Szabó Máté: [a fordítás itt megszakad]

jöjjenek el, futja át a tekintetem, hangzik a fejemben, hallgatódik a papíron, böki ki a szemem
ez a megszólítás Fehér Renátó Torkolatcsönd kötetének nyitóversében. jöjjenek el mind / az
alagút-szindrómás grafománok / & a kurzor fölött hiába virrasztók: belül őrültek és kiadni
képtelenek. a komplexusos közléskényszeresek / a sokatmondóan hallgatagok: a valamit
elhallgató, a belső csöndet külső fecsegésre cserélők, és azok, akik a kiszólást belső csendre
váltják. Beszéd és hallgatás, a nyelv és annak hiánya mintha mindig ott lenne, ahol nincs
keresnivalójuk. Pedig ha bármi, ez igazán egy valótlan állítás. Kölcsönösen feltételezve,
kizárólag egymást keresik. Ahol azonban megjelenik az egyik, rögtön eltűnik a másik. Semmi
másuk nincs tehát, csak keresésük.
Komplex ellentétpárok komplex viszonyát szólítja meg ezzel a címtelen nyitóvers, melynek
legnagyobb vállalása éppen az, ahogyan már a nyelvfolyamat elejétől, a szókezdettől
komolyan veszi a nyelv talán legalapvetőbb problémáját. Ez a probléma a hiányé, a jelentés-
elcsúszásé, a tikkelő jelölőké, az a différance, melyre iskolák épülnek. Vagyis hogy a nyelv
nem tud mindent leírni, minden állítás szükségszerűen hordoz, megidéz és megszólít egy
hiányt, egy kirekesztettséget is. A nyelv ezen kétarcúsága a Torkolatcsönd monstruózus
elméleti alapvetése, mely problémánál azonban nem vesztegel sokat. Helyette azt az
előremutató kérdést teszi fel, hogy mit lehet kezdeni ezzel a közös, minden nyelvhasználót
érintő tapasztalattal, kik azok, akiket a nyelvvesztés leginkább sújt, és mit jelent ezt a
kikerülhetetlen veszteséget rehabilitálni a kollektív tapasztalatunkba.
A Torkolatcsönd egy olyan mélyen demokratikus kötet, melyben a „mindenkinek egyenlő
jogokat” elve a szerkezettől a formai kísérletezésen át a nyelvpolitikán keresztül a társadalmi
kérdésekig mindenhol érvényesül. Nem csupán a megszólított csöndet próbálja visszajátszani
a nyelvbe, hanem azokat is, akik kiszorultak belőle, szóra bírva az afáziát (fülkebontás) és
felejtést (amnézia) is. Ezt a nyelvpolitikát képes társadalmi szinten is tematizálni. Hat részes,
[ki-be-tűz-he-tet-len] című versében például a 2009-es tatárszentgyörgyi romagyilkosságok
steril, jegyzőkönyvszerű leírását és egy helytörténeti beszámolót montíroz össze. A vers
ezáltal egy kényelmetlen disszonanciát eredményez, mely egyik megszólalásnak sem sajátja,
mégis hangzóvá tesz egy olyan morajlást, melyben egyszerre testesül meg a társadalmi
elhallgatottság és a trauma hangos borzalma. Azáltal pedig, hogy harmadik, elbeszélői hang
nem tűnik föl a szövegben, a vers nem tesz többet, mint felállítja a szükséges
viszonyrendszert ahhoz, hogy a kollektív tapasztalatból magától emelkedjen ki, idéződjön
vissza az esemény, meg nem szólalásával beszélve a felejtésről, és egyfajta sérülés által beállt,
kulturális afáziáról: .meghalt azonnal Robika, kisfiú ötéves az és apa Az. foltjá- / val üde rétek
és erdők, búzatáblák, szőlők, futóhomok tarkított borókával, nyárral fehér, táj pusztai alföldi
jellegzetes határ A.
Ez a típusú visszafelé-olvasás csak egyike a kötet számtalan formai kísérletezésének. Bár
hasonló sorrendcseréléssel él, a MINDEN RENDBEN. WALDSEE képvers a tükrözés és egy
belső, periodikus logika alapján bontja végül per- és gondolatjellé a szavait. Hasonló
periodicitás fedezhető fel Clive Wearing, amerikai zongoraművészről szóló versében
(amnézia), aki rövidtávú memória nélkül él, de egy duplafenekű iróniával cenzúrázza Verdi
Nabucco operájának leghíresebb kórus művét is, míg a Rabszolgák kórusából csak a néma? /
Zengjen, / száján, / feltámadt ének. / Adjon hangot szavak maradnak. Mindezen
kísérletformák azonban amilyen könnyen, néha-csak-a-vicc-kedvéért, vagy akár bátran és
 indokoltan (A torkolatnyi csönd, amíg a
kivégzőosztag újratölt) érkeznek, olyan
gyorsan múlnak el. Mely mégsem
súlytalanságukat jelzi, hanem sokkal inkább
annak a gesztusát, hogy egy ilyen laza
szerkesztésű kötetbe minden könnyedén
belefér és helyet talál, hiszen beszéljünk
képversről, mondatmontázsról vagy
klasszikusabb versformáról, a szövegek
mintha szűretlenül torkollnának bele a
kötetbe. Olvasóként mégsem aprózódom el
az élményben. A reflexió – amit a
Torkolatcsönd már a nyitóversben megkezd
azáltal, hogy rákérdez nyelvi lényegére –
mint visszahajlás és kommunikáció
önmagával állandó eleme a szövegeknek.
Mindez elősegíti, hogy olvasóként is
állandóan jelen maradjak nyelvi világukban, melyek időnként rettentően nehezen követhetőek
(Tolmácskajüt), valamint segít, hogy felvegyem a szövegek humorát és becsatlakozzak a
párbeszédeibe. A sokaság öröme és a játék állandó lehetősége ezáltal mozgásban tartja az
egész kötetet, mely valójában minden versében egy sajátos oldalról közelített hiány- vagy
veszteségtapasztalatot beszél el.
A kötet demokratikussága tehát mind strukturális, mind tartalmi elemeiben fellelhető.
Mégsem beszélhetünk egyenlő szintre emelésről. Ellenkezőleg, a Torkolatcsönd sokkal
inkább a negativitás, vagyis az alámerülés által határozható meg. Ezt még a kötet megnyitása
előtt előrejelzi annak Mészöly-mottója: „Tölcsérzsivaj van”. A Torkolatcsönd tehát eleve egy
negatív meghatározás, melynek terét már a legelső vers azonnal megnyitja. Mégsem fürkészi
túl agresszívan ezt a mélyedést. A kötet legnagyobb erénye, hogy egységesen engedi
alámerülni minden elemét a nyelvhiányba, a nyelv előtti forrásba, hogy szóra bírja és felszínre
hozza, amit napvilágnál, egyértelmű szavakkal nem lehet kifejezni, csak felsérteni. Ez a
demokratikusság azonban nem csak ideológia, hanem a könyv alapvető poétikai működése is.
Azaz nem csupán, hogy demokratikus, vagyis hogy indoklást nem váróan állít egymás mellé a
kötet legkülönbözőbb helyzeteket egy telefonfülkében ragadt öregembertől kezdve
(leggyakrabban tárcsázott szám) a homárfőzésen át (színeváltozás) egy párizsi magasvasúti
élményig (Néma járat). Nem csupán, hogy a japán társadalmi jelenségek (Hikikomori) mellet
egy 19. századi német monda (Tajték) és a zsidó misztikus tradíció (Philtrum) is elfér:
mindezen szövegek olyan, végtelenül változatos kísérletformákban és sokszínű elbeszélői
pozícióból jelennek meg, hogy olvasóként sosem kérdőjelezem meg a kötet megoldásainak
létérvényét. Minden eleme magától értetődően, születési joguktól fogva egyenértékű. Ez a
fajta engedés, mely a legjobb értelemben könnyíti el a könyvet, utat enged annak is, hogy a
nyelv is szabadon folyjon: törjön, ahol törnie kell, és áradjon, ahol áradni szeretne. Utóbbi
szüli a kötet talán legerősebb verseit is, úgy mint a Tajtékot és az Írottkőt, ahol az engedés
kétségbeeséshez talál magának stilizált utat: De hány szívverés fér egy matróz mellkasába?
Hány ten- / geri csomóval mérhető meg a vér nyomása? Marad-e vé- / gül iránytűnek egy
metronóm örökkévalósága? S marad-e metronómnak ez a szüntelen belső pergés, a lüktető
dob- / hártya? (Tajték). Mindennek eredményeképpen pedig a kötet lépten-nyomon és
előbb-utóbb eléri, ahova indult: képes úgy juttatni kifejezésre hiányt, nyelvzavart,
felejtést, sérülést és űröket, hogy azokat nem megtelíti, hanem kifejezhetetlenségükben
mutatja fel azáltal, hogy szabad, mégis pontosan felépített nyelvkörnyezetet biztosít
nekik.
Fehér Renátó: Torkolatcsönd, Magvető, Budapest, 2022