Déry Tibor elbeszélés-művészete az expresszionizmus tükrében

-Expresszionista sajátosságok A próba c. novellában-

Déry Tibor A próba című novellájában olyan expresszionista jegyekre lettem figyelmes,
amelyek finoman érzékeltetik ennek a művészi irányzatnak a jelenlétét a szerző stílusán
keresztül. Ebben a fejezetben néhány részletet fogok elemezni és kommentálni, néhány
sajátosság1 megnevezésének mentén.
Többek között, Donald E. Gordon egyik tanulmányára2 alapozva próbálom megvizsgálni
ezeket az ismertető jegyeket, illetve azok jelentőségét. Ebben az írásban a szerző megemlíti Paul
Fechter egyik kijelentését3 az expresszionista művek elemzésével kapcsolatban. Fechter szerint
az ilyen alkotások megfigyelőjének újra kell teremtenie saját magában azt az érzelmet, amivel az
alkotó dolgozott, és ennek analógiáján keresztül kell „felélénkítenie” (vivified) magát.4 Annak
ellenére, hogy Fechter a festmények kontextusában beszél erről a fajta vizsgálói attitűdről, az
irodalmi alkotások keretein belül is alkalmazhatóvá válhat ez a gondolat. A Déry-novella
főszereplőjének lelkivilágában is felismerhető ez a fajta „élénkség”, amely a teljes mű
hangulatára is nagy hatást gyakorol. Az expresszionizmus három szemléleti változata közül
leginkább a bírálat és az álmodozás jelensége vehető észre a novellában. Ezek pedig az
érzékelhetőség jelentőségeire is rámutatnak.

1
Az expresszionista jegyek összegyűjtését a Kulturális Enciklopédia erre vonatkozó szócikke könnyítette meg.
Elérhető link: http://enciklopedia.fazekas.hu/irodalom/Expresszionizmus.htm – megtekintés dátuma: 2020.02. 03.
2
Donald E. Gordon, On the Origin of the Word 'Expressionism', In: Journal of the Warburg and Courtauld
Institutes, Vol. 29, 1966.

3
Paul Fechter, Der Expressionismus, R. Piper, München, 1914.
4
Az idézetről való elmélkedés és annak angol fordítása a Gordon-tanulmányban: „The observer of an expressionist
picture must emotion from which the work grew inside« vivified himself in an analogous manner ».” – in: Donald E.
Gordon, On the Origin of the Word 'Expressionism', In: Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, Vol. 29,
1966.
 Kassák Lajos szerint Hermann Bahr is „az érzéki világhoz való visszatérés”5
összefüggésében beszél az expresszionista művekről. Bahr ösztön-művekként nevezi meg ezeket
az alkotásokat, és szerinte ez ellentmond az ésszerűség törvényeinek. (Kassák itt a dadaizmus
ellen-párjaként nevezi meg az expresszionizmust, amelyet ellentétbe helyez az intellektuális,
tudományos jellegű művészettel.) Bahr szerint az expresszionizmus egy olyan gesztus, amely az
„emberiség száját” szeretné megnyitni, ezáltal pedig hangot szeretne adni a lelki tartalmaknak.6
(A szerző itt az impresszionizmus-expresszionizmus összefüggéseiben a hallgatás-kiáltás
metaforáin keresztül magyarázza a két művészi irányzat közötti eltérést.)
A novella sajátos formában ábrázolja a félelem jelenségét, a tapintás érzékelésének
különböző ismertetőjegyein keresztül. Ezek közül inkább a hideg-érzet („Fagyos ijedtség ült a
szívére, fejbőre tüskésen megmerevedett.”7) és a dermedt megmozdíthatatlanság („Rögtön
felemelte a kezét, de az mintha megbénult volna, visszahullott ölébe. Rémülten hátranézett.”8)
emelhető ki. Van egy olyan mondat is a novellában, ami a sárga szín összefüggésében („Arcát
viaszsárgára fagyasztotta a hideg s a félelem.”9) is megjeleníti ez a fajta tapasztalatot. Ez pedig
már a halál egyik sugallataként is értelmezhető. Hasonló összefüggésben jelenik meg ez a fajta
színhasználat a következő szerkezetben is, ahol már a táj-tapasztalat kapcsán jelenik meg a sárga:
„a sötét lombok között sárgán tűzött át a megfagyott hold holt tekintete.”10
Az álomszerű jelleg kapcsán, a táj-tapasztalat mellett, a hangok is érvényesülést nyernek:
„« Kláris! »ordította magán kívül s rekedt erős hangján úgy szállt a drága név a magas nap felé,
mint egy eloszló álomködbe, elvesztett képe.”11 Hasonló formák jelennek meg a következő
idézetben is, ahol már egy természettel kapcsolatos metafora is jelzi a főszereplő lelkiállapotát:

5
Kassák Lajos, Pán Imre, Az izmusok története, Magvető Kiadó, Bp., 1972.
6
Az erre vonatkozó kijelentés angol fordítása: „Expressionist (…) tears open the mouth of humanity; the time of its
silence, the time of its listening is over – once more it seeks to give the spirit’ reply.” – In: Hermann Bahr,
Expressionim, translated by R.T. Gibble, F. Henderson Publisher, London. 1925. – elérhető link:
https://ia801608.us.archive.org/18/items/in.ernet.dli.2015.167323/2015.167323.Expressionism.pdf
7
Déry Tibor, A próba, In: Nyugat, 9-10. szám. 1919. – elérhető link:
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00267/07909.htm
8
Uo.
9
Uo.
10
Uo.
11
Uo.
 „« Kláris »suttogta maga elé arca elsimult, forró könnyár zúgott rajta végig,
szája szelíd mosolyra nyílt. S szíve mögött, mint tengerből a felbukkanó
nap, kelt fel égő, fehér fénnyel a lelke s a boldogság zenéje kicsendült az
éjszakában csendesen pihegő mezőre.”12

Mindkét idézetben az auditív („rekedt erős hang”, „fénnyel a lelke s a boldogság zenéje”,
„csendesen pihegő mezőre”) és a vizuális elemek („eloszló álomköd”, „égő, fehér fény”)
összjátéka figyelhető meg. Ez a jelenség pedig – annak ellenére, hogy ellentétes vagy egyenként
nem kompatibilis elemekből áll – egymásba játszó, egymást kiegészítő összképet alkot. Az első
idézet erőteljes ordítása, mindenféle összefüggés nélkül nem egyeztethető össze a ködszerű
álomkép könnyedségével. Hasonlóképpen, a „forró könnyár” szenvedélyessége és a „pihegő
mezők” nyugalma is összeegyeztethetetlennek bizonyulna a kontextus összetartása nélkül.
Déry novellájában rengeteg olyan meghökkentő szókapcsolatra van példa, amelyek
magukban hordoznak néhány expresszionista sajátosságot. A főszereplő alakjának egyik
ábrázolásában is ez a jellemző figyelhető meg: „Szögletes, vastag feje mellére hanyatlott, két
erős karja remegő mozdulatlanságban lógott az alacsony fotel támlájáról a földre.”13 A
hideg-érzet megjelenítéséhez hasonlóan, ebben az összefüggésben a merevség állapota is
észrevehető, ami szintén egymásnak ellentmondó szavak mellett jelentkezik. A remegés és a
mozdulatlan állapot ugyanis egymásra hatva, egymás vonatkozásában jelentkezik. Hasonló
szerkezeteket tartalmaz a következő idézet is, ahol ismét szerephez jutnak az auditív elemek is:

„Az ordító napfény elkábította, le kellett hajtani a fejét. Vaksi szemmel,

kissé tántorogva újra megindult. Az állomásépület felől egy tolató
mozdony sistergő pöfékelése hallatszott s az egyik famáglya mögül hirtelen
elébe csapódott egy forró, fojtó füstgomolyag. Szemére szorította a kezét s
tele füsttel, szürke, üres reménytelenséggel, meggörnyedve tovább
mendegélt.”14

12
Uo.
13
Uo.
14
Uo.
Ebben a részben ismét a hangok és a képek egymásba-játszó hatása figyelhető meg. A főszereplő
lelkiállapota a tér elemeinek jellemzőin keresztül van ábrázolva. A „szürke, üres
reménytelenség” képe is erről árulkodik, amely a vonatfüst vakító és fullasztó jellegén keresztül
világít rá Miklós elkeseredettségére. A Klárissal való kapcsolata, a vele átélt tapasztalatai is ezt a
fajta ábrázolási módot tükrözik: „Fürkésző tekintetük összetalálkozott s mintha egymás meztelen
vérét érné, sebesen kapták el, lehajtva fejüket, egymás kezére néztek.”15 Ismét a tapinthatóság
jellemvonása ismerhető fel az ábrázolási módban. Itt azonban csak lehetőségként jelentkezik,
nem pedig tulajdonképpeni tapasztalatként. Itt a tekintetek játékáról van szó, vagyis arról a
távolságtartó kapcsolatteremtésről, amelynek kibontakozását – ebben az esetben a zavar, a
félrenézés – akadályozza meg.
Hermann Bahr írásában16 is nagy jelentősége van a szemnek. A lélek szeme (The Eye of
the Spirit) című fejezetében Goethe egyik (Purkinje szubjektív szempontú látásáról írt)
esszéjének17 összefüggésében emeli ki ennek az érzékszervnek a jelentőségét. Többet között
megemlíti a szem „önálló életének” elméletét is, amely – Goethe szerint – a „belső látással” van
összefüggésben. Ezek alapján pedig a belső- és külső világ a szem szintetizálása, összevonása
által válik egésszé. Ebben az összefüggésben Goethe kétféle látási módot különböztet meg: a
belső- („a lélek szeme” általi) és a külső (fizikai) látást.
A novella szövegében mindkét típusra akad néhány példa, amelyek egyúttal másfajta
expresszionista sajátosságot is érvényre juttatnak. A következő részlet a külső látást illusztrálja:

„Már messziről meglátta a napfényben ragyogó fehér lányt. A mező szélén

megállt s előrehajolva kis ideig figyelmesen nézte az elgondolkodott, lassú,
tétovázó léptekkel sétálgató, pillekönnyű alakot. S hirtelen oly fájdalom
fogta el szívét, hogy ki kellett nyitnia a száját. Gyorsan előrelépett, s a lány

15
Uo.
16
Hermann Bahr, Expressionim, translated by R.T. Gibble, F. Henderson Publisher, London. 1925. – elérhető link:
https://ia801608.us.archive.org/18/items/in.ernet.dli.2015.167323/2015.167323.Expressionism.pdf

17
Johann Wolfgang von Goethe, Das Sehen in subjektiver Hinsicht, von Purkinje (1819) – in: Goethes Werke,
Weimar. Verlag von Hermann Böhlau, ff. 1887. – az adatok innen vannak
 megrezzenve fordult feléje. - Mi az, tán ő is tudja már - jutott hirtelen eszébe
s szíve ismét fájdalmasan összeszorult.”18

Ebben az idézetben Miklós Kláris alakjának konkrét vizualitását tapasztalja meg. Ebbe az
érzékelésbe táj különböző elemek is belejátszanak. A napsütötte mező képének megjelenítésén
keresztül a főszereplő extázisa is érvényesülést nyer, amire pont a látás képessége ad lehetőséget.
A ragyogó Kláris csodálata azonban átmenet nélküli kétségbeesésbe csap át. Ez a kettőség pedig
egy újabb expresszionista jegy jelenlétéről árulkodik. Ilyen módon van ábrázolva az a fajta
diszharmonikus világ, amelynek összetételében többféle ellentét van beleszőve.
A belső látás megjelenítése egy olyan jellegű képözön kibontakozására lehetőséget,
amely szintén egy zavaros világkép alkotó-elemeihez tartozik:

„A fejéhez kapott, körülötte szinte őrjöngött a világ. S gyorsan peregve,

mint a mozi, bomlott össze-visszaságban követve egymást ezernyi kép
siklott át agyán. Látta magát, amint tolvajként az éji sötétben az állomás
épület elé kúszik s az ablakon át betekint a gyengén kivilágított szobába...
bent, a padlón elnyúlva, gyászba öltözve fekszik, testét rázza a sírás...
hahaha... persze hogy így kéne... makkal álmodik a disznó... S rögtön
utána... újabb kép... tán épp akkor toppan a ház elé, mikor Somló
megszégyenülten, lehajtott fejjel, gyorsan elhagyja a házat... vagy a kantin
előtt leskelődik s a kollégák beszédéből fogja megtudni sorsát... vagy pedig
egyenesen benyit hozzájuk... az apjához megy s megkérdi... s látta a bámuló
arcokat... s ha azt felelik: nem fogadta el, de meggondolási időt kért...
akkor!... akár vissza se tér többé... meggondolási idő! persze!... tudjuk már
mit jelent az... Úristen!... vagy pedig valami levelét találja... bent a szobában
az asztalon... vagy útközben elfogja... levet Somlóhoz, melyben megírja,
hogy nem lehet a felesége... vagy hogy lesz?... Úristen?... hogy lesz, hogy
fogja megtudni?”19

18
Déry Tibor, A próba, In: Nyugat, 9-10. szám. 1919. – elérhető link:
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00267/07909.htm
19
Uo.
Ez az idézet is sokféle ellentétet tartalmaz, amelyek mentén többféle sajátosság is érvényesülést
nyer. Ebben a részben is jelen van az extázis-kétségbeesés kettőssége. Az elragadtatás jelenlétét a
Somló kudarcának, Kláris általi visszautasítása okozza, amely a sírásból kacagásba váltó
állapotnak is teret enged. A szaggatott beszédmód, a különböző felkiáltások („akkor!”, „persze!”,
„Úristen!) és kérdések („…vagy hogy lesz?... Úristen?... hogy lesz, hogy fogja megtudni?”) is az
expresszionizmus jelenlétről árulkodnak.
A novella szövegében lévő hangutánzó szavak jelenléte is fokozza a főszereplő
felfokozott lelkiállapotainak erősségeit. A következő részletek az ilyen jellegű állapotokat
illusztrálják:
„s két hét után...ihajja, tyuhajja, viszik a szép bokájú menyecskét zenés
lakodalomra...”20

„Íjji-ijji-ijji vijjogott a kis bütü s mint tompa, döbbenetes kalapácsütés érte

az ember fejét az időnként a vassínekre lecsapó nehéz rönkök kongó
csattanása.”21

„»Hó-rukk »ordította maga is s teljes erejével neki lódult egy, a kerekfűrész

felé gördülő hatalmas fenyőrönknek.”22

A hangutánzó szavak erőteljes hatása mellett, egy igen erős zeneiség is megfigyelhető a novella
szövegében: „A nap aranysugarai csengve ütődtek a mezőhöz, tiszta harmóniába zengett a föld.
Alant csillogott a Maros.”23 A már említett vizuális-auditív összejátszásai itt is teret nyernek,
amelyen keresztül a főszereplő érzékelésének sajátos jellege is megmutatkozik. Ebben a részben
érzékelhetővé válik Miklós természet iránti elragadtatása is, amely Klárissal kapcsolatos
öröm-érzetével van kapcsolatban. Hasonló jellemvonásokkal rendelkezik a következő idézet is,
amelyben már néhány patetikus jellemvonás is kiéleződik:

20
Uo.
21
Uo.
22
Uo.
23
Uo.
 „Összekulcsolta két kezét s imádkozott. S mint a medrébe visszazuhant
Vörös tenger, oly hatalmas erővel ömlött szívébe a forró, mindent
megbocsátó, nagy szeretet, meleg, nagy könnyek csorogtak végig
meglágyult, rángatódzó arcán.”24

Ebben a részben szintén egy komplex képözön van megjelenítve, amely Miklós áhítatának is
teret enged. Ez a csodálat pedig a kötőszók elhagyásának és az igék hangsúlyos használatának
(„összekulcsolta”, „visszazuhant”, „ömlött”, „csorogtak”) hatása által egy ütemes, egyenletes
mozgássá válik. Ebben a dinamikus állapotban a lírai hangnem is utat tör magának. A szavak
hangzása mellett, jelentésük is hozzájárul ehhez a fajta harmóniához. Ilyen értelemben
nyilvánulnak meg azok a szubjektív tartalmak, amelyeket érzelmi és akarati tényezők alkotják.
Hasonló jellemzők vehetők észre a következő idézetben is, ahol egy erős intenzitású
tudattartalom és létérzés van megalkotva:
„Halk szellő szállt fel a fű közül s mint tündér hűs keze simította végig a
tüzes arcokat. A Maros vize szinte égnek röppent a nap forró ölelésében, a
szerelmes fák egymás ágába borulva susogták az élet boldogságát s zengett
a föld tökéletes csendje.”25

Ebben az idézetben is megfigyelhető néhány olyan ellentétpár, amely egymásba játszva a

kiegyensúlyozottság illúzióját keltheti az olvasóban. A „hűs kezű” tündér és a „tüzes arcok” képe
vagy a „felröppenő Maros vize” és az „egymásba boruló fák susogása” látszólag kizárják
egymást, mégis egymás mellett egybehangzó összképet alkotnak. Ilyen módon vehető észre az a
fajta tértapasztalat is, amely lendület-telített zeneiséget kölcsönöz a szöveg hangulatának, ezáltal
sugallva a pátosz jelenlétét is egyben.
A novella lehetőséget ad olyan érzéki benyomások jelzésére is, amelyek különböző
formákban ismerhetők fel. A túlzás vagy a látomás jelenléte, például ismét a főszereplő
lelkiállapotáról árulkodnak. Az előbbi előfordulását a következő mondat illusztrálja, amelyen
keresztül a térélmény is utat tör magának: „A teremben vastagon feküdt az ételszag s a füst, a

24
Uo.
25
Uo.
déli nap tűrhetetlen forrósággal tűzött a lomhán szenvedő bútorokra.”26 Az különböző érzékelési
formák összevonásával ismét egy nem szokványos, meghökkentő szókapcsolat képződik a
szövegben. Az ételszag megszemélyesítése által egy olyan plasztikus kép keletkezik, amely
„szenvedő bútorok” ábrázolásával nagyítja fel Miklós érzékelésének folyamatát. Hasonló módon
jelenik meg állomáson dolgozók alakja is:
„A csatorna végén a térdeplő munkáslányok testükről tépték a ruhát, s
meztelen keblüket, arcukat körömmel szaggatva, hogy csurgott a vér,
feketén fénylő hajukat tépve és átkozva az istent, ordították jajongva örök
büntetésük kibírhatatlan fájdalmát az égre. - Uhuhuhu - ordítottak, mint az
északi vihar a háztetők felett és ordításukat meg-megszakítva csattanások
hallatszottak, amint meztelen testüket verték véres kezeikkel. Az egyik
vonagló nyakkal mélyen ölébe hajtotta fejét, mintha önön méhébe akarna
menekülni az üldöző élet elől s vadul tépdeste combjait. A rőt hajú lobogó
hajjal röhögött a pokolba, ketten ordítva, hosszú karokkal egymás fejét
tépték a törzsükről. A kígyó hangtalanul csúszott előre.”27

A látomásos képalkotás ismét lehetőséget teremt a túlzó stílus használatára. A térélmény mellett
a különböző auditív elemek – akár a hangutánzó szavak („Uhuhuhu”) mentén, akár a ricsaj
(„ordították zajongva”, „csattanások hallatszottak”) érzékeltetésén keresztül – Miklós intenzív
tudattartalmának ábrázolásához járulnak hozzá. Déry ezt a jelensége a fokozó nyelvhasználattal
serkenti:
„Lábai döngve verték a keskeny deszkapallót, mely a kantinból a vasúti
síneken át a telepre vezetett. A forróság nőttön-nőtt s szinte fullasztó
sűrűségre feküdt rá a vidékre, mégis jócskán eltávolodott már a kantintól,
mikor észre vette, hogy feje fedetlen, kalapját a fogason felejtette.”28

Az egyre erősödő hőség tapasztalatának láttatásán keresztül Miklós tér-tapasztalata is

megmutatkozik. A különös szókapcsolat szövegben való alkalmazása mentén szerez tudomást az

26
Uo.
27
Uo.
28
Uo.
olvasó a főszereplő érzékeléséről. Ismét plasztikus formában van megjelenítve a
megtapinthatatlan jelleg („a forróság (…) fullasztó sűrűsége”), ez pedig a felejtés
tudattartalmáról árulkodik.
A novella szerkezetében egy olyan diszharmonikus világkép alakul ki, amely többek
között a főszereplő reflexióinak hangsúlyozásának köszönhető. Ez a kép pedig a különböző
ellentétpárok összetételéből épül fel, amelyek mentén a szövegben a bonyolult tartalom helyett,
inkább Láng Miklós pszichikuma kerül fókuszhelyzetbe. A legnyilvánvalóbb ilyen jellegű
ellentétpár a szegénység és gazdagság szembeállítása. Ez pedig a főszereplő és a Somló
alakjának felépítettségében érhető tetten:
„- Klári szeret...nem kell próbára tenni...Somló gazdag...és szegény
vagyok...s ő Pestre mehetne...ez elég próbának...én csak évek múlva
vehetem el...pedig ő most rögtön elszabadulhatna hazulról...odahaza
kínozzák s szegények s nincs semmi öröme...- így össze-vissza röpködve,
mint forgószélben az őszi avar, kavarogtak agyában árva gondolatai.”29

Látható, hogy Miklós kétségbeesését Somló gazdasági fölényének tudata okozza. Erre a tényre
épül a novella cselekménye, és ezen a vonalon szövődik tovább a főszereplő kételyeinek,
nyugtalanságának láncolata.
Másik nagyobb ellentétpárként az életerő és a gazdagság szembeállítását lehetne megemlíteni.
Ebben az összefüggésben pedig Miklós határozatlanságának formái is felismerhetővé válnak:
„De azért nem mozdult. S ahogy vadul nekiszabadult agya egyre a holnapi
próba képét elevenítette meg oly kísértetes, kínzó valósággá, hogy szinte
felordított, amikor eszébe jutott, hogy a kocsi...most,...most...siklik ki az
éles fordulón s zuhan eszeveszett sebességgel a zúgó folyóba s a kutya...a
kutyája...véres cafatokban gurul ki a kocsiból...egyszerre megérezte,
halálos biztonsággal érezte, hogy ő az, aki benn ül az elszabadult
kocsiban, aki veszettül kiabál, hadonászik ő s nem a kutyája...valami
idegen hatalmas akarat bekényszerítette s most kisiklik a kocsi...a
ájulva...szédítő ívben fejjel előre zuhan a Marosba...ő s nem a
kutyája...mert ez a büntetés...mert ez a próba istenkísértés volna...mert

29
Uo.
 nem lehet büntetlenül Isten gyanánt emberi sorsokat igazgatni ...s a jövő
fátyolát megtorlatlanul meg nem lebbentette még emberi
kéz...Úristen...segítség! ...”30

Az idézett jelenetben látomásszerű képek elevenednek meg Miklós elméjében. Ezek az erős
képzelgések pedig egy túlzó képözönt bontakoztatnak ki, amelynek sodrását csak a beszéd
töredezettsége és a felkiáltások intenzitása szakít meg. Ebben a részletben egyszerre van jelen a
főszereplő haláltudata és az élethez való ragaszkodás szenvedélye, amit az utolsó felkiáltás
(„Úristen…segítség! …”) egyértelműen jelez. Látszik, hogy Miklós csak eljátszani szeretné azt,
hogy meghal, és tulajdonképpen élni szeretne. Akad azonban olyan jelenet is, ahol tudatában
konkrétabb formában jelentkezik az élet-halál kettőssége:
„Ekkor támadt fel benne utoljára a halál utáni vágy. Szinte ellenállhatatlan
erővel érezte: be kell ugornia a kocsiba, fusson kutyájával együtt sorsába,
mit úgy sem kerülhet el. Megkapaszkodott a hajtány falában s erős
lendülettel a magasba vetette magát. De az ugrás nem sikerült, nem volt
meg benne a tiszta akarat. Lábai megakadtak a kocsi falában s elvágódott
a földön.”31

Ebben a részben érezhető a főszereplő elhatározásának majd bizonytalanságának kettősége a

meghalás és életben maradással kapcsolatban. Az halálvágy és az élni akarás dichotómiája tehát
egy másik ellentétpárnak is teret biztosított.
Hasonló módon történik a novellában alkalmazott stíluseszközök hatásainak
megnyilvánulása is. Az intenzitás a szuggesztivitás kibontakozását előlegezi meg, és mindkettő
esetében a nyelvi formák jelzik jelenlétüket. Az egyik ilyen alakzat a már említett igestílus
alkalmazása:
„Hűs szellő fújdogált arcába, körülötte vakító fényben szikrázott a zöld
mező. A kerekek csikorgása nemsokára elhalkult, a kocsi szinte zajtalanul
suhant át a vidéken. Piros virágok lángoltak a fű között, a hegyek

30
Uo.
31
Uo.
 mozdulatlanul meredtek az meleg égbe s mint zengő lant húrjai remegett
az erdő a föld langyos leheletében.”32

Az igék hangsúlyos használata mellett néhány meghökkentő szókapcsolatra is akad példa. A zöld
mező szikrázása, vagy meredt hegyek mozdulatlanságának képe és az erdő húrszerű
megjelenítése erőteljes vizualitást kölcsönöznek a szövegnek. A képek özönlésével
párhuzamosan az auditív elemek áramlása is felismerhetővé válik. Ezek pedig elsősorban a
mozgást kifejező szavak („fújdogált”, „szikrázott”, „suhant át”) intenzitásának köszönhető.
Ilyenformán történik a következő idézetben a hangok és képek együtt-áradása:
„« Miért? »nevetett fel hirtelen, hangosan, észbekapva s a keserű hang
hosszan szállt a sötét táj felett. Megállt s nevetett. Előtte a Maros vízébe
csillogva nevetett a hideg hold, nevetve hajladoztak a fűzek, a víz
csobogott s a túlsó parton, mintha valaki futva menekülne haragja elől.
Hatalmas ordító hang tört fel hirtelen s megszázszorosodva a hegyek
között, félelmetesen zengett végig a földön: a fűrész óriási szirénje
kürtölte az esteli hét órát, a munka végét. Siket, néma csend állt be
egyszeribe utána, csak a hold fázott a vízben. Miklós egy fatörzsnek
támaszkodva mozdulatlanul állt s csukott szemmel, előreesett fejjel
gombjait számolgatta.”33

Az auditív elemek és a vizualitás erősségének hatása egy sajátos tájélmény kifejezéséhez

járul hozzá. Miklós extatikus megnyilatkozásainak mentén az őt körülvevő tér, mintha eggyé
válna vele. Bori Imre írásában34 arról beszél, hogy Hatvani Pál az „expresszió hevített voltát”35 a
tartalom és forma viszonyának sajátosságaival magyarázza. Hatvani szerint ugyanis az
expresszionista alkotásokban az „Én széttengődik a Világ-on”, ezáltal pedig „a forma (…)
tartalommá lesz”. Ilyen módon mutat rá Déry a főszereplő a „sötét tájjal” kapcsolatos

32
Uo.
33
Uo.
34
Bori Imre, A szecessziótól a dadáig: a magyar futurizmus, expresszionizmus és dadaizmus irodalma, Sympsion
könyvek 20, Újvidék, 1969.
35
Hatvani Pál, Kísérlet az expresszionizmusról, In: Ma, IV/6, 1919.
észleléseinek rendkívüliségére. Először Miklós nevetése hangzik el, amelyet később a hold, a
fűzek, majd a fűrész kürtölése követett egészen a „siket csend” állapotának kibontakozásáig.
A már néhányszor említett felkiáltások (Pl. „Úristen, de nehéz ez az élet!”) történetben
való megjelenése mellett, a felszólítás alkalmazása is az intenzitás, szuggesztivitás
kibontakozásához járul hozzá: „Dülöngélve, újra megindult. A napnak már csak keskeny véres
széle piroslott a hegy felett, fél óra múlva teljes sötétség borult az út fölé. Előre... előre!”36
Érezhető Miklós elhatározásának serkentő ereje, és ez a tapasztalat a vizualitás (a nap „keskeny
véres széle piroslott a hegy felet”) mentén kerül előtérbe. Ilyen jellegű eljárások alkalmazásán
keresztül igyekszik felszabadítani Déry a nyelvi forma korlátoltságát, ez ad lehetőséget az
expresszionista sajátosságok sokrétű vizsgálatára is egyben.

36
Déry Tibor, A próba, In: Nyugat, 9-10. szám. 1919. – elérhető link:
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00267/07909.htm