgy tudom, Travis is ott volt.
Dawn bólintott.
– Az ilyenek miatt romlott meg Kate és Travis házassága. Kate nembírta a sok
aggódást. Ezt vedd figyelembe.
– Úgy lesz. De Joe meg én még nem tartunk ott. Sőt, sehol sem tartunk.
– Ezt ne nekem mondd, hanem az akcióhősödnek. Nagyon úgy fest, mint aki jóval
többet forgat a fejében egy csóknál.
Ekkor belépett Tommy és Joe. Utóbbi a portáslak felé intett a fejével, mire Callie
rögtön felállt a székből.
– Travis és Kate hat, fél hét körül érkezik – figyelmeztette Dawn. – És Brian is
korábban végez.
– Hívj fel, ha itt vannak.
– Tényleg megzavarjalak benneteket? – kérdezte Dawn, és felkacagott.
A portáslakba érve Callie lesegítette Joe kabátját. A férfi érdeklődvenézett körbe.
– Igazán kellemes ez a hely.
Tényleg az volt. A napfényes, tágas, szép bútorokkal berendezett házikó immár két
hónapja nyújtott menedéket Callie-nek. Beleborzongott, mikor eszébe jutott, hogy
hamarosan vissza kell térnie a régi életéhez.
Valójában nem akart visszamenni sem Bostonba, sem a munkahelyére. Túlzottan
megviselték az ottani események.
– Eredetileg Tommy dadusának hozták rendbe a házat. Azt hiszem, te már nem
találkoztál vele Velencében.
– Tényleg nem.
– Ha nem éri szegény asszonyt az a baleset, akkor Dawn nem ismeri meg Briant és
Tommyt.
– És én se téged… Tudod, nem csak az e-mailek miatt nyugtalankodtam az utóbbi
hetekben. Olyan szép vagy…
Callie nem tudta, mit feleljen. Nem volt híján önbizalomnak, de megszokta, hogy a
gyönyörű barátnői árnyékában él.
– Mikor voltál utoljára szemorvosnál? – viccelődött.
– Én a belső értékekről beszélek. Olyan magabiztos vagy, olyan laza.
Callie lelkesedése rögtön alábbhagyott.
– Hát, egyikből se volt sok az utóbbi hónapokban.
– Jól titkoltad, sokáig még a legjobb barátnőid se tudtak róla. Tehát a saját erődre
támaszkodtál. Ez szerintem csodálatos. Te vagy az a nő, aki keresek. Te vagy az a nő,
akihez haza akarok menni egy hosszú nap után.
Callie hátrébb lépett, hogy a szemébe nézhessen. Csodálatot és ragaszkodást látott
benne, és épp csak egy kevéske vágyat. Kibontakozott a karjából.
– Mit értesz hazamenés alatt?
 – Hogy is mondjam… Mi lenne, ha inkább megmutatnám?
Azzal magához vonta. Az ezután következő csók a csillagok közé repítette Callie-t. Ez
színtiszta vágy, gondolta megrészegülten.
A következő pillanatban érezte, amint Joe könnyedén a karjába kapja.
– Mondd csak, hol van a hálószoba?
 3. FEJEZET
Minden csók, minden érintés növelte Callie vágyát. Kis híján elvesztette az eszméletét,
mikor Joe beléhatolt. Átkulcsolta a lábával a csípőjét. Kezdetben lassan mozogtak, majd
egyre szenvedélyesebben.
A szeretkezés után Joe szórakozottan simogatta a haját – olyan volt, mintha már nem
lenne jelen, de Callie nem adott hangot a kétségeinek.
Később mindketten lezuhanyoztak. Joe átöltözött: farmert és kék kasmírpulóvert vett
fel, míg Callie csinos, sötétzöld gyapjúruhába bújt.
Átmentek a főépületbe. Callie magára öltötte megszokott szelíd mosolyát.
A két lány azon nyomban nekiesett, kicipelték a konyhába. Alig zárult be mögöttük az
ajtó, Kate rögtön ráparancsolt:
– Azonnal mondj el mindent! A partra vetett bálna mindent tudni akar!
Kate máris túl kövérnek érezte magát, pedig még nem lehetett látni rajta, hogy
gyermeket vár.
– A pletykák szerint ma több megbeszélést is tartottatok Joe-val. Ki vele, milyen volt?
– Minden tekintetben meglepő.
– Na, ne terelj! Tízes skálán?
– Tizenkettő és fél.
– Remek, csak így tovább!
Callie mosolygott, de a mosolya nem jött szívből. A lányok azonnal átláttak rajta.
– Valami nincs rendben!
– Ki vele!
Callie sóhajtva megadta magát.
– Hát jó. Olyan, mintha én Louis Jourdant akarnám, Joe pedig… Lassie-t.
Dawn nem értette az egészet.
– Hogy jön ide Lassie?
Callie elgondolkodott.
– Azt mondta, hozzám akar hazajönni. Nem azt, hogy velem meg tudná váltani a
világot, vagy azt, hogy együtt meg tudnánk küzdeni a gonosszal.
– Aha. Kezdetnek nem is olyan rossz – állapította meg Kate.
– Mért csak kezdetnek?! Én kedvelem Joe-t – mondta Dawn. – És tök jól elvan
Tommyval. Nagyon rendes tagnak tűnik. De korántsem olyan okos, mint elsőre
gondoltam, ha eddig nem jött rá, hogy Callie köztünk a legkeményebb csaj.
 – Hát, mert még nem mutatta meg ezt az oldalát – vélte Kate.
– Ez igaz lehet. – Dawn az orrát vakargatta. – Rögtön elkezdte játszani a bátor,
rettenthetetlen hőst a mi gyámoltalan virágszálunk mellett. Jó, hát nem gyámoltalan…
De akkor is be kell látnod, Cal, hogy egy ideje nem vagy önmagad. Azóta, hogy
felmondtál a munkahelyeden. Nem a stressz vagy a fenyegetés az oka, ugye?
– Azt hiszem, a belső nyugtalanság a legjobb kifejezés. Mintha elszáguldana
mellettem az élet. Feltétlenül változásra van szükségem!
– Szerinted Joe nem jelentene elég változást?
– De, talán. Feltéve, hogy ő is akarja. De elég volt ebből! Töltsük ki akávét, és menjünk
vissza a fiúkhoz!
Callie kénytelen volt belátni, hogy barátnőinek igaza van: tényleg a gyámoltalan
hősnőt játszotta, míg Joe-ra kiosztotta a védelmező szerepét. Itt az ideje előbújni a
washingtoni rejtekhelyéről, és ismét kézbe venni az életét!
Közben azt is ki akarta deríteni, hogy Joe-nak milyen elképzelései vannak. Nem várt
sokáig: a kávézás után rögtön áthívta magához.
Joe becsukta az ajtót, és szorosan magához ölelte.
– Kedvelem a barátaidat, de rengeteget fecsegnek.
– Ezt hívják társalgásnak!
– Ott nem, ahonnan én jövök.
– Éppen erről akartam veled beszélni. Kérsz még egy kávét? Vagy brandyt?
– Semmit, köszönöm.
Callie előrement a nappaliba, mely egyben dolgozószobaként is szolgált. Kényelmes
és szép bútorokkal volt berendezve. Közepén kék huzatú kanapé állt néhány
karosszékkel. Egy kis fenyőfa is illatozott a sarokban, melyet Callie Tommy segítségével
díszített fel.
Leültek a kanapé két végébe. Callie mindent megtett, hogy ne tereljék el a figyelmét
Joe csodás izmai.
– Mit mondhatnék? – kezdett bele Joe. – A bevetéseim helyszíne szintemindig titkos.
Nem mondhatom el, hol jártam, és hogy innen hová megyek.
– Engem ennél alapvetőbb dolgok érdekelnek. Honnan származol?
– Texasból, egy Bitter Creek nevű helyről.
– Azért jöttél el onnan, hogy beállj a haditengerészethez, mint Brian?
Joe egyre óvatosabban válaszolgatott, s közben érzelmileg is mind távolabb került
Callie-től.
– A hadseregbe, aztán a haditengerészethez, végül a… Delta Force-hoz.
Callie nem tudta, mi az, de nem is kérdezett rá.
 – Meddig viseltél egyenruhát?
– Kilenc évig.
– Miért hagytad ott a hadsereget?
– Mert eljött az ideje – hangzott a szűkszavú válasz.
Callie megsimogatta a forradást Joe arcán.
– Ezt hol szerezted?
Joe ellökte a kezét.
– Semmi közöd hozzá!
Callie összerándult, mintha megütötték volna.
Joe elfojtott egy káromkodást. Nem beszélhet a Nattatban történtekről. Pedig lelki
szemei előtt máris sorjázni kezdtek a karibi hotel képei.
– Sajnálom – mondta. – Muszáj elfogadnod, hogy a múltam egy jelentősrészéről nem
beszélhetek. Csak az számít, ami itt és most történik köztünk.
– De mégis, szerinted mi történik köztünk?
– Csak ismételni tudom magam: te vagy számomra a biztos kikötő.
– Aha.
Callie leszegte a tekintetét. Sűrű haja volt, és hosszú, sötét szempillája. Mikor
lefeküdt, a haja szétterült a párnán. Joe nem látott még ilyen izgató képet. Remélte,
hogy még sokszor lesz benne része.
– Visszamegyek Rómába – fűzte hozzá Callie.
– Tessék?!
– Carlo múlt héten küldött egy SMS-t. Munkát ajánlott.
Annak idején Joe alaposan áttanulmányozta Carlo Luigi Francesco di Lorenzo
életrajzát, mielőtt elfogadta a megbízást, hogy a testőre legyen. Hiába volt alacsony
termetű és köpcös, Carlo rendkívüli férfi volt. Európa egyik legrégibb nemesi
családjából származott, emellett az olasz légierő különleges egységének parancsnoka
volt. Továbbá az egyik legnagyobb playboy, aki valaha megfordult a bolygón. A legtöbb
idejét az ágyban töltötte – különböző hölgyekkel hancúrozva.
– Tudtad, hogy több jótékony szervezetet is támogat?
– Igen – felelte Joe, és idegesen a hajába túrt. Egyáltalán nem tetszett neki a dolog. –
Kaptam egy listát, mikor elkezdtem neki dolgozni. A sok vállalkozása mellett akad
néhány… – Sosem adott ki információkat a megbízóiról, de most kénytelen volt kivételt
tenni. – Szóval akad néhány szervezet, ami Afrikában és a Közel-Keleten
tevékenykedik.
– Tudom. Engem is az egyik ilyenhez kért fel: az üldözött nők nemzetközi
segélyszervezetéhez, az IHVF-hez.
 Joe megborzongott. Carlo nem gondolhatja komolyan, hogy olyanhelyre küldi Callie-
t, ami miatt végül ő maga is védelemre szorult!
– Az IHVF női menekültek számára üzemeltet tábort. Olyan nőknek, akiknek egyedül
kellett elmenekülniük, vagy a férfi kísérőjük eltűnt, vagy magukra hagyta őket az út
során – magyarázta Callie.
– És Carlo szerint te mit tudsz ehhez hozzátenni?
Callie kiérezte hangjából az ellenségességet, ezért hűvösen válaszolt:
– Bármit is gondolsz rólam, nem vagyok sem kiszolgáltatott, sem alkalmatlan. Sok
mindent tudnék hozzátenni, például angolra taníthatom ezeket a nőket, sőt, a
képzettségemnek köszönhetően segíthetek a traumafeldolgozásban.
Joe meghunyászkodott.
– Bocsánat, én csak… Mérlegeld az én ajánlatomat is, mielőtt a Carlóét elfogadod.
– Mi lenne a te ajánlatod?
– Az, hogy mindig hozzád térek haza.
– Ezt vegyem házassági ajánlatnak?
– Hát persze. Szerinted mi más?
– Nem tudom, Joe… hisz alig ismerjük egymást!
– Ez nem igaz. Remekül viselkedsz krízishelyzetekben, ráadásul délután… elég
alaposan megismerkedtünk.
– Igen. És remélem, hogy ezekre a találkozásokra felépíthetjük a kapcsolatunkat.
– De hogyan, ha Olaszországba utazol?
– Az nem a világ vége. Találkozhatunk ott. Neked is sokszor vannak európai
megbízásaid. Rómában gyakrabban láthatjuk egymást, mint Bostonban. Persze csak
akkor, ha akarod.
Joe úgy érezte, jócskán elszámította magát. Biztos volt benne, hogy Callie értékelni
fogja az ajánlatát. Kölcsönös tiszteletet, anyagi biztonságot, érzelmi és szexuális
harmóniát kínált. És tudta, hogy Callie a megtakarításaiból él.
– Még mindig nem értem. Minek kell Rómába mennünk?
– Te állandóan utazol a munkád miatt. Nekem viszont néhány kisebb kiruccanást
leszámítva az olaszországi volt az első igazi utazásom. Imádtam az ételeket, az
embereket, a színeket. És persze Rómát! Szeretném alaposabban felfedezni a várost.
Egyedül, de persze veled is, ha csatlakozol.
Lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet, gondolta Joe. Bejárni együtt az örök várost…
Szeretkezni az ókori romokra néző hotelszobában…
Egy angliai luxusszállodában is eltölthetnének egy hétvégét, például a Lake District
Nemzeti Parkban, majd elugranának a tengerhez Szardíniába. Joe egyre jobban el tudta
képzelni, hogy beutazza Callie-vel Európát.
– Azt hiszem, kezdelek megérteni – mondta. – De lenne egy javaslatom.
– Mégpedig?
Joe szikrázó szemekkel nézett Callie-re.
– Aludjunk rá egyet – mondta sejtelmes mosollyal.
– Oké! Nálad vagy nálam?
– Nálad, Ms. Langston.
 4. FEJEZET
Joe mindig hajnali ötkor ébredt. Azonnal teljesen magához tért, de általában nem
mutatta ki. Sokat köszönhetett ennek a trükknek, például Curaçaóban is ez mentette
meg az életét.
Lehunyt szemmel feküdt, s közben próbálta elhessegetni a kellemetlen emléket. Callie
békésen aludt mellette, Joe érezte a haja illatát.
Felidézte az előző esti beszélgetésüket. Megértette Callie-t. Ám mielőtt felkerekedne
Rómába, még szerette volna megmutatni mindenkinek, hogy hozzá tartozik.
Egy órát még pihent, majd kevéssel hat óra előtt óvatosan kiszállt az ágyból. Kávéra
volt szüksége, de nem akarta felébreszteni Callie-t.
Hagyott egy rövid üzenetet a konyhapulton, majd kocsiba ült, s miután vett kávét,
bejárta Washington délkeleti részét. Még teljesen kihaltak voltak az utcák, de biztosan
tudta, hogy Frank Hardent ébren találja.
A Delta Force-nál szolgáltak együtt. Aztán Joe saját céget alapított, Frank pedig a
védelmi hírügynökségnél kapott elemzői munkát. Afrika volt a szakterülete.
Joe a barátja magánszámát tárcsázta, miközben az Anacostia–Bolling, a légierő és a
tengerészet bázisa felé vette az irányt.
– Russo, öregfiú! – köszöntötte Frank hamisítatlan déli akcentussal. –Te meg hol az
ördögben csavarogsz?
– Úgy két háztömbnyire tőled.
Negyedóra múlva Frank egyik munkatársa fogadta Joe-t a B kapunál.Joe leadta a
fegyverét, és átment a fémdetektoron. Ezután bekísérték abarátja irodájába.
Szívélyesen üdvözölték egymást, majd Frank hellyel kínálta.
– Szükségem lenne néhány információra – mondta Joe, miután mindketten
letelepedtek.
– Rögtön gondoltam!
– Mit tudsz arról a női menekülteket támogató szervezetről, aminek Rómában van a
székhelye?

Joe elégedetten távozott a támaszpontról. Frank utasította munkatársait, hogy

nézzenek utána az IHVF-nek. Ráadásként a minisztériumban is felhívott valakit.
Mint kiderült, átlátható működésű, veszélytelen szervezetről van szó, mely nem
enged a soraiba terroristákat vagy más bűnözőket.
Joe azért Carlóval is beszélni akart. Felhívta a cége bevetési központját, ahol közölték
vele, hogy 17.40-kor indul egy gép a washingtoni Dulles nemzetközi repülőtérről. Joe
lefoglaltatott egy helyet.
Ezután a nápolyi filmfesztivál vezetőjével tárgyalt telefonon. Marcello Audi attól
tartott, hogy az egyik film felkeltheti a radikális iszlamisták figyelmét, ezért Joe
fokozott óvintézkedéseket rendelt el. Eredetileg nem akarta elfogadni ezt a megbízást,
ám Callie miatt meggondolta magát. Elvégre Nápoly csupán egy órára van Rómától…
A külföldi út után letelepednek Callie-vel. Biztonságos, békés, boldog életük lesz
együtt.

Callie kényelmes szabadidőruhában, kávét kortyolgatva ült a kanapén,kéznyújtásnyira a

mobiljától. Sokáig aludt, s mikor felébredt, Joe már nem volt mellette. A konyhában
üzenet várta: Joe arra kérte, hogy a visszatérte előtt semmiképp se hívja fel Carlót.
Callie szerette volna elfogadni az ajánlatot, és szeretett volna beszámolni a
barátnőinek, hogy megkérték a kezét. A két lány nem nagyon bírt magával.
Üzeneteikben elárasztották kérdésekkel. Tudni akarták, hogyfelébredt-e, hogy Joe még
ott van-e vele, továbbá, hogy sikerült-e tisztáznia a „Lassie-kérdést”.
Egy autó parkolt le a felhajtón. Callie kinézett az ablakon: Joe volt az.
Végigfutott a folyosón, és feltépte az ajtót. Joe könnyed csókot nyomott az ajkára.
– Beszéltem a barátommal a védelmi hírügynökségnél. Minden rendben van az IHVF-
el.
– Jó tudni, de… gondolod, hogy Carlo munkát ajánlott volna egy olyan szervezetnél,
amivel bajok vannak?
– Egy kis gyanakvás sosem árt.
– Maradsz? – kérdezte Callie.
– Nem lehet. Még sok dolgom van, aztán délután elutazom.
– Elutazol? De hová?
– Először Rómába. Megmondtam Carlónak, hogy látni akarom a szervezet ellenőrzési
protokollját, mielőtt csatlakozol hozzájuk. Aztán pedig továbbmegyek Nápolyba, ott
ugyanis…
Callie nem hitt a fülének.
– Várjunk csak! Megmondtad Carlónak, hogy elfogadom az ajánlatát, és elmegyek
Rómába?!
Joe nem tudta mire vélni ezt az éles hangot.
– Tegnap még ezt akartad. Talán meggondoltad magad?
– Nem, de szerettem volna személyesen tárgyalni a jövendő munkaadómmal.
– Értem, értem. Csak hát… te is hallgatod a híreket. A terroristák egy része
menekültként érkezett. Csak biztos akartam lenni, hogy az IHVF ellenőrzi a védenceit.
– Joe megcirógatta Callie arcát. – Mindig is a te biztonságod lesz a legfontosabb
számomra, árvácskaszemű.
Callie elmosolyodott a becenéven. Ugyanakkor a lelke legmélyén zavarta, hogy
vattába csomagolva kell leélnie a hátralévő életét.
Joe apró dobozt húzott elő a dzsekije zsebéből.
– Tudom, olybá tűnhet, mintha nyomást gyakorolnék rád. Ezt azelőttfedeztem fel,
hogy Ausztráliába utaztam. Szeretném tudni, tetszik-e. Nem túl feltűnő gyűrű, de a
kőnek majdnem olyan a színe, mint a szemednek. És a foglalat is elég tűrhető.
Sokkal több volt annál: csodás ametisztkő fehérarany foglalatban.
– Joe, én…
Callie nem tudta, mit mondjon. Elárasztották az érzések.
– Csak annyit jelent, amennyit szeretnél, hogy jelentsen. – Joe felhúzta a gyűrűt
Callie ujjára. – Remek, pont jó. Azt akartam, hogy még a római utazásod előtt megkapd.
– És legyen rajtam, mikor Carlóval találkozom – állapította meg Callie szárazon.
– Igen, az jó lenne.
– Kedvelem Carlót, és tisztelni is fogom mint főnökömet. De ennyi az egész.
– Hát persze. De talán nem árt hangsúlyozni, hogy eljegyeztek. De ha másképp
döntesz, és ettől nem érzed jól magad, vedd le nyugodtan. Nem fogok neheztelni –
mondta Joe higgadtan.

Miután Joe elment, Callie szeretett volna átrohanni Dawnhoz, de aztán meggondolta
magát. Felhívta mindkét barátnőjét, és megbeszélte velük, hogy együtt ebédelnek az
egyik elegáns étteremben, közel Kate munkahelyéhez.
Gyorsan átöltözött, majd vastag kabátot, sapkát és kesztyűt húzott.Dawn is alaposan
bebugyolálta magát.
– Mi a helyzet? – kérdezte.
– Majd elmondom. Te vezetsz, te jobban ismered a környéket.
Fél tizenkettőre az étteremben voltak, így Kate remek helyet tudott foglalni a
barátságos kandalló közelében. A háttérben Nat King ColeChristmas Songja szólt.
Kate a feltűzött hajával, sötétvörös blézerével, fehér blúzával és fekete szoknyájával
nagyon üzletasszonyos benyomást keltett. Türelmetlenül félretolta az étlapot.
– Szóval, mi az a fontos… Te szent ég! – Észrevette a Callie ujján ragyogó gyűrűt. –
De hiszen ez fantasztikus!
– Ez az, amire gondolok? – kérdezte Dawn.
– Bizonyos fokig – válaszolta Callie.
 Dawn vidáman odaintett a pincérnek:
– Adjon még egy kis időt! – Ezután Callie-hez fordult. – Tehát, mi ezaz egész?
– Elfogadtam Carlo állásajánlatát. Rómába utazom, és egy női menekülteket
támogató szervezetnél fogok dolgozni. Joe szeretné, ha már ezt a gyűrűt viselném,
mikor csütörtökön elutazom.
A két lány csak ámult-bámult.
– Elfogadtad Carlo ajánlatát?!
– És már csütörtökön Rómába utazol? Alig két hét múlva karácsony! Kiskorunk óta
együtt ünnepelünk!
– De most ott lesz neked Brian és Tommy. Meg Kate és Travis.
– Az akkor sem ugyanaz!
– Hónapok óta üres az állás – magyarázta Callie. – A vezetőnő szeretné, ha minél
előbb betöltenék.
– Azért várhatnának karácsonyig!
– Úgy tűnik, nem fognak. Ma beszéltem Carlóval. Szerintem eléggé fél attól a nőtől.
– Biztos vagy benne, hogy egy ilyen boszorkánynak akarsz dolgozni? – kérdezte Kate.
– Rómában leszek – felelte Callie érzelmes hangon. – Ez mindennélfontosabb.
– És Joe csak úgy elenged?
– Ne is mondd! – Callie felsóhajtott. – Ma reggel már beszélt egy biztonságtechnikai
szakemberrel a szervezetről. Aztán közölte Carlóval,hogy elmegy Rómába megnézni,
rendesen ellenőrzik-e a menekülteket. Ja, és elfogadott egy nápolyi munkát.
– Nápoly csak egy órára van Rómától.
– Ő is ezt mondta. Meg hogy elég levennem a gyűrűt, és máris eltűnik a színről.
– Hű, de romantikus! – mondta Dawn, és felkacagott. – Mondd csak,mi lesz?
Leveszed?
– Nem. Egyelőre nem tudom, hányadán állunk.
– Mit érzel ebben a pillanatban?
– Boldog vagyok, zavarodott, izgatott. És teljesen odavagyok a testéért.
Ezután gyakorlati dolgokra terelődött a szó: Callie úgy döntött, raktárt bérel a bútorai
számára. Dawn azt mondta, ő majd elutazik Bostonba, és összeszedi a holmikat,
melyekre Rómában szüksége lehet. Kate pedig elvállalta, hogy felmondja Callie lakását.
– Köszönöm mindkettőtöknek!
Callie hálás volt, s közben egy kis szúrást is érzett a szíve körül. Meglepően, szinte
túlzottan is könnyű volt felszámolni a bostoni életét.
Nem baj, hiszen pontosan ezt kívánta a Trevi-kútnál: kalandot, romantikát, egy új,
izgalmas fejezetet.
 – A szüleid már tudják? – kérdezte Kate.
– Még nem. Majd ebéd után felhívom őket.
A szülei kicsit meglepődnek majd, de annyira nem fogja őket érdekelni a dolog.
Néhány éve nyugdíjba mentek, és Floridában telepedtek le. Rengeteg új hobbijuk lett,
nagyon elfoglaltak voltak. Callie nem beszélt nekik a fenyegető e-mailekről.
– Koccintsunk a kedvenc olasz italunkkal! – javasolta Dawn, és magához intette a
pincért. – Három Bellini koktélt kérünk. Az egyik legyen alkoholmentes!
 5. FEJEZET
Callie kitartott az elhatározása mellett: következő hétfőn el akarta foglalni az új állását.
Péntek reggel érkezett a római Leonardo da Vinci repülőtérre, s rögtön küldött egy
üzenetet a barátnőinek.
A hétvégén szeretett volna berendezkedni a kis szolgálati lakásban, melyet a
rendelkezésére bocsátottak, és szerette volna felfedezni a környéket.
Azzal azonban nem számolt, hogy Joe várja a repülőtéren. Ellenállhatatlanul szexi
volt fekete pulóverében és szűk farmerében. Hosszú, szenvedélyes csókkal üdvözölték
egymást.
– Nagyon fáradt vagy? – kérdezte Joe, miközben kivette a poggyászt a kezéből.
– Egyáltalán nem. Egész úton aludtam. Áttetetted a jegyem első osztályra.
Természetesen szeretném kifizetni. Nem akarom, hogy költségekbe verd magad
miattam.
– Nápolyban nem fogunk sokat költeni a hétvégén. A következő megbízómmal
találkozom.
– Nem utazhatok Nápolyba, rengeteg dolgom van itt.
– Talán ettől megváltozik a véleményed: ma van Szent Luca ünnepe, és a megbízom
meghívott a családjához a hagyományos ünnepi lakomára. Irodán kívül, kötetlenül
csevegve jobban megismerhetjük egymást.
Callie látta, milyen fontos Joe-nak ez a találkozó, ezért meggondolta magát. Elvégre
később is berendezkedhet!
Joe mindent kézben tartott: a repülőtéren megjelent az egyik munkatársa, Emilio
Mancera, a cég olaszországi biztonsági főnöke. Egy kisebb bőröndöt leszámítva
elcsomagolta Callie poggyászát, majd közölte, hogyfeltölti a hűtőt a lakásában. Még
váltott néhány olasz szót Joe-val, aztánelhajtott a terepjáróján.
– Hol tanultál olaszul?
– Itt. Öt hónapig dolgoztam Carlónak.
– Más nyelveket is beszélsz?
– Spanyolul és franciául egy kicsit. És portugálul, de csak annyira,hogy ne adjanak el.
– Lenyűgöző!
– Nem, inkább csak hasznos. Ha az ember elfogad egy angolai megbízást, akkor nem
árt, ha meg tudja értetni magát a rendőrökkel.
– Ott mit csináltál?
 Joe szeme összeszűkölt. Callie tudta: nem biztos, hogy választ fogkapni a kérdésére.
– Biztos tudod, hogy az ország jelentős olaj- és ásványianyag-készlettel rendelkezik.
És a hatalom egy szűk elit kezében összpontosul.
– Akik nagy veszélynek vannak kitéve, igaz?
– Bizony.
– A megbízód is közéjük tartozik?
Nem érkezett válasz, mire Callie dühösen felcsattant:
– A fenébe, Joe! Te kezdted el a sztorit, illik felelni a kérdéseimre!
Joe megadóan bólintott.
– Nem, ő pont az ellenkező véglet. Fiatal, szenvedélyes parlamenti képviselőnőről van
szó, aki szembeszállt az elittel. Egy nappal a kivégzése előtt menekítettük ki az
országból.
– Te szent ég! És most hol van?
– Meghalt. Egy bérgyilkos megölte Curaçaóban. – Joe tekintete megkeményedett. –
Én pedig a bérgyilkost öltem meg.
– Értem.
Callie leszegte a fejét. Joe néhányszor felsóhajtott, hogy megnyugodjon.
– Nem túl ideális kezdet egy hétvégi kiruccanáshoz – mondta.
– Nem baj. Biztos nagyon jó lesz.
Callie hátradőlt, és lehunyta a szemét. Megfogadta, hogy a közeljövőben nem hoz fel
semmilyen komoly témát.

Csak késő délután találkoztak a megbízóval, ezért többször is megálltak útközben.

Megnézték a bencés kolostort Monte Cassinóban. Később letértek az autópályáról, hogy
megebédeljenek egy kis trattoriában.
Melegen sütött a nap, kibújtak a kabátjukból. Elégedetten üldögéltek a teraszon, a
sárgásvörös szőlőlevek között.
– Az ott milyen hegy? – kérdezte Callie. – Nem a Vezúv?
– Úgy néz ki.
– Van időnk megnézni Pompejit?
– Ma már nem fér bele. Talán holnap, vagy visszafelé jövet.
Salátát ettek, spagettit paradicsomszósszal, olasz húsgolyót.
Visszaültek az autóba, de nem a Nápolyba vezető autópálya felé vették az irányt.
– A megbízóm Nápolyban lakik, de a családja birtoka a városon kívül van. Egyébként
vízibivalyt tenyésztenek.
– Bivalyt? De érdekes! Akkor biztosan mozzarellát is készítenek!
 – Igen, signor Audi szerint a legjobbat az egész régióban.
Az út mindkét oldalán élénkzöld legelő terült el. A magas ciprusok és eukaliptuszfák
között néha felvillant a tenger. Só-, fű- és trágyaszag szállt a levegőben.
Joe bekanyarodott a két kőoszlop jelezte úton, melyet végig ciprusfák öveztek. Nagy
udvarra értek, melynek közepén egyemeletes, hosszú épület állt.
– Ez egy autómosó? – kérdezte Callie csodálkozva.
Joe elnézte a fura, kefékkel ellátott berendezést a bejáratnál.
– Szerintem itt fejik a bivalyokat, és azzal a berendezéssel mossák tisztára őket.
Callie érdeklődve nézett körbe. Továbbhaladtak, majd megálltak egy ciprusokkal
körbevett, kétszintes ház előtt. Vörös téglából épült, a tetőt terrakottacserép borította.
Színes virágokkal teleültetett balkonládák tették még teljesebbé a lenyűgöző összképet.
Színes gyerekjátékok – rollerek, biciklik, labdák – hevertek a füvön.
Egy kis termetű collie és egy fekete keverék kutya futott feléjük, vidám ugatással
üdvözölték a látogatókat. Joe kiszállt. A két kutya izgatottan szagolgatta a tenyerét.
Callie beszívta a vidék illatát, melybe a virágok nehéz aromája vegyült.
Lezser öltözéket viselő, mégis elegáns hölgy közeledett feléjük.
– Signor Russo, signorina Langston, isten hozta önöket! Arianna Audi de Luca vagyok.
Édesapám elnézésüket kéri. Kint van az istállóban a férjemmel. Az egyik bivalyunk,
Domenica megmakacsolta magát, nem hajlandó kijönni az istállóból. Eddig elég volt
füttyenteni neki, és máris engedelmeskedett.
– Minden bivalyuknak adnak nevet? – kérdezte Callie csodálkozva.
– Nem mindegyiknek. De Domenica szinte már háziállatnak számít. Úgy is
viselkedett: kisborjú korától kezdve vagy engem követett, vagy a bátyámat. Szeretnék
megnézni?
– Hát persze! – bólintott Callie.
Elsétáltak az istállóig, közben Arianna a birtok történetéről mesélt. Ahogy közeledtek,
egyre erősebb lett az istállószag.
– Mivel édesapám és a bátyám nagyon elfoglalt, a férjemmel ketten vezetjük a
birtokot. A tizenhatodik század óta van a családunk tulajdonában. A legfontosabb
számunkra a humánus állattartás, és az, hogy a mozzarellánk kitűnő minőségű legyen.
Keskeny, csatornaszerű kerítés vezetett az istálló bejárata felé. Néhány bivaly békésen
várakozott a sorban.
– A nőstények akkor jönnek, ha úgy érzik, itt a fejés ideje. Mivel mindent gépek
csinálnak, nincs szigorú időbeosztás, és… – Hirtelen nagy hangzavar támadt odabent. –
Na végre! Papa meggyőzte Dominicát, hogy jöjjön ki. Most már a többiek is sorra
kerülhetnek, de előtte még meg kell fürödniük.
 Callie meglepődött: a soron lévő nőstény bivaly félelem nélkül lépett a viszonylag
gyorsan forgó tisztítókefék közé.
– Nem is fél!
– Nem. Azt hiszem, inkább afféle wellnessnek tekintik az egész folyamatot. Nyáron
hideg a víz, télen meleg.
Arianna kinyitott előttük egy ajtót.
– Ez itt a férjem irodája.
Ezután egy újabb ajtó következett, mely egy teljesen felszerelt labort rejtett.
– Én pedig itt töltöm a legtöbb időt.
A pisai és a Stanford Egyetem oklevele díszelgett a falon, melyekből kiderült, hogy
Arianna kémikusként végzett.
– A tej konjugált linolsav tartalmának növelésével próbálkozom – magyarázta. –
Vannak tanulmányok, melyek szerint csökkenti a rákos sejtek számát, és elősegíti az
inzulinkiválasztást. Egyelőre csak tájékozódom, különböző vizsgálatokat végzek.
A fejőrészlegben mindössze egyetlen, fehér overált és hajhálót viselő munkás
álldogált, de nem volt túl sok dolga: a fejést a gép végezte.
Arianna elmondta azt is, hogy fejés előtt megmasszírozzák az állatok tőgyét, ezzel is
fokozva a tejtermelést.
– Nem csoda, hogy Dominica nem akart kijönni – jegyezte meg Callie.
– Ugye? – kacagott Arianna. – Minden nőnek ilyen kényeztetésre lenne szüksége!
Joe úgy tett, mintha nem hallaná a beszélgetést, de látszott, hogy zavarba jött. Rejtély
ez az ember, gondolta Callie.
Kimentek az épületből; ismét a legelőn álltak, csak épp a másik oldalon.
– Már jön is az édesapám!
A közeledő férfi magas volt, hullámos hajú, napsütötte bőrű. Leginkább egy
filmsztárra hasonlított.
Kezet fogott Joe-val, Callie-t pedig arcon csókolta.
– Nagyon örülök, hogy eljött, signorina Langston. Úgy látom, már ön is látta, mitől a
mi mozzarellánk a legjobb az egész vidéken. Hamarosan meg is kóstolhatja!
 6. FEJEZET
Négy órával, több pohár borral, egy nagy tál spagettivel és többféle mozzarella
kóstolásával később signor Audi a lánya gondjaira bízta Callie-t, ő maga pedig
visszavonult Joe-val a dolgozószobába.
Callie fáradt volt és jóllakott. Elégedetten ült a kanapén, közbenAriannát és a
gyermekeit figyelte, amint gyertyákat gyújtanak a nappaliban.
– Ez a hagyomány – magyarázta Arianna. – Luca azt jelenti: fénylő. Ezen a napon halt
mártírhalált a mi Szent Luciánk. A gyertyák a sötét tél végét jelképezik. Ilyenkor
énekelünk, a gyerekek pedig édességeket kapnak.
– Santa Lucia– bólintott Callie. – Ismerem ezt a dalt.
Fejével a szoba sarkában elhelyezett betlehem felé intett. A betlehemfölötti polcok
tele voltak zsúfolva ajándékokkal és apró figurákkal. Voltak köztük modernek is,
például egy focista.
– Még sosem láttam focistát bölcsőben.
– Ez igazi nápolyi hagyomány. Minden évben hozzáteszünk valami újat. Nem kell,
hogy bibliai vonatkozása legyen. – Arianna nevetve mutatott egy mogorva arcú,
öltönyös úrról formázott figurára: – Az ott például a miniszterelnök. Majd ha
Nápolyban sétál, feltétlenül nézze meg a Via San Gregorio Armenót. A művészek ott
állítják ki a figuráikat. Olyat sehol máshol nem lát!
– Mindenképpen elmegyek, ha belefér az időmbe.
– Ja tényleg! Édesapám említette, hogy Carlo di Lorenzónak fog dolgozni. Találkozott
már vele?
– Igen, néhányszor.
– Jól van. Akkor tudja, hogy el fogja árasztani túlzó ajánlatokkal, például hogy menjen
el vele Hongkongba vagy Casablancába.
Callie bólintott.
– Dubaj volt az utolsó ajánlata – mondta.
– És Joe? Tudja ezt róla?
– Igen, tudja – felelte Callie.
Nem vette észre, hogy közben a gyűrűt forgatja az ujján.
– Gyönyörű darab – jegyezte meg Arianna.
– Köszönöm. Még mindig nem szoktam meg teljesen.
– Ó, már értem! Ezt az üzenetet még Carlo di Lorenzo sem értheti félre! Habár… tőle
minden kitelik.
– Ez úgy hangzik, mintha jól ismerné.
– Egyszer engem is meghívott… de az még azelőtt volt, hogy férjhez mentem, és
gyerekeim születtek.
Joe visszatért signor Audival. Callie bevallotta, hogy az időeltolódás, a sok finom étel
és a bor megtette a hatását, alig áll a lábán.
Arianna megígérte, hogy feltétlenül felkeresi, ha Rómában jár.
– Remélem, tényleg jelentkezik – mondta Callie Joe-nak, már az autóban ülve. – Jó
lenne vele bebarangolni a várost.
Elaludhatott útközben, mert arra ébredt, hogy megállnak.
– Hol vagyunk? – kérdezte álmosan.
– A szállodánál. Gyere, kincsem, beteszlek az ágyba.
Míg Joe bejelentkezett, Callie álmosan és kissé zavartan hordozta körbe a tekintetét.
A márványoszlopokkal díszített előcsarnokban hatalmas karácsonyfa állt. Széles lépcső
vezetett fölfelé.
Rettenetesen fáradt volt. Amint beléptek a lakosztályba, rögtön elkezdte dobálni
magáról a ruhákat. Melltartóra és bugyira vetkőzött, majd elhelyezkedett a fényűző,
kényelmes ágyban.
Joe bebújt mellé, Callie érezte izmos mellkasát és combjait. Sóhajtvaközelebb
húzódott hozzá, és pillanatokon belül mély álomba zuhant.

A nap besütött a függöny résein át, mikor Callie először felébredt. Joe ott szuszogott
mellette. Callie boldogan elmosolyodott, és átfordult a másik oldalára.
A második ébredésnél üresen találta az ágy másik felét.
– Joe?
Semmi válasz.
Kiment a fürdőszobába. A fekete és szürkésarany márványlapok láttán elállt a
lélegzete. A tusolókabin olyan nagy volt, mint a bostoni konyhája. A kád emelvényen
foglalt helyet.
Egy vagyonba kerülhet ez a lakosztály, gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy signor
Audi fizeti a számlát. Úgy látszik, jól lehet keresni a mozzarellával.
Valószínűleg Joe vállalkozása is jól megy, ha ilyen gazdag megrendelői vannak. Callie
felsóhajtott. Nem tudnak egymásról túl sokat a vőlegényével…
Felfrissítette magát, majd belebújt az álompuha fürdőköpenybe, és visszament a
hálószobába. Joe összeszedte a földre dobált holmikat, és az összes ruháját
beakasztotta a szekrénybe.
 – Szereti a rendet – állapította meg Callie, miközben szemügyre vette magát a
ruhásszekrény tükrében.
A nappaliban is rend fogadta: az újságok összehajtogatva, a párnák megigazítva.
Joe üzenetet hagyott:

Megnézem signor Audival a fesztivál területét. Három körül jövök.

Callie az órára nézett. Már tíz óra. Te szent ég, tizenhárom órát aludt!
Csak most döbbent rá, mennyire éhes. Úgy döntött, a szobájába kéri a reggelit, aztán
pedig tesz egy nagy sétát a városban.
Az egész falat lefedő nehéz brokátfüggöny mögött talált egy kapcsolót. Elfordította,
mire a függöny félrehúzódott, utat engedve a napsugaraknak.
Kiment az erkélyre. Enyhe szellő fogadta, a márványpadló lehűtötte a talpát. Nagy
volt az utcán a forgalom, de alig vett róla tudomást, annyira lefoglalta a csodás kilátás.
A balkonra könyökölve nézte a környező mesebeli tájat: az egyik oldalon a kéken
villódzó öblöt, a másikon a Vezúv elképesztő körvonalát.
Úgy döntött, mégsem a szállodában reggelizik, hanem útközben vesz egy zsömlét, és
valahol megiszik egy csésze kávét.
Könnyű pulóvert és nadrágot húzott, feltűzte a haját, szájfényt kent az ajkára.
Ő is írt Joe-nak egy üzenetet, aztán elindult, hogy felfedezze Nápolyt.
A portás ellátta jó tanácsokkal. Felsorolta a legfontosabb látnivalókat, és azt ajánlotta,
taxival járjon, s a táskáját mindig szorítsa magához.
 7. FEJEZET
A Via San Gregorio Armeno tele volt turistákkal. Callie mindenkinek vett egy-egy
figurát: egy Szent Józsefet Joe-nak, és néhány modern darabot Tommynak és a
barátnőinek.
Az egyik pékségből mennyei illat áradt. Ekkor döbbent rá, hogy már két óra. Belépett,
s hamarosan egy csésze kávé és ricottával töltött táska mellől figyelte az utcai
forgatagot.
Ezután folytatta a városnézését. Néhányszor eltévedt, de végül megtalálta a
Sansevero-kápolna bejáratát az egyik mellékutcában. Lenyűgözték a márványból
faragott alakok.
Éppen sajnálni kezdte, hogy Joe nincs vele, mikor széles vállú, magas alak szállt ki egy
éppen megálló taxiból.
– Joe! Hogy találtál meg?
– A portás elmondta, hogy milyen látnivalókat ajánlott.
Joe öltönyt viselt, nyakkendő nélkül. Ugyanolyan vonzó volt, mint akedvenc
bőrdzsekijében.
– Láttad már a Sansevero-kápolnát? – kérdezte Callie.
Joe nemleges válasza után együtt újra megnézték a barokk épületet.
– Ebédeltél már? – érdeklődött Joe, miután ismét kiléptek a napfényre.
– Úgy egy órája ettem egy péksüteményt. Most viszont kedvem lenne egy igazi
nápolyi pizzához!
– Én is pont erre gondoltam. Signor Audi ajánlott egy remek éttermet. Gyere, fogjunk
egy taxit!
Joe olaszul egyeztette a címet a sofőrrel. Callie ismét elámult, milyen remekül beszéli
a nyelvet.
Az öbölben kötöttek ki. Az aprócska étterem második emeletén kaptak asztalt,
kilátással a tengerre. Callie újra megemlítette: nem érti, hogy talált rá Joe ilyen
könnyedén.
– A telefonommal – felelte ő vállat vonva. – GPS.
– Azt hittem…
Callie zavartan hátradőlt, miközben a pincér felszolgálta a salátát és a chiantit.
– Használtam már a telefonkereső alkalmazást, mikor nem találtam a telefonomat. De
az csak jelszóval működik.
 – Van egy olyan fejlesztésünk, amivel fel tudjuk törni a jelszavakat.
Joe ezt olyan közömbös hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról
lenne szó.
– És ha ki van kapcsolva a telefon?
– Akkor is működik.
– Szóval bárki után tudsz kémkedni, csak a számát kell tudnod?
– Pontosan. Néhány hete felajánlottuk a programot a belbiztonsági minisztériumnak.
Igényt tartanának rá, csak előtte tisztázniuk kell néhány jogi kérdést.
– Nem is tudom… Nem tetszik a gondolat, hogy elektromos pórázon tartanak.
– Pedig ez is hozzátartozik, ha a gyűrűmet viseled, édesem.
– Joe, ne már! Nem veheted át az ellenőrzést az életem felett csupán azért, mert a
gyűrűdet viselem! – fakadt ki Callie. – Értékelem, hogy vigyázni akarsz rám. De nem
dönthetsz helyettem, mint például akkor, amikor a nevemben elfogadtad Carlo
ajánlatát. Vagy amikor betervezted ezt a hétvégét, miközben olyan sok dolgom lenne
Rómában.
– Megvédem, ami az enyém – mondta Joe. Hideg fény világított a szemében. –
Megvédem, bármi áron.
Callie ekkor feltette azt a kérdést, ami nem hagyta nyugodni.
– Mondd csak, az a nő, akit kicsempésztél Angolából… Szerelmes voltál belé?
– Nem lehet szerelemnek nevezni. Nattan nagyon forrófejű volt, nagyon indulatos,
utált kompromisszumot kötni. Rengeteget veszekedtünk. Akárcsak veled.
Callie ökölbe szorította a kezét. Nem hitte volna, hogy egy halottra is féltékeny lehet
az ember.
– Büszke volt a származására – folytatta Joe. – Gyűlölte a gyarmatosítókat. Ő volt a
legfiatalabb országgyűlési képviselő. Nem fogadták jó szívvel. Csak idő kérdése volt,
hogy mikor kapják el azok a gazemberek.
Callie pillanatról pillanatra féltékenyebb lett. Joe valószínűleg sosem tekintette biztos
kikötőnekazta nőt.
Hirtelen nagyon elszégyellte magát.
– Elég különleges nő lehetett – mondta halkan.
– Igen, az volt. És nagyon konok, nagyon merész.
– Én egyik se vagyok – jegyezte meg Callie. – Bár ez nem igaz, hiszen néha elég konok
tudok lenni. De nem ugrok bele kockázatos helyzetekbe. Szóval nem kell vattába
bugyolálnod, sem elektromos nyomkövetővel kémkedned utánam. Komolyan beszélek.
Tiszteletben kell tartanunk egymás határait.
Joe egyre csak a fejét csóválta.
 – Nem tudom csak úgy kikapcsolni az ösztöneimet, Callie.
Callie úgy érezte, zsákutcába jutottak. A munkája során sok esetet látott, mikor a
természetes védelmező hajlam átcsapott valami másba. Vajon Joe-val is ez lesz a
helyzet?
Az ösztöne azt súgta, hogy ettől nem kell tartania. De akkor is meg kell húzniuk a
határokat.
Ekkor a pincér megjelent a margherita pizzával, s ez egy időre elterelte a figyelmét.

Ebéd után bejárták a Palazzo Realét, a királyi palotát.

Callie kellemesen elfáradt a hosszú városnézésben. Pihegve dőlt hátra a taxiban.
Időközben kicsit derűsebb hangulatba került. Úgy kell venni a dolgokat, ahogy jönnek,
gondolta.
A liftbe érve Joe azonnal nekinyomta a falnak. Olyan szenvedélyes csókot nyomott az
ajkára, hogy Callie-nek elállt a lélegzete.
– Erre vártam, mióta elhoztalak a reptérről – lihegte Joe. – Ugye nem vagy fáradt?
– Nem, dehogy – suttogta Callie.
Joe kihúzta a csatot a hajából, és tovább csókolta.
A lakosztályba érve egyenesen a hálószobába mentek. Szenvedélyesen, türelmetlenül
tépték le egymásról a ruhát. Callie átkulcsolta Joe csípőjét, mielőtt az
megszabadulhatott volna a nadrágjától.
Joe nagyon fel volt izgulva. Callie először az ujjával, majd az ajkával és a nyelvével
kényeztette. Ezután Joe következett: eddig soha nem tapasztalt gyönyörrel ajándékozta
meg Callie-t.
Fáradtan pihegtek egymás karjában, aztán együtt kimentek a fürdőszobába. Joe
gyengéden megérintette a kipirosodott bőrt Callie nyakán.
– Sajnálom, hogy ekkora pusztítást okoztam a borostámmal.
– Semmi baj. Megérte. – Callie kinézett az ablakon. A telihold beragyogta az esti eget.
– Gyere, üljünk ki az erkélyre!
Nedves haját törülközőbe csavarta, és bebújt a szállodai papucsba.
– Máris jövök én is, csak hozok ásványvizet – monda Joe.
Mielőtt kilépett az erkélyre az ásványvízzel, megállt egy pillanatra. Elnézte Callie-t,
amint ábrándosan könyököl a balusztrádon; kissé előrehajolt, testtartása kiemelte
formás fenekét.
Lenyűgöző teremtés, gondolta. Tudta, hogy Callie nem így vélekedik magáról.
Bizonyos fokig a két barátnője árnyékában éli az életét. Nem mintha ők szebbek vagy
okosabbak lennének – Callie-nek egyszerűen nem volt szüksége a külvilág
megerősítésére. Joe ezért is gondolta úgy, hogy számára ő az igazi. Csodálta nyugodt
magabiztosságát.
Joe életéből hiányzott a nyugalom. Pedig nem volt állandóan veszélyben, néha
hónapok is elteltek két megbízás között. Ráadásul több olyanhely is volt, ahová
visszahúzódhatott: volt egy háza Houston központjában, egy másik pedig a hegyek
között, Coloradóban. A Los Angeles-i lakását üzleti célból bérelte.
Az összes otthona fényűző volt, és nagyon kényelmes – ugyanakkor végtelenül steril.
Azt remélte, Callie kitölti majd az életében keletkezett űrt.
Eszébe jutott Nattan. Kívánta őt, de nem volt szerelmes belé. Az összes szabályt
megszegte a kedvéért. De Nattan sohasem élesztette fel benne a vágyat, hogy
megvédje, tisztelje és…
Callie visszatért az erkélyről.
– Elég hideg van kint.
– Kérsz egy kis lélekmelegítőt? Vagy elég a víz?
– A víz jó lesz, köszi. Meg akarom őrizni a józanságomat.
– Miért?
– Gyönyörű napot töltöttünk együtt, de… beszélnünk kell.
 8. FEJEZET
Joe felvonta a szemöldökét.
– Sokáig fog tartani? – kérdezte.
– Tőled függ.
Rögtön lőttek Joe jó hangulatának.
Callie elhelyezkedett a sarokban, és maga alá húzta a lábát.
– Nagyol élveztem ezt a délutánt. Sőt, az egész hétvégét. Főleg az utóbbi néhány órát.
– Térj a tárgyra, Callie. Miről van szó?
Ő bólintott.
– Azt mondtad, nem vagy a szavak embere, ezért nem fogom elnyújtani ezt a
beszélgetést. Mit mondanál, ha két-három szóval kellene leírnod, amit irántam érzel?
És kérlek, azt nem mondd, hogy biztos kikötő vagyok számodra.
– Három szó? Hm… Mit szólsz ehhez: hit, remény, szeretet. Ezek között pedig
legnagyobb a szeretet.
– A Bibliából idéztél?
– Igen. Korinthosziakhoz írt első levél, tizenharmadik szakasz.
Callie egészen összezavarodott.
– Rendszeresen jársz templomba?
– Igen, de a nagymamám szerint nem elégszer.
– Sosem beszéltél róla. Vagy a szüleidről. Élnek még?
– Apámmal sohasem találkoztam. Anyám meghalt, mikor hatéves voltam, attól
kezdve a nagyi nevelt.
– Él még?
– Nagyon is. Houstonban lakik, közel a házamhoz.
Nehezen tudta meggyőzni a nyolcvan felett járó hölgyet, hogy adja fel az otthonát, és
költözzön át Houstonba, de végül sikerült. A nagymama kerekesszékbe kényszerült az
ízületi gyulladása miatt, s egy bentlakásos intézetben élt, ahol gondoskodtak a
kényelméről.
– Miért pont hit, remény, szeretet?
– Hit azért, mert rendkívül hűséges vagy. Kate és Dawn a legjobbpélda. Remény azért,
mert… hosszú idő óta most először tekintek várakozással a jövőbe.
– És a szeretet? Azt azért mondtad, mert szeretsz?
Joe értetlenül felvonta a szemöldökét.
 – Te vagy az első… az egyetlen nő, akit feleségül kértem.
– Tehát igen? Szeretném, ha kimondanád!
A kis boszorkány, hogy játszik vele!
– Igen, szeretlek. – Joe megragadta Callie kezét. – Most pedig te következel. Mondd
el, hogy mit érzel irántam. Te is három szóban foglald össze.
– Szeretlek – mondta Callie habozás nélkül. – Csak most jöttem rá, hogy mennyire.
– Oké, rendben.
– Te vagy az első… az egyetlen férfi, aki jegygyűrűt húzott az ujjamra.
– Jó. De még mindig nem értem, hogy miért akartál beszélni velem.
– Emlékszel, mit feleltél ma délután? Mikor azt mondtam, nem akarom, hogy
elektromos pórázon tartsanak?
– Szóval erről van szó? A nyomkövetésről?
– Többek között. De leginkább arról, hogy elfogadjuk és tiszteletben tartjuk egymás
határait. Azt mondtad, nem tudod kikapcsolni az ösztöneidet. Nem is kell, vagyis nem
kell teljesen. A lelkem mélyén boldoggá tesz, hogy egy ilyen erős férfi vigyáz rám.
Joe nem tudta, milyen arcot vágjon.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte.
– Azt szeretném, ha egyenrangú partnerek lennénk. Nem akarok afféle háziállatocska
lenni. Tudni akarok minden biztonsági intézkedésről, ami engem is érint.
– Ezek gyakran nem tudatos dolgok.
– Értem. De akkor se döntheted el helyettem, hogy mi a legjobb számomra.
Nagyon különböznek ők ketten, gondolta Callie. Más körülmények között nőttek fel,
más jellegű hivatást választottak. Persze sok az azonosság is: önállóak, megbíznak a
saját képességeikben, és hosszú távú kapcsolatra vágynak.
– Ígérd meg, hogy fontos dolgokban nem döntesz egyedül, hacsak a körülmények nem
kényszerítenek rá.
– Megígérem.
– Komolyan beszélek, Joe. Mostantól egyenlő társakként veszünk részt ebben a
kalandban. Megegyeztünk?
Joe bólintott, majd az ajkához emelte Callie kezét.
– Meg – mondta. – És most egyenlő társként szeretnék veled ágyba bújni.
– Abba az ágyba, amiből az előbb szálltunk ki?
– Pontosan abba!

Másnap, a bőséges reggeli után felkerekedtek. Callie az esős idő ellenére ragaszkodott
hozzá, hogy megnézzék Pompejit.
 A rossz idő miatt csak kevés turista volt rajtuk kívül. Callie-t megérintette a hely
melankóliája, így a tervezettnél rövidebb ideig maradtak.
Sűrű volt a forgalom, lassan haladtak. Végül felbukkantak Róma dombjai. Ugyanabban
a pillanatban szállingózni kezdett a hó.
Callie lakásának közelében sikerült parkolóhelyet szerezniük. A belváros közeli,
felújított épület harmadik emeletén levő kis lakás apró hálófülkéből, konyhával
egybenyitott nappaliból és fürdőszobából állt.
Joe megkérte Emiliót, szereljen fel biztonsági ablakkilincseket, valamint
ujjlenyomattal és kóddal nyitható zárat.
– Feltétlenül szükség volt erre? – kérdezte Callie.
– Valószínűleg nem. – Joe megmutatta, hogy működik a biztonsági zár. –
A házmesternél megvan a kód, megadtam neki a biztonság kedvéért.
– Neked is megvan?
– Igen. – Joe elfordította a tekintetét. – Zavar?
– Nem, ha szólsz, mielőtt használod.
– A fenébe! Pedig azt terveztem, hogy masnival átkötve, meztelenül várlak a kanapén,
mikor hazajössz a munkából.
 9. FEJEZET
Callie elégedett volt az új otthonával. A sárgára festett falakból meleg hangulat áradt, a
modern és antik bútorok elegye vidám volt és ízléses. A kis konyhában volt hűtő,
tűzhely és néhány polc. Lenyitható asztalka és két szék tette teljessé a képet.
A fürdőszoba is kicsi volt, de semmi nem hiányzott belőle. A hálómindössze egy
ágyból, egy éjjeliszekrényből és egy kézzel festett gardróbszekrényből állt.
Ekkor következett a legnagyobb meglepetés: apró erkély nyílt a hálószobából.
– Az ott a Szent Péter-bazilika? – kérdezte Callie.
– Nagyon úgy fest.
Az erkélyen asztal és szék várta. Callie kilépett, és – immár sokadszorra –
beleszeretett az örök városba. Joe is követte, és Callie örömtől bódultan ölelte át.
– Köszönöm Nápolyt és Pompejit. Köszönöm, hogy itt vagy velem. Ez a nap
egyszerűen tökéletes.
– Szívesen. És még ennél is jobb lesz. Emilio bevásárolt, úgyhogy főzhetünk
magunknak valamit.
Callie csak most döbbent rá, mennyire éhes.
Emilio ínycsiklandó dolgokkal töltötte meg a hűtőt, Joe mégis felajánlotta, hogy hoz
valamit a közeli étteremből.
– Remekül hangzik. De nem lesz rossz kimenni a hóba?
– Dehogy. Mindjárt itt vagyok. Addig nyisd ki a bort, és csomagold ki a holmidat.
Callie előtte még el akart intézni valamit. Washingtonban kora délután van, gondolta.
Konferenciabeszélgetésre hívta a barátnőit. Kate otthonvolt, Dawn pedig éppen
étteremben, ezért keresnie kellett egy nyugodtsarkot.
– Mesélj, mindent tudni akarunk! – mondta Dawn. – Milyen Róma? És milyen Joe?
– A város csodaszép. Éppen esik a hó. Joe pedig… A megérkezésem óta együtt
vagyunk. Kijött értem a repülőtérre, és aztán Nápolyban töltöttük a hétvégét az egyik
leendő megbízójánál.
Callie beszámolt az Audi családról és a bivalyokról.
– Ez tényleg nagyszerűen hangzik – mondta Dawn szárazon. – De most térjünk vissza
Joe-hoz. Három napot töltöttél Mr. Ha Ezt Most Elmondom, Meg Kell Hogy Öljelek
társaságában, és nem változott meg a véleményed?
– Nem. Sőt, ellenkezőleg. Fantasztikus, csodálatos férfi.
– Hűha. Akkor tényleg feledhetetlen napokat tölthettetek együtt.
 – Bizony. Holnap részletes írásos beszámolót is küldök. Megírom az összes pikáns
részletet.
– Fotókat is kérünk! – szólt Kate. – A lakásról és a munkahelyedről.
– Megígérem. Üdvözlöm Travist, Briant és Tommyt. Szeretlek benneteket. Máris
hiányzotok.
– Mi pedig üdvözöljük Joe-t. És persze Carlót, ha találkoztok.
Callie kinyitott egy üveg vörösbort, majd a hálószobába vitte a bőröndjeiket. Éppen
nekiállt kicsomagolni, mikor pittyegett a telefonja. Joe volt az.

Úton vagyok felfelé. A kóddal jöttem be.

Callie elmosolyodott. Tanulékony a fiú, gondolta.

Joe hétfőn reggel vett búcsút Callie-től.

– Szerdáig Zürichben leszek – mondta. – Aztán átrepülök az USA-ba. Megvan neked
Emilio száma, bármikor hívhatod.
– Tudod már, mikor jössz vissza?
– Nem, de megpróbálok még karácsony előtt visszaérni. Január első hetéig össze kell
állítanom a csapatot Marcello Audi megbízásához.
Callie bólintott, habár korántsem lelkesedett az ötletért, hogy egyedül töltse a
karácsonyt Olaszországban.
Ám rögtön józanságra intette magát. Elvégre ő akarta így. S ha valóban olyan nagy
emberhiánnyal küzdenek Carlo szervezeténél, fel sem fogtűnni neki az egyedüllét.
Legalábbis ezzel vigasztalta magát, miközbenJoe behúzta az utazótáskája cipzárját.
– Jó utat.
– Köszönöm. – Joe gyengéden átfogta az arcát. – Sok sikert az új munkához. Ne
dolgozd agyon magad, és ne szomorkodj.
– Azt hiszem, túl elfoglalt leszek a szomorkodáshoz.
– Valószínűleg az leszel. Il Drago nem kegyelmez.
– Ez az új főnöknőm beceneve? Sárkány?
– Carlo nevezte el. Illik rá. Eléggé ránk szállt az a nő, mikor megtudta, hogy át akarom
nézni náluk az ellenőrzési folyamatokat.
– Nagyszerű, feldühítetted a főnöknőmet. Pont ez kellett nekem az első
munkanapomon!
Joe elvigyorodott.
– Nézz rá a „beszélnünk kell” tekinteteddel, árvácskaszemű, és biztos rögtön
megszelídül. – Gyors csókot nyomott Callie ajkára. – Hívj fel este. Tudni akarom,
milyen volt az első napod.
Becsukódott az ajtó Joe mögött. Callie-nek ekkor eszébe jutott, hogy elfelejtette
odaadni az ajándékokat. Így kénytelen lesz postán elküldeni a figurákat a lányoknak és
Tommynak… Joe ajándékát remélhetőleg személyesen adhatja majd át.
Hirtelen üresnek érezte kis lakását.
De nem maradt ideje szomorkodni, rengeteg dolga volt. Kicsomagolta a bőröndjét.
Nem volt sok holmija; részben azért, mert Rómában nem túl hideg a tél, másrészt pedig
azért, mert nem irodai öltözékben akarta végezni a munkáját.
Egy órával később kilépett az utcára. Meglepően hűvös volt, de sütött a nap.
A kabátzsebébe mélyesztette a kezét, és elindult a városközpont felé. Latyakosak voltak
az utcák, a hó csak az erkélyek korlátján és az ablakmélyedésekben maradt meg.
Iskolások és bevásárolni igyekvő háziasszonyok járták az utcákat. A hivatalnokok még a
munka előtti feketéjüket kortyolgatták a kávézókban.
Callie is betért az egyik aprócska helyre. Tejeskávét rendelt, hozzá meleg
péksüteményt.
Új munkahelye, a menekülteket támogató szervezet a következő utcában volt.
Az épület semmiben sem különbözött a többitől: zöldre festett ablakok, barátságos,
terrakottaszínű falak. Sehol sem látott biztonsági kamerákat, s ettől megborzongott:
eszébe jutott, amit Joe mondott, hogy a terroristák olykor menekültnek álcázzák
magukat.
Félve csengetett be.
– Sì?– szólt a telefonba egy türelmetlen női hang.
– Callie Langston vagyok. Én…
– Na végre! Jöjjön be! A raktárban vagyok, a folyosó végén jobbra.
Szürke márvány borította a bejárati csarnokot, ahonnan folyosó vezetett egy széles
márványlépcsőig. A folyosóról ajtók nyíltak. A fali égők muranói üvegből készültek.
Minden jel arra mutatott, hogy a ház egykor egy vagyonos család otthona volt.
Az egyik ajtó nyitva állt. Valaki zörgött, és hangosan, dühösen káromkodott odabent.
Callie közelebb lépett, s megpillantott egy túlzsúfolt irodát, melynek közepén karcsú,
ősz hajú nő állt. Éppen nagy kartondobozokat pakolt egymásra, ám az építménye
megingott, s össze is dőlt volna, ha Callie nem kapja el időben.
A nő barátságtalanul végigmustrálta szokatlanul kék szemével, s csak ennyit mondott:
– Ezerszer megmondtam, hogy nőknek és kamasz lányoknak kellenek holmik, erre mit
küldenek? Pelenkát és cumisüveget! Ráadásul az idióta gyakornok még át is veszi!
Kis szünet következett.
– A herceg ragaszkodott hozzá, hogy vegyem fel helyettesemnek. A referenciái igen
meggyőzőek. Vagyis jobbak, mint az elődjeié. De ne higgye, hogy lesz ideje elmászkálni
a herceggel Monte-Carlóba!
– Tessék?! Hallgasson ide, signora Alberti… ugye ön az? A herceg csak jó barátom,
semmi több. De ha nem talál megfelelőnek a feladatra, természetesen elfogadom a
döntését, és távozom.
Signora Alberti türelmetlenül legyintett.
– Érdekel is engem! Előbb-utóbb kiderül, ha ugyanolyan alkalmatlan, mint az elődjei.
Jöjjön, bemutatom pár munkatársnak. A többi kollégával meg a lakókkal majd
ebédidőben találkozik.
 10. FEJEZET
Callie véleménye egy órán belül megváltozott signora Albertiről. A munkatársai
láthatóan csodálták.
A személyzet egy olasz és egy francia pszichológusból, egy görög ápolónőből, három
tolmácsból és vegyes nemzetiségű konyhai alkalmazottakból állt. Mindenki
elragadtatva hallgatta a signorát, még a leidiótázott gyakornok is.
Ezután megmutatták Callie-nek a fölső emeleteket. A másodikon a terápiás helyiség, a
könyvtár, a társalgó, számos több férőhelyes hálószobaés néhány fürdőszoba
helyezkedett el. A harmadik emeleten csak hálószobák.
– Igyekszünk az azonos vallású és anyanyelvű nőket egy szobában elhelyezni.
– Általában mennyi ideig lakik itt valaki?
– Vannak, aki gyorsan találnak szállást, és vannak, akik… sokkal tovább maradnak.
– Elhagyhatják az épületet?
– Hát persze. – Signora Alberti ingerülten felemelte a hangját. – Ezszállás, nem pedig
börtön.
A tárgyaló, egy foglalkoztatóhelyiség és az igazgatónő szobája az első emeleten volt,
akárcsak Callie egyszerűen berendezett irodája.
– Naponta aktualizáljuk az adatbázisunkat. Beírunk minden változást, minden
beszélgetést, legyen akár csoportos, akár négyszemközti. A jelszó hetente változik. –
Az igazgatónő a polcon elhelyezett dossziékra mutatott. – Ezekben találja a
munkafolyamatok leírását. Olaszul vannak, de talál angol és arab változatot is.
Az esetleírások is angolul vannak. Most magára hagyom egy kis időre. Együtt
ebédelünk, rendben? Délután kettőkor lesz egy csoportmegbeszélés, amin részt kellene
vennie. Négykor pedig angoltanfolyamot tart a kezdő csoportnak. Ez fontos, de
megvártuk vele magát. Mit gondol, megbirkózik a feladatokkal?
– Igen, signora.
– Simona – javította ki az igazgatónő. – Szólítson Simonának.

Callie félt, hogy elfelejti a jelszót, ezért felírta egy papírra fordított sorrendben, s a
fecnit elrejtette az egyik aktaköteg alá. Bekapcsolta a számítógépet, és elkezdte olvasni
az aktákat, egyiket a másik után.
A munkája során sokszor találkozott zűrös történetekkel, ám az eddigiek mind
eltörpültek azon sorstragédiák mellett, melyeket az íróasztala mellett töltött néhány
óra alatt megismert. Az otthonban lakó hetvenhárom menekült mindegyike megjárta a
poklot, mielőtt sikerült Európáig elvergődnie.
Az egykori szalonból kialakított ebédlőben mégis vidám hangulaturalkodott.
Zöldséges báránysült volt, kuszkusz és rizs, ásványvíz és tea. A legtöbben a Közel-
Keletről és Afrikából érkeztek. Négyes és nyolcas csoportokban ültek az asztalok
mellett. A muszlim nők visszafogott ruhát és fejkendőt viseltek, a többiek valamivel
színesebb, merészebb öltözetet.
Csupán egy nő ült egyedül az asztalnál, lehajtott fejjel, magába roskadva. Fejkendőt
viselt, és bő ruhát, de Callie így is észrevette, hogy várandós. Akkor sem pillantott fel,
mikor Simona felállt és figyelmet kért, hogy bemutassa Callie-t.
Az igazgatónő később elmondta, mit tudnak a fiatal nőről.
– Amalnak hívjuk, de nem tudjuk az igazi nevét. Szíriai menekültekkel érkezett.
A csónakjuk elsüllyedt a part közelében, egyedül ő élte túl. Nem tudja vagy nem akarja
elmondani a történetét.
– Mikorra várja a babát?
– Nikki Dukakis, az ápolónőnk szerint pár héten belül szülni fog. De a kórházból egy
másik otthonba kerül majd, mert mi itt nem tudunk kisbabákat elhelyezni.
Callie mély rokonszenvet érzett Amal iránt. Szívből remélte, hogy rendeződik a sorsa.
A csoportos terápiás foglalkozás után négykor megtartotta az első angolórát.
Az elején kissé izgult, de hamar megnyugodott. Az összes tanítványa – hét nő és egy
tinédzserkorú kamaszlány – lelkesen és érdeklődéssel fogadta.
Sabeen, az afrikai kamasz lány kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Vidám volt és
motivált – pedig Callie tudta az aktájából, hogy súlyosan bántalmazták és többször
megerőszakolták a hazájában.
Simona úgy tájékoztatta, hogy az alkalmazottak együtt is vacsorázhatnak a lakókkal,
de a legtöbben nem élnek ezzel a lehetőséggel. Egyébként mindig van éjszakai
ügyeletes, aki vagy az otthonban alszik, vagy éjszaka is elérhető.
Callie ott maradt vacsorára, majd a barna hajú és szemű, rokonszenves Nikki Dukakis
társaságában lépett ki az utcára. Nikki rögtön meghívta magához másnap estére.
A közelben laknak a férjével, tette hozzá kedves mosollyal.
– Simona is jön, és Carlo, ha addig visszaér Rómába. A férjem, Dominic a görög
kereskedelmi szövetségnél dolgozik, és rendszeres munkakapcsolatban áll Carlóval. Így
kaptam meg ezt az állást.
Callie gyorsan hazaért a lakásába, melyet máris az otthonának érzett. Lezuhanyozott,
meleg pizsamát vett, aztán Joe számát tárcsázta.
– Mi a helyzet Zürichben?
– Hideg van, esik a hó. De sikerült mindent elintéznem.
 – Akkor holnap már utazol is Amerikába?
– Igen. Milyen volt az első napod?
– Izgalmas, felkavaró. Ezek a nők rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül.
Szeretnék segíteni, de nem tudom, fel tudok-e nőni a feladathoz.
– Efelől semmi kétségem. És mi a helyzet a sárkánnyal?
– Be kell bizonyítanom, hogy nem egy újabb kis kedvenc vagyok, akit Carlo
beprotezsált. Nehéz lesz, mivelhogy tényleg ő protezsált be.
– Egy pillanat, keresnek a másik vonalon.
– Nem baj, már úgyis hulla vagyok. Jó éjszakát!
– Jó éjt, árvácskaszemű!

Frank kereste Joe-t. Rögtön a tárgyra tért.

– Most olvastam el egy jelentést, amiről muszáj beszélnünk. Arról aszervezetről van
szó, amit át kellett vizsgálnom a megbízásodból. Nembiztonságos a vonal, ezért nem
mondhatok többet.
– Holnap találkozunk, és mindent megbeszélünk – mondta Joe.
Egy darabig csak állt, miután letették a telefont. Nemrég megígérte Callie-nek, hogy
nem fog úgy vigyázni rá, mint egy porcelánbabára, nem fog a tudtán kívül döntéseket
hozni – hacsak a körülmények nem kényszerítik rá.
Felhívta a központot, és megkérte a munkatársait, hogy foglaljanak jegyet a holnapi
első washingtoni járatra. Végül a New York-i járatra sikerült csak jegyet szerezni.
Megegyeztek, hogy majd az irodából érte megy valaki.
 11. FEJEZET
Callie másnap ugyanabba a kávézóba tért be reggelizni. Kávéval az egyik, croissant-nal
a másik kezében egyensúlyozott egy üres asztal felé, mikor véletlenül összeütközött egy
éppen távozóban lévő férfival. Egy kevés tejhab rá is csöppent a férfi ingére.
Callie olaszul, majd angolul kért bocsánatot. A férfi káromkodott, felitatta a foltot,
majd anélkül hogy felnézett volna, kiviharzott a kávézóból.
A második nap még zsúfoltabb volt, mint az első. A csoportterápia után közös
foglalkozás következett, melyen a nők szakmai felkészültségéről, munkahelyi esélyeiről
volt szó.
Délidőben letelepedett az egyik csoporthoz. Megtudta, hogy Simonajóval fiatalabb,
mint Callie az ősz haja és ráncai alapján gondolta.
– Sok szörnyűségen ment keresztül a mi Simonánk. Nem beszél róla, de úgy hírlik,
egyetlen éjszaka alatt őszült meg.
Még mindig ezen járt Callie esze, mikor Simona megkérdezte tőle,tud-e
traumaterápiát végezni.
– Rég nem csináltam – felelte Callie.
– Ez most igen vagy nem?
– Igen!
– Bene!Szeretném, ha Amallal dolgozna. Talán maga közel tud kerülni hozzá. Nekünk
sajnos nem sikerült.

Callie a terápiás szobában találta meg a fiatal nőt. Olybá tűnt, mintha elbújt volna az
egyik nagy pálma mögé.
Amal összerezzent, mikor a nevén szólította. Rajztáblát tartott az ölében; rögtön
belökte a háta mögé, de Callie így is látta, milyen rendkívüli tehetséggel rajzolta le
Michelangelo Dávidját.
– Nagyon szép – mondta halkan. – Megnézhetem?
Amal nem felelt, csak a szeme sötétült el a félelemtől.
– Az iskolában jártam művészeti órára – folytatta Callie, és közelebb húzott egy
széket. – Főleg művészettörténetre. Szeretek rajzolni, de sajnos nem vagyok valami
tehetséges.
Nem beszélt arabul, de korábban már sokszor használt művészetterápiát, így volt
benne gyakorlata.
– Ez vagyok én – mondta, és néhány vonallal felvázolt egy hosszú hajú nőalakot. – És
innen jövök. – Megrajzolta Boston magas házait. – Ez pedig maga. – Lerajzolt egy
fejkendős fiatalasszonyt. – Honnan jött?
Amal egy ideig nem válaszolt, aztán mégis a ceruza után nyúlt.Remegett a keze.
– Semmi baj – dünnyögte Callie. – Itt nem bántja senki.
Tudta, hogy Amal nem érti, amit mond, s ha értené, valószínűleg akkor is üresnek
érezné a szavait.
Amal lassan rajzolni kezdett: szétbombázott épületeket, riadt szemű gyermekeket és
egy keserű arcú férfit, aki géppisztolyt tart a kezében.
– Ő a férjed?
Amal egy darabig csak nézte a vázlatot, majd folytatta a rajzolást. A papír
összegyűrődött a keze alatt.
Callie megfogta a kezét.
– Semmi baj, Amal. Itt biztonságban van. Se magának, se a babának nem eshet baja.
Amal felpattant és kirohant. Callie tudta, hogy a következő lépést Amalnakkell
megtennie.
Lement az irodájába, és Simona utasításainak megfelelően frissítette a számítógépben
az adatokat. Az Amallal való kapcsolatfelvétel kudarcáról is beszámolt.

Este Nikki Dukakishoz volt hivatalos. Nikki jóképű görög férje nyitott ajtót. Amint
belépett, mennyei illat csapta meg az orrát.
– Dominic Dukakis vagyok – mondta a házigazda. – Maga pedig bizonyára Carlo
amerikai szerzeménye.
Callie mosolyogva a kezét nyújtotta, és bemutatkozott.
– Jöjjön be. Nicola a konyhában van. Hozok egy pohár bort. Vagy inkább úzót inna?
– Nem, inkább bort. Vöröset, ha lehet.
– Hát persze. Már Simona is itt van.
Dominic a tágas nappali felé mutatott.
– Carlo amerikai szerzeménye – mondta Simona gúnyosan, mikorCallie csatlakozott
hozzá. – Mindenki így fogja nevezni, míg egy új barátnő el nem foglalja a helyét.
– Már ennél rosszabb nevet is ragasztottak rám – mondta Callie nyugodtan.
– Olvastam a mai feljegyzését – mondta Simona. – Magának sikerült, ami eddig
egyikünknek sem. Kapcsolatot teremtett Amallal.
– De csak egy pillanatra.
– Nem baj, az is eredmény.
– Gyönyörűen rajzol. Szerintem valamilyen művészettel kapcsolatos végzettsége
lehet, talán híres művész. Utánanézek az interneten. Addig is folytatom, amit
elkezdtem. A művészeten át próbálok közel kerülni hozzá. Talán sikert érek el kognitív
terápiával.
– Van rá képesítése?
– A régi munkahelyemen főleg gyerekekkel foglalkoztam, de havonta egy hétvégét a
bostoni veteránkórházban töltöttem. Ott nagy sikereket értünk el ezzel a terápiával
azoknál, akik poszttraumás stressz szindrómában szenvedtek.
– Igen, az tényleg elég hatásos.
Simona elfordította a tekintetét. Callie nem mert kérdezősködni. Inkább megvárta,
míg a főnöknője témát vált.
– Nem csinálunk nagy ügyet a karácsonyból – mondta Simona.
– Igen, gondoltam. Kevés keresztény van a lakók közt.
– Őket megpróbáljuk magunknál vendégül látni. Szóval ha nem tervezett semmit
karácsonyra…
– Görög vörösbort hoztam. – Dominic szakította félbe a társalgást. – Szerintem jobb,
mint az olasz borok. Mondjuk Carlónak biztos más lenne a véleménye.
Ekkor csöngettek.
– Csak emlegetni kellett – dörmögte Dominic, és sietett ajtót nyitni.
Callie nem tudta, mi a titka, de bárhová lépett is be Carlo di Lorenzo, mindig
kitágította a teret. Annyira erős egyéniség volt, hogy sem alacsony termete, sem
kopaszsága nem tűnt fel. Mindenki inkább a nagy bajszával és ragyogó tekintetével volt
elfoglalva.
Carlo kitárt karral közeledett felé.
– Calissa,cara mia!
– Ciao, Carlo.
Carlo drámai arckifejezéssel csókolt kezet. Callie mosollyal, Dominic vidám vigyorral,
Simona szemforgatással nyugtázta az eltúlzott gesztust.
– Napról napra szebb lesz, Calissa. – Carlo szomorú pillantást vetett a jegygyűrűre. –
Nem akartam elhinni, mikor Joe mondta, hogy eljegyezték egymást! Csak nem akar
hozzámenni ahhoz a karót nyelt alakhoz?! Hiszen én megmutatnám magának Balit és
Marrákest!
– Neki, meg száz másik nőnek – szólt közbe Simona.
– Na ja. – Carlo savanyú képet vágott. – Dominic mondta, hogy te is itt leszel, Drago.
Nikki érkezett a konyhából, hogy üdvözölje az újonnan érkezett vendégeket, s elejét
vegye egy Carlo és Simona közti újabb vitának.
Ezután a napi ügyekre terelődött a szó.
– Lassúak és régiek a számítógépeink – panaszkodott Nikki.
 – És lassú az internet – kontrázott Callie.
– Ha az elnökség elvárja azt a rengeteg háttéranyagot és jelentést, akkor megfelelő
eszközöket is biztosítania kell – jelentette ki Simona.
– Madre di Dio!– Carlo az ég felé emelte a kezét. – Hogy tudnék ellenállni egy ilyen
rohamnak! Megkapjátok, amit akartok!
– Legfőbb ideje – mondta Simona hűvösen. – Mondd csak, Nikki, odaégett valami?
Fura szag jön a konyhából.
A két nő magára hagyta Carlót és Callie-t.
– Mindig ezt csinálja! – panaszkodott Carlo. – Nem tisztel sem engem, sem az
elnökséget! Annyira szeretném lecsókolni a szájáról azt a leereszkedő mosolyt!
Újra csöngettek. Carlo sietett ajtót nyitni. A vendég láttán Callie szabályosan
megmerevedett az örömtől.
Joe volt az!
Carlo üdvözlésképpen megveregette a vállát.
– Nem is tudtam, hogy Rómában vagy!
– Tegnap elrepültem Amerikába, de rögtön fordultam is vissza.
– Nahát! De miért? – Carlo Callie-re pillantott. – Ááá, értem! Én se tudtam volna
várni!
– Hm, csak nem ég valami? – kérdezte Joe.
Carlo kisietett a konyhába. Joe magához ölelte Callie-t, mikor kettesben maradtak.
Borostás volt, és kimerült.
– Mi történt, Joe?
– Ne most.
– Mért nem szóltál, hogy visszajössz?
– Nézd csak meg a telefonodat!
Callie elővette a telefonját. Csak most vette észre, hogy a munka miatt lenémította,
aztán elfelejtette visszakapcsolni. Joe két szöveges üzenetet küldött, Kate és Dawn
pedig két-két SMS-t.
– Le volt némítva – magyarázta. – De mi történt?
– Majd később beszélünk róla. De most…
Hirtelen éles hang szólalt meg.
– A tűzriasztó – mondta Joe. – Megnézem, hogy mi történt. Addignyisd ki az
ablakokat!
 12. FEJEZET
Egy töltött szőlőlevél kapott lángra, és minden más is tüzet fogott körülötte. Odalett az
előétel és a szuvlaki.
Negyedórával később közös erővel kitakarították a konyhát. A házigazdák ezután
meghívták a társaságot egy közeli étterembe.
Callie halkan megkérdezte Joe-tól, van-e kedve búcsút venni a társaságtól még a
vacsora előtt.
– Nem, beszélnem kell Carlóval. Majd félrehívom az étteremben.
Így is történt. A két férfi kifürkészhetetlen arccal tért vissza az asztalhoz a
megbeszélés végén. Callie kénytelen volt megvárni a vacsora végét, mire feltehette a
kérdéseit.
Hazatérve bekapcsolta a kávéfőzőt, és hellyel kínálta Joe-t a konyhában.
– Miért vagy itt? Mi történt?
– Valaki nyomozni kezdett a szervezetetek után. Egy olyan személy,akiről azt hittük,
hogy már nem aktív.
– Már nem aktív?
– Azt hittük, megölték – pontosított Joe. – Egy dróntámadás során. De úgy tűnik,
összekevertük valakivel.
– És ez a… személy érdeklődik a szervezet iránt? De miért?
– Nem tudjuk biztosan. Talán ismeri az egyik lakót.
– És milyen más magyarázat van? Nyugodtan megmondhatod!
– Az egyik forgatókönyv szerint ezek a nők elvesztették a tisztességüket, mert
elmenekültek egy dekadens nyugati országba.
– Tehát meg kell őket büntetni – gondolta tovább Callie. – Mintha nem szenvedtek
volna eleget! Mi van még?
– Ti ott a központban úgy tesztek, mintha segítenétek, de közben azt akarjátok, hogy
megtagadják a vallásukat és a kultúrájukat.
– Ebben az esetben tehát minket kell megbüntetni.
– Mint mondtam, ezek elég valószínűtlen forgatókönyvek.
– Annyira mégsem, hiszen azonnal visszafordultál Amerikából.
Callie teljesen filmszerűnek érezte a helyzetet. Képtelenség, hogy itt ülnek, és
ilyesmikről beszélnek!
– Mennyit mondtál el Carlónak?
 – Eleget. Értesíti a többi elnökségi tagot. Holnap pedig beszámolunk Simonának is.
– Nem fog neki tetszeni.
– Elhiszem. – Joe szemében vidám tűz gyúlt. – Fura, de eddig mégsose láttam Carlót
elsápadni, ha meghallja egy nő nevét. Szerintem fél Simonától.
Callie nem szólt semmit. Még most sem dolgozta fel egészen Carlo esti kirohanását.
Valóban jól értette, amit mondott?
– Azt hiszem, maradok pár napot – jegyezte meg Joe mellékesen. – Kivehetünk egy
hotelszobát, hogy több helyünk legyen.
Callie körbenézett. Eddig még nem volt ideje személyessé varázsolni a kis lakást, csak
a konyhaasztalt tette más helyre, hogy a Szent Péter-bazilikát lássa reggeli kávézás
közben.
– Inkább maradjunk itt – mondta.

Joe a városközpontban beszélt meg találkozót Carlóval. Úgy tervezték, hogy utána
rögtön Simonával is beszélnek.
Szokás szerint hajnali ötkor ébredt. Próbált nem Callie-re gondolni, aki ott pihegett
mellette az ágyban. Frank Harden aggasztó hírekkel szolgált. Azt hitték, hogy a
terrorista, aki többféle hamis személyazonossággal rendelkezett, meghalt annak a
bizonyos dróntámadásnak a során. Rengeteg szörnyűséget követett el, az összes
bűntette dokumentálva volt. A támadás után készült nem túl éles fotó mintha őt
ábrázolta volna. Semmi jel nem utalt arra, hogy túlélte a támadást – leszámítva a
menekültszálló iránti, látszólag ártatlan érdeklődést.
Senkinek sem tűnt volna fel a dolog, ha nem a célszemély laptopjántörténik a keresés.
A hírszerző szolgálat bemérte a számítógépet: egy palermói bérházban használták.
Az olasz rendőrség átkutatta a házat, de nem találtak semmit.
Joe a saját szakembereit is ráállította az ügyre, többek között Emilio Mancerát. Előző
este találkoztak, Emilio pedig másnap Palermóba küldte az egyik emberét. Ha a ház
lakói visszatartottak bizonyos információkat a rendőrök elől, Emilio biztos kiszedi
belőlük. Jól ismerte Szicíliát. Joe illegális nyomozási módszerek alkalmazását is
engedélyezte neki. Közben ő helyben vizsgálódik: először is leellenőrzik az otthon
lakóit, és…
Callie felsóhajtott álmában, és hozzásimult. Joe elhúzódott; nem akarta felébreszteni.
Így is kifárasztotta szegényt, hiszen késő éjszakáig szeretkeztek.
Úgy döntött, kihasználja az időt, és dolgozik néhány órát a számítógépén. De nem itt,
hanem egy olyan helyen, ahol forró kávét adnak.
 13. FEJEZET
Mikor Joe visszatért két pohár kávéval és friss péksüteménnyel, Callie még mindig
aludt. Felébresztette, aztán mindketten lezuhanyoztak. Callie frissen és üdén jött ki a
fürdőszobából, de aggodalmas arcot vágott.
– Mikor találkozunk Carlóval?
– Fél kilenckor. De lehet, hogy jobb, ha te nem jössz. A főnöknőd neheztel rám az
ellenőrzés miatt. Nem kell, hogy a késéssel te is magadra haragítsd.
Callie nem mondott semmit, de magában egyetértett Joe-val: ténylegjobb, ha nem
feszíti túl a húrt.
A belvárosban búcsút vett Joe-tól és Carlótól, akin látszott, hogy nincs ínyére az
előtte álló beszélgetés.
Az irodában nekiállt előkészíteni a kilencórai csoportmegbeszélést. Miután végzett,
elindult az irodájába. Simona ajtaja zárva volt, de hangos beszéd és dühös
asztalcsapkodás hallatszott ki.
Ráadásul kiderült, hogy a pszichológusnő megbetegedett. A tolmács segítségével
azonban Callie-nek sikerült felvennie a fonalat.
– Arról beszéltünk, hogy milyennek látjuk magunkat, illetve hogy hogyan befolyásolja
az önképünket mindaz, amin keresztülmentünk – kezdett bele, aztán megvárta, míg a
tolmács lefordítja a szavait. – Sokszor azt hisszük, a mi hibánk, ha valami rossz történik
velünk. Félünk, és magunkat okoljuk.
A négy jelenlévőből hármat – egy bangladesi nőt és két afrikai tinédzsert – súlyosan
bántalmaztak a hazájában. Amal is részt vett az ülésen, de láthatóan nem érzékelte,
ami körülötte történik: csak ült magába roskadva.
Callie a két kamasz lányra nézett. Sabeen viszonozta a tekintetét, majd elkezdett
beszélni. Úgy hadart, hogy a tolmács alig tudott lépést tartani vele.
– Mocskosnak érzi magát – mondta a tolmács. – Naponta többször zuhanyozik, de az
emlékeket nem tudja magáról lemosni.
Sabeen a copfját húzogatta.
– Legszívesebben a haját is levágná – fűzte hozzá a tolmács.
– Mért is ne? Jó ötlet – mondta Callie.
Sabeen arcán látszott: nehéz döntés lenne, hiszen a hajával együtt az identitása egy
darabját is elveszítené.
Callie tudta, hogy semlegesnek kellene maradnia, de képtelen volt rá. Valamiképpen
át akarta hidalni a szakadékot, mely közte és a páciensei között tátongott.
– Várjanak – mondta, és felállt. – Mindjárt visszajövök.
Az irodájába sietett. Ezúttal nem hallatszott semmiféle zaj Simona irodájából. Callie
nem tudta, hogy ezt jó vagy rossz jelnek tekintse.
Kivett egy ollót az íróasztalfiókból, a táskájából kihalászta az utazótükrét, majd
visszatért a csoporthoz.
– Nem éltem át olyat, ami akár megközelítőleg hasonlítana a maguk
megpróbáltatásaihoz. De én is új életet kezdek egy új helyen. Ezért azt hiszem,
sőt:tudom, hogy készen állok találkozni az új énemmel.
Egyik kezével a tükröt, a másikkal az ollót tartotta, de mivel így nem boldogult,
segítséget kért. Senki sem mozdult: döbbenten várták, hogy mire készül. Callie végül
letette a tükröt, és levágott egy nagyjából húszcentis fürtöt a hajából.
Leela – még mindig döbbenten – felugrott.
– Hát jó, én is belevágok!
– Csak bátran! – mondta Callie vidáman.

Pillanatokon belül három nő haja borította be a padlót: Callie sötétbarna fürtjei mellett
Sabeen fekete, és Leela hennával színezett copfját is levágták.
Sabeen vidám kacagása a szobába vonzott néhány lakót. Nikki és a láthatóan ideges
Simona követte őket.
– Itt meg mi van?
– Hajterápia.
Callie nevetve megrázta rövid fürtjeit. Úgy érezte, mintha kicserélték volna, mintha
teljesen más nő lenne. Az igazgatónő azonban nem volt elragadtatva a fejleményektől.
– Hajterápia? Ez a legújabb amerikai trend?
A gúnyos hangszín éppoly sértő volt, mint az, amit mondott. Sabeen megszeppent
arccal simított végig a haján.
– Nem trend – válaszolt Callie nyugodt, hűvös hangon. – Még szakirodalmat is tudok
ajánlani, a címe „Adaptív terápiák tinédzser lányoknak”. Egy amerikai pszichiáternő
írta, dr. Elaine Boyer Barrington.
Simona bosszús arcot vágott.
– Szeretnék beszélni önnel. Kérem, jöjjön az irodámba.
– Azonnal, csak összesöpröm a hajat.
– Azt majd mi megcsináljuk – vágott közbe a tolmácsnő.
Simona felszegett állal vonult ki a teremből. Callie mosolyogva követte.
– Adaptív terápiák?! Dr. Elaine Boyer Barrington? – kérdezte az igazgatónő
felpaprikázva. – Találok valamit, ha utánanézek az interneten?
– Azt erősen kétlem.
– Szóval csak kitalálta az egészet?
– Nem egészen. Még az iskolából ismerem Elaine-t. Éles eszű lány. Miután
ledoktorált, elhagyta a pályát. Az utolsó hírem róla, hogy a férjével apartmanokat ad ki
Tanzániában.
– Viccelődik velem? Ha igen, akkor elárulom: egyáltalán nem vagyok tréfás
kedvemben.
– Lehet, hogy nem is Tanzánia, hanem Zimbabwe… – elmélkedett tovább Callie.
Simona az irodájába tessékelte, majd dühösen becsapta maguk mögött az ajtót.
– A herceg és a maga vőlegénye nyugtalanító híreket mondott.
– Tudom, Joe tegnap este elmondta.
– Ez hihetetlen! Egy állítólag halott terrorista az intézményem körül szaglászik!
– Nyugodtan megbízhat Joe ösztöneiben.
– Már az is bőven elég, ha a herceg megbízik benne. Azt mondta, hogy Joe szerint
elégtelenek a biztonsági intézkedéseink, és hogy ide fog küldeni valakit, aki felszereli a
szükséges berendezéseket.
– Nem egészen értem, hogy miért ellenzi – mondta Callie óvatosan.
– Tényleg nem? Szóval egyetért azzal, hogy Carlo és a vőlegénye hozzáférjenek az
aktáinkhoz?
– Tessék?
– Nem tudott róla? A vőlegénye nem említette, hogy végig akarja nézni velünk az
aktákat?
– Nem, nem tudtam. – Callie régóta nem volt ennyire dühös: Joe-ra,amiért ilyen
helyzetbe hozta, és Simonára, mert elhitte róla, hogy belemenne ilyesmibe. – De ha
említette volna, akkor én is úgy reagáltam volna, mint nyilván ön is.
– Kidobtam az irodámból! – mondta az igazgatónő öntelt mosollyal.
– Ugyanezt tettem volna – szólt Callie. – Carlo és Joe tudhatná, hogy az aktáink
bizalmas információkat tartalmaznak.
– Carlo tudja. De az elnökség elé akarja vinni a dolgot. Komoly konfliktus lesz ebből.
– Egyszerűen leülünk, és nyugodtan átbeszélünk mindent.
– Ugyan már!
– Pedig ez lesz. De előtte még átnézem a munkafolyamatainkat.
Callie megállapította, hogy itt is ugyanazok a normák érvényesek, mint az USA-ban: a
páciensekkel kapcsolatos információkat szigorúan titkosan kellett kezelni. Persze
voltak kivételek, például ha gyermekbántalmazásról van szó, vagy ha a páciens veszélyt
jelent önmagára vagy a környezetére.
Órákon át elmélyülten olvasta az aktákat.
Felpillantott, mikor lépteket hallott az irodája előtt. Azt hitte, Simona az.
– Joe! – mondta meglepetten. – Nem hallottam a csengőt. Hogy jutottál be?
– Ugyan már, Callie. Még egy kisgyerek is fel tudná törni a bejárati ajtó kódját. A hátsó
bejárat zárja meg még súlyosabb eset.
– Simona mondta, hogy meg akarjátok erősíteni a biztonsági intézkedéseket.
– Igen, az imént beszéltem Emilióval. Beszerzi a szükséges felszerelést. Mit műveltél
a hajaddal?
Callie elgondolkodva végigsimított a haján.
– Én adaptív terápiának hívom. Tetszik?
– Igen. Most még nagyobbnak tűnnek a szemeid. Apropó terápia… – Joe közelebb
lépett, és leült az egyik székre Callie íróasztala előtt. – Simona biztos említette, hogy
lepattintott minket.
– Igen. Bele akartatok nézni az aktákba, de nem engedte. Jogos volt, természetesen.
Ezek bizalmas akták, és ezt te is tudod.
– De fontos információkat tartalmaznak, például a lakók nemzetiségéről, meg arról,
hogy hol regisztrálták őket először. Talán ezek az információk kapcsolatba hozhatók a
dróntámadással.
– Nem mindenkinél vannak meg ezek az adatok. Ráadásul az érintettek beleegyezése
nélkül nem adhatunk ki semmit.
– Akkor szerezzétek meg a beleegyezésüket.
Olyan hűvösen mondta ezt, mintha nem is erkölcsi kérdésről lenne szó.
– Figyelj ide, Joe. A legtöbb nő súlyos traumán esett át. Az itteni munkatársak hetek,
hónapok óta próbálnak közel kerülni hozzájuk. Nem nyerhetem el a bizalmukat, ha arra
kényszerítem őket, hogy írjanak alá egy olyan dokumentumot, ami belegázol a
legbelsőbb ügyeikbe.
Joe szomorú arcot vágott.
– És mi a helyzet velünk? Nem bízol bennem? Nem hiszed el, hogy tiszteletben
tartanám a privát szférájukat?
Callie lehajtotta a fejét.
– Beszélek Simonával – mondta megadón.
– Tedd azt – szólt Joe, és felállt. – És tájékoztasd, hogy Emilio ma délelőtt idejön.
– Várj! Hová mész?
– El kell intéznem néhány dolgot. Később találkozunk.
 14. FEJEZET
Joe stratégiai ülésnek, Carlo haditanácsnak nevezte. Dominic Dukakis azt gondolta,
hogy a Görögország és Olaszország közötti gázvezetékről lesz szó, amikor meghívást
kapott a herceg Via Zanardellin álló palotájába.
Amint leültek a nagy diófa asztal köré, rögtön kiderült, hogy más lesz a téma. Két falat
magas könyvespolcok borítottak, tele bőrkötéses első kiadásokkal. A harmadik falon
Carlo őseinek portréi lógtak.
Dominic elkomolyodott, amint értesült a megbeszélés okáról, s rögtön tudni akarta,
mit tehet a menhelyen dolgozó és élő nők biztonsága érdekében.
– Emilio a helyszínen van – mondta Joe. – Új berendezéseket szerelbe, többek között
ujjszkennelős beléptetőrendszert és mozgásérzékelőket. – Kiterítette az asztalra az
épület tervrajzát. – Kamerákat is felszerelünk.
A tervrajzon megmutatta, hová kerülnek a kamerák.
Dominic felvonta a szemöldökét.
– Simona tiszteletben tartja a lakók magánéletét – mondta. – Csodálom, hogy
beleegyezett ebbe.
– Csak a homlokzatra engedélyezett kamerákat. De rejtett kamerákat is felszerelünk,
melyeket távvezérléssel irányítunk. Erről őt még nem tájékoztattuk.
– Hűha. Remélem, nem leszek tűzvonalban, mikor megtudja.
Carlo másra terelte a témát:
– Jelentkezett már Emilio palermói embere? – kérdezte.
– Igen – felelte Joe kelletlenül. – De sajnos nem tudott meg semmit. Aki a laptopot
használta, jól tudja, hogyan tüntesse el a nyomait.
Joe újabb papírokat helyezett az asztalra.
– Ez itt a napi munkamenet leírása, ez meg a tervezett kirándulásokról szól. Az egyik
emberem mindenhová kísérni fogja a csoportot. A három keresztény nő a Szent Péter-
bazilikába szeretne elmenni, őket az olasz rendőrség fogja kísérni.
– És én mit tehetek? – kérdezte Dominic.
– Ugyanazt, amit Joe és én. A következő hetekben sok időt töltünk aközpontban.
– Nem lesz könnyű – vélekedett Dominic. – Néhány nőt pont olyan férfiak
bántalmaztak, akiknek elvileg védelmezni kellett volna őket. Ezért is dolgozik olyan
kevés férfi a központban. Simona őket is alaposan átvizsgálta.
– És éppen ezért jut nekünk fontos szerep – mondta Carlo. – Il Dragoegy szót sem
szólhat, ha Nikki férje vagy Callie vőlegénye alkalmanként benéz a szervezethez.
Dominic nem lett meggyőzve, de ennek nem adhatott hangot, mert a következő
pillanatban csipogott egyikük telefonja. Joe kapott üzenetet.
– Emilio majdnem elkészült – mondta. – Megyek, megnézem.
Joe ellenőrizte a bejárati ajtó kódját, majd SMS-ben értesítette Callie-t az ottlétéről.
Rögtön érkezett a válasz:

Megbeszélésen vagyok, várj meg az irodámban.

Emilio az első emeleti kis raktárban küzdött az ablakokkal.

– Hú, ezzel nagyon meggyűlt a bajom – mondta, mikor Joe csatakozott hozzá.
– Segítsek?
– Nem kell, ez volt az utolsó. De egy pohár ásványvizet örömmel elfogadnék.
Joe kihasználta a lehetőséget, és körbenézett a konyhában. Belépve rögtön megcsapta
orrát az olasz konyha varázslatos aromája: olívaolaj, fokhagyma, bazsalikom.
A konyhások sürögtek-forogtak, egyikük merőkanállal mutatta az utat a hűtőszekrény
felé.
Joe kivette a vizet, majd visszatért az emeletre. Callie még mindig nem jött vissza a
megbeszélésről. A folyosón meghallotta, hogy Emilio idegesen vitatkozik valakivel.
Először olaszul, majd franciául, végül angolul beszélt:
– Nincs semmi baj! Kérem! Ne cselekedjen meggondolatlanul!
Joe-t azonnal elöntötte az adrenalin. A vizet áttette a másik kezébe, jobbjával
megragadta a pisztolyát.
– Most már értem – folytatta Emilio. – Nem, csinálja csak nyugodtan! Vegye el a
késemet. Rajta, csak bátran!
Joe halk lépteket hallott maga mögött a folyosón. Callie volt az. Kérdőn, tanácstalanul
nézett rá. Joe a szája elé tette a kezét. Callie bólintott, majd lábujjhegyen ment tovább,
ám Joe leintette.
A raktárból fura zajok szűrődtek ki: mintha valaki késsel próbálna kartonpapírt
szeletelni. Ezután ismét Emilio szólalt meg.
– Itt van, vigyen, amennyit akar. Mikorra várja a babát?
Jaj, ne… Amal van odabent Emilióval. Callie tudta, hogy azonnalközbe kell
avatkoznia.
– Az én nevem Emilio – hangzott odabentről.
Callie feszült figyelemmel hallgatózott.
– És magát hogy hívják?
– Ők… Amalnak neveztek el.
 Callie tanácstalanul nézett Joe-ra, aki intett, hogy ne zavarja meg a beszélgetést.
– Amal? Gyönyörű név.
Ismét csend állt be, majd Amal tökéletes angolsággal válaszolt:
– Egyáltalán nem illik hozzám.
– De miért?
– Mert azt jelenti, hogy remény. De nekem az összes reményem elveszett!
– Miért? – kérdezte Emilio egy cukorkaárus simulékonyságával.
– Ezt maga úgysem értené! – csattant fel Amal.
– Akkor is mondja el. Mondja el, hogy mitől fél ennyire.
Callie közelebb húzódott az ajtóhoz. Nagyon érdekelte a beszélgetés. Ám annak
hirtelen vége szakadt: Amal feldúltan kirohant a raktárból, bő ruhája vitorlaként
csattogott. Emilio kilépett a folyosóra, és savanyú arccal nézett utána.
– Ne szabadna így rohannia. Még megsérül a baba – mondta.
– Mit keresett a raktárban? – kérdezte Joe.
Emilio kihozott egy csomag fénymásolópapírt.
– Ezt – felelte, majd Callie-re pillantott. – Elviszi neki?
 15. FEJEZET
Callie tudta, hol keresse Amalt. A terápiás teremben ült az asztalnál. Elpirult, mikor
Callie letette az asztalra a fénymásolópapírt.
– Emilio küldi. Annyit kaphat belőle, amennyi csak kell. Hallottam a beszélgetésüket.
Annyira örülök, hogy beszél angolul! Szeretnék mondani valamit… Csodálom a művészi
képességeit. Esetleg… elmehetnénk együtt múzeumba. A Borghese Múzeumba vagy a
Sixtus-kápolnába.
Amal nem felelt, leszegte a tekintetét, de Callie így is észrevette a fényt a szemében.
– Vehetnék jegyet interneten. Akár már holnap is mehetnénk. Beszélek Simonával,
megkérdezem, hogy nem tehetném-e korábbra az angolórát. Mit szól? Csak mondjon
igen vagy nemet.
Amal bólintott.
– Remek! Máris lemegyek, és megrendelem a belépőket.
Emilio továbbra is a folyosón beszélgetett Joe-val.
– Hogy van Amal? – kérdezte Callie-t.
– Jól! El se hiszem, hogy szóra bírta. Most először beszélt valakivel. Hajlandó velem
eljönni a Borghese Múzeumba holnap délután. Mindjárt meg is rendelem a jegyeket.
– Vegyél hármat – kérte Joe. – Veletek megyek.
– Négyet – szólalt meg Emilio.
Callie habozott.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Így se volt könnyű rávenni…
– Vegyél nyugodtan négy jegyet – szólt Joe. – Legfeljebb mi Emilióval tisztes
távolságból követünk benneteket.
Callie másnap fél háromra foglalt jegyeket, aztán egy prospektussal a kezében felment
az emeletre.
– El van intézve – mondta Amalnak. – Remélem, maga is úgy örül,mint én. – Amal
nem felelt, de boldog fény villant a szemében. – Nem lenne baj, ha a vőlegényem és
Emilio is elkísérne minket? Szeretnék ők is megnézni a múzeumot.
Amal arcáról leolvasta a választ.
– Semmi baj! Ne ijedjen meg, nem muszáj velünk jönniük!
Legfeljebb majd feltűnés nélkül követi őket a két férfi, gondolta Callie. Érzett némi
bűntudatot, mert nem akarta eltitkolni az igazságot Amal elől.
– Az a férfi lent – mondta Amal habozva. – Barátságos arca van.
 Callie meglepődött. A legtöbb nő nem így írta volna le Emiliót. Barna szemével, ívelt
orrával, érzéki ajkával leginkább valamelyik római istenségre emlékeztetett. Mégse
mondott ellent Amalnak, annyira örült, hogy megszólalt végre.
– Igen, igen – bólogatott. – Nagyon barátságos. Akkor mégse bánná,ha ő és a
vőlegényem elkísérnének minket? Remek! – Callie elővette a prospektust. – Ha van
kedve, nézze át. Kerekesszékük is van; ha elfárad, átülhet abba.
– Sok-sok napon át menekültünk, a babám meg én. Nincs szükségünk kerekesszékre!
Callie-nek eszébe jutott, mi foglalkoztatja Joe-t. Szerette volna megkérdezni Amalt,
hogy honnan érkezett, és kit hagyott hátra. Ám végül meggondolta magát. Nem akart
nyomást gyakorolni a fiatal nőre.
– Hát jó. De taxival megyünk, mert magával ellentétben én nem vagyok jó formában.
Ezután Callie visszavonult az irodájába, és aktualizálta Amal aktáját. Később bement
Simonához, hogy beszámoljon a fejleményekről.
Az igazgatónő nem volt jókedvében.
– Látta a zárat, amit a vőlegénye szerelt fel? Ujjlenyomat-azonosítóval működik!
– Tudom. Az én lakásomban is olyat szerelt fel.
– És mondja csak… miért is ne futtatná le a vőlegénye, a nagy biztonsági szakember
az ujjlenyomatokat a nemzetközi adatbázisokban?
– Én is ezt kérdeztem tőle.
– Ne mondja! És mit felelt?
– Ugyanazt, amit Carlo is mondott önnek ma reggel. Ha az ujjlenyomat a terápiás
ülésen kívül, az érintett beleegyezésével kerül a birtokunkba, akkor nem sérül a páciens
és a terapeuta közti viszony.
– Az lehet – mondta Simona dühösen –, de az érintettek privát szféráját nagyon is
sérti!
– Ezt Carlóval kell tisztáznia. Joe szerint tájékozódott a dolog jogi oldaláról.
– Igen, persze: az egyik bírónál, akit lefizetett!
Callie nem akart tovább vitatkozni.
– Tulajdonképpen Amalról akartam beszélni önnel.
Beszámolt a fejleményekről. Simona végre már nem kopogott a tollával az asztalon.
– Tényleg elmegy magával? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen. Holnap délutánra rendeltem jegyet. Hacsak nincs kifogása ellene, hogy
áttegyem az angolórát.
– Persze hogy nincs. – Simona elmosolyodott. Hirtelen sok évvel fiatalabbnak tűnt. –
Pár nap alatt többet ért el ennél a lánynál, mint mi hosszú hetek alatt.
– Ez nem csak az én érdemem. Emilio vette rá, hogy megszólaljon.
 – Ez az Emilio… Mit tud róla?
– Azt, hogy Joe-nak dolgozik, és hogy Rómában született.
– Jó ötletnek tartja, hogy a két férfi elkísérje magukat?
– Úgy tűnt, Amal nem ellenzi.
– Ne feledje a rajzot, amit összetépett. Lehet, hogy egy olyan férfit ábrázol, akitől fél.
– Vagy akit gyűlöl – egészítette ki Callie.
– Egy szó, mint száz: Amalban forrnak az indulatok. Vigyázzon, nehogy baj történjen.

Joe a munkatársak és a lakók ujjlenyomatait rögzítette egész délután. Simona

utasítására mindenkivel közölték: választhatnak az ujjlenyomat-
azonosító és a központi kód között. Mindenki az ujjlenyomatos változat mellett
döntött.
Joe és Callie a szemben lévő kávézóban randevúzott a munkanap végén. Joe éppen
elbúcsúzott az egyik munkatársától, mikor Callie odaért.
– Lenne kedved sétálni egyet?
– Hát persze – felelte Callie. – Hová?
– A Via Condottira. Gondoltam, szívesen megmozgatnád a lábad ahosszú nap után.
Nézegethetnénk egy kicsit a kirakatokat.
– Jó! Nagyon szívesen! Kate annak idején úgy harangozta be, hogy ez az egyik
legelegánsabb bevásárlóutca. Ráadásul karácsony előtt vagyunk, szóval még
színpompásabb lesz minden!
Ünnepi díszbe volt öltöztetve az utca, villogtak a fények a Spanyol lépcsőtől egészen a
Via del Corsóig. A világ összes tervezőjének volt itt üzlete, ám Joe és Callie olasz
tervezőé mellett döntött.
Az üzlet előtt hatalmas karácsonyfa állt. Callie szeretett volna szelfit készíteni Joe-
val, de ő nem állt kötélnek. Nem szerette, ha fényképezik.
– Majd én csinálok rólad egy képet. Nem kell, hogy én is rajta legyek.
– De! Szeretném, ha Dawn és Kate együtt látna minket. Gyerekkorunk óta most
töltjük először külön a karácsonyt.
– Minden évben együtt ünnepeltetek?
– Igen, de ez nem olyan nagy dolog, hiszen ugyanabban a kisvárosban nőttünk fel.
Joe végül engedett: odalépett Callie mellé, és átölelte a vállát. Ezutánmég egy felvétel
készült. Ezen Callie lábujjhegyre állt, és Joe ajkáranyomta az ajkát. Nehéz manőver volt,
mert közben fényképezni is kellett.
A járókelők zajos tetszésnyilvánítása után szétváltak egymástól. Callie készített
néhány fotót a környező épületekről.
 Ezután Joe elindult vele az üzlet felé, Callie azonban megtorpant.
– Nekem ez túl drága – mondta.
– Nekem viszont nem.
– Magam fizetem a számláimat, vagy már elfelejtetted?
– A karácsonyi ajándékra ez nem vonatkozik!
– Lehet, de én nem vagyok oda a dizájnercipőkért. Megvan! Holnap a Borghese
Múzeumban vehetsz nekem egy nyomatot!
Joe megadóan bólintott, de csak azért, mert eszébe jutott egy másik ajándékötlet. Ez
később hasznára vált – mert nem jutottak el a múzeumba…
 16. FEJEZET
Másnap reggel Callie megállapította, hogy Joe már nem fekszik mellette az ágyban. Volt
még háromnegyed órája az ébresztőóra megszólalásáig, ezért visszabújt a paplan alá.
De már nem tudott elaludni.
– Joe?
Mint az várható volt, nem érkezett válasz. Callie kinyújtózott, s közben azon
tűnődött, miként volt képes Joe olyan csendben kibújni az ágyból, hogy nem ébredt fel
rá.
Felkelt, papucsba bújt, és a dereka köré tekerte a pokrócot. A konyhában kapucsínó,
friss péksütemény és egy üzenet várta. Joe azt írta, hogy korán elment, mert el kellett
intéznie valamit.
Callie kilépett az erkélyre a kávéval. Még sötét volt a város, de az égen már megjelent
egy világosabb sáv. Továbbra is alig tudta elhinni, hogy tényleg Rómában van, és a
Szent Péter-bazilika kupoláját bámulja.
Visszament a hálószobába, leült az ágyra, és újra megnézte a szelfit, amit előző este
készítettek Joe-val.
Összerezzent, mikor megszólalt a telefonja. A főnöknője volt az. Callie rosszat sejtve
fogadta a hívást.
– Jó napot, Simona. Minden rendben?
– Nem, nincs minden rendben! Tizenöt perc múlva várom az irodámban.
– Miért? Mi történt?
– Tizenöt perc! Ha egy percet is késik, tőlem csomagolhat, és repülhet egyenesen
haza!
– De Simona, kérem…
Ám az igazgatónő már le is tette a telefont. Callie egy ideig tépelődött, hogy
visszahívja-e, végül úgy döntött: bármi történt is, azt személyesen kell megbeszélniük.
Kilenc perccel később kilépett a lakásából. Ahogy befordult az utcába,
megkönnyebbülten felsóhajtott, mivel se mentő, se rendőrautó nem parkolt a
munkahelye előtt. Az első emeleten égett a villany – Callie rájött, hogy az az ő irodája.
Sietett befelé, a folyosón azonban megtorpant egy pillanatra. Ketten vitatkoztak az
irodájában. Felismerte a hangjukat: Simona és Carlo volt az. Olaszul beszéltek, egymás
szavába vágva, indulatosan.
Callie szeretett volna megfutamodni, de persze nem tehette.
 – Simona, Carlo?
– Az irodájában vagyunk! – kiáltotta az igazgatónő.
A Callie szeme elé táruló látvány nem ígért semmi jót: Simona arca dühtől, Carlóé
pedig egy pofontól égett.
– Látni akart? – kérdezte Callie.
– Nem. – Az igazgatónő a számítógép monitorjára mutatott. – Azt akartam,
hogymagalássa ezt. Be volt kapcsolva, mikor bejöttem.
Callie meglepetten nézett hol Carlóra, hol Simonára.
– Ki kapcsolta be? Az egyik kollégánk?
Carlo megdörzsölte az orrát.
– Még nincs bent senki. Il Drago így találta a gépet. Aztán felhívott engem, és
megvádolt, hogy lefizettem egy másik bírót is, aki hozzáférést engedélyezett az
aktákhoz.
Callie megborzongott.
– Valaki engedély nélkül belépett a rendszerbe?!
– Nagyon úgy néz ki. Hacsak maga nem felejtett el kijelentkezni tegnap este.
– Nem, egészen biztosan nem felejtettem el!
Carlo felvonta a szemöldökét.
– Biztos benne, Callie? Száz százalék?
– Igen!
Vagy talán mégsem? Callie felidézte az előző napot: beszélt Amallal, majd lefoglalta a
belépőjegyeket, aktualizálta az adatokat a számítógépben… aztán kilépett a
programból, és átment Simonához.
Más is eszébe jutott: Joe és Emilio lementették a munkatársak és alakók
ujjlenyomatait… Joe közben bármikor bemehetett az irodájába… Ráadásul felírta egy
papírra a jelszót; igaz, fordított sorrendben, de hát az ilyesmi nem okozhat gondot egy
szakembernek.
– Simona, kérem, emelje fel azokat az aktákat az asztalomon – mondta.
Az igazgatónő megtette, s a kis sárga cetli a billentyűzetre esett.
– Feljegyezte a jelszót?! – Simona alig bírt uralkodni magán. – És oda rejtette, ahol
egy félkegyelmű is megtalálná?!
Callie képtelen volt válaszolni. Nehezen vette a levegőt.
Aztán kissé megtántorodott, mikor megelevenedett előtte egy újabb emlék: Joe, amint
a folyosón ácsorog…
Nem, az nem lehet! Joe biztosan nem kutatta át az íróasztalát, nem törte fel a gépét!
Vagy mégis?
 Sarkon fordult, és – nem törődve Simona és Carlo tiltakozásával – kiviharzott az
irodából.

Joe éppen Róma térképét tanulmányozta, mikor megszólalt a telefonja.Carlo volt az.
– Szükségünk van rád. Most rögtön!
– Mi történt? – kérdezte Joe hevesen dobogó szívvel.
– Simona iderendelt. Callie-t is.
– Callie is ott van?
– Csak volt. Nemrég elrohant.
– Máris indulok.
 17. FEJEZET
Callie céltalanul rótta az utcákat. Végig Joe járt a fejében. Vajon ő volt a tettes?
Kicselezte, s aztán feltörte a számítógépét?
Megállt, mert útkereszteződéshez érkezett. Jaj, ne: a Trevi-kút! A korai órán alig
jártak errefelé, csak néhány elszánt turista hajigálta a pénzérmeket. A koppanásból
kiderült, hogy nincs víz a kútban.
Mennyire illik ez a jelenlegi hangulatához! Keserű mosollyal lesétált néhány
lépcsőfokot a kút felé. Tegnap még milyen boldog volt, mennyire elbűvölte a város!
Mostanra hidegnek és kihaltnak érezte – éppen olyannak, mint amilyen a Trevi-kút volt
most.
Mindent elrontott. Óriási hiba volt az íróasztalán hagyni a jelszót, még úgy is, hogy
fordítva írta fel. De még mindig nem tudta megemészteni, hogy Joe képes volt
visszaélni a bizalmával.
Elvesztette az időérzékét. Arra riadt, hogy egy fiatal amerikai lány elragadtatottan
felkiált mellette.
– Nézze! Hát nem gyönyörű?
A szökőkútból ugyanis feltört a víz. Kezdetben csak vékony sugárban, majd mind
erőteljesebben.
– Tényleg gyönyörű – állapította meg Callie halkan.

GPS nélkül is megtalálta volna Callie-t. Tudta, hogy a Trevi-kútnál lesz. Mellette egy
fiatal lány állt, a hátizsákján „Stanford University” felirattal. A kútból zubogó vizet
figyelték.
Joe felidézte az alkalmat, amikor utoljára itt jártak: Travis és Kate, Brian, Dawn és
Tommy, Carlo, Callie és ő maga. Nehezen hitte el, hogy Kate és Dawn nem vették észre,
mennyire gondterhelt a barátnőjük.
Neki sikerült áttörni a páncélon – de tudta: a bizalom, amivel Callie megajándékozta,
roppant illékony. Sejtette, hogy Callie azt hiszi, ő kutakodott a számítógépében.
– Szia, Joe – mondta Callie, miután megszólította. – Éppen ez elektromos pórázomat
próbálgatod?
– Beszélnünk kell.
Callie keserűen felnevetett.
– Ez az én szövegem volt!
A fiatal amerikai lány zavartan nézte őket.
 – Maradjak még? – kérdezte.
– Nem, de köszönöm – felelte Callie. – De mielőtt elmegy, kívánjonvalamit.
A lány egy darabig keresgélt a hátizsákjában, végül Joe a kezébe nyomott egy egyeurós
érmét. Joe és Callie végignézték, amint elhajítja. Ekkor néhány másik fiatal csatlakozott
hozzá, és nagy vidáman elkezdték egymást fényképezni.
– Emlékszel, mikor utoljára itt jártunk? Akkor a lányokkal mindhárman kívántunk
valamit. Eláruljam, hogy mit kívántam?
Joe alig láthatóan bólintott.
– Egy Louis Jourdan-féle hőst – mondta Callie. – Ő volt az egyik főszereplő a kedvenc
filmemben.
– Romantikus, álmodozó hősfigurát? Sajnálom, kedves. Csalódást kell okoznom.
– Nem hiszem. – Callie lehúzta a kesztyűjét, és gyengéden végigsimított Joe állán. –
Nem filmsztárra vágyom, hanem igazi hősre, aki kemény munkával szerzett
megbecsülést magának. Aki soha nem csalna meg, és nem hazudna nekem.
– Nem törtem fel a gépedet – mondta Joe.
– Tudom.
– És a munkatársaim sem.
– Tudom. – Callie elhúzta a száját. – Nagyon megijedtem, mikor Simona reggel
felhívott. De aztán idejöttem, és szépen végiggondoltam mindent. Tudom, hogy nem
élnél vissza a bizalmammal.
– Megállapítottuk, hogy a hacker egy másik gépről dolgozott, és átírta a jelszavadat.
– Másik gépről? Például egy laptopról?
Joe bólintott.
– Akkor hát mégsem az én jelszavammal jutott be. Azzal, amit feljegyeztem.
– Nem, de ennek ellenére majd tartok neked egy tanfolyamot az adatbiztonságról.
– Jaj, Joe… annyira örülök! Azt hittem… Simona meg én azt hittük… Maradjunk
annyiban, hogy már láttam magam, ahogy szedem a cókmókomat.
Az összes izgalmat elkerülhették volna, ha Emilio már előző napüzembe helyezte
volna a kamerákat. Azóta már ez is megtörtént. Carlo tájékoztatta Simonát, hogy
bekapcsolták a berendezéseket.
– Tudjátok már, hogy honnan törték fel a gépemet?
– Még nem, de nyomon vagyunk.
Nemcsak Joe emberei dolgoztak ezen, de az olasz és amerikai hírszerző szolgálatok is.
– Hamarosan kiderítjük, hogy melyik aktákhoz férhetett hozzá. Aztán beszélünk az
érintettekkel, és megtudjuk, mi áll a háttérben. Carlóra bíztam, hogy beszéljen
Simonával. Átbeszélgették az egész reggelt.
 – Nem csak beszélgettek. Ha találkozol Carlóval, kérdezd meg, ég-e még az arca. –
Callie felállt. – Gyere, menjünk vissza. Kíváncsi vagyok, van-e még állásom.
– Várj egy pillanatig. Azt mondtad, teljesült a vágyad. Nem vagyokálmodozó, se
romantikus, és még csak hős sem, de nem számít, amíg elfogadsz.
– Elfogadlak, hidd el.
– Talán. De szeretném, ha megerősítenél benne.
Callie hűvös ajka rögtön átmelegedett, amint Joe megcsókolta. A csók után látták
egymás tekintetében, hogy ismét minden rendben van közöttük.
– Szeretnék még valamit kívánni a sorstól – mondta Callie. – Van még egy euród?
Joe adott neki egy érmét. Callie lehunyta a szemét, és a vízbe hajította.
– Elárulod, hogy mire gondoltál? – kérdezte Joe.
– Majd csak akkor, ha teljesül.
Joe egy pillanatig könnyűnek és csodálatosnak érezte az életet.
A városközpont felé tartottak, amikor megszólalt a telefonja. Hirtelen elöntötte a
feszültség. Frank Harden kereste.
– Itt van – mondta Frank. – Itt van, Rómában.
 18. FEJEZET
Joe azonnal összehívta az embereit. Carlo még a központban volt, Emilio és Dominic
pedig útban odafelé.
Carlo sötét arccal járkált fel-alá, közben néha kortyolt a kávéjából.
– Hol van Simona? – kérdezte Callie. – Tudnom kell, hogy megvan-e még az állásom.
– Odafent. Az egyik lakó megbetegedett.
– Felmegyek, hátha tudok segíteni.
Joe beszámolt Carlónak a fejleményekről.
– Még nyolc óra sincs, és máris kész rémálom ez a nap.
Carlo mesélt a Simonával való nézeteltéréséről, a csókról és az azt követő pofonról.
Joe alig tudta elrejteni mosolyát.
– Szólnunk kell neki arról, amit Frank mondott. Tudnia kell, hogy a hacker Rómában
van.
Ekkor megjelent Callie a lépcső tetején.
– Amalnál beindult a szülés – mondta izgatottan. – Már kint van a baba feje! Hívtam a
mentőket. Szükség lenne egy ollóra vagy éles késre, meg egy zsinórra.
A két férfi rémülten nézett egymásra.
– Te tudod, hogy kell levezetni egy szülést? – kérdezte Carlo bizonytalanul.
– Csak annyit tudok, amennyi a katonai kézikönyvben van róla.
Joe kirohant a konyhába. A két szakács már nagyban tüsténkedett. Kért tőlük egy éles
kést és egy darab műanyag zsinórt, aztán felhívta Emiliót.
– Hol az ördögben jársz?
– Most parkoltam le.
– Van nálad elsősegélydoboz?
– Hát persze.
– Steril kesztyű kellene, meg olló és géz.
– Mio Dio!Mi történt?
– Amal! Jön a babája!

Callie először segédkezett szülésnél. De nemcsak ő, mindenki nagyon izgatottnak tűnt.

A sápadt Amal a kedvenc székén feküdt a terápiás teremben. Éppen rajzolhatott,
mikor rátörtek a fájások, mert egy megkezdett portré hevert mellette a földön.
Miközben Simona az orvosi táskával és egy nagy adag kéztörlővel letérdelt Amal elé,
Leela a leendő anyuka kezét szorongatta, és halkan duruzsolt a fülébe. Egy másik nő a
verejtéket itatta fel a homlokáról. Az otthon többi lakója a folyosón gyülekezett.
– Az olló és a madzag már úton van – mondta Callie.
– Helyes. Mindjárt megszületik a baba. – Simona most Amal felé fordult. Elképesztő
nyugalom áradt minden szavából és mozdulatából. – Nyomjon! Jól van, még egyszer.
Már kint van a feje. Még egyszer! – Callie-re pillantott. – Hozzon egy törülközőt, és
térdeljen ide mellém. Fogja meg a fejét… Úgy, jól van. Nyakára tekeredett a
köldökzsinór, de semmi vész, a második gyerekem is így született.
Callie nem is hallotta az igazgatónő szavait, annyira lekötötte a figyelmét, hogy
teljesítse a rábízott feladatot.
– Amal, most nyomjon! Mindjárt itt a válla is.
A nők egyike sem szólalt meg, miután a baba kicsúszott az édesanyjából – mindenkit
elbűvölt a születés csodája. Simona óvatosan kitisztította a gyerek száját, aki ezután, a
jelenlévők legnagyobb megkönnyebbülésére, azonnal bömbölni kezdett.
– Kislány – állapította meg az igazgatónő, majd Amal karjába tette az újszülöttet. –
Gyönyörű pici lány.
Ekkor a férfiak is beözönlöttek a terembe: először Joe, majd Carlo, végül Emilio.
A következő pillanatban felhangzott a mentőautó szirénája.
– Grazie a Dio– motyogta Carlo megkönnyebbülve.

Nikki is megérkezett, így már nem volt szükség Callie-re. Amal rajzátfelemelte a
földről, mert nem akarta, hogy a nagy sürgés-forgásban megsérüljön, de nem nézte meg
közelebbről.
Közben hordágyra tették a kismamát. Nikki kísérte el a klinikára.Simona hálásan
megölelte Leelát és a többi segítőt, még Callie-nek is jutott az ölelésből. Aztán felment,
és kissé rendbe szedte magát.
Még mindenki a folyosón beszélgetett, mikor visszatért. Callie-hez fordult:
– Örülök, hogy megvárt – mondta. – Sajnálom, amiért megvádoltamma reggel. Joe
elmondta, hogy kívülről támadták meg a számítógépet.
– Semmi baj. Akkor is könnyelműség volt felírni a jelszót.
– Próbálja meg elfelejteni az egészet.
– Jól hallom? – Carlo szakította félbe a beszélgetést. – Il Drago márnem okád tüzet?
– Az attól függ!
– Szóval nem fog tőlem bocsánatot kérni?
– Miért? A pofonért? Eszemben sincs! Nagyon is megérdemelte!
A végtelenségig folytatták volna egymás heccelését, ha Joe nem lép közbe.
– Folytassuk az irodájában, Simona. Szeretnék beszámolni egy ma reggeli
telefonhívásról.
Az igazgatónő bólintott, s elindult az irodája felé. Callie-nek közben folyton Simona
szavai jártak a fejében: „a második gyerekem is így született”.
Callie az egyik legjobb egyetemen tanult, s már sok éve praktizált. Az élet azonban
mindennap újra és újra meglepte valamilyen váratlan fordulattal.
Simona kemény dolgokon mehetett át, melyek nemhogy gyengítették volna, hanem
éppen ellenkezőleg, csak még erősebbé vált általuk. Aztán ott volt még Amal, aki
idegenek között hozta világra a gyermekét, de nem sírt, nem is emelte fel a hangját.
Callie kisimította a rajzlapot. Ismét elbűvölte Amal tehetsége.
Aztán alaposabban szemügye vette a portrét… De hiszen ismeri ezt az arcot! Amal
néhány napja ugyanezt rajzolta le. Felkiáltott ijedtében: ez az a férfi, aki nekiment a
kávézóban! Tisztán emlékezett az arcára, és arra, hogy laptopot tartott a kezében.
Lehet, hogy ő a célszemély? A terrorista, aki túlélte a dróntámadást?
Hevesen dobogó szívvel rohant végig a folyosón, majd benyitott Simona irodájába, és
Joe kezébe nyomta a rajzot.
– Pár napja láttam ezt a férfit a sarki kávézóban! Laptop volt nála!
– Felismeri valaki? – kérdezte Joe. Mindenki a fejét rázta. – Lefényképezem, és
elküldöm a képet az embereimnek. Neked is, Carlo, hogy továbbíthasd a rendőröknek.
Emilio, mutasd meg mindenkinek. És állíts valakit Amal szobája elé. Éjjel-nappal
őrizzék.
– Maga szerint veszélyben van? – kérdezte Simona élesen.
– Fogalmam sincs. Reméljük, hogy tőle választ kapunk a kérdésre. Jöjjön velem, maga
és Callie.
– Talán inkább Emilio beszéljen vele – javasolta Callie.
– Szerinted tőlem megijedne? – kérdezte Joe.
– Elég ijesztő tudsz lenni. Eszembe jutott, hogy Emilio volt az, aki először szóra bírta.
És Amal azt mondta róla, hogy barátságos arca van.
Emilio zavartan pislogott, de biztosította őket, hogy hajlandó elmenni Amalhoz a
kórházba.
 19. FEJEZET
Beléptek a San Giovanni Addolorata Kórház hatalmas épületébe. Joe asürgősségi
osztályon megtudta, hogy Amalt és a babát áthelyezték a szülészeti osztályra. Nehezen
találták meg, mert a másik szárnyban volt.
Mikor odaértek, Nikki éppen különböző nyomtatványokat töltött ki.
– Jól vannak – tájékoztatta a látogatókat. – Amal épp felfrissíti magát. A baba a
gyerekszobában alszik. Nem tudom kitölteni ezeket a papírokat, mert semmilyen
személyes adatot nem tudok.
– Beszélek vele. Melyik szobában van? – kérdezte Simona.
– 312-es. Balra a második.
Nikki ekkor barátságosan Callie-re mosolygott.
– Ügyes volt ma reggel.
– Pedig nem csináltam semmit. Amalt és Simonát illeti a dicséret. Szeretném újra
megnézni a babát.
– Menjen végig a folyosón. Ott lesz a nagy üvegablak mögött.
Közben Joe tájékoztatta a fejleményekről:
– Az embereim megkapták a fotót. Végigfuttatják az arcfelismerő szoftveren. Ha bent
van a rendszerben, akkor el fogjuk kapni.
– Van kedved megnézni a babát?
– Hát persze.
Csupán három kisbaba volt a gyerekszobában, a többi épp az édesanyjánál lehetett.
Az egyik kislánynak sűrű, fekete haja volt, ő lehetett Amalé.
Callie melegséget érzett a szíve körül, mikor elolvasta a névtábláját:Simona. Amal
Simonáról nevezte el.
– Nézd az lesz ott balra. Olvasd csak el a nevét!
– Nem tudok sokat a főnöknőd múltjáról. Carlo sem. Csak annyit tudunk, hogy valaha
férjnél volt, és egy természeti katasztrófa során veszítette el a családját. Nem tudom,
mit fog szólni hozzá, hogy Amal rólanevezte el a lányát.
– Szerintem örülni fog. Ez a szülés volt életem egyik legszebb élménye. – Callie Joe-ra
emelte a tekintetét. – Eddig nem beszéltünk a gyerekekről. Mi a véleményed?
– Kate és Dawn azt javasolná, hogy előbb menj férjhez – felelte Joemosolyogva. – De
én készen állok.
– Én is. Mindkettőre.
 – Mit szólnál, ha karácsonykor házasodnánk össze?
– Csodás lenne! De most nem mehetek el, még pár napra sem…
– Akkor itt lesz az esküvő.
– Na de…
– Kate és Dawn, tudom. Majd gondoskodom róla, árvácskaszemű. Neked csak annyi a
dolgod, hogy…
– Joe, Callie! – kiáltotta Nikki. – Jöjjenek, Simona hívatja magukatAmal szobájába.

– A férjem fivére. – Amal megkapaszkodott az ágy szélében, miközbenfelidézte az

emléket. – Neki kellett volna vezetni az autót. Azt, amit eltaláltak. De megsejtette,
hogy elárulta valaki, ezért gyáva módon a férjemet küldte maga helyett. Rögtön meg is
halt. – Callie-re pillantott. Végtelen szomorúság égett a tekintetében. – A férjem más
volt, mint ő! Jó ember, aki nem akart közösködni a fivére gyűlölködő barátaival.
A sógorom biztos távolságból követte – a férjem pedig belesétált a csapdába, amit a
fivérének állítottak. Engem is meg akart ölni, mert tudtam a dologról! Amikor elsüllyedt
a csónak, és kiúsztam a partra, senkinek se mondtam meg az igazi nevem. Azt hittem,
itt biztonságban leszek. De Simona azt mondja, hogy Rómában van. Igaz ez?
– Igen, nagyon valószínű.
– Meg kell találniuk! Kérem! Mielőtt megtalál engem és a babát!
– Azon vagyunk. Addig is vigyáz magára Emilio és a rendőrség.
– Én is itt maradok – jelentette ki Simona. – Callie, maga menjen vissza Joe-val a
központba, rendben? Mondjon el mindent a többieknek. Mutassa meg Amal rajzát, és
figyelmeztesse őket, hogy legyenek óvatosak.

Megszólalt Joe telefonja. Éppen leparkoltak a központ előtt.

– Carlo volt az. Megtalálták – mondta Joe, miután letette a telefont. –Ugyanabban a
kávézóban, ahol a múltkor láttad. A rendőrség már úton van. Most menj be, és várj meg.
Callie dobogó szívvel szállt ki az autóból.
– Légy óvatos!
– Az leszek, ígérem.
Callie bezárta maga mögött az ajtót. Sokáig csendben állt, és fohászkodott, hogy
teljesüljön, amit a Trevi-kútnál kívánt.

Nem tartott sokáig.

Joe megállt a központ előtt a fekete terepjáróval. Callie kisietett hozzá.
– Elkaptuk a gazembert. A laptopja előtt ült, nem vett észre minket. Megpróbált
elmenekülni, mikor megérkeztek a rendőrök, de nem jutott messzire.
 – Biztos, hogy ő az?
– Majdnem száz százalékig. Carlo úton van a kórházba egy rendőrrel. Megmutatják
Amalnak a fotóját.
– Hála az égnek!
– Még visszamegyek a városba, mert beszélnem kell a terrorelhárítókkal. De ha
visszaértem, folytatnunk kell a beszélgetésünket – a házasságról és a babáról.
Callie annyira megkönnyebbült, hogy akár ott helyben hozzámentvolna Joe-hoz.
Búcsúzóul gyengéden megcsókolták egymást.
– Gondoskodj a terroristáról, én meg gondoskodom az esküvőről – mondta.
 20. FEJEZET
Callie még az utcáról felhívta barátnőit, hogy elújságolja a jó hírt. Persze
mindkettőjüket felébresztette, de Kate is, Dawn is boldog volt. Biztosították, hogy
mindenképpen ott lesznek a római esküvőn.
Ezután beszámolt a lakóknak a kórházban tett látogatásról.
Az irodájába érve elsőként Carlót hívta.
– Útban vagyunk a kórház felé – mondta Carlo. – Az imént hallottam a jó hírt Joe-tól.
Szívből gratulálok,mia bella. Persze nem értem, miért akar lehorgonyozni egy ilyen
unalmas alak mellett, mikor velem is utazgathatna, például…
– Tudom, tudom: például Casablancába. Miért nem viszi magával Simonát?
– Ugyan! Biztos kikosarazna… Vagy talán mégsem?
– Az csak akkor fog kiderülni, ha megkérdezi. De addig is tehetne értem valamit.
– Mégpedig?
– Ha esetleg karácsonyig nem tudjuk összeszedni az esküvőhöz szükséges iratokat,
akkor szólna a bíró ismerősének?
– Hát persze! Ajánlhatok valamit? A római lakásomnak hatalmas nappalija van.
Nagyon örülnék, ha ott tartanák a szertartást és a vacsorát.
Esküvő a hercegi palotában? Az bizony csodálatos lenne!
– Köszönöm, Carlo!
– Ha akarja, anyakönyvvezetőt is szerzek.
– Akarom! És még egyszer: ezer köszönet!
Callie kissé megilletődve tette le a telefont. Tíz perc alatt mindent elintézett… Már
csak a menyasszonyi ruhát kell megvenni, és Joe gyűrűjét.
Ismét telefonált; szerencsére a hívott fél rögtön jelentkezett.
– Jó napot, Arianna. Callie vagyok.
– Jó napot, Callie! De örülök, hogy hívott! Hogy érzi magát Rómában? Milyen az új
munkája?
– Minden nagyon jó.
– Feltétlenül találkoznunk kell, ha megint a városban leszek. Mit szólna a jövő
héthez? Vennem kell még néhány ajándékot.
– Ilyesmiért hívtam, tanácsot szeretnék kérni. Talán tudna ajánlani egy olyan helyet,
ami kevésbé drága, mit a Via Condotti, és ahol vehetek magamnak egy menyasszonyi
ruhát, Joe-nak pedig jegygyűrűt.
 – Hát persze! Mikor lesz az esküvő?
– Szenteste. Tudom, hogy a szűk családdal szeretnék tölteni az ünnepet, mégis
örülnénk, ha el tudnának jönni.
– Szívesen! Ha szeretné, már holnap találkozhatunk. Szombat lesz,úgyhogy érdemes
lenne korán elindulni. Találkozzunk kilenckor a Piazza Navonán!

Callie odáig volt az örömtől. Minden olajozottan ment: Arianna segítségével megtalálta
a tökéletes ruhát, Joe-nak pedig vásárolt egy vékony, elegáns aranygyűrűt. Carlo
szerzett anyakönyvvezetőt, a szakácsa pedig átbeszélte a menüt Callie-vel.
Rengeteg nyomtatvány kitöltése után megkapták a házasságkötési engedélyt.
Az amerikai konzulátus kiküldte az egyik munkatársát tanúnak.
Miután kiengedték a kórházból, Amal elárulta, ki is valójában. Callie jól sejtette:
sikeres művész, Rasha Hadid az igazi neve. Korábban volt már kiállítása
Damaszkuszban, Kairóban és Athénban, így jó esélye volt, hogy munkát talál
Olaszországban. Az újdonsült anyuka azért is boldog volt, mert nem kell tovább
rettegnie a sógorától. Örömmel készült Callie és Joe esküvőjére.
Az esküvő napján a jegyespár kiment a repülőtérre a barátokért. Két autóval, hogy
mindenki beférjen. Az Ellis Aeronautical Systems gépe elegánsan landolt a betonon.
Tommy szállt ki elsőnek, és lelkendezve mesélte, hogy szerinte a Télapó Rómában is
meg fogja találni.
– Hát persze – bólogatott Joe, miközben Travist és Briant köszöntötte. – Köszönöm,
hogy eljöttetek.
– Semmiképp sem hagynám ki a pillanatot, mikor az elválaszthatatlanok viszontlátják
egymást – vigyorgott Travis, és a három barátnő felé bökött a fejével. – Mikor
találkoztak utoljára? Három hete?
– Inkább kettő – nevetett Brian.
Callie a kocsijához kísérte a barátnőit, majd Joe-ra mosolygott.
– Hatkor találkozunk Carlo palotájában!
– Ott leszek!
 UTÓHANG
Kívánni sem lehetett volna Carlo palotájánál ideálisabb helyet a házasságkötésre.
Callie kiszállt a barátnőivel a limuzinból. Gyönyörködve nézték az épület elegáns
homlokzatát.
Arisztokratikus arcú inas tessékelte beljebb a hölgyeket, majd lesegítette róluk a
kabátot.
Carlo az egyenruhájában, mellén kitüntetésekkel fogadta őket a márványlépcsőnél.
A puszik és kézcsókok áradata után Callie felé fordult.
– Ma különösen gyönyörű, Calissa. Biztos benne, hogy…?
– Igen! – Callie nem akarta végighallgatni, hogy Carlo hová szeretné elszöktetni. –
Egészen biztos! Miért nem Simonát kérdezi? Hiszen a szíve mélyén ezt szeretné!
– Megkérdeztem – felelte Carlo sötét ábrázattal. – És még mindig cseng a fülem a
pofonjától.
Callie nevetve adott neki egy újabb puszit.
– Ismerem magát! Legalább olyan konok, mint Joe.
– Talán… vagy talán mégse. Összetöri a szívemet, ugyanakkor nagy megtiszteltetés,
hogy én kísérhetem az oltárhoz. – Carlo a karját nyújtotta. – Indulhatunk?
A két barátnő ment elöl. Dawn zöld színű estélyit viselt, Kate bordót. Mindkét szín
remekül illett a balusztrád homokszínű faragványaihoz.
Callie szíve vadul dobogott, miközben Carlo karján felment a lépcsőn.
Az első emeleti galériát karácsonyi csillagok díszítették. Lépteiket aSanta Luciaédes
dallama kísérte.
Az inas kitárta a magas kétszárnyú ajtót. A parkettás, nagy belmagasságú teremben
aranyozott székek sorakoztak. Callie meglepődött, mert a terem tele volt vendégekkel.
Ekkor felcsendült MendelssohnNászindulója. Carlo megszorította Callie karját, majd
elindultak Dawn és Kate után a padsorok között. Callie mosolyogva odabólintott a
vendégeknek. Emilio eljött a munkatársaival; ott volt Marcello Audi, Arianna és a férje,
Sabeen, Leela és a központ többi lakója. Amal Simona mellett ült a babájával a második
sorban.
Callie meglepetten nézte, mekkora változáson esett át a főnöknője: szép volt a
sminkje, és ízléses a frizurája. Burgundi színű hosszú ruhát és bolerót viselt. Carlo is
döbbenten bámulta a jelenést.
Travis, Brian és Tommy ült az első sorban. A két férfi mosolygott, a kisfiú arca pedig
ragyogott a vidámságtól. Kate és Dawn mellett immár ők is Callie családjához tartoztak.
Ám mégiscsak a terem végében várakozó férfi dobogtatta meg legjobban a szívét, aki
elegánsan festett méretre szabott szmokingban. Pont olyan, mint Louis Jourdan,
gondolta Callie, és torka összeszorult a boldogságtól.
– Muszáj megkérdeznem – dünnyögte Carlo. – Egészen biztos benne, hogy biztos
benne?
Callie felkacagott.
– Jaj, Carlo! Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos!
Joe-hoz lépett, és megszorította a kezét. Ezzel beteljesedett, amit karácsonyra kívánt.

VÉGE

Kate és Travis története aRomana677. számában olvasható, Dawné és Briané a 679.-ben.