Magyar irodalom 1/A

Ady Endre istenes versei - (Kovács Tibor)

(Sion hegy alatt, Hiszek hitetlenül Istenben)

"Azt hiszem, fontos irodalomtörténeti adat, hogy az Ady-hívek sem jutottak rögtön el Adyhoz.
Nevelődniök kellett hozzá. Minden kötetért külön viaskodnunk kellett"

Hatvany Lajos

Ady Endre 1877-ben született a mai Románia területén található Érmindszenten,

elszegényedett nemesi családban. Középiskoláit Nagykárolyban, majd Zilahon végezte. Ezután
jogi hallgató, de abbahagyta az egyetemet. Újságíró lett Debrecenben majd Nagyváradon.

Első kötete az Új versek címet viseli, 1906-ban jelent meg. Gyökeresen átalakította a
magyar lírát. Büszkén hirdette, hogy kiválasztott lélek, igazi magyar. Igen termékeny költőnek
mondható, közel évente jelentette meg újabb köteteit 1914-ig.

Ady vérbaja egyre fokozódik, 1918 őszén súlyossá vált, s 1919.01.27.-én hunyt el.

Ady istenes versei külön korszakba sorolhatóak. Megfigyelhető munkáiban a modern

vallásosság. Költészetében az Isten-hit motívum a Sötét vizek partján (1907) című versében
mutatkozik először. Az Illés szekerén (1908) kötetében már a forradalmi és az istenes versek
külön ciklust alkotnak. Ebben a kötetben, az Istenes ciklusban található. A Sion hegy alatt című
mű. 1912-ig az Istenes versek külön ciklust alkottak.

Az Istenhez forduló verseknek sajátos hangjuk van. Ez a hang sokszor istenkáromló

módon lazítja fel a versbeli szituáció két szereplője közti hagyományos függőségi viszonyt, de
azt az érzetet kelti, hogy az én hatóköre korlátozottabb. Megfigyelhető, hogy az "én" felfokozott
jelenléte a "te" hangsúlyos helyzetbe való átkerüléssel csökken. A lírai én a várakozás, figyelem
vagy épp a vita gesztusaival fordul az isteni megszólított felé. Önértelmezését is az istenhez való
viszonyához rendeli.

Az istenes versekben észrevehető, hogy Ady a nagy hagyománnyal rendelkező

műfajokhoz nyúl vissza, mint például az ima, a zsoltár és a könyörgés. Az istenes versek
általában is utalnak a Bibliára, felidéznek alakokat és történeteket. Nyelvi fordulatokkal, vagy
akár teljes bibliai idézetekkel színesíti a művet. Adynál megfigyelhető az, hogy a bibliai
utalásrendszer idővel kilép az istenes versek köréből és Ady lírájának általános jellemzőjévé
válik.

A Sion-hegy alatt:

A verset a Nyugat első száma közölte, majd az Illés szekerén című kötet Istenes
ciklusának címadó verse lett. A vers központi témája a Sion-hegy. Ez a hely az, ahol a lírai én és
Istenének lehetséges találkozási helye lehet. A Bibliában a hegy találkozási pont, az isteni
jelenlét jelképe. A Sion-hegyen állt Salamon temploma, a Sínai-hegy pedig az, ahol Mózes a
tízparancsolatot kapta. Ady, amikor újraírja Mózes történetét a jeruzsálemi heggyel nevezi meg a
Sínai-hegyet. A tudatos "tévesztés" eredménye, hogy a központi szimbólum nem vonatkoztatható
a költeményen kívüli világra. Központi szimbólumként az Istennel való kapcsolatteremtés
lehetetlenségét jelöli.

A versben két szereplő van és három részre bontható. A vers egy meghiúsult találkozást ír
le, mivel a lírai én és Isten kapcsolata nem valósul meg, más nyelvet beszélnek. A versnek két
kulcsszava van: a vár és a keres. A vár az Istenhez míg a keres a lírai énhez kapcsolódik.

A vers a modern istenélményből és lelkiségből fakadó látomás kivetítése. A versbeszéd

olykor az ószövetségi zsoltárokat idézi. Máshol megbotránkoztató, világias kifejezéseket használ
("öreg Úr", „borzas”, „Foltos kabátú”), emellett az ironikus hangvételre is felfigyelhet a
befogadó. Ady sajátos szóalkotási módja is megjelenik a versben: „Isten-szag”.

A szereplő "én" alapmagatartása az istenkeresés, a visszatalálás, a gyermekkorban

tapasztalt biztonságérzet újbóli birtokba vétele. Az újbóli Istenre találás egységes
világmagyarázattal szolgálna, amely kijelölhetné a lírai alany helyét és feladatát a
világmindenségben. Ezt a teljesség tapasztalatot egykor a lírai én birtokolta, emlékeiben még
homályosan él. Felnőtt korában is vágyik rá, de a felejtés a felnőtt hitének megtépázottsága miatt
már nem vezet út Istenéhez.

A lírai én idegenségérzete és az Istennel való kapocs, a rátalálás szükségszerűsége

összetett lélekállapotra utal. A kettős lélekállapot egyszerre hétköznapivá és szentté alakítja a lírai
én istenképét, Isten a számára már nem megnyilatkozó teljesség. A lelke mélyéről kétely és
bizonytalanság mutatkozik: "rongyolt lelkemben a Hit". Könnyezése szintén az ember bensőjében
lévő bizonytalanság kifejezése. Az istenfigura hiába próbálkozik kapcsolatfelvételre, zárt
kapukba ütközik.

A találkozás tehát elmarad a lírai én és az "Öreg Úr" között. Ez a találkozás akkor jöhetett
volna létre, ha a lírai énben lett volna létesíthető. A zárás sorai a beszélő léthelyzetét mutatja "Ő
várt, várt s aztán fölszaladt". A fölszaladtál jelzi az isteni és emberi szféra szétválását.

A halotti zsoltár Nietzsche nyomán hírt adhat, hogy a gondviselésbe vetett hit elveszett.
Álmom: az Isten című vers a "Nincsen" szót "Isten"-nel rímelteti.
Hiszek hitetlenül Istenben

A Minden-titkok versei kötet, Az Isten titkai ciklusában szerepel. A titokzatosságra épül,

ezt a kötet, valamint a cikus címében is érzékelni lehet, sőt a vers végén külön nyomatékot kap ez
a titokzatosság. Az egyes szám első személyű lírai alany válságos állapotban van.

A vers címe "Hiszek hitetlenül Istenben", a szavak játéka, mivel a keresztények fő

hitvallásának a "Hiszek egy Istenben" címmel nagyon hasonló.

A versnek nincs tere és ideje, a szövegből nem derül ki, hogy pontosan ki a beszélő,
milyen tavalyról és mostról beszél, hol áll meg „mint alvajáró”, mitől, miért beteg. A sok
bizonytalansággal szemben nagyon is egyértelmű értékfogalmak állnak, mint például a szépség,
tisztaság, igazság, jóság, Isten, Krisztus, Erény. A paradox „Hiszek hitetlenül” fejezi ki a beszélő
alapvető viszonyát e fogalmakhoz. Ő a fontos, ő a „titkok titka”, de még önmagánál is „nagyobb
titok” a benne élő elemi vágy ezen értékek megtalálására.

Az eszmélő, tudatra ébredő ember egyrészt testi-lelki szenvedései „Mert sohse volt úgy
rászorulva / Sem élő, sem halott.”; „Beteg vagyok, beteg.” okán keresi, áhítja Krisztust, másrészt
tudja, hogy a fenti fogalmak nem kitaláltak, hanem létezők. Az istenkeresés mélypontjáról való
elmozdulás verse a mű. A lírai én nem tagad, nem lázad, nem kételkedik, de még nincs tisztában
hitével, Isten jelentőségével életében, hisz még magát sem ismeri. Az „imává váló cifra
semmiségek”, a múlt (tavaly) és a jelen (most) szembeállítása jelzik az elmozdulást, a hithez,
Istenhez való viszony megváltozását.

Ady egészen elbizonytalanodott, vágyik Isten közelségére. Tudja, nem elég az önismerete
saját titkai megfejtéséhez, kell ehhez Isten is. A vers hangulata bármennyire is kiábrándult, a
végére a költő meggyőződik arról, hogy kell az ember felett egy magasabb rendű erőnek állnia,
Istennek kell lennie.

A két vers párhuzamba állítható egymással, mivel mindkettőnek az istenkeresés a

központi témája. Mindezt úgy teszi a lírai én, hogy nem tudja pontosan milyen feljebbvalóval áll
szemben. Mindkettőben látjuk azt, hogy áhítja az Isten közelségét, lépéseket próbál tenni az
irányába, próbálja megszólítani, de nem tudj biztosan, hogy hogyan kell.

A gondviseléshit elbizonytalanodása már a felvilágosodás korában Voltaire-nél

érzékelhető. Később a huszadik században Nietzsche nyomán vált alapkérdéssé. Adynál
megjelenik a hiányérzet, a "világhiány". Ez az érzés a 20. század elején vált alapkérdéssé.

Ha "Isten meghalt", ha nincs abszolút norma és érték, mi marad, amihez az ember még
tarthatja magát, ami létének medret ad?