A II.

András király által 1222-ben kiadott Aranybulláról az a kép él a

történeti köztudatban, hogy a törvény kiadását a király politikáját,
mindenekelőtt szertelen túlzásokba eső birtokadományozásait ellenzők által
kirobbantott mozgalom kényszerítette rá a királyra.

A mozgalom élén az 1204-ben elhunyt Imre király háttérbe szorított egykori

bizalmasai álltak, tömegeit pedig zömmel a függetlenségüket féltő szabad
kisbirtokosok biztosították, de számíthatott a mozgalom az egyház
támogatására is, mely a király politikájának számos elemét helytelenítette.
A kép több mint száz évvel ezelőtt megjelent történetírói munkákon alapul,
melyek valóban úttörő jellegűek voltak a maguk idejében. Az utóbbi másfél
évtized kutatásai ugyanakkor olyan eredményeket hoztak felszínre, melyek
kiegészítik, pontosítják vagy éppen cáfolják a korábbi elképzeléseket.
Ezekkel ismerkedhet meg a Történettudományi Intézet Középkori
Osztálya által útjára indított, az Aranybulla kiadása 800. évfordulójának
évében hónapról hónapra jelentkező sorozatban az Olvasó Zsoldos Attila
kutatóprofesszor írásain keresztül.

  Az előzmények

A II. András király (1205–1235) által 1222-ben kiadott Aranybulla az első

olyan Árpád-kori törvény, melynek szövege oklevél alakjában maradt ránk,
megformálása így az oklevélszerkesztés szokásaihoz alkalmazkodik. A
szöveg ennek megfelelően követi a kor okleveleinek szokásos formuláit: a
fohászt és az oklevél kiállítójának megnevezését és címeinek felsorolását
követően a rendelkezések elvi megalapozását szolgáló fejtegetés és a
döntés előzményeit feltáró elbeszélés jellemzőit egyesítő bevezető
rész következik, mely némi betekintést nyújt az Aranybulla kiadásának
előtörténetébe. Az Aranybulla szövegének ezen részlete minden bizonnyal
jelentős mértékben hozzájárult annak a történetírói hagyománynak a
kialakulásához, mely szerint az Aranybulla a kiadását kikényszerítő, II.
András politikájával elégedetlen előkelők és szövetségeseik követeléseinek
egyfajta összegzése.
Az Aranybulla intézkedéseit bevezető szöveg első fele valójában a „régi, jó
jog” helyreállítására vonatkozó, jól ismert középkori toposzt alkalmazza,
félreérthetetlenül utalva a középkori magyar politikai gondolkodás azon,
már 1222-ben is réginek számító hagyományára, mely minden jog és
kiváltság forrását az államalapító Szent István király (1000–1038)
döntéseiben kereste. A lényeg azonban az utolsó mondatban rejlik, mely
„egyéb olyat is” ígér, „ami országunk állapotának újjáalakítására tartozik”.
Az Aranybulla rendelkezéseinek elemzése alapján dönthető el, hogy az
említett többlet valóban az elégedetlenek követeléseit tükrözi-e vagy valami
másról van szó.
Az Aranybulla bevezetése annyiban pontosan tükrözi a történteket, hogy II.
András és alattvalóinak különböző csoportjai között valóban ellentétek
feszültek a törvény kiadását megelőző időszakban, ezek azonban nem
valamiféle, II. András uralkodása idején megsértett régi kiváltságok miatt
támadtak. Az ellentétek alapvetően két forrásból táplálkoztak. Ezek egyike
még a 12. század utolsó éveiben fakadt fel, amikor az 1196-ban elhunyt III.
Béla (1172–1196) két idősebb fia, Imre és András — a későbbi II. András
király — között fegyveres összecsapásokba torkolló ellentétek robbantak ki.
III. Béla uralkodásának végén a trónörökös Imre herceg állt egy ideig a
Drávától délre fekvő tartomány, Szlavónia — valamint az azzal együtt
kormányzott, Adria-parti Horvátország és Dalmácia — élén. Apja halála
után András herceg igényt tartott az említett tartományokra; követelése
alapjául az szolgálhatott, hogy az idő szerint ő számított bátyja, Imre király
(1196–1204) örökösének. (Imre fia, László csak 1200–1202 táján született
meg.) A magyar trónörökös azonban még évtizedekkel később is csak az
uralkodó döntése nyomán nyerte el a szlavóniai hercegséget — az tehát
nem illette meg olyan magától értetődően a magyar trónörököst, mint
például az angolt a walesi hercegség —, s mivel Imre király vonakodott
eleget tenni öccse követelésének, András herceg fegyverrel kényszerítette
ki bátyjától a tartományok átengedését 1197 őszén. Egy újabb
összecsapásban azonban András herceg szenvedett vereséget 1199-ben,
s kénytelen volt Ausztriában menedéket keresni. A fivérek ez alkalommal
III. Ince pápa (1198–1216) közbelépése nyomán kötöttek békét egymással.
A következő néhány év nyugalmának az vetett véget, hogy 1203-ban Imre
király, tisztázatlan körülmények között, fogságra vetette öccsét. (A viszály
ezen szakaszához kapcsolódik az a történet, mely szerint András herceget
saját serege szeme láttára ejtette volna fogságba a fegyvertelen Imre király,
csakhogy a történet hitelével kapcsolatosan megalapozott kételyek
merültek fel.) András herceget végül a halálra készülődő Imre király 1204
tavaszán szabadon bocsátotta és fia, III. László (1204–1205) kiskorúsága
idejére megtette az ország kormányzójának.
Imre és András viszálya a világi és egyházi méltóságviselőket is
megosztotta, amint történt az minden hasonló esetben az Árpád-kor
folyamán. A megosztottság azt követően sem szűnt meg teljesen, hogy az
apja 1204 novemberében bekövetkezett halála után néhány hónapig névleg
uralkodó III. László is elhunyt, s 1205. május 29-én királlyá koronázták
András herceget. Az Imre uralkodása idején jelentősebb méltóságokat
viselők egy része alkalmazkodott az új helyzethez, s kész volt II. Andrást is
híven szolgálni, mások ellenben továbbra is engesztelhetetlen ellenfelei
maradtak. Ez utóbbi csoport tagjai időről-időre hallattak magukról, végül
pedig kulcsszerephez jutottak az Aranybulla kiadásához vezető politikai
küzdelmekben 1222-ben.
1209-ben arra tettek kísérletet, hogy trónkövetelőt állítsanak II. Andrással
szemben. Választásuk Géza hercegnek a Bizánci Birodalomban élő fiaira
esett. Az említett herceg III. Béla király fivére volt, aki III. István király
(1162–1172) halála után éppúgy igényt formált a magyar trónra, mint maga
Béla. Mindkét testvér törekvésének akadtak támogatói, s a küzdelemből
végül III. Béla került ki győztesen. Géza nem törődött bele vereségébe, ám
a korona megszerzése érdekében tett próbálkozásai rendre kudarcot
vallottak, s végül bátyja bebörtönözte. Fogságából úgy szabadulhatott,
hogy 1189-ben, a Magyarországon át szentföldi keresztes hadjáratra
vonuló I. Frigyes német–római császár (1155–1190) seregéhez csatlakozva
bizánci száműzetésbe ment. Ott meg is házasodott, s legalább két fia
született; hozzájuk küldtek követeket az összeesküvők, csakhogy terveik
ideje korán lelepleződtek.
Néhány évvel később, 1214-ben, szintén Imre egykori hívei erőszakolták ki
II. András nyolc éves fiának, Béla hercegnek — a későbbi IV. Béla királynak
(1235–1270) — a megkoronázását. A trónörökös herceg még apja életében
történő megkoronázása előfordult már korábban is a dinasztia történetében,
ám általánosan követett gyakorlatnak nem számított. A legtöbbször a
herceg trónöröklési joga biztosításának szándéka adott erre okot, olykor
pedig egy-egy házassági terv indokolhatta, hiszen így lehetett világossá
tenni, hogy az Árpád-házi herceggel eljegyzett leányból idővel
Magyarország királynéja lesz. Béla herceg megkoronázására ellenben apja
akarata ellenére került sor, amint arra II. András egy 1214-ben III. Ince
pápához intézett levele félreérthetetlen bizonyságot szolgáltat. Minden jel
arra vall, hogy az a zűrzavar, amelyet 1217–1218-ban, az apjától
megörökölt keresztes fogadalmát teljesítő II. András távollétét felhasználva
támadt az országban, szintén az egykor Imre király pártján álló előkelők
műve volt. (Gertrúd királyné 1213. évi meggyilkolását ellenben nem indokolt
ide sorolni — jóllehet a merénylő, Töre fia Péter, Imre idejében is jelentős
tisztségeket viselt —, mert mindaz, amit a királynéról tudunk, valószínűsíti,
hogy saját tetteivel vonta fejére az életére törők gyilkos indulatát.)
Az Aranybulla kiadásához vezető politikatörténeti út egyik ága tehát az Imre
király és András herceg között a 12. század utolsó éveiben lezajlott
testvérviszályig követhető nyomon.
A törvény bevezetőjében említett ellentétek másik forrása azon
reformpolitika volt, melyet II. András trónra léptét követően bontakoztatott
ki. Ezt a politikát szokás a történetírásban — II. András egyik okleveléből
kölcsönzött kifejezéssel élve — „új intézkedések” vagy „új berendezkedés”
néven emlegetni. Lényegét azonban alighanem hívebben adja vissza az
1241–1242. évi tatárjárás krónikása, a fiatalabb kortárs Rogerius
megfogalmazása, mely ugyanezt a politikát „az ispánságok jogainak
megnyirbálása”-ként említi. (Az „ispánság” kifejezés alatt itt a
megyésispánságok értendők.) A korábbiakban, a 11–12. század folyamán,
egy-egy megye valamennyi erőforrása — leszámítva természetesen az
azokból a királynak járó kétharmadot — az ispán kezében összpontosult: a
befolyt adók és vámok harmada, valamint a bírói tevékenységből származó
jövedelmek őt gazdagították, a megyéből hadba vonulók — kivéve az
egyházak és a kiváltságolt etnikumok harcosait — az ő csapatában indultak
hadjáratba. A reform lényege ezeknek az erőforrásoknak a megosztása
volt: maradt belőlük az ispán kezén, de jutott belőlük másoknak is,
miközben a rendszer legfőbb haszonélvezője a királyi hatalom lett, mely
immár közvetlenül, az ispánok közbejötte nélkül, hasznosíthatta azokat. A
rendszer másik előnyét a királyi hatalom számára az jelentette, hogy
minimalizálta azokat a veszteségeket, amelyeket egy-egy méltóságviselő
hűségének esetleges megingása okozott, hiszen az ispán hűtlensége
immár nem vonta maga után a megyéből származó valamennyi erőforrás
kiesését.
A korábbi rendszer működőképessége azon a — többnyire nem is alaptalan
— feltevésen nyugodott, hogy az ispánokat feltétlen hűség köti az
uralkodóhoz. Az 1205-ben trónra lépő II. Andrásnak azzal a helyzettel
kellett szembenéznie, hogy nem nélkülözheti bátyja, Imre egykori
méltóságviselőinek kormányzati tapasztalatait, s tisztségeket kell juttatnia
közülük azoknak, akik készek őt is szolgálni. Ilyenek akadtak szép
számmal. Egyikük 1206-ban már a nádori méltóságot nyerte el, azaz a
korban nagyobb báróságoknak nevezett legjelentősebb tisztségek is
elérhetővé váltak Imre egykori méltóságviselői számára: a következő
években udvarispánt és vajdát éppúgy találunk közöttük, mint bánt. Sőt, az
1205 és 1217 közötti időszakban hivatalban volt hét nádor közül a többség,
négy közülük került ki. Az arány még nagyobb, ha ugyanezen időszakban a
méltóságban eltöltött éveket vesszük figyelembe: a 13 évből 10-ben voltak
ők a nádorok. A meghódolt előkelők az új király tisztségek
adományozásában megmutatkozó kegyét elnyerték, bizalmát azonban
nem, ahhoz hosszú évek hűséges szolgálatán át vezetett az út. II.
Andrásnak azonban nem állt rendelkezésére idő, hogy ezt kivárja, hiszen
az országot azon nyomban kormányoznia kellett, így hozzákezdett az
ispáni hatalom mérséklésére hivatott új berendezkedés megvalósításába az
„ispánságok jogainak megnyirbálása” érdekében.
II. András reformjai összetett rendszert alkottak, a sokat emlegetett
birtokadományozási gyakorlat csupán az egyik volt a számos elem közül.
Az Aranybulla egyes rendelkezéseiben, amint azt látni fogjuk, a többit is
felfedezhetjük majd.

Az Aranybulla első rendelkezése azzal az intézménnyel kapcsolatos,

melyet a történettudomány és a történeti köztudat egyaránt
„székesfehérvári törvénynap”-ként tart számon. Hasonlóan Székesfehérvár
középkori történetének számos más jelenségéhez, ez is félreérthetetlen
kapcsolatban áll Szent István személyével.

 A székesfehérvári gyűlés

A magyar krónikáshagyomány szerint Szent István évente többször

felkereste az általa alapított egyházakat, s nincs okunk kételkedni abban,
hogy ez valóban így is történt: Szent Imre herceg legendája megőrizte
például a király és fia egyik pannonhalmi látogatásának emlékét. Az
utazások nem csupán jámbor célokat szolgáltak, legalább ennyire
hozzátartoztak a hatalom gyakorlásához is. Így nyílott mód arra, hogy
egyfelől az uralkodó és kísérete felélje a környék királyi birtokain
felhalmozott javakat, másfelől pedig a király személyesen intézze el
mindazon ügyeket, melyek az ő döntésére vártak. Szent Gellért nagyobb
legendája további részlettel is szolgál a kérdésre vonatkozóan, amikor
elbeszélésének egy pontján megjegyzi: „történt pedig, hogy midőn Szent
István király Fehérvárra érkezett a Boldogságos Szűz évenkénti ünnepének
megülésére, az akkori szokás szerint egybehívták az apátokat és a
püspököket, hogy e szent ünnepet együtt töltsék ott el” (Almási Tibor ford.).
Más forrásaink szintén megerősítik, hogy a 11–12. század magyar
uralkodói országjáró útjaik szervezésekor arra törekedtek, hogy a fontosabb
egyházi ünnepeket lehetőség szerint valamely nagyobb egyházban üljék
meg, nagyon is hihető tehát, hogy Mária mennybemenetelének napját —
azaz augusztus 15-ét — István valóban Székesfehérvárott ünnepelte. A
Gellért-legenda csak a főpapok jelenlétét említi, bizonyosra vehető
azonban, hogy a király kíséretében a világi előkelőségek szintén ott voltak,
s mivel az ünnep, illetve a király jelenléte aligha nem csábított jelentősebb
tömeget a városba, minden feltétel adott volt ahhoz, hogy az egyházi
szertartások előtt vagy után világi, azaz kormányzati ügyek elintézésére
ugyancsak sor kerülhessen: szűkebb körben a királyi tanács ülésén,
szükség esetén a város piacterén vagy éppen a Székesfehérvár melletti
szabad térségek valamelyikén. Ha valóban így történt, akkor a következő
lépés az lehetett, hogy a székesfehérvári gyűlés időpontját, nyilván István
1083. évi szentté avatását követően valamikor, áthelyezték a szent király
ünnepének napjára, azaz augusztus 20-ra, amelynek megülését már az
1092. évi szabolcsi zsinat egyik határozata előírta.

Tény mindenesetre, hogy már jóval a székesfehérvári törvénynap évenkénti

megtartását elrendelő 1222. évi Aranybulla előtt rendelkezünk adatokkal
részint augusztus 20-án, részint Székesfehérvárott tartott különféle
gyűlésekre. Ezek közé tartozik, nem számítva a koronázásokat, II. Géza
egy, minden bizonnyal 1151-ben kiadott oklevele, melyből arról
értesülhetünk, hogy az uralkodó által a pannonhalmi monostornak adott
királyi szolganépek gyűlést tartottak a szent király ünnepén tiltakozva az
eladományozás ellen, forrásunk azonban nem tér ki arra, hogy mindez hol
történt. Az mindenesetre bizonyosnak tűnik: aligha lehetett véletlen, hogy
az elégedetlenkedők éppen Szent István ünnepén gyűltek össze. Az
időpont alapján önkéntelenül is adódik annak feltételezése, hogy a színhely
Székesfehérvár lehetett, s forrásunk megszövegezője talán azért nem
nevezte meg a gyűlés helyét, mert magától értetődőnek tekintette, hogy egy
Szent István-napi gyűlés máshol, mint Székesfehérváron nem is lehet. Ezt
a feltételezést némiképp alátámasztani látszik, hogy három évtizeddel
később a székesfehérvári törvénynap már a maga kiforrott formájában áll
előttünk. III. Béla egyik 1181-ben kiadott oklevele számol be arról, hogy
„midőn Szent István király ünnepét Fehérvárott töltöttem — így az uralkodó
nevében megfogalmazott szöveg —, a zágrábi kanonokok saját
szegénységükről és a nekik okozott jogtalanságokról panaszkodtak”. A
király „az ország számos főemberének jelenlétében” meghallgatta és
megtárgyalta az ügyet. III. Béla, miután megbizonyosodott a kanonokok
által előadottak igazságáról, orvosolta panaszaikat. A történetben már
ugyanazok a motívumok tűnnek fel, amelyek az Aranybullában is
olvashatók: az uralkodó, „az ország főembereinek jelenlétében”,
Fehérvárott üli meg Szent István király ünnepét, s ez alkalomból alattvalói
elébe járulnak ügyeikkel, amelyekben a király, miután kivizsgálta azokat,
döntést hoz. Mindebből világos tehát: az 1222. évi Aranybulla — miként az
számos más rendelkezése esetében szintén megfigyelhető — nem
valamiféle újonnan hozott rendelkezésként vezette be az augusztus 20-i
fehérvári törvénynap intézményét, hanem a már korábban is létező
gyakorlatot foglalta törvénybe.

A törvénynap archaikus elemei az Árpád-kor későbbi időszakában sem

enyésztek el. Ennek találjuk a bizonyságát Mihály királyi pohárnokispán
1253. évi oklevelében, mely szerint egy, a királyi pohárnokok körében
felmerült birtokperben az ítélethozatalra azt követően került sor, hogy a
pohárnokok Szent István napján tartott székesfehérvári gyűlésén
kiderítették az igazságot. Szerfelett valószínű az is, hogy valójában a
törvénynap alkalmával került sor arra, hogy Máté nádor a királyi
szolgálónépek egyik csoportjának a kiváltságait írásba foglalta 1282-ben: a
nádor oklevele ugyanis Székesfehérvárott, Szent Bertalan ünnepének
másnapján, azaz augusztus 25-én kelt.

A székesfehérvárihoz hasonló, kormányzati és bíráskodási feladatokat

ellátó gyűlések tartása régi szokásnak számított a Magyar Királyságban. A
gyűlések valójában a királyi tanács ülései voltak, melyek tárgyalásaiba
olykor bevonták a tisztségeket éppen nem viselő előkelőket is, és
bizonyosra vehető, hogy ilyen gyűléseken születtek meg a korai Árpád-kor
törvényei. Alkalmat adtak a gyűlések ugyanakkor arra — amint azt az
iménti példákban láthattuk —, hogy a király személyesen gyakorolja legfőbb
uralkodói kötelezettségét, az igazságszolgáltatást. Az Aranybullában egy
efféle archaikus gyűlés évente történő megrendezésére vállalt
kötelezettséget II. András.

A 13. század második felében a gyűlések jellege jelentősen átalakult. A

bíráskodás nem tűnt el teljesen, ám a gyűlések az ország egészét érintő
politikai kérdések megtárgyalására hivatott „általános gyűlés”-ekké váltak.
Az új típusú gyűlések viszonylag rendszeres megtartására az 1270-es évek
második felétől került sor, s az ország főpapjai jelentős politikai szerephez
jutottak ezek révén, kiváltképp III. András uralkodása idején. Ezeket a
gyűléseket már ritkán tartották Székesfehérvárott és augusztus 20. táján,
éppen ellenkezőleg: a leggyakrabban Buda környékén ültek össze — Buda,
Óbuda, Pest, Rákos, Tétény egyaránt az ismert helyszínek közé tartozik —,
az időpontok pedig szerfelett nagy változatosságot mutatnak, ami arra utal,
hogy a gyűlések összehívására szükség szerint került sor, s nem az
egyházi naptárhoz igazodva, ami voltaképpen érthető is azok megváltozott
jellegére tekintettel.

A 13. század első felében ugyanakkor nem egyedül a székesfehérvári

törvénynapot tartották meg, hasonló gyűlésre került sor a húsvétot
megelőző nagyböjt időszakában Óbudán. Erről megemlékezik a tatárjárás
krónikása, Rogerius, II. András korából pedig egy, minden bizonnyal 1213-
ban kiállított oklevél utalásai tanúskodnak léte mellett, de talán azt az ügyet
is ekkor tárgyalhatták két évvel korábban, melyben a jól ismert váradiakhoz
hasonló, de ez alkalommal az óbudai egyházban lefolytatott tüzesvas-
próbára került sor. Volt tehát, ha úgy tetszik, riválisa a székesfehérvári
törvénynapnak a korszakban, s mégis a székesfehérvári lett az, amely a
későbbiekben központi szerephez jutott egyfajta modellt kínálva a
panaszoknak a király és alattvalói együttműködése révén történő
orvoslására. Már az Aranybulla 1231. évi megújítása megismétli a
székesfehérvári gyűlésre vonatkozó 1222. évi rendelkezést, egyúttal
azonban ki is egészíti azt, egyfelől előírva a főpapok megjelenési
kötelezettségét, másfelől ígéretet téve a legtekintélyesebb világi
méltóságviselő, a nádor tevékenységének elbírálására. A székesfehérvári
gyűlés kérdése a késő Árpád-kor törvényeiben is feltűnik: a főbb motívumok
azonosak az Aranybullában olvashatókkal — a helyszín Székesfehérvár, az
időpont augusztus 20., a cél a panaszok királyi orvoslása —, miközben a
részletekben eltérések is megfigyelhetők. Az 1267. évi törvény az akkor
már „nemesek”-nek mondott egykori királyi szervienseket nem személy
szerint invitálja Székesfehérvárra, hanem megyénként két–három
képviselőjüket, akik számára viszont nem lehetőség immár a gyűlésen való
megjelenés, hanem kötelezettség. Nem esik szó ellenben a nádorról, még
a királyt helyettesítő szerepkörében sem. III. András 1290. évi törvényében
— amennyire a töredékesen fennmaradt szövegből kihüvelyezhető — a
megjelenés a gyűlésen szintén nem jog, hanem személyes (és
képviselőkkel nem kiváltható) kötelesség, ugyanakkor viszont éppen a
királyi méltóságviselők elszámoltatásának motívuma a leginkább
hangsúlyos, amennyiben azt a nádor mellett immár valamennyi báróra
kiterjeszti a törvény, amit csupán az enyhít valamelyest, hogy a vétkesekre
váró büntetés mellett az arra érdemesek jutalmazásának lehetősége
szintén feltűnik a szövegben. Végezetül az 1298. évi törvény egyáltalán
nem tér ki a székesfehérvári gyűlés kérdésére, jóllehet a következő
általános gyűléssel foglalkozik: Szent György ünnepének tizenötöd napjára
— azaz május 8-ra — tűzve ki annak időpontját és Rákost jelölve meg
helyszínként.

Az Aranybulla székesfehérvári gyűlésével kapcsolatos későbbi

fejleményekben tehát sajátos kettősség figyelhető meg. A gyűlések
helyszíne és időpontja — minden bizonnyal gyakorlati szempontokat
követve — már az 1270-es évektől kezdődően távolodni kezdett
Székesfehérvártól és Szent István ünnepétől. Az 1290. évi törvény
rendelkezése ugyanakkor félreérthetetlenül utal arra, hogy az akkor már
különféle helyeken és különféle időpontokban megtartott általános gyűlések
közül a Szent István-napi és székesfehérvári gyűlés önmagán túlmutató
jelentőséggel rendelkezett a korban. Az időpont és a helyszín nyilvánvaló
kapcsolata Szent István királlyal önmagában is elégséges magyarázattal
szolgálhatna a jelenségre, ám az Aranybulla történetében is találunk majd
olyan elemeket, amelyek szintén hozzájárulhattak ezen helyzet
kialakulásához.