A keresztes háborúk

A keresztes hadjáratok története

A keresztes háború említése kapcsán mindenkinek a XI. - XIII. század között

lezajlott hadjáratok sora jut eszébe. Ezen klasszikus keresztes hadjáratok a
Szentföld felszabadítására, a mohamedán „elnyomás" feloldására indultak.
Ám keresztes háborúkhoz soroljuk a Hispánia felszabadításáért vívott harcokat, a
reconquista háborút és az eretnekek ellen vívott harcokat is.

A keresztes háborúkról szóló cikksorozat első részében a klasszikus keresztes

háborúval ismerkedhetünk meg közelebbről. Annak több száz éves előzményeivel,
közvetlen kiváltó okaival, s magával a 8 hadjárattal részletesen.

A következő részekből pedig megtudhatjuk ki hogyan vélekedett a keresztes

háborúkról, hogyan viszonyultak a harcok megindulásához az arabok és bizánciak.
Hogyan írták le az eseményeket a benne résztvevő nők, és mi volt az oka, hogy a
keresztesek ilyen erőszakosan léptek fel az európai zsidók ellen.

Egy külön részben pedig azokat a hadjáratokat tárgyaljuk meg, melyeket szintén
keresztes háborúk néven szoktak emlegetni, mint például a Hispánia arab uralom
alóli felszabadítására indított reconquista háborút.

A keresztes hadjáratok előzménye, kiváltó okai

A háborút kiváltó okok feltárását a hadjáratok tényleges megindulása előtt több

száz évvel kell kezdenünk. A Szentföld ugyanis már a IV. századtól fontos
zarándokhelye volt több vallás követőinek. Keresztények tömegei keresték fel, s a
zsidóság, majd a VII. századtól a mohamedán arabok is szent városuknak tekintették
Jeruzsálemet. A különböző vallások azonban sokáig békésen megfértek egymás mellett
függetlenül attól, hogy éppen ki gyakorolta a terület feletti irányítást.
A változást Omár kalifa indította el azzal, hogy 638-ban elfoglalta Jeruzsálemet.
Ettől kezdve folyamatos zaklatások érték az ide érkező keresztény zarándokokat.

(Nyugat-Európából 1018-ig csak hajóval, a Földközi-tengeren lehetett a Szentföldet

megközelíteni, Szent István csak ekkor engedélyezte a Magyarországon átvezető
szárazföldi zarándokutak használatát.)

1054-től az arabok mellett a bizánciak is veszélyeztették a keresztény zarándokok

biztonságát, hiszen az egyházszakadás után egyre élesebbé vált a két egyház között
feszülő évszázados ellentét.

(395-ben a Római birodalom kettévált a Nyugat-római (központja Róma) és a Kelet-

római birodalomra (központja Konstantinápoly). A nyugati rész 476-ban megszűnt, s
helyén a Frank birodalom jött létre. A frank uralkodók jó kapcsolatot ápoltak a
római pápával, így szétvált ugyan a világi és szakrális hatalom, de nagyon jól
kiegészítette egymást. A bizánci császárok azonban ragaszkodtak a császári és
egyházi hatalom egységes voltához. Ez volt az első olyan különbség, ami miatt
elindult a fokozatosan távolodás a két birodalom között. Ilyen alapvető különbségek
aztán számos más területen is jelentkeztek, melyeket a két fél képtelen volt
megoldani. Ez vezetett ahhoz, hogy 1054. július 16-án Humbertus (IX. Leó követe) a
Hagia Sophia oltárára helyezte a Kerullariosz pátriárka és hívei kiközösítéséről
szóló bullát. Válaszul július 24-én a konstantinápolyi zsinat egyházi átokkal
sújtotta a kiközösítési okmányt, annak szerkesztőit és elfogadóit. Így a keresztény
egyház a Róma központú katolikus egyházra és a Bizánc központú ortodox (görög
keleti) egyházra szakadt szét.)

A három fél közül az arabok bizonyultak a legerősebbnek, hiszen jelentős területek

elfoglalása után a Bizánci Birodalom fővárosát támadták. VII. Mihály bizánci
császár az arabok alatti fenyegetettségben VII. Gergely pápától kért segítséget, de
a segítségnyújtás jóval később, II. Orbán pápa clermont-i zsinaton elmondott
beszédének hatására érkezik meg.

A háború megindítását tehát alapvetően vallási, ideológiai okok - a Szentföld

hitetlenek uralma alóli felszabadítása - motiválták. Nem ez volt azonban kizárólag
az oka a keresztes seregek harcba indulásának, s idővel a célok is sokat változtak,
módosultak.

* Vallási kérdések: A háború alapvetően a mohamedánok ellen irányult, gyakorlatilag

viszont a keresztesek harcot indítottak a nem római keresztények (lásd:
egyházszakadás) és a zsidók ellen is. (A zsidósággal kapcsolatban gazdasági
tényezők is nagyban szerepet játszottak.) A mohamedán arabok ugyanis a VIII.
századtól erőteljes terjeszkedésbe kezdtek Európában. Elfoglalták az Ibériai-
félsziget több kikötőjét, s hódítóiktól veszélyessé vált a Földközi-tengeri
közlekedés és kereskedelem.

* Gazdasági érdekek: A Levantei városok szerették volna bővíteni kapcsolataikat

kelet felé, lerakatokat akartak létrehozni, ám ezt Bizánc nem nézte jó szemmel.
Ezért az európai kereskedővárosok célja az volt, hogy minél inkább meggyengítsék
Bizáncot. (Már csak azért is, mert a keleti fegyver- és emberszállítás hatalmas
hasznot hozott volna eme városoknak.) Bizánc egyébként sem volt könnyű helyzetben,
hiszen régi ellenfele, az arabok mellett a XI. századtól szeldzsuk törökök is
támadták, ami rendkívül veszélyessé tette a Szentföld felé tartó zarándokutakat.

* Politikai okok: 1054-ben bekövetkezett az egyházszakadás. A történelmi leírások

szerint ez az esemény jelentette a pápaság és császárság küzdelmének kezdetét,
azonban, amint azt már láthattuk az ellentétek ekkor már évszázadok óta fennálltak
a két eszmerendszer között, pont ez volt az oka a kettészakadásnak.

* Európa túlnépesedése: A lakosságszám folyamatos növekedése mellett érvényben volt

a primogenitúra elve (az első szülött fiú örökli a földet). Emiatt sok volt a
földnélküli lovag, akik csak harc árán tudtak földhöz jutni Európában. A békésebb
földszerzés hívei keletre, illetve a Földközi-tenger keleti medencéje felé
indultak. Példájukat követték a hasonló okok miatt föld nélkül tengődő parasztok
is, akiknél azonban ugyanilyen fontos szempont volt a feudális terhek alóli
felszabadulás reménye.

A felhívástól az első hadjárat megindulásáig

A Bizánc segélykérésére adott válasz a pápa és a császár ellentétei miatt csak 1095
novemberére fogalmazódott meg. A clermont-i zsinaton (1095. november 18-28.) a
megelőző hírverésnek köszönhetően hatalmas tömeg előtt mondta el II. Orbán pápa
beszédét, melyben a keresztény nyugati világ segítségét kéri a Szentföld hitetlenek
uralma alóli felszabadítására. Nagy horderejű bejelentésének a hatása sem marad el,
hiszen az európaiak igencsak nagy hajlandóságot mutattak a hadjáratban való
részvételre. Egyrészt az Európában felgyülemlett feszültségek miatt, ahol a hosszas
viszálykodások után nagy volt az emberekben a békevágy, s a hadjáratot megfelelő
alkalomnak tekintették arra, hogy az összeférhetetlen és elégedetlen embereket
messzi földekre „tereljék". Másrészt pedig azért mert a pápa minden résztvevőnek
bűnbocsánatot ígért, s sokan gondolták, hogy ily módon váltják meg bűneiket. A
harcba indulókat az egyház védelmezőinek tekintették, s ilyen megközelítésben az
öldöklés, ártatlanok gyilkolása sem bűnnek számított, hanem erénynek, mellyel
üdvözülést nyerhetnek.
A zsinaton megjelent 14 érsek, 250 püspök és 400 apát közül elsőként, rögtön a
beszéd elhangzása után Puy püspöke, Adhémar hivatalos fogadalmat tett a pápának,
aki mellére tűzte a vörös posztókeresztet. Így ezután a keresztesek jele a vállra
vagy mellre felvarrt vörös posztókereszt lett, ami azt jelképezi, hogy „vérük
ontásával harcolnak a Krisztus életével, halálával megszentelt föld
felszabadításáért" (Bozsóky).

A pápa 1096. augusztus 15-ére, Nagyboldogasszony napjára tűzte ki a hadjárat

indulásának időpontját. De a fentebb már említett feszültségek keltette harci vágy,
a túlzott lelkesedés és néhány tehetséges szónok hatására már 1096 tavaszán tömegek
gyülekeztek Észak-Franciaországban és a Rajna menti német területeken.

Az idejekorán indulni akaró tömegekből öt sereg állt össze. Az első Remete Péter
20.000 fős, főként parasztokból álló, szervezetlen serege volt, mely európai útja
során végigrabolta a kontinenst, fosztogatásaik célpontja főként a zsidók voltak. A
Dunát elérve a sereg egy része hajóval folytatta útját, a fősereg a szárazföldön, a
Magyar Királyságon keresztül haladt tovább.

Közben egy másik, rendezettebb sereg is gyülekezett, ami hatalmas létszáma miatt
több egységre bomlott. Az első Mijesincs Walter vezetésével már 1096 júniusában
elérte a magyar határt, ahol Könyves Kálmán engedélyezte az átvonulást az ismert
zarándokúton (Moson, Pannonhalma, Székesfehérvár, a drávai átkelés, a szávai
átkelő).

(A szávai átkelő, Zimony városa a Bizánci Birodalom és a Magyar Királyság

határvárosa.)

Mijesincs Walter seregének nagy része minden probléma nélkül bizánci területre
ért, ám az utóvédjük néhány embere összetűzésbe került a zimonyi vár magyar
őrségével, s életét vesztette az összecsapásban. A magyar őrség az elhunyt
„keresztesek" ruházatát és fegyverzetét kifüggesztette a vár falára.

A Remete Péter vezette sereg közben egyesült és június végére ők is elérték a

zimonyi várat. Itt valószínűleg a várfalon megpillantott keresztes felszerelés
hatására minden gondolkodás nélkül rárontottak a várra és a városra és 4000 magyart
mészároltak. Majd hallva Kálmán seregeinek közeledtét bizánci területre menekültek,
ahol a sereg szétesett és az egyre engedetlenebb csapat megmaradt részét
Anatóliában a törökök végleg megsemmisítették.

A zimonyi összecsapás után nem sokkal a Folkmár vezette egység is elérte a magyar
határt. Megkapták az átvonulási engedélyt, de amint az ország területére léptek
fosztogatni és rabolni kezdtek. A magyar király gyorsan reagált és Nyitránál
szétverte a 10-12.000 fős sereget. Ugyanez játszódik le, amikor a negyedik sereg,
Gottschalk vezetésével érkezik az országba.

Ekkorra Kálmán igencsak megelégelte a seregek átvonulásaiból adódó problémákat és

szigorú ellenőrzés alá vette a nyugati határt. Az ezután érkező újabb seregnek már
nem is adott átvonulási engedélyt, ennek ellenére a fosztogatásairól,
zsidóüldözéseiről és kegyetlenkedéseiről híres Enrich von Leinigen gróf és
Guillaume vezette 10-12.000 fő mégis átkelt a határon. Kálmán természetesen ezt a
sereget is megsemmisítette.

Öt sereg pusztulása, fosztogatások sorozata, zsidóüldözések és értelmetlenül

kioltott életek. Így indul a keresztes háború története. Pedig a pápa által
meghirdetett hadjáratra a lovagok még csak ekkor kezdtek gyülekezni.

Az I. keresztes hadjárat 1096-1099

Elérkezett Nagyboldogasszony napja, gyülekezés a pápa által szentesített

hadjáratra. Az érdeklődés akkora, hogy a jelentkezőkből 4 hadtestet állítottak fel:

* egy hadtestben gyülekeztek az észak-francia területekről, Lotaringiából és a

Rajna mentéről érkezők Godefroy de Bouillon vezetése alá,
* egy következőbe sorolták a közép-francia vidékről és királyi birtokokról
jelentkezőket, egy csoportba a rokonsági és hűbéri kapcsolatok alapján
érkezettekkel; a csapatot a francia király testvére, Vermandois-i Hugó vezette

* külön seregbe sorozták a dél-franciákat, provánsziakat, longobárdokat (észak-

itáliaiak) Raymond de Saint-Gilles vezetése alá,

* a szicíliai normannok pedig Bohémond és Tankréd seregében gyülekeztek. A negyedik

egység, az előző háromtól eltérően a tengeren keresztül utazott az albán partokig.

A pápa francia származására tekintettel a hadjáratban elsősorban francia, burgund

és normann nemesek vettek részt. A seregek vezetői pedig - Hugó kivételével - nem
királyi családok leszármazottai voltak, hanem feudális uralkodók, hiszen az európai
királyok nagy része ekkor egyházi átok alatt állt.

Elsőként, 1096. szeptember 20-án az észak-francia sereg éri el a magyar határt.

Vezetőjük, Godefroy de Bouillon, Alsó-Lotaringia hercege ismerve Kálmán kemény
eljárását a fosztogatókkal szemben, követeket küldött a királyhoz, akivel egy hetes
egyeztetés után megállapodtak az átvonulás feltételeiben: Kálmán biztosítja a
keresztesek számára az élelmet, s Godefroy de Bouillon szavát adta, hogy rendben
átvezeti seregét az országon. Garancia volt erre fivére, Baudouin, aki feleségével
együtt az átvonulás ideje alatt Kálmán mellett maradt. Biztosításként persze a
királyi sereg tisztes távolságból követte a sereget. Az átkelés mindenféle
rendzavarás nélkül megtörtént, s ezt Kálmán gazdag ajándékokkal „hálálta meg" a
keresztes sereg vezetőjének.

A különböző utakon indult seregek találkozó helye Konstantinápoly mellett volt. A

fegyelmezetten haladó keresztesek útja a bizánci határig zökkenőmentes. Bizánci
területen azonban sok problémával kellett szembenézniük, annak ellenére, hogy a
császár biztosította a szabad átvonulást. A lovagokat sorozatos inzultációk érték,
s több helyen fegyveres összecsapásra is sor került. A bizánci császár amellett
hogy elvárta minden sereg vezetőjétől az iránta letett hűségesküt (holott a lovagok
a Szentföld felszabadítására tettek ígéretet a pápának), ál-okokba burkolva
kinyilvánította, hogy a lovagok által elért győzelem előnyeit saját hasznára
kívánja fordítani. Ezzel igencsak megrendült a keresztesek császárba vetett
bizalma.
Az egyesült keresztes seregek 1097 májusában indultak tovább Konstantinápolytól.
Nikaia (Nicea) bevétele után elsöprő győzelmet arattak Kilidzsi Arszlán szeldzsuk
szultán serege felett Doryleánál, annak ellenére, hogy a szultán serege meglepte a
keresztes hadat! (Ennek az volt az oka, hogy a keresztesek útját görög és muzulmán
kémek egyaránt figyelemmel kísérték.)

Hosszú és keserves út következett Antiochiáig. A nagy meleg, az élelem-hiány miatt

meggyengült sereget a görögök iránti bizalom megrendülése, árulások sorozata
kísérte. Az egymással rivalizáló keresztes főurak jutalmukat igényelték az eddigi
fáradalmaik és szenvedéseik fizetségeképp. Tankréd ezért elfoglalta magának
Tarzust, Bandouin pedig Mamiotrát, majd később megörökölte Edesszát.

(A Mamiotrai területfoglalás után Bandouin a Felső-Eufrátesz vidékén elfoglalt két

török támpontot, Ravendelt és Turkeszelt. Sikereinek hatására az örmény herceg,
Thoros segítségül hívta a muzulmánok legyőzésére, amit sikerrel teljesített. Thoros
fiává fogadta Bandouint, de mivel az örmény „ellenzék" nem nézte jó szemmel, hogy
Thoros idegen herceget segített uralomra, ezért rövid időn belül Thoros titokzatos
körülmények között meghalt. Így 1098-ban Bandouin törvényesen örökölhette az
edesszai hercegséget.)

Antiochia ostroma hasonlóképpen hosszadalmas volt, mint az oda vezető út,

köszönhetően a város több száz tornyának, a vár vastag falainak és az azt védő
Yagi-Szián emírnek és 12.000 emberének. Négy hónap ostrom után az egyik várkapu
parancsnokának, Firuz bégnek a megvesztegetésével sikerült csak bevenni a várat. A
keresztesek megpróbáltatásai azonban ekkor sem értek véget, hiszen a várost
körülvette Kerguba emír serege. Az ostromlókból ostromlottak lettek, mindenféle
élelemtől és innivalótól elzárva. A Bohémond vezette sereg a végkimerülés szintjén
állt, mikor kitartásukat egy „csoda" erősítette meg. Pierre de Barthélémy provánszi
pap éjjeli álmában látott útmutatásokat követve a romokban megtalálta a Szent
Lándzsát.

(Szent Lándzsa: Longinus, római százados lándzsája. Longinus egyike volt azoknak a
katonáknak, akik Krisztus keresztjénél álltak. Pilátus parancsára a százados
lándzsájával átdöfte Krisztus oldalát mire elsötétült a nap és földrengés támadt.
Ettől kezdve hitt Jézusban. Más vélemények szerint hitének oka az volt, hogy beteg
szemére rácsöppent Krisztus lándzsán végigfolyó vére, melynek hatására megjavult
látása.)

A Szent Lándzsa jelenléte akkora lendületet adott a seregnek, hogy kitörtek a

várból, s Raymond de Saint-Gilles emberei segítségével visszaverték a törököket.

A győzelem után nyílt versengés indult meg a területekért, melyből Alexiosz

császárnak nem szántak részesedést, mivel a két fél között bizalomról ekkor már
egyáltalán nem beszélhetünk. A felosztás hosszú hoza-vona után megtörtént, Bohémond
megkapta Antiochiát, Saint-Gilles grófja pedig Tripoliszt.

Antiochia elfoglalása után szabaddá vált az út Jeruzsálem felé. Amikor azonban Al-
Afdal, egyiptomi vezér értesült a sereg közeledtéről, gondoskodott arról, hogy
útjukat Jeruzsálemig semmi ne segítse. Betemetette és megmérgeztette a kutak,
patakok vizét, az állatokat messzire elhajtatta, a város falain belül pedig csak
azok maradhattak, akik családi vagyont védtek. Ráadásul a közeli Szent György
templomból, felégetése után elhordták a vastagabb gerendákat, nehogy ezekből
ostromgépeket tudjon építeni az ellenség. A keresztesek dolga a gyakorlott védőkkel
szemben egyébként sem volt egyszerű, mivel az Európában összegyűlt 300.000 fős
seregből mindösszesen 40.000-en (csak 1500 lovag, a többiek gyalogosok, zarándokok
és egyházi kíséret tagjai) érték el Jeruzsálemet.

A keresztesek június 7-én körülzárták Jeruzsálemet, bevenni azonban csak július

15-én sikerült megannyi sikertelen roham után. A városba jutván az Isten nevében
harcoló had olyan vérfürdőt rendezett, melyen később maguk is megdöbbentek. „A
mecsetbe jutó keresztesek bokáig jártak az elesettek vérében" írta egy névtelen
krónikás.
A város bevétele után a keresztesek feladata lett a béke fenntartása és az
újjáépítés. Megalakították a Jeruzsálemi Királyságot, melynek vezetésével, a
hadseregben szerzett tekintélye okán Godefroy de Bouillont bízták meg. Mivel ő nem
volt hajlandó felvenni a királyi címet ott, ahol Jézus töviskoronát viselt, ezért
Szentsír védelmezője lett.

Az elfoglalt területen nyugati mintájú hűbéri rendszert alakítottak ki, a

lakosságot magas adókkal sújtották, állandóak voltak a hatalmi harcok, nem csoda,
hogy a királyság nem állt stabil lábakon. Megerősítésére, illetve a béke
biztosítására lovagrendeket alapítottak, ilyenek voltak a Szent Sír Lovagrend, a
gyógyító Johanniták, a Templomos és német lovagrendek. A lovagi tanácsok adták a
Jeruzsálemi királyok hatalmának alapját, s ők készítették el például a jeruzsálemi
királyság nagy törvénykönyvét is. De később látjuk, hogy a város megtartásához ez
sem volt elég.

Az első hadjárat lezárultával és a Jeruzsálemi Királyság megalapításával sem

köszöntött béke a Szentföldre. Következik tehát a második és harmadik hadjárat.
A II. keresztes hadjárat 1145-1148

Az első hadjárat lezárultával és a Jeruzsálemi Királyság megalapításával sem

köszöntött béke a Szentföldre. Állandóan voltak a különböző vallási csoportok
közötti összecsapások, város és várfoglalások. Egy újabb háború kirobbanása csak
idő kérdése volt. A döntő esemény 1145-ben következett be, amikor Imad-ed-Din-Zengi
moszuli bég elfoglalta az edesszai grófságot, s iszonyatos vérfürdőt rendezett a
keresztények között. Ennek híre eljutott Európába, ahol III. Jenő pápa újabb
hadjáratra szólította fel a nyugatiakat a keleti keresztények megsegítésére. Hívó
szava 1146-ban követőkre talált, s még ebben az évben két hadsereg, egy német és
egy francia indult útnak.

Az egyik sereget III. Konrád, német-római császár vezette, a kb. 70.000 fős
sereghez közel ugyanennyi zarándok, kalandor és rablólovag csatlakozott. A VII.
Lajos vezette másik sereg is hasonló létszámmal indult útnak, sok asszonnyal és
gyerekkel, s köztük a király feleségével, Aquitániai Eleonórával. A hadjárat eleve
sikertelenségre volt ítélve a sereggel tartó „kétes elemek" fosztogatásai (mely
ismét a zsidók ellen irányult), a két európai uralkodó, a keresztesek és a
bizánciak, illetve a keresztesek és a Jeruzsálemi Királyság vezetői között
kialakult kibékíthetetlen ellentétek miatt.

Már a Magyarországon történő átvonulás közben is problémák adódtak, s a két sereg

mire Jeruzsálemhez érkezett már elvesztette harcosainak kétharmadát a Kis-ázsiai
összecsapások során. A sikeresnek induló szentföldi harcok után egy súlyos katonai
„baklövéssel" pedig elszállt a siker utolsó reménye is. A keresztesek által
elfoglalt, s a főváros „konyhakertjeként" számon tartott Ghutából ugyanis a
hadműveletek célpontját áttették a keresztesek a száraz keleti országrészre.

Ennek az volt az oka, hogy az 1148. júniusában Akkrában tartott találkozón a

damaszkuszi atabéget ítélték a legveszélyesebbnek, ezért ellene vezényelték a
nyugati csapatokat. (A III. Konrád, VII. Lajos, I. Frigyes, II. Henrik, a Templomos
és Johannita lovagrend nagymesterei és a kis-ázsiai keresztes államok uralkodói
részvételével lezajlott találkozót egyébként a közékor legnagyobb
csúcstalálkozójaként szokták emlegetni.) Így azonban tulajdonképpen nem is a
muzulmán sereg okozta a nyugatiak vereségét, hanem a sivatag. Kénytelenek voltak
visszavonulót elrendelni, majd visszatértek Európába.

A III. hadjárat 1189-1192

A muzulmánok továbbra is folyamatosan terjeszkedtek, s 1151-ben Nur-ad-Din

Damaszkusz ellen indult. Ekkor még elegendő Jeruzsálem és Damaszkusz összefogása a
hódító ellen, de 1154-ben Damaszkusz Szíria irányítása alá kerül. Jeruzsálemet így
bekerítették, délről Egyiptom, északról Szíria, ezért sürgőssé vált a kibékülés
Bizánccal. A békülés jegyében III. Baudouin feleségül vette a bizánci császár
lányát, s egyben politikai szövetséget kötött apósával, I Manuellel. III. Baudouin
utóda, I. Amaury (1163-1174) is igyekezett a Bizánccal fennálló kapcsolat
fenntartásában.

Közben a muzulmánok között újabb és újabb hatalomra törő alvezérek jelennek meg,
egyikük Salah-ed-Din (Szaladin), aki később szultánként visszafoglalja a
keresztesektől Jeruzsálemet.

I. Amaury megérezte a veszélyt, mit Szaladin hatalomra kerülése okozott Jeruzsálem

számára, ezért azonnali segítséget kért a francia királytól és a német-római
császártól, később a bizánci császártól is. Segítség azonban senkitől nem érkezett,
s közben Szaladin ereje egyre csak nőtt. Később, 1173-ban I. Amaury jeruzsálemi
király halálát követően viszály tört ki az öröklés kérdését illetően, s utóda, IV.
Baudouin hatalomra kerülése csak rövid időre csillapította a viszálykodást. (IV.
Baudouin uralkodását ugyanis betegsége, a lepra igencsak lerövidítette.)

Szaladin sorra foglalja el a területeket, Damaszkusz, Homs és Hama városokat.

1180-ban meghalt I. Manuel, helyét 1183-tól Andronikosz Komnénosz vette át, aki
Szaladinnal kötött szövetséget, így ezután Szaladin Bizánci támogatással
folytathatta Jeruzsálem elszigetelését. 1183-ban újabb területfoglalások
következnek: Bethsaan és Szamaria egy része is muzulmán kézre kerül.

A jeruzsálemi pátriárka, s a lovagrendek nagymesterei segítséget kértek Európából,

de levelükre sem a pápa, sem a királyok nem reagáltak, mivel mindenki saját
problémáival volt elfoglalva. Szaladin az 1180 óta érvényben lévő fegyvernyugvást
kihasználva átszervezte és megerősítette mind a tengeri, mind a szárazföldi
haderejét.

Jeruzsálem falain belül kiújult a hatalmi viszály, mivel V. Baudouin (IV. Baudouin
unokaöccse, akit gyermektelen előde koronázott királlyá halálakor) egy évnyi (1185-
1186) uralkodás után meghalt. A templomos lovagok közbenjárásával, de sokak
ellenzésére Sybillét (IV. Baudouin testvére) és általa Guy de Lusingnant koronázták
királlyá. Fiú örökös híján ugyanis leányok is örökölhették a trónt, ha úgy
házasodtak, hogy férjük átvehette a parancsnoki címet. Az elégedetlen főurak
fejében az is megfordult, hogy Szaladint hívják segítségül a király megbuktatására.

Közben megszakadt a fegyverszünet is, azzal, hogy Renaud de Chatillon, Antiochia

grófja féktelenül fosztogatta a muzulmánokat. Nem hallgatott sem a király, sem
Szaladin fenyegető szavára. 1187-ben megtámadott egy Egyiptomból Damaszkuszba tartó
igen gazdag karavánt, s foglyai közé került Szaladin egyik közeli rokona is, aki a
karavánnal utazott. Szaladin ezt a fegyverszünet végének tekintette és újra
meghirdette a dzsihádot, melynek természetesen ő maga a fővezére. Szaladin seregei
elfoglalták Tiberiádot, melynek hírére Jeruzsálem teljes serege elindult annak
felmentésére. Az ispotályosok nagymestere hiába intette óvatosságra a királyt, az a
templomosok nagymesterének tanácsára hallgatott és fejjel rohant a háborúba. Ez
persze Szaladinnak kedvezett, aki 1187. július 4-én a Hattini fennsíkon körülzárta
és megsemmisítette a szomjúságtól szenvedő keresztes sereget, a háború okozóját,
Renaud de Chatillont pedig saját kezűleg fejezte le. A hattini csata hírére sorra
hódolta be a szultánnak a védelem nélkül maradt kisebb városok.

Szaladin nem késlekedett Jeruzsálem ostromával sem, szeptember 17-én már a város
falai előtt sorakoztak seregei. Jeruzsálemet ekkor Balián Ibelin védte, aki látva a
szultán erejét tudta, hogy harcban nincs esélye ellene, ezért egyezkedésbe kezdett.
Szaladin pedig jóindulata kifejezéseként megígérte, hogy nem gyilkolja le a polgári
lakosságot s nem rombolja le a Szent Sír Bazilikát sem. Továbbá biztosította 7000
hadifogoly szabad elvonulását, azonban, hogy ki lehet szabad, azt ő és emberei
döntötték el. A rabszolgapiacon eladhatónak vélt embereket ugyanis Egyiptomba
szállították, ez 12-15.000 keresztényt jelentett. A szabadon engedett keresztények
elkeseredett menetelésben próbáltak eljutni Tyr kikötője felé, de a tripoliszi
grófság szintén keresztény lovagjai megtámadták őket, kifosztották, s életüket csak
Antiochiába menekülve menthették meg. A menetelők harmada így is életét vesztette
az út során.

Jeruzsálem s később Akkon, Toron, Szidon, Bejrút, Aszkalon is muzulmán kézre

került. Tyr maradt egyedül keresztény kézen, Conrad de Montferrat védelme alatt.
A muzulmánok sértetlenül hagyták a Szent Sír Bazilikát, a templomok újra
mecsetekké váltak, mint a keresztények érkezése előtt, a zsidók és a görögök
visszakapták tulajdonaikat. Angelosz Izsák, bizánci császár pedig kihasználta az
alkalmat a politikai kapcsolatok kedvező alakítására.

Jeruzsálem elestének híre elérkezett Európába, s VIII. Gergely pápa meghirdette a

3. keresztes hadjáratot Jeruzsálem visszafoglalására. Három európai nagyhatalom
együtt indul útnak, I. Barbarossa Frigyes, római császár, Németország és Itália
királya, II. Fülöp Ágost francia és Oroszlánszívű Richard angol uralkodók.
Barbarossa Frigyes azonban el sem éri a Szentföldet, mert útközben vízbe fullad.
(Igaz az ő hadba indulásának nem keresztényi elkötelezettség volt az oka, hanem a
közte és a pápa között hosszú évek óta fennálló ellentétek. Frigyes úgy gondolta,
hogy a hadjárat megfelelő alkalom arra, hogy eddigi vétkeiért bűnbocsánatot
nyerjen, ha a pápa oldalán indul harcba. Halála után serege széthullik és nem
folytatja útját a háborúba.)
A francia és angol had hajóval indult útnak, s Akkonban egyesültek. Oroszlánszívű
Richard azonban útközben partra száll Cipruson, s elfoglalja azt Komnenosz
Izsáktól, mikor meghallja, hogy a császár hogyan sarcolja az oda érkezőket.
Akkon elfoglalása után Fülöp Ágost vissza indul Franciaországba, így az egész
sereg vezetését Oroszlánszívű Richard veszi át.

A Jeruzsálemi Latin Királyságban közben újabb trónöröklési viszály tört ki.

Meghalt ugyanis Sibylle, aki által férje, Guy de Lusignan gyakorolta a királyi
méltóságot. Hosszas viták után végülis elfogadták Guy de Lusignant továbbra is
királynak.

Ciprus és még néhány főníciai város elfoglalásán kívül Oroszlánszívű Richard

érdeme, hogy 1192-ben békét köt a szultánnal. Megállapodnak abban, hogy Szaladin
biztosítja a zarándokutakat a fegyvertelen zarándokok számára, a keresztesek
megtarthatják pozícióikat, viszont a Szentföld legtöbb városa és erődítménye
muzulmán kézen maradt.

Száz évvel az első hadjárat megindulás után a keresztes háború szinte elveszítette
valódi jelentését. A vallási meggondolások mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a
politika okok is egy-egy hadjárat során. Az az uralkodó pedig, aki egy hadjárat
élére állt, biztosan elveszítette népe megbecsülését.

IV. keresztes hadjárat 1197-1204

Barbarossa Frigyes és seregének pusztulása a harmadik hadjáratban mindenkit

megdöbbentett birodalmában, s a szerencsétlenségért egyértelműen Bizáncot okolták.
I. (Barbarossa) Frigyes fia, VI. Henrik apja halála után úgy gondolta, hogy a
Német-római Birodalom és a Szicíliai Királyság erőinek egyesítésével elég erős lesz
ahhoz, hogy Bizáncon elégtételt vegyen. Azonban még így is gyengének bizonyult,
ezért szicíliai és antiochiai hercegekkel szövetkezett. A negyedik hadjárat anyagi
támogatására hatalmas összegeket kért Bizánctól. Testvérét, Sváb Fülöpöt
összeházasította Angelosz Izsák Irén nevű lányával, majd azzal fenyegette Bizáncot,
hogy hadjáratot indít ellene. Utóbbi tervéről csak a pápa fellépése és újabb
bizánci „anyagi támogatás" tántorította el. Miután mindezzel egy feszült politikai
helyzetet teremtett, elindult Jeruzsálem felé. Seregei bevették Szidónt és
Bejrútot, miután a császár halálának hírére a sereg visszatért Európába.

III. Ince pápa Szaladin szultán sikereinek hírére újabb hadjáratot hirdetett
Jeruzsálem visszafoglalására. Az európai uralkodók nagyrészt válasz nélkül hagyták
a felhívást, viszont Flandria és Champagne területéről sokan jelentkeztek a
seregbe. Enrico Dandalo, velencei dózse vállalta a seregek átszállítását, de az
utazást arra használta, hogy a Mediterráneum keleti részében szövetségeseket
gyűjtsön, hogy együtt felülmúlják Genova erejét. A keresztesek azonban nem tudták
kifizetni az átszállítás teljes összegét, ezért Dandalo azt javasolta, hogy a
hiányzó összegért cserébe foglalják vissza Velence számára Zárát, amit a magyar
király „kaparintott meg". 1202-ben ez meg is történt, s a pápa annak hírére, hogy a
keresztesek nem a szent ügyet, hanem Velence gazdasági érdekeit szolgálják
kiátkozta Velencét. (Kiátkozta az ostromban részt vevő kereszteseket is, de őket
később feloldja az átok alól, hogy folytassák útjukat a Szentföldre. Zára városát
Velence egy évig tartotta irányítása alatt, miután teljesen kifosztva adta vissza a
magyar királynak.)
 Közben az elűzött bizánci császár fia, IV. Alexiosz Angelosz felajánlotta a
kereszteseknek, hogy kifizeti a Velence felé fennálló adósságukat, ha visszasegítik
őt a bizánci trónra. Velence és néhány főpap heves támogatására, a pápai legátus és
több főúr ellenzése mellett a keresztes sereg - a Szentföld helyett -
Konstantinápoly felé indult. Az ellenzőknek nem volt ínyére, hogy keresztények
indulnak keresztények leverésére, s a pápa megtiltotta, hogy a katonák a görögöket
bántalmazzák. 1204-ben bevették Konstantinápolyt, II. Izsákot kiszabadították, s
IV. Alexioszt császárrá koronázták, aki rögtön kifizette Velencének a tartozást.
(III. Alexiosz, a trónbitorló császár az ostrom alatt elmenekült Irén nevű
lányával, hátrahagyva feleségét, gyermekeit és birodalma népét.)

Ezután a keresztes sereg tovább indult, még mielőtt az új császár hatalma

megszilárdult volna. Ez volt Alexiosz veszte, pénzzé tette ugyan mindenét, de az
adósságait így sem tudta fizetni. „Hitelezői" azonban türelmetlenek voltak, s
fosztogatni kezdték a birodalmat, mire hatalmas elégedetlenség lett úrrá a
birodalomban. A császár az elégedetlenek keze által lelte halálát. A keresztesek
újra Konstantinápoly ellen fordultak. Mértéktelen fosztogatásba kezdtek, s a
zsákmányt megosztották Velencével. Bizánc új császára Baudouin, Flandria grófja
lett, aki megalapította a Latin Császárságot (1204-1261). A görög császárnak 1261-
ben sikerül visszafoglalnia Konstantinápolyt.

Ince pápa mélységesen elítélte a Bizánccal szembeni bánásmódot, a bizánciak pedig

még jobban meggyűlölték a latinokat a fosztogatások és a velük szembeni
erőszakosságuk miatt. A szakadék olyannyira elmélyült, hogy az ortodoxok végleg
elfordultak a nyugati egyháztól, s lehetetlenné vált a két egyház újbóli
egyesülése.

V. keresztes hadjárat 1213-1221

III. Ince pápa a negyedik hadjárat sikertelensége után (hiszen a keresztesek el

sem jutottak a Szentföldre) 1213-ban újabb hadjáratot javasolt. Az Európában dúló
belháborúk miatt senki sem reagált a felhívásra. Ennek ellenére 1215-ben a lateráni
zsinaton újabb hadjárat indítását határozták el, melyre később II. András magyar
király, VI. Lipót osztrák herceg és Lajos bajor herceg jelentkezett.

(II. András apja pápának tett ígéretét teljesítette a hadjárat vezetésével. III.
Béla ugyanis megígérte a pápának, hogy részt vesz a keresztes háborúban, de halála
miatt ennek nem tudott eleget tenni. Fiára hagyta eme kötelesség teljesítését.)

1217-ben elindul a hadjárat a magyar király és az osztrák herceg vezetésével. A

sereg a Tiberias-tó mentén megnyert néhány kisebb csatát, de ezen kívül semmi
érdemleges eredményt nem tudtak felmutatni (a Tábor-hegy ostroma és az asszaszinok
elleni támadás is sikertelenül végződött).

(Az asszaszinok egy 1090-ben alapított rend tagjai, melynek vezetői hasis-függővé
tették a fiatal férfiakat, majd annak megvonásával kényszerítették őket vallási
köntösbe bújtatott gyilkosságok elkövetésére. Merényleteik a keresztes háborúk
idején váltak gyakorivá Szíriában, Jeruzsálemben és Perzsiában.)

A sorozatos sikertelenség után II. András hazatért Európába. Az ott maradó magyar
egységek egyesültek a fríz, holland és osztrák keresztesekkel, majd később francia,
angol, spanyol és olasz segítséget is kaptak és Damietta ellen indultak. A
kikötővárost, a szultán testvére, Melek-el-Muaddon védte, aki kemény ellenfélnek
bizonyult. Tárgyalások kezdődtek a kompromisszumról, s ez időre fegyvernyugvás
lépett életbe.

(E fegyvernyugvás idején látogatta meg a szultánt Assisi Szent Ferenc, aki az

uralkodótól olyan „jelet", valószínűleg oltalomlevelet kapott, amivel szabadon
járhatott muzulmán területeken, ahol végiglátogatta a keresztény zarándokhelyeket.)
 Melek-el-Kamil igencsak kedvező ajánlatot tett a számára nagyon fontos Damietta
megtartása érdekben: a keresztesek visszakapják Jeruzsálemet és az előtte elterülő
partvidéket egészen a tengerig. Pelagius, a pápai legátus javaslatára
visszautasították a szultán ajánlatát és egy rengeteg áldozattal járó, kemény csata
után bevették a kikötővárost. A keresztesek terve az volt, hogy ezúttal a másik
oldalról próbálják visszavenni Jeruzsálemet, Damiette után Egyiptom, majd
Palesztina meghódításával. Kairó ellen fordultak, mire a szultán kinyittatta a
Nílus gátjait és a víz által körbevett sereg megadásra kényszerült, ráadásul
Damiettát is vissza kellett adniuk.

Az ötödik hadjárat is kudarccal zárult....

VI. keresztes hadjárat 1224-1229

Bizáncban Baodouin császárt egy éves uralkodás után a bolgárok meggyilkolják,

1206-ban testvére, Flandriai Henrik követi őt a trónon. Henriknek sikerül békét
kötni a bolgárokkal, s hozzálát a belpolitikai helyzet rendbe tételéhez. Mivel
minden erejét a béketeremtés kötötte le, így Bizánc segítségére már nem
számíthatott a nyugati kereszténység. A pápaság azonban továbbra is ösztönözte a
Szentföldre irányuló keresztes hadjáratokat, hívó szavuk azonban az európai
uralkodók körében nem talált meghallgatásra, hiszen mindegyikük belpolitikai
viszályaival volt elfoglalva.

A keresztes hadjáratnak már csak az alsóbb osztályokban voltak hívei. 1212-ben

például árva és szegény gyerekek hada indult útnak a Szentföld felé, hogy puszta
kézzel, fegyvertelenül, hitük erejével győzzenek a pogányok felett. A csapat egy
részét II. Fülöp Ágost visszatartotta, a többiek kalózok és rabszolga-kereskedők
markában végezték.

II. Frigyes 1215-ben, megkoronázásakor fogadalmat tett hadjárat vezetésére és a

Szentföld felszabadítására, azonban belügyeire hivatkozva az ötödik hadjáratban nem
vett részt. 1220-ban volt hajlandó hadjáratot vezetni, azzal a feltétellel, ha a
pápa római császárrá koronázza. Így is történt, a hadjárat azonban mégsem indult
el. Frigyes ugyanis biztosra akart menni, ezért először a lovagrendeket kereste
meg, hogy megtudakolja hogyan számíthat rájuk a hadjáratban. Majd 1225-ben
feleségül vette Jean de Brienne címzetes jeruzsálemi király lányát, Izabellát, akit
Jeruzsálem királynőjévé koronáztak. IX. Gergely pápa ekkor levélben figyelmeztette
Frigyest fogadalmának megtartására. A hadjárat 1227-ben meg is indult, de Frigyes
néhány nap múlva megbetegedett, s nem folytatta útját. Katonáinak azonban
megparancsolta a hadjárat folytatását, a pápa ennek ellenére kiközösítette őt a
hadjárat késleltetése miatt. 1228-ban Frigyes útnak indult, a hadszíntéren azonban
egyik fél sem kívánta a katonai összecsapást, ezért tárgyalások kezdődtek. 1229-ben
megköttetett a szerződés Frigyes és Melek-al-Kamil között. Ennek értelmében a
keresztesek visszakapják Názáretet, Betlehemet és Jeruzsálemet a tengerhez vezető
sávval, az út mentén épült falvakkal, birtokokkal együtt. A muzulmánok megtartották
az Al Aqsza mecsetet és Omár kalifa mecsetjét. Frigyes 1229-ben bevonult
Jeruzsálembe, ám a város egyházi tilalom alatt állt, így senki sem koronázta
királlyá, megtette hát maga. Jeruzsálem királyává lett, uralmát azonban az egyházi
méltóságok és maga a pápa sem ismerte el a kiátkozás miatt.

A hatodik hadjárat nagy érdeme azonban, hogy harc nélkül sikerült elérnie azt,
amit azelőtt véres harcok árán sem, Jeruzsálem ismét keresztény kézre került. Az
egyház és a szentföldi lovagok így is elégedetlenek voltak, mert nem akarták
elfogadni a császár hűbéri fennhatóságát, így a megszerzett béke ismét ingatag
volt.
VII. keresztes hadjárat 1244-1254

A bizonytalan béke nem sokáig tartott. 1244-ben felújultak a harcok és a muzulmánok

visszafoglalták Jeruzsálemet, majd Aszkalont és Galilea keleti részét és támadó
hadjáratba kezdtek. Jeruzsálem újbóli elvesztését megdöbbenéssel fogadta Európa, s
IV. Ince pápa 1245-ben a lyoni egyetemes zsinaton újra összefogásra szólította fel
Európa uralkodóit. Azok azonban ismét belpolitikai problémáikkal voltak elfoglalva
és egyedül IX. Lajos állt az ügy mellé. Csapatával 1248-ban indult útnak s az első
célpont Damietta, amit sikeresen be is vettek.

Megtámadják az egyiptomiak táborát, ahol a keresztes vereség mellett Lajos is

fogságba kerül. Manszurában megindulnak a tárgyalások, de közben a Mameluk-
dinasztia Egyiptomban átveszi a hatalmat. Lajosnak sikerül egyességre lépni velük,
de csak egy tekintélyes összeg ellenében hajlandók őt és embereit szabadon engedni.

Lajos ezután Akkonba ment, ahol édesanyja levele várta, miszerint országának ügyei
hazatérésre szólítják a királyt. Lajos nem akart úgy haza utazni, hogy nem tett
eleget fogadalmának, ezért megpróbált szövetségeseket keresni Európában. Mikor
ezzel sem járt sikerrel, 1254-ben hazatért.

VIII. keresztes hadjárat 1269-1291

Kudarcai ellenére IX. Lajos 1269-ben ismét a Szentföldre készült. Szövetségesek

toborzása azonban nehezen ment, testvére, Anjou Károly indult csak harcba oldalán.
Közben Baibars szultán ravasz cselhez folyamodott. Hogy Egyiptom helyett Tunisz
felé terelje a keresztes sereget, a tuniszi atabég (muzulmán herceg) hirtelen heves
érdeklődést mutatott a katolikus hit iránt. Lajos 1270-ben szállt partra Karthagó
közelében, de odaérve azonnal tudta, hogy átverték. A közelben megszállt, hogy
bevárja Anjou Károly seregét, de mire ez megérkezett Lajos már a pestisjárvány
áldozata lett.

A járvány a sereget is erősen megviselte, s Anjou Károly látta, hogy esélytelen a

szultán ellen, ezért béketárgyalásokba kezdett. 1272-ben egy tízéves
fegyverszünetet írtak alá, mely a keresztesek számára igencsak megalázó
következményekkel járt, s beszűkítette mozgásterüket a Szentföldön. A keresztes
területek sorra vesznek el, Joppe, Antiochia, Tripolisz, majd 1291-ben Akkon. A
Mamelukok az utolsó európait is kiűzik a Szentföldről.

A keresztes hadjáratok hatásai

Megannyi vélt vagy valós okkal megindított összecsapás után a keresztes háború a
kezdeti céljait tekintve gyakorlatilag eredménytelenül zárult. Megalapozta azonban
a muzulmán világ ellenséges érzetét Európa iránt, s elmélyítette a népek közötti
ellenségeskedést. Hatására véglegessé és visszafordíthatatlanná vált az
egyházszakadás.

Európa számára persze több pozitív következménnyel járt a hosszú háborúskodás:

* Átmenetileg megszabadította a kontinenst népességfeleslegétől.

* Jelentősen gazdagította az észak-itáliai városokat, ami biztosította számukra a

reneszánsz anyagi hátterét.

* Az arab és az európai kultúra hatott egymásra.

* Fellendült a kelettel folytatott kereskedelem, új mezőgazdasági és luxustermékek

jelentek meg, pl.: citrom, dinnye, rizs, őszibarack.
* Új, ám rövid életű keresztes államok alakultak.