Babeş-Bolyai Tudományegyetem

Történelem és Filozófia Kar

A Palaiologosz-dinasztia uralkodása

Gáspár-Barra Réka
történelem szak, I. év
távoktatás

Kolozsvár, 2021
 Miután az Egyiptom elfoglalására indított IV. keresztes hadjáratot a velenceiek bosszúja Bizánc ellen
fordította és a mintegy tízezer fős sereg kirabolta és feldúlta Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom
gyakorlatilag szétesett. A sereg vezérei felosztották a keleti császárság területét: létrehozták a Latin
Császárságot, a görög területeken pedig francia lovagok alapítottak fejedelemségeket. Bizánc régi urai
csupán a birodalom trapezunti területeit tartották meg. Az ideiglenes "utódállamok" közt állandó volt a
rivalizálás és a Birodalom visszaállításának égisze alatt zajló folytonos háború. A nikaia császárságban
született VIII. Palaiologosz Mikhaél 1261-ben foglalta vissza a korábbi fővárost, bizánci császárrá
koronáztatta magát és 21 évnyi uralkodása alatt ismét felvirágoztatta a Bizánci Birodalmat. Ez azonban
amolyan hattyúdal volt. A közel két évszázadot uralkodó Palaiologosz dinasztia alatt Bizánc már nem tudta
visszanyerni korábbi hatalmát.1

A dinasztia-alapító
VIII. Mikhaél, a Palaiologosz-dinasztia alapítója 1223 körül született, III. Alexiosz bizánci császár
dédunokájaként. Ezidőben a Konstantinápolyi Latin Császárság mellett a Bizánci Birodalom területein
három görög utódállam is működött: a Nikaiai Császárság, az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti
Császárság. Mikháel apja III. Ióannész nikaiai császárt szolgálta Makedónia kormányzójaként valamint a
hadsereg főparancsnokaként. Az ifjú szépen alakuló katonai karrierjét az uralkodó (Joannész, majd utódja II.
Theodórosz) ideiglenes bizalmatalansága árnyékolta be, ám Theodórosz korai halála után ő lett a gyermek
IV. Ióannész nevében uralkodó régens. 1259-ben társcsászárrá nyilvánította magát és legyőzte az Epiruszi
Despotátust, majd a következő évben Konstantinápolyt is megostromolta. Ez a kísérlet ugyan kudarcba
fulladt és fegyzerszünettel zárult, de VIII. Mikhaél nem adta fel. Szövetségre lépett a Latin császárságban
nagy befolyással bíró Velence fő riválisával, a Genovai Köztársasággal. Segítségükre végül nem volt
szüksége, hadvezére Alexiosz Sztrategopoulosz a helyeiktől szerzett bizalmas információ birtokában
kihasználta a kedvező alkalmat, és 1261. július 25-én éjjel, csupán 800 harcos élén elfoglalta a várost.
Konstantinápoly megszerzése után Mikhaél megvakíttatta és száműzte 11 éves társcsászárát, Ióannészt, így
egyeduralkodóvá lett.2
Konstantinápoly visszaszerezését követően, figyelme nyugat felé fordult, ahol az ókori rómaiak jól
bevált, oszd meg és uralkodj módszerével igyekezett temperálni az ellene forduló itáliai városállamokat.
Rövid távú, állandó újratárgyalásra szoruló kereskedelmi szerződéseket kötött velük, ami lehetőséget adott
Bizáncnak arra, hogy több privilégium adományozásának ígéretével kijátssza egymás ellen, saját céljai
érdekében, Genovát és Velencét. A tengeri kereskedelemben azonban továbbra is ki volt szolgáltatva nekik a
két városállamnak. Az utóbbiak gyakori befolyása alatt álló pápaságot viszont az egyházi unió
mézesmadzagával tartotta kordában. Előbb a Sziciliával Bizánc ellen szövetkezni készülő IV. Orbán pápát
térítette el szándékától, majd IV. Kelemen pápát állította maga mellé az Anjou uralom alá került Sziciliával
és Nápollyal szemben, akik a bolgárokkal, szerbekkel szövetkezve készültek Bizánc ellen. IV. Kelemen
pápa halálával (1268) a pápai szék hosszabb időre betöltetlen maradt, ám Bizánc ekkor IX. (Szent) Lajos
francia király személyében talált pártfogóra, aki a legnagyobb mértékben ellenezte testvére, Anjou Károly
Bizánc-ellenes terveit, ő ugyanis az egyházi uniót tartotta szem előtt, valamint a Szentföld visszaszerzését.
1271 szeptemberében pedig az itáliai X. Gergelyt választották pápává, aki teljesen az unió ügye iránt

1
Tarján M. Tamás: 1204. április 13. | A IV. keresztes hadjáratban elfoglalják Konstantinápolyt, in Rubicon történelmi
magazin (online verzió)
2
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 386-387
kötelezte el magát, a puszta ígérgetésekkel azonban nem érte be: választás elé állította a bizánci uralkodót:
vagy megvalósítja az egyházi unióra tett ígéreteit, vagy többé nem áll módjában visszatartani Sziciliát
Bizánc-ellenes tervei megvalósításában. A koalíciós partnerek is ismét mozgolódni kezdtek. Így
Palaiologosz Mikhaél kénytelen volt elfogadni a pápa feltételeit és a bizánci belső ellenzék ellenére végül is
1274. június 6-án a lyoni zsinaton sor került az egyházi unió aláírására. 3
Az unió külpolitikai eredményeit tekintve el is érte célját, Bizánc nem csupán a Anjou Károly hódító
terveinek nyomása alól szabadul fel, de közvetett módon még határait is sikerült kiterjeszteni Árkádiáig.
A belpolitikában viszont súlyos következményekkel járt az unió. A császárhű egyháziak táborát is
kettészakította és az egész Bizánci Birodalomban óriási viharokat kavart A börtönök sorra megteltek
egyháziakkal és világiakkal, egyszerű bizánciakkal és a császári család tagjaival is, azonban Palaiologosz
Mihály mindenáron ragaszkodni akart az unióhoz. Az 1281-ben megválasztott, francia nemzetiségű IV.
Márton pápa azonban, aki hallatlan szűk látókörűen a pápai tekintélyt a szicíliai politikai érdekek
kiszolgálójává tette, felmondta a Bizánccal kötött egyházi uniót. Palaiologosz Mihályt anathémával sújtotta,
s a katolikus uralkodók számára minden kapcsolattartást megtiltott vele. Az anathéma után a koalíciósok
minden oldalról váratlanul és egyszerre rohanták meg Bizáncot: Anjou Károly, a szerb király, a bolgárok és
Thesszália. Ekkor azonban, amikor Anjou Károly azt hitte, hogy kinyújthatja kezét a bizánci korona után,
Palaiologosz Mihály élete legnagyobb és legváratlanabb győzelmét aratta. Bizánc biztatására felkelés tört ki
Palermóban az Anjouk gyűlölt francia uralma ellen a híres „szicíliai vecsernye” alkalmával, s Aragóniai
Péter bevonult az előzőleg Bizánccal folytatott titkos tárgyalások értelmében Szicíliába. A példátlan
katasztrófa után Anjou Károly csak Dél-Itáliában tudta megtartani nagy nehezen az uralmát. A Bizáncot
húsz éve fenyegető Szicília, Palaiologosz Mihály diplomáciája következtében már nem jelentett többé
veszélyt a restaurált birodalom számára. 397
Bizánc keleti politikáját Palaiologosz Mihály a mongolokkal kiépített kapcsolataival alapozta meg,
szövetségre lépett Nogaj kánnal az Arany Hordából, feleségül adva neki törvénytelen lányát, Eufrozinát.
A Balkánon szintén dinasztikus házasságokkal igyekezett stabilitást teremteni. Bulgáriában
Konstantin Tih, a bolgár cár, aki első felesége révén még a Laszkariszokkal állt rokonságban, annak halála
után a Palaiologoszokkal létesített dinasztikus kapcsolatot. A szerbekkel ugyan nemtudott ily módon
szövetségre lépni, de V. István magyar királlyal sikerült megegyeznie, s annak leányát, Árpád-házi Annát
fia, a későbbi II. Andronikosz feleségül kapta. Nem sokkal ezután II. Andronikoszt társuralkodóvá
koronázták, méghozzá olyan széles jogkörrel, amely addig ismeretlen volt Bizáncban.4

Polgárháborúk kora (II. és III. Andronikosz)

II. Andronikosz (1282-1328) korának legműveltebb uralkodói közé tartozott, és személyes érdeme,
hogy az általános hanyatlás ellenére is Bizáncban kulturális felvirágzás kora következett be. Apjától súlyos
örökséget vett át, a birodalom külső-belső helyzete megrendült. Az délitáliai Anjouk, a Balkánon
terjeszkedő szerbek, a keleti láthatáron megjelent oszmánok szorításában a belső egyensúly is ingadozott,
Bizánc egyre inkább elvesztette centralisztikus jellegét, a provinciákkal való kapcsolat lazult, a helyi
hatalmasságok ereje viszont nőtt. A nagybirtokok száma, kiterjedése gyarapodott. A kisnemesek, parasztok
helyzete romlott. A feudalizálódás a 15. századra csúcsára hágott.5

3
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 393-396
4
Magyar István Lénárd – Bizánc a Palaiologosz korban in: Európa ezer éve I-II. Klaniczay Gábor, 2004
5
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 41-413
 A hadseregben is nehézségek mutatkoznak. A pronoiaszisztéma átalakul, a zsoldosok száma, szerepe
megnő, ami jókora anyagi megterhelést jelent a kincstárnak. Bizánc kénytelen lemondani a komoly anyagi
áldozatokat követelő flotta fenntartásáról, a tenger feletti hatalmat Génovának engedi át.
A bizánci aranypénz is gyengül, a nemzetközi piacon megbízhatatlanná válik, ezért a 13. század
közepétől kénytelen az itáliai városállamok fizetőeszközét, a la buona moneta d’orót bevezetni. Ez az
ország adópolitikájában is megmutatkozik. A pénzromlás miatti jövedelemcsökkenés okán, a központi
hatalom új adókat kénytelen bevezetni. A kiadásokat növeli, hogy megfelelő hadsereg híján Bizánc folyton a
"béke megvásárlására" kényszerül a szomszédos államokkal szemben. 6
Az egyházban is változás tapasztalható. II. Andronikosz felhagy az uniós törekvésekkel, és bőkezúen
támoghatja az ortodox egyházat – 1312-es aranybullájával az Athosz-hegyi monostorokat is átadta a
konstantinápolyi pátriárkának. Így ez utóbbi hatalma, tekintélye politikai téren is megszilárdul, kiszélesedik..
Bizáncnak eközben folytonosan külső támadásokkal kell szembesülnie. A megszokott itáliai, francia
támadások mellett a szerb állam terjeszkedése is veszélyezteti az államot. Ezt diplomáciai húzással próbálja
kivédeni II. Andronikosz: 1299-ben Milutin szerb király és az ötéves Szimonida bizánci hercegnő
házasságával létrejön a béke Szerbia és Bizánc között, ám nászajándékkép Szerbia megtarthatja Balkánon
medhódított területeit, ami tovább gyengíti Bizánc pozicióját a félszigeten.
Az itália városállamokkal szmebeni poltikában II. Andronikosz nyíltan Genova mellé áll és
szövetségesként vonul vele háborúba Velence ellen. A génovaiak azonban a háború közepén faképnél
hagyták Bizáncot, mely csak újabb területi veszteségek nyomán tudott e helyzetből kikecmeregn (a
genovaiak valóságos erőddé építették Galatát és Khiosz szigetét is elfoglalták).419
Közben keletről elérik Bizáncot a mongol invázió elöl menekülő török törzsek, akiknek egy része a
bizánci - szeldzsuk határon telepedtek le, határvédőkként. Azonban hamarosan hódító pozicióba lépnek és
jókora területet kebelznek be Kis-Ázsiában. Ráadásul a Balkánon a bolgárok is dél felé kezdenek
terjeszkedni, egy sor fontos kikötőt foglalnak el a Fekete-tengeren.
A számos fronton harcolni kényszerülő II. Andronikosz természetesen örömmel fogadta Roger de
Flort, aki 1303-ban 6000 katalán zsoldos élén felajánlotta, hogy segíti Bizáncot a török elleni harcban.
Azonban ez a vállalkozás is kudracba fulladt, már ami a bizánciakat illeti. A katalánok ugyanis kezdeti
sikereik után a bizánciakkal is szembefordultak, elfoglalták, feldúlták Thrákiát, majd 1311-ben
megsemmisítették a közép-görögországi frank uralmat, helyette Attikában és Beotiában létrehozták a
Katalán Fejedelemséget (1311-1388). 7
A katalánok elvonulása nyomán Bizánc rövid időre fellélegezhetett, azonban hamarosan
polgárháborúk sora vette kezdetét, melyekben sokszor trónviszály ürügyén külső erők hadakoztak Bizánc
területén, aminek leginkább utóbbi látta kárát.
A polgárháború kirobbanását a császári családon belüli személyes ellentétek váltották ki. III.
Andronikosz ugyanis hatalomra tört. Párthívei megölték bátyját és apjának, IX. Mihálynak halálát is
sürgették. Erre nagyapja, II. Andronikosz, megfosztotta a trónutódlás jogától unokáját. Utóbbi azonban
széleskörű támogatottságot élvezett a fiatalabb bizánci arisztokrácia körében. Leginkább Kantakuzénosz
Jánosés és Sirgian támogatására számított, akiknek jelentős családi birtokaik voltak Thrákiában. III.
Andronikosz adómentességet, privilégiumokat ígért a thrákiaiaknak, akikből sereget verbúválva a főváros
falai alá vonult. Nagyapja a belső zendüléstől tartva, békét között az ifjúval, átengedve neki Thrákiát és
Makedónia részeit. A béke azonban nem tartott soká. III. Andronikosz két ifjú támogatója összekapott,

6
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 415-417
7
uo 420-423
Kanatkuzénosz az ifjú császári ivadék mellett, ám Sirgian a nagyapához pártolt. A torzsalkodásokra 1325-
ben tettek pontot, III. Andronikoszt társuralkodóvá koronázták.8
1327 februárjában az idős és az ifjú uralkodó viszonya ismét nyílt ellenségeskedéssé fajult. Ez
alkalommal a nagyapa oldalán a szerbek, az ifjú uralkodó mellett a bolgárok avatkoztak Bizánc belharcaiba,
mely III. Andronikosz győzelmével zárult. Nagyapja lemondásra kényszerült, később kolostorba vonult. Az
államparátus irányítása Kantakuzénosz kezébe került. Andronikosz a legfontosabb belső reformot az
igazságügy terén hajtotta végre, életre híva a 4 tagú (két világi és két egyházi tagból álló) bírói kollégiumot,
mely Bizánc bukásáig fennállt. 426-428
Közben az oszmán-törökök megkezdték előrenyomulásukat Kis-Ázsiában: 1326-ban elesett a
kiéheztetett bizánci város, Brussza, s Oszmán fia, Orhán ide helyezte az oszmán-törökök fővárosát. így az
ifjú bizánci uralkodó tehetetlenül állt az oszmán tejeszkedés előtt. Közép-Görögországban és az Égei-
tengeren azonban jelentős sikereket könyvelhetett el, amiben fontos szerep jutott a szeldzsuk-török
emirátusoknak, akikkel jó kapcsolatot ápolt. Ugyanakkor Bizánc megpróbált szabadulni Genova
gyámkodásától: magánerőből flottaépítésbe kezdett. Jó példával maga Kantakuzénosz járt elöl. az újonnan
megépített flotta kipróbálására 1329- ben került sor, amikor sikerült visszafoglalni az 1304 óta genovai
kézen lévő Khiosz szigetét, később pedig Lesbost is.9
Szerbia viszont időközben jelentősen megerősödött, 1330-ban vereséget mért a bolgárokra és vezető
hatalommá vált a Balkánon, bekebelezve Makedóniát is. Hamarosan trónváltás követekezett be Szerbiába és
Bulgáriában is, a két ifjú uralkodó dinasztikus kapcsolatba lépett és Bizánc ellen szövetkeztek, 1332-ben
visszafoglalták a vitatott városokat és István Dusán szerb uralkodó hódító hadjáratot indított Bizánc ellen,
ami három fontos makedón erőd elveszétésével járt.
Ezzel egyidőben Kis-Ázsiában Orhán bevonult Nikaiaba, elfoglalta Bynthia tartományt, kijáratot
szerezve a tengerre, ahonnan élesben támadhatta Bizánc európai partjait.

A Palaiologosz dinasztia háttérbe szorulása. Kantakuzénosz uralma

III. Andronikosz halála után (1341. június 15.) a régensséget legközelebbi barátja, Kantakuzénosz
János (1347-től 1354) vette át és 1347-ben császárrá koronáztatta magát, háttérbe szorítva a Palaiologosz
dinasztia kiskorú örökösét, V. Jánost438. Kantakuzénosz még régenssége idején saját személyes erőiből
kiállított hadseregével megállítania Bizánc ellenfeleit. A későbbiekben azonban vallási és társadalmi alapú
forrongások törnek ki az országban (a hészükhazmosz vagy iszihazmosz vallási irányzatok követői között,
illetve az arisztokrataellenez zéloták felkelése). 10 Az István Dusán uralkodása alatt megerősödő szerb állam
jókora darabot kanyarít ki Bizánc területeiből, Konstantinápoly elfoglalására azonban hiába áhítózik.
Kantakuzénosz hatalma mindössze Thrákiára, valamint az Égei-tenger északi szigetvilágára korlátozódott,
továbbá az állandóan nyugtalan Szaloniki városára, s az ugyancsak távoli Peloponnészosz egy részére terjedt
ki. A gazdaság is megrendült. Thrákiában a polgárháború során a földművelés szünetelt. Visszaesett a
kereskedelem is, 1348-ban pedig az egész Európában pusztító pestisjárvány Konstantinápolyban is
bőségesen szedte áldozatait. Egyre világosabá vált, hogy a részeire hullott birodalmat lehetetlen egy
központból kormányozni. Kantakuzénosz bukását végül a velenceiek idézték elő. Akik miután segítségével
legyőzték a genovaiakat, V. Palaiologosz Jánossal kezdtek szövetkezni, ami újabb belső forrongásokhoz

8
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 425
9
uo 429-430
10
uo 435-436, 439
vezetett. V. János a szerb Dusántól kért segítséget, Kantakuzénosz viszont tízezer törököt kapott
segédcsapatként a török Orhántól. Így a két egymással versengő bizánci uralkodó küzdelme a szerbek és a
törökök küzdelmévé alakult át, s Dimotikánál a szerbek döntő vereséget szenvedtek. A török segítség
azonban kétélűnek bizonyult. 1354 márciusában Orhán fia, Szulejmán, kihasználva a Gallipolit romba döntő
földrengés kitörését, váratlanul elfoglalta a várost, ezáltal hídfőállást teremtve a további oszmán-török
terjeszkedés számára Európában. Az ezután kitört pánikhelyzet Kantakuzénosz bukását is magával hozta,
aki kénytelen volt lemondani a trónról és önként monostorba vonulni, ahol szerzetesként közel harminc
esztendőt töltött emlékiratai megírásával.11
Egyik fia azonban a Peloponnészoszon meg tudta védeni hatalmát, s uralma alatt Morea a bizánci
központi hatalomtól függetlenül élte a maga életét.12

A Balkán-félsziget oszmán-török meghódítása; Bizánc eleste

Bizánc elkerülhetetlenül haladt bukása felé. A kérdés csupán az volt, hogy romjain a törökök vagy
más, keresztény államok osztozkodnak-e. E kérdésben elsődlegesen a szerb Dusán 1355-ös halála játszott
döntő szerepet. Hiszen ezzel a szerbek terjeszkedése leállt, és egyben megszűnt az az erő, amely még képes
lett volna feltartóztatni a török előrenyomulást a Balkánon.13
A Bizánc utolsó területét jelentő Thrákia kapujában álló törökök megfékezésére, V. János a régi,
sokszor kipróbált módszerhez folyamodott: az uniós tárgyalások felújításához Rómával. A tárgyalások már
1355 végén elkezdődtek. V. János azonban igen erős oppozícióval kényszerült szembenézni Bizáncban, a
nép tömegei és a papság ellenezte a császári törekvést. Pedig unióra szükség volt, hiszen a törökök Gallipoli
elfoglalása után hozzáláttak a Balkán-félsziget szisztematikus meghódításához. 1359-ben első ízben láttak a
főváros falai alatt oszmánli hadakat. A polgárháborúk során kimerült Thrákia sorsára maradt. 1361-ben
elfoglalták Dimotikát, majd 1362-ben Drinápolyt, ahová a szultán 1365-ben át is tette székhelyét. 1363-ban
történik először említés a Plovdivban székelő „ruméliai beglerbégről” is. A hódítás együtt járt a
szisztematikus kolonizációval: a helyi lakosságot rabláncra verve szállították Kis-Ázsiába, helyüket pedig
törökök foglalták el, a földeket a szultán szétosztotta fővezérei között. Ráadásul 1364-ben Bulgária is a
hódítók oldalára állt. V. Palaiologosz János előbb Magyarország, majd Avignon felé fordult támogatásért, de
mindkét helyen csak az unió fejében voltak hajlandók trgyalásba bocsátkozni. 1369-ben végül Rómába
utazott. Kíséretében szép számmal voltak jelen a bizánci állam képviselői, de a bizánci egyház részéről
senki. Sőt a konstantinápolyi pátriárka közben otthon ellenállásra buzdított, így az unióból nem lett semmi.14
1371-ben a törökök újabb győzelmet arattak Makeddóniában, ami további balkáni terjeszkedést tett
lehetővé sázmukra és hamarosan mind Bizánc, mind pedig Bulgária török vazallussá süllyedt.
1373 tavaszán vazallusi kötelességeinek eleget téve V. János a szultánt Kis-Ázsiában kényszerült
csapataival segíteni. Távollétét fia, Andronikosz arra használta fel, hogy apja ellen lázadjon. Szövetségre
lépett Murád szultán fiával, Cselebivel, s a két herceg együttesen fordult szembe V. Jánossal. Csakhogy
Murád elfojtotta fia felkelését, megvakíttatta, s az belehalt sebeibe. Hasonló büntetésre kötelezte V. Jánost is
saját fiával szemben, azonban Andronikosz és kiskorú fia büntetése jóval enyhébbre sikerült. Andronikosz
azonban elveszítette társuralkodói címét, börtönbe zárták, helyét pedig öccse, Mánuel foglalta el, akit 1373-
ban társuralkodóvá koronáztak. Andronikosznak velencei támogatással még volt egy trónfoglalói kísérlete,
de az is kudarcba fulladt. Ezidőtájt Bizánc sorsát gyakrolatilag kívülről, felülről intézték. A szultán akarata
11
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 444-445
12
uo
13
uo 446
14
uo 448-450
szerint 1379. július 1-jén török segítséggel V. János és II. Mánuel vonulhatott be Konstantinápolyba. A
segítség áraként azonban Bizáncnak részt kellett vennie a szultán évenkénti hadjáratain, és adót kellett
fizetnie az oszmán-törököknek. Amint V. János ismét visszakerülhetett a trónra, IV. Andronikoszt és fiát,
VII. Jánost örököseinek ismerte el, s átadta nekik Szelimbriát, Hérakleiát, Rodostót és Panidost. Mindezt
1382. november 2-án formálisan is megerősítette. Ezzel a Bizánci Birodalom maradék területeit felosztották
a Palaiologosz-család tagjai közt: V. János Konstantinápolyban uralkodott; a Márvány-tenger partmenti
városaiban IV. Andronikosz, aki inkább függött a szultántól, mint apjától, V. Jánostól; II. Mánuel
Szalonikiben gyakorolta a hatalmat, Moreában pedig 1382-től a harmadik testvérük, I. Theodórosz
Palaiologosz lett a despota. 15
A Palaiologoszoknak sikerült végül a Peloponnészoszon is átvenni a hatalmat a Kantakuzénoszok
kezéből. I. Theodórosz elismerte a szultán fennhatóságát, s török vazallusként még a maradék latin
államocskák rovására terjeszkedni is tudott a félszigeten.
Az oszmán-török előrenyomulás a Balkánon kritikus fázisához érkezett, Szerbia is oszmán-törökök
vazallusává süllyedt, s ezzel a balkáni ellenállás utolsó centruma is megszűnt létezni.
Bajazid trónra lépésével Bizánc helyzete is egyre kilátástalanabbá vált. Bajazid diktált Bizáncban is,
s fegyverként VII. Jánost használta fel nagyapja, V. János ellen. Míg V. János a fővárosban uralkodott,
addig II. Mánuel hűséges vazallusként az oszmán-török udvarban tartózkodott. Katonai segítséget kellett
nyújtani az oszmán-törököknek a szeldzsuk-törökök elleni harcaikhoz, de a vazallusi viszony következtében
Bajazid utasítására bizánci segédcsapatokkal hódították meg az oszmán-törökök Bizánc utolsó kis-ázsiai
erődjét, a bizánci Philadelphiát 1390-1391-ben. Ezt a szégyenteljes megaláztatást V. János már nem sokkal
élte túl: 1391-ben véget ért viharos, megaláztatásokkal teli életútja.16
II. Mánuel amint tudomást szerzett apja haláláról, sietett haza az oszmán-törököktől, hogy biztosítsa
a trónt a maga számára VII. Jánossal (Joánesz) szemben. Konstantinápoly ekkorra tulajdonképpen az egész
bizánci államot jelentette. A szárazföld felől körül volt véve török területekkel, s egyedül csak falai
erősségében bizhatott. Lakossága is nagymértékben lecsökkent, körülbelül 40-50 ezerre. A távoli
Peloponnészoszon a Moreai Despotátus élte továbbra is a maga külön életét.
Az újabb török előrenyomulás a Balkánon felébresztette a Nyugat lelkiismeretét. Bulgária
meghódítása után Magyarországot is közvetlenül veszélyeztette a török. A keresztény népek végre egyesített
akcióra készültek az oszmán-török előrenyomulás megakadályozására de 1396. szeptember 25-én
Nikápolynál, a Duna mellett súlyos vereséget szenvedtek a töröktől. Ez volt az a katasztrófa, ami után a
Balkán helyzete teljességgel kilátástalanná vált. A császár mindenütt segítségért könyörögött, az orosz
fejedelmeknél csakúgy, mint a pápánál, a velencei dózsénál, valamint Anglia, Franciaország és Aragónia
királyainál. Minimális segítséget, mindössze 1000 embert valóban kapott is a franciáktól, akik bravúrosan el
is jutottak Konstantinápolyba, küzdöttek is a törökkel, de ez a kis sereg képtelen volt a török hódító
törekvések ellensúlyozására.17 Ezek után határozta el II. Mánuel, hogy Nyugatra utazik, és személyesen kér
segítséget. Távollétében VII. Jánosra bízta a kormányzást, de annyira tisztában volt a helyzet
kilátástalanságával, hogy családját a Peloponnészoszra, Mistrásba menekítette. Utazásának nagy
kultúrtörténeti jelentősége volt, a kora reneszánsz idején felkeltette a nyugati világ érdeklődését Bizánc
kultúrája iránt, azonban elsődleges célját, a nyugati katonai segítséget nem sikerült elérnie, sehol nem kapott
mást, mint ígéreteket. Már útban hazafelé, Párizsban érte a hír, hogy Timur Lenk mongoljaival 1402-ben

15
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 451
16
uo, 455
17
uo 457-459
legyőzte Bajazidot, s ezáltal a közvetlen oszmán-török veszély is elmúlt. Bizánc még egy fél évszázadra
kegyelmet kapott.18
Bajazid trónját legidősebb fiának Szulejmánnak sikerült megszereznie, aki hatalma megszilárdítása
végett szövetséget kötött Bizánccal, a szerbekkel, Velencével, Genovával és Rhodosszal. Bizánc számára
ezzel megszűnt a török vazallusi állapot, s mentesült a további adófizetés alól. Újból visszaszerezte
Szalonikit és környékét, valamint a Márvány-tenger parti városokat. Bajazid fiai azonban nem nyugodtak
bele Szulejman trónöröklésébe. A belharcok tovább folytak és Bizánc és 1413-ban Mánuel segítségével
végül is I. Mehmed szerezte meg a szultáni trónt. A belső háborúknak is vége szakadt, csakhogy ezzel újból
megteremtődtek az oszmán-török hódító törekvések feltételei. 1421-ben meghalt I. Mehmed, s a szultáni
trónra fia, II. Murád került, aki visszatért Bajazid agresszív, hódító irányvonalához. A lélegzetvételnyi
szünet Bizánc számára véget ért.
II. Murád 1422-ben egyenesen a fővárost vette ostrom alá, Bizáncot ezúttal egyedül csak falai
mentették meg. A sikertelen ostrom már a végkifejlethez közelgő tragédia utolsó felvonása volt. 1423
tavaszán a törökök Dél-Görögországra támadtak, s egész Moreát végigpusztították. A bizánci
kormányzatnak sikerült ugyan békét kötni II. Muráddal, de ez egyúttal a vazallusi viszony helyreállítását,
évi adófizetést jelentett (1424) Bizánc számára. Miután Szalonikit sem sikerült megmenteni Mánuel
fizikailag és lélekben egyaránt megtörve átadta a hatalmat fiának, VIII. Jánosnak, monostorba vonult, ahol
rövidesen meg is halt. VIII. János császárként csupán a fővárosban és annak környékén uralkodott, a töredék
területeken testvérei osztoztak, miközben gazdasági téren a birodalom teljesen ki volt merülve.
Az egyetlen biztató fejleményekkel büszkélkedhető bizánci terület a távoli Moreai Despotátus volt.
Miután 1423-ban átélte az oszmán-török támadást, sikeres háborúba keveredett a szomszédos latin
államocskával a Peloponnészosz-félszigeten. 1430 tavaszán Patras elfoglalásával, majd később, 1432-ben az
achaiai latin fejedelemség területének elfoglalásával a latin uralom véglegesen megsemmisült. Az érdem a
fiatal Konstantint illette, aki majd néhány évvel később Bizánc utolsó uralkodójaként esik el fegyverrel a
kezében Konstantinápoly falainak védelmében.
VIII. János, újra megkísérelte, hogy az egyházi unió árán végre megkapja Nyugatról a már annyiszor
megígért segítséget a török ellen. 1431-ben elkezdődtek a tárgyalások az unió lehetőségeiről. VIII. János
1438 tavaszán megérkezett a ferrarai zsinatra. Kíséretében ezúttal püspökök, igumen (apát), metropolita,
pátriárka is volt. A zsinatot közben áthelyezték Firenzébe és 1439. július 6-án a firenzei katedrálisban
Giuliano Cesarini bíboros és Bessarion nikaiai metropolita ünnepélyesen latinul és görögül kihirdették az
uniót. A bizánci néptömegek azonban fanatikusan elutasították a firenzei megegyezést és az unió a várt
nyugati segítség helyett Bizáncban csak még nagyobb belpolitikai zűrzavart idézett elő, s felkorbácsolta a
fanatikus unióellenes közhangulatot. A birodalom határain túl, a szlávok közt pedig – elsősorban
Moszkvában – Bizánc még azt a csöpp tekintélyét is elvesztette, amit addig sikerült megmentenie.
Közben az oszmán-törököket érzékeny csapás érte Hunyadi és a az albán hegyek közt harcoló
Szkander-bég támadásai nyomán. Délen, a Peloponnészoszon Konstantin moreai despota is bátor akcióba
kezdett: a korinthoszi földnyelven átkelve elfoglalta Athént és Thébát. A szituáció megváltozásával II.
Murád szultán megpróbált kiegyezni ellenfeleivel. A merész moreai despota, Konstantin pedig tovább
folytatta előrenyomulását Közép-Görögország területén. Úgy látszott, hogy az ókori Görögország területén
létrejöhet egy olyan államalakulat, amely Bizánc örökébe léphet, csakhogy hamarosan szembetalálta magát
a várnai győzővel. II. Murád 1446-ban Közép-Görögországban megtámadta a fiatal despotát,
visszaszorította a korinthoszi földnyelven túlra, végigpusztította a Peloponnészoszt, városokat, falvakat
18
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 460
dúlva fel, s közel 60 ezer rabot hurcolt el.19 Ezek után a bizánci despota békére kényszerült a szultánnal.
VIII. János 1448-ban utód nélkül halt meg. A császári korona ezek után a moreai despotára, Konstantinra, II.
Mánuel harmadik, legkisebb fiára szállt. 1449. január 6-án Moreában koronázták császárrá, majd
márciusban bevonult Konstantinápolyba. XI. Konstantin személyes adottságai kevésnek bizonyultak az
elkerülhetetlen bukás feltartóztatásához. Amikor 1451-ben II. Murád halála után fia, II. Mehmed vette át a
hatalmat, a fiatal szultán terveit illetően nem maradt kétség. Konstantinápoly idegen testrészként ékelődött
bele a Török Birodalomba. A főváros közvetlen szomszédságában felépített erőd, a Ruméliai Hiszár elárulta
II. Mehmed szándékát: Bizánc meghódítását.20

X. Konstantin bátyjához hasonlóan megpróbált az utolsó reménysugárba belekapaszkodni, s az unió

kihirdetésével várta a nyugatiak segítségét. A volt moszkvai metropolita, Izidor kardinális 1452. december
12-én ünnepélyes keretek közt kihirdette a Hagia Sophiában az uniót, azonban ez újra botrányba fulladt. Az
elkeseredés és a latingyűlölet tömör kifejezésre talált: „inkább óhajtjuk a város közepén a török turbánt látni,
mint a latin mitrát!” Minél közelebb került a város eleste, annál jobban megerősödött Bizáncban az a szárny,
amely a törökkel való kiegyezésben látta a kiutat és inkább az oszmán-törököknek óhajtott meghódolni,
minthogy a római egyháznak vesse alá magát.21

1453. április első napjaiban érkezett a főváros falai alá II. Mehmed óriási hadseregével. A várost
kevés görög, és még kevesebb létszámú genovai védte. Az ostromlók túlereje viszont húszszoros volt!
Azonban ennél is fontosabb volt a haditechnikai fölényük. Bizáncot a népvándorlás óta már sokszor
megmentették erős falai, de a tüzérséggel szemben tehetetlen volt; márpedig amíg a bizánci uralkodók az
utóbbi időkben csak Bizánc falait erősítgették, addig II. Mehmed nyugati mérnökök segítségével
hadseregének az artillériáját fejlesztette ki. Az ágyúgolyók mindent eldöntöttek és Bizánc megszűnt többé
létezni.
A Moreai Despotátus és a Trapezunti Császárság néhány esztendővel túlélték Bizánc bukását.
Azonban a maradék bizánci területek meghódítása komolyabb problémát már nem okozott a törököknek, s
így előbb 1460-ban Morea, majd 1461-ben Trapezunt is török kézre került. Hasonló sorsra jutottak a
Balkánon eddig korlátozott autonómiát élvező területek is: a szerb despotátus 1459-ben, a bosnyák királyság
pedig 1463-ban került évszázadokra török uralom alá. A XV. század elejére ismét egyetlen birodalomban
egyesültek a Mezopotámiától az Adriáig terjedő területek, melyeknek központja Isztambul lett.22

Felhasznált irodalom:
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 386-470
Magyar István Lénárd Bizánc a Palaiologosz korban in: Klaniczay Gábor Európa ezer éve I-II, 2004
Tarján M. Tamás: A IV. keresztes hadjáratban elfoglalják Konstantinápolyt, in Rubicon történelmi magazin
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1204_aprilis_13_a_negyedik_keresztes_hadjaratban_elfoglaljak_kon
stantinapolyt/ [2021.06.5]

19
Georg Ostrogorsky: A Bizánci állam története, Orisis, 2003 Budapest, 461
20
uo, 466
21
uo 464-467
22
uo 467-470