Tverdota György: A tiszta költészet két változata József Attila lírájában

- Poésie pure, erre vállalkozik JA is

- 1927 előtt expresszionista még pl Proletárdal, aztán kiutazik Párizsba
- Ekkor kezd el tömény verseket, komprimált verseket alkotni
- Tömény vers két változata jött létre nála: az egyik a hermetikus megoldás, amely vállal−
ja a szöveg eloszlathatatlan homályát, sőt, talán értelmének elvi feltárhatatlansá− gát is. A
Medáliák ciklus darabjainak nagyobb hányadát ehhez a típushoz soro− lom. A 12
nyolcsoros nagyobbik része eddig ellenállt minden értelmezési kísér− letnek, s nem
lehetetlen, hogy megfejtésére eztán sem kerül sor
- 3. Medália + Gyöngy
- 3. Medália: első sor- miniatűr tájleírás (bár a mallarméi, valery-i tiszta költészet ilyesmit
nem tartalmazhat, ez mégsem a hagyományos leírás)
- A tájleírás négy sorba van sűrítve, a látvány elkülöníthető alkotórészeit melléren− delten
egymás mellé, fölé, alá helyezi a költő. Mintha egy puzzle−t rakna ki. Részletezés helyett
a jelzés, utalás megoldásával él (az egyes elemekhez mi rendelünk hozzá nagyobb
egységeket: kanász+disznók, tehénlepény+ tehenek stb)- eltávolodik a közönséges
tájleírástól (ha le kellene rajzolnotok ezt a strófát, miket rajzolnátok le?)
- fölhívja a figyelmet önnön nyelviségére, nyelvi felépítettsége lép előtérbe: szóeleji
kettőzöttsége az igének
- közös mondatséma, mellérendelő bővített mondat az első szakasz (Mit csinál a kicsoda? s
ennek variáció)- nagy egész része mindegyik sor
- ige kettőzése: folyamatos állandóság, az ismételt igék mintegy lelassítják, álmatag
hangulatot adnak az egész strófának (kicsit meg is idéznek, mint a varázslók)- az ige
állítja figyelmünk középpontjába azt az alanyt, aki feje fölött mi átsiklanánk rendesen,
tekintetünk hosszan időzik az alanyokon, nemcsak észrevesszük, regisztráljuk, de lassú
tekintettel eltűnődünk rajtuk, a tárgyról szólunk, de a mi lelkiállapotunkat is jellemezzük
általa (hányféle áttétellel képes beszélni a lírai én: a mozgáson keresztül az alanyról, akin
keresztül meg önmagáról)- intim viszony a szemlélő és szemlélt tárgy között
(szeretetteljes, groteszk és intim viszony)- zeneiség, van valami egyöntetűség az ilyen
ismétlésben
- egyre szellemibb, egyre alanyisággal átitatottabb a látvány, leírás
- timbre: tónus, a szavaknak uralkodó hangulata van, ez jelentésükből és egyéb vonásukl
tevődik össze; megszokott használati körük, gyakoriságuk vagy ritkaságuk, szokott
kontextusuk stb. hozzájárul ahhoz a hatáshoz, amelyet puszta jelenlétükkel keltenek
(tehénlepény- ez még akkoriban provokációszámba ment és piócahalász)
- második versszak: közvetlenül megjelenik már az én, megjelelölve a helyet, ahonnan a
tájat szemléli, ez szakít a tájleírással, magával vonja az első sort is, a figyelmünket
elfordítjuk a tájtól és alma kezdi el foglalkoztatni
- hernyó: a groteszk sorba illeszkedik bele, ahogyan a tehénlepény, totyog és piócahalász is
- szem metafora: ki az, aki néz? Az alma néz ki a hernyótól kapott szemén? Vagy a hernyó
néz ki az általa vágott szemen?
- Szakaszt kezdi, zárja két ige: kinéz, belát (belát kettős jelentése: beismerés, abból a
pozícióból, amiben az alma van)
- A vers önmagára reflektál az utolsó két sorban
- Almavirág: kulcs az utolsó két sorban, amivel visszafordulhatunk az előző kettőhöz s
felfejthetük az értelmet (a vers almavirág volt, közben kukacos almává vált); A költőről
azt gondoljuk, hogy a terve, a belső víziója magasan fölülmúlja azt, amit végül a kezei
közül kiad. Szándékában az áll, hogy valami utolérhetetlenül finom, varázslatos szépségű
tárgyat hozzon létre. Olyan szépséget, amilyet a természet például az almavirágban
megteremt, csakhogy a valóság nemilyen, nem így működik; a fejünk felett függő alma
egyszerre valóságos és példázatos is, a versben magát a verset is jelenti
- Az almát rágja a hernyó, a versben is kell legyen betegség: de max a groteszk tónus
- Ez az almavirágnak szánt vers, amibe mégis betör a valóság, megjelenik a sovány kanász,
a tehénlepény
- A versben megidézett látvány idilli, de egyben groteszk jellege az, ami indokolttá teszi,
hogy a vers példázatává joggal minősíthessük az alany feje fölött függő fáradt almát
- Abszolút költészet, tiszta költészet a Gyöngy is (z áldefiníciós, áletimologikus
műveletsor, mint hogy József Attila a verset a nyelv gondnoksága alá helyezi. Nem a
valóságos viszonyok az érdekesek itt, hanem a puszta nyelvi azonosíthatóság közlekedési
útvonalai. A nyelv nem képez akadályt az előtt, hogy a csillagot, a szőlő− szemet, az
esőcseppet egyaránt gyöngyként definiáljuk. A referencia világa? Kit érdekel itt? A
második strófa utolsó két sora a göröngy gyöngy voltát fejti ki. Ahogy a gyöngysort egy
fonálra föl lehet fűzni, úgy a barázdákra, a termőföld eme hosszú fonalaira föl lehet fűzni,
mintegy a föld díszei gyanánt a göröngyö− ket. A gyöngysor mellett lehetséges
göröngysor is)- öntükröző, a vers önmagát jelenti itt is
- Változtat: a Medáliák kezdetben 12 verset tartalmaznak, ezt kilencre redukálja
Tverdota: Eszmélet
- Három fontos kérdés: egységes vers vagy versciklus? Kései költészet nyitánya vagy az
addigi pálya betetőzése? Mit értünk eszméleten?
1. Egységes vagy 12 vers?
- Ciklus
- Modern líra három nagy csoportja: egységes versek, ciklusok és a kettő közötti átmenet
- a versciklus alapvetően mellérendelő, az összetevők autonómiáját és egyenrangúságát
tiszteletben tartó kompozíciótípus, amelyben a kohézió ereje általában véve kisebb,
kevésbé mélyre hatoló, mint a költemény és az azt alkotó részek közötti koherencia. Mi
sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy két kiadás között a ciklusok bővíthetők. Ráadásul
nemcsak úgy, hogy a meglevő részhez újabb fejezetet fűzünk hozzá, hanem úgy is, hogy
akár az elejére, akár más tetszőleges helyre beilleszthet a költő újabb darabokat
- Avers mondatszerűsége, nyugvóponttól nyugvópontig terjedése, mondattani zártsága
vagy hiányának jelentőségteljes feltűnése tehát tekinthető a költemény kritériumának a
ciklussal való relációjában. A ciklus darabjai közötti viszonyt ezzel szemben a két
szomszédos verset összekötő mondattani kapocs hiánya jellemzi. A mondattani
különbségtétel azonban csak szükséges, de nem elégséges a két kategória elhatárolásához
- tematikus és témátlan versek oppozíciójáról beszélhetünk,103 ahol a tematikus versek az
olyan műegészek, amelyeknek arculata könnyen megragadható (tájversek, szerelmi
 versek, politikai költemények, gondolati darabok), s amelyek alkotóelemeinek
szereposztása egyszerűbben megállapítható, a témátlan versek pedig azok, amelyekben ez
a két művelet nem végezhető el, vagy komoly nehézségbe ütközik (Kassák)
- A ciklus részei között ellenben mindig van megszakítottság. Ha a vers részei között a
cikluséhoz hasonló hiátus keletkezne, a költemény szerkezete összeomlana. Ha a ciklus
részei között funkcionális kapcsolat teremtődne, az önálló darabok egységes szöveggé
ötvöződnének
- Ciklushoz: variabilitás elve is
- Az elemzés eddigi eredményeit akként összegezhetem, hogy a költeménnyel szembeni
koherenciaigényünk sokkalta erőteljesebb, mint az, amelyet a ciklussal szemben
támasztunk, s nyelvi megnyilatkozásról lévén szó, a koherenciaszint szintaktikai
ismérvekkel írható le. A mondattani kritériumokban azonban végső soron a két
szövegtípus eltérő jelentésszintjei artikulálódnak. A különbséget úgy is
megfogalmazhatjuk, hogy a költeményben a részek kapcsolata illeszkedéseivé, a ciklust
viszont a variabilitás-elve uralja
- A modern költészetben, mint korábban jeleztem, a költemény részei közötti kohézió
részint csökkent, részint nehezebben kifürkészhetővé vált. Ez a fejlemény a legkisebbtől
a legnagyobb összetevők szintjéig átalakítja a szöveg természetét
- Szabad asszociációk, a szöveg belső kohéziójának kérdésessége, relativizálódik a vers és
ciklus közötti határvonal
- A ciklus és a költemény egymásba mosódását megakadályozó határvonalat fürkészve a
kérdés úgy is fölvethető: vajon a modern, a témátlanság övezetébe eljutott versnek
valamely mondattanilag zárt versszaka önállósítható-e, megállná-e a helyét minden
további nélkül különálló versként?
- Átmeneti forma ciklus és egységes költemény között
- József Attila szabálytalan hosszúságú sorokból álló, rímritkázással alakított
nagykompozíciója, az Óda ugyancsak az átmenetiség jegyeit mutatja föl: hat
megszámozott részből tevődik össze; az értelmezési hagyomány egységes versként
kezeli, mint egy hirtelen fellobbant, magas lánggal élő szerelmi élményt megszólaltató
költeményt. Ha valamely része bizonyosan külön elbánást igényel, akkor az a 6
(Mellékdal) című két záró strófa, amelyek a sorszám, a zárójeles cím és a szöveg
egészének zárójelbe tétele mellett még prozódiailag is elütnek az első öt résztől. Az egyes
részek elkülönítettsége, még ha nem is ilyen szembeötlő módon, az egész művet jellemzi,
úgyhogy az Ódát formai szempontból megengedhető lenne versciklusként elemezni;
Amennyiben azonban élünk a fentebb megfogalmazott különbségtétellel, hogy tudniillik
a ciklus variációk sora egy adott témára, amelynek részei mellérendeltek egymáshoz
képest, az egységes vers részei pedig ugyanannak a témának valamely mozzanatát fejtik
ki, és támaszkodnak a kompozíció többi elemére, akkor az Ódát az egységes
kompozíciók közé sorolhatjuk. Egyes részei nem variálják a szerelmi élményt, hanem
bizonyos rendben kifejtik; tartalmi utalások egységteremtő funkciójára számos példát
hozhatnék
- y a vers és a ciklus megkülönböztetése elé a modern kísérletező költészet újabb, komoly
nehézségeket állít. S hogy nemcsak az avantgárd modernség és nemcsak a dadaizmusban
 gyökerező szabadverses forma jár ezzel a következménnyel, hanem ugyanez a probléma
a hagyományos prozódiát tiszteletben tartó, az avantgárdon túllépő költői gyakorlatban is
megtörténhet, arra József Attila Medáliáit hozom föl példaként
- Eszmélet: a 12 strófa egységes szerkezete, sok próbálkozás a makroszerkezet
összeállításához egy nagy elvvé (pl Krisztus szenvedésének 12 stációja)
- Hipotézisek:
 „Ami egyértelműen világos, az az Eszmélet szövegszerkezetének feszes, acélos,
gyémántos tisztasága. Akárhogyan is keletkezett a szöveg, rendkívül kemény
szerkezetűvé állt össze. Legáltalánosabban: mint ahogy az egyes szakaszok két
egymás felé fordított részbó'l állnak, úgy a 12 rész is világosan két alrészre oszlik,
melyeket egymásnak heggyel fordított háromszögekkel lehetne jellemezni.”
Szabolcsi itt a híres 1968-as Eszmélet-elemzésének a tételét ismétli meg: „úgy
feszül egymásnak a vers elsó' fele, az I—VI. szakasz, a második felének...”
„Éppen ez a belsó' vita indokolja a sajátosan laza-egységes szerkezetet, a
számozást, a különbözés egységét. (Még arra is gondolhatunk, hogy a vers
voltaképpen két nagyobb részletben születhetett - a lezárt hat szakaszhoz késó'bb
csatlakozhatott a második hat.)”; tehát két alrész: 6.dikig, és a többi
 „így hát a VII. szakasztól kezdve új problémakör kezdó'dik, új válasz - ellentéte
az I-VI.-nak. Az elsó' hat szakaszban a gyermekbó'l felnó'tt lett, az álmodóból
eszméletre ébredt férfi - a VII-XII.-ban ez a felnó'tt eszmélkedik: mi a felnőtté
válás útja, miért kell felelősséget vállalni, hogyan kell tudomásul venni a világot
vagy elutasítani, hogy kell megváltoztatni - s az eszmélkedés végeredményeként a
XII. szakaszban a mindentértő, mindennel azonosuló, sokoldalú, bölcs felnó'tt
képe bontakozik ki.”
 Szabolcsi tehát az I-VI. versekben a felnőtté válás folyamatának rajzát véli
felfedezni, az első hat versszakot a másodiktól gyökeresen eltérőnek látja, a XII.
versben pedig az eszmélkedés folyamatának szintézisét, végeredményét, a bölcs
felnőttet pillantja meg (ez a három punctulet a Szabolcsi Miklós elmélete)
 Vers belső folytonosságának előfeltevése: Kulcsár Szabó Ernő: „Az értékesebb
belső rendként őrzött álomi tapasztalat (»egy szálló porszem el nem hibbant«)
ugyanis a VII. versszak önmagára eszmélt tudásában már illúzióként lepleződik
le. A III. versszakban még felpanaszolt részlegesség- és veszteségtudat pedig úgy
veszti el negatív kicsengését, hogy a X.-ben már az ellehetetlenült szerepektől
megvált tapasztalat gyanánt tér vissza."
 Értelmezési kényszer: egymásból próbálják az értelmezéseket levezetni
 Az egymás után (esetleg néhány szakasszal később) következő részeket a „még”
és a „már” időbeli következményes viszonyába rendezi. Valami, mondjuk úgy,
visszatér a versben, valamit elveszít az egyik strófa a másikhoz képest. Az
„»összetartott« konstrukció” hipotézisére azért van szüksége Kulcsár Szabónak,
mert az Eszméletet. egy folyamat illusztrációjaként használja fel, amely „a
beszélő szubjektum hangjának »eltüntetése« irányába halad”
 Tverdova György: lazább kapcsolatot vél felfedezni; Az azonos cím és a strófák
római számokkal történő elkülönítése kielégíti a ciklikusság minimális formai
 kritériumát (néhánynak belső címe is volt eredetileg: I. Hajnal, IV Világ, VII. A
törvény, VIII. Börtöncella, XI. Boldogság); Az egyes versszakok mondathatárok
közé szorítása ellen a ciklus egyetlenegy darabja sem vét, tehát minden egyes
strófa autonóm, zárt egységet képez, új témát fűz fel az előzőhöz
 De vajon nem a modern költészet ama sajátosságával állunk-e itt szemben, hogy a
strófák közötti kohézió jelentősen meglazult, s ez a körülmény kelti a totális
újrakezdés hamis illúzióját, azt a látszatot, hogy az egységek között nincs is
szerves összefüggés? De bármit kicserélhetek bármivel: nem a modern vers belső
kohéziójának lazulásáról van itt szó, hanem arról, hogy a strófák szabadon
fölcserélhetők, mellérendeltek; nem illeszkedő, hanem variábilis részekből áll,
additív, nem konstitutív a strófák egymáshoz való kapcsolódása
 Az Eszmélet modern, de nem hagyományőrző versciklus
 Keretes elrendelés: hajnaltól éjfélig
 A költő minden tudatos tervezés nélkül létrehozhatja a költemények egy bizonyos
korpuszát, s ezt a halmazt utólag, az anyagban talált erővonalak mentén
csoportosítja, elrendezi
 a ciklus jelleg magával vonja bizonyos témák preferenciáját, az alkotóelemek
közötti közelebbi vagy távolabbi rokonságot is anélkül, hogy ebből a szerkezet
egészére bármiféle következmények hárulnának
 Medáliák és Eszmélet is 12 darabból épül fel
 Az Eszmélet ciklusjellegének elismerése, egységes költemény mivoltának
elhárítása az olvasás és az értelmezés módjára nézve döntő következményekkel
jár. A ciklus minden egyes strófájának külön-külön figyelmet kell szentelnünk, el
kell ismernünk önállóságukat, amit egy egységes vers alkotó elemei esetében nem
szükséges megtennünk. A másodlagos szerkezet minéműségét, általános
jellemzőit csak az egyes darabok megfelelő értelmezése után érdemes
meghatározni, de a kompozíciót mint egészt, a szerkezet belső viszonyait fürkésző
töprengések túlnyomó része hiábavaló és fölösleges, sőt a gondolatmenetet
zsákutcába vivő kombinációként lepleződik le. Le kell mondanunk arról, hogy
egyik versszakot a másikból vezessük le, vagy egy másikra vezessük vissza, ami
az Eszmélet vázlataiként számon tartott strófák és a végső változat egységei
esetében célravezető eljárás lehet
- Helye az életműben: nem elbizonytalanodás, rezignáció, hanem a helyzet komor
elszántságú felmérése, egy új egyensúly kiküzdésének élménye jellemzi. a ciklus az
eddigi költői út összegzésének. Megértése költészettörténeti értelemben is az érett (1927-
tel kezdődő) pályaszakasz eredményeinek ismeretében járhat eredménnyel
- A vers prozódiai váza: bezáruló kör, térbelileg gondolkodva, a kiteljesedő gömb
összbenyomásást kelti az olvasóban
- A gömb két féltekéből tevődik össze, egyik fele a másikénak pontos tükörképe, a
világgömb prozódiai rajzolata, pontosabban egy vers terébe szorított, tömörített
univerzim, a mikrokozmosz verstani váza (verstani mintája a Medáliák)
- A világmodell-alkotás tervét József Attila a korabeli francia költészet történetében fellépő
egyik tendenciából, a „poésie pure”, azaz a „tiszta költészet” elvéből fejlesztette ki
- „Tiszta költészet ironikussá torzítva. Miért ne? írtam is már ilyesfélét” - mondta a költő
Vágó Mártának (a Medáliák harmadik részéhez kapcsolva!)
- Franciaország, poésie pure vita (Ennek során a költészet tisztaságának szószólói
támpontokat adtak arra nézve, mi tekinthető tisztán költői elemnek egy versben, mit kell
kiküszöbölni ahhoz, hogy az alkotó ezt az eszményt megközelítse. Természetesen
akadtak kritikusok, akik kétségeiket fejezték ki az iránt, hogy érdemes, sőt egyáltalában
lehetséges a tisztátalant a tisztától elválasztani, s olyanok is akadtak, akik elutasították a a
költészet területén jelentkező purista törekvéseket)- JA egy időben a puristák mellett
foglalhatott állást
- Egy költőt tisztává az a misztikus elragadtatás nemesít, amelynek révén részesül az isteni
megvilágosodásban
- Az elimináció elve. A nagy francia költő hisz abban, hogy el lehet különíteni mindazt,
ami költői attól, ami a költészetben is a próza területéhez tartozik. Azt gondolja, hogy
gondos munkával a tisztán költői elem elválasztható a költőietlentől, s ez utóbbi
kiküszöbölhető a versből. Hisz abban, hogy létrehozhatók olyan nyelvi alkotások,
amelyek csak tisztán költői elemekből állnak. A maradék, ami a salak kiküszöbölése után
megmarad, a tiszta költészet
- Valery: „Prózai elemeken mindazt értjük, ami hiánytalanul megfogalmazható prózában
is; mindazt, ami - történet, anekdota, erkölcsi tanulság, sőt filozófia - magában véve is
létezik, az ének szükségképpeni közreműködése nélkül.” (Az első konklúzió az ilyenfajta
költői gyakorlathoz szükséges aszkézist hangsúlyozza, A tiszta költészet elvének
elfogadása súlyos következményekkel jár: az alkotás feltételeinek, a remekmű
kritériumainak megszigorodását jelenti: Az így értett poésie pure - nyilatkozza az
interjúban - határfogalomnak tekintendő, amely felé lehet törekedni, de amelyet majdnem
lehetetlen elérni olyan versben, amely hosszabb egy verssornál.”)
- „egy ilyfajta igazság a világ legszélét lakja; tilos letelepednünk rajta. Az, ami már ilyen
tiszta, nem marad meg az élet feltételeivel. Csak áthágunk egy pillanatra a tökéletesség
eszméjén, mint ahogy kezünk is sértetlenül szeli át a lángot; de a láng nem lakható, s a
legfelsőbb nyugalom lakhelyei természetszerűleg elhagyottak…A tiszta poézis ugyanis
csak kivételes csodákkal tartható fenn; az így létrehozott művek, az irodalmak meg nem
érthető kincsei közt, a legritkábbakat s legvalószínűtlenebbeket alkotják.”- késsel Attila
kiszel egy részt ebből a tiszta költészetből!
- Valéry mindazonáltal nem tagadja a költői állapot létét. Az álomhoz hasonlítja, amely
fölött az álmodénak nincs uralma. A költői állapot beáll, kifejlődik, és végül szétoszlik
bennünk. A költői állapot szabálytalan, állhatatlan, akaratlan, törékeny állapot.
Véletlenszerűen teszünk rá szert, s éppilyen véletlenszerűen el is veszítjük. A költői
állapot ezért éppúgy nem elégséges ahhoz, hogy vers szülessék, mint ahogy az
álmunkban látott kincset sem találjuk meg, miután felébredünk; A költő feladata tehát
nem az, hogy költői állapotokat éljen át, hanem az, hogy ilyen állapotokat versével
másokban előidézzen
- a költőnek meg kell oldania ahhoz, hogy a költészet roppant különböző eredetű
összetevőiből s a mindenki által használt, elkoptatott nyelvből lepárolja a homogén költői
 univerzumot, amely minden tisztátalant kivet magából (Valery esszéje: Költészet és
elvont gondolkodás)
- „a költői forma évszázadokon át a bűvölés szolgálatában állt. Mindazok, akik átaták
magukat ezeknek a különös műveleteknek, szükségképpen hittek a beszéd hatalmában, s
még inkább eme beszéd hangjainak, mint jelentésének hatékonyságában. A mágikus
formuláknak gyakran nincs értelmük; de senki sem gondolta, hogy hatalmuk értelmi
tartalmuktól függne
- A tiszta költészetnek általa képviselt fogalmához az ihletnek, a sugalló géniusznak, a
felsőbbrendű és isteni könnyedségnek az eszméje tartozik, egy olyan állapoté, amelyet az
Istennel való egyesülés kegyelmi állapotával állítanak párhuzamba
- Tiszta költészet: Poe, Valery, Mallarmé, Baudlaire
- Magyar visszhang az elimináció programjára: „Mi a poézis célja? Nyilvánvalóan nem az
élet ábrázolása, nem az életből leszűrt megismerések fennkölt kifejezése, nem a filozófia
és nem a morál... A költő anyaga a szó. A szó az ő anyaga: nem az eszköze, nem
közlendők továbbítására használja fel, hanem saját magát fejezi ki rajta keresztül.”-
Németh Andor
- Uő: „A számtalan költői iskola egy tételben egyezett meg: a költészet a szellem öncélú
funkciója, ellentéte a közlésnek. Ezt a tételt József Attila is magáévá tette…A közlés
technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés. Valamennyiünk ideálja a
komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhígítva, hanem amelynek az
élvezőben kell feloldódnia. Mert minden eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és
egymásutánja is..”
A költemény a világegész szemléleti helyettese
- Mallarméhoz és Valeryhez hasonlóan JA is ki akarja hagyni a húszas években a prózai
összetevőket, annak a különlegesen értékes esszenciának a lepárlására törekedett, ami a
tiszta költészet- ez a Medáliák
- Ekkoriban az én számára is csak ugrópont volt ahhoz, hogy a világ egészét versébe
idézze. Elhalványulnak a részleges, konkrét témák, amelyek előretolakodván, elvennék a
teret a nagy egész versbe idézésétől, attól, hogy a vers az univerzum zsugorított vagy
inkább tömörített mása, mikrokozmosz lehessen
- Kozmikus költő, A fölösleg elhagyásával, a költői esszencia összetömörítésével, a vers
legkisebb hatóelemeinek lehető legnagyobb mértékű birtokbavételével azt akarta elérni,
amit Valéry is, a költeményt a világegész szemléleti helyettesévé avatni
- A megismerés három fajtája: Az egyik az intuíció (szemlélet), amely nem valamiféle
misztikus mély belátás, kivételes erejű megvilágosodás, mint Bergsonnál, hanem a
fogalom Benedetto Croce értelmében olyanfajta szellemi megragadása a világnak, amely
még nélkülözi a fogalmi megismerést. Amikor a világot a mindennapi gyakorlatunkban
szemléljük, amikor tehát intuícióink vannak róla, akkor a világnak csak kisebb-nagyobb
részeiről szerzünk tudást. Lehetnek ezek látványok, hangok, ízek, érzelmek, álmok,
tények, de ahogy szép sorjában következnek lelkivilágunkban, az olyan, mint egy
összefüggő, de mégis elkülönülő képekből álló képsor; A megismerés második formája a
spekuláció. Ha nem elégszünk meg az elénk táruló valóság részeinek passzív
 befogadásával, hanem az egészet akarjuk megragadni, kialakítjuk a „világ” fogalmát, s
ezen logikusan elgondolkodunk. Ám hiába gondolunk a világra mint egészre, a gondolat
mindenből fogalmat, absztrakciót csinál. Ezt József Attila metaforikusán úgy fejezi ki,
hogy „a fogalom gyilkosság, aminthogy meg is öli a valóságot, hogy örökségéhez jusson
az igazság!”. Amikor azt mondjuk: „világ, kozmosz, mindenség, univerzum”, akkor
csupa absztraktumról beszélünk, s nem a világ jutott a birtokunkban a maga
ellentmondásos elevenségében, gazdagságában, hanem csak a csontváza, Tehát a fogalmi
gondolkodás révén sem vehetjük birtokba a világot
- Az emberi lény azonban nem mondhat le a nagy egész közvetlen megtapasztalásáról,
amelynek része. Mindennapi tevékenykedésünk és tudományos foglalatosságunk
folyamán mérhetetlen szomj keletkezik bennünk arra, hogy ezt a közvetlen érintkezést a
mindenséggel megteremtsük. Sem az egyik, sem a másik révén nem olthatjuk
szomjunkat, amelyet József Attila világhiánynak nevez. A világhiány betöltésére egyetlen
módunk van. vagy pedig az, ha befogadjuk azt. Ezt a megismerési módot nevezi József
Attila, eltérve a szó közkeletű jelentésétől, ihletnek. Arra ugyan nem ad esélyt, hogy
ihletett, misztikus módon a világegésszel közvetlenül kapcsolatba kerüljünk, mert a
világegész közvetlenül nem szemlélhető. A szemlélet számára a világnak könyörtelenül
csak a részei adottak. Az ihlet a világ közvetett, teremtő megismerése, amely a
szemlélhetetlen világegész, a makrokozmosz helyébe szemlélhető világegészt,
mikrokozmoszt teremt. Ez a mikrokozmosz a műalkotás, s a teremtő megismerés: az ihlet
- VILÁGHIÁNY: hasonlata, Az alaposan kidolgozott hasonlat azt a folyamatot írja le,
amelynek végeredményeképp a műalkotás befogadása betölti a bennünk keletkezett
világhiányt, eljuttat egy oromra, amelyről a világ egészét beláthatjuk.
- „Hogy az ihlet rögzítette valóság csak egy része a valóságnak, az kétségtelen.” Azaz ő is
látja, hogy a költő, a művész témát választ, valamilyen apropóból beszél a világról,
valamilyen nézőpontból szemléli a nagy egészet, valamilyen belső állapotáról számol be.
„Azonban - folytatódik az idézet - ha az ihleten belül, a műalkotásba belelépvén nézzük
ezt a valóságot, úgy a valóság minden kívül rekedt eleme elveszti létét: egyszerűen
nincsen, nem tapasztalható. Az ihlet tehát megragad egy valóságelemet, a többiek elé
teszi, és ezzel az egyetlen valóságelemmel eltakarja az egész valóságot az exisztencia
elől, mint a teli hold a napot szemünk elől: az ihlet a világ valóságának teljes
fogyatkozása. Jegyezzük meg tehát: a fogalom a valóságot egyszerűen teljes egészében
megtagadja, szemben áll vele mint igazság és ellentéte, mint nemlét. Az ihlet nem áll
szemben a valósággal, hanem maga mögé kényszeríti azt, és mint teljesvalóságnyivá nőtt
valóságelem a többi meg nem nőtt valóságelemet elfödi, eltakarja, mint kotlóstyúk a
csibéit.”
- „Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd
az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban, és a szintén gazdagabban
jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az
írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán
egymás jelentését és jelentőségét — a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat,
motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű.”
- E fejtegetésből kitűnik, hogy az ihlet által kiválasztott egyetlen valóságelem csak akkor
növelhető teljes valóságnyivá, ha köréje újabb valóságelemeket rendezünk. Csakhogy
ezek a valóságelemek a művön belül nem őrzik meg önállóságukat. Ha megőriznék,
szétesne a mű egysége, hiszen akkor éppúgy, mint a világban szemlélődőt, az egyes
valóságelemek önmagukért véve, figyelmet követelve megállítanák. A műalkotásban a
valóságelemek egyetlen, egységes valóságelemmé olvadnak össze, s teljességük az
egységes műalkotás mint „résztélén egész”
- A mű tehát mikrokozmosz, a valóság egészen kicsiben: olyan műveket létrehozni,
amelyek képesek eltakarni előlünk a világ egészét, képesek árnyékba borítani a Napot, s
képesek kielégíteni mérhetetlen szomjunkat a világegész befogadására, betölteni a
világhiányt. Hiányzik nektek a világ? - kérdezi. Nos, akkor olvassátok a verseimet
- A világ egészét egyetlen vers keretébe szorítani, ehhez a tömörítés, a tömény esszencia
lepárlása, a fölösleg, a prózai salak eltávolítása szükségeltetik. A közismert József Attila-i
mondat: „A mű világának minden pontja archimédeszi pont”a tiszta költészet jelszava.
Hiszen csak az abszolút költeményről mondható el, hogy nincs benne fölösleg, hogy
legkisebb eleme is nélkülözhetetlen, hogy egyetlen hang elvételével az egész
mérhetetlenül károsodna
- Medáliák: a tiszta költészet hermetikus , elízió, értelemkivetés műveletével bátran és
határozottan élő mallarméi változatát valósítja meg
- Világmodellt alkotó esztétika jegyében ez a két vers született; tiszta költészet: a
költőietlen elemek eliminációját, a tömény vers létrehozását tekinti céljának
- Te saradat adtad nekem, s én aranyat csináltam belőle: Baudelaire
- Az életanyag, amelynek átlényegülése a forma révén végbemegy, kettős eredetű.
Egyfelől a nélkülözés, a szociális nyomor, a tárgyi környezet sivársága képezi a
formaképzés alapját, másfelől pedig a személyes sors alakulása, a lélek belső
meghasonlása (a halálos unalomtól a feloldhatatlan magány élményén át az alattomosan
támadó bűntudatig és önvádig) termeli ki az átlényegítésre váró nyersanyagot
- Aki az Eszméletet megírta, az időközben átment az élet nehéz próbáin, magánéletében,
de a társadalmi életben is súlyos gondokkal nézett szembe, és viaskodott. Abból a
mikrokozmoszból, amelyet a költő 1933-1934-ben akar megteremteni, hiányzik az üde
játékosság, a Medáliák könnyed, groteszk, önironikus hangvétele. Súlyosabb, ellenállóbb
anyaggal kell megküzdeni ahhoz, hogy az egyes versekben kikerekedjék a világgömb. A
mallarméi tiszta költészet felől a költő a baudelaire-i tiszta költészet irányába tett
fordulatot. A gáncstalan forma itt is érvényesül, a felidéző boszorkányság itt is fontos
szerephez jut, de a valóságelemek, amelyekből felépül a vers, mások, mint öt évvel
korábban. A táj, amely az ormon szemünk elé tárul, komorabb, keményebb hangulatú.
- Az eszmélet szó: ébredés jelensége, tudatosság, annak hiánya, ébrenlét és álom
oppozíciója; Aki álmodik, az - bizonyos értelemben - eszméletlen, nem tudja
kormányozni tudatműködését. Amikor felébredünk, visszanyerjük részben elveszített
eszméletünket.; eszmélet-tudat, lelki tevékenység, bergsoni értelemben minden létezőre,
élő szervezetre ki kell terjeszteni, az eszmélet az élettel egy terjedelmű fogalom (A
növényi szervezet azonban úgy van felépítve, hogy ez az alvó eszmélet mindannyiszor
felébredhet benne, amikor és amennyiben a növény visszanyeri mozgásképességét; Állati
 és emberi formáját Bergson úgy határolja el egymástól, hogy különbséget tesz a „semmi
eszmélet” (például a lehulló kőé) és a „megsemmisített eszmélet” között.,4U Az állati
tevékenységet normális esetben ez utóbbi jellemzi. Az állati egyed, noha benne minden
pillanatban, mintegy ugrásra készen várakozik az eszmélet, cselekvéseit általában
automatikusan hajtja végre, s csak viszonylag kivételes, ritka esetben, az automatizmus
felfüggesztésének pillanataiban cselekszik eszméletesen; Egyedül az ember az, akinél az
eszmélet győzedelmeskedik az anyagon, s ennek oka egyrészt - a növénnyel szemben -
öntevékenysége, másrészt külső és belső cselekvésének az állatétól eltérő viszonya)
- Cselekvés és eszmélet emberre jellemző viszonya
- A gondolkodó szerint nemcsak az állati tevékenység lehet eszméletes, hanem az emberi
magatartás is eszméletlenségbe zuhanhat: „Mikor megszokott cselekvést gépiesen
viszünk végbe, amikor az alvajáró automatikusan játssza álmát, az eszméletlenség lehet
abszolút.” „Ott, ahol a valóságos cselekvés az egyetlen lehetséges cselekvés (mint a
szomnambulikus természetű vagy általánosabban, az automatikus tevékenységben), az
eszmélet megsemmisül.”
- Az eszmélet a lehetséges cselekvések vagy virtuális tevékenység zónáján maradó
világosság, mely körülfogja az élő lények valóban végbevitt cselekedetét. Habozást vagy
választást jelent. Ott, ahol sok egyformán lehetséges cselekvés rajzolódik és egy sem
valósul meg (például oly tanakodás folyamán, melynek nincs kimenetele), az eszmélet
erős."
- az eszmélet nem öncélúan távolodik el a cselekvéstől, hanem épp segítő szándékkal: „a
cselekvés kisegítője”, „a cselekvés műszere”. Szoros közelségben marad az akcióval: „A
valóságos cselekvésnek a lehetséges cselekvésekkel való dörzsölődéséből kipattanó
szikra.” Sőt, „cselekvés gyújtotta fény”
- Bergson eszméletfogalma tehát csak az automatikus, elgépiesedett cselekvésnek ellentéte.
A gondolatilag igénytelen, sematikus, terméketlen magatartás meghaladására szolgál,
vagy ahogy Bergson megfogalmazza: „Az eszmélet, ez a teremtésigény, csak ott
nyilatkozik meg önmagának, ahol a teremtés lehetséges. Elalszik, ha az élet
gépszerűségre van kárhoztatva, felocsúdik, mihelyt újból beáll a választás lehetősége.”
- eszméletet fentebb „óriási szellemi erőfeszítésnek” neveztem
- Az erős eszmélet kivételes pillanataiban az értelem mintegy transzformátorként működik,
amely többet vagy kevesebbet fölfog, hasznosít az intuíció villamos kisüléseiből, még ha
azok energiájának nagyobb része veszendőbe is megy.
- „Keressük önmagunk legmélyén azt a pontot, hol a saját életünkön legbelül vagyunk.
Akkor a tiszta tartamba merülünk, oly tartamba, hol a folyton menetelő múlt szüntelenül
abszolúte új jövendőtől terhesedik. De ugyanakkor szélső határáig érezzük feszülni
akaratunk rugóit. Illanó múltunkat személyiségünknek erőszakos összevonásával kell
összeszednünk, hogy azt egy tömegben oszthatatlanul abba a jelenbe toljuk, amelyet
mindig megteremt, mikor belelép. Nagyon ritkák a pillanatok, mikor ily mértékben
megragadjuk magunkat: egy testet alkotnak igazán szabad tetteinkkel. És még akkor sem
tartjuk magunkat mindenestül soha. Tartam-érzésünknek... énünk önmagával való
egybeesésének, fokai vannak. De minél mélyebb ez az érzelem és minél teljesebb az
egybeesés, annál jobban elnyeli és túlönti az értelmiséget az élet, melybe ez az érzelem, s
 ez az egybeesés visszamerített.” így jellemzi a filozófus azt az állapotot, amikor „saját
eszméletünkben a lehető legmagasabbra helyezkedünk”
- az intuíció és az értelem szintézise révén tett óriási szellemi erőfeszítésnek tekintette, a
személyiség sorskérdéseinek tisztázására, az alkotó cselekvés előtt feltornyosult
akadályok elhárítására, olyan állapotnak, amely legalábbis rokon az ihlet működésével. A
személyiség legnagyobb fokú koncentrációa, csak pillanatokig tarthat, ritka ajándék, nem
jelenthet folyamatos szellemi tevékenységet
- Az eszméletfogalomnak ez a jelentésmozzanata megerősíti azt a feltevésemet, amely
szerint az Eszmélet nem egységes költemény, hanem tizenkét versből álló versciklus:
József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció
fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre
kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának rögzített
pillanatai
- Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák
rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, de nem logikai vagy
architektonikus egységet
Létösszegző versciklus a pálya fordulóján
- „A mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy bensejében kimeríthetetlen,
határolt végtelenségnek is mondhatjuk”
- A fogalomnak ez a jelentésmozzanata arra utal, hogy az Eszmélet nem egységes
költemény, hanem másodlagos szerkezet, tizenkét versből álló ciklus: József Attila
legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának
pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált
megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának megrögzített
pillanatai
- hiányzik az üde játékosság, a Medáliák könnyed, groteszk, önironikus hangvétele.
Súlyosabb, ellenállóbb anyaggal kell megküzdeni ahhoz, hogy az egyes versekben
kikerekedjék a világgömb
- Az Eszmélet egységét két típusú kohéziós erő biztosítja. Az egyik spontán, természetes, a
szerzői szándéktól független tényező: a motivikus (nyelvi szinten megvalósuló)
kapcsolat, amely például a kulcsszavak megismétlődésében nyilvánul meg (a „csilló” szó
előfordulása az I. és a VII. versben); a tematikus elemek (a költőt ekkor foglalkoztató
kérdések körül szerveződő uralkodó képzetek) rokonsága (a szabadság és a rend
összefüggése a II., IV., VI., VII, VIII. strófákban); az egyes szakaszok bináris
szerkesztésmódja (a II., IV., VI., VII., VIII., XII. vers két, egymással feleselő részből
való felépítése); a hangnemi egység (a komor, kemény, de a panasztól és a tragikus
pátosztól tartózkodó tónus). A másik kohéziós erő a ciklus meglévő elemeinek tudatos,
utólagos egységbe komponálása: az azonos versforma vállalása, a hajnal-éjszaka időbeli
és napszakbeli keretének kialakítása, a szimbolikus 12-es számhoz való ragaszkodás a
strófák számát illetően
- I: hajnal megszemélyesítése, a hajnal ismeretlen, a fényes jelképe az isteni hatalomnak,
az ember lelkében egy másik világnak, egy fölső hatalomnak, rendnek és bölcsességnek
 első benyomását és sejtelmét hagyták; valamiféle teremtésmítosz: A hajnalt
megszemélyesítő bájjal teli nőalak eloldozza a létezés éjjelre szorosan egymásra kötözött
birodalmait, a földet és az eget összetartó köteléket. Így az ég elfoglalhatja helyét a
magasban, míg a föld helyén marad. A hajnal minden éjszaka végén újra meg újra
megalkotja azt a rendet, amelyet az ember önnön kozmoszaként él meg; a szabadság
világának felmutatása: „Az első versszak egy varázslatos és valószerűtlen világ
megjelenítése, ahonnan hiányzik az ember és a rend. A természet (és a dolgok)
felfokozott aktivitása és autonómiája mintegy létezőként jeleníti meg (az Eszmélet
egészében tagadott) szabadságot” (Veres 2006, 130). A rend és ember nélküli szabadság
állapotát az (újra)teremtés, (újjá)születés pillanataként is megfogalmazhatjuk. Az I. strófa
a genezis verse, mert a nappal beköszöntét, az emberi tevékenység kozmoszának
megteremtődését mesélik el a kezdő sorok, és mert kora tavaszi hajnalról, tehát egyúttal a
természet újjászületéséről is szól a strófa. A világ állati és emberi lényekkel (bogarakkal
és gyerekekkel) népesül be. A verskezdő megszemélyesítés mítoszi jellege az emberi
kultúra hajnalának uralkodó világmagyarázatát
- II: álom és a való szembeállítása, az álom hozzánk tartozik, a mélység feltörése, olyan
mélyről, aminek nem vagyunk urai, személyiségünknek eme rétegét nem mi uraljuk; a
rend ezért a lírai én saját lelkének, eszméletének rendje: harmónia, amellyel a lehető
legerősebben azonosul. Az emberi lélek mélyén tehát rend van, nem pedig
összevisszaság. Az éber tapasztalatban a „vas világ”, az alannyal szembenálló,
megmásíthatatlan, szigorú és ellenséges külvilág körvonalazódik, de ez éppúgy rend,
mint az, amit az én a maga legmélyebb tartalmaiban felfedezett. Épp olyan áttekinthető,
éppúgy el lehet benne igazodni, mint az éjjel látott képek között. Az Eszmélet szerzője
még nem számol a káosz esélyével, ám értékellentétet állít fel a két rend között, s
figyelmét a „vas világ” kényszerű tudomásulvételén túl szinte kizárólag az önnön
mélységeiből felbukkanó belső rendnek szenteli
- III: a művész helyét vizsgáztatják a társadalomban; az evidenciaérvényű, abszolút értékű
megállapítások megfogalmazására való törekvést, a végső igazságokra történő
rábukkanást fogalmazza meg. A kocka térbeli alakzata a bizonyosság tökéletes szemléleti
képe. Egyetlenegy változó eleme az egyik élének hossza. Ha ezt meghatároztuk, a kocka
a legteljesebb biztonsággal meg van adva. A beszélő én negatív önmeghatározásainak
közegében, sorolva mindazt, amitől meg van fosztva, önnön alkotótevékenységét ezzel a
hiperbolával fejezi ki. Olyan tudáshoz, igazsághoz akar eljutni, amely még a kocka
egyetlen élében rejlő esetlegességet is kiküszöböli; hajlíthatatlanság, a végső
bizonyosságok kikutatásának versévé, a legmagasabb rendű hivatás teljesítése melletti
hitvallássá
- empirikus konkrétság és a bölcseleti elvontság végletei között az általánosság
legkülönbözőbb szintjein fogalmazódnak meg
- A IV. részben, amelyik az élő és a holt, az eleven, szerves, és a megmerevedett,
szervetlen bergsoni ellentétét bontja ki, a filozófiai reflexió legáltalánosabb szintjére
lendülünk föl. Az érzéki-érzékletes hasonlítottat, a fahasábot és a farakást az „akár”
hasonlító szócska hatalmas szárnyalással a legegyetemesebb fogalmakhoz, a dolog és a
világ fogalmaihoz kapcsolja
- a farakás hasonlóját: „»Világ«-nak a létező dolgok összességét értjük, amennyiben azok
egymást befolyásolják és egységes rendszert alkotnak”; bölcseleti, általános szint
- Valóban a világról mint minden létező egyeteméről szól; egy statikusat és egy
dinamikusat; egy deterministát és egy vitalistát. A determinisztikus és a vitális között
értéksorrendet állapíthatunk meg. A kétszer megismételt „csak” jelzi, hogy a többletérték
az elevenhez kapcsolódik. A kulturális kód is ezt erősíti, hiszen a normális reakció az
eleven preferálása a holttal szemben; A megdermedt dolgok halmazára jellemző mozgás
az esés, a súly lehullása volt. Az elevent ezzel szemben a felfelé törekvés jellemzi
- V: „Kísérteties, borzongató, nem otthonos” helyzet, a lírai én ottléte ezen a kihalt helyen
magyarázatot kíván. Ha erről lemondunk, a tökéletes idegenség megtapasztalását állítjuk
középpontba; JA önéletrajzában beszél erről („Fát és szenet loptam a Ferencvárosi
pályaudvarról, hogy legyen fütenivalónk”)
- VI: A vers szerkezete teljes egészében oppozíciókra bontható. Az Ím és az ám, az itt és az
ott, a kívül és a belül, a szenvedés és a magyarázat, a lélek és a világ, a láz és a seb, az
érzed és az ég, hevül első négy sort konstituáló ellentétei az én rendellenes, beteg
állapotáról nyújtanak látleletet. A második négy sor oppozíciói pedig arra tesznek
javaslatot, mit kell, illetve mit nem kell tennie a dialogikusan megosztott énnek a
gyógyulás, illetve a szabadulás érdekében. A zárórész példabeszéd arról a házról, amelyet
magunknak rakunk, de amelybe valaki beletelepszik: „úgy szabadulsz, ha kényedül / nem
raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ”. A nyitott jelentésszerkezetű vers
több megoldást kínál föl. Ha „belső házról” van szó, akkor a megszólító én a
pszichoanalitikus személyiségmodell szabad felhasználásával az erkölcsi, esztétikai,
társadalmi instanciáknak az énből való kiiktatására biztat. Ha „külső házról”, azaz
otthonunkról beszél a vers, akkor pedig a marxi teória értelmében olyan társadalom
felépítését javasolja, amelyben munkánk termékét többé nem idegeníthetik el tőlünk
- VII: a bináris, feleselő felépítési mód egyik legszebb, tökéletesen szimmetrikus
szerkezetet létrehozó példáját nyújtja. Az első részében kifejtett gondolatra, attól
határozottan elkülönülve, vele ellentétet alkotva válaszol a második rész; szabályos
szimmetriatnegely pont középen; két felnézés története; Az egyik felnézés ébrenlétben, a
másik pedig álomban történik éppúgy, mint a II. versben. Mindkét strófában a belső
korlátlanság, szabadságigény és a külső korlátozottság, meghatározottság ellentéte
fogalmazódik meg. A VII. darab tárgyát a szabadság fogalma, tehát a ciklus egyik
legfontosabb egységesítő tematikus magja alkotja; Az éber és az álombeli tapasztalat
tárgya a törvény és a véletlen viszonya. Az est alól történő felnézés folyamán az én azt
látja be, hogy a véletlenek összeszövődése a szükségszerűség sűrű szövetét eredményezi.
A föltekintés az álom gőzei alól ezzel szemben arra tanítja az alanyt, hogy a
determináltság szövevénye nem olyan tartós, nem olyan erős, hogy a véletlen szálai ki ne
szabadulhatnának belőle. A kétféle tapasztalat egymás színe és visszája, ugyanarról a
relációról való ellentétes tudás fogalmazódik meg bennük. A VII. vers nem az egyik vagy
a másik mellett foglal állást, mint a ciklus II. darabja a belső rend mellett a külső rend
ellenében, hanem a világot a kettő sajátos korrelációjaként vázolja föl; a vers alanya nem
szenvedő, nem cselekvő, nem állást foglaló, nem lemondó, hanem pusztán felismerő,
azaz szigorúan ismeretelméleti én. A költő itt is őrizkedik attól, mint a VI., X. és XII.
 darabban, hogy biztos támpontokat adjon arra nézve, hogyan érinti a tapasztalat, milyen
állásfoglalásra indítják őt a látottak; én-redukció, lírai nyíltság letompítása, értékelő
állásfoglalás felfüggesztése, egyértelműség felszámplása- ez az Eszmélet egyik
alapvonása, a lírai attitűd kifürkészhetetlenné van téve; attól függ, kinek mit jelent a
törvény (káosz ellen vagy rablánc)
- VIII: ékszer a szakaszban a szabadság, E tágabb foglalat a nyirkos cementfalakkal, a
csillagokkal, mint „a hallgatag cella fölött” csillogó rácsokkal, a strófa korábbi
változatának utóbb elhagyott Börtöncella címével a szabadságot éppen ellentétével, a
rabság képzetével keríti be. A vers arról számol be, hogyan fokozódik le többszörösen is
ebben a kontextusban a szabadság eszménye eladdig, hogy a vers énje belátja a
szabadságnak legalább a képzetét ígérő ifjúság felkeresésének hiábavalóságát
- IX: új kérdés a helyes magatartás mikéntjének a tisztázása, eszmélet fogalma: arany
öntudat; következtetésszerkezete van. A vers első fele a premisszákat adja, amennyiben
az érzéki tapasztalat adataiból, a világról szerzett rendhagyó tudás képeiből, a síró vas, a
nevető eső képeiből épül föl. A középtagot a befelé fordulás, az önmegfigyelés, a magába
mélyedő tudás, azaz az emlékező önismeret problémája képezi. Az önmagában is
összetett konklúziót, az eszmélet állapotát a vers második négy sora tartalmazza. A IX.
vers azt a folyamatot állítja elénk hallatlanul tömör és meredeken ívelő
gondolatmenetben, hogyan jut el a vers énje a világ jelenségeitől az élet értelméről, az
emberi lény mibenlétéről alkotott legmélyebb felismerések és a belőlük eredő
magatartáskövetelmény megfogalmazásáig: „Hallottam…, hallottam…, Láttam…,
(be)láttam…, (be)láttam…”, tehát: „minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany
öntudat!”
- X. vers: a törvény szövegének megfellebbezhetetlen általánosságával a meglett ember
definícióját adja, pontosabban útmutatást nyújt: hogyan válhatunk meglett emberré?
Hogyan kell viselkednünk, hogy eleget tegyünk a meglettség kritériumainak? Első látásra
a költő ezt a különös „erkölcsi” követelményt személytelenül fogalmazza meg. A
személyes és általános viszonya azonban, közelebbről szemlélve, bonyolultabbnak
bizonyul; első szubjektum: mindnekori olvasó; A vers hatásának egyik titka, hogy
kényszerítve érezzük magunkat, hogy válaszoljunk a kihívó kérdésekre: meg tudsz-e,
meg akarsz-e felelni a versben felsorolt normáknak? A második szubjektum a normaállító
személyiség, aki roppantul mély belátás birtokába jutott, s ezt a kinyilatkoztatott tudást
közli embertársaival. Végül megkülönböztetjük a normaállító rejtett személyiségét.
Ugyanis nem derül ki, hogy a magatartás-követelményt kimondó én érvényesíteni tudja-e
és akarja-e magára nézve a megfogalmazott normát. Nem fedi föl személyes viszonyát a
kinyilvánított törvényhez. Nem szól arról, hogy a felsorolt magatartás-követelményekkel
szembesülve nem nyugszik-e meg szívesebben abban, hogy ha a meglett ember rangjának
ez az ára, akkor inkább marad továbbra is gyermek; „meglett ember fogalma”; halálunk
minden pillanatban küszöbön álló lehetőség; megérti, hogy abban az adásvételi
viszonyban, amelybe a világgal a világba belévetettsége folytán keveredett, a halált kapja
önmaga csereértékeként. Az élethez csak a szerencsésen lebonyolított alku jutalmaként,
ráadásként jut hozzá; sztoikus magatartás-következmén
- IX: epikureus boldogságetika; nem foglal állást a boldogság – általa annyi hiábavaló
sóvárgással idézett – elvével szemben, ahogyan a meglett ember eszményéhez való
viszonyáról is hallgatott; igék: lakom-tartós, folyamatosel-elnézem: érzékeny szemlélő
alany; Minden, ami fontos, a jövő-menő vonatok és az el-elnéző lírai én között
bonyolódik le, aki elszigetel egy élettényt és egy relációt a világ tényei és relációi kusza
szövevényéből, s ezt, hallatlan töménységű képbe tömörítve, középpontba állítja.véges
lények képzete; éjjel és nappal kergetőzése, de JAa pálmát az éjszakának adja
- XII: énsokszorozás bilincse; Talán úgy, hogy a szemlélő én a látvány szédületében
elveszíti önnön énjét, és mintegy átköltözik egy eredetileg idegen énbe, a fülke ablakában
könyöklő utasba? „ez a képletes utazó áll valamennyi képletes fülke-fényben”; Ha az
énfigurák a nappalok fülkefényeiben állnak, akkor egy mindennapi tapasztalat
fogalmazódik meg költői módon: múltunk különböző pillanataira emlékezve
mindannyiszor akkori énünk jelenik meg nekünk, mindenkori nappalaink (vagy éjjeleink)
fülkefényeiben. Ugyanez történik akkor is, ha jövőbeli állapotainkat képzeljük el. Számos
én áll egy-egy nappal fülkefényében, mindegyikük velem, a meditáló énnel azonos.
Igazából nem megsokszorozódva, hiszen minden fülkefényben feltűnő alak mi magunk
vagyunk, de a sötét közök okozta folytonossághiány folytán életfolyamataink
diszkontinuitásában. A kivilágított nappalok fülkefényeiben a szemlélő megpillanthatja
élete folyásának gyorsított filmjét. A vers első személye a jövő-menő vonatokat el-
elnézve, önnön sorsán, illetve mindannyiunkén, a condition humaine-en meditál. Az
emberi élet az ébrenlétben töltött, sötéttel körülvett és a végső sötétségbe bukó nappalok
többé-kevésbé hosszú, de véges és gyorsan lezajló sorozata
- Premisszák a mi kezünkben, a konklúzió levonását ránk bízza; a ciklust záró hallgatás a
következtetések levonásától tartózkodó ember ettitűdje
A szerző önazonossága JA életművében
- Tevékenységét nehéz korszakonként tárgyalni
- Az életmű belső ellentmondásai
- III és X szakasz mozgalmi versek felől való olvasása
- éppúgy világosan látta a jelentő értelemképző szerepét, mint Kosztolányi, hiszen az Ady-
vízióban nyomatékkal hangsúlyozta, hogy „a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek
különben semmi közük egymáshoz” (József 1995, 167). Ezzel is magyarázható, hogy az
Eszméletben „teljesen ellentétes kijelentések egymás mellé kerülnek. Nem vitáznak
egymással, nem folytatnak dialógust, csupán egymás mellett vannak”
- egységes életműbe vetett hit elvesztése
- Őszintén szólva nem tulajdonítok túlzottan nagy jelentőséget e vitának. Értelmezés
kérdése, hogy tizenkét versként avagy egyetlen költeményként olvasom József Attilának
e szövegét. A 21. század elején már másként olvasunk verset, mint korábban, hiszen az
avantgárd és posztmodern alkotások mintegy hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy
viszonylagosnak lássuk a különbséget szerves vagy hangsúlyozottan megszerkesztett
egész és véletlenszerű halmaz
- Az Eszméletet többen magyarázták, mint szerzőjének bármely művét. Az, hogy
keményen ellenállt a kisajátításnak, és egyúttal a József Attila költészetével foglalkozó
 vizsgálódások megannyi fonákjára hívja föl a figyelmet, ékesen bizonyítja, milyen
kivételesen jelentős alkotás. Nem fogalmaz meg erkölcsi tanulságot, és aligha olvasható
egységes szerzői hang megnyilatkozásának. Talán erre is visszavezethető nagy művészi
hatása
- Ha a tizedik s tizenegyedik szakaszt a sztoikus és epikureista értékrend szembeállításával
hozzuk összefüggésbe, akkor feltolul a kérdés, nem olvasható-e a végső szó olyan
bölcsesség megnyilvánulásaként, amely túljutott a bizonyosság fürkészésén. Magától
értetődik, hogy ezúttal nem vállalkozhatom a költemény értelmezésére. Pusztán annyit
szeretnék jelezni: fontos szerepet játszik benne a kimondatlan, de ez nem zárja ki, hogy a
tizenkét szakaszt egyetlen folyamat részeiként olvassuk
Ciklus vagy vers- Niki
Cím- Niki
Pura poesia- én;