Arany János

Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor mellett Arany János a XIX. század harmadik nagy magyar
költője. Elbeszélő költeményei a magyar epika csúcspontjai. Lelkekbe vésődő meséket költött,
halhatatlan magyar alakokat teremtett, ragyogóvá tette a multat. Hol borús képzeletének képeivel
népesítette be történeteit, hol humorának aranyszálaival szőtte át mesemondását. Kompozícióinak
tökéletessége, előadásának varázsa, verselésének értékei elavulhatatlanokká teszik költeményeit.
Munkáiból örök költői szépségek tűnnek elő.
A Toldit és a Toldi estéjét alig egy év választja el egymástól, mégis több a különbség közöttük, mint a
hasonlóság. A Toldi még idilli világképet ábrázol. A hős felemelkedése a nép nemzetté válását
szimbolizálja.
Ezzel szemben a Toldi estéjének világszemlélete elégikus, de helyenként az irónia is megjelenik
benne. A nyárral szemben itt az ősz és a tél képe uralkodik. A hat énekből álló Toldi estéje keretes
szerkezetű elbeszélő költemény, műfaja eposzformájú elégia.
Az idős főhős a mű elején a saját sírját ássa Nagyfaluban, majd az események során megmenti az
ország becsületét Budán. Mintha csak megismétlődne az ifjúkori története. De az öreg Toldit
kinevetik. A mű végén a maga ásta sírba temetik el.
A mű alapkérdése, hogy a magyar nép a fejlődés melyik útján járjon. A nemzeti karaktert Toldi
képviseli, az európai típusú haladást Lajos király. Kettőjük vitájának tanulsága: a nemzeti jelleg és az
európai fejlődés nem kizárja, hanem feltételezi egymást.
A hangnem is ennek megfelelően kettős. Ironikusan ábrázolja az idős, világtól elzárkózó, Don Quijote
típusú Toldit, de elégikusan szól azokról az értékekről, amelyeket a hős képvisel: bátorságáról,
nyíltságáról, hazaszeretetéről.
Műfaja eposzformájú elégia. Hangulata szomorúbb, ősziesebb, borongósabb, fáradtabb, öregesebb,
lemondóbb, mint az első Toldié. Kifejezetten elégikus hangvételű. Már nem a fiatal, diadalmas hős áll
a középpontban, hanem az öreg, kegyvesztett, tragikus vitéz.
A műre az aggodalmak, kétségek, megoldhatatlan dilemmák nyomják rá a bélyegüket. Megoldás
helyett rezignáció zárja a költeményt. Bűn és bűnhődés mélyebb értelmet nyer itt: Toldi ismételt
gyilkosságának elbeszélésével a költő azt a kérdést veti föl, hogy felelős-e az ember tetteiért. A Toldi
estéje nem ad rá egyértelmű választ; a mű jelentése összetett.
A Toldi estéje tehát, bár nem sokkal a Toldi után íródott, már sokkal kevésbé népeposz. Hiányoznak
belőle azok a szembetűnően népi mozzanatok, az „egész világ ökre” kifejezések, melyek az első Toldi
alaphangját adták. Az első ének, melyben Toldi a sírját ássa, és az utolsó, melyben Lajos király a
haldokló Toldi ágya fölé hajol, és siratja az enyésző daliás időket, már azt az Aranyt mutatják, aki már
nem ismeri a népiesség szűkös korlátait.

A haldokló Toldi és Lajos király dialógusa kivetített belső vita: az író kételyei szólalnak
meg benne. Párbeszédük tömören összefoglalja a régi és az új világ ellentétét, ami Toldi
tragédiáját okozta.

Ezek a gyötrő kérdések nagyon időszerűek voltak 1854-ben, a neoabszolutista Bach-rendszer

ugyanis azt hirdette, hogy „civilizálni” akarja a „barbár”, kulturálatlan magyarságot.

Kölcseynél a modernizáció és a nemzeti identitás még összetartozó fogalmak voltak, Aranynál már
nem azok, ő már ellentétes irányúnak látja a két törekvést. Az ő dilemmája: ha átvesszük a nyugat
modern megoldásait, nem veszítjük-e el nemzeti jellegünket? Ha viszont nem haladunk a korral,
akkor nem leszünk-e elmaradottak, nem szigetelődünk-e el?

Hasonlóság Ellentét
Tájleírással kezd Nyár-Ősz
Azonos főhős Anakronisztikus főhős
Hasonló szerkezet Optimizmus helyett elégikus
Hőstettet visz véghez mese helyett filozofikus kérdések
Azonos motívumok Toldit a király kétséget közt hagyja