A keresztes hadjáratok története /Harmat Árpád Péter/

A keresztes háborúk a világtörténelem sajátos fejezetét jelentették, hiszen az egyház feje által
szentesített, nagyarányú középkori hadjáratok voltak a Szent Sír felszabadításáért. Valójában három
okból indultak:

1.) Egyrészt a keresztény befolyás kiterjesztéséért. A vallási hitbuzgalom 11 századi fellendülése miatt
mind többen zarándokoltak volna Jézus sírjához, ám a terület az 1071-ben megjelenő (manzikerti
csata) szeldzsuk törökök révén a bizánci keresztények helyett a muszlimok kezére került.
2.) A hadjáratok második oka: a birtok-, és vagyonszerzés volt. Az európai főnemesek másod és
harmad-szülött fiai, akik nem örökölhették felmenőik nemesi földjeit (és így jobb híján rablólovagokká
váltak), törvényes birtokokra és legális meggazdagodásra vágytak. Az egyház a szentföldi
hadjáratokkal „hasznos” mederbe terelhette harci kedvüket.
3.) A harmadik ok a kora-középkori vakbuzgó vallásosság tenni vágyása volt. Európa mélyen
istenhívő lakossága bűnbocsánatot remélt attól, hogy Jézus sírját és a Szentföldet visszaszerzi a
kereszténység számára.

A keresztes hadjáratok datálása - időbeni behatárolása - nem könnyű feladat, mivel több hadjáratról
van szó. Ezek kezdete talán még egyértelmű, hiszen az 1095. évi clermonti zsinathoz köthető, a
hadjáratok vége azonban korántsem ilyen könnyen meghatározható évszám. Leggyakrabban az utolsó
keresztény kézen lévő város elestének időpontját, azaz 1291-et szokták a korszak végeként elfogadni.
Így azt mondhatjuk tehát, hogy a keresztes hadjáratok egy két évszázados időszakot ölelnek fel,
1095 és 1291 közt.

Fő céljuk a Szentföld - azaz Jézus sírjának - megszerzése volt a muszlim araboktól és törököktől, bár
némely hadjárat más afrikai és európai területek ellen irányult, például a negyedik, Konstantinápoly
elleni keresztes háború. Keresztes seregeket később is szerveztek, például a Magyarországot
megtámadó törökök ellen 1456-ban (lásd: Nándorfehérvári diadal.) A keresztes háború kifejezés
napjainkban átvitt értelemben is használatos az erkölcstelennek ítélt jelenségekkel szemben szervezett,
felülről irányított nagy ideológiai-politikai kampányokra.
I. keresztes hadjárat (1096-1099)

Az első keresztes háború közvetlen előzménye az 1095. évi clermont-i zsinat volt, amely
novemberben ülésezett. II. Orbán pápa már nyár végén megérkezett Franciaországba. Útja során
beleavatkozott a francia egyház ügyeibe is: augusztus 5-én Valence-ban volt, 11-én Le Puyben. Innen
levelet küldött a francia püspököknek, amelyben novemberre Clermont-ba hívta őket.

Ezután délnek indult, a szeptembert Provance-ban töltötte: Avignonban, majd Saint Gilles-ben.
Október elején ért Lyonba, majd továbbhaladva 25-én Clunyben felszentelte a nagy bazilika főoltárát.
Eztán Sovignyben lerótta tiszteletét Szent Maiolus clunyi apát sírjánál, végül a clermont-i püspök
kíséretében a zsinat helyszínére érkezett. Útja során valószínűleg már tárgyalt Adhemarral, Le Puy
püspökével, illetve Saint Gilles-i Rajmunddal, Toulouse grófjával a későbbi terveiről.

A clermont-i zsinat 1095. november 18-ától 28-ig tartott, körülbelül háromszáz egyházi személy vett
részt rajta. Általánosságban véve megismételték a laikus invesztitúra, a szimónia, és a papi házasság
elleni dekrétumokat, a konkrét ügyeket tekintve pedig kiközösítették Fülöp királyt házasságtörés,
Cambrai püspökét szimónia miatt, valamint megállapították Lyon érsekségének elsőbbségét a sens-i és
reimsi egyháztartományokkal szemben. A pápa november 27-én, egy keddi napon nyilvános gyűlést
tartott. Egyházi és laikus emberek akkora tömege gyűlt össze (hála a korábbi kihirdetésnek, miszerint
nagy horderejű bejelentésről lesz szó), hogy a pápai trónt a város keleti kapujánál a mezőn kellett
felállítani, mert nem fértek be a zsinatnak addig helyet adó székesegyházba. A beszéd eredeti szövege
ugyan nem maradt fenn, de a hatást jól érzékelteti a fennmaradt öt későbbi beszámoló is. A pápa
elbeszélte, hogy a keleti kereszténység segítségét kéri tőlük, segítsenek nekik a szeldzsukok elleni
harcban. Majd beszélt Jeruzsálemről, a Szent Városról, amely a hitetlenek kezére került s a keresztény
zarándokok nem, vagy csak hatalmas nehézségek árán tudnak eljutni a szent helyekre.

Eztán felszólította a jelenlevőket és minden nyugati keresztényt, hogy vonuljanak keleti testvéreik
megsegítésére. Aki vállalkozik az útra, és elesik a harcban, az feloldozást és bűnbocsánatot nyer.
„Deus le volt!” – „Isten akarja!” – kiáltozott a tömeg. Valahonnét előkerült egy vörös posztódarab,
amelyből nyomban kereszteket hasogattak ki. Miután II. Orbán pápa befejezte beszédét, Le Puy
püspöke azonnal fölállt székéből és a pápa elé térdelve kérte, hadd vegyen részt a vállalkozásban. Majd
Gergely bíboros rázendített a Confiteorra, a tömeg visszhangozta. Az ima után a pápa ismét szólásra
emelkedett, feloldozást adott, és elbocsátotta a jelenlevőket.

Ezután a zsinat határozott arról, hogy aki hadba indul Krisztus zászlaja alatt, az nem csak feloldozást
nyer világi bűnei alól, de vagyonáért a helyi püspök felel annak távollétében, és a harcos visszatérte
után hiány nélkül vissza kell szolgáltatni neki. Továbbá eldöntötték, hogy az, aki felveszi a keresztet,
annak meg kell esküdnie, hogy elmegy Jeruzsálembe, de senki nem indulhat el anélkül, hogy meg nem
tanácskozta volna a dolgot a lelkiatyával. Az időseket és betegeket inkább le kell beszélni az
expedícióról, a papok és szerzetesek pedig csak püspökük, illetve apátjuk kezéből vehetik fel a
keresztet. A gyülekezőt következő év Nagyboldogasszony ünnepére (augusztus 15.) tűzték ki.

Szónoklatának hatása messze meghaladta II. Orbán számításait. Ezzel s az első keresztes hadjárattal
gyakorlatilag megkezdődött Nyugat-Európa közel kétszáz évig tartó, a Közel-Keletre irányuló
fegyveres expanziója, amely kihatott a kor társadalmára éppúgy, mint kulturális fejlődésére.

A zsinatról a zsidók egy gyásznapon, a tisá beávon emlékeznek meg.

Az út Jeruzsálemig

Az I. keresztes háború I. Alexiosz bizánci császár kérésére, és II. Orbán pápa áldásával 1096.
augusztus 15-én indult a Szentföld felszabadítására. A pápa francia származása miatt a hadjáratban
elsősorban francia, burgund és normann nemesek közül kikerülő keresztes lovagok vettek részt. Bár a
harci vállalkozás a lovagi erények, a keresztény ideák és az aszkézis jegyében indult, hamarosan a
hűbéri rendszerből szabadulni akaró és vagyonra vágyó közrendűek nagy seregei is csatlakoztak. Ezen
rabló seregekkel Könyves Kálmán magyar király is megütközött. A sereg különböző útvonalon
keresztül jutott el a Szentföldre. A fősereg a Duna vonalát követve Magyarországon és a Balkán-
félszigeten keresztül jutott el Konstantinápolyba, ahol átteleltek. Innen 1097 májusában folytatták
útjukat. A görögök a keresztesek segítségével elfoglalták a Konstantinápolyt leginkább fenyegető
Nikaiát. A keresztes csapatok ezután döntő csapást mértek a török seregekre Doryleumnál. Ezután
viszont megtört a keresztény hadak egysége, a seregek rivalizáló fővezérei saját fejdelemségeket
alapítottak: Boemund tarantói normann herceg Antiochiában, Balduin lotaringiai herceg Edessában.
Antiochia ostroma igen hosszú időbe, és nagy emberáldozatba került a győztes keresztes csapatok
részéről, de a jelentős túlerőben lévő felmentő török seregek legyőzésével megnyílt az út Jeruzsálem
felé.

Jeruzsálem elfoglalása

Jeruzsálemet a keresztesek miatt lekötött törököktől a Fátimida egyiptomi kalifa nemrég foglalta
vissza. Mivel a város közös használatára irányuló tárgyalások nem vezettek eredményre, így az ő
csapataival kellett megküzdeni. A keresztesek a vallási lelkesedésben, mely győzelemre vezette őket
Antiochiában, megpróbálták rohammal bevenni a szent várost 1099. június 8-án. Miután ez nem
sikerült, ostrom alá vették. A Jeruzsálemet ostromló keresztény sereget Toulouse-i Rajmund és
Bouillon Gottfried vezették. Végül 1099 július 15 -én, több mint egyhavi heves küzdelmek és
vérengzés után került a város a kezükre! A keresztes lovagok ezt követően iszonyú vérengzésbe
kezdtek és tízezer szám gyilkolták le Jeruzsálem muszlim és zsidó lakosait. Végül a győzelmi mámor
"kiélése" után megalapították a Jeruzsálemi Királyságot, és Bouillon Gottfried lotaringiai herceget
emelték a trónra. (Először a sereg fővezérének Tolulousi Rajmundnak ajánlották fel a Jeruzsálem
királya címet, ám ő elutasította a megtiszteltetés. Közben Rajmund remélte, hogy újra felkínálják majd
számára a címet és akkor ő elfogadhatja, ez nem következett be. A nemesek Gottfriedhez fordultak, aki
azonnal igent mondott. Ugyanakkor hozzá kell tenni: végül a királyi címet Gottfried nem vette fel,
csak a Szent Sír Őrzője maradt.) A Jeruzsálemi királyság 88 éven keresztül állt fenn, mely idő alatt
Gottfried leszármazottai (Boulogne-ház) és az Anjouk uraltak! (Az 1099 -es harcok végén Jeruzsálem
visszafoglalásával próbálkozó kalifát Askalonnál megverték a keresztes seregek, majd többségük
hazatért Európába.)

Keresztény államok a Szentföldön

A hátramaradt seregek Antiochia, Jeruzsálem és Edessa mellett Tripoliban is fejedelemséget

alapítottak, melyek közül Antiochia volt a legjelentősebb. Mivel azonban normann uraival a bizánci
császár már régóta ellenséges viszonyban volt a dél-itáliai birtokai elvesztése miatt, a háborúskodások
folyamatosak voltak. A letelepült lovagok hűbéri rendszert vezettek be, a földeket felosztották, majd
megkezdték harcaikat egymás, a törökök és Bizánc ellen. Az elfoglalt területen élők többsége görög
volt. Közömbösen fogadták az új hódítókat, vallásukat ugyanúgy megtarthatták, mint az arab és török
uralom alatt. A tengerparti városokat főképp az olasz kereskedővárosok segítségével foglalták el a
keresztesek, ide nagyszámú olasz lakosság is letelepedett.

A legendás hírű Gottfried egy évnyi uralkodás után meghalt, őt az Edessát elfoglaló Balduin
unokaöccse, az ifjabb Balduin követte: Betlehemben Jeruzsálem királyává koronázták. Meghódította
Arzuf, Caesarea (1101), Akkon (1104), Bejrút és Szidón (1110) városokat, és egymás után verte vissza
az egyiptomi kalifa támadásait is. Utóda, II. Balduin (1118–1131) is hasonlóképp sikeres volt, velencei
segítséggel elfoglalta Tyrust, és közvetlen kapcsolatot létesített a Tripoli Grófsággal, és ezzel az
Észak-Szíriában lévő többi keresztény állammal. A hódításokat III. Balduin fejezte be, elfoglalva
Askalont végleg kiszorította az egyiptomiakat Szíriából.

Ez idő alatt alakultak meg a lovagrendek is. A jeruzsálemi királyok hatalmának alapját a lovagi
tanácsok alkották, ezek bocsátották ki a törvényeket is, pl. a jeruzsálemi királyság nagy
törvénykönyvét (Les assis de Jérusalem – Jeruzsálemi Assziszák). Ez tartalmazta a hűbéri rendszer
szokásjogon alapuló szabályait, amelyet ekkor Európában még nem gyűjtöttek össze.
II. keresztes hadjárat (1147-1149)

A II. keresztes háború a szentföldi és kis-ázsiai keresztes államok megsegítésére szerveződött azt
követően, hogy híre jött, Núr ad-Dín moszuli emír 1144-ben elfoglalta Edesszát.

III. Jenő pápa szólította újból fegyverbe a kereszténységet. A pápa követe VII. Lajos francia királyt és
III. Konrád német-római császárt is megnyerte a tervnek. 1147 tavaszán több mint egymillió keresztes
gyülekezett a Felső-Duna völgyében, ahonnan előbb a németek, utánuk a franciák Magyarország
határára vonultak. Magyarországon történő átvonulása a keresztes hadaknak nem volt egyszerű, mivel
II. Géza és a sereget vezető két uralkodó között ellentétek alakultak ki. A hadjárat folyamán a
keresztes hadak már Kis-Ázsiában sorra vereségeket szenvedtek, és végül nagy nehézségek árán hajón
érték el Antiochiát.

A szentföldi események

1148. június 24-én Akkrában ’’Acre’’ került sor a középkor egyik legnagyobb ’’csúcstalálkozójára’’
amelyen III. Konrád és VII. Lajos mellett részt vett I. (Rőtszakállú) Frigyes, II. Henrik osztrák herceg,
a Templomosok és a Johannita lovagrend nagymesterei, a szentföldi és kis-ázsiai keresztes államok
uralkodói. Az akkrai tanácskozást követően a sereg az egyébként semleges, de gazdag Damaszkusz
ellen indult, ahol az ellátási nehézségek, vízhiány és a sereg vezetői között feszülő ellentétek
megpecsételték a keresztes sereg sorsát. A damaszkuszi vereség után még több kisebb csatára került
sor. III. Konrád még ebben az évben, VII. Lajos pedig 1149-ben visszatért Európába. A II. keresztes
háború eredménytelennek bizonyult.

III. keresztes hadjárat (1189–1192)

1187. október 2-án a feltehetően kurd származású Szaladin (Szaláh ad-Dín) szultán elfoglalta
Jeruzsálemet miután a Tiberias-tó melletti csatában előzőleg legyőzte Guy jeruzsálemi királyt. A hír
nagyon gyorsan elérte Európát és II. Vilmos szicíliai normann király a azonnal hajóhadat indított a
Szentföldre ezzel megakadályozta, hogy Szaladin elfoglalja Tripolit és Türoszt.

A VIII. György pápa felszólítására a három leghatalmasabb keresztény uralkodó: I. (Barbarossa)

Frigyes német-római császár, II. Fülöp Ágost francia és I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király szállt
hadba Jeruzsálem felszabadítására.

Előkészületek

A seregek más és más útvonalakon indultak a szentföldre. Az angolok és a franciák hajón, míg a
németek a hagyományos Duna menti útvonalon, Magyarországon keresztül. III. Béla magyar király
vendégszeretően fogadta a Szentföld felszabadítására igyekvő seregeket. A németeket üldözte a
balsors. 1190. június 10-én. A sereget vezető 70 éves Frigyes a Kalikadnosz folyó hullámaiban lelte
halálát. Fia, Frigyes sváb herceg, tovább vezette ugyan a sereget, de 1191 januárjában Akkra alatt ő is
meghalt.

A szentföldi események

A keresztény seregek, hosszú ostrom után 1191. július 12-én bevették Akkrát. Pár héttel az akkrai
győzelem után II. Fülöp Ágost francia király a francia seregekkel hazaindult. Oroszlánszívű Richárd
seregei nem bizonyultak elegendőnek Jeruzsálem ostromához. A következő egy évben Richárd és
Szaladin még számos csatát vívott, de döntő sikert egyik fél sem volt képes elérni. Végül 1192.
szeptember 2-án Szaladin és Richárd békét kötött. Eszerint Jeruzsálem Szaladin birtokában maradt, aki
garantálta, hogy, a keresztény zarándokok biztonságosan és szabadon látogathassák a szent várost és a
Szent Sírt. A keresztények megtarthatták az általuk elfoglalt tengerparti városokat.
Oroszlánszívű Richárd október 9-én indult haza. Útközben hajótörést szenvedett és a szárazföldön
keresztül folytatta útját. Szerencsétlenségére Bécs közelében felismerték, és ellenségének VI Henrik
német-római császárnak a vazallusa, V. Lipót osztrák herceg fogságba vetette. Csak miután 1194
tavaszán jelentős váltságdíjat fizettek érte, térhetett vissza Angliába.

IV. keresztes hadjárat, vagy latin háború (1202-1204)

III. Ince pápa egy új keresztes hadjáratot hirdetett. A keresztesek célja eredetileg Egyiptom volt melyet
a pápa és vele együtt sokan mások – jogosan – a Szentföld kulcsának tekintettek. A keresztes seregek
szállítást a velenceiek vállalták magukra. A velencei hajók a kereszteseket, előbb a magyar kézben
levő Zára alá vitték, melyet mintegy fizetségül elfoglaltak, majd innen Enrico Dandolo velencei dózse
Konstantinápoly alá küldte a seregeket, hogy Angelosz Izsák és fia, Alexiosz oldalán azok az Izsák
bitorló fivére, III. Alexiosz ellen vívott politikai harcokba. A keresztesek – mivel a bebörtönzött
császár fia ígéretet tett adósságaik kifizetésére – a fővárost bevették, és Izsákot újra trónjára ültették.
Mivel Izsák és Alexiosz az ígéreteket nem tudta teljesíteni, a keresztesek Konstantinápolyt
megrohanták és kifosztották.

Ezután a keresztes lovagok megalapították az úgynevezett Latin Császárságot, és a Keletrómai

Császárság tartományait maguk között felosztották. A Latin Császárság 57 évig (1204-'61) állt fenn,
ám hatalma megalapításától kezdve folyamatosan csökkent. Végül Palaiologosz Mihály vezetésével
Bizánc utódállama, a Nikaiai Császárság restaurálta a birodalmat.

Az a tény, hogy a keresztesek a pogányok helyett keresztény országot támadtak meg, a nagy
egyházszakadás után nem volt különösebben III. Ince pápa ellenére. A zömmel földnélküli,
másodszülött nemesek alkotta keresztes seregeknek sikerült a hadjárat során birtokokat szerezni. A
Görögország földjén és a szigeteken alapított kisebb országok – Thesszalonikéi Királyság, Akháj
Fejedelemség, Athéni Hercegség – az török hódítás koráig megmaradtak a francia, katalán, német
lovagok kezén. Velence megszabadult a Földközi-tenger keleti medencéjében egy nagy vetélytársától,
a Genovával szövetséges Bizánctól. Ezzel együtt a IV. keresztes háború véglegesítette a nagy
egyházszakadás következményeit, megerősítette különállásukban a keleti (ortodox) egyházakat.

V. keresztes hadjárat (1217-1221)

Az V. keresztes hadjáratot még 1215-ben a IV. lateráni zsinaton kezdeményezte III. Ince pápa. A
háború megindítására 1217-ben, már III. Honorius pápa idején került sor. Az egyházfő Szicíliában
veszélyesen nagy hatalomra szert tevő II. Frigyes császárt megakadályozta a hadjáratban való
részvételben. A keresztes seregek II. András magyar király és VI. Lipót osztrák főherceg vezetése alatt
szálltak tengerre, és el is érték Akkrát.

Jeruzsálem muszlim lakói a város falait lerombolták, hogy bevétele esetén a keresztényeknek a város
védelmét megnehezítsék és elmenekültek a városból. Az Ajjúbida uralkodó elkerülte az ütközetet.
Miután II. András nem akarta országát sokáig magára hagyni, 1218-ban dolgavégezetlenül visszaindult
Magyarországra.

A keresztes seregek ezután Damietta egyiptomi kikötővárost vették ostrom alá a Nílus deltájában. A
várost sikeresen el is foglalták abban a reményben, hogy Damiettából kiindulva elfoglalhatják
Egyiptomot, majd Palesztinát és végül Jeruzsálemet is. Damiettát 1219-ben a keresztes hadak el is
foglalták és hozzáláttak annak megerősítéséhez. 1221 júliusában innen kiindulva támadták meg
Egyiptomot. Al-Kámil szultán segítséget kapott a szíriai Ajjúbida uralkodótól és döntő vereséget mért
a keresztes hadakra. Az V. keresztes hadjárat így teljes kudarcba fulladt.
VI. keresztes hadjárat (1227-1229)

II. Frigyes német-római császár még 1215-ben, koronázásakor fogadalmat tett egy Jeruzsálem
felszabadítására indítandó keresztes háború vezetésére. Miután ebbéli fogadalmát az V. keresztes
háború idején nem tartotta meg, a keresztények nagy része a kudarcért személy szerint őt tette felelősé.

1223-ban a Ferentinói zsinaton a pápa jelenlétében Frigyes újra fogadalmat tett a keresztes háború
megindítására.

Frigyes igyekezett helyreállítani tekintélyét. Ehhez kapóra jött, hogy a jeruzsálemi királyi trón
megüresedett, ezért II. Frigyes 1225-ben Brindisiben feleségül vette a Jeruzsálemi Királyság régense,
Brienne-i János leányát, Jolántát. A házasság nagyon rövid ideig tartott: Jolánta a következő évben
megszülte Konrádot, majd a szülés után 6 nappal meghalt. Ezzel II. Frigyes elvesztette jogát a
jeruzsálemi trónra.

1227-ben végre útnak indultak a keresztes seregek a Szentföld felé. Brindisiben maláriajárvány tört ki
a seregben, amely magát II. Frigyest is megbetegítette. A keresztes hadjárat újabb elhalasztását IX.
Gergely pápa nem tűrhette és II. Frigyest a hír hallatán kiátkozta. A császár kiátkozásának hírére
seregeinek egy része visszafordult.

A szentföldi események

1228. június 28-án végül a keresztes hadak útra keltek. Első állomásuk Ciprus szigete volt, mivel a
ciprusi király jog szerint II. Frigyes hűbérese volt. Ciprus királya ekkor a gyermek I. Henrik volt, és
nemesei attól tartottak, hogy Frigyes megteszi magát Ciprus régensének. Így Frigyes támogatás helyett
komoly ellenállásba ütközött, ami tovább késleltette az utat. Végül 1228 szeptemberében szálltak
partra a keresztesek Akkrában.

Időközben azonban újabb pápai átok sújtotta Frigyest. Ennek az átoknak a híre a császárral egy időben
ért Akkrába. Az újabb kiátkozást hallván a teuton lovagokat kivéve keresztes lovagrendek is
elfordultak II. Frigyestől.

A Jeruzsálemet birtokló Kámil szultán ez idő tájt komoly konfliktusban állt Damaszkusszal, és bár
Frigyes tett néhány kísérletet, hogy maradék seregével megütközzön a szultán hadaival, az kitért az
ütközet elöl. Végül 1229 februárjában II. Frigyes és Kámil békét kötött. A béke értelmében a
keresztények visszakapták Jeruzsálemet, Betlehemet, Názáretet, Montfort és Torun várát valamint
Jaffát.

II. Frigyes 1229. március 17-én vonult be Jeruzsálembe. A jeruzsálemi pátriárka azonban a várost
egyházi tilalom alá vonta, így nem volt egyházi személy, aki hajlandó lett volna Frigyest Jeruzsálem
királyává koronázni. Frigyes kénytelen volt önmagát Jeruzsálem királyává koronázni, majd 1229.
május 1-jén elhagyta a Szentföldet.

A VI. keresztes hadjáratnak harcok nélkül sikerült elérni azt, amit a megelőző keresztes hadjáratoknak
véres harcok árán sem: hogy Jeruzsálem ismét keresztény legyen. Azonban ez nem békítette meg sem
a katolikus egyházat, sem a szentföldi lovagokat, akik nem voltak hajlandók a császár hűbéri
fennhatóságát elfogadni. A helyi nemesek a várost megvédeni önmagukban képtelenek voltak, így a
megkötött béke addig tartott, amíg azt a muszlimok önként betartották.

VII. keresztes hadjárat (1248-1254)

A VII.és VIII. keresztes háború, a nagy keresztes hadjáratok közül az utolsók IX. (Szent) Lajos francia
királyhoz kapcsolódtak. IX. Lajos nagy kísérettel, többek között a királynéval, két testvérével és más
rokonaival 1248 augusztusában szállt hajóra Aigues-Mortes-ban. Szeptember 18-án érkeztek Ciprus
szigetére. Itt Henrik, Ciprus királya fogadta őket. IX. Lajos a templomos lovagok nagymesterével és
több palesztinai hűbérúrral tanácskozást tartott, és a tanácskozáson Egyiptom megtámadását jelölték ki
mint elsődleges feladatot. A télre való tekintettel a seregek Cipruson maradtak és csak a következő év
májusában indult meg a támadás Damietta ellen. Lajost és seregét bekerítették, majd fogságba esett.
Hatalmas váltságdíj ellenében nyerte vissza szabadságát több év múlva.

VIII. keresztes hadjárat (1269-1272)

IX. Lajos 1269-ben indította meg a VIII. keresztes hadjáratot Tunisz ellen. Karthagó elfoglalása után a
táborában járvány ütött ki, melynek következtében Lajos is meghalt. Így ez a keresztes hadjárat is
kudarcba fulladt.

A keresztes hadjáratok mérlege

Ezután Joppe, Antiochia és Tripolisz, majd 1291-ben Akkon is elesett. A keresztes hadjáratok csaknem
két évszazados küzdelem után eredménytelenül zárultak.

A kisebb keresztes hadjáratoknak számbavétele igen nehéz. Számuk meghaladja a félszázat. A

szakirodalom "kései keresztes hadjáratok" néven ismeri őket. Ide számítják a teuton lovagok által a
Baltikum meghódítására folytatott hittérítő háborúkat. De a magyar királyok is több keresztes
hadjáratot folytattak a Balkánon.