Ady: Két kuruc beszélget

Ady Endre a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, műveit kortársai és

az utókor egyaránt nagyra tartja. Kezdeti lírájára a szimbólumok használata, a
burjánzó, szecessziós jelzők halmozása és a lírai én középpontba állítása volt
jellemző. Azonban az 1910-es évek elején egy fordulatot, korszákváltást
figyelhetünk meg költészetében: kifejezésmódja egyszerűbb, letisztultabb lett,
egyedi jelképek helyett jól ismert, bevett szimbólumokat használt és versei
fogalmibbak, tárgyilagosabbak lettek. Ide soroljuk kuruc verseit is, melyek egy
több évszázados történelmi és kulturális hagyományhoz kapcsolódnak,
ugyanakkor párhuzamba állíthatók Ady saját korának problémáival is.
Két kuruc beszélget című verse 1918-ban jelent meg a Nyugat folyóirat júniusi
számában. A vers címét olvasva az olvasó egy párbeszédes jellegű szerepversre
számíthat. Témáját, hangulatát tekintve rendkívül hasonlít a többi kuruc versre.
A szerepvesztés élménye, feleslegesség érzése jelenik meg. Két kurucot látunk,
akik tanácstalanul, döntésképtelenül állnak. A vers alapvetően kérdez-felelek
felépítésű: Balog testvér kérdez, majd Balázs testvér válaszol. A kérdésekből
érződik, hogy Balog testvér még próbál reménykedni (,,De hogyha az ember
mégiscsak dacolna?”), míg társa már teljesen reményvesztett, lemondott
mindenről (,,Azt mondom én, testvér, jobb lesz, ha semerre.”). A párbeszédből
kiderül, hogy ez a kudarc, válság nem az ő személyes problémájuk, hanem egy
egész csoport, nép bukása, ettől lesz ennyire lehangoló. Ráadásul az egész eleve
elrendelt, végleges, így még a küzdés is hiábavaló (,,Sorsunknak sorsával már
régen számoltak”; ,,ez nem a mi vétkünk”). Ilyen reményvesztett helyzetben,
még Isten alakja is megkérdőjeleződik: ,,Hát így lakik benned a jóságos Isten? /
Hát hogyha jóságos, jöjjön és segítsen.” Nem egy külső mindenhatóként jelenik
meg, hanem mindenkiben másképp testesül meg, ezáltal nem egyértelműen jó
vagy rossz. A vers végén nem jutnak új következtetésre, az hangzik el, amit már
az elején is megfogalmaztak (,,jobb lesz, ha semerre”  ,,De már ne rohanjunk
és ne lelkendezzünk.”), így maga a párbeszéd is - az élethez, küzdéshez
hasonlóan - értelmetlen.
Ugyanakkor az egész párbeszéd értelmezhető egy belső vívódásként is: a lírai én
bizakodó, hinni akaró részét Balog, míg a reményvesztettségét Balázs jelképezi.
A ,,Holnap” is szimbólumként jelenik meg, a jövőként, a csalódás utáni ,hova
tovább’-ként értelmezhető. Emellett a legfeltűnőbb költői eszköz a versben az
ismétlés (pl.: ,,Merre, Balázs testvér, de merre, de merre?”), ezáltal fokozza a
tanácstalanság érzetét. Ezen kívül minden sor páros rímekkel zárul: pl: veszteg -
reszket; trónjáig - halálig; Isten – segítsen.
Ady valószínűleg úgy érezte elakadt, megcsömörlött a korabeli magyar
társadalom által teremtett környezetben, ugyanakkor szoros érzelmi szálak
fűzték a néphez, honfitársaihoz. Ez az ellentmondás tükröződik a Két kuruc
beszélget-ben és ehhez hasonlóan a többi kuruc versében is.