Isten kezében

Bartalis János

Jött villámcsapás, jött a tenger.

Jött a fergeteg.
Jött emberek hálátlansága.
Jött kegyetlenség, jött bűn.
Jött éhség és szomorúság.
Jött megaláztatás.
Jött üldözés és megpróbáltatás.
Jött bújdosás lélek-pusztában
és nem volt hová lehajtani fejet.
Jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése.
Jött korbácsütés testen és lelken.
Jött börtön...
Nagy bajomban mindig csak azt mondom:
„Isten kezében vagyunk
és ott vagyunk a legjobb helyen.”

Mikor fellegek feltornyosulnak

és a hullámok összecsapnak fejünk felett.
Mikor a templomok leomlottak
és meghasadott a hegy.
Mikor sötétség borult a világra,
végtelen sötétség
és az égre nem jöttek fel a csillagok,
- mikor a halál örvényénél álltunk ...
Mikor az utolsó kiáltás is elhangzott
Krisztus ajkáról – függve a keresztfán,
utolsót lehelve lelke:
„Éli, éli, Lama Sabaktani!”
Ó népem, drága népem!
E szörnyű ítéletben,
ez elveszejtő nehéz időben
mindig hitted:
„Isten kezében vagyunk
és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”

Mikor Ég-Föld megszakadt,

Folyók-Tengerek kiöntöttek,
végig nyaralván sós hullámaikkal
a veszett világon,
mikor megpecsételtetett minden
teremtett állatoknak sorsa –
Ó, Uram!
mi: árva néped,
árva magyar néped
„Tebenned bíztunk eleitől fogva.”
 Üzenet
Magyari Lajos

Legyen a béke órája ez ...!

Hallom, ahogyan kontinensek fölött száll a harangszó,
átölelik egymást minden emberi szavak,
és seregbe gyűlve mondják: legyen a béke órája ez!
Mint a növő gyermek, minálunk még alszik,
szendereg a jövendő kenyér,
kalásszá most álmodja önmagát,
mert a dolgok törvénye szerint mindeneknek
föl kell nőni – a beteljesülésig.

Legyen a béke órája ez...!

Én most is azon a földön állok, élek,
hol ükök és dédek vért és verejtéket sohasem
sajnáltak televénytől.
S mert hinnem kell, hogyha hitre születtem,
hogy megtartó, növesztő hatalma
mibennünk nőjön és folytatódjék.

Legyen a béke órája ez ...!

Idefentről, a lélek magasságából, szikrázó ormokra
látok, távolabb a búzát szerelmesen fogadó mezőkre,
s tovább, még tovább, már csak az értelem
s a remény teleszkópján át odalátva, erre az egész küzdő,
szerető, szenvedő,
a reményben újra s újra föltámadó emberiségre.
Elmondom hát néki most én is őseim szavával:
„Bort, búzát, jó reményt, békességet.!

Előhang
Kányádi Sándor

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Reggeli ének
Heltai Gáspár

Immáron a nap feljövén,

Könyörögjünk az Istennek,
Hogy mind az egész napon,
Bűntől minket megörizzen.

Nyelvünket megtartóztassa,
Bűnre, hogy ne mozduljanak,
Szemeinket befödözze,
Gonoszságra ne nézzenek.

Tiszták legyenek szíveink,

Gonoszt, bűnt be ne vígyenek,
Kevélységet megenyhitsen,
Ételt, italt mértékeljen.

Hogy mikor a nap elnyugszik,

És az éj elközelitend,
Ez világon tiszták legyünk,
Dicsérjük a nagy Úristent.

Köszönöm, Uram!
Losonczi Léna
Uram, éreztem, szóltál hozzám
- így szólítottál: gyermekem! –
templomodban megérintettél,
hol zsámolyodra hajtottam fejem.
Köszönöm Néked, Istenem!

Uram, tudom, kiválasztottál,

veszni bárányod nem hagyod,
eddig fájdalmat énekeltem,
de Te bekötötted sebem.
Köszönöm Néked, Istenem!

Uram, fényt adtál e látásra,

örülni e gazdag természeten,
csodálni, égen-földön látszó
hatalmadra rányitottad szemem.
Köszönöm Néked, Istenem!

Uram, engedtél új tavaszt még:

gyönyört madárdalban, növényt,
virágzó fák hózáporában
látom, irgalmad végtelen.
Köszönöm Néked, Istenem!

Uram, vezess szent lelked által,

ne fészkeljen szívemben félelem,
mert a Golgotán ontott szent véreddel
kárhozattól mentetted életem.
Köszönöm Néked, Istenem!

Uram, ingó hitem táplálod,

ajkamra szót adsz szüntelen,
igéddel hadd hirdessem másnak,
tart még a földi kegyelem.
Köszönöm Néked, Istenem!

Uram, taníts meg alázatra,

s töröld el gyáva szégyenem,
hogy Rád tekintő büszkeséggel
emeljem magasra fejem.
Köszönöm Néked, Istenem!

Uram, engedd, hogy kívánságod

teljesíthessem hálatelten,
s ha erőm fogyva Hozzád térek,
végső sóhajom ez legyen:
Köszönöm Néked, Istenem!

A régi ház küszöbén

Zilahy Lajos

Kezembe ejtve homlokom

ülök a korhadt küszöbön.
Te régi ház, elmúlt időmet
köszönöm néked, régi udvar.

Köszönöm néked régi udvar

a fák alatt a lenge imát,
a kis padot, a szép lugast,
amit befontak ágak, indák.

Köszönöm néked régi udvar,

a búvócskát, a kergetősdit,
a kisleányt, amint vigyázva
egy nagy fa mellől leskelődik.

Köszönöm néked, régi ház,

- Ez minden, ami megmaradt –
a nyilakat, a jó parittyát,
az első lelőtt madarat.

Ó, köszönöm, szelid anyámat,

amint gyümölcsöt osztogat,
a bátyámat, a két nénémet,
és köszönöm a húgomat.

Köszönöm néked régi ház,

- köszönni valóm annyi van –
Ó köszönöm halott apámat,
ki így szólt hozzám: kisfiam!

Mindent elvesztve, férfi-szívvel

köszönöm néked, köszönöm,
hogy megengedted, hogy még egyszer
leüljek itt a küszöbön.

Erdélyi templomok fehére

Lászlóffy Aladár

Erdélyi templomok fehére

vigyáz az idő türelmére.

A templom mindig ünneplőben

állott a mivesnap-időben.

Vándor, ki bárhova is mennél,

úgyis nagy szeme előtt lennél.

A tornyok mind utánad szólnak:

nélküled mi lesz velünk holnap,

mikor a közel és a távol

egymással rólunk is elszámol?

Keresd magadban azt a sarkot,

amely szívednek otthont alkot,

a legcsendesebb csendességet,
melyben már csak a lélek éghet,

amely nem bontatott le, nem rom,

még ép és tiszta, mint a templom.

Kavics vagy roppant kőfalából;

hát számolj, számolj, számolj!...

Ahogy tova a sorsunk foszlik,

a száz út millióvá oszlik;

századok számolták meg rendre:

hány zsák s mennyi a búza benne

s ezer év számolta meg itten,

hogy egy az Isten! egy az Isten!

Vándor, ha átvonulsz e tájon,

a harangszó csak akkor fájjon,

ha Istent s földjét – ezt az egyet,

valami folytán elfelejted.

Honfoglalás
Demjén Ferenc
Kell még egy szó, mielőtt mennél,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér,
Az úton majd néha gondolj rám,
Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.
Nézz rám és lásd, csillagokra lépsz,
Nézz rám, tovatünt a régi szenvedés!
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.

Szállj, szállj sólyomszárnyán

három hegyen túl.
Szállj, szállj, ott várok ráf,
hol véget ér az út.

Úgy kell, te is értsd, nem indultál hiába,

az a hely, ahol élsz, világnak világa,
Az égig érő fáknak, ha nem nő újra ága,
Úgy élj te legyél világnak világa.

Nézz rám s ne ígérj,

nézz rám, sose félj,
ha nincs hely, ahol élj,
indulj hazafelé.

Legyetek őszinték
Dsida Jenő
Lássátok, fáradt vagyok mér
s nem titok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyilegyenes, biztos utakat.

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok

rám cifrafényes szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.

Amikor beszélek, ne nézzetek

a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
ás tagadástok: nem, nem.

Mindnyájan biztosan meghalunk.

Esik a hó, itt pattog a tűz,
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas jó apánk az Isten.
Erdélyi reflexió
Gálfalvi Sándor

Mozdulatlan a hullámzó tenger kékje,

Magába zárja az alfát és omegát.
Tört csónakkal próbáljuk menteni
Magunkat s az ébredő óceánt.

Apokalipszist hirdető zenében

Zengjük a múlt idők új dalát,
Káoszba zárat, megkötözve
Ostromoljuk az elmúlás falát.

Fény és árnyék, csend és üvöltés

Az, ami minket fogva tart,
küzdelmünk nyomát őrzi mind az,
Ami összedúlta az ős avart.

mint Mózes törvénye, kőbe vésve

Ég lelkünkben a hit s a vér szava,
Figyelj rá, mert csak úgy lehetsz
Népednek hü apostola.

Milyen volt…
Juhász Gyula

Milyen volt szőkesége, nem tudom már.

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már.

De ha kinyilnak összel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme szinére visszarévedek.

Milyen volt haja selyme, sem tudom már.

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Jeremiással mondom
Sándor Ernő

Uram, én nem tudok beszélni,

engem ne küldj el, félni, félni
tudok csak ...
Nyomorultan
rettegek én az emberektől.
Ifjú vagyok még, látva-látod,
nyelvemen görcs van, dadogások...
Nem akarok próféta lenni!
Nem akarok semmit sem tenni!
Ó, hagyj magamra!
Jaj, rettenetes
ez a Te küldetésed,
ez a Te elhívásod!

Adj nekem valami szebbet,

valami mást,
emberibbet,
valami csendes boldogságot.
Nem könyörült gyermekfejemnek.

Kemény volt, küldött, mennem kellett.

Imé, igémet adom szádba.
S mentem. Azóta egyre járok,
nyelvemen görcs van, dadogások,
szívembebn félelmek remegnek.

Uram, ugye már Te is látod,

hogy igazam volt?
Az én szájamból
igád sem kell az embereknek.
Keménnyakú ez a Te néped,
tudod Te is.
Valaki más tán bírna véle
jobban, mint én, fáradt cseléded.
Uram, figyelsz rám?
Bocsáss el szépen,
s bocsásd meg ezt a hatvan évet.
Az Úr felel:
(s szívem reá remegve dobban)
Csak menj tovább!
Ott van a tüz a csontjaidban.

Zsoltár gyermekhangra
Babits Mihály
Az Úristen őriz engem,
Mert az ő zászlaját zengem.

Ő az áldás, ő a béke
Nem a harcok Istensége.

Kard ha csörren, vér ha csobban

Csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,

Csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalom

Háborunkat meg se hallja.

Csöndes ő mig mi viharzunk,

Békéjét nem bántja harcunk.

Az Úristen őriz engem,

Mert az ő országát zengem.

Az ő országát, a békét,
Harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszolom,

De ő igy szól: „Nem haragszom.”

Néha rángatom, cibálom:

Tudja, hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,
Mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem,

Mert az ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,

Mint amit ő ajkamra tett?

Tőle, hozzá minden átkom:

Hang vagyok az ő szájában.

Lázas hang talán magában,

Kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje,

Aki azt énekli: BÉKE!

Naphimnusz
(Cautico del frate Sole)
 Francesco D’Assisi

Mindenható, felséges Atyánk, hozzád száll a

Dicséret, magasztalás, tisztelet és hála.

Minden a te tulajdonod, s nincs ember, aki

Méltó lenne nagy neved kimondani.

Áldott vagy Uram, s kezed minden müve áldott,

Legfőképpen öreg bátyánk, a Nap;
Az égből néz ő le és tőle világos a nappal,
És ékes, szépséges ő, tündökletes
Ó, felséges Atyánk, mint te magad.

Dicsérjen nénénk, a Hold meg a Csillagok:

Te formáltad őket, s mind oly gyönyörüen ragyog.

Uram, dicsérjen téged bátyánk a Szél,

A levegő meg a felhő, a derüs ég s a vihar;
Te táplálod teremtményeid ezek áldásaival.

Dicsérjen téged kedves húgunk a Viz,

Aki hasznos, alázatos és tiszta is.

Uram, dicsérjen téged öcsénk a Tüz:

Vele gyújtasz fényt napszállta után,
Szép és félelmetes ő, erős és vidám.

Uram, dicsérjen téged jóságos Földanyánk,

Ki hátán hordoz minket s áldásait árasztja ránk:
Miénk pompás virága a réten s gyümölcse a fán.

Boldogok, Uram, akik szerelmedért másoknak megbocsátanak,

Akik betegséget szenvednek el és keserü kinokat;
Boldogok, kik békén türik a föld nyomorát,
Mert elnyerik ők, felséges Atyánk fényes koronád.

Dicsérjen téged testvérünk a testi halál,

Akitől emberfia nem menekülhet:
Jaj annak, kit a végső perc halálos bűnben talál.

Boldogok, kik szent akaratodban megnyugosznak:

A második halált nem kell elszenvedni azoknak.

Dicsérjétek Urunkat, ég sé föld seregei,

Áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok neki.

(Képes Géza fordítása)

 Az elbocsátott vad
Babits Mihály

Nem hiszek az Elrendelésben,

Mert van szívemben akarat,
S tán, ha kezem másként legyintem,
A világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
Visz, őriz ezer baj között,
De nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
Mihelyt gögömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten

Akitől bújni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
De van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
S mint bölcs vadász gyenge vadat
Elbocsátott, de nem felejtett:
Szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek

Szokásuk volt, mondják jelek,
Aranyos nyakörvet verettek,
Hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
Annak, aki e rengeteg
Ölében elfogott, de önként
Újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban

Vadmódra – de az ő jele,
Erejének bélyege rajtam,
Hogy ne nyughassam nélküle.
S mint szélcibált bogáncs, amelyen
A szivárvány lába pihen,
Illattal telik: úgy beteljen
Sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben,

Mert szabad vagyok: oly szabad,
Mint a bolond bogáncs a szélben,
Vagy vad bozót között a vad.
„Vezessen Hozzád a szabadság!”
így kérem olykor, ki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Nem elég
Váci Mihály

Nem elég megborzongni, lelkesedni kell,

Nem elég fellobogni, de mindig égni kell!
És nem elég csak égni, fagyot is birjon el
Ki acél akar lenni, suhogni élivel.
Nem elég álmodozni, egy nagy-nagy álom kell,
Nem elég megérezni, felismerni kell,
Nem elég, sejteni kell, hogy milyen kor jön el,
Jövendőt tudni kell.
Nem elég a célt látni, járható útja kell,
Nem elég útrakelni, az úton menni kell!
Egyedül is, elsőnek, alől indulni el.
S csak az hivjon magával, aki vezetni mer…
Nem elég jóra vágyni, a jót akarni kell,
És nem elég csak akarni, de tenni, tenni kell.
A jószándék kevés, több kell az értelem,
Mit ér a hüvös ész? Több kell az érzelem.
Ám nemcsak holmi érzés, de seb és szenvedély
Keresni, hogy miért élj: szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég a világért, több kell: a Nemzetért.
Nem elég a hazáért, több kell most: népedért.
Nem elég igazságért,
Küzdj azok igazáért,
Kiké a szabadság rég,
Csak nem látják még,
Hogy nem elég.
Még nem elég…

A próféta
A.Puskin

Vitt-vitt a sivatagon át
Az Igazság iszonyú vágya,
S hat fényszárnyával egy Szeráf
Egyszerre csak utamat állta.
Halk ujját álomszeliden
Végigvonta szemeimen,
S erejük, mint egy ifjú sasnak,
Lett rögtön tiszta, hős, hatalmas.
Megérintette fülemet
És fölharsogtak az egek:
Fényszült angyalok suhogását
Hallottam és csillagzenét,
Fü növését, tengerfenék,
Szörnyek kavarta zuhogását.
S kiszakitotta nyelvemet,
Mely oly önzőn sietett
Társulni minden fecsegésbe,
S vérmocskolt keze az okos
Kígyónak tette be gonosz
Számba fullánkját. Végül érce
Mélyen mellemre hasitott,
S a kebel tátongó sebébe
Mély lüktető szívem helyére
Eleven parazsat dugott…
Némán élettelenül feküdtem
S az Ur szava zendült felettem:
„Kelj föl próféta, akarom;
hallj és láss, utad erőm vezesse:
légy tanum vizen, szárazon,
s lobbants lángot az emberekbe.

Imádkozom: legyek vidám

Áprily Lajos

Én Istenem, legyek vidám,

Hogy házamat viditani tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
És senkire se haragudjam.

Arcomat ne lássa senki sem

Bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelid vasárnapom,
Ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,

Ma minden gondot tüzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem,
S szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat büvölt a gyász,

A hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
Panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,

Újjongjon újra puszta lelkem,
Mint rég, mikor falum felett
Az első forrásvizre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,

Vig fecskeszó bolond viharban,
Tudatlan gyermekhang legyek
A jajgató világzavarban.

Szabadság
Heltai Jenő

Tudd meg:
Szabad, csak az, akit
Szó nem butit, fény nem vakit.
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Nyiltan gyülölhet, átkozhat, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg:
Szabad, csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg.
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít,
Nem alkuszik meg. Hü becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez,
Nem nézi azt, hogy szép-e, tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt és volt-e őse.
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
S embernek tudja azt is, aki pőre.

Tudd meg:
Szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, se sose langyos.
Tüzet fölösleges nem harangoz.
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemére húzott vaskalappal,
Mindig merészen szembenéz a Nappal.
Vállalja azt, amit jó társ vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindig, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt.
De megmutatja olykor, hogy van ökle,
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelmüen, ingyen ajkadra ne vedd.

Tudd meg:
Szabad csak az, aki
Oly áhitattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
Inség, veszély, kin meg nem tántorit.
És lelki béklyó többé nem szorit.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Hiába őrzi porkoláb, lakat, vár,
Az sose rab, ki lélekben szabad már.
Ilyen szabad légy! Ez nem könnyű játék,
Égből lepottyant, nagylelkű ajándék.
Szenvedj meg érte! Ingyen ezt nem adják.
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, hol szózatát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúl érte harc,
Hogy azt csináld amit akarsz.
S mindazt, miért más kinnal robotolt,
Önzőn magad javára letarold.
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál,
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz.
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Szétönti illatát a szomjas világra.
Hogy abból jó testvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
A véröntözte magból most kikelt.
Ápold! Vigyázz rá! Őrizd! Ünnepeld!

Az ember itt
Pilinszky János

Az ember itt kevés a szeretetre.

Elég, ha hálás legbelül
Ezért-azért, egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,

Bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzám tartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

Az Úr érkezése
Ady Endre

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel.
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerüt,
Mindörökre látom.

Nem emel föl

József Attila

Nem emel föl már senki sem,

Belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem.
Hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze formáló alak,

S amire kényszerítnek engem,
Hogy valljalak, tagadjalak,
Segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek –

Ne viszonozd a tagadásom:
Ne vakítsd meg a lelkemet,
Néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kin,

Hisz gondjaid magadra vettem,
Az árnyékvilág árkain
Most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,

Hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
Mielőtt magam feláldozom.
Isten oltó-kése
Tóth Árpád

Pénzt, egészséget és sikert

Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád,

Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz

A kin, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

PSALMUS HUMANUS
Szent-Györgyi Albert

Uram, Ki vagy?
Szigorú Atyám lennél,
Vagy szerető Atyám,
Akinek méhéből a Mindenség
Megszületett?

Te lennél a Mindenség maga?

Avagy a Törvény, mely uralkodik
Felette?
Adtál életet, hogy visszavedd?
Te alkottál engem, vagy Téged én,
Hogy a magányt és a felelősséget
 Megosszam?

Uram! Nem tudom ki vagy,

De Hozzád fordulok nagy bajomban,
Rettegek embertársaimtól és saját
Magamtól is!
Talán nem éred szavaim
De megérted zenémet.

Első zsoltár: Isten.

Uram!
Hatalmasabb vagy, mint a világ, amit
Te alkottál,
A mindenség a Te otthonod.

A magam képére formáltalak,

Azt hittem, kegyetlen vagy, kapzsi és
Hiú.
Dicsőitésre és áldozatokra áhitozó,
Bosszúra éhes, látván kisszerü vétkeimet.

Én házakat épitek Neked

Miközben hajlék és élelem nélkül
Hagyom embertársaimat.

Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé

Teszem a Teremtés rámesö zúgát,
Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és
Örömmel
Töltöm meg világomat.

Második zsoltár: A vezetők

Uram! Vezetőt választunk vezetni minket,

És szolgát szentelünk szolgálni Téged.

De a vezetők nem vezetnek el Tehozzád,

Nem hallgatnak ők békéért esdeklő,
Néma szavunkra,
Rajtuk a hatalom romlása, az embert
Ember ellen vezetik.

És a szolgák nem téged szolgálnak,

A hatalmat szolgálják és megáldják
A fegyvereket.
Gyötrik és gyilkolják embertársaimat
 A Te nevedben.

Uram! Küldd el hozzánk a Te szolgáid,

Hogy megmutassák az utat, amely
Tehozzád, a békébe,
Amely embert emberhez vezet.

Harmadik zsoltár: A szív és a szellem

Uram!
Szeretni tudó és szeretetre szomjuhozó
Szívet,
Szabadon gondolkodó és alkotni tudó
Szellemet adtál,
De szívem retteg és gyülölködik,
Megrontja szellememet, s halált hozó
Iszonyú fegyverrel tör
Országodra, reám és embertársaim ellen,
Hogy szétroncsolja az élet szent szövetét.

Uram! Tisztitsd meg szívemet, emeld

Magadhoz szellememet.
Hogy testvéremnek testvére lehessek.

(folytatása a következő oldalon)

Negyedik zsoltár: Energia és Sebesség

Uram!
Fölfedted előttünk az anyagban rejlő
Energia titkát,
Hogy munkánkat könnyebbé és az
Életet magasztosabbá tegyük,
Megtanitottál a hangnál is sebesebb
Utazársa,
Hogy a távolság ne válassza el többé az
Embertől az embert.

Munkánk gyümölcsét, a lövedékké

Süritett energiát
Mi eljuttatjuk a föld legtávolabbi
Sarkaiba,
Hogy egymást nyomoruságba és
Pusztulásba taszitsuk,
Hogy a letarolt földről kiirtsunk minden
Élőt.

Uram! Ne hagyd, hogy leromboljam az

Élet templomát,
Engedd, hogy hasznomra váljék a tudás,
Hogy hasznossá lehessek általa.
Adj méltóságot rövid napjaimnak.

Ötödik zsoltár: A föld

Uram!
E drága bolygót adtad nekünk
Lakóhelyül.
Rejtett, titkos kincsekkel tele,
Képessé tettél müvedet megérteni,
Könnyitsd meg hát munkánk,, üzd el az
Éhséget és a kórt.

Kiássuk a kincset, hogy elherdáljuk,

Hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú
Gépezetét,
Mely most azt pusztítja, amit mások
Építettek,
Mely majd ellenem fordul, elpusztít
Engem és gyermekeim.

Uram! Legyünk társak az alkotásban,

Dolgozzunk tovább müved nyomán,
Hogy bolygónk a bőség, a boldogság
És az összhang erős otthona legyen.

Hatodik zsoltár: A gyermekek

Uram!
Nemek szerint szétválasztottad az
Embereket, hogy az egymás utáni
Vágyakozásban,
Teljes összhangban rezdüljenek lelkük
Mélyén húrjai.
A közös vágy szülöttei a gyermekek,
Az édes gyermekek,
Akik tiszta, szeplőtlen szellemmel
Érkeznek hozzánk.

És én gyülöletet, rettegést és előítéletet

Oltok szellemükbe,
Bunkereim arra tanítják őket, hogy az
Élet sötét és a jószándék hiábavaló,
És ha felnőnek, nemes tettekre készen,
Hivatásos gyilkosokká képzem őket,
S erkölcsi bénaságban múlnak el
Legszebb éveik.

Uram! Mentsd meg gyermekeim,

Mentsd meg szellemüket,
Hogy romlottságom ne rontsa meg
Éket,
Mentsd meg az életüket,

Hogy a fegyver, amit másokra fogok,

Ne pusztitsa el őket,
Hogy jobbak legyenek, mint szüleik,
Hogy megalapitsák saját birodalmuk,
Szépség, igazság, becsület, összhang és
Jóakarat birodalmát,
Hogy béke és szeretet uralkodhassék
Mindörökké.

(Csillag Veronika fordítása)

Imádság
Lermontov

Ha sorsom néha megtapos

S bú fogja szivem át,
Elmondok egy csodálatos
Igéjü mély imát.

Megnyugtató áldott varázs

Árad belőle rám,
S gyógyit a szent vigasztalás,
Míg mondogatja szám.

S egyszerre nem fáj semmi sem,

Gond és bú nem sebez,
Sirok, hiszek s nehéz szivem
Oly könnyü, könnyü lesz.

Angyal
Lermontov

Éjfélkor az égen a csendből elő

Angyal szállt, zengedező.
Felhőseregek, csillag-miriád,
A hold hallgatta dalát.

Mily boldog a lélek – ily szava kelt –

Amig hona édeni kert.
Jóságos az Úr! – öntötte szelid,
Hü szive dicséreteit.

Csecsemő lelket vitt – átölelé –

A könnyek völgye felé.
Elszállhat a dalból a szó idelent:
A dallam, a hang sohasem!

Szennyezte, gyötörte soká a világ,

De emelte a lelket a vágy!
S nem adta az égi zenét, amig élt,
A földi üres dolgokért.

(forditotta Illyés Gyula)

Ima
Lermontov

Ne sújtson átkot, könyörülj meg

Rajtam, ne büntess, Istenem,
Hogy e sötét siralomvölgyet
S szenvedélyeit szeretem.

Hogy élő igéid patakja

Lelkem ritkán öntözte meg,
Hogy hajlékodat odahagyva
Elmém béklyótlan tévelyeg.

Hogy lelkemből sisteregve

A lávaszenvedék kicsap,
Hogy homályt lobbant a szememre
Az iszonyatos indulat.

Hogy tehozzád hajolni félek,

S e földi tér szük énnekem.
S nem hozzád szárnyuló dicséret,
Teremtőm, bünös énnekem.

Vagy ezt a lángot oltsd ki bennem,

E vad tüzvészt fékezd te meg,
Tedd, hogy e sziv kővé meredjen,
Vakitsd meg e sóvár szemet!

Irtsd ki bennem iszonyú szomját,

Maró szomját a dalnak – add,
Hogy megtaláljam újra Hozzád
Vezérlő keskeny útadat!

Zsoltáros hangon

Zsoltáros hangon szálljon énekünk,

Imádunk téged áldott Istenünk.

Zsoltárok szárnyán imádság fakad,

Imádság ölén az élet szabad!

Zsoltáros hangon zengjünk éneket,

Hatalmas Isten dicsőség neked.
Hitünk szépsége drága kincs nekünk,
Boldogit minket s el nem tévelygünk.

Századok múlnak, az idő halad,

De a mi hitünk mindig megmarad.

Zsoltáros hangon zengjünk éneket,

Hatalmas Isten dicsőség neked.

Lelkünk mélyén hit, szivünkben remény,

Isten országa igy jön mifelénk.

Gonoszság útján el nem indulunk,

Jézus példája szabja meg útunk.

Zsoltáros hangon zengjünk éneket,

Hatalmas Isten dicsőség neked.

Egyszer, óh csak egyszer…

Fekete Lajos

Egyszer, óh csak egyszer jönne még egy nyár!

Egyszer … óh csak egyszer érne napsugár!
Csak egyszer borulna a rét virágba,
Csak egyszer borulna a nép imára!
Csak egyszer ragyogna felettünk az ég,
Csak egyszer ragyogna fel a szemünk még:

Dalolna csak egyszer dalt a csalogány

És ne lenne arcunk mindig halovány.
Lenne csak egyszer dús a vetésünk,
Ne lenne mindig bús temetésünk.
Lenne csak egyszer tüzes a nyarunk,
Ne lenne mindig lankadt a karunk.

Telne meg a szivünk egyszer örömmel

És ne lenne tele a szemünk könnyel.
Csak egyszer lenne meg, amit akarunk,
Csak egyszer élhetnénk, amig meghalunk.

Aztán jönne egy ősz! Lassú hervadás,

Új szüreti borból hosszú áldomás.
Takarna be lassan a hulló ború,
Lenne a búcsúzás könnyes, szomorú:
Csak igy ne kellene haldokolni már,
Egyszer, oh csak egyszer jönne még egy nyár!

42. zsoltár
Ahogy vágyik a gimszarvas
(dallama: Tavaszi szél vizet áraszt)

Ahogy vágyik a gimszarvas forrás hüs vizére

Úgy vágyódik testem-lelkem az ő Istenére.

Szomjazza az élő Istent, vágyva vágyja lelkem;

Arcát mikor láthatom meg, mikor hagy betelnem?

Éjjel-nappal könny kenyerem, sokan kérdik tőlem:

Hol van Isten, a te Urad, inséges időkben?

Újjong, örül majd a szivem Isten templomában,

Ahol együtt ünnepet ül sok-sok kedves társam.

Miért vagyok szomorú most, minek sóhajtásom,

Amikor én hittel hiszem, hogy Isten meglátom?

Mégis mikor hullám harcol, s örvény az örvénnyel,

Kérdem: Isten, sziklaszálam, mért felejtettél el?

Gúnyt mért üznek énbelőlem, kik ellenem vannak?

„Hol van Isten, a te Urad:” – egyre mért faggatnak?

Várj az Úrra, várj Istenre, bizzál hogy meglátod

Őt, ki arcod üdvössége, legfőbb boldogságod.

Istent várjad, akkor nem vársz semeddig hiába,

Atya, Jézus és Szentlélek, megillet a hála.

Az est
Gebhard Ernő

Ha alkonyul s a napsugára
Bibor szinében felragyog,
Oly kedves az ég láthatára,
Ha zengnek a madárdalok.
Örömmel megtelik a sziv,
És minden áhitatra hiv.

Habár hallgatnak a virágok,

Hiszen nincsen szavuk nekik,
De ime, látható imájuk,
Amint lehajtják fejeik.
Alázattal a föld elé,
S illatjuk száll az ég felé.

Oly kedves a kis esti élet,

De minden pihenőt keres,
Oh, ember, ember, hát a lélek
Tebenned vajon érti ezt?
Szived a hála töltse el,
Te is imába mélyedj el.

Fohász
Lakatos István

Könyörgök Hozzád, segits hüségeddel,

Mindennapi mosolyod add meg nékem.

Gyengéd karod fejem alól ne vedd el,

Engedj minden napon Tebenned élnem.

Ki vagy a Jóság, Szépség és Szelidség,

Bocsásd meg, hogy ily mód felett szeretlek.

Higgyem, ha nem hiszek is, van segitség,

Mig pillantását látom két szemednek.

Életem elhalkul, tartas meg, miképpen

Eddig is, azonképpen holtomiglan.
Mi haszna volna Nálad nélkül élnem?
Amitől tartottunk, már ime itt van:

Körül keritett bennünket a romlás.

A pokol zászlait látom lobogni.

Ki tudnál lenni értem a Lemondás,

Ne láss kétségbeesetten zokogni.

Istenölő ködben, selejtes álmok

Hálóiban, lélekegyedül, ime:

Innét kiáltok,
Gőg s alázat közt keresztre feszitve,

Leverve, összetörve, megcsalatva,

De bár félig megölve, mégis készen

Századszor, ezredszer is ama harcra,

Mely végül győzelem záloga lészen, -

Itt szólitlak, hogy tartsd ébren reményed,

Tebenned biztam eleitől fogva,

Hiszen mig – bár húnyt szemmel – látlak Téged,

A reményt látom előttem lobogva,

Ezt a lehetetlen-szép, földöntúli,

Eszelős álmot mindnyájunk szivében,

Mely nem tud, noha oltanád, kihunyni

Most sem, e néma, hamuszürke télben –

Szeress engem, de ne azért, hogy zsarnok

Sorsomtól enyhüljek s alélva leljek

Egy különben szép keblen perc kalandot,

Koldus kegyelmet:

Szeress! Hogy mig a gyötrelemben mások

Szemük eltakarják reménytelen,
Ébren maradjak és látva lássak…
Kezeidbe ajánlom életem.

Koldusok
Jiri Wolker

Az Uristen egyszer eljött a portámra.

Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt,
Szénában aludt bizonyára,
Mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt.
Megállt a küszöbön és alamizsnát kért.

Sok mindenem volt akkor,

Sok folytogató kacatom.
Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem s gallér a nyakamon.
És mert tele volt a gyomrom,
Jobb-e meghalni, mint élni,
Ez volt a gondom.

Nem adtam neki semmit – nem volt kezem –

Ó, mennyire égetett a szégyen,
Mikor a szemembe nézett az a két szem
Oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig.
Az Isten elment.
Az ajtó nyitva maradt.
S az ég a nyitott ajtóm át a szivemet húzta,
Kicsábitott, s fiús mosolyt adott az útra
No meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba
S ezüstös emlékezést édesanyámra.

Most a várost járom s az Istent keresem.

Tudom, hogy koldustarisznyájával erre látták menni,
Tudom, hogy egyszer majd csak meglelem,
De most már nem fog fájni semmi,

Mert elhagytam minden fojtogató kacatom.

Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra
Kezünkben kalap, fejünk felett a nap.

„Szeretetért esedezünk emberek –

nyissátok ki a sziveteket!”

(Zádor András forditása)

Sirfelirat

Itt nyugszik Jiri Wolker. Költő volt.

Szerette a világot,
Verekedni készült jogaiért.
Meghalt, mielőtt kiránthatta volna
Szivét a harcban.
Huszonnégy évet élt.

(József Attila forditása)

 A lélek hallhatatlanságáról
Csokonai Vitéz Mihály

Lenni? Vagy nem lenni? Kérdések kérdése!

Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, amelyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységnek mélyére találok.

Lát és habzik az ész, a sziv fél és óhajt,

S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt,
Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborul ás derül kétségem;

S mikor a mozgó sárt az égig emelem,

Az isteni lángot egy porban nem lelem.
Csillagok közt hordanak aetheri szárnyaim,
De a sir partjára húznak ón lábaim;

Az ég s a föld között függök utoljára,

Én angyal meg állat, vagy csak por meg Pára.
Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem;
S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,
És ha el kell múlnom mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért, hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint úgy számkivetett és mint úgy üldözött,

Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,

Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé?
Legyek, hogy szenvedjek? És bánjam létemet?
Reméljek, de az is gyötörjön engem?

Igy örök semmiség óhajtlak tégedet,

Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. –
Boldog! Százszor boldog, aki nem született,
Aki nem izlelte meg még az életet!

De jaj! Aki egyszer van és kezdett lenni,

Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám,
S a nem ismert halál karjain aludnám,

De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,

Fellobbant a hozzá vonzódó szeretet.
Létel! Te menyország ezer inségbe is,
Nem-létel! Te pokol még nem érezve is!

Itt állok virágzó éltem szigetjében,

Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.

Alattam a chaos bőgő torkollatja,

Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló hab kezét sárgán nyújtja felém,
„Elveszel!” igy ordit s rémülést önt felém.

De kárpitja alól a kék reménységnek

A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is a test, jobb létemmel élek.

Oh édes érzési az örök lételnek,

Melyek vigasztalnak s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
Amiket most bennem gondolok és érzek! –

És te, ki úgy érzed tulajdon lételed,

Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled, -
Te ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat;

Ki itélni is mersz, te kinek nem elég

Ez a megteremtett levegő, viz, föld, ég,
Hanem magad körül épitesz új világot,
Mojmolván a munkás Mindenhatóságot;

Te, ki által mozgok, növök, dolgozok,

Eszmélek, itélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsulok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!

Te igazgatója a pormasinának,
Teremtett Istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet,
Merits erőt abból s fejtsd meg lételedet.

Valahol ki van jelölve a helyed

Csokonai Vitéz Mihály

Azért van siró, hogy vigasztald,

Az éhező, hogy terits neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd!

Azért van annyi árva, üldözött,

Hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
Hogy terhüket te segitsd hordani.

Az irgalmat kinok fakasztják,

Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved, azért van,
Hogy te befogadd szivedbe boldogan.

Megmutattad néha legalább,

Hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt,
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?
Vigasznak, irnak szántak,
Menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol … rég … siess … keresd,
KI VAN JELÖLVE A HELYED!
Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
Másként céltalan lesz az életed,
S a sors ekéje bármilyen mélyen szánt,
Mag leszel, mely kőre esett.

Elkallódott levél leszel,

Mely a cimzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
Mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
Kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virit virág,
S nem veszi hasznát sem az ég, sem a világ.

A Sion-hegy alatt
Ady Endre

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr.
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben,

És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjúság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján,

S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hivnak téged szép öreg Úr,
kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj nem emlékezem.”

„Halottan visszajöttem hozzád

én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát?”
Ő nézett reám szomorúan
S harangozott, harangozott.

„Csak egyszerü nevedet tudnám,”

ő várt, várt s aztán felszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sirván a Sion-hegy alatt.

Nem ajándékként…
Molnos Lajos

Napok óta töprengek, hogy vajon

Mivel is ajándékozhatnálak meg
Gyermekem, születésnapodon.
Új játékot vegyek, vagy új könyveket,
Vagy újabb drága szép ruhát?
Dehát kijut ezekből bőven
Az év más napjain.
Meg aztán maholnap te is felnőtt leszel,
A játékok elmaradnak,
S kinövöd a legszebb, legdrágább ruhát.

Mit egyetlen jussként kaptam magam is

Nem ajándékként, jussodként testálom ma rád.
E földet, melyben évszázadok óta
A te őseid csontjai is itt porlanak.
Reád hagyom a zsendülő vetést,
Höngörgő követ, patakot, bokrokat,
S legszentebb jussodként
Kik neveden szólitanak: a szavakat.

S a kegyetlen, nehéz hüséget is,

Hogy legyen mindig erőd a hithez,
S hogy tiszta maradj.

Ezt kaptam én is,

Ezt kapták őseiktől őseim,
E megtartó földet,
S e föld megtartó hitét.

Maholnap felnőtt lesz gyermekem.

Vedd hát a jussodat,
S őrizd, védd, becsüld,
Mert ez a tiéd!

Összetört szivek, eldobott virágok

Bálban
Farkas Imre

Szólott a lány: „El kellett ide jönni.

Érti? Kellett…! Könyörgött az anyám!
És most mulatok én is, mint a többi
Ezen a szines báli éjszakán.
Mig könny szememben, folytott könnyre támadt,
Föladták rám fehér ruhámat,
És vig mosolygás ül az ajkamon,
Pedig az üdvösségem gyászolom.

Szerettem … elhagytak. Az egész ennyi…

Hogy ne nézzenek szánakozva rám,
Most táncolni kell, kacagni, nevetni –
Látja, amott hogy remeg az anyám?
Fél szegény; hátha valahol megtudják,
Hogy az egész csak szinjáték, hazugság,
Hogy rosszul játszom el a szerepem,
Mert azt az embert most is szeretem…”

A zene hangosan szólt. Táncra kértek.

Vidáman indult táncolni szegény.
De láttam halvány ajka remegését,
Láttam a könnyet szeme szögletén.
Kezéből földre hullt egy sárga rózsa –
Utána nyúltam búsan, elfogódva.
- oh, mily egyforma a tragédiátok:
összetört szivek, eldobott virágok.

Sorsunk
Ambrozovics Dezső

Szerte folyó árnyak vagyunk

Mind, kik itt a földön élünk,
És a sorsnak vad szeszélye
Gúnyolódva játszik velünk.

Égi szikrát olt szivünkbe,

Melynek tüze perzsel, éget,
Úgy szeretnők átölelni
Az egész nagy mindenséget!

Szárnyakat rak álmainkra,

Vágyainkat fölcsigázza.
Úgy, hogy szinte elsorvaszt az
Örök szomjúságnak láza!

Mint egykor az Üdvözitőt,

Fölcsábit a hegytetőre,
Megmutatja a világot,
S hallkan súgja: csak előre!

És mi nézzük elvakultan,
A nagy titkok bús varázsát,
Szilaj tüzzel bontogatjuk,
Képzeletünk tarka szárnyát.

Küzdünk megfeszült erővel,

Egy-egy ringó álomképért,
S idő előtt elhullatjuk
Álmodozó szivünk vérét.

S majd, ha egykor alkony táján

Az útunkra visszanézünk
És a sárga lomb közt járva
Azt kérdezzük, el mit értünk?

Akkor látjuk, hogy meddő volt

Minden álmunk, küzködésünk,
S csak a sorsunk vad szeszélye
Játszott gúnyolódva velünk!

Fiamnak
Szabolcska Mihály

A gazdagságban, szerencsében
- Nem panaszlom – sohsem volt részem.
A gazdagság sok szivnek árt meg,
S engem Isten sohsem próbált meg.

Úgy éltem át eddig az éltem,

Nyugalmas, tiszta szegénységben.
De azt, ami szép az életben
Szegényen is mind átéreztem.

A szeretet tündér világát,

A természet ezer csodáját,
S gyönyörködvén a vadvirágban
Az aratókat meg se láttam.

Sőt a nagy urakat el-ottan:

Többször, mint nem megmosolyogtam.
Mert kevélységüket bár láttam,
De az okot rá nem találtam.

Az eget ők se látják szebbnek,

S a szivárványt szinesebbnek.
Mi nagyobb kincs a szeretetnél?
S nekik sincsen szivünk több egynél.

Éltemben sokat firkálgattam,

Papirost sokat elszaggattam.
Ám, ha testamentumom irom:
Az elfér egy kevéske papiron.

Csak ezt irom rá számotokra

Ti lelkem hármas rózsabokra:
„Ne törödjetek ti mással,
csak a szivbeli gazdagsággal.”

Mindazt, ami szép e világon,

Égi eszmény vagy földi álom,
Már csak azért is szeressétek,
Mert ez az összes örökségtek.

A szeretet himnusza
Sárközi György

Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei között botorkálsz s kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott
tavára,

S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelü, szikkadt Szaharának, ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe
tevéden,

S te szintén,
Rézbörü, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának, ki egetfúró sziklák zord ketrecében dühöt
üvöltesz.

S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz, ingó léptekkel s álmaidat kegyetlen lomha, sárga vizekbe
fojtod,

S ti, mind, mind,

Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak, élők és élni fogók és mind, mind halni fogók:
szeressétek egymást!
Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szive visszadobog remegve: szeressétek egymást!

Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el, az ezerévek felettünk, a harmadik párka szapora ollója iramodva
csattog.

Testvérek!
Sötét gyülölet ne sorozza a drága pillanatot,
Mig mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.

Ha majdan
Elhajitott hólabdaként száguld a kihült föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,

Egy árva
Fénysugara még akkor is tüzhessen a sötétült ürbe az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!

Egyedüli reményem
Fejes István

Egyedüli reményem,
Ó Isten csak te vagy,
Jövel és nézz meg engem,
Magamra ó ne hagyj!
Ne légy tőlem oly távol,
Könyörülj hü szolgádon,
Úr Isten, el ne hagyj!

Ha a nehéz időkben
Elcsügged a szivem,
Vigasztalást igédben
Uram, te adj nekem!
Ha kétség közt hányódóm,
És mentségre nincs módóm,
Te tarts meg Istenem!

Jelenlét
Rónay György

Nézz föl az égre: ott van

Felhők és csillagok között.
Pillants körül a földön:
Ott van füben, virágban,
Állatok bámuló szemében,
Emberek arcán.
Áss le a föld alá:
Csontokból és kövületekből
Szándékainak lábnyoma
Dereng feléd.
Mindenütt láthatatlan.
Mindenütt látható.

Fogd a kezem
Túrmezei Erzsébet

A ködön át,
Az éjjen át,
A mélyen át,
A lápon át,
Keresi lelkem otthonát.

Én megállnék,
Leomlanék,
És botlanék
És hullanék
És minden veszve volna rég.

De óv a kéz
És tart a kéz
És áld a kéz,
A drága kéz.
Elveszni lenne igy nehéz.

Csüggedni mért?
Remegni mért?
Aggódni mért?
Kérdezni mért?
Ki vele járt, mind célhoz ért.

Magamba’ nem,
Erőmbe’ nem,
Imámba’ sem,
Hitembe’ sem,
De Benne bizom teljesen.

Itt a kezem!
Fogd a kezem:
Árva kezem,
Gyenge kezem!
Tudom, hogy igy megérkezem.

Testvériség a szeretetben
F.W.Bourdillon

Sok ezer szem van, amely sose lát

A lenge füben büvölőbb csodát
S nem ámul, hogyha jő a napnyugat,
Vagy hold ezüstöz felhőt, lombogat.

Sok ezer fü van, amely sose hall

S nem tudja, hogy az élet csupa dal,
Susogó nyárfák, csengő csermelyek
S hajnalt köszöntő vig madársereg.

Úgy élnek, mintha élet lenne már

A puszta lét is, nem biztos halál.

Sok ezer szem van, amely sose lát,

Nem veszi észre ember nyomorát,
A lázrózsákat, hogy él a szegény
A sápadt inség s ragály közepén.

Sok ezer fül van, amely sose hall

Sirást a földön, mennyi itt a jaj,
A bánat útján mennyi könny pereg
S hogy kenyeret kér millió gyermek.

Ott élnek, ahol minden szép s ragyog,

Mint virágok vagy fényes csillagok.

Szegény és gazdag vajon egy faj-e,

S mint örök végzést nem akarja-e
Isten, hogy legyen gazdag és szegény,
Két külön világ: lemondás s remény?
Nem! Mindegyik csak bizonyság lehet,
Egyik sem élhet, ha nem szeret.

(forditotta: Sándor Ernő)

Templomablak
Dsida Jenő

Kik csak az utcán

Járnak-kelnek,
Szépséget rajta
Nem igen lelnek,
Kiváncsi szemmel
Rá nem tapadnak:
Csak egy karika,
Szürke karika,
Ólom karika,
Vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
Kerete máló,
Emitt moh lepi,
Amott pókháló –
Sütheti napfény,
Sötét örökre,
Mint világtalan,
Bús világtalan,
Agg világtalan
Húnyt szeme gödrös.

De ki belép
A tág, iromba,
Boltozatos,
Hüvös templomba,
S belülről pillant
Ablakára,
Megdöbbenten áll,
Megkövülten áll,
Elbüvölten áll:
Nézz a csodáira!
Szinek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szüz vallomása!
Kék, ami békül,
Piros ami lázad!
Magasba ragad,
A mennybe ragad,
Lángtünemény
És tüzkáprázat!

Ó, titkok titka:
A földön itt lent
Belülről nézzen
Mindenki mindent,
Szemet és szivet
És harcot és békét! –
Áldja meg az Úr,
Áldja meg az Úr
A belülről látók
Fényességét!

Fönt imádkoztál…
Guido Gazelle (flamand)

Fönt imádkoztál egymagad

A hegyen … s nekem nem akad
Hegy, hol felkúszva téged,
Jézus, magadban érlek:
A világ mindenütt követ,
Bárhol legyek,
S megyek,
Állok vagy nézhetek;
Hasonló nincs a föld szinén
Szegény:
Bajomban sirni sem tudok,
Éhemben kérni sem tudok,
Kinomban szólni sem tudok,
 Mennyire fáj!
Szegény balgát, tanitsd meg
Imádkozni már!

(forditotta: Rónay György)

Irás a kézen
Albrecht Goes

Igy szól a Mása-nincsen,

A Soha-nem-muló,
A Megnevezhetetlen,
A mégis Nyilvánvaló:

Magam jegyeztelek meg,

Kezedben lásd nyomát;
Szeretlek úgy, ahogy csak
Apád s anyád.

Egy vénhez szóltam egykor

Idők mélyében igy:
Eredj el innét s hagyd el
Barátaid.

És ő, hallván a szómat,
Nem kérdi: mért? Hová?
Körül se néz, elindul
S megy, mendegél tovább.

Lehet, hogy még nem érted,

Az irás mit mutat,
Elég, ha járod mint ő
Titokrejtő utad.

Ha sokszor fáj az élet,

És éj-nap egy sirás,
Javadra lesz, csak bizzál,
E kézirás.

S mint egykor az a vándor

Hazára s házra lel,
Úgy boldogulj te is majd,
Ahogy hiszel.

Olvasd hát és értsed,

Mit irva rejt kezem:
Én rólad soha meg nem
Feledkezem!

(forditotta: Fükő Dezső)

Akit az Úr szeret…
Joseph von Einchendorff

Akit az Úr szeret, megáldja,

S a nagyvilágba küldi ki,
Erdő, patak, völgy hüse várja,
Ezer csodát mutat neki.

A vándorlásra lusta lelket

Hajnal sosem frissiti meg,
Inség, gond rak rá sürü terhet,
Családért, gyermekért szepeg.

Patakvizek futnak cseregve,

Az ég felé pacsirta tart,
Dalával szivem hogyne zengne
Harsányszavú hajnali dalt?

Bizom a jó Isten kezében,

Ő éltet pacsirtát, hegyet,
Erdőt, vizet, Úr földön, égen,
S gondjába vette ügyemet.

(forditotta: Áprily Lajos)

Egyedüli reményem
Fejes István

Egyedüli reményem,
Ó Isten csak te vagy,
Jövel és nézz meg engem,
Magamra ó ne hagyj!
Ne légy tőlem oly távol,
Könyörülj hü szolgádon,
Úr Isten, el ne hagyj!

Ha a nehéz időkben
Elcsügged a szivem,
Vigasztalást igédben
Uram, te adj nekem!
Ha kétség közt hányódóm,
És mentségre nincs módóm,
Te tarts meg Istenem!

A földön ha elvesztem
Szerelmem tárgyait,
Maradjon meg mellettem
Szerelmed és a hit;
Csak azt el ne veszitsem,
Mi benned, ó Ur Isten
Bizni megtanit!

Földi jó és szerencse
Mulandó, mint magunk,
De a hit drága kincse
Örök és fő javunk;
Hitünk áll rendületlen,
Hogy Isten véd szüntelen:
Élünk vagy meghalunk.
Uram, a nyomorultat,
A gyöngét el ne hagyd,
Az árvát, elhagyottat
Gyámolitsd te magad!
A szegényt, ki remélve
Csak rád néz az égre:
Úr Isten el ne hagyd!

Himnusz az emberhez
Juhász Gyula

Az emberhez száll himnuszom ma,

Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében
Ez ismerőst magasztalom.

Tudjátok-e hogy mi az ember?

A por és végtelen fia,
Istent teremtő csodaszellem,
Hitvány pehely vasvégzet ellen,
Viaskodó harmónia.

Nézzétek: izzad tar mezőkön,

Sarcol a rögből életet,
Nap égeti és tüske marja,
Tépázza ég és a föld viharja,
Csókolja fény és fellegek.

Nézzétek: napba törtetően,

Mint épit büszke kupolát.
Az égbe lendül lelke, karja,
Köhomloka, ércakaratja,
Magosba, mélybe száll tovább.

Ó ember, én hiszek tebenned,

Ó ember, mint szeretlek én,
Te nyomoruságos, hatalmas,
Te végzetes, te diadalmas
Utód az Isten örökén.
 Júdás

Sik Sándor

Keresü, dermedt könnyel sir a nap,

Csillagok buknak, hegyek inganak.
Megvonaglik a vén föld dübörögve,
Száz hang üvölt: átkozott mindörökre!

És földre vágta sikoltva magát,

És üvöltött az egész éjen át.
A harminc pénzt taposta két sarokkal,
Bomlott haját szaggatta két marokkal.

Az első kőhöz verte vad fejét,

És köntösét őrülten tépte szét.
Mellén a húst véresre marcangolta,
És fuldokolva roskadt le a porba.

És fönn az égen, messze, magasan,

Vakitó villám lobbant fagyosan.
S egy hang mennydörgött át a dermedt égen,
Nincs bocsánat sem földön, sem égen.

Nem igaz! Júdás zárd el a füled!

Egy a valóság: áll a feszület!
Igazságot s irgalmat egyesitett.

Júdás, Júdás, - a végső pillanat:

Terád várnak a kereszt alatt.
„Barátom” – hiv a Jézus csókja, - Mit vársz?
Most lebben át a mennyországba Dizmász.
 Békétlen ember könyörgése
Eino Leyno (finn)

Idegen vagyok én, jövevény itten,

Az voltam kezdettől fogva.
Ridegek voltak a völgyek hozzám,
Idegen, életem sodra.
Bámulva bolyongok,
Fü, fa virág: csoda nékem.
Szigetet, ligetet zokogva járok,
Sirok az emberiségen.
Könnyedén evezünk,
Vaktában siklunk,
Dörögve zajlik a tenger,
Nagy vadonerdőn bolygunk, de szívünk,
Békét e világon nem lel.
Gyűlölet útjai szeldesik egymást,.
Barátját csalja barát,
Világ vigalma, egyszer is megérte
A könny egy cseppnyi borát.
…………………………………..
közel a csillogó karácsony éj, oh
szállj a szívbe alá,
szüless meg minden szívben,
amely nem kérdi honnan hová.
Szívemben támadj béke,
Miként a jászol gyermeke termett,
Béke, te édes, te szőkehajú,
Te nevető, aranyos gyermek.
………………………………..
hazug dalokban fáradt fiadból
Istenem alkoss újat.
Kínjaim ernyedt hangszere itt van
Hangolja újra az újad.
 (fordította Kodolányi János)

Én voltam
(V.Berecz Irén)

Én voltam Júdás, ki Jézust eladtam,

És voltam Péter, aki megtagadtam.
Az emlékezés félénk és homályos:
Voltam kézmosó, gyáva, vad Pilátus.
S aki ordított az „Ecce homo” képpen:
Én voltam az a csúf, üvöltöző ember.
Én kiáltottam, hogy feszítsd meg,
És felbömbölt rá a megvadult tömeg.

S ami megront bennem kacagást és álmot,

Én mondtam ki a legborzalmasabb átkot,
Hogy az ő vére fiaimon s rajtam!
Ó, be jó most, hogy fiatlan maradtam…
Így csak engem ér az a szörnyű átok,
Meg azt, kivel egy életúton járok.

És cédrus voltam büszke Libanonban,

Aranyos hajón hozták törzsem onnan,
És álmodtam, hogy Isten templomában
Belőlem lesz a szent, új frigyláda.
És jaj … szívemen kin emléke reszket:
Belőlem ácsolták a keresztet.

A szög voltam, mely szent kezét átverte,

A vas voltam, mely dárdává merevedve,
Átsuhant fájó, meggyötört szívén.
/Ó, szörnyű álom, hogy mi voltam én/
és én voltam ott, feszítve a fán,
csúfolt bolond … de mégis jobbja mellett.

Ó, most is hordja vállam a keresztet,

Szijostor sújtja hátam és keblem.
Csőcselék gúnyja hahotáz felettem,
De kacaghatnak rajtam a bolondok,
Meggyötört szívem csendes, néma, boldog…

Mert akkoron, a Golgota hegyén,

Jézus szelíden áthajolt felém,
És nekem súgta mosolyogva, halkan:
„bizony mondom neked
velem leszel a paradicsomban!”…

A vén templom
Juhász Gyula

Áll még a templom megszürkült falával,

Szép karcsú tornyán megfakult cserép.
Ilyennek láttam ott egy életen által
Öreg volt, vén volt, szürke volt, de szép.

Körülötte épült sok-sok ház mióta

Áll a vén templom, kicsik és nagyok.
Épült, pusztult, de sok azóta,
Óh hány, amely még nyomot sem hagyott.

De ő megállott és megáll szilárdan,

Meg nem remeg ég s föld rendülne bár,
Magát a nép érezte sziklavárban
Ha mifelénk dúlt török és tatár.

Kik építék, már régen porladoznak,

De a munkájuk mestermunka ám.
A cifra házak lám, hogy omladoznak
Pedig egy éve sem állanak tán.

Áll még a templom, megvan szürkesége

Szép karcsú tornyán megfakult cserép…
De még egy-két nap s vége, vége!
Az álványokat immár felverék.

A régi kedves megfakult cserépnek

Helyét csillogó bádog veszi át.
Mi szép volt rajta, haj mindent letépnek
És újramázolják szürke szép falát.

Csillog, ragyog majd cifra köntösében.

Eltűnik, el a tisztes szürkeség,
Így változott meg, így a nép is éppen,
Cifrálkodáson járatja eszét.

Idők multával cifra lett a nép is,

Templomba csak ruhát mutatni jár,
Nem kell neki az egyszerű, a régis,
Erkölcse romlik, a lelke sivár.

Óh, vén templom, te, megszürkült faladdal

Karcsú tornyodról hull már a cserép,
Bús zerrenése a szívembe vagdal…
Csillogni fogsz, ám nem leszel te szép.