Szóbeli és írás-

beli témakör , A tatárjárás / mongoldúlás, 1241-1242. + zanza.tv; Amúgy 9-es Tk. 42-43. lecke
A) II. ANDRÁS ÉS AZ ARANYBULLA, 1222.
III. Béla király fia, II. András 1205-1235 között uralkodott. Nyugat-európai típusú birtok- és hadseregszervezet
meghonosítására törekedett. Tömegesen adományozott el, akár vármegyényi királyi birtokokat, mondván: „az
adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”. Így jött létre a bárók, a világi nagybirtokosok rétege. Ezáltal elkezdett
felbomlani az I. István által alapított királyi vármegyeszervezet. Az ország katonai erejét így már a bárók
magánhadseregei adták, és nem a királyi várak katonasága, a várjobbágyok, akik elvesztették szabadságukat,
létalapjukat. A szabad kisbirtokos katonák, a szerviensek is tartottak a megerősödött bárók hatalmától.
II. András intézkedései széles társadalmi ellenállást váltottak ki. Az adományozásból kimaradt bárók ösz-
szesküvést szerveztek Bánk nádor vezetésével és megölték a német származású királynét, Gertrúdot.
A király az elégedetlenség lecsillapítása érdekében 1222-ben Székesfehérváron kiadta az ARANYBULLÁt. Ennek
31 törvénycikke biztosította egyrészt a szerviensek és várjobbágyok jogait, amelyek hamarosan az ún. nemesi kivált-
ságokká váltak: a birtok szabad örökítése, adómentesség, bírói ítélet nélkül nem foghatóak el és csak az ország
védelmében kötelesek hadba vonulni. Ők váltak a kialakuló köznemesség magjává.
A bárók követelései is teljesültek: birtokadományozások korlátozása; tisztségek halmozásának tilalma; idegenek
birtokszerzésének és hivatalviselésének tiltása; a pénzrontás megszüntetése. A bulla utolsó cikkelye, az ellenállási
záradék szerint, ha a király nem tartja be a törvényeket, akkor erre fegyveresen is kényszeríthetik.

B) A TATÁRJÁRÁS/MONGOLDÚLÁS, 1241-1242.
1. IV. BÉLA – 1235-1270 – KUDARCOS INTÉZKEDÉSEI A TATÁRJÁRÁS ELŐTT
A trónra lépő IV. Béla, hatalma erősítése érdekében, igyekezett visszaszerezni azokat a birtokokat,
amelyeket az apja, II. András adományozott a báróknak és a szervienseknek. Leszámolt az anyja, Gertrúd
halálában vétkes urakkal. Tekintélye növelése érdekében a királyi tanácsban elégettette a bárók székeit, és a
főpapok kivételével senki sem ülhetett le a jelenlétében. Megszüntette a közvetlen bejárást a királyhoz, ezután
csak petíció útján lehetett érintkezni az uralkodóval. Intézkedései sokakban ellenérzést váltottak ki.
2. HÍR A TATÁROKRÓL ÉS A KUNOK – ELSŐ – BETELEPÜLÉSE, 1240. Atlasz 13/a, 16/c
Miközben az ország vezetőrétege és királya szembekerült egymással, a mongolok/tatárok meghódították
Kelet-Európát. A tatárokról 1236-ban Julianus barát hozott hírt, aki a király megbízásából a Volga-Ural
környékén, Magna Hungariában maradt magyarokat indult megkeresni, és akikre rá is lelt. Ezután fogadta be
IV. Béla a tatárok elől menekülő Kötöny kun kánt és népét. A kunok felvették a kereszténységet. Béla támaszt
remélt a nomád kun lovasságtól a tatárokkal szemben . A betelepülés azonban fokozta a király és alattvalói
közötti konfliktust. A kunok ugyanis nomád módon éltek: lovaik lelegelték a vetést, nőket raboltak el feleségnek.
3. A TATÁRJÁRÁS/MONGOLDÚLÁS MENETE, 1241-1242. Atlasz 16/c, 17/b
IV. Béla a tatár veszedelem súlyára csak Kijev eleste után, 1240-ben döbbent rá. A király körülhordoztatta az
országban a véres kardot: fegyverbe szólította a bárókat, szervienseket, várjobbágyokat.
A Batu kán vezette 60 ezres tatár haderő a Kárpátokban, a Vereckei-hágónál elsöpörte a nádorispán, Tomaj
Dénes elővéd csapatait. A gyepű, a hegyes, erdős, lakatlan, mesterséges akadályokkal is megerősített határsáv
áttörése után a mongol előőrsök lecsaptak Pestre, ahol a bárók és vármegyék által szervezett bandériumok, és
a kun lovasság gyülekezett. A pesti táborban sokan pánikba estek és a kunokat tatár kémeknek tartva,
megölték a kun királyt / kánt, Kötönyt. A kunok a merénylet után pusztítva ugyan, de dél felé elhagyták az
országot.
A döntő ütközetre 1241. április 11-én a Sajó menti Muhi mellett került sor, ahol a magyar csapatok döntő
vereséget szenvedtek. A csatából a király csak úgy tudott elmenekülni, hogy ruhát cserélt Tomaj Dénes
nádorispánnal. A főméltóságok és a főpapok jelentős része odaveszett. IV. Béla Ausztriába inalt, az osztrák őrgróf
azonban csak 3 vármegye átadása esetén ígért segítséget. Béla tovább menekült Dalmáciába, s az Adriai-tenger
parti Trau (ma Trogir) várában vészelte át a mongol ostromot. Béla kétségbeesésében Istenhez fordult, hogy
mentse meg országát, és felajánlotta neki születendő gyermekét Margitot, aki később valóban apáca lett a Margit-
szigeten.
A magára hagyott lakosság várakba, mocsarakba, erdőkbe húzódott. Csak a jól megerősített kővárak, pl.
a Felvidéken Trencsén, Pozsony és Komárom ellenálltak. A tatárok üldözték a lakosságot, behajtották az
adókat, raboltak, fosztogattak, pusztítottak. A tél beálltával átkeltek a befagyott Dunán. A Dunántúlon sem
találkoztak szervezett ellenállással, de a kővárak, pl. Esztergom, Székesfehérvár és Pannonhalma itt is
ellenálltak.
1242 márciusában a tatárok pusztítva, foglyokat magukkal hurcolva, váratlanul kivonultak az országból.
Ennek okai vitatottak: lehetséges, hogy Batu az Ögödej nagykán halálát követő kánválasztásra távozott sietve.
Elképzelhető – bár az előző nézetet nem zárja ki –, hogy a tatárok, mint a nomad népeknél általában szokásos,
csupán a későbbi hódítást kívánták előkészíteni, hadjáratuk célja “csak” a felderítés és a rablás volt.
4. A MONGOL PUSZTÍTÁS MÉRETEI ÉS ETNIKAI KÖVETKEZMÉNYEI. Atlasz 17/b, 23/a,b
A tatárjárás legfájóbb velejárója a hatalmas emberveszteség. Egy német évkönyv ezt írta: „Magyarország
350 évi fennállás után elpusztult”. Pontos adatok híján a pusztítás mértékét 20-30 % közöttire becsülhetjük: az
ország addigi népességét 2 millióra becsülve is legalább félmillió emberre tehető az áldozatok száma.
A veszteségek nem egyformán érintették az ország területét: a síkságokon nagyobb volt mint a hegyvi-
dékeken. A magyarság elsősorban az alföldeket és a völgyeket lakta, így a veszteségek elsősorban őket é-rin-
tették, tehát a tatárjárás változtatott az ország etnikai viszonyain, csökkent a magyar etnikum aránya.
A tatárjárásig a lakosság túlnyomó többsége magyar volt. Rajtuk kívül szlávok éltek a Felvidéken (a későbbi
szlovákok) és a Dráva-mentén (horvátok), és az Árpád-házi királyok által betelepített (német nyelvű) szászok a
felvidéki Szepességben és Dél-Erdélyben. Már a tatárjárás előtt is jelentős volt a besenyő és kun bevándorlás.
5. IV. BÉLA BELPOLITIKÁJA A TATÁRJÁRÁS UTÁN. Atlasz 15/b, 17/b, 23/a,b
Az emberveszteség pótlásáról betelepítéssel gondoskodott IV. Béla. Visszahívta és letelepítette a kuno-kat
az elpusztult Nagy- és Kiskunságban. Ekkor települtek be a jászok a Jászságba. E két etnikum pár évszá-zad
alatt beolvadt a magyarságba. A Felvidékre csehek és lengyelek vándoroltak be, akikből kialakult a szlovákság.
Megnőtt a század eleje óta Erdélybe bevándorló, pásztorkodó vlachok vagy oláhok vagy románok szá-ma, akiket
a királyi erdőuradalmakban telepítettek le. A migráció ellenére a népesség 80%-a magyar maradt.
IV. Béla változtatott tatárdúlás előtti politikáján, és lemondott a királyi birtokállomány helyreállításáról, sőt,
birtokokat adományozott. Ezeket a korábban tiltott várépítéshez kötötte, a tatárok elleni felkészülés érdekében.
A király is számos erődítményt emeltetett, pl. Buda, Visegrád, Sárospatak. Intézkedései következtében
tömeges várépítés indult meg. Gazdasági és védelmi okokból támogatta a városokat: szabad királyi városi ran-
got adott számos településnek, amelyek fallal vehették körül magukat és évi adót fizettek a királynak.
Utódai újjáépített és megerősített országot örököltek a “második honalapító”-ként tisztelt IV. Bélától.

C) TÁRSADALMI ÉS HATALMI VÁLTOZÁSOK A XIII. SZÁZAD VÉGÉN

1. A familiaritás kialakulása
A királyi vármegyék megszűnésével magukra maradó kisbirtokosok, a szerviensek és a várjobbágyok (a későbbi
köznemesek) jelentős része a nagybirtokosok, a bárók (a későbbi főnemesek) szolgálatába állt, és azok – úgymond –
családjához, famíliájához tartozott. Részt vettek a bárók birtokának igazgatásában, katonaként szolgálták és ezek fe-
jében védelmet és természet- vagy pénzbeli juttatásokat kaptak. Ez a nyugat-európai hűbériség magyar változata.
2. A nemesség és a nemesi vármegyék kialakulása
A királyi birtokok eladományozása miatt megszűntek a – még I. István király által szervezett – királyi vármegyék.
Az addig a királytól függő szerviensekből és a királyi ispánságok várjobbágyainak felsőbb rétegéből alakult ki a
köznemesség földbirtokos rétege. Ezeknek a kiszolgáltatott helyzetben lévő köznemeseknek engedélyezte IV. Béla,
hogy vármegyei szolgabírákat választhassanak peres ügyeik intézésére, a bárókkal szemben. A nemesi vármegye a
vármegyében élő földbirtokos nemesek önkormányzati jogokkal bíró közösségeként jött létre.
3. A jobbágyság kialakulása
A jobbágyság a XIII. század végére kialakult jogilag egységes paraszti jellegű társadalmi csoport (a társadalom
kb. 90 %-a), ami a korábbi királyi vármegyék várnépéből, közrendűekből és elszegényedett várjobbágyokból alakult ki.
A jobbágy telke a földesúr tulajdona, azt használatra kapja; a telek fejében úrbéres szolgáltatásokkal – robot,
terményjáradék, ajándék, adó – tartozik; az úriszék bírósága alá tartozik, de rendelkezik a szabad költözés jogával.
4. A tartományurak vagy „kiskirályok”. Atlasz 19/a
A birtokadományozások során néhány báró rendkívüli hatalomhoz jutott, pl. Csák Máté, az Abák. Hatalmukat több
vármegyére kiterjesztették, ahol királyi jogokat gyakoroltak. A felvidéki Csák Máté pl. pénzt is veretett.
5. III. András, 1290-1301. Atlasz 19/a
 Az Árpád-ház utolsó tagja, „az utolsó aranyágacská”-nak nevezett, III. András. Hatalma névlegessé vált, az ország
a birtokadományozások miatt a leghatalmasabb bárók, tartományurak, „kiskirályok” kezére jutott. Az ország a szétesés
szélén állt, amikor halálával 1301-ben kihalt az Árpád-ház. Az Árpád-kort az ún. vegyesházi királyok – Anjou-,
Luxemburg-, Jagelló-, Habsburg- és Hunyadi-dinasztiák – kora követi 1526-ig. Ezután 1918-ig: Habsburg-ház.