Ribánszki Nóra

12D

Összehasonlító elemzés
Ady Endre:
A nagy cethalhoz – Istenhez hanyatló árnyék
A Nyugat első nemzedékébe tartozó, kiemelkedő személy Ady Endre rengetek tematikát
érintett költészetében. Ilyen például a tájköltészete, magyarságversei, szerelmi verse,
forradalmi verse, „én” versei, halálversei és az istenes versei.
A költő úgynevezett „istenes versei”, leginkább az 1908-as évben íródtak Érdmintszenti
magányában. Ekkor már tudott a betegségéről, egy támaszpontot keresett az életében, modern
gondolkodásmódjával, magyarázatokat akart a kétségeire.
A szó szoros értelmében nem volt hívő mert, nem gyakorolta a vallást, nem volt tagja
semmilyen felekezetnek, de vágyott a hitre, kereste Istennel a kapcsolatot, de bizonytalan
volt, kételkedett. Reformátusként Nagykárolyon katolikus iskolába járt, majd Zilán
református tanodába, ami összezavarta a fiatal író Isten képét, ezért egységes Istenkép nem
alakult ki nála, ezt mutatja az, hogy műveiben többször gyermekin, hagyományos, mitikus,
illetve elragaszkodó módon ábrázolja az Urat. Ennek ellenére fontos forrás volt számára a
Biblia, mindenhova magával vitte, olvasta, továbbá motívumokat is hasznosított belőle, ilyen
például „Az Illés szekerén” kötetcím.
„A nagy cethalhoz” című verse Az Illés szekerén kötetben olvasható a A Sion-hegy alatt
ciklusban. A címben megnevezi, hogy kihez szól a költői én, ahol találkozunk a vezető
szimbólummal a cethallal, ami az Istent szimbolizálja. A szimbólum találóan írja le a
bizonytalanná váló világképben az egyértelműségre vágyó ember és világ törekvését.
Az első versszakban a Sorsról kérdezi, a jövőről: „Sorsunk mi lesz: ezer világnak?”, de már itt
felmerülnek benne skrupulusok, mivel kiemeli, hogy csúszós háta van, és mi azon táncolunk.
Ezzel arra gondol, hogy nincsenek biztos pontok, megkérdőjelezhető sok minden, akár a
létezése is és ez miatt nem tudunk szilárdan állni a cethal csúszós hátán.
A második versszakban a költői én helyzetét mutatja be, hogy mennyire nagyméretű benne a
bizonytalanság, mivel rossz és reszkető lábai vannak, amik nehezebben állnak meg a háton,
de oda adja neki reszkető szívét is, mert hinni szeretne benne. „S én csak két rossz, táncoló
lábat /S reszkető szivet adok néked.”
A harmadik versszakban megkéri, hogy bizonyítson neki, azontúl a félelmét is vegye el tőle, a
Mindenható az utolsó kapaszkodópont számára, de nagyon sok aggály lakozik benne. „vedd
el, mutasd meg” igékkel fejezi ki, hogy mit kíván Istentől.
A negyedik versszakban szintén személyesen kéri, hogy adjon neki biztos alapot, adjon
magyarázatot a kérdéseire, hogy megnyugodjon. „Hogy a szivem ne verje mellem,”
 Ribánszki Nóra

12D

Az utolsó versszak az eddigiek ellentéte, nem kér magyarázatot, nem akarja megtalálni, csak
nyugalmat akar, mert nem tudja már, hogy mit gondoljon, összezavarodik, úgy véli, hogy az
Úr játszadozik vele. „Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig.”
A mű tökéletes példa a kettősségre, hogy Ady vágyódik a hitre, a megnyugvásra, de emellett
szüksége van ehhez válaszokra, amit soha nem fog megkapni, illetve minél többet tud meg,
párhuzamosan annál kevesebbet is tud.
1911-ben megírta „Istenhez hanyatló árnyék” című művét, ami egyben „A menekülő élet”
kötet egyik cikluscímadó verse is. A műben régies szóalakokat tudatosan alkalmazza, ilyen
például a „Üldöztetésim”, ezt archaizmusnak hívjuk.
Ebben a művében zsoltárparafrázis található: „zsoltárok könyve 109”, vagyis Isten utáni
vágyódás imádsága, ami jellemző az „istenes verseire”:
A műben egyes szám első személyben beszél végig, tanúságtételt ad: „Üldöztetésimben
kellettél / S kerestelek bus-szilajon, beismeri, hogy sokszor kereste, azonban nem lelte meg,
mert még mindig adódtak kétségei, de most önmagában bizonytalan: „Már magamat sem
ismerem”. Abban megbizonyosodott, hogy csak Ő rá számíthat, csak Benne bízhat: „Nem
szabad hinni senki másba.” Létező párbeszédre utalnak a megszólításai, azonban a
kommunikáció egyirányú, választ nem kap. A költemény bizakodó, nyugalmat sugall.
Önálló szóalkotások figyelhetőek meg: „bús-szilaj, Szent Képzelés, örök hit-balzsam” de
közülük a legérdekesebb a harmadik szakasz paradox figura etymologicája: „létlenül is
leglevőbb” és az isteni önmeghatározás „Vagyok, aki vagyok.”

A két mű ellentétes egymással, mivel az első versben a költői én a Mindenhatóban kételkedik,

tőle vár válaszokat, azonban a másodikban már biztos az előző kérdésben, tudja a válaszokat,
azonban önmagát nem ismeri, kételkedik önmagában. A bizonytalanság a közös a két műben.

Szerintem nagyon jól összefoglalja és leírja a mindennapi modern ember gondolatait, hiszen a
vallás olyan, hogy kételyek nélkül hiszel. vagy nem. Manapság a sok tudás miatt nehezebb
hinni, mint valaha, de általánosságban az emberek többsége hisz egy Mindenhatóban vagy
egy mindenható erőben, csak másmilyen formában, mint a felekezetek. Ez a téma szerintem
örökké fennmarad az emberiségnek, hiszen nem fogjuk megtudni erről az igazságot egy-
könnyen.