Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött a magyar próza poétikájának a legkiemelkedőbb alkotása.

Az 1911-ben íródott regény, hozzájárult a magyar próza poétikájának a megújulásához, illetve nyugat
–európai modern epika szintjére emelte. Ezt nemcsak a realista-naturalista irányzat követése által éri
el hanem több vonatkoztatásban is megújítja korszerűségét, illetve érvényeségét.
A regény amint megemlítettük, realista-naturalista elemeket tartalmaz. A realizmus olyan 19.
században megjelent irányzat, mely objektivitást, helyezte minden elé. A valóság összefüggéseinek
minél pontosabb ábrázolására törekedett. A szó amely legpontosabban leírja ezen irányzatott, a
”tipikus”. Tipikus szereplök, helyzetek és események lelhetőek fel benne, a szereplőknek nem az
egyedisége kerül előtérbe, hanem az úgynevezett típus hősök, akik azt a társadalmi csoportot
jellemzik melyhez tartoznak. Elbeszélője objektív, vagyis mindentudó. A cselekvések okszerűen
kapcsolódnak egymáshoz. Tárgyilagosság, a szereplők élethű ábrázolása, egyszerü, átlátható nyelv
használata, illetve a részletes környezetrajz jellemzi.
A regény az értelmes kisvárosi embert mutassa be, amely megvan fosztva az értelmes emberi élet
lehetőségétől. Az élet a valószerű prózavilágban nem halad, egy helyben áll. Jövőtlenség,
elmaradottság, illetve állapotszerűség jellemzik melyek mind az emberi lélek ürességéhez vezetnek.
A regény terére a szűköség, zártság jellemző. A helyszínek tipikusak: utca, borszagú lakás, iskola,
vendéglő. A tipikus helyszínek csökkentértékűséget hangsúlyoznak. A kommunikáció is szintúgy
egyszerű és tipikus, pletykákon, olcsó flörtökön, illetve tivornyákon alapszik. Lényeges tartalomra
ritkán lehet lelni a beszédben vagy emberi kapcsolatokban. A regény cselekménye alig több mint
negyvennyolc óra alatt játszódik. Az időrend folytonosságának megtörésére a jelenetező technika
keretein belül van lehetőség. Az első és második illetve hatodik és hetedik fejezetek között időbeli
kihagyás van. A folyamatosságnak ez a megtörése szaggatottabbá teszi az időt, töredékesebbé a
cselekményt. A jelenetező eljárás másik hatása az, hogy a regény nem jellemtípusokat hanem
szerepköröket alkot. A szereplők személyisége csupán beszédjükön keresztül nyilvánul meg és válik
értelmezhetővé. E sajátosságok is a realista prózahagyománytól való eltávolodást mutatják. Ezzel
ellentétben vannak olyan fejezetek mely egyazon időben, ám különböző helyszínen, különböző
szereplőkkel játszódó párhuzamos eseményeket írnak le vagyis a szereplők és a helyszínek
különbözőségével párhuzamosít. Ide tartozik a második illetve harmadik fejezet, ahol az éjszakai
mulatozás Veres tanítóéknál egyazon időben játszódik le Laci éjszakai kalandjával, illetve a
tizenkettedik és tizenharmadik fejezet, ahol Laci és a diáktársainak felmentése egyazon időben
játszódik le Veres tanító vendéglőben való tartozkodásával.

A regény elbeszélésmódját három jellemző határozza meg: a drámai jelenetezés, nézőpontok

váltakozása illetve a történetalakítás.
A regényben felelhető a drámai jelenetezés, melynek köszönhetően regény cselekménye nem az
elbeszélő tevékenységéből hanem párbeszéd keretein belül bontakozik ki, a drámára jellemzően. E
eljárás következtében a szereplöket csupán beszédmodjuk, viselkedésük alapján lehet megismerni. Az
elbeszélő korlátozott tudása teszi lehetővé az értelmezések harcát. Mivel az eseményekről csupán
töredékesen, más-más, néha ellentmondó forrásból szerzünk tudomást, így nem lehet tudni, mi az
igazság, mi történt valójában. A jelenetező technikának másik hatása, melyet már megemlítettünk, az
hogy a jelenetek közti ídőkihagyással töredékesé teszi a cselekményt, szaggatottá az időt, illetve az
egyszerre játszódó eseménysorok a szereplők és a helyszínek különbözőségével párhuzamosít.
Mindezen tulajdonságok, eltávolodást jelképezik a realista prózahagyománytól.
Az elbeszélő jelenlétének a visszaszorulása helyet add a különböző nézőpontok váltakozásának. A
narrátor nem elbeszéli, csupán figyelemmel követi a történéseket. Az elbeszélő és szereplők szólamai
összekeveredhetnek: „A pap kezet fogott a tanítóval, s abban a pillanatban már odanézett a tanítóné
szemébe. Az albíró, aki szintén felállott, mint a káplán s a diák, a vendégek tiszteletére, elfogta ezt a
pillantást, és megremegett tőle. Ez egy határozott és rimánkodó szerelmes pillantás volt. Hát ebbe az
asszonyba az egész világ szerelmes?” (10. fejezet). Az elbeszélő megszólalásával kezdődik az idézet,
ám az albíró is megjelenik az utolsó gondolatban. Az utolsó mondatban a két szólam összemosodik,
nem határozható meg ha továbbra is az elbeszélő, vagy az albíró gondolatai jelennek meg. A látószög
rögzítetlen, ez a nézőpontok folytonos váltakozásához vezet, mely a szereplők közti viszonyoknak
árnyalatait, többoldalúságát emeli ki.
A regény keretén belül megjelenő események nem fokozatosan épülnek ki, nem illeszthetőek egy
fokozatosan kibontakozó történetbe, mivel egy folytonos történet helyett jelenetek sorozatára lelünk a
13. fejezetben. E fejezetek közt felelhetőek bizonyos térbeli, vagy időbeli folytonosság, ám hiányzik a
valós történetképzés. A regény során olyan előrejelzések találhatóak, melyek egy házasságtörési
történet kibontakozására utalnak. Ezek közé tartozik, hogy a tanító keresi a feleségét, Bovarynéra és a
házasságtörésre tett folytonos utalások az albíró által. Az események sorozata fenntartsa a
házasságtörés lehetőségét ám ez nem teljesül be, az olvasói várakozás beteljesítetlen marad. A
házasságtörés ám a regény végén valóra válik ám meglepetésszerű, nem az elvárt szereplők és
körülmények között. A regény alap témája a haladás és változás lehetetlensége, így a helyszínek
sokszoros ismétlődése kiemelkedő jelentőséget kap. Az ismétlődő helyszínek illetve a változás hiánya
egy körkörséget eredményez. Az ismétlődés nem csak a helyszínekben hanem a szereplők
beszédében, cselekményében, valamint a Bovarynéra tett utalásokban is érzékelhető. Az elbeszélőnek
nincs kitüntetett szólama, követi az eseményeket, nem elmeséli öket, így a szereplői szólamok kapják
a nagyobb szerepet. A szereplők különböző szempontokból látják a helyzeteket, máshogyan értékelik
azokat, így meghatározva viselkedésüket és szándékaikat.
A regény szerkezete körkörös, összefüggésben azzal, hogy a műben ábrázolt világból nem lehetséges
a kitörés. A bezártságot több motívum is jelöli. Úgy a regény elején, mint a végén Veres tanító keresi
a feleségét, mindkét esetben felelhető Bardócz segédtanító megjegyzése, „sajátságos”. Szintúgy
ismétlődik a Bovaryné párhuzam, már az első fejezetben megjelenik ez az utalás, míg a zárlatban
Veres tanító hozza elé: „mindig valami Bovari úrnak szólított”. A regény körkörössége szoros
kapcsolatban áll a regény témájával, a kisvárosi élet egyhanguságával, változatlanságával. E
tehetetlenség oka az igazsággal való szembenézés, létmegértés illetve az önértelmezésnek a hiánya.
Veres tanító ezen tulajdonságok megtestesítője, aki minden kellemetlen tényt figyelmen kívül hagy.
Tanítóként a jövő nemzedékére is ráruházza a létmegértés hiányát, így biztosítva a körkörösség
folytatását. Veresnében rálelhetünk a vágyra, hogy megszabaduljon, az egyszerű, monoton élettől, ám
a körülményei ezt teljesen megakadályozák. Bárhogyan is vágyik megszabadulni a köznapok
monotonításától, Ilosva életéből nem lehet szabadulni, más városba kocsira nem tudd szálni, de még
az élétől sem tud megszabadulni, mivel e kísérlete is kudarcba fullad, a tragédia, mely öngyilkosság
kellet volna, hogy legyen komédiába torzul.
Az emberi lét lehetőségei a regény keretein belül korlátozotak, nemi ösztönök, elemi szükségletek
illetve pótcselekvések határozzák meg. A szereplők müveletlenek, szüklátokörüek, így képtelenek
észrevenni életükben felbukkanó problémákat, vagy ezekre megoldásokat kapni. Cselekvéseik nem
motiváltak, ösztönszerüek. A pletyka ellenére, a szereplők nem birtokolják, az életük, vagy
problémáik megértéséhez szükséges információt, vagy más-más információt birtokolnak, így minden
információ relativá vállik. Így a regénynek főszereplője sincsen, mivelhogy ebből a környezetből nem
lehet kiemelkedni, megszabadulni, ezt alátámassza optimista, gyermeki gondolkodású Veres Laci
beavatkozása a felnőttek világába. Annak ellenére, hogy ő az egyetlen szereplő, aki érdemben
reflektálja cselekedeteit, megszabadulási lehetőségei a kisvárosi életből bízonytalanok, a regény
végén sorsa nyitott marad. Az olvasó nem tudja meg, ha sikeresen képes megszabadulni, vagy
asszimilálódik a körkörös életbe.
A regénynek több értelmezési formája létezik, lehetne értelmezni biblikus illetve pszichológiai
olvasatát, mely arra utal, hogy a századforduló Európájában az egy személyes Istenben hívő világrend
összeomlik. Az ember bűnösége következtében Isten hátat fordít neki, így az ösztönök világában
vergődik. Lehet értelmezni a regény társadalmi olvasatát is, ahol a háború előtti magyar kisváros
reménytelensége vehető észre, ahol az értelmiség egy nézőpont nélküli létre van ítélve, a francia
regénnyel való párhuzam is ezt támassza alá.