mielőtt a z erőlködéstől kimerültén

megint álomba zuhanna,

és kiesne a kezéből a jegyzetfüzet,
és elgurulna a golyóstoll
E vers olvasatának nyilván a szcenika és az aktor-központú jelenetek „mitizá-
lódására” kell épülnie, figyelemreméltó viszont az is, hogy miként alakul át Szabó
Lőrinc Dsuang Dszi álma című költeményének lepke-példázata: Dsuang Dszi előtt
álmában jelenik meg a lepke, és ez az identifikálhatóság többértelműségéhez
vezet („mi az igazság, melyik lehetek: / hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét /
vagy a lepke álmodik engemet? —”), míg az Oravecz-versben Castaneda csak úgy
látja a lepkét, ha eltávolítja önmagától a megismerést. Oravecz második kötetében
tehát — transzformált formájában — továbbra is uralkodik a megismerhetőség sze­
mélytelenséghez kötődése, amit a következő kötetben olyan világkép megalkotása
vált fel, amelyben az ember nem centrális, megismerő szerepben jelenik meg a
„világrendben”.

ŐSI JÁNOS

A (próza)versen innen és túl

AZ ORAVECZ-LÍRA POÉTIKÁJÁRÓL

Ahány verseskötet, annyi különböző, egymással semmilyen tartalmas hasonlóság­

ba nem állítható poétikai és nyelvi karakter — így, ezek gyűjteményeként véltük
megismerni Oravecz Imre költészetét. Az első két könyv (Héj, 1972; Egyföldterület
növénytakarójának változása, 1979) és a későbbi kötetek között például a
fogalmiságot fölváltó élményszerűség, a leírás helyébe lépő elbeszélés tűnt döntő
különbségnek, a második könyv verseinek az előzőekhez mért elszemélyte­
lenedése, A hopik könyvétői (1983) kezdve pedig a személyiség újfajta megjele­
nítése látszott az előzményekkel összeegyeztethetetlen változásnak. S ha az 1994-
ben megjelent Egybegyűjtött versek nem is szolgál minderre cáfolatul (vagyis az
alapos válogatás ellenére sem rajzolódik ki benne töretlen fejlődési folyamat a fen­
tiekhez hasonló újítások — át- és visszaalakítások — helyett), arra, úgy vélem, bi­
zonyíték e „válogatott gyűjtemény”, hogy Oravecz költészetének, a legkorábbi ver­
sektől a maiakig, vannak nem elhanyagolható állandó jellemzői. (Tanulmányom
célja nem több, mint e jellemzők bemutatása.) A legszembetűnőbb ezek közül
talán a versszubjektum (lírai versekről szólva: a lírai alany) közvetlen versbeli
jelenlétének hiánya, a visszalépés igénye az ábrázolni kívánt dolgok mögé. Épp­
úgy meghatározza ez a Földterület szigorúan tárgyhű, személytelen leírásait, mint
a hopi-verseket, amelyekről azonban mindjárt azt is el kell mondani, hogy minél
teljesebbnek mutatják be az elképzelt archaikus, természeti környezetben élő
indiánok testi, lelki boldogságát, annál kevésbé „fedik el” — épp ellenkezőleg: in­
direkt annál inkább „előhívják”, megteremtik a mindezek hiányától feltételezhe­
tőén szenvedő, ám szerzői pozíciójában pontosabban meg nem határozható elbe­
szélő személyt. A legélesebb ellentét személyes tartalom és személytelen kifejezés
igénye között az 1972. szeptember (1988, 1993) című könyvben tapasztalható,
ahol az elbeszélői helyzetben ábrázolt személy egyszerre főszereplője is a legin­
timebb részletekig felidézett, legapróbb mozzanatainak szinte „tárgyszerű” fel­
sorolásával megjelenített szerelmi történetnek. Mindez azonban nem több még így
az egyszerű visszaemlékezésnél, sőt akkor sem lényegesen több, ha figyelembe
vesszük az elbeszélőnek azt a „trükkjét”, hogy mondanivalójával nem egy felté­
telezett olvasóhoz, egy bizonytalan kilétű 3- személyhez fordul, hanem — lát­
szólag — a szerelmi történet másik főszereplőjéhez. Valójában azonban hozzá
sem; már csak azért sem, mert több kapcsolat egymásra vetített eseményeiről, sze­
replőiről van szó, s ezek mögött nem áll ott megszólított másikként a — felté­
telezhető — legfontosabb, legmélyebb kapcsolat női főszereplője. Helyette egy
személytelen szereplő az, aki a versbeli konkrét másikban testet ölt, s aki minden
elvesztett másik után megmarad; neki mesél az elbeszélő:
„Azokról a nőkről szeretnék most beszélni neked,
akik voltak a z életemben, arról a sok tőről, akiből
egy szép napon mind ő lett, és akinek mind egy szép
napon te bői övé lettem, mielőtt veled találkoztam és
beléd szerettem (...) ”
„és a magad hasonlóságára kezdted alakítani
őket, és minél hasonlatosabbakká váltak hozzád, an­
nál hasonlatosabbá váltál te önmagadhoz, mialatt nem
eszköze, hanem célja lettél szenvedélyemnek, amely
a sok alkun át utat tört magának, és végre eljutott
hozzád, és úgy változtatott öböl tévé téged, hogy te
vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő
végleg elhagy, ha te elhagysz. ”
(Azokról a nőkről)
Nem ettől más az elbeszélés, mint egyszerű vallomás. Ami a visszaemlékezve
mesélés tiszta elbeszélői pozícióján túl van az 1972. szeptemberben, az az esemé­
nyek jelen idejű érvényessége, az, amit döntően a kötet utolsó, legfontosabb ver­
sei teremtenek meg. Ezek nem is a szerelmi történet szereplői mellett, hanem ép­
pen óhelyettük emelik igazi főszereplővé, mégpedig nem az elbeszélt események,
hanem az elbeszélés (jelen) idejébe tartozó főszereplőjévé: az elbeszélőt:
„...de már nem úgy van, mint ré­
gen, már nem áltatom magam, nem remélek, tudom,
már semmin nem lehet változtatni, már minden min­
dig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit,
lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes,
már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok
érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása,
vizek folyása, tűz izzadása, növények élete, állatok ha­
lála, ilyenek és hasonlóak”.
(Fogy időm)
 A versszubjektumnak a tárgyalt módon történő háttérbe szorítása figyelhető
meg az Egybegyűjtött versek Szajla fejezetének elbeszélő és leíró költeményeiben
is, illetve, a rejtőzködésnek a korábbiakhoz képest új formája a Beszélgetések
nagyapámmal ciklus szerepverseiben (Nagyapám megneszeli, hogy nagyanyám
haza készül, Nagyapám ellenzi, hogy nagyanyám haza vigye apámat.) Bár ezek
az utóbb említett remek stílusimitációk sem előzmény nélküliek Oravecz köl­
tészetében, hiszen ugyanez a sajátság tünteti ki például A hopik könyvének nem
egy költeményét (Két beszélő, Amelyben Palaomauki szépségét dicséri, Agg férfi
éneke), s még inkább az 1972. szeptember versei között az írod kezdetűt, amely
egy levél kommentálása, egyes szám második személyre fordított „visszamondá­
sa”, „vissza” a feladónak.
Oravecz verseinek további, általam említendő jellemzői formai természetűek.
Ilyen mindjárt a szinte ránézésre megállapítható kapcsolat vers és mondat között.
A Földterület prózaverseitől kezdve Oravecz minden költeménye egyetlen mon­
datból áll (pontosabban egyetlen mondatnak van álcázva), a 2-3 oldalon át foly­
tatódok éppúgy, mint a 4-5 sorosak. Ám a Földterület másféle írásai és a korábbi
kötet, a Héj versei sem gondosan tagolt szövegként térnek el ettől az egyszerű
szerkezeti sémától, épp ellenkezőleg, gyakran azért mások, mert mondatnak sem
tekinthetők, azaz 2-3 szavas szókapcsolataik nyelvtanilag nem kapcsolódnak
egymáshoz, töredékek maradnak (Ritkulás mellmagasságban, Áttört csukló-alak).
Persze az egy vers — egy mondat elv a későbbi versek legtöbbjében is csak for­
málisan valósul meg: általában önálló, önmagukban megálló mondatokat tagmon­
datként rendelve egymás mellé egy-egy hosszú összetett mondatban, tegyük
hozzá, immár a mellérendelés nyelvtani szabályai szerint is: jogosan. Jogosan — és
indokoltan, akár azt vesszük figyelembe, hogy ez a sajátság távolítja el a próza­
verseket írásképükben is a tényleges prózaszövegtől, akár azt, hogy ezzel Oravecz
olyan maga választotta, hagyományok nélküli, szokatlan szabályokhoz alkalmaz­
kodik, amelyek következetes megtartása korántsem értéktelenebb (és cseppet sem
értékesebb) például a szonett vagy a francia ballada végső soron ugyancsak kül­
sődleges szabályainak pontos alkalmazásánál. Ezek az óriás mondatok a befe­
jezettség és egységesség, illetve egységnyiség látszatával képesek a kerek egész
műalkotás benyomását kölcsönözni a verseknek, noha az 1972. szeptember és a
Szajla írásai közül sok nem áll meg önmagában, csupán a kötet kontextusában ér­
telmezhető (s ez alól teljes mértékben még a legjobb költemények sem kivételek).
A versek önállóságából tehát hol többet, hol kevesebbet fel kellett adnia a
költőnek, hogy maga a kötet álljon elő egyszerű gyűjtemény helyett kompakt mű­
alkotásként, regényként, ahogy Oravecz nevezi az 1972. szeptembert és néhány,
folyóiratban megjelent versének alcímében a Szájlát. A kötetek anyaga azonban
még a felépítő szövegek ilyen szoros egymásra utaltsága esetén is szűkíthető a
szövegösszefüggés értelmező erejének sérülése nélkül; ahogy azt az Egybegyűjtött
versek 1972. szeptember című fejezetének az eredeti könyvhöz képest felére csök­
kentett terjedelme mutatja. Az értelmezési háttérnek tekintett kontextus létreho­
zásában nem egyforma súllyal vesz részt minden szöveg, a kisebb „súlyúak”
elhagyhatók. A kontextus-teremtó és az ilyen szempontból csupán „tölteléknek”
minősülő versek aránya — Oravecz gondos válogatásának köszönhetően — az
eredeti kötetekhez képest az Egybegyűjtött versek minden fejezetében az első
tényező javára módosult. Más a helyzet a versformát illetően. A kinyomtatott vers,
megítélésem szerint, olyan szorosan kötődik a forma tág körén belül csupán ah­
hoz a „képhez” is, amit a sorok hosszúsága és száma hoz létre, hogy azon még ak­
kor sem lehet a régi szöveg elidegenítésének veszélye nélkül változtatni, ha nem a
műgond, hanem mind a prózaverseknél vélhetőleg nem ritkán, többé-kevésbé a
véletlen (nyomdai adottságok: oldalméret, betűtípus stb.) hozta létre. így az ide­
genszerűség, s a kevésbé harmonikus, összesűrített elrendezés miatt kárára vált
Oravecz prózaverseinek (az 1972. szeptember költeményeinek) is a gyűjteményes
kötetbeli új sorhosszúság, új forma.
A retorikai megszerkesztettség, az Oravecz-vers igen jellemzőnek, s az eddig
említettektől talán függetlennek tűnő tulajdonsága visszavezethető az egy mondat
— egy vers elvre, hiszen az ismétlés, a felsorolás, a fokozás, az ellentétezés olyan
eszközök, amelyekkel egyszerűen, s ami fontosabb, érthetően, átláthatóan felépít­
hető egy-egy terjedelmes mondat. Ennek megfelelően gyakoriak, helyenként sűrű-
ek az és-sel vagy de-vel megvalósított tagmondat-kapcsolások. Az említett reto­
rikai alakzatokra épül úgy a Földterület, mint a Szajla vagy bármelyik közbeeső
kötet verseinek zöme.
Van azonban Oravecz költészetének egy olyan, a második kötettől folyama­
tosan kiteljesedő, nem poétikai és nem is tisztán nyelvi jellemzője, amit egzakt
módon nem könnyű meghatározni, s ami látszólag talán nem épp a legfontosabb,
esetleg egyáltalában nem is fontos jellemvonás. Az érthetőségről van szó; közvet­
lenül arról, hogy Oravecz verseiben egyre kevesebb a megértést gátló nyelvi
akadály. A Héj grammatikailag szöveggé össze sem kapcsolt metafora-csoportjait a
Földterületben pontos, kifejtett mondatokból felépített leíró versek követik, noha a
szokásos mondatnyitó és -záró jelek nélkül. A későbbi kötetek verseiben aztán
többnyire az interpunkció is a helyére került, csupán egy sajátságot őrizve meg e
tekintetben egészen a Szajla-versekig, azt a már említett tényt, hogy minden köl­
temény, függetlenül a hosszúságától, egyetlen mondat.
Nem a meghatározhatatlan jelentésű közérthetőségről beszélek azonban, nem
arról, hogy mondjuk bárki, aki olvassa a szóban forgó verseket, mindjárt „érti” is
azokat. Az érthetőséget, pontosabban az érthetőségre törekvést nem a befogadó
szempontjaként használom itt. Láttuk, hogy az 1972. szeptembernek nincs is az író
által feltételezett, közvetlenül vagy akár közvetve megjelenített befogadója, akivel
a tényleges olvasó azonosulhatna, vagy legalábbis saját értelmezési kísérleteit te­
kintve szembesülhetne. Érthetőségre törekvésnek — most már nem a kifejezés
közvetlen jelentését tekintve — azt a következetes írói magatartást nevezem,
amely a nyelv kifejezőerejébe vetett bizalomra épül, arra, hogy elvileg mindig,
valójában pedig „gyakran” (vagy ha úgy tetszik: „ritkán”) megtalálható az a be­
szédforma, amelyben a választott téma (legyen az a legintimebb, a legevidensebb
vagy bármi más) hitelesen elbeszélhető. Kézenfekvő példaként adódik az egybe­
gyűjtött versek kötetének címadó költeménye, illetve maga a cím: A chicagói ma-
gasvasút montrose-i állomásának rövid leírása. Ebben — többek között épp azért,
mert ilyen kitüntetett helyen áll — benne foglaltatik az az előfeltevés, vagyis biza­
lom, hogy le lehet írni, méghozzá röviden, a szóban forgó állomást. A hopi-versek-
ben pedig ez a „bizalom” meri csupán a megnevezés (kifejezó)erejére hagyni nem­
csak dolgok és személyek, hanem elvont fogalmak megjelenítését is:
„és elhatározásra ju t Taiova,

és megszünteti maga körül az ürességet,

és megalkotja a teliséget,
és a z üresség helyébe teszi,

és lesz tér és idő,

és lesz kezdet és vég,
és lesz alak és kiterjedés”
(A mindenség születése)
A fenti értelemben vett érthetőség a vers, illetve könyvtémákra is hatással lehet,
vagyis nemcsak az történhetett meg, hogy az elmondani kívánt tartalomhoz sike­
rült megfelelő beszédformát találni, hanem fordítva, a beszédforma, a nyelv is imp­
likálhatott témákat, végső soron verseket, amelyek így aztán nem is igen szólnak,
szólhatnak másról, mint csupán magáról a „beszédformáról”. Ez történt, megítélé­
sem szerint, az 1972. szeptember néhány versével, hozzá kell tennem, többnyire
azokkal, amelyek az egybegyűjtött versek kötetéből már kimaradtak. Ám nemcsak
azokkal, hiszen ugyanez az „üres beszéd” tapasztalható például a Kezdetben jött
vagy az Ott álltam kezdetű versekben:
„... megcsókolta­
lak, olyan erősen, hogy kiserkedt ajkadon a vér, és
sós íze összekeveredett a csók édes ízével a szám­
ban, és azután még sokáig, évek múltán is éreztem,
és érzem még ma is, mikor az édes íz már rég elmúlt,
és mást már nem érzek belőled. ”
(Ott álltam)
Az 1972. szeptember versei, amint azt az idézett részlet mutatja, olykor a best­
seller-regények sematikus, csupán utalásokra vagy az evidensnek tűnő dolgok
megnevezésére alapozott beszédmódjában szólaltatják meg a végkimerülésig sze­
retkezni — végkimerülésig féltékenykedni „elcsépelt, örök” (és fiktív) „történet”-ét
(az idézett szavakat Oravecz Imre írja az 1972. szeptember-ről a könyv 1993-as
kiadásának előszavában). Mégis, aki netán szerelmes lányregényként vagy ero­
tikus műként szeretné olvasni a szóban forgó könyvet, az valószínűleg hamar
csalódik. Legkevesebb ugyanis épp a közérdeklődést méltán felkeltő történet(ek)-
ről tudható meg. Helyettük a beszédmódra, az elbeszélhetóségre, illetve — a már
említett módon — magára az elbeszélőre tereli a könyv a figyelmet. így lett az
epikus verseknek alapvetően — s a fogalmak jelentését tekintve: paradox módon
— lírai hatásuk. Ez a műnemi kettősség — ami a gondolatmenetünk kiindulópont­
jául szolgáló „közvetlen érthetőséget” egyébként nem kis mértékben nehezíti —,
mint alább látni fogjuk, jellemző a Szajla többnyire szintén „evidens” témákat fel­
dolgozó elbeszélő költeményeire is.
A nyelv iránti bizalom persze nem választás, hanem inkább igény kérdése Ora­
vecz Imre költészetében. A hopik könyve mutat rá erre a legvilágosabban, hiszen a
hopi-versek — ahogy arra már utaltam — nem egyszerűen ábrázolni kívánnak egy
lehetséges világot, hanem szinte a nyelv ereje által akarják létrehozni azt, vagy leg­
alább annyira valóságossá tenni, hogy ha nem is meggyőző alternatívája, de elfo­
gadható ellentétje — mércéje, értelmezési, viszonyítási alapja — legyen a tapasz­
talható világnak. Ugyanígy a világértelmezés-igény fogja össze az 1972. szeptem­
ber és — amennyire egy befejezetlen műből meg lehet ítélni — a Szajla verseit is;
a Földterület tárgyszerű, „leltározó” írásait pedig, talán egy hasonló célú értelemke­
resés első lépéseként, a dolgok számbavételének igénye hatja át. Az 1972. szep­
temberen a döntő fontosságú utolsó 3-4 vers hatására az elmúlás került az értel­
mező középpontba, előbb a szerelem, majd az élet elmúlása. Bár a korábbi ver­
sekben sem a szerelem az, ami körül elrendeződik a szereplők élete, hanem a
szerelem hiánya, a társ (a mindenkori másik) fokozatos, ám visszavonhatatlan
elvesztése:
„Már csak azt kívánom,
ami jön még, a lassú el­
szakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a
személyeset, a rám mértet, a z enyémet, melyet min­
dig elhárítottam magamtól (...) lemondok
rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyö­
nyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy
légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen. ”
(Már csak azt kívánom)
A sorsszerűén bekövetkező veszteség ugyanezt az értelmező szerepet tölti be a
Szajla-versekben is, bár ott ideiglenes és korlátozott érvényű megtartó erőnek a
gyermekkor megidézett világa bizonyul, pontosabban a gyermekkor világában föl­
ismert hovatartozás. Ez a világ azonban éppúgy virtuális, mint a hopi indiánoké,
egyrészt azért, mert a 30-40 évvel ezelőtti állapotok „válogatott” jellemzőiből lett
összeállítva, másrészt azért, mert még ezek a jellemzők is — miképp a hopi-világ
— idealizáltak. Ez az elfogadott hovatartozás, önazonosság csak korlátozottan
képes olyan viszonyítási pontként szolgálni, amiből nézve a puszta látszatnál meg­
győzőbb rend rajzolódik ki a múlt eseményeiben éppúgy, mint az elbeszélés jelen
idejében — csak addig, amíg a korai gyermekkor néhány évéről van szó. A rövid
ideig tartó idill, illetve rend helyébe aztán itt is, mint az 1972. szeptemberben a
rend hosszú bomlása lép — magukat a verseket tekintve újra direkt módon, tár-
gyiasan, már-már publicisztikai írásokként —: a földek elvétele, a természethez
fűződő bensőséges kapcsolat megszakadása, az elköltözés... A Szajla tehát felújít­
ja a Földterületnek azt a törekvését, hogy politikai és történelmi eseményeket,
témákat iktasson (emeljen) a költészetbe, mégpedig a tárgyszerűséget szigorúan
megőrizve. Nem minden tekintetben sikeres kísérlet ez, ám a legjobbak e hosszú
leírások, elbeszélések közül egy-egy sorból, félsorból mindig fontos személyes
(nosztalgikus, ironikus) tartalmat nyernek (A lovakról, A z erdőkről, A z erdő óhaj­
tása-, a Földterület versei közül: Középnyugati ősz, Emlékezés a z ülőkalauzrend­
szerre). A nyelv, pontosabban a beszédforma kifejezőerejének demonstratív be­
mutatása mellett e „kiegészítő tartalmak” teszik élvezhetővé, végső soron (epikus)
költeménnyé ezeket az írásokat.
 Végül a Szajldban is a ciklusvégi nagy versek (mindenekelőtt a Vallomás és A
windsori temetőben) adják meg a világértelmezési törekvés alapirányát:
„azÁllamokból ugrottunk át,
hol valaha te is kezdted,
azzal az ürüggyel,
hogy meglátogatjuk a rokonságot,
de az igazat megvallva első sorban hozzád jöttem,
süt a nyári Nap, szellő lengedez,
mozognak a fűszálak,
úgy hiszem, nem vagy itt egészen,
csak a tested pihen alant”
(A windsori temetőben)
Az Egybegyűjtött versek kötetéről szólva nyilván az egész (eddigi) életpályát
átfogó elemzésekre lenne szükség, arra hogy fejezetről fejezetre (azaz kötetről
kötetre) haladva foglalkozzunk az életmű fejlődési irányaival, logikusan levezet­
hető változásokkal, vagy éppen az előzmény nélkülieknek látszó újításokkal,
amikhez aztán annak rendje és módja szerint korszakhatárokat rendelhetnénk.
Maga a könyv szolgáltatja azonban a legkézenfekvőbb ürügyet (nem mentséget
tehát), hogy mindezt — s minden egyéb ilyenkor szokásos elemző lépést — mégis
miért nem kellett megtennem, fülszövege szerint ugyanis nem tartalmazza az élet­
művet (az „eddigi életművet” se). Két szempontból is hiányos — amint arra már
utaltunk —: egyrészt a korábban megjelent kötetek verseiből csak válogatást ad,
másrészt az utolsó fejezetként beiktatott Szájla befejezetlen, szerzője szavaival
élve: „még folyamatban van”. így hát — vállalva a befejezetlen műről, sőt annak is
csak részleteiről szóló elemzés „okvetetlenkedését” — átfogó kritika helyett csak a
gyűjteményes kötet verselésének néhány jellegzetességét próbáltam megállapítani.
Mindazok a nyelvi, poétikai, „formai” jellemzők, amikről itt szó volt együttvéve
leginkább az 1972. szeptember és a Földterület prózaverseire érvényesek. Az Egy­
begyűjtött verseket olvasva mégis úgy tűnik, ha nem is töretlen, de megszakítások
nélküli út vezet az első kötet szinte hermetikusan zárt versvilágából az 1972.
szeptember méltó közönségsikert hozó költeményeihez. Természetesen ennek az
első hallásra talán nem is nyilvánvaló útnak legfeljebb irányjelzői lehetnek az
Oravecz-vers — olykor csupán a vers képi megjelenésének — általam említett vál­
tozásai. Oravecz Imre eddigi munkásságának középpontjában véleményem szerint
az 1972. szeptember áll, s ehhez képest — most az egyszer valóban csupán kül­
sődleges megfigyelés alapján — a Szajla visszalépésnek tűnik. Külsőre, hiszen a
költő a prózaformától — talán a kilencvenes évek általános tendenciájának meg­
felelően — a versszerűség felé lép vissza. Ahhoz azonban, hogy Oravecz költé­
szetének erről a változásáról pontos képet alkothassunk, meg kell várnunk egy
„befejezhetetlen regény” befejezését.

79