Foris Ildikó

XII.A
Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
A realizmus irányzata már a XIX. Században megjelenik és jól megfér a romantika mellett. Latin szóból
ered és jelentése valódi, valóságos dolog. Az irányzat a társadalmi és természeti valóságot obijektívnek és
megragadhatónak tételezte és a valóság összefüggéseinek minél teljesebb ábrázolására tett kísérletet. A realista
próza legfontosabb jellemzője a világszerűség, elbeszélője általában mindenttudó, az elmesélt történetben a
cselekvések vagy a cselekvésmozzanatok okszerűen kapcsolódnak össze. Stílusát a tárgyilagosságra való
törekvés, a szereplők társadalmi helyzetükkel összefüggő tulajdonságaiknak illúziómentes ábrázolása jellemzi.
Sajátossága a részletes leírásokba foglalt hiteles környezetrajz és a nyelv átláthatósága.
Az intertextualitás szövegköziséget, szövegközöttiséget jelent. A latin eredetű elnevezés az 1960-as
években terjedt el, elsősorban a posztmodern irodalom sajátosságaként tárgyalták, de valójában mindig az
irodalom jellemzője volt. Az intertextualitás különböző szövegek között felismerhető kapcsolat, célzás, utalás,
rájátszás, esetleg azonosság. Irodalmi jelenség, melynek következtében az újabb művek olvasatát mindig a
korábban olvasott szövegek alapozzák meg. Az egyik szöveg utal a másikra, a befogadó eszébe juttatja, felidézi
azt, gyakran a szerzői szándéktól függetlenül is. Az inertextualitás értelmezhető szövegalkotó eljárásként is,
valamely műbe szó szerint vagy célzásszerűen beépített másik szöveg.
Móricz Zsigmond a XX. Század kritikai realizmusának képviselője. Irodalomtörténet jelentősége az
Adyéhoz mérhető, amit Ady a lírában, azt Móricz a prózában valósította meg: forradalmasította a magyar
prózát.
Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött című regénye Gustave Flaubert híres művével, a Bovarynéval
lép intertextuális kapcsolatba. A francia regény témája a fojtogató vidéki élet és a romantikus álmok közötti
ellentét, Móricz műve szintén a tartalmas emberi élettől megfosztott kisvárosi emberek életét mutatja be, amire
már a mű címe is utal. Arra keresi a választ, hogy mi a különbség a nagy életre vágyó francia asszony és a 20.
század elején élő magyar nő sorsa között.
A regény címének névutós szerkezete az Isten figyelmén kívül eső helyre utal, csökkent értékűséget,
szűkös lehetőségeket is jelölhet. Szinekdochéként ugyanakkor nemcsak a regénybeli kisváros megalkotott
világára vonatkoztatható, hanem a század eleji Magyarországra is. A mű univerzuma tehát megfelel a korabeli
olvasó világtapasztalatának, életterének és idejének.
A regénybeli vegetáció szerű létet nemi ösztönök, elemi szükségletek és pótcselekvések irányítják. A
kisszerű élethelyzeteket megmutató téma az ösztönök világát előtérbe állító túlfűtött bujaság, erotika a
natrulaizmus hatására hívhatja fel az olvasó figyelmét. A szereplők műveletlenek és szűk látókörüek, ezért nem
érzékelik, illetve nem tudják megfogalmazni életproblémáikat. Reflexióik általában ösztönösek, cselekvéseik
alig vagy egyáltalán nem motiváltak. Ezt a hatást a regény többek között azzal éri el, hogy a szereplők a pletyka
ellenére nincsenek birtokában az életük, problémáik megértéséhez szükséges információnak, illetve más-más
információt birtokolnak. Ebből fakad, hogy a regény világában viszonylagossá válik minden tudás és értékelés.
Ezért a regénynek főszereplője sincs, hiszen ebből a környezetből gyakorlatilag lehetetlen a kitörés vagy a
kiemelkedés.
A 48 óra alatt a felvidéki Ilosván játszódó mű nem események láncolatából, hanem életképekből,
jelenetekből áll. Nem csak a a történet a fontos, hanem a mögötte kirajzolódó hangulat, a kisváros és a század
eleji Magyarország nyomott, sivár, önmagába zárt megragadása. A cselekmények helyszínei tipikusak:
vendéglő, borszagú, füstös lakás, szigorú iskola, utca, melynek egyik oldaláról átkiabálnak a másikra az
emberek. Itt egyszerű a kommunikáció is, üres fecsegésen, pletykálkodáson, tivornyákon kívül semmi lényeges
tartalma nincs az emberi kapcsolatoknak és a beszédnek. A jelenetező technika az időrend folyamatosságának
megtörésére korlátozott lehetőséget nyújt. Ez szaggatottabbá teszi az időt és töredékesebbé a cselekményt.
Eredménye az is, hogy a szereplők személyisége első sorban beszédtevékenységük, nyelvi viselkedésük
nyomán nyilvánul meg.
 A regény a bogaras, öreg tanító, Veres Pál alakjával indul és zárul. Az író nem mélyül lélektani
fejtegetésbe, hősét gesztusai, mandatai, magatartása alapján jellemzi. A férfi büszke csinos, körüludvarolt
feleségére, gondoskodni akar róla, hogy mindig legyen körülötte valaki, az összejövetelek végül azonban
mindig nagy ivászatba torkollnak. Mivel felesége nincs otthon, ezért keresésére indul, mindenkit kérdezgetve,
hogy látták-e valahol és mindenütt elidőzve. A nagyvendéglőben találkozik az albíróval, aki kívülről érkezett,
neve sincs a történetben. Ő az egyetlen műveltebb ember ebben a szellemtelen kisvárosban. Itt találjuk az első
utalást Flaubert regényére, a tanítóné ugyanis felkelti az albíró érdeklődését, aki Bovarynéra gondol. Veres Pál
meghívja az albírót holnaputánra, ám már másnap összefutnak az utcán. A tanító úgy gondolja, hogy vele
beszéli meg unokaöccse, Laci estét, aki titokban szerelmes a tanítónéba, s hogy jóhírét megvédje, az igazgatót
és egyik tanárát is meghazudtolja, ezért most kicsapás fenyegeti. Az albíró beszélgetésük során többször is
Bovary úrnak szólítja a tanítót („Jó reggelt, Bovary úr!”, „Kedves Bovary úr”) megtretemtve ezzel annak a
lehetőségét, hogy Veres Pált is Charles Bovaryval összefüggésbe hozva szemléljük.
Bovary neve beszélő név, a latinból származik és jelntése ökör. Kétszeresen is illik Veres tanítóra,
hiszen buta, az orvosi vizsgát a kérdések bemagolásával tette le, szakmájához nem ért, a tévedéstől való
félelmében enyhe gyógyszereket ír betegeinek, felesége életét sem tudja megmenteni. Ugyanakkor
felszarvazzák, azaz nemcsak orvosi, hanem férji mivoltában is nevetségessé válik. Azt is csak sejti, hogy „az
idegen név valami kicsinylést jelent”. Ő elégedett életével, felesége udvarlóit maga cipeli haza, az egész alakja
nevetséges.
A regény csúcspontja az estébe hajló délutáni összejövetel, amikor hat férfi lesi a tanítóné egy-egy
mosolyát. Mindnyájan meg vannak arról győződve, hogy az asszony megkapható, mindenki úgy hiszi, hogy
titokban szeretője van. Veres Pálné egyszerre le tudja kötni mindegyik udvarlóját. A férjén kívül jelen van az
albíró, akit a találkozásukat követően váratlan vendégként visz haza a tanító. Később megjelenik a káplán, a pap
és Dvihallyi tanító, és ott van az asztalnál az érettségi előtt álló Laci is.
A tanítóné alakja számos helyen rájátszik Emma Bovary alakjára, ám számos ellentétet is felfedezhetünk
köztük. Bovaryné házasságtörési szándékai tudatosak és megvalósulnak, öngyilkossága pedig eredményes és
tragikus. Ezzel szemben Veres tanítóné ösztönös próbálkozásai eredménytelenek, fenkére esve pedig
öngyilkossági kísérlete komikumba fullad. Mindezek mellett Móricz regénye ellentétes jelentéskörben mozgó
motivikus utalásokkal is él, például: Bovaryné kifinomult zongorajátékával a tanítóné klampírozása állítható
szembe.
A francia regényt ismerő olvasó elvárja, hogy a Mórisz regény végkifejletében Veres tanító is
megszégyenüljön éppen úgy, mint Bovary, azonban ezt az elvárást a magyar regény nem tljesíti. A
házasságtörés és a férj megszégyenülése és a saját tökéletességével való szembenézése elmarad Móricz
regényében. Mindez metaforikusan azt üzeni, hogy ebben a műben megalkotott világ kisszerűsége nagyobb,
mint a francia regényben. Az író ezt azzal is hangsúlyozza, hogy a Bovary megszólítás Veres Pál számra erősen
korlátozott jelentéssel bír. Az azonban eldöntetlen marad az olvasó számára, hogy azért nem értette a célzást,
mert nem olvasta a Bovarynét vagy pedig azért, mert bár elolvasta a regényt, de nem értette a gúnyos célzást. Ez
azt példázza, hogy a kisváros mennyire műveletlen, hogyha még a tanítónak az irodalmi tudása is korlátozott.
De Móricz talán reálisan, a realista regénynek megfelelően ábrázolja a magyar kisvárosi életet.
Veres Laci az egyetlen szereplő, aki érdemben reflektálja cselkedeteit, kitörési lehetőségei mégis
korlátozottak. Sorsa a mű végén nyitva marad, az olvasó nem tudja meg, hogy sikerül-e elmennie Ilosváról vagy
beilleszkedik a kisszerű környezetbe.
A mű végé ismét a tanítót látjuk, aki az utcán hallja a hírt: a közjegyző az albírót kényes helyzetben
találta feleségével, a férfi kiugrott az ablakon, a farakásra zuhanva meghalt, feleségét pedig a közjegyző ölte
meg. A regény groteszk komédiával zárul: a tanítóval együtt arról értesülünk, hogy az albíró esetéről tudomást
szerezve Veres Pálné is kiugrott első emeleti lakásuk ablakából, de csak a fenekére esett. A tanítóné tehát nem
tud kilépni sorsából, öngyilkossági kísérlete nevetséges. Veres Pál utolsó mondatai, ironikus hatást keltve ismét
megidézik Flaubert művét: az albíró mindig „valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy
Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!...”.