Amit A Magyar Érettségire Tudni Kell JÓÓÓÓ

1
Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

2
IRODALOMTÖRTÉNETI TÉTELEK (A 3. FELADATHOZ)

- A LEGENDA, AZ EPOSZ, A LEVÉL, A REGÉNY, A NOVELLA, A BALLADA ÉS A DRÁMA -
AZ ÉRTEKEZŐ FOGALMAZÁS
A novella- és regényelemzés szempontjai:

1. A MŰ KELETKEZÉSÉNEK HÁTTERE ÉS KÖRÜLMÉNYEI
Ide tartozik a történelmi, társadalmi, politikai, életrajzi háttér, az esetleges aktuális esemény.
2. CÍMELEMZÉS
3. A TÉMA KIBONTÁSA
A téma: az a kérdéskör, amiről a mű szól. Ez áll a mű középpontjában, erről van az írónak
mondanivalója.
4. A CSELEKMÉNY, HELYSZÍNEK, IDŐVEL KAPCSOLATOS INFORMÁCIÓK
A cselekmény hordozza a mondanivalót.
A cselekmény ismertetése nélkül nem szabad elkezdeni boncolgatni a novellát vagy a regényt,
mert az olvasó nem tudja, miről is ír az elemző. Ez az ismertetés nem lehet bőbeszédű, nem
helyettesítheti az elemzést. Az ismertetések terjedelme nem haladhatja meg az egy bekezdést, mert
különben aránytalanná válik a fogalmazás.
A cselekmény részleteit ezután fel lehet használni az elemzésben, hiszen van már mihez
kapcsolni őket. A részletekre pedig szükség van, hiszen csak segítségükkel lehet jellemezni a
hősöket, s haladni az elemzés végcélja felé. Sok esetben a cselekmény lehet az a vezérfonal, mely az
értekező fogalmazás gondolatmenetét megadja.
Az idő: elbeszélés ideje, elbeszélt idő, külső idő, belső idő, stb.
5. A SZERKEZET
A novellák, regények szerkezetét a cselekmény bonyolítása adja meg.
 A hagyományos regények cselekménye egyenes vonalú, vagyis egy szálon fut a történet, és
időrendben halad a végkifejlet felé. Ez a METONIMIKUS (OK-OKOZATI) cselekménybonyolítás.
 Indulhat egy csomópontból, és azután több szálra is szakadhat, hogy a végén ismét egyetlen pontba
fusson össze (pl. A kőszívű ember fiai).
 Az időrendet fel is bonthatja a szerző (pl. jelen – múlt – ismét jelen). Ez a szerkesztési mód a XIX. sz.
második felétől vált gyakorivá.
 A modern regények szerkezete szinte követhetetlen. Teljesen szabaddá válik az idő és tér kezelése.
Ez a METAFORIKUS cselekménybonyolítás.
A mű szerkezete is választható adott esetben az elemzés vezérfonalául.
6. A JELLEMEK, A JELLEMEK RENDSZERE
A novellákban és regényekben szereplők mozognak, cselekszenek. Az író különböző eszközökkel
jellemzi őket: elmondja róluk, milyen; más szereplővel mondatja el; olykor monológokat ad a
szájukba, beszélteti, cselekedteti őket. Ennek bemutatása az elemzés egyik feladata.
Vizsgálni lehet, milyen módszerrel jellemez az író, milyen jellemeket alkot, milyen céllal.
Lehetnek statikus jellemek, akiktől úgy búcsúzunk a regény végén, hogy semmit nem változtak.
Vannak dinamikus, fejlődő jellemek. Lehetnek pozitív hősök, akik csak nemes tulajdonságokkal
rendelkeznek, lehetnek negatív hősök, akiknek viszont csak rossz tulajdonságaik vannak. A realista
regények általában árnyalt figurákkal dolgoznak. A modern regények hőse az antihős, aki csak
sodródik a világban, csak történnek vele a dolgok, s ha cselekszik, akkor szántszándékkal ront.

3
Szereplőteremtő eljárások: névadás, külső-, belső jellemzés, beszéltetés, cselekedtetés, a

környezettel való kapcsolatának bemutatása, a többi szereplő véleménye, meglátása róla.
Ha sok szereplőt mozgat az író, rendszerbe lehet foglalni hősöket.
Ha a mű olyan, hogy a jellemek foglalják el a központi helyet, akkor az elemzés vezérfonala egy-
egy jellem alakulása lehet, vagy a szemben álló csoportok küzdelme. De ez már a konfliktusok
kérdéséhez vezet.
7. A KONFLIKTUSOK
Konfliktusok nélkül általában nincs epikai mű (A XX. sz.-i modern regények kivételt jelentenek.) A
konfliktusok okát, kifejlődését, kirobbanását és megoldását végig lehet kísérni. Minden epikai
műnek vannak főkonfliktusai, ezeket egészíthetik ki a mellékkonfliktusok. A konfliktusok viszik előre
a cselekményt, alakítják a főhős jellemét. Megoldásukkal véget ér a történet.
8. AZ ESZME (ESZMEI MONDANIVALÓ)
A regénnyel az írónak mondanivalója van a világ számára, ezért írta meg. Az eltelt idő, a
megváltozott társadalom, politikai körülmények „átértékelik” a műveket. A korabeli szentimentális
művek áttörést jelentettek: a klasszicizmus hűvös merevségével szemben az érzelmek fontosságát
emelték ki. Ma már ezek a művek mesterkéltnek, érzelgősnek hatnak. Sokat jelent a befogadó
egyénisége és pillanatnyi érzelmi állapota. Elképzelhető, hogy a szentimentalista művek egy-egy
érzékeny lelket, csalódott szerelmest ma is megríkatnak.
Az elmondottak miatt helytelen ez a gyakran használt diákos fordulat: az író azt akarta mondani,
hogy... Helytelen azért is, mert nem mindig ismerjük az írói szándékot. A lényeg az, hogy a mű
hogyan hat a befogadóra. A helyes értelmezéshez sokszor komoly háttérismeretekre van szükség,
mert ezek birtokában jöhet létre vagy válhat teljesebbé a befogadás.
Az értékes irodalmi alkotások mondanivalója csak leegyszerűsítve foglalható össze ilyen
tömörséggel. A legtöbb műnek több jelentésrétege van. Középiskolás szinten azonban már a
legfontosabb jelentésréteg kibontása is jó teljesítmény.
Az epikai művek eszméinek, mondanivalójának, jelentésrétegeinek kibontása az elemző-értékelő
munka végső célja.
9. A NYELV ÉS STÍLUS, AZ ELBESZÉLŐRŐL, A SZÓLAMOKRÓL, A BESZÉDRŐL
Bár az epikai művek tartalmának hordozója a nyelv és a stílus, általában – az elemzőmunka
szempontjából – kisebb a szerepe. Vannak azonban „kötelezően” kiemelendő nyelvi és stílusjegyek.
Az írásokra rányomja bélyegét a kor – stilárisan is. Ezért az elemző feladata a korstílus,
stílusirányzat jegyeinek kimutatása.
A jó írónak sajátos nyelve, stílusa van. E stílusjegyek kimutatása is feladata az elemzőnek.
Ritkán, de szerepet kaphatnak a műfaji sajátosságok is az elemzésben, különösen akkor, ha az
adott mű megtöri a szabályokat, eltér a hagyományos novella vagy regény műfaji sajátosságaitól.
Elbeszélő: mindentudó, korlátozott tudású, milyen személyben beszél?
Szólam: szereplői- és elbeszélői szólam.
Beszéd: egyenes-, szabad-, szabad függő beszéd.
10. A MŰ HELYE AZ IRODALOMBAN
Az elemzőmunka egyik befejező mozzanata, hogy az adott művet elhelyezzük az
irodalomtörténet folyamatában. Elsősorban az író munkásságában jelöljük ki a helyét. Ki kell emelni,
ha a mű a nemzeti irodalomban vagy a világirodalomban játszik valamilyen okból jelentős szerepet.
11. REGÉNY- ÉS NOVELLATÍPUSOK
Az irodalomtörténészek különböző szempontok alapján tipizálni szokták a novellákat, de
különösen a regényeket.

4
A korstílusjegyek alapján van romantikus, szentimentális, realista, naturalista és ún. modern

regény.
Témája szerint lehet társadalmi és történelmi regény.
Cselekményvezetése szerint kaland-, jellem-, karrier- ill. utaztató regény.
Főhőse szerint lovag-, pikareszk- és perditaregény.
Formája szerint napló- és levélregény.
Ezek a szempontok a novellákra nem vagy csak korlátozottan vonatkoztathatók.
A KÖZÉPKORI LEGENDA
ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT LEGENDÁJA
A legenda: A legenda (latin 'olvasandó, olvasásra szánt') tárgya vallásilag fontos személy,
hely vagy időszak lehet. Az epikai műfajok közül a monda és a mese áll hozzá a legközelebb.
Tartalmát tekintve általában valamely szent életének leírása, melyben nagy jelentőséget kapnak a
csodatételek. Legfőbb célja a példaadás, a tanítás, a lelki épülés szolgálata. Az elnevezés azzal az ősi,
még katakombai keresztény gyakorlattal függ össze, hogy egy-egy vértanú vagy szent emléknapján,
ünnepén a Felolvasandók könyvéből felolvasták a közösség előtt az illető szent történetét. Ez a
felolvasandó szöveg volt a legenda. Ez a szentek életéről szól, eredetileg a szentté avatási eljárás
mellékleteként és az életszentség bizonyítékaként készül, később a kolostorok lakóinak állandó
olvasnivalója lesz. A keresztény legendaképződés alapjai az apokrif ókeresztény irodalmi művek,
történetek Jézusról, Szűz Máriáról, az apostolokról. A későbbi előzmények és források az 1. és 2.
századból valók: feljegyzések a vértanúk életéről és szenvedéseiről, valamint a keresztény vértanúk
törvényszéki kihallgatásáról és elítéléséről készített latin vagy görög nyelvű jegyzőkönyvek. A
legkorábbi legendákban a vértanúhalál vállalása, a hithez való ragaszkodás áll a középpontban. A 3.
és 4. századtól kezdve (minthogy a keresztényüldözések megszűntek) a vértanúhalál leírását
felváltják az antik életrajz szabályait utánzó életrajzi legendák, de egyre fontosabb szerephez jut
bennük a csoda. A szenteknek a korai középkorban kibontakozó kultusza hatalmas lendületet ad a
legendaképződésnek. Az írásos változat többnyire hosszú szájhagyományozásra támaszkodik, és
kialakulnak a típusok, elterjedt motívumok, meghatározott tartalmi vázak. A keresztény legendák
merítettek keleti forrásokból, mítoszokból is, de minden legendának van történeti magva. Idővel
kezdtek a műfajba világi elemek is beszivárogni: a cselekményesség, a képalkotó fantázia, jellemek,
típusok megrajzolása.
A magyarországi latin nyelvű legendairodalom kezdetei egybeesnek a kereszténység
felvételének és megszilárdulásának korával. A 15. században gazdag magyar nyelvű
legendairodalom bontakozott ki. A magyar szentek közül legismertebbek az Istvánról, Imréről,
Lászlóról, Erzsébetről, Margitról szóló legendák.
A középkori legendák legfőbb célja a tanítás és a példamutatás. A bemutatott szent tehát
követendő példa nemcsak a szerzetesek és apácák számára, hanem bárkinek, aki üdvözülni
szeretne. Eszményi tulajdonságokkal rendelkezik, amiket mindenkinek el kellene sajátítania: mély
hite van, mindent kizárólag Isten dicsőségére tesz, alázatos, szerény, segítőkész, önfeláldozó,
önmegtartóztató, önsanyargató (aszkéta), bűnbánatot gyakorol, magát gyarlónak tartja, hálás szívű,
mindig kedves, de következetes és kitartó, erős akarat jellemzi, a szenvedéseket és
megpróbáltatásokat derűvel és szemrehányás nélkül viseli és fogadja.

5
Árpád-házi Szent Margit (1242—1271): IV. Béla király lánya volt. Apja a tatárjárás idején
tett fogadalmát beváltva domonkos rendi apácának adta. A Nyulak-szigetén (Margit-sziget), a
tatárjárás után épült kolostorban élt. 1943-ban avatták szentté. – A Margit-legenda Ráskai Lea
domonkos apáca másolásában (1510) ránk maradt nyelvemlék.
Három részből áll: az első Margit életmódját ismerteti a kolostorban, a második rész a szent
királylány csodatételeiről szól, a harmadik a nővéreknek a szentté avatási bizottság előtt tett
vallomásait tartalmazza.
A legenda Árpád-házi Szent Margit rövid, aszketikus, kolostori életéről szól, akit a
keresztény egyház által sugallt ideális élet megtestesítőjeként ábrázoltak a műben: megvetette a
földi életet, alázatosan, szegénységben élt, nem tisztálkodott, sanyargatta önmagát, gyakran
vezekelt, többek között ostorozta magát, vezeklő övet (ciliciumot) hordott; a legmegalázóbb
munkákat végezte, gondozta a fertőző betegeket, segített mindenkin, soha nem panaszkodott,
derűvel és hálával fogadta a szenvedéseket, megaláztatásokat, nehézségeket, s tette mindezeket
úgy, hogy rendtársai is túlzásnak, királyi származásához méltatlannak tartották cselekedeteit. A
legenda leírja, hogy Isten csodás képességeket adományozott neki. A műben a középkori keresztény
egyház embereszménye körvonalazódik.
A Margit-legenda tehát Árpád-házi Szent Margit (1242–1270), IV. Béla király szentség
hírében élő (noha hivatalosan szentté csak 1943-ban avatott) apáca lányának az életét és
csodatételeit beszéli el. A mondottaknak mintegy hiteléül a legenda végén felsorolja és röviden
jellemzi a Margittal együtt élő apácák közül azokat, akik 1276-ban tanúvallomást tettek a pápa által
kirendelt szentségvizsgáló biztosok előtt Margit életéről, a közbenjárására történt csodákról, s
akiknek a vallomásaiból a legendaíró bőségesen idéz. Az ismeretlen szerző tervezte még a
legendában megjelenő további tanúk (urak, egyházi és világi személyek) felsorolását is, e rész
azonban a kezdet után (230–231 lapok) abbamarad, a legenda vége nem készült el.
Szülei Margitot három évesen a veszprémi Szent Katalin zárdába adták. A IV. Béla által a
Duna szigetén Margitnak épített kolostor tíz éves korától volt a királylány otthona élete végéig. A
később Margitról elnevezett szigetet az ő korában a kolostor védőszentjéről Szűz Mária vagy Boldog
Asszony szigetének, népi elnevezéssel pedig eredetileg Nyúlszigetnek majd később Nyulak
szigetének is hívták. Margitnak a kolostor templomában lévő sírja halála után sűrűn látogatott
zarándokhellyé vált, amint a kódexben is (p. 186/7-8) olvashatjuk: mind teljes Magyarország hozzá
fut. Emlékét, példáját az ott lakók halála után még két és fél századon át – amíg a török pusztítás
miatt a szigetről el nem kellett menekülniük – ápolták és tisztelték. Ennek jegyében készült itt a
kódex.
Kódexeink között ez az egyetlen hazai témájú, s forrásai szintén Magyarországon
készültek. Ezért nemcsak nyelvi és irodalmi emlék, hanem a magyar művelődéstörténet napjainkkal
is érintkező jelentős forrása. Margit életén át részletesen festi egy hazai női kolostor belső életét. A
veszprémi és a szigeti kolostorok romjai ma is láthatók, látogathatók, s néhány, a legendában
szereplő emlék szintén megőrződött. Így Margit vas vezeklő övét, mellyel, ahogy a magyar szöveg
betoldása mondja: „övezi, szorítja vala magát nagy keménséggel” , megtaláljuk az esztergomi
Főszékesegyházi Kincstárban. S a Budapesti Történeti Múzeumban láthatók Margit fehér márvány
síremlékének töredékei, amelynek létezésére az egyetlen írott forrást a magyar szöveg nyújtja,
említve, hogy azon meg volt faragva egy gyermek feltámadásáról való csodatétele szent Margit
asszonnak.
A Margit-legenda két fő forrásból készült.
Vezérforrásként Margit legrégibb, nem sokkal halála után keletkezett latin nyelvű
legendáját (az ún. Legenda vetust) követi. Ez a legenda időrend szerint ábrázolja Margit aszketikus
életét, erényeit és csodatételeit. Kanonizációs céllal írta valószínűen a legendában is többször
említett Marcellus, a magyar domonkosok rendfőnöke, Margit gyóntatója és lelki vezetője.

6
A másik fő forrás a Margit életéről 1276-ban tartott második szentségvizsgálat latinul lejegyzett
tanúvallomásainak szerkesztett jegyzőkönyve. A legendaszerző ebből, különösen a Margittal együtt
élő apácák vallomásaiból, számos részletet válogatott ki Margit életének konkrét eseményeiből,
emberi közelségbe hozva ezzel Margit alakját a kolostor mindenkori lakóihoz. A jegyzőkönyv egy
példányát, mint a magyar szövegből is tudjuk, a szigeti kolostorban őrizték, s azt „legendá”-nak
hívták. Ennek szövegét ma szintén hiányosan, többszörös és késői (XVIII. századi) másolatokban
ismerjük. Az eredeti akkor került napvilágra, amikor Margit koporsóját – amelyben a szigetről
elmenekített példány kb. száz évig rejtőzött – 1641-ben Pozsonyban kinyitották. Később azonban
nyoma veszett.
„Erős fogadással megfogadta IV. Béla király, hogy ha Isten még egyszer országába
visszavezeti, és népét ismét felemeli, egyetlen lányát neki ajánlja, apácának nevelteti. Fogadásáról
nem is feledkezett meg, és amikor egyetlen leánya, a kicsi Margit a tizedik évét betöltötte, bizony
kolostorba küldte. Ott nevelkedett a király egyetlen leánya, távol az édesanyja jó szavától, távol a
díszes és kényelmes palotától.
Ahogy nőtt, növekedett, egyre inkább távolodott a világi hiúságtól, és közeledett az egyházi
tanításokhoz. Az apácák klastromában élt a Nyulak szigetén, amelyet később róla Margit-szigetnek
neveztek el.
Híre járt a közeli országokban, de még a távoli tartományokban is, hogy van Béla királynak
egy szépséges szép lánya, s egymás után érkeztek a kérők Magyarországra. Megkérte Margitot a cseh
király őfelsége, s megkérték sokan mások is, de ő annyira utálta a világi hiúságokat és
gyönyörűségeket, hogy hallani sem akart házasságról.
Messze földről jöttek szerzetesek és apácák, de jöttek nagy nemes özvegyasszonyok, nagy
uraknak és fejedelmeknek feleségei is, hogy a királykisasszony szent életében gyönyörködjenek.
Mert Szent Margit mindig térdre ereszkedett Jézus és Szűz Mária képe előtt, úgyhogy a sok
térdeplés miatt térdének kalácsai megdagadtak és megkeményedtek. Életének minden napján örült,
ha magát megalázhatta, és az apácanővéreknek szolgálatot tehetett. Amennyivel felülmúlta őket
méltóságával és nemességével, annyival inkább iparkodott magát megalázni előttük.
A nemes magyar király egyetlen lánya, az ország büszkesége ott főzött a konyhán, elmosta a
tálakat és a fazekakat, és hordta a tüzelőt. Télen is ő tisztította a halat, ezért aztán kezének bőre
meghasadozott, s a vére kiserkedt.
Történt egyszer, hogy Szabina nővér, Donát úr leánya rákot főzött vacsorára a nővéreknek. De főzés
közben a fazék a parázs közé esett, és mindenestül kigyulladt. Szabina nővér csak sikoltozott, de nem
mert a fazékhoz nyúlni. Akkor lépett be Margit asszony, és kivette az izzó parázs közül. De halljatok
csodát: a tűz sem kezét, sem ruháját nem égette meg.
A szent szűz a kolostor ebédlőjében is szolgált: felsöpört, kiszolgálta a nővéreket, s egy
falatot sem evett addig, míg a többiek az asztaltól felkeltek. De különben is, hogy magát megalázza,
mindenkor a második asztalnál evett, miképpen a szolgálólányok.
Történt egyszer, hogy a szent szűz a nővérek kézmosó vizét, amelyet közösen használtak, ki
akarta vinni, de a nagy csebret egyedül nem bírta. Ezért magához szólított egy nővért, éppen Boboldi
ispán lányát, a büszke Csengét. Azt mondta neki:
–Szerető atyámfia, vigyük együtt a moslékos csebret!
Csenge nővér semmit sem szólt, kivitte a csebret Margittal, de amikor az udvarra értek, letette a
csebret, és a moslékos vízzel a szent szűzet arcul verte. Margit pedig ezt békességgel elszenvedte,
elmosolyodott, és azt mondta:
– Szerető atyámfia, mit művelsz?
Ilyen szeretet és alázatosság élt a szent szűz szívében.
De híre járt egyszerűségének és engedelmességének is. A közedényekkel megelégedett, az
étel hitványát válogatta, s panaszát soha ember nem hallotta. Amit a főnökasszony parancsolt,
elsőnek teljesítette.

7
Ha a nővérek közül valamelyiknek atyja, anyja vagy rokona meghalt, a szent szűz mindjárt
felkereste, vele sírt, és azt mondta:
– Akarta volna az Úristen, szerető atyámfia, hogy inkább énnekem történt volna, hogy nem tenéked.
Ha pedig a nővérek közül valaki meghalt, a szent szűz addig nem távozott a testétől, míg el nem
temették, hanem ott imádkozott a holttest mellett, s úgy megsiratta, mintha rokona lett volna.
Ez a szentséges szűz nagyon szerette a szegényeket, és maga is szegénységben akart élni.
Ruhája mindig szakadozott és foltos volt. Néha a sárból vett fel posztófoltokat, és azzal foltozta meg
köntösét.
Történt egyszer, hogy IV. Béla király eljött a lányához. Szent Margit nem mert atyja színe elé kerülni,
mert erősen rongyos volt a köntöse. Hirtelen elfutott Kandida nővérhez, és megkérte, hogy foltot
vessen a köntösére. Kandida nővér nagy munkával foltozta meg, mert a köntös már úgy
elrongyolódott, hogy Margit asszony karjának húsa alóla kilátszott. Amikor pedig a főnővér, aki a
ruhát osztotta, Margitot meglátta, azt mondta neki:
– Asszonyom, én teneked jobb palástot adok.
De Margit asszony azt felelte:
– Ne úgy tégy, szerető atyámfia! Két hitvány palástot varrj össze, és foltozd meg, azt viselem én.
Fején egyszerű velumot, fátyolt hordott, mint a többi nővérek. De amikor meglátta, hogy a
szolgálólányok durva, goromba fejkendőt hordanak, elcserélte a magáéval, és az övét a szolgálóknak
adta. A sarui is mind leszakadoztak a lábáról. Amikor mindezt a főnökasszony látta, azt mondta a
szent szűznek:
– Ha ezt a te atyád és anyád megtudnák, rajtunk nagy szégyent tennének.
De Szent Margit asszony azt mondta erre:
– Kérlek tégedet, szerető anyám, a Jézus szerelméért, hagyjad, hogy én ígyen tegyek.
A szent szűz ágya csak egy földre vetett gyékény volt, erre néha egy kődarabot tett
párnának. Ezen nyugodott a magyar király lánya.
Vezeklőövvel, korbácsolással testét erősen gyötörte, soha pihenést magának nem engedett.
Ezért kora ifjúságában nagyon elgyengült, és érezte, hogy halála közeledik. Amikor az egyik nővért
elsiratták, azt mondta a főnökasszonynak:
– Én szerelmes anyám, én leszek az első a nővér után, aki meghalok.
És ez így is történt. Amikor a szentséges szűz megbetegedett, odahívatta a főnökasszonyt, és átadta
neki az ő ládájának kulcsát.
Ó, szerető atyámfiai, akarat szerint való szegénységnek szeretői, tartói és kívánói, kik a
mezítelen Jézust követitek, lássátok, nézzétek, hajoljatok jól oda és lássátok, mit lelt a főnökasszony a
magyar király lányának kincsesládájában! A szent szűznek ezek voltak a kincsei: ciliciumok vagy
vezeklőövek a derék sanyargatására. Az egyik megszakadozott már a gyakori viselés miatt, a másik
cilicium pedig vasból készült, hogy nagy keménységgel szorítsa a testet. Egy vessző is volt ott, melyre
a szent szűz sündisznóbőrt erősített, s azzal ostorozta magát. Találtak két nemezkapcát, melyek
kétfelől hegyes vasszegekkel voltak kiverve, ezeket viselte a szent szűz a lábán.
Ezek voltak Margit asszony kincsei, melyekkel érdemeket gyűjtött, és ezekkel az érdemekkel
segíti most a hozzá folyamodó bűnösöket.
Betegségének tizenharmadik napján, huszonkilenc esztendős korában a szent szűz
elnyugodott az Úrban. Legottan a szentséges szűznek az orcája csodálatos fényességgel
megfényesedett, s olyan szép világosság támadt a szeme alatt, mintha egész arcát megaranyozták
volna.” (Lengyel Dénes: Régi magyar mondák)
Részlet Ráskay Lea kódexéből
„Éjjel fölkel és úgy hallgatja vala, ha valamely szoror nyög, és hozzámegyen, megkérdezi.
Némelyeknek bort hevít, némelyeknek ruhát melegít, és odateszi, hol az betegnek fájdalma vala. Ha
kedég valamely az szororok közül meghal vala, tehát ez szent szűz mindaddig el nem megyen az
meghalt szorornak testétől, mígnem eltemettetik vala. Hanem az holttestnél imádkozik, és oly igen
nagyon siratja, nagyobban hogynem mintha őneki testi atyjafia volt volna.

8
Esmég ez szent szűz vala mindenben szegénységnek szeretője és megtartója és igen szeret
élni vala szegénységben. Őneki ruhája, kápája vala igen ő és megszakadozott, és foltos vala. És
némikoron ez szent szűz az sárból veszen ki posztódarabokat, és azzal foltozza vala meg köntösét,
kápáját.
Oly igen édesen imádkozik vala e szent szűz minden időben, hogy akármely igen hideg idő
volt, mikoron egyéb szororok isteni szolgálat után mentenek magukat megmelegíteni szobába, e
Szent Margit asszony megmarad vala a karban, csak egy köntösben avagy kápában a nagy
hidegségben, úgyhogy mindenestül fogva megkékül vala, miképen holt.
Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének,
tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind
a teljes konvent bizonyságot tett róla, soha az ő testét meg nem fürösztötte akármely nehéz kórságok
után is, kiket gyakorta szenvedett vala.
E szent szűznek ő ágya vala egy gyékény, egy hitvány lazsnok és egy kis vánkos, némikoron
pedig egy gyékény csak. Némikoron egy bőrt teszen vala csak feje alá az ő imádkozó helyén. Ezen
nyugoszik vala magyari királynak leánya.
Ezeknek felette e szent szűz ciliciumot visel vala. (A cilicium dorva szövetből viselt vagy
szögekkel kivert öv, amelyet vezeklésül hordtak szerzetesek. Állandó viselése nagy fájdalmakkal járt.)
Más ciliciuma vala, kit kért vala a provinciálistól, hogy őneki csináltasson lófarkból és tehénfarkból.
Efféle ciliciumot visele karácsony estjén, nagypénteken, Boldogasszonynak minden vigiliáján és
minden szent apostoloknak estjén, minden ádventben, mind karácsonyig. Azonképen a negyven
napokban hamvazószerdától mind húsvétig ciliciumot visel vala, sem az ő ruháját meg nem
változtatja vala, akármely igen megnehezült is féregnek, tetűnek miatta: sem fejét meg nem mosta
nagyszombatig. Ennek felette minden hétben, csütörtöktől fogva vasárnapig mindenkoron ciliciumot
visel vala, és e ciliciumnak alóla viseli vala mindenkoron vasból csinált övet, kivel övezi, szorítja vala
magát nagy keménységgel: mely vasöv még ma is e klastromban vagyon.”
A BAROKK EPOSZ
ZRÍNYI MIKLÓS(1620-1664): SZIGETI VESZEDELEM
A mű latin címe: Obsidio Szigetiana, mellyel Zrínyi a magyar irodalomban addig

ismeretlen műfajt honosított meg-az eposzt.
(Az eposz verses nagyepikai műfaj, mely egy egész közösségre kiható nagyjelentőségű
eseményt dolgoz fel, illetve az esemény azzá válik az eposzi ábrázolás során. Az újkorban a
különösen nagyszerű eposzt epopeia névvel is illetik. Ideje mindig a múlt, mely az elbeszélő és a
befogadó számára is követendő példa. Hőse, az „eposzi hős” istenektől, természetfölötti
lényektől támogatva vagy éppen hátráltatva hajtja végre tetteit. Ennek megfelelően az eposz
mindig két szinten, az istenek és emberek szintjén játszódik. Az eposz harmonikus világképet
sugalló műfaj, hiszen mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel ér véget.)
Saját bevallása szerint 1645-46 telén készítette el.
Forrása: a gyermekkorában hallgatott mesék, történetek dédapja hősiességéről, 16.
századi históriás énekek, Balassi vitézi versei és a görög-római eposzok. Dédapjának hősi 1566-os
várvédelmét dolgozta fel témaként barokk eposzban, a témát eposzi magaslatra emelve: népek
sorsára kiható esemény, Magyarország. Európa védőpajzsa. 15 éneke 1566 strófából áll, mely a

9
szigetvári várostrom éve. Barokk jelleg benne - a monumentális kompozíción túl - a valóságos és
realisztikusan ábrázolt események vallásos szférába emelése, a bonyolult cselekmény, a mitizálás.
Alapkoncepció:
A törököt Isten a magyarságra bűnei miatt küldi. Ezek a bűnök: az erkölcsi züllés, a hit
elhagyása, a belső viszályok és a hadtudományban való járatlanság. A büntetés feloldása: a török
kiűzhető, ha a magyarság követi a szigetiek példáját (korának szóló figyelmeztetés). Célja az
ideálteremtés: követendő példaképpé emelt hőse halhatatlan, mert a kereszténységért, Krisztus
nevéért halt önzetlenül hősi halált, megvetve a világ javait. A magyarság bűnei miatt Isten a törököt
küldi az ország elpusztítására; kilátásba helyezi azonban a büntetés feloldását, ha a magyarok
megtérnek. Az így megindult török tábor Szigetvárt ostromolja, ahol olyan védősereggel, olyan
közösséggel találkozik, amely mentes az ország hibáitól, sőt egyenesen annak ellentéte: az egész
magyarságot jellemző bűnök helyett a szigeti védőkben a legkiválóbb erények testesülnek meg. A
töröknek ilyen védősereg ellen nincs hatalma. Szigetvárnál ezért az egész magyar-török háború nagy
fordulata következik be. A török formálisan győz ugyan és Szigetvár elesik, hiszen az egész
Magyarország még nem változott meg, és így még nem múlhat el róla a büntetés. A szigetváriak
hazaszeretete, erkölcsi és katonai értékei azonban olyan fölénnyel érvényesülnek, hogy a török
tábor szétzüllik, felmorzsolódik, vezére elpusztul és így megszűnik az a szerepe, hogy a magyarság
büntető ostora legyen. Szigetvár elestével tehát a török csak látszatsikert ér el, valójában súlyos
vereséget szenved, mely magyarországi uralma végleges összeomlásának kiindulópontjává válhat.
Szigetvár hőseit mint a bűnös magyarság ellenképét állítja példának kora magyarjai elé,
hiszen az Isten által bejelentett „harmad-negyed ízig büntetés” (I. 23.) most van letelőben. A Szigeti
veszedelem így válik a török elleni harc szolgálatába állított nagy tetté. A költő által eltervezett
alapkoncepció megvalósítása, hogy a szigetváriak bukásuk ellenére is győztek, a legmagasabb rendű
művészi eszközök mozgósítását tette szükségessé.
Kompozíció
A mű három nagy egységre bontható. Az expozíció az első hat ének, ami az ostrom
előzményeit és a két tábor közötti különbséget mutatja be. A törököt az elbizakodottság jellemzi
nagy túlerejük miatt, ellenben a magyarokat az önfeláldozó hazaszeretet.
Az ostromot a 7-13. ének foglalja magába. A tizedik ének a nagy magyar diadal, a tizenharmadikban
pedig a galambpostára reagálnak a várbeliek. A két utolsó ének a vár elestéről szól. Leírja Zrínyiék
hősi halálát, és bemutatja a halottak megdicsőülését. Mivel a hazáért haltak, elnyerték a
halhatatlanságot.
Szerkezeti szükséglet a véletlen – az elfogott galambposta – (XIII. ének) szerepeltetése is:
az egész koncepción végighúzódó végzetszerűség lezárása ez a mozzanat, hiszen a lényegében
győztes magyar tábornak fizikailag meg kell semmisülnie. A kifejlet két éneke (XIV–XV.) fény-árnyék
technikával, szinte a barokk festőművészet kompozíciós elvei szerint készült. Az utolsó éjjeli
rohamban az Alderán felidézte pokoli szellemek is részt vesznek, a szigeti hősöknek a rettenet és a
félelem démonaival is meg kell küzdeniük. Erre következik az isteni vigasztalás, a kegyelem és az
angyali segítség ragyogó hajnala, majd végső fokozásként a mitikussá növelt utolsó harc, a szultán
halála Zrínyi kezétől és a megdicsőülés. A csodálatos elem szerkezeti szerepe tökéletes: a költő a
megindításhoz és a múlhatatlanul szükséges eposzi nagyításhoz használja.
Jellemek
A két fél, a török és a magyar szemben áll egymással. A törököket a dicsőségvágy,
vérszomj, a zsákmányszerzés vágya és a erőbeni fölény jellemzi. A magyarok között is van különbség
aszerint, hogy a váron belül vagy kívül van. A váron kívüliek a bűnök hordozói. A várvédőket az
önfeláldozó hazaszeretet, bátorság, hűség és baráti segítség jellemzi. A bentiek minden nemes
erénnyel rendelkeznek, ezzel példát szolgáltatva a magyarság számára.
A főhős, Zrínyi Miklós, eszményített alak, aki a barokk embereszményt (Athleta Christi)
megtestesíti. Ő nemcsak egy Figura Christi, vagyis Krisztus mása, hanem egy Imitatio Christi, ami

10
Krisztus követőjét jelenti. A várvédő Zrínyi nagyságát azzal is növeli a költő, hogy az ellenfelet is
felmagasztalja, egy bizonyos pontig. Maga Szulimán („az kinek Európa rettegte szablyáját”) „vitézség
és okosság”, valamint „hadbéli szorgosság” tekintetében a legnagyobb, egyetlen hibája: a szívében
lakozó „kegyetlenség”.
A hódító sereget az óriási létszám és az „erő” jellemzi („evvel győztük mi meg keresztény
világot” - mondja a szultán). Hitszegő voltukat azonban már a gyulai epizód is előre jelzi, a költő
egyik reflexiója pedig pontosan kimondja: „Esztelen, ki hiszen az török hitinek”. Ugyanakkor a török
érvelés („Bizol-é németben, te okos horvát bán, Hogy hamar segitséget küld néked talán?”) - a
szerző, a XVII. századi politikus-költő-hadvezér saját keserű véleményét is magában hordozza.
A magyarok ábrázolásában mindvégig az eszményítés uralkodik, a törökök viszont
fokozatosan elvesztik dicsőségüket. Az erkölcsi diadal a 13. ének 85. strófájában tetőzik: Szulimán
„visszamenéséről immár gondolkodik”. Zrínyi Szulimánhoz az utolsó szablyavágás előtt már így szól:
„Vérszopó szelendek, világnak tolvaja”. A szigetvári hőssel ekkor már egyetlen török sem állhat egy
magaslaton, halálát is csak egy távolról kilőtt „jancsár-golyóbis” okozhatja.
A mű barokk vonásai
Témájában és műfajában is követi a barokk kívánalmakat, hiszen eposz és a halálról,
múlandóságról, valamint a Krisztusi tanokról szól. Leírása részletező, díszítettségét a jelzők adják.
Szintén barokk vonás a keresztény mártírium vállalása.
Ez az első eposz a magyar irodalomban. Követi az eposzi követelményeket, de új, egy keresztény
mitológiát teremt (pl.: segélykérés Szűz Máriától). Elsősorban „bajvívó szablyájával” vívta ki
tekintélyét a XVI. századi függetlenségi küzdelmekben.
Zrínyi ezzel a művel buzdítani akarja a nemzetet. Azonban a mű témájául egy vesztett
csatát választ. A koncepció ellentmondásossága a másik alapvető barokk elem.
Az eposz 15 énekből áll. A felépítés mindenképpen barokk sajátosságokat mutat:
ellentétes erők bonyolult harcából (két tetőpont után) jön létre végezetül a harmónia.
Eposzi elemek tekintetében az első strófák közvetlenül az antik hagyományokhoz
igazodnak, nevezetesen Vergilius Aeneis c. eposza szolgál közvetlen mintául (1-2. versszak). A
propozíció Zrínyi személyét körülírja, Szulimánt, az ellenfelet megnevezi és feldicséri. Az invokáció a
görög múzsák helyében a „szűz Anyát”, Máriát szólítja meg, hiszen a kereszténység mártírjáról szól a
mű. A főhős sorsának előre jelzése (anticipáció) először az 5. szakaszban jelentkezik; az olvasó előre
látja Zrínyi sorsát, a cselekmény végkifejletét, így figyelme a hős magatartására irányulhat. A
Mindenható közli Zrínyivel sorsát és helytállását: „Martyromságot fogsz pogántul szenvedni, Mert az
én nevemért fogsz bátran meghalni.” Szulimán „vitéz kezeid miát fog meghalni”. Az enumeráció
több helyen is megjelenik; a Szulejmánnal érkező többszázezres hadsereget az első, a magyarokat a
negyedik és az ötödik ének mutatja be részletesen. A szerkezetben Zrínyi nem alkalmazza a szokásos
„in medias res” kezdést, helyette alapos és (a mű egyharmadát kitevő) terjedelmes expozíció
olvasható. Látnunk kell ugyanis, hogy milyen körülmények között vállalja, sőt kényszeríti ki a
szigetvári hős a várostromot, ezzel a saját vértanúságát, és látnunk kell előre a két sereg nagysága,
felszereltsége, főként pedig tudatossága és szellemisége közti különbséget. A deus ex machina, vagy
az isteni beavatkozás mintegy közrefogja a történteket. Az eseményeket az indítja el, hogy a
Mindenható a magyarok ellen küldi a török sereget, és az zárja, hogy a végső ostromba a pokol erői
is bekapcsolódnak a támadók oldalán, de a mennyei seregek is színre lépnek, és a dicső halált vállaló
magyar hősöket az égbe emelik. Az eseménysor tehát a reális emberi világban, a földön alakul, de a
kezdő és végponton a pokol és a menny is szerepet kap, monumentális keretet alkotva a földi
történet köré. A pokol- és mennybéli erők harca csak a legutolsó összecsapásban társulhat az
emberek küzdelméhez, addig a magyaroknak önerejükből kell bizonyítaniuk.
Cselekmény
A főcselekményt epizódok sora alkotja. A siklósi kalandban Farkasics személyes vitézsége

11
emelkedik ki, a nagy csaták mindig megnevezett hősök személyes tetteiből, párviadalaiból épülnek
fel. Az egyéni tulajdonságok néhol egyensúlyt teremtenek a két sereg között (Demirhám és Deli Vid
esetében), máskor eleve a magyarok erkölcsi fölényét jelképezik, pl. Delimán, Rusztán bég és
Cumilla szerelmi háromszöge a törökök széthúzását, viszályait illusztrálja. A magyarok közt
ellenpontjuk a vitéz Deli Vidnek és hozzá méltó feleségének, Borbálának a példája. Hasonlóképpen
példaértékű Juranics és Radivoj elvszerű kitartása, együttes hősi halála.
I. Isten számbaveszi a magyarság bűneit, Mihály arkangyalt a pokolba küldi, hogy kiszabadítva
Alecto fúriát, megbüntesse a vétkes magyarságot. Alecto Szelim (Szulimán apja) képében megjelenik
Szulimán álmában, és arra szólítja fel a török szultánt, hogy haddal menjen a magyarság ellen. A
szultán tanácsot tart, hadat gyűjt. Itt olvashatjuk a török seregszmlét is.
II. Közeledik a támadó sereg. A budai fővezér, Arszlán bég Palotánál vereséget szenved. Turi György
hősies helytállása Palota ostrománál és Kerecseni László gyulai árulása és csúfos bűnhődése
előrejelzi a választási lehetőségeket. Zrínyi térdenállva imádkozik a kereszt alatt, a háromszor hozzá
hajló feszülettől isteni útmutatást kap. Krisztus megjövendöli a szigetvári hősök mártírhalálát.
III. Arszlán helyére előbb Musztafa, majd Mehmet basa kerül, Siklósnál ez utóbbi vereséget szenved
Zrínyi szigetvári csapatától. A vereség a szultánt Szigetvár ellen ingerli, így a cselekmény eddigi két
szála összekapcsolódhat.
IV. Diadal és gyász a siklósi ütközet után. A hazavonuló magyar sereg bemutatása következik.
V. A törökök körbeveszik Szigetvárt, megkezdődik az ostrom. Zrínyi előkészületei: lelkesítő beszéd,
eskütétel a végsőkig való kitartás mellett, a várvédők seregszemléje. Zrínyi György útnak indul a
királyhoz.
VI. Szulimán követe Zrínyinél jár, erre méltó válasz az almási ütközet, Deli Vid dicsőségével, aki sok
törököt megöl, köztük Hamvivánt is.
VII. Hamviván halála Deli Vid esküdt ellenségévé teszi az egyik legerősebb török harcost,
Demirhámot. Kettejük párharca végigkíséri a további cselekményt. A siklósi hős, Farkasics Péter
meghal.
VIII. A török haditanácsban nő a széthúzás és az ellenségeskedés Rusztán, Delimán és
Demirhám között. Közben tovább folynak a harcok, Zrínyiék egyre inkább legyőzhetetlennek tűnnek.
IX. A török széthúzással párhuzamosan sor kerül Juranics és Radivoj vállalkozására, császári
segítséget akartak hozni, de ez hősi halálukat okozza. Történetük a baráti önfeláldozás, ragaszkodás
példája.
X. A törökök általános ostromot indítanak, de kénytelenek visszavonulni. Szégyenkeznek a
megfutamodás miatt.
XI. Epizód: Delimán megöli Rusztánt és elmenekül Cumillához (Rusztán feleségéhez), régi nagy
szerelméhez. A seregek nevében megvív Demirhám és Deli Vid. Zrínyi első kirohanása.
XII. Delimán és Cumilla (a szultán lánya) szerelmi történetét elmesélő résszel kezdődik.
Delimán visszatér a táborba, Cumilla meghal. Zendülés a török táborban.
XIII. Deli Videt felesége, Borbála menti ki a török kezéből igazi férfiként harcolva. A magyar
diadal tetőpontja: a törökök elhatározzák, hogy visszavonulnak, de a szigetiek levelét hordozó
postagalamb véletlenül a kezükre jut, és ez végső támadásra bíztatja Szulimánt.
XIV. Második tetőpont: Az utolsó ostrom. Deli Vid és Demirhám egymás kezétől halnak meg. A
döntő rohamhoz a törökök földöntúli erők segítségéhez folyamodnak, Alderán, a török varázsló
megidézi a pokol erőit. Zrínyi és maradék 500 vitéze a belső udvarba vonul vissza, és a kitörés
mellett döntve felkészülnek a hősi halálra. Isten látva a szigetiek hősiességét és kilátástalan
helyzetét, elküldi a mennyei seregeket megsegítésükre.

12
XV. Megoldás: Zrínyi 500 vitézzel kirohan, megöli Delimánt és Szulimánt, majd maga is meghal
egy janicsárgolyó miatt. Szigetvár elesik. Az angyali légió elűzi a pokol erőit és a várvédők
megdicsőült lelkét angyalok emelik a mennybe.
Az eposz végső tanulsága
Ha az egész magyarság felemelkedik arra a katonai és erkölcsi magaslatra, ahol a szigetváriak
álltak, akkor a török hódítók magyarországi uralma megpecsételődött. Ezt a szuggesztív tanulságot
társadalmilag is konkréttá teszi az eposz gazdag politikai és erkölcsi gondolatvilága.
A költő ábrázolásában az egység, rend, fegyelem, szervezett hadviselés és korlátlan tekintélyű
vezetés mindig fölényben van az anarchiával, a belső gyengeséggel szemben; akkor is, ha az
ellenség; akkor is, ha a számbelileg jóval gyengébb fél fölényét jelenti.
REGÉNYEK
A SZENTIMENTALISTA ÉNREGÉNY
KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI
Napló- és levélformájú énregény.
A szentimentalizmus (az érzékenység művészete) irodalmi irányzat és stílus, érzelmi lázadást
fejez ki a feudalizmus embertelen erkölcsei ellen, az egyéniség boldogulását gátló merev
hierarchiával szemben. Időszaka kb. 1750—1830 közé esik. A szentimentalizmus célja a
szubjektivitás felszabadítása, a lelki történések és lélekállapotok szabad kifejezése. Témája gyakran
a magány, a személyes hangulat és a bonyolult érzelemvilág. A szentimentális alkotás az egyedi,
megismételhetetlen jelenségek iránt érdeklődik. A hangnemek keverednek benne, de az uralkodó
jelenség a melankólia, a fásultság, az irónia. A szentimentális irodalomban általános jelenség a
szubjektivitás. A szentimentális nyelvet árnyalt érzelemkifejezés jellemzi. Stílusa sejtelmes, a képek
a természet, az érzelem és a test jelentésszintjeit kötik össze. Gyakoriak a természeti képek, a
megszemélyesítések. A szöveg egészét hullámzó indulat, nyitott szerkezet jellemzi. Az alakzatok
közül gyakori a felsorolás, a részletezés. A mondatfajták közül a kérdés, a felkiáltás és a megszólítás
jellemző. A versszöveg dallamos, a hangnemet a melankólia uralja.
Az énregény olyan regénytípus, amely a mű egyik (vagy több) szereplőjének – leggyakrabban
a főszereplő – nézőpontjából mutatja be a műben ábrázolt világot. Ebből adódóan látószöge
korlátozott, csak arról és úgy képes tudósítani, amit a hős maga átélt, hallott tapasztalt, s ahogyan
átélte, hallotta, tapasztalta. Az egyes szám első személyű közlés az ábrázolt világ hitelesítésében
játszik szerepet. Az énelbeszélés jellemzője a vallomásosság, mely lehetőséget ad az önelemzésre, a
lelkiismereti vizsgálódásra (ezért a szentimentalizmus különösen kedveli). Leggyakoribb változata a
naplóregény és a levélregény.
A naplóregény a benne ábrázolt eseményeket valamelyik szereplő naplójának formájában
mutatja be, de beleszövődhetnek elbeszélő és levélformájú részek is. A napló monologikus formájú,
egymást időrendben követő feljegyzések sorozata. Azokat az eseményeket és a hozzájuk fűzött
kommentárokat tartalmazza, amelyeket szerzője az adott napon vagy az utolsó bejegyzés óta átélt,
és megörökítésre méltónak talál. Bizalmas közléseit rendszerint közvetlen hangon mondja el a
szerző. A naplóregény a 18. század második felében a szentimentalizmus műfajaként keletkezett.
A levélregény az énregény azon változata, melyben egy vagy több szereplő levelezéséből
bontakozik ki a történet. A levél a személyes, élőszavas beszédet helyettesítő írás. A magánlevél
szerzője közvetlen hangon, a köznapi beszéd fordulataihoz igazodva szólítja meg a címzettet,
természetességre törekszik. A levelek gyakran elbeszélő vagy naplórészletek közé vannak illesztve, s
elsősorban az eseményeknek a hős lelkivilágára gyakorolt hatását tükrözik. A levélregény a 18.

13
század elején keletkezett, igazán divatossá a szentimentalizmus idején vált. Kármán énregényében
minden eseményt (Fanni halálát kivéve) és érzelmet szubjektíven, belső nézőpontból, a főszereplő,
Fanni nézőpontjából látunk, a rajta kívüli világ eseményei a háttérbe szorulnak, csak annyiban
fontosak, amennyiben hatással vannak Fanni érzéseire. Ugyanakkor a mű egyesíti magában a napló-
és levélregény sajátosságait: a cselekmény Fanni naplójából és barátnőjéhez írt leveleiből (illetve T-
ai szerkesztőséghez írt leveléből) bontakozik ki, s lelki rezdüléseinek rajzát nyújtják.
A mű témája a szentimentalista alkotások konvencióinak megfelelően a beteljesületlen
szerelem. Cselekménye egyszerű, a műfaj kívánalmai szerint kevés epikai elemet tartalmaz, a
hangsúly a lélek belső tartalmaira, az érzelmekre tevődik. A regény középpontjában a tizenhat éves
félárva Fanni áll. Anyja és bátyja meghalt, keményszívű apja és mostohaanyja neveli, és el kell
viselnie mostohatestvérei bántásait is. Fanni sokat szenved a magánytól, az őt körülvevő
emberekben nem talál megértő lélekre, egykori barátait is idegennek érzi. Változást az hoz életébe,
hogy környékükre, a falu végére költözik egy hajdan magas állású, de megözvegyült s ezáltal
elszegényedett asszony, báró L-né, aki barátnője és tanítója lesz. Ő biztatja, hogy fogadja el a
meghívást, amikor Teréz névnapi bálba hívja. Itt ismeri meg T-ai Józsit, a városból érkezett
fiatalembert. Bár sokáig kétségek gyötrik, hogy csakugyan szereti őt T-ai, valójában első pillantásra
egymásba szerettek. Kapcsolatuk akkor mélyül el, amikor Fanni néhány hétre városi barátaihoz
költözik, s itt gyakrabban találkoznak. Váratlanul rátör azonban apja, akinek fülébe jutottak a
szerelmeseket ócsárló, hazugságokat terjesztő szóbeszédek, s hazaparancsolja lányát. Fanni
hamarosan ágynak esik, s hosszas szenvedések után, T-ai és a bűnbánó apa karjai közt meghal.
A mű szerkezete átgondolt, négyféle szöveg alkotja. Három fiktív bevezetéssel indul, melyek
a hitelesség megteremtésében játszanak szerepet. Az első –Egy szó az olvasóhoz– szerkesztői
előszóként került a regény elejére, elmondja, hogyan került a napló a folyóirat szerkesztőségébe. A
második szöveg –Fanni élete– T-ai szövegeként értelmezhető, bár ő maga nincs megnevezve. Ez
külső nézőpontból vázolja Fanni életét, amit a naplójegyzetek szubjektivizálva adnak elő. Leírja
Fanni halálát is, az egyetlen eseményt, amely belülről ábrázolhatatlan.
A harmadik bevezető rész –Fanni hagyományai– ugyancsak T-ai szövegeként fogható fel,
kifejezetten a „hagyományokra”, Fanni hagyatékára reflektál.
Ezt követően találjuk a mű fő részét, mely Fanni naplójegyzeteit és leveleit tartalmazza, a
neki írt válaszokat azonban nem. A levelek keltezése a hitelesség látszatát kelti, akárcsak a helyszín
megjelölése, bár ez és egyes szereplők neve –pl. T-ai, báró L-né, gróf É-né– a kor szokása szerint
rejtjelezve szerepel.
Az első bejegyzés Fannit a többi embertől elvonulva, a természetben, a veteményes- és
gyümölcsöskert közti lugasban láttatja. A természet és a magány együtt kell számára ahhoz, hogy a
vallomás helyzete megteremtődjön. A napló első lapjait író lányt az érzések zűrzavara jellemzi, édes,
nehéz, titkos érzéseket érez, az örömtől dobog szíve, s könnytől telik szeme. Élvezi a természet és a
magány örömeit, de menekülne is az egyforma hétköznapok elől, vágyik az idilli, szeretetteli életre,
de néha már csak a halál vigasztalhatná meg őt. Fanni a szeretetet keresi és a szeretetlenség őt
körülvevő világa elől menekül. Gondolatai először a földi szférán túl keresik a szeretet lehetőségét:
elhunyt anyja és bátyja világát érzi közel magához. Úgy érzi, önmagáról nem tud semmi bizonyosat,
érzelmi csapongásai mögött az önismeret hiánya mutatkozik meg: „Megfoghatatlan magának is az
ember!”
Báró L-né feltűnése fordulatot jelent a lány életében, az özvegy saját életsorsának példájával
készíti fel arra, hogy eljusson saját személyiségének lényegéhez. A két gyerekkel özvegyen maradt
szegénysorsú hölgy élettörténetéből a szerelmi boldogság emlékei gyakorolják rá a legnagyobb
hatást. Beszélgetéseik során alakul át Fanni, jön rá arra, hogy a szerelem hiánya zavarta eddig lelkét.
Úgy érzi, immár ismeri magát, s az eddig számára nem is létező világ nyílt meg előtte, és vált
titokzatossá. Olyan erősen vágyik a boldogságra, hogy tragikus sorsú barátnőjét is boldognak

14
mondja, mert tapasztalta a boldogságot, önmagát pedig boldogtalannak, mert „jó napokrúl” még
semmit sem tud.
Báró L-né megfontolt szerelemre inti Fannit, mert „a vak szerelem veszedelmes”.
Figyelmezteti, hogy nem akaratunktól függ, hogy szeressünk, „de az okosság azt megelőzheti, hogy
azt ne szeressük, aki arra nem érdemes”. Tanácsa szerint a vágyak alapján kell kialakítani egy
ideálképet, s az ehhez hasonló valóságot kell megkeresni. Fanni barátnője megfontoltságra irányuló
tanításából semmit sem hasznosít, T-ait meglátva lesz szerelmes a fiatalemberbe. Kapcsolatait a
külvilág ellenségesen fogadja, barátnője miatt gúnyolják („koldushoz kapcsolod magad”), szerelme
irigyei ócsárolják, az anyák, akik eddig példaképet láttak Fanniban, most távoltartják tőle
gyerekeiket. A műben ismét feltűnik az önismerethiány, ám a „nem ismerjük mi a magunk szívét”
megállapítás nem más, mint az észnek a szív érzéseivel szembeni teljes tehetetlenségének belátása.
Fanni a szerelemben megérti önmaga lényegét, és azt is, hogy a harmónia a földi létben csak
rövid időre érhető el. Hamarosan elszakítják kedvesétől, egy „forró hideg” gyorsan ágynak dönti, és
halála sem késlekedik soká. A halál motívuma már Fanni és T-ai első beszélgetésekor, az átmulatott
báli éjszaka utáni búcsúzáskor feltűnik, s jelképesen összekapcsolódik a szerelemmel. Ugyanez a
motívum a regény utolsó részében ismét megjelenik –„mint vőlegénynek, úgy megyek a halál
angyalának elejébe”– mintegy jelezve, hogy számára a nyugalom, a boldogság a halál után
valósulhat meg.Fanni számára a reménykedés vagy a felejtés (a megoldás lehetőségei) eleve
lehetetlennek tűnik, érzelmei felőrlik erőit. Saját elmúlását nem éli meg veszteségként, a halálban a
beteljesülés lehetőségét látja.
A mű történései közötti ok-okozati kapcsolat laza, az idő kronologikus rendje szerint haladva
egy évet fognak át. Az események tavasztól tavaszig zajlanak, a virágzó természet képei nyitják a
regényt, és a mű végén az újrasarjadó természet jelenik meg. A táj, a természet tükrözi Fanni
érzéseit, sőt a hozzá közel állókét is (a báróné a természetben imádkozik, T-ai érzelmi felindulását a
vihar is jelzi, amikor ellovagol). Fanni a tájjal együtt virul ki, amikor barátnőre tesz szert, sorvadása
akkor kezdődik, amikor a természet eljut saját mélypontjára. A párhuzam a tél és a tavasz fordulóján
törik meg: a természet éledni kezd, Fanni viszont haldoklik. Az év nem naptári értelemben válik
jelentőssé, hanem a ciklikus teljesség jelképeként. Metaforikusan fejezi ki azt, hogy az év lepergése
alatt Fannival minden megtörtént: ráismert saját alkatára, intenzíven végigélte sorsát.
A regény a szentimentalista stílusirányzat számos jegyét viseli magán, ilyen a mű
témaválasztása, hétköznapi alakok szerepeltetése, a szenvedő szerelmesek megjelenése, a magány,
a természetbe menekülés, az érzelmek előtérbe kerülése, az énforma alkalmazása.
A ROMANTIKUS (és realista) REGÉNY

JÓKAI MÓR írói módszere
Jókai életműve mennyiségét és műfajait tekintve is óriási. Több mint száz regénye mellett
számtalan novellát, elbeszélést (pl. A nagyenyedi két fűzfa; Dekameron),tanulmányt, cikket írt.
Szépírói eszközökkel feldolgozta a teljes magyar történelmet (A magyar nemzet története), írt
drámákat (Dózsa György, Zrínyi), népszínműveket, illetve több regényét átdolgozta színpadra is.
Nevét nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte is ismerték. Baráti levelezést folytatott
Victor Hugóval, Zola is elismeréssel írt művészetéről. Művei hozzájárultak a magyar irodalom
nemzetközi elismertségéhez.
Egész életén át törekedett arra, hogy regényeivel egyfajta ismeretterjesztő feladatot is
teljesítsen: számos művében olvasható olyan betétszöveg, mely korának tudományos
felfedezéseiről, eredményeiről tudósít. Rajongó lelkesedéssel és csodálatos fantáziájával egészíti ki e
szakszövegeket (pl. a szén kialakulásának története a Fekete gyémántokban vagy a Senki szigetének

15
botanikai leírása Az arany emberben). Rajongása, érdeklődése olykor annyira elragadja egy-egy
érdekesség bemutatásánál, hogy szinte megfeledkezik magáról a történetről. Jelentéktelennek tűnő
részleteket is aprólékos részletességgel ábrázol.
Történelmi munkáiban gyakran használ fel forrásokat. Regényeinek kedvelt helyszíne Erdély.
Az erdélyi helyszínek ábrázolásakor a saját ismeretei, tapasztalatai alapján írtakat sokszor Orbán
Balázs A Székelyföld leírása című művének szövegeivel egészíti ki, olykor az eredeti szöveg
módosítása nélkül, de gyakrabban stilizálja, irodalmivá teszi a szakszöveget.
A hiteles források mellett sokszor előnyben részesíti a kevésbé hiteles (pl. népi, szépirodalmi)
forrásokat, a már fentebb említett anekdotikus történeteket, adomákat, legendákat. Az erdélyi
helyszíneken játszódó történetekben nagy szerepet kapnak a székely és román népi hiedelmek,
babonák is.
Jókai a magyar nemzeti múlt mitológiájának megteremtésén munkálkodott. Bevallott
célja volt, hogy művei által tanítson, neveljen, példaképeket állítson közönsége elé, hitet,
önbizalmat adjon olvasóinak. Ez a magyarázata, hogy történelmi regényeiben gyakran idealizálja,
heroizálja a valós történelmi személyeket és fiktív alakjait, példakép-hősökké formálja őket.
A mitologizáció másik eleme a magyar ősvilág megteremtése. Bálványosvár című regényében
(1883) kísérletet tesz a régi, ősi magyar vallás rekonstrukciójára is (a tuhudun magyarok
természetvallása) az Árpád-ház ellentmondásos és hiteles forrásokban szűkölködő korszakának
ábrázolása mellett. E regényében másik kedvenc forrását, Ipolyi Arnold Magyar mitológiáját (1854)
is felhasználta.
Jókait már kortársai is bírálták azért, hogy a magyar történelmi múlt heroizálásával,
mitologizálásával meghamisítja történelmünket, elhallgatja a problémákat, nem jeleníti meg a
valóságot. Ezek a vádak csak részben igazak. Az író koncepciója hasonló volt Zrínyiéhez: nem a
hiteles történelem érdekelte, számára érdekesebb és fontosabb volt egy-egy történelmi legenda,
monda megörökítése, illetve, hogy olyannak lássa az eseményeket, személyeket, amilyenek lehettek
volna.
Regényeinek motívumvilága megfelel a romantika hagyományainak (pl. kaland,
meseszerűség). Legtöbb művében jelentős szerepe van a cselekményben egy vagy több szerelmi
szálnak, szívesen szerepeltet szélsőséges típusokat, szereplőpárokat (hős és ellenhős; magasztos és
démonikus nőalakok; egy-egy különös magatartásforma szélsőséges megtestesítői, „érdekes
emberek”; idealizált népi figurák stb.).
Jókai szereplői
Pozitív hősei általában kiemelkedő képességű, remek jellemű, tisztességes és bátor
alakok. Gyakran élő személyről vagy személyekről mintázza őket, kétségtelenül felismerhető
történelmi személyiségek, mégis ritkán szerepelnek valódi nevükön. Ez az álnév mögé rejtés
felszabadítja a szerzőt a történelmi hitel, az életrajzi pontosság kötelezettségei alól. Szentirmay
Rudolf alakjában (Kárpáthy Zoltán) jól felismerhető Széchenyi István személyisége, de talán a még
élő politikus iránti tisztelet s persze a cenzúra miatt sem azonosítódik az irodalmi hős és a valós
személy. Ugyanebben a művében Wesselényi báró név szerint szerepel.
Negatív hősei között nagy számban vannak a klasszikus ördögi gonoszságú, félelmetes
figurák. A sátáni gazemberek és a démonikus nőalakok rossz tulajdonságai mögött mindig egyszerű
magyarázatok rejlenek: élrecsúszott karrier, gyermekkori szenvedések vagy későbbi megaláztatások,
gondok. Gyakran megszállottjai egy rögeszmének, gyűlöletük, aljasságuk általában öncélú, s a
legtöbb esetben azért irányul a főhős vagy valamelyik pozitív figura ellen, mert rögeszméjüket
indokoltan vagy indokolatlanul összekötik velük, őket tartják szerencsétlenségük fő okozójának. A
negatív hősök általában boldogtalan emberek, meghatározó motiváció a szerelmi csalódás is.
Ritkán jellemző Jókai alakjaira a jellemfejlődés, szereplői általában kész jellemek, de a
romantika hagyományainak megfelelően sok hősének véletlenszerű sorscsapás változtatja meg

16
életét. A jellembéli változás ezekben az esetekben hirtelen következik be, ritkán előzi meg lélektani
folyamat. Szintén romantikus motívum a szereplők jellemének, karakterének megformálásában a
szenvedélyesség. A hősöket gyakran csak érzelmeik motiválják, moralitásukat is az
erőteljes emocionális tartalom jellemzi.
Nőalakjai megrajzolásában Jókai a plaszticitásra törekszik. Részletes jellemzéseiből
kiérezhető a szerző nők iránti tisztelete és vonzalma, bár legtöbb női szereplőjének csak arca van.
Számára minden apró részlet leírása fontos, arcképei fényképszerű portrék. Negatív nőalakjai is
általában csodálatos szépségűek (pl. Athalie Az arany emberben), gyakran kapcsolódik hozzájuk az
erotikum, míg a pozitív nőalakok szerelme éterien tiszta. Ugyanez a szeretetteljes nézőpont jellemzi
a gyermekszereplők ábrázolásában.
Számos művének legkiválóbb alakjai a mellékszereplők. Műveiben a népi figurák kissé
idealizált, de életteli karakterek (pl. Pál úr A kőszívű ember fiaiban). Általában a mellékszereplők
sem átlagos emberek, bár szerepük olykor csak arra korlátozódik, hogy segítsék, támogassák vagy
akadályozzák a hősöket, illetve hogy a főhős jellemének egyes tulajdonságait ellenpontozzák vagy
erősítsék, igazolják.
Jókai irányregényeiből kialakítható egy sajátos – nemzeti karakterekből álló – XIX. századi
társadalmi tabló:
Nőalakjai között – a már említett alaptípusok mellett – szintén vannak nemzeti típusok.
Jellegzetes típusa regényeinek a művelt, komoly, szigorú, a család életében meghatározó szerepet
játszó nemeslelkű asszony, aki vagy méltó társa a központi alaknak, vagy maga is hősies küzdelmet
folytat a különböző veszélyes helyzetekben, a világban (pl. Baradlayné A kőszívű ember fiaiban vagy
Tereza mama Az arany emberben). A műveltség, a felvilágosult, modern gondolkodás és a
talpraesettség, a világ dolgaiban való eligazodás, gyakorlati érzék általában a női szereplők
alapvonásai. Gyakran a nők higgadtsága, talpraesettsége segít a hősök előbbre jutásában, sikerében.
Jókai stílusa, elbeszélői módszere
Jókai művészetének egyik legfőbb értéke nyelve: lebilincselő stílusban, tisztán,
választékosan fogalmazza meg gondolatait. A mai olvasó számára mégis nehézséget jelenthet a
művekben igen gyakran előforduló idegen szavak, kifejezések sokasága, a korabeli műveltségszavak
nagy száma s Jókai népiessége. Népiességének egyik fő területe a nyelv: szívesen épít be
mondataiba tájszavakat, egyes kifejezéseket szinte újra meghonosít, maga is új, egyéni
jelentéstartalommal bővíti. Különösen a leírásokban érezhető a romantika hatása, de párbeszédeit
is a romantikus hagyományok határozzák meg: emelkedettség, retorikusság, ellentétezés.
Jókai a feszültségteremtés nagymestere: rendkívüli érzékletességgel, beleéléssel ábrázolja
a kiélezett szituációkat, általában az elbeszélő nézőpontjából. Elbeszélő módszerei, előadásmódja
sokfélék, de legtöbb művében az elbeszélőé a vezérszólam, a nézőpontváltások esetében gyakori,
hogy az elbeszélő mintegy beleéli magát hőse világába, az elbeszélői és a szereplői nézőpont
azonossá válik.
(nézőpont: a szó azt a külső vagy belső pozíciót jelöli, amelyből a történet alkotó elemei, az
események, a szereplők és a környezet bemutatása történik.)
EGY MAGYAR NÁBOB (az anekdotikus regény)

A regény a polgári társadalom uralkodó műfaja. A XIX. sz. realista regényei egy
lényegében jól áttekinthető világról festettek képet; a regényíró szinte mindent tudott a világról,
ismerte a társadalom gépezetét. A társadalomról, személyekről, tárgyakról, ezek kapcsolatairól
teljes képet akart adni az író. A cselekmény ok-okozati összefüggésben, valóságosnak ható térben és
időben bontakozik ki; a szereplők is valódi élő emberek hatását keltették.

17
Az anekdota népi fogantatású műfaj, rövid, csattanós, tréfás történet; sajátosságai közé
tartozik a bensőségesség, a mesélőnek és hallgatóságának egymásrautalásokból, félszavakból is értő
összetartozása. Innen származik az élőbeszéd ízét idéző közvetlen elbeszélő hangja, hiszen a
regényben nemcsak az elbeszélőnek jut központi szerep, hanem az általa használt nyelvnek is. Az
anekdotikus építkezés egyik jellegzetessége az elbeszélői pozíció szubjektivitása; az író nem
azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de nem tagadhat tőle bizonyos rokonszenvet, s ha
mosolyog is rajta, nem teszi egyértelműen komikus, nevetséges figurává.
Tartalom:
A regény 1822-ben kezdődik az éjszakai a magyar pusztán szakadó esőben. A kietlen
sársivatag közepén áll nemes Bús Péter kocsmája.
A kellemetlen időben két vendéget is kap, az egyikük egy különc magyar nemes úr, az egyik
leggazdagabb régi család sarja, valóságos bibliai Nábob, aki azonban cigányokkal, parasztlányokkal
és hajdúkkal vigad méltatlan körülmények között. A vidék csak Jancsi úrnak ismeri. A másik egy
párizsi divat szerint öltözött, teljesen eladósodott, nagyszájú aranyifjú, aki azért érkezett, hogy
felvegye az örökségét, ami valami őrült vén magyar úr után maradt rá. Csak lassan derül ki, hogy a
fiatal Abellino és Jancsi úr valójában rokonok, s az előbbi pont azért érkezett, mert az utóbbinak a
halálhírét keltették.
Az ifjú rokon kényeskedő, nagyképű, érzéketlen és kicsapongó ficsúr, aki alig várja, hogy
megörökölhesse a vagyont. Az öreg Jancsi önfejű, makacs és a komikumig konzervatív. Életre szóló
sértéseket vágnak egymás fejéhez, mire az öregember a gutaütés határán a kíséretével elhagyja a
kocsmát, de előtte megvásárolja az egész épületet (az értéke többszöröséért), és parancsot ad a
kocsmárosnak, hogy gyújtsa fel. Így az örököse kénytelen kint éjszakázni az esőben, ahol bosszút
fogad. Abellinónak a továbbiakban Párizs egyik leggazdagabb pénzembere hitelez; a pénzt, és a nem
csekély összegű kamatot a megállapodás értelmében a kapott örökségből óhajtja majd visszafizetni.
Abban az időben számos magyar arisztokrata hagyta el a hazáját, mert barbárnak
tartották a nyugati viszonyokhoz képest. Tanúi lehetünk, hogyan mulatnak, és élik fel családjuk
örökségét külföldön, és újra találkozunk Abellinóval is.
Velük tölti az idejét a fiatal, de máris teljesen életunt Rudolf gróf. Ő egy tűzeset kapcsán
találkozik a híres indiai divatszépséggel, Chataquélával, aki az akkori világ rajongásának tárgya. Az
indiai nőkről tudni érdemes, hogy egyrészt férjüket sosem csalják meg, de elválni tőlük szinte
pillanat műve, másrészt, ha férjük meghal, ők is követik a halálba őt. Az aranyifjak ez utóbbi
„legendát” kétségbe vonják a híres szépség kapcsán, Rudolf pedig – aki a tűzeset napján már
érzelmileg elég közel került Chataquélához – fogad Abellinóval, hogy elcsábítja a nőt – aki
jelenleg Byron, a költő felesége, – elveszi Chataquélát, ő maga meghal, és bebizonyítja, hogy a nő
utána megy a halálba. Amennyiben ez tényleg megtörténik, Abellino tartozik öngyilkosságot
elkövetni (vagy bárki, aki a fogadást hallotta bárhol és bármikor lelőheti a férfit).
A színházi csata
Eközben zajlik két híres énekes-színésznő rivalizálása. A magyar
származású Mainvillné, Jozefina sikereit megunták a fiatalemberek, ezért eldöntik, hogy
megbuktatják egy másik énekesnő javára. A másik – Catalani – nem volt sem tehetségesebb, sem
fiatalabb, de megvolt az az erénye, hogy nem hordta magával a férjét.
Fizetett embereket ültetnek a nézőtérre, akik majd kifütyülik Jozefinát, és virág helyett
hagymafejeket dobálnak a színpadra, de a tervüket keresztülhúzza egy szintén magyar származású
asztaloslegény, a művésznő nagy tisztelője. Barátaival szabályosan összecsapnak a színház folyosóin
a finnyás úriemberekkel, és alaposan ellátják a bajukat.

18
Rudolfot hidegen hagyják ezek az események, de mikor találkozik a színházban az üde

Flórával, a lány bája felrázza apátiájából. Egy csodálatos véletlen megmenti a meggondolatlan
fogadása következményei alól (Chataquéla meghal), ő maga pedig Flóra útitársaként
hazatér Magyarhonba.
A pünkösdi király
Jancsi úr birtokán épp a hagyományos pünkösdi királyválasztás folyik. Hat
évig Márton volt a cím birtokosa, és élvezte az ezzel járó kiváltságokat, de idén egy új csikós tűnik fel
a pusztán Nádudvarról, és elragadja tőle a győzelmet.
Jancsi úr titokban megegyezik az új győztessel: Kis Miskával, hogy adja ki magát tehetős
földesúrnak, járjon vele mindenűvé, ad neki pénzt, kártyázzon, verekedjen, csábítsa el a nőket, ha
hagyják magukat. Majd egy év múlva, amikor lejár a pünkösdi királyság leveti a szép ruhát, beáll
hozzá egyszerű hajdúnak, hogy szégyenkezzen a sok nép, aki addig igyekezett minél közelebb
kerülni hozzá.
Miska kezet ad rá, de végül ő szedi rá a nagyurat. A csikósból lett kalandor egy év alatt
annyi pénzt tesz félre (amit kártyán nyer), hogy nemesi címet vásárol gyűrűvel, birtokkal, címerrel,
és az év végén egyenrangú felekként állnak szemben. Jancsi úr azonban nem haragszik, maga is jót
kacag a kifordított tréfán.
Egy család átka
Amikor elkezd ülésezni a diéta, minden ismerős hazaszállingózik. Élt akkoriban négy szép
lány, akik családjuk felelőtlensége miatt léha életmódra kárhoztattak, különböző tehetős
fiatalemberek tartották el őket, gyanús körülmények között. Hogy az ötödik lány, a
húguk, Fanny erkölcseit megmentse, egy szigorú nagynéni vette magához, és iparkodott tiszta
gondolatokat ültetni a hajadon lelkébe. Teréz néni egy Boltay nevű asztalosmester házában bérelt
szerény lakást, aki örömmel látta a szép kislányt. Boltaynál dolgozott akkor már az a fiatalember is,
aki korábban Párizsban szembeszállt az unatkozó gentlemanekkel, a színházban.
Fanny még a nénjeinél is szebb volt, és titokzatos eltűnése felcsigázza iránta az
érdeklődését mindazon fiatalembereknek, akik rendszeres látogatói voltak a nővéreinek.
Köztük van Abellino is, aki mindenáron igyekszik megszerezni magának a szép lányt, nem
azért, hogy boldogítsa, hanem hogy tönkretegye. Titokzatos jótevőnek adja ki magát, és Teréz háta
mögött elkezdi anyagilag támogatni a lányt, hogy az éneklést tanuljon (valójában pedig azért, hogy a
lekötelezettje legyen). Fannyt gyötri a kíváncsiság, hogy ki ez a gáláns férfi. Egy nap az utcán
meglátja Rudolfot, és fülig beleszeret azt képzelve, hogy biztos ő az, aki után epekedik, holott
valójában semmi közük egymáshoz. A tévedés kiderül, Fanny összeomlik, és mindent bevall
nénjének.
Abellino sorozatos próbálkozásai, hogy megalázza Fannyt párbajhoz vezetnek, ahol az
ellenfele a párizsi asztalos legény: Sándor. A pisztolypárbajban Sándor győzött, golyója Abellino füle
mellett süvített el örök életére nagyothallásra kárhoztatva a piperkőcöt.
A nábob névnapja
Jancsi úr névnapja közelgett, amikor minden barátját meghívta, hogy együtt mulassanak, s
minden haragosát, hogy kibéküljenek. Hetedhét országra szóló dínomdánom ez, ami egy hétig tart,
amikor az első napon minden asszonyszemély megszökik, az utolsó napon pedig a férfiak közül, ki
teljesen részegen, ki félig holtan, üres erszénnyel szállingózik haza.
Jancsi úr meghívta Abellinót is, hogy ne tartsanak többé haragot, és legyen a családban
szent a béke. Abellino elfogadta a meghívást, és úgy hálálta meg az öregúr gesztusát, hogy maga

19
helyett egy koporsót küldött a névnapi ünnepségre, az oldalára ezüsttel kiírva Kárpáthy János neve.
Ezt látva Jancsi úr szélütést kapott, és helyben összeesett. A megrendülésből csak nagy nehezen állt
talpra. Lassú lábadozása alatt szolgái kevés kivétellel mind elpártoltak tőle, és Abellinónál várták,
hogy meghaljon. A férfiak mint leendő gazdájuk parancsba adta, hogy nem tűri meg a
magyaros bajuszt a környezetében, erre vonakodva ugyan, de borotvát fogtak. Jancsi úr pár nappal
később mindannyiukat egy kimért hangú levélben tájékoztatta jobbulásáról és arról, hogy akik nála
jobb gazdát találtak, azok most már maradjanak csak meg ott, ahová mentek.
Váratlan fordulat
Jancsi úr – aki már haragudott, ha így hívták – felkeresi Boltay urat, az asztalost és
megkéri tőle Fanny kezét. Nagyon jól tudja, hogy töri magát érte Abellino és keresztül akarja húzni a
terveit, azzal, hogy először elviszi az orra elől a lányt, majd vele új örököst nemz. Az akkori
törvények alapján ugyanis az ő birtokát sem eladni, sem családon kívül másra hagyni nem lehetett,
és Abellino lévén egyetlen élő rokona, nem lehetett volna őt az örökségből kitagadni.Fanny előbb
visszautasítja a vénember kérését, de később éjszaka az eszébe ötlik, hogy így közelebb kerülhet
Rudolfhoz, és mégis igent mond.
Eközben Abellino beszél Fanny romlott anyjával, és megegyeznek hatvanezer forintban,
hogy eladja neki a lányát. Az anya felkeresi Fannyt, és azt hazudja neki, hogy Abellino kész feleségül
venni őt. Fanny iszonyában Boltayhoz és Teréz nénihez fordul segítségért, akik értesítik Kárpáthy
Jánost. Fanny anyja egy estélyre szóló meghívót csempész a lánya kezéhez, ahol a megjelenésével
szentesítené, hogy kész Abellino szeretője lenni.
Fanny megjelenik az estélyen: ám férjével a karján. Abellino mindenki előtt megszégyenül.
Amikor kigúnyolják, konfrontálódik egy ismerősével. A vita vége párbaj és gyilkosság. Abellinónak
menekülnie kell az országból.
Fanny és Rudolf
Fanny János úr mellett nagyon magányos. A nábob, hogy a kedvére tegyen, átalakíttatja
egész kastélyát és eltüntetett minden a korábbi életmódjára utaló jelet. Amikor látogatóba jön
hozzá a szomszéd Szentirmay Flóra, úgy érzi, hogy az ég küldött számára egy barátnőt. A két ifjú nő
hamar megszereti egymást, ám mikor egy vadászaton kiderül, hogy titkos imádottja Flóra szerető
férje, Kárpáthyné ájultan zuhan le a lóról.
Egy estélyen Rudolf fülébe jut a pletyka, hogy Fannyt egyszer már hatvanezer forintért
meg lehetett volna „venni”. Innen kezdve elkezdi ellenezni, hogy felesége egy ilyen nővel legyen
közeli barátságban. Flóra, hogy védje Fannyt, megtagadja a társaságát – a férjétől–, mondván, hogy
a nők nem gyengék, még a férjükkel szemben sem. Rudolf dühében elindul, hogy elcsábítsa Fannyt,
és ezáltal visszanyerje a nejét.
Fanny rémülten veszi észre, hogy Rudolf gesztusai milyen irányt vettek felé, és teljesen
összezavarodik, könnyek között elárulva a titkát, hogy ő már sokkal régebb óta szerelmes Rudolfba,
mint azt a férfiú gondolná. Rudolf mély önkritikát gyakorol, mert játszott Fanny érzelmeivel, és
hazatér nejéhez, hogy a bocsánatát kérje.
Kárpáthy Zoltán
Fanny nem sokkal eztán fiúgyermeket hoz a világra, amivel a hazatérő Abellino elveszíti a
jogot, hogy örököljön a nábob után. Kárpáthyné belehal a szülésbe, a lesújtott uraság fél év múlva
követi szeretett feleségét a sírba. A kis Zoltánt Rudolf és Flóra neveli tovább, Teréz néni odaköltözik
a birtokukra, hogy segítsen nevelt lánya gyermeke körül. A nábob Abellinóra évi 100 aranyat hagy,
mert nem tűrhette a gondolatot, hogy egy Kárpáthy éhezzen. Ezt mindig János napján veheti fel

20
személyesen, hogy örüljön a neve napjának. A társaság komikus alaknak tartja, és mindenki, ha csak
teheti, kineveti.
Romantikus jellemfordulat - realisztikus jellemfejlődés

Az Egy magyar nábobnak még nincsenek héroszai és heroinái, szélsőségesen eszményített hősei,
ilyenek majd csak a Kárpáthy Zoltánban, a dilógia második részében fognak megjelenni. Ez a mű (a
Nábob) épp azért kiemelkedő teljesítmény Jókai életművében, mert bár elüt mind a romantikus,
mind a realista regénytől, de mindkettőből elvegyül benne valami.
Legnegatívabb figurája, Abellino sem lesz puszta ördögi lénnyé, a Rossz megtestesítőjévé.
Megóvja ettől a sokféle helyzetben való bemutatása s az a komikum, amely körülveszi szánalmas
alakját. Abellinóban a nemzetietlen jelleget emeli ki az író, s csábító mesterkedéseiben az
arisztokrata frivolság és cinizmus szenved vereséget.
Látványosan romantikus jellemfordulatra csak egyetlen példa akad. 1822-ben, tehát a
regénytörténet megindulásakor Szentirmay Rudolfot, jóllehet nagy műveltségű, széles látókörű,
világjárt ember, az életunalom, világmegvetés, bizarr különcködés jellemzi. Hazájáról tudni sem
akar, nem ismeri a honvágyat, Pestről azt is elfeledte, hogy Magyarországon van; egyébként is az a
véleménye róla, hogy az "egy nagy német zsidó kolónia", ahol nem is lehet magyar szót hallani.
Chataquélával kapcsolatos terveinek végső célja az életből való kilépés, az öngyilkosság szándéka
volt. - Egyetlen pillanat mőve, hogy a blazírt Szentirmay egy tisztult, nemes női lélek, a tizenhat éves
Eszéki Flóra hatására megváltozott, új emberré lett. Visszatért szegény hazájába, s a második
regényben (Kárpáthy Zoltán) emberfölötti hőssé magasodik. Itt, a Nábobban átalakulása után
meglehetősen elhalványodik, legfeljebb Fannyval való lírai kalandja hozza közelebb az olvasóhoz a
mű végén.
Más a helyzet a címszereplővel, Kárpáthy Jánossal. Az ő átalakulása, fokozatos erkölcsi
megtisztulása áll tulajdonképpen a regény középpontjában. Esetében nem beszélhetünk romantikus
fordulatról. A durva csínyei által hírhedt főurat "fátuma, környezete" formálta olyanná, amilyen lett,
s Jókai épp ezt a fátumot és környezetet töri szét. Átalakulása különös ugyan, lélektanilag mégis
hitelesnek látszik. Az 1825-ös országgyűlésről hetvenedik születésnapjára hazatérő Kárpáthy János
már némileg más ember: szelídebb, visszafogottabb, megbocsátóbb. Hatottak rá az országos
események, segítette megváltozásában a "kortyondi fráterek" környezetéből való ideiglenes
kiszakadása. Szívében megjelenik a jóság, az együttérzés tétova vonása: szeretettel, rejtett
türelmetlenséggel, a megbocsátás szándékával várja Kárpátfalvára egyetlen rokonát, a halálára
spekuláló Abellinót. Unokaöccsének elvetemültsége (fekete koporsót küld születésnapi ajándékul), a
csaknem halálát okozó lelki-testi megrázkódtatás újabb motívum az átalakulás folyamatában. Egy
hónap múltán ismét Pozsonyban van, "s mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át". "Az
emberekkel komolyan beszélt, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik; jószágaira tanult,
becsületes tisztviselőket keres; a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes
beszédeket tart." Bosszúból kéri meg ugyan Mayer Fanny kezét, de a fiatalasszony tisztasága, lelki
nemessége, erkölcsi fölénye nem marad rá hatástalan. A legemelkedettebb szerelmi áhítattal,
rajongással veszi körül Fannyt, felerősödik benne az aggódó gyöngédség, a körültekintő figyelem.
Gyermeke jövőjéért remegő apa, felelősségérzettel rendelkező, komoly ember lesz. Felesége halála
után ő sem tud tovább élni: követi a sírba is.
Kárpáthy János jelleme magában hordta megjavulásának csíráit. Barbárságában is őrzött valami
mélyen emberit. (Láttuk ezt az első fejezet idézett jellemzésében.) Eszményítésében azonban
mérsékelte magát Jókai, alakjának megformálásában a realista művészet mértéktartása is
érvényesül. Fejlődése során nem válik belőle gáncstalan hős, egy második Szentirmay. Sőt:
átalakulása után is iróniával vegyes humorral láttatja az író. Lelkesedik ugyan a reformkor nemzeti

21
célkitűzéseiért, de valójában nem sokat ért az egészből, s reformkori tevékenységét egy

agarászegylet alapításában fejti ki.
Kárpáthy János átalakulásának útja azt a fordulatot is jelzi, amelyet a 20-as, 30-as években a
reformkori Magyarország megtett. A nábob példája azt hirdeti: van lehetőség a gondok
megoldására, a változásra, s ezzel Jókai utat mutat az elnyomatás kora arisztokratáinak, reményt
kelt az 50-es évek olvasóiban.
Az utolsó fejezet (A világ nyelve), mely nem egyéb a Fannyra és férjére szórt rágalmaknál,
megalapozza a következő regény, a Kárpáthy Zoltán meséjét. Az az örökösödési per irányítja a
dilógia második részének eseményeit, melyet Szentirmay és az ifjú Kárpáthy ellen indítanak Abellino
nevében, hogy Zoltánt öröklött vagyonából kisemmizzék. Ebben a második részben már
szabadabban csapong Jókai romantikus fantáziája: a pozitív szereplők - Kárpáthy Zoltán, Szentirmay
Rudolf, Wesselényi Miklós - hibátlan félistenekké magasztosulnak, a női szereplők is - Kőcserepy
Vilma, Szentirmay Katinka - Mayer Fanny szintjére emelkednek.
Szerkezetét nézve az ún. anekdotikus-életképszerű változatot képviseli. Az Egy magyar
nábob alapvetően anekdotikus jellegű mű, amelyben rövidke epizódok (pl. a pünkösdi királyi
koronáért folytatott küzdelem, vagy Chataquela, az afgán származású nő története) során alakul ki.
Az epizódok nagyon fellazítják a történet alapvető szálát (a mű első harmada epizódokból,
önállósult novellákból áll: főleg Abellino és Kárpáthz János környezetét és életmódját tárja elénk).
Emiatt néhány szereplőnek semmi köze sincs a történet központi cselekményéhez, annak ellenére,
hogy a szerző viszonylag sokat foglalkozik vele, pl. a magyar származású párizsi énekesnő,
Mainvielle-né élettörténetét elejétől a végéig megismerhetjük, annak ellenére, hogy a párizsi
fejezetsorok kivételével egyszer sem tűnik fel.
A regény anekdotikus volta ellenére sem mondható céltalannak, hiszen benne Jókai két
kor értékítéletét, életfelfogását állítja szembe, hiszen az eltunyult nábobot csakis egy polgárlány
képes kilendíteni sivár mindennapjaiból.. Fontos megemlítenünk az anekdotázás, humor mellett az
érzékletes jellemábrázolást is. Kárpáthy fokozatosan hatalmas fejlődésen erkölcsi megtisztuláson
ment keresztül (Jancsi úrként ismerjük meg, végül már tekintélyes, felelősségtudatos ember).
Abellino éppen a másik irányba halad (a regény elején már negatív figura, a végére viszont szánalma
szerencsétlenné válik). Romantikus jellemfejlődésre egy pl. akad: Szentirmay Rudolf (aki bár széles
látókörű ember, az életunalom jellemzi, hazájáról tudni sem akar, szerinte az „egy nagy német-zsidó
kolónia” a Flóra hatására hirtelenül megváltozik)
Tehát a mű romantikus vonásai: anekdotikus szerkezete, a fantázia szerepe, meghökkentő
fordulatok (tűzvész), mellékepizódok, titokzatosság, jellemek ellentétezése, eszmeiség.
A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI (a történelmi regény)
A történelmi regény műfaji sajátosságai:

A történelmi regény egy történelmi eseményt, egy múltbeli történelmi korszak
feldolgozását választja alaptémájául. Jellemzője, hogy a múltat allegorikus értelemben alkalmazza a
jelenre, vagy egy olyan múltbeli eseményt választ, amely általános üzenetet hordoz.
Történelmi háttér: a regény megírásakor ható körülmények, az az időszak, amikor az író
megírta művét. Vagyis az író jelene: általában erre a korszakra alkalmazza allegóriaként a regény
idejét – vagyis a történelmi előteret, amely a regényben jelen lévő történelmi korszak.
A történelmi regény a XIX. század kedvelt műfaja. Kezdetben a történelmet csak díszletként
alkalmazták benne, a jellemrajzra, az események indokolására nem terjedtek ki a történelmi korszak
jellemvonásai. A történelmi regény további jellemzői: általában fiktív, vagy nem kiemelkedő

22
történelmi személyiségek a regény főszereplői, a mindennapi emberek életén keresztül mutatja be a

fontosabb történelmi eseményeket.
Főhőse vagy történelmi személy, vagy pedig kitalált karakter, de a mellékszereplők közt
történelmi alakok is vannak. Történelmi regénynek tekinthetjük azokat a műveket, amelyek
cselekménye a szerző korát minimum 60-70 évvel megelőzően játszódnak, ám ebben megoszlanak a
vélemények. A regény megírását rendszerint alapos kutatás előzi meg.
A történelmi regény a múltból merít, a múltat jeleníti meg. Írója forrásokat tanulmányoz
és hiteles adatok felhasználásával eleveníti meg a történeti légkört, amelyben a cselekmény
játszódik. Történelmi hűség és képzelőerő az a kettős követelmény, mely vezeti az írót, az író
világnézete, történelemszemlélete rányomja bélyegét művére. A régies nyelvhasználatnak nem sok
értelme van, ha csak különleges járulék s csak nehezíti az olvasást.
Rövid tartalom:
Baradlay Kazimir, a fiúk atyja, aki Habsburg-hű, végrendelkezik. A felesége azonban
megesküszik, hogy végakaratának ellenkezőjét teszi, s hazahívja a pétervári követet, Baradlay
Ödönt.
„Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi
titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola neki. A természet és a ferde hajlamok
sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem üdvözíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz
udvar jó iskola.
Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya.
Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a
táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a
hármat a gyakorlat hozza meg.
Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szeretem
őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha
mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben és szolgáljon a hivatalban és
tanulja magát fokról fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek."
Richárd Plankenhorsték házában megismeri Liedenwall Editet, s bejelenti házassági
szándékát. Ezt követően zárdába küldik Editet. Jenő a Plankenhorst-ház állandó vendége, mivel fülig
szerelmes a szép Alphonsine-ba. Fogalma sincsen arról, hogy a nő Palvicz Ottó szeretője.
Jenő őrülten szerelmes volt Alphonsineba. Az igaz, hogy igen szép hölgy volt, eszményi
arc, alak. Finom, tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet, báj és kellem minden arcjátéka. De
milyen sötét lélek lakott ez angyalarcon belül! Baradlayné kézfogót szervez hat héttel a férje halála
után. Nem a sajátját Rideghváry BencéveI, hanem Ödönét Arankával, s fiának szánja a főispáni
széket. Rideghváry abban a hiszemben volt, hogy Baradlayné neki nyújtja majd a kezét. Összegyűlt
az egész megye, Tallérossy Zebulon is. A násznagyok beszédéből derült csak ki, hogy a vőlegény
Baradlay Ödön, s a menyasszony Lánghy Aranka.
Március 13-án Bécsben kitör a forradalom. Plankenhorsték látszólag szimpatizánsok. Jenő
minden nap a ház vendége. Jenő már teljesen hozzászokott, hogy Plankenhorsték házában
tartózkodik naphosszat, sőt mindenki elfogadta viszonyukat. Editék kolostorát, a Brigitta-szűzek
zárdáját megtámadja a csőcselék, de Richárd hősiesen megmenti a kolostor lakóit. Richárdot anyja
és szerelme azonban arra veszi rá, hogy meneküljön el Bécsből, mivel itt halálos veszedelemben
van. Kis csapatával szerencsésen jutnak át Magyarországra. Három akadályba ütköztek: Palvicz Ottó
nehézlovasaiba, két folyóba: a Dunába és a Marchba, valamint a Kárpátokba. Szinte lehetetlennek
tűnt a menekülés. A Duna felé indultak, félnapi előnyük volt az üldözőik előtt. Jelzőtüzekkel adták a
környékbeliek tudtára, hogy menekülő sereg. Egy mély völgy felé fordultak, de elöntötte a víz, s
alkalmi hídon, nagyon lassan csak egyesével tudtak átjutni. Palvicz Ottó nehézvértesei utolérték

23
őket, gyorsan pusztították el az alkalmi hidat, hogy az üldözőiktől megszabaduljanak. Palvicz

pisztolypárbajra hívta ki Richárdot, de egyikőjük sem sebesült meg.
Délutánra ismét beérték az üldözők a huszárokat. Palvicz messziről arra biztatta
Richárdot, hogy adják meg magukat, mert nincs semmi esélyük. A magyarok azonban vakmerően a
March megáradt jeges vizébe vetették magukat, ahová a nehézvértesek nem követték őket.
Alphonsine szerelmet vall Baradlay Jenőnek, aki ezért megkéri anyjától a kezét, de kosarat
kap. Rideghváry másnap pétervári pozíciót ajánl fel neki, így a második lánykérés már sikeres.
Baradlayné addig könyörög Jenőnek, míg sikerül, hogy utazzon vele haza Magyarországra Bécsbő1,
mivel itt halálos veszedelemben van.
A szabadságharcban a két nagyobb fiú: Richárd és Ödön teljes lelkével részt vesz. Ödön
kormánybiztos, Richárd huszártiszt. Az isaszegi ütközetben fényes győzelmet arat a magyar sereg a
császáriakon. Richárd megküzd Palvicz Ottóval, akit a párviadalban legyőz. A haldokló osztrák tiszt
utolsó kívánsága az, hogy Richárd kutassa fel Károly nevű fiát, s gondoskodjon a neveltetéséről.
Elárulja, hogy a gyermek anyja Plankenhorst Alphonsine, de megesketi, hogy az anya nevét senkinek
sem árulja el.
Amikor megérkezik Ottó halálhíre szerelméhez, Alphonsine-hoz, a lány - Edit füle hallatára
bosszút esküszik a gyilkosa, Richárd ellen.
Richárd és Ödön azon vitatkoznak, hogy érdemes-e megtámadni Budát, s végül forradalmi párbajt
vívnak. Aki előbb ér fel a vár tetejére, az a győztes. Ödönnek sikerül, de Richárd nem kisebb
hőstettet hajt végre, minthogy megakadályozza a Lánchíd felrobbantását. A két testvér boldogan
összeölelkezik.
Mihály mester, a csizmadia elhatározza, hogy kideríti, ki az, aki a császáriakat informálja.
Az egyetlen épségben maradt Duna-parti palota padlásán meg is találta a gonosztevőt, ki egy
gyertyával jelzett az ablakból az ellenségnek. A bátor csizmadia egy merész mozdulattal kitaszítja a
besúgót az ablakból. De hogy ki volt az, csak találgatni lehet. Richárd betartja Palvicz Ottónak tett
ígéretét, s nehezen, de felkutatja Károly fiát. A gyermek rossz állapotban van.
Rideghváry is közreműködik, hogy az orosz cár beavatkozzon a szabadságharcba, az orosz
csapatok élén vonul Magyarországra, a vésztörvényszék tagja. A szabadságharc bukásra van ítélve
.Ödön külföldre készül szökni, de - egykori barátja, Ramiroff segítségével - az oroszok elfogják. Egy
másik régi ismerőse, egy orosz kocsis segít neki megszökni, s a Kőrös-szigetre siet, ahol felesége,
valamint két gyermeke is tartózkodik. Felesége hiába könyörög, nem hajlandó menekülni tovább.
Hadbírói idézés érkezik Baradlayékhoz. Ödönnek szól, de Jenő jelenik meg a bíróság előtt,
s mivel nem ismerik bátyját, elhiszik neki, hogy ő a vádlott („Eugen=Jenő”). Magára vállal mindent, s
hamarosan kivégzik. Búcsúlevélben köszön el családjától.
A szép Alphonsine mindent elkövet, hogy szerelme gyilkosát, Richárdot vérpadra juttassa.
Felkeresi a teljhatalmú kormányzót, s megkéri, hogy ítélje halálra a középső Baradlay fiút, amíg nem
késő, mert másnap eltávolítják a kormányzói székből. Rosszul számít, Haynau felmenti, s elküldi
Alphonsine-hoz, hogy köszönje meg a hölgynek a kegyelmet.
Richárd Bécsbe siet, hogy végre feleségül vegye Editet, de Plankenhorsték nem hajlandók
beleegyezni a házasságba. Amikor értesülnek róla, hogy Palvicz Ottó elmondta, ki a gyermeke
édesanyja, akkor már kénytelenek elfogadni a helyzetet.
Editről kiderül, hogy komoly vagyon örököse. Ez az oka annak, hogy Plankenhorsték a
zárdába „dugása” mellett voltak. Palvicz Károlyt Richárd neveli, Alphonsine nem egyszer áskálódik a
fiú nevelőapja ellen. Amikor a fiú felnő, anyja koldusszegényen keresi fel, hogy segítsen rajta, de ő
megtagadta. Ezt követően Alphonsine egy szegény kórházba megy, ahol az alapító Baradlayné
éppen jelen van, s tőle tudja meg, hogy Jenő, egykori rajongója áldozta fel magát bátyja, Ödön
helyett. Ettől teljesen összeroppan.

24
Elemzés:
Jókai új művének előkészületeiről a Fővárosi Lapok számolt be 1868-ban: „Jókai Mór
ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: Anya örökké. A forradalom idején játszik, s a nagy
események végig vannak szőve benne.” A beharangozott alkotást a következő év január 1-jétől A
Hon közölte folytatásokban, már a végleges címmel: A kőszívű ember fiai.
A 1848-49-es forradalom és szabadságharc témáját az író több nagyterjedelmű regényben
is földolgozta (Politikai divatok, Enyim, tied, övé, Egy az Isten, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy,
Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk). Már a világosi napokat követő országos gyász és
levertség idején fölidézte a függetlenségért folytatott küzdelmet a Csataképekben (1850). A kötet
egyik novellájában, Az ércleányban fogalmazta meg azt a szemléletmódot, mely A kőszívű ember
fiainak is meghatározó eszmei és poétikai elve lesz: „Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit
híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit
láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk.”
A történelem mitikus értelmezése tükröződik A kőszívű ember fiai időtechnikájában.
Sorsfordító korszakokban összetorlódik az idő, az emlékezet és a képzelet összesűríti az
eseményeket. Az olvasó számára folyamatos cselekményláncnak hat a Baradlay Kazimir halálától a
szabadságharc bukásáig és a megtorlásokig tartó történet, mely a befogadó logikája szerint 1848
kora telétől 1849 késő őszéig tart. Valójában azonban legkevesebb négy évet ölel át a regény. Jókai
csak ritkán nyújt fogódzót, a történelemben jártas olvasó azonban tudja, hogy a mű elején lezajló
nagyváradi megyegyűlés mintájául az 1845. december 15-i bihari közgyűlés szolgált. Így a
nyitófejezet időpontját ugyanezen év elejére tehetjük. Az évek múlására utal az is, hogy ödön
gyermeke a szabadságharc bukásakor már három éves. Az olvasó azonban mindezt nem érzékeli, az
életképek sokaságából álló regény egybefüggő freskót alkot. Pedig Az első lépcső „ama”
magaslathoz című fejezet, melyben az Oroszországból hazatért ödön elfoglalja a főispáni széket, és a
rákövetkező Tavaszi napok között legalább két és fél esztendő telik el. Ettől kezdve, 1848. március
13-tól viszonylag összefüggően követik egymást az események, bár az egyes történésekre fordított
terjedelem különböző. Budavár ostroma mint a regény egyik csúcspontja négy fejezetet fog át.
Három napba sűríti viszont a Bécsből a Kárpátokon át hazatérő Richárd kalandjait az író.
A mitikus szemléletmód következménye, hogy valóság és fikció szervesen egybeolvad A
kőszívű ember fiaiban. A szereplők között találunk történelmi alakokat, egy-egy epizódban feltűnik
Görgey, Kmetty, Mészáros Lázár, Henczi, Kleinheincz. A Baradlay fiúk megrajzolásához sokan
szolgáltak mintául. ödön figurájában Beöthy ödön, Irányi Dániel élettörténete és jellemvonásai
figyelhetők meg, Richárdéban pedig Lenkey századosé és Desseffy Lajosé. Jenő felvette az író egyes
jellemvonásait, de alakjának megrajzolásában a könyvélmények és Szacsvay Imre sorsa is szerepet
játszott. özvegy Baradlay Kazimirnét főként édesanyjáról mintázta Jókai, de a hősszívű anya gyakran
feltűnt az egykori tudósításokban is. A mellékalakok közül Boksa Gergő Rózsa Sándorral mutat
rokonságot. Az író élclapjaiból került át a regénybe Tallérossy Zebulon és Mindenváró ádám. A
történeti események közül szerepel A kőszívű ember fiaiban az 1848. március 13-i bécsi forradalom,
a magyar parlamenti küldöttség március 15-i bécsi látogatása, a bécsi munkáslázadás leverése, a
december 11-i kassai vereség, az 1849. április 6-i isaszegi csata, majd április 21-én Budavár
visszafoglalása.
Jókai számára 1848-49 olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek
évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt
lehet meríteni. Abba a mítoszvilágba tartozik, ahol hősök, áldozatok, ahol megpróbáltatások vannak.
Ezért a forradalomról és szabadságharcról emlékezve arról szól, ami benne felemelő. értelmetlen
számon kérni tőle a kritikai szembenézést és elemzést, a kudarc belső okainak feltárását. Ezt a

25
feladatot a magyar irodalomban mások, többek között Arany János és Kemény Zsigmond végezték
el.
A história nemcsak hátteréül szolgál, hanem alakítja is a középpontban álló Baradlay
család és a velük kapcsolatba kerülő személyek sorsát. A nyitó jelenetben a halálos ágyán fekvő
Baradlay Kazimir végrendeletet diktál feleségének. Meghagyja számára, milyen szellemben nevelje
fiait, hogy azok a monarchia hű támaszai legyenek. Sőt felesége életét is szabályozni akarja: arra
kényszeríti, hogy a gyászidő letelte után új házasságot kössön. Férje halálának pillanatában azonban
Baradlayné megfogadja, hogy mindenben az ellenkezőjét cselekszi majd, mint amit a végrendelet
előír. A kezdetben személyesnek és lélektaninak tűnő ellenkezés hamarosan politikai felhangot kap:
a Habsburg-hű férjjel szemben a nemzetéhez hűséges anya irányítja és befolyásolja fiai életét.
ödönt, aki Szentpéterváron diplomata, hazahívja, s a fiú elfoglalja a császárpárti Rideghváry Bence
helyett a főispáni széket, majd a szabadságharc idején kormánybiztos lesz. Richárd katona, éli
tiszttársai bohém életét. A függetlenségért vívott küzdelemkor az anya személyesen megy el érte, s
Richárd csapatával hazatér. A legkisebb fiú, Jenő hivatalnoki pályán dolgozik. Távoltartja magát a
politikától, sodródik az eseményekkel. Anyja hívására visszatér Bécsből hazájába, lelkében
gyötrődéssel és bizonytalansággal. A fiúk sorsának alakulása jelzi Jókai értékrendjét és utal az író
hőseihez való viszonyára. A legfontosabb érték a haza iránti cselekvő hűség, a polgárerények
elsődlegessége a magánemberével szemben. ödön és Richárd némi belső tusakodás után erre teszi
fel életét, s ezért megadatik számukra a családi boldogság is. Jenő Alphonsine-ba szerelmes, ez az
érzés tartja fogva, a haza sorsa nem érinti meg. Tragikus tévedéséért bűnhődnie kell. Jókai tehát
beleavatkozik hősei életébe, büntet vagy felmagasztal. De szereti a legkisebb fiút is: Jenő önként,
testvére helyett vállalt halála a tragikus vétség felismerése, de egyúttal a jóvátétel felemelő
gesztusa is.
Az értékrend meghatározza a női szereplők karakterét is. Lánghy Aranka és Lindenwall
Edit – Ödön és Richárd menyasszonyai-feleségei – közös jellemvonása, hogy tiszták, szerények és
hűségesek szerelmükhöz. (A mű koncepciója nem engedi kibontakozni azt a rejtett vonzalmat, amit
a regény végén Jenő és Aranka érez egymás iránt. Jókai kétségek között hagyja az olvasót, vajon
Jenő siralomházi levele nem bújtatott, megkésett szerelmi vallomás-e?) A félszeg legkisebb fiú
vonzódása az érett, nagyvilági Alphonsine-hoz lélektanilag hiteles. A bukott nőként ábrázolt
Alphonsine-t a kényszer hajtja a kapcsolatba, az állandó hitegetésbe és színjátékba. ő Palvicz Ottót
szereti, ám „bűnös viszonyuk” gyümölcsét, a gyermeket nem vállalja. Jenő iránti tettetett
vonzalmához a másik két Baradlay fiúval szemben táplált elvakult gyűlölete társul. Sajnos Jókai nem
elégszik meg ennek politikai és lélektani okaival, hanem a regény végén még bonyolult örökösödési
harcot is feltár.
A történelemértelmezés azonban túlemeli A kőszívű ember fiait a család-, a lélektani vagy
kalandregény műfaján, s a mítoszt leginkább kifejezni képes eposz felé közelíti. Az eposz mindig egy
egész nép életére kiható nagyjelentőségű eseményt dolgoz fel, mely a túlvilági elemek
bekapcsolásával kozmikus méretűvé válik. A magyar szabadságharc a jó és a gonosz egyetemes
vetélkedése: „Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerekedésért” (Az a
harmadik). A fejezeteket felvezető monumentális képek a természeti erők beavatkozásáról
tudósítanak: „A nap nyugovóra járt, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég. Mintha egy óceán
hömpölyögne odafönn izzó lávától. A skarlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton
látszik ki az ég. Egy darab világoszöld ég” (A vérveres alkony). Az egyértelmű színszimbolika is
érzékelteti a természet és az emberi világ egybeolvadását. Budavár ostroma nem a szabadságharc
vitatott eseménye, hanem besorolódik a világtörténelem legfontosabb mozzanatai közé, hiszen:
„Ami volt a púni népnek Carthago, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a
franciának Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma – az volt minekünk Budavár” (Párharc
mennykövekkel). Ödön és Richárd Magyarország felé tartva az ellenséges erőkkel vív kegyetlen

26
harcot. A legidősebb testvért farkasok kergetik és kerítik be, Richárdot az osztrák csapatok üldözik.
Heroikus küzdelmük az Odüsszeia hőseinek hányattatásait idézi.
A regényt át- és átszövik az ismétlődő motívumok és toposzok. A hősi műfajra utal a két
nemes ellenfél, Richárd és Palvicz Ottó háromszori párbaja. A végzetszerűséget jelzi Rideghváry
jóslata: „Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve vérpad” (A kézfogó napja).
Az egyes „lépcsőfokoknál” az anya vagy ödön visszaemlékezik a próféciára. A regényt mintegy
keretbe foglalja Leonin és ödön találkozása. A történet kezdetén a fiatal orosz tiszt menti ki magyar
barátját a befagyott Dnyeper jege alól, a végén a megszálló hadsereg tisztjeként tartóztatja le
ödönt. S csak később derül ki, hogy voltaképpen ezzel mentette meg a Baradlay fiú életét az üldöző
osztrákoktól. A regény állandóan ismétlődő jelenete a férje portréjával vitatkozó Baradlayné alakja.
A holt ember átkának bosszúistennőként formált képviselői a Plankenhorst família hölgyei, az anya,
és főleg leánya, Alphonsine: „a pokol örvénye nem lehetett sötétebb, mint Alphonsine két szép
szemének mélysége volt” (Sötétség).
Az eposzi formába öntött mitikus történelemszemlélet eredménye, hogy a múlt, az
elbeszélés tárgya mindig eszmény, követendő példa. A 1848-49-es események legfőbb tanulsága és
értéke a nemzeti összefogás. A haza hívó szavára nemre, fajra, életkorra, társadalmi hovatartozásra
való tekintet nélkül mindenki védte az országot, a „lélekcserélő időkben” egy emberként álltak a
nemzet mellé. Az „Egy nemzeti hadsereg” című fejezet meséli el ódai szárnyalással, honnan vette
„ez a nemzet az ősmondabeli erőt az újabb kornak a Nibelungen énekéhez”. A küzdőtéren nem is
győzheti le „az elszigetelt országnak rokontalan nemzetét” a „kilenc oldalról rárohanó támadás”.
Nem is az ellentábor, hanem az isteni ítélet dönti el a küzdelmet. „Ez a Perhélia című fejezet, amely
az 1849 nyarán Magyarországon valóban látható különleges légköri tüneményt teszi meg az
istenítélet szimbólumául, felhasználva azt a körülményt, hogy Kossuth a bukás előtti végső percben
keresztes hadjáratban szólította föl a föld népét végső küzdelemre. Ödön apósa, Lánghy tiszteletes
fanatizálja a népet a Tisza partján, és hirtelen bekövetkező halála úgy oldja meg az istenítéletté
emelt konfliktust, hogy a bukást felsőbb végzetnek tulajdonítja, s egyúttal nyitva hagyja az utat a
jóvátételre” (Szörényi László).
Az eposz műfajának sajátossága, hogy mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel
fejeződik be. Csak az istenítéletként értelmezett kudarc magyarázhatja a bukás utáni harmóniát.
Baradlayné megbékél férje szellemével Richárd amnesztiája után, Jenő önfeláldozása megteremti a
családi békét. A világosi fegyverletételt követően a héroszok visszavedlenek átlagemberekké. Edit a
kosztpénzről beszélget a mérnöki pályára készülő Richárddal. Az örökség váratlan és motiválatlan
jóvátétel. Palvicz Ottó fiának elzüllése öröklött tulajdonságainak következménye. A végszóban a
budai várkert „harcáztatta földjén” a gyermek trónörökös a zöld füvön fehér báránykával játszik,
„kék és fehér mezővirágokból” fon koszorút a báránynak. Az idill és a színek a megbékélést, a
„feledés útját” jelképezik. és azt is, hogy vége a hőseposz és mítosz korszakának.
A regényt sokféle stílus és beszédmód jellemzi. Az anekdotázó-adomázó közvetlenséget a
klasszikus retorika szabályai szerint felépített szónoklatok váltják, a romantikus pátosszal áthatott
leírások keverednek az antik utalásokkal tűzdelt meditációkkal. Sajátos színt képviselnek a
mellékalakok megnyilatkozásai, a dialektus érzékeltetése.
A romantikus regényekre jellemző, hogy nagy ellentétek feszülnek az egymással szemben
álló jellemek között. Baradlay Kázmér „kőszívű” ember, a történet kezdetén fennálló császári
hatalom föltétlen híve, akárcsak végrendeletének végrehajtója, Rideghváry. Velük szemben
Baradlaynét a mély anyai szeretet és a hazafias érzés fűti. Ő az, aki a szeretet erejével szembeszáll a
számító Alphonsine-nal is. Ő veszi védőszárnya alá Richárd szerelmét, a hányatott sorsú Editet, s ő
menti meg Jenőt attól, hogy árulóvá legyen.

27
Ödön és Richárd útja párhuzamot mutat: mindketten a hazát szolgálják kiváló

képességeikkel, míg ellenfeleik rossz ügyet szolgálnak: a Habsburg elnyomók és orosz cári
szövetségeseik érdekeit.
Jókai műveiben mindig érződik a nemzetnevelő szándék. A kiegyezés korában azt az
érzést kívánta megerősíteni a magyarokban, hogy a szabadságharc jó ügyért folyt. A harctéren
megverhették a magyar seregeket, de szabadságszeretetében nem ingathatták meg a népet. Jókai
abban a tudatban írta regényét, hogy a nemzet Deák Ferenc és Andrássy Gyula vezetésével a
tárgyalóasztalnál megegyezésre tudta kényszeríteni az osztrák uralkodóházat. Vitatható, hogy
csakugyan nyert-e a magyarság Ferenc József császár magyar királlyá koronázásával (később ő
sodorta bele nemzetünket az első világháborúba). Hibáztathatók vezetőink is, amiért az ország
idegen ajkú kisebbségeire nem terjesztették ki az osztrákoktól kicsikart jogokat. A magyarok így is
megmutatták Európa zsarnokainak, hogy „nem engednek a negyvennyolcból”.
AZ ARANY EMBER
Jókai művei romantikus alkotások, de életművét nem lehet egyetlen stíluskategóriába

sorolni. Bori Imre kutatásai mutatták ki, hogy művei sokféle szállal kapcsolódnak a romantikát
követő új irányzatokhoz is. Az impresszionista tájfestészet elemeit láthatjuk a Mire megvénülünk
című regényben. Több Jókai-regény fontos szervezőelve a naturalizmus által kedvelt átörökléstan
(Az arany ember, Az Elátkozott család). Nehezen szétválasztható egymástól a késő-romantika és a
szecesszió világképe.
Az arany ember nemcsak a magyar romantikus próza legkiemelkedőbb alkotása, hanem sok
szempontból az első magyar szecessziós regény is. Azzá teszi az elvágyódás és kiábrándultság
motívuma, a Senki szigetének Édenkertet idéző leírása, a kétféle szerelemkép, a lefojtottságában
túlfűtött erotika.
A magyar elbeszélői stílust Jókai virágirodalmi szintre emelte. Írásaira a hangnem
sokfélesége jellemző: humor, anekdotába illő fordulatok, a szatíra, a nemes eszmékért lelkesedő
pátosz. Regényeiben a romantika és a realizmus sajátos ötvözetének lehetünk állandó csodálói.
Romantikussá teszi őt bámulatosan gazdag fantáziája, érdekes és lebilincselő stílusa,
cselekménybonyolítása, képalkotó képessége, jellemábrázolása.
Műveinek legvonzóbb sajátossága az író mesélőereje: képzelete nem ismer térbeli és
időkorlátokat.
Meseszövése legtöbbször bonyolult, szélsőségesen romantikus. A szerkesztésben a
romantikus írók gyakorlatát követi. Kedveli a párhuzamos meseszálak egymás mellett haladását. A
mesét akkor szakítja félbe, amikor a legérdekesebb. Végül a többszálú cselekmények összefonódnak
és egy egyetemes egész részei lesznek.
Rendszerint művészi tájképpel kezdi regényeit, de nem annyira az állóképet kedveli, inkább
mozgóképet mutat be. Kiváló példa erre az Al-Duna, a Vaskapu és a balatoni halászat. A regény
időtlenül kezdődik, az őstermészet – motívummal, mely szinte csodálattá növi ki magát. Izgalmas
kezdet. Jellegzetesen romantikus kép a mitikus helyszín: fenséges folyam, zord hegy.
A természeti képnek nagy szerepe van Jókai regényeiben. Gyakran aláfesti a cselekményt, és
kifejezi a cselekvők lelkivilágát pl. a vörös félhold az Az arany ember-ben.
A romantikus regényekre jellemző, a fordulatos, meglepő cselekménybonyolítás. Gyakoriak
a meghökkentő, váratlan fordulatok (a kincs megtalálása, szerelem Noémivel, Krisztyán Tódor
felbukkanása(i), Athalie Tímeára marad – Az arany ember), a kiélezett konfliktushelyzetek, az
emberfelettinek tűnő teljesítmények, az eseményekre ható okok sokáig titokban tartása és a
véletlen találkozások (Krisztyán és Ali találkozása, Krisztyán halála a Balatonban – Az arany ember).

28
Jókai művészi pályájának fénykora 1867 és 1875 közé esik. Az 1872-ben megírt regény a
romantika és a realizmus jegyeit mesterien ötvöző alkotása.
Az arany ember romantikája a társadalmon kívüli, aldunai helyszín, egyes szereplők valamint az
ellentétező, feszültségekkel teli meseszövés megalkotásában nyilvánul meg. A regény realizmusa a
meghasonlott és vívódó főhős megalkotásában, valamint a társadalom egyszerűbb embereinek a
szerepeltetésében nyilvánul meg. Ezek a szereplők már nem mágnások, hanem hajóbiztosok,
hajókormányosok, tisztviselők, kézművesek és kereskedők.
Szerkezeti szempontból ez a mű már nem novellaszerű történetek, anekdóták füzére, hanem
tudatosan építkező nagyepikai alkotás, melyben a szövegelemek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
Így már a cselekmény kezdetén érezzük, hogy a Duna fontos motívummá fog válni, hiszen
összekapcsolja a Senki-szigetét Komárommal; Timár Mihaly és Tímea későbbi viszonyára utal már az
első találkozás a hajó fedélzetén: a török leány hálás megmentőjének, de rokonszenvet nem érez
iránta. Ugyancsak a történés elején tudjuk meg, hogy a vámtiszt azt üzeni rokonának, a komáromi
seregellátási osztály vezetőjének, Kacsuka Imrének, hogy Timárra érdemes odafigyelni, mert „arany
ember”: bármibe belefog, az arannyá változik, azaz sikeres kereskedő. A Komárom felé vezető úton
fedezi fel a Senki szigetét, és megismerkedik az ott élőkkel. Már ekkor felfedezhetjük a kölcsönös
ellenszenvet Tímea és Noémi közöt. A szigeten megjelenik a szélsőséges romantikára jellemző
negatív hős, Krisztyán Tódor, aki miatt mehgal Ali Csorbadzsi. Haldoklásakor leányát komáromi
rokonára, Brazovicsra bízza. Ekkor jelenik meg először a „vörös hold”, „vörös félhold” motívuma,
mely a későbbiekben Timár lelkiismeretfurdalásának a szimbólumává válik.
A regény cselekménye 1828 őszén kezdődik, és az események a természetes időrendben,
lineárisan követik egymást, mialatt a mű alapmotívumai kiteljesednek. Ebben a regényben már nem
a társadalom negatív és pozitív erői csapnak össze, hanem a konfliktus a főhős, Timár Mihály
lelkében zajlik: a bűntudat és a tiszta erkölcsi elvek drámai küzdelméről van szó. Timár bűne az,
hogy a hajó szállítmányával együtt megvásárolja a vörös félholdas, kincset tartalmazó zsákot is, de
erről Tímeának és mindenkinek hallgat. Gazdag emberré válik, keze nyomán minden arannyá
változik, jóságos Tímeához, és mindenkivel szemben segítőkész, csakhogy jóvá tegye rejtegetett
bűnét, a lelki gyötrelmét kiengesztelje. A lélekábrázolása ennek a regénynek már a modern
nagyepika kezdeteire utal irodalmunkban.
Az arany ember azt érzékelteti, hogy az író már nem hisz a tiszta nemzeti polgárosodásban: a
pénz hatalma megrontja a tiszta szándékú polgárt is. Timár Mihály sorsa példázat: tőke birtokába
nem lehet becsületes úton jutni.
Jókai saját világképét építi főhőse alakjába és sorsába. Timár vívódásainak nemcsak a magyar
társadalom nagy kérdései feszülnek, hanem az író személyes lelki világának a problémái is.
Timár Mihály első erkölcsi meghasonlását jelenti az a cselekedete, amikor az elázott búzából
kenyeret süttet a hadseregnek, s az üzlet megszervezéséért hatalmas pénzt ad megvesztegetésként.
A második meghasonlás Ali Csprbadzsi említett kincsének az elsajátítása. A két bűn következtében
megszerzett tőke birtokában „arany emberré” válik, és egyre nő a tekintélye a világ előtt. A külső
elismerés növekedésével párhuzamosan lelkében elhatalmasodik a bűntudat, mert erkölcsösségét,
öröklött tisztességét még nem veszítette el. Ezért kerül konfliktusba önmagával, minek
következtében boldog sem lehet. A lelki vívódádok ábrázolásában Jókai egy szokatlan eszközt, a
többször visszatérő belső monológot használja. Timár az első lopás miatti bűntudatát úgy próbálja
elhessegetni, hogy a vagyont megháromszorozza, és úgy adja azt át Tímeának szerelmi érzéseivel
együtt. Sőt még a védelmező szerepében is tetszeleg önmaga előtt: azt tételezi fel Brazovicsról,
hogy megfosztaná a kincsektől az árva leányt. A lelkiismeret hangjától sohasem tud menekülni, még
azután sem, hogy Tímeát feleségül vette. Tímea hálát érez iránta, de szerelmet nem, mert
visszafolytottan Kacsukához vonzódik.

29
A főhös lelki válsága akkor kerül mélypontra, mikor évek multán újbol a Senki szigetére látogat.
Ekkortól kezdődőn a két helyszínnek megfelően kettős életet él. A társadalomban dúsgazdag és
boldogtalan; a társádalmon kívül, a szigeten nincs szükség pénzre, kétkezi munkából él, és a Noémi
iránti szerelem boldoggá teszi. A kettősség miatt viszont hazugságban kellett élnie. A lelkiismeret
nem hagyja nyugodni, és az öngyilkosság szélére sodródik. A cselekmény mégsem végződik
tragikusan. A romantikus író kimenti hősét a pénz uralta embertelen világból a Senki szigetére, ahol
nincs államhatalom, a törvényeket pedig a természet szabja meg. A regény végkifejlete romantikus
ábránd, hiszen az ember nem vonulhat ki a társadalomból.
A romantikus regény jellemzői
A regény népszerű műfaj a romantika korában. A romantikus regény legfőbb jellemzőit három
lényeges pontban lehet összefoglalni. Cselekményük változatos, kalandos, érdekfeszítő, izgalmat
keltő; különleges helyszínek különleges események játszódnak le bennük; váratlan fordulatok
bilincselik le az olvasó figyelmét. A jellemformálásban a kontrasztok alkalmazása figyelhető meg. Ez
azt jelenti, hogy egy-egy figura csupa jó vagy rossz tulajdonsággal rendelkezik, illetve a nagy
formátumú alakok ábrázolásában ez úgy jelentkezik, hogy a regényhősön belül viaskodnak a
szélsőségesen jó és rossz vonások. Ugyanakkor a pozitív hősök esetében az eszményítés is
érvényesül. A stílusra az jellemző, hogy elszakad az egyszerű, hétköznapi kifejezési formától,
helyette a líraiság, az ünnepélyesség, az emelkedettség jelenik meg mind a leírásokban, mind a
párbeszédekben. Az író törekszik arra, hogy a zeneiség és a festőiség jelen legyen a sorokban.
Az arany ember Jókai talán legkiemelkedőbb és legnépszerűbb regénye, melyet kései utószava
szerint maga is legkedvesebb alkotásaként nevez meg. Az 1820-as években játszódó regény az
egyéni boldogság lehetőségeit vizsgálja a kapitalizálódó társadalom valóságában. Középpontjában
egyetlen ember, Timár Mihály sorsa áll, aki nem egy eszme megszállott harcosa, hanem vívódó,
meghasonlásra kényszerült ember, aki a boldogságot csak a társadalomból kivonulva, a természet
menedékében találja meg.
A regény Jókai egyik legösszefogottabb, leggondosabban szerkesztett műve. A romantikának
megfelelő, több szálon futó, sokfele szerteágazó, terjedelmes cselekmény egysége szinte egy
pillanatra sem bomlik meg, nem válik anekdóták kacskaringós füzérévé, annak ellenére, hogy a
történetnek számos anekdotikus eleme, motívuma van. Szoros a belső összefüggések rendszere: az
előre- és visszautalások, az ismétlődő motívumok átszövik az elbeszélést. Ugyanakkor szerepet kap
benne egyfajta titokzatosság, elhallgatás, ami talányossá, árnyaltabbá teszi a művet.
Cselekménybonyolítás
A mű cselekménybonyolítása időrendben, kronológikusan halad előre. Jellemző rá a metonimikus
történetalakítás, az események ok-okozati összefüggése, de a metaforikus összefüggések szintén
történetszervező elvként működnek. A cselekmény 1828 őszén indul, a végkifejletig, Athalie
gyilkossági kísérletéig mintegy kilenc-tíz év telik el. Az utolsó fejezet 40 év távlatából tekint vissza az
eseményekre.
Térszerkezet
Térszerkezetét tekintve a regény több helyszínen játszódik. A két fő helyszín – Komárom és a
Senki szigete – ellentétes viszonyban áll egymással, és metaforikus jelentéssel bír. A mű egyik
helyszíne, Komárom valós helyszín, az író szülővárosa, a regényben a polgárosodó magyar
társadalom jelképe. Ebben a világban a pénz a legfőbb érték, a pénz az alapja a társadalmi
megbecsülésnek. Komárom ugyanakkor a főhős boldogtalanságának színhelye.
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma fiktív színterét, a

Senki szigetét. A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a
külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a
harmóniát a pénz és fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek

30
be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek. A két, egymással
ellentétes viszonyban álló világot a Duna kapcsolja össze.
Szerkezet:
Nyitány
A regény nyitánya a romantikus világkép egyetemes igényét és távlatát mutatja fel, melynek
eszköze az embert és sorsát a természet közegében helyező romantikus természetkultusz. A
természetábrázolás Jókai regényében sajátos keretet alkot. Már a Vaskapu panorámaszerű
tablójának első mondatában megjelenik a romantika két jellegzetes természettoposza: a
hegyvonulat és a folyam.
Timár Mihály, egyszerű hajóbiztossal az Al-Duna vídékén találkozunk először; a szent Borbála
nevű hajó utasait vezeti át a Vaskapun és a többi akadályon.
Expozíció
Az expozícióban egy másik táj is megjelenik: bemutatja az idilli környezetben levő Senki szigetét
és a szigetlakók történetét. A bevezetésben megjelennek a legfontosabb motívumok,
cselekményelemek és mindazon szereplők, akik később a regény történéseit alakítják. Így bukkan fel
a szigeten Krisztyán Tódor, aki már a regény elején halálba kergeti Ali Csorbadzsit, és aki a regény
végkifejletét alakítja. Az expozíció a hajó elsüllyedésével és Tímea megmentésével ér véget.
Bonyodalom
A bonyodalom azzal indul, hogy Timár megtalálja Ali Csorbadzsi kincseit a vörös félholddal jelzett
zsákokban; innen kezdve a főhős meggazdagodásának útját, sikereit, illetve boldogtalan
házasságának történetét kísérjük végig. Athalie szavainak hatására („Tímea önt nem szereti”) Timár
menekül otthonról, útkeresése során következik be a fordulópont az életében: a Senki szigetén
megtalálja azt, amit a világban nem kapott meg: Noémi odaadó szerelmét. Bár a Senki szigetén
otthonra lel, egy idő után sóvárogni kezd a világ után. Vívódik, örökös hazugságban él, a hűség és a
szerelem, a hatalmas vagyon és az igazi boldogság ellentétei közt hányódik. Nem tud dönteni
Komárom és a Senki szigete között. Végül a romantikus regényhagyománynak megfelelően a
megoldást a véletlen hozza el számára; a Brazíliába küldött Krisztyán megszökik a gályarabságból,
megjelenik Timár balatonfüredi villájában, és le akarja leplezni az „arany embert”.
Tetőpont
A regény tetőpontja a Tódorral való heves párbeszéd, majd ezt követően a főhős öngyilkosságra
készül.
Megoldás
A megoldást egy váratlan esemény hozza: Krisztyán Timár ruhájában a Balaton jegébe vész. Így
megjátszva saját halálát, Timár Mihály visszatér a Senki szigetére, Tímea pedig feleségül megy
szerelméhez, Kacsukához. A regény befejezése azonban nem szokványos, egy romantikus
detektívtörténetbe illő jelenettel, Athalie gyilkossági szándékával zárul. Jókai az utolsó fejezetben
mintegy negyven évvel később láttatja a harmóniában, a külvilágtól elzártan élő Timár Mihályt és
családját.
Cselekmény
A regény a Dunán tomboló vihar leírásával kezdődik. A lóvontatta hajó, mely egy komáromi
kereskedő tulajdona, gabonát szállít. Utasait, a görög kereskedőt és gyönyörű lányát, Tímeát egy
török ágyúnaszád üldözi.

31
A Szent Borbála nevű hajót az ifjú Timár Mihály biztonságosan kalauzolja, bár ezerarcú veszély
leselkedik rájuk. A parti őrség megvesztegetésével Timárnak sikerül megmentenie utasait. Az idő
viszontagságai miatt elfogy az élelem, így a hajóbiztos Timár elindul, hogy szerencsét próbáljon. Így
bukkan rá a lakatlannak tűnő szigetre, ahol hamarosan emberi életet sejtető nyomokat fedez fel.
Gondosan ápolt gyümölcsös, és virágok tarkasága fogadja az ide látogatót. Teréza asszony és
tündérien bájos kislánya, Noémi vendégül látja a Szent Borbála utasait. A békésen vacsorázó
embereket Krisztyán Tódor látogatása zavarja meg, akit különösképpen érdekelt a görög idegen.
Nemsokára el is tűnt a tolakodó. Amikor a fáradt emberek nyugovóra térnek, Teréza asszony feltárja
Timárnak élete történetét. Férje kezességet vállalt Krisztyán Tódor apjáért, aki kegyetlenül becsapta
barátját. Brazovics Athanáz – a Szent Borbála tulajdonosa – mindenéből kisemmizte, és
öngyilkosságba kergette Noémi apját. A koldusbotra jutott szerencsétlen asszony a Duna sehová
nem tartozó szigetére menekült. A lakatlan szigetet kitartó, szorgos munkával otthonossá
varázsolta. Nyugalmukat csak néha zavarja meg a követelőző és feljelentéseivel fenyegetőző Tódor.
Amikor a vendégek indulásra készülnek, Tímea és Noémi ellenséges pillantással méregetik egymást,
mintha a jövőbe látnának. A hajón a görög kereskedő rájön, hogy Tódor az üldöző törökök kéme, és
felfedi titkát a hajóbiztosnak: ő Ali Csorbadzsi, főúr, akit a török szultán jószágvesztésre és halálra
ítélt. Nem vállalja a számadást, úgy dönt, megmérgezi magát. Haláltusájában megkéri Timárt, hogy
lányát juttassa el távoli rokonához, Brazovics Athanázhoz Komáromba. Timár nem tudja kideríteni az
összefüggéstelennek tűnő haldokló szavaiból a vörös félhold jelentőségét.
A Szent Borbála nem tud kitérni végzete elől. Komárom előtt tőkére fut és elsüllyed. A
gabonarakomány – úgy tűnik – teljes egészében elvész. Timárnak csak a lányt meg egy ezer aranyat
tartalmazó ládikót sikerül megmentenie. A Brazovics-ház úrnője, a társadalmi ranglétrán
felkapaszkodott volt szobalány, Zsófia asszony, a potrohos Brazovics úr és a gyönyörű hajadon,
Athalie fogadja a szegénnyé vált árvát, aki nem élhet szabadon ezután. A pórul járt kereskedő azt
szeretné, ha Timár az elázott búzát elárvereztetné, ám Kacsuka úr, az élelmezési hadnagy azt
javasolja, hogy a hatóságok megkerülésével adja el a hadseregnek. Timár megveszi a rakományt, és
menti, ami még menthető. Véletlenül ráakad a vörös félholdas zsákra, mely felbecsülhetetlen
értéket tartalmaz. Timár hosszas vívódás után megtartja a kincseket, nem tud ellenállni a
meggazdagodás kísértésének. Egyik napról a másikra gazdag ember lett. Bármit megszerez
pénzével: tekintélyt, tiszteletet, nemesi címert. Amihez nyúl, arannyá változik. Előkelő rangú lesz, de
a lelkiismeret hangja minduntalan zaklatja. Figyelemmel kíséri Tímea sorsát, aki Athalie állandó
gúnyolódásának, csipkelődésének célpontja. Letűnt divatú ruhákban járatja, nevetségessé teszi
mindenki előtt, és azt a hitet táplálja benne, hogy a menyasszonyi ruha, melyen rengeteget
dolgozott, a sajátja lesz. Azzal ámítja a naív árvát, hogy Kacsuka úr – Athalie vőlegénye – őt veszi
feleségül. Talán ez a legfájóbb.
Brazovics úr üzleti ügyeit a rendkívül sikeressé vált Timár lépéseinek függvényében intézi. Mihály
néhány értéktelen szőlőt vásárol, és nem árulja el, hogy csak húsz év múlva lesz jövedelmező.
Brazovics minden pénzét a szőlők felvásárlásába fektette. A félresikerült üzletről pontosan lánya
esküvőjének napján értesült. A rémült örömapa szívrohamot kap, és meghal. Tímea aznap tudja
meg, hogy Kacsuka úr Athaliet veszi feleségül.
Az esküvőre összegyűltek most temetésre készülnek. Kacsuka visszaküldi a jeggyűrűt, és a

megsértett Athalie rájön, hogy csalárd szerelem játszott vele. A hitelezők zaklatása miatt a ház
árverésre kerül a benne lévő tárgyakkak együtt. Az új tulajdonosa Timár Mihály lesz, aki szívét és
vagyonát Tímeának ajánlja fel. A ház úrnője, Tímea hálából elfogadja megmentője kérését. A
mennyegző után kiderül, hogy az alabástrom szépségű nő nem szereti férjét. A csalódott férj egyre
többet van távol otthonától, lassan elveszíti minden reményét.

32
Elmegy a Senki szigetére, ahol Teréza asszony és a gyönyörű nővé érett Noémi szeretettel
fogadja. A találkozás mintha feledtetné Mihály fájdalmát. Megérkezik Tódor, aki komoly
követelésekkel lép fel. Timár megmenti a sziget lakóit, kilencven évre szóló bérleti szerződést mutat
fel a zsarnoknak. Noémi bevallja szerelmét.
Timár ezután kettős életet él: fél évet feleségével tölt, felet pedig Noémivel. A követelőző Tódort
Braziliába küldi abban a reményben, hogy többé nem látja viszont. Noémi közben gyermeket szül. A
kis Dódinak, miután Timár kitanulja az ácsmesterséget, saját kezüleg házat épít. Zavartalan
boldogságban telnek a napok.
Hazatértekor Athalie Tímeát hűtlenséggel vádolja. Elrejti Mihályt a hálószobában levő Szent
György-kép mögötti rejtekhelyre, ahonnan egy titkos ablakon át szemtanúja lehet az
eseményeknek. Azonban Kacsuka és Tímea beszélgetése éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Ebben a
zaklatott lelkiállapotban talál rá az a levél, mely Tódor csalásait fedi fel. A hatóságok gályarabságra
ítélik a csalót, de sikerül megmenekülnie. Timárra a balatonfüredi házában ront rá a szökött rab.
Zsarolja az arany embert. Mihály ruháiba felöltözve fenyegeti, hogy felfedi titkát különböző
országok hatóságainak, ha nem kaphatja meg Noémit. Egy világ omlik össze Timárban. Elűzi
zsarolóját a házból, és a jeges Dunának indul. Megtalálja Tódor holttestét.
Azonnal a sziget felé veszi útját, majd elmondja történetét Noéminek. A nő feloldozza a szeretett
férfit bűnei alól. Úgy döntenek, hogy Dódival levelet íratnak Tímeának, melyben figyelmeztetik a
Szent György-kép veszélyére. Tavasszal megtalálják a Dunában szétmállott testet, majd Timár
személyes tárgyai alapján azonosítják.
Tímea a gyászév leteltével bevallja Kacsuka iránti érzelmeit, ám Athalie az esküvő előtti éjszaka
meg akarja ölni a nőt, megakadályozva abban, hogy boldog lehessen. Tímea, bár felismeri gyilkosát,
nem vall ellene, és nem kerülnek elő a terhelő bizonyítékok. Kacsuka, a keresztgyermekek üdvözlő
levelei között megtalálja a Dódiét, felfedezi a rejtekhelyet, és meglátja Athalie véres köpenyét. A
gyilkos még megadja az utolsó tőrdöfést, elmondja, hogy Timár még él, hiszen rajta kívül csak ő
ismerte a Szent György-kép titkát.
Athaliet felmentik a halálbüntetés alól, helyette életreszóló fogságra ítélik. Tímeát emészti az a
tudat, hogy első férje még él, a gyötrődő nő nemsokára belehal kínszenvedéseibe, azelőtt azonban a
Timár neve alatt nyugvó idegentől messze választ magának sírhelyet.
Szereplők:
Timár Mihály
Timár Mihály, a regény főhőse Jókai legárnyaltabb regényalakja: jelleme dinamikusan változik a
történet során. Pályájának szakaszait leginkább erkölcsi fogalmakkal lehet megragadni: ártatlanság,
bűnbeesés, bűnbánat, megtisztulás. Először a természetben – a Szent Borbála hajóbiztosaként
találkozunk vele. A Dunán a természeti erőkkel szemben az emberek javára kamatoztatja
leleményességét és bátorságát (megmenti a hajó utasait, amikor kitör a vihar). Egy ideig a pénz
kísértésének is ellenáll: nem vesz el az orsovai vámosok megvesztegetésére szánt aranyakból, és
nem adja fel Ali Csorbadzsit, jóllehet kincseinek egyharmadát kapná mint feljelentő. A harmadik
kísértésnek azonban már nem tud ellenállni. Kacsuka főhadnagy tanácsára megvesztegeti a
hadsereg élelmezéséért felelős tiszteket, hogy vizes búzából sütött kenyeret szállíthasson a
katonáknak. A vörös félholddal jelzett zsákokban talált kincseket pedig nem adja át jogos
tulajdonosának, Tímeának. Míg karrierje felível, erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed. Megvesztegeti
a pénzügyminisztert, hogy érdekeit érvényesíthesse: segítségével tönkreteszi Tímea gyámját,
Brazovics Athanázt. A lány hálájával visszaél, valósággal rákényszeríti, hogy feleségül menjen hozzá.
Házassága azonban boldogtalan. Miután rátalál Noémira, kettős életet él, és mindkét nőnek
hazudik. Ellenségét, Krisztyán Tódort megbocsátást színlelve Brazíliába küldi, arra számít, hogy

33
sárgaláz végez vele. Mindeközben a világ szemében ő Tímea megmentője, az „arany ember”.
Azonban mellette szól, hogy folytonos bűntudat gyötri. Krisztyán Tódor visszatérése és
fenyegetőzése az a pont, amikor felhagy a képmutatással, és öngyilkosságra készül. Jókai egy
romantikus véletlennel megmenti. Személyes boldogságát végül a világ számára nem létező Senki
szigetén találja meg. Timár az ókori mitosz hősének, Midász királynak modern kori alteregója. Hiába
lesz később sikeres, hiába sok jó cselekedete, önzetlensége, nagyvonalúsága, gondoskodása, hiába
kétségbeesett küzdelme a sikertelemségért, a bukásért, eredendő bűne alól nincs megváltás. Mivel
képtelen a cselekvésre, sodródik, menekül, gyötrődik, kettős életet él. Mégsem egyértelműen
negatív hős, hiszen küzdelmei, szenvedése emberivé teszik, problémái átélhetőek, érthetőek.
Szimpatikussá, vonzóvá, pozitív hőssé teszik ellenfelei is. A történet negatív alakjainak magatartása,
cselekedetei jóval erkölcstelenebbek, aljasabbak, mint Timáré, ráadásul nincs bűntudatuk,
lelkiismeretfurdalásuk sem. Utolsó visszatérése a Senki szigetére szimbolikus szakítás a
társadalommal, a társadalmi sikerrel, karrierrel, visszatérés a természetes állapotokhoz. Jókai
különböző módszerekkel jellemzi hősét, aki nem sarkított, szélsőséges jellem, hanem benne a
pozitív és negatív tulajdonságok egyaránt jelen vannak, és aki nem állandó, hanem folyamatosan
változó hős. Timár örökös lelki vívódásait, kezdetben önmentegető, majd önmagát egyre
kegyetlenebbül vádoló tépelődéseit a vissza-visszatérő belső monológok jelenítik meg (pl. A vörös
félhold vagy a háborgó Balaton). Emellett Jókai alkalmazza a jellemábrázolás hagyományos
eszközeit is: a külső jellemzést, a cselekedetek általi, közvetlen jellemzést, valamint a hőst a többi
szereplőhöz való viszonya által, azaz közvetve is bemutatja. Az író viszonyulása hőséhez nem
egyértelmű. Jókai elismeri Timár bűneit, ugyanakkor folyamatosan mentegeti hősét, szépítgeti
cselekedeteit. Van azonban Timárnak egy valódi erkölcsi problémán nyugvó cselekedete, amelyet a
narrátor végig következetesen elítéli, és az kettős élete.
Tímea
Az elérhetetlen, megözelíthetetlen „alabástrom-szobor”, a téves út jelképe, ahhoz a világhoz
tartozik, ahol Timár megtalálja az anyagi boldogságot, a társadalmi érvényesülést, a karriert.
Mártírrá, áldozattá azért válik, hogy Timárt mindvégig figyelmeztesse bűnösségére: az a
legboldogtalanabb, aki miatt minden történt, s akinek Timár szerencséjét köszönheti. Tímea
áldozatvállalása, kitartása férje mellett, vállalkozásainak intézése csak fokozzák a főhős
szenvedéseit, különösen azért, mert Tímea sohasem kérdez, nem kíváncsi arra, hogy férje merre jár,
mit tett hosszas távollétei alatt. Timár akkor teszi végérvényesen boldogtalanná, amikor még
egyszer, utoljára, segíteni akar rajta: Dódi levele leleplezi ugyan Athalie-t, de Timárt is. Ez az utolsó
világi jó cselekedet Tímeát, a társadalomban élő embert örök boldogtalanságba taszítja.
Eszményítésében a fenség és a magasztosság esztétikai minőségei érvényesülnek.
Noémi
A természet tiszta és ártatlan világának, Timár másik énjének, boldogságának jelképe. Szépsége,
vidámsága, vitalitása Tímea ellenpólusává teszi. Timár hosszú ideig vele szemben is lelkifurdalást
érez, úgy érzi, őt is meglopja. Noémi végletesen eszményített alak. Ugyanakkor romantikus,
eszményített értékhordozó is: a jóság, a nyugalom, a szeretet, az egyensúly, a szabadság és a
boldogság megtestesítője a regényben. Az idilli és a bájos esztétikai minőségekkel eszményített
Jókai.
Athalie
A regény negatív nőalakja. Külső és belső tulajdonságai homlokegyenest ellentétesek. Kezdetben
csupán gőgössége tűnik ki; démonian gonosszá akkortól válik, miután Kacsuka visszautasítja
szerelmét. Cselekedeteit a szenvedély mozgatja. Kívülről tettetett nyájasság, belülről csupa

34
rosszindulat, gonoszság jellemzi. Az a típus, aki saját szerencsétlensége miatt csak annak képes
örülni, ha másokat is szenvedni lát. Fő ellenségének Tímeát tekinti.
Teréz mama
Újkori Robinsonként irányítja a Senki szigetét. Határozott, erős, nemes lelkű asszony, aki képes
felülemelkedni a viszontagságokon, bár Krisztyán gonoszságával szemben ő is tehetetlen. Azért is
fontos személy, mert azoknak az erkölcsi és erkölcs feletti értékeknek a képviselője, melyek
alapvetően Timár értékrendjét is megatározzák.
Krisztyán Tódor
Jellegzetes romantikus negatív hős. Ő a mű legellenszenvesebb szereplője. Gondolkodását az
határozza meg, hogy mivel mindenki aljas, mindenki önző, ezért az ember egyetlen lehetősége, ha
még aljasabb, még önzőbb másoknál. Jókai megindokolja Krisztyán jellemének okát, ugyanakkor
változásra képtelen gonosztevőnek ábrázolja. Timár vele szemben is világi megoldást választ: abban
reménykedik, hogy a pénz, a gazdagság megváltoztatja majd, ezért küldi Brazíliába. Kísérteties
visszatérése, s elhatározása, hogy tönkreteszi Timárt, a főhős számára végzete beteljesedését
jelenti. Krisztyán azonban nem csupán ellenpólusa a főhősnek, hanem parabolikus figura, a modern
társadalom képviselője.
Brazovics Athanáz
A gyorsan meggazdagodott, vagyonos kereskedő alaptípusa. Számára csak a haszonszerzés a
fontos, nem riad vissza az aljasságtól sem, mivel azonban ostoba, Timár könnyedén becsapja és
tönkreteszi. Timár alakjának egyik ellenpólusa, szerepe, hogy Timár bűnössége relativizálódjék.
Kacsuka
Timár barátja és vetélytársa szintén a főhős alakját, jellemét árnyalja. Okos és megfontolt,
hűséges Tímeához, de nem mentes a bűnöktől sem. Ő adja az ötleteket Timárnak, melyekkel
kezdetét veszi a főszereplő meggazdagodása, ötletei azonban arról tanúskodnak, hogy
gyakorlatiassága mások kárára érvényesül. Neki nincs lelkifurdalása, mint Timárnak, elfogadja a világ
törvényeit. Kacsuka annak a tisztesség-tisztességtelenség mezsgyéjén való egyensúlyozásnak a
képviselője, mellyel a főhős is megpróbálkozik, de Timár erkölcsi érzéke ezt nem képes elfogadni.
Az elbeszélői nézőpont a regényben

A regényben több elbeszélői nézőpont érvényesül egyszerre. A szakirodalom elkülöníti a
szubjekiív, objektív, illetve semleges nézőpontot. A szubjektív (mindentudó) elbeszélő a történetre
vonatkozó ismeretei tekintetében fölötte áll a szereplőnek, többet tud az eseményekről, amíg az
objektív elbeszélő e tekintetben alatta marad, kevesebb információval rendelkezik. A „semleges”
történetmondásban mindkettő hasonlóképpen tájékozott. Jókai mindhárom elbeszélői
magatartással él a regényben. Az első fejezetekben a szereplők motívumait titok fedi, objektíven,
kívülről látjuk őket: megjelenésükkel, tetteikkel és párbeszédeikkel tűnnek elénk. Az elbeszélő
ugyanakkor többet is tud, mint szereplői, lagalábbis a helyzetükről: közli például annak a levélnek a
tartalmát, amit az orsovai vámfelügyelő küld Timárral Kacsukának. Ahogy a természeti közegből a
társadalmiba érünk, megfordul a helyzet. Az elbeszélő egyre többet árul el a jellemek belső életéről,
és csak annyit vagy kevesebbet árul el a történésekből, mint amennyit szereplői látnak. Az utolsó
fejezetben az elbeszélő belép a regénybe, és ezzel maga is szereplővé válik. Ez a semleges nézőpont
megvalósulását eredményezi, hiszen az elbeszélő szó szerint csak annyit tud, mint egy szereplője.
A romantikus világszemlélet jellemzői

35
1. SZABADSÁGESZMÉNY: a romantikus világkép legáltalánosabb jellemzője, ami megragadható az

egyéniség szerepének felértékelődésében, a személyesség előtérbe kerülésében, az alkotói
szabadságban. A lázadás gondolata hatja át. Tímár Mihály életútján végig jelen van a szabadság
utáni vágy, ami legteljesebben a Senki szigetén körvonalazódik. Az itteni utópisztikus körülmények
képesek csak biztosítani számára a boldogsághoz és a szabadsághoz szükséges hátteret. Itt lehet
igazán önmaga, itt nem számít az aranya, ami fel is emelte egy adott ponton, de minden
szabadságától meg is fosztotta.
2. EGYÉNISÉGKULTUSZ és SZEMÉLYESSÉG: a romantika világképének középpontjában az egyén áll a

maga összetett, bonyolult, ellentmondásokkal teli belső világával. Ez a belső világ magában foglalja
Tímár lelki harcait, vívódásait, álmait, vágyait, még a betegsége miatti tudattalan állapotban látott
rémképeit is. A gyakori magánbeszédszerű megszólalások szükségszerűen vallomásossá teszik a
regényt.
3. TERMÉSZETKULTUSZ: Jókai célja nem annyira az ábrázolás, mint a kifejezés. Minden természeti
kép, minden jelenség Tímárhoz viszonyítva kap értelmet. A befagyott Balaton, a jégzajlás, a ködös
Dunai táj, a kettéváló üstökös, az állandóan felbukkanó „vörös félhold” mind-mind a főhős lelki
rezdüléseit teszik képszerűvé, és ezzel együtt líraivá a romantikus regényt. A természet nem
pusztán „kivonulási” lehetőség, hanem a szélsőséges érzelmi állapotok kivetülése is.
4. TELJESSÉGIGÉNY: a regény nyitánya a romantikus világkép teljességigényének klasszikus példája.

Össegző érvénnyel állítja elénk a romantika természetélményének sajátosságait: a hegyvonulattal és
a folyammal (látható magasság, láthatatlan mélység). A természet a lét mitikus színtere. A szövegből
nem hiányoznak a biblikus utalások sem: „A mű Istené!”, „emberlakatlan paradicsom”, „ítéletnapi
zaj”. Ezek az utalások az emberi sors mulandóságára vonatkoznak. A társadalomban meghasonló,
boldogtalan Tímár érzelmi-lelki veszteségei elől menekül, és egy olyan élet helyreállítására törekszik,
amelyben a széthulló világgal szemben újra megélheti a teljesség és az önazonosság
igényét/élményét. Erre csak akkor kerülhet sor, amikor Tímár Midászhoz (aki maga is megbánta
kérését, hogy minden arannyá változzon a keze alatt, megmosdott a Paktolosz folyó forrásában,
megtisztult, lemondott vagyonáról, egyszerűen élt,...) hasonlóan megtisztul: lemond vagyonáról,
bevall mindent Noéminek.
5. ELVÁGYÓDÁS, EGZOTIKUM IRÁNTI FOGÉKONYSÁG: Jókai hitt az eszményi, tökéletes

létszférában, de tudatában volt annak, hogy ez mennyire távol áll a valóságtól, mennyire nehezen
megfogható. Ezért olyan fontos számára, és hősei számára is a képzeletben megalkotott világ. A
Senki szigete egy ilyen világ, biztonság- és menedékjelkép. Tudván, hogy az író a regény megírása
előtt nem járt a Vaskapunál, a regény kezdeti, természeti képei egy mitikus világba vezetik az
olvasót. Itt kell megemlíteni Brazíliát is. A XIX. században az európai ember számára az amerikai
kontinens egyet jelentett az egzotikummal. Jókai nem véletlenül vezeti el oda is az olvasót.
6. EREDETISÉGKULTUSZ: elutasítja a szabályokat, meghirdeti a művész korlátlan szabadságát. Az író

egy teremtő zseni. Jókai regényében az eredetiség együtt jár a vallomásossággal és a líraisággal.
Ezek határozzák meg alapvetően a történetalakítást. Örök jellemzője a bonyolult cselekmény, a
váratlan fordulatokban gazdag kalandok. A mozgalmasság, ami előrelendíti a történetet, és leköti az
olvasót. Ez a történetalakítás lineáris, metonimikus, de a regényben helyet kapnak a metaforikus
összefüggések is. Ezek közül leghamarabb a cím említhető, amelynek a regény olvasása során több
értelmet is adhatunk... Rögtön a regény elején feltűnik a hajó-toposz: ebből már sejteni lehet, hogy
a főhős a saját életét védő, sorsát befolyásolni akaró ember. A hajó az antikvitás óta köztudottan
sorsszimbólum. A történet kisebb események egész sorából áll össze, amiket végig átitat a Jókaira
jellemző túlzás, ellentétezés és eszményítés.

36
A cselekménybonyolítás mellett az eredetiség elvét követi a képekben gazdag, áradó, patetikus

előadásmód, a Jókaira jellemző merész ellentétek (személyrajzok), a színes metaforák (Athalie arca
vonagló kígyófészek), a különleges költői képek, leírások ( kettéváló üstökös, a vörös félhold,...), a
nagy érzelmek, szenvedélyek megjelenítése.
A REALISTA, NATURALISTA REGÉNY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
A realista alkotások jellemzői

Eszköztár:
IDŐKEZELÉS
A XIX. század 30-as éveiben jelentek meg azok a regények és novellák, melyek a romantika
művészetével, irányultságával némiképp szembeállíthatók – ezeket nevezi az irodalmi hagyomány
realista alkotásoknak, a stílust pedig realizmusnak. A leglényegesebb eltérés romantika és realizmus
között – talán – az időkezelésben mutatkozik be. A romantikus írók kedvelt témája a múlt, a
történelem, annak nagy korszakai és alakjai. A realista író érdeklődésének középpontjában saját
kora – a közelmúlt és a jelen – áll, ezért nevezhetjük e műveket kontemporális alkotásoknak. Ez az
egyidejűség, jelenidejűség azt jelenti, hogy alkotó és befogadó ugyanannak a világnak, valóságnak
részesei, mint a műalkotások alakjai, szereplői. Emellett – és az előbbiekkel összefüggésben –
fontos, hogy a realista művek időszerkezetére a való idő linearitása jellemző, a cselekmény és az
események a reális időben zajlanak, bár e téren is vannak kivételes művek.
A SZEREPLŐK: TÍPUSHŐSÖK
Ennek következtében a realista művekben ritkábban találkozunk jeles-híres történelmi alakokkal,
a szereplők a kortárs világ hétköznapi figurái, mindennapi emberek – típushősök. A romantikus
művész az egyedit, a különlegest, a rendkívülit ábrázolja, a realista inkább az általánost, a tipikust.
Ugyanakkor a realista művek alakjai is élő-érző, gondolkodó emberek, ugyanúgy vannak álmaik,
ábrándjaik, szentimentális, „romantikus” személyiségvonásaik, bármely romantikus műben
„megállnák helyüket” emberi tulajdonságaik, viselkedésük, magatartásuk alapján. Sorsuk – és
elsősorban a körülöttük lévő világ (ti. a „valóság”) – azonban nem teszi lehetővé, hogy hőssé,
mintává, példává nemesedjenek. A világ (szürke) hétköznapjainak (átlagos) alakjai ők, nem
különlegesek, nem hősök, nem alkothatnak nagyot és maradandót – bár némelyikükben szinte
túlteng ez a szándék, mégsincs rá lehetőségük. Személyiségük ellentmondásos, konfliktusaik egyik
fő oka vágyaik és lehetőségeik ellentmondásos viszonya.
A NAGY FORMÁTUMÚ EGYÉNISÉG HIÁNYA
Ambivalens a viszonya a valósággal magának az alkotónak is. A művész saját kora hiteles
ábrázolására törekszik, ez azonban lehetetlenné teszi a hibátlan, nagy formátumú egyéniségek
megteremtését. Alakjai teljességét éppen hibáik, gyengeségeik teszik hihetővé, valóságossá. Egy
történelmi hős jelleme a végsőkig idealizálható, a mindennapi embernek – néhány egyedi vonás
mellett – csupán tipikus, átlagos vonásai vannak.
A TÁRSADALOM ÁBRÁZOLÁSA
Igen fontos eleme a realista alkotásoknak a társadalom ábrázolása. A fő- és mellékszereplők a
társadalmi rétegek jellegzetes képviselői (a pénzember, a karrierista, a kispolgár – a kisember, a
bűnöző, a lecsúszott arisztokrata stb.): társadalmi típusok. A társadalom, a társadalmi állapotok és
körülmények meghatározzák a szereplők viselkedését, tetteit, gondolkodását, lehetőségeit,
döntéseit. Másrészt a teljességre és a hitelességre törekvés ábrázolása rávilágít arra, hogy a

37
konfliktusok, problémák eredete épp a társadalom, annak működési zavarai; az egyenlőtlenségek, a

korlátok, az egyén problémái, kényszerpályán való mozgása, morális szempontból elítélendő
cselekedetei a társadalom hibáiban és ellentmondásaiban gyökereznek.
KARRIERIZMUS
A típushős alakját, jellemét társadalmi helyzete, szerepe determinálja. Személyiségének
kialakulásában, változásaiban döntő szerepe van kora társadalmának. Döntéseiben, igényeiben
meghatározó motiváló tényező a karrier, a társadalmi érvényesülés, a kiemelkedés vágya. Az
önérdek, az önmegvalósítás vágya különböző konfliktusok forrása lesz. E konfliktusok óhatatlanul
mások érdekeinek (vagy a társadalmi érdekek) rovására oldhatók meg, szükségszerű tehát, hogy
ezek kapcsán morális, etikai szempontok kerüljenek előtérbe. Azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy
egy hős lovag (miközben nevének halhatatlanságáról is gondoskodik) helyesen és nemesen
cselekszik, amikor lekaszabolja ellenségeit: tette dicsőség, hisz saját céljait nemes és fontos célok,
érdekek szolgálatába állítva hajtotta végre. Ugyanakkor, ha valaki a kortárs világban – melyben az
egyén érvényesülése, sikere, karrierje az egyik legfontosabb cél – hasonló módon cselekszik, akkor
tettét nyilvánvalóan nehéz helyeselni és elfogadni. Morális szempontból elfogadhatatlan az efféle
cselekedet. Nem hőstett, sőt adott esetben bűncselekmény – társadalmi megítélése és az olvasó
ítélete is egyértelmű. Az önérvényesítés, a karrierizmus, a mindenáron való sikervágy önzés, s nem
hihető el, hogy a személyes célok bármely nemes, fennkölt eszme, szolgálatában állnának.
Egyes szerzők inkább cselekvéseikkel, tetteikkel jellemzik alakjaikat, mások inkább beszéltetik
szereplőiket, párbeszédekben, vitákban, monológokban formálódik jellemük. Vannak olyan alkotók,
akik a jellemábrázolásnak többféle eszközét is alkalmazzák (belső monológok, részletes
személyleírás, a tettek múltbéli vagy belső indítékainak, lélektani okainak feltárása stb.).
ALKOTÓ ÉS BEFOGADÓ KAPCSOLATA
A lényegi ellentmondás abban rejlik, hogy alkotó és befogadó valóságazonossága egyrészt jelenti
a szereplőkben való önfelismerést, szembesülést a tipikussal, másrészt azonban az adott kor morális
értékrendje alapján való ítélkezést is. Az olvasó tehát azonosul a szereplővel, de el is idegenedik
tőle: elítéli, megítéli tetteit. Ebben sok realista író segíti is közönségét: az elbeszélők gyakran maguk
is véleményezik szereplőik tetteit, gondolatait; megjegyzéseikkel, saját ítéleteikkel egészítik ki a
történetet.
MINDENTUDÓ ELBESZÉLŐ
A realista művek elbeszélői igen gyakran mindentudó (omnipotens) elbeszélők. Látható vagy
láthatatlan szereplői a történeteknek, jelen vannak minden fontos eseménynél, beépülnek a
szereplők gondolatvilágába, ismerik és ismertetik a cselekvések indokait, apró részletekre is kiterjed
figyelmük. Ez az elbeszélői mód igen tág lehetőségeket ad az alkotónak: a moralizáló kiegészítések, a
cselekmény menetének felgyorsítása vagy éppen lassítása, az átvezetések megoldása, a részletek
bemutatása ebből az elbeszélői nézőpontból a hitelesség látszatával oldható meg.
OBJEKTÍV ELBESZÉLŐ
Más szerzők elbeszélői a háttérben maradnak, nagyobb szabadságot biztosítva a szereplőknek.
Az ilyen típusú elbeszélő általában nem fűz véleményt az eseményekhez, nem értékeli a szereplők
cselekedeteit, gondolatait; kívülálló, objektív narrátora a történetnek. Az elbeszélő háttérbe
szorulása a befogadót helyezi előtérbe, megnő a jelentősége a befogadó, az olvasó elvárásainak,
véleményének, ítéletének. Az ilyen típusú művek óhatatlanul vitára, véleményalkotásra,
interpretációra késztetik a befogadót.
A HELYSZÍN SZEREPE
A realista művekben igen fontos szerepe van a helyszíneknek, a térnek. Az aprólékos
részletességgel bemutatott belső terek, a pontos leírások (külső helyszínek, városok,
városnegyedek, középületek, vidékek) fokozzák a cselekmény realitását.

38
A realizmus mint stílusirányzat a romantikával közel egy időben, annak ellenhatásaként jelenik
meg az irodalomban, s kisebb változtatásokkal hat napjainkban is felváltva a századelő avantgárd
irányzatainak zűrzavarát. A realista stílus tárgyilagos, sokszor hűvös és eszköztelen. Képeinek forrása
nem a képzelet, hanem a mindennapi élet. Alapelveiből következik, hogy szóhasználatában kerüli az
expresszív kifejezéseket, az egyszerű, hétköznapi beszédre emlékeztető, természetes nyelvi
formákat és költői eszközöket igyekszik alkalmazni. A nagy magyar realisták más stílusirányzatokhoz
is kötődnek: a romantikához (pl. PETŐFI SÁNDOR, ARANY JÁNOS, MIKSZÁTH KÁLMÁN), a
naturalizmushoz (pl. MÓRICZ ZSIGMOND) vagy éppen bizonyos avantgárd stílusokat próbálnak ki
(KOSZTOLÁNYI DEZSŐ).
A naturalista stílus a realista módszer túlzó változatának tekinthető. Dokumentáló szándék,
nyers, sötét, durva elemek, a szlengre jellemző és tájnyelvi elemek gyakori előfordulása jellemzi. Az
ábrázolási hűségből következően sokféle nyelvi réteg elemeit felhasználja, emiatt nyelvezete
változatosabb, érzékletesebb, képekben gazdagabb, mint a realizmusé. A magyar irodalomban
MÓRICZ ZSIGMOND és több más századvégi novellista egyes alkotásaiban találkozhatunk a
naturalista stílus jellegzetességeivel. Mint korhoz nem kötődő ábrázolási módszer a naturalista
ábrázolási mód előfordul egyes barokk szerzők műveiben éppen úgy, mint napjaink
szépirodalmában.
A regény a modem nagyepika legelterjedtebb műfaja, sem tematikai, sem szerkezeti, sem formai
kötöttségekkel nem rendelkezik. Középpontjában rendszerint részletesen ábrázolt háttér előtt
játszódó eseménysor áll szerteágazó cselekménnyel, epizódokkal, fő- és mellékszereplőkkel, ezek
konfliktusaival. Időtartama változó, az események színhelyéül szolgáló tér pedig lehet konkrét vagy
jelképes. A műfajban fontos szerepet kaphat a szereplők érzés- és gondolatvilága, esetleges
kibontakozó jellemfejlődése.
A realizmus elnevezése a latin „reális” (valóságos) kifejezésből ered. Az irányzat a valóság minél
teljesebb ábrázolására tett kísérletet. Mivel az egyedi helyett a törvényszerűt, az általánost akarta
megragadni, tipikus helyzetek, tipikus események és tipikus jellemek megalkotására törekedett. A
realista irodalom alapvetően prózairodalom. Népszerű műfaja a regény.
A realista ábrázolásmód abban áll, hogy a szerző a társadalmi-történelmi viszonyok részletes
rajzát nyújtja. A realista regények egyben társadalmi regények is. A realista regények visszatérő
témája az eltérő értékrendek ütköztetése. A cselekmény meghatározott térben és történelmi
időben játszódik. A realista regények jellemei átlagosak, nem kivételesek, hősiesek. A szereplők
típusok, azaz csoportjellemek: azonos társadalmi helyzetű emberek megtestesítői. Az elbeszélő
korántsem mindentudó; néha többet, néha kevesebbet tud hősénél. Hangnemében semleges, nem
ítélkezik, hanem tárgyilagosságra törekszik, hőseit is kívülről szemléli.
A történetalakításra a metonimikusság és a metaforikusság egyaránt jellemző, a cselekmény nem
véletlenekre, hanem ok-okozati összefüggésekre épül, és az események kronologikus sorrendben
követik egymást, ugyanakkor regényszervező elvként működnek a metaforikus összefüggések is.
A magyar realista epika egyik kiemelkedő alkotása Móricz Zsigmond Sárarany című regénye, A
Sárarany Móricz első regénye, amely 1910-ben jelent meg könyv alakban.
A regény témája a főhős, Túri Dani különös karrierjének: felemelkedésének és bukásának
bemutatásán keresztül a mostoha körülmények között elsikkadó népi tehetség sorsa.
Rövid tartalom
A helyszínt, ahol a történet játszódik Kiskarának, hívják. „A FALU csinos kis alföldi magyar falu.
Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszú telkek; a kert mindenütt gyümölcsös, és a falu
közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erőd kellő közepéről nyúlik ég felé, mint egy
dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát színmagyar nép
lakik. A gróf Karai-család névadó birtoka ez a falu.” A reformáció idején a Karayak áttértek az új hitre

39
és magukkal vitték a népet is. Ezt nem lelki szükségletből, tették, és nem is politikából, csak, hogy
bosszantsák a bécsi udvart. Aztán, amikor újra divatba jött a katalizálás a Karayak visszatértek a régi
hitükre, hogy a császárnak kedveskedjenek, de a nép már hozzászokott a valláshoz és nem akarta
követni a Karayakat. Ebből az időből való a falu és a földesúr viszonya. A falu határa nyolcezer hold,
ebből hatszáz hold a kisbirtokosoké, a többi pedig a grófé. A szabadságharc leverése után jutott
hozzá Karay Pál. Ez első dolga az volt, hogy kiűzze a „kutya kálomista jobbágyakat”, helyettük „szelíd
katolikus sváb nemzetséget” telepített be. Olyan nép kellett a grófnak, akik nem szidják, és átkozzák
a Karay nevet. Tizenhat falut és három mezővárost ürítettek ki a gróf gazdatisztjei. A nép ősszel
elhagyta a falut, és új települést épített, amelyet Kiskarának nevezett. Ma már majdnem két
évszázada élnek ott magyarok. A lakosság állattenyésztéssel és főként földműveléssel foglalkozik. A
gabonafélék közül elsősorban búzát vetnek, és elvétve található kukorica, napraforgó, krumpli, cirok
és egyéb konyhakerti növény. Régen faekével szántottak, ma már vascsoroszlyákkal.
A faluban él egy Turi Dani nevű hírhedt „vállalkozó”. Turi Dani akármibe belefog mindig sikerül
neki. Ő a tavalyi évben búza helyett repcét, most pedig káposztát vetett, az apósától kapott
tiszaparti földbe. Egyedül nem győzte volna mindezt a temérdek földet művelni, azonban jóban volt
az asszonynéppel. Nekik köszönhetően mindig meg volt munkálva a földje. Még a faluvégén lakó
cigányasszonyokat is sorra csókolta, csak, hogy menjenek az ő földjét munkálni. A búzából nem volt
nagy haszon, ellenben a káposztából sok pénz származott, akárhova vitte, mindig elkapkodták a
káposztát. Turi Dani négyesztendős házas, a feleségét Erzsinek hívják és van két gyermekük is.
Egyébként a falu asszonyaik, a férfi legénykorában majdnem mind a szeretői voltak, még Erzsi anyja
is. Dani azt tervezi, hogy a grófi birtok egyrészt bérbe veszi. Ezt a grófné meghódításával szándékozik
elérni, elvégre az is, csak asszony. A gróf nem szeretett tárgyalni, inkább ez eladás mellett döntött. A
parlagon heverő földterület eladásáról már meg is állapodott egy leendő bérlővel Lichsteinel, ám
váratlan fordulat történet, a mezőről hazajövet leesett a lóról és a nyakát törte. Dani szemei
felcsillannak, a baleset hallatára. Takács Gyurihoz megy, a felesége unokatestvéréhez, és elkéri tőle
a legszebb lovát. Dani felkeresi a városban a zsidó ügyvédjét, aki a grófi birtok bérbeadásával
foglalkozik, megtudja, hogy Lichstein meghalt. Azt tanácsolja, hogy vegye át az egész bérletet, a
faluval közösen.
Megérkezett a grófnő a kis faluba. A kastély északi ablaka alatt asszonyok dolgoztak, ez nem
zavarta az asszonyságot. Az északi kis szalonból behallatszott a kint dolgozó asszonyok kacagása és
pletykája. A grófnő már huszonhat éves, férjével hét éve házas, de nem szereti az urát. Több év
plátói barátság után, szerelemre gyúlt a sógora, László gróf után. A dolgozó asszonyok közt volt egy
lány, Bora, akiben annyi szemérem szorult, mint egy csirkébe. Turi Danival kapcsolatban is témáztak,
a Helént izgalomba hozta a paraszt Donhuán. Borát hívatta találkára a szobájába. A beszélgetések fő
témája Turi Dani volt. Mindent elmondott róla, még a titkolt csúfnevét is elárulta. Bora eleinte nem
merte megmondani még négyszemközt sem, mert nagyon félt a férfitól, azonban most megeredt a
nyelve, és elmondta, hogy „hunszép Dani”-nak hívják, de azt senkinek sem szabad elárulnia, pláne,
hogy tőle informálódott e téren. A lány elmondása szerint azért szeretik a „fejércselédek”, mert ott
igen-igen szép. A grófnak nem tetszettek ezek a fecsegések.
Az asszony, Borától üzen Daninak, hogy jöjjön el találkára a földel kapcsolatban. Dani elmegy a
kastélyba és találkozik László gróffal és Helén grófnével. A falu népe nevében beszélt, jussot kér
abból a földből, amit az öregapáiktól elvettek. A férfi szerint az a probléma, hogy ezt a gonoszságot
még a mai urak sem hajlandóak jóvátenni. A gróf a férfiszáját elhagyó pimasz szavakra felhördült.
Daninak mennie kellett. Távozáskor a grófnőt bókjaival árasztotta el. A nő nagyon örült neki, hogy
van egy férfi, aki felnéz rá. Bora is a kastélyba tartózkodik, aki meg is szólította, a férfinak tetszett,
hogy van valaki a saját népéből a várban, azonban ügyet sem vetett a lányra. Kiment a földre a
munkásaihoz, és ő is beszállt az aratásba, Pétert, az egyik munkást elküldte pálinkáért, mert este is
folyni fog az aratás. Már besötétedett, a munkások dalolva, nevetgélve dolgoztak a hold világítása

40
alatt. Péter is megérkezett, a pálinkán kívül még hozott szárkolbászt, szalonnát, szárazoldalast és
kenyeret.
Nagy riadallal fogadták és nekiültek vacsorázni. Egyedül egy lány, Julcsa nem ment vacsorázni, és
Dani. A lány felettébb vonzó teremtés volt szinte felkínálta magát a férfinak, de az nem akart vele
kikezdeni, ezért a munkába menekült. Amikor a lány bekötötte az utolsó kévét is, Dani pár lépésre
állott tőle, ekkor már nem tudta türtőztetni magát, átkapta, és rajta vezette le a gerjedelmét, ami a
grófnő iránt halmozódott fel benne.
A grófné iránti vágy nem csillapodott. Otthon, most a feleségét választotta a szükségletének
kitöltése eszközeként. Erzsi mindig ilyen nyers, durva ölelésre vágyott. De egyszer csak
megdermedt, és rájött, hogy nem őt szereti, hanem a grófnét. Hirtelen elkezdett ordítozni,
utasította, hogy mennyen Helénhez. Dani vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste, és
messze kihajította az ágyból a szobaközepére. Erzsi vállcsontja fájt, mintha el lett volna törve,
gyomrában is fájdalmat érzett, úgy érezte, mintha megszakadt volna benne valami.
A nő összeszedte a gyerekeket, és elment a szüleihez, ahol hideg fogadtatásban részesül.
Semmilyen szánalmat nem éreztek iránta. Az anyja elmondta neki, hogy őt is elverte a férje, és nem
tehetett ellene semmi. A szülei végül rábeszélték, hogy menje haza az urához, majd megoldódik a
dilemma. Az utcán találkozik Takács Gyurival, aki már várta, mert látta, amikor a szüleihez ment.
Felajánlotta, hogy menjen hozzá és megvédi az egész világtól, azonban a nő elutasította a férfit.
Dani reggel látott egy hintót, amelyben a grófi pár ült. Mérges volt, hogy nem maradt neki semmi,
csak a rongy falu, a rongy nép a rogy élet. Azon elmélkedett, hogy mi az élet, és rádöbbent, hogy
sár.
Beállt a tél, és vastag hó borította a földet. A szegény emberek a gazdák napraforgóját lopkodták
tüzelőnek. Dani a nyár óta kapzsi lett a munkában, azzal volt elfoglalva, hogy minél több pénzt
szerezzen, most nem törődött a feleségével, a gyerekeivel és az asszonynéppel sem, tíz emberre
valót dolgozott. A grófék elutaztak Afrikába, és nem is akartak hallani a birtok bérbeadásáról. Dani
kihajt a lovakkal a földjére, ahonnan eltűnt a kórókazal. Friss nyomokat fedezett fel, és a távolban
nagy sötét foltot látott. Utána eredt. Az üldözött szán tudomást sem vett róla, hogy hajsza indult
meg ellene. Dani utolérte és megállította, vasvillával a kezébe odalépett a szán. Az apja ült a szánon.
Egyébként Dani szülei mérhetetlenül szegények voltak. Dani elhatározza, hogy odaadja az apjának a
lopott kórót, ő pedig ellopja Takács Gyuri kóróját, felpakolta a kocsira és vidáman indult haza.
Hazafelé menet egy zsidóval találkozott, akitől egy selyemkendőt vásárolt. Némi alkudozás után
elkapta tizennégy forintért. A zsidó át akarta verni a visszajáróval, de nem tette. Dani a visszajáróból
odaadta neki, amivel meg akarta csalni. A kereskedő megvetően a hóba rúgta a pénzt, és azt monda
Daninak, hogy adja oda az apjának. A férfi dühbe gurult, és hozzávágta a vasvilláját. A faluban
meglátja Borát, odaadja neki a kendőt, a lány elfogadta, ezt Takács Gyuri is látta. Dani családjával
estére elmegy meglátogatni a szüleit, ami ritkaszámba menő esemény, ugyanis már három éve nem
voltak a náluk. Szegényes körülmények között éltek. A sikátor végén laktak a szülei.
Az anyja kint volt az udvaron, éppen napraforgókévét tördelt. Dani kedvetlenül látta, hogy még
öregebb és szegényebb, mint amikor utoljára találkozott vele. Az asszony szája már beesett, a
fogatlanság jobban megvénítette, mint az idő, a bőre pedig zsíros és füstszagú volt. A férfit
elkeserítette a látvány, és nem is érezte magát jól a szüleinél. Az anyja azonban örült jöttüknek.
Átjött a báró, a szomszéd paraszt, aki egyedül élt, mert húsz évvel ezelőtt elkergette a feleségét a
gyerekekkel együtt. Az öreg Turi dicsekedett az unokáival, és még azt is megkérdezte, hogy hol
vannak az övéi.
Hazafelé menet Dani elhatározta, hogy betér a tanítóhoz kártyázni. Mielőtt ellátogatott volna
hozzá, találkozott Borával, akit utasított, hogy mondja meg az apjának, jöjjön el hozzá, másnap,
mert nekiadja a tiszafarki káposztást. Bora nagyon hálás volt.

41
A tanító Daninak a keresztkomája, teológiát tanult, de otthagyta az utolsó vizsga előtt. Most nem
ő lesz a főtanító ezért elmennek a Dunántúlra, ahova már be is adott egy pályázatot. Különben a
tanítónak öt leánygyereke van, és egy fiú. Vincellér egy nagygazda, Takács Gyuri, Kása és Kis is
csatlakoznak a kétszemélyes társasághoz. A legidősebb lányt, Mariskát elküldik a zsidóhoz borért,
kenyérért és szalonnáért. A rosszul meszelt, alig megvilágított szobában bűnbarlangszerű hangulat
árad szét, és kezdetét vette a kártyázás. Túri Dani sorra nyerte a játszmákat. Takács Gyuri felteszi
apai jussát tétként Dani ellen. A férfi nem hajlandó belemenni ebbe, azonban Gyuri gyávának
nevezi, és marasztalja. Dani tartja a tétet. A kártyacsatából Turi Dani kerül ki győztesen. A frissen
nyert vagyont Dani nem tartja meg, hanem felajánlja Borának. Írást készítettek róla, és még két tanú
is aláírta.
Dani elviszi megmutatni Borának a szerződést. A lány behívta a sötét házba, ahonnan az apját
Güzü Kis Pált, és az anyját kitessékelte, az ólba, mert nem volt több szobájuk. A lány jutalmul
eltöltött vele egy éjszakát. Borának Turi Dani volt az első férfi az életében.
Gyuri Erzsihez ment, aki tüzet rakott, mert hogy tésztát gyúrt, és annak kelnie kell. A gyerekek
már aludtak. Gyuri elmondta az asszonynak, hogy a férje éppen Bora ágyában tölti az éjszakát. A
férfi megkörnyékezi a nőt, és erőszakoskodott is. Erzsi a férfi arcába harapott, a fájdalom csak
jobban felerősítette Takács vágyát. Ellökte az asszonyt. Elhatározta, hogy akkor is magáévá teszi, ha
az egész világ összeomlik. Erzsi belevágta a képbe a tésztát, amely annyira elborította az arcát, hogy
lélegzetet sem tudott venni, és az egyik gyerek is felsírt. Gyuri szégyenében elment. Az asszony a
fiához rohan, aki epilepsziás rohamot kapott (nem volt észnél, hanyatt bukott az ágyon, a teste
rángatózzot, a szeme felfordult, és hab jött a száján).
Reggelre Dani undorodik mindentől, Borát leköpi, és durván beszél vele. Bora elmondja, hogy a
faluban van a grófé, és írt egy levelet neki, amelyben arra kéri, hogy mondja meg Daninak, menjen
el hozzá.
A férfi hazamegy ünneplő ruhát ölt magára, és megborotválkozik, a művelet végzése közben
öngyilkosság gondolata támad fel benne, de amikor a grófnőre gondol elmúlik.
Az asztalon két szerződés volt. Az egyik Daninak és a falunak, a másik, csak Daninak szól. A
szerződéseket, csak Daninak kellett aláírnia. Az egyik szerződésben ez áll, hogy a férfi
megvásárolhatja pénzért a Pallagpusztát. Megdöbben, amikor észreveszi, hogy a vételár felére van
szabva, azonban ezt azonnal ki kell fizetni. A grófné gúnyosan mondja: „No Turi Dániel a
Kiskaraiaknak nem lehet panaszuk a hazaárulóra.” Dani erre torkon ragadja és lábujjhegyig
szakasztja rajta a zöld selyempongyolát. A grófnő elvérzik. A kastélyból való távozása során
találkozik László gróffal, akit agyonver. Takács Gyuri egésznap követte Danit, most váratlanul elébe
bukkan. Turi Dani habozás nélkül megöli a vadászpuskával.
Dani hazamegy, és elmond mindent a feleségének. Az asszony azzal vigasztalja, hogy majd
kiszabadul, és újra kezdenek mindent. Vasvillások jönnek a férfiért, s elviszik. Bora kifut a házukból
és magára vállal mindent, azt mondj, hogy ő bérelte fel. Az egyik nyakon vágja a lányt, Dani bosszút
akar állni érte, de az emberek nekiesnek, és jól megverik. A községházára viszik, ahol a fáskamrába
zárják, az ajtó mellé két embert állítanak, és csendőrért küldenek.
A realista ábrázolásmódnak megfelelően valószerűség és fikció kettősségére épül a regény. A
cselekmény ideje nincs pontosan körvonalazva, de feltételezhető, hogy a szerző korában, azaz a
századelőn játszódik a történet. Cselekményvezetése lineáris. A megszakítást a történet ideje is jelzi:
az első rész történései tavasszal, a második részé télen játszódnak. A cselekmény ideje így
metaforikus értelmet kap. A tavasz Túri Dani nagyszabású terveinek időszaka, a tél a tespedésnek, a
céltalanságnak, a tétlenségnek az ideje.
A realista regényhagyománynak megfelelően a Sárarany nem rendelkezik a romantikus
regényekhez hasonló, szerteágazó, több szálon futó cselekménnyel. A regényre az elenyésző
cselekmény ellenére a metonimikus történetalakítás jellemző, a kevés esemény időrendben követi

42
egymást. Múltra való utalást csak annyit tartalmaz, amely elengedhetetlenül szükséges a főhős
személyiségének megértéséhez. A regény térszerkezetében szintén megfigyelhető a valószerűség és
a fikció kettőssége. A történet helyszíne egy fiktív, alföldi falu, Kiskara. A regényvilágban Kiskara a
Karay grófok birtoka, amelynek nyolcezer holdas határából csak hatszáz a parasztoké. A hatalmas
birtokot Rákóczi elárulásáért kapta jutalmul a grófi ős. A protestáns falusiakat a katolikus gróf az
Akasztófa-pusztára űzte, a falut pedig sváb földművesekkel telepítette be. Innen ered, hogy a
parasztok lelkében az istenfélelem mellett máig ott él az úrgyülölet. A falu élete egyszerű,
megszokott, változatosság nélküli, az ősöktől örökölt hagyományokhoz igazodó. Tavasztól őszig
folyik az elkeseredett harc a földdel a mindennapi kenyérért, és ezt a harcot is a századok alatt
kifejlődött szokás diktálja. Az elbeszélő tehát egy olyan világot tár elénk, amelyben a
hagyományőrzés nem erény, hanem a haladás gátlója.
Ebbe a mozdulatlan világba hoz változást a regény főhőse, Túri Dani, aki merészsége és
rátermettsége révén a falu legmódosabb gazdája lesz. Feleségül veszi Takács Erzsit, a falu egyik első
gazdájának a lányát, és már házassága első évében valóságos forradalmat visz véghez. Az apósától
kapott Tisza-öntéses földbe repcét vetett, a következő évben káposztát ültetett, s ezáltal – a falusiak
megdöbbenésére – hatalmas vagyonra tett szert. Minden évben újabb és újabb győzelmet arat a
babonás megszokásokon túllépni nem képes falusiakon. A gazdák irigykedve nézik gyarapodását, de
annál nagyobb a sikere az asszonyoknál. A minden tekintetben törekvő, ambiciózus Túri Dani az
asszonyokra gyakorolt személyes varázsából is hasznot tud húzni. Alig négy esztendős házas, amikor
egyszerre csak szűk lesz neki a kiskarai határ, már nem elégíti ki az az élet, amelyben korábban
örömet talált. Többet akar, a grófi uradalomból szeretne földet hódítani magának és falujának.
Tervét a grófné meghódításán keresztül szeretné valóra váltani. Dani eléri ugyan célját, a regény
mégsem diadallal, hanem tragédiával zárul. Elpusztítja szerelmi vetélytársát, Karay László grófot, és
agyonlövi a gróf segítségére siető Takács Gyurit. Sorsa ezáltal megpecsételődik, az elkövetett
bűnökért bűnhődnie kell (valószínűleg felakasztják). A realista ábrázolásmód sajátossága, hogy a
regény vége nyitott marad, amivel a valószerűség érzetét erősíti az író.
Túri Dani: tehetséges, értelmes, szorgalmas, munkaszerető ember. Ambiciózus, kitartó;
tragédiáját ösztönisége okozza. Bukásának, azonban rejtettebb okai is vannak: az igazi indok Dani
kitörési kísérlete és a paraszti sors könyörtelen szorítása közötti ellentmondásban rejlik. Dani családi
élete sem boldog. Magánéleti konfliktusainak egyik oka a kommunikáció hiánya. A szereplők
valójában nem kommunikálnak egymással; a regényben a beszéd, a nyelv nem az egyetértés, az
információ- és tapasztalatcsere eszköze, nem az érzelemkifejezést szolgálja, a szereplők legfeljebb
csak megsejtik egymás érzéseit. A szavak itt pusztításra szolgálnak, a szitkozódás, a veszekedés, a
káromkodás, a kibeszélés eszközei. A Sárarany hőse folyamatosan a sorssal, illetve Istennel állítja
szembe magát. A szereplők sorsukat Istentől kérik számon.
Feleségével való viszonya sem mentes a konfliktusoktól. Kapcsolatukat többsíkú konfliktus
jellemzi. A konfliktus megnyilvánul társadalmi szinten (Dani egy szegény napszámos fia, míg Erzsi
egy módos nagy gazda leánya), lélektani szinten (Dani református, Erzsi római katolikus; Dani
törekvő, Erzsi visszahúzódó) és szimbolikus szinten (kapcsolatuk a férfi és a nő örök konfliktusát
mutatja: Dani birtokol, Erzsi bezár). Túri Dani jelképes hős, szimbolikusságát már a mű címe is jelzi. A
főhős megformálásában a naturalizmus hatása figyelhető meg. Eszerint az ember sorsát biológiai
adottságai és társadalmi körülményei alakítják. Szintén naturalista vonás Túri Daniban az ösztöniség
hangsúlyos jelenléte. Dani cselekedeteit, gondolatait a szexualitás, a birtoklásvágy és a
gyilkolás/pusztítás ösztöne irányítja. Az elbeszélő távolságtartó a főhőssel szemben. Nem azonosul
hősével, kívülről szemléli, nem véleményezi, illetve értékeli tetteit. Dani személyiségének
megítélését az olvasóra bízza.

43
Realista sajátosság a regényben, hogy a szereplők inkább típusok, csoportjellemek, mint

egyénített hősök. Eszerint Túri Dani az önteremtő, törekvő Ember megtestesítője, aki alakítani
akarja sorsát. Danival szemben Erzsi a sorsába belenyugvó, azon változtatni nem szándékozó ember
típusa. A grófné az életunt, céltalan réteg képviselője. A naturalizmus hatása figyelhető meg a
mellékszereplők megformálásában is. A falusiak irigyek, érzéketlenek, durvák, egoisták, nem tartják
tiszteletben az emberi kapcsolatokat, cselekedeteiket a bosszú és az ösztönök irányítják.
Falujának fatornyán kakas hirdeti, lakossága színmagyar. Azt meg a neve, hogy a Karay grófok
birtoka, nyolcezer holdas határából csak hatszáz a parasztoké. Két százada élnek itt csaknem
egyforma életet. Történelem alatt élő nép, mit sem tud az idő múlásáról. Ősállandóságú világ, egy
darab Ázsia. Ebből a világból növeli fel Móricz Zsigmond a mozdulatlanság ellen lázadó hősét. Turi
Dani „földet akar szerezni magának és éhező, soknépű falujának". Életstílusa is forradalom: a
faluban, ahol házasember csak savanyú, szerelemtől végképp elbúcsúzott lehet: ő nyalkán, asszonyt
szeretve él.
Turi Dani az egész parasztság képviselője, amikor a legszegényebbek vágyainak a
megszólaltatójaként, a polgárosodni akaró milliók követeként, a sanyargató nagybirtok ellen harcba
indul. Szavaiban ugyan egyetlen motívum sincs, amely a századforduló körüli agrárszocializmus
szótárából lenne kölcsönözve, de legbensőbb tartalmában mégis azok demokratikus törekvéseire
visszhangzik.
Turi Dani további útja, a regény befejezése azonban mintha mást mondana: mintha a Dózsa
György-ös indulatokkal induló Turi Danit megölné a zabolátlan vére, s a regény is indokolatlan
rémségekbe, naturalisztikus jelenetekbe fúl. Turi Dani útja valójában logikus, gyilkolása nem
naturalista rémregény-motívum, és nem ösztönei, hanem a kietlen valóság kergeti pusztulásba.
Ösztönei csak siettetik bukását. Asszonyéhsége nem ok, inkább csak okozat. A megrekedt,
kicsinyes és nyomorúságos élet következménye, amelyben nincs más kiélési tere az erőnek és
életkedvnek, csak a csók. A magyar Ugar, a nagybirtok az igazi oka Turi Dani bukásának: az építésre
hivatott, szép néperő elfecsérlődésének, sőt rombolásba fordulásának. A bebörtönzött Turi Danival
zsoltárosan komor szavakba foglaltatja Móricz a megrendítő tragédiát: „Örök ítélet kezében van
immár a fáklya, mely arra való volt, hogy világítson s lőn gyujtogatóvá."
Ez Turi Dani tragédiája. Az elmaradott, szűkös viszonyok miatt lett a fáklya gyujtogató: világosság
helyett tűzvészt és romlást hozó. Az „istencsúfoló erő" a félfeudális keretek között nem találhatott
teret méltó cselekvésre. Turi Dani hatalmas energiája nem bontakozhatott ki olyan törpe világban,
amelynek szélső határát a kastély nyoszolyája jelzi. Itt a Dózsa Györgynek születettek útját is a Don
Juanokéhoz hajlítja a sors: az eposznak induló történetből tragédia, sőt tragikomédia lesz. A paraszt
nyár indulójából ének a „rokkantak halmán". A Sárarany azt mondja prózában, amit a magyar Ugar
költője versben: „Ki magyar földön nagy sorsra vágyik ... rokkanva ér el az éjszakáig".
A metonimikusság mellett a regény egyik fő szervező elve a metaforikusság.
Már maga a cím metaforaként funkcionál. A sár visszatérő motívum a regényben. Dani a sarat vagy
önmagára vonatkoztatja vagy másokat (pl. a feleségét vagy Takács Gyurit) minősít vele. A
metaforikus cím jelentése a regény végén körvonalazódik: „ Mi az élet? Sár. És az ember benne?
Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? Ki? Az Isten, aki nem csinált
belőle semmit. ” A sárarany összetett szó első tagja a lehúzó erőt, a falu világát jelenti, ugyanakkor
vonatkozhat Túri Dani negatív énjére is. Az arany a tehetség, a kiemelkedés, valamint a főhős pozitív
énjének a kifejezését szolgálja. A hagyományos értelmezések szerint a sárarany tehát az az érték,
ami sárként használódik el az emberi élet útjain; a tehetség, amely semmivé válik, ha nem tud
kibontakozni, ha a környezet hínárként magához húzza.
Szintén metaforaként értelmezhető a cselekmény helyszíne, Kiskara, a gazdasági-társadalmi-
szellemi szempontból egyaránt elmaradott falu, amely egyrészt Túri Dani feltörekvési kísérletének
helyszíne, másrészt a századelő magyar paraszti társadalmának metaforája. Nemcsak a történet

44
helyszíne, hanem a szereplőkhöz kapcsolódó terek is metaforikusak. Túri Dani életfelfogásának a

nyílt tér felel meg, erre több utalás is történik a regényben. Ezzel szemben feleségéhez, Erzsihez a
zárt tér kapcsolódik: a ház, a szoba a konyha; ezt szeretné megtartani és ide szeretné bezárni Danit
is.
Bár a regényben elsősorban a mindentudó elbeszélői nézőpont érvényesül, erre utalnak például
a belső monológok, sok esetben nem dönthető el pontosan, hogy ki a beszélő. A szabad függő
beszéd alkalmazása gyakoriságának köszönhetően az elbeszélői és szereplői szólamok gyakran
összemosódnak, a nézőpontok összeolvadnak.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: PACSIRTA (A klasszikus modern regény)
A regény a modern nagyepika legelterjedtebb műfaja, sem tematikai, sem szerkezeti, sem formai
kötöttségekkel nem rendelkezik. Középpontjában rendszerint részletesen ábrázolt háttér előtt
játszódó eseménysor áll szerteágazó cselekménnyel, epizódokkal, fő- és mellékszereplőkkel, ezek
konfliktusaival. Időtartama változó, az események színhelyéül szolgáló tér pedig lehet konkrét vagy
jelképes. A műfajban fontos szerepet kaphat a szereplők érzés- és gondolatvilága, esetleges
kibontakozó jellemfejlődése. A műfaj gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza, s az idők folyamán
számos átalakuláson átmenve különböző típusai jelentek meg, osztályozásának nincs egységes
szempontrendszere.
A 19. század második felében, a klasszikus modernség megjelenésekor a műfajban a cselekmény
háttérbe szorul, a belső történések jutnak domináns szerephez; a folyamatosságot a
megszakítottság, a töredezettség alakzatai (kihagyás, hiány, elhallgatás) váltják fel. Ezzel
párhuzamosan háttérbe szorul a történetmozzanatok közötti ok-okozatiság, s egyre nagyobb
szerephez jutnak a metaforikus összefüggések. Az időszemlélet is bonyolultabbá válik, a lineáris
(egyenes vonalú) idő mellett megjelenik a ciklikus időfogalom, és a külső (objektív) idő mellett
hangsúlyos szerepet kap a belső, személyesen megélt idő. Gyakran találkozunk idősíkváltással, de a
modern széppróza sajátos idősíkja, a megállított idő alkalmazásával is, amely mindent a jelen
kitágított pillanatában ábrázol.
Kosztolányi Dezső Pacsirta című műve 1924-ben keletkezett az író második regényeként. A
regény megszületésében fontos szerepük volt - Freud tanainak, amelyeket jól ismert az író. A
személyiség összetett világa kiemelt szerepet kap a műben: az elfojtott ösztönöket rejtő tudatalatti
én, a társadalom szabályait magában foglaló felettes én, valamint a reális én – amilyenné a kettő
hatására a személyiség válik. - A gyermek és ifjúkori élményeknek, hiszen Sárszeget (amely az
Aranysárkány színhelye is) részben szülővárosáról, Szabadkáról mintázta az író. - A Vajkay család
pedig egyben-másban saját családját idézi, főleg a címszereplő, akiben többen az író csúnya
nővérét, Mariskát látták.
Témája a Vajkayék (Vajkay Ákos és felesége) egyetlen hetének eseményeit beszéli el, míg lányuk
vidéki rokonaiknál tartózkodik. Szerkezete 13, summázatokkal ellátott fejezetből áll. A regény
cselekménye kisvárosba, Sárszegre vezet, ahol semmi sem igazán nagyszabású, ahol az embereknek
„nincs tragédiájuk”, mert „itt el sem kezdődhetnek a tragédiák”. Az első summázatban a
történetmondó pontosan definiálja a cselekmény megindulásának idejét –1899. szeptember 1.,
péntek, fél egy–, ami a rendkívüliség látszatát kelti. A fontos eseményre irányuló olvasói elvárás
azonban nem teljesül, hiszen már az első részből kiderül, hogy mindössze egy két és fél órás
utazásra készül a házaspár 35 éves lánya, Pacsirta. Neve – mely egyben a regény címe is – becenév,
melyet szüleitől kapott „nagyon régen, mikor még énekelt”. Valódi neve nem derül ki a műben.
Pontos és hiteles a mű alakrajza. A regény Vajkay Ákos lélekrajzát bontja ki a legteljesebben, míg
Pacsirta szülei beszélgetéseiben és gondolataiban jelenik meg. A szülők (Kisvajkay és Köröshegyi

45
Vajkay Ákos és Kecefalvi Bozsó Antónia) nagymúltú családok leszármazottai. Ákos nyugdíjazásáig
levéltárosként dolgozott, a múlt adatait böngészte. Jellegzetes figurája a középosztálynak, s
akárcsak osztálya, ő is készül a halálra. Hangsúlyozottan a múltban él, szívesen mesél őseiről, akiket
„jobban ismert az élőknél”. A tarokkot is azért kedveli, mert története „messze visszanyúlik a
múltba”, egyenesen „Ázsiából származik, akár vitéz eleink”. Vajkay a jövőtől saját közeli halálán kívül
semmi mást nem tud várni. „Apa és anya” –az elbeszélő így emlegeti Vajkayékat, mintha életüknek
ez a családi funkció lenne egyedüli értelme. Életük egyetlen célja csúf lányuk elrejtése, megóvása a
világtól.
A szülők viselik Pacsirta csúnyaságának terhét, elutazása után azonban menekülni akarnak
emlékeitől, ezért folyton olyat tesznek, amit addig nem tehettek meg. Mindketten társasági életet
élnek, megnyílnak a világ felé: étteremben esznek, színházba mennek, az anya táskát vásárol,
zongorázik és zsúrra megy, az apa pedig látogatást tesz a főispánnál. Borbélyhoz megy, külsőleg is
megújul, élvezi az ételeket, sört, később bort iszik és szivarozik, visszavedlik a régi emberré, aki
nagyokat ivott, szívesen vett részt a párducok csütörtök esti muriján. Most ismét kártyázik és nyer,
mint hajdanán. Vajkayék szabadnak érzik magukat, és ki akarják használni szabadságukat, úgy
viselkednek, mintha ők lennének a gyerekek és Pacsirta a szigorú szülő.
Mindez bűntudatot kelt bennük, hisz sajátos erkölcsiségük szerint, ha Pacsirta boldogtalan, nekik
is boldogtalannak kell lenniük. Az elfojtott indulatok csütörtök este törnek a felszínre, amikor apa
részegen állít haza. A gátlásai alól felszabadult ember úgy érzi, itt a pillanat, hogy leszámoljon azzal a
sok keserűséggel, amit lánya sorsa okoz nekik. Ákos kimondja mindazokat a gondolatokat, amelyek
mindkettőjük életét megmérgezi: „– Mi őt nem szeretjük (…) Gyűlöljük őt. Utáljuk. (..) Azt akarnánk,
hogy ne is legyen itt, úgy mint most. És azt se bánnánk, hogy ha szegény akár ebben a pillanatban
meg…”
Felesége kétségbeesve igyekszik megcáfolni férje szavait, ám beszélgetésükből és az asszony
gondolataiból az derül ki, hogy milyen mélyen szenvednek: „Mindent megtettünk, gondolta az
asszony, mindent, ami embertől telt, elszenvedtünk”.
Az író lélektanilag hitelessé teszi a folyamatot, hiszen a szülők Pacsirta érkezésére
visszaváltoznak: rendet raknak, az anya az ajtóból visszaviszi új táskáját, az apa pedig ismét „sovány
lett, vézna és színtelen, mint mikor elutazott a leánya”. Vajkay tehát teljesen visszatalál korábbi
önmagához, önkeresése nem jár maradandó eredménnyel. Pacsirta így ugyanoda és ugyanazok közé
tér vissza, akiket egy hete elhagyott. A hangulatot a hirtelen beköszöntő ősz teszi teljessé.
A regény utolsó három fejezete Vajkay Ákos bűnhődését ecseteli. Ákosnak bűntudata van, a
párducok újbóli felbukkanása is bűnére emlékezteti. Hazatérése után apróra tépi a színházjegyeket,
s az élet ugyanúgy megy tovább, ahogyan azelőtt.
A műből hiányoznak a fejlődő jellemek. A címszereplő Szegedy-Maszák Mihály szerint afféle
ellenhősnő: minden – szépség, fiatalság, tevékenységi vágy – hiányzik belőle, amit az olvasó várhat
egy női főszereplőtől. Az elbeszélő Pacsirtát a mű elején kívülről jellemzi: arca, mely kövér is meg
sovány is, megszokhatatlan, Pacsirta jól tudja, hogy a lehajtott fej „illik neki legjobban”. Ákos nem
mer mellette végigmenni az utcán, de sokat elárulnak tudatalatti viszonyulásáról visszatérő
rémálmai, amelyben lányát „megcsonkítva, kopaszra nyírva, késszúrásokkal mezítelen mellén” látja
(Freud szerint a hozzátartozó halála az álmodó kívánságát tükrözi) és a levél elvesztése is.
Pacsirtának nem csak külseje visszataszító, hanem egész életmódja örömtelen, s ebben osztoznak
vele szülei. Környezete szánakozva szemléli, állandó jelzője a műben a szegény, ami a regény végére
a szülők jelzője lesz.
A Pacsirta műfaja:
Az alkotás egyszerre több regénytípusba is besorolható. Ezek kiegészítik egymást, rájuk tekintve a
mű más-más jelentésrétegét állíthatjuk a középpontba. Szemlélhetjük: - Krízisregényként, amely
egy család, egy életforma és mentalitás válságát jeleníti meg – ezért akár a kettős Monarchia

46
végvonalását is jelképezheti. - Lélektani regényként, amely fontos szerepet szán a tudatalattinak a

sorsok alakításában. - Társadalmi regényként mindenekelőtt az elmaradottságot, a „magyar Ugar”
problémáját tematizálja.
A Pacsirta mint lélektani regény
A mű a freudi lélektan felől érthető meg. Az apa részegsége az elfojtott tudatalattit hozza
felszínre. Tudott ő parancsolni magának, személyiségét a felettes én uralta, az ital hatására azonban
feltörnek addig visszaszorított indulatai. Ami azonban a lélekbúvár szemüvegén át nézve igazság, az
erkölcsileg hazugság. Ezt bizonyítják az anya szavai. S ez a fontosabb: az embernek le kell tudnia
győzni önmagát, a keresztény szeretetnek és áldozatvállalásnak vissza kell űznie az alantas
indulatokat a lélek alvilágába. Ez a mű végkicsengése is. A visszatérő Krisztus motívumok (pl. a
legfontosabb eseményekre a megfeszítés napján, pénteken kerül sor, Pacsirta ágya fölött a Pieta-
festmény függ) is ezt sugallják.
A Pacsirta a kisváros regénye is: a magyar elmaradottságé, provincializmusé. Mi jellemzi ezt? -
Egyrészt az értékhiány és a szűklátókörűség. Rónay György írja. „A tett ebben a világban: a
részegség. A nagy esemény: egy-egy hatalmas mulatozás” Ezt képviseli az úri társaság, a párducok. -
Másrészt a céltalanság, a belső üresség. Ez oka is az előzőnek, s bár az üres frázisok eltakarják, jól
tetten érhető. Még a Figaró-t olvasó, „európai műveltségű férfi”, Sárevits is ide tartozik; neve
beszédes, öncélú műveltségével ő is Sárszeg tartozéka.
Az elbeszélő megértéssel, részvéttel szemléli hőseit, sajnálkozik sorsuk fölött, de ingerült is, mert
érzi, hogy az egész környezetből hiányzik az életerő, mely kilendíthetné őket. Nemcak Pacsirta
csúnyasága reménytelen, hanem a kisvárosi életmód is, hiányzik a tettekre ösztönző
gondolkodásmód.
A mű elbeszélője mindentudó, de változó nézőpontból szemlélteti az eseményeket. Pacsirtát
például (amikor jelen van) a mű végéig kívülről láttatja, s csak az utolsó, a lány sírását elmesélő
fejezetben látjuk belső nézőpontból. Emellett az elbeszélő mindentudása olykor megkérdőjeleződik,
elmondja például Vajkay álmát, de adós marad az álom értelmezésével.
Az elbeszélő a részben a klasszikus hagyományt folytatja: a szereplők fölött áll, de mindentudása
korlátozott, és kevés kommentárral él, sokszor csak egy-egy jelzővel értékel. Erőteljes a szereplők
szólama is, főleg a sok párbeszéd miatt, de találunk példát szabad függő beszédre is: Vajkay Ákos és
Íjas Miklós lelki életéről szerzünk így tudomást. Az elbeszélő véleményéhez valószínűleg Íjas
Miklósé, a szerkesztőé és költőé áll a legközelebb (ő rezonőrnek is tekinthető), aki így tűnődik az itt
élők sorsa fölött: „…torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem
kezdődhetnek a tragédiák”. Íme a céltalanság látlelete: „lelkük befelé kunkorodik”.
A megjelenített világ reménytelensége és céltalansága megmutatkozik a hangnemben is. A mű
„egyszerre olvasható az irónia, a gúny, valamint a komoly, a tragikus modalitásának jegyében” – írja
róla Bónus Tibor. Az elbeszélésmód többszólamúsága abból fakad, hogy az értékhiányhoz több
nézőpontból is közelíthetünk: kíméletlenül elutasíthatjuk (gúny), tekinthetünk rá játékos vagy
keserű iróniával, de az értékvesztéstől megrendülten is (tragikum).
A regény a linearitás elvét követi, hiszen a Pacsirta távollétében lezajló egy hét eseményeit az idő
folyamatában látjuk, de a mű végén a ciklikusság érvényesül. A történetalakítást alapvetően az
oksági viszonyokra építő metonímia szervezi, de számottevő szerepet játszanak a metaforikus
elemek. Ezek közé sorolható a színhely neve, mely minősítést rejt magában: Sárszeg a lehúzó világ
széle, az elmaradott magyar vidék jelképe. A jelképes mozzanatok között kell megemlítenünk a két
szülő tetteit, külső (borbély, táska, csillár) és belső (társasági élet) átváltozásukat. Az eddigi élettel
való szakítás metaforájaként értelmezhető a villanykörte becsavarása, de metaforikus jelentést nyer
Vajkay álma és a levél elvesztése is. A szülők visszaváltozása is jól követhető a metaforák által
(rendrakás, a táska elrejtése, a színházjegyek eltépése). Mindezeken kívül jelképes értelemmel bír a
mű végén hirtelen beköszöntő ősz, a változatlanságot sugalló vonat (ugyanaz, mint amelyikkel

47
Pacsirta elutazott) és a Pacsirta által kalitkában hozott madár, amely többértelmű szimbólum:
egyaránt lehet Pacsirta és a szülők sorsukba való bezártságának jelképe.
ÉNELBESZÉLÉS EGY 20. SZÁZADI REGÉNYBEN

OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON
A 19. század második felétől az európai irodalomban a regény vált az uralkodó műfajjá. A 20.
századi regény lemond a valóságábrázolás igényéről, a külső terek metaforikus jelentéssel
telítődnek. Témává válik az idő, meghatározó lesz annak tudattól függő érzékelése, a belső idő, az
elbeszélésben pedig gyakori az idősíkok összemosódása és a töredékes, kihagyásos időszerkezet.
Változás áll be az elbeszélő tekintetében is, megszűnik a mindenhatósága, nézőpontja nem közvetít
egyetlen igazságot. Az oksági összefüggésekre építő metaforikus történetalakítás mellett vagy
helyett megjelenik a metaforikusság. A művekben több nézőpont érvényesül, kitüntetett szerepet
kap a szereplők monológjában megjelenő belső nézőpont, és gyakori a nézőpontváltás. A 20.
századi regény szerkezete nyitottá válik, a zárlat nem varr el minden cselekményszálat. Ezzel
összefüggésben nagyobb szerep hárul a jelentésteremtésben az olvasóra.
Ottlik Géza, a magyar intellektuális próza kiváló alkotója pontosan ezt tette az Iskola a határon
című regényével. A művészi tökéletességre törekedett.
Ottlik Géza Iskola a határon című regényének témája a katonai alreáliskolában a külvilágtól
elszakított 10 és 14 év közötti diákok élete, személyiségük –a sorozatos kegyetlenkedéseknek
köszönhető– átalakulása.
„Az „Iskola a határon”-nak egy első változatát megírtam 1948-49-ben, mégis visszavettem, már
majdnem a nyomdából. Túl vázlatos volt, nem jó. Amellett nem láttam volna sok értelmét elkezdeni
egy hosszabb publikációs tervet egy ilyen első kötettel, amit nem tudok folytatni. Tíz év múlva aztán
kénytelen voltam összesűríteni egy regénybe, amit egyébként talán négy-öt kötetben írtam volna
meg." (Ottlik Géza)
Az Iskola a határon a műfaj tekintetében is érdekes. Lehet regény a regényről, önéletrajzi regény,
fejlődésregény, nevelődési regény, példázatszerű nevelési regény, kamaszregény vagy ez mind
egyszerre. Az összesűrítés következményeként többértelmű, többféleképpen magyarázható, soksíkú
regény született.
A mű szerkezete: Az elbeszélés nehézségei című három részből álló bevezetésből és három fő
részből áll, amelyek 15, 21 és 25 fejezetből tevődnek össze. A regényben az időmegjelölésnek
hangsúlyozott szerepe van.
A történet 1957 júliusában veszi kezdetét, amikor Szeredy Dani és Both Benedek (Bébé)
Budapesten, a Lukács uszoda tetőteraszán beszélgetnek Szeredy magánéletéről. A beszélgetés
látszólag a regény keretének indul, a bevezetés második részében az elbeszélő (Both Benedek)
visszapillantása követi az 1944-es nagyváradi eseményekre, a kémtörténet kezdetére, amikor
megismerte Magdát (akivel Szeredy most összeköltözött). Az uszodai beszélgetés a következő
fejezetben, illetve az első rész ötödik fejezetében folytatódik. Az 1944-es nagyváradi események
viszont a második rész 11. fejezetében nyerik el értelmüket. Szeredy és Magda története a harmadik
rész 23. fejezetében, Szeredy és Bébé 1958-as tavaszi, Lukács uszodai találkozását felidézve zárul le,
illetve marad nyitva, hiszen Szeredy bonyolult szerelmi élete az elbeszélés lezárásakor is zajlik. A
kompozíció megalkotásában tehát a megszakítottság kerül előtérbe. A keret nem tér vissza a
befejezésben, csak a víz-motívum, a történet az alreálos éveiket lezáró mohácsi hajóúton fejeződik
be a csillagos ég alatt, utolsó cigarettájuk közös elszívásával.
Szeredy és Bébé uszodai beszélgetésében a bevezetés 3. fejezetében szóba kerül harmadik
iskolatársuk, a már halott Medve Gábor kézirata a katonai alreáliskolában eltöltött éveikről. A

48
regény fő része ezt az időt beszéli el 1923-tól 1926-ig, a megérkezéstől a dunai hajókirándulásig. Az
itt töltött három év eseményeit váltakozó nézőpontból két történetmondó –Both Benedek és
Medve Gábor– beszéli el. Bébé, az elsődleges narrátor kiegészíti, pontosítja Medve kéziratát.
Kezdetben váltakozva, szinte párbeszédszerűen „vitáznak”. Olykor pontosan, idézőjellel jelölve emel
be részeket barátja kéziratából (az első rész 2., 4. és a második rész 6.,7. fejezetében). A 9. fejezetet
Medve kezdi, Bébé folytatja, majd Medve zárja. Innentől kezdve egyre kevésbé választható szét a
két szöveg. A megkülönböztetés alapjául szolgál, hogy Medve Gábor kézirata egyes szám harmadik
személyben íródott, magát M.-nek nevezi, Bébé viszont énformát, első személyű elbeszélést
használ, fogalmazása egyértelműbb, a múltat a jelenből értelmezi. Az énelbeszélés egyes szám első
személyű előadásmódja lehetőséget ad az önelemzésre, a lelkiismereti vizsgálódásra. Medve
egyetlen, szó szerint idézett első személyű vallomása az 1942-ből származó összegzés az utolsó
fejezetben.
Az elbeszélő a visszatekintésben nem követi az időrendet: „Történhetett jóval előbb is. (…)
Ámbár lehet, hogy ez nem aznap volt. Talán hetekkel később. Vagy egy másik évben”. Az
eseményeket nem folyamatában, vonalszerűen ábrázolja, az emlékezés, a visszatekintés és az
értelmező elemzés szervezi. Az emlékező előrehaladása tömbszerű: kiemel néhány olyan eseményt
–akár jelentéktelennek látszó mozzanatot–, amely pontosan rögzült a tudatában, és ezek köré épül
a többi emlékkép. Ezek az erőteljesebben megmaradt események a későbbiekben legalább egyszer
(gyakran módosulva) ismétlődnek, egyfajta körkörösséget hozva létre. Ottlik jellemző módszere,
hogy először megemlíti az adott emléket, majd az erről felidéződötteket beszéli el, aztán ismét
nekikezd a mozzanatnak, kiegészíti, részletesebben kifejti, majd az erről eszébe jutottakat folytatva
halad tovább. Az előre- és hátrautalások tehát meghatározó szerephez jutnak, olyan eseményekhez
kapcsolódnak, amelyek meghatározóak akkori helyzetük kiismerésében, életük alakulásában vagy
elősegítik későbbi tetteik, magatartásuk megértését. Az összetett elbeszélői nézőpontnak
tulajdonítható, hogy egy-egy eseményről gyakran mindketten beszámolnak. Kétféle nézőpontból
látjuk például Eynattent (I/3 és I/2), Medve pokrócozását (I/15), Bébé sárga csomagolópapírjának
történetét (II/3 és II/7), a vészfék fogadásból történő meghúzását (III/6 és III/15). Ez az eljárás
állandóan megtöri az időrendet, ugyanakkor az egyik történet folyton hitelteleníti a másikat.
Mindemellett arra is rávilágít, hogy az emlékezés szelektív, nincs egyetlen hitelesnek tekinthető
történet (valóság), az események megítélése mindig az egyén látószögétől függ, sőt az idő
előrehaladásával változhat. A múltat nem lehet hitelesen elmondani, mert az emlékezés és az
elbeszélés egyaránt torzít. Az elmondhatóság nehézségeire, a kimondhatóság lehetetlenségére már
a bevezetés utal (Az elbeszélés nehézségei), s a későbbiekben is többször visszatérő motívum. Az
elbeszélőn kívül a szereplők is –főleg Medve– küzdenek a kifejezhetőséggel.
A műben maga az idő is témává válik. A külső, objektív idő mellett hangsúlyos szerepet kap
a belső, személyesen megélt idő (mindkét elbeszélő belső ideje): „a természetes időérzékünk
eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben, s hol úgy
éreztük, hogy egy helyben állunk, hol pedig mérhetetlen messzeségben láttuk magunk mögött a
nemrég múlt eseményeket”.
Az első három nap teljes részletességgel idéződik fel, az első három (kiképzési) hónapot is kiemelt
fontossággal beszéli el az elbeszélő. Az idő ezalatt „olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt
számon tartani a napokat”. A következő évből csak néhány mozzanat elevenedik meg. A
katonaiskolai három év pedig „egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanat áll egy helyben,
kivetítve a mindenség ernyőjére”.
A mű lehetőséget ad a példázatos értelmezésre, azaz valamilyen tanítói szándék, erkölcsi
tanulság levonására, feltárására. (A példázat vagy parabola eredetileg érdekes, tanulságos történet,
amely elvont formában nehezebben érthető erkölcsi, vallási, társadalmi vagy filozófiai igazságra
világít rá.) A példázatosságra már a mű címe is utal. Az Iskola a határon egy, a két világháború
közötti, a nyugati határ mentén megjelölt (felismerhetően Kőszeg) katonai alreáliskolát nevez meg.

49
Az iskola fogalmához a tudásszerzés, a nevelődés, a fejlődés, az életre való felkészülés gondolata

társul. A határ szóhoz pedig a szabadság-rabság, metaforikusan a bűn-tisztaság, beletörődés-lázadás
vagy a gyermeklét-felnőtt lét képzete társul. A regényvilág alátámasztja ezeket a jelentéseket,
hiszen az alreál belső életét szigorú szabályok irányítják, az ellene irányuló minden lázadás
büntetést von maga után. A szereplők határhelyzetbe kerülnek, elvesztik civil életük gyermeki
derűjét, régi világukat, tájékozódási pontjaikat és valamennyire önmagukat. A szigorú fegyelem, az
erőszakra épülő belső hierarchia (Merényiék hatalmaskodása) tapasztalata azonban értékalkotó
erővé válik: belső szilárdságot, öntudatot, erkölcsi tartást, lelki nyugalmat alakít ki, az egyén teljes
magárautaltságából pedig egy életre szóló összetartozás lehetősége teremtődik meg. Ennek a
gyötrelmes útnak a többször feltűnő metaforikus motívumai a sár, az eső, a szél és a köd, melyhez
a zűrzavar, a szenvedés, a kilátástalanság kapcsolódik, a hó, melyhez a megtisztulás, a személyiség
újraépülése társul és a csillagos nyári éjszaka, mely a belső rendet, a függetlenséget idézi. A katonai
iskolában keservesen szerzett tapasztalatok felnőttként is védelmet nyújtanak az egykori
növendékek számára.
A regény példázat arról, hogyan lehet élni a nehezen élhető életet, hogy van egy függetlenített
belső világunk, amely bárhol a mienk; arról, hogy a dolgok értéke nem egyértelmű, megítélésük
változik. Ehhez a felismeréshez Bébé és Medve más-más utat bejárva jut el: Both Benedek a
meglévő elfogadásával, alkalmazkodással, Medve Gábor pedig lázadva (ő meg sem próbál
alkalmazkodni). A regény mindkét utat érvényesnek tünteti fel.
A műben a felszínen mindig történik valami, többnyire szörnyű esemény (Schulze vagy a
Merényi- csoport kegyetlenkedése), melynek fellelhető egy szűkszavú, de lényeges belső
következménye. A regény nemcsak az eseményeket, hanem azok hatását is vizsgálja: hogyan
változik jellemük, hogyan alakulnak a kapcsolatok a felszínen és rejtetten. Nemcsak rombolják,
hanem építik is személyiségüket. Az első –Non est volentis mottójú– rész felismerése, hogy a
környezettől független belső személyiség széttörhetetlen, a belső élet szabad és vigaszt adó (pl.
Medve számára a trieszti öböl képe). A második –Sár és hó című– részben a mindennapi élet kezd
megszokottá válni. Ez a nagy belső történések ideje: Bébé számára szertefoszlik Júlia alakja, eltűnik
a barátság (Halász Petár megtagadja), megsemmisül Medve és anyja feltétlen összetartozása.
Ugyanakkor örömforrások is feltűnnek, például jó menetelve énekelni, leesik az első hó.
Közeledések kezdődnek, védelmi rendszerek formálódnak a meginduló kommunikációban. Az itt
használatos nyelv civilek számára lefordíthatatlan, nem csak szavakban ölt testet (ülepen rúgások,
morgások, félmondatok, vigyorgások, lökések formájában). A harmadik rész –Sem azé, aki fut– a
fogdával, majd Medve betegségével indul. A kórházban kezd másként látni, felfedezi a felemelő és
jó dolgokat. Ez a megvilágosodás csaknem kegyelmi jellegű, és összefüggésbe hozható az első és a
harmadik rész mottójával, amelyek a Bibliából származnak, hiszen Pál apostol a rómaiakhoz írt
levelében (Róm 9,15-16) a kegyelemről szólva így folytatja: „hanem a könyörülő Istené”.
A regény címének kulcsszava a határ: a központi cselekménysor területileg Kőszegen,
Magyarország és Ausztria (a nagyvilág) határvidékén játszódik. Más szempontból a hősök
(gyerekfigurák) a műben a szülői házból a nagyvilágba jutnak, a család szerető mikroközösségéből az
érdekek és agresszivitás vezérelte társadalomba. A védettségből a kiszolgáltatottság állapotába
kerülnek, a gyerekségből a felnőttség felé keresik az utat, a civil életből a katonaéletbe csöppennek,
a gyermeki gondtalanságból az egyéni helytállás és felelős döntések szintjén találják magukat. Naiv
világszemléletük percek alatt megsemmisül, de a rettegés és a teljes kilátástalanság állapota idővel
megszűnik, énképek és öntudatok sejlenek fel. Autonóm személyiségek formálódnak, egyéni és
közös tevékenységek előtt nyílik út, egy magasabb szintű közösség alapjai alakulnak ki, világnézetek
bontakoznak. A mindennapi cselekvések szintje alatt-fölött a tudat és a lélek egyre mélyebb rétegei
jelennek meg, tudatosodnak, tisztulnak, erősödnek.
A regény világa tehát sokrétegű. A konkrét történések pszichikai, szociológiai, társadalmi, etikai,
filozófiai, vallási és nyelvfilozófiai szinten is értelmezhetők, értelmezendők.

50
A konkrét cselekmény központi történetsora a kőszegi katonai alreáliskolában 1923-1926

között játszódik (főként 1623 szeptemberében). Ezt a hét újonc (főképp Medve Gábor)
betörésének folyamata alkotja. Ehhez a történetsorhoz illeszkedik a mű elején, illetve néhány
közbeeső pontján Szeredy Dani későbbi életének néhány epizódja (1944-ből, 1957-ből és 1958-ból),
de főképpen néhány párbeszéd és csatlakozó meditáció (az uszodában 1957-ben, és 1958-ban,
valamint a mohácsi hajóúton 1926-ban). Mindebből az is látszik, hogy a cselekménysor másodlagos
jelentőségű; a regény meghatározó vonása a gondolatiság.
A történet személyiséglélektani vonatkozásai mélyre mutatnak és rendkívül
tanulságosak. Hőseink kiskamaszok, az életkoruk (a bonyodalmak kezdetén ők 11-12 évesek) éles
változások időszaka. Nevelődésüknek-elzüllésüknek vagyunk a tanúi. Az agresszivitás és nyers önzés
erőterébe kerülve az egyes családi hátterek és bontakozó személyiségvonások eltérő utakra
irányítják őket. Az alkalmazkodásra a legkönnyebben és a leggyorsabban Czakó Pali képes (nyílt
szellemű polgárcsalád gyermeke), szinte minden helyzetben „lelkes és buzgó”. Vannak viszont, akik
teljesen elhagyják magukat (Zámencsik), sőt egyesek kihullanak a rostán (Apagyi).
Az elbeszélő Both Benedek az átlagos utat járja be. Megdöbben, fél, meghúzódik. A
középrészben (Sár és hó) elveszti illúzióit (leszámol Júlia emlékével és Halász Petár barátságának,
segítségének reményével), „vágytalan közöny”-be süpped, majd kapaszkodót keres és megalkuszik.
Még a túloldalra is átlép, az erőszakoskodók közé, de a helyzete ekkor lesz a legbizonytalanabb.
Medve járja be a leghosszabb utat, de végül ő jut a legmesszebbre. Érzékeny, fogékony, ügyes,
erős, általánosan tehetséges; etikailag is fejlett, magatartása elvszerű, ragaszkodik a szeretet, az
igazságosság és a szabadság érvényesüléséhez. Ugyanezek a pozitívumok teszik kezdetben teljesen
kiszolgáltatottá. Kritikus helyzetekben idegessé, görcsössé válik, reflexiói megzavarodnak,
cselekvései lassulnak, viselkedése csökönyös. Mindig erős az önkritikája (nagyon elégedetlen
önmagával tétovasága, bizonytalansága, gyengesége, férfiatlansága miatt), de az önérzete is
rendkívüli (bántja, hogy esetlennek és gyávának látják). A harcokat vállalja, sosem hunyászkodik
meg. A mélyponton a támasza a „Trieszti Öböl” képe: ábrándjainak és lelki értékeinek homályos
foglalata. A fogdában „egyszerre csak békesség fogta el”, tudatosodik benne a világ és az eszményei
közti különbség. Hosszú belső küzdelemben végül is felül tud emelkedni a köznapi gyarlóságokon,
rátalál az önérzetre, felismeri lelke legbenső tartalmait, és ő fogalmazza meg a műben a
legmagasabb szintű világképet.
A gyerekek viselkedését csoportlélektani szempontból is elemeznünk kell. A kamaszkor elején az
énkép gyenge és homályos, a hasonló korúak csoportjának vonzása ezért is meghatározó erejű.
Bébé és társai egy hordaszerű, primitív törvényszerűségek működtette csoportosulás kellős
közepébe kerülnek. Az alreáliskola második évfolyamán (82 fő egy hálóteremben, két osztálynyi
gyerek) a spontán szerveződés működik; gátlástalan, cinikus erőszakszervezet bitorol teljhatalmat. A
csoport természetes vezetői a legnagyobb fizikai erő birtokosai: már több tárgyból bukott tanulók,
akik egyszersmind a szellemi és etikai kultúrában a leggyengébbek, sőt annak cinikus elutasítói.
Pedagógiai irányítás csak formálisan és részlegesen tapasztalható, illetve tudomásul veszi, sőt
felhasználja és támogatja a nyers erők uralmát (Merényiék ugyanis a leghatékonyabb nevelő,
Schulze tiszthelyettes „kegyencei”, „segédei és helyettesei”). A csoport értékrendjének csúcsára az
erő kerül, a gyengék számára marad a tűrőképesség, az alkalmazkodás (és a tökéletes rejtőzés).
A működő nevelési stratégia: a gyerekek neveltetésének kíméletlen felszámolása, éntudatuk
megsemmisítése, személyes megnyilvánulásaik szétzúzása – hogy mindezek helyébe egy magasabb
szintű magatartás kerülhessen. A megfogalmazott cél: a gyerekekből „használható embereket
faragni”. (Nyitott kérdés marad, hogy a katonaság vagy az egész felnőtt társadalom számára-e. Ha
társadalmi rendszerekben gondolkodunk, akkor tudnunk kell, hogy korántsem csupán az egykori
Monarchia vagy a Horthy-korszak, valamint a fasizmus pedagógiája ilyen.) Itt az eszmény a
vakfegyelem és az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv. Ha van gyenge láncszem, annak meg kell

51
erősödnie, vagy el kell tűnnie. Az erősek kiváltsága működhet, a gyengéknek viszont tudomásul kell
venniük jogtalanságukat. Tiltakozni nem lehet, sőt reménytelen.
A növendékek zöme hamar elfogadja a rendszert, tudomásul veszi a szabályokat (csupán a
legfejlettebb igazságérzetű Medve lázadozik). Belátják a vasfegyelem magasabbrendűségét a
„kuplerájozás”-sal szemben; szabadulnának ugyan Schulze terrorjai alól, de látják annak igazságos,
demokratikus, valódi közösséget építő, személyiséget fejlesztő elemeit is, és nyilvánvaló előnyeit
Bognár, majd Balabán gyengeségével, tehetetlen sodrásával szemben. Az erőszak uralma tehát
igazolható, tudomásul vehető. Ezért is fogadják el jogosnak a növendékek Öttevényi kizárását (még
a rágalmazással együtt is), ezért is rekesztik ki (azaz verik csaknem halálra) Apagyit.
Fennmaradó kérdéseink: az iskola (nem csupán a katonaiskola) csak a személyiség lerombolása
árán tud tanítani és nevelni? A külvilág működése utólag igazolja-e az erőszakra épülő képzést?
Filozófiai mondanivalókat is megfogalmaz az Iskola a határon, témaköréhez illően. (A mű több
műfajba sorolható, többek között tudatregény is.) A gyerekszereplők szemében „a létezés
természetes rendje” azonnal felborul, a fontosság és lényegtelenség összekeveredik, ami látszik, az
csak „a világ hülye valószínűtlensége”. A világkép kusza, és bár valamiféle változás érzékelhető, az
idő „nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően” múlik; „csak rakódnak” a napok és az órák.
„Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben.”
De éppen ezért, a felnőtté válás útján, egyre gyakrabban fogalmazódnak meg igények és
kérdések. Szeredy a kései beszélgetésben valamilyen autentikus lét igényét érzi a „fölösleges
viszontagságok” (35 évnyi élet) után. Medve Gábor gondolatai árnyaltabbak: a megfelelő szintű
létezés nem puszta túlélés, hanem társaddal való együttes alkotás, valamilyen „hozzáadás”. Nem
elég a passzív „töprenkedés”, a lelkekben megvan a szabadság (kötetlenség) „enyhe mámora”,
amelyet viszont ellensúlyoz, mint „tőkesúly” a világ „keserű ismerete”, egy „lerakódása a létezésnek
alján”.
Az etika is kulcsszerepet játszik ebben a műben. Ha van archimedesi pont a zűrzavaros világban,
akkor az talán az erkölcs.
Kezdetben azonban az alreáliskolában csak farkastörvények uralkodnak: „Aki erős, az marad
fenn.” Az erőszakszervezetben az etika csak korlátozva működhet, ezt így fogalmazza meg Medve az
Öttevényi-ügy kapcsán: „Kétségtelen, hogy igaza volt, de […] az igazság nehézágyúit sem lehet
bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.”
Aztán mindenkiben egyenként kialakul egy célszerű életvitel, és ennek tudatosodása is
elkezdődik: „Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek közt.” A személyiségfejlődés
későbbi összegezése Szeredy részéről: „Aztán lassan megtanultuk, hogyan kell élni az emberek közt,
hogyan kell féken tartani természetes durvaságunkat, erőszakos önzésünket.” Kialakul az élet
adományainak megbecsülése is, a minden külső csapás ellenére a legbensőnken megőrződő én
tudata, így születnek életenergiák: „mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé,
hegyeinkbe”.
A személyiségfejlődés csak a közösségi kötelezettség felismerésekor jut el az erkölcsiség
szintjére. Előbb a közösségtudat jelentkezik: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló
köteléke bogozott össze bennünket.” A „civilek is össze vannak kötözve, a Himalája megmászói”. Az
egymás megsegítésére is vannak példák: Szeredy Bébé segítségére van, többen megvédenék
Medvét, Jaks Kálmán pedig 1944-ben megmenti Szeredyt.
A modern társadalomra azonban nem az etika elsődlegessége, hanem az atomizálódottság
jellemző: „mindnyájan külön mérkőzést játszunk a magunk sorsával”. Az alreáliskola növendékeinek
tudattöblete: „egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja ő is a nagy mérkőzését, és senki
emberfia nem jöhet a segítségére”. Medve kéziratának végéről: „annál jobban közeledünk
egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé”. Csak ilyen
közvetett módon jöhetnek létre a „titkos kötés”-ek; az ilyen latens, mély emberi kapcsolatokra
áhítozik Bébé is, Medve is.

52
Adhat-e segítséget a vallás? Az informális és formális viszonyok hierarchiájában érvényesülnek

valamilyen kiismerhető élettörvények, de a sorsot időnként felülírja valami. A véletlen? A
gondviselés? Öttevényinek nem sikerül a felsőbb emberi hatalmakhoz folyamodnia, Tóth Tibornak
viszont igen.
Az bizonyos, hogy a régi kőszegi ház felirata az isteni kegyelem mindenekfelett való voltát hirdeti.
A mondat teljes egészében szerepel Medve kézirata elején, de két tagmondata (az isteni
kegyelemről szóló harmadik nem!) hangsúlyozódik a regény első és harmadik részének címeként. A
regény ugyanis az akarattal küzdő („volentis”) és elmenekülő („currentis”) ember vereségét mutatja
be. A középső rész Sár és hó címmel a mélypontot mutatja, a világban tévelygő embert, de itt az
utolsó lapokon a hó már a szépség, a misztikum jele is. Az egész mű végkicsengése azonban
elmosódottan ugyan, de harmonikus: valamiféle kegyelmi állapotba jutást körvonalaz (ha az akarat
és a menekülés hibáit kikerültük). Medve így fogalmaz. „Lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt
valamiféle isteni rend és összefüggés”, de „a valóságban semmi ilyen átfogó, egységes vagy világos
formában kifejezhető összefüggés nem nyilvánult meg”. Ifjú hőseink tehát keresik a transzcendens
lény útmutatását és támogatását, de egészen közel nem jutnak hozzá.
Az előadásmód két rétege: hogyan beszél az elbeszélő, és hogyan kommunikálnak a szereplők?
A nézőpont megkettőzése (Bébé narrációján kívül Medve Gábor kéziratát is olvassuk, sőt
olykor pl. Szeredy Dani állásfoglalása is megjelenik) egyrészt az objektivitás szándékát jelzi az író
részéről, másrészt az igazság sokféleségét, és így cáfolja az abszolút igazság létét.
Az elbeszélő önmagát már az első sorokban azonnal helyesbíti, sőt cáfolja; kimondja, hogy „már
nem tudom pontosan”; „ámbár ez sem igaz”. Medve kézirata néhol dokumentum, de még inkább
fikció. Szeredy kiválóan tud „a valósághoz teljesen híven” elmesélni (ekkor „a zűrzavarból egyszerre
rend támadt, a dolgok formát kaptak, s az élet érthetetlensége érthetővé vált”), de olykor ő is
pontosít, ő is téved. Az emlékezés ugyanis (valamennyiünké) szelektív, ítéleteink szubjektívek. A
világ teljes megismerése és az esetleges ismeretek tökéletes átadása tehát egyaránt lehetetlen.
A gyerekek a szülőktől egy familiáris, udvarias nyelvet hoztak magukkal. Ezt (is) megsemmisíti az
alreáliskola kamaszvilága. Meg kell tanulni a rideg, tömör, csak a formaságokra szorítkozó
katonanyelvet (a „parancs”-ot), de át kell venni az informális nyelvet is, a trágárságot, amely még
kevésbé árnyalt. Két-három tanév elteltével azonban a trágárság egyik napról a másikra eltűnik, és
egyfajta gazdaságos, de mindent kifejező jelnyelv alakul ki a gyerekek között, ennek elemei:
félszavak és hangcsoportok, mordulások (közel a teljes megértés!). A gyerekek nem találják a
szavakat, nem hallják a másik beszédét, de a metakommunikáció útján is értik egymást.
A megértés kulcsa ugyanis nem a nyelvben, hanem az együtt töltött években van. Medve a
mélyponton: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a
hallgatás táján van.” Medve hitt abban, hogy „a gyarló szavakon és a nehezen kormányozható
tetteken túl sokkal épebb és egészségesebb titokzatos megértés köti össze az egyik embert a
másikkal”, hogy „beleláthatunk egymás lelkébe”, hogy „valamilyen különb és rejtelmesebb
megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek”. A világban
azonban, a „tülekedő áradat”-ban „a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik”.
Medve kéziratának végéről: „A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva.” Mégis
„összefüggünk egymással valahol”. Másként nem érthetnénk meg egymást.
Ottlik regényében az erkölcsi érzék a keresztény hagyomány jegyében válik közösségformáló
erővé. Bébé zaklatott önvizsgálata éppúgy a Bibliára utal, mint Medve Gábor végső töprengésének
ez a mondata: „A kenyér nem elég”. Medve kéziratának talányos jeligéje (Non est volentis, neque
currentis, sed miserentis Dei; ,Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a
könyörülő Istené', Szt. Pál, Róm. 9:15-16) - ez egyben az 1. és a 3. fejezet címe is - kulcs a mű
jelentésének meghatározásához: a kegyelmi állapotra, a sorsszerűségre, az eleve elrendeltségre
utal. A példázat valóban ellenszenvesnek tünteti föl a törekvő önzést és a türelmetlen sietést, míg a
könyörületes megbocsátást egyértelműen értékké emeli, de egyszersmind olyan eszményként

53
fogalmazza meg, amelynek érvényesülési köre a regény szereplői fölött helyezkedik el. A kőszegi
védők példája ugyan közös nevezőt teremt Medve és Both között, a regény végső fejezetei azonban
arról tudósítanak, hogy magatartásuk ismét távolodott egymástól. A kettős nézőpont, mely a
történet előrehaladtával közeledni látszott egymáshoz, az utolsó lapokon ismét különválik. Bébé
esetében a keresztény távlat lehetősége ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy ,mégis minden
csodálatosan jól van, ahogy van', Medve viszont sokkal kevésbé szemlélődő, beletörődő
életeszményt fogalmaz meg: 'a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem
újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig'. Elfogadni vagy cselekedni,
tudomásul venni vagy föllázadni: e két magatartás a könyv végén újból felesel egymással, noha
kétségkívül átlényegülten, magasabb szinten, az erkölcsi érzéknek kétféle lehetséges
megnyilvánulásaként.
A műben komoly filozófiai gondolatok is megjelennek. Ízelítőül kiemelünk most egyet, amin
érdemes elgondolkodni: „Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális
lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk,
elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan
összefüggünk egymással valahol.”
Zárásképpen még egy furcsaság. Az Iskola határon utóélete sem kevésbé érdekes, mint a
keletkezéstörténete. Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december
tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, Esterházy Péter lemásolta egy
57x77-es rajzlapra az Iskola a határont. Ő így tisztelgett.
A NOVELLA
A ROMANTIKUS (ÉS RÉSZBEN REALISTA) NOVELLA

MIKSZÁTH KÁLMÁN: A BÁGYI CSODA
A novella (latin 'új, újdonság'): vagy a gyakran szinonimájaként használt rövid elbeszélés a
kisepika műfajai közé tartozik. A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan,
tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság teljes ábrázolására, rendszerint kevés
szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes
vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul.
A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében, elbeszélésmódjában
bekövetkezett hirtelen változás, ami a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját
felgyorsítja, és a végkifejletközeledtét jelzi. Szerkesztése szerint megkülönböztethetünk keretes
novellát (pl. Boccaccio novellái), ez a típus általában novellafüzér része, és keret nélkülit (ilyen az
újkori novellák nagy többsége).
Az anekdota (görög: ’kiadatlan’): a szóbeliség ősi műfaja; rövid, csattanós, tréfás történetet
jelent. A mai napig terjed szóbeli úton, eredeti elnevezése is innen ered, mert írásban ki nem adott
történeteket jelölt. Mikszáth Kálmán művészetében az anekdota fő prózaszervező elvvé, eszközzé
válik, szemben Jókai regényeivel (Mikszáthot a kortársak Jókai Mór utódjának tekintették),
amelyekben az anekdota csupán epizodikus módon jelenik meg a cselekményben.
Mikszáth Kálmán (1847-1910) a 19. és a 20. század fordulóján hozta létre életművét, amely a
széppróza és a publicisztika számos fontos műfajában (mint például a novella, a kis- és nagyregény,
a regényes életrajz, a karcolat) öltött testet. Az életmű értelmezése ugyanolyan problematikus a

54
romantika keretein belül, mint a realizmus mentén. Elbeszélésmódjában az évtizedek során

kikristályosított anekdotikus jelleg vált meghatározóvá.
A már addig is sok művet író és publikáló szerzőt az 1881-ben és 1882-ben megjelent két
novelláskötete, a néhány hosszabb művet tartalmazó Tót atyafiak és a „15 apró történet” alcímmel
megjelenő A jó palócok tette országszerte híressé. Elbeszélésmódját most ez utóbbi novellafüzér
egyik darabja alapján vizsgáljuk.
A jó palócok novelláinak cselekménye a Felvidék falvaiban játszódik. Annak ellenére azonban,
hogy Mikszáth gyermek- és ifjúkora révén erősen kötődött e területhez és népéhez, a novellák
univerzuma fiktív világ: Gózon, Bodok és a többi falu mind kitalált települések, ahogy lakóik is
csupán a szövegvilágban léteznek. A laza szövetű novellafüzér egységét ez a közös fiktív háttér
biztosítja, valamint az elbeszélésmód egységessége; az egyes történetek azonban nem időrendben
követik egymást, hanem – noha az egyes karakterek újra és újra felbukkannak hol főszereplőként,
hol csak az említés szintjén – össze-vissza. Jó példa erre Vér Klári és Gélyi János párosa, akik két
novellának is főszereplői: A bágyi csoda (hetedik novella) első szerelmi kalandjukat, míg a Szegény
Gélyi János lovai (tizenharmadik novella) tragikus végüket meséli el. Azonban már a hatodik
novellában, az Az a pogány Filcsik címűben olvashatjuk azt a zárójeles megjegyzést („ott, ahol
éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon”), amely Gélyi feleségét mitikus-
anekdotikus alakként jeleníti meg.
A címből csak a helyszín és a téma értelmezhető. A történet nem fedi azt a jelentést, amit a cím
sugall. „A bágyi csoda” metaforikus megfogalmazás. A vége előtt változik meg a csoda jelentése az
olvasó számára. A történet egy asszony fogadalmának a megszegése, amelyet a háborúba induló
férjének tett, miszerint hamarabb fog a bágyi patak visszafelé folyni, mintsem ő hűtlen lenne a
férjéhez. Rövid, tömör, csattanóra épülő történet, az élet egy mozzanatát örökíti meg, kevés
helyszínen, rövid idő alatt, kevés szereplővel játszódik. Mikszáth ebben a novellában tanulta meg a
sűrítés mesterségét. Hiányoznak a részletező leírások, bár a természet ugyanúgy jelen van. A patak
leírásával kezdődik és zárul a mű, a természeti kép keretbe foglalja a történetet. Szokatlanul nyitott
befejezéssel az olvasóra bízza a befejezést és az ítéletalkotást.
A mű elején két probléma jelenik meg: az egyik a szárazság, a másik, hogy így elpusztul a malom.
„Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei
szárazság. Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár”. A hirtelen felhőszakadás a hősök sorsának
változását sejteti. A pletykálkodó asszonyok gonoszkodása és a fehér vászon lebegése a szélben –
szintén a végkifejletre utalnak. A visszafele folydogáló patak az asszonyi hűtlenségnek a néma
tanújele. Gélyi János felajánlja a furulyáját a molnárlegénynek, hogy megállítsa a malomkövet és
zárja le a zsilipet is, így reggelre a bágyi patak nem kiönt a medréből, hanem elkezd visszafele folyni.
Az író realisztikusan ábrázolja a környezetet, ironikus megjegyzéseket rejt a sorok közé, cinkosan
összekacsint az olvasóval, sejtet, utal, megszakít egy történetet, hogy a fonalat később újra felvegye
és folytassa. Ez a korlátozott tudású narrátor jellemzője is, aki kívülállóként láttatja ezt a világot,
mégis érezteti személyes jelenlétét. A beszélő hangneme fontosabb a cselekménynél. A novella
néprajzi gyökerei a palóc világ szigorú értékrendjéig nyúlnak vissza, ahol a közösség véleménye,
ítélete az egyetlen mérce. Vér Klára hűtlen feleség és vöröshajú is, amit egy párbeszédből tudunk
meg. Ez a középkori hiedelemvilágra vezethető vissza és a boszorkányságra. Kocsipál Gyuri szintén
valami fura, mesés erővel rendelkezik, mert kapcsolatot tart a másvilággal is, hiszen elégeti a „Szent
Mihály lovát”, vagyis a kocsit, amit a temetőből lopott. Gélyi János a Vér Klára kísértő
boszorkányhajától megszédülve viszi véghez tettét.
Mikszáth jelenidőben indítja a történetet, majd ebbe beépülnek a múlt emlékképei pl. „Kocsispál
Gyuri, a molnárlegény már Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből.” vagy Vér Klára
vallomása: „A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam.” Az információkról az író és a
szereplők révén szerzünk tudomást. A párbeszédek hol jelentéktelenek, hol fontosak. Lírai

55
hangoltságú, sokféleképpen kifejezésre juttatja az epikát is. Az epikait, a meseit és a lírait

egymáshoz közelítő, a szemlélődő kívülállását és az átélést ötvöző próza. A mű üzente saját
értelmezésemben a korszakokon átívelő hiedelemvilágból megmaradt téves megítélés és misztikus
beigazolás valódi kapcsolatára mutat rá.
Szerkezete keretesnek mondható a patak kezdeti és záró képének köszönhetően.„Kicsi a bágyi
patak. A keskenyebbé vált ezüstszalag széles homokrámát kapott, és a csillogó homoknak is,
melyet a népregék tündéreinek pici lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.”
„Nagyon meggyűlt a víz éjjel táján a malomgátnál, s amint a két sziklás hegyoldal között
megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, zúgva csapkodta egy darabig a gátat,
majd a partokat, hanem aztán meggondolta magát, s szép csendesen visszafordult.
A hold most bukkan ki, s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén.
A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet -- s íme, fölborzolta. A füzesek, a
sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi
patak!...”
Külső és belső nézőpont: megállapíthatjuk, hogy a beszélő egy külső szemlélő, aki ismeri a
szereplők világát: a „mint mondják” közbevetés erre utal. Ha azonban ezt az elbeszélői hangot
tovább vizsgáljuk, rájövünk, hogy narrátorunk nem teljesen külső szemlélő. A bágyi csoda című
novellának az elején, miután megtudjuk, hogy aszály van, és a Bágy patak vize alig hajtja a malmot
abban az időszakban, amikor mindenki őröltetni szeretne, és emiatt bosszankodik, a következő
három rövid, egymondatos bekezdést olvashatjuk:
„Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők
között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált, ha sokáig odamarad a katonaságnál, mert hiába,
nagy az árenda is – de meg, csak asszony az asszony, ha aranypaszománnyal övezi is derekát.”
„Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.”
Jó példa ez egyrészt a rendkívül sűrített elbeszélésmódra: már a második mondatból kiderül,

hogy Vér Klárának, a molnár feleségének azért kell egyedül helytállnia a malomban, mert a férje
katonai szolgálatát tölti; azonban a nehéz helyzetben végzett a kemény munka ellenére a
szemrevaló feleség vidám, mosolyog, és erről a többieknek meg van a véleménye. Másrészről
viszont felmerül a kérdés: ki az a „többiek”? Nyilvánvalóan a környékbeliek, például „Pillér Mihályné
Gózonból”; de a harmadik mondat tanúsága szerint („Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó
nélkül”) már ő is reagál valakinek a véleményére. Ki teszi azt az ironikus megjegyzést az
asszonyokról a második mondat végén? Egyéb jelzés (idézőjel, párbeszédet bevezető gondolatjel)
híján azt kell gondolnunk: az elbeszélő, aki az elbeszélés szereplőit nemcsak ismeri, de közéjük
tartozik, véleményt formál. Mikszáthnál az elbeszélői hang élőbeszédszerű, anekdotázós jellege
miatt szinte különálló személyiségként jelenik meg; egy láthatatlan szereplő ő, aki sok mindent tud
ugyan az eseményekről, de közel sem mindentudó. Erre utalnak jellegzetes elhallgatásai is,
például A bágyi csoda vége felé, amikor a molnárné végre beereszti a neki udvarló Gélyi Jánost a
házba:
„Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos,
járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát! (…)
Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág is elaludt bent a szobában. És a nagy némaságban
csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egyet egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét nagy száját, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta,
úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben.”

56
Az időnként meglehetősen tájékozottnak tűnő elbeszélő szinte csak tényeket rögzít, nem megy
be Gélyi után a házba, csupán sejteti, hogy mi történhetett odabenn („Gyuri vigyorogva húzta szét
nagy száját”). Az elhallgatás, az Arany-balladákéhoz hasonlító jelzések arra késztetik az olvasót, hogy
maga egészítse ki a történéseket: az információhiány feszültséget teremt, és izgalmasabbá válik tőle
a történet.
Szabad függő beszéd: mindemellett említést kell tennünk a mikszáthi elbeszélésmódnak még egy
fontos eleméről: a szabad függő beszéd alkalmazásáról. Ebben az esetben az elbeszélői
szólamban olyan elem található, amelyet valamelyik szereplő gondolataként vagy
megszólalásaként értelmezhetünk, azonban ez semmilyen módon – sem például idézőjellel, sem
gondolatjellel, sem a függő beszéd „mondta”, „gondolta”-jellegű közbevetéseivel – nincsen jelezve.
„Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn...
hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli:
- No, gyere be hát, ha szépen viseled magad...
Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos,
járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát!”
Világos, hogy ezek a részek az elbeszélő szólamához tartoznak. Az elbeszélő azonosul
szereplőjével, és gondolatát visszhangozván még feszültebbé teszi a helyzetet, amelyben Gélyi
János és Vér Klára eleinte bizonytalankodik a molnár megcsalását illetően. János bemenne a házba,
Klára beengedné, mindketten vergődnek röviden, mielőtt a hűtlenségre sor kerülne. Ráadásul
mélyen bevonja a fikcióba magát az olvasót is, akiben szintén felmerülhet ez a kérdés. A szabad
függő beszéd tehát az anekdotikus elbeszélésmód egyik legjellegzetesebb eszköze.
Összegzésként tehát: a mikszáthi elbeszélésmód tehát az anekdotára épül, ami műveiben fő
prózaszervező erővé válik. A narrátor jellegzetes, egyszerre külső és belső elbeszélő, aki nem
mindentudó, de sokat sejtető. Az elbeszélő szólama élőbeszédszerű, gyakran ironikus, és sokszor él
a szabad függő beszéd eszközével is.
Mikszáth balladaszerűen rakja össze az eseményeket: a Bágy vizének fölfelé folyásával jelzi, mi
történik a malomban a titokban szerelmeskedő férfi és nő között. Az író számtalan utalást, elszólást
helyez el a szövegben Klára személyére vonatkoztatva. Ha megnézzük az elbeszélésnek azt a
részletét, amelyben a női szereplőről van szó, azonnal feltűnik, hogy abban is a név által felidézett,
két ellentétes motívumsor jelenik meg. „Ámbátor a molnárnéért magam sem teszem kezemet a
tűzbe, mert a veres haj ... hej, az a veres haj ..." - adja a szót az író Pillér Mihályné szájába. Majd
ezt olvashatjuk Vér Kláráról: Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak
Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére húzta akalapot, de mégsem olyan
mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig, ahol a molnárné ruhákat terítget a karóra
száradni. A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncoltak a sövényen, s ahol megnyalják a nedves
vásznat, fehérebbé válik. A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat, s a Vér Klára arca pirosodik
tőlük. Észreveszik ... hogyne ... az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba rakják ...
hogyne ... s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz." A piros szín sorában említhetjük a
következő motívumokat: az elpirulás, a napfény kiöltött nyelvecskéi, a szem sugara, a napfénytől
pirosodó arc; a fehérében a fényben csillogó vásznat és a napfény nyelvecskéi metaforával
párhuzamba s egyúttal kontrasztba állított rossznyelvek idézte tiszta lelkületet, amely Klárára
vonatkozik, s amelyet minden pletykáló megjegyzés befeketíteni igyekszik.
A történet jelentős részében a töredezett, balladaszerű szerkesztésmóddal él: az író nem
mondja ki, hanem csak sugalmazza a történet befejezését; az olvasónak kell összeállítani a
végkifejletet. A zárlatban az elbeszélői kommentár után is elvarratlanul hagyja a történet szálait,
mintegy sugallva csak a történet lehetséges végkimenetelét.
Parasztábrázolásának az újszerűsége abban rejlik, hogy novelláiban a falusi emberek főhőssé
lesznek (Jókainál még epizódszereplők), árnyalt lélekrajzot készít, bonyolult lelki konfliktusokat
mutat be. Nem kívülről, hanem belülről nézi és ábrázolja hőseit. Erkölcsi tisztaság és emberi

57
nagyság jellemzi őket. Jellegzetes figurái közé tartozik a felvidéki paraszt, aki nem a
szenvedő, nem a naturalista, hanem a patriarchális falu íratlan törvényei szerint él, ritkán lázad.
Jellemeegyenes, érzelmei tiszták, szenvedélyei nemesek.
A novella szereplői távol vannak a zajos, civilizált világtól. Mikszáth felfedezi, hogy ezeknek a
műveletlennek, faragatlannak vélt embereknek ugyanolyan érzéseik és érzelmeik vannak, mint
bármelyik más embertársuknak. Életüket, békében és nyugalomban távol a városoktól, gyönyörű
környezetben élik, ezáltal az emberi kapcsolatok náluk még jóval szorosabbak, fontosabbak, mint a
városi embereknél. Itt mindenki ismer a faluban mindenkit, gyakran még a szomszéd települések
lakóit is. Kis elfogultsággal és szeretettel ír róluk, minden kedvesebb, puhább, színesebb. A bűneik
bocsánatosak, megvédi őket. Érzelmi kötődése áthat írásain. Nála nem tragédia van, hanem mindig
mese. A társadalmi problémákkal nem foglalkozik csak a szereplői emberi mivoltával. Ez is
romantikussá teszi a novellát.
A novellában fontos szerepet kap a természet, és annak közelsége. Az emberek szeretik és
tisztelik a természetet, csodálatosnak tartják a helyet, ahol élnek. A bágyi patak a történet cselekvő
szereplőjévé válik, s bele is avatkozik a történésekbe.
Romantika és realizmus Mikszáth műveiben
Romantika: - váratlan fordulatok, sejtelmesség, babonaság, balladai homály, túlzások, különös
téma, különös jellemek
Realizmus: - figurái már nem idealizált figurák, lélekábrázolás, részletes, valósághű tájábrázolás
A REALISTA, NATURALISTA NOVELLA

MÓRICZ ZSIGMOND: TRAGÉDIA
Móricz Zsigmond (1879-1942) a 20. századi magyar széppróza kiemelkedő alakja. Alkotói
pályájának indulását nagyban segítette Ady Endre fellépése. Az Új versek ugar-motívuma
felszabadítja Móriczban kortársaihoz képest hatalmas és egyedi életanyagát, melyet a szülőföldjéről
és a szatmári népköltési gyűjtőúton szerzett. Az 1908-ban, a Nyugatban megjelenő, klasszikus
felépítésű novellája, a Hét krajcár hozza meg számára a sikert és elismertséget. A klasszikusan zárt
felépítésű novella a műfaj előírásainak megfelelően egy központi motívum köré szerveződve jut el a
magható csattanóig, a szolidaritás - anyagi szempontokat nem ismerő - kifejezéséig. A hasonló című
novelláskötet (1909) többi darabjában (Judit és Eszter; Tragédia, Csipkés Komárominé, Birkaitató
válú) elszakad a drámai konfliktusok könnyes-érzelmes feloldásától, s a nyomorúságos körülmények
fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be.Novellái főként az I.
és III. pályaszakaszában keletkeztek. Egyik legismertebb novellájában, az 1909-es Tragédiában
újszerű parasztábrázolását figyelhetjük meg. Móricz művészetében erőteljesen drámai a
jellemábrázolás. A hősök nemcsak a világgal küzdenek, hanem lelkükben is erőteljes belső konfliktus
van. Az emberi sorsokat válságaikban ragadja meg.
Móricz Zsigmond novelláiban a szegénysors olyan mélységeibe világít be, ahol a koldustól kell
alamizsnát elfogadni, s már ez sem segít. A korábbi falusi-vidéki idill helyett feltárul az irdatlan
nyomor, melyet jókedvvel, derűvel nem lehet elleplezni. Az idill és a tragédia ötvözése adja írásainak
sajátos, meghökkentő újszerűségét. A szabad függő beszédes részek fokozzák az ínség riasztó
tényeit.
Móricz új utat tört a paraszti világ ábrázolásában, új konvenciót teremtett: elsősorban a falusi
szegények sorsát fogja bemutatni további novelláiban, regényeiben. „Újítása” közé tartozik, hogy

58
szereplőit nemcsak sajátos tájnyelvi kiejtésükkel, hanem igen gyakran beszédmódjuk fonetikus
helyesírási képével is jellemzi.
Novelláiból zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas
paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte
lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat.
Móricz ábrázolásában a falu - Ady szavával - a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak
színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak,
energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezetődnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a
hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartó ereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot,
lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez megtalálja az
adekvát stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból egyaránt
meghatározott hősök ösztönélete kerül előtérbe.
Eleinte a nyomor még csak a szereplők testét törte meg, a lélek ép és egészséges maradt. Ezt
követő alkotásaiban – naturalista hatásra – egyre nagyobb figyelmet szentelt az ember
ösztönvilágának működésére, s műveiben megjelenik később a túlfűtött érzékiség, az erotika is.
Móricz novelláinak szerkezete is drámai. A művekben az események gyorsan érkeznek el a
tragikus befejezésekhez.
A novellák nyelve, stílusa is drámai. Sűrűn fordulnak elő párbeszédek. Ezek sokszor nagyon
tömörek, így nő a drámai feszültség. A cselekvő igéket részesíti előnyben, kerüli a jelzőhalmozást.
Az író alkotásaiban naturalista és realista stílusjegyeket figyelhetünk meg. A Tragédiában csak 1-1
pillanatra villan fel az idill. Naturalista vonás a műben az emberi nyomor ábrázolása (főhős még
sohasem lakott jól). Jellegzetesen naturalista az étel ábrázolása, melyet nagyon aprólékosan mutat
be. A mű nyelvezetén is a naturalista hatás érződik.
Elbeszélésmódban tárgyilagos, a leírások is részletezőek. A halálábrázolás is naturalista, szinte
állatként pusztul el a főhős. Fontos szerepet kap a pszichologizálás (=a gondolatokat is láttatja).
A naturalizmus hisz a tudományok mindenhatóságában. A társadalomtudományokat a
természettudományokhoz akarja igazítani. A társadalmat vizsgálja, de a lélektanon keresztül, arra
akar rávilágítani, hogy az ösztönvilág hogyan befolyásolja a társadalmat.
Móricz első műve ebben a korszakban a Sárarany című regény, ami nagyon népszerű volt. A
legjobb művek mégis az olyan novellák, mint például a Tragédia. Ez a mű a társadalmat bírálja,
amiért a benne élő embereket ösztönlényekké teszi, elállatiasodnak, nem tudják értelmezni saját
problémájukat.
Kritikai realizmus: a polgári társadalom problémáit a teljesség igényével feltáró művészi
ábrázolásmód, amely voltaképpen a polgárság önkritikáját nyújtja.
A Tragédia címe műfajt, illetve esztétikai minőséget jelent. A novella szegénység tragédiája,
ellehetelenítése; Kis János tragédiája (predesztináló/beszélő név). A klasszikus tragédiában a
köznapi mértéket meghaladó hős küzd a köznapi mértéket meghaladó értékekért, mely értékek a
tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. Móricz novellájában a cél elérésének feszülő
akarat a tragédiák hőseit idézi, ezzel áll szemben az elérendő cél groteszk kisszerűsége, Kis János ki
akarja enni a nagygazda Sarudyt a vagyonából. Kis Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet
szintjét, bukása és halála éppoly kisszerű és észrevétlen, mint élete. Az éhség, melyet nem csupán
biológiai-élettani szempontból értelmezhetünk, hanem jelképesen is, a korai Móricz-novellák egyik
jellegzetes motívuma
A mű hőse Kis János, akinek neve is jelentéktelen, jelleme: egyszerű, beszűkült életű, unalmas
ember. Fia, aki az ételt hozza utána, ijesztően hasonlít hozzá, ez a kitörési lehetőség esélyének teljes
szertefoszlatása. Kis János életében a legnagyobb érték az evés. Ez többször megjelenik:
1. álom (itt még nagyon jól érzi magát, bánja is, hogy felébred).

59
2. egy rokon lakodalma, gyerekkori emlék (emiatt dühös lesz, mert csak egy csirkelábat kapott).
3. saját lakodalma (itt egy előreutalás jelenik meg a Sarudy lány lakodalmára).
4. az üres fazék, amibe a mezőn belerúgott: „A szegénységet rúgta el magától”.
5. feleségét is csak az étel miatt szokta verni.
A szegénység és a gazdagság között számára az evésben van a különbség. Feladatot talál
magának, mégpedig, hogy „kiegye Sarudy Pált vagyonából”. A szegénységért való bosszúállás
mögött megjelenik egy másik cél is, de ez nem tudatosul benne: hogy felfigyeljenek rá az emberek.
Ez az a fordulat, amikor megváltozik a figura, szinte mesebeli hőssé növekszik („érezte, hogy gyomra
átalakul…,” „őse egy kétezer emberből álló török sereggel…”, „kévéket lenne képes eregetni a
torkán…”).
Feladatának kisszerűsége éles ellentétben áll ezzel a jellemzéssel, ettől válik a mű groteszkké. A
novella vége a teljes bukás: fizikailag képtelen véghez vinni a kitűzött feladatot, a kudarctól való
félelem azonban a fulladásig hajszolja. Ráadásul még csak észre sem veszik a halálát. Úgy hal meg,
ahogy élt: észrevétlenül, kisszerűen. Halála egy állat kimúlása, egy reflektálatlan lényé: „irtózatos
vonaglásban vergődött hangtalanul a földön”.
Kis Jánosban az író tudatosan kívánta szétrombolni a népszínművek díszparasztjának képét.
Nemcsak külsőleg jelentéktelen, érdektelen figura, hanem eldurvult lelkű, gyűlölködő, szinte a
vegetatív ösztönélet szintjére korlátozott ember, akinek lázadása groteszk. Kis János nincstelen
napszámos, aki a lázadásnak furcsa módját választja: ki akarja enni vagyonából a vén Sarudyt.
Hitvány ételekhez szokott gyomra azonban nem segíti ebben a feladatban, de ő makacsul nem
akarja feladni a küzdelmet és inkább megfullad az erőltetett evéstől. Kis János a „Tragédia” hőse úgy
próbálja sorsát elfogadni, hogy egyszerűen tudomást sem vesz az emberi életekhez tartozó
dolgokról. Minden figyelme egy pontban fókuszálódik: jóllakni.
Kis János egy kerek jellem, ő a novella főhőse, jelentéktelen külsejű ember akit észre sem
vesznek. Szegény napszámos, aki örökölte apjától a nyomort és a nincstelenséget és ő is ezt hagyja
majd a fiára. Egész életében nélkülözött, éhezett s egyetlen dolog érdekelte igazán: az evés. A
vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt, nem voltak nemes érzései, álmai emberi kapcsolatai.
Feleségét verte az étel miatt, fiával nem beszélgetett, senkihez sem szólt sem munka közben, sem a
lakodalmas asztalnál. Nem volt igénye az emberi kapcsolatokra. Egyszer nevetett életében az apja
halálakor, amikor összevesztek egye tál galuskán. Az apja meg akarta ütni, de leesett és meghalt.
Álmodozni csak az ételről szokott, bár nem volt összehasonlítási alapja más ételekkel, gyenge
löttyöket evett. Csak a saját lakodalmán lakott jól.
Ha tudat alatt, álmában egyet rúgott, mintha a szegénységet rúgta volna el magától. Lázadása
nem volt tudatos, hanem ösztönszerű. Amikor Sarudy meghívta őt is a lánya lakodalmára, érezte,
hogy eljött az ő ideje, elhatározta, hogy kieszi a vén Sarudyt a vagyonából. Ösztönösen érezte, hogy
ez a lázadás a kiút a nyomorból. A lázadás módja groteszk volt és szánalmas, olyan, mint ő maga.
Egész nap készült a nagy feladatra, koplalt, éhezett, mintha érezte volna, hogy erején felüli feladatra
vállalkozik.
A vacsorán nem válogatott, nem beszélgetett, csak evett, s megrémült, amikor a jóllakottságot
megtapasztalta. Úgy érezte, hogy saját korlátaiba ütközött, amelyet neki le kell döntenie. Az
erőltetett evés, a fuldoklás egy kétségbeesett rúgkapálás volt a sors ellen. Halálát nem vette észre
senki, mint azt sem, hogy valaha is élt. Ez volt Kis János igazi tragédiája: értelmetlen volt a lázadása,
semmi sem változott.
Naturalisztikus módon írja le az író a vacsora körülményeit, a falánkul, majd gépiesen zabáló Kis
Jánost, a keserves erőlködését, fuldoklását, halálát. A naturalizmus jelenlétét mindvégig érezzük a
novellában az emberi kapcsolatok ábrázolásában,Kis János és környezetének bemutatásában.

60
A novella cselekménybonyolítása metonimikus (a cselekményelemek között ok – okozati

összefüggés van, a cselekmény folyamatosan halad előre az időben, a szereplők, a helyszín
realisztikusak, az író megtartja cselekmény mozzanatainak a sorrendjét, a történetre fókuszál,
igyekszik a valóság illúzióját kelteni), de ugyanakkor a végkifejlet felé haladva metaforikussá válik (a
cselekmény funkciója másodlagossá válik, Kis János jelképpé minősül, akárcsak groteszk lázadása).
Kis János a kisjánosok egész tömegét képviseli vágyaival, az éhség nem mindennapi éhség, hanem a
kisjánosok sorsa sűrűsödik benne. Az éhség jelkép, mint ahogy Kis János is.
A tragédia drámai módon sűríti az eseményeket és kompozícióját tekintve, három egymástól
eléggé élesen elkülönült részből áll:
Az első életképszerű tabló, az aratókról, a mezőn pihengető parasztokról, valamint Kis János
bemutatása. A második részben Kis János készülődését ábrázolja az író, elénk tárja a belső
monológját és kibontakozik előttünk a nagy feladatra való vállalkozás mindent mozzanata, a belső
monológnak nagy szerepe van ebben a részben. Kis János múltja, jelene sorsának nyomorúsága és
ez a kilátástalanság, amely őt a groteszk feladat vállalására készteti, hihetetlennek tűnik előttünk. A
harmadik részben a lakodalmat és Kis János halálát írja le az író.
A szerkezet: expozíció, bonyodalom, fordulat (a meghívás), megoldás.
A „főhős” vágya: egyszer igazán jóllakni (az az enyém, amit megeszek).
Feladata a megoldási kísérlet: kienni Sarudyt a vagyonából.
Tragédiája: groteszk halála, a szegénység kilátástalansága.
A realista elbeszélés történetmódja: többnyire külső nézőpontból, hideg tárgyilagos, objektív
hangon közöl tényeket, mutat rá dolgokra, eseményekre. Ez a szerep váltakozik a belső nézőpontú
narrátori szereppel, amikor az író Kis János szemszögéből látja és láttatja az eseményeket. A
novellából hiányoznak a természeti képek, a művészi leírások, csupán tényekről számol be az író, és
sejtet bonyolult lelki történéseket. Az író elhatárolja magát ettől a világtól és az objektív tudósító
tisztánlátásával meglehetősen szűkszavúan kijelent.
A cselekmény a mezőn, Kis János otthonában és a lakodalmas házban és annak udvarában
történik másfél nap alatt. Időben követi a kronológiai sorrendet a történet, de ebbe szervesen
beépülnek a múlt, a régmúlt emlékkockái, sőt a kilátástalan jövőre is találunk halvány utalást.
Ábrázolása: drámai szerkesztésmód, másfél napnyi cselekmény; naturalista ábrázolás (Kis J.
életének bemutatása, a környezet leírása, tájnyelvi kifejezések).
A narrátori eljárások változatosak: a folyamatos elbeszélést a megszakítottság alakzatai, a kérdő
felkiáltó és óhajtó mondatok váltakozása teszi izgalmassá.
Az elbeszélői szólamok közül találkozunk az egyenes beszéddel, a függő beszéddel és elvétve a
szabad függő beszéddel.
A konfliktus: szegény ember – gazdag ember, nyomor – jómód.
Mellékszereplőként feltűnik a kiszolgáltatott sorsú feleség, a perspektíva nélküli fiú, akinek a
sorsa az apjáéval azonos, Sarudy, a nagygazda és a háttérben a nyomorban élő magyar paraszti
világ.
Móricz parasztábrázolására jellemző, hogy sosem lágyította a kritikát, a vádat nem mosta idillé,
néhol a nyomorúsággal lázít, máshol a kilátástalansággal, avagy a beletörődő sors felmutatásával. A
novellában nincs külön leírás és cselekmény, külön jellemzés és lélekrajz, egyetlen áradás van: az
epikáé.

61
AZ IMPRESSZIONISTA (LÍRAI) NOVELLA

KRÚDY GYULA: A HÍDON (negyedik út)
A 20. század irodalmában megfigyelhető az egyes műnemek közötti határok viszonylagossá
válása, elmosódása. Az epikában háttérbe szorul a cselekményesség. A történet elbeszélése helyett
más művészi célok jelennek meg, felbomlik a kronologikus időszerkezet, és a líra hatása sokkal
erősebbé válik az epikus alkotásokban. A szöveg lirizálódásának nevezik ezt a változást, melyre az
egyik legelső példa a magyar irodalomban Krúdy Gyula művészete.
Krúdy Gyula a modern magyar széppróza egyik legeredetibb forma-, stílus- és témateremtő
művelője. Elbeszélőtechnikai újításai sok tekintetben egybeesnek az európai próza
alakulástörténetével. Az európai modernizmus nagyjaihoz hasonlóan elutasította a realizmust, és
egyszerre üzent hadat a XIX. századi próza formai sablonjainak és tartalmainak. Írói fellépése
megelőzte a nyugatosokét, a folyóirat köréhez később sem csatlakozott, de nem tartozott a
konzervatív irodalmi csoportosuláshoz és a szerveződő avantgardhoz sem. Rendkívül termékeny
szerző volt, életművét teljes egészében napjainkig sem tárták fel. Mai ismereteink szerint
nyolcvanhat regényt, kétezernél több elbeszélést, több tucat színművet, kétezernél több
publicisztikai művet írt.
Krúdy Gyula művészetére leginkább az impresszionizmus és a szecesszió hatott.
Első nagy sikerét ez az új műfaj hozta meg számára: az 1910-es évektől kezdve jelentek meg
a Szindbád-novellák. Az első Szindbád-történetek 1911 legelején jelentek meg, A hídon 1911.
február 15-én a Pesti Naplóban, majd következtek azok a Szindbád-kötetek, amelyek véglegessé
tették írójuk beérkezését. Krúdy ezekkel az elbeszélésekkel talált igazán magára, „mikszáthos”
korszaka után most már csakis Krúdy-félék következnek.
Műveinek központi problémája az emlékezés és ennek az elbeszélés technikai (időkezelés)
következményei. Ennek a prózapoétikai eljárásnak a jegyében születtek meg Szindbád
novellái, amelyeknek központi figurája az Ezeregyéjszaka meséinek hajósára utal, aki csillapítatlan
kalandvágyból száll újra és újra hajóra. Az Ezeregyéjszaka Szindbádja mesebeli hős, aki mitikus
térben és időben éli meg kalandjait. Ez az időtlenség Krúdy alteregó-hősére is igaz.
Krúdy azonban nem az Ezeregyéjszaka hősének történeteit folytatja, konkrét és jelképes értelemben sem
teszi ezt. A legelső Szindbád-történet, a Szindbád, a hajós (Első utazása) legelső mondata szerint: „Szindbád,
az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli
algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcertáncos a városka tánciskolájában.” Majd hamarosan
azt is megtudhatjuk, mi indokolja a névválasztást, és hogy mi lesz az utazások indítóoka és célja: „Szindbád –
akinek ez az álneve még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az Ezeregyéjszaka
tündérmeséit olvasgatták, és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból – megnövekedett, széles vállú,
deresedő férfiú lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkora emlékeit.
A Szindbád-történetekhez 1915-ben írott Tájékoztatás középpontjában a férfi-nő viszony, a szerelem és a
szeretés, azaz a valakit, valamit szeretni fogalomköre áll. A kérdésre, hogy „Mégis, mit szeretett Szindbád?” –
hosszú, érzelmes, biedermeieres hangulatú felsorolás a válasz, a következő összegzéssel: „Mindent
szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény – ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott
volna a magasban a trapézen! – ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban – ha
gyóntatóatya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten vagy a nőneveldében fiatal
tanár! Éjjeli lámpa a Sacré Coeurben vagy nagybetű az imádságban, amelyet a nők kedveseikért
mondanak a ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot küldenek, szentképecske a párna alatt,
selyemszalag a vállfűzőben és rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvassák.
És mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki
viszontszerette, aki képzelődésében kábult emlékezésbe ringatta, aki mindegyik hozott magával
valami újat, alig megérthetőt és sohasem elfelejthetőt: egy hangot, egy mozdulatot, egy illatot,

62
egy furcsa szót, egy sóhajt... Hisz még százhétnél több volt azoknak a nőknek a száma, akik
Szindbád ábrándvilágában piros karikákon hintáztak. Akiket mind szeretni szeretett volna.”
Novelláiban semmi sem történik, a hős többnyire szemlélődik, képzeletbeli helyzeteket teremt,
amelyekben magát is különböző szerepekbe képzeli, (kormányos, hajós, nászutas, kalauz,
katonatiszt, stb.). Már ebből is látható, hogy a harmadik személyű elbeszélés ellenére minden a
szubjektív tudatban, Szindbád tudatában történik, illetve, hogy az én megsokszorozódik műveiben.
A szemlélődő számára egy érdekes látvány vagy valamilyen más érzékterületről induló töredékes
benyomás utazásokra indítja térben és időben. Ahogyan a tudatban, a szövegben is logikátlanul
csapongó képzetek kerülnek egymás mellé
Krúdy Szindbádjának utazásai többnyire az emlékezés hajóján, azaz időben visszafelé történnek.
Szindbád hasonmás figurája végigkíséri az író prózáját.
Novelláiban a hős többnyire szemlélődik, képzeletbeli helyzeteket teremt, amelyekben magát
is különböző szerepekbe képzeli, (kormányos, hajós, nászutas, kalauz, katonatiszt, stb.). A
szövegben logikátlanul csapongó képzetek kerülnek egymás mellé, egyetlen rendezőelvként az idő
múlása tűnik. Novelláiban azt tapasztaljuk, hogy bár az idő telik, mégsem vonalszerűén halad előre
a történet, hanem az idősíkok váltakoznak egymással. Az idő nem mérhető pontosan, belső,
szubjektív idővel találkozunk. Egyfajta megállított idő szerepel a művekben.
A narrátor nézőpontja úgynevezett belső nézőpont. A narráció előrehaladása nem
folyamatos, inkább tömbszerű: egy-egy látványmozzanat köré épülő fantáziakép szervezi.
A történetmondás kihagyásos, megszakításos. Az elbeszélések központi toposza
az utazás és emlékezés. Ez a két motívum áll A hídon című novellájának a középpontjában is.
A hídon című novella a Szindbád-elbeszélések darabja. A bevezető részre mese és
valóság keveredése jellemző: Szindbád az isztambuli bazárban szőnyegen pipázva ül. Múlt és jelen
ellentétét érzékelteti a vissza-visszatérő kép: a híd alatt tovafutó folyó. A régmúlt idő ködéből egy
nőalak bukkan fel, a cukrászné. A hajós tűnődve kérdezi: „Vajon él-e még Amália?”, s ezzel utazása
célját is kijelöli.
Felrémlik szeme előtt a városka, ifjúkorának helyszíne (nem mesebeli). A kisváros leírására
jellemző álom és valóság ötvözése: részletekbe menő ábrázolás, minden részlet valószerű, mégis
mintha elvarázsolt hely lenne (nincs járókelő, lezárt zsalugáterü ablakok, megállt órák). Mindez
annak az illúzióját kelti, mintha a város álomba merült volna, hogy megmaradjon olyannak, ahogyan
az a főhős emlékeiben él. A nosztalgikus tűnődést hirtelen izgatott várakozás váltja föl. Mintha maga
Szindbád is megfiatalodna a cukrászbolt felé közeledve. Krúdy eljátszik a gondolattal, milyen érzés
lehet visszacsöppenni a múltba: teljesen idilli környezetet varázsol főhőse számára. Elidőz a
legkisebb részleteknél, örömmel fedez fel minden apróságot, ami ifjúkorára emlékezteti: a
szivarfustöt és a pörkölt kávé szagát, a biliárdgolyók koccanását, a kávéfoltos újságlepedőt.
Az illúzió tökéletes, csak Amália hiányzik. Kisebb részletek azonban már ekkor jelzik, hogy az örök
változatlanság csak káprázat, tünékeny ez a boldogság: pl. „új posztóval bevont biliárdasztal”. A tiszt
alakjában fiatalkori önmagát láthatja, ám a tiszt hamarosan távozik.
Ez a város, mivel nincs is a műben megnevezve, nem is fontos, hogy hol fekszik földrajzilag. Az
ideutazás sokkal inkább lelki, tudati utazás, mintsem fizikai. Azért is választhatta ezt a helyet utolsó
utazásának színhelyévé Szindbád, mert csendes, békés, ideális hely az életen való merengéshez.
Ráadásul a színek, illatok is segítik a visszaemlékezésben, amik nem változtak meg az idő múlásával.
Mint a piros tetők, a zöld posztó, a sárga viaszgyertyák vagy a piros és fehér golyócskák, stb.
Szindbád visszaemlékezése töredékes, szaggatott. Ahogy a különböző benyomások érik
(trombitaszó, kávéillat, golyók koccanása), úgy jutnak eszébe életjelenetei, vagy mások lehetséges
életjelenetei (például a zsalugáteres ablak mögött lakóké).

63
Utolsó útján megpróbálja magába szívni az életet. Magába szívja a színeket, a hangokat, az illatokat,
az ízeket és végül hosszú kézszorítással búcsúzik a puha, bársonyos kezű cukrásznétől, hogy aztán
továbbinduljon az útján a halál felé.
Krúdy impresszionista leírásokkal, szecessziós ág-bogas asszociációkon és emléktöredékeken
keresztül rendkívüli finomsággal mutatja be egy ember utolsó utazását, búcsúját az élettől.
Az író továbbálmodja hősével, hogy teljesülhet a legnagyobb kívánság: a piros függöny mögül
előlép Amália. Szindbád felismeri őt a hajáról, szeméről és a hangjáról, „ő az”-gondolja magában,
„vagy legalábbis a lánya”. Mesterien felépített fokozatossággal leplezi le a varázslatot a szerző, míg
végül kénytelen bevallani boldogságkeresésének reménytelenségét. Még egy kis ideig elhesegeti
magától a nyugtalanító gondolatokat, és hagyja, hogy a múlt mámoríró érzései ringassák.
A lírai novella különösen szép, költői része a csodált hölgy bemutatása.
Szindbád és a cukrászné beszélgetése a gondosan kimunkált idillt zúzza szét. A hajósnak szembe
kell néznie azzal, hogy egykori szerelme meghalt. Annak lánya pedig már csak egy öreg idegent lát
benne. A visszafordíthatatlan időre utal a medaillon is, az egykori szerelmi ajándék régi jelentését
viselője, Amália lánya már nem ismeri. Álom és valóság ütközik össze a fájdalmas zárlatban, a
korábbi mesés időtlenséget végérvényesen felváltja a tényleges idő. Ezt hangsúlyozza a központi
motívum ismétlése: „A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt.” Melankolikus, egyszersmind
beletörődés, csalódottság és kiábrándultság érzése hatja át a mű befejezését.
A címben szereplő híd egy névtelen város barna hídja, melyről Szindbád katonakorában gyakran
nézte az alvó kék erdőket. Ide szeretne még egyszer eljutni, mielőtt meghalna. Ugyanis - mint ahogy
az a novella első mondatából is kiderül - épp a halálán van. "Szindbád, a hajós, midőn közeledni
érezte halálát (...)"
A hídra viszont csak a novella legvégén lép rá. Miért ez hát akkor a cím? A hídon. Rajta. Nem A
híd felé, vagy hasonló, hanem rajta. A választ a híd szimbolikus jelentése és az alaphelyzet adja
meg. A híd ugyanis általános szimbólum, összekötő szakasz két part, gyakran élet és halál között. A
hídon című novella esetén pedig minden bizonnyal erről van szó. Szindbád élet és halál között áll,
még tesz egy utolsó kitérőt, visszaemlékszik ifjúkorára, majd rálép a hídra, az elmúlás felé vezető
útra, melynek álmos ívei alatt fürgén fut a folyó: a szárnyaló idő és az élet jelképe. Ezen a kis folyón
kívül minden mozdulatlan és változatlan a városkában. Az órák megálltak, valami olyan időt
mutatnak, amilyen talán soha sincs; a zsalugátereket azóta sem húzták fel az ablakokról, a
cukrászbolt is a régi, csak az aranyozás kopott meg kissé a cégéren. Mint ahogy az emlékek is
megkopnak idővel.
A híd először múltbeli emlék, vágy, Szindbád ide kívánkozik vissza: „a kék erdőket látni a
messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót." Másodszor maga a megelevenedett
múlt, piros szalaggal a nyakán serényen bandukol rajta egy kis szürke csacsi, és bizonyára
Szindbádnak is ezen kell áthaladni az A. Marchali féle cukrászdához. Harmadszor a híd az idő
megállíthatatlanságának és visszafordíthatatlanságának a tudomásulvételét jelenti.
Átszövi a novellát a folyó motívuma: az idő, az elmúlás toposza . Ez az archetípus az alapja a híd
metaforájának is. Az idő/a folyó folyását más-más hangulattal, asszociációkkal mindig másként
jeleníti meg az író: „vágtat egy tiszta kis folyó", „serényen utazgató folyó", „egy folyó szeli keresztül
a várost", „A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt."
Ahogy visszautazik Szindbád a városkába, úgy az időben is visszautazik, ismét fiatalnak érzi
magát, mint katonakorában.
Az időnek ez az újszerű felfogása egyik fontos sajátossága az elbeszélésnek. Az elbeszélés a
valóságos idő törvényeinek tagadása. Azt a felismerést tükrözi, hogy különbség van
a külső, valóságban mérhető és a személyiség belső ideje között. Szindbád, az élményteli
pillanatok örök keresője (utazó), e belső idő törvényei szerint él. Krúdy prózája az idő másik

64
törvényét is megbontja: a visszafordíthatatlanságét. Szindbád egyetlen cselekvése az utazás

térben és időben. Az időben visszafelé, a múltba utazik. Útjának célja a már múltba tűnt élmény
megtalálása.
A novella szerkezete is ehhez az emlékkereséshez igazodik: Szindbádnak eszébe jut a kisváros,
odautazik, viszontlátja emlékei színhelyét, ahol a régen megtörténtek hirtelen megelevenednek, a
cukrászné ráébreszti Szindbádot az idő múlására – a varázs szétfoszlik. Nincs külső esemény a
novellában. Minden lényeges a hős lelkében történik; nem a külvilágot, az emberek jellemét,
tetteit, egymás közti kapcsolatait ábrázolja, mint a klasszikus novella, hanem a főhősben az
emlékezés hatására feltámadó érzéseket, hangulatokat; a külvilág jelenségei csak a hangulat.
A hídon című novella a klasszikus elbeszélés szerkezeti sajátosságait követi, de el is tér attól. Az
expozíció az idősödő, halálra készülő Szindbádnak, a hajósnak alakját mutatja be, amint a sztambuli
bazárban pipáját szívogatta. A fordulat, mely az alaphelyzet megváltozását eredményezi, az
emlékezés motívumához köthető („eszébe jutott fiatal korából egy város”). Ez indítja el a
cselekményt, melyben a főhős visszatér fiatalkorának színhelyére, az álmos kisvárosba, ahol újraéli
régi élményeit, felfedezve régi szerelmének, Amáliának emlékét és lányának medalionjában –
mintegy a novella tetőpontjaként – önmagát. A zárlatban megjelenített híd, folyó és erdő képe
keretbe ágyazza a történetet.
Az elbeszélés azonban háttérbe szorul a novellában, a történet helyett maga az emlékezet és
annak megbízhatósága kerül középpontba. Ezt emeli ki a novella stílusa. A halál közeledte, a pipa
füstje, a jelenből való elvágyódás, a jelzős szerkezetek és indázó mondatok szecessziós
hangulatvilágot teremtenek. Szindbád nosztalgiával gondol vissza ifjúkorára. Az emlékezés
folyamata szín-, hang- és tapintásérzetekkel kapcsolódik össze („piros háztetők”, „színes kavicsok”,
„töredezett betűk”, „sarkantyúját pengette”). Az ifjúkor tapasztalatainak, hangulatának felidézése a
nyelv atmoszférateremtő erejének, az impresszionizmus stíluseszközeinek felhasználásával alakítja
ki az emlékképet, amelynek utazása folyamán ered nyomába a főhős.
A szövegösszetartó, -szervező nyelvi elemek között lényeges szerepe van a színt jelölő
mellékneveknek is: piros háztetők, barna híd, színes kavicsok, kék erdők, dohányszínű függönyök,
kopott aranyos betűk, barna szem, barna haj, sárgaborítékos regény, zöld posztó, sárga
viaszgyertyák, bágyadt kékes párák, piros szalag a szürke csacsi nyakában, fekete madár,
Makart-csokrok színes tartóikban, piros és fehér (biliárd)golyócskák, piros függöny, pirossal
beszegett fekete kötény, nagy szürke macska, a barna nőcske kezében piros és kék rózsákkal
hímzett szövetdarab mozog, finom fehér orr, a szemek mellett könnyű kékes árnyék borong, fakó
arckép. Ezek a színek a szövegszervező elv alapján szintén ellentétpárokba rendezhetők. A színek
ilyenfajta, illetve ilyen hangsúlyos megjelenítése elsősorban az impresszionista festői stílusra
jellemző. Az érzéki hatású tulajdonságokat (látási, hallási, szaglási stb.), érzeteket megnevező szavak
gyakorisága azonban a szecessziónak is alapvető vonása. Néhány példa egyéb érzetfajtákra: „a
tekegolyók futkározásukban megcsörrentek" „boltajtó nyikorgóit, és egy kis csengő csilingelt..."
„katonák trombitáltak..." „puha haját (Szindbád) megigazította" „a frissen fésült hajból mintha
valami könnyű illat áradna.. „Szindbád egy másodpercig fogva tartja a kis barna nőcske puha,
bársonyos kezét a kezében."
Az emlékezés tere és ideje eltér az objektív valóság tér- és időviszonyaitól. A narrációban
összemosódik az elbeszélő és Szindbád szubjektív nézőpontja: az emlékező tudatba nyer
bepillantást az olvasó. „A városka […] mintha mit sem változott volna […], a toronyórák is
megállottak itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen idő talán soha sincs.” Múlt és jelen
egyetlen misztikus pillanatba sűrűsödik össze: Szindbád úgy érzi, visszatért „dicsősége, boldog
szerelme színhelyére”. A cukrászbolt betűinek aranyozása, a sarkantyúk pengése, a biliárdasztalon
futkározó golyók, a cukrászné megjelenése és a medalion feltűnése éppúgy idézik meg a jelenben a
múltat, ahogyan Marcel Proust regényének híres madeleine-epizódja. Csak egy-egy megjegyzés

65
tájékoztat arról, hogy Szindbád egy déjà vu élmény részese, nem a már megtörtént események
újraélője: „a betűk aranyozása persze lekopott régen”, Szindbád sarkantyúi helyett a fiatal tiszt
sarkantyúi pengenek, az új posztóval bevont biliárdasztalon gyorsabban futkároznak a golyók, a
cukrászné nem Amália, hanem a lánya, és Szindbádnak el kell merengnie azon is, mennyire
megváltozott a medalionban látható arcképhez képest. Az emlékezés folyamata ily módon egymásra
vetíti a múltat és a jelent, az állandóság és az elmúlás kettős tapasztalatával szembesíti hősét.
A Szindbád által megtett utazás egy kisvárosba, azon belül is egy cukrászdába vezetett. Az utazás
motívuma azonban metaforikusan is értelmezhető: Szindbád saját múltjába, emlékei közé tett belső
utazásként. Ezt az értelmezést erősíti az utazást keretbe ágyazó híd és folyó motívuma is: a folyó a
folytonos változás, az idő és az elmúlás jelképe, míg a híd az állandóságé, a változatlanságé, mely két
partszakaszt köt össze egymással. Szindbád a novella elején a híd kőpárkánya mellett áll: fiatalság és
férfikor, jelen és jövő határán, ahonnan „álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket”, a
novella végén azonban már azt olvashatjuk a hídról: „ahonnan sokáig elgondolkodva nézte az
alkonyatban álmodozó messzi erdőségeket”, talán az álmok, a titkok, az elmúlás, az én legbensőbb
világát. A novella olvasója egyszerre lehet részese a fiatalkori álmodozó Szindbád élményeinek és az
időskori elgondolkodó Szindbád történetének.
Az emlékezés tehát egyszerre a múlt újraélésének élménye és elgondolkodásra késztető
folyamat. Mint Szindbád esetében megfigyelhető, segítségével az ember megőrizheti önmagát s
elgondolkodhat jelenéről és jövőjéről. „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” – az
emlékezet nélkül nem tudjuk megválaszolni a kérdéseket. Ehhez eltűnt idők nyomába kell erednünk.
Krúdy szereplői nem önálló egyéniségek, szerepük az, hogy segítenek a hősnek a múlt
teljesebb megidézésében. Kellékei a főhős érzelmei, hangulatai kifejezésének. Mindez valamint az
érzékletes leíró részek dominanciája, a színnevek feltűnő használata, a hangulatok megragadására
irányuló törekvés a lírához közelíti az elbeszélést (impresszionista próza).
BALLADA
A BALLADA MŰFAJA: ARANY JÁNOS BALLADÁI
A ballada: verses kisepikai, nép- és műköltészeti műfaj. Goethe szerint az „őstojás”, amiből
kifejlődött a 3 műnem: az epika, a líra és a dráma. Az eseményeket, előzményket, okokat nagyrészt
drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli
ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából
nem nélkülözhetetlen. Így előadásmódja szaggatott; az időbeli kihagyások, a térbeli váltások, az
elhallgatás egyaránt jellemzi. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett
lelkiállapotokban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását
mutatja be. Legjellemzőbb témái a hűség és hűtlenség, féltékenység, házasságtörés, általában a
szerelem problémái. A drámai építkezés leggyakrabban tragikus jellegű, nem kivételes azonban a
komikus sem. A népballada kései műfaj, a középkor végén jelent meg, a legrégibb feljegyzések a 15.
századból valók. Csak énekes formában élt, gyakori külső jegye a sor- és versszakismétlés. Európa
közös népköltési műfaja. Az ún. régi stílusú balladák a 19. század előtt keletkeztek, s megőrizték a
műfaj klasszikus jellemzőit, a három műnem elemeinek jelenlétét, a tisztán tragikus vagy komikus
jelleget (Júlia szép leány, Kádár Kata, Kőműves Kelemenné, Görög Ilona). Az új típusú balladák
fénykorukat a 19. században élték, elsősorban a betyárballadák voltak gyakoriak (Angyal
Bandi, Sobri Jóska, Rózsa Sándor). A ballada iránti érdeklődés a folklórkultusz függvényében, a
(pre)romantika korától jelentkezik. A romantikus műballada-szerzőknek főleg a dán és skót
népballadák szolgáltak mintául (ezekben sok a tündéries és a hősepikai elem).

66
Eredeti jelentése: táncdal. A középkori ballada még műforma volt, 8–12 soros szakaszokból állt és
4–6 soros ajánlás kapcsolódott hozzá. A versszakok végén visszatérő refrénnel. Legismertebb
szerzője Villon. A modern ballada verses kisepikai műfaj. A romantika kora tette népszerűvé.
Greguss Ágost meghatározása szerint: „tragédia dalban elbeszélve”. Általában tragikus történetet
mesél el, amelyet a drámai párbeszédekből és a lírai monológokból ismerünk meg. Sűrített,
szaggatott előadásmód jellemzi, az úgynevezett „balladai homály”. Az időbeli kihagyások, a térbeli
váltások és az elhallgatás egyaránt jellemzi. A „balladai homály” a népballadából ered, amely
közismert történetet dolgoz fel, így nem kellett kitérni a cselekmény minden fordulatára. Szerzőség
szerint tehát megkülönböztetünk népballadát és műballadát. A műballada szerzőjét ismerjük.
Arany János a legtöbb balladáját a skót–székely típusú népballadák mintájára írta.
Aranyról szokás úgy beszélni, mint a „ballada Shakespearejé”-ről. „A legmagyarabb költő”
(Németh László) egyéniségéhez, művészi hajlamához valóban közel állt ez a műfaj, amit az is
bizonyít, hogy egész pályáját végigkíséri a ballada. Riedl Frigyes és Barta János
véleménye:„Remekmű akkor keletkezik, ha valamely nagy tehetség megtalálja a tehetségének
leginkább megfelelő műfajt és tárgyat.” (Riedl) „Azt a műfajt és tárgyat kell megtalálni, amely kora
életviszonyaiból természetesen sarjad ki.” (Barta János)
Valóban Arany ballada iránti érdeklődése és a kor balladakultusza szerencsésen talál egymásra. A
ballada kedveltségét az is jelzi, hogy a Kisfaludy Társaság egymás után három évben is (1837, 1838,
1839) balladapályázatot írt ki. Arany elméleti írásokban is foglalkozik a balladával, de mégis azt
tekinthetjük a legfontosabb eredménynek, hogy a hazai és a külföldi népballadák ösztönzését
felhasználva magas színvonalon aknázta ki a műfaj lehetőségeit. Arany a világirodalmi szintre
emelte. Jelentőségét méltatja, hogy a balladaírás Shakespeare-jének nevezik. A műballadák a
romantikában váltak népszerűvé. Goethe, Schiller, Kölcsey, Vörösmarty is próbálkozott vele, ám
Arany mindegyikőjüket felülmúlja.
Aranyra hatottak a népballadák (főleg székely és skót) és a reformkori műballadák is.
Témabeli forrásai: széles körből merít (pl. újsághír, néphagyományok, tört.írók művei, személyes
élmények).
Jellemző rájuk a romantikus dráma tragikumfelfogása:
– a hősök tragikus vétkük miatt buknak el,
– vagy élőhalottként hordozzák lelkükben a vétkük súlyát,
– jell. a bűn és bűnhődés elve.
ÁGNES ASSZONY (a népi tárgyú/paraszti ballada)
Az Ágnes asszony a nagykőrösi balladák sorába tartozik. 1853-ban keletkezett. A téma népi
élettényeken nyugszik, a megoldás lírai jellegű. A ballada a hűtlen asszony történetére épül, amely a
népballadák egyik toposza. Hatott rá Shakespeare Macbethje, amelyben a hősnő a gyilkosság
nyomát, a vérfoltot próbálja lemosni kezeiről, ebbe őrül bele. Bár Arany a ballada tárgyát a
népéletből veszi, a téma egyetemes, örök: bűn és bűnhődés lélektana.
A mű lélektani ballada. Középpontjában a bűn és bűnhődés kérdése áll. A bűn elkövetése és
annak következménye az emberi lélekre hat. A lelkiismeret elől menekülni képtelen személyiség
megőrülésének útját kíséri nyomon a történet. A büntetés igazi súlya nem a törvény által kiszabható
megpróbáltatás, hanem a kitörölhetetlen emlékezet gyötrelme. Ágnes asszony az elkövetett bűn
nyomait igyekszik eltüntetni. Lepedője tisztára mosásával lelkét is szeretné megtisztítani. Az asszony
a tettével való szembenézést elutasítva az okot az okozattal, a bűnt a bűnjellel cseréli fel, a kettő
közti elszakíthatatlan kapcsolat azonban végül az összeomlásához vezet. A lelkiismeret ugyanakkor –
ahogy Arany egyéb balladáiban – itt sem pusztán lélektani kategória, hanem felsőbb erő, amely

67
végül a megrendült értékrend helyreállításához járul hozzá. Ágnes asszony ugyanis, noha a törvény
nem sújt le rá, kétségtelenül elnyeri büntetését. Az örök visszatérés toposzát a természet körforgása
által megidéző zárlatban a mítoszok bűnhődéstörténeteire ismerünk.
A faluban Ágnes asszonyt mindenki ismeri, állandóan szembesül tettével. A szomszédok, a
törvény képviselője egyre nyomatékosabban kérik számon férje hollétét, életét.
Valószínű, hogy Ágnes asszony tettét a körülmények indokolják, de ezek a gyilkosság vádja alól nem
menthetik fel. Maga Ágnes asszony sem képes önmagát felmenteni.
Tettét elítéli, ezt a lelki konfliktust azonban képtelen megoldani, s az őrületbe kergeti önmagát. A
börtönben már rémeket lát, látomásai vannak. A háborodott elme saját magának is be akarja
bizonyítani, hogy épelméjű, hiszen a tárgyalásra gondosan rendbe szedi ruháját: „Nehogy azt
higgyék: megbomlott.” Próbálja felfogni a bírák szavait, de amikor a tettel vádolják, újból kitör
belőle a félelem: nem tudja al epedőjét tisztára mosni, s ezért szégyenkeznie kell. Az igazi okot nem
fogja fel, csak egy következményt lát: a véres foltot a lepedőn.
Arany fokozatosan fejti ki Ágnes megőrülésének belső folyamatát, a lélektorzulást: a kezdeti
kényszerképzetektől a teljes tébolyig.
Ágnes asszony története hétköznapi bűnügyi történet. A balladai szaggatott és kihagyásos

történetelmesélési technika következménye, hogy csak utalásokból ismerjük meg Ágnes asszony
férjének meggyilkoltatásának tényét. Ez az ún. „balladai homály” eredményezi, hogy nem a
gyilkosság, hanem annak következménye lesz a történet lényege.
Az Ágnes asszony keretes és körkörös szerkezetű, spirális ballada. Az első és utolsó versszak
alakváltozata az eltelt időt érzékelteti, s egyben a bűnös lélek végtelen szenvedésének bizonyítéka.
VÉRES – FEHÉR – FOSZLÁNY
A lepedőből lepel, majd foszlányok lesznek, ez a folyamat az elme szétesésére utalhat. A lepedő
fehér színe is többletjelentést kap. A bíróság előtt síró Ágnest az elbeszélő harmatozó liliomhoz,
illetve hattyúhoz hasonlítja ─ ez az elbeszélői szánalom jele, hiszen mindkettő fehér, Ágnes
elveszített ártatlanságának metaforái.
A mű három pillérversszakra (első, huszadik, huszonhatodik) épül, melyek Ágnes
megtébolyodásának folyamatát szimbolizálják. Ezekben a strófákban a nő egy véres fehér leplet
mos újra és újra, még akkor is csak mos, mikor a lepedő már teljesen tiszta. A folt ekkor már csak
megbomlott elméjének és bűntudatának szüleménye. A pillérversszakokban az idő kettéválik,
megjelenik a külső, illetve a belső idő, hiszen az évek ugyan telnek, Ágnes is idősödik, azonban
benne mintha megállt volna valami, egyre csak a vért kívánja eltüntetni az immár szétrongyosodott
lepelről.
„Ágnes asszony a „S Ágnes asszony

patakban a patakban
Fehér lepedőjét Régi rongyát
mossa; mossa, mossa -
Fehér leplét, Fehér leple
véres leplét foszlányait
A futó hab A szilaj hab
elkapdossa.” elkapdossa.”
A szakaszokat lezáró refrén bibliai fordulat, Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt második
leveléből való.
A ballada három jól elkülöníthető egységből áll.

68
Az 1–4. Versszak (pár órát beszél el) in medias res kalauzol a történetbe. Nem ismerjük Ágnes
asszonyt fiatal korában, nem ismerjük házasságának történetét, nem ismerjük viszonyát a
szeretőjével. Mindezek azonban nem is fontosak. Ágnes asszony félőrülten lepedőjét mossa a
patakban, a gyilkosság már megesett. A címszereplő szerepe azonban nem tisztázott.
A következő nagyobb egység, a 5–19. versszak a börtön és a bíróság eseményeinek
összefoglalása. Ez néhány hét eseményeit tartalmazza. A felvezetésben a börtönében magányosan
elzárva szenvedő Ágnes asszony elborulásának lehetünk tanúi (5–7. vsz.). Retteg a sötétségtől, mely
a gyilkosság eseményeit vetíti szeme elé. Úgy próbál úrrá lenni zavarodottságán, hogy görcsösen
kapaszkodik a börtön ablakán beszűrődő fénysugárba, amely távol tartja tőle rémlátomásait. A
börtön sem csak a bezártság fizikai helyszíne, hanem azt is mutatja, hogyan lett Ágnes összezárva
egy életre bűnével és a bűntudattól való lehetetlen szabadulással. A sötétség a börtönben az egyre
elborító bűntudatot illetve elmezavart szimbolizálja, melyek egyre nőnek, ahogy Ágnes szembenéz
önmagával illetve a bűnével. A fénysugár a börtönben pedig a jó, az erény és erkölcs sugara lehet,
melyhez ragaszkodni kell, így a kiút a bűnből és a remény maga. A bírósági tárgyalás leírása a való
világ és a lélek törvényeinek összeütközéséről ad számot (8–17. vsz.). A 15. versszakban több
motívumot is felmutat a költő, amelyek Ágnes lelki tisztaságára, ártatlanságára utalnak, ilyen
például a liliom, ami a virágszimbolikában az ártatlanság jelképe, vagy a hattyú fehér színe, ami
tisztaságára utal. A könny - harmat - vízgyöngy metaforához pedig a víz mint megtisztító erő
kapcsolódik. Az itt szereplő fehér színnel áll ellentétben a (fehér) lepedő vörös foltja, ami a
gyilkosságban való bűnrészességet, a tisztaságban megjelenő mocskot, bűnt és halált jelképezi.
Az Arany által dőlt betűkkel szedett szavak egy belső nézőpontot jelenítenek meg, és szintén a
megőrülést mutatják be. Ágnes lidérceket lát, ám ennek ellenére rendbe akarja hozni külsejét,
aminek az adott szituációban semmi haszna. Ez is azt mutatja, hogy már nem ő irányítja
cselekedeteit.
A vád gyilkosságban való részvétel. A korábbi homályos utalások most megvilágosodnak. Ágnes
asszony szeretője megölte férjét, s most ellene vall. A gyilkos büntetése halál, Ágnes asszony
börtönben fog raboskodni élete végéig. Az ítélet megdöbbentő hatása fordulatot hoz a balladában.
A 16–17. versszak már az elme elborulásának állapotáról szól:
„Méltóságos nagy uraim!
/…/
Sürgető munkám van otthon,”
„Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!”
Ösztönös menekülési vágya ölt testet a lepedő mosásában, hisz úgy gondolja, hogy a vérfolt
eltüntetése egyben a bűn eltüntetése is. Ez az önmagára erőszakolt „félreértés” és a valóság ütközik
össze lelkében. Ez vezet teljes megháborodásához.
A ballada lélekábrázoló vonulata ettől fogva megerősödik, a büntetés/ítélet megváltoztatása is
ennek tükrében érthető.
A 18–19. vsz. a bíróság magatartásának megváltozását mutatja. Nyilvánvaló, hogy a megbomlott
elméjű tettestárs büntetése már nem a földi igazságszolgáltatás kezében van. A bűnhődést maga az
emberi lélek szabta ki. Bár morálisan és a törvény szerint egyaránt bűnös Ágnes, megvetés helyett
inkább szánalmat érezhetünk iránta. Ebben a szakaszban megjelenik a szerző személyes véleménye
is a liliom, a víz és a hattyú szavak által, melyek mindegyike a tisztaságot hordozza magában.
A ballada záró egysége a 20–26. vsz. (évek, évtizedek történései) újra falusi környezetben
mutatja a lepedőjét mosó Ágnes asszonyt. A bűnhődés végtelen idejét érzékeltei az évszakok
múlásának leírása. Ez a rész mutatja be az idő múlását. Ágnes asszony arca öregebb lett, a lepel is
már csak egy rongydarab, de a nő továbbra is csak mos.
„S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa”

69
Ekkor már világossá válik, hogy Ágnesnek szinte már nincs is kapcsolata a külvilággal, nem érzi az idő
múlását, csak egyetlen dolog érdekli: hogy megszabaduljon az őt felemésztő bűntudattól. A dőlt
betűs „akkor éjjel” kifejezés a bűntettre utal vissza, és ezzel Arany kimondja, hogy a nő megőrülése
arra az estére vezethető vissza.
Az érzelmi megnyilvánulások kifejezésére a refrén szolgál. „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” Az
első részben előreutalás, az olvasóval sejteti, hogy tragikus dolog történt, a második részben Ágnes
megkegyelmezésért való könyörgése is lehet, a harmadik részben egyetemes könyörgéssé alakul. A
refrén pedig mindig más-más érzelmet fejez ki: fájdalmat, megbánást, szánalmat, őrületet,
megbocsátásért könyörgő hangot. A refrén tehát többértelmű: mondhatja Ágnes asszony belső
zűrzavarában, mondhatja a költő csodálkozva a bűn fölött, de mondhatják a bírák is a második
szerkezeti egységben, szintén csodálkozásukban. Itt a fizikai színhely a börtön és a bíróság
helyisége, az események azonban a lélekben peregnek.
A lelki bűnhődés élete végéig kíséri az asszonyt, hiszen saját bűntudata roppantotta össze. Hiába
mos: a lelkiismeret-furdalás nem hagyja nyugodni, s a vérfoltot mindig ott látja a lepedőn. Az idő
múlása sem hoz változást.
A harmadik szerkezeti egység visszatér a vers indításához, a patakparti jelenethez. Ez a pár strófa
hosszú évek történetét sűríti magába. Az idő múlását néhány motívum jelzi: a ronggyá foszlott
lepedő, a finom arcon megjelenő ráncok. Az itt felhangzó refrén a már megtébolyult asszony üres
motyogása. A lélektani folyamat mellett a másik értelmezési lehetőség az erkölcsi: a földi bírák
Ágnest hazaengedik, mert létezik-e az őrületnél nagyobb büntetés? Egy másik értelmezési lehetőség
szerint Ágnes a bűnbe esett ember jelképe. Isten megmenti azzal, hogy őrületet bocsát rá, mert
ezáltal még elkerülheti az örök kárhozatot.
A lepedő az asszony lelkiismeretének szimbóluma. Ahogy Ágnes asszony öregszik, a lepedő is
elrongyolódik. Mint bűnjel megtisztul, az asszony azonban örökre bűnös marad.
A szöveg lírai részei is az ártatlanság, a (bűnhődés által visszanyerhető) tisztaság
jelentéstartalmait kapcsolják az asszonyhoz. Ennek eszköze a lelki megtisztulást is jelképező fehér
szín hangsúlyos jelenléte a zárlatban, a keresztény szimbolikában Szűz Máriát, a tisztaságot és az
isteni kegyelmet egyaránt jelképező liliom („liliomról pergő harmat”), valamint Ágnes neve, melyet a
hagyomány (tévesen) évszázadokon át a latin bárány (agnus) szóhoz társított, s melynek
jelentése: tiszta, szűzies.
Ágnes pszichés folyamatainak megjelenítése tükrözi Arany János emberismeretét. A
shakespeare-i jellemábrázolás eszközeivel, közvetetten mutatja be a hősnő lelki történéseit: szavain,
tettein és testbeszédén keresztül. Ez az indirekt jellemábrázolás Arany egyik erőssége, ettől válnak
balladái igazán drámaivá.
Az Ágnes asszony kettős verselésű ballada. Az ötsoros strófák első négy sora ütemhangsúlyos
(magyaros) verselésű. A sorok félrímes felező nyolcasok. A refrén időmértékes ritmusú, rímtelen
verssor.
A bűn és bűnhődés visszatérő motívum az irodalomban. A klasszikus drámák kedvelt témája már
az ókori görög tragédiák óta, gondoljunk csak Szophoklész drámáira, vagy Shakespeare-től többek
között a Hamletre vagy a már említett Macbethre. De a Biblia emberképe is erre épül a Genézisben:
a világban a rossz oka az ember bűnbeesése.

70
SZONDI KÉT APRÓDJA (a történelmi ballada)
„A hűség és a hősiesség baladája.” (Gyulai Pál)

A Szondi két apródja című ballada 1856-ban, a nagykőrösi korszakban keletkezett. Párhuzamos
szerkezetű/kétszólamú, vonalszerűen előrehaladó, idősíkváltásos, keretes (történet a
történetben) történelmi ballada.
A Szondi két apródja arra a kérdésre keresi a választ, hogy a hősi tetteket és a tragikus elbukást
követő mindennapokban milyen, erkölcsileg követhető magatartáslehetőségei vannak a túlélőknek,
köztük a közösséghez tartozó költőknek.
Az elbeszélt történet ideje: a török hódítások kora. A ballada a drégelyi vár 1552-es török ostromát idézi
fel, amikor Ali budai pasa mintegy tízezer fős sereggel indult a másfél száz katonával védekező Drégely ellen.
Megadásra szólította fel a magyarokat, Szondi György várkapitány és katonái azonban mindhalálig védték a
várat. Az elbeszélői történetmondás tere és ideje: az önkényuralom kora Magyarországon.
A ballada címe témajelölő, címszereplője Szondi György, akinek alakjához az önfeláldozás, a
hősiesség és a hazaszeretet kapcsolódik. A ballada valódi hősei a várkapitány apródjai, akik
túlélőként, választási helyzetbe kerülve példát keresnek pártfogójuk hősiességében.
A ballada szerkezete követi a műfaj hagyományait: a drámai expozíciót feszültségfokozó kifejtés,
tetőpont, majd lezárás követi. Jellemző rá a kihagyásos szerkesztés, az elhallgatás. A balladára
jellemző a metonimikus történetalakítás, az események időrendben követik egymást. Ugyanakkor a
műben metaforikus összefüggésekis megfigyelhetők. Metaforaként értelmezhetőek a különböző
helyszínek, valamint a történet szereplői.
A balladai expozíciót emelkedett hangú elbeszélői szólam vázolja fel. Az elbeszélő pontosan
megjelöli a balladai cselekmény kezdetének idejét, utal az előzményekre, és három térbeli pontra
irányítja a figyelmet. Az idő a vár végső ostroma utáni este, az előzményekre a várrom utal. A három
jelképes helyszín közül kettő – a várrom és Szondi sírja – egymással szemközti hegycsúcson
helyezkedik el. A harmadik a völgyben, ahol a törökök győzelmi ünnepet ülnek. A három térbeli
ponthoz két idősík kapcsolódik, Drégely romjához a múlt, a sírhoz és a völgyhöz a jelen. Az 1-2.
vsz.tehát: a három helyszín bemutatása: vár, sír, völgy.
A 3. versszaktól kezdve a narrátor elhallgat, a szereplőknek adja át a szót. Ez után a két versszak
után végig drámai párbeszéd van a balladában. Előbb Ali basa és szolgájának párbeszéde, majd a
szolga és az apródok párhuzamos szólama hangzik fel. A 3-4. vsz. Ali és szolgája párbeszéde: a török
basa és szolgája dialógusa a ballada alaphelyzetét pontosítja; eszerint Szondi nem hagyta, hogy ifjú
apródjai vele együtt hősi halált haljanak, és most a török basa táborába várja őket, mert eleget akar
tenni halott ellenfele kérésének. Azt reméli, hogy ezután az ő dicsőségét éneklik majd.
Az 5. vsz.-tól a páratlan strófák az apródok énekei, a párosak pedig a török küldött beszéde. Az 5.
vsz. elején lévő 3 pont azt jelzi, hogy az apródok régóta siratják Szondit. Két különböző erkölcsi világ,
két egymásnak ellentmondó lelkület és értékrend áll egymással szemben. A két szólam írásképileg is
elkülönül egymástól. Arany azonosul az apródok síkjával, a török szolga mondatai idézőjelesek.
Az apródok éneke olyan, mint egy 16. századi krónikásének, amely bemutatja a dicsőséges
múltat, Szondi dicsőségét. Ez a szál egészen önálló, folyamatszerű. Az apródok az ostromot és a
várkapitány dicsőségét idézik énekükkel. A török szolga pedig különféleképpen próbálja befolyásolni
az apródokat. Daluk tele van stilisztikai eszközökkel: ismétlés, felkiáltás (hogy vítt ezerekkel! hogy
vítt egyedül!), azonos alakú szavak (Mint hulla a hulla), archaikus (régies) szavak (álgyu, dalnok,
ezerek, vítt), belső rímek (Ő álla halála.....). Az apródok végig a múltról énekelnek, szomorúan
emlékeznek.
Ali szolgája viszont a jelenről beszél, bele-beleszól a történetbe, még az is megtörténik, hogy
elragadtatottan szól Szondiról, az ellenségről. A szolga közbevágásai jelenetekre tagolják a

71
történetet: Márton pap követsége (a török megadást kér Szonditól); Szondi válasza (elutasítja a
felkínált békét); Ali ostromparancsa; Szondi készülődése az ostromra, gondoskodás apródjairól
(elégetik a vagyontárgyakat, szép ruhát ad az apródoknak, nem engedi őket harcolni); az ostrom
alatti hősiessége és vitézsége, majd dicső halála (az apródok megátkozzák a török hódítót). A szolga
hiába próbálkozik hízelkedéssel, fenyegetéssel, az apródok nem hallgatnak rá. Különböző
módszerekkel próbálja meggyőzni az apródokat, hogy kövessék a török táborba. Előbb jóléttel
kecsegteti őket, majd a rideg környezetre figyelmeztet, Szondi akaratára hivatkozik. Szondit dicsőíti,
végül dühösen fenyegetőzik. A jelegzetesen török szavak (kaftan, gyaur) hitelessé teszik a beszédét.
Szólama mentes minden emberi érzelemtől. A követ nem tud azonosulni az apródok belső világával,
végrehajtandó feladatként érzékeli őket. Számára a szeretetből fakadó hűség fogalma ismeretlen.
Félelem és a jutalomban való remény vezérli.
Ezzel szemben az apródok szólamának jellemző vonása, hogy énekük nemcsak elbeszéli, hanem
megidézi a múltat. Az idősíkok összemosódása metaforikus értelmű: a múlthoz való ragaszkodást
jelenti, azt sugallja, hogy a ballada hősei nem akarnak tudomást venni arról a jelenről, amit a török
szolga képvisel. Ezért nem jön létre közöttük valódi párbeszéd, inkább két párhuzamos monológ
olvasói leszünk, mert a dalnokok rá se néznek a török szolgára, mintha ott sem lenne. A ballada
zárlatában a narrátor azonosul az apródok helyzetével, ezért nem egyértelmű, hogy szereplői vagy
elbeszélői szólamban fogalmazódik meg az átok.Így sokminden kiderítése az olvasóra marad.
A ballada kihagyásos, jellemző rá a balladai homály. Arany szándékosan hallagt el dolgokat, hogy
a szöveg titokzatos és sejtelms legyen.
Amint már elhangzott, a ballada – a szabadságharc leverését követő önkényuralmi rendszerrel is
összefüggésben – arra a kérdésre keresi a választ, hogy a hősiesen küzdő, de mégis eltiport
legyőzötteknek milyen magatartáslehetőségei vannak, mint túlélőknek, s köztük mi a feladatuk a
közösséghez tartozó költőknek. A ballada egyszerre olvasható történelmi példázatként és a költői
hivatás példázataként. A ballada minden kor számára érvényes üzenetet hordoz. A túlélő apródok
döntési helyzetbe kerülnek, de nem alkalmazkodnak a hatalomelvű külső világhoz, hanem megőrzik
belső szabadságukat. A függetlenséget választják. Kitartásuk példázza, hogy nem az számít, ami volt,
hanem az, hogy emlékezzünk a régi hősökre, az apródok viszik tovább a hősiességet, ezért nevezik a
művet a hűség és kitartás balladájának.
Stílusa romantikus és realista, fő kifejezőeszközei az ismétlés, az ellentét, a párhuzam, a régies
szavak.
------------------------------------------------------------------------------------
Ballada, mert a három műnem jellemzői mind megtalálhatók benne:
Az epika jellemzői:
Mint minden epikus műnek, ennek is története van.
I. Előkészítés (expozíció)
A helyszín és a szereplők bemutatása (Ali, szolga, apródok - Drégely)
II. A cselekmény kibontása
1. Konfliktus
Az apródok nem hajlandók Alit szolgálni.
2. Bonyodalom
Az apródok éneke
A török szolga próbálkozásai az apródok meggyőzésére
3. Tetőpont
A két apródra büntetés vár

72
III. A megoldás hiányzik a történet végéről. Arany az olvasókra bízza, hogyan képzelik el az apródok
további sorsát.
A líra jellemzői:
Formája vers
Költői képek találhatók benne
- megszemélyesítések: nyájas, szép zöld hegyorom, leskel a hold,
- hasonlatok: mint bástya feszült meg romlott torony alján
- metaforák: gyöngypár, hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért
Rímei: a b a b - keresztrím
Érzelmeket fejez ki:
- az apródok bánata
- a szolga félelme, haragja
- Ali öröme a győzelem miatt
A dráma jellemzői:
Sorsfordulókat mutat be
- Szondi halála és hőssé válása
- Az apródok nemes ifjakból rabokká válnak
Drámai közlésformák - párbeszédek
- Ali és a szolga között
- Az apródok és a szolga között
A vers végén eltűnik a két szólam, a két apród egy bibliai átkot mond a legyőzőre:
„Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,/ Ki miatt lőn ily kora veszte! "
A DRÁMA
SAJÁTOSSÁGOK:
A dráma (görög drán 'cselekedni' szóból), a harmadik irodalmi műnem, amely főként színházi
előadásra készül.
Tartalmi-tematikai tekintetben sok rokonságot mutat az epika műnemével, mivel alkotásainak
tárgyát az epikához hasonlóan kizárólag vagy igen nagy túlsúllyal a külső valóság köréből meríti, és a
hőseinek töprengéseit érzékeltető belső monológok is a külső valóság eseményeit megjelenítő
szövegek közé illeszkednek.
Formai tekintetben viszont lényegesen elüt az epikától, amennyiben a drámai műnem alapvető
jellemzője a dialogikus forma. Az ábrázolt események itt mindenekelőtt a szereplők párbeszédeiből
bontakoznak ki előttünk. A szereplők korát, külsejét, öltözékét, fontosabb mozdulatait,
cselekedeteit és a cselekmény időpontját, helyszínét nem érzékletes leírások, hanem jelzésszerűen
rövid szerzői utasítások, instrukciók közlik. A párbeszédek a beszédhelyzetnek megfelelően – mind a
lírától, mind az epikától eltérően – egyaránt lehetnek jelen, múlt vagy jövő idejűek; műfajai sorában
a kis-, közepes és nagyformák egyaránt megtalálhatók. A dialógus eszköze a drámai nyelv, az a
sajátos stilisztikai közlésforma, amely különbözik mind a lírai, mind az epikai stílustól,
szóhasználattól. A drámai nyelv fő megkülönböztető sajátossága az előadhatóság, a mondhatóság

73
követelménye. Ennek szellemében a szövegnek viszonylag egyszerűnek, első hallásra

megérthetőnek kell lennie.
A drámai művek a cselekményt– a színpadi megjelenítés korlátozott időtartama miatt – vagy
egyetlen, rövid időtartamú eseménysorba sűrítik, vagy főbb csomópontjait ábrázolják.
Alapvető jellemzője még a felfokozott indulatokkal telített, dinamikus ábrázolásmód, a drámaiság
is, amelyben a feszültségteremtés, majd annak feloldása végső soron mindig a világrend egészére,
annak kérdésessé válására és a helyreállítás igényére vonatkozik; a tiszta formákban tragikummal és
pátosszal, ill. komikummal telített módon.
A drámai szerkezet a cselekménynek és a hősök jellemének elrendezését adja. A legelterjedtebb
forma már az ókori görögöknél kialakult, s öt főrészt különböztet meg, amelyeket a hármas egység
elve (hely, idő, cselekmény egysége) foglalt még szorosabban össze.
Az első szerkezeti elem, az expozíció bemutatja a szereplőket, a helyet és az időt, tájékoztat a
tudni szükséges előzményekről, a szereplők kapcsolatáról, korábbi eseményekről. Az öt felvonásos
műveknek az egész első felvonását betölti. A bonyodalom a cselekmény kifejlődése, a szereplők
kapcsolatrendszerének részletes kibontása, a konfliktus lényegének megmutatkozása. A konfliktus a
hősök összeütközése egymással és önmagukkal. A bonyodalom a dráma legterjedelmesebb része, a
cselekmény menetét a tetőfokig viszi el, előkészíti a válságot. A válság (krízis) a bonyodalomban
kibontakozott cselekmény csúcspontja. A konfliktus kiélezetten mutatkozik meg, a hősöknek
szembesülniük kell tetteikkel, eszméikkel. Itt kapcsolódnak össze a cselekményszálak, zárul a
bonyodalom, s innen vezet az út a lezárás felé. A sorsfordulat (peripeteia) késleltető jellegű, a
retardáció eszköze: a katasztrófa közeledtével a hősök még egyszer megpróbálják megoldani az
eddig megoldhatatlannak mutatkozó drámai helyzetet. A katasztrófa a megoldás, a konfliktus
lezárása.
A kibontakozás megnyilvánul tettekben (akció) és beszédben (dikció).
A további fejlődés során kialakuló drámai szerkezetek alapeleme a jelenet, a cselekmény azon
egysége, amely ugyanazon a színhelyen, azonos szereplőkkel játszódik le. A színnek nevezett
egységekben csak a helyszín változatlan, a szereplők változhatnak, s ha változnak, a szín több
jelenetből áll. A felvonás a terjedelmesebb drámai művek cselekményének egy-egy önmagában
zárt szakasza.
A drámai szituáció konkretizálódásának módja szerint létrejöhetnek a drámamodellek, azaz
konfliktusos, középpontos és kétszintes drámák.
A különböző színpadtechnikai eszközök által válhat teljessé a befogadás folyamata: nagyban
befolyásolhatja értelmezésünket a zene, a színészi játék, a jelmezek és a díszletek.
A KLASSZICISTA/ROMANTIKUS NEMZETI DRÁMA

KATONA JÓZSEF: BÁNK BÁN
(Bánk bán)
A Bánk bán 1815-ös első változata szinte csak forrása a végleges alkotásnak. A Kolozsvárott 1814-
18 között Döbrentei Gábor szerkesztésével működő Erdélyi Múzeum első számában jelent meg az a
pályázat, mely eredeti színmű írásáért magas jutalmat ígért. Katona első változatának kézirata csak
véletlenül került elő a XX. században.
A szöveg végleges változatának megírására Katonát leginkább Bárány Boldizsár (1791-1860)
Rostá-ja, a Bánk bánról írt recenziója, késztette (1817). Bárány, aki maga is írt drámai műveket,
részletes bírálatot írt, pontokba szedve észrevételeit. Katona nagyon komolyan vette e bírálatot, de
maga is készült a szöveg átdolgozására (az eredeti szöveg több, mint 2500 sorából csak 344 maradt
meg). Erre ösztönözték általa újabban megismert művek, történeti források is. Érdekes körülmény,
hogy a folyóirat 1818-as utolsó számában megjelent pályázati értékelés (mely Katona művét nem is

74
említette) nem befolyásolta döntését, mert nem ismerte. A végleges szövegváltozattal 1819
májusára készült el, s a tervek szerint ősszel a pesti színház be is mutatta volna. A cenzúra azonban
megakadályozta a bemutatást, csak a kiadáshoz járult hozzá.
Katona József Bánk bán című drámája témáját tekintve történelmi, Bécsy Tamás drámatipológiája
szerint az első 4 felvonásban konfliktusos, az 5. felvonásban pedig középpontossá válik dráma. A
konfliktusos drámában a drámai szituáció az alakok egyéni és társadalmi tartalma és helyzete
következtében két ellentétes akarattal és céllal rendelkező személy vagy csoport körül épül fel, ahol
mindkét fél meghatározott eszközökkel rendelkezik akarata érvényre juttatásához és célja
eléréséhez, s e célok eléréséhez mindkét félnek lehetősége is van. A dráma cselekményét a két
akaratból fakadó viszonyváltozások, illetve a tettváltássorozat alakítja. A konfliktusos drámában a
szereplőket az jellemzi, hogy a két ellentétes akarat és cél közül melyekhez csatlakoznak, s hogy
ezek konkrét tartalmait milyen módon, milyen variációban hordozzák. A két fél közül valamelyik
eléri célját: akár úgy, hogy meghal, akár úgy, hogy életben maradva győz.
Témája: a Bánk bán egy valós történelmi eseményt dolgoz fel. A dráma témája a 13. századi
magyar történelem egyik Európa-szerte hírhedtté vált eseménye: egy főúri összeesküvés
merényletet követ el a magyar király felesége, Gertrúd ellen, miközben II. András Galíciában
háborúzik. Az összeesküvésnek politikai okai voltak: a magyar arisztokrácia úgy érezte, háttérbe
szorul a királyné kíséretében az országba betelepülő idegenekkel szemben. A mű a középkorban
játszódik, mégis jellegzetesen 19. század eleji problémákat szólaltat meg. Arra a kérdésre keresi a
választ, hogy milyen megoldások lehetségesek, ha az idegen uralkodó és a nemzet között konfliktus
támad. Ugyanakkor Bánk alakja is a korai romantika emberképét tükrözi: nem barbár magyar főúr,
hanem kifinomult, érzékeny lélek, vívódó hős.
Kompozíció és cselekmény: A tragédia egy előversengésből (expozíció) és öt szakaszból

(felvonás) áll, tehát klasszikus felépítésű dráma. Ugyanakkor a mű konfliktusrendszere, dramaturgiai
sajátosságai nem mindenben felelnek meg a klasszikus sémának. A Bánk bán konfliktusos dráma, de
konfliktusa többszintű.
Cselekmény: a drámai alaphelyzet az előversengésből, valamint az első és második szakasz
párbeszédeiből bontakozik ki.
Az első szakaszban színre lép minden szereplő, aki közvetve vagy közvetlenül Bánk tetteit,
döntéseit irányítja, és felbukkan a kétféle szál, amely a tragikus végkifejlethez vezet. Eszerint II.
Endre király Galíciában hadjáratot vezet, távollétében az ország nádora, Bánk a hatalom
letéteményese, akit azonban a merániai Gertrudis királyné eltávolított az udvarból. Ottó, Gertrudis
öccse szemet vetett Bánk feleségére, akit a királyné vidéki magányából az udvarba rendelt. A csábító
szándéka már az udvar előtt sem titok, botrány készülődik. Gertrudis Bánk távollétében a magyar
nemeseket háttérbe szorította, és a merániakat vagyoni, illetve politikai előnyökhöz juttatta. A
magyar nemesség megosztott lett, egyesek a királyné kiszolgálóivá váltak, mások pártütésre
készülnek. Az udvari erkölcs megromlott, pazarló mulatozás folyik, miközben az országban
nyomorog a nép. A két főmotívum Petur szavaiban jelenik meg először: „a haza és Melinda”. Bánk
az első felvonás végi monológjában végiggondolja feladatait. Rádöbben Melinda helyzetére,
Gertrudis „fertelmes” magatartására, saját eddigi elvakultságára. Világosan látja a veszélyeket, de
még nem látja a megoldást. Az egész nemzet érdekét akarja szolgálni.
A második felvonásban a közéleti és magánéleti motívumok váltakozásával növekszik a
bonyodalom, fokozódik a drámai feszültség, érlelődik a tragikus végkifejlet. Bánk Petur házában
sikerrel csillapítja le az elégtelen nemesek indulatait, de az ezután érkező Biberachtól rémülten
értesül a Melindát fenyegető közvetlen veszélyről. A hazaérkező Bánk zavaros helyzetet talál,
féltékenysége az őrület határára sodorja. A második szakasz az összeesküvés-szál folytatása, melyet
“megzavar” Bíberach megjelenése (szerelmi szál, a csábítás). A szerelmi szál újbóli – immáron

75
tényszerű – megjelenése először készteti Bánkot cselekvésre (Melinda megmentésére indul),

ugyanakkor háttérbe szorítja, elhomályosítja a társadalmi konfliktus kérdéseit.
A harmadik felvonás eseményeinek szerepe a késleltetés. A féltékeny Bánk ismét
elbizonytalanodik, mert Melinda összefüggéstelen szavai, összeomlása nem teszi lehetővé az igazság
kiderítését. „Ráadásul” Tiborc ismét megjelenik, s a lesújtott férfit újólag – de egy újabb
nézőpontból – társadalmi funkciójára figyelmezteti. Tiborc „panasza” kulcsfontosságú jelenete a
drámának. Az alkotói koncepció itt érvényesül a legtisztábban. Bánk a lázadozó főurakat
csendesíteni igyekezett, az ő vádjaikban méltán feltételezte az idegenekkel szembeni
féltékenységet, politikai-hatalmi érdekeket. Tiborc azonban a nép, a védtelen, kiszolgáltatott nép
szimbolikus alakja. Bánkot arra döbbenti rá, hogy státusza – hisz ő a királyt helyettesítő személy
(nádor) – azt követeli tőle, hogy személyes érdekeit rendelje alá a közösség (az ország, a nép)
érdekeinek. Mellékszálként kapcsolódik a cselekményhez a harmadik szakaszban Ottó és Bíberach
jelenete (párbeszédük végén Ottó orvul leszúrja a titkait ismerő lovagot), a haldokló Bíberach szavai
előre utalnak. Bánk bán gyanítja a királyné bűnrészességét, s ekkor már meghallgatja Tiborc szavait,
akinek panaszáradata még inkább a merániak bűneire irányítja a figyelmét.
A negyedik felvonásban érkezik a dráma tetőpontjára. Ez a szakasz a drámai hagyományoknak
megfelelően a krízis. Ugyanakkor e felvonásban is vannak késleltető események, melyek előkészítik,
fokozva a feszültséget az összeütközést. A királyné, aki eddig csak néhány jelenetben volt jelen, s
pontosan nem lehetett eldönteni, hogy mi a szerepe a különböző szálakban, most mindvégig jelen
van, ez az „ő felvonása”. A mű eddigi eseményeiben jelleméből csak a szigor, az alattvalókkal
szembeni fensőbbsége nyilvánult meg. A tetőpont-jelenetig jelleme tovább árnyalódik,
ellenszenvessé, zsarnokivá válik. Bánk késlekedése, bizonytalansága végletesen változik meg ebben
a helyzetben. Tragikumának ez is fontos momentuma. Gertrudis értesül ugyan az országos
elégedetlenségről, de a hírt gőgösen semmibe veszi. A felvonás nagyjelenete Bánk és Gertrudis
párbeszéde. Bánk, szinte az utolsó pillanatig tisztelettel beszél vele, de Ottó felbukkanásakor Bánk
megátkozza Merániát, az erre rátámadó Gertrudist leszúrja. A gyilkosság hirtelen következik be, a
személyében megalázott főhős a rá támadó királynét dühében öli meg.
Az ötödik felvonásban már a becsület, a tisztesség áll a középpontban. A király átérzi Bánk
veszteségét, belátja, hogy Gertrudis méltán bűnhődött a magyar haza elleni vétkeiért, és a dráma
megoldásaként a megbékélést szorgalmazza. Endre ugyanúgy kerül az események középpontjába,
mint Bánk, másrészt az őt ért veszteség (szeretett hitvese elvesztése) tragikus is. Endre számára is
világossá válik Bánk igaza, Gertrudis bűnössége (visszamenőleges negatív minősítés), megbocsát
Bánknak, s csak a királyi hatalom elleni lázadót, Petúrt bünteti meg. A tragédia tablószerű záró képe
– a gyermekei mellett térdelő uralkodó – a nemzete jövőjéért aggódó politikust ábrázolja.
Különös a tragédia címszereplője, Bánk sorsának alakulása. A tragikus végkifejlet után nem a
„nagyszerű halál” az osztályrésze, hanem az összeomlás, a súlyos terhekkel megnehezült,
értelmetlenné vált, elviselhetetlen élet.
A konfliktusok: Ez a drámai helyzet magában hordozza a konfliktus kialakulását, mert a királyné
hatalmi érdeke a meglévő állapotok fenntartása, míg a titokban hazahívott Bánk a harmónia
visszaállítására tesz kísérletet. Az alaphelyzet összetettségéből a konfliktus összetettsége is
következik, hiszen Bánkot magánemberként (férj) és közemberként (nádor), azaz társadalmi szinten
is érintik a történtek. Ezt a kettősséget a dráma címe is kifejezi, amennyiben a Bánk a magánembert,
a bán pedig a méltóságot jelöli.
A társadalmi konfliktus két szintje az idegen érdekek elleni összeesküvés, illetve a szenvedő nép
és az uralkodó réteg szembenállása. A konfliktus harmadik szintje is erőteljes, kidolgozott és –
részben – az előzőekkel össze is fonódik: a szerelmi szál. Az ötödik szakasz azonban kiegészíti, újabb
szintre emeli a konfliktusokat. Ennek középpontjában az uralkodó áll, akinek hagyományosan a
megoldást „kéne hoznia”, de ehelyett a főszereplőhöz hasonló tragikus alakká lesz.

76
A mű mindhárom konfliktusának középpontjában a főszereplő áll, minden szál, mellékkonfliktus

hozzá kapcsolódik. Konfliktusba kerülésének módja sajátos, szinte „belecsöppen”, nem ő a
kezdeményező, s nem ő a célpont. Hogy célponttá lehessen, hogy kénytelen legyen cselekedni, azt a
szerelmi szál és a társadalmi konfliktus összekapcsolása eredményezi. A szerző kiváló leleménye,
hogy az összeesküvők Melinda nevét választják jelszavuknak. Talán túlzottan is sok szerepe van a
tragédiában az információ hiányának és a félreértéseknek, elhallásoknak. A címszereplő nemcsak
azt nem érti, értheti, hogy miért épp felesége neve a jelszó, félreérti Melinda és Gertrúd
viselkedését is. A többi szereplő, mintha ismerné Bánk „szórakozottságát”, ki is használja ennek
lehetőségeit. A cselekménybonyolítás lényege a tragikus hős „helyzetbe hozása”, cselekvésre
késztetése. Ennek eszközei a véletlenek mellett a „békételenek” igaza, Bánk saját tapasztalatai
(országjáró körútja, Tiborc) és a lelepleződő cselszövés (csábítás; Bíberach).
A dráma fő konfliktusa tehát egyrészt Gertrudis és Bánk között játszódik le, másrészt Bánk lelkén
belül. Bánk lelkének drámai konfliktusát az első szakaszbeli élmények felzaklató hatása indítja el.
Először a tehetetlen zavarodottság lesz úrrá rajta („Itten Melindám, ottan a Hazám - / a pártütés
kiáltoz, a szerelmem tartóztat”), majd úrrá lesz kétségein és indulatain, elhatározott szándéka
szerint a haza és a becsület parancsa irányítja tetteit. A II. szakaszban megfékezi az összeesküvőket,
de miközben a hazát megmenti, becsülete csorbát szenved magánéletében. A királynéval szembeni
ellenszenvét Tiborc panaszáradata is erősíti a III. szakaszban. Azonban szüntelenül kételyek gyötrik,
ebben a lelkiállapotban lép a királyné szobájába. Gertrudis dölyfös sértéseire és támadására van
szükség, hogy kitörjön vívódásából és tettre szánja el magát. A gyilkosság után felerősödnek
vívódásai: lemosta a becsületén esett foltot, de megoldotta-e a haza gondját? A záró felvonásban
újra magabiztos, hiszen a király elismeri: „méltán” halt meg a királyné, amikor azonban hírt kap
Melinda haláláról, összeomlik. Konfliktushelyzete mind a magánéletre, mind a közéletre kiterjed. A
két szálat először Petur, majd maga Bánk is összekapcsolja („De hát Melinda! Ó! Hát a haza!”). Míg
azonban Petur számára Melinda csupán eszköz, illetve jelszó, Bánk felfogásában Melinda és a haza
osztatlan egységet képez. A drámai szituációban a nagyúr a személyes életnek és a nemzeti
ügyeknek együttesen kíván megfelelni, ugyanakkor érzékeli a két problémakör
összeegyeztethetetlenségét is. Ezért megkísérli az elszakadást ettől a kettős kötődéstől, hogy
szabadon teremtsen lehetőséget a cselekvésre. A „tündéri láncok” elszakítása azonban
sikertelennek bizonyul, mert eszközrendszerének alapját a negyedik szakaszban bekövetkező
összecsapásig a királyhűségen nyugvó, Endre távollétében ráruházott hatalom képezi. Ez az
eszközrendszer a drámavilágon belül azonban elégtelennek mutatkozik az új érték felállításához,
mert az adott drámai erőtérben a törvényesség keretei között lehetetlen a drámai konfliktus
megoldása. Bánk beszűkült cselekvésterét, tudatosított tehetetlenségét fenyegetései, erőteljes
indulati kitörései is jelzik.
Katona drámájában Gertrudis célja a hatalom birtoklása, valamint a hazájából jöttek előnyökhöz
juttatása. Királynéként ehhez eszközökkel is rendelkezik: Bánkot eltávolíthatja a palotából, Melindát
felhasználhatja a nagyúr ellen, hiszen esetleges hűtlenségével Bánk elveszti becsületét, így helyzete
feltehetően ellehetetlenül az udvarban. S bár a királyné nem tud Ottó és Biberach tervéről, mégsem
vétlen Melinda meggyalázásában.
A Bánk-Gertrudis konfliktus a IV. szakaszban, a drámai tetőponton oldódik fel. Melinda lelkileg
összeomlik, Bánk megöli a királynét, a négy felvonás alatt tehát lebonyolódik és befejeződik a
tettváltássorozat. Drámai értelemben kölcsönös viszonyváltozás ezt követően csak Bánk és Endre
között lehetséges, hiszen arra a kérdésre, hogy bűnös-e Bánk vagy Gertrudis, csak a hatalom
képviselője, Endre adhatja meg a választ. Endre csak az V. szakaszban lép színre, a döntéshez
szükséges információkat tehát csak más szereplőktől tudhatja meg.
A jellemek rendszerét Arany János megállapítása szerint három csoport alkotja: Bánk, a királyné,
illetve a király köré csoportosult szereplők.

77
Bánk a legösszetettebben, legárnyaltabban jellemzett alak. A drámavilágban kétszeresen is

kitüntetett helyzetben lép elénk. Egyrészt övé a hatalmi-társadalmi hierarchiában az uralkodó utáni
legfőbb közjogi méltóság, másrészt a drámai értékhierarchia csúcsán álló jellem. Személyiségének
meghatározó vonása az emberi teljességért folytatott igyekezet, karakterének legfőbb értékei a
Melinda iránti szerelem, a szociális érzékenységgel is párosuló, felelős hazaféltés, a királyhűség és a
méltóság. Ezek az egymást feltételező, egymástól elválaszthatatlan személyiségjegyek a közösség
dolgaiban részt vevő, annak problémáit vállaló, értékteremtő magatartással párosulnak. Bánk célja
nem csupán a diszharmónia megszüntetése, hanem egy erkölcsileg magasabb rendű, új
értékminőség felállítása. Jellegzetes romantikus magányos és vívódó hős; vívódása kettős
helyzetéből, valamint tépelődő, túlságosan megfontolt alkatából fakad. Nincsenek szövetségesei; a
békétlenek éppúgy elvárják tőle a cselekvést, mint Tiborc, és Melinda is inkább megbocsátást,
segítséget vár tőle. Felelős politikus, nem akar meggondolatlanul cselekedni. Döntésképtelensége,
zavarodottsága hiányos ismereteiből, tájékozatlanságából és az események szándékos, mások által
előidézett és véletlen összekuszálásából fakad. Nem akar addig cselekedni, amíg meg nem győződik
a királyné szerepéről, miközben mindenki egyre sürgetőbben követeli tőle a cselekvést. A negyedik
szakaszban nem azzal a szándékkal megy Gertrudishoz, hogy felelősségre vonja. A királynéval való
vitában emelkedik társadalmi szerepének és tragédiabeli szerepének csúcsára. A gúnyos, rideg
királynét nem megcsalt férfiként, hanem az országért felelősséget érző politikusként vonja
felelősségre. Végzetes véletlen, hogy közéjük toppan Ottó, mert Bánk kiesik szerepéből, dühében
már nem képes mérlegelni. Meggyőződik Gertrudis bűnéről, majd a rátámadó királynét féktelen
haragjában összeszurkálja. Tette után rádöbben, hogy cselekedetére nincs mentség. A királyi
kegyelem semmit sem változtat helyzetén, saját erkölcsi ítélete alól ez nem menti fel. Bánk alakja
nagyon összetett. Indulatos, szenvedélyes ember, Melinda érveit nem veszi figyelembe, durván
elutasítja és megalázza. Gyanakvó, bizalmatlan a főurakkal szemben is. Szenvedő típus,
bizonytalanságai önemésztő, moralizáló hajlamaiból is fakadnak. Mindenképpen a jogszerűség
fenntartására törekszik, a nyílt lázadást el akarja kerülni. Gertrudissal való összecsapása sajátos
hatalmi konfliktus is. Bánk a korabeli magyar törvények szerint valóban a király helyettese, a
királyné e tekintetben alattvalója. Fellépése jogos, tragédiája mégis inkább az ember, mint az
államférfi tragédiája.
Gertrudis a dinasztiaérdek gátlástalan érvényesítője; nemcsak méltó ellenfele Bánknak, hanem
az ellenpontja is: maga a megtestesült aktivitás, elszántság. Erős akaratú, bátor, büszke, és féktelen
hatalomvágy él benne. Peturékat az ő politikája teszi lázadóvá, Ottó az ő biztatására tart ki a már-
már feladott csábítási terv mellett. Ő hívja magához Bánkot, ő kéri rajta számon viselkedését, holott
épp neki kellene számot adnia terveiről. A magyarokat lenéző megvetése, gőgje jogosan váltja ki az
ellene szervezkedő „békétlenek” bosszúvágyát. Amikor Bánk felvilágosítja a köztük fennálló hatalmi
viszony sajátosságáról, sértetten reagál, nem hajlandó elfogadni, de meg is ijed. Vitájuk során egyre
inkább hátrányba kerül, de amint úgy érzi, hogy Bánk érvei igaztalanok, azonnal visszatámad. A
szülőföldjét sértő szavak, Bánk Ottóra szórt átkai gyilkos indulatot ébresztenek benne.
A mellékszereplők kevésbé egyénített, sokkal inkább egy-egy szerepkörbe simuló alakok:

Melinda tragikus sorsú áldozat. Katona szép, nemeslelkű, de saját sorsába beavatkozni nem tudó
nőalakot teremtett személyében. Jóhiszeműségéből és az adott korban a nőket sújtó
kiszolgáltatottságából következik, hogy az események áldozatává válik. Vidékről kerül fel az udvarba,
természetes kedvessége félreérthető Ottó számára. Büszkesége és férjének viselkedése vezet
megőrüléséhez, az őt ért gyalázatot már nem képes elviselni. Ugyanakkor Gertrudisnak méltó
ellenfele, tisztaságában és önérzetében már az első szakaszban fölé emelkedik. Cselekvési
lehetősége azonban nincs, asszonyi becsületének elvesztése pedig a megsemmisülését jelenti.
Biberach a klasszikus cselszövő, akiről nem is lehet pontosan tudni, hogy mi a célja. Kezdetben
Ottó szövetségese. A hazátlan „lézengő ritter” típusa. Dramaturgiai szerepe az intrikusé. Tetteit,

78
világszemléletét két tényező motiválja: a hazátlanság, hiszen nem kötődik egyetlen közösséghez
sem, számára „Ott van a haza, hol a haszon”. Másrészt a család hiánya; elmondása szerint anyja
meghalt, apja nem kedveli. Homályos meséje származásáról, története a boldogulásról, ködös
utalásai a jutalomra valójában nem adnak kielégítő magyarázatot tetteire. Bukása azért következik
be, mert Ottó kétségbeesése és gyávasága mögött nem ismeri fel annak veszélyességét. Lézengése
jelképes: nemcsak hazája, hanem erkölcsei sincsenek.
Izidóra türingiai lány, Gertrudis hozza udvarába. Elszánt, szenvelgő vágyakozással szereti Ottót.
Ezt az érzést nem tudja leküzdeni akkor sem, amikor bemocskolva érzi magát, mert a herceg
elcsábította Melindát, és alattomos módon megölte Biberachot. Az érzelmi beteljesületlenség
fanyar keserűsége ekkor mardosó megfosztottság-, kitaszítottság-érzésbe csap át.
Ottó Gertrudis öccse, Fülöp király gyilkosa. Magyarországra menekül, nővére védelme alatt áll. A
dráma legellenszenvesebb alakja, nincsenek pozitív vonásai: aljas, hatalmaskodó, hazug, gyáva.
Szánalmasan tehetetlen szerelmes, megalázkodva udvarol, jelleme így Melinda szemében eltörpül
Bánk előtt. Tanácstalan, nincs intellektuális ereje a következmények mérlegelésére, de hiányzik
belőle a morális erő legcsekélyebb jele is, mely fékezhetné. Magatartásában elmosódik a határ a
pillanatnyi hangulatok és vágyak, meg a tartós érzelmek között.
Tiborcnak dramaturgiai funkciója van, a magyarság széles tömegeit személyesíti meg a
színpadon, jelentős szerepe van a nádor cselekvésre késztetésében. Kissé idealizált, nemeslelkű,
büszke jobbágy. A jobbágyság panaszainak, keserűségének első megszólaltatója irodalmunkban.
Endre az ötödik felvonásig nincs jelen, alakja ezért kidolgozatlan; egyetlen vonása a
nemeslelkűség. Bölcs és igazságos uralkodó, képes felülemelkedni az őt ért sérelmen, megkegyelmez
Bánknak. Képes különbséget tenni a törvényszegés (Petúr) és a törvénynek megfelelő viselkedés
(Bánk) között. Felesége fölött érzett gyászát éppoly méltósággal éli át, mint a kegyelemgyakorlást,
de más személyiségjegye nem bontakozik ki a műben. Szerepének hangsúlya a szerző korának szóló
üzenet: a magyarságnak egy igazságos és jó királyra van szüksége, a hatalmaskodó idegen előtt
azonban nem hajlik meg.
A dráma két stílusirányzat határán helyezkedik el: klasszicista és romantikus egyszerre. A mű

szerkezete klasszicista sajátosságokat mutat, Katona nemzetfelfogása, a hazafiság tartalmának
árnyalt vizsgálata, Bánk megosztott személyisége már a romantika irányába mutat. Szintén
romantikus jegynek tekinthető a témaválasztás: a nemzeti múlt felidézése és a szerelmi szál. A
kiélezett élethelyzetek, a váratlan fordulatok, a véletlen szerepe ugyancsak a romantika
eszköztárának kellékei.
A ROMANTIKUS MESEDRÁMA/DRÁMAI KÖLTEMÉNY

VÖRÖSMARTY MIHÁLY: CSONGOR ÉS TÜNDE
Vörösmarty Csongor és Tünde című alkotása mesejáték, a dráma egyik fajtája. A

mesejáték/mesedráma meseelemeket tartalmazó dráma vígjátékszerű epizódokkal s kedvező
megoldással. Ugyanakkor romantikus drámai költemény is. Kétszintes, középpontos, konfliktusos
dráma. A mű 1830-ban keletkezett és leszámolás akart lenni az álomromantikával, a Perczel Etelka
iránt érzett szerelemmel. Megjelenésekor nem volt semmi különösebb visszhangja: a közönség
hidegen fogadta, az íróknak sem igen tetszett.
A mű forrása egy XVI. századi magyar széphistória: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy
tündér szűzleányról. Szerzője mai tudásunk szerint egy Gergei (Gyergyei) Albert nevű, egyébként
ismeretlen költő. Vörösmarty felhasználta e történet eseményeit, szereplőinek túlnyomó részét, a
népmesei motívumokat (tündérfa, a tündérlány hajának levágása, perlekedő manók, a szerelmesek

79
egymásra találását akadályozó vénasszony, végül a vágyakozó szerelmesek boldog újratalálkozása),

a mű maga mégsem pusztán dramatizált népmese. Egyrészt egészen új szereplőket is felléptet
Vörösmarty, többek között a három vándort s mindenekelőtt az Éj „gyászasszonyát“, másrészt
alakjait és cselekményét oly bonyolult, többrétegű szimbólumrendszer fűzi össze, hogy a Csongor és
Tünde méltán tekinthető az élet értelmét, célját kutató nagy filozofikus műnek, helye ott van a
Faust és Az ember tragédiája között.
Téma: A mese magva ősrégi: két szerelmes története, akik közül az egyik földöntúli lény, s kiket
valami ármány elszakít egymástól. A tündér visszatér hazájába, a másik pedig keresi, s hosszas,
küzdelmes kalandok után végre tökéletes boldogságban egyesülnek. A szerencsés vég, a keresett és
végül is megtalált boldogság ellenére az egész művet valami keserű, fájó mélabú lengi át.
Szerkezet: Öt felvonásból áll. A mű szerkezete látszólagos bonyolultsága ellenére rendkívül
tervszerű, sőt szimmetrikus. A kezdő és a zárójelenet színhelye a kert, ebből kilépve egy teljes
napnyi idő telik el, a visszatérő Csongort szabad tér, elvadult kert fogadja (V./3.). A sík mező és a
hármas út vidéke (az I./2. jelenet és a II. felvonás színhelye) is ismétlődik (az V. felvonás második
jelenetében). Az ezeken belül közrefogott jelenetpár a Hajnal palotájában (III.), illetve az Éj
birodalmában (V./1.) játszódik. A középen elhelyezkedő teljes IV. felvonás áll a mű
cselekményidejének tengelyében (ez a délben történtek időszaka). A színhely Mirigy lakóhelye, a
szimmetrikus középpontban épp Mirigy kertje áll, amely így Csongorék kertjének, a kiinduló jelenet
helyszínének is az ellenpontja. A párhuzamos és ellentétező szerkesztés tehát a színhelyek
kialakításában és sorrendjében is megfigyelhető, nem csupán a szerelmespárok jellemében,
jeleneteik beállításában.
Rövid cselekmény: A főhős Vörösmartynál már nem királyfi, hanem Csongor úrfi, aki a
boldogságot korábban hiába kereste szerte a világon, a szülei kertjében viszont egy aranyalmát
termő fát talál - ezzel indul a mű. Éjszaka megjelenik a fa ültetője, Tünde, de Csongor elalszik, és
csak reggel válthatnak néhány szót: eszerint Tünde Tündérhonban lelhető fel. A hős a hozzá szegődő
Balga társaságában egy kalandos, noha csupán egynapos körutat jár be, Tünde és annak Ilma nevű
szolgálója (Balga földi felesége) után. A férfiak a Hajnal birodalmában találkoznak a lefátyolozott
hölgyekkel, de azok nem szólhatnak őhozzájuk. Délben a Tündének szóló engedély szerint egy órát
eltölthetnének együtt, de ekkor Csongor ismét bűbájos álomba esik (Mirigy, a boszorkány
altatóporának hatására). A szerelmesek kezdik sejteni, hogy ártó erők gördítenek minduntalan
akadályt a szerelmük elé, de gyanútlanul hisznek egy jóskút jövendőmondásának (ami szintén Mirigy
ármánya). Az Éj asszonyától, a világ urától Tünde megkapja a lehetőséget: ha lemond a
halhatatlanságról, akkor földi asszonyként rövid, de boldog életet élhet. (Mitologikus téma, ld.
Gilgames, ill. Akhilleusz történetében.) Végül a szerelem révbe ér, Csongor hűséget fogad Tündének.
Eszmeiség/üzenet: A Csongor és Tünde fő forrása, mint említettük, epikai mű. Vörösmarty
azonban drámát formál a történetből. Ennek oka belátható, ha észrevesszük: a drámaiság
alaptényezője, a konfliktus fogja össze a Vörösmarty-mű motívumait, nevezetesen az eszmények és
a valóság éles szembenállása. Csongor a dicsőt, az égi szépet kutatta mindezidáig, elvont célokat
keresett, és ezek az ideák testesülnek majd meg Tündében („Ah, tán ez, kit szívdobogva vártam
annyi hajnalon?”). A tetőponton ennek az egyoldalú idealizmusnak és szentimentalizmusnak az
áldozataként búsong reményt vesztve, a beteg szív régi búja vesz erőt rajta („Elérhetetlen vágy az
emberé, Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!”). Csak akkor lehet boldog, amikor belátja, hogy fel kell
adnia kór eszének álmait, és az eszményeit a földi realitásokhoz kell közelítenie.
Csongor olyan drámai hős, akinek céljai, vágyai voltaképpen nem egészen pontosan
meghatározhatók, s belső küzdelmet vív kétségeivel, tapasztalataival.(A boldogság a romantika
egyik központi témája.) Vele a darab legelején úgy találkozunk, mint aki eredménytelenül végződött
boldogságkereső vándorút végén csalódottan és kiábrándultan ugyanoda tér vissza, ahonnan
elindult, szülei, otthona kertjébe. Első szavai ezek: „Minden országot bejártam,/ Minden messze
tartományt,/ S aki álmaimban él,/ A dicsőt, az égi szépet/ Semmi földön nem találtam.” A „dicsőt“,

80
az „égi szépet” itt az élet nehezen körülírható értelmével, céljával azonosíthatjuk, olyan különleges
értékkel, amelyért valóban érdemes élni, semmi esetre sem a szerelmi vággyal. Nyugtalan,
türelmetlen vágyódás él benne kudarcai ellenére is, valami ismeretlen nagy, szent cél felfedezésére
(„lelkem vágy szárnyára kél“). Ez a mindenre kiterjedő vágy egy földöntúli lény, a tündérlány, Tünde
konkrét szerelmében testesül meg, akit Csongor saját kertjében lelt meg, hiszen Tünde érte és neki
ültette az aranyalmafát, hogy egymásra találhassanak.
Két ellentétes világ, „két világszint” kapcsolódik össze a drámában. A két főszereplő vágyódása is
ellentétes: az „égi” Tünde a földre, a „földi” Csongor pedig az égbe, Tündérhonba vágyódik. E két
szintet kapcsolja össze jelképesen a csodafa: „Földben állasz mély gyököddel,/ Égbe nyúlsz magas
fejeddel.” A főszereplők a két szint határánál találkozni tudnak, de egymáséi lenni, igazán
boldogokká lenni nem: Csongor csupán megsejtheti az igazi boldogság örömét. A romantikus
elvágyódás az embert örök sóvárgásra jegyzi el. Az öncélúan gonosz Mirigy teszi lehetetlenné
szerelmük beteljesülését. Pontosan nem lehet tudni, hogy Mirigy miért ellensége, gyűlölője
Csongornak, csak tettei derülnek ki, hogy Csongort kiszolgáltassa állati ösztöneinek. Ha Csongor
beleesne ebbe a csapdába, lemondana az embert fölfelé emelő vágyakról is.
Mirigy a darab szimbólumrendszerében az ártó démon, minden nemes törekvés akadályozója, az
életünket, sorsunkat tönkretenni akaró, véletlenszerűen befolyásoló ember alatti erők képviselője.
Sokrétűen színes figura Mirigy, a fő ellenlábas. Férjhez adandó lánya van, össze szeretné hozni őt a
birtok úrfijával, Csongorral. Amikor a lányát elveszti (az ördögfiókák megeszik), gonosz boszorkány
lesz belőle, ártó negatív hőssé válik, akinek a vígjáték törvényei szerint el kell buknia. Vörösmarty a
három ördögfiókát is mesefiguraként iktatja a drámává formált széphistóriába: hol Mirigyet segítik,
hol a szerelmeseket, de élénkségük, pajkosságuk sokhelyütt ellensúlyozza a szerelmi álmodozást
vagy a komor bölcselkedést. A nemtők a lég kicsiny szellemei; a földön ők elpusztulnak - Mirigy
tevékenységének köre az ő számukra elviselhetetlen.
A három allegorikus epizódszereplőt (a kalmár, a fejedelem és a tudós figuráját) is Vörösmarty
emelte a mesébe: a követhetetlen élettörekvéseket jelképezi velük. Visszatérésük és csődjük növeli
az egész cselekménysor fejlődést tagadó, önmagába visszatérő jellegét, de a főszálhoz, Csongor
boldogságkereséséhez is párhuzamot és ellenpontot szolgáltatnak.
Mellettük (a gazdagság, a hatalom és az öncélú tudóskodás képviselői mellett) látjuk negyedik
tévútként az ábrándozó szerelem hiábavalóságát.
A szövegben a szerző tudatosan törekszik a figurák karakteres megszólaltatására; Csongor és
Balga eltérő stílusára már láttunk példákat. Böske-Ilma modora is kedvesen bárdolatlan, míg Tünde
eleinte sokszor szenveleg.Elveszítve Tündét, az „égi szépet“, vágyát már meg tudja nevezni, de hogy
„Tündérhon” hol található, hogyan érhető el, azt nem tudja. Ezért faggatja oly fáradhatatlanul a
döntések, a „tévedések hármas útjánál” a célra vezető, a tündéri „üdvlak” felé mutató út felől a
három vándort. Itt Csongor nemcsak a saját boldogságát. hanem az emberekét is keresi. A
„vándorok” – egy-egy óriásira növesztett szenvedély képviselői – (a kalmár, a fejedelem, a tudós),
akik oly makacssággal hisznek önmagukban, saját céljaikban, három különböző életideált,
testesítenek meg: a pénztől, a hatalomtól s a tudománytól várják önző boldogságukat. Csongor
álmai teljességéhez képest értéktelennek, üresnek találja a vándorok ajánlatát, s elindul saját célja,
Tündérhon felé.
Csongor másodszor is elindul, az ördögfiak örökségével eljut a Hajnal birodalmába, de Mirigy
ármánya, megakadályozza a Tündével való találkozást: az ember nem szakadhat el a földtől, a
boldogság nem érhető el az irrealitás világában. Kiábrándultan, csalódva és megcsalatva, ő, aki a
mindent vágyott elérni, sehová sem jutott. Második vándorútjának végén, újra „fellépve” a hármas
útra, az emberi lét céltalanságáról, abszurditásáról elmélkedik: „A hangya futkos, apró léptei/ Alig
mutatnak járást, és halad…/ Elérhetetlen vágy az emberé,/ Elérhetetlen tündér csalfa cél!”
Csongor a kétségbeesés mélyére jutott: a puszta vegetatív állati lét is értékesebbnek tűnik az
emberi sorsnál. Előbbi végkövetkeztetéseit felerősíti, hogy újra találkozik a három vándorral:

81
céljaikban, hitükben, reményeikben csalódva, összetörten az ellenkező irányba mennek most, mint
legelőször. Csongor úgy dönt, hogy kivonul az emberi társadalomból, a magányt választja, s belép az
ősi otthon elvadult, gondozatlanul hagyott kertjébe.
Csongor tragikus eszmefuttatását az Éj monológja helyezi kozmikus távlatokba: a semmiből
születő és semmivé váló világegyetemben az emberi nem és benne az egyes ember léte pillanatnyi
közjáték csupán, így maga az emberi történelem is kilátástalan, értelmetlen. Abszurd és céltalan az
ember sorsa, nevetséges és tragikus önáltatás minden nagyra, szépre törekvés, minden ég felé
törekvés.
„Az ember halandó kézzel halhatatlanul/ Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,/ Még a hiúság műve
van porán,/ Még kőhegyek ragyognak sírjain./ …De hol lesz a kő, jel s az oszlopok,/ Ha nem lesz föld,
s a tenger eltűnik./ Fáradtan ösvényikből a napok/ Egymásba hullva, összeomlanak./ A Mind enyész,
és végső romjain/ A szép világ borongva hamvad el;/ És ahol kezdve volt, ott vége lesz:/ Sötét és
semmi lesznek: én leszek,/ Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”
Ennek az értelmetlen és céltalan létnek az igazi szerelem: az égi és a földi érzés harmonikus
egybeolvadása adhat valós tartalmat, célt, amiért még élni érdemes – erről vall a darab borongós
befejezése. A megoldás az eszményinek kibékülése a valóval: Csongor nem juthat el
Tündérországba, Tünde pedig földi szerelméért ki van tiltva onnan. Egyesült a két világszint: a
tündéri földivé is lett (teljesen nem vesztette el tündér voltát Tünde), a földi pedig megnemesedett.
Tündérország nem az övék, de a földön mennyet alkotnak maguknak.
Csongor és Tünde az első perctől kezdve szereti egymást, de a történet egyik tanulsága szerint
csak az állhatatos, hűséges szeretők nyerhetik el a boldogságot. A fiataloknak próbatételek során
kell keresztüljutniuk, hogy szerelmük beteljesedjék. Hősünknek Tünde az álmai netovábbja, de
Csongor csupán esendő és gyarló földi ember. Többször virrasztania kellene, de tehetetlen a
varázslattal szemben (Tünde érkezésekor az első felvonásban, Mirigy kertjében délben a
harmadikban). A hűség próbáját sem állja ki tökéletesen: a lefátyolozott nőalaknak szerelmi
vallomást tesz, bár nem tudja, hogy Tünde az (igaz, percekkel később megbizonyosodik róla). Ledér
csábításának nem enged, de a jóskútból előlebegő leányalakot (varázserő hatására) megint csak
követnie kell. Végül az utolsó jelenetekben már feladja a harcot, teljesen reményvesztve érkezik
vissza a szülői kertbe. Tünde odaadóan szereti Csongort, a Hajnal birodalmában (Ilmával együtt)
kiállja a hallgatás próbáját. Ő közli Csongorral mindig a következő lehetőséget („még egy delem
van”, „még ma láthatsz holdkelte után” stb.). Kettejük közül - tündérvolta miatt - ő lesz végül is a
drámában győztes hős, a természetfeletti (pokolbeli) erők méltó ellenfele, Mirigy legyőzője. Ehhez
viszont - Csongor földi szerelméért cserébe - áldozatot kell hoznia.
A világ értelmetlenségével, a pesszimista módon megítélt társadalmi élettel Vörösmarty csak a
„háboríthatatlan“, a világ bajairól tudomást nem vevő, szerelmet tudja szembeállítani.
A darab végső kicsengése erősen pesszimisztikus: a rideg és szomorú éjben, az ember szomorú
világában csak a szerelem őrizhette meg érték-voltát. A boldog befejezést valószínűleg csak a műfaj,
a mesejáték törvényei követelték meg.
Az ember kettősségét (realizmus-idealizmus) vetíti ki a drámai költemény Tünde és Ilma, illetve
Csongor és Balga párhuzamaiban. A szereplőpárok egyrészt a maguk érzelmi fennköltségével,
másrészt földhöz tapadt vágyaikkal nemcsak egymás kritikáját fejezik ki, hanem természetes
egységüket, összetartozásukat. Pl. Csongor a csillagok között repülve is éppen oda jutott, ahová
Balga kordélyával a földi úton. Ketten együtt tesznek ki egy normális földi férfit és nőt. Csongor és
Tünde légiességét, ábrándozó voltát Balga és Ilma földhözragadtsága, faragatlansága nagyon jól
kiegészíti. A sokáig jóformán csak ábrándokat kergető Csongorral (és Tündével) szemben Balga (és
Ilma) már kezdettől a földön jár. Csongor Tündérhonban „üdlakig” szeretne eljutni, Balga viszont így
szól: „Böske nyomdokát csapászom”. Az egész kétszintű cselekménysorra érvényes Balga mondata:
„Míg te égen, csillagon Össze-vissza nyargalóztál, Addig én kordélyomon Jöttem itt a vert úton.” A

82
két pár sorspárhuzama nem az idealizmus és a gyakorlatiasság szembenállását, hanem épp ezek
egymásra utaltságát sugalmazza - a mű újabb fontos tanulságaként.
A cselekmény időtartama egyetlen kozmikussá növesztett nap: éjféltől éjfélig tart a mesés
történet. Meséset és valóságosat, tündérit és parlagit, fennköltet és rútat ilyen harmonikus
egységbe fonni magyar irodalmi alkotás eddig nem volt képes.
A mű cselekményének ideje az eredeti címlap tanúsága szerint a pogány kunok ideje, azaz
Vörösmarty szóhasználatát értelmezve a régi magyar kor. Korjelző Csongor nemesi büszkesége is: a
hős méltatlankodva tiltakozik az ellen, hogy pór kezek kötözzék meg. Balga - mielőtt Csongor
szolgálatába lépett - telkes jobbágy volt.
A mű motívumai között azonban pl. az ősi, honfoglalás előtti magyar kultúra néhány eleme is
felbukkan. A szerelmi boldogság szimbólumaként szereplő almafa pl. kapcsolatot tart az ősi magyar
hiedelemvilág világfájával, amely a világ szintjeit kapcsolja össze. A kert motívuma elsősorban
biblikus tartalmakat hordoz, de itt elsősorban az eberi lelket szimbolizálja. Azt a helyet, ahol az
embernek a boldogságot kell keresnie. Az almák, a termés a termékenység jelképei. Az út, a
vándorlás magának az életnek az archetípusai, a kereszteződések pedig az emberi döntéseket
szimbolizálják. Mirigy és az ördögfiak az örök rossz megtestesítői, akik állandó veszélyt jelentenek a
jóra nézve, amit a tündérjátékban Tünde és a nemtők képviselnek. A darabban a rossz sokkal
aktívabb, mégis végül a sokszor passzív jó kerekedik felül. A három vándor a 19. századi
boldogságkeresési utakat – pénz, hatalom, tudás - képviseli. A labirintus, a próbatételek a beavatás
részei. Tündérhon az elveszett Éden.
Romantikus vonások a műben: a műfaj, téma, elvágyódás, filozófikum, fantázia szerepe,

szimbolikus szereplők, a mű üzenete.

83
AZ EMBERISÉGKÖLTEMÉNY
MADÁCH IMRE: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
Madách Imrét számos, egymás hatását felerősítő körülmény késztette főműve megírására
(Európa társadalmi, gazdasági és tudományos élete forradalmi átalakulásokon ment át,
Magyarországon a tíz éve elvesztett szabadságharc után ismét kiéleződött a politikai helyzet, és nem
utolsó sorban saját személyes válsága is motiválta).
Az ember tragédiája filozofikus síkra emeli az egyetemes, nemzeti és individuális létkérdéseket.
Műfaja drámai költemény, más szóval bölcseleti-lírai dráma. Konfliktusos, kétszintes,
középpentos.
Tartalom:
Az első három (keret)szín: BIBLIAI IDŐ
Az első három szín és a 15. a keretszínek. Az I. szín a bibliai teremtés befejező részét mutatja be.
Gábriel főangyal az Eszmét dicsőíti, mely létrehozta az anyagot és tért; Mihály angyal az Erőt dicséri,
ami mozgást vitt az anyagba, és megteremtette az időt; Rafael pedig, a Jóságért mond hozsannát,
amelynek köszönhető, hogy testté lett az anyag, és öntudatra ébredt az ember.
Lucifer ekkor még főangyal, ellenszegülése miatt válik Sátánná. Ő nem hódol be az Úrnak, mert mint
mondja a „ tagadás ősi szelleme” , kezdettől fogva létezik ő is, akár az Úr, hiszen minden eszme
magába foglalja önnön tagadását. Boldogságnál a lehangolás, fénynél az árnyék, kétségnél a
remény, vagyis minden pozitívum mellett ott van a negatív ellenpont is. Lucifer érvelései szerint a
világ nem teleologikusan elrendezett egyedül csak az anyag létezik örökkévaló tulajdonságokkal. Az
ember csupán Isten utánzója.
A II. színben megjelenik az első emberpár, akik teljes harmóniában élnek a természettel, és
egymással. Lucifernek azonban sikerül találnia még egy lázadót maga mellé. Míg azonban Lucifer
lázadásában rombolni kíván, addig Ádám azért lázad, mert önmagában is valami istenit érez. Lucifer
szavainak hatására, szeretne saját lábára állni, választani jó és rossz között, saját sorsa irányítójává
válni. Éva azzal érvel, hogy az Úr biztos olyanná alkotta őket, hogy „vétkes hajlam más felé ne
vonjon”, ha pedig a bűn szintén tervében áll”, akkor nincs miért elítélje őket. Ádám nem várja meg,
míg kiűzik, maga hagyja el az édent, mert „idegen már, s kietlen ez a hely”.
A III. színben már nincs meg a harmónia a természettel, Éva az, aki az elveszett édent megpróbálja
visszavarázsolni. Az Éden-nosztalgia később is, Évával kapcsolatban kerül elő. Ádám szavai
„önmagam levék énístenemmé”, vagyis kezébe veszi sorsa irányítását, a saját lábára áll.
Ádám azzal a hittel vág neki a történelemnek, hogy az ember és a világ végtelen értékek forrása,
saját lábunkra állva ezeket megvalósíthatjuk. Lucifer pedig ezeket az értékeket akarja lerombolni,
bebizonyítani Ádámnak, hogy létezés értéktelen, az anyag, a bűn, és a rossz mindenható. Ilyen
előzmények után vágnak neki a történelemnek, a 11 álomjelenetnek.
Történeti színek
4. szín – Egyiptom: MADÁCH MÚLTJA
A nyitó–uralkodó eszme és gyakorlat a “milliók egy miatt” elv. Ádám ebből ábrándul ki Éva szavaira,
s az “egy milliók miatt” elv jegyében fölszabadítja a rabszolgákat.
5. szín – Athén:
A szabadság és egyenlőség eszme gyakorlata az athéni demokráciában. Madách a XIX. század felelős
liberális gondolkodóinak legfőbb dilemmáját veti fel, amennyiben a szabadság és egyenlőség
kölcsönösen kioltja egymást, az egyenlőség nevében a tömegre ráruházott szabadság önmaga
paródiájára változtatja a demokráciát, hiszen a tömeg a demagógok befolyása alá kerül, annak a
véleményét szajkózza, aki utoljára szólt, vagy aki közvetlen érdekeit harsogja. Ellentétbe kerül az

84
egyén és a tömeg is; az egy mindenkiért heroikus magatartásformája éppúgy terméketlen – mert
megbukik a tömeg értetlenségén –, mint a mindenki egyért abszolutizmus.
6. szín – Róma:
Ádám kiábrándulva az eszme és megvalósulás tragikus ellentmondásából az élvezetek világába
menekül. A hedonizmus azonban nem gondolati, hanem morális zsákutca. A boldogság, az
eszmények világára Éva emlékezteti, felidézve a Paradicsomot. A morális tehetetlenségből, az
eszméktől való elfordulásból Péter apostol megjelenése lendíti ki. Az új eszme, a kereszténység által
képviselt szeretet, illetve testvériség lenne hivatott arra, hogy föloldja és perspektívát adjon a
szabadság és egyenlőség antitézisének.
7. szín – Konstantinápoly:
A kereszténység gyakorlata nem igazolja vissza Ádám lelkesedését. Dogmatikai viták takarják el a
szeretet gyakorlatát. Madách példája az egy ‘i’ miatt történetileg már előbb lejátszódott. A dogmává
merevedett, vallási háborúkba torkolló keresztény vallás ellehetetleníti az egyéni boldogságot is. Az
előző szín végén megjelent keresztből a gyűlölet és meg nem értés jelképe lett.
8. szín – Prága I.:
Ádám újra menekül, ezúttal a tudományok aszkézisébe. Kepler az ég titkait kutatja, közben a
mindennapos megélhetés gondjaival küszködve horoszkópokat gyárt, hogy felesége anyagi igényeit
kielégítse. A szín végén Ádám álomba merül.
9. szín – Párizs:
Az eddig megfigyelt és uralkodó eszmék együtt jelennek meg a forradalom jelszavában. Az
ellentmondás azonban feloldhatatlannak látszik az eszmék között, a gyakorlat eltorzítja a
legnemesebb ideákat is. A forradalmi terror fölfalja saját gyermekeit, éppúgy, mint az athéni
demokrácia korában, önjelölt népvezérek csúfítják el a jelszót.
10. szín – Prága II.:
A szín legfontosabb tanulságát a felütés hozza, mely értelmezi az álom az álomban történteket.
Párizsra visszaemlékezve Ádám nem ábrándul ki, egyszerre látja az esemény “bűnét és erényét”. A
hagyományos értelmezés szerint Madách hitet tesz ezzel a ’48-as forradalom mellett is,
mégvalószínűbben a liberalizmus eszmerendszere mellett áll ki.
11. szín – London: MADÁCH JELENE
A jelen színe, a liberalizmus győzelme, pontosabban az eszmerendszerből a szabadságeszme
realizációja, ahol majd minden külső vagy belső erő és kényszer nélkül “majd az élet korlátozza
önmagát”. A szabadverseny világa ez, a küzdelem a létért elv megvalósulása, ahol egyetlen
értékmérő a pénz, amelyen nemcsak árut, hanem eszmét és érzelmet is lehet vásárolni. A Madách
által ábrázolt világ a technokrácia és indusztria világa, a második világ, mely elszakadt az erkölcsi
törvények világától. A tragikus felismerés, hogy az élet önmagában képtelen szabályozni önmagát, a
szabadság korlátok nélkül önmagát számolja fel, s vezet el az élet értelmetlenségének
felismeréséhez. Ezt jelzi emblematikusan és jelképesen a szín végén a haláltánc. Csak egyedül Éva
az, aki túllép a síron, hiszen ő ellentmondásos női mivoltában is a költészet és az ifjúság jelképe.
12. szín – Falanszter: AZ ELKÉPZELT JÖVŐ/UTÓPIA
Ha a végtelenné tágított társadalmi szabadság nem volt képes korlátozni az életet, jogos igény
merül fel, hogy az ésszerűség és a ráció szabja meg a határokat. Az utópia, a tökéletes világ, a
teremtés korrekciója logikusan nő ki a liberalizmus eszmerendszeréből, feloldhatatlannak tűnő
ellentmondásaiból. Madách elsősorban Fourier utópiáját jeleníti meg, aholis a ráció irányítja az
életet. A józan ész uralma azonban szükségszerűen leszűkíti és elszürkíti a sokszínű és gazdag életet,
kizárja belőle mindazt, ami a ráción innen vagy túl van: a művészetet, az érzelmeket, az emberi
vonzalmat. A rend nevében föladott szabadság leveszi ugyan az ember válláról az egyéni döntés és
felelősség terhét, de meg is fosztja mindattól, ami emberivé teszi az életet. Éppúgy a haszonelvűség
uralkodik, mint a londoni színben, de most nem individuális szinten, hanem egy központi akaratnak
alárendelve.

85
13. szín – Az űr:

A különböző megvalósult és lehetséges társadalmi formációkból kiábrándulva Ádám az emberi
szabadság, szabad akarat végső bizonyítékát keresve ki akar szakadni a földi világból. A probléma
antropológiai szinten vetődik fel, hiszen a test kiszakadása egyúttal annak pusztulását is magával
hozza, és Ádám számára annak felismerését, hogy az emberi szabadságnak nem csupán társadalmi,
hanem természeti határai is vannak; s a természeti determináltság ugyanakkor meg is védi Ádámot
a pusztulástól. A Föld Szellem szavára Ádámban először vetődik fel a cél és küzdelem kettősségének
problémája, melyben Ádám – előlegezve a 15. szín tanulságát – a küzdelem fontosságát hirdeti.
14. szín – Hóval, jéggel borított, hegyes, fátlan világ:
Ember és természet viszonyát ábrázolja Madách, az első és második világ küzdelmének
végeredményét, a természet győzelmét az ember felett. Az ember elveszti emberarcát, küzdelme
inkább a megélhetésért folyik, a darwini–spenceri küzdelem a létért elv ember és természet
viszonyában jelentkezik, előrevetítve az ember vereségét, hiszen “sok az eszkimó és kevés a fóka”,
“homo homini lupus”.
A mű eszmei háttere is rendkívül sokrétű; számos tudományos, szellemi irányzat kap benne
valamilyen szerepet, pl. a liberalizmus, a pozitivizmus, a biológiai és statisztikai determinizmus, az
örökléstan, az utópista szocializmus, a deizmus és a panteizmus.
A kompozíció az ellentétes erők harcának elvére épül.
A konfliktus egyik pólusán (de a mű egészében is, az egyes színeken belül is) egy-egy elvont
eszme megvalósításának igénye jelenik meg, míg a másik pólust az anyagi-társadalmi tényezők
alkotják. Az ellentétes erők összecsapása után egy újabb idea/eszme merül fel, amely egyben a
következő szín kiindulópontja is.
A dráma alapkonfliktusát a függőség, valamint az első színben megjelenő (Lucifer által képviselt)
független létforma ellentéte alkotja. Lucifer a paradicsomi boldogságban élő Ádámot a második
színben arra bírja rá, hogy ő is dacoljon az Úrral, lépjen ki az „isteni gondviselet” védelméből, vállalja
a nemes, de terhes önálló életet. A bűnbeesés után Ádám (Évával együtt, immár a paradicsomon
kívül) büszke önérzet és szorongás közt ingadozva éli önálló földi életét, és az ígért mindentudást
kéri számon a csábító szellemtől. Lucifer a továbbiakban (a történelmi színekben) álomképek
sorozatával tárja fel Ádám előtt az emberi szellem egyfajta fejlődéstörténetét.
Először a szabadság kétféle változatáról látunk példázatot. Ádám Egyiptomban - fáraóként - a
korlátlan egyéni hatalmat próbálja ki, az évezredekre szóló személyes dicsőségbe kóstol bele, de egy
ismeretlen érzés (a milliók iránti együttérzéssel társult szeretetvágy) a szolganép felszabadítására
ösztökéli.
A szabad államban, Athénban azonban a nép (a nyomor miatt, a demagógia prédájaként) nem
tud élni szabadságával, az ő szolgálatát vállaló nagy egyéniséget pedig elveszejti.
A magasztos eszményeiben csalódott egyén most azt a célt tűzi ki, hogy éljen magának, és
keresse a kéjt. A szabadosság életelve a császárkori Rómába vezet. Az eszmények hiánya azonban a
pusztulást hozza magával, a döghalált, amelyet már a római színben a kereszténység új eszméje
győz le.
Konstantinápolyban ez is hitelét veszti: az emberi szeretet elvét megcsúfolja a vallásháború, a
szeretetre bűnbélyeg kerül, a szeretni vágyó embereket a zárda ajtaja elválasztja egymástól.
Ádám, aki ismét csalódott eszményeiben, Prágában a tudományt szolgálja (Kepler személyében),
az igazi tudásra viszont a császári udvar nem tart igényt, a tudós felesége pedig udvaroncokkal
flörtöl.
Párizsban mégis - átmenetileg, mint álom az álomban - felcsendül a jövő dala, a nagy francia
forradalomban, ha ellentmondásosan is, de diadalra jutnak a legnemesebb eszmék: az egyenlőség,
testvériség, szabadság.
Újra Prágában (a tizedik színben) Éva visszatér férjéhez, és Kepler tanítványának lelkes figyelme a
jövő ígéretével kecsegteti Ádámot.

86
Az új világban, London szabad versenyében („ahol az élet korlátozza önmagát”) viszont csak az
érdekek diktálnak, hiányzik pl. a „kegyelet”, az elvont eszmények eltűnnek. A londoni szín záróképe:
vízió a kor áldozatainak haláltáncáról.
Egy védő és buzdító, tudomány vezérelte világot áhít most már Ádám, de a jövőt jelképező
falanszterben a rideg célszerűség uralkodik, megszűnt a haza fogalma, funkcióját vesztette a
tudomány és a művészet, tilos az anyai szeretet és a szerelem is.
Hősünk - a szellemi értékekhez ragaszkodván - az űrbe repül, elhagyja az emberi kultúrát és az
embertársakat, hisz „Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét”. Végképp elszakítana minden köteléket,
mely a „földhöz csatol”, lelke azonban (a „Földszellem” uralmából) nem szabadulhat a testtől. Ádám
tehát visszafordulni kényszerül, mégis alapigazságok fogalmazódnak meg benne: „bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy
tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Előre vitte az embernemet.” Kimondja,
hogy „az ember célja a küzdés maga.” Ez a jelenet a mű egyik eszmei csúcspontja.
Mégis, a kihűlőben lévő földre visszatérve, Ádám az eszkimó színben a teljes fizikai, szellemi és
erkölcsi leépülést tapasztalja.
Az utolsó részben, a záró keretszínben fellázadna ("Ne lássam többé ádáz sorsomat"), feladná a
hasztalan harcot: a szabad akarat végső, de torz megnyilvánulásával önmagát áldozná fel az
emberiség megmentésére. Éva azonban átszellemült boldogsággal a tudomására hozza: „biztosítva
áll már a jövő”. A Lucifer által felvázolt történelmet így mindenképpen vállalni kell. Az ember
döntési lehetősége csupán abban áll, hogy szabadon választhat a „bűn és erény” között, és a
végtelen térben vállalhatja a tettdús életet. Segítsége az iránymutató „isteni szózat” lehet (csak meg
kell hallania), mentsvára pedig az isteni kegyelem védőpajzsa. Sokat sejtető, szállóigévé vált
mondattal zárul a mű: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
A részek dialektikus egysége nem csupán a Tragédia felépítésének, hanem világképének is az
alapja. A befejezett nagy mű, a teremtett világ: egymással küzdő erők egysége. A három főangyal
által dicsőített és egyben képviselt fogalmak is („Eszme”; „Erő”; „Jóság”) együtt a világ teljességét
szimbolizálják: a szellemi, az anyagi szférát, valamint az erkölcsiséget. A három főszereplő (Ádám,
Lucifer és Éva) hasonló hármasságot képvisel: az eszméket, a rációt és az ösztönöket. Hárman
együttesen alkotják az emberi teljességet.
Az Úr maga: „az idők és a világ teljessége, az ellentétek egysége, maga az abszolútum, aki a
végtelent és időt alkotta”, őbenne a szintézis is megtestesül. Lucifernek az elsőbbséget és az isteni
tökéletességet megkérdőjelező szavai után az Úrnak módjában állna az önhitt szellem
megsemmisítése, gúnnya" adja neki a két fát, és a végkifejletet előre látva engedi, hogy a tagadás
szelleme próbára tegye az első emberpárt. Az eszkimó szín után Lucifer győztesnek érzi magát, az Úr
viszont ekkor már hatalma teljében, mindenhatóságát egyértelműen kinyilvánítva lép közbe: „A
porba, szellem! Előttem nincsen nagyság.”
Lucifer a tagadás képviselője („Míg létez az anyag, Mindaddig áll az én hatalmam is, Tagadásúl,
mely véle harcban áll”), a hideg számító értelem megszemélyesítője, aki egyrészt a tényekkel való
szembenézésre kényszerít (lásd neve: „fényhozó”), de egyoldalúan torzít is, és ezért nem juthat
soha teljes diadalra. Amíg Lucifer a személyes szabadság szószólója, amíg a feltétel nélkül hódoló
angyali karral szemben a szabad véleménynyilvánítás jogának követelője, addig Ádám harcostársa.
Mint a földi élet tökéletes ismerője kalauzolja végig Ádámot - az egyre kilátástalanabb
álomsorozaton. Ez a történetív - egyoldalúan és célzatosan - a földi világ tökéletlenségét hivatott
illusztrálni; cinikus szkepticizmusát csak az Úr szavai ellensúlyozzák. Ádámnak el kell fogadnia a
Lucifer által feltárt vég fenyegetését, de ugyanakkor az isteni irgalomba vetett hit is megadatik a
számára, így az emberi életút a fenyegetés és a bizalom között vezethet tovább.
A Földszellem a földi lét (az anyagvilág) törvényeinek megszemélyesítője, panteisztikus isteni
lény; az ember vele mindenütt találkozhat - Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt,
hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel" -, a földi világ bármely szegletében megmutatkozik a

87
megfelelő (nyitott) lélekállapot előtt. „Csak én lélegzem benned, tudhatod.” Ádám, a szellem és a
lélek szabadságának keresője dacolni próbál vele, amikor a földi életet kilátástalannak látja. A lélek
azonban a test nélkül nem létezhet, Ádám nem léphet ki a Föld köréből, tovább kell vállalnia az
esetleg hasztalan küzdelmet.
Éva rendkívül összetett figura. Ádám hő vágya hozta létre, benne a férfi élete szebb létre tesz
szert. A férfival szemben ő otthonteremtő lény, aki „lugast csinál a sivár környezetben a vesztett
Éden" pótlására”. Sokrétű arculatának további jellemzői az életélvezet, a szolgalét és az önfeledt
boldogság képessége, továbbá a hálaérzet, a hiúság, és a kíváncsiság is. Mindent összevéve ő az
ösztönök képviselője, a természetesség érvényesítője, egyben a korerkölcsök képviselője is. Lucifer
az emberi fajzat nőfelfogásáról is kemény ítéletet mond: „Majd állati vágyának eszközéül Tekinti a
nőt, Majd istenűl oltárra helyezi - Minő csodás kevercse rossz s nemesnek, A nő, méregből s mézből
összeszűrve a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt.” A legfőbb szerepét Éva a tizenötödik
színben nyeri el: az ő tisztább lelkűlete mindenkor képes meghallani az isteni iránymutatást, az Úr
szózatát, és ebben rejlik hivatása a férfi mellett: E gyönge nő tisztább lelkülete, Az érdekek
mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztűl Költészetté fog és dallá szürődni."
Ádám a büszke férfinem képviselője. Legelső szavaival jelzi célját: úrnak lenni a teremtett
világban. Törvény- és kötelességtudó, de könnyen felcsigázható tudásvágy vezérli („szomjúzom”) - a
saját lábára kíván állni. Teljességre és hatalomra tör, sőt isteni (abszolút) teljességre is: „Legyünk
tudók, mint Isten”. Büszke, de a hetedik színben már megnyilvánul emberi gyarlósága és végessége:
„Kifáradtam - pihenni akarok.” Ő egyúttal az eszmék fanatikus híve, megvalósításuk harcosa.
Szelleme, e nyugtalan erő a folytonos kudarcok ellenére sem hagyja pihenni. Számára minden
mélypont után újra felmerül „Az eszme, mely éltet lehel a földre. Az eszmény minden bukás ellenére
mégiscsak fog dacolni, érezem, tudom.”
A Tragédia jelentős témaköre az egyén és a közösség viszonya. A hatalom vagy a nép szolgálata a
történelmi színek első nagy dilemmája, melynek lezárása („Csak egyedül én voltam a bolond, Hivén,
hogy ilyen népnek kell szabadság”) Madách személyes politikai élményeivel is kapcsolatos. Lucifer
szerint „Minden ember uralomra vágy, és a tömeg minden rendnek malmán húzni fog.” A nép-
fogalom a politikában kiüresedhet: Párizsban Danton és Saint-Just egyaránt a népre hivatkozik. A
tömeg és a kiemelkedő egyéniség kapcsolata a továbbiakban is az egyik főmotívum marad, a
tizenharmadik színig az egyéni és a közérdekek felváltva kapnak szerepet. Ezt a kérdéskört is érinti
az a tény, hogy a főhős - egyre kevésbé találva cselekvési lehetőséget - folyamatosan mind
passzívabbá válik. Az egyén-közösség téma végső tanulságát jelentős mértékben alakíthatja a
testvériség-eszme és a szeretet-elv is: az egyént önmaga kiteljesítésében az embertárs iránti
vonzalom és felelősség is köti. Ádámot Egyiptomban és Párizsban is a rokonszenv teszi fogékonnyá a
másféle igazságok megsejtésére (mindannyiszor a nő vonzása is szerepet játszik).
Az ember tragédiájában végső soron a küzdéseszménynek jut a főszerep. Az ember tragédiája a
világirodalom legértékesebb filozófiai költeményeinek egyike. Értéke mindenekfölött az elgondolás
nagyszerűségében és a gondolatok mélységében rejlik. A három első szín fölveti a kérdést, a
következő színek keresik a feleletet, az utolsó szín megoldja a csomót.
A kérdés az: mi az emberi élet végcélja? A felelet keresése leverő eredményekre vezet: az ember
vagy önmagának él vagy embertársainak, de boldog nem lesz egyik esetben sem, mert saját
érdekeinek önző hajszolása éppen úgy nem elégíti ki, mint ahogyan elbukik akkor, ha embertársai
javának szenteli életét; elbukik vagy boldogtalan lesz; be kell látnia, hogy minden küzdelme
hiábavaló, végtére mégis csak megsemmisül az emberi nem; feleletet még arra a kérdésre sem
kaphat, miért él a földön és lesz-e vergődésének jutalma a túlvilágon? Vigasztalan a múlt,
kétségbeejtő a jövő. S igazán csakis az emberi természet örök reménykedéséből és kiirthatatlan
hitéből magyarázható, hogy Ádám, miután belátja életének hiábavalóságát, mégis csak megnyugszik
sorsában s beletörődik a csomó megoldásába; bízzuk életünket az irgalmas Istenre. Bizonyos, hogy
ez a kibékülést célzó megoldás nem nyugtatja meg igazságérzetünket, mert az előzményekből

88
egészen más tanulság folyik. A történeti jelenetek vigasztalatlanságával szemben az utolsó szín
biztatása nem elég ellensúly. A megoldás csak engedmény a kereszténységnek, hiszen a történeti
képek nem okolják meg a bizalmat. A költő vagy nem merte vagy nem akarta levonni
történetfilozófiai szemlélődésének végső tanulságait s ezért adott a tragédia befejezésének olyan
fordulatot, hogy az vigaszul szolgálhat ugyan a hívő lelkeknek, de nem elégítheti ki a kételkedő
elméket.
A cselekménye az égben indul meg Lucifer és az Úr összetűzésével; itt vetik fel a kérdést, vajjon
az ember Luciferhez pártol-e vagy az Úrhoz? Lucifer a dőre tagadással csak élesztője a fejlődésnek,
Ádám előtt azonban „Végtelen a tér, mely munkára hív”. A zárókép utolsó szavai („Mondottam,
ember: küzdj és bízva bízzál!”) sokféleképpen értelmezhetők, de jelentésüket korábbi
szövegrészekre emlékezve szűkíthetjük és pontosíthatjuk. Az űrjelenetben elhangzott: „A cél halál,
az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.” Ádám végső kételyeit tovább oszlathatja Péter
apostolnak már a hatodik színben elhangzó útmutatása: „Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van. Csak egy parancs kötvén le:
szeretet.”
A 20. SZÁZADI MODERN (GROTESZK, ABSZURD) DRÁMA
ÖRKÉNY ISTVÁN: TÓTÉK
A groteszk (Elnevezése az olasz grotta 'barlang' szóból ered.) egy összetett esztétikai minőség, a
komikum egyik fajtája. Szélsőségesen össze nem illő elemeket társít: bájost az alantassal, fenségest
a komikussal, torzat a tragikussal stb. Ezzel borzongató, ugyanakkor nevetséges hatást kelt. A szerző
sajátosan ötvözi műveiben a félelmetes, torz és fenséges vonásokat. Mindezeket megfűszerezi
kedves, néha kicsinyes, komikus és tragikus elemekkel. Így a rémület és a nevetés együttes hatását
váltja ki az olvasóból. A groteszk összetett fogalom, mely világszemléletet fejez ki.
A groteszk fogalma és Örkény István neve irodalmunkban szorosan összekapcsolódik, ugyanis az

ő műveiben vált uralkodó ábrázolási elvvé, akár egyperceseire, akár kisregényeire vagy drámáira
gondolunk.
Nem véletlenül nevezték a groteszk irodalom magyar mesterének.
A groteszk mellett az abszurd is tipikusan XX. századi kifejezési lehetőség az írók, költők számára,
s az előbbivel párhuzamban ez utóbbi is megjelenik Örkény műveiben. A XX. század abszurditásait, a
feje tetejére állt világot, az egységes világkép darabokra hullását a művészek csak úgy tartották
megjeleníthetőnek, ha az ábrázolási mód is elrugaszkodik a realitástól, de éppen ezzel akar közelebb
kerülni a megismerhetetlennek látszó valósághoz. A XX. századi ember világfelfogására leginkább a
két világháború és a fasizmus embertelen fizikális és morális pusztítása nyomta rá a bélyegét.
Az író munkásságára legmeghatározóbb élmény Örkény számára is a fasizmus, a háború volt.
1942-ben munkaszolgálatra hívták be, a szovjet frontra vitték és hadifogságba esett. A háború
munkaszolgálata és a hadifogság élményanyagából merítette az írói mondanivalót a Tótékhoz is.
Örkény István életművének legfontosabb és legismertebb alkotása a Tóték. Ezt a művét először
kisregényként, a korszak jellegzetes magyar epikai műfajában írta meg. A benne rejlő drámaiság a
színpadi átdolgozásra is alkalmassá tette; az 1967-ben megszülető Tóték című dráma a második
világháború utáni magyar irodalom első jelentős nemzetközi sikerének bizonyult. A mű lényeges
elemeit tekintve azonos a két változat. Ám vannak kisebb eltérések is.
„Az az alapvető meggyőződésem (…), hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen
reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cse¬lekedni kell még akkor
is, ha a cselekvés már értelmetlen, céltalan.” (Örkény)
A dráma színhelye egy hegyvidéki kisfalu, az időpont pedig a II. világháború, és azon belül két hét.

89
Cselekménye röviden összefoglalható. Tót Lajos tűzoltóparancsnok és családja (felesége Mariska, és

lánya Ágika) vendégül látja az orosz fronton katonáskodó fiuk parancsnokát, az őrnagyot. Tóték meg
akarják nyerni az őrnagy jóindulatát, hogy gyermeküknek minél jobb sorsa legyen. A tiszt idegeit
azonban megviselte a háború, és furcsa viselkedésével teljesen átalakítja a család életét. Az
unatkozó őrnagy azt találja ki, hogy az egész család gyártson dobozokat. Tóték éjjel-nappal
dobozokat gyártanak, hogy a vendég kedvében járjanak. Lassan elérkezik a búcsú napja, ám az
őrnagy mégsem utazik el. Tót Lajos ekkor lázad fel végképp, és a dobozkészítéshez használt késsel
négy egyforma darabra vágja az őrnagyot.
A Tótékban két színtér áll egymással szemben: Mátraszentanna hegyvidéki falucskája, valamint a
front. Mondanánk, hogy a háború és a béke világa, de ez már nem felelne meg a mű valóságának,
mert itt nincsenek egyértelmű minőségek, a jelenségek összefonódnak és kölcsönhatásba lépnek
egymással. A falu fiktív helység, de konkrét térbe, Eger közelébe telepíti az író. Az idill és a köznapi
valóság is keveredik a műben: a környék maga a tökéletes természeti szépség (“napfényes kert”;
„kilátás a Bábonyra”, „finom fenyőillat, mely a bartalosi völgyre ráterül”) – de a fenyőillatot már
pótolni kell, az egri moziból kölcsönkért „vaporizatőrrel”. A természet ősállapotában mesterkélt
emberi csinálmányok, művi eljárások jelennek meg.
A falusi emberek életében hiába keressük a folklórt, a népi hagyományokat; a legékesebb és
legtekintélyesebb dísztárgy itt már a „kínai mintás ágyterítő” – azt is kölcsön kell kérni. A lakosság
összetétele is vegyes; vannak pl. Szabóék és Tóték, de van Kasztriner és Cipriani is – ez a falu nem a
hagyományos (pl. mikszáthi) atmoszférát árasztja, hanem a XX. századi Magyarországét. Annak egy
jellegzetes szelete, modellje. Van itt villa- és autótulajdonos is (idegen származású), van „hírű nő” is,
de a lakosság zöme „kisember” a maga egyszerű, tartalmatlan életével, a különleges eseményre
felizzó érdeklődésével („Szabóék kicipelték béna nagyapjukat az udvarra”). A jogvégzett ember, a
„doktor úr” jobban fizető állással keresi a kenyerét, mégpedig „buditisztítással”.
A megélhetés alapja itt nem a mezőgazdaság: Tót Lajos régebben vasutas volt, most
tűzoltóparancsnok, egyéb napi teendői: favágás a plébánosnál, a teniszpálya meszelése és a
tulipánok öntözése Cipriani professzornál (élénken emlékeztetnek az évszázados robot-
kötelezettségekre). Tótné hasonlóképpen: napi kismosást végez a professzoréknál, padlót kefél a
plébánosnál stb. Ezek az emberek főként a még meglévő természeti értékekből élnek: pihenni
vágyó, kispénzű fizetővendégeket fogadnak. Gyuri atyus, a „púpos, félkegyelmű, hebegő” postás
csupán mellékszereplő, de kulcsfigura. Nem csak azért, mert rokon- és ellenszenve függvényében
manipulál a faluba érkező levelekkel, és ezáltal sorsokat alakít. Ő az egyetlen ebben a felfordult
világban, aki ragaszkodik a szimmetriához, a rendhez, aki az igazi nagyságot tiszteli, és a maga torz
módján ugyan, de tiltakozik a meghunyászkodás ellen. Amikor a világban uralkodó szabályok
ellentmondanak a józan emberi észnek, akkor éppen az ún. abnormális viselkedés és észjárás volna
követendő.
Az alapszituációból még két olyan tényezőt kell előre megvilágítanunk, amely a mű
konfliktusában igen jelentős szerepet játszik. Az egyik az életforma, mégpedig a fárasztó napi munka
utáni jellegzetes tétlenség. A másik: az életstratégia.
A falu társadalma nem a közérdek együttes szolgálatában, nem valódi közösségi életben
szerveződik; az egyéni érdekek egymás mellett, egymástól függetlenül, olykor egymással szemben
léteznek. Nagyon fontos annak indoklása, hogy az aggregátor gépésze miért ugorja át a képzelt
árkot Gizi Gézáné kerítése előtt („eszébe jutván a közeli nyugdíjaztatása, a fronton harcoló
unokaöccse, valamint egy régi idézés, amelyben az államellenes felforgatás vádját emelték ellene”).
A kisember élettapasztalata azt sugallja, hogy a sors hányattatásaival, csapásaival szemben csak a
maga ügyeskedésére van utalva, azok csak az illetékesek lekenyerezésével, „szívességekkel”
védhetők ki. Az önzetlen jóindulat mímelésével, egy bizonyos társadalmilag elfogadott és eljátszott
udvariassággal. Például a szíves vendéglátás színlelésével.

90
Kérdés, hogy ez a magatartás végső soron mihez vezet. Mihez vezet például a háborúval
szemben? Mi történik, ha „a massza megbolydul”? Még ha a legféltettebb kincsről, az egyetlen
fiúgyermek életéről van is szó, meddig játszhatók a felvett szerepek, meddig csorbulhat az emberi
szuverenitás? Elpusztíthatja-e egy külső hatalom az embert? Elpusztíthatja-e önmagát az ember?
Vajon mi a dolgok, a fogalmak – az „ember” – ellentéte? Mi a semmi? Van-e az embernek
különleges szerepe a földön? Van-e határa az emberi szuverenitásnak, van-e korlátja a hatalomnak?
E kérdések feltevésével egyszersmind a Tóték c. kisregény témavilágát is körüljártuk.
A másik színtér, a hátteret alkotó front. Az ott dúló háború: világállapot, amely a hegyektől
körbezárt Mátraszentannán is érezteti hatalmát: „a háború harmadik nyarán a családok 60 %-ának
volt olyan hozzátartozója, aki a fronton szolgált.” Felbolydult az emberiség, rettenetes a világégés.
áldozatai Tomaji plébánosnál is megjelennek, „mintha meghőbörödtek volna az emberek”. A
legképtelenebb viselkedés is “kortünet”. Cipriani, az „európai hírű ideggyógyász” is mintha
elmebeteg lenne („érdekes Magánál hasmenést okoz, ha szájába vesz egy zseblámpát?”).
A mű szereplői közvetve vagy közvetlenül, valamilyen fokon a front áldozatai. (Bár nem
kizárólagosan. Örkény István nyilatkozata: a háborút „ebben a regényben írtam meg igazán. Persze
nemcsak a háborút akartam benne megírni.”) áldozat mindenekelőtt Tót Gyula, az emberhez
méltatlan körülmények elszenvedésével („Istenem, megfürödhetek!”), majd értelmetlen „hősi”
halálával (ide emelhetjük a „hálókocsikalauz” emlékkönyvi bejegyzését: „a nemzet élethalálharcát
vívja a vörös bolsevik rémmel”).
Áldozat Varró őrnagy is. A háborúban „megrongált idegállapota” miatt szorul szánalomra és
gyámolításra; alacsony, beteg, űzött, törődött alak száll le a buszról. ő a reális őrnagy, az ideális csak
tévedésből szállt le Mátraszentannán – éles a kontraszthatás. Varró őrnagy életét felborította a
partizánokkal folytatott egyenlőtlen küzdelem; hadviselésüknek az a lényege, hogy a
legvalószínűtlenebb módon és helyen támadnak. Varró őrnagynak a valószínűtlen jelenségekhez
kellett hozzáedződnie – személyisége eltorzult, idegei megroppantak, élete már-már maga az
abszurditás. Ebből az állapotból kell kilépnie, ami meg is történik – kezdetben még szánjuk,
átérezhetjük emberi szenvedéseit, későbbi gesztusai zömmel nevetségesek, végül már dermesztőek.
De egy másik folyamat is elindul benne a Tótékkal való interakcióban.
A címszereplő: Tóték, a család. Bármelyikük tette és magatartása hármójuk együttműködésében

formálódik. Szimbiózisban élnek. Ugyan Tót Lajos a cselekvő, mert ő a családfő, a férfi – ennyiben ez
a család még őrzi a hagyományos modellt -, de mindig igazodik a feleség és a lánygyermek
elvárásaihoz. Az a határtalan rajongás, ami Mariska és ágika szavaiból, tekintetéből árad, egyúttal
gúzsba köt. Tót Lajosra különleges teher nehezedik: ő viseli a közös terhet, ő nem csupán a háború
áldozata, hanem a családé is. A nők inkább csak stilizált (néhány találó vonással megrajzolt) figurák,
akárcsak Tomaji plébános, Cipriani professzor és a többiek.
A tűzoltóparancsnok édesapa és az őrnagy viszonyváltozásai, ütközései – és a mögöttes tudati

folyamatok – alkotják a mű cselekményét. „Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi
tőle kitelik.” Tót Lajos és Varró őrnagy magatartása és helyzete egymással ellentétes irányban
változik. Ebben a kölcsönfolyamatban a szép szál, köztiszteletnek örvendő Tót Lajos (maga a
megtestesült rend, béke, harmónia) fokozatosan megalázkodik, lealacsonyodik, az őrnagy pedig
erőre kap, sőt Tót fölé magasodik, teljhatalomhoz jut. Kezdetben az őrnagy volt szánalmas figura, a
tetőpontig Tót Lajos válik azzá. A folyamat, amelyben fokozatosan feladja egyéniségét: a szemére
húzza a sisakját; férfiúi önérzetét feladva beáll dobozolni; éjszaka nem alszik; visszafogja az ásítást
és a nyújtózkodást; elemlámpát vesz a szájába; rogyasztott térddel jár. „Kisember” ő, nem hős.

91
Szerény képességeihez mérten görcsösen igyekszik, de minden erőfeszítése ellenére zavarok,

kisiklások, sőt összeomlással fenyegető ütközések keletkeznek.
A zavarok, az elhallások, a hallucinációk oka minden alkalommal valamely pszichikai törvény. A

lelkifurdalás átformálja a szavakat (pl. a lelkiismeret bünteti Tótékat a budi bűzének elleplezése
miatt, ezért hallják félre az őrnagy szavait). Egy másik pszichikai jelenség: Tót Lajos a nem kívánt
eseményre, akár a saját tettére sem emlékezik, tudata kizárja a kellemetlen emlékképet (Viktor
Emmanuel olasz király fogadtatását letolt nadrággal). A legfontosabb törvény pedig: Tóték (és
esetleg az őrnagy) minden igyekezete ellenére sem jöhet létre tartós és harmonikus viszony köztük,
mert nincsenek azonos helyzetben, nincs érdekközösségük, nincs köztük valódi együttműködés. A
dobozolás mindegyiküknek mást jelent. Az udvariaskodás csak a viselkedés csapdája lehet. A
felszínes, olykor-olykor nagy nehezen kialakított összhangot bármilyen jelentéktelen ügy, bármilyen
nevetséges véletlen megzavarhatja.
Az őrnagy sem képes kiküszöbölni a keletkező feszültségeket. Jóllehet magasabb társadalmi

rétegből érkezett, nem sokkal lát többet a házigazdáknál, nem sokkal műveltebb. Elméletei
magukon viselik a háború megnyomorító hatását. életének tartalmát, minőségét illusztrálják a
fiókjából előhozott tárgyak: „egy Kodak fényképezőgép”, „egy doboz féregirtó por”, „a szolgálati
pisztoly” és leginkább „egy bekeretezett fénykép, melyen ő volt látható egy porosnak látszó
műpálmának dőlve”. Helyzetérzékelési képessége csekély, az udvariaskodással csak egyszer-egyszer
kísérletezik, katonaember, aki nem szól kétszer. Hiányzik belőle a valódi érdeklődés az embertársak
iránt. Nem tud mértéket tartani, a totális hatalom tébolya is megérinti („Egyszer talán eljön az az
idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség a dobozolásra”).
Az őrnagy és Tóték viselkedése kölcsönösen feltételezi egymást. Tóték szolgalelkűsége, eleve

hibás életstratégiája és életformája szinte rákényszeríti az idegent, hogy hatalmaskodni kezdjen.
Szinte felkínálják a lehetőséget az őrnagynak, hogy zsarnokuk legyen.
A tetőpont felé haladva, ahogy Tót Lajos tűrőképessége fogy, működni kezdenek normális emberi
reakciói: menekülési ösztöne, álmossága. Először elszökik, majd rátalál a „budi”-ra, amely ezúttal
(szintén groteszk módon) emberi szükségletet, nyugalomvágyat, sőt meghittséget is jelképez. A
kezdőmotívum visszatérése szerkezeti lezáródást is jelez.
Végül egyetlen mentsvára marad Tótnak: a kiszabott idő; a sokasodó méltatlanságok csak egy
bizonyos határnapig tartanak. Az időbe kapaszkodik, aminek ciklikus rendjét ugyan a vendég
összezavarta, de előrehaladását nem. Az őrnagy visszatértét, a szenvedések meghosszabbodását
hősünk végül már azért is képtelen elviselni, mert testi-lelki tartalékai végképp kimerültek.
A szerkezet első egysége, az expozíció gyorsan felfuttatja a várakozás feszültségét, amelyet
hirtelen megtör a megdöbbentő sürgöny. Ettől a ponttól kezdve két szál fut egymás mellett a
műben: a mátraszentannai eseménylánc és a frontról érkező levelek, értesítések sora. Így is
fogalmazhatunk: az epizódokat dokumentumok ellenpontozzák. (A sorban negyediknek érkező
küldemény újabb fordulat lehetőségével kecsegtet, újraéleszti a feszültséget, felcsillantva a
reményt, hogy hátha mégsem halt meg Tót Gyula zászlós, de a legvégső, a kórházi leltár
szertefoszlatja azt.) A párhuzamos szerkesztésmód révén a kiélezett ellentétek (pl. „ittak az ő zászlós
fia egészségére”) értelmezésre, állásfoglalásra kényszerítik az olvasót; a fordulóponttól kezdődően
már nem beleéléssel, hanem rálátással, külső szemlélőként olvassuk a történetet. Örkény István
célja: nézzünk szembe magatartásunk ellentmondásaival, életünk groteszk jelenségeivel, és mi is
keressük az értelmes cselekvés módját.
A befejezésben, ha gyilkosság árán is, az őrnagy elleni fellázadással, úgy látszik, helyreáll a rend:
„Négy egyforma darabba vágtam.” „Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.” Az olvasó azonban a

92
döbbenet hatása alatt áll, és Tót Lajos továbbra sem alhat nyugodtan, most már a lelkiismerete
miatt. A történet lezárása éppoly groteszk, mint maga a mű.
Az elbeszélő a hagyományos epika eszközével, az anticipációval élve többször is előre jelzi a végső
groteszk fordulatot, a tragikus és mégis felemelő, feszültségoldó tettet. („Ha az ember Tót Lajost
egy éles késsel kettészelte volna”; „pengéje egy borjút kettévágott volna”; „Ennek nem lesz jó vége,
Mariskám” stb.). Az eposzi hagyományok maradványának tekinthető az „édes, jó Lajosom” – állandó
jelzős szerkezet is. A visszatérő motívumok (pl. illat-szag-bűz) ugyancsak a szerkezet erősítését
szolgálják.

93
AMIRE BÁRMILYEN VERS ELEMZÉSÉHEZ, ÉRTELMEZÉSÉHEZ SZÜKSÉGED

LEHET
(1. TÉTEL)
A VERSELEMZÉS MENETE (vázlat/szamárvezető)
1. művelődéstörténeti korszak
2. szerző
3. téma
4. műfaj (dal, epigramma, elégia, szonett stb.)
5. eszmeiség – „üzenet”
6. cím értelmezése és a szöveggel való kapcsolata
7. idő- és értékszembesítés
8. versbeszéd (személyes és/vagy személytelen, énbeszéd vagy mibeszéd)
9. vershelyzet (konkrét és/vagy elvont)
10. értékszerkezet
11.szimbólumok, központi képek, jelképek
12. stílusirányzat (humanizmus, rokokó, népiesség, klasszicizmus, romantika,
szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió, szürrealizmus, intertextualitás)
13. piktúra, szentencia/ látvány és látomás/kép és gondolatiság
14. hangulat (változhat egy művön belül! Kulcsszavak rávezetnek)
15. stilisztikai elemzés: alakzatok
szóképek
16. szerkezet, szervező elv (alakzatok: ellentét, ismétlés, párhuzam, hasonlat,
szimmetria, keretes, refrén...)
17. zeneiség eszközei (rím, ritmus, szinesztézia, alliteráció, refrén,ismétlésef,
felsorolás, hangulatfestő-, hangutánzó szavak, mgh-msh arány, a zenéhez tartozó
szavak...)
18. verszárlat (./ !/?/...)
19. jelentőség (ha van)
20. összegzés
Versek elemzésénél a következőkre figyeljünk:

· Nem a tartalom leírása a feladat, hanem a vers értelmezése: ritmikailag és tartalmilag, ha megtörik
a ritmus, van-e benne tartalmi törés is?
· A vers műfaji besorolása, tartalomhoz való viszonyának vizsgálata.
· Cím és tartalom viszonya: a cím értelmezése nyelvtani szempontok alapján.
· Stíluskorszakok a versben: melyik stíluskorszak alkotóihoz sorolható az adott szerző? Hogyan
jelenik meg ez az adott műben?
· Vizualitás és hanghatások a költeményben: milyen színekkel dolgozik a költő? Van ennek
jelentősége a tartalom szempontjából?
· Költői eszközök keresése: alliterációk, hasonlatok, megszemélyesítés, metafora, ellentmondás
keresése.

94
· Versszakok, szakaszok egymáshoz való viszonya.

· Személyes vélemény a versről: irodalmi stílusban, indoklással, személyes élménnyel kiegészítve.
· A vers kulcsszavainak, kulcsmondatainak felismerése, idézete.
Gyakori lírai műfajok:

· Dal: egynemű érzelmet kifejező rövid lírai műfaj, eredetileg dallammal együtt keletkezett
· Ecloga: görög eredetű műfaj, eredetileg párbeszédes pásztorköltemény, később gondolatok,
érzések szembesítésére alkalmazott forma, melyben a pásztori elemek átvitt értelműek
· Elégia: görög eredetű műfaj, eredetileg disztichonokban írt hosszabb költemény,
lírai és epikai elemekkel, témája változó. Később: lírai műfaj, elsősorban elégikus hangnem jellemzi
· Életkép: a mindennapi élet valamely jellemző jelenetét ábrázoló kisebb prózai vagy verses mű
· Epigramma: görög eredetű műfaj, egy fontos gondolat rövid, rendszerint csattanóval végződő
megfogalmazása. Eredetileg: disztichonban írott felirat, főként sírfelirat
· Himnusz: lírai műfaj, valamely istenséghez könyörgő, magasztaló költemény, az istenség tetteiről
szóló epikus elemekkel
· Óda: fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangú, ünnepi érzéseket, magasztos gondolatokat
kifejező lírai műfaj. Gyakran megszemélyesített fogalomhoz vagy kiemelkedő személyhez szól
· Zsoltár: ószövetségi vallásos ének, himnusz.
BEVEZETŐ GONDOLATOK A SZERZŐKHÖZ
Janus Pannonius: RENESZÁNSZ, HUMANIZMUS,IMITÁCIÓ, MITOLÓGIA

Humanista literatúránk legnagyobb alakja Janus Pannonius (1434–1472). Irodalmi munkássága
merőben új volt a 15. századi Magyarországon: ideológiailag és művészileg különbözött az itt művelt
aránylag fejlett középkori latin, illetve a jóval fejletlenebb magyar nyelvű irodalom termékeitől. Ő az
első nagy magyar lírikus, a hazai latin nyelvű humanista poézis megteremtője.
Korában Európa-szerte ismerték. Költészetének anyaga, nyelve és hangulata az olasz
humanizmus talajából nőtt ki. Verseinek világképe a humanizmus szellemében alakult ki,
költészetében vallásos érzéseknek nincs szerepe. Nagyra értékeli a földi életet, a békét, a kultúrát, a
természetet és a költői halhatatlanságot.
Költészetének több korszaka van. Nagyon határozottan elkülönül egymástól az itáliai és a
magyarországi korszak. Az itáliai költeményeire jellemző az életvidámság, gyakori témájuk a
szerelem, de az egyház bírálata is, bár ő is pap volt. Kedvelt műfaja az epigramma, melyekből árad a
hedonizmus. Magyarországon írt műveire, ellentétben az itáliai költemények hangulatával, a
búskomorság jellemző. Inkább elégiákat írt. Búskomorságának oka, hogy a városi kultúrához,
pezsgő, aktív szellemi élethez szokott. Magyarországon társtalannak érzi magát, s fokozza bánatát,
hogy a betegsége is kiújul.
Balassi Bálint: REFORMÁCIÓ, KATONADALOK, ZSOLTÁROK, SZERELMES DALOK, BALASSI-

STRÓFA(!!!)
Korának egyik legműveltebb férfiúja, kilenc nyelven ír, olvas, beszél; miközben áhítatosan
vallásos, aki gyötrődve bánja bűneit, de eszében sincs bűneivel felhagyni. Híres táncos a
mulatságokon, híres vitéz a csatatereken — és nemcsak híres költő, hanem olyan lángelme, aki
költészetével egyenest a világszínvonal legmagasabb régióiba emelkedik. Ő az első mindenestül
európai magyar költő. Mintha a semmiből teremtette volna meg a színpompás magyar költészetet.
S élt mindössze negyven évet: 1554-tol 1594-ig, amikor Esztergom alatt, a török elleni csatában

95
vitézi halállal lépett túl a földi életen, amelynek nemcsak élni tudta örömét és bánatát, hanem
évszázadokat álló költői erővel ki is fejezte. Természetesen ő sem a semmiből teremtett. Egy
történelmi órával előtte már felemelkedett az európai magas szintre a hazai latin nyelvű humanista
költészet, élén Janus Pannoniusszal. A szakadatlan nemzeti veszedelemben olyannyira előtérbe
került a nemzettudat, hogy a humanisták latinsága is némiképpen háttérbe szorult az anyanyelv
mögé. Így volt ez egész Európában. Ebben a XVI. században bontakoztak ki a reneszánsz kultúra
jegyében most már a nagy, nemzeti nyelvű irodalmak. Balassi nemcsak a francia Ronsard kortársa,
hanem az angol Spenseré, a német Ulrik von Huttené, a lengyel Kochanowskié is. Balassival a
magyar költészet egyidejű lett az európai költészet egészének élgárdájával.
A rendkívül művelt költő tanul is az egész világtól, és mert igazi nagy költő, senkinek nem lesz az
utánzója. A kor fél lábbal még a középkorban él, és Balassi ismeri a középkor lovagköltészetét is.
Témavilága, akárcsak a lovagköltőké, világosan oszlik az akkor hagyományos három körre: vallásos,
harci és szerelmes költészetre, vagy ahogy akkor mondották: istenes énekekre, vitézi énekekre és
virágénekekre. Az élmény azonban már merőben újkori. Istenes énekeiben az áhítatos hinni akarás,
a kétely, a lélek háborgása keveredik; egy nyughatatlan ember reménytelen vágya a benső
nyugalomra. Vitézi énekei egyrészt a férfias kalandokat eszményítik, másrészt a friss nemzettudatot
fejezik ki. virágénekei pedig a középkortól elszakadt újkori ember életvágyát, életszeretetét
fogalmazzák meg az érzelem széles skáláján.
Csokonai Vitéz Mihály: FELVILÁGOSODÁS, KLASSZICIZMUS, ROKOKÓ, NÉPIESSÉG

Csokonai Vitéz Mihály a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja, a magyar felvilágosodás
korának legjelentősebb költője. Rövid életútja a hazai politika- és kultúrtörténet viharos, állandóan
változó, sokféle igényű korára esik. II. József birodalmat egységesítő, polgárosító, s ezzel együtt a
német nyelv használatát kötelezővé tevő törekvésével szemben megindul a hazai kultúra és nyelv
védelme, ám a mikéntről ádázul vitáznak a szembenálló felek. A francia felvilágosodás egymásnak is
ellentmondó eszméi szellemi izgalmat váltanak ki hazánkban is, de a forradalom gyakorlatát, majd
Napóleon fölléptét csak a legradikálisabbak üdvözlik. Most alakulnak a kulturális élet szervezeti
keretei, de önálló egzisztenciát az irodalom művelése még nem biztosít. Ezzel a sokféle összetevővel
is magyarázható, hogy Csokonai költői és eszmélkedési pályáját „az állandó újrakezdés jellemzi”
(Debreczeni Attila).
Csokonai ösztönös tehetség és poéta doctus egyszerre. Tudatosan készül a költői pályára. Fontos
tanulmányt ír a magyar nyelvű verselés lehetőségeiről (A verscsinálásról közönségesen), és elsőként
készít szimultán ritmusú költeményt (Egy tulipánthoz), műfaji problémákat tisztáz (Az epopoeáról
közönségesen), birtokában van az antik kultúrának, német és olasz irodalomból fordít, ismeri a
világirodalom fejlődéstörténetét, kora nép- és közköltészetét. Az ő nevéhez fűződik az első népies
helyzetdal (Szegény Zsuzsi, a táborozáskor), népdalt ír (Parasztdal), népmesét illeszt Tempefői című
színművébe.
Költői ambícióit jelzi, hogy húszéves korában megfogalmazza ars poeticáját. A vidám természetű
poéta (átdolgozott változatban Az én poézisom természete) nem elsősorban költői hitvallás, hanem
emberi program, melyet később így részletez: „Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert
egyszer meghalunk; ez a régi lyricusok philosophiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni
és örülni másokat is, ez az egész emberiség philosophiája” (Jegyzések és értekezések az Anakreoni
dalokra). Csokonai a boldogság költője akar lenni, s elutasítja magától a szomorúság szerzőinek
világát. Kijelöli maga számára a művészi példaképeket, akiknek az útját követni akarja. Az egész
életművet meghatározó ideál Anakreón, akinek megírja életrajzát is. A görög kismester követése, az
anakreontika jelenti költői pályájának egyik legértékesebb vonulatát, formakincsének kivételes
gazdagodását, s emeli Csokonait európai rangú lírikussá (Anakreoni dalok).
Utolsó éveiben új költőszerep, a „nationalis poéta” kimunkálásán fáradozik.

96
A művészi teljesítményt illetően kiteljesedett költészet, és Csokonai személyisége tovább él a

magyar irodalomban. Petőfi a vándorpoéta alakját festi le játékos életképében (Csokonai), Jókai Mór
az És mégis mozog a föld című regényében a költő személyét is megidézi. A Nyugat első nemzedéke,
elsősorban Ady (Vitéz Mihály ébresztése) és Tóth Árpád (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz)
egyszerre láttatják a tragikus sorsú költőt és a modern magyar líra előfutárát.
Berzsenyi Dániel: KLASSZICIZMUS ÉS ROMANTIKA HATÁRÁN

Berzsenyi Dániel olyan erőteljes dübörgéssel, olyan fenséggel, s hozzá olyan újmódi nyelven
szólalt meg, hogy első olvasásra nem is mindenki értette. Az egész irodalmi élet elámult, és
ellentétes indulatokkal válaszolt rá. De akárhogy válaszolt, nem lehetett nem észrevenni, hogy
valami rendkívüli van jelen.
A nemzeti romantika, a reformkor időszakában Széchenyi kedvenc költője, verseit, különösen a
Magyarokhoz című ódát idézi a Hitelben, naplójában, döblingi irataiban; felesége számára lefordítja
németre. A reformkori magyar sorsódákban érvelése tovább él, anélkül, hogy alakja igazán élővé
válna a korban.
Művei a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a romantika jeleit is mutatják.
Sok könyvet olvasott a kor fontos tárgyaiból, a latin és a német nyelvet kiválóan megismerte. A
Líceumban többek között Kis Jánossal együtt alapítótagja volt a Nemes Magyar Társaságnak, az első
magyar nyelvű diák önképzőkörnek. Műveiből kitűnik, hogy igen jól ismerte a római és a görög
mitológiát. Költői példaképe a római lírikus, Horatius volt.
Kölcsey Ferenc: ROMANTIKA ÉS REFORMKOR

Kölcsey Ferenc nevéről természetesen mindenekelőtt a Himnusz szokott eszünkbe jutni. Ő volt
nemzeti himnuszunk szövegének költője. A magyar romantika korszakában Kölcseyt tekinthetjük a
magyar irodalom politikailag leghaladóbb költőjének. Szerepe legalább annyira beletartozik a kor
politikatörténetébe, mint irodalomtörténetébe. De még azt is szokás tudni felőle, hogy a rendszeres
magyar irodalmi kritika egyik előkészítője. Tehát az irodalmi főszereplők közé tartozik.
Országszerte ismert költő, kritikus, esztéta. Az egész hazai irodalomban filozófiailag ő a
legképzettebb. Gyötrik is szüntelenül a világnézeti válságok. Nem retteg a forradalomtól, sőt
megbélyegzi azokat, akik félnek az erőszakos változástól. Közben azonban jól látja, hogy a haladó
nemesség sem ért mindenben egyet vele. Fél a nemzethaláltól, amelynek képe újra meg újra
megjelenik költészetében.
Ez a költészet hangjában, stílusában mindvégig sok rokonságot tart a szentimentalizmussal, de
egyre jobban közeledik a népköltészethez is és a romantika pátoszához is.
Kortársai úgy temették, mint a legnagyobb embert valamennyiük között.
Életműve él az irodalomtörténetben. Nevét, emlékét a köztudatban múlhatatlanul idézi nemzeti
himnuszunk.
Vörösmarty Mihály: ROMANTIKA

Legnagyobb költőink között Vörösmarty is alkalmas arra, hogy bizonyos ízlésfajta őt vallja a
legnagyobbnak. A magyar romantikának kétségtelenül ő a főszereplője, Csokonai és Petőfi között
versenytárs nélkül a legkimagaslóbb költői egyéniség. Fellépésével gazdagabb lett az egész magyar
irodalom. Helye világviszonylatban is a romantika nagyjai között van, Byron, Victor Hugo
társaságában. Ami a század elejétől fogva készülődött — vele vált teljessé.
Hivatásának és életformájának tudja az irodalmat. Akárcsak mestere, Kisfaludy Károly, ő is az
irodalomból akar megélni. Hivatásos költő. A német romantika után most már Shakespeare-től és
Hugótól tanulván, ő teremti meg a franciás típusú magyar romantikus drámát. Színpadra szánt
művei közül a Csongor és Tünde a kevés remekművel dicsekvő magyar drámairodalom egyik

97
legremekebb főműve. Egyébként 1837-ben a Nemzeti Színházat is az ő egyfelvonásosával, az Árpád

ébredésével nyitják.
Vörösmarty ötvenöt évet élt, 1855-ben halt meg. Életműve nemzetközi örökség, és világirodalmi
érték. Szózatja Kölcsey Himnusza mellett nemzeti imádsággá lett. A Csongor és Tünde a legszebb és
legzeneibb hangzású magyar mesejáték. Lírai versei és velük egy-egy balladája pedig élő és
szakadatlanul ható költészet, előadóművészeink és műkedvelőink versengve mondják. S
mindenekelőtt az életutat befejező A vén cigány olyan költői öröm, amelyet eddig legföljebb elért,
de túl nem haladhatott néhány legremekebb alkotása gazdag költészetünknek.
Petőfi Sándor: NÉPIESSÉG ÉS ROMANTIKA

Aki magyarul azt mondja: költő — mindenekelőtt Petőfire gondol. Attól kezdve, hogy belépett az
irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett
és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni: aki magyarul
verset ír, az valahogy viszonylik Petőfihez. A róla írt kritikák, cikkek, tanulmányok, könyvek
könyvtárat tesznek ki, és minden korban új szempontokból új mondanivalókat tesznek hozzá a
hagyományhoz. Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt
sem tudják, hogy Petőfi írta. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-
versek számos sorát. S mindehhez ő a leghíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek
azt mondják: magyar irodalom — akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe.
Költészete mögött szakadatlanul ott kell érezni életét, ezt a tüneményes életet, amely a XIX.
század európai történelmének nagy alakjai közt jelöli ki alakját és egyéniségét. Ezt a nagyszerű,
gyorsan elviharzó életet azonban a tetteken és az eszméért vállalt hősi halálon túl nemcsak díszíti,
hanem hitelesíti költészete, mint ahogy költészetének eszméit és hőfokát hitelesíti élete és hősi
halála.
Irodalmi helyzete középponti költészetünk folyamatában. Ami előtte volt, előkészíti őt. Szervesen
és tudatosan folytatja mindazt, ami az évszázadok alatt akár politikailag, akár stilisztikailag a nép
felé fordul, és a népet fejezte ki. Annak a népdal felé forduló költői népiességnek nagy útja volt már
addig, amíg teljessé nem lett Petőfivel, és nagyon különböző eszmények találkoztak addig a
népiességben. Ezzel az öröklött hagyománnyal azonban ő korszerűen áll a maga korában: a
demokrácia forradalmi igényű kifejezője, egyszándékú és egyenrangú a század nagy költő
útmutatóival: Byronnal, Shelleyvel, Puskinnal, Heinével és Viktor Hugóval. (Az őt túlélő Heine és
Hugo tudja is ezt.
És minden, ami őutána következett a magyar költészetben, valahogy belőle származik. Akkor is,
ha utánozták, akkor is, ha kerülték az utánzást, sőt akkor is, ha ellentmondottak neki. A
legnagyobbak, akik egyáltalán nem utánozták, sőt olyan frissek tudtak lenni, mint ő a maga korában,
ezek — Ady vagy József Attila — egyenest őt folytatták más körülmények közt, más módszerrel.
Tehát ha az évszázadok máig vezető folyamatában nézzük, akkor is, és ha a maga korának egykori
körében nézzük, akkor is ő az irodalomtörténeti középpont. Arról lehet vitatkozni, csak éppen nincs
értelme vitatkozni, hogy ez vagy az a nagy költőnk közül ki a legnagyobb, ilyesmire úgy sincs pontos
mérce: a nagy költőt meg tudom különböztetni a jelentéktelentől, de hogy a nagyok közt kit vagy
kiket érzek a legeslegnagyobbaknak, ezt nemegyszer az egyéni ízlés dönti el. Ízlés alapján
felállíthatunk különböző rangsort Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és József Attila között, de
irodalomtörténetileg olyan középponti helyzete egyiknek sem volt, mint Petőfinek. És az a
csodálatos, hogy e fontos történelmi-irodalomtörténeti helyzete ellenére is igen nagy és szívhez
szóló költő.
Arany János: NÉPIESSÉG, ROMANTIKA, KLASSZIKUS MODERNSÉG

Petőfi mellett ő a másik főalak egészen Ady fellépéséig. Személy szerint is jó barátok Petőfivel, s
ama kevesek közé tartozik, akivel az elveihez oly szilárdan és indulatosan ragaszkodó Petőfi sohase

98
különbözik össze. Tehát eszmeileg is összetartoznak. Csak művészi alkatban különböznek. A gyorsan
érő Petőfi mellett Arany költészete lassan bontakozik ki. Sohasem volt fiatal költő. Maga
semmisítette meg azokat a korai próbálkozásokat, amelyek tanúsíthatnák a fejlődés útját.
Huszonnyolc éves már, amikor egyáltalán jelentkezik az irodalmi életben, és harmincegy esztendős
korában érkezik el a Toldi nagyon is indokolt sikere. S a művészi fejlődés ettől fogva is szakadatlan,
művészete mind gazdagabbá válik, még hatvanéves korában — betegségekkel és kételyekkel küzdve
— is képes megújulni, és a már életében klasszikus költő élete alkonyán a modem hangütés
kiindulópontja lesz a magyar költészetben. De nemcsak a lassú érés különbözteti meg attól a
Petőfitől, akivel oly közös a művészi programja, hanem a szakadatlan benső vívódás is. Petőfi mindig
egyértelmű, nincsenek hátsó gondolatai — Aranyt szüntelenül kínozza a bizonytalanság: úgy helyes-
e, ahogy gondolja vagy teszi? Ennek a következménye, hogy miközben örök lelkiismereti
problémákkal küszködik, tevékenységeiben tartózkodóbb a nagy barátnál.
Mint költő azonban nemcsak a legöntudatosabbak, de a legönérzetesebbek közé is tartozott.
Híres levele Csengeryhez az addigi magyar költészet fő gyengeségét annak hiányában jelölte meg,
aminek megvalósítására ő maga törekedett: a teljes, minden elemet átható, a minden elem
kölcsönösségét biztosító kompozíciós elv keresztülvitelében, melynek jegyében a vershez többé sem
hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet. Csak egy-két elődénél (Berzsenyinél, Kölcseynél) ismert el
hasonló, tudatos törekvést, s még Petőfinél is inkább a zseni csodájának vélte java művei
kompozíciós tökéletességét.
Korszakfordulónak tudta korszakát, s annak is akarta. S az is lett lírája. A magyar líra egyik
legnagyobb fordulója. Az út, amelyre tért, mégsem annyira a közvetlen nyomába lépő nemzedékek
tevékenységének fényében mutatta meg korszakosztó karakterét, jövőbe futó irányát, költői
őslehetőségeket valóra váltó erejét. A 20. század derekán, a kései Babits, a kései József Attila, a
kései Kosztolányi, Kassák és Illyés korszakában, s (egymástól oly eltérő irányában) lett ez egyre
inkább tudottá...
Életműve - örök vívódó meditációja s szakadatlan alkotó kísérletezése ellenére is - egységes.
A kérdezés költője ő lírája legnagyobb részében s legnagyobb fajsúlyú rétegében. Amit a magyar
romantika nem élt meg, amit csak igen kis részben élt meg (főleg a magányos Kölcsey s az öregedő
Vörösmarty révén), annak jó részét megélte ő. Arany azonban nem romantikus költő. Epikáját,
népiességét illetően fölmerülhet a kérdés, nem a romantika kései, kelet-európai kiágazása volt-e.
Lírája azonban egyértelműen tagadó választ ad. A romantikát követő szakaszhoz köti.
Arany sorsára eldöntő befolyással volt a világosi katasztrófa.
Vajda János: ROMANTIKA, SZECESSZIÓ, MODERNSÉG (SZIMBOLIZMUS)

Vajda életműve sokoldalú, gazdag. Számunkra legjelentősebb költészete. Vajda keserűségének
egyik oka az volt, hogy kenyérgondjai újságírói robotra kényszerítették, elvonták a lírától, s hogy
verseit értetlenség, közöny fogadta. Mindez, ami annak idején idegenkedést kelthetett, ma legfőbb
erényének bizonyul.
Közéleti, s még erőteljesebben szerelmi, természeti, filozófiai költészete élesen eltér korának
uralkodó ízlésétől. A valláserkölcsi megfontolások idején megteremtette a felfokozott érzéki vágy
líráját; az egzaltációig merészkedett, álmokat, látomásokat festett. Feltárja útkeresését a
keresztény, pozitivista, materialista, panteista felfogások között, s mindezeken túllépve, vívódva
végző kételyeivel. Nyelve, képei eredeti személyiségre vallanak, aki vállalta a túlzást, a szélsőséges
megfogalmazást, nagyarányúságot. A romantika eszközeit úgy alkalmazta, hogy egyéni világa már a
szimbolizmus előfutárának bizonyult. Ady joggal látta benne elődjét.
Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Átéli a XIX. század második fele
centrumnélküliségének következményeit, és többnyire jelentős művészi szinten tolmácsolja is azt.
Stilisztikai-poétikai szinten a Petőfi-féle népdal egyszerűségétől jut el a szimbolisztikus-allegorikus
ábrázolásig („Híd Petőfi és Ady között”).

99
KLASSZIKUS MODERNSÉG:
Ady Endre: SZIMBOLIZMUS, HIT, SZERELEM
Ady Endre tematikus-motivikus költő. Életművében bizonyos témakörök mindvégig jelen vannak
(magyarság versek, létharc versek, ars poetica érvényű költemények), más motívumok (kuruc
versek, látomásszerű tájversek, a pénz motívuma) csak meghatározott korszakokban bukkannak föl.
Ady önmagát szimbolista költőnek tartotta, a kortársak szerint is ez a stílusirányzat jellemzi
leginkább művészetét. A szimbolizmust jelzi verseiben a sajátos és egyéni jelképrendszer, a
magánmitológia, a sejtelmesség. De éppen úgy, mint az általa kedvelt Baudelaire és Verlaine
esetében, nála is kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers. Gyakran egyértelműen
fölfejthető metaforát, illetve metonímiát emel jelképpé.
Költészetének jellemzésére pontosabb a szecessziós-szimbolista látásmód megnevezés. Ady
életérzésének összetevői (a fölfokozott én-kultusz, az otthontalanság, az elvágyódás, a halál-
problematika, a szerelemfelfogás), korai verseinek színvilága és díszletezése a szecessziót idézik.
1912-től kezdődően, majd 1914-től fölerősödve jelennek meg alkotásaiban expresszionista és
szürrealista elemek is. Költészetének sokrétűsége miatt használatos még életművére a
modernizmus fogalma is, mely magába foglalja a századforduló és a korai avantgárd összes
irányzatát.
„Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert
hajt, mint szíj a gépkereket” - írta önmagáról 1909-es önéletrajzában.
Babits Mihály: KLASSZICIZMUS, TÁRGYIAS INTELLEKTUALIZMUS

A századelőn két nagy hatású költő indulása formálta a magyar líra fejlődéstörténetét: Adyé, aki
másként látta a magyar valóságot és máshogyan ábrázolta azt, és Babitsé, aki másról szólt, mint a
megszokott és másként is ábrázolt.
Babits első megjelent írásai filozófiai ismertetők. A fogarasi évek alatt dönt az „örök költészet”
mellett - de az a törekvése, hogy filozofikussá, bölcseleti érvényűvé tegye a magyar lírát. Induló
költőként még nincs kedvenc filozófusa vagy filozófiai korszaka (csak a második kötetben erősödik
fel Bergson hatása), hanem a filozófiainak nevezhető alapkérdések egész sora izgatja: ember és
világ, szubjektum és objektum viszonya, élet és halál, a megismerés és a kifejezhetőség lehetőségei.
Mivel a létezés egésze érdekli, szinte az egész filozófiatörténetre kiterjed érdeklődése (a
preszókratikusoktól a középkori bölcselőkön át, az angol empiristáktól Schopenhaueren és
Nietzschén keresztül Francis Jammes-ig és Bergsonig). „A filozófia tette olyan lebegővé, olyan
arielesen játékossá, hajlékonnyá, olyan sokrétűvé és ágasbogassá, olyan rejtekezővé és
villámgyorssá a gondolkodását és fantáziáját. Fogékonysága semminek sem tudott kitérni, szelleme
tele van az ész és a formák gomolygó látomásaival, ahogy a tételei kérdőjeles állításokkal. Szerette a
lelki fátyoltáncokat, teregetéseket és vetkőzéseket: misztikus tánc volt számára az élet, az egész
mindenség, s közben azt érezte, hogy őt magát sem tudja követni földi szem.” (Szabó Lőrinc)
Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.
Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern
világig réved elénk az évezredek látomása, amely által egy érzékeny és nagyon művelt modern
ember kifejezi félelmeit, szorongásait, magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is
magába olvasztja az évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus
szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Vallásos katolikus volt, akinél a
vágyott hit azonos volt a vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a
haladó társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.
Kosztolányi Dezső: IMRESSZIONIZMUS, SZIMBOLIZMUS

100
Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi Dezsőt
szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak
azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék
pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik
csúcsa.
A Nyugat nagy költőnemzedékének, az Ady mögé sorakozóknak ahhoz a legelső vonalához
tartozik, amelyet Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula és ő, Kosztolányi Dezső fémjelez (s ide kell
még sorolnunk igen kis terjedelmű, de mégis nagyon jelentékeny költészetével Karinthy Frigyest is).
Ezek mind bölcsészként, tanárjelöltként indultak, volt, aki "filozopterköltészet"-nek gúnyolta
lírájukat, amelynek nem mellékes jellegzetessége volt a költők igen nagy és széles körű műveltsége.
S valamennyiükre jellemző volt az évezredek örökítette versformakészlet tökéletes birtoklása és
mesteri módon kezelése. És ami nem kevésbé jellemző, hogy e néhány közös jellemző vonáson túl
szinte semmi sem emlékeztet bennük egymásra.
Ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt,
látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és
gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág
benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat. Senkire költészetünkben nem illik annyira az
impresszionista jelző, mint őrá. Nem vátesz, nem a közélet látnoka, nem lehet a tudat és az erkölcsi
magatartás iránymutatója, mint Petőfi, Ady vagy József Attila, de még a művészet menedéket adó
magasztosságát sem árasztja úgy, mint Arany János vagy Babits Mihály. Kosztolányi ehhez túl
hitetlen, túl céltalan, túl eszménytelen. De varázslatosan játékos, aki elkábítja a lelket.
Tóth Árpád: IMPRESSZIONIZMUS

Az elégia a líra műfajának az ókor óta ismert műneme: a szomorúság emelkedett hangú
kifejezése, a bánat költészete. A XX. század legnagyobb magyar elégiaköltője Tóth Árpád. A
szomorúság olyan egyértelműen jelenik meg költészete nagyobbik részében, mint keveseknél. Ez a
bánat azonban pompás, zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyer megfogalmazást. Tóth
Árpád a XX. század egyik legnagyobb magyar formaművésze, e téren egyenrangú Babitscsal és
Kosztolányival. Ő is a Nyugat nagy nemzedékének első gárdájához tartozik.
Nem írt túl sok verset, költői életműve mennyiségileg elmarad nagy kortársai mögött, túl sok időt
fordított a versek csiszolására, hanem ez a költészet drágakincs századunk amúgy is oly gazdag
irodalmában. Vannak irodalmi ínyencek, akiknek ő a kedvenc költőjük.
S emellett gondos stiliszta volt prózában is. Ritka novellái, gondos és értő kritikái, a költészet
határát súroló színes cikkei és publicisztikájának java része méltóan egészítik ki a költői életművet.
Amikor negyvenkét éves korában elvitte a betegség - és sírjánál Babits Mihály búcsúztatta -,
tudta már az egész hazai irodalmi élet, hogy a halhatatlanságba lépett. Híre és értékelése azóta se
hanyatlott. Neve és életműve végérvényes igénnyel foglalta el helyét a század magyar költészetének
első vonalában.
Juhász Gyula: SZIMBOLIZMUS, IMPRESSZIONIZMUS, SZECESSZIÓ

Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása
mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg,
aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ
megértéséből haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében ő a legvallásosabb. Élete
bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki - és ő lett
a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa. Ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához
tartozott, amelyről azt szokták mondani, hogy „nem e világra való". S ezt olyannyira tudta, hogy
életében több ízben is ki akart lépni az életéből, míg végre ötvennégy éves korában sikerült
öngyilkossággal véget vetnie az életnek. Költői skálája nem túl széles, nem olyan látványos, mint

101
nemzedéktársainak leghíresebbjeié, de érzelmek mélységében, szívhez szóló meghittségben senki

se tehető elébe.
Az egyetemen nagyon jó társaságba került, hamarosan összebarátkozott Babits Mihállyal és
Kosztolányi Dezsővel. Együtt indultak költőnek és tudósnak. Ők hárman voltak a nemzedék nagy
reménységei. 1905-ben megismeri az irodalomba robbanó Adyt és költészetét. Azonnal meglátja
benne a kor szellemi vezérét. És idővel emlékéhez is sokkal hívebb lesz, mint bárki a Nyugat
nemzedékéből.
Egyetlen vigasza a költészet. Művészete teljesen kibontakozott. A nagy társadalmi problémák, a
reménytelen szerelem, a művészi szépségekben gyönyörködés, a valóság terhei elől menekülő
vallásos áhítat - ez az ő költői világa. Versei halk hangúak, lélekhez szólóak, finoman árnyaltak, és
tudós költőhöz méltóan csiszoltak (igen sok a szonettje, és az antik formákat is biztonságosan
kezeli). Van valami dallamosan álmodozó ebben az egész költészetben.
Nála szólal meg a legbensőségesebb áhítattal a leglágyabb hangon a szépség, a művészet
szeretete, a szomorúság, a mélázó fájdalom érzése. Az impresszionizmus változatos színvilága, a
szecesszió váltsága és bizonyos realisztikus elemek, realista tendenciák olvadnak így egymásba
költészetében.
Főként kezdetben nagy szerep jut nála a műveltségélménynek, a parnasszizmus hatásának. Gyakori
költészetében az emlékezés attitűdje, szerelmi lírájának darabjai legnagyobbrészt ilyen jellegűek.
És az elismerés sem hiányzik. A Nyugat a magáénak tudja. Később túl súlyos anyagi gondjai
sincsenek, hiszen háromszor is részesül Baumgarten-díjban, amely tisztességes életszínvonalat
biztosít. De a kor sivárságában sehol sem talál értelmet. Magával hozott idegbajos pesszimizmusa
egyre növekszik. A magánélet boldogságában sohasem volt része. És ifjúkora óta újra meg újra el
akart futni az élettől. S nem volt, ami visszatartsa. Még az irodalmi siker sem. A bánat költője volt.
Szabó Lőrinc: IMPRESSZIONIZMUS, TÁRGYIAS INTELLEKTUALIZMUS, KLASSZICIZMUS,....
Talán egész költészetünkben nincs még egy ennyire hitetlen, semmiben sem bízó költő, aki
szakadatlanul figyeli-boncolja önmagát is, de saját lelki életében is csak lesújtót talál. Úgy látja, hogy
az élet értelmetlen és kegyetlen, s ebben az életben ő maga is kegyetlen, nem tud feloldódni az
emberi kapcsolatokban. Még a szerelem is kíméletlen élet-halál küzdelem, és ha véget ér, akkor
nem múló gyász.
És mindezt a ridegséget, reménytelenséget, szomorúságot annyi finomsággal, oly sok színnel,
nemegyszer oly sok gyöngéd kedvességgel tudja költészetté varázsolni, és ráadásul költészetéből
úgy árad a kultúra szeretete, hogy az olvasó már maga se tudja, hogyan is érezzen az egyszerre oly
riasztó és oly vonzó költő iránt. Emberi egyénisége is ilyen vegyesen volt egyszerre vonzó és riasztó;
annyi kedvesség és annyi rosszindulat kavarodott benne, hogy egyszerre váltott ki ismerőseiből
ellentétes érzelmeket.
A korai versekben még néha felcsendül az idillikus hang, a természet iránti elragadtatás, olykor
még az ünnepélyesség is, mint a hajdani protestáns gályarabok emlékét idéző nagy költeményben, a
Testvérsiratókban. Később egyre több a lázongás, a megvetés, a reménytelen menekülni akarás.
Nem szereti a várost, amelyben él, de semmi köze a faluhoz. Egy időben városellenessége miatt a
népiek közel érezték magukhoz. Tévedtek: Szabó Lőrinc legurbánusabb költőink egyike, igazi
nagyvárosi entellektüel, aki ott érzi rosszul magát, ahol éppen van.
Lázongása merőben individualista, valójában senkihez sem tartozik, és mivel harcához sehol sem
találhat társakat (mert a társakat nem tudja elviselni), tehát keresi a módot, hogy egyáltalán élni
tudjon. Így jut el a kiábrándult kiegyezés törekvéséhez. Legjellemzőbb kötetében, a Különbékében
ezt a kibékülő életlehetőséget keresi (1936). Individualista polgár, aki olykor a magánéletben véli
megtalálni a megnyugvást; ez időben kelnek kisfiáról, a családi otthonról szóló megragadóan szép
Lóci-versek.”

102
KÉSŐMODERN:
Radnóti Miklós: KLASSZICIZMUS
A fasizmus nem válogatott, áldozatainak száma tízmilliókban mérhető, ezekből Magyarországra is
sok százezer jutott. Áldozat lett a költő is. 1944 őszén Radnóti Miklóst lőtték agyon a fasiszták.
Akkor is új versek, szép versek voltak a zsebében, amikor meghalt. Idővel a tömegsírból indultak a
halhatatlanság útjára ezek a végső költemények. Akik kivégezték, nyilván nem tudták, hogy a kor
egyik legkitűnőbb költőjére lőnek. Ha tudták volna, nyilván még egyszer belelőnek. A fasizmus és a
kultúra kibékíthetetlen ellenségei egymásnak. (Göring hírhedett mondása volt: "Ha ezt a szót
hallom: kultúra - azonnal pisztolyom után kapok.")
Formakincsét nagymértékben csiszolta műfordítói gyakorlata. Bravúros fordító volt:
klasszikusoktól szürrealistákig tudott bármiféle költészetet bámulatos formahűséggel tolmácsolni. A
szabad versek mesterének hamarosan kezéhez simult az alexandrin is, a hexameter is.
Az emberi lélek tiltakozásának, a nagy felháborodásoknak, a nagy reménységeknek, a nagy
vágyaknak, a haza, az otthon és a hitves iránti vágyakozásnak ódai-elégiai hangvételű, humanista
eszmei töltésű, formájában most már végképpen kikristályosodott klasszicizáló kifejezője lett.
József Attila: SZÜRREALIZMUS

Az Ady utáni magyar költészet főalakja, a magyar irodalomból világirodalomba nőtt lángelme, a
XX. század uralkodó eszméinek világviszonylatban is nagy jelentőségű lírai kifejezője. Jelentősége a
nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. És élt mindössze
harminckét évet, sorsa nélkülözés, üldöztetés s meg nem értés volt. Rettegett a belülről fenyegető
őrülettől és a kívülről fenyegető világőrülettől, a fasizmustól. Élete végső napjain is remekműveket
írt, s nem reménykedve többé semmi jóban, öngyilkossággal fejezte be az életet.
Tehetsége korán érik, és rokoni támogatásokkal, szívós kitartással, küzdve a napi kenyérért,
iskolába jár, érettségiig verekszi magát, egyetemre iratkozik. Szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi
kényszerű küzdelemmel hogyan tudott már ifjúkorában olyan nagy műveltséget és olyan fejlett
irodalmi kultúrát szerezni. De annyi bizonyos, hogy tizenhét éves korában már birtokában van a
Nyugat verstechnikájának, minden versformát biztosan kezel.
Világnézeti lírája egyenrangú Petőfiével és Adyéval, szerelmi lírája pedig hasonlóképpen Petőfivel
és Adyval teszi egyenrangúvá, s a világirodalomban a legelsők társa Petrarcától Baudelaire-en
keresztül Éluard-ig. Költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól marxizmusig
évezredek eredménye szövődik óriási egységgé. Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt
József Attilába; minden, ami azóta van, vele kezdődik. A "szellem és szerelem", a humanizmus, az
európai magyarság klasszikusa volt. Csak idegekkel nem „írta tovább. Vonat elé vetette magát. A
Baumgarten-díj halála után érkezett meg. Azután nemzeti klasszikus lett. Azután világirodalmi
klasszikus.
POSZTMODERN:
Pilinszky János: EGZISZTENCIALIZMUS,
Önmeghatározása szerint: „Én költő vagyok és katolikus”. Azaz elhatárolja magát a kegyességi,
ájtatossági, vallásos költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli-vallási meggyőződéstől.
Ugyanakkor költészete katolikus a szó eredeti értelmében, amennyiben a század egyetemes
kérdéseit, problémáit veti fel, s azokra egyetemes érvénnyel akar válaszolni. Költészete katolikus
abban az értelemben is, amennyiben legfőbb témakörei - a bűn, a szenvedés, a megváltás - egyúttal
a dogmatika és az üdvtörténet problémái is.
Főleg korai költészete jellemezhető az egzisztencializmussal, az ember tragikus világba
vetettségének gondolatával. Nagy erővel hat rá Simone Weil bölcselete. A haláltáborokat is megjárt

103
filozófusnő elveti a legfőbb kérdésekre eddig adott válaszokat, félresöpri a filozófiatörténetet, s újra
felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a szent naivitás ragadja meg Pilinszkyt.
Az Újszövetségből különösen a szenvedéstörténet, a Jelenések könyve és a példabeszédek
ragadják meg. „Minden igazi mű a tékozló fiú történetének megismétlése” - vallotta.
Költészetének hatása részben nyelvének rendkívüli tömörségével, s ebből fakadó művészi
erejével magyarázható. A nyelv mint filozófiai és művészi probléma a XX. században került előtérbe.
Ennek társadalmi-politikai okát George Steiner abban látja, hogy az a nyelv, mely képes volt
közvetíteni és hitelesíteni az embertelenséget, az szükségképpen kompromittálódott és alkalmatlan
az ellenkezője hirdetésére. Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. A század
költészetében a nyelvprobléma kihívására két válasz születik. Az egyik a locsogás, mely a
posztmodern szövegalkotásban teljesedett ki, a másik a költészetnek a csönd, az elhallgatás felé
való közelítése, mely Pilinszky líráját is jellemzi. Ezeken túl Pilinszky törekvése, hogy megtisztítsa a
szavakat a rájuk rakódott irodalmi asszociációktól, felidéző voltuktól, s helyette a szavak megnevező
funkciója kerüljön előtérbe.
ERDÉLYI MAGYAR KÖLTŐK:
TRANSZILVANIZMUS: erdélyi lelkület, erdélyi táj, kisebbségi lét, összetartozás
KLASSZIKUS MODERNSÉG:
Dsida Jenő: TRANSZILVANIZMUS, IMPRESSZIONOZMUS, SZIMBOLIZMUS, SZÜRREALIZMUS, HIT
Dsida Jenő (1907–1938) a két világháború közötti erdélyi és az egyetemes magyar költészet
kiemelkedő alakja. Az avantgárd vívmányait is alkalmazó kiváló formaművész és a klasszikus
hagyományok megújítója, amely a Nyugat folyóirat nagy lírikusainak rokonává teszi.
Szívelégtelensége miatt korai halálának tudatában alkotott. Költészete sem betegsége, sem pedig
megpróbáltatásokkal teli kisebbségi sorsa ellenére nem komor hangvételű, nagy érzékenység,
elmélyültség és a teremtett élet iránti szeretet és derű jellemzi.
Dsida Jenő költői pályája mindössze egy évtizedre tehető. (Igaz, hogy erre a rövid
pályafutásragondosan felkészült; diákkori zsengéinek, korai műhely-gyakorlatainak száma eléri az
ötszázat.) Erdélyi írótársai elismerték tehetségét, formaművészetét, de szélesebb körben, a
magyar irodalom egészébencsak halála után kezdték felfedezni. A Nyugat, melynek irányához
legközelebb állt, egyetlen versét sem közölte, sem kritikát köteteiről.
Ma már elmondhatjuk, hogy Dsida Jenő annak a költő-nemzedéknek a tagja, mely a magyar líra
kétháború közötti történetében kitüntetett fejezetet alkot. József Attila (1905), Radnóti Miklós
(1909)tartozik e nemzedékhez, az erdélyiek közül Szemlér Ferenc (1906) és Szabédi László (1907).
Nemzedékké nemcsak születésük évszáma avatj a őket, hanem életpályájuk és esztétikai hitvallásuk
hasonló alakulása is. Valamennyi említett lírikus a Nyugat nagyjainak nyomdokain indul, majd
rövid útkeresés után azavantgárd vonzáskörébe kerül. Ezen irányon belül József Attila mellett
Dsida alkotott maradandót; ők ketten tekinthetők a magyar szürrealizmus legeredetibb
képviselőjének.
Áprily Lajos: TRANSZILVANIZMUS, IMPRESSZIONIZMUS
Áprily születési évét tekintve kortársa, késői költői indulása miatt azonban inkább tanítványa
a Nyugat első nemzedékének. Költészetének impresszionista-szimbolista vonásai, formakultúrája az

104
első nemzedék lírájához kötik, ugyanakkor a szimbolizmus verseszményét meghaladó háború utáni
európai líra vonulatához is kapcsolódik (elidegenedés, intellektualizmus, a líra objektiválódása).
Pályakezdése egybeesik a trianoni döntés és Erdély Romániához csatolásának évével is, költői
pályája az első években tehát párhuzamosan halad a kisebbségivé vált magyar irodalom
identitáskeresésével, intézményrendszerének kialakulásával és a transzilvanizmus eszmeiségének
kibontakozásával. Költészete (és a korabeli erdélyi magyar irodalom) szempontjából azonban ez a
történelmi helyzet minden tragikumával együtt inkább felhajtóerőt, lendületet ad.
A késői indulás hozadéka az is, hogy első kötetében már érett költői hangján szólal meg.
Pályakezdő köteteinek anyaga egységesnek tekinthető, későbbi jelentős témáinak és költészete fő
jellegzetességeinek legnagyobb része már megtalálható (természetszimbolika és a görög mitológia
fontossága, halálfélelem és -vágy, elégikus-melankolikus alaphang, humanizmus, erőteljes zeneiség,
tökéletesre csiszolt, klasszikus versformák, zárt kompozíció). Az első kötet impresszionista
nyitóverse, az Ajánlás egyfajta előrevetített esszenciáját adja Áprily költészetének a hervadó őszi
természet erőteljesen színezett képeivel és halálszimbolikájával, jambikus lüktetésű zeneiségével.
Valamivel később jelenik meg az azóta is töretlenül népszerű, zeneisége miatt szavalók által
különösen kedvelt Március, valamint a Kós Károlynak ajánlott, a transzilvanista eszmék lírai
megfogalmazásának, a transzilvanizmus programversének tartott, emblematikus Tetőn című vers.
POSZTMODERN:
Kányádi Sándor: TRANSZILVANIZMUS, TÁRGYIASSÁG, HIT....
A két világháború közti erdélyi irodalom sajátos tájköltészetet teremtett (vagy: a tájköltészet az
erdélyi költészet jellegadó része), s Kányádi Sándor költészetében is kitüntetett helyet foglalnak el a
tájhoz kötődő, tájhoz kapcsolható versek. Nem véletlen, hogy értelmezői is kiemelik e kötetekben is
a táj fontosságát, jóllehet szám szerint kevés a szabályos vagy primer tájvers, de paradigmatikus sort
képeznek az erdélyi lírában és Kányádi Sándor saját költészetének történetében is. Ilia Mihály
a Kikapcsolódás című könyvről írja: „Kányádi a táj szépségeinek lírikusa, alig van kortársa, akiben
ennyire erős lenne a tájhoz, a természethez kötődés. Nem tájleírásról van szó; csak ritkán találjuk
meg a táj földrajzi meghatározását, a részletező tájrajzot, s ha fölbukkannak, akkor sem csak
önmagukat jelentik, annak a mélyebb művészi ösztönnek megnyilvánulásai, amely a valósághoz való
kötődését adja hírül. (…) A dalszerűséget lassan fölváltja a balladaszerűség, a leírást, az elbeszélést,
a versbe ágyazott történetet azoknak jelzése, megnő e költészet expresszivitása. A környező világ
iránti kezdeti rácsodálkozást a szemlélődés, tűnődés követi; a választott hagyománytól tanult nagy
állóképeket most színes költői fantáziára valló montázsok feledtetik velünk”
Az idillikus falu és tájkép után a táj, miként az erdélyi helikonistáknál, változatlanul a lélek tája, de
a lélek már a világ egészében megrendült bizonyosság egyetemes közérzetéről vall. A kozmikus táj
az idegenség, otthontalanság, félelem, feszültség, riadtság világérzésének megjelenítője lesz. A
kötet tájképei szemléletes példái annak, hogyan alakítja át a konkrét költői valóságérzékelés a tájat
a lélek tájaivá, majd növeszti egyetemes létérzékelést kifejező költeményekké. E két utóbbi verse
egyetlen komplex költői kép strukturált kibontása. A képhez fűzött reflexió eljelentéktelenedik, az
objektivált leíráshoz határozott indulat, szenvedélyes hang társul, a költő az érzelmi és erkölcsi
viszony megragadására helyezi a hangsúlyt. A látszólag objektív táj emberi tulajdonságok hordozói,
a tájelemek az emberi életnek, a történelem nyerseségének, brutalitásának metaforikus képei
lesznek, de nagyon nehéz lenne megállapítani, melyik pillanatban vált át az objektív tájkép
metaforikus vagy metafizikai síkba, meddig csak az idegen, ellenséges (s így is metaforikus) táj
preciőz leírása, s mikortól vonatkoztatható az emberi világra, meddig a vihar, a természeti elemek

105
végzetes uralma, s mettől a társadalomban, történelmi sorsban élő ember végzetszerű félelme,
rettegése és kiszolgáltatottsága.
Kányádi Sándor költészeti útját így is lehet összegezni: népiség és modernség, hagyomány és
korszerűség, folytonosság és újrakezdés, életszerű realizmus és transzcendencia, személyesség és
egyetemesség, képletesen: Nagygalambfalva és a világmindenség szintézise.
Kovács András Ferenc: INTERTEXTUALITÁS
Erdélyi magyar költő, esszéíró, műfordító,...

Érettségi vizsgát 1978-ban tett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Felsőfokú
tanulmányokat a a kolozsvári egyetemen folytatott, 1984-ben magyar-francia szakos középiskolai
tanári diplomát szerzett. 1984–1989 között a székelyudvarhelyi régióban
(Szentábrahám, Siménfalva, Székelykeresztúr) tanított. Több kötetnyi versválogatás összeállítója. A
rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója (a magyar
társulat művészeti vezetője), a marosvásárhelyi Látó c. szépirodalmi folyóirat versrovatának
szerkesztője és 2007-től a lap főszerkesztője.
Az ún. IV. Forrás-nemzedék vezéralakja, aki napjainkra a romániai magyar költészet mérvadó
egyénisége lett. Mára a kortárs magyar líra kiemelkedő alakjává vált, ezt mutatja az is, hogy az
ezredfordulótól kezdve a legnevesebb magyarországi kiadók, a Jelenkor, majd a Magvető adják ki
köteteit.
Kovács András Ferencet, közkedvelt költői jelnevén KAF-ot a világirodalmi rangú kortárs magyar líra
képviselőjeként tartja számon a kritika. Különösen híres fent idézett Erdélyi töredék című verse,
amelyet az erdélyi magyarság modern zsoltáraként emlegetnek. De ugyanilyen híres az az egyedi
költői ötletet megvalósító verse, amelyben a mindenestül mai élethelyzetet, az elvált férfi
karácsonyi magányát, visszakapcsolva az európai kultúra legrégibb gyökereibe, késő középkori
keresztény szekvencia formájában írja meg. Angyalfia, senki lánya című versében ezzel megalkotta a
híres Todi-himnusz hímnemű párját, a "stabat pater"-t.
Költészetét a hagyomány és történetiség modern megjelenítőjeként, az európai költészeti örökség
és az újító szellem találkozásának egyedülálló változataként értékeli a kritika. Gyakran más
személyiségek álarca mögé bújva szólal meg – ezek lehetnek hajdan-létezők vagy kitaláltak; néhány
alteregót ő maga teremtett meg magának. Illik rá azonban a "tudós költő" (poeta doctus) kategória
is, de épp így nevezhetjük nyelvbűvésznek, szenvedélyes filológusnak is. Versei szerteágazó
kultúrtörténeti és művészeti utalásrendszerük miatt olykor felkészült, beavatott befogadót
feltételeznek. De alapvető érzelmi és szellemi üzenetüket minden olvasó ember be tudja fogadni,
aki olykor engedi magát beleveszni a végletekig kifinomult képrendszerbe, máskor meg hagyja, hogy
magával ragadja őt a sodró erejű lírai beszéd.

106
SZÖVEGÉRTELMEZÉS, SZÖVEGTAN (2. TÉTEL + SZÓBELI VIZSGA)

KOMMUNIKÁCIÓS FUNKCIÓK
1. Tájékoztató/tényközlő funkció
 Információátadás, vélemény vagy gondolatközlés egy adott dologról, a valóságról.
 Pl.: Az iskolában a tanítás 8 órakor kezdődik.
2. Érzelemkifejező funkció
 Az én, a személyiség megnyilvánulása, érzéseink, vágyaink megfogalmazása
 Pl.: szeretlek, gyűlöllek, szeretnék nem gondolni semmire, aggódom, félek, szégyellem
magam,….
3. Felszólító/meggyőző funkció
 A hallgató befolyásolására való törekvés
 Pl.: kérés, felszólítás, kívánság
4. Kapcsolatfenntartó funkció
 A köszönések, a társalgást bevezető és fenntartó formulák
 Pl.: Szép időnk van, ugye?
5. Esztétikai vagy művészeti/poétikai funkció
 Amikor az üzenet nyelve művészi, szépirodalmi megformáltságú
 Pl.: bármelyik műalkotás
(6. Értelmező vagy metanyelvi funkció
 A nyelvi megformálásra, vagyis magára a nyelvre tesszük fel a kérdést
 Pl.: Hogy is fejezzem ki magam? Hogy is mondjam?)
STÍLUSRÉTEGEK
1. Magánéleti szövegek
 szóbeli és írásbeli szövegtípusok
 kommunikációs funkciók változatossága
 érzelemkifejezés szabadsága
 gyakori a tagolatlan mondatforma (megszólítások, köszönések)
 több a félbeszakított vagy hiányos mondat
 változatos modalitás (kérdő, felkiáltó, felszólító mondatok)
 szövegformázás lazább, nem átgondolt a tagolás
 gyakori témaváltás
 nem nyelvi jelek fokozott használata
 szókincs gazdag (tájszók, csoportnyelvek): sok indulatszó, kötőszó, módosítószó
 kötetlenebb, természetesebb, de nem ritkán durva, gunyoros pl.: beszélgetés,
chatelés, telefonbeszélgetés, viccmesélés, pletyka
2. Közéleti szövegek
 kommunikációs funkció: felhívás, meggyőző érvelés
 szónoki stílus:
 első számú célja a meggyőzés
 érvelés + alátámasztás (alakzatok, szóképek, mondatforma, felszólítás, felkiáltás)
 szóhasználat igényes, választékos
 szöveg nyelvezete érthető, szemléletes pl.: előadás, felszólítás, beszéd, hozzászólás
3. Hivatalos szövegek
 általában intézmények használják maguk, illetve emberek közt

107

kommunikációs funkció: tájékoztatás, felhívás

minden érzelemtől mentes

bonyolult és hivatalos, tartózkodó megfogalmazás

jellemzőek a többszörösen összetett, terjedelmes, túlbonyolított mondatok

szókincs szaknyelvből merített

kötőszókon is látszik a hivatalosság (ennél fogva, illetve, tudniillik)

pontosság miatt sok ismétlés

hangnem személytelen

nincs esztétikai hatásra való törekvés pl.: pályázat, rendelet, kérvény, jegyzőkönyv,
szerződés
4. Tudományos szövegek
 kommunikációs cél: tájékoztatás
 igényes, esztétikus nyelvhasználat
 jellemző a hivatkozás, idegen szavak, szakkifejezések
 hiányzik belőlük a festőiség, képszerűség
 többségben kijelentő mondatokból épül fel
 előadói stílus:
 szakmai közönségnek előadott,beszámoló
 ismertetés és magyarázat található benne
 tudományos szakszavak
 a szöveg igényes és jól követhető
 bevezetőben megjelöli a témát, témaválasztás okát, felhívja a közönség figyelmét
 hivatkozások használata megerősítésként
 összefoglalással zár
5. Publicisztikai-/sajtószövegek
 kommunikációs cél: tájékoztatás
 témája valamilyen időszerű esemény
 van érzelemkifejező, véleményformáló és tárgyilagos, pártatlan sajtóműfaj is
 alakzatok és képek használata (halmozás, fokozás, túlzás, metaforák)
 jól tagolt és megszerkesztett szövegek
 a címnek fontos szerepe van (megjelöli a témát, figyelemfelhívó) pl.: újság, interjú,
rovat
6. Szépirodalmi szövegek
 kommunikációs cél: érzelemkifejezés, esztétikai hatáskeltés
 stílusuk függ műnemtől és műfajtól
 konnotáció fontos – szavak többletjelentése
 a szövegek megértése az olvasó feladata
 fokozott alakzat és képhasználat
 jól megszerkesztett, tagolt pl.: vers, regény, dráma, dal
7. Egyházi szövegek
 tipikus kifejezések: Isten, Jézus, Szentírás, evangélium, szentek, apostolok, áhitat,
kegyelem, irgalom,…
 prédikáció, zsoltár, ige, himnuszok, énekek, imádságok, …
STÍLUSÁRNYALAT, HANGNEM, ESZTÉTIKAI MINŐSÉG

- A stílusnak az a sajátossága, amelyben megnyilatkozik a beszélő lelkiállapota, valamint a
hallgatóhoz, a beszédhelyzethez és a témához való személyes viszonya.

108
A stílusárnyalatok igen sokfélék lehetnek, megnevezésükben hol a lelkiállapotra utalunk (kedélyes,

tréfás, fennkölt), hol a helyzetet jelöljük meg (ünnepélyes), hol pedig a beszélő és hallgató
viszonyát jelezzük vele (bizalmas, fesztelen).
Pátosz, patetikus: a pátosz szenvedélyt, lelkesedést jelent, a beszélő ilyenkor feltétlen

elismeréssel van az iránt, amiről ír. Ezért a patetikus stílusra jellemzőek a pozitív,
ünnepélyes, fennkölt hangulatú szavak, kifejezések. A hétköznapiság kerülése a
mondatfajtákban, szerkezeti formákban is megjelenik. Gyakoriak benne a szónokias
fordulatok, felkiáltások, költői kérdések, halmozások. Pl. Himnusz, Szózat.
Eufémizmus: a hallgatót tapintatból kímélő, a mondanivalót enyhítő eljárást
eufémizmusnak nevezzük. Pl. öregség – szép kor, halál – elhunyt,
Humor: a latin ’humor’ szó nedvet jelent. A testnedveknek a kedélyállapottal való
összefüggésére utal. A humor derűs, kedélyes, gyakran párosul együttérzéssel, részvéttel a
bírált, a hibásnak talált jelenség iránt.
Gúny: A gúny általában elutasítást fejez ki. Azon gúnyolódunk, aminek az értékét
kétségbe vonjuk, amit határozottan károsnak, rossznak tartunk. A stilisztikában a túlzással
rokonítható fogalom. Valamely dolog, tárgy, jelenség, személy stb. hibáit, ellenszenves
vonásait a valóságostól eltérően, erősen felnagyítva, néha a képtelenségig túlozva mutatja
be.
Irónia: a gúny burkoltabb formája az irónia. Az ironikus stílusra az a jellemző, hogy a
káros, elítélendő jelenséget éppen ellenkezőleg írja le. Közben érezzük, hogy a pozitív
tartalmú kifejezés ellentmond a beszédhelyzetnek, tehát éppen az ellenkezője igaz. Ilyen
ironikus kitétel például a köznapi beszédben az, ha valakitől valami rosszul esik, azt
mondjuk: Ez szép volt tőled.
Az iróniát az különbözteti meg a gúnytól, hogy nem kívülről ítél, hanem az
értékvesztésben érintett maga az ironizáló személy is. Pl.
Szatíra: a hibát erőteljesen mélyítő, bántó hibafeltárás. Pl. Swift: Gulliver utazásai.
Szarkazmus: Keserű, maró gúny. Olyan stíluseszköz, amely erőteljesebb kifejezésekkel
él, sértő, bántó gúny, amely mindig túloz.
Paródia: görög eredetű, latin képzésű szó. Irodalmi utánzat, karikatúra, amely egyszerre
gúnyos és elismerő: torzképet ad egy költő, író sajátos modorosságáról vagy vitatható
nézeteiről, de közben érezteti személyének jelentőségét, műveinek egyedi, mással nem
összetéveszthető voltát, sajátos karaktervonásait. A magyar irodalom legnagyobb paródiáit
Karinthy Frigyes írta: Így írtok ti.
Groteszk: olasz eredetű szó. Olyan esztétikai minőség, amelyben össze nem illő elemek
találkoznak (a nevetséges és a visszataszító), ezért egyszerre nevettető és borzongató
hatást kelt. Ennek folytán megoldhatatlan problematikát hordoz. Életen kívülinek,
képtelennek érezzük. Nem a szükséges és elkerülhetetlen, hanem a véletlen uralkodik
benne. Pl. Bulgakov: Mester és Margaréta, Örkény István, e. T. Hoffmann, E. A. Poe
művei.
Abszurd: a latin absurdus szó eredeti jelentése: kellemetlen, ízetlen. Az esztétikában és a
mindennapi szóhasználatban a képtelen, lehetetlen, nonszensz, olyan esztétikai minőséget
jelent, melyben a képzeletbeli jelenség elveszti kapcsolatát a valósággal, és hihetetlennek,
lehetetlennek érezzük. Hatása meglepő, kiszámíthatatlan, meghökkentő.
NYELVTANI KAPCSOLÓELEMEK
1. személyes névmások: én, te, ő, … (megnevezett személyeket helyettesítenek)

2. kötőszavak: és, de, vagy,… (mondatrészeket vagy tagmondatokat kötnek össze)

109
3. névelők: a, az, egy (az utánuk következő főnév határozott vagy határozatlan voltára mutatnak
rá)
4. egyeztető toldalékok: többesjel, múlt idő jele, tárgyrag, igeképző, … (a cselekvés milyenségére, a
főnév mennyiségére, …. mutatnak rá)
HELYESÍRÁSI ALAPELVEK
1. Kiejtés szerinti (fonetikus) írásmód:

(a lehetőségekhez képest hűen tükrözteti a szavak hangalakját. A szóelemek (szótövek, képzők, jelek, ragok)
írásformáját köznyelvi kiejtésük szerint rögzítjük.)
pl.: láz, fény, ír, véd, tíz, húsz, -s, -talan, -telen, -va, -ve, -bb, -t, -j, -n, -tól stb.
2. Szóelemző (etimologikus) írásmód:

(a toldalékos -ragos, jeles, képzős- és az összetett szavakban többnyire feltünteti a szavak alkotóelemeit. A ragos, a
jeles, a képzős szavak, az összetételek, valamint az egymást követő szavak szóelemeinek érintkező hangjai
kölcsönösen hatnak egymásra, s a szavak kimondásakor a hangok sokszor megváltoznak. Helyesírásunk azonban
nincs tekintettel az alkalmi hangváltozásokra, hanem a szóelemeket eredeti alakjában íratja le.)
pl.: ijedt, hetilapban, lökdös, vízpart, adhat, azonban, átcsap, anyja, fagyjon, állj, kardjuk, költség,
sarkkör
3. Hagyományos írásmód:
vannak esetek, amelyekben a helyesírás ragaszkodik a történetileg kialakult szokásokhoz.
– családnevek (Batthyány, Kossuth, Széchenyi, Thököly stb.)
– ly-os szavak
a) szó kezdetén csak a ‘lyuk’ szó és toldalékos alakjai
pl.: lyuk, lyukas, lyukat stb.
b) egy szótagú szavak végén
pl.: mély, moly, súly, gally stb
c) két vagy több szótagú szavak végén
pl.: bagoly, csekély, kristály, akadály stb.
d) -lya, -lye végződésű szavak
pl.: ibolya, korcsolya, nyavalya
– dz, dzs
pl.: edz, bridzs, lándzsa, fogódzkodik stb.
4. Egyszerűsítő írásmód
a) A többjegyű betűk kettőzött alakját a tőszókban és toldalékos alakokban csonkítottan írjuk, vagyis a betűnek csak
az első jegyét ismételjük meg.
pl.: loccsan, hosszú, meggy, fütty stb. illetőleg: jeggyel, mésszel, rosszal, eddzék stb.
Nem egyszerűsítjük azonban az összetett szavak tagjainak ha tárán találkozó azonos kétjegyű betűket.
pl.: kulcscsomó, jegygyűrű, nagygyűlés, fénynyaláb stb.
b) A toldalékolás következtében egymás mellé kerülő három azonos, mássalhangzót jelölő betűt kettőzöttre
egyszerűsítjük.
pl.: orra (orr+ra), fedd meg (fedd+d meg), tollal (toll+lal)
A szabály nem érvényesíthető a magyar családnevekre, az idegen tulajdonnevekre és szóösszetételekre. Ezekben a
hosszú mássalhangzós betűkhöz a vele azonos újabbat kötőjellel kap csoljuk.
pl.: Tarr-ról, Hermann-nál, Wittmann-né stb. illetve: sakk-kör, balett-táncos, hossz-számítás stb.
SZÖVEGTÍPSOK
1. Párbeszéd
2. Monológ (egyes szám első személyben)

110
3. Elbeszélő szöveg (mesélés sok cselekvést és történést kifejező igével, tagolás)

4. Leíró szöveg (bemutatás sok melléknévvel)
5. Érvelő szöveg
Az érvelő szöveg
Részei:
 Bevezetés – érzelmileg hat
 Elbeszélés → logikai úton kell felépíteni
 Részletezés → olvasó értelmére hatnak
 Bizonyítás
 Cáfolás
 Befejezés – érzelmileg hat
Bevezetés
 Jóindulat megnyerése (megszólítjuk a hallgatóságot, kiemeljük és respektáljuk őket)

 Figyelemfelkeltés! (téma újdonsága, újszerűsége, téma fontossága, újszerű megközelítés)
 Téma megjelölése, megértés előkészítése (fontosabb helyszínek, alakok- elemzési pontok)
 Kifejtés menetének vázlata
Elbeszélés
 Az érvelés vagy a beszéd fő gondolatának rövid ismertetése (röviden, tömören kifejti a

tételmondatot, az érvelés magja)
Részletezés
 Tételmondat részletezése, példákkal való alátámasztása

 Lehet kitérőt tenni (történet, személyes élmény)
Bizonyítás
 Érvek kifejtése, tételmondat érvekkel való alátámasztása
Cáfolás
 Az ellentétes tábor érveit is meg kell cáfolni
Befejezés
 Érzelmekkel hatni az olvasóra, hallgatóra

111
 Kapcsolódjon az érvelés többi részéhez

 Összegezheti az eddig elmondott gondolatokat
 Utolsó, leghatásosabb érv bevetése
 Olvasók ismételt megszólítása, kérdés feltevése

112

113

114

115

116

Amit A Magyar Érettségire Tudni Kell JÓÓÓÓ

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Amit A Magyar Érettségire Tudni Kell JÓÓÓÓ

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

1

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

IRODALOMTÖRTÉNETI TÉTELEK (A 3. FELADATHOZ)

A novella- és regényelemzés szempontjai:

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Szereplőteremtő eljárások: névadás, külső-, belső jellemzés, beszéltetés, cselekedtetés, a

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

A korstílusjegyek alapján van romantikus, szentimentális, realista, naturalista és ún. modern

ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT LEGENDÁJA

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

A mű latin címe: Obsidio Szigetiana, mellyel Zrínyi a magyar irodalomban addig

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

A ROMANTIKUS (és realista) REGÉNY

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

EGY MAGYAR NÁBOB (az anekdotikus regény)

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Rudolfot hidegen hagyják ezek az események, de mikor találkozik a színházban az üde

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Romantikus jellemfordulat - realisztikus jellemfejlődés

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

célkitűzéseiért, de valójában nem sokat ért az egészből, s reformkori tevékenységét egy

A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI (a történelmi regény)

A történelmi regény műfaji sajátosságai:

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

történelmi személyiségek a regény főszereplői, a mindennapi emberek életén keresztül mutatja be a

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

őket, gyorsan pusztították el az alkalmi hidat, hogy az üldözőiktől megszabaduljanak. Palvicz

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Ödön és Richárd útja párhuzamot mutat: mindketten a hazát szolgálják kiváló

Jókai művei romantikus alkotások, de életművét nem lehet egyetlen stíluskategóriába

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma fiktív színterét, a

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Az esküvőre összegyűltek most temetésre készülnek. Kacsuka visszaküldi a jeggyűrűt, és a

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

Az elbeszélői nézőpont a regényben

A romantikus világszemlélet jellemzői

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

1. SZABADSÁGESZMÉNY: a romantikus világkép legáltalánosabb jellemzője, ami megragadható az

2. EGYÉNISÉGKULTUSZ és SZEMÉLYESSÉG: a romantika világképének középpontjában az egyén áll a

4. TELJESSÉGIGÉNY: a regény nyitánya a romantikus világkép teljességigényének klasszikus példája.

5. ELVÁGYÓDÁS, EGZOTIKUM IRÁNTI FOGÉKONYSÁG: Jókai hitt az eszményi, tökéletes

6. EREDETISÉGKULTUSZ: elutasítja a szabályokat, meghirdeti a művész korlátlan szabadságát. Az író

Amit a magyar érettségire tudnod kell... tanulj... <3

A cselekménybonyolítás mellett az eredetiség elvét követi a képekben gazdag, áradó, patetikus