ADY ENDRE

ISTENES VERSEK
 Az Isten van valamiként: Az Isten az egyszerüség,
Minden Gondolatnak alján. Unja a túlságos jókat,
Mindig neki harangozunk Unja a nyugtalanokat
S óh, jaj, én ott ülök a balján. S a sokszerű, nagy álmodókat.

Az Isten könyörületes, Az Isten engem nem szeret,

Sokáig látatlan és néma, Mert én sokáig kerestem,
Csak a szivünkbe ver bele Még meg se leltem s akkor is
Mázsás harangnyelvekkel néha. Kötődtem vele s versenyeztem.
Az Isten balján

Az Isten nem jön ám felénk, Az Isten van valamiként:

Hogy bajainkban segítsen: Minden Gondolatnak alján.
Az Isten: az Én és a kín, Mindig neki harangozunk
A terv s a csók, minden az Isten. S óh, jaj, én ott ülök a balján. (1908)

Az Isten hatalmas nagy úr,

Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.
• az 1908-as Az Illés szekerén kötettől kezdődően 1912-ig Ady minden kötetében külön ciklust
kaptak az istenes versek
• keretes szerkezete, az első és az utolsó versszak azonos
• víziószerű vers, az üzenetet szimbólumok bontják ki:
• Gondolat: Istennel azonosítja
• a következő versszakok felsorolásszerűen tárják fel, a gondolat kibontása maga a vers
• „én ott ülök a balján” – a lírai én szembehelyezi magát Jézussal
• az apostoli hitvallásban Jézus „ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”
• ennek ellentéte igaz a lírai énre
• a Megváltó tökéletes, teljes és befejezett életével szemben a versben beszélő nem
tudja befejezni terveit, nem tudja beteljesíteni küldetését
• „Az Isten”: ismétlődik minden versszak elején
• a 2-4. versszak: Istenről alkotott képzetek
• versszakonként ellentétesek: Isten könyörületes – Isten kegyetlen, Isten hatalmas –
Isten egyszerű
• az 5. versszak a lírai én vallomása Istenhez való viszonyulásáról
KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
(1908)
• versszervező elv: ifjúkori emlék felidézése
• szánút: életút megidézése
• erdő: átláthatatlanság, bizonytalanság, előreláthatatlanság
• „az apám fia voltam”: igazodás, de nem azonosulás a családi mintával → a 3.
versszak
• Krisztus-kereszt: a vallás jelképe
• a katolikus hívők számra: a tisztelet jele
• kálvinisták számára: faragott bálvány – nem érdemel tiszteletet: „ Dalolt, hogyha
keresztre nézett”
• szimbólumok:
• Idő: múlása, a végesség szemben áll a hit végtelenségével
• Igen: Isten elfogadása
• Nem: Isten elutasítása
• „Megemelem kalapom mélyen.” : tiszteletadás, Isten elfogadása – felekezettől
független
• az értékek és életelvek átértékelhetősége: „unta a faragott képet” → Megemelem
kalapom mélyen.
 Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt,
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
A SION-HEGY ALATT
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján »Csak nagyszerű nevedet tudnám.«
S lángoltak, égtek a kövek. Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Harangozott és simogatott, Minden lépése zsoltár-ütem:
Bekönnyezte az arcomat, Halotti zsoltár. S én ülök
Jó volt, kegyes volt az öreg. Sírván a Sion-hegy alatt. (1908)
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«
»Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.«
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
• Az Illés szekerén című kötet istenes verseit tartalmazó ciklusának címadó verse, a tizenöt
költeményből álló ciklus közepén, azaz hangsúlyos, kiemelt helyen szerepel
• Sion-hegy: Jeruzsálem egy dombja, amin a Salamon-templom állt, jelképesen az Istennel való
találkozás helye → Siratófal
• az Újszövetségben az üdvösség, a mennyországot jelképe
• a lírai ént jellemzi:
• azonosulásvágy és idegenségérzet: megnyilvánulása a patetikus és ironikus hangnem
• sorsának összetettsége: a különböző idősíkokhoz fűződő élmények elegyítése (a
gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál utáni élethez)
• az Úr láttatása sokrétű:
• hétköznapi, emberi:
• játékos-groteszk: „Egy nagy harang volt a kabátja,/Piros betükkel foltozott”
• elégikus: „Bús és kopott volt az öreg Úr”, „ Bekönnyezte az arcomat”
• a mű a kétkedő tudat és az Isten utáni sóvárgás küzdelmének álomszerű, látomásos
megjelenítése
• a lírai én („rongyolt lelkemben”, „az életben kárhozott”) elfeledte a vallás gesztusait, Isten nevét
• felejtés: a naiv gyermeki hit és bizalom elvesztése
• név kimondása: az Istennel való találkozás és kapcsolat feltétele
• a kereső és keresett közti személyes találkozás elmarad→ a lírai én önmagára marad: „S én ülök /
Sírván a Sion-hegy alatt.”
• az istenkeresés paradoxona:
• sikertelen Isten-keresés a testközeli, szinte kézzelfogható, tapintható Isten jelenléte ellenére
• a lírai én felnőttként a gyermeki bizonyosságra vágyik, a megnevezés általi kapcsolat
megszerzésére
• az öregnek és fáradtnak ábrázolt Isten állandóan jeleket ad a világ számára, de az az ember
képtelen felfogni
• egymás mellett megy el az Isten és az ember útja
• halotti zsoltár: valószínűleg a 42. zsoltár említése
• „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó Isten!”
 Hiszek hitetlenül Istenben, Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Mert hinni akarok, Óh, jaj, be kellettek.
Mert sohse volt úgy rászorulva Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Sem élő, sem halott. Beteg vagyok, beteg.

Szinte ömölnek tört szivemből Meg-megállok, mint alvajáró

Hiszek hitetlenül Istenben

A keserű igék, S eszmélni akarok

Melyek tavaly még holtak voltak, S szent káprázatokban előttem
Cifrázott semmiség. Száz titok kavarog.

Most minden-minden imává vált, Minden titok e nagy világon

Most minden egy husáng, S az Isten is, ha van
Mely veri szívem, testem, lelkem És én vagyok a titkok titka,
S mely kegyes szomjuság. Szegény, hajszolt magam.

Szépség, tisztaság és igazság, Isten, Krisztus, Erény és sorban

Lekacagott szavak, Minden, mit áhitok
Óh, bár haltam volna meg akkor, S mért áhitok? - ez magamnál is,
Ha lekacagtalak. Óh, jaj, nagyobb titok. (1910)
• a Minden-titkok versei kötet Az Isten titkai ciklusának első verse
• vallomás: a lírai alany válságát a hit vágya oldhatja fel, a hinni akarás
• bizonytalanság, ellentmondás:
• versnek nincs tere és ideje a „tavaly” és a „most” szavak ellenére
• a válság konkrét utalások ellenére sem egyértelmű „Mert sohse volt úgy rászorulva/Sem
élő, sem halott.”, „mint alvajáró”, „Beteg vagyok, beteg.”
• a bizonytalansággal szemben egyértelmű értékfogalmak állnak: „Szépség, tisztaság és
igazság”, „Szüzesség, jóság, bölcs derékség”
• az „imává váló cifra semmiségek”, a múlt (tavaly) és a jelen (most) szembeállítása jelzik az
elmozdulást, a hithez, Istenhez való viszony megváltozását
• a paradox figura etymologica („Hiszek hitetlenül”) megelőlegezi a beszélő alapvető viszonyát
e fogalmakhoz
• a lírai én a fontos, ő a „titkok titka”, de még önmagánál is „nagyobb titok” a benne élő
elemi vágy ezen értékek megtalálására
• testi-lelki szenvedései miatt keresi, áhítja Krisztust,
• számára a fenti fogalmak nem absztrakciók, hanem létezők
• a lírai én nincs tisztában hitével, Isten jelentőségével életében, még magát sem ismeri
Köszönöm a figyelmet!

Forrás:
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:Ltk0GsXh0yAJ:tanari.mfg-tavoktatas.hu/szertar/tools/content/papviktoria/adyistenes.docx+&cd=2&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
http://www.irodalomismeret.hu/files/2011_3/kiss_karoly.pdf