Az apostol (1848)

Szilveszter története: példázat. Az elbeszélőt nem annyira az események, mint

inkább hőse viselkedésének eszmei és érzelmi rugói érdeklik. Rendkívül nagy
szerepet kap a meditáció, Szilveszter belső monológjai a költemény nyelvileg
legszebben megformált részei. (Közülük a szőlőszem példázata – Az apostol
talán legismertebb részlete a 11. fejezetben, a költemény felezőponján
helyezkedik el.) Jóllehet elbeszélő költeményről van szó, melyben fontos
szerepet kap a jelenetezés, az előadásmód mégis a lírai elemet teszi dominánssá.
Az elbeszélő elfogultan figyeli hősét, teljesen azonosul vele, kudarcait kizárólag
a körülményekből és a helyzetéből származtatja. Színe és fonákja: pátosz és
irónia kettőssége jellemzi a modalitást. Az irónia forrása mindenkor a
démonikus világ: „Bőszülten hagyta el a nép / A templomot, / Az isten és a béke
házát.” Olyan világ ez, melyben az értékek teljesen megfordultak, éppúgy, mint a Felhők
egyik darabjában (Igazság! alszol?).

A lírai elemet teszi hangsúlyossá az in medias res kezdés is: az érett, ereje teljében levő
Szilveszter bemutatása. A múlt felidézése, a hős gyermek- és ifjúkorának,
„nevelődéstörténetének” életképszerű elbeszélése (5–14. fejezet) az érett Szilveszter
gondolkodásmódjának bemutatása után nyilvánvalóan magyarázó értelmű. Az apostol hőse
számunkra kész jellemként jelenik meg, s tulajdonságainak befejezettsége rávetül
előtörténetére is. Bár a költemény cselekménye összecsapások sorozata, a hős és a világ
állandósága miatt ezek egyetlen alaphelyzet variációiként hatnak.

Szilveszter pszichológiája és logikája a szentimentális emberé, akinek

minden törekvése arra irányul, hogy elfogadtassa magát egy idegennek
és ellenségesnek tudott világgal, mégpedig úgy, hogy ez a világ
igazodjék hozzá. A szentimentális hős szükségképpen magányos.
Árulkodó tünet, hogy Szilveszter a falusi sokaságot szólítja meg, nem
az egyéneket: „Üdvöz légy, nép!”, mondja ahelyett, hogy „emberek”;
mint néppel van velük pertuban. Magánya legalább annyira vállalt,
mint amennyire kényszerű. Nem akarja, hogy besoroltassék a
társadalomba, mert az óhatatlanul eltorzítaná személyiségét. „Annyit
érsz, amennyi vagy”: ez a szentimentális hős mércéje, amit szembeállít
a társadalom megtévesztő, látszatokon alapuló értékrendjével. A nagy
példakép, Rousseau nemcsak a születés és a vagyon énelvesztő, besoroló erejét tartotta
veszélyesnek, hanem az emberi értelmet és a tehetséget is, mivel manipulálhatók a
személyiség ellen. Így lett archimédeszi pont a szív, amely a természet szava az emberben és
a lelkiismeret, amely nem enged letérni az erény útjáról. A szentimentális hős voltaképp a
természet és az erkölcs (belső parancsként megjelenő) törvényeire, e két (kizárólag)
megbízhatónak elfogadott iránytűre figyel. Az erény megszállottja; éppen rigorózus elvei
okozzák látszólagos érzéketlenségét: úgy érzi, hogy a legkisebb engedménnyel is az
üdvösségét kockáztatná.

Az apostol művészi megformáltsága több szempontból is a látomásköltészethez kapcsolódik.

Időmértékes (jambikus lejtésű), rím nélküli, szabad szótagszámú sorokkal – az utóbbi éppúgy,
mint az átkötések rendkívül nagy száma, a szintaktikai keretek fellazulásával jár együtt. A
megmagyarázott metaforát nem önmagában szerepelteti, hanem füzérszerűen, kibontva,
beágyazva a vers szövetébe (pl. a 14. fejezetben a szerkesztő válaszában). Még tovább lép
előre az ellentétek ironikus hatású szembeállításában: „... mindig csak feketének látta, / Pedig
fejér volt már, mint a galamb, / Csakhogy nem látszott színe a sötétben”. Jóllehet a
hihetetlenül gyorsan készült szöveg egyes helyeit az alkotói ihlet elfáradása, kevésbé
szerencsés megoldások jellemzik, egészében erényei Az apostolt az életmű meghatározó
darabjává emelik.