Hagyomány és újítás

Bodor Ádám Behavazott lábnyomok című novellájában

Mindannyiunknak vannak elképzelései, ha meghallják a következő terminust, novella.

Valakinek magyar irodalmi novella jut eszébe, valakinek pedig világirodalmi, de mindenképp
egy izgalmas, váratlan fordulattal teli rövid elbeszélés jut eszébe. Bodor Ádám novellája, a
Behavazott lábnyomok, viszont felveti a tudásunk helyességét e műfaj irányába. Sok kérdés
felvett, mi az, ami a hagyományos novellákra jellemző, illetve mik azok, amik újításra utalnak
a rövid szövegben.
A hagyományosan felépített novella egy vagy többszálon futó cselekményen futó, egy
sorsfordulat köré épülő rövid történet, ami kevés szereplőt jelenít meg és egy váratlan
fordulattal fejeződik be, ami vagy megnyugvást hozz vagy pedig csattanó befejezést diktál,
ezutóbbi pedig jellemzőbb. Ezen tulajdonságokkal, alapszerkezettel szemben az író egy szinte
cselekménynélküli, szereplő hiányos, nyugodt, sorsfordulat nélküli novellát mutat be, egy
igen csekély váratlan fordulattal a végén. Nem fejlődnek ki konfliktusok, nincs fordulat és
feszültség oldás, sem kibillenés egy kezdeti nyugalmi állapotból, sem pedig egy végső
nyugvópont. Nyitott a kezdet és a zárlat, ami tovább gondolkodtatja az olvasókat,
bizonytalanságban hagyva őket. Ezekből kifolyólag a novella nem igazán követi a
hagyományokat, sőt inkább újításokat vezet be.
A novellában megírt nyúlfarknyi cselekmény egy bekezdésben van leírva: „Szinte
egyenletes távolságra egymástól mélyedések sorakoztak, akkorák voltak, mint egy-egy
kincstári csajka. Félig behavazott lábnyomok voltak, alattuk a meder öblös edényeiben fojtott
hangon csobogott a patak. Alagúttá fagyott a patak fölött a hó, boltja elég jól bírta az ember
súlyát, amíg egy helyen aztán ijesztően döngött egyet, itt a léptek habozó topogás után
meredeken bemenekültek az irtás csutakjai közé. Valaki itt járt, és megijedt.”1 Ebben a kis
részletben megjelenik egy szereplő, aki kiszorul a műbéli világból, és ezt a rövid megjelenítés
is bebizonyítja. Ez a személy nincs jelen a novellában, csak a lábnyomai utalnak arra, hogy
arra járt és megijedve, feltételezhetően, elrohant, visszafordult. Ez metaforikusan jelentheti az
emberi létezés elementáris szorongását, vagy akár valamilyen titok megértésének a
folyamatát, vagy egyféle megvilágosodást is. Az utolsó mondat az idézett szövegből
bizonytalanságot, rejtelmességet teremt. A novella címe is ezt sejteti, embert járt a tájon, de e
nyomokat is ellepte a hó. Mintha el is akarná terelni a figyelmünket az egyetlen egy
szereplőről, aminek valószínű oka, hogy a tájra, a természetre koncentráljunk és csak arra
figyeljünk. Nem ad jelentőséget a „megijedt” szereplőre. Az ember által keletkezett „nyom”
jelentheti a jelent, ami a múlt homályába vész, az idő átmenetiségére is felhívhatja a
figyelmet.
Nem marad el a várt váratlan befejezés, ami nem éppen csattanószerű. Sokkal inkább
meghökkenti, meglepi az olvasókat; „Mégis, valahogy látszik, hogy odafönn történik valami.
A felhők rojtos széle mentén a magasba merészkedő varjak a szeszélyes áramlatban minden
igyekezetük ellenére hátrafelé repülnek.”2 Hihetetlennek tűnő történést mutat be az elbeszélő.

1
behavazott lábnyomok.doc - Google Drive
2
behavazott lábnyomok.doc - Google Drive
A varjak hátrafele haladnak, minden igyekezetük ellenére, ami párhuzamos az ember
lábnyomával. Ez lehet egy ellentét vagy párhuzam az ember és a természet között.
Az elbeszélő, mintha fentről figyelné a tájat és a térben történő eseményeket.
Hagyományos narratív történetmondás jellemzi, egymást követik a történések, vonalszerű
előrehaladás jellemzi. Nem nevezi meg magát, nincs grammatikai azonosítás, ellenben egy
tárgyilagos hanggá válik, így az olvasó csak abban a szögből érzékeli a jelenlétét az
elbeszélőnek, amelyből a táj történéseit rögzíti. Az elbeszélő látószöge is változást mutat:
magasból a mélybe, majd a lentről a fenti történésekre összpontosít, a befejezésben a múlt
jelenné válik. A tudás, amivel a narrátor rendelkezik eléggé korlátozott. Csak az
érzékszervekkel fölfoghatót tudósítja az olvasókkal, az ezek mögötti jelentőségekről nem ad
tudomást, elhallgatja, így elbizonytalanítva az olvasót, illetve nyitott teret ad az egyéni
értelmezések számára. Nem oszt meg minden eseményt az olvasókkal, a cselekményről, a
szereplőről szinte semmit nem tudunk meg tőle, mintha ezzel is saját értelmezésre akarja
rávenni az olvasókat.
A szövegnek egy természeti tere van, amit az érzékszerveink segítségével fogunk fel.
Egy valószerű, nyitott természeti táj, amire az elbeszélő nagy hangsúlyt fektet. E táj leírása
nem statikus, gazdag, kiszorítja az embert és a kicsiny cselekményszálat. Folyamatos
mozgásban van, megszemélyesíti a természetet, így az ember a világ központjából a
perifériára kerül. A történetünk déltől késő estig tart, s ezt a fényviszonyok változása is
megmutatja. Nem pontos az idő megjelölése, ami bizonytalanságot kelt. Teljesen a
természetre összpontosít az elbeszélő, ezáltal a tájban történő „események” lesznek
nyomatékosak. Mintha azt akarná érzékeltetni, hogy az ember múlandó, míg a természet
örökérvényű.
Az évszakok csak a történet végén mutatkoznak meg. Télből tavaszba vált át a
természet, ebben pedig a halálból való újjászületést lehet értelmezni. Ugyanakkor a téli táj egy
melankolikus hangulatot is kelt az olvasókban. Ez metaforikusan az emberi lét elmúlását is
jelképezheti, majd későbbi újjászületést, megvilágosodást. A szövegben megjelenik a félelem
érzete is, rettegés a mulandóságtól, az idő elmúlásától. De ez kiegészül a megvilágosodás,
megértés érzetével, ami megnyilvánul a fény-árnyék, lenti-földi világ játékában is, mivel ezen
toposzok is ellentétet fejeznek ki, ugyanakkor kiegészítik egymást. Ezen toposzok szorosan
kapcsolódnak a térhez és időhöz. Minden szimbólum a tájhoz és az idő múlásához köthető.
A rövid, egy oldalas novella inkább újító, mintsem hagyománykövető. Teljesen
meghökkenti az olvasókat, és sok újra olvasás után nyerhet csak értelmet az egyének számára.
A nyitott kezdés és befejezés további gondolatokat teremt az olvasók fejében, és ezáltal még
több értelmezés születhet a novellából. Mindenik embernek más-más élmény, esemény, érzés
juthat eszébe a novella olvasása közben. Valakinek lelki nyugodalmat, valakinek
nyugtalanságot, ami a sok rejtélyes történés által alakulhat ki, ez pedig belső értelmezéssel
oldható meg.
Összefoglalásként elmondható, hogy e novella sok esetben értelmezhető, és ez is egy
bebizonyítás arra, hogy minden emberben más-más gondolat- és érzelmivilág van, minden
személy másképp éli meg és fogja fel az életet, és az irodalmi alkotásokat is. Az újítás az
alkotásban sok kérdést és felvetést okoz az olvasókban, ugyanakkor meghökkentheti is őket,
ami kutatásra sarkalja őket.
Bibliográfia, források:
behavazott lábnyomok.doc - Google Drive

Kortárs - 63. évf. 6. sz. (2019.) (oszk.hu)