FOLYÔIRATSZEMLE

RA YMOND ARON:

CLAUSEWITZ - S T R A T É G A ÉS P A T R I Ó T A

A z 1806-ban N a p ó l e o n t ó l elszenvedett katasztrofális vereség a porosz társadalom többségében

kétségbeesést, tehetetlen kapkodást váltott ki. Megmozdult ugyanakkor a patrióta érzelmű katonatisz-
tek azon csoportja is, amely felismerte, h o g y az állam megmentése csak társadalmi reformok útján
k é p z e l h e t ő el. Ε f o l y a m a t h o z k a p c s o l ó d o t t Scharnhorst és Gneisenau közvetlen mukatársaként
Clausewitz, és hamarosan a porosz újjáépítés szócsövévé, a patrióta mozgalom f ő inspirátorává, a
franciaellenes revanstörekvések meghatározó szervezőjévé nőtte ki magát. Közvetlen hatását korlátozta
ugyan az a tény, hogy 1811-et követően a cár szolgálatában az orosz sereg részét képező német
légióban harcol, s e k ö z b e n a döntő jelentőségű lipcsei és franciaországi csatákban sem vesz részt;
befolyása munkatársai közvetítésével azonban így is egyre jobban érvényesül: egyik f ő szorgalmazója
lesz a Landwehr és a Landsturm létesítését k i m o n d ó 1813-as königsbergi határozatnak.
A legendás hírű stratéga és a kevésbé ismert reformer politikai pályát kíséri nyomon a
strassburgi e g y e t e m professzorának eredetileg francia nyelven írt tanulmánya. R a y m o n d pontosan
rekonstruálja azt a családi örökséget, amely N a g y Frigyes szinte vallásos tiszteletét, m é l y e n gyökerező
kasztszellemet, hadseregre és államra orientált s az uralkodótól elválaszthatatlan porosz — távolról sem
n é m e t ! ! - patriotizmust kínált útravalóként a Franciaország elleni 1 7 9 3 - 9 4 - e s háborúban 12 évesen
részt vevő ifjúnak.
A kor általános ideológiai-szellemi mozgása azonban Clausewitzet is magával ragadja: a jénai
összeomlást követően t ö b b kortársához hasonlóan porosz patriotizmusa fokozatosan á t n ő a franciaelle-
nes alapon szerveződő német nacionalizmusba. Nemzeti ébredése együtt jár a mérsékelt reformok
melletti elkötelezettség felerősödésével. Meggyőződéssel vallja, hogy a francia forradalom a német
térségben n e m járható út, mivel azt a monarchia kezében koncentrálódó eltúlzott h a t a l o m , a nemesség
m o n o p o l h e l y z e t e a hivatalnoki apparátusban, a rendek közötti feszültség, s a parasztság nyomorúságos
életkörülményei egyszerre robbantották ki; ezzel szemben Poroszországban a nemesség hatalma
territoriális keretek k ö z ö t t szerveződött, s így az esetleges túlkapásokkal szemben eleve védettséget
biztosít a fejedelmek „gazdasági és apai" irányító szerepe. A z érvelésből tehát e g y felvilágosult
paternalizmusban r e m é n y k e d ő reformer alakja bontakozik ki, olyan mérsékelt politikusé, aki
jóindulatú emberbarát fejedelmek által felülről bevezetett liberális részreformoktól reméli a megoldást.
Koncepcióját 1815 tanulságai hatására sem vizsgálja felül, s a berlini Allgemeine Kriegshochschule
vezetőjeként ( 1 8 1 5 - 1 8 2 7 ) is megmarad az alkotmányt és a parlamenti választásokat elutasító
platformon, kiváltva ezzel a haladó értelmiség és ifjúság ellenszenvét.
A nemzeti kérdés megoldását illetően álláspontja egyértelmű: „Németország csak egyetlen úton
juthat el a politikai egységhez, ez pedig a kard, amennyiben államainak egyike az összes többit
leigázza." Mindezt azonban meg kell hogy előzze a franciák feletti katonai g y ő z e l e m . Clausewitz
stratégaként is kora gyermekének b i z o n y u l t . Szeme előtt játszódott ugyanis le a dinasztikus
kabinetháború átváltozása nagy t ö m e g e k e t megmozgató nép-nemzeti háborúba, ami benne is
tudatosította a népfelfegyverzés óriási jelentőségét, hozzásegítve e téren a frigyesi hagyományoktól
való tudatos elszakadáshoz, a gerillaháború gondolatának népszerűsítéséhez.
Katonai, stratégiai kérdésekben Clausewitz élesen szembekerült Moltke felfogásával, mely
háború esetén a hadvezérnek juttatná az államfői tisztséget. Ezzel ellentétesen azt vallotta, hogy jó
stratéga csak az az államfő lehet, aki a politikai összefüggések teljes ismeretében a háborút politikai
célkitűzések szolgálatába állítja, a háborút a politika eszközének tekinti.
 FOLYÓIRATSZEMLE 1295

összességében Raymond Clausewitzet a felvilágosodás illúzióktól é s utópiáktól m e n t e s

képviselőjének, a porosz reformkor tipikus figurájának tekinti, aki sosem kérdőjelezte meg
Poroszország társadalmi-politikai struktúrájának alapvonásait; 1815 után egyszerre határolta el magát a
konzervatív reakciótól, valamint a parlamentarizmust k ö v e t e l ő liberalizmustól, miközben következete-
sen fellépett a Landwehr továbbéltetése mellett, a scharnhorsti katonai reformot visszafejlesztő
1819-es törvényjavaslattal szemben.

(Historische Zeitschrift 1982. Band 234. 295-316.)

E. G.

KONRAD CANIS:

AZ „ÚJ KURZUS" KORMÁNYÁNAK KÜLPOLITIKÁJÁHOZ 1 8 9 0 UTÁN

Bismarck 1890-ben bekövetkezett bukása gyökeres szakítást jelentett a korábbi évtizedek

gyakorlatával a külpolitikában is. Az új kurzus irányítói korszerűtlennek, Németország érdekeivel
ellentétesnek látták a bonyolult, szerteágazó szerződésekre felépített kontinentális politikát, s az
Oroszországgal való látványos szakítás útjára léptek. Az új kormány - melynek külpolitikai nézeteit
mindenekelőtt Friedrich von Holstein, a külügyi hivatal politikai részlegének meghatározó embere
inspirálta - a kétfrontos háború elkerülhetetlenségéből indult ki, s ezért ésszerűbbnek tartotta az
egyértelműbb kiállást a szövetségesek mellett, s az elhatárolódást azok ellenségeitől.
A berlini döntést Canis elhibázottnak tekinti, s tanulmányában kísérletet tesz a tévedés
hátterének megrajzolására, az egymást keresztező, sokszor áttekinthetetlennek tűnő nemzetközi
folyamatok pontos kibontására. Ügy véli, hogy a Caprivi-kormány alapvetően rosszul ítélte meg
Oroszország szándékait. Szentpétervár ugyanis egyáltalán nem tartotta jelentéktelennek kapcsolatainak
alakulását Németországgal, sőt a francia tőkepiachoz való egyoldalú és hátrányos kötődés kiküszöbölése
érdekében kifejezetten óhajtotta a korlátozott szövetségesi együttműködést. Fokozta a cári udvar
óvatosságát az is, hogy maga is belső bajokkal küszködött; európai terjeszkedésre ezért eleve n e m is
gondolhatott. A cári külpolitika súlypontja egyébként is egyre egyértelműbben Közép-Ázsiába
tevődött át, érdekszférája kiterjesztésére Afganisztánban és Perzsiában törekedett elsősorban.
Megfigyelhető ugyanakkor az is, hogy a középorosz burzsoázia, a katonai vezetés és a magas
bürokrácia növekvő francia orientációjával szemben jelentős rétegeket hódított meg a hadügyminisz-
ter, Giers németbarát programja, amely arra hivatkozva, hogy egy orosz-német háború esetén
Franciaország szövetsége automatikusan létrejönne, s utalva az uralkodó antirepublikánus érzelmeire a
kategorikus elkötelezettség szorgalmazóival szemben a rugalmasabb, taktikusabb törekvéseket erősí-
tette. Valamennyi szempontot figyelembe véve, Oroszország elsőrendű érdeke az európai statusquo
megőrzése, nyugati határainak biztosítása volt. Ez az a tendencia, amit nem ismertek fel Berlinben -
hangsúlyozza Canis - , s ezért újrafogalmazott külpolitikai koncepciójukba be sem építhették.
A viszontbiztosítási szerződés német felmondása a katonailag felkészületlen Oroszországot
defenzív jellegű csapatösszevonásokra, francia kapcsolatainak erősitesére kenyszentette. Az ismertté
vált kezdeményezésekből Berlinben azonban agresszív szándékot olvastak ki, ami a német vezetőket
téves meggyőződésük helyességében erősítette meg. Különösen eltúlozta az orosz katonai készülődés
veszélyeit Waldersee, vezérkari főnök, érveket szolgáltatva a bismarcki vámpolitika felülvisgálását
követelő nagyburzsoá körök számára, melyek egy közép-európai vámszövetségben keresték az U S A és
Oroszország védővámpolitikájának, valamint az angol kereskedelmi konkurrencia hatásos ellenszerét.
Jelentős befolyással rendelkeztek ugyanakkor az orosz piac visszaszerzését sürgető körök is.
Berlepsch kereskedelmi miniszter 1891 márciusában halaszthatatlannak nevezte a közeledést Oroszor-
szághoz, és jelentős csoportok támogatását maga mögött tudva követelte Caprivi külkereskedelmi
kurzusa felülvizsgálását, az orosz-német ellentétek felszámolását.
A gazdasági követeléseket a múló hónapok külpolitikai tapasztalatai is alátámasztották. Egyre
egyértelműbbé vált, hogy a többek k ö z ö t t Bismarck politikai visszatérését is megakadályozni hivatott
új kurzus nem vezetett a kívánt eredményekhez. A német politikusok túlbecsülték az angol-orosz é s az

14 Századok 1984/6
1296 FOLYÓIRATSZEMLE

angol-francia ellentétek mélységét, s megalapozatlanul reménykedtek Anglia csatlakozásában a Hármas

Szövetséghez. Bismarck nyilvános polémiában vonta felelősségre örököseit a külpolitikai helyzet
kedvezőtlen alakulásáért; az új vezérkari főnök, Schlieffen pedig erősen kételkedett egy kétfrontos
háború megnyerhetőségében.
1892-ben az orosz-német közeledés hívei jelentősen megerősödtek Berlinben, minőségi
fordulatra azonban az orosz-francia gazdasági viták ellenére sem volt már meg a lehetőség. Az
orosz-német gazdasági ellentétek jelentős részét sikerült ugyan 1 8 9 3 végére megszüntetni, a
francia-orosz szövetségi tárgyalások ez időre már oly mértékben előrehaladtak, hogy azok megszakítása
a további együttműködést veszélyeztethette. 1893/94 fordulóján a francia-orosz szövetség már jobban
megfelelt Oroszország érdekeinek, mint a korlátozott együttműködés Németországgal, s ez alapvetően
meghatározta a folyamatok további alakulását.

(Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 1983/1. 982-99 7.)

E. G.

Μ. TUNÓN DE LARA:

GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ÉS SZOCIÁLIS MOZGALMAK; A SPANYOL ESET

(1898-1934)

Spanyolországot alapvetően agrárjellegénél fogva erősen érintette a 19. század utolsó harmadá-
nak általános mezőgazdasági világválsága, de lisztje és textiltermékei számára még mindig monopolpi-
acot tudott biztosítani meglevő gyarmatain (Kuba, Puerto Rico és a Fülöp-szigetek). A spanyol
nemzetgazdaság e gyarmati kizsákmányoláson túl a Nagy-Britanniába irányuló vasérckivitel volumené-
nek jelentős növelésével is t u d o t t helyzetén javítani. A vizsgált időszakban a spanyol gazdaság
sajátossága az, hogy az általános ciklikus válságok mellett (1906 és 1921) vannak prosperáló
periódusok is, így a gyarmatok elvesztése (1898) utáni évek és az első világháború időszaka, ámikor
Spanyolország jól ki tudta használni a semlegességből fakadó előnyöket.
1 8 9 8 - 1 9 3 4 között a társadalmi fejlődés jóval gyorsabb volt a gazdaságinál, a szociális válság
1 9 3 1 - 3 6 k ö z ö t t tetőzött. A vizsgált történeti periódus tehát a gyarmatok elvesztésével, általános
agrárválság idején kezdődik, de ugyanekkor indul meg a nagybankok irányításával és erős állami
protekcionizmus mellett a kohászat és a villamossági ipar kifejlesztése, ami viszont a munkásmozgalom
gyors szervezeti erősödéséhez és egyre gyakoribb sztrájkokhoz vezetett.
1 9 1 0 után a munkásmozgalom szocialista szárnya már parlamenti képviselettel rendelkezett, és
a republikánusokkal való szövetség megteremtését tűzte ki célul, míg az anarchoszindikalisták saját
szakszervezeti-politikai központjuk (Consejo Nációnál del Trabajo - CNT) létrehozására összpontosí-
tottak. Spanyolországban az első világháború idején a kapitalizmus és a munkásmozgalom egyaránt
gyorsan fejlődött, a háborút k ö v e t ő ciklikus válság időszakában született meg a kommunista párt
(Partido Comunista de Espana - PCE). Az uralkodó rétegek e válságból Primo de Rivera 1923-ban
megteremtett diktatúrájának segítségével próbáltak meg kijutni; e kísérlet 1930-ban látványosan
megbukott. A z ezt követően kibontakozó széles körű népi mozgalom, a gazdasági világválság és a
spanyolországi pénzügyi krízis 1931-ben elsöpörte a monarchiát. Ettől kezdve a régi hatalmi blokk
mindent megtett korábbi pozícióinak visszaszerzése érdekében, az osztályharc egyre keményebbé vált,
és az 1934 októberi asturiai munkásfelkelésben csúcsosodott ki.
A vázolt periodikus ingadozások a munkásmozgalom helyzetének alakulásában is tükröződnek.
Az 1898-as viharos áremelkedés hatására gyorsan szaporodott a szakszervezetek, munkásvédő
egyesületek száma; Madridban 1898-ban 28 volt, míg 1903-ban már 57. Hasonló ü t e m ű volt a
növekedés Baszkföldön, Asturiában és Barcelonában is. 1903-ban a madridi munkások 30%-a már
szakszervezeti tag, Baszkföldön 1898-ban két sztrájk zajlott, 1900-ban nyolc, két ével később már tíz,
1903-ban pedig általános sztrájk tört ki.
 FOLYÓIRATSZEMLE 1297

Spanyolországban a prosperáló gazdasági idó'szakokban voltak a sztrájkok különösen gyakoriak,

a munkásmozgalom offenzív periódusaiban. E z alól egyetlen kivétel van, 1933; ekkor volt a legtöbb
munkabeszüntetés. Magyarázata az, hogy Spanyolországban ez az év volt a gazdasági világválság
mélypontja. Spanyol sajátosság az agrárproletariátus (a napszámosok) rendkívül gyakori megmozdulá-
sai, valamint az elbocsátások elleni tiltakozó akciók. (1933-ban a kényszerelbocsátottak 60%-a
mezőgazdasági munkás volt, a sztrájkok 40%-a az agrárszektort érintette.)
A munkásság különböző megmozdulásai mindig rendkívüli idegességet váltottak ki az uralkodó
rétegekben és az államhatalmi szervekben, a belügyi apparátus iratanyagában igen sok a forradalmi
szervezkedésről szóló jelentés, az általános társadalmi forradalomtól való félelemre utaló megállapítás.
Nagyobb városokban viszonylag kisebb jelentőségű megmozdulások alkalmával is nemritkán a teljes
helyőrséget azonnal az utcára vezényelték.
A tőkés rétegek szerveződése is előrehaladt; a század elején a már létező Banco Espaîïol de
Crédito mellett az északi tőke túlsúlyával két újabb óriásbank alakult, a Banco Hispano Americano és a
Banco de Vizcaya. Ugyanakkor egyrészt a nagytőke, másrészt a kis- és középtőkések k ö z ö t t gyorsan
mélyültek az érdekellentétek, ezt bizonyította a kis- és középtulajdonosok 1900 májusi adósztrájkja és
üzletbezárása.
A társadalmi struktúrában egyre jelentősebbé vált a munkásság aránya; az egymilliónyi ipari
munkás főleg Barcelonában, Baszkföldön, Asturiában és Madridban élt, a mezőgazdaságban kétmillió
bérmunkás dolgozott. A Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) tagsága 1 9 1 7 - 1 9 k ö z ö t t 12,6 ezerről
58 ezerre növekedett, míg a hozzá kapcsolódó szakszervezeti k ö z p o n t é (Unión General del Trabajo -
UGT) 9 9 ezerről 211 ezerre, mindkettő bázisa a felsorolt ipari centrumokban, valamint az
agrárvidékek központi városaiban volt. Az első világháború idején az anarchoszindikalisták andalúz
paraszti ihletésű harcossága is megélénkült. 1919-re sikerült létrehozniuk a mezőgazdasági termelők
országos szövetségét ( F N A ) . Mégis, a CNT f ő l e g a városokban erősödött, 714 ezer tagjának fele
Katalóniáfcan élt, még a 9 3 ezer andalúziai anarchoszindikalista 51,7%-a is városi dolgozó volt.
Összességében a városi és falusi munkásság 25%-a volt szervezett, viszont ezen belül az agrárszektor csak
19%-os szervezettségi szintet ért el.
A munkásság k ü l ö n b ö z ő szervezetei k ö z ö t t csak alkalmi szövetségek jöttek létre, pl. az 1917-es
sztrájk idején, ugyanakkor az UGT és a CNT k ö z t i akcióegység 1920-ban csak néhány hónapig tartott.
Ennek oka abban keresendő, hogy a parlamenti képviselettel, számos fontos város (pl. Bilbao)
polgármesteri posztjával rendelkező, valamint a II. és a III. Internacionálé közötti választás gondjávái
küzdő szocialista párt helyzete erősen különbözött az anarchoszindikalistákétól.
A munkásmozgalom szervezeti megszilárdulásának reakciójaként az iparban, az építőiparban és
a bányászatban már igen erős munkaadói szervezetek falun is elkezdtek terjeszkedni, ahol egyébként
változatlanul jelentős maradt a csendőrség szerepe, sőt, az 1 9 1 9 tavaszi sztrájk idején Córdoba
tartományban még a katonaságot is bevetették. A z 1917. évi általános sztrájkban a falusi dolgozók nem
vettek részt. Miért? A megélhetési költségek akkoriban kibontakozó gyors emelkedése jóval később
tudatosult falun, mint a városi dolgozók körében, a nagyfokú írástudatlanság miatt a sajtó hatása
vidéken kisebb volt, a nagy szakszervezeti k ö z p o n t o k városcentrikusan fejlődtek, és az általános sztrájk
elsősorban politikai célzatú volt. Viszont két évvel később már egész Andalúziában és Extremadurában
aktív parasztmozgalom m ű k ö d ö t t .
A spanyol munkásmozgalom 1 9 1 7 - 1 9 közötti időszakának vizsgálata azt bizonyítja, hogy nem
kizárólag a gazdasági t é n y e z ő k játszanak szerepet a stratégia és a taktika alakulásában, hanem az
ideológiai é s szervezeti elemek is igen fontosak. A következő nagy általános sztrájk 1934-ben zajlott le,
ez pedig kifejezetten agrárjellegű volt. Kudarcának következtében vidéken felszámolták a munkásszer-
vezeteket, 7 ezer embert letartóztattak. A PSOE és az UGT nem volt hajlandó szolidaritási sztrájkot
elrendelni a városokban, csak Sevillában és Málagában szüntették be a munkát, ahol a PCE és a CNT
együttesen többségben volt.
A monarchia 1931-ben történt megdöntését követően a politikai hatalomból kiszorult rétegek
változatlanul a gazdasági hatalom birtokosai maradtak, kifejezetten ellenségesen viszonyultak az új
rendszerhez; a gazdasági világválságon túlmenően ez is jelentó's szerepet játszott a spanyol gazdasági
helyzet romlásában. A jobboldal 1933-as visszakerülése a hatalomba volt a következő évben kirobbant
asturiai munkáslázadás kiváltó oka, e munkásmegmozdulás tekinthető Európában az 1 9 1 9 utáni első

14*
1298 FOLYÓIRATSZEMLE

szocialista forradalomnak, amelynek okai legalább annyira keresendők a spanyol társadalom

válságában, mint a külső és belső gazdasági nehézségekben.
Spanyolországban 1 8 9 8 - 1 9 3 4 között egy liberális-burzsoá agrárrendszer létezett, amelyet a
munkásosztály mennyiségi és minőségi gyarapodása egyre inkább fellazított. Kétségtelen, hogy e
három és fél évtized során nem tudott kialakulni egy olyan szilárd osztályszövetségi stratégia, amely
1900-ban, 1 9 1 7 - 2 0 - b a n és 1 9 3 1 - 3 4 - b e n el tudta volna szigetelni a hatalmon levőket, és ezért a
spanyol társadalom szerkezetében nem sikerült lényegi strukturális átalakulást elérni.

(Sistema, 1983. évi 1. szám, 3-21. old.)

M. T.

N. REEVES:

FILMPROPAGANDA É S N É Z Ő K Ö Z Ö N S É G ;
A BRIT HIVATALOS FILMGYÁRTÁS AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ I D E J É N

A brit kormány először az első világháború idején próbálta meg széles k ö r ű és rendszeres
propagandatevékenységgel biztosítani a közvélemény támogatását. Már néhány nappal a háború
kitörése után a kormány megbízásából Charles Masterman - maga is a kabinet tagja - létrehozta a
háborús propaganda titkos központját, amely 1917-ig főképp a szövetséges és semleges országok
közvéleményét próbálta befolyásolni, majd amikor a háborús lelkesedés a hadviselő államokban
csökkenni kezdett, figyelme Nagy-Britannia és az ellenséges országok felé fordult. 1 9 1 7 februáijában
átszervezték a háborús propaganda irányítását, létrejött a tájékoztatási hivatal (Department of
Information), amelynek vezetésével John Buchan írót bízták meg, 1918 márciusában pedig teljes jogú
minisztériummá alakult, lord Beaverbrookkal az élén.
A háborús propaganda módszerei gyorsan változtak, a kezdetben kizárólag írásos anyagok mellé
hamar felzárkózott a plakát, a fénykép, de a hivatalos filmpropaganda csak 1915 végén indult meg. Ε
téren a németek jóval megelőzték a briteket. Mi volt a késlekedés oka? Főleg az, h o g y a megfelelő
meggyőző erő biztosítása érdekében a britek kizárólag dokumentumjellegű, a valóságot hűen tükröző
filmeket akartak készíteni, amihez a hadügyminisztérium é s a haditengerészeti minisztérium
együttműködésére lett volna szükség, e szervek pedig sokáig húzódtak, mivel attól féltek, hogy katonai
titkok kerülhetnek nyilvánosságra.
A hivatalos brit filmpropagandában a játékfilmek mindvégig jelentéktelen szerepet játszottak,
ugyanakkor a sajtóban rendszeresen jelentek meg hírek a németek által valójában soha el nem követett
atrocitásokról. A legjelentősebb kivétel a világhírű amerikai filmrendező, P. W. Griffith közreműködé-
sével k é s z í t e t t , , A világ szívei" c. játékfilm volt.
A brit filmgyártás három év alatt legalább 2 4 0 filmet készített, nem számítva az 1917 májusától
létező hivatalos filmhíradó kéthetenként bemutatott mintegy 152 számát.
Ε filmekben nagyon kevés volt a frontvonalból származó felvétel, a gyártók ezt a háborús
tevékenység minden más lehetséges aspektusának részletes bemutatásával próbálták ellensúlyozni. így
pl. a szárazföldi harctevékenységen kívül beszámoltak a tengeri, sőt néha a légi háború eseményeiről is,
a franciaországi f ő hadszíntéren kívül tudósítottak a máshol, pl. a Közel-Keleten f o l y ó harcokról,
bemutatták a brit, a gyarmati és a szövetséges ezredeket. A háborút támogató hátországi tevékenységre
is nagy figyelmet fordítottak, különösen a nők megnövekedett szerepét hangsúlyozták. A leghagyomá-
nyosabb téma, a királyi család élete sem vesztett semmit népszerűségéből a háború idején
Hatvan év múltán is figyelemre méltó, hogy a propagandafilmek készítői a szigorú tárgyilagos-
ságban látták a legfőbb meggyőző erőt, ennek legjobb példája a leghíresebb és legsikeresebb brit
háborús film, a „Csata a Somme-nál", amelyet 1916 augusztusában mutattak be. A film időrendi
sorrendben ismerteti a nagy csata különböző fázisait, az előkészítéstől a hadművelet egyes részein át a
következő ütközetre való felkészülés megkezdéséig. Ε filmet elsősorban az teszi emlékezetessé, hogy
különleges hangsúllyal mutatta be a nyugati fronton folyó háború borzalmait, a teljes vetítési idő
13%-ában - főleg a vége felé - halottak és sebesültek láthatók.
 FOLYÓIRATSZEMLE 1299

A propagandafilmek készítői számára magától értetődően alapvető fontosságú volt, hogyan

fogadja műveiket a közönség. A háború kezdetekor Nagy-Britanniában kb. 4 5 0 0 mozi volt, ami
lehetővé tette, hogy minden egyes lakos kéthetenként egyszer moziba menjen. A filmeket a
filmforgalmazó vállalatok újságjaiban széleskörűen reklámozták, a hivatalos filmeket a magánforgalma-
zók megvásárolták, tehát a terjesztés teljesen kereskedelmi jellegű volt. A háborús propagandafilmeket
nagy részét a mozik többsége sikerrel vetítette, noha a rendelkezésre álló hiányos adatok szerint
1917-től kezdve a magánforgalmazó vállalatok érdeklődése erősen megcsappant. A tájékoztatási hivatal
más módszerek mellett ez év őszétől már utazó ügynököket alkalmazott a terjesztési gondok
csökkentése érdekében. A hivatalos filmek eladásából származó bevétel jelentősen csökkent.
N e m meglepő, hogy a filmpropagandisták új módszereket kerestek a magántulajdonú terjesztési
hálózat megkerülésére, így pl. gépkocsira szerelt vetítőberendezés segítségével szabadtéri bemutatókat
szerveztek, ami vidéken igen sikeresnek bizonyult.
Mivel a háború első időszakában a hivatalos brit propaganda főleg a szövetséges és a semleges
országokat vette célba, a külföldi terjesztést a diplomáciai szolgálatra bízták; 1916 tavaszán kérték fel
a követségeket és a konzulátusokat e feladatra, ami azt jelentette, hogy az adott országban működő
brit diplomata próbálta meg eladni a hivatalos propaganda által készített filmeket a helyi
filmforgalmazó vállalatoknak. Ε módszer hatékonysága az idő múlásával egyre kétségesebbé vált, ezért
a tájékoztatási minisztérium 1918 nyarán majd mindegyik európai országban filmszakértőt küldött ki
a diplomáciai képviseletek filmteijesztő munkájának támogatására.
Hasonlóan a nagy-britanniai helyzethez, a filmek tényleges külföldi nézettségéről sem maradtak
megbízható adatok, csak töredékes információk állnak a kutató rendelkezésére. így pl. ismert,
hogy 1917 végén negyven országba 4 0 0 ezer méter fűmet küldtek ki, további 120 ezer méterre volt
megrendelés. Egy 1918 szeptemberi jelentés szerint Izlandtól Mexikóig és Braziliáig vetítették a brit
propagandafilmeket. 1917 szeptemberétől a háború végéig Kínában e brit filmeknek közel 4 0 0 ezer
nézője volt. Noha a külföldi filmterjesztésből származott némi bevétel, az akció egészében véve mégis
veszteséges volt.
A terjesztés minden problémája ellenére vitathatatlan, hogy bel- és külföldön egyaránt milliók
látták a brit háborús propaganda filmjeit. N e h é z válaszolni arra, hogy e produkciók milyen hatást
váltottak ki a nézőkből. A külföldi közönségre gyakorolt benyomásról kevés az adat; 1918
szeptemberében a tájékoztatási minisztérium a Foreign Office-nek küldött átiratában arról panaszko-
dik, hogy a brit diplomaták nem jelentenek rendszeresen a filmek fogadtatásáról. A néhány
fennmaradt külügyi beszámoló országonként rendkívül változatos képet mutat. Ügy tűnik, hogy a
legtöbb latin-amerikai államban a brit háborús filmek majd mindegyike megfelelő spanyol nyelvű
magyarázó szöveg esetén kifejezetten sikeres volt. Az Egyesült Államokban és Svájcban a királyi család
életét, valamint a gyarmati csapatokat bemutató művek egyértelműen ellenszenvet váltottak ki, míg az
afrikai országokban főleg a kevés harci jelenetet kifogásolták. Néhány államban, így pl. Görögország-
ban, a közönség jobban kedvelte a francia háborús propagandafilmeket, mint a briteket. A háborús
filmek megunása 1917 tavaszától külföldön is elég általánosnak tűnik.
Nagy-Britanniában 1 9 1 5 - 1 6 - b a n a propagandafilmeket a közönség és a sajtó egyaránt lelkesen
fogadta, noha az utóbbi részéről időnként indokolt kritika is elhangzott. Az akkoriban végzett
közvéleménykutatások szerint a teljes filmrepertoáron belül a hivatalos propagandafilmek legjobbjai az
elsők k ö z ö t t szerepeltek. A már említett, 1917-től kibontakozó bírálat hatására a filmkészítők
hozzákezdtek a játékfilmek gyártásához, de a háború végéig ezekből csak egyet mutattak be.
Valószínűnek látszik, hogy a háborús propagandafilmek megunása kül- és belföldön hasonlóan alakult,
ami természetesen szorosan összefügg a háborús kifáradás, az illúzióvesztés általános folyamatával.
A végső összegzés azt mutatja, hogy a háborús propagandafilmek nem voltak képesek alapvető
befolyást gyakorolni az emberek hozzáállására, inkább a meglevő attitűdöket erősítették. Ugyanakkor
a filmek fontos szerepet játszottak abban, hogy segítsenek a fronton levők és az otthonmaradottak
közötti elkerülhetetlen szakadék áthidalásában, és így a propagandafilmek készítői egészében véve
eredményesen szolgálták a brit társadalom háborús viszonyok közötti egységének megőrzését.

(Journal of Contemporary History, 1983. évi 3. szám, 463-494. old.)

M. T.
1300 FOLYÓIRATSZEMLE

JACQUES Gl RAULT:

A FRANCIA TANÍTÓK SZAKSZERVEZETE A SPANYOLORSZÁGI H Á B O R Ú

KEZDETÉN ( 1 9 3 6 - 3 7 . )

Girault széles forrásanyag alapján közelíti meg témáját: a pedagógusok különféle irányzatú
lapjaira, a szakszervezeti konferenciák anyagaira és a szere pl ők visszaemlékezéseire támaszkodik.
Megállapítja, hogy a francia tanítók szakszervezete nagyon hamar állást foglalt a spanyol
polgárháború kérdésében, s elmarasztalta mind a külső fasiszta intervenciót, mind a militarista-fasiszta
felkelést; mindvégig rokonszenvezett a spanyol köztársasággal s a cikkek, határozatok egész sora
tanúskodik erről; emellett gyűjtéseket is rendezett a köztársasági rászorultak, mindenekelőtt
gyermekek megsegítésére. Mindemellett Girault aláhúzza, hogy ez a segély nem volt túl nagy; a tanítók
szakszervezetén belül a kisebbség keveselte is a megajánlott összegeket.
Az igazi ellentétek azonban nem annyira a gazdasági segélyek, hanem a helyzet, a lehetőségek és
a feladatok politikai megítélése körül mutatkoztak. A határozatok és beszédek megfogalmazásánál a
különbségek első pillantásra talán nem is túl élesek, holott a hangsúlybéli eltérések világos irányzatbéli
ellentéteket tükröztek. A tanítók szakszervezetének tisztségviselői ugyanis, miközben a szolidaritást
hangsúlyozták, minden esetben hozzáfűzték, hogy ők a békét, s a béke megőrzését semmiképp nem
engedik háttérbe szorítani. S ebben a vonatkozásban nemcsak a Népszövetség bekapcsolását, a
„Benemavatkozási Bizottság" tevékenységét helyeselték, hanem saját szakszervezetükön belül elutasí-
tották annak a cselekvő kisebbségnek előterjesztéseit, amelyek a gazdasági segélynyújtáson túlmenő
elképzeléseket is szorgalmaztak: vagyis katonai felszerelési segélynyújtás biztosítását, önkéntesek
szabad utaztatását. Ezt a többség minden esetben pacifista értelmezésben utasította el. Méghozzá
nyilvánvalóan nem azért, mert a köztársasági kormány és a felkelő tábornokok között kívánta volna
pártatlanságát bizonyítani, hiszen e tekintetben érdemi értékítéleteket alkotott, hanem hangsúlyozot-
tan azért, mert a legfőbb rossznak az összeurópai háború kirobbanását tekintette. Ez volt e
szakszervezet szemléletének tengelyében, s ilyen alapon hárította el a „túlfeszített" spanyol
szolidaritási kezdeményezéseket, vállalt közösséget a francia kormánnyal, de ezt is úgy tette, hogy
inkább a kormány félszeg visszahúzódását támogatta, s nem azokat a hátsókapus megoldásokat,
amikor az mégis ennél több segítséget nyújtott Madridnak.
Ilyen alapon a tanítók szakszervezete szembekerült - s ez világosan meg is mutatkozott
nyüatkozataiból - a CGT központi irányvonalával, ugyanis Jouhaux sokkal hatékonyabb segélynyúj-
tást követelt a francia kormánytól, s a CGT vezetősége világosan kimutatta a „benemavatkozási"
politika teljes csődjét. Ezt a tanítók szakszervezete és kiadványainak többsége nem óhajtotta elismerni,
mégpedig pontosan azért, mert a nagyobb katasztrófától félt, amit e szakszervezet főtitkára, André
Delmas többször meg is fogalmazott. Delmas a spanyol feszültség, szolidaritásmozgalmak új
felerősödésekor (Guernica bombázása, majd Alméria tűz alá vétele) kijelentette: „mi nem mehetünk el
oly messze, mint ahogyan egyesek akarják." S Delmas burkolt formában Jouhaux-t is bírálta, újra
hangsúlyozva, hogy nekik legalább oly mértékben kell a béke megőrzésére törekedni, mint a spanyol
szolidaritás érvényesítésére. A tanítók szakszervezetének egy másik központi alakja éppen üyen alapon
utasította vissza a fegyveres segítségnyújtás szorgalmazására irányuló mozgalmakat. A végső soron végle-
tes pacifista alapállású többség „a többet akaró" kisebbség szemére vetette, hogy mind Franciaországban,
mind Spanyolországban ők bontják meg a népfront-mozgalom egységét, vagyis a bajok okát a
baloldaliak s a kommunisták „túlzásaiban" vélték felfedezni. Ilyen értelemben már 1936 telén óvtak
attól, hogy egyes csoportok megkíséreljék túlzottan érvényesíteni ideológiájukat. 1937 tavaszán
Delmas újra ebben a szellemben nyilatkozott, egy pillanatra sem tagadva, hogy a spanyol és francia
fejlődés mennyire összeszövődik, s hogy „Franco győzelme nagyon nyugtalanítóan növelné a fasizmus
terjedését Európában, s a demokratikus erők veszélyes visszaesését jelentené" - de a helyzetelemzés
nyomán változatlanul a pacifista terápiát ajánoltta.
A szakszervezeti vezetőség által képviselt szemlélet ellen több helyi, megyei szervezet „lázadt
fel", s mind 1936 telén, mind 1937 tavaszán akadtak olyan megyék, ahol a megyei kollektív vezetőségi
ülések után hoztak olyan határozatokat, amelyek a kormánytól a hatékonyabb segélyn yűjtást
követelték, és a tanítók országos szakszervezeti vezetőségével szemben Jouhaux és a CGT központi
irányvonalát támogatták.
 FOLYÓIRATSZEMLE 1301

így a tanítók közösségén belül a viták elsó'sorban a végletes pacifisták és az aktív

internacionalisták k ö z ö t t élezó'dtek ki. De kialakultak más típusú viták is. Franciaországban is voltak
hívei a következetesebb forradalmi módszerek alkalmazásának, akik úgy vélték, h o g y ha Spanyolor-
szágban a forradalmi szocialista elképzeléseket valósítanák meg, több eredményt érnének el. Az 1937
tavaszi barcelonai összecsapások után pedig egyesek a POUM-ot (Partido Obrero de Unificacion
Marxista- Marxista Egyesülés Munkáspártja) vették védelmükbe. Ezek a viták késó'bb sem ültek el, só't
1937 nyarára még ki is élezó'dtek, s a két fó' irányzat újra összecsapott a tanítók augusztusi országos
konferenciáján is.

(Le Mouvement Social. 1978 április-június 87-109. old.)

J.

ER WIN OBERLÄNDER :

A NEMZETKÖZI SZAKSZERVEZETI SZÖVETSÉG ÉS A SZOVJET SZAKSZERVEZETEK

1937 NOVEMBERI MOSZKVAI TANÁCSKOZÁSA.

Közismert, hogy mennyire f o n t o s volt ezekben az években a nemzetközi munkásegység

előmozdítása. Ε széles problémakörnek nem akármilyen alkotóeleme volt a szociáldemokrata
irányultságú Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség az egyik oldalon, s a szovjet szakszervezetek a
másikon. Az elhidegülésnek, só't olykor éles szembenállásnak hosszú előtörténete volt az 1920-as
évekből s az 1930-as esztendők első éveiből. Oberländer a kommunista oldalon és a Vörös
Szakszervezeti Internacionálé keretei k ö z ö t t csak 1935-től látja és láttatja az eddigi politika
átértékelését és a fordulatot a szakszervezeti egység megteremtésére. A másik oldalon, a szociáldemok-
rata pártoknál és szakszervezeteknél valamivel alaposabban vázolja, hogy a felső szinten, a Végrehajtó
Bizottsági üléseken miként erősödtek meg azok az erők (nem utolsósorban a francia és spanyol
szakszervezetek szorgalmazására), amelyek a szovjet szakszervezetekkel való összefogás gondolatát
felkarolták.
Végül is az ötnapos tanácskozásra 1 9 3 7 novemberében került sor, amelyen a NSzI részéről az
alelnök L. Jouhaux (egyúttal a francia CGT főtitkára), az NSzI főtitkára, a belga W. Schevenels és a
cseh Jiri Stolz főtitkárhelyettes, szovjet részről Nyikolaj Svernyik a szovjet szakszervezetek elnöke és
Pjotr Moszkatov titkár vett részt. A tárgyalások után párhuzamos nyilatkozatokat adtak ki, sajtócikkek
jelentek meg - de hivatalos jegyzőkönyv nem látott napvilágot. Oberländer most Stolz jegyzetei
alapján jelentette meg a tágyalások tartalmi leírását. Minthogy Stolz tudott az NSzI-delegációban
egyedül oroszul, akinek nem volt szüksége tolmácsra, továbbá a megbeszéléseken szovjet részről
többnyire Svernyik, míg az NSzI részéről Jouhaux és Schevenels beszélt, neki volt egyedül módjában
jegyzeteket is készíteni - mintegy a felszólalások tartalmi kivonatát adva. Oberländer ezt a feljegyzést
jelentette meg - jegyzetekkel és a történeti összefüggéseket megvilágító rövid előszóval·
A tárgyalások novemberben nem vezettek eredményre, s ha nem is éleződött ki a helyzet, a
tulajdonképpen mindkét oldalon várt egyetértés, nagyobb közeledés elmaradása végül is a távolodás
bányában hatott. A vitás pont, mint Oberländer hangsúlyozza, s Stolz feljegyzései is tanúsítják, az
volt, hogy az NSzI képviselői viszont a szélesebb munkásegység megteremtését kívánták, nem az
egyszerű belépést. Arra hivatkoztak, hogy a szovjet szakszervezetek taglétszáma majdnem azonos az
NSzI-vel, így struktúraátalakítást követeltek, valamint azt, hogy az NSzI az egyes országok
szakszervezeti központjaira mintegy „felülről" hasson a szakszervezeti egység kialakítása érdekében,
ami viszont az NSzI VB-nek nem állt a szervezeti szabályzat szerint módjában. A megközelítési
különbségen a felek nem tudtak túljutni. A tanácskozás után az NSzI küldöttei az 1938. január
12—13-án Párizsban összeülő elnökségnek referáltak, amely elutasította a „szovjet feltételeket", a
kérdést az 1938 márciusában Oslóban összeülő szélesebb Végrehajtó Bizottság elé terjesztette. Itt a
többség ugyancsak elutasítólag döntött. A kisebbség - köztük Jouhaux és a francia CGT, a spanyol
1302 FOLYÓIRATSZEMLE

UGT és a mexikói szakszervezetek küldöttei — további tárgyalásokat kívántak a nézeteltérések

tisztázására, leküzdésére. A tanácskozás és az összefogás kísérlete így többoldalú merevség és
eló'ítéletek miatt jutott zátonyra.

(International Review of Social History. 1980 3. sz. 350-394. oldal.) ,

D. THOMAS:

A KOMMANDÓHADMÜVELETEK SZEREPE A MODERN HADVISELÉSBEN, 1 9 3 9 - 8 2

A z ellenség hátországában önálló hadműveleteket végrehajtó különleges katonai alakulatok

története magával a hadviseléssel egyidős. A második világháború előtt azonban a „kommandó
hadműveleten" összefoglaló elnevezéssel illetett katonai tevékenységet, vagyis a hírszerzést, szabotázst,
fogolyszerzést, rajtaütést stb. a partizán- vagy gerillaharc részének tekintették. így pl. Clausewitz is
elismerte az effajta katonai akciók hasznát, jóllehet ezeket egyértelműen az irreguláris alakulatok
feladatának tekintette, amelyekben egyébként nem bízott túlságosan. A második világháború
kezdetéig hasonló bizalmatlanság jellemezte a legtöbb vezérkari tisztet; e harcmodort igazából nem
tartották a katonai becsülettel összeegyeztethetőnek, következésképp egyetlen fontosabb hadseregben
sem létezett a szóban forgó jellegű alakulat, ezért a kommandó típusú reguláris katonai egységek
egyértelműen a második világháborúban született újításnak tekinthetők.
A tanulmány célja a kommandó jellegű hadviselés értékének vázlatos vizsgálata a modern
harctevékenységben, kifejezetten csak az elvi kérdésekre koncentrálva, eltekintve az egyébként fontos
technikai részletektől. A megközelítés történeti jellegű, és csak a néhány legfontosabb hadsereggel
foglalkozik, vagyis a brittel, a némettel és a szovjettel, mivel a források alapján úgy tűnik, hogy e
három tulajdonított megkülönböztetett fontosságot a kommandóhadműveleteknek, ezeket egy
többé-kevésbé kidolgozott elméleti koncepció alapján hajtották végre. Nem véletlen, hogy éppen e
három hadsereg volt az, amelynek katonai tevékenységére a manőverező jelleg, a rugalmasság, az
ellenfél hibáinak számításba vétele volt a jellemző, nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy ők voltak a
kommandó típusú hadviselés élenjárói, míg pl. a kifárasztásra és az óriási méretű hadtáptevékenységre
építő hadseregek (pl. az Egyesült Államoké) a második világháborús kommandóműveletekben
jelentéktelen szerepet játszottak.
A német hadsereg, a Wehrmacht volt az első, amely önálló koncepcióvá fejlesztette a
kommandóhadviselést, mint az új villámháborús stratégia szerves részét; kockázatos, de kevés embert
igénylő meglepetésszerű hadműveletekkel is megpróbálták a német hadsereg általános gyengeségét
ellensúlyozni. A német kommandóhadviselés 1943-ig úgyszólván kizárólag a nagy offenzívakat
megnyitó páncélos ékek előrehaladását volt hivatott megkönnyíteni.
A z első német kommandóalakulatot a vezérkar utasítására az Abwehr hozta létre 1939-ben, a
Lengyelország elleni háborúra való felkészülés jegyében, feladata a lengyel Szilézia területén található
ipari és közlekedési objektumok elfoglalása volt, rombolásuk megakadályozása céljából. Az 1940
tavaszi nyugat-európai hadjáratra készülve szerepköre kibővült; a támadó páncélos hadosztályok előtt
valamennyi fontosabb közlekedési és hírközlési műtárgy, erődítmény stb. előzetes birtokba vétele.
Ehhez új alakulatokat szerveztek, közülük legfontosabb az ún. Brandenburg-zászlóalj volt. Franciaor-
szág, Belgium és Hollandia területén összesen kb. hatvan kommandóakciót hajtottak végre igen
sikeresen, legnevezetesebb a belga Eben Emael erődkomplexum elfoglalása.
A Szovjetunió elleni villámháborúra készülve a Brandenburg-zászlóaljat ezreddé fejlesztették,
1941. június 22-ére száznál több kulcsfontosságú objektum elfoglalását kapta feladatul. 1941 -42-ben
a keleti fronton harcoló m i n d e n német hadseregcsoport mellé külön kommandóalakulatot szerveztek.
Azonban azt követően, hogy a Wehrmacht keleten végérvényesen defenzívába szorult, az eddigi
kommandóhadviselési k o n c e p c i ó használhatatlanná vált. Ennek felismerését mutatja, hogy az
átszervezett kommandóalakulatok lényegében csapatfelderítő egységekké váltak, míg a Brandenburg-
ezred tényleges utóda, a Skorzeny-féle SS alakulat csekély fontosságú rajtaütéseket hajtott végre az
ellenfél hátországában, a Wehrmachttól függetlenül. A német kommandóhadviselés addig volt sikeres,
amíg a háború támadó szakaszában szorosan az előrenyomuló hadsereg szükségleteihez igazították.
 FOLYÓIRATSZEMLE 1303

Ami Nagy-Britanniát illeti, 1 9 4 0 nyarán már minden fontosabb hadszíntéren rendelkezett

kommandóalakulatokkal, de ezek nem a vezérkar elgondolása alapján, hanem a helyi igények n y o m á n
születtek. Az 1 9 4 0 - 4 2 között létrejött nagyszámú brit katonai kommandóegység nem a hadsereg
stratégiájának és doktrínájának, hanem sokkal inkább Winston Churchill miniszterelnök és néhány
fantáziadús tiszt improvizációjának a teremtménye. Elsőként a szárazföldi hadsereg szervezett
kommandóalakulatokat, eredetileg a várt német invázió esetéxe mozgó tartalékként, majd 1941 -tői
kezdve kisméretű rajtaütéseket hajtottak végre a németek által megszállt nyugat-európai országok
tengerpartján. Az emberi és anyagi ráfordításhoz képest ezek katonai szempontból veszteségesnek és
jelentéktelennek mondhatók, viszont a megszállt országok közvéleményére nem csekély pszichológiai
hatást gyakoroltak. A z 1 9 4 2 - 4 4 között létrejött további kommandóalakulatok a nyugat-európai
hadszíntéren a normandiai partraszállásra való felkészülés jegyében hírszerző és szabotázsakciókat
hajtottak végre, de tevékenységük nem kapcsolódott szervesen a nagy hadműveleti elképzelésekhez,
így pl. nem vetettek be ejtőernyős szabotőr csoportokat a franciaországi német repülőtereken, noha az
ugyancsak brit Special Air Service (SAS) e z t a módszert igen sikeresen alkalmazta Észak-Afrikában.
Nyugat-Európában a brit kommandóalakulatokat csekély kivétellel ötletszegényen, tengeri
partraszállásoknál és folyamátkeléseknél vetették be, jóllehet a legtöbb esetben egy közönséges
műszaki egység is megfelelt volna. Szembetűnő a különbség egyrészt a kommandóalakulatok
különleges kiképzése és magas harcértéke, másrészt a nekik kiosztott jelentéktelen feladatok k ö z ö t t ,
ami számos brit (és amerikai) katonai vezetőt arra indított, hogy feleslegesnek ítélje az üyen katonai
alakulatokat, annál is inkább, mivel nemritkán a szokásos reguláris egységek is sikerrel hajtottak végre
kommandóakciókat.
A földközi-tengeri hadszíntéren is szerveződtek brit kommandóalakulatok, a két legfontosabb a
már említett SAS és a sivatagban, az ellenség mögöttes területén tevékenykedő Long Range Desert
Group (LRDG) volt. Ezek a 8. brit hadsereg tehetséges vezetőinek köszönhetően hatékonyan
szolgálták a konkrét hadműveleti célok megvalósítását. A z LRDG hírszerző tevékenysége a brit
hadsereg defenzív periódusában volt jelentős, El Álaméin után elvesztette addigi fontosságát. A SAS f ő
feladata a 8. brit hadsereg előtti területen l e v ő ellenséges repülőterek és hadtápbázisok rombolásában
állt, amelyet elég eredményesen valósított meg. Ugyanakkor egyik alakulatról sem állítható, hogy
nagyobb szerepet játszott volna a katonai helyzet általános alakulásában, az észak-afrikai brit győzelem
kivívásában. Ugyanez mondható el a Special Boat Section (SBS) által a görög tengerparton és az
Adriai-tenger térségében végrehajtott rajtaütésekről, amelyek csak apró tűszúrásokat jelentettek a
németek és az olaszok számára.
A szicíliai és az olaszországi hadműveletekben is változatosan és sikeresen alkalmazták a
kommandóalakulatokat, jóllehet egyetlen stratégiai fontosságú feladatot sem tudtak önerőből
megoldani. Ugyanakkor a különböző parancsnokságokhoz tartozó, egymással is rivalizáló kommandó-
alakulatok összehangolatlan tevékenysége a szűkös ember- és anyagtartalékok pazarlásához vezetett.
A távol-keleti hadszíntér igen alkalmas volt a felderítő-rajtaütő hadműveletek számára, de az
1942-es burmai és malájföldi visszavonulás után sokáig dezorganizált brit hadsereg csak 1944-re vált
képessé komolyabb kommandóalakulatok és akciók megszervezésére. Az első, kis jelentőségű
harctevékenység színhelye a burmai Arakan-félsziget területe volt. A Smail Operations Group (SOG)
taktikai és stratégiai mélységben, a szárazföldön, folyókon és a tengeren végzett felderítést, míg a nagy
létszámú, önálló hadtáppal rendelkező Long Range Penetration Group (LRPG) a japánok hátországá-
ban tevékenykedett. Ez utóbbi szoros értelemben már nem tekinthető kommandóalakulatnak; e
dandár erejű egység 1944-ben Burmában sikeresen megszakította a japán hadtápvonalakat, így
közvetlenül hozzájárult a 14. brit hadsereg előnyomulásához.
A brit kommandóalakulatok második világháborús tevékenységét összességében értékelve úgy
tűnik, hogy szerepüket a későbbiekben túlértékelték. Egyedül a SAS volt az, amely létszámához és a
felhasznált erőforrásokhoz képest kiemelkedő teljesítményt n y ú j t o t t . Ugyanakkor a kommandóerők
sehol sem tudtak d ö n t ő mértékben hozzájárulni a reguláris hadsereg taktikai vagy stratégiai sikereihez,
jóllehet, akcióikkal nemritkán sikerül feldühíteniük még Hitlert is.
A szovjet hadsereg számára a háború kezdeti szakaszában a Belügyi Népbiztosság (NKVD) és a
vezérkar felderítő főcsoportfőnökségének (GRU) irányításával a német vonalak mögött tevékenykedő
partizáncsoportok hajtották végre a kommandóakciókat. Később létrehozták az ún. „különleges
rendeltetésű alakulatokat", amelyek ugyancsak e két szervhez tartoztak, valamint a vezérkar alá
1304 FOLYÓIRATSZEMLE

rendelt ejtőernyős felderítő csoportokat. Amíg a Vörös Hadsereg védekezésben volt ( 1 9 4 2 őszéig), a
különböző kommandóalakulatok mélységi felderítést végeztek, német parancsnokságokat, hírközpon-
tokat támadtak meg, azt követően pedig, hogy a szovjet hadsereg átvette a hadászati kezdeményezést,
elsősorban a német hadsereg tartalékai összpontosítási körzeteiben hajtottak végre felderítő akciókat,
a „frontok" (hadseregcsoportok) és a támadó páncélos ékek tevékenységével szoros összhangban.
A források szűkössége miatt a kommandóalakulatok működését nehéz elválasztani az egyéb
partizántevékenységtől, úgy tűnik, hogy a megszállt területeken levő német biztonsági erők és
hadtápszervek körében gyakran keltettek pánikot, a német adatok szerint az arcvonalban elhelyezkedő
Wehrmacht-egységeket kevésbé tudták zavarni. A szovjet vélemény szerint a fő támadási irányokban a
német mögöttes területen végzett sokféle romboló tevékenység igen nagy mértékben segítette az
előrenyomulást, dezorganizálta a német csapatokat. A szovjet nézet szerint a kommandóhadviselés
alapvető célja, hogy nagy támadások idején a hadműveleti mélységben folyamatos felderítést
biztosítson, és bénítsa az ellenséges hátország tevékenységét. A második világháborúban a szovjet
kommandóakciókat kis létszámú erők hajtották végre, nem közelítették meg a St. Nazaire-nél,
Tobruknál vagy Brunevalnál megvalósított brit rajtaütések méreteit, működésük inkább a Branden-
burg-alakulatéhoz hasonlított.
A szoros értelemben vett kommandóhadműveletek jelentősége a második világháborúban
csekély volt, a döntő győzelmeket a nagy létszámú hadseregek vívták ki.
Az 1 9 4 5 óta lezajlott helyi háborúk természetesen jóval szűkebb lehetőségeket biztosítottak a
kommandóhadviselés számára. A szovjet fegyveres erők változatlanul nagy jelentőséget tulajdonítanak
az ilyen típusú katonai tevékenységnek, amelyet egyébként három szintre osztanak: hadászati,
hadműveleti és harcászati. A szovjet katonai doktrína idevágó része a második világháborúban szerzett
tapasztalatokra alapul, ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a szovjet hadsereg 1945 óta
komolyabb katonai akcióban nem vett részt. A ma létező szovjet kommandóalakulatok legfontosabb
elemét a légideszantcsapatok képezik; közvetlenül a vezérkar irányítása alatt állnak.
Nagy-Britanniában a háború után a sokféle kommandóalakulatot feloszlatták, kivéve a három
leghatékonyabbnak tartottat (SAS, SBS és a tengerészgyalogság kommandóegysége), amelyek 1945
után aktívan részt vettek a brit gyarmatokon a felszabadító mozgalmak elleni küzdelemben
(Malájföldön, Adeben, Cipruson, 1956-ban Szueznél), legutóbb pedi az 1982-es Falkland-szigeteki
háborúban játszottak fontos szerepet.
Az 1945 utáni időszakban az izraeli hadsereg vett részt a legtöbb háborús konfliktusban;
állandó kommandóalakulatát 1953-ban hozta létre. A közel-keleti háborúkban, tekintettel arra, hogy
ezek csak néhány napig tartottak, nem volt lehetőség nagyobb méretű kommandóhadművelet
megszervezésére, az izraeli kommandócsapatok furcsa módon inkább a békés periódusokban játszottak
nagyobb szerepet, amikor számos alkalommal vettek részt a különböző palesztin fegyveres szervezetek
elleni akciókban.
A második világháború idején az Egyesült államok fegyveres erőiben is szerveztek kommandó-
alakulatokat (Army Rangers, Marine Raiders), de stratégiai szempontból semmiféle érdemi szerepet
nem játszottak. A koreai háború tapasztalatai alapján hozták létre 1952-ben a partizánellenes és
lélektani hadviselés céljaira szolgáló Special Forces-t, amely a vietnami háborúban is részt vett. Az
Egyesült Államok katonai doktrínájában a hagyományos eszközökkel f o l y ó hadviselésben a komman-
dóakcióknak nincs helye, ebből következően Nagy-Britanniától és Izraeltől eltérően nem is rendelkezik
jelentős létszámú, önálló szervezésű, azonnali bevetésre kész kommandóalakulattal.
N o h a a mai hadviselésre egyre inkább a bonyolult, összetett fegyverrendszerek alkalmazása, a
túltechnizáltság a jellemző, a kommandóhadviselés jelentősége a jövőben sem fog csökkenni, hiszen a
legbonyolultabb technika sem képes semmissé tenni a hadművészet egyik legfontosabb elemét, a
meglepetést.

(Journal of Contemporary History, 1983. évi 4. szám, 689-718. old.)

M. T.
 FOLYÓIRATSZEMLE 1305

DENIS PESCHANSKI:

A „L'HUMANITÉ" LEGÁLIS MEGJELENTETÉSÉNEK KÖVETELÉSE

( 1 9 4 0 . JÚNIUS 1 7 - 1 9 4 0 . AUGUSZTUS 2 7 . )

Az FKP illegalitásban végzett tevékenységéről, s főként a korszak első időszakáról hatalmas

történeti irodalom jelent meg az utóbbi években, s az abban tárgyalt problémák kapcsán világosan
kirajzolódtak a jelentős felfogásbeli különbségek is.
Egyes kommunista szerzők szerint az FKP irányvonalában, politikájában semmiféle jelentősebb
módosulás nem következett be 1939 szeptembere és 1941 júniusa között, csupán bizonyos
helyesbítések történtek. A párt egyetlen célkitűzése a fasizmus elleni harc volt, és ennek érdekében
egyetlen f ő eszközt látott: a fegyveres ellenállást. Ez a megközelítés azonban módosult, árnyaltabb
lett, főleg A. Guerinnek a pártkiadónál az 1960-as években megjelent munkája nyomán.
Peschanski tanulmánya további megközelítési lehetőségeket vet fel. így figyelembe ajánlja, hogy
az ellenállás kezdetekor a lényegi döntéseket négy helyről is befolyásolták: Jacques Duclos a párizsi,
Benoit Frachon az Haute Vienne-i illegalitásból, Clément-Fried Bruxelles-ből és Maurice Thorez
Moszkvából. S mindehhez még figyelembe veendő a fogadtatás a párt káderei részéről. Itt a szerző
kétféle érzelmi reagálást különböztet mee: a németellenest és az inkább a vichystákkal szembeni
ellenállást.
Az Humanité újramegjelentetésével kapcsolatban külön kérdés : njilyen forrásokra támaszkodhat
a kutató. Peschanski a források három körét különbözteti meg: az írásos tanúvallomásokat, a
szóbelieket, végül az ún. Daladier-hagyatékot.
Peschanski sokféle kutatásra támaszkodva állítja össze az 1940. június-augusztusi napok
krónikáját, a legális megjelentetés gondolatának felvetődését és a többsíkú kísérletet a megjelentetésre.
Később azonban a „ L H u m a " mégis illegálisan jelent meg. A szerző megvizsgálja, hogy az illegális
kiadvány miként határozta meg a „Vichy-kormányzat" jellegét, hogyan jellemezte szereplőit, hogyan
foglalkozott a szociális problémákkal, s miként jelentek meg, illetve nem jelentek meg a lap hasábjain a
németek, (Peschanski szerint ugyanis az Humanité ekkor sokkal nagyobb mértékben támadta a
Vichy-kormány embereit, mint a németeket.)
A szerző megemlíti, hogy egyes visszaemlékezések szerint Péri mindvégig ellenezte a legális
kiadás gondolatát, míg Duclos, aki a hazaiak közül a legbefolyásosabb vezető volt, s párizsi
illegalitásában volt az irányító, e kérdésben még az ellentmondásos helyzet elemeit mérlegelte, és nem
nyilatkozott egyértelműen. A forrásokra támaszkodva a szerző megerősíti, hogy egy ilyen kísérlet
valóban történt, s a tárgyalások meglehetősen hosszan folytak.

(Le Mouvement Social. 1980. október-december 67-91. old.)

J.

BEN PIMLOTT:

AMIKOR A P Á R T LEJTŐRE JUT

A londoni egyetem Birbeck Colege-ának előadója ebben a cikkében azt vizsgálja, milyen
tanulságokat kínál a brit Szociáldemokrata Párt 1981-es fellépése, illetőleg ennek milyen történeti
előfutárai voltak. Nem az első eset ugyanis, hogy bizonyos szárnyak leváltak a brit munkáspártról,
tehát joggal feltehető a kérdés: milyen tanulságokat, párhuzamokat kínál a múlt.
Pimlott utal arra, hogy az első világháború után az első elszakadást a Kommunista Párt
megalakulása jelentette. A Kommunista Párt először az 1922. évi választáson állított két jelöltet,
akikkel szemben a Munkáspárt nem indított ellenjelöltet. Később a helyzet módosult, s Gallacher
1935-ben már munkáspárti jelölt ellenében jutott a parlamentbe, majd 1945-ben a párt két képviselője
került be így oda, de a kommunisták sohasem tekintették a parlamenti sikert és tevékenységet
munkásságuk f ő terrénumának.
1306 FOLYÓIRATSZEMLE

Meggondolkodtatóbb párhuzamot kínál az ún. „Mosley-kísérlet". Sir Oswald Mosley valamikor a

Munkáspárt befolyásos vezetője volt, 1 9 3 1 februárjában szinte még „balra" vált ki a Munkáspártból,
alakította meg az „Üj Párt"-ját. A párt tevékenysége homlokterébe a munkanélküliség elleni küzdelmet
állította. A valóságban csak 24 körzetben vállalták a küzdelmet - s mindegyikben elbuktak. 1932 őszén
az „Új Párt" már zászlót és profilt változtatott; átalakult fasiszta párttá.
1931 augusztusában MacDonald, a Munkáspárt hajdani vezére néhány más volt vezetővel,
munkáspárti miniszterrel kivált a pártból, vállalta a konzervatívokkal való együttkormányzást és az új
„Nemzeti Munkáspárt" megalakítását. A z 1931 ó'szi választáson - konzervatív segédlettel - e pártnak
13 jelöltjét is megválasztották képviselővé, de a kísérlet annyira nyilvánvalóan vérszegény volt, hogy az
ugyancsak jobbra kiválók hamarosan beolvadtak a konzervatív pártba.
1932 nyarán még egy elszakadás történt, méghozzá balra. A Független Munkáspárt 1 9 3 2
júliusában vált ki a Munkáspártból úgy, hogy egyúttal öt Clyde-vidéki munkásképviselőt vitt magával,
annak ellenére, hogy e párt vezetői, képviselői személyes tekintélynek örvendhettek, az idők során
mégis teljesen elszigetelődtek, s a hajdan befolyásos baloldali szervezet „csonkja" tért vissza a
Munkáspártba 1947-ben.
Más korszakban, másfajta politikusok, értelmiségiek próbálkoztak ismét egy — a mai SDP-vel
szemben, azonban hangsúlyozottan baloldali — „harmadik párt" megteremtésével. A neves író, J. B.
Priestley és Sir Richárd Acland képviselő alakította meg a C o m m o n Wealth (Közjó) elnevezésű pártot
1943-ban. Ε párt a nevezetes 1945-ös nagy balra-nyitáskor három pótválasztáson aratott győzelmet, de
azután ez is hamarosan elsorvadt. A bukások közös okát Pimlott abban látja, hogy a munkásság
kitartott szakszervezetei és pártja mellett.
így Pimlott a tényleges párhuzamot csak a jobbra szakadó Új Párttal látja. Közösnek véli, hogy
mind az 5 0 évvel korábbi Új Párt, mind az 1981. évi Szociáldemokrata Párt vezetői, mind a közép,
illetve felső rétegek képviselői közül kerülnek ki, akik mélyen lenézik, lenézték munkáspárti
kollégáikat. Az Üj Párt vezetői is hevesen bírálták a kormány monetáris pénzügyi politikáját,
védelmezték a munkanélkülieket, de egyúttal elmarasztalták a munkáspárti baloldalt, s a marxistákat,
marxizmust. A két párt között eleve ez a hasonlóság, hogy egyik párt sem támaszkodhatott a
szakszervezetekre, sőt ezekkel szakítottak, de ugyanakkor igényt tartottak arra, hogy „közép-balolda-
li" alakulatnak ismerjék el őket.
Pimlott a hasonlóságok mellett a különbségeket is aláhúzza. Megállapítja, hogy az Üj Párt annak
idején azonnal választási vereségeket könyvelhetett el, míg most az SDP győzelmeket ér el. Ebben
szerinte szerepet játszik az is, hogy most az SDP sokkal jobb, tapasztaltabb vezetőkkel rendelkezik, de
hat erre az is, hogy az Üj Pártot 1931-ben csak Lord Rothermere sajtóhálózata támogatta, a SDP-t ma
a sajtón kívül a jóval befolyásosabb és elterjedtebb televízió segíti.

(New Socialist. 1. sz. 1981 szeptember-október. 63-65. old.)

J.

G. L. MANYKOVSZKAJA:

ALBÁNIA T Ö R T É N E T E SZOVJET SZERZŐK MÜVEIBEN

A Szovjetunió és Albánia között 1961-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. Bár a

Szovjetunió azóta többször is javasolta a kapcsolatok rendezését, az albán vezetés ezt mindeddig
elutasította.
Ennek ellenére a szovjet történészek számos műben vizsgálták Albánia történetének különböző
kérdéseit. Manykovszkaja cikke az elmúlt két évtizedben Albánia történetéről megjelent szovjet
művekről ad összefoglalót.
1965-ben adták ki G. L. Ars, I. G. Szenkevics és N y . D . Szmirnova k ö z ö s művét, amelynek
címe: „Albánia rövid története." Ebben a kollektív monográfiában felhasználták a szovjet és albán
levéltárak anyagait, memoárokat és korábban megjelent monográfiákat, valamint a korabeli sajtó
közleményeit. A könyv a 15. századtól az 1939. évi olasz megszállásig tárgyalja Albánia történetét. A
szerzők nagy figyelmet szentelnek az albán nép Szkander bég vezette hősi harcának, méltatva annak
 FOLYÓIRATSZEMLE 1307

szervezettségét, népi jellegét és nemzetközi visszhangját. A könyv foglalkozik a török hódoltság

korával is, a 1 6 - 1 9 . század között végbement társadalmi folyamatokkal, a muzulmán vallás és
szokások elterjedésével, valamint a törökellenes mozgalmakkal is. Nagy teret szentel Ali Pasa Tepeleni
és Bushat pasa harcainak. A szerzők megvilágítják a Prizreni Liga szerepét a nemzeti-felszabadító és
népművelő mozgalmak fellendítésében, majd Albánia 1912-ben elnyert függetlenségének körülménye-
it. Ezután a könyv foglalkozik az 1924. évi polgári demokratikus forradalom előzményeivel,
lefolyásával és jellegével, majd Zogu rendszerének elemzésével és az olasz megszállás körülményeivel. A
könyv értékét növeli, hogy abban jelentős teret kap az albán-orosz kapcsolatok története is.
A szovjet szerzők érdeklődést tanúsítanak az albán történettudomány fejlődése iránt. Ezt
mutatja, hogy a legnevesebb szovjet albanológus, Nyina Dmitrijevna Szmirnova két cikket is szentelt
ennek a kérdésnek. Az albán történettudományi folyóiratban a „Studime historike"-ban publikált
cikkek alapján arra a következtetésre jut, hogy az albán történészek a 70-es években igyekeztek kilépni
a leíró jellegű történetírás kereteiből, és nagyobb figyelmet szentelni a forrásoknak, valamint a belső
folyamatok elemzésének.
A kollektív monográfia két szerzője, G. L. Ars és I. G. Szenkevics számos más tanulmányban
foglalkozott Albánia öt évszázados török hódoltságának korával. Ezek közül Manykovszkaja kiemeli
Ars „Albánia és Epirusz a 18. század végén és a 19. század elején" c. művét, amely részletesen
bemutatja Ali Pasa Tepeleni tevékenységét, kapcsolatait a görög nemzeti felszabadító harccal és a cári
Oroszországgal. Ugyanezzel a kérdéssel más megközelítésben foglalkozik A . M. Stanyiszlavszkaja
„Oroszország és Görögország a 18. és 19. század fordulóján" c. műve.
A szovjet történészek aktívan részt vettek az albán feudalizmussal kapcsolatos vitákban. így
például a Balkán-kutatók 1966-os első szófiai kongresszusán G. L. Ars vitába szállt az albán kutatók
azon nézetével, miszerint az albán burzsoázia már a 19. század elején megfogalmazta politikai és
kulturális követeléseit. Ars szerint ez csak a század utolsó harmadában történt meg.
I. G. Szenkevics .Albánia a keleti válság idején ( 1 8 7 5 - 1 8 7 1 ) " c. művében elemzi a Prizreni
Liga tevékenységét, valamint az albán és más balkáni felszabadító mozgalmak kapcsolatait. A Liga
érdemeinek elismerése mellett a szerző rámutat annak következetlenségeire is, ami egyenes
következménye volt a Liga heterogén társadalmi összetételének és vezetői nézeteltéréseinek.
G. L. Manykovszkaja egy tanulmányában azt vizsgálja, hogyan írt a korabeli orosz sajtó a
Prizreni Liga tevékenységéről. I. Sz. Galkin „Az európai nagyhatalmak diplomáciája az Európai
Törökország népeinek felszabadító mozgalmával kapcsolatban ( 1 9 0 5 - 1 9 1 2 ) " c. müvében megvilágítja
a független Albánia létrejöttének körülményeit is.
J. V. Ivanova „Eszak-Albánia a 19. században és a 20. század elején" c. műve az albán
hegylakók társadalmi életét vizsgálva, rámutat azokra a sajátosságokra (a családi élet hagyományai, a
vérbosszú és a vértestvériség stb.), amelyek megértése szükséges Albánia további fejlődésének
tanulmányozásához is.
Fan Noli, az 1924-es polgári forradalom vezérének tevékenységével két szovjet tanulmány is
foglalkozott. N y . D. Szmirnováé a „vörös püspök" politikai tevékenységét, G. L. Manykovszkájáé
kimagasló irodalmi és irodalomszervezői munkásságát értékeli.
N. D. Szmirnova az Olaszország balkáni politikájáról szóló művében és más tanulmányaiban
nagy teret szentel a Zogu-rendszer politikájában meghatározó szerepet játszó albán-olasz kapcsolatok-
nak. Rámutat arra, hogyan használta ki Mussolini Zogu belső népszerűtlenségét arra, hogy megerősítse
a fasiszta Olaszország pozícióit Albániában, majd miért döntött végül is Albánia megszállása mellett.
Számos szovjet szerző foglalkozott az albán nép felszabadító mozgalmával a második
világháború időszakában. Manykovszkaja ezek közül kiemeli N . D. Szmirnova tanulmányát, amely a
legteljesebb képet adja a háború előtti Albánia társadalmi-gazdasági elmaradottságáról, az olasz
megszállás elleni fokozódó harcról, az Albán Kommunista Párt megalakulásáról és szerepéről a
győzedelmes ellenállás megszervezésében. Az albán ellenállási mozgalommal részletesen foglalkozik az
antifasiszta mozgalmaknak szentelt több összefoglaló jellegű mű is.
Az albán népi demokratikus forradalom sajátosságaira is rámutat a „Nagy Október é s a 40-es
évek forradalmai Közép- és Délkelet-Európában" című, immár második kiadásban is megjelent
monográfia, amely komparatív módon elemzi a térség országainak fejlődését.
A népi demokratikus rendszer kialakulását mutatja be N . D. Szmirnova „Az Albán
Népköztársaság kialakulása ( 1 9 3 9 - 1 9 4 6 ) " c. kötete, amely elemzi a szocialista építés kérdéseit egy
1308 FOLYÓIRATSZEMLE

olyan országban, ahol nem jöttek létre a fejlett kapitalizmus társadalmi és termelési viszonyai és a
feudális-patriarchális hagyományok igen erősek voltak. A könyv ezen az alapon mutat rá a szocialista
építés objektív és szubjektív nehézségeire Albániában.
R. I. Grizsasz „Távol a szocialista integrációtól" című tanulmánya azt vizsgálja, milyen
nehézségeket o k o z o t t Albánia gazdasági életében a szakítás a Szovjetunióval és szövetségeseivel.
Csak a legfontosabbnak tűnő műveket emeltük ki G. L. Manykovszkaja cikkéből, amely több
mint 70 szovjet mű pontos bibliográfiai adatait is tartalmazza.
Talán a leírtak is alátámasztják a szerző ama következtetését, hogy „az elmúlt évek szovjet
publikációi foglalkoztak az albán történelem szinte minden korszakával, és hozzájárulnak ezen ország
és az egész Balkán történetének tanulmányozásához". , A szovjet szerzők hangsúlyozzák - írja
befejezésül Manykovszkaja - , hogy a szovjet kormány, internacionalista politikájának szellemében,
következetesen szorgalmazza a kapcsolatok normalizálását Albániával."
R. Gy.
(Voproszii isztorii, 1982. 12. sz.)
A folyóirat szemlét összeállította: Erdődy Gábor (E. G.), Jemnitz János (J.) Molnár Tanás (M. T.) és
Réti György (R. Gyl.)
 1309

COßEP^KAHME

C T A T b H — A. Υρυαιι: 06pa3oeaHne H HasHaHeHHe KaÓHuei a EaibdHb. — JI. Kepexeut OopiunpoBaHHe

«aBCTpMHCKOH» ABCTPMH (MblCJJH O pa IBHTHH aBCTpHHCKOrO HaUHHajlbHOrO C03HaHHH r r . 1918—1968). —
M. lllmup: Ποχο>ΚΗΕ H npoTHBonojioacHbie nepTbi eeniepcKOH M aBCTpHHCKoii ÍIOJIHTUHCCKOH CHCTeMbi Β
KOHue 1920-bix H Β Hanajie 1930-ux ΓΟΛΟΒ. — COOBLL1EHMÍ1 — /if. Ulnupa: PeBojiiouna 1848 r. ilHa
PorapHiia. — T. Kaóőjóo: /Ι^ΟΟΕΦ EjiSKBeji H njiaH anuiHÜCKOio KOHCyjiaTa Β ropoae (LEIUX Β
1840 r. — Τ Ε Ο Ρ Μ Λ H M Ε Τ Ο Λ Ο J I Ο Γ M Λ — Π. Ulaudop: O <t>epenne ^ a a x e , 3HaiomeM ΜΗΟΓΟ
aHewoTOB. — 0 E 3 0 P ) K y P H A J I O B — M C T O P M M E C K A Í I J 1 M T E P Α Χ Υ Ρ Α

INHALTSVERZEICHNIS

S T U D I E N - Aladár Urbán: Die B i l d u n g und E r n e n n u n g der B a t t h y á n y - R e g i e r u n g - Lajos Kerekes:

Die E n t s t e h u n g des „ ö s t e r r e i c h i s c h e n " Österreichs ( G e d a n k e n über die E n t w i c k l u n g des österreischi-
schen N a t i o n a l b e w u s s t e i n s 1 9 1 8 - 1 9 6 8 ) - Miklós Stier: Die ähnlichen und differenten Z ü g e d e s
ungarischen u n d österreichischen politischen S y s t e m s u m die Wende der 1 9 2 0 - e r und 30-er Jahre —
M I T T E I L U N G E N - György Spira: Jan Rotarides' 1 8 4 8 - Tamás Kabdebó: J o s e p h Blackwell u n d der
Plan des englischen Konsulats In Pest in d e n 1840-er Jahren - T H E O R I E U N D M E T H O D O L O G I E - Pál
Sándor: Über den A n e k d o t e n erzählenden Ferenc D e á k - G E S C H I C H T S L I T E R A T U R - ZEIT-
SCHRIFTENSCHAU

CONTENT

S T U D I E S - A. Urbán: T h e F o r m a t i o n and A p p o i n t m e n t o f the Batthyányi-Cabinet: L. Kerekes: T h e

Rise o f " A u s t r o " Austria: R e f l e c t o n s o n the D e v e l o p m e n t o f Austrian N a t i o n a l - C o n s c i o u s n e s s ,
1 9 1 8 - 1 9 6 8 - M. Stier: Similar and D i f f e r e n t F e a t h u r e s o f Austrian and Hungarian Political S y s t e m s
in the Turn o f the 1 9 2 0 s and 1 9 3 0 s - C O M M U N I C A T I O N S - Gy. Spira: T h e Forty-Eight o f Jan
Rotarides. - T. Kabdebó: Joseph Blackwell and the Plan o f the British C o n s u l a t e in Pest in the 1 8 4 0 s
- P. Sándor: On the A n e c d o t i c F e r e n c Deák - H I S T O R I C A L L I T E R A T U R E - REVIEW O F R E -
VIEWS
1310 SOMMAIRE

ETUDES — Aladár Urban: La formation et la nomination du gouvernement Batthyányi - Lajos

Kerekes: Naissance de l'Autriche "autrichienne" (Réflexions sur l'évolution de l'identité nationale
autrichienne 1 9 1 8 - 1 9 6 8 ) - Miklós Stier: Traits analogues et divergents des régimes politiques
autrichien et hongrois dans les années 1 9 2 0 - 3 0 - - COMMUNICATIONS - György Spira: Le
quarantehuit de Ján Rotarides. - Tamás Kabdebó: Joseph Blackwell et le project d'un consulat a Pest
dans les années 1840. - THEORIE E T METHODOLOGIE - Pál Sándor: Sur Ferenc Deák racontant
d'anecdotes - LITTERATURE HISTORIQUE - R E V U E S DES PERIODIQUES

A szedést a PREPRINT Gmk készítette

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda főigazgatója
Műszaki szerkesztő: Sándor István
A kézirat a nyomdába érkezett: 1984. IX. 17. - Terjedelem: 19,95 (A/5) ív
Akadémiai Kiadó és N y o m d a , Budapest,
Felelős vezető: Hazai György