H O R V Á T H J E N Ő

EGYETEMI RENDKÍVÜLI TANÁR

BEVEZETÉS MAGYARORSZÁG
DIPLOMÁCIAI TÖRTÉNETÉBE

B U D A P E S T 1 9 3 9
 A kiadásért felel : Horráth Jenő.

13041 Sárkány Nyomda R - T . Budapest, VI., Horn Ede-utca 9. Tel.: 122-190, 326-066.
Igazgatók: Wessely Antal és Wejsely József.
 T A R T A L O M .

A középkori magyar diplomácia, 895—1440 1

Az újkori magyar diplomácia, 1440—1815 33

A legújabb kor diplomáciája, 1815—1918 47

Források és Irodalom 59
 A középkori magyar diplomácia
895—1440.
Az egykor nagy kedveltségnek örvendett magyar középkor csak
jó későn, a huszadik században találta meg rendszerezőjét Hóman
Bálint személyében. Addig különválasztották egymástól az Árpádok
korát, melynek klasszikus történetírója Pauler Gyula volt, és az
Anjouk történetét, melyet Pór Antal tanulmányozott.
1. A vezérek és a kalandozások kora, 895—972. — A honfog-
lalás idején a magyarok kelet felől, a Kárpátokon át vonultak be a
Dunamedencébe. Az orosz síkságon különböző népekkel, köztük a
dél felé törekvő skandináv normannokkal éltek szoros kapcsolatban,
mint ezt a közös normann-magyar sírok bizonyítják.
A magyarok az orosz síkság felé vezető utat bevándorlásuk után
is nyitva hagyták és így két századon át megmaradtak a közelebbi
kapcsolatok a normann-szláv fejedelemségekkel.
A megszállás és birtokbavétel a Dunamedence egész területére
kiterjedt. Ott a magyarok semmiféle államot nem semmisítettek meg,
mert ilyenek nem, csak laza szerkezetet mutató, biztos határokkal
nem rendelkező szláv törzsfejedelemségek voltak.
Miután ezek a — morva, szlovén, bolgár — fejedelemségek vagy
a nyugati frank vagy a keleti görög császárságok részeit alkották, a
honfoglalás a két római birodalmat, nem pedig a fennhatóságuk alá
tartozó kezdetleges törzsalakulatokat rövidítette meg. Ez utóbbiak
fölött ugyanis csak a fennhatóság jellege változott meg.
A két római birodalom viszont a magyar megszállás és birtokba-
vétel útjába nem gördített akadályokat, tehát a honfoglalás a Duna-
medence birtoklásában jogilag végleges és tiszta helyzetet teremtett.
A kelet felől, nagy távolságokról érkezett magyarság természet-
szerűleg mutatott érdeklődést az új hazájától már csak kisebb távol-
ságokra eső nyugati országok iránt. Nem pusztán azért, mert azok
 előtte ismeretlenek voltak, hanem azért is, mert azoknak erőviszo-
nyait az új haza megtartása érdekében ismernie, utóbbinak biztonsá-
gáról gondoskodnia kellett. Erre mutattak elkalandozásaik, valamint
megállapodásuk északon a Rajna—Maas, délen a Rhône vonalán.
Aminthogy mindkét vidéken többször felmerült az a feltevés, hogy
ott e hadjáratok idejéből eredő magyar telepek maradtak.
Ha a Dunamedencét e nyugati területekkel akként kötjük össze,
hogy az összeköttetés gyakran járt útvonalat mutat, akkor ezt Nagy
Ottó német királynak 951-ben Itáliába vezetett hadjárata vágta el.
A német történetírás különböző magyarázatait adta Ottó elha-
tározásának. Annál inkább volt erre szükség, mert a németországi
szász uralkodók addig az angolországi szászokkal közös politikát űz-
tek és mert ezek alapján sorsdöntő lépésnék bizonyult az, hogy Nagy
Ottó angol nejének halála után olyan Karoling hercegnőt vett felesé-
gül, akivel Itáliát örökölte. Ez a magyarázat fedi azt a nagy erő-
feszítést, amellyel Ottó a magyarok nyugatra vándorlásának véget
vetett (Augsburg, 955). Bármint álljon a dolog, a német királyságnak
Itália felé való fordulása folytán megszűnt az az összeköttetés, me-
lyet a magyarok a Dunamedencéből sváb és longobard területeken
át Lotharingia és Burgundia, Provence és Aquitánia fejedelemségek-
kel, azoknak esetleges magyar telepeivel fenntartottak.
A magyarság most már végérvényesen a két római birodalom
közt fekvő Dunamedencében maradt.
2. A magyar királyság megalapítása és nemzetközi elismerése,
973—1046. — A Dunamedencének azt az egyensúlyhelyzetét, mely-
ben a magyar fejedelemség elhelyezkedett, 972-ben a bizánci görög
hatalomnak a Duna felé való előnyomulása bontotta meg. Bulgária
megszállása és a déli határok fenyegetése viszont arra bírta Géza
fejedelmet, hogy 973-ban a Német Római Szent Birodalom megala-
pítójától, Nagy Ottó császártól kérjen támogatást. Küldöttei kijelen-
tették, hogy a fejedelem a nyugati (latin) keresztény közösséghez
kíván csatlakozni, nyilt aggodalmat árulván el azzal a befolyással
szemben, melyet kelet felől a bizánci hatalom ereje és a Duname-
dence felé való terjeszkedése jelentett.
Növelte a veszedelmet az, hogy a görög egyházzal a basileus
rendelkezett, míg a nyugati latin és a német birodalmi egyházak
fogalmi körei nem voltak azonosak. Éppen ezért alig hihető, hogy a
magyarok azért kívántak volna csatlakozni a latin egyházhoz, hogy
görög helyett német uralom alá kerüljenek. Sokkal inkább hihető az,
hogy a bizánci és a német birodalmi egyházba olvadás helyett Géza
fejedelem térítőket és politikai támogatást szorgalmazott.
 Mindennek ellenében kapta feleségül Géza fia, István, a szom-
szédos Henrik bajor hercegnek Gizella nevű leányát, ki anyai ágon
a Karolingok leszármazottja volt. Miután a korabeli felfogás szerint
nyugaton az államok egyenjogúságához és nemzetközi elismeréséhez
a Karoling leszármazás volt szükséges, a házasság egyben a keresz-
tény magyar fejedelemnek és államának elismerését jelentette. A
Karoling rokonság vonta maga után azokat az összeköttetéseket,
melyeket Szent István a latin nyugat fejedelmeivel és kiválóságaival
fenntartott, valamint azokat a látogatásokat, melyeket azok Magyar-
országon tettek (Cluny apátja, Szent Odilo, Chartres püspöke Ful-
bert, Anjou és Angouléme grófjai, Aquitánia hercege stb.),
Magyarország tehát sem a német-római, sem semmiféle akkor
vagy később elképzelt római birodalomnak nem vált alkatrészévé.
A koronát adó Szilveszter pápa hűséges támasza volt III. Ottó csá-
szárnak, Nagy Ottó unokájának, de galliai (délfrancia) származása
és katalóniaí (spanyol) nevelése folytán a királyi korona küldése és
a magyar királyság megalapítása körül nem volt az ő szerepe azonos
Adalbertéval, A bizánci görög térítés után a latin egyházhoz tartozó
németek és szlovének hatása erősödött meg. Adalbert prágai püspök
halála (997) után azonban a szláv-német hatás helyét olasz-francia
hatás foglalta el. A királyság megalapítása körül tehát már nem
annyira ez a német, hanem inkább a Róma és Cluny felől, Gerbert—
Szilveszter útján jelentkező francia-olasz hatás érvényesült (998—
1001).
Mindeddig nem nyert megállapítást az, hogy sem a nyugati, sem
a keletrómai birodalmak állam joga nem ismerte saját érdekkörében
a szuverén királyság fogalmát, A német-római joggyakorlat elte-
mette a barbár királyságok emlékét, tehát onnan kellett azt Magyar-
országba hozni, ahol az megvolt. A basil eus viszont csak a dux és
ducatus méltóságokat adományozta és ismerte el. A rex és a regnum
fogalma nyugatról jutott el a római koronával a magyarokhoz. Ebből
nem pusztán az következik, hogy a magyar fejedelem olyan királyi
rangot nyert, mint Nagy Ottó a Regnum Italiae meghódításakor, ha-
nem az is, hogy a horvát és magyar királyságoknak ugyanazon egy
időben kellett megalakulniok.
Innen van az, hogy az olasz és a szlovén térítés, a velencei
Urseolókkal való kapcsolat éppen úgy megelőzte a magyar királyság
megalapítását, mint a Karoling házasság, mely Magyarországot a
nyugati Karoling királyságokhoz hozta közelebb. Ha bizonyossá válik
az, hogy a király szó nem a szláv kral szóból származik, hanem a
horvát kral és a magyar királ-király szavak a Karolus névből ala-
kultak, akkor ez még inkább meg fogja erősíteni azt a feltevést,
hogy a magyar állam fejedelme a Karoling királyokkal, tehát a
német királlyal is egyenrangú, szuverén uralkodóként foglalt helyet
a latin nyugat királyai között.
Miután a pogány magyarságtól megszállt és az attól birtokba
vett Magyarországon a latin egyházat Szent István nem a szabad
magyarok, hanem a saját kiterjedt birtokaiból látta el a szükséges
javakkal, Szilveszter a katalóniai ecclesia propria után járó előjogo-
kat engedélyezte neki. Ebben és nem a Szilveszter-féle bulla valódi-
ságában kell tehát keresnünk a különleges magyar kegyúri jog és a
vele kapcsolatos egyéb jogok eredetét.
Az 1001-ben megalapított magyar királyság e szerint mindkét
római birodalom érdekkörén kívül, szuverén államként alakult meg.
Szent Istvánt, ugyanúgy mint Nagy Károlyt, karácsony napján frank
hagyományok szerint koronázták meg; a koronázás tényével ugyan-
azt az elismerést kapta meg saját állama területén, mint amilyennel
saját országaikban a frank, német és francia királyok rendelkeztek.
A Clunyhez közelálló korabeli források szerint az európai poli-
tika élén hosszú ideig II. Henrik német-római császár, és a Gizella
nővére útján sógorává lett István magyar király állottak. Gyermekü-
ket, Imre magyar királyi herceget, a császár gyermektelensége foly-
tán, a szintén gyermektelen III. Rudolf burgundi király örökösének
is tekintették, mert Henrik és Gizella Rudolf nővérének voltak gyer-
mekei. Aminthogy ennek a Karoling hercegnek Emericus neve nem is
a német Henricus névből származott, hanem a karolingi Aquitániából,
ahol az Emerigus, Aimeric név otthonos volt, Henrik, István és Imre
neveit Cluny hívei együtt emlegették, együtt avatták szentekké,
együtt ábrázolták őket Reims és Bamberg székesegyházaiban.
Egybetartozásukat bizonyítja egyébként az is, hogy amikor 1024-
ben Henrik elhalt, Konrád frank herceg személyében olyan ember
került a császári trónra, ki erőszakkal tette feleségévé Gizella bur-
gundi hercegnőt és nyomban hadat üzent Szent Istvánnak azért, mert
a burgundi örökség kérdésében a magyar király fia szóba jöhetett.
A nyugati rokonok Vilmos aquitániai herceg vezérlete alatt már
1025-ben segítségére indultak, de vállalkozásuk nem sikerült. Kon-
rád ellenben diadallal vonult 1027-ben Rómába, hol császárrá koro-
názták; 1028-ban a keletrómai császárral Magyarország ellen szö-
vetkezett, mert a basileus már 1014-ben Bulgáriát megsemmisítette
és a Dunáig előretolta csapatait. A két római birodalom tehát most
foglalt állást azzal a ténnyel szemben, hogy közöttük egy az ő érdek-
körükön kívül álló szuverén királyság alakult.
 A két római birodalom egybecsukódása Magyarországnak a nyu-
gattól való elzárását jelentette; a magyarok azonban felismerték a
helyzet veszélyeit és 1029-ben a görög, 1030-ban a német támadást
visszaverték, mielőtt a két császár hadai egyesülhettek volna.
A bosszú művét egyelőre senki sem akadályozhatta meg. Imre
herceg már 1031-ben elhalt; Burgundiát Rudolf király halála (1032)
után Konrád seregei szállották meg; Szent István halála Gizella ki-
rálynét menekülésre kényszerítette. Péter király Konrád fiától, III.
Henrik német-római császártól kért segítséget, de hatalma nem ter-
jedt túl azon az útvonalon, melyen a segítségére küldött német csa-
patok Fehérvárra jöttek, mert vele a nemzet egyeteme szembe-
fordult.
3. András és családja külpolitikája. Háború és szövetség a né-
metekkel. 1046—1074. — A nemzet a Péter elől vagy anyja — István
király Gizella nevű nővére, Urseolo Ottó dogé neje — kegyetlensége
miatt Kievbe menekült magyar hercegeket hívta vissza. Magyar me-
nekültek, normann vitézek kísérték haza 1046-ban András herceget.
Vele jött felesége, Anasztázia kíevi hercegnő, Bölcs Jaroszláv leá-
nya, unokanővére annak az Edvárd angolszász hercegnek, ki Edmund
nevű bátyjával már István király udvarában élt. Hogy Edvárd,
Edmund és angol barátaik Andráshoz csatlakoztak, azt onnan tud-
juk, mert Henrik császár egész életén át egyformán éreztette harag-
ját a magyarokkal és az angolokkal.
A magára hagyott országban siralmas viszonyok uralkodtak.
Szent István tíz püspöke közül a zavarok után mindössze három ma-
radt életben és még egyszer el kellett dőlnie a kérdésnek, hogy a
magyarság kelet és nyugat közül melyiket fogja választani.
A források szerint a lotharingíaí származású Leodvín bihari
püspök volt az, ki az új királyt Szent István követésére bírta, a tá-
madni készülő Henrik császárral szemben pedig IX. Leó pápához
vezette, kihez György kalocsai érsek társaságában utazott Lotharin-
giába. ő volt az is, aki Szent István törvényeit és iratait egybegyüj-
tötte és átnézte. A lotharingiai fejedelmi házzal rokon Leó pápa és
a burgundi fejedelmi házzal rokon Hugó apát, Róma és Cluny kép-
viselői, akik András feleségének nővérét, Anna kievi hercegnőt Hen-
rik francia király számára kérték meg, maguk siettek a németektől
ostrom alá vett Pozsony alá, honnan a császárt visszatérésre bírták.
Ekkor tudták meg az angolok azt, hogy királyi házuknak utolsó
sarja, Edvárd aetheling Magyarországon tartózkodik és ünnepélyes
követség útján kérték III. Henriket, hogy Németországon át engedje
meg neki a hazatérést. A császár a kérést megtagadta, mire II. Vik-
tor pápa maga utazott Németországba, hogy a függő kérdéseket meg-
beszélje. III. Henrik 1056 végén elhalt, de özvegye, aquitániai Ágnes
hajlandó volt a megegyezésre. Edvárd herceg családjával együtt
még 1057-ben hazatért Angliába; András király fiához, Salamon
herceghez a császárné az 1058-i morvamezői találkozáson saját leá-
nyát, Judit császári hercegnőt adta feleségül.
A megegyezés alapját a német és magyar államok egyenjogú-
sága, a magyar királyság egyenrangúságának Konrád császár fiától
való elismerése képezte.
Ha ennek előnyeit András király arra használta fel, hogy fivére,
Béla herceg hátraszorításával Salamont állítsa előtérbe, úgy meg-
feledkezett arról, hogy orosz-normann segítséggel szerezte meg a
trónt; hogy a tiszántúli részeket kormányzó Béla herceg mögött fele-
ségének — Richeza lengyel hercegnőnek, Nagy Ottó ivadékának —
lengyel-normann rokonai állanak; és végül, hogy az északkeleti ha-
tárok nyitva maradtak. A harcban a németekhez állott András Béla
ellenében a csatatéren maradt (1061) és elmúlt az a veszedelem,
amely Magyarország függetlenségét Péter és András királyok ide-
jében fenyegette.
4. Béla családja Clunyhez csatlakozik. Szent László birodalma,
1074—1096. — IX. Leó pápa és Hugó apát nyomdokain haladva
kívánta VII. Gergely az egyházat a császári befolyás alól felszaba-
dítani és a pápaságot a császárság fölé emelni. Róma már 1052-ben
magának igényelte az érdemet, hogy Magyarországot a császárral
szemben megmentette; 1059-ben az arabok és görögök ellen küzdő
délitálíai normannokkal egyezett meg és a basileustól elvett Dél-
Itáliát normann hűbéresei útján szintén magának biztosította; 1068-
ban Katalónia és Aragónia csatlakoztak a Szentszékhez. Gergely a
IV. Henrikkel folyt küzdelemben a császár sógorával és védencével,
Salamon magyar királlyal szemben Béla fiaival keresett kapcsolatot,
mire László király 1078-ban a Henrikkel szemben német királlyá
tett Rudolf sváb herceghez csatlakozott és annak leányát, Adelhaid
hercegnőt vette feleségül.
Miután Rudolf királynak III. Rudolf burgundi király leánya volt
a felesége, Burgundia és Arelatum urának leányával a magyar király
ismét a burgundi örökséghez került közelebb. Adelhaid azonban rö-
videsen elhalt, László béke jobbot nyújtott a császárnak és figyelmét
kelet felé fordította, honnan Kommenos Alexios bizánci császár a
moszlimok ellen a nyugati hatalmaktól kért segítséget. A fordulat
nem történhetett másként, mint hogy a magyar királyság nemzet-
közi helyzete nyugat felé megszilárdult.
 Keresztes hadjáratok addig csak a mórok ellen, Cluny vezetése
alatt és a francia lovagság igénybevételével folytak. VII. Gergelyben
fogamzott meg a terv, hogy a megszorult Bizánc alátámasztásával
felszabadítja Jeruzsálemet az arab uralom alól. Miután ebben a
vállalkozásban, elsősorban a normannok és magyarok lehettek segít-
ségére, a pápa ennek a két országnak a megnyerésére törekedett.
Toulouseí Raymondot, kinek saint-gillesi grófsága „Szent Péter allo-
diuma" volt és ki adóját Clunynek fizette, a mór háborúk ünnepelt
hősét, irányította kelet felé. Raymond gróf 1080-ban Margit sziciliai
grófnőt vette feleségül, ennek nővérét, Busillát pedig 1097-ben Kál-
mán magyar királlyal vétette nőül. Raymond saint-gillesi gróf Cluny
és Róma megbízásából tárgyalt a normann és magyar uralkodókkal.
Az sem volt véletlen, hogy Gergely pápa és László király útjai
horvát földön találkoztak, mert László nővére, Ilona hercegnő, Szvi-
nimir bán útján akkor került a horvát királyi trónra, mikor a nor-
mannok Itália felől Dalmáciában partra szálltak. Onnan jött Cluny
papjaival együtt 1091-ben Teuzo pápai követ és Raymond gróf, hogy
a királyt felkeressék, aminthogy ugyanakkor vonult László is a ten-
ger felé, hogy Magyarország részére a nyugati hatalmakkal új össze-
kötő utat biztosítson.
Nemcsak azt mutatja ez az összeköttetés, hogyan jutott el a
francia hitélet és egyház, tudomány, irodalom és művészet Zágráb,
Somogyvár és Várad vonalán Erdélybe és Lengyelországba, hanem
azt is, hogyan és miért kérték fel Európa első lovagját, Szent Lászlót,
a megindítandó keresztes hadjárat vezéréül és hogy miért vonult
Raymond gróf 1097-ben a többiektől eltérő útvonalon, horvát földön
át Konstantinápoly felé,
A források szerint Váradtól Composteláig és Sziciliáig a ma-
gyar király volt a nyugat lovagjainak eszményképe. Ugyanakkor
Szent István lombard-bizánci jellegű székesegyházait a clunyóták
egyhajós templomai váltották fel a horvát földön és a délvidéken
át Erdélyig terjedő útvonalon. Szent László érdeméül szokták be-
tudni azt, hogy Szent István államát megszilárdította és a szaporodó
magyarság telepeit a Kárpátok vonaláig terjesztette ki. Az első ma-
gyar királyt és fiát, Imre herceget, ekkor iktatta szentjei közé a
római latin egyház, melynek László király hű fia volt. Érdeméül
kell betudnunk egyrészt azt, hogy az ország egyensúlyát helyreállí-
totta és a keleti országrészeket a nyugatiakkal egy színvonalra
emelte. Az előbbiekre támaszkodva nyitotta meg a tenger felé ve-
zető utat, miben a keletrómai császár a barbár kúnok beküldésével
sem tudta megakadályozni.
 5. A normann szövetség politikája. 1096—1130. — Szent László
a maga utódául bátyja fiai közül a fiatalabb, neki jobban tetsző és
hozzá közelebb álló Álmos herceget választotta, Kálmánt pedig ko-
lostorba küldte. A herceg azonban a király halála után maga fog-
lalta el a trónt és Álmost megvakíttatta, bár mindezek ellenére to-
vább folytatta nagybátyja külpolitikáját.
Szívesen fogadta Bouillon Gottfried keresztes hadait, Busilla út-
ján pedig a normann szövetséghez csatlakozott. Gondosan kerülte
az összeütközést a basileus erejével és így sikerült elérnie, hogy
Velence talajt veszített Dalmáciában, Bizánc pedig elismerte annak
magyar birtoklását. Mi több, Szent László árvája, Piroska hercegnő,
a basileus fiának és örökösének nyújtotta kezét (1104), Kálmán kül-
döttei pedig békét közvetítettek Alexíos császár és a görögök iránt
engesztelhetetlen normannok között.
Ekként sikerült elérnie azt, hogy az Adria zárt tenger (mare
clausum) helyett, amivé a velenceiek tették, nyilt tengerré lett (mare
liberum), melyen át Magyarország szabadon közlekedhetett a külső
hatalmakkal. Ezért vett nőül Kálmán fia, II. István király, normann
hercegnőt (1120) és küldött magyar csapatokat a görögöktől megtá-
madott normannok segítségére (1127).
Az új magyar-normann házasság időpontja nem volt szerencsés,
mert az antiochiai normann állam lovagjait lemészárolták, Velence
pedig a normannoknak segítő magyarok ellen, Dalmácia meghódítá-
sára indult (1125).
István király megelégedett a védekezéssel és Zára megtartásá-
val, mert attól tartott, hogy az igazi támadás nem Velence, hanem
Bizánc felől jöhet. Számítása helyes volt, mert amikor Piroska her-
cegnő Joannes oldalán a császári trónra került, a magyar trónt atyja
jogán férje, majd fia, Szent László unokája számára igényelte. Má-
nuel termetben és jellemben is nagyatyja mása volt, magyar szel-
lemben, magyar királynak nevelték. A jól értesült velenceiek sej-
tették, hogy Piroska igényeiből háború lesz, a dogé tehát annak
gyümölcseit akarta előre biztosítani akkor, amikor 1125-ben Dalmá-
ciát megtámadta.
6. Bizánci-magyar háborúk. 1131—56. — Attól kezdve, hogy
István király után Álmos herceg fia, Vak Béla, ennek oldalán pedig
Ilona szerb hercegnő lépett a királyi trónra és a balkáni szerbek a
görög elnyomás alól magyar segítséggel kívántak felszabadulni, a
bizánci háború ürügye is adva volt. Boszniát már 1135-ben Magyar-
országhoz csatolták, Béla 1140-ben a Ráma királya címet vette fel.
Konstantinápolyban védekezésül a két római birodalom szövetségét
igyekeztek megújítani. Ezért kérték meg Mánuel számára Konrád
német király leányának kezét (1140) és kovácsoltak új tervet Magyar-
ország megtámadására,
Edessza megvételének híre (1144) azonban más irányba terelte
a figyelmet. Szent Bernát claírvauxi apát lánglelkű szónoklatai nyo-
mán új keresztes hadak vonultak Magyarországon át (1147—48) ke-
let felé. Közülük a normannok egyenesen Bizánc ellen nyomultak;
Mánuelnek egyszerre két ellensége támadt és azok ellen küzdve
határozta el 1158-ban azt, hogy seregeit mindkét fronton visszavonja.
7. Szövetség a latinokkal. 1156—1180. — VII. Lajos király se-
regeinek Magyarországon történt átvonulása felelevenítette a nyu-
gati szövetség emlékeit.
A párizsi egyetemet látogató magyarok, mert attól kezdve töb-
ben tanultak francia földön, elvegyültek abban a harcban, mely az
Itáliában hadakozó Barbarossa Frigyes német király ellen az ango-
lokat és a franciákat egy táborban egyesítette. A védelem élén az
angol születésű IV. Hadrián pápa, ennek halála után pedig Francia-
ország állott. Szövetségesük volt a nyugati területekre vágyó Mánuel
császár is, ki a lombardiai városok ellenállását pénzzel támogatta.
Frigyes császár kérésére Vak Béla fia, II. Géza magyar király is
küldött neki csapatokat, de amikor a Frigyestől trónra ültetett né-
met pápát a nyugati államok nem ismerték el, Géza megvonta segít-
ségét és a nyugati hatalmaktól elismert III. Sándor mellett foglalt
állást. Nagy része volt ebben a döntésben a Párizsban tanult Lukács
érseknek, ki a nyugattal fenntartotta összeköttetéseit. Frigyes viszont
helytelenül értelmezte a dolgot akkor, mikor ezek után Magyaror-
szágot katonai szolgálmányokra kötelezett hűbéres országnak tekin-
tette, mert Géza király éppen azzal bizonyította szuverén jogait és
szabad elhatározását, hogy Frigyes császár ellenében VII, Lajos
francia királynak ígért fegyveres támogatást.
Mánuel császár attól kezdve, hogy Gézával együtt Frigyes ellen
közös frontot alkottak, megelégedett azzal, hogy Géza kisebbik fiát,
Béla herceget, udvarába vette és III. István halálakor Magyarország
trónjára ültette. Éppen ezért nem koronázta meg azonban őt a Pá-
rizsban tanult Lukács érsek, mert Mánuel eszközét és ugyanazt a
zsarnokot látta benne, kit a franciák láttak Henrik angol királyban,
ki a Lukácstól is jól ismert és becsült Becket Tamás érsekprímást
megölette.
8. III. Béla birodalma, 1180—96. — Béla király hamar meg-
győzte a magyarokat arról, hogy nem a basileus megbízottjaként
kíván uralkodni.
 Mánuel udvarának latin műveltségén kívül Szent László király
követése volt az, mit magával hozott. 1177-ben szemtanúja volt a
velencei békének, melyben Frigyes császár elismerte III. Sándor
pápát; 1180-ban Mánuel halálának, mely a keletrómai birodalom bom-
lását vonta maga után, Dalmáciát nyomban magához vette; Bosznia
szerbjei benne látták szabadítójukat; az aldunai síkságra menekült
vlah pásztorok a bolgárok elől az ő határai felé igyekeztek; mi több,
a király veje, a basileus maga is megjelent a Duna mellett, hogy
vejétől segítséget kérjen.
Magyarország a két római birodalom gyengülése folytán hatal-
mas birodalommá alakult.
Királya 1186-ban VII. Lajos leányát, II. Fülöp francia király
nővérét, II. Henrik angol király hasonló nevű fiának özvegyét vette
nőül. Margit francia hercegnő, Anglia koronás királynéja, nagy an-
gol, francia, spanyol kísérettel jött Magyarországba Galliából, hol
elhalt férje Aquitánia kormányzója és a troubadourok barátja volt.
Így történt, hogy Béla udvarában ütköztek meg az egymással
szembenálló nyugati hatalmak is.
Ellentétüket az 1187-ben Szaladin szultán kezébe került Jeru-
zsálem felszabadítására vezetett harmadik keresztes hadjárat rob-
bantotta ki.
Barbarossa Frigyes német csapatai Magyarországon vonultak át,
hol a császár fia, Frigyes herceg, Béla leányát jegyezte el. Béla
sógora, Fülöp francia király ugyanakkor Milánón át utazott, hol a
császár másik fiát, Henriket vonta maga mellé az angolok ellen;
ezeknek élén viszont Margit magyar királyné sógora Oroszlánszívű
Richárd angol király a tengeren vezette hadait a Szentföldre. Mi-
után a két Frigyes útközben elhalt, a német keresztesek vezérletét
VI. Henrik német király távollétében Lipót osztrák herceg vette át.
Fülöp akkor már törvényes nejét eltaszítva Berthold andechsi
grófnak ünnepelt szépségű leányát, Ágnest vette maga mellé. Ber-
thold, kinek kiterjedt birtokai voltak Franciaországban (Pontigny),
hol nagy befolyásra emelkedett, karínthiai birtokairól az Adria felé
terjeszkedett és arról álmodozott, hogy a szlovén, horvát, szerb ten-
germellékből Meránia néven (Pomeránia, Primőrje — tengermellék)
magának alakít külön birodalmat. A terv útjában Magyarország ál-
lott, ez pedig elég volt arra, hogy gyűlölettel forduljon Béla király
ellen. Így történt, hogy amikor Oroszlánszívű Richárd a Szentföldről
visszatérve hajótörést szenvedett és sógora, Béla király udvarába
igyekezett, Berthold emberei elfogták és Lipót hercegnek, az pedig
VI. Henrik császárnak szolgáltatta ki. Henrik nyomban értesítette
Fülöp francia királyt arról, hogy Anglia királya német fogságban ül.
Henrik éppen akkor normann feleségének, a sziciliai királyi ház
örökösnőjének, Konstanciának kezével Dél-Itália meghódítására in-
dult. Palermóban Szicilia királyává koronáztatta magát és a hatalom
tetőpontjára emelte a német birodalmat. Ugyanezt tette Béla Ma-
gyarországgal és 1196-ban Henrik a normannok és németek, Béla
pedig a magyarok élén együtt készültek arra, hogy a polgárháború
tüzében égő Bizánc területén rendet teremtsenek. Ebben a felkészü-
lésben érte a két uralkodót a halál 1196-ban.
9. Angol-francia háború a Duna mellett, 1196—1235. — Keresve
is alig lehetne találni meglepőbb hasonlatot, mint azt, amelyik az
egyik oldalon Richárd és János angol, a másikon Imre és András
magyar királyok között kínálkozik.
Richárd és Imre nyilt és férfias jellemű uralkodók voltak. Ara-
gónia királyával együtt garantálták a toulouseí gróf birtokait, akinek
Johanna — Richárd nővére és az utolsó sziciliai normann király öz-
vegye — volt a felesége. Imre még szorosabban csatlakozott az
angol-aragóniai párthoz azóta, hogy Konstancia hercegnő, az aragó-
niai király leánya, volt a felesége.
János és András hercegek viszont gyönge jellemű emberek vol-
tak. Az kész eszköze Fülöp francia királynak, ki a francia földön
megölt Richárd angol király helyébe Jánost ültette; Andrást horvát-
országi hercegsége idejében ugyanígy izgatta merániai Berthold
bátyja ellen.
Mikor Fülöp francia keresztesei 1202-ben Velencébe érkeztek és
pénzük elfogyott, Berthold keze irányította őket Velence hajóin a
moszlimok helyett a hithű magyar király ellen, III. Ince pápa sehogy
sem tudta megérteni a Zára ellen intézett támadást, de az angol
keresztesek az ostrom idején tüntetőleg Magyarországba távoztak
és ez megmutatta, hogy a támadás tervszerűen indult Magyarország
ellen. Zára visszatérítése után Berthold leányát András vette fele-
ségül. Már 1203-ban nyíltan fegyvert fogott bátyja ellen, de merá-
niai és osztrák csapatai élén vereséget szenvedett és osztrák földön
keresett menekülést. A megalázottak bosszút esküdtek a sikerrel
védekező király ellen. Imre már 1204-ben tragikus körülmények kö-
zött elhalt. Aragóniai özvegye újszülött fiával, III. László királlyal
együtt menekülve hagyta el az országot, mely András és Gertrud
kezébe került. Az osztrák herceg udvarában azonban kis fiát is a
halál ragadta el és mindenéből kifosztva, árván és szegényen érke-
zett Aragóniába. Ha hozzátesszük, hogy Fülöp király 1204-ben Nor-
mandiát, 1206-ban Poitout ragadta el az angoloktól, akkor alig me-
rülhet fel kétség az iránt, hogy a magyarországi események az
angol-francia mérkőzéssel összefüggnek.
Ezt mutatta egyébiránt az is, hogy Fülöp most Raymond tou-
lousei gróf — amint Ince pápának mondta: a délfranciaországi eret-
nek albigensek — ellen vonult. A mureti csatában (1212) azonban
az albigens gróf helyett Aragónia hitbuzgó királya, Konstancia fi-
vére, Péter, el mártir de Muret, esett el, Gallia déli részét pedig
francia csapatok szállották meg, mert Fülöp királynak eredetileg is
ez volt a kitűzött célja.
Az elmondottak után alig lehet érthetetlennek tartani azt a
merényletet, melyet a kijátszott angol-aragóníai párt, az elűzött
Konstancia hívei, 1213-ban Gertrud királyné ellen elkövettek.
Sem azt, hogy valami kapcsolat volt az 1215-ben kibocsátott
angolországi Magna Charta és az 1222-ben kiadott magyarországi
Aranybulla között. Akár az 1215-i lateráni zsinaton, akár az 1217-i
keresztes hadjáratban kimutatható angol-magyar érintkezés útján.
A merániak kezébe került király Gertrud halála után is francia nőt
(Courtenay Jolán) vett feleségül, mert arra vállalkozott, hogy a
francia keresztesek bizánci államát (Romania) megvédi a görögök
ellen; a rendi ellenzék azonban az engedelmességet megtagadta és
a törvényes ellenállás jogát (jus resistendi) iktatta törvénybe. Kö-
zelfekvő a feltevés, hogy ebben is az angol-francia ellentét nyilvánult
meg. A két kiváltságlevél egyike sem volt azonban más, mint a régi
szabadságok egybefoglalása. Ez a hasonlóság nyitotta meg a pár-
huzamot az angol és magyar alkotmányos fejlődés között.
Ha pártatlanok akarunk lenni, el kell mondanunk Gertrud ki-
válóságait is. Mert az ő fia volt IV. Béla király, ki a kúnok országát
Magyarországhoz csatolta (Cumania) és az országot a tatárjárás
után újból talpra állította. Az ő fia volt Kálmán herceg, ki az ország
védelmében halt hősi halált. És az ő leánya volt Szent Erzsébet,
kinek dicsérete Magyarország dicséretével együtt az egész nyugatot
betöltötte.
10. Nyugat védőbástyája leomlik, 1235—1250. Az aldunaí Kún-
ország csak nyugati vége volt annak a nagy kún birodalomnak, mely-
nek súlypontját messze keletre kell helyeznünk. Ez a nagy biroda-
lom azonban maga is nagy nyugtalanságban élt a miatt, hogy a
mnogolok népáradata Ázsia keleti részeiből megindult nyugat felé.
A tatárok már 1223-ban átlépték Európa keleti határát, 1237-ben a
Volga folyót. Azok a lelkes magyar dominikánusok, akik a magyar
telepek felkutatására indultak, 1238-ban már Batu kán hadüzeneté-
vel tértek vissza. Seregei 1239-ben Kiev és a Dnyeszter vonalát árasz-
tották el, 1241-ben széles vonalban söpörték el a kúnokat és árasz-
tották el Közép-Európát. Április 9-én a sziléziai Liegnítz mellett a
lengyelek, 11-én Muhinál a magyarok fölött arattak győzelmet és
az ország szabad prédájává lett a hódítónak.
A nyugati hatalmak és a szomszédok semmi segítséget nem
nyújtottak. Vencel cseh király ellenállás helyett futásra gondolt;
Frigyes osztrák herceg a hozzá menekült Béla királyt kifosztotta;
II. Frigyes német császár azt követelte, hogy a katasztrófa előtt
hozzá intézett kérés alapján országát hűbérként engedje át és hűbé-
resként vonuljon vele a pápa ellen,
A pusztítás mértékét mi sem mutatta inkább, mint hogy Angliá-
nak és Magyarországnak a katasztrófa előtt egyenlő számú népes-
sége volt, később pedig ez az arány Magyarország kárára erősen
megváltozott.
11. Csehország mint nagyhatalom. — A Magyarországot köve-
telő Frigyes császár azonban a maga birodalmát sem tudta össze-
tartani, mert másként alig lett volna lehetséges az, hogy amikor
Frigyes osztrák herceg Béla király ellenében 1246-ban a csatatéren
maradt, a Babenbergek kihaltával szabaddá lett osztrák hűbért a
cseh hűbér 22 éves örököse, Przemysl Ottokár önhatalmúlag szerezte
meg. Ezért vette nőül a 46 éves Babenberg Margitot és nyomult
előre Ausztria területén. Habsburg Rudolf német király viszont 1276-
ban Ottokárt cseh és morva hűbérei fejében is esküre kötelezte.
Ottokár a morvamezei csatában, bár a magyarok Rudolf kérésére
a németek támogatására küldöttek segítőcsapatokat, a németek elle-
nében esett el 1278-ban. A győztes Rudolf német király a Baben-
bergek örökségét 1282-ben saját fiainak adományozta, a cseh hűbér
fölött pedig maga vette át a rendelkezést.
12. Küzdelem a magyar koronáért, 1250—1310. — Mikor Béla
király unokájában, IV. Lászlóban, 1290-ben az Árpádok fiága kihalt,
Rudolf király augusztus 31-én Erfurtban kelt rendelkezésével a ma-
gyar államot saját fiának, Habsburg Albertnek adományozta. Elha-
tározását azzal indokolta meg, hogy IV. Béla 1241-ben országát
Rudolf császár elődjének, II. Frigyesnek ajánlotta fel. Ezt a jog-
címet magyar részről sohasem ismerték el.
Több igénye volt a magyar trónra II. Ottokár cseh király fiá-
nak, a Kunigunda magyar hercegnőtől, IV. Béla leányától született
Vencelnek, valamint a Kunigunda nővérétől, Erzsébettől született
Wittelsbach Ottó bajor hercegnek, kik egymás után meg is szerezték
azt. A harmadik jelölt IV. Béla unokája, V. Istvánnak Mária nevű
leánya volt, kit Anjou Károly fía, II. Károly sziciliai király vett
feleségül.
Egyelőre valamennyinek jogát háttérbe szorította II, András
hasonló nevű unokája, utószülött fiának, Istvánnak idegenben szüle-
tett fia, ki az Árpádok jogos örököseként foglalta el a trónt.
Az Anjoukat pártoló római Szentszék tiltakozott ugyan ellene,
Mária szicíliai királyné pedig magyar királynőnek címezte magát,
Albert osztrák herceg azonban elismerte Andrást, sőt leányát, Ágnes
főhercegnőt is nőül adta hozzá. Halála után a rendek Vencelt hívták
meg, ez azonban maga helyett hasonló nevű fiát küldötte Magyar-
országba, ki a magyarok előtt kedvesebb László nevet vette fel
(1301). Mikor Vencel a cseh trónról lemondott, a magyar koronát
unokafívérének, Wittelsbach Ottónak engedte át. Ottó Habsburg
Albert vetélytársaként vonult Magyarországba, de arról értesülvén,
hogy Vencel király életét 1306-ban merénylet oltotta ki, Albert elől
menekülve hagyta el az országot. Két évvel azután ő is merénylet-
nek esett áldozatul, mire a magyar korona Mária hercegnő útján
unokájának, Anjou Károlynak birtokába került.
13. Az Anjouk birodalma. — Anjou Károly, az Anjouk hatal-
mának megalapítója, IX. Szent Lajos francia királynak hetedik fia
volt. Mint Anjou grófja, hol a második Anjou családot alapította
meg, szerezte meg Provencet és onnan indult el a szicíliai királyság
meghódítására.
Magyar történetírók az Anjoukat általában olaszoknak tartják,
holott ők mindig franciáknak és Kapetingoknak tartották magukat.
Az sem egészen helytálló, hogy céljuk pusztán a magyar trón meg-
szerzése volt, mert ők a Keletrómai Birodalom megszerzésére vágy-
tak és ezt részben Magyarországon át vélték elérhetőnek.
Röviddel azután, hogy Anjou Károlyt 1265-ben Rómában Szi-
cília királyává koronázták, 1267-ben Víterbóban az elűzött Balduin
latin császártól már ennek császári címét szerezte meg. Mint címze-
tes latin császár vette nőül 1269-ben Mária magyar hercegnőt, kinek
egyik nővére a szerb, másik a bolgár fejedelemnek volt a felesége.
A támadás tehát félköralakban indult meg Bizánc ellen. Ezért mon-
datta ki Anjou Károly az 1274-i lyoni zsinaton a latin és görög egy-
házak unióját, vette fel 1277-ben a jeruzsálemi királyi címet és készült
fel a háborúra, mikor Bizánc 1281-ben a latin egyházzal szakított.
A görögök azonban jól előkészítették a védekezést Anjou Ká-
roly ellen, mert 1282-ben aragóniai-görög szövetség rendezte azt a
„szicíliai vecsernyét", melynek Szicília valamennyi franciája áldo-
zatul esett. Sziciliát Konstancia magyar királyné fivérének, a mureti
vértanúnak fia, Aragónia királya szerezte meg, aki 1284-ben Károly
herceg szicilíai trónörököst is foglyul ejtette. Anjou Károly bánatá-
ban, fia, II. Károly, fogságban halt meg, ahonnan csak angol köz-
vetítéssel tudták ennek fiát kiváltani. Mária királyné erős kézzel
vitte a most már csak Nápolyra szorítkozó királyság ügyeit, de a
történtek után a magyar koronát biztosabbnak hitte a nápolyinál és
ezért nem lehet mellőzést látni abban, hogy nagyobbik unokáját,
Martell Károlyt magyar, a kisebbik Róbertet pedig nápolyi király-
nak nevelte.
Tudott dolog az, hogy a magyar Anjouk pártfogói a francia
pápák voltak. Ezért küldötte Károly magyar király megbízottait
Avignonba és ezért szorgalmazta ott Boldog Margit szentté avatá-
sát, hogy magyar híveinek kedveskedjék. Ezért küldötte követeit a
viennei zsinatra is (1311—12).
A helyszínen viszont a Habsburgokhoz fűzte sorsát, mert azok
voltak egyetlen versenytársai. Miután anyja, Habsburg Klemencia,
Rudolf császárnak a leánya, ő maga pedig a császárnak unokája
volt, 1304-ben Pozsonyban az osztrák herceggel kötött szövetséget.
1308-ban a német királyi trónra Henrik luxemburgi gróf került, ki
a csehországi hűbért a Habsburgoktól elvéve saját fiának, luxem-
burgi Jánosnak adta; Károly most azzal erősítette meg helyzetét, hogy
a császárnak árván maradt leányát, luxemburgi Beátrixot nőül vette
(1318). A Habsburgok nem nehezteltek a házasságért, mert ők is
magyar segítségre szorultak a német királlyá lett Wittelsbach Lajos
bajor herceg ellenében. Bajor Lajostól tartva tette meg a fáradságos
utat Bécsből Temesvárra Habsburg Frigyes 1321-ben, hogy Károly
királytól segítséget kérjen. Aminthogy ugyanígy hozta magával
luxemburgi János cseh király a maga leányát Nagyszombatba, hogy
a magyar király segítségét kérve azt Károly fiával jegyezze el.
Károly király hosszú délvidéki tartózkodását még senki sem
hozta kapcsolatba családjának bizánci terveivel. Nem ebből a szem-
pontból nézték azt, hogy Dalmácián keresztül, a horvátok segítsé-
gével jött az országba; hogy első székhelyét Temesvárott rendezte be
és hogy első hadjáratai a Balkán felé vezették, amerre sziciliai roko-
nai készülődtek.
Hogy családjának javait gyarapítsa, 1320-ban Piast Erzsébet
hercegnőt, Ulászló lengyel király leányát vette feleségül. Idősebbik
fiának, Lajosnak, a magyar koronát szánta; a fiatalabb Andrásnak
1333-ban Bölcs Róbert leányát, Anjou Johanna nápolyi hercegnőt
szerezte meg; egy 1335-i szerződésben sógorának, a gyermektelen
Kázmér királynak lengyel koronáját magának biztosította.
 Károly király így a lengyel és nápolyi ügyeket hagyta örökül
fiának, aki bátyja meggyilkolása (1345) után 1347-ben és 1350-ben
két hadjáratot vezetett Johanna királynő ellen. Azok eredményeként
bízta Nápoly trónját Anjou Károly durazzói hercegre, kit udvarába
vett, hogy megfelelő nevelésben részesítse, a maga figyelmét pedig
Lengyelország felé fordíthassa.
14. Nagy Lajos balkánpolitikája, 1347—1370. — Lajos király
már a nápolyi harcok idején észrevette, hogy mit jelentett a balkáni
színtértől való elfordulás.
Velencével háborúra került a dolog, de csak ennek elvesztése
után vette észre, hogy háta mögött még veszedelmesebb ellensége
akadt a szerb Dusánban, ki császárnak címeztette magát és megval-
lása szerint nem tudta, hogy Bizánc vagy Buda felé induljon-e.
Nagy Lajos először a velencei köztársaság ellen fordult és az
1358. február 18-i zárai békeszerződésben az adriai partokat a Kvar-
nerótól Durazzóig Magyarországhoz csatolta. Most Dusán ellen kel-
lett volna indulnia, de az már nem volt az élők között, birodalma
feloszlott, helyette pedig új ellenség jelent meg a moszlim törökben,
ki 1354-ben Gallipoli félszigeten vetette meg a lábát.
Hogy ez milyen veszélyt jelentett, azt V. Joannes basileusnak
az a lépése mutatta, hogy 1355-ben aranybullában fogadott hűséget
a római latin egyháznak, amely ellen elődei küzdöttek. A pápa
Nagy Lajost és VI. Amadeus szavójai grófot bízta meg Bizánc meg-
mentésével. A két uralkodó azonban elkerülte egymást. Lajos 1359-
ben Dusán fiát hűségre térítette és csapatai élén Kossovopoljótél
visszafordult. Amadeus Gallipoli felől indult el Várna felé, de hiába
kereste Lajos királyt, mert az visszatért Budára. Oda indult idő-
közben Joannes császár is, de a bolgár cár fogságába esett. A Vid-
dínt körülvevő magyar csapatok szabadították ki a bajba került
uralkodót és kísérték Magyarországon át Avignon felé, hogy a török
ellen újabb segítséget kérjen.
Szervesen egészítette ki Viddin meghódítását és a bolgár bán-
ság megalakítását a havasalföldi és moldvai vajdák hűségre térítése.
Nagy Lajosnak kezdettől az volt a felfogása, hogy az Alduna vidé-
két Erdélyen át lehet biztosítani. Ezért folytatott hadjárataival egy-
idejűleg olyan erdélyi politikát, mely azt Magyarország fellegvárává
tette; aminthogy így nyomult azután Erdélyből a Fekete-tengerig és
a Dnyeszter torkolatáig.
A király annyira meg volt elégedve a sikerrel, hogy 1370-ben
a balkáni színteret kiürítette. A Földközi-tenger vidékeitől, hol Szi-
cíliában az aragóniai, a Balkán déli részein a katalóniai spanyolok,
majd a törökök vetették meg lábukat, Nagy Lajos a kontinens belső
részei felé vonult vissza, hogy a bizánci helyett a lengyel koronát
szerezze meg.
A változás döntő jelentőségű volt, mert a magyar politika két
emberöltő óta tengerre építette számításait. Nápoly megtartása és a
nyugatbalkáni területek megszerzése Velence hatalmának megtöré-
sét, ez magyar tengerészet létesítését vonta maga után. Az adriai
tervek nem voltak elválaszthatók a földközi tenger színterétől és
Genova szövetsége nyugaton a provencei-nápolyi, keleten a levantei
politikával való kapcsolatot jelentette. Messzebbmenő volt e szerint
az a tengeri politika, melyet eddig Zára birtoklására szorítottak,
ennélfogva jelentősebb volt annak lassú felszámolása és az északra
való elvonulás következtében a tengeri politika feladása. Lassanként
valóban Zára lett az, mit Lajos utódai megtartani törekedtek, mert
politikájuk a kontinentális viszonylatokra helyezkedett át.
Nem lehet annak okát az Anjouk területszerző politikájára
egyszerűsítenünk, bár azt sem állíthatjuk, hogy a török megjelenése
bírta rá Nagy Lajost a védettebb északi területekre való visszavonu-
lásra. Mégis tagadhatatlan, hogy a Balkánt a török szállotta meg.
A bizánci császár budai útja Nagy Lajost elhatározásának megvál-
toztatására ígyezezett bírni, a királynak azonban nem volt örököse és
a magyar birodalom jövőjét akként látta biztosítva, ha dél felé el-
zárkózik és német-lengyel viszonylatban érvényesül,
15. Nyugateurópai kapcsolatok, 1250—1370. — A Hohenstaufok
bukása (1250) után az európai súlypont nyugat felé tolódott el, hol
az apró fejedelemségekre oszlott Német-Római Szent Birodalommal
szemben központi jellegű francia állam alakult és a megoszlott terü-
leteken annak térhódítása volt észlelhető. A francia király lett úrrá
Aquitánia, Toulouse és Provence fölött; Burgundia 1295-ben hozo-
mányként került az ő birtokába, sőt francia területre költözött a
pápaság is. Onnan indult el a francia király fia, Anjou Károly, „a
kis Nagy Károly", hogy a legendák és jóslások szerint a nagy csá-
szár egykori birodalmát visszaállítsa.
Mint Kapeting uralkodó vezette be Nápolyban a francia igaz-
gatást. A francia királyi udvar nem is önálló államot látott az ő
nápolyi királyságában, hanem a francia korona függőségét. így tör-
tént, hogy mikor az Anjouk Magyarországot megszerezték, X. Lajos
francia király felesége, Anjou Klemencia, halála napjáig viselte és
sírkövére vésette a Magyarország királynője címet; ugyanígy tett
I. Károly magyar király nővére, Anjou Beátrix is, ki 1354-ben el-
következett haláláig Beatrix de Hongrie maradt.
 Az utolsó dauphine, az 1296-ban elhalt Anna alboni grófnő, a
Magyarországba menekült Edvárd angol herceg útján leszármazottja
volt Szent Istvánnak. Mint ilyen vitte hozományul az Arelatum szí-
vében fekvő Viennet Humbert de la Tour du Pin grófnak és szülte
neki János viennei grófot, aki Beátrixot, Károly magyar király nő-
vérét bírta feleségül. János fiai közül Vilmos Izabella francia királyi
hercegnő kezével a Kapeting-házba nőcült, Humbert pedig magyar
trónkövetelőként jelent meg 1328-ban Károly udvarában. Károlynak
sikerült ugyan rokonát leszerelni, ebből azonban világosan látszott
az, hogy a francia udvarban a magyar Anjouk, illetőleg az Anjouk
magyar birtokaira vonatkozó igényeket számontartották.
Károly és Nagy Lajos királyok is azért tartottak barátságot a
Luxemburgokkal, akik francia nevelésű és franciabarát német feje-
delmek voltak, mert a császárság birtokában ellensúlyát képezték a
Valois-ház magyar igényeinek. Károly király sógora, luxemburgi Já-
nos cseh király Prágában francia udvart rendezett be, Mainztól füg-
getlen érsekséget alapított (1344); a franciák soraiban küzdve ma-
radt Crécy mellett a csatatéren (1346) ; fia, Károly Karoling módra
koronáztatta magát Csehország királyává (1347), János cseh király
leányát János francia király vette feleségül és attól kezdve, hogy
a Luxemburgok a francia királyi házzal szoros rokoni kapcsolatba
kerültek, a francia király az Anjouk nápolyi örökségét magának
követelte.
Nagy Lajos tehát a fia meggyilkolása miatt felelősségre vont
Anjou Johanna nápolyi királynőn kívül a Johanna mögött áll francia
udvarral is szembe került. Anjou Károly ivadékai, Anjou Johanna
nápolyi királynő és Anjou Lajos magyar király ugyanis a francia
udvar felfogása szerint a francia királyi ház oldalágai voltak, melyek
fölött a francia királyi ház joga nem szűnt meg teljesen.
Nagy Lajos tehát ezekkel a francia igényekkel szállott szembe
akkor, mikor Johanna nápolyi királynő elűzése után nemcsak maga
kívánt rendelkezni a nápolyi trón felől, hanem francia királyi szár-
mazása jogán a maga részéről a Provence birtokára vonatkozó igé-
nyeit is fenntartotta, sőt francia trónkövetelőt is támogatott.
János francia király a maga fiát igyekezett Nápoly trónjára ül-
tetni, Miután Anjou grófság az ő birtokában volt, Lajos nevű fiát
Anjou grófjává tette meg és egy harmadik Anjou családot alapított.
Mi több, Lajos francia királyi herceget mint Anjou Lajost azért
mutatta be az avignoni pápának is, hogy őt Johanna és Nagy Lajos,
tehát a második Anjou-ház tagjaival szemben Nápoly királyának
elismerjék.
 Nagy Lajos helyzete az örökösödési kérdésben alig volt erős-
nek mondható. Neki magának nem volt fiúgyermeke; ha fiút kere-
sett, már pedig mind Johanna nápolyi királynővel, mind a francia
királyi házzal férfiak igényét kellett szembeállítani, úgy vissza kel-
lett mennie Mária magyar hercegnőig, aki a nápolyi ház, a második
Anjou-család történetét tovább vitte. Mária királyné fiai közül Mar-
tell Károly ágának utolsó férfisarja Nagy Lajos volt. Martell Károly
öccsének, Bölcs Róbert nápolyi királynak csak leányivadéka maradt
Johanna királynő személyében. Egyedül Mária királyné fiatalabb
fiaínak, a tarantói és durazzói ágnak férfitagjai között lehetett vá-
logatni. A tarantói ágat azonban mellőznie kellett, mert tarantói
Fülöpnek Valois Katalin volt a felesége, tehát Fülöpnek előtérbe
állításával a francia királyi ház igényei erősödtek volna meg. Fülöp-
nek Lajos nevű fia viszont Johanna királynőt bírta nőül, akit a ma-
gyar király űzött el Nápolyból és aki Lajos ellenében Avignonban
keresett menekülést; férje családjától, a francia udvartól remélvén
segítséget a magyar király haragjával szemben. János durazzói her-
cegnek Károly nevű fiát — Durazzói Károly — Nagy Lajos a gyil-
kosságban való bűnrészesség címén kivégeztette (1348). Annak öz-
vegye, Anjou Mária, csak nehezen tudott Margit nevű leányával
együtt külföldre menekülni. Ez az Anjou Margit később, 1370-ben,
unokafivérének, a kivégzett Károly fivérétől született Károly duraz-
zói hercegnek nyújtotta kezét, akit Nagy Lajos Magyarországba vitt
magával és onnan ültetett Nápoly trónjára. III. Károly személyében
tehát sikerült oda férfit állítani. Hogy semmi baj ne történhessen,
ezen a III. Károly királyon keresztül Nápolyt maga tartotta meg.
Mikor ezt a francia udvarban észrevették, Anjou Margitot tolták
előtérbe és azon keresztül Nápolyt Franciaország számára igényelték.
Mivel így a nápolyi kérdés még mindig megoldatlan maradt,
1370-ben két út állott Nagy Lajos előtt: vagy megegyezni a francia
udvarral és Nápoly irányában érvényesíteni a magyar királyság ere-
jét; vagy minél szorosabb viszonyba kerülni a Luxemburgokkal, azok-
nak fedezete mellett biztosítani Lengyelországot és kibékíteni a
franciákat.
Ugyanekkor azonban a Luxemburgok is kiépítették családi ösz-
szeköttetéseíket. VII. Henrik császár ugyanis 1310-ben a cseh király-
ságot és választófejedelemséget fiának, Jánosnak adományozta,
Beátrix nevü leányának 1318-ban Károly magyar királyt, Mária
hercegnőnek a francia király kezét szerezte meg (1322). Leányai
korán elhaltak ugyan, de János cseh királynak Károly nevü fia is-
mét megszerezte magának a császári méltóságot. Ez a IV. Károly
császár Valois Blanka hercegnőt bírta nőül, Margit nevű leányát
Nagy Lajos, Annát a későbbi II. Richárd angol király vették felesé-
gül. Nagy Lajosnak tehát érdekében állott az, hogy a Luxemburgok-
kal minél szorosabb viszonyt tartson fenn, mert általuk a francia
igények hátraszorítását vagy méltányos megegyezést remélhetett.
16. A lengyel kérdés homloktérben, 1370—1390. — A gyermek-
telen Kázmér lengyel király halála (1370) és a krakkói koronázás
a magyar királynak egy harmadik tengert is szerzett. A valóságban
mégsem ez, hanem az volt a fontos, hogy Nagy Lajos összefüggő,
nagy kontinentális birodalmat alapított, mely súlyban vetélkedett a
némettel és a franciával. Történetírásunk eddig nem domborította ki
kellően azt, hogy a magyar állam európai helyzete súlypontjának
délről északra való helyezésével fontos változást szenvedett. Addig
az északbalkáni területek megszerzésével bajlódott, most északra
vonult és a kontinentális hatalmak sorában kezdett érvényesülni.
Nem az ő királyai keresték a kapcsolatokat a balkáni fejedelmek-
kel, hanem ezek fordultak hozzá védelemért. Magyarország új
utakra lépett és a külföldön is hasonló irányt mutató fejlődésben
igyekezett magának megfelelő szerepet biztosítani.
A dél felé való terjeszkedés gondolatának feladása után már
az első lépés megtételekor némi csalódást okozott neki a lengyelek
azon követelése, hogy lengyel földön lakjék; de amíg anyja, Erzsé-
bet lengyel hercegnő élt (megh, 1380), addig megelégedtek azzal,
hogy Lengyelország kormányzójaként ő éljen lengyel földön. Nagy
Lajosnak azonban csak leányai voltak és a Kassára hívott lengyel
rendek csak túlzott követelések ellenében voltak hajlandók a király
egyik leányát királynőül elfogadni. Nagy Lajos hosszú tárgyalás
után a kassai kiváltságlevélben hozzájárult ahhoz, hogy az 1222-i
Aranybullában kodifikált ellenállási jog a lengyel rendeket is meg-
illesse.
Hogy a francia udvart megnyerje, még 1374-ben Katalin nevű
leányát szánta V. Károly francia király fiának, Lajos orléansi her-
cegnek. A z volt a terve, hogy Katalin Nápoly, Piemonte és Provence
birtokát maga vigye hozományul a francia király fiának és ezzel
szerelje le a francia udvar nápolyi trónigényeit. Ezeket az igénye-
ket akkor a harmadik Anjou-család feje, Anjou Lajos képviselte, ki
olasz területen át igyekezett Nápoly felé. Johanna királynő maga
hívta őt, hogy Nagy Lajossal szembeállíthassa. Minél erősebben tá-
maszkodtak azonban a Valois királyok és az avignoni Anjouk —
Johanna és udvara — az Avignonban lakó VII. Kelemenre, annál
élesebben fordult ellenük V. Orbán római pápa, ki 1380-i bullájá-
ban Johannát kiátkozta. Nagy Lajos tehát csak most tudta elérni
azt, hogy a Szentszék András herceg gyilkosát az egyházból kikö-
zösítette. Mint olyan ellen az udvarában nevelt Durazzói Károlyt
küldötte az ítélet végrehajtasára. Károly — III. Károly nápolyi ki-
rály — Rómában ünnepélyes fogadtatásban részesült; Nápolyba
érve Johannát megfojtatta és maga lépett a trónra.
Ettől kezdve ő is szemben találta magát a franciákkal.
Felvonulásukat Johanna nyitotta meg azzal, hogy még 1380-
ban örökbe fogadta Anjou Lajos francia királyi herceget és örökö-
sévé tette őt mindazoknak a területeknek, melyek a Rhône vonalá-
tól vezettek Nápoly felé.
Szervesen egészítette ki e francia terjeszkedést az 1379-ben
Adria néven felállított királyság, mely a fenti útvonalat volt hivatva
fedezni. Nagyon hasonlítván ahhoz a Merániához, melyet Berthold
andechsi gróf a XIII. század elején francia támogatással szintén az
Adria mellett alapított meg.
Váratlanul IV. Károly császár is a franciákhoz csatlakozott.
1378-ban Párizsban tett látogatásakor azzal kedveskedett a francia
királynak, hogy az arelátumi királyság vikáríátusát annak fiára,
Károly dauphinra ruházta át, ki a francia trón örökösei közül első-
nek viselte az alboni grófok ősi címét.
Szavója grófja, VI. Amadeus, a császár hűbérese, szintén a
Valois-ház mellé állott. Az ő kíséretében indult Anjou Lajos Nápoly
felé, hogy azt a magyaroktól elvegye, 1381 elején Lyonban a sza-
vójaí gróffal egyezett meg, ki a turini békében (1381. augusztus 8)
Velencét dobta áldozatul Nagy Lajosnak. Akkor már Nápoly Duraz-
zói Károly kezében volt és Nagy Lajosnak Velencén kívül egy másik
ütőkártya is volt a kezében. Ellenfele az útjában álló angol és ma-
gyar zsoldos csapatokat elkerülve Nápoly helyett Apuliába vonult
és ott Amadeus gróffal együtt elhalt (1384—85).
Igaz, hogy ez utóbbinak özvegye Lajos nevű fiát Avignonban
Szicilia királyává koronáztatta (1385), de III. Károly annyira nyereg-
ben érezte magát, hogy 1386-ban a magyar korona megszerzésére
indult, ő maga életével fizetett azért, hogy gyermekéveinek színhe-
lyét megszerezze; felesége, Anjou Margit, Nápolyt 1387-ben a fran-
ciáknak adta át és csak 1390-ben tudta megszerezni az elismerést
Magyarországon született kis fiának, Anjou Lászlónak, kit atyja ha-
lála hírére, még 1387-ben Magyarország királyává koronáztatott meg.
A horvát rendek olyan erősnek látták az Anjouk férfiágának
trónigényét, hogy melléjük állottak és innen származott az a horvát
mozgalom, melyet a magyar történetírás a fentiek ismeretének hiá-
nyában egyes horvát urak pártütésének ismer. Nem ilyennek látta
ezt Nagy Lajos özvegye akkor, mikor sietve visszatért a francia há-
zasság tervéhez és III. Károly király fiával, Anjou Lászlóval a Va-
lois-házat kívánta szembeállítani,
Valois Lajos orléansi herceg, Anjou II. Lajos és Nápolyi László
azonban egyszerre veszítették el az Anjouk örökségét akkor, mikor
Erzsébet anyakirályné idősebb leányának, Máriának, kezével Magyar-
ország luxemburgi Zsigmondnak, Károly császár fiának birtokába
került,
17. Magyarország megtartása, 1391—1440. — Bármint álljon a
dolog, alig hihető, hogy akár a Valois-, akár az Anjou-ház férfíai
felcserélték volna francia-olasz udvari életük fényét a magyar dél-
vidék kezdetleges szállásaival; hogy megelégedtek volna Nagy La-
josnak három tengerre néző birodalmából annyival, amennyi egy
barbár túlerővel vívott keserves harcok után megtartható volt.
Már pedig a vagyontalan Zsigmond luxemburgi herceg erre vál-
lalkozott, Felismerte, hogy a védekezésnek legfőbb ideje volt, mert
az 1389-í kossovopoljei csatában Szerbia, 1393-ban Bulgária megsem-
misültek és Bajazid szultán a magyar határok előtt vett állást. Min-
denekelőtt a horvát legitimistákat szerelte le (diakovári egyezmény,
1393), nehogy azok az 1393-ban újra feltámasztott Adria királyságra
támaszkodva hátban megtámadják. Azután a Nagy Lajostól megerő-
sített Erdélyből a havasalföldi vajdát vonta maga mellé (brassói szer-
ződés, 1395) és ezek után indította meg az utolsó nagy keresztes
hadjáratot, melyben kiterjedt rokoni összeköttetéseivel a nyugat nem-
zeteit részvételre bírta. Vezetése alatt angol, francia, burgundi, német
keresztesek vonultak Nikápolyhoz, de a csata elveszett (1396. szep-
tember 25) és a király életét is csak nehezen tudta megmenteni.
Zsigmond keleten védekezésre szorulva nyugat felé fordult. Már
1396 óta vikáriusa volt a császárnak, 1401-ben pedig német királlyá
választották. Magyar királyi címét azonban mindig eléje tette a csá-
szári címnek, szemmelláthatólag Magyarországra támaszkodott és
magyarokkal vette körül magát; kiterjedt birodalmának középpont-
jává Magyarországot tette.
Nagyobb gondot okozott neki az, hogy Anjou Máriától nem szü-
letett trónörökös és hogy ő maga is utolsó sarja volt a luxemburgi
háznak. Ez bírta rá, hogy 1401-ben másodszor is megnősüljön és hogy
a karinthiai Cillei Borbálától született leányának férjéül, a maga
örököséül, Habsburg Albert osztrák herceget jelölje ki (1402. bécsi
szerződés).
Akkor még senki sem gondolta, hogy ezen az úton a Cilleiek
merániai álma fog párosulni azzal a törekvéssel, hogy a Német Biro-
dalom keleti tartományai: az osztrák hercegség és a cseh királyság
Magyarországgal szorosabb viszonyba kerüljenek. Annál kevésbbé,
mert Cillei Borbála magyar királynénak Anna nevű nővére Ulászló
lengyel királynak volt a felesége. Nagy Lajos két veje, Zsigmond és
Ulászló ugyanis Anjou Mária és Hedvig halála után Ciliéi Hermann
két leányát vették feleségül,
Zsigmond igyekezett eltüntetni a Jagiellókkal felmerült vitás
kérdéseket, mert Ulászló magyar trónigénye alig volt kisebb Zsig-
mondénál, Moldva fejedelemségre mindketten ki akarták terjeszteni
fennhatóságukat és az 1412-ben megkötött lublói szerződésben a két
király megosztozott Moldva fennhatóságában, Zsigmond azonban fél-
évvel azután a lublói uradalmat 13 szepesi várossal együtt Ulászló-
nak zálogosította el, mert valami okból északról fedezte magát, hogy
dél felé fordulhasson,
Anjou László nápolyi király még mindig magát hitte Magyar-
ország jogos uralkodójának és Zsigmond növekvő aggodalommal látta,
hogy Lászlónak magyar földön is vannak hívei. Az 1409-i szerződés-
ben a helyzet lényegesen rosszabbodott, mert László trónigényeít
Velence vásárolta meg, a turini szerződés kötelezettségeit nem tar-
totta be és egész erejével Zsigmond ellen fordult. A király arról érte-
sülvén, hogy apósa, Cillei Hermann, Velencével titkos összeköttetés-
ben áll, az 1413-i castellettói fegyverszünetben Zárát Velencének en-
gedte át. Ekkor már az a kötelezettség hárult reá, hogy római császári
jogán a nyugati egyházszakadás ügyével foglalkozzék. XXIII. János
pápa ugyanis az ő segítségét kérte Anjou László ellen, ki őt mene-
külésre bírta. A nápolyi csapatok Rómát is megszállották és ez kész-
tette Zsigmondot arra, hogy erős kézzel nyúljon az eseményekbe, A
császár mindhárom pápát letette, V, Márton személyében egy negyedi-
ket választott meg és a Konstanzba összehívott egyetemes zsinat útján
az egyházi szakadást megszüntette,
A nyert diadal bőkezűvé tette őt az adakozásban. Sógorát és régi
bizalmasát, Hohenzollern Frigyes nürnbergi várgrófot, kinek 1411-ben
a brandenburgi választófejedelemséget adományozta, hercegi rangra
emelte (1415) és ezzel megnyitotta útját a Hohenzollern-ház jövendő
nagyságának. Röviddel azután Amadeus szavójai grófot tette her-
ceggé (1416), mivel a szavójai ház emelkedését mozdította elő. Bur-
gundián és Szavóján átutazva találkozott Anjou II. Lajossal, ki még
mindig viselte a nápolyi és szicilíai királyi címet, de már csak Pro-
vence maradt az övé. Nîmesben a francia király fia, Károly dauphin,
Perpígnanban Aragónia királya várta, Portugália és Anglia királyai-
nak követei üdvözölték. Párizson keresztül Angliába utazott és Can-
terburyben V. Henrik királlyal szövetkezett Franciaország ellen
(1416). ,,Rokonaim Franciaországban, barátaim Angliában vannak",
mondotta és így jött létre a hármasszövetség Anglia, Burgundia és
Magyarország között, mely 1420-ban Franciaországot békére kény-
szerítette. Császárrá koronázásakor (Róma, 1433) magyarok állot-
tak mellette, amint legkedvesebb országának mindvégig a magyar
királyságot tekintette.
Az egyetlen árnyékot Husz János cseh magisternek a konstanzi
zsinattól elrendelt és a császár által végrehajtott megégetése borí-
tott Zsigmondra (1415). Bár a kivégzés a maga idejében figyelemre
alig méltatott esemény volt, attól kezdve, hogy Zsigmond 1419-ben
Csehország királyává lett, a huszita ellenállás minden idejét és ere-
jét lekötötte. Prága ünnepélyesen fogadta ugyan, mikor 1436-ban
oda látogatott, de három évvel azután menekülve távozott. Ahogy
hírét vették, hogy útközben elhalt, a husziták a cseh koronát Jagiello
Ulászlónak ajánlották fel, kinek birtokai ettől kezdve három oldal-
ról vették körül a magyar királyságot.
Zsigmond uralkodása vége felé legfőbb igyekezetét az képezte,
hogy a koronát leánya részére biztosítsa. Bármennyire keresnénk is
azonban nyomait annak, hogy a Habsburg Albert alatt egyesült
Ausztria, Csehország és Magyarország perszonális uniójának volt-e
államjogi jellege, alig találnánk többet az 1439. évi II. törvénycikk-
nél, mely az idegen befolyástól félve a nádorválasztás jogát a ren-
dek, az akkori felfogás szerint a nemzet képviselőinek kezébe tette
le. Az idegen király és idegen tanácsosai, az idegen kapcsolat vár-
ható következményei ellen tehát a parlament azzal védekezett, hogy
maga kívánta kijelölni a felelős kormány vezetőjét.
A nemzeti akaratnak ez a megnyilvánulása és a latin egyete-
mességgel szemben a magyarság érvényesülése a középkor végét
jelentette. Az akkori Európa már 1415-ben nemzetekre bomlott, a
nemzetek eltérő sajátosságai egyre jobban érvényre jutottak.
Ugyanez a nemzeti akarat nyilvánult meg abban is, hogy a magyar-
országi rendek Albert király halála után, 1440-ben, Jagiello Ulászló
lengyel uralkodót hívták meg a királyi trónra. Minél erősebben kap-
csolódott bele Magyarország — Nagy Lajos óta — a középeurópai
viszonylatokba, annál gondosabban igyekezett állami és nemzeti ön-
állóságát körülépíteni, szuverénitását biztosítani. Erre annál nagyobb
szüksége volt, mert a nyugatrómai birodalom a Habsburgok alatt
Ausztriából kormányzott német jellegű birodalommá kezdett ala-
kulni, a keletrómai birodalom helyét pedig a moszlim törökök fog-
lalták el. A német és török hatalmak közé való beékelődés ellen
indult meg az a szervezkedés, mellyel a szabad magyarság, a köz-
nemesség a nádorság intézményében a nemzeti kormányt építette
ki, az ország élére pedig nemzeti királyt keresett és Habsburg Albert
halála után német helyett lengyel származású királyt hívott meg.
18. Magyarország nemzetközi joga, 895—1440. — A történelem
és a nemzetközi jog mindig kapcsolatban voltak egymással. Csak
nem volt mindenkor uralkodó az a felfogás, hogy a nemzetközi jog-
viszonylatok alapját a történelmi fejlődés képezi. Vonatkozik ez a
középkori történelemre is, melyből fejlett jogérzék és kialakult jog-
rend képe tárul elénk.
I. A középkori magyar állam a Dunamedencében kezdettől
fogva meghatározott és világosan felismerhető határokkal rendelke-
zett. Miután e határokon belül a honfoglalás óta más állam létezése
nem állapítható meg, a jelzett határok között kialakult szuverénitás
a magyar államnak a maga területén minden más szuverénitást ki-
záró szuverénitása volt.
Csak múló törekvések állapíthatók meg arra vonatkozólag, hogy
a magyar államterületnek egyes, főleg nyugati részei (pl. Pozsony
vagy Sopron) hozomány címén az idegen özvegy rokonságának bir-
tokában maradtak, de azoknak sajátképeni birtokaival semmiféle
állam jogi kapcsolatba nem kerültek.
II. A magyar államnak a honfoglalás óta megszállt és birtokolt
területe, az anyaország, változatlanul és maradéktalanul magyar
kézben maradt. Ez a régi helynevekkel okmányszerűen bizonyítható
birtoklás nemcsak az egész középkoron át, de a határvidékeken, tehát
északon, Erdélyben, az Alföld déli szélein, sőt a Dráván túl is egy-
formán kimutatható.
Csak ez a zavartalanul egységes birtoklás és meg nem szakadó
együttélés tette lehetővé egyrészt azt, hogy a magyar nemzetet al-
kotó rokon törzsek egybeolvadtak, másrészt pedig, hogy ennek a
területnek a magyar nemzettől való birtoklása minden egyéb igé-
nyekkel szemben kimutatható. Ez bírta rá Karácsonyi János püspö-
köt a magyar állam területének és ahhoz való jogának tudományos
megvédelmezésére akkor, mikor a szomszédos kormányok Magyar-
ország feloszlatására történelmi érveket kerestek (1916).
III. Világosan következik az elmondottakból az, hogy a magyar
állam népei között az első a területnek változatlanul birtokában ma-
radt magyarság, bár annak sem története, sem fejlődése, sem a te-
rülethez való joga részletesen sem felkutatva, sem megírva nincsen.
IV. A cseh állam kormánya 1919-ben azon a címen igényelte a
magyar állam északi vidékeit, hogy az ott lakó szlovákok voltaké-
pen csehek, tehát az általuk lakott föld a cseh állam tulajdonának
tekinthető. Karácsonyi szerint a szlovákok a honfoglalás után a
magyar határon belül rekedt pannóniai szlávok (szlovének) voltak,
kik a salzburgi érsek 900-i panaszlevele szerint magyar uralom alá
helyezkedtek. Ezt Chaloupecky cseh történetíró igyekezett gyengí-
teni, de Hóman Bálint kimutatta Karácsonyi állításának helyességét.
A csehek ezután azt állították, hogy a magyar Felvidék Szva-
topluk morva birodalmához tartozott és sokkal később akként ke-
rült magyar uralom alá, hogy jogos birtokosaitól elvétetett. Palacky
Frantiseknek ezt az állítását a lengyel és a magyar történetírás azzal
cáfolta meg, hogy feltevése később keletkezett hamis prágai oklevél
alapján került forgalomba.
V. A ruthének részére az Északkeleti Felföldön Hrusevszkij
Mihajló ukrán történetíró követelte az incolatus jogát. Vele szemben
Petrov Leonidovich Alexej orosz történetíró kimutatta, hogy az orosz
bevándorlás az Északkeleti Felföldön csak a XIV. században vette
kezdetét.
VI. A németség már a Karolingok idejében képviselve volt Pan-
nónia területén. A Karolingok alatt azonban nem német, hanem
frank államhoz tartozott, a honfoglalás után pedig a német történet-
írók megállapítása szerint elsorvadt. Üj telepesek voltak tehát azok,
akik a térítés folyamán és később Magyarországba jöttek. Ismét
mások, akik a XII. századtól kezdve nagyobb csoportokban kértek
bebocsátást és ezzel kapcsolatban a magyar királyoktól széleskörű
kiváltságleveleket kaptak. így a Duna mentében, az északi hegyvi-
déken, a keleti határok vonalán a Szepességben, Beszterce körül és
a Maros alatt,
VII. Erdélynek a honfoglalást követő időkben kimutatható el-
különülése adminisztratív jellegű és később is ezen az alapon vált
élesebbé. A határokat védő székelyek, a szászok tehát a magyar ál-
lamot és nem egy különálló Erdélyt védelmeztek és ennek fejében
kaptak a magyar királytól széleskörű önkormányzatot. Csak a ta-
tárjárást követő időkben alakult ki az a szükséglet, hogy a távoleső
központi hatalom helyett az erdélyi magyarok, székelyek és szászok
maguk gondoskodtak a töröktől fenyegetett Erdély védelméről.
VIII. Merőben téves a román történetírásnak az a beállítása,
mintha ez a szervezkedés a románok ellen irányult volna. Annál
kevésbbé, mert a nemesekké lett románok a magyar nemesség sorai-
ban foglaltak helyet, a román jobbágyok pedig a magyar jobbágyok-
kal együtt keresték sérelmeik orvoslását. Az, hogy a románság a
rendek soraiban nem fordult elő negyedik nemzetként, azt jelentette,
hogy bevándorlásuk későbbi beszivárgás útján történt. Az a feltevés,
mintha közvetlen utódai lettek volna Dacia tartomány római telepe-
seinek, nem nyert bizonyítást.
IX. Kevés figyelmet fordított eddig a magyar történetírás a
Duna folyam fontos szerepére, pedig az a magyar államnak ezer
éven át használt legfőbb közlekedési útja volt kelet felé. Hajózásá-
nak története, katonai jelentősége még felkutatásra vár.
X. Az Al-Duna vonalán a XII, század végéig kimutathatólag a
bolgárok laktak és ezért hívták a dunamenti Belgrádot Bolgár-
Fehérvárnak, A szerbek csak a bolgárok elvonulása után, a görögök
elől húzódtak észak felé, majd a török elől menekülve lepték el a
Délvidéket, melynek lakossága az okmányokban előforduló helyne-
vek alapján kimutathatólag mindaddig magyar volt.
XI. Külön elbírálás alá esik az anyaországtól különálló horvát
királyság, mely a magyarral egy időben létesült. Megjegyezvén, hogy
a horvát nemzet akkor Dalmáciában lakott, míg a Dráva és a Száva
között magyarok telepedtek meg és régebbről ott maradt pannóniai
szlávok (szlovének) laktak. A magyarok tehát szlovén földön át
keresték a tengerhez vezető utat, a horvátokkal pedig a szövetséget.
Az így kialakult szövetségi viszony vonta maga után László és Kál-
mán királyok idejében a magyar-horvát unió kialakulását. A magyar
király Horvátország királyává lett és Horvátországban mint horvát
király uralkodott. A ,,társország" megtartotta önálló kormányzatát,
sőt a török megjelenése után a horvátok észak felé húzódtak, hova-
tovább a szlovén földet is ők vették birtokba. Így lett horváttá a
Zágráb körül elterült Szlavónia.
XII. Szlovén-horvát területen át lépett kapcsolatba Magyaror-
szág a velencei köztársasággal, mely a horvát-dalmát partvidék latin
városaival tartott fenn szoros összeköttetést. Mindaddig zavartalan
volt ez a kapcsolat, amíg a horvát királyság a bizánci császárságtól
el nem szakadt és Magyarországhoz nem csatlakozott, mert attól
kezdve Magyarország és Velence között gyakran volt harc Dalmácia
birtokáért.
XIII. Velencén keresztül alakult ki a kapcsolat a római pápa-
sággal; innen van az, hogy a magyarországi latin kiejtés a velencei-
hez hasonlít. A római kapcsolat értékét magyar szempontból az adta
meg, hogy a pápaság mindkét római császárral szemben függetlení-
tette magát és ennek folytán a magyar állam függetlenségét sem
befolyásolta.
XIV. A magyar állam mindkét római birodalomtól egyformán
független szuverén állam volt, melyet a középkori magyar nyelv
ország névvel jelölt. Az országban (csehül or szak, lengyelül orsak,
ruthénül hország, olaszul orsago) a corona és a regnum kezdetben
a király tulajdona volt (patrimoniális királyság) és csak később kü-
lönböztették meg a királytól a nemzetet. Az 1381-i turíni békeszer-
ződésben a rex et corona, regnum et corona kifejezés már az idegen
uralkodóházakkal szemben a nemzet védekezését mutatta,
XV. A nemzetnek idegen származású királyával szemben való
védekezéséből természetszerűleg következett az idegen államokkal
szemben való védekezésnek erősebb formája, szuverenitásának és
állami függetlenségének a külső államokkal szemben való biztosítása.
Magyarország a honfoglalástól kezdve kímutathatólag olyan ál-
lamot alkotott, amely semmiféle más államnak sem alkatrészét, sem
kiegészítését, sem társországát nem alkotta. Ezen az alapon tehát
nem alkotta részét sem a keleti, sem a nyugati, sem semmiféle létező
vagy elképzelt római birodalomnak. A két római birodalom a magyar
állam egyes részeit vagy fennhatóságát soha más úton nem igényelte,
mint örökösödés útján. Miután ezt sem tudta elérni (Mánuel), nem
sikerült ezt azon az alapon sem megszerezni, hogy IV. Béla szorult
helyzetében a német császárhoz folyamodott (II. Frigyes), de attól
semmiféle támogatásban nem részesült (Rudolf császár erre alapí-
tott 1290-i kísérlete.).
XVI. Mi sem bizonyítja jobban a magyar állam függetlenségét
annál, hogy trónja csak örökösödés útján volt megszerezhető, amint-
hogy ezen az úton szerezték meg azt a cseh Przemyslidák, a bajor
Wittelsbachok, az osztrák Habsburgok, a francia-olasz Anjouk, a
francia-német Luxemburgok és a lengyel Jagiellók. A legitimitás
jellegét a fiági örökösödés adta meg; a törvényes leányörökös csak
a nemzettől királlyá megválasztott férfi oldalán kerülhetett Magyar-
ország trónjára.
XVII. A választás joga e szerint a nemzetet illette meg. Nemzet
alatt értvén a magyar anyaország — patria nationis Hungaricae az
Anjou-korban — lakosságát.
XVIII. A különbséget a magyarok és a nem-magyarok, a nem-
zetiségek között nem pusztán a latin nyelv közös használata hidalta
át, mert a magyarok sem beszéltek latinul, hanem az egymásrautalt-
ság és a békés együttélés. A magyar történelem a magyar állam
területén semmiféle olyan mozgalmat vagy háborút nem ismer, mely-
ben az államalkotó magyarság az állam területén lakó nem-magya-
rokkal állott volna szemben. Az Ungria, Ungaria és Hungaria elne-
vezések alatt a középkórban mindenki Magyarországot és a magyar
államot értette; nem ismerte tehát a magyarellenes propagandának
azt a megkülönböztetését, hogy a magyaroktól sűrűbben lakott vidék
Magyaria volt, a Kárpátok medencéje pedig Hungaria. A Magyaria
elnevezést a világháború propagandája hozta forgalomba.
XIX. A nemzetiségi megkülönböztetésnél sokkal élesebb volt az
a különbség, mely a keresztény latin egyházhoz csatlakozott Ma-
gyarországot a keresztény görög egyháztól, helyesebben a bizánci
államegyháztól, majd Mohamed egyházától, az iszlámtól elkülöní-
tette, azokkal szembeállította. Miután a görög egyház politikai hata-
lom volt, a vele szemben való védekezés a bizánci állam ellen való
védekezést is jelentette; az iszlámmal szemben a magyar nemzet a
görög keleti keresztényekkel együtt védekezett.
XX. Ez a védekezés tette a balkáni keresztényeknek lehetővé,
majd szükségessé, a törökkel szemben való védekezés szempontjából
kívánatossá azt, hogy a bizánci fennhatóságot, amely kezdetben ter-
hes volt, később pedig nem nyújtott kellő védelmet, a magyar fenn-
hatósággal cseréljék meg. Így lettek a magyar állam függőségeivé
Bosznia, Szerbia, Bulgária, Havasalföld és Moldva, melyek addig
bizánci fennhatóság alá tartozó nemzeti fejedelmeik alatt éltek. Ön-
kormányzatukat a magyar fennhatóság alatt is megtartották, a török-
kel szemben jelentékeny támogatásban részesültek.
XXI. Megírásra vár még a magyar alkotmány története, mert
jogtörténeti kutatásaink eddig inkább formai természetűek voltak.
Tisztázásra vár az, vajjon a magyar alkotmány valóban a német
hűbéri és az osztrák-cseh jogból alakult, amint azt cseh és osztrák
felfogás nyomán Eckhart Ferenc állította, vagy sajátlagos magyar
fejlődésen alapul és párhuzamosan haladt az angollal, amint azt
Arankától Andrássy Gyuláig hitték.
XXII. A németországi cseh választófejedelemséggel és osztrák
hercegséggel való érintkezés hatása látszott meg abban, hogy Ma-
gyarország azokkal együtt Habsburg Albert idejében egy uralkodó
alá kerültek. Az így kialakult perszonális unió azonban a magyar
nemzet függetlenségének körülépítéséhez, nem pedig federációhoz
vezetett. Erről annál kevésbbé lehetett szó, mert a magyar állammal
szemben Ausztria és Csehország a német, tehát idegen állam alkat-
részei voltak.
XXIII. Sokkal inkább kitűnt az, hogy a Dunamedencét magában
foglaló magyar állam Közép-Európa rendjét a középkor egész fo-
lyamán biztosította. Ez a szilárd rend csak akkor gyengült, mikor
Magyarország a török hatalom kimeríthetetlen erőivel szembekerült,
az általa fedezett nyugati államok pedig a küzdelemben magára
hagyták,
XXIV. A külső kapcsolatok történetében a normann (orosz-
skandináv) államoktól kiindulva Bizáncon át kell haladnunk a
Német-Római Szent Birodalom (Csehország, Ausztria-Bajorország,
Karinthia, Velence) és annak távolabb eső függőségei (Svájc és az
olasz államok), Burgundia és Szavója, Lotharingia és a nyugati ál-
lamok felé.
A fenti csoportosítás megfelel a történelmi események és fejlő-
dés egymásutánjánakü Ha e megkülönböztetéseket nem tesszük meg,
akkor viszont nem öleljük fel az egész történelmi anyagot és hiányok
állnak elő.
A normann (orosz-skandináv) kapcsolatok csak az újabb kuta-
tások alapján nyertek fontosságot, azoknak folytatásától tehát újabb
eredmények várhatók. Hiányzik azonban az oroszémagyar kapcsola-
tok történetének megírása is, mire Thallóczy Lajos tett kísérletet.
A z orosz Taube báró kutatásai szerint a keleteurópai államok élén
Magyarország, Lengyelország és a kievi orosz fejedelemség haladtak
és innen a szoros családi és politikai kapcsolat a magyar királyság
és a középkori orosz fejedelemségek között.
A cseh, osztrák, bajor és karinthiai kapcsolatok vizsgálatánál
nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy ezek a német birodalom
részeit alkották, tehát nem tekinthetők a középkorban külön államok-
nak. A szuverén állami hatalommal ugyanis a német királyság ren-
delkezett, amelynek fejedelme római császári címet viselt. A kapcso-
lat, amely az osztrák, amjd az osztrák-cseh és magyar területek és
politikai alakulatok között később kialakult, nem vihető vissza olyan
időkre, mikor Magyarország mint külön szuverén állam az osztrák és
cseh területek fölött uralkodó Németországgal mint szuverén állam-
mal állott szemben.
A magyar-német viszonylatok történetében fontossággal bír az
a megkülönböztetés, hogy ez a viszony az államok vagy csak a feje-
delmek között javult vagy rosszabbodott. Bármennyire közel áll is
egymáshoz, különösen a patrimoniális uralom korában, a fejedelem
és az ország, mégis különbséget kell tennünk olyan esetek között,
melyekben különösen a fejedelem vagy különösen a nemzet érdekei
jutottak érvényre. Éppen a magyar-német viszonylatban észlelhető
az, hogy a századokon át tartós jó viszony egyes fejedelmek hangu-
latából vagy tervei folytán hirtelen romlott meg és ugyanolyan gyor-
san, sokszor a várakozás ellenére javult meg ismét.
A velencei-magyar kapcsolatok átfogó történetével még mindig
nem rendelkezünk. Az eddigi szakirodalom kevésbbé domborította
ki a velencei állam olasz jellege mellett annak szoros német és még
szorosabb bizánci-levantei kapcsolatait.
A többi olasz területek közül megírásra várnak az általános
olasz-magyar érintkezésen kívül a magyar=sziciliai kapcsolatok a
normann, német, francia, spanyol (aragóniai) uralom idején. Teljesen
figyelmen kívül maradt a szavójai útvonal, melyen át a magyarság
a nyugati államokkal érintkezett.
Megírásra vár a nyugati útvonal története a Rhône és a Rajna
felé, tehát a délfrancia és a németalföldi fejedelemségek irányában.
Csak annak megírása után nyerhetünk tökéletes képet azokról az
összeköttetésekről, amelyekben Magyarország akár mint állam, akár
mint nemzet, akár hivatalosan vagy szellemileg, gazdaságilag, a nyu-
gati államokkal és nemzetekkel állott.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy ezek az államok
a német-olasz római kapcsolatokon többnyíre kívül estek, tehát az
a szemmérték, amely mindent ezeken át tekint, ezeknek a kapcso-
latoknak a mérlegelésében alig tekinthető megfelelőnek. A páratlan
bőségben jelentkező angol-magyar emlékek viszont azt mutatják,
hogy ezek a kapcsolatok minden időben megvoltak, és hogy nem
egyszer európai fontosságra is emelkedtek,
A külső kapcsolatok történetében jelentékeny szerepük volt a
külső hatalmakkal kötött (nemzetközi vagy államközi, helytelenül
állam-) szerződéseknek.
A szerződéskötés jogát, mi a nemzetközi jog szerint az állami
szuverénitás ismertető jele, a magyar állam kezdettől gyakorolta,
írott okmányok azonban csak a XII-ik század első éveitől kezdve
maradtak meg.
A szerződések között találhatók: határszerződések, mint pl. az
1225-ben Grácban, 1372-ben Sopronban és 1411-ben Pozsonyban
Ausztriával, illetőleg osztrák hercegekkel megkötött szerződések a
határvonal megállapítása iránt; cessio-szerződések egyes területek
átengedését illetőleg, mint pl. az 1217-diki és 1244-diki magyar-ve-
lencei szerződések Zára városának átengedése iránt, Nagy Lajos
magyar és Kázmér lengyel királyok szerződése Magyarországon kí-
vül eső területek cseréje iránt; szövetségi szerződések, mint pl. 1101-
ben Velencével, 1269-ben Sziciliával, 1277-ben Habsburg Rudolf né-
met királlyal és római császárral, 1328-ban, 1332-ben, 1356-ban és
1362-ben az osztrák hercegekkel, 1353-ban IV. Károly cseh király-
lyal és német-római császárral, 1367-ben a Wittelsbachokkal, 1369-
ben Kázmér lengyel királlyal, 1373-ban az osztrák hercegekkel,
1374-ben a francia udvarral, 1388-ban Csehországgal, 1403-ban és
1412-ben Lengyelországgal; házassági és egyben szövetségi vagy
barátsági szerződések, mint pl. 1277-ben András magyar herceg és
Habsburg Klemencia, 1327-ben Anjou László és luxemburgi Anna,
1333-ban Anjou András és Anjou Johanna, 1374-ben Anjou Kata-
lin és Lajos francia királyi herceg között; garanciaszerződések, mint
pl. 1274-ben, 1328-ban, 1348-ban, 1358-ban, 1371-ben az osztrák és
bajor hercegekkel, valamint a luxemburgiakkal; fegyverszüneti szer-
ződések, mint pl. 1348-ban és 1358-ban Velencével, 1439-ben Ulászló
király és Albert osztrák herceg között; békeszerződések, mint pl.
1244-ben és 1358-ban Velencével, 1254-ben, 1270-ben és 1271-ben
Csehországgal, 1291-ben és 1328-ban az osztrák herceggel, 1364-ben
Csehországgal és 1411-ben Lengyelországgal; azon kívül örökösödési
és osztozkodási szerződések, mint pl. 1355-ben Lengyelországgal és
végül döntőbírósági szerződések, mint pl. az 1254-diki és 1271-diki
szerződések.
A középkori magyar állam nemzetközi statutumának ismereté-
hez a felsorolt és reánk maradt szerződések igen fontos adalékokat
szolgáltatnak. Bennök a magyar államot a magyar király képviselte,
de már az 1367-diki magyar-bajor szerződéslevélben előfordul a
Regnum et Corona, sőt az 1364-diki német-magyar szerződésben a
Rex in Regno et Corona, et ipsa Corona representans Regnum ki-
fejezés.
 Áz újkori magyar diplomácia.
1440-1815.
25. A Habsburgok, Jagiellók és Hunyadiak. Hunyadi János és
Mátyás, 1440—1490. Az új korszak ismertető jelei között az első a
középkori egyetemesség felbomlása, egyes államok és nemzetek elő-
térbe lépése volt. Az államokon belül, melyek fölött az egyetemesség
elhalványult, a fejedelmek és a politikai nemzet élén álló kiváltsá-
gos rendek akként érvényesülnek, hogy előbbinek jogköre megna-
gyobbodott ugyan, de maga részére a rendi tömegek támogatását is
biztosítani törekedett.
Habsburg Albert halála után sem utószülött fia, Habsburg László
nem lett a király, bár a főurak ő mellette foglaltak állást, hanem az,
a kit a köznemesség szélesebb tömege trónra ültetni kívánt: Jagiello
Vladiszláv lengyel király (1440).
A választás külső okát, részben a kérdés lényegét is a török
elleni védekezés adván meg, Ulászló haladéktalanul felvette a harcot
és törhetetlen erővel vitte is addig, amíg 1444-ben a várnai csatában
el nem esett. Most már alig maradt más választás, mint elismerni
Habsburg Lászlót, kinek udvarát anyja, Ciliéi Erzsébet, Pozsonyban
rendezte be. Híveinek nagy része a főurak sorából került ki, velők
szemben a köznemesség Hunyadi János mögé sorakozott. Hunyadi
hatalmas erővel védte meg az országot a török ellen, de ugyanolyan
erővel védelmezte a rendek érdekeit is és ennek a két érdemnek
lehetett betudni azt, hogy később fiát királlyá választották. Nem előbb
azonban, mint ahogyan V. László király meghalt (1457) és a biza-
lom jeleként, mert Mátyás halála után a rendek visszatértek a Ja-
giellókhoz (1490), sőt azoknak 1526-ban elkövetkezett kihalásuk után
is megmaradt a lengyel kapcsolat, mert a királlyá választott Szapolyaí
János lengyel hercegnőnek volt a fia, 1540-ben lengyel hercegnőt
vett feleségül, ennek fia, János Zsigmond pedig 1570-ig fenntartotta
jogait a Habsburgokkal szemben a magyar királyi koronára.
 Nem volna tehát nehéz a fentiek alapján azt mondani, hogy
itt voltaképen a Habsburgok és Jagiellók versenyéről volt szó, de
akkor megfeledkeznénk arról, hogy a magyar államnak külső vo-
natkozásaiban nem pusztán az a szerep jutott osztályrészül, hogy
két fejedelmi ház versengésében szenvedő fél legyen.
Anjou László nápolyi trónját magyar földön született nővére,
II. Johanna királynő, 1435-ben fivérére, Anjou René hercegnőre
hagyta örökül, ennek kezéből pedig Aragónia ragadta magához.
Nápoly 1442-ben a spanyolok birtokába került és természetesnek
látszott, hogy az Anjouk ellen küzdve szövetségesükre találtak a
magyar királyban, ki trónját az Anjoukkal szemben tartotta meg,
valamint abban a magyar kormányzatban, mely a köznemességre
támaszkodva állott szemben az Anjouktól megalkotott főnemesség-
gel. Bár a magyar—spanyol (vagy magyar—nápolyi) szövetség éle
a török ellen irányult, ugyanígy irányult az Anjouk ellen is, akik
magyar trónigényeiket fenntartották. A szövetség eredménye Alfonz
nápolyi király leányának, Beatrixnak, Mátyás királlyal házassága és
az a katonai támogatás volt, mely a töröktől ostromolt Otrantót
1481. augusztus 10-én felmentette és amely haditénynek emlékét
1881-ben olaszok és magyarok együtt ünnepelték.
Akkor még senki sem tudta, hogy az ugyancsak 1481-ben el-
halt Anjou René nápolyi követeléseit XI. Lajos francia királyra
ruházta át és hogy ennek utóda 1494-ben Nápoly meghódítására
indulva Magyarországot is az európai küzdelmekbe vonja.
A Habsburgok az 1437-ben elhalt Zsgimond király leányának,
luxemburgi Erzsébetnek (megh. 1442), Habsburg Albert és utó-
szülött fia, László (megh. 1457) magyar királyoknak jogán igényel-
ték a koronát, de még ennél is messzebb nyúlt vissza III. Frigyes
német-római császár akkor, amikor Mátyás királlyal szemben köve-
teléseit az 1290-i trónváltozásra építette. Ezen az alapon keresett
francia királyleányt Párizsban a magyar királynak 1457-ben és ko-
ronáztatta magát magyar királlyá a nála levő koronával 1459-ben.
Három évvel azután, az 1463-i szerződésben is csak azzal a felté-
tellel volt hajlandó Mátyás királyságát elismerni, és neki a koronát
átadni, ha ő is viselheti a magyar királyi címet. Ha tehát a közép-
kori jogéletben minden formaság megfelelt az életnek, úgy Mátyás
oldalán Frigyes is magyar királyként számított. Mátyás király tu-
datában volt ennek és ezért igyekezett összeköttetést keresni olyan
hatalmakkal és nemzetekkel, melyek a Habsburgok érdekkörén kívül
estek. Mikor azonban Svájcon át a nyugati hatalmakhoz elérkezett,
erői már kimerültek.
 A huszita csehek ügyesen kihasználták a német-magyar ellen-
tétet. Podiebrad György a cseh nemzeti mozgalom élén a magyar
nemzeti mozgalom támogatását szerezte meg Frigyes császárnak
cseh földön érezhető nyomása ellen, de a császárt Magyarország
ellen használta ki. Ugyanígy tett Frigyes is, mert amikor Csehország
katolikus rendjei Jagiello Kázmér lengyel királyt hívták meg, Má-
tyást a huszita Podiebrad ellen fordította. Biztosra vette ugyanis,
hogyha Magyarország nagy áldozatokkal úrrá lesz Csehország fölött,
nemcsak a lengyelekkel fog szembe kerülni, hanem Csehország kirá-
lyaként hűbéres alattvalója lesz a császárnak. Mátyás király való-
ban csak tíz évi kemény harc (1469—1478) után és csak Kázmérral
együtt jutott a cseh királyi cím birtokába. Frigyes most a cseh vá-
lasztófejedelmi méltóságot Ausztria hercegére kívánta átruháztatni,
hogy Magyarországot a nyugati hatalmaktól elválassza, Mátyás vi-
szont a Német Birodalom fejedelmeivel, a bajor, brandenburgi és
szász választókkal szövetkezett. Azt remélte, hogy közös frontot al-
kothat velők a császár ellen, pedig az eredmény az volt, hogy a
magyar király a német birodalom belső viszonyainak hálójába ke-
veredett és a császár ellen küzdve a Jegiellók igényeit növelte
meg.
Mikor Csehország 1477-ben Ulászló lengyel herceg birtokába
került, a császár őt is, Mátyást is elismerte Csehország királyaiul.
Tekintettel azonban arra, hogy a cseh választófejedelem a német
császárnak hűbérese és alattvalója volt, Magyarország ellenben soha
nem tartozott a Német Birodalomhoz, 1477. november 30-án és de-
cember 1-én ünnepélyes nyilatkozatban jelentette ki, hogy Magyar-
ország nem alkotta és ezúttal sem alkotja részét a német államnak.
Mátyás csak ezek után gondolhatott egyéb összeköttetésekre.
Így lépett szövetségre a svájciakkal (1479) és így jutott el a fran-
ciákhoz, de akkor már fáradtan és reménytelenül nézett az el-
múlás elé.
26. Habsburgok és Jagiellók, 1490—1606. — Jagiello Ulászló
cseh királynak a köznemességtől történt megválasztását (1490)
ugyanannak tudhatjuk be, amiért félszázaddal előbb az első
Ulászlót megválasztották (1440): hogy a neki alkalmas királyt a
törökkel és Habsburgokkal szemben neki alkalmas politikára kény-
szeríthesse.
Csehország és Magyarország közös királya valóban szembe-
szállott Németország királyával, de Ulászló az 1491. november 7-i
szerződésben elismerte a Habsburgok igényeit a magyar trónra,
csapatait pedig visszarendelte Ausztriából.
 Ekkor jelent meg a látóhatáron a Valois-ház és kereste Magyar-
ország szövetségét Nápoly ellen.
Anjou René ugyanis nápolyi örök jogát a francia királyra ru-
házta, VIII. Károly pedig 1495. elején csapatai élén a várost bir-
tokba vette. Mivel a vállalkozás röviddel azután összeomlott, fia
és utóda, XII. Lajos már körültekintőbben járt el. 1500-ban a len-
gyel és magyar Jagiellók és Velence szövetségét szerezte meg és
ekkor adta Ulászlóhoz Foix grófnőjét, candalei Annát (1502). A
koalíciónak az vetett véget, hogy Velence kilépett és ezzel Magyar-
országot is arra kényszerítette, hogy a szultánnal békét kössön
(15. február 22.).
Nem lehetetlen, hogy éppen a velencei-török front, Magyar-
országnak dél felől való bekerítése bírta rá Ulászlót arra, hogy a
nyugati kijárat biztosítása érdekében a Habsburgokhoz közeledjék.
Így jött létre az 1508-i cambray-i liga, mely Velencét hátraszorítva
lehetővé tette azt, hogy Magyarország is a török ellen fordulhasson.
A szultán észrevette, hogy a Jagiellók frontján gyenge az ellenállás
és 1521-ben Belgráddal együtt az egész Dunavonalat elfoglalta, majd
átlépte a magyar határt. Ulászló fia és örököse, II. Lajos király, a
mohácsi csatatéren maradt.
A királyi koronát II. Lajos özvegye, Habsburg Mária, saját fi-
véreinek, Károly és Ferdinánd főhercegeknek tartogatta, kik közül
az idősebb Károly Spanyolország királya és a Német-Római Szent
Birodalom császára volt. V. Károly ekkor vette címei közé a magyar
királyi címet és küldötte Ferdinándot Magyarországba, míg Mária
királyné a németalföldi helytartóságot kapta tőle.
A Habsburgokkal szemben a Jagiellókra és a köznemességre
támaszkodó Szapolyai János a török védőséggel együtt kapta meg
Franciaország támogatását, I. Ferencz francia király ugyanis V.
Károly fogságába esett (1525) és ez bírta rá, hogy a török hatalom
támogatását szerezze meg. Mindaddig, amíg ez a francia befolyás
érvényesült, Szolimán szultán magyar földön át Bécs felé igyekezett.
A mohácsi csatatéren 1526-ban és Buda megvételekor 1541-ben a
francia követ volt az első, aki a helyszínen fejezte ki neki szerencse-
kívánatait; a francia szövetség birtokában vette magához az 1540-ben
elhalt János király és Izabella lengyel királyi hercegnő árváját,
János Zsigmondot, akiről a török hatalomhoz közelebb eső Béccsel
szemben jobban védhető Erdélyben kívánt gondoskodni.
Ez tette lehetővé azt, hogy Erdélyben török védelem alatt
királyság (1541—70), majd fejedelemség (1570—1690) rendezked-
hessék be, amely továbbra is megtartotta szoros összeköttetéseit a
lengyel királysággal. így lett Báthory István fejedelem 1576-ban
Lengyelország királyává.
A Habsburgok és a Jagiellók vetélkedése azonban csak előjátéka
volt annak a nagy küzdelemnek, amely a Habsburgok ellen nyugaton
és keleten megindult, Rudolf király a nyugati harctereken szenve-
dett sok vereséget azzal kívánta ellensúlyozni, hogy csapatait
1591-ben széles vonalban indította meg az adriai partok és az Al-
duna között. A ,,felszabadító háború" valóban meggyengítette a tö-
rök erejét, de a magyar földet megszállva tartó idegen csapatok
kegyetlenkedése a mérleget csakhamar a török javára tolta el. Ru-
dolf legjobb hadvezére, Bocskay István a felkelés élére állott és
mint Erdély protestáns fejedelme Bécsben diktált békét a Habs-
burgoknak. Az 1606-i bécsi szerződés hosszú ideig alapja maradt
annak a viszonynak, mely a király és a török hatalomtól alátámasz-
tott portestáns erdélyi fejedelem között kialakult; a Bocskaytól köz-
vetített zsitvatoroki békeszerződés (1606) pedig annak, amely a
Habsburgok és a Porta között a hatalmi erők új eloszlásának ered-
ményeként létrejött.
27. Két ország, egy szuverénitás, 1606—1660. — A Habsburgok
kiterjedt európai kapcsolataik fenntartásában gyakran éltek magyar
diplomaták szolgálatával. Mivel pedig az erdélyi fejedelmek már
kezdettől fogva magyar diplomatákat alkalmaztak, illetőleg magyar
diplomáciai szolgálatot létesítettek, a magyar királyok is hozzájá-
rultak az országgyűlés azon követeléséhez, hogy a Magyarországgal
szomszédos keleti országokban esetenkint magyar követeket alkal-
mazzanak. A vonatkozó törvények végre nem hajtása mit sem vál-
toztatott azon, hogy a török szövetség, a Portára járás, a török
kormánnyal fenntartott állandó érintkezés e követelést ébren tartotta.
A közös bajok és szenvedések a szétszakított magyar állam ré-
szeit is közelebb hozták egymáshoz. A magyar jog egysége a magyar
alkotmányos fejlődést erősítette meg; a magyar nyelv és szellemi
élet ereje az idegenekre sem maradt hatás nélkül. A területi meg-
oszlást és a vallásbeli ellentétet közös magyar érdekek hidalták át;
a magyar fejedelemség a magyar királyságnak éppen úgy integráns
része maradt, mint Horvátország, melynek bánjai magyar politikát
űztek. Az erdélyi fejedelem a korszak egész folyamán nem kötött
olyan szerződéseket, melyek erdélyi ,,államának" szuverén elisme-
rését jelentették volna: az európai kérdéseket lezáró általános szer-
ződések (pl. a vesztfáliai békeszerződés 1648-ban) csak egy magyar
államot ismertek; a területi eloszlás nem kapott helyet az európai
nemzetközi jogban. Mi több, a gyakorlatban az aldunai román feje-
delemségek fölött megvolt régi felsőbbség sem változott meg, mert
Erdély, Moldva és Havasalföld állandó kapcsolatban voltak egy-
mással, a vajdaságok fölött álló erdélyi fejedelem a magyar király
szuverén jogait sohasem vonta kétségbe, a török állammal viszont
semmiféle államjogi kapcsolat nem alakult ki.
A lengyel állammal fenntartott viszony abban az alakban ma-
radt meg, hogy Erdély protestáns fejedelmei a katolikus Báthoryak
politikáját folytatták és a Habsburgokra támaszkodó lengyel király-
ság megszerzésére vágytak. Mikor azonban Bocskay István, Bethlen
Gábor és I. Rákóczi György után, akik Bécs ellen közvetlenül har-
coltak, a fiatal II. Rákóczi György a küzdelem színterét lengyel
földre tette át, vállalkozása kudarcot szenvedett, az erdélyi haderő
megsemmisült, ő maga 1660-ban a bosszúra indult törökök ellenében
esett el. A Habsburgok és a török hatalom közvetlenül szembe kerül-
tek egymással és új harc indult meg közöttük a Dunamedence bir-
tokáért.
28. A Habsburgok dunai birodalma, 1660—1715. — Mivel a
Habsburgok az 1648-i békeszerződésben kiürítették a nyugati terü-
leteket és XIV. Lajos növekvő hatalma elől kelet felé vonultak el,
most keleti birtokaik megtartása érdekében kellett szembe szállaniok
a török hatalommal.
Mi sem lett volna természetesebb, mint ha a Habsburgok, kik
ettől kezdve Németországból már csak Ausztriát és az 1621-ben
Ausztriába kebelezett cseh királyságot bírták, megalkotandó biro-
dalmuk súlypontját a Dunamedencében helyezik el. Ez valóban meg
is történt, de azzal a módosítással, hogy Magyarország felszabadí-
tása és helyreállítása helyett Bécs körül építették ki az osztrák ház
monarchiáját (sp. monarquía). Az új felszabadító háború tehát a
magyarok szabadságát is eltemette, sőt a nagy tragédiák — Zrinyi
Miklós, Wesselényi Miklós nádor összeesküvése, Thököly Imre és
Rákóczi Ferencz szabadságharca — után még az a kérdés is felme-
rült, hogy volt-e része az államalkotó magyarságnak abban a felsza-
badításban, melyért a magyar országgyűlés azzal fejezte ki háláját
az idegen seregeket hozott uralkodóház iránt, hogy lemondott a tör-
vényes ellenállás jogáról és a Habsburgokat örökös uraivá
tette (1687).
Történetírásunk eddig főként azt az ellenállást értékelte, mit a
szabadságjogok megszorítása hívott ki maga ellen és azt az ellen-
tétet, mely az idegen udvar idegen kormányzata és a magyarság
között élesen szembetűnt. Ez az ellentét azonban egy másik harcot
is takart: a nyugatról keletre szorult Habsburgok harcát a Duna-
medence birtokáért. Thaly Kálmán nem ok nélkül kívánta kimutatni
azt, hogy a felszabadító seregekben a magyarság számaránya vetél-
kedett azon idegenekével, kiket a Habsburgok a küzdelemben, a pá-
pától nyújtott félmillió arany felhasználásával, Európának közel
összes nemzeteiből harcba vinni tudtak. Kimutatta, hogy a királyi
zászlók alatt diadalmasan küzdő magyar csapatok, melyek a Buda
visszavételére indult nemzetközi vállalkozásban saját hazájuk fel-
szabadításáért küzdöttek, voltak azok, akik jutalmul elnyomást kap-
tak és akik azután ennek az elnyomásnak a leküzdésében kurucokká
lettek, mert a magyar hadsereget a bécsi kormány feloszlatta és a
lefegyverzett polgári lakosság ellen az általa behívott balkáni szer-
beket fegyverezte fel, hogy az országnak idegenektől való birtokba-
vételét könnyebben és biztosabban eszközölhesse. Nem is volt ez a
felkelés hiábavalónak tekinthető, ha hozzátesszük azt, hogy az 1715-i
parlament a magyar állam kormányzati függetlenségét biztosította
és megnyugodott abban, hogy a magyar jog egységét és az alkot-
mányos fejlődést az egész vonalon biztosította.
Így történt, hogy a Habsburg-monarchia csak német birodalmi,
helyesebben osztrák részében épült fel az osztrák-cseh-német hűbéri
rendszer alapjain; a magyar állam épen megtartotta történelmi
alapjait.
Már akkor felmerült a gondolat, hogy ennek az új hatalomnak
a súlypontját Magyarországon helyezzék el, de gyakorlatban nem
adták fel a gondolatot, hogy az új monarchia országait egy osztrák
államban egyesítik.
Magyarországnak a török hódítás következtében lakatlanná vált
részeit tervszerű telepítéssel igyekeztek benépesíteni, az új lakos-
ságot pedig nagy kedvezményekkel, a magyar kormányzat helyett a
bécsi osztrák kormányzat részére biztosítani. Ekkor jutottak el a
török elől északra húzódó horvátok a Dráván keresztül Pozsony
vonaláig; ekkor állapodtak meg a beköltözött balkáni szerbek az Al-
földön, az esztergom-egeri vonalig kiterjesztvén a töröktől engedé-
lyezett püspökségeik hatáskörét, a beköltözött ipeki patriárchában
pedig magyar területen helyezték el egyházi főhatóságukat is; ekkor
alakult ki a román görög keleti egyház fölött az a szerb joghatóság
is, melynek kísérletei ellen az erdélyi fejedelmek hiába küzdöttek
és amelynek leküzdése végett a Habsburgok 1700-ban a román egy-
házi uniót megalkották. Amíg a horvátok, szerbek és románok na-
gyobb tömegekben helyezkedtek el, addig a bécsi udvartól behívott
németek és egyéb bevándorlók szétszórt telepeket alkottak. A bécsi
kormány valamennyi népelemben ellensúlyát kereste a magyarság-
nak, mely megfogyatkozott erővel került ki a kétszázados küzdelem-
ből, amelyben az európai nemzetek biztonságáért saját vérét áldozta
fel, és megfelelő erőt látott bennök annak az osztrák birodalomnak a
megalkotásához, mely a német földön elveszített birtokok és befolyás
kárpótlását fogja nyújtani. Biztos volt tehát abban, hogy az az
egyensúly, amely az 1715-i osztrák-magyar kiegyezés eredményeként
a Dunamedencében előállott, folytatólagos betelepítések útján a ma-
gyar állam ellen az osztrák állam javára változik meg.
29. Az új Magyarország, 1715—1815 — már területében is ha-
sonlított a történelmi magyar államhoz, mert az anyaország, Erdély,
a Bánát, a határőrvidékek és Horvátország elkülönítése csak kor-
mányzati térre szorítkozott; a közlekedésnek a történelmi magyar
állam határain belül inkább csak technikai, nem pedig állam jogi
akadályai maradtak.
A történelmi Magyarország felszabadítása és egyesítése ugyan-
azon egy uralkodó kezében nem csak azt jelentette, hogy a Habs-
burgok nyugatról elkerülve a Duna középső folyása mentén olyan
birodalmat alakítottak, melynek élén Lipót császár kifogást emelt az
ellen, hogy Nagy Péter a császári címet szintén felvette; nem is
pusztán abban, hogy az uralkodóház ezt a birodalmat kívánta bizto-
sítani magának azzal, hogy az öröklés jogát a leány ág részére is biz-
tosította: hanem abban is, hogy az új monarchia németbirodalmi és
egyéb részeinek korlátlan birtok jogával szemben a magyar király-
ságot a nemzet hozzájárulásával bírta és hogy a magyar birodalom-
nak természeti és jogi, történelmi és a köztudatban gyökerező egy-
sége kellő alapot nyújtott ahhoz, hogy az uralkodó birodalmának
súlypontját Magyarországban helyezze el.
Szavójai Jenő hercegről jegyezték fel, hogy ennek a gondolat-
nak atyja volt, de nem tették hozzá, hogy ennek a gondolatnak volt
köszönhető Károly király berendezkedése Budán, a budai királyi pa-
lota megépítése. Bármennyire élettelen maradt is e gondolat, amint
egyesek hiszik, még sem tekinthető annyira élettelennek, hogy a fi-
gyelmes szemlélő meg ne állapíthassa, miszerint a budai berendez-
kedéssel indult meg a küzdelem abban az irányban, hogy a Duna-
medence politikai központjává Bécs helyett a későbbi Budapest
legyen.
Az 1715-i kiegyezésnek egy másik, nem kisebb fontosságát abban
állapíthatjuk meg, hogy a magyar közvélemény tudatában volt an-
nak a nagy erőnek, amit a megmentett alkotmány és a magyar jog
egysége és folytonossága képviselt; és hogy a magyar nemzet birto-
kába kívánt jutni mindazoknak az előnyöknek, amelyek ebből követ-
keztek. A küzdelem tehát azon kérdés körül is megindult, hogy a
magyarság a diplomáciai szolgálatban érvényesülhessen. Az udvari
kormányzat lépésről-lépésre hátrált és csak ahhoz járult hozzá, hogy
a Habsburg-birodalom külső képviseletében magyarok is alkalma-
zást nyerhessenek. Nem tette azonban magáévá a magyar ország-
gyűléseknek azt a követelését, hogy magyarok olyan magasabb ne-
velőintézeteket kapjanak, melyeknek elvégzése őket a külső kapcso-
latok kiépítésére, a nyugati társadalmakkal való érintkezés útján
arra is képessé teszik, hogy az itthon szerzett ismeretek segítségével
a magyar nemzet külpolitikai érvényesülését szorgalmazhassák.
Mária Teréziának, III. Károly király leányának, akivel 1740-ben a
Habsburgok leányága foglalta el Magyarország trónját, egyik leg-
nagyobb érdeme annak a tanügyi kódexnek a jóváhagyása volt,
amely a nemzetközi ismeretek tanítását előírta. Ennek fontosságát
mi sem mutatta jobban, mint hogy amikor Magyarország 1849-ben
osztrák megszállás alá került, a magyar felsőoktatásból ez ismeretek
tanítását törülték és ezen az úton a magyar nemzetet a külvilágtól
elzárni törekedtek.
A külpolitikai érvényesülésre való törekvéssel egyidejűleg tör-
tént az, hogy a francia kormányzat Mária Teréziát csak mint Ma-
gyarország királynőjét volt hajlandó szuverén uralkodóként elis-
merni. Ez viszont azt mutatta, hogy a magyar állam szuverénitását az
európai kancelláriák nem tekintették megszűntnek és hogy a szuverén
jogok gyakorlása között a külpolitikai érvényesülés nem volt tör-
vényellenes követelésnek tekinthető. Az uralkodó az 1791-i béke-
tárgyalásoknál már magyar kiküldöttet is alkalmazott, és így ért-
hető, hogy az osztrák császárság felállításakor, 1804-ben, nem új
birodalom alapításáról, hanem arról volt szó, hogy az uralkodóház
nem-magyar birtokai állammá szervezkedtek, de az a magyar állam-
nak sem addigi állam jogi függetlenségét, sem szuverénitását nem
érintette.
Külön meg kell emlékeznünk arról, hogy a feloszlott lengyel
királyság és velencei köztársaság birtokállományából szerzett tarto-
mányokat, Galiciát és Dalmáciát, a régi magyar királyok jogán sze-
rezte meg, de Magyarország helyett az állammá alakult osztrák csá-
szársághoz csatolta és osztrák igazgatás alá helyezte. Fontos volt
ez az eljárás azért, mert ekkor szakadt meg az összeköttetés Ma-
gyarország és Lengyelország között, melynek felosztását a magyar
közvélemény megütközéssel fogadta, amint hogy Ausztria is ekkor
indult el — Dalmácián keresztül — annak a balkánpolítikának a
követésére, amely 1918-ban a Habsburg birodalom megdöntéséhez
vezetett. Az a nagyszabású terv, hogy Moldva régi magyar hűbéres
tartományon keresztül, melynek egy részét 1774-ben Bukovina néven
Törökországtól szintén Ausztriához csatolták, hasonló előnyomulás
vegye kezdetét a Dunatorkolat felé, Oroszország ellenállása folytán
nem volt megvalósítható.
Ausztriának nyugaton a német fejedelmekben, keleten az orosz
cárokban olyan ellenfelei támadtak, akik nem feledték el, hogy a
magyar nemzet az osztrák uralom szertelenségeivel szemben kemény
ellenállást folytat. Az az ellenállás, amely 1715 óta kisebb-nagyobb
mértékben mindig észlelhető volt, bírta rá a poroszokat arra, hogy
a magyaroknak a Habsburgok helyett a szász-weimari herceg sze-
mélyében adjanak királyt. Mikor a mérkőzés Napoleon és a Habs-
burgok között folyt, a francia császár is függetlenséget ígért a ma-
gyar nemzetnek; mikor a Habsburgok Napoleon mellé állottak és a
küzdelem Anglia és Franciaország között indult meg, akkor az an-
golokkal szövetséges Sándor cár hívta fegyverre a magyarokat
1812-ben és 1813-ban. Magyarország tehát az általános európai fel-
fogás szerint olyan állam volt, amelynek az osztrák hatalomtól való
elvonása egyben a Habsburgok gyengítését vonta maga után.
Ezért igyekeztek gondosan elkerülni azt, hogy Magyarország
neve az 1815-i végzésekben előforduljon. Nem is található meg azok-
ban, bár ez semmiképen sem adhat jogot olyan feltevésre, hogy a
magyar állam szuverénitása vagy léte megszűnt. Ellenkezőleg, a
magyar állam ereje volt az, mellyel a magyar királytól is aláírt 1815-i
végzésekben biztosított Habsburg-birodalmat megtartották és meg-
növelték.
Ez volt a felfogása Kaunitz hercegnek, ki a Habsburgok ügyeit
a XVIII-ik század legnehezebb éveiben vitte és aki Szavojaí Jenő
herceg nyomán szintén arra gondolt, hogy a hatalom súlypontját
Magyarországba keellene áthelyezni. Tőle vette át a gondolatot
Metternich herceg is, aki saját szemeivel látta, hogy az uralkodóház
menedékét a francia terjeszkedéssel szemben Magyarország képezi.
30. A magyar állam nemzetközi joga, 1440—1815. I. Bár a
magyar állam területe 1440-ben és 1815-ben közel ugyanaz volt, a
közbenső időben a török hódítás darabokra tépte és a területi kér-
dés rendezését valamennyi problémánál fontosabbá tette. A törté-
netírás megállapítása szerint Magyarország minden baja területé-
nek megosztásából, a magyarság megélhetési és mozgási területének
csökkenéséből állott elő. A bécsi kormányzat ezt a felosztást a fel-
szabadítás után is érvényben tartotta és bár az egész ország a ki-
rály birtokába került, Erdély, a Bánát, a határőrvidékek neve alatt
alakított különböző kerületek külön igazgatás alatt maradtak.
II. Jelentékeny változást szenvedett a magyar állam lakossá-
gának összetétele is.
Az a magyarság, mely az elmúlt századokban a Kárpátok me-
dencéjét megtöltötte, a török betörések, megszállás és uralom
következtében pusztulásnak indult és összébb szorult. Az alföldi
telepek magokra maradtak, a lakosság a hegyvidékre költözött, ahol
könnyebben védekezhetett. Oda vitte magával kincseit és egész kul-
túráját, mi a két terület között egyre nagyobb eltérést eredménye-
zett. Az 1920-i békeszerződés kegyetlensége részben abból állott,
hogy a művelt hegyvidékek elszakításával a magyarságot az elma-
radt sík földre taszította és ezzel ugyanazt a megsemmisülést készí-
tette elő, mit a török uralom elérni kívánt.
A pusztulás vonala délről, a török határról terjedt észak felé.
Legsúlyosabb volt a Száva—Duna vonalán, ahol a régi lakosság tel-
jes egészében elpusztult, telepei lakatlanul maradtak; kevésbbé volt
súlyos Erdély nyugati határvidékén és az Alpesek lejtőjén. A pusz-
tulás vonala észak felé Győr és Eger vonaláig szélesedett, majd
nyugat felé fordult, mert a támadás célpontjában Buda helyét Bécs
foglalta el.
A török hatalom terjeszkedése a fajok között is nagy eltolódást
eredményezett. Nyugaton a magyarság helyét a Balkán felől észak
felé húzódó horvátok foglalták el és így lett a Zágráb körül elte-
rülő Szlavóniából Horvátország, a dráva-száva-dunai magyar me-
gyékből pedig Szlavónia. Ugyanakkor a balkáni szervek akadály-
talanul vándoroltak tovább a török határon belül egészen addig,
amíg elérték a Győr-Eger vonalat. Ők szállották meg a délvidék la-
katlanul maradt magyar községeit, ők vették át a gazdátlan földe-
ket és terjeszkedésük mértékét mi sem mutatta inkább, mint az,
hogy magyar területen tíz szerb püspökséget tudtak alakítani. Kelet-
magyarország görög keleti román lakosai szintén szerb egyházi igaz-
gatás alá kerültek. Azért igyekeztek az ettől szabadulni kívánó ro-
mánoknak az erdélyi fejedelmek minden támogatást megadni és ren-
delték el, hogy a román papok a nép nyelvét használják a templom-
ban és az iskolában. Ők cserélték meg a cirill betűket latin betűk-
kel és indították meg azt a latinosodást, melyet a bécsi kormány-
zattól 1700-ban elrendelt unió tovább fejlesztett. Ebből a latínoso-
dásból nőtt ki azután a dákoromán gondolat is, melynek rendszere-
zése a XVIII-ik század végén történt meg.
A szerb telepek jelentékeny erősödést nyertek abból a beván-
dorlásból, mely az ipekí szerb patriárka vezetése alatt a XVII-ik
század végén folyt le. A betelepítés ugyan királyi engedély alapján
átmenetileg történt meg, de a behívott szerbek többé nem hagyták el
Magyarország területét, ahol sokkal jobb földeket kaptak és a bécsi
kormányzat különös kegyét élvezték azért, hogy nekik a magyarság
szervezkedésével és az idegen uralom ellen kifejtett ellenállásával
szemben támogatást nyújtsanak. A szerb telepedés éppen úgy, mint
a Balkán felől állandósult román beszivárgás összefüggő nagy nem-
zetiségi területek alakulásához vezetett. A III. Károlytól, Mária Te-
réziától és II. Józseftől behívott németek (franciák, spanyolok) egy-
mástól különálló kisebb telepeket alkottak.
A korszak végén az államalkotó magyarság a lakosságnak már
alig egyharmad részét tette ki.
III. Azzal a támadással szemben, melyet az idegen kormány-
zat a magyarság ellen intézett és amely abból állott, hogy a lakos-
ság nagyobbik részét a kisebbik rész ellen fordította és a magyar
állam érdekeivel szemben idegen érdekek — pl. egy osztrák össz-
bírodalom vagy osztrák állam felállítása — szolgálatába állította,
nem maradt más védekezés, mint a Dunamedence földrajzi egysége,
a régebbi lakosság százados együttélése, a magyar jog folytonos-
ságának megtartása, a magyar nyelv ápolása és a magyar művelt-
ség fejlesztése. Ezeknek a törekvéseknek a diadala tette lehetővé
azt, hogy Magyarország jellege magyar maradt.
A magyar jog egységes fejlődését Mohács után egyformán meg-
állapíthatjuk a király kezén maradt országrészekben éppen úgy, mint
Erdélyben, sőt a török megszállás alá került, majd a bécsi kormány-
tól külön igazgatott területeken is. Sehol nem változott meg sem az,
hogy a terület a magyar király birtokát képezi, sem az, hogy a ma-
gyar király szuverén államfő maradt, sem a magyar király király-
ságának nemzetközi elismerése és tudata. Ennek következtében meg-
maradt a folytonosság abban a fejlődésben is, amit a magyar király-
tól fenntartott magyar alkotmány mutatott, melynek változatlanul
való megtartására minden király esküt tett. Aki az alkotmányra
teendő esküt megtagadta, azzal szemben (II. József) a nemzet a
maga akaratát érvényesítette.
Nem változtatta meg a magyar államjog alapjait az sem, hogy
a Pragmatica Sandio elismerésével az uralkodóház leányága került
a korona birtokába, mert nem történt meg annak elismerése anélkül,
hogy az uralkodó a magyar állam jogi és kormányzati függetlensé-
gét el ne ismerte volna. Nem változtatta meg az sem, hogy Erdély
egyes fejedelmei a maguk részére szuverén jogokat igényeltek és
ahhoz nemzetközi elismerést szorgalmaztak, mert a királlyal meg-
kötött valamennyi szerződésükben a király szuverénitását ismerték
el, a nemzetközi elismerést pedig sohasem sikerült megszerezniök.
Ugyanígy nem járt súlyosabb következményekkel a balkáni horvá-
toknak az a törekvése, hogy a horvát királyságot a magyar király-
ság kikapcsolásával közvetlenül tegyék a Habsburgok birtokává.
Hiába választották meg a mohácsi csata után a magyarokat meg-
előzve Habsburg Ferdinándot és kínálták fel a magyarok előtt a
leányág örök jogának elismerését; Horvátország birtoklását a Habs-
burgok mint Magyarország királyai eszközölték és ezen mit sem
változtattak.
IV. Voltak bizonyos megosztások, amelyek a magyar állam-
joggal megfértek, mert a magyar állam egységét nem veszélyez-
tették.
Ilyen volt pl. területileg a vármegyék helyi élete és külön igaz-
gatása, önkormányzata; ilyen volt a lakossággal kapcsolatban a kü-
lönböző egyházak önkormányzata is, mi azért fontos, mert ennek
következtében a nemzetiségek széleskörű önkormányzattal rendel-
keztek, mint pl. a horvát katolikusok, a szlovák és erdélyi szász
luteránusok, a görög keleti szerbek és románok.
Megfért a magyar állam egységével az a küzdelem is, amely
a központosítás és az önkormányzat elvei között évszázadok óta
folyt anélkül, hogy a magyar államjog alapjait megváltoztatta volna.
Nem volna messzemenő az a párhuzam, amely a régi magyar vár-
megye és a svájci kantonok igazgatása között vonható, ha csak nem
abban, hogy Svájc 1648-ban mint egyes kantonok összesége nyert
nemzetközi elismerést, Magyarország pedig állam jogi egygséget al-
kotott. Éppen ez az egység tette lehetővé azt, hogy egyrészt az ide-
gen kormányzat megbontó törekvéseinek ellenállott, másrészt az
uralkodó a külképviseletben a magyar országgyűlés követeléseit
méltányolja.
Erdély nemzetközi statutuma — létező valóság volt annyiban,
hogy a török hódítás következtében a királyi igazgatás alatt maradt
magyar területtől elszakítva hosszú ideig magára maradt és ebből
kifolyólag részben külön életet élt.
Mióta Magyarország királyai nem látogathattak minden alka-
lommal Erdélybe, sem annak rendjei nem kereshették fel a nyugati
részeket, a külső ellenség ellen és a belső rend biztosítása végett az
erdélyi rendek: a magyarok, a kiváltságos székelyek és a kiváltsá-
gos szászok unióra léptek egymással, melyet a XIX. század közepéig
megtartottak. A három „nemzet" és a négy vallás uniója képezte
alapját annak az erdélyi „államnak", amely Buda elfoglalása (1541)
után kialakult. Területét keleten és délen a Kárpátok határolták,
északon a Felső-Tiszavidék, nyugaton a Tiszántúl (Partium), dél-
nyugaton a lugos-karánsebesi kerület és bánság.
Az erdélyi állam jogi értelemben sohasem jött létre, mert a
magyar állam integráns része maradt. Jellegét magyar hagyományok
adták meg, amelyekkel sohasem szakított és azoktól el nem távo-
lodott. Éppen ezért szerződései közül azok, melyeket a magyar ki-
rállyal vagy kormányzattal kötött, Erdélyt a magyar állam részé-
nek mutatják; azok pedig, melyeket fejedelmei külső uralkodókkal
és kormányokkal kötöttek, többnyire katonai egyezmények és zsold-
szerződések voltak. Igaz, hogy Erdély a magyar király távolléte és
a török hatalom közelsége folytán török védelem alatt élt és a Por-
tának adót fizetett, ezzel azonban csak azt vásárolta meg, hogy
török csapatok meg ne szállják, saját törvényei és hagyományai sze-
rint élhessen. Állam jogi viszony sem kelet felé a török, sem nyugat
felé a német vagy osztrák állammal sohasem alakult, ennélfogva
egy államjogi kapcsolat maradt meg: a magyar államhoz való
tartozás.
Az aldunai fejedelemségek, Moldva és Havasalföld, a régi
magyar királyok egykori tartományai a török uralom alatt széles-
körű önkormányzatot élveztek és szívesen vették az erdélyi fejede-
lem támogatását. Az erdélyi védőség tehát kisebb körben jogutódja
volt a magyar király felsőbbségének, amely nyomban vísszaállott
akkor, amikor Erdély ismét a magyar király birtokába került (1687).
Ekkor azonban a Habsburgok már Oroszországgal találták szemben
magukat. A moszkvai nagyfejedelem a császári (cári) címet vette
fel és Konstantinápoly felé törekedve maga vette védelmébe Moldva,
Havasalföld és Szerbia orthodox, görög keleti népeit.
A legújabb kor diplomáciája.
1815-1918.
31. A Habsburg monarchia, 1815—1866. Az 1815-i végzések
biztosítását Ausztria, Oroszország és Poroszország szövetsége, az
1815-ben létrejött Szent Szövetség eszközölte. Megalkotója és leg-
nagyobb hatalma Oroszország, célja pedig a szövetséges fejedelmek
birtokainak, államaik területállományának megtartása volt. Ugyan-
akkor a területi épségen kívül a fejedelmek jogkörét is biztosította
és ezért Anglia nem csatlakozott hozzá. Magyarország viszont része
volt ugyan a Szent Szövetségbe lépett uralkodó monarchiájának, de
nem lett részévé a Szent Szövetség államrendszerének, mely a feje-
delmi hatalom korlátlanságán épült fel.
A monarchia egyébként maga is különbözött attól, amely 1815
előtt fennállott.
Mindenekelőtt abban, hogy 1815-ben valamennyi európai hata-
lom elismerte, biztosította és az európai nemzetközi jogba iktatta
birtokállományát, a monarchia területe az európai státuszkvó alkat-
részévé lett. Azután abban, hogy ez a monarchia nem egészében al-
kotta részét a Német Szövetség néven ismert német birodalomnak,
mert abban csak Ausztria foglalt helyet összes tartozékaival, tehát
Szent Vencel koronájának országaival, az 1621-ben Ausztriába ke-
belezett cseh királysággal együtt, míg a magyar állam, illetőleg Szent
István koronájának országai a német államnak részét nem alkották,
Magyarország pedig a monarchia keretén belül állam jogi és bei-
kormányzati függetlenségét megtartotta. Ennek folytán csak idő kér-
dése volt, hogy az egész Európában ébredni kezdő nemzeti mozgal-
mak idejében a magyar nemzet mikor szerzi meg magának azt a
jogot, hogy az osztrák császárt képviselő diplomaták forma szerint
is képviselik a magyar királyt, akinek szintén képviselői voltak, aki-
nek magyar alattvalóit gondozták, akinek nevében érvényes nemzet-
közi szerződéseket kötöttek és akinek a magyar állammal szomszé-
dos területeken — Törökország — fenntartott követségein az általa
szentesített törvények értelmében magyar diplomatákat kellett tar-
tania.
Széchenyi István gróf csak előfutára, Kossuth Lajos csak szó-
csöve volt annak a szükségletnek, melynek parancsoló hangja
nyugat és kelet felől egyre közeledett.
Nyugat felé nyitva maradt a kérdés, hogy a Habsburgok meddig
fogják uralni Németország és Olaszország területeit, ahol már is
erősebb nemzeti mozgalmak voltak észlelhetők. Szavojai Jenő és
Kaunitz herceg, a Habsburgok kancellárja után azért gondolkozott
a fiatal Radetzky azon, hogy nem volna-e észszerű a Dunamedencét
ennek természetes középpontjából, Magyarországból és éppen Budá-
ról megvédeni, a monarchia súlypontját Budára áthelyezni. Annál
inkább, mert ugyanakkor kelet felől mindent lenyűgöző erővel jelent
meg az orosz veszedelem. Éppen ezért Kaunitz veje, hivatalbeli
utóda és politikájának örököse, Metternich herceg, több erőt fordí-
tott a magyar nemzet megnyerésére, és a Szent Szövetség rendsze-
rének Magyarországra való kényszerítése helyett ő maga is a magyar
alkotmány oldalára állott.
Látván azt, hogy a keleti veszedelem a nyugatit messze felül-
múlja, több erőt fordított Magyarország védelmére, mint a jogos
magyar követelések meghiúsítására, bár az a nagy párbaj, amelyet
1815 és 1848 között Oroszországgal vívott, még nem találta meg a
maga történetíróját. Ha megtalálta volna, úgy azt is olvashatnánk,
hogy fáradozása csak addig sikerült, amíg az udvarban ellenfele és
versenytársa, a cseh Kolowrat Ferencz gróf, a szláv mozgalmakat
nem vette pártfogásába és azok élén nem szállott szembe a német
és magyar nemzeti mozgalmakkal, Metternich herceggel. Mikor
1848-ban, Metternich bukása után, az osztrák császári kormány
élére került, az Ausztriától független magyar nemzet megtörésére
és a magyar államnak az osztrák államba való beolvasztása végett
az orosz cár fegyveres támogatásához folyamodott és annak seregei
magyar területen át vonultak a szlávok támogatására.
Az 1848-i forradalom külpolitikáját két sajátság jellemezte: az
egyik az volt, hogy a kormányzati függetlenség birtokába került ma-
gyar állam Bécs helyett maga kívánta kezébe venni a magáról való
gondoskodást, a másik pedig az, ami ezt megindokolta, mert a Bécs-
ben hatalomra került Kolowrat gróf szláv gyűrűje és ennek a gyűrű-
nek az orosz hatalom alá való rendelése Magyarország létét fenye-
gette. A közvetítő Metternich, az ütköző szerepét játszó kancellár,
aki a Habsburgok és a Romanovok között állott, eltűnt, de magával
vitte széles külpolitikai látókörét és tapasztalatait is; utóda viszont
nem erősítette meg Ausztriát azzal, hogy a bécsi kormány hatalmát
Oroszország segítségével terjesztette ki Magyarország fölé. A ter-
mészetes visszahatás nem maradt el, mert amikor a német hatalom
Ausztriát a maga részére követelte, a cseheknek pedig sikerült a
német egység létrejöttét megakadályozniok, szabad útat nyitottak
az orosz hatalom előtt Középeurópa szíve felé.
Az 1848-i magyar kormány sem a cseh, sem az osztrák fejle-
ményekbe nem avatkozott bele. Rokonszenvének kifejezésére a német
nemzet iránt nem az bírta rá, hogy ez utóbbit Ausztria ellen for-
dítsa, hanem az, hogy a németekkel szövetkezve hárítsa el a szlávok
támadását. Az első magyar külügyminisztérium egyetlen okmányát,
melyet idegen kormányhoz intézett, a még ketté nem választott bécsi
külügyminisztérium útján intézte Palmerston lord angol külügyi
államtitkárhoz, akitől védelmet kért az Alduna felől fenyegető
orosz veszedelemmel szemben. A válasz értékét nagymértékben alá-
szállította Palmerston lordnak az a politikája, hogy az orosz hata-
lommal szemben a Magyarország ellen fordult Ausztriát erősítette
és szemet hunyt az orosz beavatkozás előtt, mert amint a következő
események megmutatták, Ausztria gyengébb lett, Oroszország ellen
pedig Palmerston lordnak Angliát kellett háborúba vinnie, tehát a
krimi háború eredete Magyarország kérésének elutasításában volt
keresendő.
Oroszországnak úgy az osztrák, mint az angol kormánytól való
támogatása folytán meddővé vált Wesselényi Miklós bárónak az az
elgondolása, hogy az orosz hatalommal szemben magyar-német-
román érdekközösséget alkosson meg. A frankfurti német nemzet-
gyűlés felállítással ünnepelte ugyan a német-magyar barátságot, de
a német hatalmak Bécs mögé állottak; az aldunai területek már
1848 őszén orosz megszállás alá kerültek, 1849-ben pedig Erdélybe
és a magyar alföldre hatolt orosz hadak fegyverezték le a magyar
hadsereget és adták át a lefegyverzett országot az osztrák kormány-
zatnak.
Miklós cár ugyanis a magyar határok vonalán, tehát Galíciá-
ban, Bukovinában és az aldunai fejedelemségekben maga vállalta el
az osztrák és török határok biztosítását és ennek nemcsak az al-
dunai fejedelemségek megszállása lett az eredménye, hanem az is,
hogy az orosz felvonulás tette lehetővé Ausztriának azt, hogy a
magyar csapatokat Olaszországba szállítsa és az olasz nemzeti moz-
galmat elfojtsa; hogy a csehországi forradalom leverése után a német
és olasz határok felől fedezve Magyarországba küldhette csapatait,
ahol Kossuth Lajos az osztrák sereg fölött nyert diadal után a Habs-
burg Házat trónvesztesnek nyilvánította (1849. április 14.) és maga
vette át a köztársaság elnöki tisztét. A világosi fegyverletétel (1849.
augusztus 13.) véget vetett a további küzdelemnek. Oroszország
diadala még sem volt képes elhomályosítani a magyar hadsereg dia-
dalmas küzdelmét: Amerika kormánya már hivatalos megbízottat in-
dított útnak, az angol kormány megbízottja már a magyar határon
várta, hogy az oroszok ellen is diadalt arató kormánnyal érintkezésbe
lépjen.
A középeurópai kérdésnek Bécsből eszközölt elintézését egy
időre mégis véglegesnek kellett tekinteni, tehát addig, amíg a vál-
tozás elkövetkezett, figyelembe kell vennünk a magyar mozgalmak-
nak külső viszonylatok tükrében szembetűnő egyes vonatkozásait.
Az orosz kormányzat már akkor kifogásolta, hogy a Honvédelmi
Bizottmány Ausztria ellen a lengyelekkel fogott össze, kiknek szám-
űzött hazafiai Párizsból, katonái az orosz hadseregből léptek magyar
szolgálatba. Magyarország diadala tehát az 1772-ben megszűnt ma-
gyar-lengyel közös határt állította volna helyre. Innen van az, hogy
a szabadságharc után menekült magyarokat a Magyarországot be-
kebelező osztrák kormány mint osztrák, a lengyel királyságot beke-
belező orosz kormány pedig a lengyeleket mint orosz állampolgáro-
kat követelte. A konstantinápolyi brit nagykövet már akkor utasí-
tást nyert arra, hogy a kérdésben Ausztriával és Oroszországgal
szemben a Porta oldalára álljon és ebben nyert folytatást az a fo-
lyamat, amely a magyarországi orosz beavatkozásból a krimi háború
felé vezetett tovább.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy magyarbarát
lengyelek közvetítettek a magyar kormány és a magyarországi nem-
zetiségek vezetői között és igyekeztek a megegyezést egy dunai fe-
deráció alakjában létrehozni. Azt sem, hogy a federáció tervét a
magyar emigráció szőtte tovább, megvalósítását azonban a román
emigráció eszközölte Moldva és Havasalföld egyesítésével, majd
Erdélynek az egyesült román állam részére való igénylésével. Az al-
dunai román federáció védelmére — a nyugati hatalmakkal szem-
ben, amelyek Romániát Lombardia és Velence fejében a bécsi kor-
mánynak szánták — Oroszország vállalkozott és a dákoromán eszme
támogatásával igyekezett gyengíteni a kettős monarchiát, amely a
Konstantinápoly és a tenger felé vezető úton foglalt helyet. Végül
azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kettős monarchia 1867-ben
nem pusztán az osztrák, hanem a magyar államból is, tehát két szu-
verén államból alakult és hogy ennek folytán egy új hatalmi alaku-
lat keletkezett. Az osztrák állam kivált a német államból és magá-
val vitte a bekebelezett cseh királyságot, de a német és olasz földön
diadalt aratott nemzeti mozgalmak, a német és olasz egységek ki-
alakulása tovább szorították Ausztriát kelet felé. Mivel tőle keletre
Magyarország terült el, egyre határozottabb kérdéssé alakult a két
állam viszonya egymáshoz és a kettős monarchia összetételének
miként való megmaradásának kérdése is.
32. A dualizmus, 1867—1918. — Semmi kétség nem forog fenn
az iránt, hogy a német szövetségből kivált Ausztriát a végső szük-
ség bírta rá a Magyarországgal való megegyezésre. Az iránt sem,
hogy így a kettős monarchia kialakulásában és belső küzdelmében
kell keresnünk első sorban azokat az okokat is, amelyek bomlását
előidézték.
Magyarország mindenesetre ragaszkodott ahhoz, hogy a külső
kérdésekben rendelkezési joga legyen, bár készséggel hozzájárult
ahhoz, hogy annak mikénti vitele iránt Ausztriával közös eljárás-
ban és eszközökben egyezzék meg. Hogy jogait ez eljárás nem csor-
bította meg, az abból is kitűnt, hogy a magyar parlament a dualiz-
mus egész ideje alatt foglalkozott külügyi kérdésekkel és azok felől
a magyar kormány fejét is megkérdezték. Valamint abból, hogy
egyes külpolitikai kérdésekben a magyar kormány álláspontja nem
egyezett meg az osztrák kormányéval, sőt a közös külügyi kormány-
zatéval sem, Ausztriával megkötött szerződései pedig forma szerint
is nemzetközi szerződések voltak. Időnként magyar emberek is ál-
lottak a közös külügyi hivatal élén, így idősebb Andrássy Gyula
gróf 1870-től 1879-ig, Burián István gróf 1915-től 1918-ig és ifjabb
Andrássy Gyula 1918-ban.
Felhozták a dualizmus ellen azt a kifogást, hogy a csehek nem
részesültek egyenlő elbánásban a magyar királysággal és hogy en-
nek a magyar kormány volt az oka. Bár az első állításban sok igaz-
ság volt, a második nem felelt meg a valóságnak. Igaz volt az, hogy
a cseh és magyar királyságok nem egyenlő joggal foglaltak helyet
a kettős monarchiában; a dualizmus fogalmában benne volt azonban
az, hogy a kettős monarchia két és nem három államból alakult.
Mivel azonban a cseh királyság az osztrák államnak 1621 óta beke-
belezett része volt, a magyar kormány semmiféle felelősség nem ter-
helhette azért, hogy az 1867-i megegyezés idején azt az államot,
amellyel kölcsönös megegyezésre lépett, nem bontotta fel alkatré-
szeire, hanem az egész állammal egyezett meg. Ilyen eljárás az
1849-ben orosz segítséggel befejezett háborút újította volna meg,
amelyben a csehek az osztrák állam kötelékében vonultak volna
Magyarország ellen, aminthogy a cseh Kolowrat nyomdokaiba lépve
orosz támadás veszedelmének tették ki a kettős monarchiát és kü-
lönösen annak kelet felé eső részét, Magyarországot. Magok indo-
kolván meg ezzel Magyarországnak kelet felé kifejtett védekezését
és elkövetvén azt a nagy hibát, hogy a magok biztonságát más nem-
zetek árán olyan területen igyekeztek megszerezni, amely ezeréves
multjuktól távolesett.
Ugyanaz az Andrássy Gyula gróf, aki 1849-ben mint a magyar
kormány konstantinápolyi ügynöke nem tudta elhárítani hazája
felől az orosz veszedelmet, mint a kettős monarchia külügyminisz-
tere nemcsak az 1878-i berlini szerződésnek lett egyik megalkotó-
jává, de az 1879-i kettős szövetségben a Német Birodalmat is ha-
zája mögé állította és ezzel tette lehetővé azt, hogy a csehek
hívása folytán támadó oroszokkal szemben Magyarországot a világ-
háború folyamán megvédelmezzék. Miután 1882-ben Olaszország a
kettős szövetséghez csatlakozott, a magyar Andrássy Gyula volt
tekinthető a hármasszövetség egyik megalkotójának, mely Európa
békéjét hosszú ideig minden rázkódástól megőrizte.
A kettős monarchia megszűnésének egyik okát mindenesetre
abban kell keresnünk, hogy Ferencz József minden változtatástól
idegenkedvén, a korszerű reformok elmaradtak.
Ez az eljárás a következmények lavináját indította meg, ame-
lyet Ferenc Ferdinánd trónörökös azzal kívánt jövő birodalma felől
elvezetni, hogy magyar királyságát osztrák császárságába kebelezi.
Nagyosztrák államának csak egyes részei lettek volna Csehország,
Magyarország, egy Szerbiát is magában foglaló Jugoszlávia horvát
vezetés alatt és Románia, mely csatlakozás esetén Erdélyt kapta
volna meg — Ausztriától, amelyhez sohasem tartozott. Figyelmen
kívül maradt eddig annak megállapítása, hogy ez az új birodalom
egyben új állam alapítását jelentette, de jelentette a magyar állam
megszüntetését is anélkül, hogy ez iránt a magyar nemzetet megkér-
dezték volna.
Magyarország az osztrák centralizmussal szemben éppen úgy
a védekezés álláspontjára helyezkedett, mint az orosz támadás ve-
szedelmével szemben. Védekezése a hatalmak értesülései szerint
polgárháborút jelentett, a polgárháború kitörése pedig beavatkozási
lehetőséget nyújtott azoknak, akik a kettős monarchia felosztására,.
egyes területeinek megszerzésére vágytak. Éppen ezért a magyar
kormány minden terjeszkedésnek ellen volt és minden fordulatban
a háború gondolatával szállott szembe. Így ellenezte a boszniai an-
nexiót, (1908), mert azzal Szerbiát Oroszország karjaiba hajtotta
és az orosz hatalom erejét, az orosz támadás veszedelmét növelte
meg. Eljárásának helyességét mi sem mutatta jobban annál, hogy
Oroszország a nyugati hatalmakkal szövetkezve abban a feltevés-
ben élt, hogy az európai hatalmaktól nyert bizalom és felhatalmazás
birtokában Európa nevében indulhat Konstantinápoly és a tenger-
szorosok elfoglalására.
Mikor angol, francia és olasz társai 1911-ben északafrikai terü-
leteken kezdtek osztozkodni, az orosz diplomácia mesteri kézzel in-
dította meg az európai török hatalom megdöntését, bár mindenki
megfeledkezett az 1913. május 30-án megkötött, de életbe nem lép-
tetett londoni békeszerződésnek arról a fontosságáról, hogy ez a
félezeréves török uralomnak véget vetett. Mindenki arra tekintett,
amerre az oroszok a küzdelem újabb felvonását a kettős monarchia
megdöntésében jelölte meg. Mikor Ferenc Ferdinánd gyilkos me-
rényletnek esett áldozatul (1914), az osztrák politika intézői abban
a felfogásban éltek és ahhoz a tervhez szerezték meg Németország
szövetségi támogatását, hogy Szerbia ellen büntető hadjáratot indí-
tanak, Ezzel szemben a magyar kormány vezetőjének, Tisza István
grófnak az volt a felfogása, hogy ilyen hadjárat a Szerbia mögött
álló Romániát és Oroszországot a kettős monarchia ellen fogja for-
dítani, ez pedig Magyarországra nézve katasztrófát idézhet elő.
Éppen ezért kezdettől fogva ellene volt a tervezett hadjáratnak és
végül is csak ahhoz adta meg hozzájárulását, hogy a merénylet dol-
gában köteles nyomozás megindítását megtagadó szerb kormányhoz
határidős jegyzéket intéznek, a további tárgyalások megszakadása
esetén pedig biztosítják a hatalmakat arról, hogy Szerbiának sem
állami szuverénitását, sem területi épségét nem fogják érinteni.
A magyar kormány fenti állásfoglalásával egyrészt az egész
világ előtt bebizonyította, hogy békés politikát folytat, másrészt azt
is nyilvánvalóvá tette, hogy a kettős monarchia jövőjét békés poli-
tika követésében látja biztosítva. Erre késztette őt az a körülmény
is, hogy a magyar állam lakosságának a magyarság hosszú századok
után ismét áthaladt az ötvenszázalékos határvonalon és az elkövet-
kező huszadik század békéjének védelme alatt gyors ütemben halad
előre a nagyobb arányszámok felé. A háborút ennélfogva csak mint
védelmi háborút fogadta el és vívta meg egészen addig, amíg 1916
végére az orosz, román és szerb haderők megtörtek, a támadás ve-
szélye akként múlt el, hogy a magyar állam területi épsége sértet-
lenül megmaradt.
Ugyanezzel az eréllyel fordult a Ferencz József nyomába lépő
új uralkodó, IV. Károly (Ausztriában I. Károly) alatt az osztrák
centralistáknak Ferencz Ferdinánd barátaitól megújított tervei, a
magyar állam beolvasztása ellen is, de a háború elvesztése és Ausz-
triának az 1867-i jellegtől való eltérése folytán a kiegyezés 1918
októberben felbomlott és a Pragmatica Sanctio alapján új kiegyezés
megalkotásának szüksége állott elő.

A magyar kérdés a XX-ik században.

33. A háború előzményei és a védelmi háború. 1901—1906. Attól
kezdve, hogy Anglia és Németország között a megegyezés iránt
folyt tárgyalások 1901-ben végleg megszakadtak, a brit kormány
a francia és orosz hatalmak szövetsége iránt érdeklődött. Az orosz
hatalom régi és jól átgondolt programmal rendelkezett és francia
szövetségesén keresztül Angliával az orosz irányítást fogadtatta el,
mert Anglia azzal, hogy francia szövetségeséhez simult, orosz fel-
fogás szerint Pétervár terveihez nyújtott szabad kezet.
Az angol-francia közeledés a hármasszövetség alapjait is meg-
ingatta. Látván azt, hogy az angol, francia, spanyol kormányok
együttműködése északafrikai területeken való osztozkodásra helyez-
kedik, negyediknek 1901-ben Itália is hozzájok csatlakozott és az
1879 óta szoros szövetséget alkotó Németország és Ausztria-Magyar-
ország 1901 óta hova-tovább magokra maradtak, Magyarország tehát
ettől kezdve orosz támadás esetén csak Ausztriára és Németországra
támaszkodhatott.
Az osztrák centralisták törekvései folytán a magyarok nemzeti
függetlenségük védelmében Ausztriával szembefordultak, a csehek
pedig az orosz hatalom oldalán a monarchia megdöntését az ellen-
ség fegyveres beavatkozásától várták, tehát a hatalmak között sem
volt meg a szükséges összhang.
A francia államnak az a törekvése, hogy magának önellátást
biztosítva gazdasági autarkiára rendezkedjék be, a Német Birodal-
mat hasonlóképpen arra bírta, hogy háború esetére a külső államok-
tól függetlenül igyekezzék önellátását biztosítani, A német kormány
új vámtörvénye jelentékeny módon megszorította az állatok és
mezőgazdasági termékek bevitelét. Oroszország a japán háborúra
való tekintettel elismerte az új helyzetet, a kettős monarchia viszont
a nyugat felé megszorított kivitelt a Balkán felől növekvő behoza-
tallal kívánta egyensúlyba hozni. Ezért követelte az 1904-ben meg-
alkotott szerb-bolgár vámunió felbontását és remélte azt, hogy a
két balkánállammal külön külön megegyezhet. Számításában azon-
ban keserűen csalódott, mert a két balkánállam akkor már Orosz-
országhoz simult és a vámháborúnak az lett az eredménye, hogy az
orosz hatalom elővédeivé lettek.
Bécsben Bosznia és Hercegovina megszállt tartományok beke-
belezésével védekeztek, bár az annexiót a magyar kormány helytele-
nítette. Mivel csak akkor terjesztették eléje, mikor a külföldön már
közzétették, azon mit sem változtathatott, de a felelősséget a közös
külügyminiszterre hárította át és ugyanezt tette akkor, amikor Szer-
bia és Bulgária 1911-ben az oroszoktól megalkotott Balkán Szövet-
ség tagjaiként vonultak a központi hatalmakkal szövetséges Török-
ország ellen.
A diadalmas szövetségesek az orosz hatalomtól melléjök adott
Romániával erősödve most Bulgáriát vették körül, hogy hátban
fedezve nyugodtan fordulhassanak Ausztria-Magyarország ellen és
annak trónörökösét, az egységes osztrák államról álmodó Ferencz
Ferdinándot, Szarajevóban meggyilkolták (1914. június 28).
Tisza István gróf magyar miniszterelnök meglepetve értesült
arról, hogy Bécsben ezt az alkalmat Szerbia meghódítására kíván-
ták felhasználni, de tekintettel arra, hogy a szerb kormány a me-
rénylet dolgában a köteles vizsgálat és eljárás megindításától tar-
tózkodott, hozzájárult ahhoz, hogy e miatt Szerbiához határidős
jegyzéket intézzenek. Hogy a háború elkerülhető legyen, közöltetni
kívánta a hatalmakkal, hogy a kettős monarchia Szerbia állami szu-
verénitását és területi épségét érinteni nem kívánja, tehát a magyar
kormány vezetője csak védelmi háborúra volt hajlandó vállalkozni.
Felfogása még abban is eltért az osztrák felfogástól, hogy amíg
Bécsben csak Szerbia megtámadására és gyors leverésére gondol-
tak, addig Tisza István gróf szerint a szerb hadjárat maga után
fogja vonni Oroszország és Románia fegyveres támadását.
Tisza változatlan energiával vezette a háborút addig, amíg 1916
végén a Magyarország ellen támadt szerb, román és orosz haderők-
kel szemben, a németek segítségével — akik az 1879-i szövetségi
szerződés alapján a kettős monarchia segítségére jöttek — a vé-
delmi háborút diadallal befejezte. Magyarország területén sehol
sem állott ellenséges katona, Magyarország miniszterelnöke pedig a
további harcot céltalannak tartván, a szövetségesekkel egyetértve a
háború befejezése iránt tett javaslatot a szemben álló szövetséges
és társult hatalmaknak.
34. A kényszerháború és a kényszerbéke, 1917—1918. A ma-
gyar kormánytól kezdeményezett békeajánlatot a szemben álló ha-
talmak 1917. januárban azzal az indokolással utasították el, hogy
a háború nem érhet véget Magyarország felosztása nélkül.
Tekintettel arra, hogy a háború a magyar kormány ellenére tört
ki, a válasz alig érthető másként, mint hogy Magyarország felosz-
tása valakinek érdekében állott és hogy a béke létrejöttét ez akadá-
lyozta meg.
Csak a háború befejezése után közzétett titkos okmányokból
derült ki az, hogy a cseh politika vezetői közül egyesek Ferencz
Ferdinánd barátai közé férkőzve annak csehországi birtokáról szőt-
ték annak az osztrák államnak a tervét, amelyben Magyarország
északi vármegyéit Csehországnak engedi át. Ugyanakkor az orosz
vezetés alá szegődött Masaryk cseh professzor és képviselő tanít-
ványai gyilkolták meg Ferencz Ferdinándot; cseh földről értesítet-
ték az orosz kormányköröket arról, hogy a trónörökös Szerbia meg-
hódítására indul és csehek nyújtották át Szaszonov orosz külügy-
miniszternek azt a tervezetet, amelynek alapján Középeurópát a
cseh érdekeknek megfelelően kívánták — orosz segítséggel — át-
alakítani. Mikor az orosz hatalom ebbe belebukott, 1917 elején a cseh
Benes vitte keresztül a békeajánlat elutasítását és ő fogadtatta el
a nyugati hatalmakkal azt a programmot, amelynek megvalósításába
Orsozország belepusztult.
Miután a háborúba belépő Amerika a kifáradt felekkel a maga
feltételeit kívánta elfogadtatni, azok egyikére, az önrendelkezési
jogra építették követeléseiket azok, akik Magyarország feldarabo-
lására törekedtek. A cseh, szerb és román kormányok ügynökeik
útján olyan irányban fejtettek ki propagandát, hogy Magyarország
vonatkozó részeit mint egykor államaikhoz tartozó területeket a vo-
natkozó lakosság nevében követelték, amely azonban erről mit sem
tudott.
Mikor Ausztria-Magyarország ennek ellenére olyan fegyver-
szüneti szerződést kötött (Pádua, 1918. november 3.), amely a ma-
gyar állam területét érintetlenül hagyta, ezért lépték át a magyar
állam területét, amely minden ellenséges katonától mentes volt, a
cseh, szerb és román kormányok csapatai. Mint a szövetséges és
társult hatalmak közé tartozó seregek a fegyverszüneti szerződés
jogán katonai megszállás címe alatt vonultak be és mint felosztás-
ban érdekelt kormányok csapatai politikai megszállásokat eszközöl-
tek és ezen az alapon jött létre az a békeszerződés is, melyben a
szövetséges és társult hatalmak a cseh, szerb és román tartozások
fejében Magyarország területéből nekik megfizetett birtokállomány -
nyal lerótták.
Hogy magokat a további panaszokkal szemben fedezzék, az
akaratuk ellenére idegen uralom alá hajtott népek emberi és állam-
polgári jogainak védelmére kisebbségi szerződéseket kötöttek, me-
lyeket a cseh, szerb és román kormányokkal még 1919 folyamán
aláírattak. Ezek a szerződések tehát megelőzték a Párizsban, a
trianoni palotában, 1920. június 20-án aláírt békeszerződést, amely
Magyarország területét az osztrák, cseh, szerb és román államok
között osztotta szét. Ezt a szerződést 1920. augusztus 10-én egy
másik szerződés követte, melyben a szövetséges és társult hatalmak
Magyarországtól elvett összes területek szuverén birtok jogát a tria-
noni szerződés és az ezzel kapcsolatos egyezmények és nyilatkoza-
tok alapján adták át az új államoknak. A birtoklás joga tehát nem
az általok eszközölt annexion, hanem a hatalmaktól gyakorolt át-
ruházáson nyugodott.
35. Magyarország nemzetközi statutuma, 1815—1920. — A
bécsi végzésektől a párizsi végzésekig terjedő időszakban Magyar-
ország területe osztatlanul állott a magyar király szuverénitása
alatt. Még az osztrák beavatkozás időszakában (1848—1866) esz-
közölt annexió sem szüntette meg magyar területen a magyar ki-
rály szuverénitását, mert annak az osztrák császárra való átruhá-
zása nem történt meg, a nemzet az idegen uralmat el nem ismerte.
Nem hagyott mélyebb nyomot az osztrák kormánynak az a tö-
rekvése sem, hogy a magyarországi nemzetiségeket felfegyverezze
és a magyarság ellen az osztrák császári haderő kiegészítő részeivé
tegye, mert a nemzetiségek szintén nem voltak megelégedve az
osztrák uralommal. Az osztrák császár ugyancsak akkor bocsátotta
őket a magyar kormány rendelkezése alá, mikor ez megígérte, hogy
nekik a magyarokkal egyenlő jogokat és elbánást biztosít. Az 1868-i
nemzetiségi törvény azonban a magyar állampolgárok jogait nem
azért terjesztette ki, mintha előbb a magyarországi nemzetiségeknek
nem lettek volna jogaik, hanem azért, mert a törvény az osztrák
részről felmerült kérésre adott válasznak tekintetett.
Ettől a törvénytől különbözik az a másik kérdés, amellyel té-
vesen egynek veszik, hogy t. i. az 1848-i forradalom a területi és
nemzetiségi kiváltságokat megszüntette és mindenkit egyenlő jogok-
kal ruházott fel azért, hogy az egyenlőség utján a magyar erők
összefogását eszközölje. A gondolat a magyar centralisták követe-
léseként hova-tovább olyan erővel érvényesült, hogy a központosítás
a különböző közületek különleges sajátságait és életét elhomályosí-
totta és ezzel támadási felületet nyújtott azoknak, akik a magyar
állam központosító törekvéseivel szemben kívülről a Magyarország-
tól való elszakadás politikáját indították meg.
36. A revízió útja. Az 1920-í trianoni szerződés csak azt a te-
rületet hagyta meg Magyarországnak, melyet az osztrák, cseh, szerb
és román kormányok nem tudtak megszerezni. A rendelkezés azon-
ban kevesebb problémát oldott meg, mint amennyit rendezetlenül
hagyott, mert egyoldalú volt, nélkülözte a hozzájárulást és a kellő
megnyugvást.
A békeszerződésekkel kapcsolatban megalkotott Nemzetek Szö-
vetsége arra volt hivatva, hogy az esetleg támadt igazságtalanságo-
kat orvosolja, de mivel a békeszerződéssel egybeforrva jelent meg,
a Nemzetek Szövetségébe lépő minden kormánynak a békeszerződést
is el kellett fogadnia. Így történt, hogy a Nemzetek Szövetsége nem
arra vállalkozott, hogy az idegen uralom alá került népek rettentő
szenvedéseit csökkentse, hanem arra, hogy az őket sújtó békeszer-
ződéseket változhatatlan formában megtartsa.
Az annexiós kormányoktól előírt ez a feladata, illetőleg ennek
a feladatnak a teljesítése vonta maga után mindazokat a változáso-
kat, amelyeket közös néven revíziónak, a párizsi békeszerződések
megváltozásának neveznek és amelyek, mint változás, csak ellenha-
tását alkották a változatlanságnak.
 Források és irodalom.
Diplomáciai történetírásunk első terméke Kőváry Lászlónak
1909-ben megjelent munkája volt (Magyarország története nemzet-
közi helyzetünk szempontjából. 2 kötet. Budapest-Kolozsvár, 1909),
mely több mint ezer oldalon éppen a nemzetközi viszonylatok ismer-
tetését hagyta el és ezzel élő bizonyítékát adta annak, hogy Magyar-
országon a külügyi érzék elsorvadt.
Voltak ugyan egyes összefoglaló munkák, melyek azokat beha-
tóbban ismertették, külön irodalom azonban csak a világháború
lezajlása után indult meg. Mégis ide kell soroznunk azon idegen
szerzők munkáit, akik Magyarország történetét idegen szemszögből
ismertették, mint pl. a francia Sayous Edvárd és az angol Knatchbull-
Huggessen (később Brabourne lord), valamint azon magyar szerzők
munkáit, akik Magyarország történetét idegenek számára mutatták
be. Ide kell számítanunk az utazások történetét, amelyet nálunk
Szamota István kezdeményezett, de ami sajnálatosképen abbamaradt.
Hogy mennyire fontos ez, azt Jorga Miklósnak a világháború befe-
jezése után bemutatott azon kísérlete bizonyítja, hogy a románok
és Románia történetét az ott megfordult utazók leírásai alapján négy
kötetben dolgozta fel.
Igen fontos a diplomáciai történelem szempontjából a nálunk
alig művelt történelmi földrajz és kartográfia, melynek hiányát fö-
lötte érezzük. Hogy csak egyet említsünk, merőben hiányzik a ma-
gyar állam határainak ezeréves története, már pedig éppen ennek
hiánya nyújt bőséges alkalmat és alapot arra, hogy mindenki azt
írja, ami neki tetszik. Természetszerűen hiányzik ennek folytán a
magyar államterület változásainak és ezeréves birtoklásának törté-
nete, a tudományos területvédelem, amelynek művelése csak a világ-
háború idején indult meg (Karácsonyi János: Magyarország joga
területéhez a Kárpátoktól az Adriáig. Nagyvárad, 1916).
Újabb keletű a lakosság fejlődésének, a vándorlásoknak és tele-
pítéseknek története is. Ezen a téren egyre növekvő anyag áll ren-
delkezésünkre a külföldről való bevándorlásoknak és a nemzetisé-
geknek múltjára vonatkozó kutatások útján, valamint azon újabb
irányzat keretében, amely az egyes magyar vármegyék történetének
ebből a szempontból való felkutatásával foglalkozik.
Senki sem dolgozta fel még részletesen a magyar nyelv érvé-
nyesülésének történetét nemcsak a magyar anyaország határain be-
lül, hanem az egész Dunamedencében és a dunai alakulások terén.
Kívánatos volna, ha a szomszédos államokkal, főleg a török hatalom-
mal és az aldunai fejedelemségekkel váltott magyar levelezés
története megíratnék. Hozzátesszük, hogy a magyar királynak az
erdélyi fejedelmekkel kötött szerződései között is található olyan,
amelynek hivatalos nyelve magyar, és hogy a világháború vége felé
több olyan nemzetközi szerződés jött létre, amelynek egyik hivatalos
példányát magyar nyelven állították ki.
Hiányosan van feldolgozva külpolitikai tekintetből az egyes egy-
házak és felekezetek története, pedig úgy a magyar katolikus egy-
háznak, mint az egyes protestáns egyházaknak, végül a görög keleti
egyháznak is jelentős külpolitikai kapcsolatai voltak.
Gazdasági kapcsolataink, főleg külkereskedelmünk és vámpoli-
tikánk története ugyanúgy megírásra vár, mint értelmi kapcsola-
tainké, bár egyes nemzetekkel kimutatható szellemi kapcsolataink
köréből elismerésre méltó munkákkal rendelkezünk (így Fest S.:
Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig.
Budapest, 1917., Pukánszky B.: A magyarországi német irodalom
története. Budapest, 1926., Geschichte des deutschen Schrifttums in
Ungarn. I. kötet. Münster, 1931., Várady E.: La letteratura italiana
e la sua influenza in Ungheria. 2 kötet. Róma, 1933). Ezen a téren
az volna kívánatos, hogy külső kapcsolat alatt ne idegen befolyást ért-
sünk, és hogy ne idegen befolyásnak való alávetésünket mutassuk
ki, hanem a valóságnak megfelelő egyenrangú érintkezést.
Hiányzik irodalmunkban a politikai elméletek története, illetőleg
igen gazdag és nagymultú politikai gondolkodásunknak a külföldi
politikai gondolkodásba való kapcsolódása. Ugyanígy sorvadt el
jogtörténeti kutatásunk és irodalmunk is, amely a legutóbbi időben
azon kérdés vitatására szorítkozott, hogy alkotmányunk két idegen
befolyás közül melyiknek hatásaként alakult ki: vajjon a cseh-osztrák
hűbéri hatás eredménye volt-e, vagy az angol parlamentárizmusé.
Még kezdetlegesebb azonban nemzetközi jogi irodalmunk; a magyar
állam nemzetközi jogi fejlődését eddig senki sem kutatta vagy dol-
gozta fel.
 A szoros értelemben vett diplomáciai történelem terén minde-
nekelőtt az alapfogalmak szerint kell áttekintenünk a helyzetet.
Amennyiben e tudományszak az orientációk történetét jelenti,
úgy Hóman Bálint nyújtott rövid áttekintést (Külpolitikai irányok
a magyar történelemben. Budapest, 1931).
Amennyiben az a külpolitikai eredményeket mutató nemzetközi
szerződésekben keresendő, amint azt legújabban a külföldön állítják,
úgy igen fontos volna összegyűjtenünk és kiadnunk a magyar állam-
nak a külső hatalmakkal kötött szerződéseit. Ezeknek jegyzékét
1526-ig összeállította e sorok írója (Magyarország szerződései a
külső hatalmakkal. I. Magyarország államszerződéseinek jegyzéke,
973—1526. Budapest, 1921).
Amennyiben diplomáciai történet alatt a külfölddel általában
vagy egyes külföldi államokkal való politikai érintkezést és kapcso-
latokat értünk, úgy ezeknek felkutatása volna kívánatos. Végül
amennyiben diplomáciai képviseletet értünk alatta, úgy ennek össze-
állítására kell törekednünk.
A külső nemzetekkel való érintkezés terén időrendben a keleti
országokkal kell kezdenünk.
A magyarok orosz területről — amennyiben természetesen akkor
már orosznak lehet nevezni a későbbi Déloroszországot — vándorol-
tak be a Dunamedencébe, ahonnan századokon át szoros kapcsolatban
maradtak az oroszországi normann uralkodóházakkal, így Kievvel.
Ennek a századokra kiterjedő magyar-orosz összeköttetésnek a tör-
ténete megírva nincsen.
A Dunamedencébe való beköltözés után az oroszországi norman-
nokkal fenntartott kapcsolat kiterjedt a lengyelországi normannokra
is, tehát a keleti kapcsolatok jellege olyan mértékben vált lengyellé,
amilyen mértékben orosz volt; mindkettőnek közös alapját ugyanis a
normannokkal való barátkozás és szoros kapcsolat képezte,
A magyarság a Dunamedencében került közelebbi érintkezésbe
a Keletrómai Birodalommal. Azzal fenntartott kapcsolataink törté-
netét a bizánci görög források alapján behatóan ismertette Morav-
csik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai, Budapest, 1934.
A bizánci kapcsolatok utódaként a moszkovita és török hatal-
makkal fenntartott összeköttetések története következik, de azok
egyikéről síncsenek összefoglaló munkálatok, A bizánci és török
uralom alá tartozó balkáni keresztény nemzetek állandóan összeköt-
tetésben voltak Magyarországgal, de igen fogyatékos, még inkább
szétszórt az az anyag, amely ezekre a kapcsolatokra vonatkozik. A
Magyar Tudományos Akadémia megkísérelte, hogy legalább kivona-
tait gyűjti össze és adja ki a megjelent tanulmányoknak, de a horvát
történelmi repertóriumnak csak 1900-ig terjedő anyaga jelent meg
két kötetben, a szerb repertóriumnak csak első kötete látott napvi-
lágot, a román és egyéb anyag felkutatására már nem került a sor,
A román kapcsolatok történetét Jancsó Benedek dolgozta fel. Az
Adriai és Fekete tengerekhez vezető útvonalak, főleg a Duna törté-
netével keveset foglalkoztak (v. ö. e sorok írójának idevágó össze-
foglaló kísérletét: Magyarország útja az Adriához. Budapest, 1932).
A nyugati nemzetekkel: a németekkel és olaszokkal, franciákkal
és angolokkal, valamint a kisebb államokkal fenntartott kapcsolatok-
ról mindössze kisebb-nagyobb ismertetések és tanulmányok állnak
rendelkezésre.
Nem állunk sokkal jobban az egyes korszakokra vonatkozó iro-
dalommal sem.
Az Árpádok külpolitikai összeköttetéseinek történetéről írtak
Angyal Dávid: Az Árpádok a világpolitikában. Budapest, 1908
(Csánki, Árpád és az Árpádok. Budapest, 1908, 231—60. 1.) és Hor-
váth Jenő: Az Árpádok diplomáciája, 1001—1301. Budapest, 1935.
A vezérek korának és a királyság első századának diplomáciá-
járól Deér József: A magyar törzsszövetség és a patriárkális király-
ság külpolitikája. Kaposvár, 1928. A német kapcsolatokról Schüne-
mann K.: Die Deutschen in Ungarn bis zum XII. Jahrhundert.
Berlin, 1923.
Szent István diplomáciájáról e sorok írója: Szent István diplo-
máciája. Budapest, 1937.
Az Anjouk és Hunyadi Mátyás diplomáciájára vonatkozólag a
Magyar Tudományos Akadémia tett közzé forrásműveket (Magyar
Történelmi Emlékek. Negyedik osztály. Diplomáciai Emlékek. Wen-
zel Gusztáv az Anjouk korából adott három, Nagy Iván és Nyáry
Albert báró pedig Mátyás király korából négy kötetet. Budapest,
1874—1878). — Az Anjouk diplomáciai összeköttetéseinek történe-
téből az olaszországi kapcsolatokra vonatkozó anyagot feldolgozta
Miskolczy István: Magyar-olasz össezköttetések az Amjouk korában.
Magyar-nápolyi kapcsolatok. Budapest, 1937.
Az erdélyi fejedelemség diplomáciai történetéhez kitűnő forrás-
munka Gooss Roderich összeállítása, melyben a magyar királynak —
és nem Ausztriának — Erdéllyel megkötött szerződéseit közölte:
Oesterreichische Staatsverträge. Siebenbürgen, 1526—1690, Wien,
1911. — A területi változásokról kitűnő egybeállítást adott Lukinich
Imre: Erdély területi változásai a török hódítás korában, 1541—1711.
Budapest, 1918. — A külső kapcsolatokra vonatkozólag Angyal
Dávid: Erdély politikai érintkezése Angliával. Budapest, 1901., Biró
Vencel: Erdély követei a Portán, Kolozsvár, 1921., Hudíta J.:
Répertoire des documents concernant les négociations diplomatiques
entre la France et la Transylvanie, 1635—1683. Párizs, 1926., Histoire
des relations diplomatiques entre la France et la Transylvanie,
1635—1683, Párizs, 1927., valamint Szilágyi Sándornak kisebb kor-
szakokra vonatkozó bőséges forráskiadványai. — A magyarországi
és erdélyi diplomaták jegyzékét közölte e sorok írója: Bittner-Gross,
Repertórium der diplomatischen Vertreter aller Länder seit dem
Westphalischen Frieden, 1648. I. kötet. 1648—1715. Oldenburg, 1936.
506—15., 544—47. 1.
A korabeli magyar vonatkozások alig érvényesülnek Charmatz
osztrák történetíró munkájában: Geschichte der Außenpolitik Oester-
reichs, 1790—1895. 2 kötet. Leipzig, 1912—14., valamint a keleti és
balkáni kérdésekről írt különböző külföldi összeállításokban.
A legújabb korra vonatkozólag ezt a hiányt igyekezett pótolni
Horváth Jenő: Magyar diplomácia. A magyar állam külpolitikai ösz-
szeköttetései a bécsi végzésektől a kettős monarchia felbomlásáig,
1815—1918. Budapest, 1928.
1940 JUN.-1.