Feltárul az amerikai elnökség legjobban őrzött titka.

„Vannak történetek, amelyeket senki sem ismer. Eltitkolt

történetek. Én szeretem az ilyen történeteket. És amióta a
Nemzeti Levéltárban dolgozom, abból élek, hogy felkutassam
őket.”
Beecher White, a fiatal levéltáros az amerikai kormányzat
legfontosabb irataival dolgozik. De mindig csak őrizte más
emberek történeteit, ő nem vett részt bennük…
Mostanáig.
Amikor Clementine Kaye, Beecher első, diákkori szerelme
segítséget kér rég eltűnt apja felkutatásához, Beecher el akarja
kápráztatni, ezért megmutatja neki a különlegesen védett szobát,
ahol az Egyesült Államok elnöke személyesen szokta
tanulmányozni a titkosított dokumentumokat. Miután véletlenül
rábukkannak az íróasztalhoz tartozó szék alá rejtett,
felbecsülhetetlen értékű tárgyra – egy kétszáz éves szótárra,
amely egykor George Washingtoné volt –, Beecher és
Clementine egyszeriben csalások, összeesküvések és
gyilkosságok hálójában találja magát.
Beecher versenyt fut az idővel, hogy kiderítse az igazságot erről
a rejtélyes nemzeti kincsről. Kutatásai egy zseniálisan kódolt
kirakós játékhoz vezetik el, amely felkavaró titkot rejt az állam
alapításáról.

„Meltzer kiérdemelte, hogy John Grisham, Scott Turow és David

Baldacci mellé soroljuk.”
People
 BRAD
MELTZER
A NEW YORK TIMES BESTSELLERLISTÁJÁNAK ÉLLOVAS SZERZŐJE

A BELSŐ
KÖR

GABO
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Brad Meitzer: The Inner Circle
Grand Central Publishing, Hachette Book Group, New York
2011

Fordította: Bori Erzsébet

Könyvterv: Malum Stúdió

Copyright © 2011 Forty-four Steps, Inc.
Hungarian translation © Bori Erzsébet, 2015
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének

közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-922-6
 FIAMNAK,
THEÓNAK,
aki akkor jött világra, amikor
a legnagyobb szükségem volt rá.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Tudom, kik tartoznak a belső körömbe. Most sokat felsorolok

közülük – beleértve téged, drága olvasó, akinek a támogatása
lehetővé teszi mindezt. Akkor hát köszönet az alábbiaknak: első
szerelmem és első hölgyem, Cori, aki lökdös, provokál,
veszekszik, de ami a legfőbb, hogy hisz bennem. A középiskola
óta. Jonas, Lila és Theo a legnagyobb és legszebb kincseim, akik
minden áldott nap csodálatra késztetnek. Nincs nagyobb szeretet
annál, mint amit irántuk érzek. Jill Kneerim, az ügynökök
védőszentje, aki kitartó bajnokom és kedves barátom; Hope
Denekamp, Caroline Zimmerman, Ike Williams és minden
barátunk a Kneerim és Williams Ügynökségnél.
Ez a könyv a történelemről és a barátságról szól – és a
rendkívüli erőről, amelyet a kettő együtt jelent. De arról is, hogy
mit meg nem teszünk a családért, ezért hadd gondoljak most a
saját családomra, kezdve az apámmal, aki megtanított küzdeni,
különösen azokért, akiket a legjobban szeretek, folytatva Bari
nővéremmel, aki azóta sem szűnt meg ugyanerre tanítani. És
köszönet Willnek, Bobbynak, Aminek, Adamnek és Gildának
mindazért, amit a család jelent.
Megosztok egy titkot: íróként csak annyira lehetsz jó, mint az
első fogalmazványaid olvasói. Ezért hadd nevezzem meg azt az
olvasót, aki nélkül nem lehetnék itt: Noah Kuttler. Minden leírt
oldalt Noah lát először. Könyörtelen, éles szemű, és szigorúan
képviseli a mesterségbeli tudást. Számíthatok arra, hogy rászorít
az intellektuális becsületességre – és arra, hogy ne engedjek a
közhelyesség csábításának. Ethan Kline olvassa és javítja az első
szövegváltozataimat, amióta csak írásra adtam a fejem; Dale
Flam, Matt Kuttler, Chris Weiss és Judd Winick talán maguk sem
tudják, hányszor mentettek meg.
Egy ilyen regény esetében, amely mélyen merít a nemzeti
történelemből, sokat köszönhetek az alábbiaknak: George H. W.
Bush elnöknek, aki számos tekintetben ihletet adott feledhetetlen
beszélgetésünk során. És ha már témánál vagyunk, hadd
mondjak köszönetét George Washingtonnak, amiért ilyen
zabolátlan lángelme volt – a későbbiekben látni fogják, mit értek
ez alatt. A Nemzeti Levéltár – ahová mindenkinek el kellene
látogatnia – munkatársai, Susan Cooper, Matt Fulgham, Miriam
Kleiman és Trevor Plante kalauzoltak és támogattak a kutatás
során. Minden őrült kérdésemre választ kaptam tőlük, és a
barátságunk lett a fő nyereségem. Külön köszönet Paul
Brachfeldnek és elképesztő csapatának – Kelly Maltagliati, Ross
Weiland és Mitchell Yockelson –, akiket nem győzök csodálni;
Lisa Monacónak, Ben Powellnek, Brian White-nak és minden
barátomnak a Homeland Security Red Cell programjában az
ötlet kidolgozásához adott segítségükért; Connie Marianónak, a
Fehér Ház orvosának és a titkosszolgálatos cimboráknak, akik
bevezettek a kedvenc fehér épületembe; Debby Baptiste
kalauzolt a föld alatti tárolóüregekben; Steve Baronnak a St.
Elizabeth ügyében; Dean Alban, Arturo de Hoyos, Brent Morris,
Tom Savini és Mark Tabbert a történelmi tudását osztotta meg
velem; és a belső köröm többi tagja, akiket minden könyvem
írásakor zaklatok: Jo Ayn Glanzer, Mark Dimunation, dr. Lee
Benjamin, dr. David Sandberg, dr. Ronald K. Wright, Edna
Farley, Jason Sherry, Marie Grunbeck, Brad Desnoyer és Kim Los
Angelesből. További levéltári kutatásokat végzett Juliette Arai,
Judy Barnes, Greg Bradsher, Cynthia Fox, Brenda Kepley, John
Laster, Sue McDonough, Connie Potter, Gary Stern, Eric
VanSlander, Mike Waesche, Dave Wallace, Morgan Zinsmeister
és in memóriam John E. Taylor; köszönet A. J. Jacobsnak és
Michael Schecknek egyéni gondolkodásmódjáért.
Nélkülözhetetlen könyveiért Thomas B. Allennek (George
Washington, Spymaster) és Alexander Rose-nak (Washington’s
Spies). Végezetül Roberta Stevens, Anne Twomey, Kevin
Wolkenfeld, Alison Coleman, Pat Finati, Phyllis Jones, Linda
Perlstein és a nagyszerű emberek a Mount Vernonban számos
különböző részlettel kapcsolatban segítettek a szakértelmükkel;
Ananda Breslof, Kim Echols, Steve Ferguson és Pansy Narendorf
önmagukat adták; ezek a barátok a Facebookon és a Twitteren
további egyéni vonásokkal szolgáltak: Steven Bates, Beth Bryans,
Denise Duncan, Scott Fogg, Abraham Medina, Hector Miray,
Matthew Mizner, Lisa Shearman és Jason Spencer; köszönet Rob
Weisbach kezdeti hitéért; és természetesen a családomnak és a
barátaimnak, akiknek a neve, szokás szerint, itt van ezeken a
lapokon.
Szintén köszönet mindenkinek a Grand Central
Publishingnél: David Young, Emi Battaglia, Jennifer Romanello,
Evan Boorstyn, Chris Barba, Martha Otis, Karen Torres, Lizzy
Kornblit; a legkedvesebb és legszorgalmasabb értékesítési
csapatnak: Mari Okudának, Thomas Whatleynek és minden jó
barátnak, aki annyi idejét és energiáját áldozta arra, amit
létrehoztunk. Mondtam már korábban, és ez sohasem változik:
valójában ők állnak a mögött, hogy most kézbe vehetik ezt a
könyvet. Hála és szeretet Mitch Hoffmannak, aki sosem áll le a
szerkesztéssel és szerves része a családnak. Végezetül hadd
mondjak köszönetet Jamie Raabnak. Az utóbbi két évben lesújtó
veszteségek értek bennünket, amelyek megváltoztatták az
életünket. Ez idő alatt ráébredtem, hogy ő nemcsak a
szerkesztőm, hanem erőt is kölcsönöz nekem. Örök hálával
tartozom neki ezért. Köszönöm, Jamie, hogy haza vezettél, és
ami a legfontosabb, köszönet a hitedért.
A BELSŐ
KÖR
1989-ben, a Fehér Házban töltött utolsó perceiben
Ronald Reagan elnök írt egy titkos feljegyzést – és, a
beszámolók szerint, rajzolt egy pulykát. A
feljegyzésben ez áll: „Ne hagyd, hogy lenyomjanak a
pulykák”. Aztán a papírt becsúsztatta az Ovális Iroda
asztalfiókjába, hogy az utódja, George H. W. Bush
elnök megtalálhassa.

1993-ban Bush elnök privát feljegyzést hagyott az

íróasztalfiókban Bill Clintonnak, aki George W
Bushnak írt üzenetet, ő pedig Barack Obamának.

De van két dolog, amit senki sem tud.

A hagyományt nem Ronald Reagan indította el.

Hanem George Washington.

És Reagan rajza? Az távolról sem pulykát ábrázolt.

 PROLÓGUS

Tudta, Hogy ezt a helyiséget titkok őrzésére tervezték.

Nagy titkok őrzésére.
A Watergate-házból való aktatáskát egy ilyen szobában
nyitották ki. Ugyanez volt a helyzet a 9/11-ről írt első
jelentésekkel.
Tudta, hogy ez a helyiség – amelyet néha Tartálynak vagy
Páncélteremnek is neveznek – elnöki titkokat, nemzeti titkokat és
koporsótitkokat őriz, olyan titkokat, amelyeket az emberek
magukkal visznek a sírba.
De ahogy ott állt az apró, pasztellesszínű szoba hátsó
sarkában, egy helyben ringatózva, nyelve hegyével felső fogsorát
simogatva, a levéltáros a fekete keretes szemüvegben tudta,
hogy a legfontosabb ebben a helyiségben nem egy szigorúan
bizalmas akta vagy egy titkosított irat, hanem az a jól fésült,
rózsás arcú férfi, aki magányosan ül a hosszú asztalnál, a szoba
közepén.
Tudta, hogy nem szólhat a rózsás arcú férfihoz.
Tudta, hogy nem zavarhatja.
Nem volt más dolga, mint ott állni és figyelni. Mint egy
gyerekfelvigyázó.
Abszurd helyzet volt.
Közel egy órája állt már ott.
A világ leghatalmasabb emberére vigyázott: az Egyesült
Államok elnökére.
Ezért kellett a védett szoba.
 De hiába volt annyi titok ebben a szobában, a levéltárosnak az
összekarcolt, fekete keretes olvasószemüvegben fogalma sem
volt arról, minek az elrejtésére fogják megkérni.
A levéltáros hangtalanul kifújta a levegőt az orrán át, és az
elnök hátára pillantott, majd a titkosszolgálat szőke ügynökére,
aki tőle jobbra, a másik sarokban állt.
Ezek a látogatások Orson Wallace elnök megválasztása óta
követték egymást. Clinton kocogni szeretett. George W. Bush
baseballmeccseket nézett a Fehér Ház-beli rezidenciáján. Obama
kosarazott. Minden elnöknek megvolt a maga kikapcsolódása. A
többiekhez képest könyvmoly Orson Wallace megtette azt a
néhány saroknyi utat a Fehér Háztól a Nemzeti Levéltárig, hogy
olvasson.
Hónapok óta járt már ide. Néha még a lányát vagy a
nyolcéves fiát is magával hozta. Természetesen megtehette
volna, hogy bármilyen dokumentumot bekéret az Ovális
Irodába, de ő is úgy volt vele, mint minden elnök: szerette
időnként kitenni a lábát a házból. Így kezdődtek az „olvasói
vizitek”. George Washington leveleivel indított, amelyeket
Benedict Arnoldnak írt, aztán áttért a titkosított JFK-anyagokra,
majd vonzalma legújabb tárgyára: Abraham Lincoln kézírásos,
polgárháborús felhegyzéseire. Akkoriban, ha főbenjáró esetet
tárgyalt a haditörvényszék, az „élet vagy halál” szavazás ügye
egyenesen Lincoln asztalára került. Ő döntött személyesen. És
Wallace elnök életének mostani káoszában nyilván talál valami
megerősítést Lincoln kézírásának furcsa hurkaiban és reszketeg
cirkalmaiban.
És mennyivel megnyugtatóbb a kosárlabdázásnál néhány
személyes kommentárt írni a jegyzetfüzetébe.
– Még négy perc, uram – jelentette a titkosszolgálat szőke
ügynöke a hátsó sarokból, a torkát köszörülve.
 Wallace elnök kurtán bólintott és pakolni kezdett, de nem
fordult meg.
– Csatlakozik hozzánk Ronnie vagy nem?
Ezt hallva a levéltáros az összekarcolt olvasószemüveggel
kihúzta magát. Felettese, Ronald Cobb az elnök egyik legrégebbi
barátja volt még a jogi egyetemről. Általában Cobb intézte ezeket
a látogatásokat és válogatta ki a felbecsülhetetlen értékű iratokat
az elnök számára. De nemrégiben hasnyálmirigyrákot
diagnosztizáltak nála, így Cobb sehová sem megy egy darabig.
– Mr. Cobb kemoterápián van, uram – magyarázta a levéltáros
még a saját fülében is kissé feszülten csengő hangon.
Wallace elnök erre is csak bólintott anélkül, hogy
visszafordult volna, és összecsukta a jegyzetfüzetét.
Ez a mozdulat odavonzotta a levéltáros tekintetét. A
halványsárga lapok egy pillanatra szétnyíltak, és esküdni mert
volna, hogy Lincoln egyik megbámult, foltos levelét látta
közéjük dugva.
A levéltáros hunyorgott, hogy jobban lásson. De abból a
szögből, ahol állt, átlósan az elnök bal válla mögött, a Lincoln-
kézirat…
Nem.
Ő az Egyesült Államok elnöke. Soha nem…
Nem, mondta magának a levéltáros.
Nem. Az ki van zárva. Nem.
– Mielőtt elmegyünk, be kell néznem a kis alelnöki helyiségbe
– mondta Wallace elnök, elsütve azt a tréfáját, amellyel mindig
meg tudta nevettetni az adományozókat. Felállt a székből, és az
oldalához fogta a jegyzetfüzetet.
A legújabb kutatások szerint a kínos társasági helyzetbe
kerülő emberek átlagosan tizenhét másodpercet várnak, mielőtt
megtörik a csendet.
 – Elnök úr – szólalt meg a levéltáros habozás nélkül. –
Elnézést, de…
Wallace elnök lassan megfordult, ráemelve hűvös, szürke
szemét és megvillantva azt a meleg, atyai vigyort, amely
megnyerte neki Ohio kormányzói székét, majd a Fehér Házat is.
– Fiam, csak ki kell mennem a mosdóba, aztán már…
– Egy másodperc az egész – ígérte a levéltáros.
A szoba nem volt nagyobb, mint egy osztályterem. Mire a
levéltáros észbe kapott, már ott volt Wallace előtt, elállva az
ajtóhoz vezető utat. A szőke titkos ügynök előrelépett. Wallace
egy intéssel visszaparancsolta.
– Mi az a halaszthatatlan ügy, fiam? – kérdezte az elnök, még
mindig nyugalmat sugárzó vigyorral.
– Én csak… – hebegte a levéltáros, lassan meginogva. –
Tudom, hogy csak ártatlan figyelmetlenség lehetett, uram, de azt
hiszem, hogy talán… véletlenül… a jegyzetfüzetében maradt – a
levéltáros vett egy nagy levegőt – Lincoln egyik levele.
Az elnök nevetett, és elindult, hogy kikerülje a levéltárost.
A levéltáros is nevetett.
És az elnök elé lépett. Megint.
Wallace elnök szürke szeme lassan fekete réssé szűkült.
Sokkal okosabb volt annál, semhogy kijöjjön a béketűréséből egy
idegennel szemben, de ez még nem jelentette azt, hogy könnyű
volt megőriznie a vigyort az arcán.
– Victor, meg kell kérnem, hogy hagyjon magunkra egy
másodpercre.
– Uram… – tiltakozott a szőke ügynök.
– Victor – mondta az elnök. És ennyi elég is volt.
Egy kattanással és egy hangos, fémes nyikorgással kinyílt a
„páncélterem” vasajtaja, s Victor csatlakozott a folyosón
várakozó másik három titkos ügynökhöz.
 Az elnök farkasszemet nézve a levéltárossal, a markába
szorította a jegyzetfüzetet.
– Fiam, nagyon jól gondolja meg a következő szavait.
A levéltáros hátradöntötte a fejét, hogy teljes magasságában
lássa az elnököt, aki olyan közel állt hozzá, hogy ki tudta venni
az aranysast és az elnöki pecsétet Wallace mandzsettagombjain.
Van egy pár LBJ-madzsettagomb a gyűjteményünkben, jutott
eszébe a levéltárosnak, minden különösebb ok nélkül. Aztán
föltekintett a planéta leghatalmasabb emberére, és miközben
tanulmányozta a szabad világ vezetőjét, jóval kevesebb, mint
tizenhét másodperc kellett neki ahhoz, hogy válaszoljon.
– Elnézést kérek, elnök úr, de az a Lincoln-kézirat nem az ön
tulajdona.
Az elnök egy másodpercig nem mozdult. Szeme sem rebbent.
Mintha megdermedt volna az időben.
A levéltáros háta mögül tompa csattanás hallatszott. Kinyílt a
helyiség fémajtaja.
– Nem megmondtam, elnök úr? – szólalt meg egy ismerős
középnyugati hang, miközben az ajtó a falnak csapódott. A
levéltáros megfordulva a főnökét, Ronnie Cobbot látta befelé
bicegni, a szokásosnál gyorsabban. – Nem megmondtam, hogy
nem fogja szó nélkül hagyni? Beecherrel nem érdemes
foglalkozni.
Az elnök rámosolygott – ezúttal őszintén – öreg barátjára, és a
levéltáros vállára tette a kezét.
– Szép volt – jelentette ki.
– Én… én ezt nem értem – mondta a levéltáros, még mindig
Cobbot bámulva. – Azt hittem, hogy kemoterápián… – Aztán
Cobbról az elnökre nézett, majd vissza Cobbra, aki úgy
vigyorgott, mint egy új apuka. – Mi az ördög folyik itt?
 – Nem látta a Willy Wonkát? – kérdezte Cobb néhány lépéssel
közelebb bicegve. – Azé lesz a főnyeremény, aki az igazat
mondja.
A levéltáros hallgatott egy kis ideig, egyik férfiról a másikra
nézve.
– Miről beszél? Hogy jön ide Beecher?
– Nyugalom, ez itt most sokkal jobb, mint egy ijesztő
csokigyár mondta Orson Wallace elnök, miközben becsukta a
páncélterem ajtaját, kirekesztve a titkos ügynököket. – Isten
hozta a Culper-körben.
 1

Vannak történetek, amelyeket senki sem ismer. Eltitkolt

történetek.
Én szeretem az ilyen történeteket. És amióta a Nemzeti
Levéltárban dolgozom, abból élek, hogy felkutassam őket. Szinte
mindig más emberekről szólnak. De ma nem. Ma végre én is
benne vagyok a történetben – kis szerepem van a történetben,
ami arról szól…
– Clementine. Ma van a napja, igaz? – kérdezi Orlando az
őrhelyéről, a recepciós pulttól telefonálva. – Ez aztán a jó hír,
testvér! Büszke vagyok rád.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezem gyanakodva.
– Azt jelenti, hogy „jó” és hogy „büszke vagyok” – hangzik a
válasz. – Tudom, miken mentél keresztül, Beecher. És azt is
tudom, milyen nehéz visszakerülni a pályára.
Orlando azt hiszi, hogy ismer engem. És valóban. Életem
utóbbi évében arra készültem, hogy megházasodom. Tudja, mi
történt Irisszel. És mit tett ez az életemmel… vagy ami még
megmaradt belőle.
– Clementine az első megmártózás a medencében, mi? –
kérdezi.
– Ő nem medence.
– Akkor egy forró fürdő?
– Orlando, kérlek. Hagyd abba – mondom felemelve a
telefonzsinórt, hogy ne érjen hozzá a két, rendezett kupachoz,
amelyet az íróasztalomon engedélyezek magamnak, vagy az
emléktárgygyűjteményem ékkövéhez, a réz öröknaptárhoz,
amelyben a papírtekercs állandóan június 19-ét mutat. A naptár
egykor Henry Kissingeré volt. Június 19-e lehetett az a nap,
amikor utoljára használta, ezért egy figyelmeztetést ragasztottam
az aljára ezzel a szöveggel: NE HASZNÁLD/ NE ÁLLÍTSD ÁT!
– És mit fogsz mondani neki?
– Úgy érted, azon kívül, hogy szia? – kérdezem.
– Ennyi? Szia? – kérdezi Orlando. – Azt fogod mondani a
nővérkédnek, hogy szia? Azt hittem, el akarod kápráztatni.
– Nem kell őt elkápráztatnom.
– Beecher, nem láttad azt a lányt… mióta is? Tizenöt éve?
Igenis el kell őt kápráztatnod.
Ezen elrágódom egy másodpercig. Tudja, hogy nem szeretem
a meglepetéseket. A levéltárosok többsége nem szereti a
meglepetéseket. Ezért foglalkozunk a múlttal. De a történelem
nap mint nap arra tanít, hogy a meglepetések elkerülésének
legjobb módja a felkészülés.
– Csak szólj, ha megjött – mondom.
– Miért, hogy kitalálj valami még prózaibbat, mint a szia?
– Ne gyere nekem ezzel a prózaival. Ha tudni akarod, érdekes
vagyok. Minden nap kalandokban van részem.
– Nem, te csak olvasol azokról a kalandokról. Minden nap a
könyveket bújod. Olyan vagy, mint Indiana Jones, de csak a
professzori szerepében.
– Ettől még nem leszek prózai.
– Beecher, tudom, hogy most a piros-kék, szerdai nyakkendő
van rajtad. Mit gondolsz, honnan tudom? Onnan, hogy szerda
van.
Lenézek a piros-kék nyakkendőmre.
– Indiana Jones akkor is menő.
 – Nem, Indiana Jones csak volt menő. És ő is csak azért, mert
elment élettapasztalatokat szerezni. Ki kéne másznod a fejedből,
és ki kéne másznod a komfortzónádból.
– Mi lett a „büszke vagyok rád” szövegedből?
– Büszke vagyok… de ez nem jelenti azt, hogy nem látom,
hová fogsz jutni ezzel a lánnyal. Igen, borzalmas, ami Irisszel
történt. És igen, megértem, hogy emiatt el akarsz rejtőzni a
könyveidben. De most, hogy végre megpróbálod kiheverni a
csapást, kit választasz? A biztonságos, tizenöt éve nem látott
középiskolai barátnőt a múltadból. Látsz te ebben jövőbe
tekintést?
Megrázom a fejem.
– Nem volt a barátnőm.
– Lefogadom, hogy a fejedben az volt – vág vissza Orlando. –
Lehet, hogy a múlt nem okoz fájdalmat, Beecher. De kihívás
sincs benne. Ja, és tegyél meg nekem egy szívességet – teszi
hozzá. – Amikor lerohansz érte, ne akarj két percen belül ide
érni. Ez csak egy újabb kaland a fejedben.
Mint mondtam, Orlando ismer engem. És tudja, hogy amikor
beszállok a liftbe vagy hazahajtok, vagy akár zuhanyozom
reggel, szeretem mérni az időt – hogy a legjobbat teljesítsem.
– A szerda mindig szerda. Ne változtass – nevet Orlando,
miközben én Kissinger naptárát bámulom.
– Csak szólj, ha megjött – ismétlem meg.
– Mit gondolsz, miért hívtalak, dr. Jones? Találd ki, hogy ki
jelentkezett be az előbb?
Leteszi a telefont, és a szívem összelapul a mellkasomban. De
ami a legmegrázóbb, hogy ez nem is olyan rossz érzés. Bár
abban sem vagyok biztos, hogy jó. Talán jó. Nehéz erre
válaszolni Iris után. De úgy érzem, mintha valaki letépett volna
egy sűrű pókhálót az emlékezetemről, miközben én azt sem
tudtam, hogy bepókhálósodott.
 Az ő emlékéről van szó, természetesen. Csakis ő tehette ezt
velem.
Nyolcadikban Clementine Kaye-től kaptam életem első
csókját. Közvetlenül azután történt, hogy összezárult a vörös
függöny, és ő szólóénekesként megnyerte a zenei Ki mit tud?-ot
Joan Jett I Love Rock ’n’ Roll című számával. Én voltam az az
alacsony srác, aki a reflektorokat kezelte az audiovizuális
tanárral. És én voltam az is, akit Clementine elsőnek látott meg a
kulisszák mögött, és ezzel nyertem el életem legelső csókját.
Emlékezz az első csókra. És arra, amit jelentett neked.
Ezt jelenti nekem Clementine.
Kisietek a folyosóra, igyekszem megőrizni a lazaságom. Nem
leszek rosszul – sohasem leszek rosszul –, de az
összelapítottságnak az az érzése már az egész mellkasomban
szétterjedt. Miután megszületett a két nővérem – és elszabadult a
káosz –, az anyám elnevezett Beechernek, azt remélve, hogy
olyan nyugodt és derűs leszek, mint egy tengerparti strand. Ez
most nem az a pillanat.
Ott várakozik egy lift nyitott ajtóval. Ez feltűnik. Egy harvardi
pszichológus szerint azért hisszük, hogy mindig a lassú sorba
állunk be a boltban, mert a frusztrációnak olyan erős az érzelmi
töltése, hogy a rossz dolgok emlékezetesebbek lesznek. Ezért
nem emlékszünk arra, amikor a gyors sorban álltunk és hamar
túlvoltunk az egészen. De én szeretek emlékezni azokra az
időkre. Szükségem van azokra az időkre. És abban a pillanatban,
ahogy megszűnők emlékezni rájuk, vissza kell mennem
Wisconsinba és itt hagyni Washingtont. – Emlékezz erre a liftre,
amikor legközelebb a lassú sorba állsz – suttogom magamnak
nyugalmat keresve. Jó trükk.
De most nem jön be.
– Gyerünk, gyerünk – motyogom, miközben tiszta erőből
megnyomom az ajtózáró gombot. Ezt az első levéltári héten
tanultam meg: ha van egy fejes, akit körül kell vezetned, tartsd
benyomva az ajtózáró gombot, és akkor a lift nem áll meg egyik
emeleten sem.
De ezt csak a fejesekkel volna szabad használnunk.
Csakhogy az én személyes világegyetememben nincs
fontosabb személy, mint ez a lány… ez a nő, mert most már nő,
akit nem láttam azóta, hogy a hippi, bárénekes mamája
tizedikben elköltöztette a családot, és ezzel Clementine örökre
távozott az életemből. A mi vallásos wisconsini városkánkban a
többség örült, hogy elmennek.
Tizenhat éves voltam. És összetörtem.
Most harminc vagyok. És (hála a Facebooknak, ahol rám
talált) Clementine már csak másodpercekre van attól, hogy
visszatérjen.
Amikor a lift zökkenve megáll, a digitális órámra pillantok.
Két perc negyvenkét másodperc. Megfogadom Orlando tanácsát,
és úgy döntök, hogy egy bókkal nyitok. Azt fogom mondani
neki, hogy csodásan néz ki. Nem. Ne a külsejére koncentrálj. Te nem
vagy felszínes, üres fejű alak. Tudsz te jobbat is, szánom el magam
nagy lélegzetet véve. Előnyödre változtál, mondom magamban. Ez
jobb. Finomabb. Igazi bók. Mondhatom, előnyödre változtál.
De akkor a régi vörös függönyként feltárul előttem a liftajtó,
és én szorongva kirontok az előcsarnokba, minden porcikámmal
azon igyekezve, hogy ne tűnjek úgy, mint aki kiront, és azonnal
pásztázni kezdem a vendégek és a kutatók délelőtti seregét,
amint dodzsemként egymásba ütközve a télikabátjukban
felsorakoznak, hogy átmenjenek a fémdetektoros kapun.
Már két hónapja levelezünk, de majdnem tizenöt éve nem
láttam Clementine-t. Honnan fogom tudni egyáltalán…
– Szép nyakkendő – szól oda Orlando a recepciós pult mögül.
Az előcsarnok jobb sarkába mutat, a karácsonyfa felé, amelyet a
levéltári hagyomány szerint papírfecnikkkel díszítettek föl. –
Oda nézz.
Elkülönülve az emberektől egy rövid, feketére festett –
feketébbre, mint Joan Jett – hajú nő emeli fel a fejét, és engem
néz. A szeme vastagon kihúzva, a bőre sápadt, a kisujján és a
hüvelykujján ezüstgyűrűk, amikkel inkább New York-inak néz
ki, mint washingtoninak. De ami a legváratlanabbul ér, hogy
valamiért… idősebbnek tűnik nálam. Vörösesbarna szeme
mintha két leélt életről tanúskodna. De ő mindig is ilyen volt.
Tőle kaptam ugyan az első csókomat, de tudom, hogy sosem
voltam az esete. Az ilyen lányok a két osztállyal fölöttünk járó
fiúkkal randiztak. Fejlettebbek, tapasztaltabbak voltak.
Iris szöges ellentétei.
– Clemmi… – tátogom némán.
– Benjy… – tátogja vissza, és mosoly terül el az arcán, amikor
kimondja a becenevet, amelyen az anyám hívott.
Szinapszisok gyúlnak ki az agyamban, és újra ott vagyok (a
templomban történt), ahol megtudtam, hogy Clementine soha
nem találkozott az apjával (tizenkilenc éves volt a mamája, és
nem árulta el neki, ki volt az a fiú). Az én apám hároméves
koromban halt meg.
Akkoriban azt hittem, és ebben a csóknak is nagy szerepe volt,
hogy a közös apátlanság azt jelenti, a sors nekem rendelte
Clementine Kaye-t – kivált azután, hogy mirigylázzal (a
csókbetegség!) három hétig otthon kellett maradnia, és én voltam
a kiválasztott, aki elvitte neki a házi feladatot. A gondolattól,
hogy ott leszek a szobájában – a gitárja meg a melltartója
közelében –, olyan izgalomba jöttem, hogy amikor bekopogtam
hozzájuk, ott, a bejárati ajtóban elkezdett vérezni az orrom.
De tényleg.
Clementine mindent látott – még segített is, ő hozta a papír
zsebkendőt, amelyből hülye dugókat csavartam az orromba.
Pöttöm kissrác voltam. Könnyű préda. De soha nem csúfolt, soha
nem nevetett ki, és soha nem mondta el senkinek az orrvérzésem
történetét.
Ma már nem hiszek a sorsban. De hiszek a történelemben. Ez
az, amit Orlando nem képes megérteni. Nincs nagyobb erő a
történelemnél, és nekünk ezzel a nővel közös történelmünk van.
– Azt a… – zengi szívből jövő s ugyanakkor dallamos hangon,
ami akkor is énekléshez hasonló, amikor csak beszél. Ez ugyanaz
a hang, amire a középiskolából emlékszem – bár karcosabb és
elhasználtabb. Az utóbbi néhány évben egy kis jazzrádióadónál
dolgozott Virginiában. Már értem, hogy miért. Már az első
szótagok hallatán ismerős, csiklandós izgalom bizsergeti meg a
bőrömet. Annak az érzése, hogy bármi lehetséges.
Fellángolás.
A múlt évben elfelejtettem, milyen is ez.
– Beecher, hogy te… milyen jóképű vagy!
Újra dagad a keblem, a szívem mindjárt kiugrik a
mellkasomból. Lehetséges, hogy ezt mondta?
– Igen, Beecher! Előnyödre változtál.
Az én szövegem. Ez az én szövegem, mondom magamnak,
már az újat keresve. Találj ki valami jót. Valami kedveset. És
eredetit. Most vagy soha! Mondj neki olyan szépet, hogy aztán
arról álmodjon.
– Szia… Clemmi – nyögöm ki végre, előre-hátra hintázva a
lábujjaimon és a sarkamon, miközben észreveszem a piercinget
az orrában, egy csillogó kis ezüstpöttyöt, ami egyenesen rám
kacsint. – Akarod látni a Függetlenségi Nyilatkozatot?
Itt haljak meg.
Lehajtja a fejét, és én azt várom, hogy elneveti magát.
– Nagyon szeretném, de… – benyúl a táskájába, és elővesz
egy összehajtott papírlapot. A csuklóján összekoccan a két
vintage fa karperec. Majdnem elfelejtettem. Az igazi okot, amiért
itt van. – Biztos, hogy nem okoz gondot? – kérdezi Clementine.
– Abbahagynád ezt végre? – mondom neki. – A rejtélyek
kibogozása az erősségem.
 2

Tizenhét évvel korábban

Sagamore, Wisconsin

Mindenki tudja, mikor van verekedés az iskolaudvaron.

Senkinek nem kell egy szót sem szólnia – telepatikus úton terjed.
Az ősidőktől napjainkig az emberállat tudja, hol talál verekedést.
És a hetedikesek mindenkinél hamarabb tudják.
Így volt ezen a napon is, ebéd után, amikor mindenki zizegett
a Hawaiian Punch üdítőtől meg az Oreo csokis keksztől, és
Vincent Paglinni ellopta Josh Wert kosárlabdáját.
Igazság szerint nem Josh Werté volt a labda – hanem az
iskoláé –, de Paglinni nem ezért vette el tőle.
Ami a hetedikesek törzseit illeti, Paglinni egy harcos törzs
tagja volt, amely el szokta venni azt, ami nem az övé. Josh Wert a
dundik törzsébe tartozott, és a tagok legtöbbjéhez hasonlóan a
zseni-IQ volt a megkülönböztető jegye, plusz olyan szülők, akik
arra biztatták, hogy ezt ne titkolja el. Ráadásul a vezetékneve, a
W-E-R-T ebben a sorrendben szerepelt minden számítógépes
billentyűzeten.
– Add vissza! – követelte Josh Wert, aki ezúttal nem használva
az agyát elkövette azt a hibát, hogy felhívta a figyelmet a
történtekre.
Paglinni nem reagált a felszólításra, még csak rá sem nézett
Wertre.
 – Kérem vissza a labdám! – tette hozzá Josh Wert összeszedve
a bátorságát, és minden erejével megpróbált kitartani.
Ekkor már elkezdtek összeverődni a hetedikesek törzsei.
Tudták, hogy mi következik.
Köztük Beecher. Akárcsak Wert, Beecher is az agyasok közé
tartozott. Hároméves korában már újságot olvasott. Nem csak a
képregényeket és a sporteredményeket. Az egész újságot,
beleértve a gyászjelentéseket, amit az apja halála után
engedélyezett neki az anyja. Beecher alig volt négyéves akkor.
Ahogy idősebb lett, úgy vált a kedvenc rovatává a
gyászjelentés, minden reggel azt olvasta el legelőször az
újságban. Beechert elbűvölte a múlt, azok az életek, amelyek
olyan sok embernek voltak fontosak, de ő nem ismerhette őket,
ahogy az apját sem. Beecher anyja, aki nappal a pékséget vezette
a szupermarketben, délutánonként pedig az iskolabusznál várt
rá, tudta, hogy a fia más. Hogy különleges. De Josh Werttel
ellentétben Beechernek volt annyi esze, hogy kimaradjon a
konfliktusok legtöbbjéből az iskolaudvaron.
– Kéred a kosárlabdádat? – kérdezte Paglinni, amikor végül
szembefordult Werttel, Föltartotta a labdát a nyitott tenyerében.
– Akkor miért nem veszed el?
Ez volt az a pillanat, amire a törzs várt: amikor a dundi Josh
Wert megtudja magáról, hogy pontosan milyen ember lesz
belőle.
Wert természetesen habozott.
– Kell a labda vagy nem, hájfejű?
Tizenhét évvel később, amikor Beecher embereknek segített a
Nemzeti Levéltárban, még mindig emlékezett a félelemre Josh
Wert kerek képén – és az izzadságcseppekre, amelyek már
kezdtek kis tócsába gyűlni pufók orcájának szélén. A háta
mögött mindenki, aki ott volt az iskolaudvaron – Andrew
Goldberg a szeplős arcával, Randi Boxer a tökéletes
hajfonataival, Lee Rosenberg, aki mindig Lee farmert hordott –,
dermedten állt egy helyben, várakozva.
Nem. Ez így nem igaz.
Volt valaki, aki előrefurakodott a tömegben – egy későn jövő
lány –, lassan közeledve az esemény helyszínéhez, ugrókötelet
húzva maga után, amely végigsúrolta a betont.
Beecher tudta, hogy ki az. A hosszú, fekete hajú lány három
karikával a fülében meg a menő, fekete hipszter mellényével.
Wisconsinnak ezen a részén senki nem viselt menő hipszter
mellényt. Kivéve az új lányt.
Clementine.
Valójában nem is volt új lány – Clementine Sagamore-ban
született, és itt is élt tíz évvel ezelőttig, amikor a mamája
Detroitba költöztette a családot az énekesi karrierje érdekében.
Nehéz volt elköltözni. És még nehezebb volt hazatérni, amikor a
lelkipásztor bejelentette a templomban, hogy mindenki
üdvözölje hangosan a hazatért Clementine-t és az anyját – mert
apa az nem volt a családban. A lelkész csak jót akart. De abban a
pillanatban arra emlékeztetett mindenkit, hogy Clementine volt
az a lány: a lány, akinek nincs apja.
Beecher nem ezt látta benne. Beecher számára Clementine az a
lány volt, aki olyan, mint ő.
Talán ezért tette meg Beecher azt, amire nem készült.
Talán meglátott valamit, amire ráismert.
Vagy talán olyat látott meg, ami egészen más volt.
– Kell a labda vagy nem? – ismételte Paglinni gúnyos
vigyorral a képén.
A várható verekedés körül formálódó rögtönzött körben
minden hetedikes feszült volt – egyesek az izgalomtól, mások a
félelemtől –, de senki nem mozdult, mintha vérszagra gyűltek
volna.
 Clementine épp ellenkezőleg – izgett-mozgott, képtelen volt
nyugodtan állni, miközben a markában szorongatott ugrókötél
szálait tépkedte. Ahogy egyik lábáról a másikra állt, Beecher
érezte a belőle sugárzó energiát. Ez a lány más volt, mint a
többiek. Velük ellentétben ő nem ijedt meg.
Dühös volt. És joggal. Ez nem igazság…
– Add vissza neki azt a labdát! – kiáltotta egy új hang.
A tömeg egyből arra fordult – és még Beecher is meglepettnek
tűnt, ahogy rájött: az ő hangja volt az.
– Mit mondtál, Strandlabda? – támadt neki Paglinni.
– Azt… azt mondtam, hogy add vissza neki – mondta Beecher
elcsodálkozva, hogy milyen gyorsan teremt magabiztosságot az
adrenalin. Sebesen vert a szíve. Dagadni érezte a mellét. Lopott
pillantást vetett Clementine-ra.
A lány helytelenítően csóválta a fejét. Tudta, hogy Beecher
nagy hülyeséget csinál.
– Vagy mi lesz? – kérdezte Paglinni kihívóan, a csípőjéhez
fogva a labdát. – Mit csinálsz, ha nem adom vissza?
Beecher hetedikes volt. Nem tudott válaszolni a kérdésre. De
ez nem gátolta meg abban, hogy beszéljen.
– Ha nem adod vissza Josh labdáját…
Beecher még csak nem is látta meglendülni Paglinni öklét, ami
a szemén találta. De megérezte: leverte a lábáról, és fenékre ült.
Paglinni párducként vetette rá magát, Beecher mellkasát
püfölte, leszorítva a karját a térdével, majd az arcába sújtott.
Beecher jobbra nézett, és meglátta az ugrókötél piros
műanyag fogóját a földön. Fehér csillagok robbantak szét a
szemében. Aztán újra. Még soha nem öklözték meg. Rosszabb
volt, mint hitte.
A törzs másodperceken belül visítani, üvölteni kezdett.
 – Pag! Pag! Pag Pag! – skandálták minden egyes ütésnél.
Valami roppant Beecher orrában. A fehér csillagok a szemében
hirtelen elfeketültek Beecher az ájulás határán volt…
– Huuuhhh!
Paglinni hanyatt esett. Beecher mellkasa felszabadult a súly
alól. Hallotta a kosárlabda pattogását a kövezeten. Friss levegő
áramlott a tüdejébe. De ahogy Beecher megpróbált felülni és
visszanyerni a lélegzetét… ahogy hunyorogva küszködött, hogy
ismét a helyére kerüljön a világ… az első, amit meglátott…
Ő volt.
Clementine szorosra húzta a kötelet, ami Paglinni nyaka köré
tekeredett. Nem fojtogatta, csak rángatta – jó erősen –, hogy
hátrafelé húzza Paglinnit, le Beecher melléről.
– …öllek! Megöllek! – hörögte Paglinni vadul kapkodva a
háta mögé, hogy elérje a lányt.
– Te idióta! Azt hitted, hogy hetedikesen még ugrókötelezem?
– gúnyolódott Clementine, miközben kísérteties nyugalommal
húzta visszafelé Paglinnit, és Beechernek az jutott az eszébe,
hogy ez nem rögtönzött fellépés volt. Clementine-nál nem
véletlenül volt az az ugrókötél. Felkészülten jött ide. Pontosan
tudta, hogy mit csinál.
Beecher még mindig a hátán fekve figyelte, ahogy Clementine
elengedi a kötelet. Paglinni köhögni kezdett, de már megpróbált
feltápászkodni, hátrahúzva az öklét, hogy aztán előrelendítse.
De amikor talpra ugrott, érzékelte, hogy a tömeg hangulata
megváltozott. Beechert megruházni egy dolog. Megütni egy
lányt egészen más. Még a hülye Paglinni sem volt annyira hülye,
hogy ezt ne tudta volna.
– Rohadt pszichopata vagy, tudod? – mordult rá Clementine-
ra.
– Még mindig jobb, mintha töketlen macskajancsi lennék –
vágott vissza a lány, olcsó sikert aratva néhány bámészkodónál,
különösen Josh Wertnél, aki már magához szorítva tartotta a
kosárlabdát.
Paglinni dühöngve elviharzott, áttörve a tömeg gyűrűjén,
amely gyorsan szétvált, hogy utat engedjen neki. És most
érkezett el az a pillanat, hogy Clementine először nézett oda,
hogy mi van Beecherrel.
Beechernek vérzett az orra. A szeme már kezdett feldagadni.
És megérezve a vér ízét tudta, hogy felhasadt a szája. Mégis
mosolygott.
– Beecher vagyok – mondta felnyújtva a kezét.
Clementine fölötte állva lenézett rá, és megcsóválta a fejét.
– Nem. Te hülye vagy – mondta, és látszott rajta, hogy dühös.
De ahogy szétoszlott a tömeg, és Clementine elindult az
iskolaudvaron át, Beecher felült, és esküdni mert volna, hogy
miközben figyelte az egyre messzebb távolodó Clementine-t… a
lány hátranézett, vetve rá egy utolsó pillantást… és halvány
mosoly játszott az arcán.
Beecher látta.
Egyértelműen mosoly volt.
 3

Napjainkban
Washington D. C.

Harminckét perccel később, amíg a dokumentumok érkezését

várjuk Clementine-nal, amelyekért ide jött, lehúzom a
beléptetőkártyám, és hallom a szokásos, tompa csattanást.
Meglököm a raktár ajtaját, és belépek a hideg, gyéren
megvilágított irathegyek közé, amelyeket a levéltár szívében
őriznek. Ahogy elhaladunk egy-egy sor régi akta és naplókönyv
mellett, felvillannak a mozgásérzékelő fények, egyik kis reflektor
a másik után – mint szinkronműugrók egy hajdani Esther
Williams-filmben –, követve a nyomunkat, bármerre járunk.
Már nem vagyok alacsony srác. Hanem szőke, magas férfi
(bár lehet, hogy Clementine egy hajszállal magasabb nálam) kék
munkaköpenyben, amelyet minden levéltáros visel, védekezésül
a málló bőr ellen, amely az öreg könyvekről pereg, ha
megérintjük őket. És ma már többet is nyújthatok neki egy vérző
orrnál. De már az, hogy itt van mellettem az a nő, aki hetedik
osztálytól a tizedikig fogva tartott… miközben arról
fantáziáltam, hogyan akadna össze a fogszabályzóm a…
– Elnézést a várakozásért. Remélem, nem unatkozol –
mondom neki.
 – Miért unatkoznék? Izgalmas egy ilyen raktár – válaszolja,
ahogy egyre beljebb hatolunk a bőrkötésű könyvek és a levéltári
iratrendezők labirintusában. Kicsivel előttem halad, noha
fogalma sincs róla, hogy hová tartunk. Ahogy a középiskolában
is. Mindig felkészülten és félelmet nem ismerve. – És jó veled
újra találkozni, Beecher.
– Itt… itt van – mondom, és megállok a fejünk fölött
hunyorgó fények alatt egy állványnál, amelyen málló bőrkötésű
regiszterek hevertek összevissza a polcon. Van, ami gerinccel
kifelé, mások egymás hegyén-hátán. – Mert van egy kvótánk,
hogy hány embernek kell segítenünk, és…
– Nem kell mentegetőznöd – kímél meg Clementine. – Én
vagyok az, aki alkalmatlankodik.
Mond még valamit, de amikor kihúzom az első néhány
kötetet és leolvasom az aranybetűs gerincüket, gyorsan magába
szippant e kiruccanás vonzereje: a keresett kötet ősrégi,
megbámult lapjain az 1779. november jelzet áll. Óvatosan átfogom
a regisztert az egyik kezemmel, míg a szabad kezemmel
kihúzom a rejtett rakodólapot, amely minden állványba be van
építve, mellmagasságban.
– És ezek a függetlenségi háború idejéből valók? – kérdezi. –
Eredetiek?
– Nálunk minden eredeti.
A „nálunk” alatt azt értem, hogy itt, a Nemzeti Levéltárban,
amely az Egyesült Államok kormányzatának legfontosabb
dokumentumait őrzi a Függetlenségi Nyilatkozat eredetijétől a
Zapruder-filmen, a Bin Laden elfogásának lehetőségeit ismertető
jelentéseken, az antrax toxinjának képletén és a halálos spórák
állami őrzőhelyén át a CIA, az FBI, az NSA és az összes többi
mozaikszavas szervezet legtitkosabb aktájáig. Ahogyan azt
három évvel ezelőtt, kezdő levéltárosként elmondták nekem, a
Nemzeti Levéltár az országunk padlása. Tízmilliárd iratot
tartalmazó album, amelyben a kormányzat által létrehozott
szinte valamennyi fontos akta, nyilvántartás és jelentés
megtalálható.
Ez vitán felül azt jelenti, hogy az épület teli van titkokkal. Kis
és nagy titkokkal. És én minden áldott nap igyekszem kiásni
egyet.
Mint most is.
– Howard… Howard… Howard… – mormolom magamban,
felütve az egyik foltos, barna oldalt és végigfuttatva az ujjam,
alig érintve a papírt, a betűrendes mutatón.
Harmincnégy perccel ezelőtt, amikor kikértük Clementine
iratait, egy dundi, középkorú asszony, aki úgy viselte a
kasmírmintás selyemkendőjét, mint egy parókát, jelent meg a
kutatószobában, és megadta egy rokona adatait. Tudta a nevét.
És tudta, hogy a függetlenségi háborúban szolgált.
És tudta, kihez kell fordulnia.
Hozzám.
A levéltárosnak, akár egy kutatótól jön a kérés, akár egy
közembertől, akár magából a Fehér Házból, az a dolga, hogy
megtalálja a választ…
– Beecher – emeli fel a hangját Clementine. – Figyelsz?
– Tessék?
– Most már igen. Háromszor kérdeztem meg… – elhallgat, s
úgy veti fel a fejét, hogy a piercing az orrában fölfelé mutat. De a
mosolya, ugyanaz a kedves mosoly, mint hetedikben,
tökéletesen a helyén van. – Te aztán belemerülsz ezekbe a
dolgokba, igaz?
– Az a nő odafönt… muszáj foglalkoznom vele.
Clementine fürkészve néz rám.
– Hát belőled tényleg rendes ember lett, ugye, Beecher?
Belenézek a regiszterbe. És megakad a szemem…
 – Zenész volt – tör ki belőlem. Rámutatok a vastag, málló
papírosra, aztán kikapom a jegyzettömböt a munkaköpenyem
zsebéből, és kiírom az adatokat. – Ezért nem szerepelt a rendes
szolgálati nyilvántartásban. Vagy a fönti obsitosjegyzékben.
Zenész. George Howard katonazenész volt a függetlenségi
háborúban.
– Úgy érted, hogy ő fújta a takarodót?
– Nem… a takarodót csak a polgárháborúban vezették be. Ez
az ember harántsípon és dobon játszott, hogy a menetelő
katonák tartsák az ütemet. És ebben a rubrikában van a zsold,
amit a szolgálatáért kapott.
– De… én még azt sem tudom, hogy ez érdekes-e… de
honnan tudtad, hogy itt kell keresni? Hiszen ezek a könyvek úgy
néznek ki, mintha évszázadok óta nem nyitották volna ki őket.
– Nem is nyitották. De amikor itt jártam a múlt hónapban, a
haditengerészeti hírszerzés ide keveredett iratai között kutatva
láttam, hogy itt őrzik az államkincstárnak ezeket a régi
főkönyveit. És bármit csesz is el a kormány, ha egyszer
kitöltenek egy csekket és pénzt adnak ki, arra mérget vehetsz,
hogy készült róla feljegyzés.
Kihúzom magam, büszke vagyok erre a régészeti leletre. De
mielőtt ünnepelni kezdenék…
– Igazolják magukat – szólal meg egy nyugodt hang a hátunk
mögött, külön hangsúlyozva minden szótagot.
Mindketten megfordulunk: izmos, zömök férfi jelenik meg a
sor végén. Kigyullad fölötte egy lámpa, ahogy közeledik felénk.
Tiszta fekete a golyóálló védőruhája, és fekete puskát markol,
miközben megnézi az igazolványomat, majd a Clementine
blúzára csíptetett piros látogatójelvényt.
– Köszönöm – nyugtázza egy biccentéssel.
Majdnem elfelejtettem, milyen nap van ma. Amikor az elnök
jön, jön a…
 – Titkosszolgálat – suttogja Clementine. Izgatottan felvonja
vékony szemöldökét, és olyan ördögi vigyort küld felém, amitől
átérzem, milyen rég éreztem már így.
De a legszomorúbb, hogy milyen csodálatos ez a rád törő
bizonytalanság – mint újra felfedezni egy régi izmot, amit nem
használtál gyerekkorod óta. Már kér hónapja e-mailezünk
Clementine-nal. De az elképesztő, hogy viszontlátva a legelső
csókodat, megint tizennégy évesnek érzed magad. Ennél is
elképesztőbb azonban, hogy amíg Clementine meg nem jelent,
nem is tudtam, hogy hiányzik.
A legtöbb ember egy pillanatra megtorpan, ha fegyveres
titkos ügynököt lát. Clementine sebességbe kapcsolva
utánaeredt, és kilesett a sor végén, hogy hová megy. Ő aztán
sosem fél.
– Ezek a pasasok védik az iratokat? – kérdezi, amikor
utolérem és kivezetem az állványok közül.
– Dehogy, nem az iratok érdeklik őket. Előzetes felderítés,
mielőtt ő idejön.
Ez itt Washington. Az ő csak egyvalakit jelenthet.
Az Egyesült Államok elnökét.
– Várj… Wallace itt van? – kérdezi Clementine. –
Találkozhatok vele?
– Hát persze – mondom nevetve. – A legjobb haverok
vagyunk, folyton SMS-t küldözgetünk egymásnak, és… nagyon
odafigyel arra, amit a több tucat levéltáros egyike gondol.
Szerintem a Valentin-napi kártyákat ebben a sorrendben írja
meg: feleség, gyerekek, kabinetfőnök… aztán én.
Clementine nem nevet, csak bámul rám a legteljesebb
bizalommal az aranyosbarna szemében: – Szerintem meg egy
napon még oda fog figyelni rád.
Megdermedek és elvörösödöm.
 Velem szemben Clementine felhúzza a fekete pulóvere ujját,
és én halvány sebhelyeket fedezek fel a könyökén. Nem pirosak
vagy frissek – fehérek, világosabbak, mint a bőre, ami arra utal,
hogy már régiek. De ahogy szétfútnak minden irányba… bármi
vagdosta is össze a bőrét, az nagyon fájdalmas lehetett.
– A legtöbben a cicimet bámulják – mondja nevetve, elkapva a
tekintetemet.
– Én nem úgy…
– Jaj, ne haragudj, zavarba hoztalak, igaz? – kérdezi.
– Nem. Dehogy. Nem.
Megint nevet.
– Tudod, hogy milyen rosszul hazudsz?
– Tudom – felelem, még mindig a sebhelyeket bámulva.
– És azt tudod, hogy még mindig a sebhelyeimet bámulod?
– Tudom. Nem tehetek róla. Ha most egy sivatagban volnánk,
nem itt, a poros állványok között, elásnám magam.
– Nézd inkább a cicimet – mondja. – Az mégiscsak szebb
látvány.
Ösztönösen odanézek, aztán ugyanolyan gyorsan elkapom a
tekintetem – vissza a sebhelyekre.
– Kutyaharapásnak néz ki.
– Motorbaleset. Én voltam a hibás. Szétment a
könyökízületem, és a törött csont átszakította a bőrt.
– Szörnyű lehetett.
– Annak már tíz éve, Beecher – mondja, egy fölényes
vállrándítással intézve el az egész világot, miközben
megállapodik valamin és ott is marad a tekintete. Egyenesen rám
néz. – Tíz év múltán már csak a jó dolgok számítanak.
Mielőtt helyeselhetnék, rezegni kezd a telefon a zsebemben,
olyan hangosan, hogy mindketten halljuk a mély búgást.
– Ők azok? – kérdezi Clementine.
 Megrázom a fejem. A kijelző szerint a nővérem hív, aki
Wisconsinban él az anyámmal. De ebben a napszakban, amikor
műszakváltás van a szupermarketben, tudom, hogy ki keres
valójában: az anyám, hogy megejtse a mindennapos ellenőrző
hívást, amelyet akkor vezetett be, amikor értesült Irisről. És
miközben tudom, hogy az anyám sosem kedvelte Irist, túl sok
középnyugati kedvesség van benne ahhoz, hogy ezt valaha is
megemlítette volna nekem. Megint rezeg a telefonom.
Nem veszem fel. De mire visszapillantok Clementine-ra,
minden magabiztossága, meggyőződése, rettenthetetlensége
eltűnt – és emlékeztetem magam arra, hogy nem régi
sebhelyeket mutogatni vagy kigyúrt titkos ügynököket látni jött
a levéltárba.
Tavaly meghalt Clementine anyja, de az csak néhány hónapja
történt, hogy beteget jelentett a rádióállomásnál és hazament
összepakolni az anyja holmiját. És talált egy régi előjegyzési
naptárat, amelyet Clementine születési évéből őrzött meg az
anyja. December 10-ére, a születése napjára kis szíveket és
léggömböket rajzoltak be kézzel, és azt a napot, amelyen hazajött
a kórházból, aranyos, mosolygó arc jelezte, de Clementine azt
találta a legérdekesebbnek, hogy amikor visszalapozott március
18-ra, ott egy szomorú arcot látott és azt a bejegyzést, hogy Nick
bevonul.
Innen végre megtudott egy nevet és egy tényt az apjáról.
Általam, hála a levélváltásunknak, megnyílt előtte a levéltár.
Nekem csak egy hívásomba került: St. Louisba, ahol az újabb
sorozási listákat tároljuk.
Tíz perccel ezelőtt Clementine még előttem járt. De most,
ahogy elindulok a vasajtó felé, lemaradozik tőlem és meglepően
hallgatag lesz.
Az életben van az, ahogy akkor viselkedsz, amikor tudod,
hogy figyelnek. És van az, ahogy akkor viselkedsz, ha nem figyel
senki: legyünk őszinték, akkor vagy igazán önmagad. Ezt látom
most Clementine-ban: egy fél másodpercben szúrtam ki, két
lélegzetvétel között, amikor előrementem, míg ő lemaradt
mögöttem, és azt hitte, hogy nem látom. Tévedett. Látom. És
érzem.
Érzem, hogy kételkedik magában. Érzem, ahogy
elbizonytalanodik. És annak az egy lélegzetvételnek a közepén
megroskad a válla, a földre néz, és lassan kifújja a levegőt, hogy
ne robbanjon szét, és én meglátom azt a kis, sötét, megrettent
helyet, amelyet csak önmaga számára tart fenn. Nem tart tovább
annál a fél másodpercnél, de tudom, hogy abban a fél
másodpercben legalább egy kis részt megláttam az igazi
Clementine-ból. Nem csak valami kitalált, menő jazz DJ-t. Nem
csak valami tökös lányt, aki hetedikben szembeszállt az
erősebbel. Hanem a felnőtt énjét. Az igazi énjét. Aki már
megtanult félni.
– Ideje mennem. Utálom, amikor ilyen búval bélelt vagyok _
mondja visszanyerve az önuralmát, miközben én kinyitom a
vasajtót, és hátrahagyva az állványokat kinyomakodunk a
világoskék folyosóra. Clementine megpróbál elrejtőzni. Tudom,
milyen az, amikor az ember el akar rejtőzni. Ezt tettem én is az
életem elmúlt évében.
– Ne menj el – mondom gyorsan, lehalkítva a hangom. –
Nincs… Azt ígérték, hogy egy órán belül megkapjuk az
eredményt, és… és… és… és itt még annyi látnivaló van… ha
érdekel. – Az ajkamba harapok, hogy ne beszéljek tovább. De
nem segít. – Figyelj, én nem akartam, hogy ez legyen – teszem
hozzá. – De ha tényleg szeretnéd, kivehetjük a Louisiana
Adásvételi Szerződést és ráírhatjuk az aljára, hogy „Éljen
Clementine!”
Szinte el sem vigyorodik.
– Az már ott van az Alkotmányon.
 – Jó, te nyertél – mondom megállva a folyosó közepén, és
nekidőlök a márvány falburkolatnak. – Találkozni akartál az
elnökkel, most odaviszlek, hogy találkozz vele.
Szeme sem rebben.
– Nem is ismered az elnököt.
– Lehet. De tudom, melyik szobába megy, amikor ide látogat.
– Tényleg?
– Tényleg. Akarod látni?
Kihúzza magát, és meglóbálja a karját, hogy a vintage
karkötők felcsúsznak a könyöke és a sebhelyek felé a csuklójáról.
– Messze van innen?
– Ha tudni akarod, éppen előtte állsz.
A háta mögé mutatok, mire sarkon fordul, szembe a
vasajtóval, ami ugyanolyan világoskékre van festve, mint a
folyosó. Könnyű eltéveszteni, de hát ez benne a lényeg. Csupán a
szögletes üvegablak hívja fel magára a figyelmet, de azon sem
lehet belátni a szobába, mert valamilyen fekete anyag takarja. Az
ajtógombnál kerek kombinációs zár, mint a széfeken.
– Ez az? – kérdezi Clementine. – Úgy néz ki, mint az
öltözőszekrényem a régi tornateremben.
Megrázom a fejem.
– Egy ESZIH sokkal biztonságosabb, mint egy öltözőszekrény.
– Hogy mondtad? Eszik?
– ESZIH. Elkülönített Szenzitív Információs Helyiség –
magyarázom, megkopogtatva az ajtót a középső ujjam
bütykével, és a mély hangú döndülés elárulja, hogy milyen
vastag. – Mégis mit gondoltál, ha egy titkosított aktát akarsz
olvasni, azt csak úgy lapozgathatod az íróasztalodnál? Az
emberek mindenhonnan figyelnek, az ablakon át, lehallgató- és
képrögzítő eszközökkel… a Nagy Testvér már nem csak nekünk
dolgozik. Ezért a kormányzat minden szintjén vannak ilyen
helyiségek, amelyeket a CIA épít és hitelesít.
 – Eszik… – mondja Clementine.
– ESZIH. Ablaktalan helyiségek, negyed inch vastag fémmel
megerősített falak, nyolc inch vastag fémpadló, ami
megakadályozza a lehallgatást, rézfóliával a sarkokban, hogy
meggátolják a jeltovábbítást, rácsok a szellőzőnyílásokon, hogy
Tom Cruise ne tudjon gumikötélen…
– És nektek is van itt egy ilyen szobátok?
– Viccelsz? Egyedül a törvényhozás embereinek tizenhat van
belőlük! Washington minden fontosabb épületében, a Fehér
Házban, a Capitoliumban, a szenátusi és képviselőházi
épületekben, mindenütt, ahol nagykutyák vannak, ott ESZIH is
van. És a legnagyobb kutyáknak az otthunukban is van ilyen.
Kis szobácskák, ahol elolvashatják a világ legnagyobb titkait.
– Bekukucskálhatunk? – kérdezi, ő is megkopogtatva az ajtót.
Kényszeredetten nevetek.
Clementine nem nevet. Nem kíváncsiskodni akar. Komolyan
kérdezte.
– Nem baj, ha nem – teszi hozzá.
– Nem, én csak…
– Beecher, légy szíves, ne vágj ilyen feszült képet. Nem
akartalak kínos helyzetbe hozni.
– Nem, nem hoztál kínos helyzetbe.
– Menjünk, nézzünk utána a másik dolognak – mondja, és
már indul is.
– Vigyed már be azt a szegény lányt – szólal meg egy mély
hang balra tőlem. Hernyóbajuszos, idősebb, fekete férfi tart
felénk a folyosón egy hatalmas pohár kávéval. Korát
meghazudtolóan izmos; ezzel a testalkattal nyerte el nálunk az
egyenruhás biztonsági őri állást. De ha a gödrös állát és a nagy
fogakat villogtató mosolyát nézzük, mindjárt világos lesz, hogy
Orlando Williams inkább nyuszi, mint oroszlán.
 – Ez az a lány, akibe bele voltál zúgva? Akinek meg kell
gyógyítania az összetört szívedet Iris után? – Orlando még akkor
is bömböl, amikor már csak néhány lépésre van tőlünk.
– Ki az az Iris? – kérdezi Clementine.
Minden hivatalban van egy nagyszájú. A miénk Orlando –
pontosabban az enyém, amióta kiderítette rólam, hogy

a) ugyanabból az államból, Wisconsinból származunk,

b) én vagyok az egyetlen levéltáros, aki hajlandó kalauzolni
a sógora főnökét a Páncélterem kincsei között.

És elszántan viszonozni akarja a szívességet, kérve vagy

kéretlenül.
– Vidd csak be, ne félj, nem írlak bele a jelentésembe – mondja
a hóna alá csapra az írótáblát és nagyot kortyolva a kávéból.
– Értékelem a kedvességed, Orlando, de most volnál szíves…
– Mi? Én csak segíteni akarok neked, hogy… bizonyíthasd a
kalandvágyó természeted. – Aztán Clementine-hoz fordulva
hozzáteszi:
– Mesélt már magának az esküvői fényképész korszakáról?
– Orlando… figyelmeztetlek.
– Esküvői fotós voltál? – kérdezi Clementine.
– Egyetem után azért költöztem ide, mert szerettem volna a
Washington Post fotósa lenni. Aminek az lett a vége, hogy három
évig esküvőkre jártam Annapolisban. Nem volt rossz –
válaszolom neki.
– Aztán esélyt kapott arra, hogy közvetlenül segítsen az
embereknek, amikor ide jött. És most ő a mi hősünk.
Clementine rávigyorog Orlandóra.
– Hálás vagyok a keresetlen pártfogásáért, de észrevehetné,
hogy Beechernek nincs rá szüksége.
 Orlando visszavigyorog. Tetszik neki Clementine. Még szép,
hogy tetszik.
– Jöjjön már – kérleli Orlando, immár csakis Clementine-ra
összpontosítva. – Az elnök nem várható ide – az órájára néz –
legalább még egy óráig, de az is lehet, hogy késni fog. Még a
kocsit sem tolták be a kért aktákkal. Kit zavar az, ha megnéz egy
üres szobát?
Meredtem nézem a világoskék ajtót és a kombinációs zárat,
amelyhez persze fejből tudom a számokat. Szó se róla, könnyű
lenne, de a szabályok…
– A jó életbe, Beecher, majd én kinyitom neki azt a rohadt
ajtót! – pattog Orlando.
Odamegy egy intérkomhoz a falon, és megnyomja az
ezüstgombot. Villogni kezd egy kis piros jelzőfény, és megszólal
egy halk hang:
– Biztonságiak.
– Venkat, itt Orlando – szól bele a mikrofonba. Ismerem ezt a
nevet a személyzeti listáról. Venkat Khazei. A biztonságiak
helyettes főnöke. – Kinyitom az ESZIH 12E1-et. Csak helyiség-
ellenőrzést végzek.
– Jól hangzik. De el ne felejtsd, hogy Mózes úton van –
válaszolja Khazei az interkomban, az elnök belső kódnevét
használva.
– Éppen ezért akarom ellenőrizni a szobát – feleli Orlando.
Elhallgat a házitelefon, aztán reccsen még egyet.
– Jó szórakozást.
Orlando visszaindul hozzánk, még szélesebben vigyorogva.
Az ingem alatt, a nyakamban vékony bőrszíjat hordok, rajta
egy régi házkulcs. A középiskola alatt, amikor Farris
antikváriumában dolgoztam, egy öreg lexikonban találtam:
könyvjelzőnek használták. Eszement dolog, de aznap vettek fel a
Wisconsini Egyetemre, és ezzel megtettem az első lépést a
kisvárosunkból való menekülésre. Ezért őriztem meg a
varázskulcsot. Azóta is hordom, és úgy megszoktam, hogy már
nem is érzem. Kivéve, amikor izzadok és hozzáragad a
bőrömhöz. Mint most.
– Beecher – suttogja Clementine –, ha ez neked kellemetlen,
akkor hagyjuk az egészet és…
– Dehogy. Egyáltalán nem kellemetlen – felelem neki, és
pontosan tudom, hogy Iris már tíz perccel ezelőtt elvonszolt
volna innen.
– Fogd meg ezt – mondja Orlando, és át akarja adni nekem a
kávéspoharát, hogy kinyissa a kombinációs zárat.
– Tilos ételt vagy italt bevinni – figyelmeztetem, és nem
veszem el tőle a kávét.
– Tényleg ilyen szabályok vannak, Beecher? – vág vissza.
Mielőtt válaszolhatnék, Clementine kezébe nyomja a poharat és
csavargatni kezdi a tárcsát.
Egy kattanás, majd egy tompa döndülés, és az ajtó széfként
tárul ki – mint ahogy az is.
Még Orlando is óvakodva dugja be a fejét, körülpillantva,
hátha mégis van bent valaki.
Én ugyanígy teszek, lábujjhegyre állva lesek befelé Orlando
válla fölött, hogy tiszta-e a levegő.
Clementine máshogy viselkedik. Nem siet – a legkevésbé sem
tűnik türelmetlennek –, egyetlen gyors, magabiztos lépéssel már
bent is van, nem tartva semmitől. Ez még annál is szexibb, mint
amikor azt mondta, hogy bámuljam inkább a cicijét.
– Ami kis Ovális Irodánk – közli Orlando széttárva a tenyerét,
mint a vészkijáratokat mutató légiutas-kísérő. Csak az Ovális
Iroda pompájával szemben ez egy kis ablaktalan, pasztellszínűre
festett szoba, ahol szinte minden pasztell, a közepén nagy
tölgyfa asztallal, amelyen egy védett vonalas telefon áll, mellette
pedig két könyvtári szék, szintén fából.
 A személyzet legtöbb tagja így fakad ki, amikor először látja: –
Ennyi?
Clementine megkerüli az asztalt, és úgy tanulmányozza a
pasztell falakat, mintha Picasso-képet mustrálna.
– Tetszik a poszter – mondja végül.
A hátam mögött, a vasajtó belső felére ragasztott plakát
gőzölgő kávéscsészét és egy piros betűs intelmet ábrázol:

Jó adag információ ömölhet ki egy ilyenre.

Ügyeljen a biztonságra az utolsó cseppig.

De miközben olvasom a szavakat, eszembe jut…

A kávé. Orlando kávéja.
– Ne, ne oda – könyörgök Clementine-nak, aki már készül
leülni és letenni az elnök asztalára a poharat. Ha kiömlik…
Kinyújtom a kezem, hogy elkapjam; Clementine is odanyúl,
hogy megvédje. Ennyi kellett hozzá. Hogy a kézfejem súrolja a
purhabot – a pohár eldől, és a világosbarna folyadék kiloccsanva
az asztalra megindul Clementine felé.
Kávévízesés zúdul alá, sztepptáncot járnak a fényesre
suvickolt padlóról visszapattanó csöppek.
Ezt el kell tüntetnünk innen, mielőtt megérkezik az elnök…
Clementine hátraugrik, hogy megvédje a ruháját, a lába
beleütközik a székbe, a szék felborul.
– Orlando, rohanj papírtörlőért! – üvöltöm letépve magamról
a kék munkaköpenyt, hogy felmosórongyként használjam.
A feldőlt szék nagyot csattan a padlón…
…amit egy furcsa, tompa puffanás követ.
Ahogy odafordulok, meglátom a szék fenekét, ahonnan
kipottyan egy szögletes fadarab és a földre esik – feltárva egy
oda rejtett tárgy árnyékát.
 Az asztalról még mindig csöpög lefelé a kávé, lassuló
ütemben érkezve a linóleumra.
Elszorul a torkom.
És most már jobban látom, mit dugtak el a székben kialakított
kis rejtekhelyre. A tárgy a padlón fekszik, pontosan a terjedő
kávétócsa útjában, és úgy néz ki, mint egy kisebbfajta dosszié.
– Beech? – suttogja Orlando a hátam mögött.
– Igen.
– Légy szíves, mondd azt, hogy erről fogalmad sem volt.
– Fogalmam sem volt. Esküszöm.
Felemeli a kávéspoharat, és kiissza belőle a maradékot. A
varázskulcs szabályosan beleolvad a bőrömbe a mellemen.
Tudom, hogy ugyanazt gondolja, amit én: ha ezt az elnöknek
tették oda, vagy ami még rosszabb, maga az elnök rejtette el…
– Beech? – ismétli meg, miközben a kávéfolt lassan eléri a
dossziét.
– Igen.
– Halott emberek vagyunk.
– Igen.
 4

Tizenhét évvel korábban

Sagamore, Wisconsin

A zöld spalettás, apró házhoz vezető havas ösvényen szaladva a

kis Clementine Kaye elérte a falépcsőt. Ügyelt arra, hogy mindig
a bal lábával lépjen fel az első fokra. Az anyjától úgy tudta, hogy
a legtöbb ember jobb lábbal indul neki. – De te csak hallgass rám,
Clemmi – szokta mondani a mamája –, mi jó van abban, ha
ugyanolyan vagy, mint a legtöbb ember?
Clementine még most, tizenhárom év múltán is tudta a
választ.
A bejárati ajtónál állva nem nyomta meg a csengőt, ami csak
ding hangot adott, dongot soha. Nem kellett becsöngetnie.
Felkészült. Volt nála kulcs, és bejutott.
Ahogy feltárult az ajtó, megcsapta az orrát a rózsavíz illata, de
nem kiáltott be, hogy van-e itthon valaki, Tudta, hogy úgysem
kapna választ. A mamája még turnén volt – három fellépés St.
Louisban –, ami azt jelentette, hogy csak a jövő héten jön haza.
Clementine-t nem aggasztotta, hogy nincs, aki segítsen a házi
feladatban vagy mit eszik vacsorára. Hozzá volt szokva, hogy
egyedül oldja meg az ilyen dolgokat. Ráadásul főzni is tudott.
Ma estére talán virslipörköltet készít.
Aggódás helyett Clementine-nak fülig ért a szája, miközben
kikászálódott a télikabátjából és ledobta a linóleumpadlóra, ahol
úgy rogyott össze, mint egy csontok nélküli test. Gyorsan
megcsiklandozta a vörös macskákat az álluk alatt, kettőt a
háromból, amelyeket az anyja hozott haza a különböző útjairól.
Besietett a túlzsúfolt nappaliba, elindította a CD-lejátszót, amely
a könyvállványon gubbasztott, veszélyesen túllógva a polc
szélén, és betette a Penny Maxwell’s Greatest Hits lemezt.
Penny nem egyszerűen Clementine kedvenc énekesnője volt.
Penny Clementine anyja volt – aki még mindig vagy háromszáz
eladatlan Legnagyobb sikerek CD-t tárolt a gardróbban, az ágy
alatt és a kocsi hátsó ülésén. Ez a mama egy újabb agyvihara
volt, amiben erősebbnek bizonyult a vihar, mint az agy. („Ha a
Legnagyobb sikerek lemezt adod ki először, az jobban fogy
majd, mert az emberek azt fogják hinni, hogy lemaradtak
valamiről.”) Clementine ezt nem érzékelte. Neki ez volt az élete.
És ahogy megszólalt a zene, az éterből felhangzott a trombita
csavaros futama, Clementine lehunyta a szemét és átadta magát
a jól ismert, füstös hangnak, amely régen ágyba énekelte –
ugyanezzel a dallal, Billie Holiday God Bless the Child című
számával –, amikor még kicsi volt.

Lehet a mamának, lehet a papának,

De áldott a gyermek, ha van, ami csak az övé.

Clementine-nak fogalma sem volt arról, hogy az anyja

megváltoztatta a szöveget, így most már egy kislányról szólt.
Ahogy arról sem volt fogalma, hogy Billie Holiday egy
különösen heves pénzvita után írta ezt a számot, amelyet az
anyjával folytatott – a pénz az, ami „lehet a mamának, lehet a
papának, de áldott a gyermek, akinek van sajátja”. Ám most,
ahogy ott állt a nappaliban és táncot imitálva hajladozott előre-
hátra, mint a mamájával szokta iskola után, a tizenhárom éves
Clementine Kaye nem volt szomorú, amiért egyedül van… vagy
hogy neki kell elkészítenie a vacsorát… egyáltalán gondoskodnia
magáról.
Felkészült erre. Mindig, mindenre felkészült.
De felkészültség ide vagy oda, most csak annak örült, hogy
hallhatta a mamája hangját.
 5

Napjainkban
Washington D. C.

– Nem értem, miért olyan nagy tragédia ez – mondja Clementine

a védett szobában.
– Ne, ne, ne, ne nyúlj hozzá! – üvölt rám Orlando, ahogy
kinyújtom a kezem a kis irattartó után.
– Mi? Szét fog ázni – ellenkezem, és kikapom a már csöpögő
dossziét a kávétócsából.
– Vissza kellett volna tennünk – mondja.
– Elázott. Nézd! Látod, hogy elázott? – Fölemelem, hogy lássa,
hogyan csöpög le a kávé a manila irattartó sarkáról. – Azt hiszed,
hogy csak úgy visszatehetem, mintha mi sem történt volna? Ezt
jelentenünk kell.
– Lando, ott vagy? Páncélterem rendben? – szólal meg
recsegve egy hang a walkie-talkie-ban.
Mindannyian a feldőlt szék és az ülés alatt tátongó rejtekhely
felé fordulunk.
– I-igen, minden rendben – jelenti Orlando a rádióban.
– Az jó, mert társaságot kapunk – recsegi vissza a hang. – A
szolgálat szerint tíz perc múlva indulnak.
A Fehér Ház tíz percre van innen. De konvojjal és
felvezetéssel érkezve csak háromra.
– El kell tűnnünk innen – mondom, megpróbálva felitatni a
kávét a munkaköpenyemmel.
 Orlando még mindig a széket bámulja. Az oldalán,
közvetlenül az ülés alatt, van egy keskeny rés (olyan, mint egy
levélbedobó nyílás) a fának abba a részébe vágva, ami összeköti
a bal első lábat a bal hátsóval. – Van fogalmad arról, hogy mi ez?
– kérdezi fejcsóválva. A széles vigyor már rég eltűnt az arcáról. –
Igazad van. Ezt jelentenünk kell.
– Visszavonom. Gondoljuk át.
– Beech, ha valaki postaládának használja ezt a szobát…
– Ezt nem tudhatod.
– Hogy érti azt, hogy postaláda? – kérdezi Clementine.
– Legyen rejtekhely – mondja Orlando.
Látva Clementine zavarát hozzáteszem: – Egy hely, ahol ott
hagynak valamit egy másik embernek, hogy ne kelljen
kockáztatni a személyes találkozást. Mondjuk, odaragasztanak
valamit egy postaláda alá, vagy beteszik egy faodúba, vagy…
– …egy székbe – fejezi be Clementine, gyorsan megértve a
magyarázatot. A szék alatti keskeny bedobónyíláson könnyű
lenne becsúsztatni egy iratot az ülésbe, amit aztán az üreges
rejtekhelyről ki lehet venni. – És ha ezt a védett szobát kizárólag
Wallace elnök használja, és neki rejtenek ide valamit…
– Ő is elrejtheti – mutat rá Orlando.
– Ne beszélj így. Ezt nem tudhatjuk. Nem tudunk semmit –
állítom továbbra is.
– Te el is hiszed azt, amit mondasz? Tényleg azt hiszed, az ég
szerelmére, hogy ez csak valami ártalmatlan félreértés? – kérdezi
Orlando.
– Vagy félsz, hogy ha hivatalosan bejelentem, akkor örökre
összekapcsolódik a neved valami elnöki marhasággal, amire itt
rábukkantunk?
Az irattartó sarkán kövérre dagad egy csepp kávé, de nem
pereg le.
 – Ki kéne nyitnunk és megnézni, mi van benne – veti fel
Clementine, aki sokkal nyugodtabb nálunk.
– Nem. Ne nyisd ki – tiltakozom.
– Miről beszélsz? – kérdezi Orlando.
– Láttál te már horrorfilmet? Van az a pillanat, amikor
meghallják a zajt az erdőben, és valamelyik hülye azt mondja:
Menjünk, és nézzük meg, honnan jön ez a zaj! És persze a néző
rögtön tudja, hogy ez fog először kinyiffanni. Na… mi most egy
horrorfilmben vagyunk. Ez az a bizonyos pillanat, ez a kis
irattartó pedig Pandora szelencéje. És amíg csukva marad…
amíg nem tudjuk, mi van a szelencében… még megúszhatjuk.
– Feltéve, hogy nem egy igazi szörny van abban a szelencében
– veti fel Orlando.
– Orlando…
– Te csak ne Orlandózz itt nekem. Ez a munkám, Beecher.
– Igen, és két másodperccel ezelőtt még te mondtad azt, hogy
tegyük vissza.
– Akkor is ez a munkám. Kimegyek az előcsarnokba,
ellenőrzöm az igazolványokat… ezért neveznek biztonsági őrnek.
Nagyon sajnálom, hogy találtunk valamit az elnök
olvasótermében, de ez van. És ha ő vagy bárki más
bűncselekményt követ el, bizalmas iratokat csempész be vagy ki
az épületből, akkor mi úgy teszünk, mintha semmit sem láttunk
volna? Tényleg ezt gondolod?
Nem nézek fel; a a szemem sarkából látom a piros betűs
figyelmeztető plakátot a zárt vasajtó belső oldalán. De ez koránt
sem zavar annyira, mint a csalódott kifejezés Clementine arcán,
aki láthatóan rosszul tűri a gyengeséget. Ahogy rám függeszti
aranybarna szemét, abból nyilvánvaló, hogy fogalma sincs, mit
fogok lépni.
Bárcsak jobban ismerne!
Az íróasztal felé lököm az átázott dossziét.
 – Majd emlékezz arra, amikor a CIA értünk jön éjnek évadján
és fekete csuklyát húznak a fejünkre, hogy ez volt az a pillanat,
amikor még megúszhattak volna. – Az irattartó plottyanó hang
kíséretében az asztalon landol.
Clementine nem szól egy szót sem. De ahogy tesz előre egy fél
lépést, úgy veti fel a fejét, mintha valami merőben új dolgot látna
az arcomon. Amit én is látok az övén. Hetedikes korunk óta
ismerem ezt a lányt. És most látom először, hogy sikerült
elkápráztatni.
– Beecher, két másodperc az egész, aztán mehetünk – ígéri
Orlando. – Soha nem fogod megbánni, hogy azt tetted, ami
helyes.
De amikor kinyitja az irattartót és végül kiderül, hogy mi
rejtőzik benne, én már tudom, hogy Orlando tévedett.
 6

– Szent ég – motyogja Orlando.

– Nem értem. Mi ez? – kérdezi Clementine mellém nyomakodva,
de vigyázva, hogy ne érjen hozzá semmihez.
Nekem nincsenek ilyen aggályaim. A kávétól nedves
munkaköpenyem zsebéből kiveszek egy pár pamutkesztyűt,
amely alapfelszerelése minden levéltárosnak, felhúzom, és úgy
fogva meg az irattartót, mint az élesített dinamitot, kinyitom.
Nem egy szigorúan bizalmas feljegyzés van benne, nem is Bin
Laden tartózkodási helye vagy a kémműholdjaink célpondistája.
– Ez egy könyv – mondja Clementine.
Részben igaza van. Olyan a borítója, mint egy könyvé –
repedezett, foltos fekete bőr, kopott, piros háromszögekkel a
négy sarkában. De a belsejét – szinte valamennyi lapot –
kitépték. Ugyanez a helyzet a gerinccel: leszakadt, felfedve az
öreg, kiszáradt enyvet és a fűzés eltépett szálait. A test nélküli
könyv alig vastagabb, mint egy írótábla.
Végigfuttatom két, kesztyűs ujjamat a fedélen. A vörös porból
(a száraz, szemcsés maradványokból, amiket ledörzsölök a
kesztyűmmel) arra tippelek, hogy a polgárháború korából vagy
még régebbről való.
– Entick’s New Spelling Dictionary – olvassa le Orlando a
kötéstábláról.
Megnézem az órámat. Ha szerencsénk van, Wallace még nem
indult el a Fehér Házból.
 – Miért rejtene ide valaki egy régi, ócska szótárt az elnöknek?
– kérdezi Clementine.
– Lehet, hagy az elnök rejtette ide valaki másnak – veti fel
Orlando. – Talán amikor egyedül van a szobában, beteszi a
székbe valakinek, aki aztán később kiveszi, de még nem jött érte.
– Amennyit most tudunk, ennek semmi köze az elnökhöz,
mert a könyvet akár évekkel ezelőtt is elrejthették a székbe –
mutatok rá.
Esküszöm, hallani, ahogy Orlando forgatja a szemét.
– Miért olyan hajmeresztő ez? – kérdezem.
– Beecher, emlékszel arra az izzadós kutatóra a pisze orrával
meg a gülü szemével, aki bejárt ide és ellopta a régi
térképeinket?
– Igen.
– És arra a bolond nőre, akit az öreg Teddy Roosevelt
leveleivel csíptünk el, mert úgy gondolta, hogy nála jobb helyen
vannak, mint itt?
– Hová akarsz kilyukadni?
– Oda, hogy tudod-e, miért tartott olyan sokáig, mire
lebuktak. Mert becsempésztek egy kis tollkést, és egyenként
vágták ki a lapokat a kötésből, így senki nem vette észre, csak
akkor, amikor már alig maradt valami – mondja diadalmas
Sherlock Holmesként, a régi szótárra mutatva a virsliujjával.
– És ez a te nagy elméleted? Hogy Orson Wallace, az Egyesült
Államok elnöke, akinek egyetlen szavára az asztalán lehetne
bármilyen dokumentum, nemcsak hogy meglop minket, de
értéktelen szótárlapokat is emel el?
Az utóbbi percekben most történik meg először, hogy a
hivatal fő szájalója elnémul.
De nem sokáig.
– Az a lényeg, hogy ez a könyv – mondja végül Orlando –, ez
a szótár vagy akármi a levéltár tulajdona.
 – Hiszen még ezt sem tudjuk! Letépték a gerincét, ezért nincs
rajta leltári szám. És ha megnézed… – felcsapom a fedelet és
keresni kezdem a Nemzeti Levéltár kerek, kék bélyegzőjét, ami a
gyűjteményünk régebbi könyveit azonosítja. – Itt még a
stempli… – hirtelen elakad a szavam.
– Mi az? – kérdezi Orlando, miközben meredten bámulom a
kötéstábla belső oldalát. – Találtál valamit?
Letámasztva mindkét tenyerem az asztalon, másodszor és
harmadszor is elolvasom a kézzel ín bejegyzést.

– Exitus acta probat? – olvassa ki Clementine hangosan a

vállam felett.
Bólintok, és rossz előjelként megsajdul az orrnyergem.
– Exitus acta probat. A cél szentesíti az eszközt.
– Tudsz latinul? – kérdezi Clementine.
– Én nem baseballt játszottam annak idején – válaszolom neki.
– Nem értem – mondja Orlando. – „A cél szentesíti az
eszközt.” Ez most jó vagy rossz?
– Mózes elindult – bömböli Orlando rádiója. Arról is értesíteni
fogják, ha megérkezik az épülethez.
Ahogy nézem a könyvet, a fájdalom rosszabbodik.
– Lehet, hogy tévedek – mondom –, de ha jól olvasom… akkor
ez a könyv George Washingtoné volt.
 7

– Na, várjunk csak – mondja Orlando. – Az a George

Washington? A fafogakkal…
– És a meggyfával – válaszolom felemelve a könyvet, hogy
közelebbről lássam. Nagyon rossz állapotban van a papírja;
olyan sötétre barnult és úgy kiszáradt, hogy nehéz eldönteni,
régi vagy új-e a tinta.
Kulcszörgés a hátam mögött. Sarkon fordulva látom, hogy
Orlando a kis fémdobozt babrálja a falon, a szoba végében.
Ahogy elfordítja benne a kulcsát, kinyílik a doboz: benne egy
stósz videokazetta és egy ósdi videofelvevő, amilyet a
nagyanyám házából lophattak volna el. Rendes költségvetésünk
van, de nem ennyire.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
– Megspórolom neked a főszerepet – mondja kiugratva a
készülékből a kazettát és beletéve egy újat. – Vagy szeretnél
belemosolyogni a kamerába, az elnök titkos könyvével a
kezedben?
Majdnem elfelejtettem. Fönt, a sarokban van egy kis
videokamera, ami azóta vesz bennünket, hogy beléptünk a
szobába. Szerencsére biztonsági okokból – nehogy elfogják
kívülről a videojelet – valamennyi ESZIH helyiség úgy van
bedrótozva, hogy nincs kimenő vagy bejövő közvetítés, csak
belső felvétel, ami azt jelenti, hogy a kazetta, amelyet Orlando az
imént zsebre vágott, az egyetlen bizonyíték Clementine és az én
itt jártamra.
 – Biztos vagy abban, hogy ez okos dolog? – kérdezem.
– Az – válaszolja Clementine, egyetértőleg biccentve
Orlandónak. Az általános pánik közepette ő megőrizte a
nyugalmát. Figyel… felmér… befogad. Ugyanúgy, ahogy sok
évvel ezelőtt az ugrókötéllel.
– Lehet, hogy neked volt igazad – mondom. – Jelentenünk
kéne a biztonságiaknak.
– Én vagyok a biztonságiak – közli Orlando. – Elvégre
biztonsági őr vagyok, és már itt és most elmondhatom neked,
hogy egyértelműen gond van a biztonsági rendszerünkkel.
– De ha elviszed azt a videokazettát…
– Beecher, te aranyos srác vagy, amit én nagyra értékelek.
Tudom, hogy soha nem feltételeznéd a legrosszabbat az
emberekről, de hadd adjak neked egy kis leckét a való világból.
Két lehetséges magyarázat van az itt történtekre. Római egy:
Wallace elnök semmit nem tud erről a könyvről, és ez esetben
megnyugodhatunk, én pedig elindíthatom a szabályos
kivizsgálást. Római kettő: Wallace tud a könyvről, ez esetben
vissza akarja majd szerezni, és ez esetben a kezére adni egy
videót az arcunkkal nem vezet máshoz, mint hogy az Egyesült
Államok elnöke háborút indít… ellenünk.
– Most meg túldramatizálod?
– Túldramatizálom? Mi lesz, ha elkap minket a CIA és fekete
csuklyát húznak a fejünkre? – erősködik Orlando.
– Ez még nem jelenti azt, hogy az elnök háborút indít
ellenünk.
– Tényleg? Azt hittem, ismered a történelmet.
– Ismerem a történelmet.
– Akkor nevezz meg nekem egy embert… Valerie Plame…
Monica Lewinsky… nem érdekel, kik ők vagy hogy igazuk volt-
e… nevezz meg nekem egyetlen személyt, aki valaha
szembeszállt a regnáló elnökkel és sértetlenül megúszta.
 – Mark Felt – mondom neki.
– Mark Felt?
– Mély Torok. Az a pasas, aki leleplezte Nixont.
– Tudom, ki ő, Beecher. De Mark Felt egyetlen okból úszhatta
meg: mert senki sem tudta, hogy ki ő! – tromfol Orlando,
meglengetve a videokazettát az orrom előtt. – Hát nem érted?
Amíg nálunk van ez a felvétel, addig mi vagyunk Mély Torok,
én pedig kivizsgálhatom a dolgot. Ha kikerül a kezünkből,
garantálom neked, hogy ha ez a könyv valami rossz… és te is
nagyon jól tudod, hogy csakis rossz lehet, akkor fejjel megyünk
neki egy észbontóan nagy hatalmú embernek, aki bármerre jár,
tasakokban viszik vele a saját vérét. Higgy nekem. Okosan
akarod megoldani. Ez az okos megoldás.
– És mi a helyzet veled? – kérdezem Orlandót. – Amikor
beengedtél minket, leszóltál a főnöködnek, Khazeinek… A te
neved már a listán van.
– Egyszerre egy gond is elég. Amúgy meg, ha szerencsénk
van, ezen a videón rajta lesz, hogy ki dugta a székbe a könyvet –
mondja Orlando a nadrágja korcába csúsztatva a kazettát. – És
most arról a latin egzakt próbáról.
– Exitus acta probat. Ez a mottó állt Washington ex librisén,
amelyet minden könyvébe beragasztott – válaszolom, miközben
Orlando visszazárja a vasdobozt. – A családi címerről származik.
– És az is ilyen volt? – kérdezi Orlando már az ajtó felé tartva.
– Három szó egy lapon?
– Nem… a címer egy műalkotás. Egy sas, két piros-fehér sáv
és három csillag. De amikor Washington a családi címer alapján
megtervezte a sajátját, hozzáadta az Exitus acta probat szavakat –
mondom.
Clementine int, hogy kövessük Orlandót és hagyjuk el a
szobát. Ki kell jutnunk innen. De ahogy elindulok, rezegni kezd
a telefon a zsebemben. A hívásazonosító szerint az NPRC, azaz a
népességnyilvántartó keres, de a 314-es, St. Louis-i körzetszám
az, ami eszembe juttatja, mién is vagyunk most itt.
A mellettem álló Clementine rápillant a kezemben tartott
telefonra. Nem ijed meg, nem lesz feszült. De ahogy
összeszorítja az ajkát, egy másodpercre feltárul az az énje,
amelyet megpróbál elrejteni. Az igazi Clementine. Az ijedt
Clementine. Aki huszonkilenc éve nem tudja, hogy ki az apja.
Bármibe botlottunk is bele az elnöki szobában, az várhat.
– Remélem, jó híreik vannak számomra – szólok bele a
telefonba.
– Információim vannak. Az, hogy jó vagy rossz, szubjektív
kategória, maga dönti el – mondja Carrie Storch levéltáros
minden ironikus felhang nélkül, arra emlékeztetve, hogy a mi
köreinkben minél jobban szereted a könyveket, annál kevésbé
vagy társasági lény.
– Carrie, megtalálta az emberünket vagy nem?
– A barátnője apját? Abban az évben, Wisconsinnak abban a
megyéjében ő volt az egyetlen Nicholas, aki december 10-én
vonult be. Természetesen megtaláltam.
– Igen? Ez fantasztikus!
– A megítélést ezúttal is magára hagyom – mondja kis
fújtatással kísérve, amit nevetésnek vélelmezek. Carrie amúgy
sohasem nevet.
– Mi az, amit nem mond el, Carrie?
– Máris megadok minden információt – válaszolja. – Csak
várjon, amíg meghallja, ki az apa.
Kimondja a szavakat, szünetet tart, aztán megismédi, mert
tudja, hogy nem akarom elhinni.
Az Egyesült Államok elnöke most már bármelyik percben itt
lehet. De pillanatnyilag úgy látom, hogy ez a legkisebb
problémánk.
 – Clementine – mondom megragadva a kezét és az ajtó felé
indulva –, azonnal ki kell jutnunk innen.
 8

St. Elizabeth kórház

Washington D. C.

Már nem mentális betegeknek hívják őket.

Hanem fogyasztóknak.
Micsoda szemét ötlet, gondolta Rupert Baird, ahogy végigtolta a
gyümölcsleveskocsit a pasztellszínűre festett, steril folyosón.
Majdnem olyan szemét, mint az, hogy KFC-nek kezdték el hívni
a Kentucky Fried Chickent. Ha egyszer sült, akkor sült.
Hát, az vicces volt, gondolta Rupert.
De akkor is szemétség.
– Megjöttem, Jerome – kiáltotta, betolva a kocsit a 710-es
szobába. – Van alma és narancs. Melyiket kéri?
Jerome törökülésben foglalt helyet az ágyon, és nem volt
hajlandó felnézni az újság hirdetési mellékletéből: ez az egyetlen
rovat, amelyet elolvas.
– Alma vagy narancs? – kérdezte meg újra Rupert.
Semmi válasz.
– Vannak jó kuponok? – érdeklődött Rupert.
Erre sem jött válasz. Szokás szerint.
Rupert tudta, hogy ezt nem kell sértésnek vennie – ez itt a
John Howard Pavilon 5-ös osztálya, ahol a BNB-k vannak. A
Beszámíthatatlanság miatt Nem Bűnösök.
Ahogy egy háromfordulós kanyarral kikormányozta a kocsit
és az előtér másik oldalán továbbhaladt a 711-es szoba felé,
tudta, hogy a következő beteggel – bocsánat, a következő
fogyasztóval – sokkal könnyebb dolga lesz.
Nem volt ez mindig így. Amikor tíz évvel ezelőtt megjelent itt
a 711-es beteg, nem fogadhatott látogatókat, nem is levelezhetett,
tilos volt az éles tárgy vagy a cipőfűző. A gyümölcsleveskocsival
sem volt szabad bemenni a szobájába. Karyn Palumbo szerint,
aki az osztály legrégebbi dolgozója, az itt-tartózkodásának
második évében rajtakapták a 711-est, hogy hegyesre növesztette
és borotvaélesre reszelte a középső ujja körmét, azt tervezve,
hogy véres keresztet vág az egyik fodrásziskolás lány nyakába; a
tanulólányok rendszeresen ide jártak ingyenes hajnyírásra.
Persze azonnal hívták a titkosszolgálatot.
Bármi volt a 711-essel, a titkosszolgálatot kellett értesíteni.
Ez történik azzal, aki megpróbál golyót röpíteni az Egyesült
Államok elnökébe.
De tíz év terápia és gyógyszerezés után – ami rengeteg
terápiát és gyógyszert jelent – a 711-es vadonatúj emberré vált.
Jobb emberré.
Gyógyult emberré, ahogy Rupert és az orvosok többsége
vélekedett.
– Megjöttem, Nico – lépett be Rupert a gyéren bútorozott
szobába. Egy ágy, egy fa éjjeliszekrény, egy festett komód,
amelyben Nico a Bibliáját, a piros üvegszemű rózsafüzért és a
legújabb Washington Redskins-reklámnaptárt tartotta.
– Alma vagy narancs? – tette fel a kérdést Rupert.
A mákos, rövidre nyírt hajú Nico felnézett a könyvből,
amelyet olvasott, és Rupertre emelte csokoládébarna, közel ülő
szemét. Tíz évvel ezelőtt, amikor az elnök kilátogatott egy
NASCAR-versenyre, Nico kis híján végzett a világ
leghatalmasabb emberével. A felvételt újra meg újra lejátsszák a
merényletkísérlet évfordulóján.
 Amikor kitört a sikoltozás, a titkosszolgálat ügynökei hátulról
megrohanták Nicót, és kitépték a fegyvert a kezéből.
Manapság azonban Nicónak megjött az esze.
Okosabb lett annál, hogy felemlegesse azokat az időket.
Tudta, hogy akkor soha nem engednék szabadon.
De volt valami, amit Nicholas „Nico” Hadrian nem tudott,
amikor elkapták és nagy erővel a földre vitték: nem tudta, hogy
van egy kislánya.
– Válasszon, Nico – szólította fel Rupert. – Alma vagy
narancs? Nico ajkai szétváltak és mosolyra húzódtak.
– Amelyikből több van – válaszolta. – Tudja, hogy velem
könnyű.
 9

– Mit hallgatsz el előlem? – akarja tudni Clementine, miközben

én a helyére állítom a széket és befejezem a kezdetleges
takarítást. Egyik kezemben a régi szótárral, a másikban a
kávéfoltos munkaköpenyemmel tartok az ajtó felé.
– Orlando, meg kell…
– Tünés. Vissza kell kapcsolnom a riasztót – szól hátra a
billentyűzeten ügyködve. – És ne feledd: szájzár! Legyél Mark
Felt. Ne Lewinsky.
– Ez oké, de ha belenézünk és tényleg valami rossz…
– Én leszek az első, aki előáll a farbával – mondja
megveregetve az övébe dugott kazettát.
Amíg ő működésbe hozza a riasztót, mi futásnak eredünk.
Orlando már nagyfiú. Egyedül is elvan. Clementine más kérdés.
Tudja, hogy az a telefonhívás az apjáról szólt.
– Megtalálták, igaz? – kérdezi a folyosón száguldva. Már
hallom a távolból a rendőrségi szirénák sivítását. Wallace
konvoja közeledik, és ha ezt a szótárt tényleg az elnöknek
szánták – ha valaki valamiképpen segíti a megszerzésében vagy,
ami még rosszabb, az ellopásában, vagy valami értékes dolog
van elrejtve benne –, akkor nagyon nem volna tanácsos, hogy
bárki itt lásson minket az ESZIH szoba környékén.
Ahogy befordulunk a sarkon, csenget a lift.
Gyorsítok. Kizárt, hogy valaki nálam is gyorsabb legyen és
kiszúrjon.
 – Beecher Benjamin White, azt hiszed, vak vagyok? Lépj
arrébb attól a lánytól! De izibe… – Clementine megdermed. –
…hacsak nem akarsz bemutatni neki – kiált ránk egy hátrafésült
barna hajú, satnya szakállú fiatalember, a saját béna viccén
nevetve. A huszonkilenc éves Dallas egy évvel fiatalabb nálam,
és a beosztottamnak kéne lennie. Nem az. – Dallas Gentry – teszi
hozzá, mintha Clementine-nak ismernie kéne a nevét.
Ami a levéltárosokat illeti, mindegyiknek megvan a maga
szakterülete, Vannak, akik a háborús nyilvántartásokhoz
értenek. Másoknak a homályos adatok előásása az erősségük.
Dallas abban szakértő, mivel lehet bekerülni az újságba. Az volt
a csúcs, hogy pár hónapja kinyitott egy poros irattartót 1806-ból,
és megtalálta Thomas Jefferson egy ismeretlen, saját kezű levelét.
Na persze, hülyének van szerencséje – de Dallas volt az, akinek
szerencséje volt, és másnap már ott szerepelt a neve a Washington
Postban, aztán a Drudge Reporton és minden egyetem
vendégelőadói programjában. Hovatovább azt hiszi magáról,
hogy ő az okiratok Indiana Jonesa. A sikertől szárnyakat kapott
Dallas intellektuel külsőre vágyott, és elkezdett szakállt
növeszteni (mintha nálunk akkora hiány lenne szakállas
pasasokból). A legszomorúbb az egészben, hogy nemrégiben
előléptették, így most neki dolgozom, és felmerül bennem a
kérdés, nem ő fogja-e ma kiszolgálni Wallace elnököt. De
miközben azon ügyetlenkedem, hogy elrejtsem a szótárt a
kávéfoltos munkaköpenyem alá, be kell látnom, hogy most nincs
időm ezzel foglalkozni.
– Figyelj, rohannunk kell – mondom, megpróbálva kitérni
előle.
Clementine szó szerint lángoló pillantást vet rám. Először
nem értem. A folyosó végére mutat, amerre a titkos szoba van. A
francba. Még mindig ott van Orlando. Ha Dallas belefut, aztán
összerakja a képet…
 – Vagy mégsem… bőven van időnk – mondom Dallasnak. –
Klassz a szakállad.
Klassz a szakállad? Te jó ég, mikor változtam át Charlie Brownná?
– Ez Buttered Rum dohány? – szagol bele Clementine a
levegőbe.
– Majdnem eltalálta. Cherry Rum – feleli Dallas; jól láthatóan
le van nyűgözve, és Clementine fêlé fordulva megbámulja a
piercinget az orrában. Washingtonban nem hétköznapi jelenség.
– Honnan ismeri a pipadohányokat?
– A főnökömtől a rádióállomásnál. Évekig pipázott –
magyarázza Clementine.
– Csak nem kezdtél el pipázni? – kérdezem.
– Az irónia kedvéért – ugrat Dallas, továbbra is Clementine-ra
vigyorogva. Ha méltányos akarok lenni, Dallas nem seggfej.
Csak úgy viselkedik.
– Beecher, mi történt a köpenyeddel? – szólal meg egy lágy
női hang, miközben Dallas kezet fogni készül Clementine-nal.
Dallas háta mögött Rina Alban levéltárost látom felbukkanni:
fiatal nő egyenes, barna hajjal, a feje tetejére feltolt, élénkzöld
olvasószemüveggel és tripla csomóval a cipőfűzőjén, Az egérke
könyvtárosok világában ő Mickey. Szupernyugodt, szuperokos,
szuperintrovertált, feltéve, hogy nem kérdezel rá az igazi
szerelmére, a Baltimore Oriolesra. Ráadásul furcsán hasonlít a
Mona Lisára (abban is, ahogy követ a tekintetével), és többnyire
ugyanolyan beszédes. De nem ma – úgy tanulmányozza az
összetekert munkaköpenyemet, mintha látná a könyvet alatta.
– Mi történt, Beecher? – ismétli meg a kérdést.
– Kávé. Kiöntöttem a kávét – avatkozik közbe Clementine
visszanyerve a lélekjelenlétét.
– Várjunk csak, maga az, ugye, akit a középiskolából ismer? –
kérdezi Dallas, pedig esküszöm, hogy egy szóval sem említettem
neki Clementine-t. Ez a gond minálunk Hogy mindenki kutató.
 – Nem is volna szabad itt kávéznia – jegyzi meg Rina,
nyugtalanabbul a szokottnál. Tudom az okát.
A főnökség minden hónapban rangsorolja a levéltárosokat
annak alapján, hogy hány embernek segítettek. A beeső
turistáktól a kézzel írt levelekig, amelyekben egy halott rokon
lenyomozását kérik, minden választ számon tartanak és
kiértékelnek. Igen, ez valóban hozzájárul a munkánk
minősítéséhez, de szükségtelen versengést is teremt, különösen a
ma délelőtt után, amikor közölték Rinával, hogy immár öt,
egymást követő hónapban ő a második a listán.
– Jut eszembe, Beecher, gratulálok az újabb első helyedhez –
mondja Dallas, hogy barátságosnak tűnjön.
– Milyen első hely? – kérdezi Clementine, miközben lopva
végignéz a folyosón abban a reményben, hogy sikerül még
néhány másodpercet nyernie Orlandónak.
– A segítőkészségben. Nem tudja, hogy Beecher ebben a
legjobb? – magyarázza Dallas. – Még azokra a kérdésekre is
válaszol, amelyeket e-mailben tesznek fel a Nemzeti Levéltár
weboldalán. Ezt mindenki kerüli, mert ha visszaírsz valakinek,
akkor máris lesz egy levelezőtársad, így van, maga az egész
levéltár legsegítőkészebb emberéhez jött… bár azt megtaníthatná
neki, hogyan segítsen saját magán – teszi hozzá Dallas abban a
hiszemben, hogy megint barátságos volt.
Nem érdekes. Orlando most már rég eltűzhetett a titkos
szobából. Nincs miért aggódni. De ahogy Clementine-t
közrefogva elindulunk a folyosón, Rina nem engem néz. Hanem
a munkaköpenyemet.
– Hagyják el a folyosót – szól ránk egy mély bariton.
Megfordulva a titkosszolgálat két, egyenruhás ügynökét látom
belépni a közeli lépcsőházból. Tőlem balra a lift fölötti lámpák
azt mutatják, hogy a lift a földszintre tart. A szirénázás már
nagyon közelről hallatszik. Megjött Mózes.
 Az egyik ügynök szó nélkül int Dallasnak és Rinának, akik
sarkon fordulnak. Megkaptam a választ a kérdésemre. Dallas és
Rina fogja kiszolgálni Wallace elnököt az olvasóteremben.
Megnyomom a lift hívógombját. A magasabb titkos ügynök
megrázza a fejét, és a lépcsőház felé mutat. Amíg a helyére nem
ér az elnök, csak ott lehet közlekedni.
– Mi történt a köpenyével? – kérdezi az ügynök a barna
Rorschach-pacákra bökve.
– Kávé – felelem, és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra
a lépcső félé menet.

– Beecher, mondd már el! – sürget Clementine, amint

látótávolságon kívül kerülünk. – Bökd ki!
Megrázom a fejem, és sietve visszaterelem Clementine-t a
dohos iratok közé. Erős a késztetés, hogy rohanni kezdjek, de
ahogy a mozgásérzékelő lámpák sorra kigyulladnak fölöttünk,
emlékeztetem magam a legfőbb okra, amiért nyugodtnak kell
maradnom. A szenzorok a levéltári energiamegtakarítást
szolgálják, de ugyanakkor az állványok végére felszerelt
videokamerák számára is láthatóvá tesznek minket. És a
kazettával ellentétben, amelyet Orlando a védett szobából
elemelt, ezek élőben továbbítják a képet a biztonsági központba.
– Szerinted jók vagyunk? – kérdezi Clementine egy olyan
raktárrészhez érve, ahol már égnek a lámpák. Vagyis már
jártunk itt.
– Persze – válaszolom, miközben hunyorogva böngészem a
jelzeteket a sor végén. Egy pillanatra megtorpanok. Túl hosszú
pillanatra.
– Eltévedtél, igaz?
– Nem tévedtem el.
Fürkészve néz rám.
 – Beecher…
– Nem. Csak rossz helyen fordultam be. De nem tévedtem el –
állítom.
– Figyelj, az sem baj, ha eltévedtél – mondja minden ítélkező
él nélkül. De ahogy lesüti a szemét, elkezd… kuncogni.
– Te nevetsz?
– Bocsánat – mondja a fejét ingatva, és megpróbálja
visszafojtani. Csak az a gáz, hogy Clementine-nak átható kacaja
van; mélyről indul, a gyomrából, nem csupán a szájával imitálja.
– Én nem… de ez az egész… a videokazetta meg a
titkosszolgálat… és mindenkinek fegyvere van… Itt van az
elnök, Beecher! Most mihez kezdünk? – kérdezi még
hangosabban nevetve.
Mire észbe kapnék, már vele nevetek. Lassan indul,
csukladozva, de hamar felerősödik. Clementine-nak teljesen
igaza van. Így eltévedni. :. és most mihez kezdünk?
Ráng a gyomrom, kilöki magából a nevetést, és ettől
Clementine még hangosabban nevet. Meggörnyed, fogja az
oldalát, és olyan pillantást vet rám, amilyenhez még nem volt
szerencsém. Alig egy másodpercig tart… elismerő vigyor,
megjelenik egy kis gödröcske a bal orcáján…
Puff.
Előrehajolok, és azt látom, hogy a munkaköpenyem alá rejtett
szótár kicsúszott és most a raktárnak az ezerkilencszázötvenes
években lerakott linóleumpadlóján hever.
Clementine letekint az öreg könyvre. Már nem nevet.
Én sem. Visszatért a valóság. És vele a félelem.
– Clemmi, figyelj ide. Bármit találtunk is abban a szobában…
bármilyen céljuk van ezzel a könyvvel… – Elkerekedett szemmel
néz rám. Veszek egy nagy levegőt. – Meg tudom oldani.
Bólint, kissé bizonytalannak tűnik.
– Ezt komolyan mondod, ugye?
 – Nem száz százalék. De azt hiszem, menni fog. – Végignézek
az üres állványokon, újra ellenőrzőm a jelzeteket, elszántan arra,
hogy visszatalálok a jó vágányra.
Clementine engem tanulmányoz, csend telepszik körénk. A
hátam mögött, nem érzékelve mozgást, kialszanak a szenzoros
lámpák. Arra a tekintetre várok, amelyet az imént láttam tőle –
az elismerő biccentésre a gödröcskével az arcán. Hiába várok.
Clementine kihúzza magát, és félrebillenti a fejét, mintha új
szögből akarna szemügyre venni. Már nem bizonytalan. Meg
sem moccan. Egyenesen rám néz. Fogalmam sincs, mit lát.
De állom a tekintetét.
– Meghalt az apám, igaz? – kérdezi.
– Hogyan? Nem…
– Beecher, már tudod, ki az apám, ugye?
– Előbb hadd…
– Ha tudod… – elöntik a szemét a könnyek, mint abban a fél
másodpercben, amikor azt hitte, hogy nem látom. A mindig,
mindenre felkészült lány erre nincs felkészülve. – Hogy vagy
képes elhallgatni?
Igaza van. Tökéletesen igaza van. De hogy vághatnék bele
minden előzmény nélkül?
– Beecher…
Nem mond többet. Csak a nevemet. De én mindent belehallok
ebbe a két hülye szótagba, Clementine Kaye huszonkilenc éven
át üres terekkel élt együtt. És amennyire tudom, jobban viselte,
mint én. Emlékszem, hogy hetedikben lebénultam, amikor Mrs.
Krupitsky üdvözlőkártyákat csináltatott az osztállyal apák
napjára abban a hiszemben, hogy ilyenkor mindig kimegyünk a
sírjához. A kis Clementine már javában dolgozott mellettem,
szemrebbenés nélkül anyák napi kártyává alakítva a magáét. De
ma megint visszatérnek az üres terek a nevem két szótagjában,
amelyeket hangosan és tisztán hallok.
 – Nico Hadrian – szakad ki belőlem.
Ide-oda ugrál a tekintete, ahogy próbálja feldolgozni. Azt
várom, hogy a fémpolc végének dőlve kell megtartania magát,
de egyenesen áll. Igyekszik visszanyerni az önuralmát. Nem
sikerül. – N-Nico… mint az a pasas, aki…
– Ő az. Nico Hadrian. – Bólintok, és szeretném enyhíteni a
csapást. De nincs rá mód. – Az az ember, aki le akarta lőni az
elnököt.
– De életben van?
– Igen, persze… úgy értem, hogy elmegyógyintézetben
tartják…
– De él. Él az apám. – A bal oldali polc felé nyújtja a kezét, de
végül nem ragadja meg. – Nem… nem erre számítottam, de úgy
gondolom, hogy ez… hogy ez jobb, mintha meghalt volna, nem
igaz? – győzködi magát sűrűn pislogva, hogy visszatartsa a
könnyeit. – Annyira féltem, hogy már meghalt. – Egyenesen
maga elé mered, mintha azt sem látná, hogy ott állok vele
szemben. – Azt nem gondoltam, hogy ilyesmi derül ki, de…
vannak ennél rosszabb dolgok is az életben, nem igaz?
– Clementine, biztos, hogy jól…
– Rosszabb is lehetett volna. Például, ha meghalt vagy… –
elakad a szava, mintha lassan hallani kezdené, hogy miket
mond. Megremeg az álla. Rogyadozik a térde. Erre nem volt
felkészülve. Most kicsúszik a lába alól a talaj.
Megragadom a karját, nagyot rántok rajta. Ki kell vinnem
innen. Az egyik állvány végén – és ezúttal valóban a végére
értünk – eltolom a vasajtót, és a nyolcadik emeleti régi, poros
állványok közül kijutunk a főépület második emeletének tisztán
ragyogó hivatali folyosójára.
Az előcsarnok felől ide hallatszanak a konvoj szirénái. Az
elnök már nyilván a levéltárban van, a legvalószínűbb, hogy az
ESZIH szobában, Dallasszal és Rinával. Hamarosan elhallgatnak
a szirénák. De ahogy lemegyünk az utolsó lépcsősoron az
előtérbe, a hónom alá szorítva a köpenyembe tekert könyvet és
magam után húzva Clementine-t, még mindig visítanak a
szirénák. Mire felmutatom a jelvényemet és meghallom a nehéz
ajtó kattanását, fél tucat fegyveres titkos ügynök áll az
előcsarnokban. Most még hangosabban szirénáznak.
A hevesen betörő decemberi léghuzat majdnem feldönti a
karácsonyfát, repkednek a levegőben a papírdíszek. Jobbra
nézve felfedezem a váratlan szélroham forrását: tárva-nyitva a
Pennsylvania sugárút felőli önműködő ajtó.
– Félre az útból! Vészhelyzet! – üvölti valaki, miközben két,
szenvtelen mentős sötétkék, hosszú ujjú ingben egy csillogó fém
hordágyat gördít át a bejáraton.
– Mi folyik itt? – kérdezem a legközelebb álló titkos ügynököt.
– Történt valami az elnökkel?
A jelvényemre pillant, meggyőződve arról, hogy a
személyzethez tartozom.
– Gondolja, hogy ez esetben itt ácsorognánk? Már hat perccel
ezelőtt kivittük innen. A maguk egyik emberéről van szó.
Egy gyűrt papírfecni simít végig az arcomon, és megakad a
fülemnél. Nem érzem. Nem érzek semmit.
– Hogy érti azt, hogy a mi emberünk?
– Közülük való – világosít fel, a biztonsági őrök felé bökve,
akik kirohannak a bejelentkezőpult mögül. – Úgy tűnik, egy
szerencsétlen őr agyvérzést vagy szívrohamot kapott. Az irodája
padlóján találtak rá. Milyen nevet is mondtak?
– Orlando! – kiált fel az egyik biztonsági őr a pulttól.
– Orlando?! – suttogja Clementine a hátam mögött.
Nem. Nem. Nem mondhatta ezt…
A gyűrt papírfecni elválik a fülemtől, magával ragadja a
márvány előcsarnokban kavargó kis szélörvény. Clementine
elnémul mögöttem.
Az nem lehet. Hiszen csak most… az előbb…
– Beecher – suttogja Clementine.
Én már rohanok, húzom magam után a kezénél fogva.
Ez nem lehet. Mondja már valaki, hogy ez nem lehetséges.
De igaz.
 10

– Utat! Utat! Engedjenek! ordítozom, ahogy teljes sebességgel

végigszáguldok a fehérre festett alagsori folyosó fehér-szürke
sakktáblamintás kövén. A varázskulcs a mellemnek ütközve
ugrál; átverekszem magam az Orlando irodája előtt összegyűlt
tömegen.
Nem vagyok nagy. Sem erős. De van két nővérem.
Megtanultam, hogyan érhetem el azt, amit akarok.
Hazugsággal.
– Velük vagyunk! – kiáltom a mentősökre mutatva, akik olyan
tizenöt méterrel járnak előttünk, megnyitva nekünk az utat a
hordágyukkal.
Egyetlen levéltári dolgozó sem próbál megállítani.
Megfigyelésre születtek, ami magyarázatot ad arra, miért töltik
meg a bámészkodók kis csoportjai a folyosót, egészen a
Biztonsági Központ bejáratáig.
Rohanás közben hallom, miket suttognak: – Orlando…?
Orlando…! Szívroham… Orlando!…
– Ne gondolj mindjárt a legrosszabbra. Lehet, hogy már
jobban van – mondja Clementine.
Nem állok le vitatkozni, hanem benyomulok a tágas terembe.
Belül ugyanolyan, mint bármelyik iroda: hosszú helyiség
elkerített munkaállomásokkal és néhány különszobával, Csend
van, csak balról hallok zajt. Túl sok walkie-talkie ugat és recseg.
A mentősöknek és a biztonsági őröknek is van rádiójuk. Meg
annak a kis segédcsapatnak is, amelyik a legkorábban érkezett,
és a tagjai most kört formálva guggolnak vagy térdelnek az iroda
közepén, mint a hangyabolyt leső gyerekek.
– Még küzdenek érte – mondja Clementine.
Ez jó hír. Ha még küzdenek érte…
De nem küzdenek. Nem folyik lázas tevékenység. Nincs
újraélesztés.
– Háromra – mondják, mielőtt ráemelnék a hordágyat a
fémvázra. – Egy… kettő…
Fémes csikorgás, ahogy a hordágy acéllábai kinyúlnak, a
tüskék becsúsznak a foglalatba, és minden a helyére kerül. A
tűzoltók egy rántással szorosra húzzák a fekete szíjakat, hogy
rögzítsék a fehér lepedőt…
Nemcsak a lepedőt… hanem a lepedő alatt…
Orlandót.
Az egyik tűzoltó kissé hátralép, és egy pillanatra tökéletes
rálátásunk nyílik Oriando arcára. Olyan száraz a bőre, mint egy
kopott palatábla. Nem kell orvosi diploma ahhoz, hogy első
látásra felismerd a halott embert.
– Beecher, vegyél nagy levegőt – suttogja Clementine a hátam
mögül. – Nehogy elájulj itt nekem.
– Nem fogok elájulni.
– De igen. Látom rajtad.
– Mégis, mit vársz tőlem? Ez… ő… ez az ember a barátom!
Tekergetem a nyakam, és Orlando profilját tanulmányozom a
körülötte csoportosulok közt nyíló résen át. Oldalra biccen a feje,
szinte felénk fordul, és látom, hogy a jobb oldalon lefittyed az
alsó ajka, mint az anyámnak, amikor komplikációk adódtak a
szívműtétjénél.
– Hiszen az előbb még… együtt voltunk vele – suttogja
Clementine.
Megpróbálok Orlandó szemére fókuszálni: lehunyt és békés.
De ott, alul, a szája sarka… ahogy elnyílva megereszkedik…
 – Annyira sajnálom – mondja Clementine.
Fájdalom hasít a szívembe, a tüdőmbe – mintha minden
szervem zúzott üvegből lenne. Az üvegcserepek homokként
peregnek alá a mellemben és megülik a gyomromat.
– Jaj, csak ne azért legyen ez, mert abban a szobában… –
mondom magamban.
– Hallottad – mondja Clementine, olvasva a gondolataimban.
– Szívrohama volt… vagy szélütés érte.
Igyekszem elhinni. Tényleg. Semmi okom másra gyanakodni.
Semmi az égvilágon. Leszámítva azt a mardosó fájdalmat a
gyomromban,.
– Ne – suttogja Clementine. – Mi más lett volna, ha nem
szívroham?
– Mondtam én ilyet? De azért ez különös egybeesés, nem?
Mégis, mekkora esélye volt ennek? Hogy közvetlenül a
rejtekhely megtalálása után Orlando csak úgy… – elharapom a
mondatot, nem akarom befejezni. De Clementine hallja. Amikor
Orlando beszólt a házitelefonon, exponálta magát. Ő az egyetlen,
akiről tudják, hogy bent járt az ESZIH szobában, és ha valaki
bement oda, miután mi eljöttünk, és keresni kezdte…
A francba.
Lenézek az összetekert, kávéfoltos munkaköpenyemre. A
hónom alatt szorongatom. De leginkább az alá rejtett tárgy
kopott sarkait érzem.
A könyv. Hát persze. Az a hülye könyv. Ha az elnöknek
hagyták ott, és azt hitték, hogy Orlando vitte el…
– Beecher, verd ki a fejedből – figyelmeztet Clementine. – Ha
kideríti is valaki, hogy ott járt, semmi esetre sem ilyen hamar.
Bólintok. Igaza van. Tökéletesen igaza van.
Valójában az egyetlen ember, aki rajtunk kívül tudja, hogy
Orlando ott volt…
– Basszus, ez kész rémálom – szólal meg egy halk hang.
 Ahogy kiegyenesedem, keserű epe tolul fel a torkomba.
Ismerem ezt a hangot. Hallottam már. Az interkomban. És
amikor ránk reccsent a rádióból.
– Venkat Khazei – mondja egy magas indiai férfi, akinek
katonásan oldalra fésült és lenyalt, gyér fekete haja van. Tudja,
hogy tudom, ki ő, és ahogy a vállamra teszi a hideg kezét,
feltűnik, hogy milyen fényesre manikűrözöttek a körmei.
Ugyanolyan fényes a derekára csíptetett jelvény is: HELYETTES
BIZTONSÁGI VEZETŐ – NEMZETI LEVÉLTÁR.
És az egyetlen ember, aki holtbiztosan tud arról, hogy
Orlandó ott járt a védett szobában, a könyv közelében.
– Beecher, ugye? – kérdezi, s az ujjai még mindig a vállamon
csillognak. – Van egy perce számomra?
 11

– Borzasztó… különösen, hogy maguk olyan közel álltak

egymáshoz, ugye? – kérdezi Khazei. Hibátlan az akcentusa, mint
egy Yale-professzornak. Velünk szemben egy nő a
mentőcsapatból letakarja Orlando arcát, feljebb húzva a lepedőt,
ami sem nem ropogós, sem nem fehér. Olyan sokszor mosták-
vasalták már, hogy beleszürkült. Ráadásul nem is elég hosszú,
hogy az egész testét befedje: Orlando fekete munkásbakancsa
úgy kandikál ki alóla, mintha egy illuzionistaszámban
szerepelne, s mindjárt felemelkedne, hogy levitálni kezdjen.
Ezenközben a mentősök tárgyalnak valamit a kollégáikkal.
– Tessék? – kérdezem.
– Láttam, hogy a mentősök után rohant… nagyon
aggódhatott.
Khazei szorosan áll mellettem, vállvetve, ahogy mindenki a
sokadalomban. Higgadt, és ügyel arra, hogy halkan beszéljen, de
nem lép hátra, meg sem próbál félrevonni, hogy négyszemközt
maradjunk. Ezt jó jelnek veszem. Bármiben utazik, még nem
biztos a dolgában. Ami nem jelenti azt, hogy nem készül
valamire.
– Mindketten wisconsiniak vagyunk, és mindig barátságos
volt velem – válaszolom, de közben le nem veszem a szemem a
holttestről, amely közvetlenül Orlando munkaállomása előtt
fekszik a hordágyon. A padlón, az íróasztal lábánál szétszórt
papírok és könyvek. Könnyen lehet, hogy Orlando sodorta le
őket, amikor kibukott a székéből. De ahogy Khazei leveszi a
vállamról a manikűrözött kezét, felmerül bennem, hogy kutatott
valaki Orlando holmija között. Mi az ördögöt kereshetett?
Várjunk.
A videokazetta.
A felvétel az ESZIH szobáról. Orlando elhozta a kazettát, így
senki sem tudja, hogy ott voltunk. Senki nem tudja, mit
találtunk. De ha valaki megnézi a videót… Ha valaki kideríti,
hogy ott jártam abban a szobában… Lehet, hogy Orlandónak
ezért kellett…
Nem, ezt nem tudhatod, mondom magamnak. És szeretnék is
hinni benne. De addig nem hiszek el semmit, amíg meg nem
ismerem a részleteket. És nincs a kezemben az a videokazetta.
– Tudjuk egyáltalán, hogy mi történt? Látott valaki valamit? –
kérdezem.
Khazei kivár. Nem akar válaszolni. De tudja, hogy addig nem
számíthat tőlem információra, amíg nem mond valamit cserébe.
– A recepciósunk szerint Orlando olyan volt, mint mindig –
magyarázza. – Az Eye of the Tigert dúdolta, ami sajnos jellemző
rá, amikor bejött és elindult az íróasztalához, aztán… – Khazei
elhallgat, és mindketten a letakart holttestre nézünk. Most
veszem csak észre, hogy az iroda másik végében, beleolvadva a
még egyre növekvő tömegbe, két ismerős személy is jelen van –
az egyiket a ritkás szakálláról, a másikat a zöld
olvasószemüvegéről és a triplán csomózott cipőfűzőről lehet
felismerni.
Dallas és Rina.
Clementine hangosan köhög mögöttem. Nem fordulok meg.
Khazei eddig rá sem nézett. Fogalma sincs arról, hogy együtt
vagyunk. Tekintve, hogy mi derült ki az imént az apjáról,
valószínűleg jobb, ha ez így is marad.
 – Tudja, hogy alvási apnoéban, légzéskimaradásban
szenvedett? Folyton panaszkodott, hogy orrmaszkot kell
feltennie lefekvéskor – mondja Khazei.
Én még mindig Dallast és Rinát, a levéltári kollégáimat
tanulmányozom. A többséggel szemben, akik a hátunk mögött
állnak, ők ketten a helyiség belső részében, a munkaállomásokon
túl tartózkodnak. Ami arra utal, hogy itt vannak már egy ideje.
Vagy keresnek valamit.
Sorra végignézek az íróasztalokon, nem látom-e meg a
videokazettát.
– Az egyik tűzoltó szerint erős stressz hatására agyvérzés
léphet fel, de… – Khazei a fejét csóválja. – Maga beszélt előtte
Orlandóval, nem tűnt nyugtalannak vagy zaklatottnak valami
miatt?
– Nem, inkább… – elhallgatok és Khazeira pillantok. Nem
vigyorog, én mégis úgy érzem. Eddig egy szóval sem említettem,
hogy korábban beszéltünk Orlandóval.
A francba.
Több eszem is lehetne. Okosabban kéne viselkednem. De
minél többet gondolkodom rajta, annál erősebb lesz a
meggyőződésem, hogy Orlando halálának csak egy oka lehet. Az
az ok pedig itt van beletekerve az izzadó hónom alá szorított
munkaköpenybe.
– Én csupán beszélgetni szeretnék magával, Beecher. Kérem,
legyen őszinte hozzám.
A „kérem” arra szolgál, hogy barátságosabbnak tűnjön. De
nem hagyom magam átverni. Legalább negyven ember
zsúfolódott be az irodába, és ő pont velem akar cseverészni. Ami
csak két dolgot jelenthet: vagy nagyon jók a megérzései, vagy
tud valamit, amiről nem beszél.
Visszajátszom a fejemben az utolsó félórát, részletek után
kutatva. De mindig Orlandó római kettes feltevéséhez lyukadok
ki: ha ez a könyv az elnöké, és az elnök rájön, hogy mi vettük el,
háborút fog indítani ellenünk.
Ellenünk. Így fogalmazott Orlando.
De nincs már többes szám első személy. Már nincs.
Orlando halott. Ami azt jelenti, hogy bármi történt is itt – akár
az elnök, akár Khazei, akár valaki más mozgatja a szálakat –,
már csak egy ember maradt, aki ellen háborút lehet indítani.
Én.
Egy csepp veríték gördül le a tarkómon.
Dallas és Rina még mindig ott áll velem szemben, az iroda
túlsó végében. Dallas az egyik munkaállomás válaszfalának
tetejét markolja. Rina szorosan a háta mögött. Persze láttak
minket a folyosón, a lift előtt, de ebből még nem tudhatják, hogy
bent jártam az ESZIH szobában, vagy ami ennél is fontosabb,
hogy nálam van a könyv. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy
az ott létünk csak egyetlen módon derülhet ki.
Gondolatban megint visszatérek a videóhoz.
– Beecher, érti, amit mondok? – kérdezi Khazei.
Amikor Orlando magához vette a kazettát, azt mondta, hogy
ez szavatolja a biztonságunkat: amíg senki nem tudja, hogy ott
jártunk, mi lehetünk Mark Felt. De ha megszerzik a kazettát…
lehet, hogy valaki már rá is tette a kezét… akkor bizonyítékuk
lesz arra, hogy a szobában voltunk és megtaláltuk a könyvet,
ami azt jelenti, hogy már célba is vettek a rakétáikkal…
– Együtt voltak egész délután? kérdezi Khazei. – Mikor váltak
el?
– Tessék?
– Én csak a maga szavaira reagálok, Beecher. Maga mondta,
hogy együtt volt Orlandóval. De ha gondolja, nézze meg a
naptárát… vagy az előjegyzési füzetét, amit vezetni szokott. Én
csak tisztázni szeretném áz időpontokat.
Egy biccentéssel nyugtázom a segítőkészségét.
 – Igen… nem… meg fogom nézni a naptáramat.
– Köszönöm. Különösen azért… – hatásszünetet tart, és
ellenőrzi, hogy látom-e a mosolyát. – Nos, maga is tudja, hogy az
emberek kombinálnak.
– Ezt meg hogy érti?
– Olyan dolgokban, amiket nem tudnak biztosan, de azt
hiszik, hogy van rá magyarázatuk – mondja továbbra is nyájas
hangnemben.
– Szóval, Beecher, én a maga helyében nagyon nem
szeretném, ha kiderülne, hogy én voltam együtt utoljára azzal a
biztonsági őrrel, aki rejtélyes módon holtan esett össze. Már ha
nem szívroham érte.
A tarkómon az az egy izzadságcsepp árhullámmá dagad,
ahogy új szemmel mérem fel a helyzetemet. Mostanáig abban a
hiszemben voltam, hogy az a legrosszabb eset, ha a videokazetta
alapján könyvtolvajnak tűnök fel. De ez eltörpül amellett, hogy
az átalakult képen immár gyilkosnak látszom.
– Utat, emberek! Engedjenek át! – kiáltják a mentősök, ahogy
megindulnak a hordággyal és lassan gurítani kezdik Orlando
holttestét a recepciós pult felé.
A tömeg úgy válik szét, mint a Vörös-tenger, utat nyitva
nekik.
De ahogy utánuk nyomakodunk, vetek még egy pillantást
Orlando munkaállomására, a rendetlen íróasztalra, a szétszórt
papírokra, keresve a…
Ott van.
Korábban nem figyeltem fel rá – nem tudtam, hogy fontos –,
hogy hátul a sarokban, a válaszidőn kívül, pontosan ott, ahol
Dallas és Rina állt…
Van egy fekete kerekes kocsi, amilyet minden audiovizuális
részlegben látni, egy kis tévékészülékkel a tetején. De engem
sokkal jobban érdekel az, ami a tévé alatt van.
 Előreindulok, megpróbálom átverekedni magam a tömegen,
amely most összeszorul, bepréselődik a válaszfalak mögé, hogy
utat engedjen a hordágynak.
– Nyugalom! – szól rám egy középkorú nő, aki a biztonsági
őrök egyenruháját viseli. Megállít a vállával.
Pont erre a lökésre volt szükségem. Az A/V kocsi alsó polcán
testes, ősöreg videolejátszó, Ugyanolyan felültöltős, mint az
emeleti párja. De azzal ellentétben ennek nyitva a kazettatartó
rekesze.
És üres.
Nem. Az nem lehet! Ha valaki elvitte… az ajkamba harapok,
hogy visszaszívjam a gondolatot. Nem szabad mindjárt a
legrosszabbat feltételezni. Orlando talán elrejtette. Talán még
mindig…
Ismét meglöknek elölről. Majdnem fenékre esek.
– El az útból, emberek! Mutassanak egy kis tiszteletet! – kiáltja
az egyik mentős.
A tömeg még jobban összepréselődik, aztán kienged, lazít a
szorításán, szétszéled, ahogy kitolják a hordágyat az irodából.
Másodperceken belül minden tele lesz a munkatársakkal,
suttognak, tárgyalnak, megindul a szóbeszéd.
Megpróbálom visszanyerni a lélekjelenlétemet. Dallas és Rina
után kutatok a tekintetemmel. Eltűntek, Sarkon fordulva Khazeit
keresem, ő is eltűnt.
De hallom a fejemben a hangját, tisztán és hangosan.
A szobában lévő sok ember közül éppen hozzám jött oda. Bár
azt még nem tudom, hogy Khazei fenyegetett-e a könyv miatt,
vagy csak a beosztottja halála ügyében akart vizsgálódni, egy
dolog világos: a könyv… a videokazetta… az elnök… és
Orlando… sok kör van ezen a céltáblán, és e pillanatban
valamennyi kör hurokként szorul a nyakamra.
 12

Késő este volt már, amikor csöngeni kezdett dr. Stewart

Palmiotti telefonja. Késő volt, és ő már kényelmesen
elhelyezkedett. Feküdt a jó melegben, a méregdrága paplan alatt,
védve a decemberi hidegtől, és zavartalan boldogsággal élvezte,
ahogy lassan magába szippantotta az álma, álom egy zongoráról,
régi, gyerekkori olasz dalokkal és a rossz fogú, csinos lánnyal a
szupermarket delikáteszpultja mögött.
De a telefon csak csengett.
Ne vedd fel. Ezt mondta volna az exfelesége.
Ezért lett belőle ex.
Ez nem csak egy kósza telefonhívás volt. A csengés alapján –
magas hangú, kettős csilingelés – az a készülék szólt, amelyet
egy átkapcsolóval védett vonalra lehetett állítani. Az a készülék,
amelynek az arany elnöki pecsét van a kagylóján. Ezt a telefont
két évvel ezelőtt vezette be hozzá a Fehér Ház kommunikációs
részlege. És a titkosszolgálat.
A védett telefon tovább szólt volna, de Palmiotti tudta, hogy
csak egy hülye hagyná kétszer csengeni.
– Dr. Palmiotti – jelentkezett be felülve az ágyban, és kinézve
az éjszakai hóesésbe, amely már betakarta az utcájukat a
marylandi Bethesdában.
– Kérem, várjon, kapcsolom az elnököt mondta a Fehér Ház
telefonkezelője.
– Várok – felelte, és ismerős szorítást érzett a mellkasában.
 – Minden rendben? – suttogta Palmiotti… barátnője? A
barátnő nem jó szó. Úgy hangzik, mintha tizenévesekről
beszélnénk.
Palmiotti nem volt tizenéves. Negyvennyolc éves volt. Lydia
pedig negyvenhét. Elvesztette a férjét… ahogy ő mondta, a lélek
rákja vitte el. Ez alatt azt értette, hogy a túlsúlyos lányt dugta a
vegytisztítóból.
Lydiának két évébe telt, hogy új kapcsolatot keressen. Most
boldog. Ahogy Palmiotti is. Boldog volt, melegben volt és
álmodni készült.
Aztán megszólalt a telefon.
Palmiotti nem szerette az ügyeletet. Már évekkel ezelőtt
megszabadult tőle. De ez a munkád része, ha a világ
leghatalmasabb emberének – és az egyik legrégebbi barátodnak
– vagy az orvosa.
– Stewie, ott vagy? – kérdezte Orson Wallace elnök.
Mire első évesek lettek a Michigan Egyetemen, Palmiotti és
Wallace már hívta egymást keresztnéven, vezetéknéven,
becenéven és minden elképzelhető gúnynéven. De az csak a
három évvel ezelőtti beiktatás óta honosodott meg, hogy
Palmiotti az uram megszólítással kezdte illetni a barátját.
– Itt vagyok, uram – válaszolta Palmiotti. – Jól van? Mi a
gond?
Az elnöknek nem kell orvost választani. Egyszerűen felkeresi
a Fehér Ház rendelőjét. De voltak néhányan, köztük George H.
W. Bush, akik a család egy közeli barátját nevezték ki, tudatában
lévén annak, hogy néha a legjobb orvosság, ha van valaki, akivel
elbeszélgethetsz. Lehetőleg olyan valaki, aki jól ismer.
– Jól vagyok – felelte Wallace.
– Ha jól van, akkor nem ébreszt fel éjnek évadján.
– Várj csak, Lydia nálad alszik, igaz?
Palmiotti késett a válasszal.
 – Ne hazudj nekem, Stewie – nevetett az elnök. – Vannak
műholdjaim. Most is látlak. Benézek az ablakodon és…
– Orson, ez most orvosi vagy baráti hívás?
Ezúttal Wallace volt az, aki késlekedett a válasszal.
– Én csak… azt hiszem, meghúztam a hátam. Szörnyen
szenvedek vele.
Palmiotti bólintott. Az elődei sokszor figyelmeztették erre. Az
Ovális Irodából érkező legtöbb hívásnak a stresszhez van köze.
– Akarja, hogy átmenjek megvizsgálni?
– Nem, dehogy. Ostobaság. Ráér holnapig.
– Biztos?
– Igen, persze – mondta az Egyesült Államok elnöke. – Jó lesz
holnap.
 13

A levéltáros türelmes volt.

Hát persze hogy türelmes volt.
A türelmetlen emberek ki sem bírnák – soha nem választanának
olyan munkát, ahol a nap felét egyedül töltik, ősrégi okiratok
társaságában, memorandumok, beszédek, rég elfeledett
kézírásos levelek között kutakodva, kincsvadászként keresve azt
az egy apró részletet, amelyről minden kutató álmodik.
Nem, a türelmetlen emberek nem lesznek levéltárosok.
És kétség nem fér hozzá, hogy ez a levéltáros – az összekarcolt
fekete olvasószemüveggel – nagyon türelmes volt.
Elég türelmes ahhoz, hogy egész nap nyugton álljon.
Elég türelmes ahhoz, hogy kivárja, amíg elhúz a mentő,
eltűnnek a tűzoltók és a titkos ügynökök.
Elég türelmes ahhoz, hogy ellássa a munkáját, segítsen
néhány turistának az első emeleti kutatószobában, aztán
megválaszoljon pár levelet és e-mailt, amelyeket a levéltár
weboldalára küldtek.
Még ahhoz is elég türelmes volt, hogy hazahajtson, megfőzze
a spagettijét a pulykás szósszal és azzal töltse a lefekvés előtti
utolsó órát, hogy elpiszmogjon egy dupla akrosztichonos
szórejtvénnyel a Games magazinban. Ahogy minden este.
Arra tanították, hogy így tegyen.
De miután minden elcsendesült… Miután sötétbe borult az
utca… Miután már biztos lehetett abban, hogy bárki figyelte is,
rég elunta magát és lelépett, akkor végre benyúlt az
aktatáskájába és előverte a mai vadászaton lelt kincset.
Benjamin Franklin szerint, ha türelmes vagy, elérheted, amit
akarsz.
A levéltárosnak volt valamije, ami sokkal értékesebb
mindennél.
Egy videokazettája.
Az a kazetta, amely Orlando birtokában volt, amikor…
Miközben bedugta a kazettát az öreg lejátszóba, kiverte a
fejéből a gondolatot. Pillanatnyilag az a veszély fenyeget, hogy
minden füstbe megy… nagy a kockázat.
Visszatekerte a szalagot, és közelebb hajolt, ahogy a tévéjén
lassan kibontakozott a kép. A látószög alapján az ESZIH szoba
felső sarkából vették fel, ahol általában elhelyezik a biztonsági
kamerákat. És máris ott volt Orlando, körbejárt, aztán…
Várjunk csak.
Ott.
A sarokban. Az ajtónál. Egy megreszkető árnyék. És még egy.
A levéltáros rájött, hogy nem tekert vissza eléggé, ezért újra
megnyomta a gombot.
Az árnyék… Nem. Nem árnyék.
Egy ember. Két ember.
A levéltáros szeme összeszűkült.
Most már érthetőbb a dolog. Hát ezért nem találták meg a
könyvet.
Orlando nem egyedül járt az ESZIH szobában. Két másik
ember is volt vele.
Az egyik egy lány. Hát a másik? Az összetekert
munkaköpennyel és a borzas szőke hajjal?
A levéltáros azonnal felismerte.
Beecher.
Beechernél van az, amit a Culper-kör keres.
 14

Másnap reggel 7.02-kor cseng a telefonom. Nem veszem fel. Ez

csak egy megcsöngetés – a reggeli ébresztő hívás attól, aki majd
bevisz dolgozni. Ezzel jelzi, hogy huszonnégy percem van az
érkezéséig. De miközben cseng a telefon, megszólal az
ébresztőóra is. Biztos, ami biztos.
Két nővérem ran, az egyik Washington körzetében él, ezért
ébredek szimpla óracsörgés helyett egy férfi géphangra, amely
ilyeneket közöl: „Harmincszázalékos eséllyel havazni fog.
Mínusz hat fok van. Délutánig felhős marad az idő.”
Ez a NOAA – az Országos Óceáni és Légköri Szolgálat –
hivatalos meteorológiai előrejelzése; itt dolgozik a nővérem
másfél éve, figyeli az áramlatokat és az időjárást, s néha ő írja
meg a szöveget, amelyet a géphang beolvas. Igen, tudom, hogy
nincs sok írnivaló a „délutánig felhős marad az idő”-ben. És azt
is tudom, hogy jobb lenne zenére vagy akár a vekker csörgésére
ébredni. De mégiscsak a nővérem, Lesley írja ezeket. Persze
hogy meghallgatom.
Miközben a robotember folytatja az időjárás-jelentést,
lerúgom a paplant és lehajtom a fejem. Az anyám minden reggel
elmondatott velünk egy imát. A középiskoláig így tettem, de
anya megtanított arra, hogy soha ne kezdjem úgy a napot, hogy
nem adok hálát valamiért. Bármiért. Csak hogy emlékeztessem
magam arra, hol a helyem a világban.
Lehunyom a szemem, és arra gondolok… huh… próbálom
meggyőzni magam, hogy legalább békében nyugszik. És örülök,
hogy ismerhettem őt. De amikor a hálaadásra kerül a sor, nem
számít, mennyire gondolok Orlandóra…
Akaratom ellenére is Clementine-t látom magam előtt, ahogy
tegnap először megpillantottam – a magabiztos derűt, amelyet
ugyanolyan stílusosan és természetesen visel, mint a gyűrűket a
hüvelykujján és a piercinget az orrában. De még ennél is
feledhetetlenebb az a sebezhetőség és riadt tekintet, amelyet nem
akart nekem megmutatni, amikor mögöttem haladt az állványok
között. És nem azért, mert szégyellte. Vagy zavarban volt.
Engem akart megvédeni attól a látványtól. Megkímélni a
szívfájdalomtól, amelyet okozott volna.
Minden nap segítek az embereknek. És persze próbálom
meggyőzni magam, hogy most is csak ezt teszem – szeretnék jó
barát lenni, és ennek semmi köze a saját szükségleteimhez,
ahhoz, hogy mi történt írisszel vagy ahhoz, hogy egy év óta ez az
első reggel, amikor felébredve nem Iris kis parfümösüvegére
nézek először, amelyet még mindig nincs erőm kidobni. Annak
is tudatában vagyok, milyen szánalmasan nyilvánvaló, hogy
csak a saját életem hiányait akarom betölteni egy régi, képzelt
vonzalommal. De az az igazság, hogy a legnagyobb veszélyt
Clementine biztonságára nem az apja kiléte jelenti. Hanem az,
hogy rajta van a védett szobában készült videofelvételen.
A kazetta pedig eltűnt. Nem kell megvárnom a boncolást,
anélkül is tudom, miért halt meg Orlando. És nem kérdés, hogy
ki lesz a következő.
Most már nem vesztegethetem az időt. Négy és fél perc a
zuhany alatt. Hét perc a borotválkozásra, a fogmosásra meg a
többire.
– Ping – jelez a számítógépem a földszinti konyhaasztalon; ott
tartom a laptopot, amely rögzíti a reggeli eBay-liciteket. Nem
nagy a házam. Nem is drága. Washington D. C. helyett a
marylandi Rockville-ben van.
 De az enyém. Az első komoly vételem közel száz esküvőből,
az állami fizetésem megtakarításaiból, plusz a kétéves
mellékkeresetből, amelyre az eBay-en tettem szert. A második
nagy vásárlásom az eljegyzési gyűrű volt. Azóta is futok a
pénzem után.
Lefelé tartok a bézs szőnyeggel borított lépcsőn; az utolsó
előtti fokon egy tucat képeslap, szépen egymásra rakva.
Különböző, fekete-fehér fotók a Szabadság-szoborról 1901 és
1903 között. A legalsó fokon egy másik kupac – szintén fekete-
fehér képek baseballstadionokról az 1900-as évek elejéről. A
konyhában további kötegek: a pulton (fotók régi német
zeppelinekről), a mikron (fotók gőzmozdonyokról), a hűtőn
(több kupac kutya, macska és rengeteg öreg autó), de még a
hatvanas évekbeli narancssárga fotel is teli van velük, amelyet a
georgetowni bolhapiacon vettem (a New York-i Buffalóban
rendezett, 1901-es Pan-Am Expo különböző kiállításait
ábrázolják, köztük egy egész sorozat a tevék felvonulásáról).
Mások szemében ez csak limlom. Számomra azt jelenti,
hogyan kommunikált akkoriban a világ: képeslapokon keresztül.
Az 1900-as évek elején, ha vettél egy új kocsit, új ruhát vagy
kisbabád született, lefényképezted, elküldted a Kodaknak, és
hat, feketefehér „igazi képeslapot” kaptál vissza, amit
postázhattál a rokonoknak és a barátaidnak. Annak idején
ezeknek az igazi képeslapoknak a gyűjtése volt az első számú
hobbi Amerikában. Az első számú. A legjobb minőségű
fotónyomatok Németországban készültek, de aztán kitört az első
világháború, és leállt a gyártás – az űrt egy új alapítású cég, az
American Greeting Card Company töltötte be, olcsóbb
képeslapokkal, amelyeket már nem kedveltek annyira az
amerikaiak.
Persze az utolsó szöget a telefon elterjedése verte a koporsóba.
Minek képeslapot küldeni, amikor felhívhatom és
elújságolhatom neki a hírt? Manapság viszont ezek az igazi
képeslapfotók a gyűjtők legkeresettebb cikkei az eBay-en, ami
akkor derült ki számomra, amikor 2,35 dollárért sikerült
eladnom egy 1912-es Stanford-futballmeccs fotóját.
Az anyám szemében ez a képeslapdolog csak újabb példája
annak, hogy megszállottja vagyok a múltnak. A nővéreim
szerint, akik jobban ismernek, ezzel terelem el a figyelmem,
különösen Iris lelépése óta. Igazuk lehet – de ez még nem jelenti
azt, hogy ennek a figyelemelterelésnek ne lennének jó oldalai is.
Furcsa módon a képeslapok segítettek visszazökkennem a régi
kerékvágásba és megtalálni az egyensúlyomat, olyannyira, hogy
amikor tizenöt év után e-mailt kapok egy régi baráttól, mint
amilyen Clementine, aki a hogylétem iránt érdeklődik, nem arra
gondolok, ami rossz az életemben, hanem megragadom az
esélyt, és azt válaszolom: „Örülök, hogy megkerestél”. És ez
annál is értékesebb, mint a legújabb licitek az eBay-en.
Csak az a gond, hogy mire átrendezem a kupacokat a
konyhaasztalon és elkészítem a reggeli mazsolás müzlimet,
mindössze egy dolgot szeretnék megnézni a számítógépemen.
Minden reggel a gyászjelentésekkel indítok. Többnyire
idegenekről szólnak. Ma Orlando nevét írom be a
washingtonpost.com keresőjébe. Még nincs ott a halálhíre.
Lenyelek egy kanál mazsolás müzlit, és beírom a „levéltár”
szót is. Arról sincs semmi. Még kishírt sem én a városi rovatban.
Tudom, mit jelent ez. Ha bármi gyanúsat találtak volna és most
vizsgálódnának a zsaruk, akkor annak nyoma lenne. Minden
arra vall, hogy a rendőrség nem kezdett el nyomozni.
A fő baj, hogy nem tudom, ez most jó-e vagy rossz.
Lehet, hogy mégiscsak szívroham volt, mondom magamnak,
és még mindig hallom Khazei szavait. Amennyit én is tudok, a
mumusok csak a képzeletemben léteznek.
Egy hibája van ennek az elméletnek.
 Lenézek a barna, puha bőr aktatáskára az asztal lábánál. Az
apámé volt, aki huszonhat évesen halt meg. Soha nem volt
alkalma használni. Most abban vannak a kulcsaim, a napló,
amelyben az eBay-eladásaimat vezetem és a hátsó rekeszből
kikandikáló kopott, régi szótár.
Felejtsük el a videofelvételt, Khazeit és a többit.
A könyv. George Washington könyve a lényeg.
Megvan annak az oka, hogy ez a könyv történetesen abban a
szobában volt, amelyet a szabad világ vezetője szokott látogatni.
És amíg ki nem derítem…
Odakint gyors egymásutánban kétszer dudál egy autó.
– Megyek! – kiáltom, bár úgysem hallja.
Felkapom az aktatáskát és a télikabátot, indulok kifelé.
Átvágok a nappalin, amelynek ékessége egy használt art deco
bőrkanapé, fölötte három, bekeretezett képeslap az 1920-as
évekből: három, különböző nézőpontú fotó egy régi tűzoltó-
felvonulásról a főutcán, Wisconsinban, ahol felnőttem. A képek a
gyűjteményem legértékesebb darabjai – és naponta
emlékeztetnek arra, hogy ha itt elszúrom, akkor mehetek vissza
oda, ahonnan jöttem.
Megint dudálnak odakint.
– Vettem! – kiáltom, már az ajtóban. De ahogy nyitnám,
látom, hogy már nyitva van – éppen csak résnyire –, mintha
tegnap este elfelejtettem volna bezárni. A helyzet az, hogy
mindig bezárom.
Az ajtóban állva visszanézek a nappalin át a konyháig.
Mindkettő üres. Kis porörvények kavarognak a levegőben.
Ellenőrzöm az aktatáskám. Még mindig benne van George
Washington könyve. Arra jutok, hogy paranoiás vagyok. De
ahogy távozom, erősen behúzom magam után az ajtót – kétszer
is. Kilépek a hidegbe, ami megfagyasztja a még nyirkos hajam.
 Az utcán rám váró 1966-os, babakék, lehajtható tetejű
Mustang köszörüli a torkát, és úgy köhécsel, mintha tüdőrákja
lenne. Öreg kocsi, de jó formában van. Akárcsak a sofőr, aki a
countryzene ütemére bólogat.
– Gyerünk, öregfiú, tudod, hogy utálom ezt a környéket. – Tot
a csukott ablak mögül kiabál. Hetvenkét évesen már nem áll neki
kézzel letekerni.
A kocsihoz rohanva észreveszek egy barna tacskót sétáltató
sovány embert zöld kockás sálban az utca túloldalán. Szinte
mindenkit ismerek a háztömbben. Új lakó lehet. Most nem tudok
vele foglalkozni.
Tot sokkal több nekem, mint sofőr. Ő volt az, aki betanított a
levéltárban és rávett, hogy megvegyem ezt a házat, ő az egyetlen
– tényleg az egyetlen –, aki nem nyüstöl Iris miatt, viszont
mindig végighallgat, ha beszámolok a bolhapiacon felfedezett
régi képeslapokról. Igazi barát.
De levéltáros is – LBJ elnökségének utolsó napjai óta –, így hát
ő a legöregebb, leghozzáértőbb kutató, akit ismerek. Beugrom a
kocsijába, kinyitom az aktatáskám és átnyújtom neki George
Washington ütött-kopott szótárát, mert ő a legesélyesebb arra,
hogy kiderítse, ér-e annyit ez az átkozott könyv, hogy még
gyilkoljanak is érte.
 15

Dr. Stewart Palmiotti gyorsabban is eljuthatott volna a

munkahelyére. Az elnök orvosaként remek parkolóhelye volt a
Nyugati Szárnynál. Nem messze a bejárattól. Sőt közelebbi
parkolóhelyet kapott, mint Minnie, aki az elnök nővére volt.
A Nyugati Szárny csak egy rövid sétára volt onnan. Nem
kellett nagy kerülőt tennie és elhaladnia az Ovális Iroda mellett.
De a tegnap éjszakai telefonhívás után… Palmiotti már három
éve volt a Fehér Ház orvosa. És három évtizede Wallace legjobb
barátja.
Palmiotti nem huszonéves zöldfülű volt. Célirányos közelítés
helyett, amit nyilván kiszúrt volna az alkalmazottak és titkárnők
reggeli áradata, szép lassan elsétált a Roosevelt Terem mellett,
ahonnan tiszta rálátás nyílt az Ovális Iroda bejáratára. Wallace
már kormányzóként is legalább reggel hétkor ott ült az
íróasztalánál. Még az anyja temetését követő napon is.
Palmiotti az órájára pillantott: 7.27. Aztán az Ovális Iroda felé.
Nem álltak őrt öltönyös, nyakkendős ügynökök az ajtó előtt.
Tehát az elnök még nem érkezett meg.
Egyelőre semmi ok a pánikra.
Palmiotti meggyorsította a lépteit és ismét kiment a szabadba,
ahol megjátszott a lehelete. Végigsietett a Nyugati
Oszlopcsarnokon, el a Rózsakert mellett, ahol a kertészek
megolvasztották a havat. Éles balkanyart véve a franciaablakon
át belépett a földszinti folyosó hosszú, vörös és arany
szőnyegére.
 – Még odafönt van? – szólította meg Mitchel ügynököt, az
egyenruhás titkos szolgát, aki a folyosó bal oldalán lévő privát
liftnél posztolt.
Mitchel igenlően bólintott, bár Palmiotti már az ügynök
jelenlétéből is tudhatta, hogy az elnök még nem hagyta el a
családi rezidenciát.
– Rossz kedvében van, igaz? – kérdezte Mitchel Palmiottitól,
aki már elindult a saját rendelője felé a Fehér Ház orvosi
részlegében, amely a folyosónak a lifttel ellentétes végében volt.
A legtöbb alkalmazott lesajnálta az orvosi részleg
elhelyezkedését, mert túl messze esett az Ovális Irodától. De az
orvosok tudták, hogy az események úgyis mindig otthon
történnek.
– Attól függ – adott kitérő választ Palmiotti, tisztában lévén
azzal, hogy a tegnap esti telefonhívás mögött lennie kell
valaminek. – Tudjuk, hol van?
Az ügynök mozdulatlan maradt egy másodpercig.
– Ugyan már, én csak azt szeretném kitalálni, milyen napnak
nézünk elébe – magyarázta Palmiotti.
Nem volt hülye. A három év alatt kiismerte a szolgálati
protokollt. A magánélet valamelyes védelmében a rezidencián
nem voltak ügynökök, sem kamerák. Viszont a biztonság
érdekében szinte mindegyik emeleti helyiségnek be volt
drótozva a padlója. Akárcsak az Ovális Irodáé. A súlyérzékelő
lapok a szőnyegek alatt mindig jelezték a titkosszolgálatnak,
hogy pontosan hol tartózkodik Wallace elnök.
– Edzőterem – mondta végül Mitchel a kis szobára utalva a
másodikon, amelyet még Clinton elnök alakíttatott ki.
Palmiotti a szemét forgatta. Wallace csak akkor edzett, ha ki
akart hajtani magából valamit.
– Azért, ami tegnap éjjel történt? – kérdezte az ügynök.
– Tessék?
 – Láttam a hívásnaplót. Az elnök hajnali háromkor telefonált
önnek.
– Nem volt semmi komoly – válaszolta Palmiotti. – Csak a
szokásos… megint meghúzta a hátát.
– Igen, mindig a hátával van baj – mondta az ügynök. – De ha
így áll a dolog, helyesnek tartja, hogy most edz?
Ezúttal Palmiotti volt az, aki mozdulatlanná dermedt. A
titkosszolgálat sem hülye.
– Ó, jut eszembe, Minnie kereste – tette hozzá az ügynök az
elnök nővérére utalva.
Dr. Palmiotti udvariasan biccentett, majd megnézte az óráját:
7.36. Wallace rekordot dönt.
– Kell aggódnunk valamiért, doki? – kérdezte az ügynök.
– Nem – felelte Palmiotti a piros lámpát bámulva a lift fölött,
várva, hogy kigyulladjon… várva, hogy lejöjjön az Egyesült
Államok elnöke és elmondja végre, hogy mi az ördög folyik itt. –
Nyilván csak késésben van.
 16

– Entick szótár? – mondja Tot, leolvasva az arany

dombornyomású betűket a könyvborítóról, miközben a
Rockville Pike reggeli forgalmában cikázunk.
– Hallottál róla? – kérdezem lehalkítva a rádiót, amelyen a
szokásos lejátszólista szól, régi countryzene Willie Nelsontól,
Buck Owenstől, e pillanatban pedig Kenny Rogerstől.
– Ne piszkálj bele a Gamblerbe – fenyeget meg, eltolva a
kezemet. Aztán gyorsan visszatér a könyvhöz. – Úgy fest, mint…
legalábbis ami megmaradt belőle… – Tot vak a bal szemére,
ezért teljesen felém kell fordítania a fejét, hogy lássa a könyv
leszakított gerincét és a kitépett belső oldalakat. Ugyanígy jár el
vezetés közben (amelyre jogosult) – egy negyed fordulatot tesz
az anyósülés felé, hogy jobban lássa az utat.
Sokak szerint Tot úgy néz ki, mint Merlin – ijesztő fehér
szakállával és hátrafésült, bongyor fehér hajával –, de szerintem
inkább Sanders ezredesre hasonlít, különösen a szürke kockás
zakóban és a bőr nyakkendőben, amely a mindennapi viselete.
Azt hiszi, hogy ez a nyakkendő modern külsőt ad neki. Igaza
van. Amennyiben 1992 van és az arizonai Scottsdale-ben járunk.
– A 19. századnál korábbra teszem… legyen, mondjuk… – Tot
forgatja a nyelvét a szájüregében, kinyomja vele az arcát, máris
átadva magát a rejtvényfejtésnek. Még a vak szeme is csillog.
Ennél már csak attól jön nagyobb izgalomba, ha flörtölhet azzal a
hatvanéves nővel, aki a salátabárt működteti a kantinban. Ám a
hetvenkét éves Aristotle „Tot” Westmannek vannak rosszabb
gyengéi is, – Legyen, mondjuk, 1774.
– Majdnem talált – felelem neki. – 1775. Kezdesz
visszafejlődni.
– Na, ja. Ami azt jelenti, hogy te mire is tippeltél… a
polgárháborúra? – Némán ülök. – Nézd meg a fűzést – mondja
végigfuttatva az ujját a lecsupaszított gerincen és a kiálló
szálakon. – A 19. században már egész kötést használtak, és
minden géppel készült. Két kötéstábla és egy gerinc, amit aztán a
lapokhoz enyveztek. Ez meg itt… művészi munka. Kézzel
varrott. Vagyis kézzel varrott volt, mielőtt valaki beenyvezte. A
miénk?
– Ezt próbálom kideríteni.
– Nem néztél utána? Hogy benne van-e a rendszerben?
– Igen, azt fogom tenni. Csak tegnap… – veszek egy nagy
levegőt. – Rémes nap volt.
– Nem csak neked. Láttad a ma reggeli lapot? – kérdezi
előhúzva a Washington Times összehajtott példányát az ülés
mellől, ahová bedugta a Washington Posttal és a Baltimore Sunnal
együtt. – Úgy látom, hogy az egyik biztonsági őrünket
szívroham érte.
Az ölembe löki az újságot. Gyorsan átfutom a cikket. Rövid.
Eldugva a városi hírek második oldalán. Az én nevemet nem
említik. Nem írnak gyanús körülményeket. Még Orlandót sem
nevezik néven („Az áldozat nevét nem adjuk meg, amíg nem
értesítik a családját.”)
– A Postban nem volt semmi – mondom.
– Persze hogy nem volt a Postban. Te csak egy lapot olvasol,
így a fele jut el hozzád a híreknek… attól függően, hogy milyen
elfogultságú újságra fizettél elő. Amúgy el tudod ezt képzelni? –
kérdezi Tot érzelmektől mentes hangon. – Egy pasas holtan esik
össze nálunk, közvetlenül Wallace elnök érkezése előtt… és
pontosan akkor, amikor te Nico Hadrian lányával járkálsz az
épületben. Annak az embernek a lányával, aki meg akarta ölni
Wallace elődjét.
Egyenes derékkal ülök, közben lelassul a forgalom, és vörös
féklámpák sora villog ránk. Csak egyvalaki tudott Nicórl: az a
nő, aki felhívott a St. Louis-i nyilvántartóból, Carrie…
– Ne fáraszd magad azzal, hogy megdöbbenést színlelsz,
Beecher. Tényleg azt hitted, hogy Carrie segítség nélkül is képes
megtalálni a több mint húsz évvel ezelőtti sorozási íveket a
wisconsini Mocsoládalsóból?
Nem kellett volna meglepődnöm. Amikor John Kerry indult
az elnökválasztáson, és bizonyítékot kerestek, hogy valóban
megkapta azokat a Bíbor Szíveket, Tothoz fordultak. Ahogyan
akkor is, amikor George W. Bush Nemzeti Gárda-tagságát kellett
igazolni. Vagy John McCain katonai szolgálatát. Az első
munkanapomon egy kolléga megkérdezte Tottól, tudja-e, hol
van egy bizonyos cég adatnyilvántartója a spanyol-amerikai
háborúból. Tot megadta neki a fondcsoportot, a sor-, a rekesz- és
a polcszámot. Mindezt fejből. A munkába állása negyvenedik
évfordulóján megkérdezték, hogy bírta ilyen sokáig. Azt felelte:
„Miután beléptem, elkezdtem kinyitogatni a dobozokat, hogy
megnézzem, mi van bennük. Azóta sem tudok betelni velük.”
– Most komolyan, Beecher… miért nem hozzám fordultál
először? – kérdezi Tot. – Ha segítségre van szükséged…
– Segítségre van szükségem, Tot – vágok közbe. – Nagy
segítségre. Olyan segítségre, amelynek járulékai vannak.
Még mindig felém néz az arca, miközben két, begörbített ujjal
tartja az öreg Mustang volánját. Ez a kocsi volt a gyerekkori
álma, erre vágyott, amikor ötvenéves korában rátört a
kapuzárási pánik, és ezt szánta nyugdíjba-vonulási ajándéknak,
amikor végül betöltötte a hatvanötöt. De amikor már majdnem
elérte, mindig másnapra tolódott – mígnem három évvel ezelőtt
az ötvenegy éves feleségét elvitte egy agyi aneurizma. Ez
ugyanazon a héten volt, mint az én munkakezdésem a
levéltárban. Ő ott állt kisemmizetten. De valahogy megtalált
engem… Én pedig… Amikor a könyvesboltban dolgoztam, Mr.
Farris azt mondta nekem, hogy minden ember több apától tanul
az élete során. Most már tudom, hogy igaza volt.
– Mesélj el mindent, Beecher. Az egész történetet.
A történetem eltart az út végéig, és ahogy araszolunk a
csúcsforgalomban Tot szokásos letérőjéig a Rock Creek Parkon
át, elmondom neki, hogyan kalauzoltam Clementine-t az
épületben, hogyan ajánlotta fel Orlando, hogy beenged minket
az ESZIH szobába, hogyan ömlött ki a kávé és hogyan találtuk
meg a szék alá rejtett könyvet.
Egyszer sem szakít félbe. Született levéltárosként tudja, hogy
legelőször össze kell gyűjteni az információkat. Mire
rákanyarodunk a Constitution sugárútra, eljutok a nagy fináléig
Orlando halálával, a videokazetta eltűnésével és a többi
részlettel, ami csak az eszembe jut, az ólálkodó Dallastól Khazei
passzív-agresszív fenyegetéséig, miszerint a gyilkos színében
tűnök fel. De ahogy a babakék Mustang egyre közelebb visz
minket a célhoz a hólétől latyakos washingtoni utcákon, Tot csak
annyit jegyez meg: – Ebből semmit nem kellett volna
elmondanod nekem.
– Hogyan?
– Okosnak kell lenned, Beecher. És nem vagy okos.
– Miről beszélsz? Okos vagyok. Segítséget kérek.
– Remek. De mindent összevéve benne vagy a
slamasztikában. A történteknek csupán egyetlen olyan eleme
van, amelyet nem lehet vitatni.
– Mármint azon kívül, hogy elcsesztem?
– A könyv, Beecher. Hol találtad meg azt a könyvet? – kérdezi
a szótárra mutatva.
 – A székben.
– Igen! A székbe rejtették. Érted, hová akarok kilyukadni? Azt
nem tudhatod, hogy az elnök rejtette el vagy az elnöknek
rejtették el; benne vannak-e a titkosszolgálat ügynökei vagy
valaki más, akiről sejtelmünk sincs… de az elrejtés és a
megtalálás aktusa két fél megegyezését feltételezi. Az egyik az
elrejtő, a másik a megtaláló. Elrejteni azt a könyvet a védett
szobában… egyáltalán bejutni oda…
– Gondolod, hogy valaki tőlünk? – kérdezem.
– Akár tőlünk, akár a titkosszolgálattól, de olyan valaki, aki
ott van az épületben – mondja Tot, megállva egy piros lámpánál.
– Gondolj bele, ha el akarsz dugni valamit, olyan helyre tennéd,
ahová nincs kulcsod?
Jobbra előttünk feltűnik a Washington-emlékmü. De engem
sokkal jobban érdekel az, ami bal felől van: a széles pázsiton túl a
szép udvarház az ívelt balkonnal. A Fehér Ház. Innen kicsinek
látszik, de a fekete vaskapunál már ott vannak a bámészkodó,
fényképező turistacsoportok.
– Beecher, eszedbe ne jusson, amire gondolsz!
Elnémulok, még mindig Orson Wallace otthonára függesztve
a tekintetem.
– Nem ellene harcolsz, Beecher. Nem az Egyesült Államok
elnöke áll szemben veled.
– Ezt nem tudhatod.
– De tudom. Ha így lenne, már téged tolnának a mentősök
lepedővel letakarva.
Megrázom a fejem.
– Csak annyi az egész, hogy még nem tudják, kinél van a
könyv.
Most először Tot is elnémul.
Ahogy ráfordulunk a Pennsylvania sugárútra és elhaladunk a
levéltár előtt – a hatalmas, neoklasszikus gránitépület két
háztömbnyi helyet foglal el –, nem az ötven láb magas
oszlopokat nézem, hanem a főbejáratot közrefogó két kisebb
mészkő szobrot. Négy szobor van összesen, amelyek a Jövőt, a
Múltat, az Örökséget és az Oltalmat szimbolizálják. Tot jobban
tudja nálam, hogy melyik melyik, de jobbra az öregember egy
tekerccsel és egy csukott könyvvel eltéveszthetetlen. Ezt vésték a
szobor talapzatára: „Tanulmányozd a múltat”.
Kinyitom a Washington-szótárt, és újra elolvasom a szavakat.
Exitus acta probat.
– Gondold végig, Tot, minden emberről tudom, hol
tartózkodott tegnap az épületben… Orlando… Dallas… Rina…
Még Khazei is, kivéve Wallace elnököt, aki véletlenül éppen ezt a
napot, a haláleset pontos idejét választotta ki arra, hogy
beugorjon egy látogatásra.
– Valójában nem ő volt az egyetlen.
– Kiről beszélsz?
Rám néz, úgy fordulva felém, hogy a jó szemét is lássam.
– Mesélj arról a lányról.
– Kiről?
– A lányról. A középiskolai szerelmedről, akiért úgy odavagy.
– Clemmiről?
– Clemmi? Csak semmi becenév. Alig két napja ismered azt a
lányt.
– Hetedikes korom óta ismerem – mondom, és kinyújtom a
kezem, hogy rádióállomást váltsak.
– Mit csinálsz? – von kérdőre Tot.
– Mi?
– Ne állítsd át. Nem megmondtam neked, hogy ne piszkálj
bele a Gamblerbe?
– Tudom, és te is tudod, hogy szeretem a Gamblert, de nem
lehetne… – Elforgatom a gombot, zenét keresve. – Én csak
szeretnék valami újat hallgatni, mint például… nem tudod
véletlenül, melyik állomáson játszanak rapet vagy… Joan Jettet?
Tot beletapos a fékbe, én meg majdnem lefejelem a szélvédőt.
– Beecher, ne merészelj nyafkázni a kocsimban.
– Miről beszélsz?
Felemeli a hangját, megpróbálja utánozni az enyémet: – Én
csak szeretnék valami újat. Melyik állomáson játszanak rapet? –
És még hozzáteszi, már a rendes hangján: – Az a lány alig
negyvennyolc órája jelent meg újra az életedben, és neked
egyszerre már nem ízlik a mazsolás müzli, és unod, hogy mindig
a régi zenét kell hallgatni. Ne játszd az eszed, Beecher. Jó életed
van. Túlléptél Irisen… visszaálltál a kerékvágásba.
– Benne voltam a kerékvágásban. Amivel csak az a probléma,
hogy ha nem változtatsz, hamar kátyú lesz belőle.
– Igen, de te már most gödörben vagy… ami könnyen
elnyelhet. Ismerd el, Beecher, hogy ez elég furcsa. Lee Harvey
Oswald lánya egyszer csak megjelenik az életedben…
– Nem Oswald az apja.
– Nem, az övé Nico Hadrian, aki merényletet kísérelt meg az
Egyesült Államok elnöke ellen. A lány pedig pont azon a napon
érkezik hozzád, amelyen véletlenül egy másik elnök készül
meglátogatni a levéltárat. Nagyon jó érzéke van annak a lánynak
az időzítéshez, nem gondolod?
– Tot, azt sem tudta, ki az apja, amíg el nem mondtuk neki!
Hogyan esküdhetett volna össze ellenem?
Tot éles jobbkanyarral ráfordul a 7. utcára, és vet még egy
gyors pillantást az épület föld alatti oldalbejárata felé, amelyet a
betonból kiemelkedő, élénksárga fémtuskó zár el. Tot fékez,
várja, hogy a tuskó utat nyisson előtte. Mivel nem nyit, leállítja a
kocsit.
Balra nézve már látom, miért olyan nyugodt Tot. Fegyveres
biztonsági őr lép ki a közeli őrházból, vastagon bélelt fekete
télikabátja mindent eltakar, kivéve az arcát és a vakítóan fehér
fogait. 9/11 óta megszállottan reszketünk attól, hogy a terroristák
ellopják a Függetlenségi Nyilatkozatot, ezért mindösszesen hétre
korlátozták a föld alatti parkolóhelyek számát. Hétre. A
főnökünké – az Egyesült Államok főlevéltárosáé – az egyik. A
helyetteséé a második. Kettőt az új okiratok szállítóinak tartanak
fenn. Másik kettőt a VIP-vendégeknek. És egyet Totnak, baráti
szívességként a biztonsági szolgálattól, amely az ilyen ügyeket
intézte a Bush-érában.
Ahogy a fehér fogú őr közeledik felénk, Tot bólint
köszönésképpen, ami mindig elég szokott lenni a
bebocsáttatáshoz. De most, ahelyett, hogy intene és eltüntetné a
tuskót az utunkból…
A biztonsági őr felemeli a kezét, a tenyerét mutatva. Nem
mehetünk be.
 17

– Szép jó reggelt – énekelte az ügyeletes nővér, amikor dr,

Palmiotti belépett a Fehér Ház orvosi részlegének szűkös
recepciójára. Festett fekete haja, mint mindig, hátul összefogva a
katonásan szoros copfban, amelyet már kezdett megbontani a
távolról sem zavartalan éjszakai alvás. Hátul, a fürdőszoba és a
kezelő között, már összecsukta a kempingágyat. Reggelenként a
Fehér Ház orvosa érkezett elsőként, de az ügyeletes nővér egész
éjjel itt volt.
– Jól aludt? – kérdezte Palmiotti, mulatságosnak találva, hogy
ez úgy hangzik, mintha egyéjszakás kalandjuk lett volna.
– Majd elmesélem az anyukámnak, hogy alig harminc méterre
aludtam az elnöktől. Vertikálisan – felelte Kayre Morrison
ügyeletes nővér a mennyezetre mutatva.
Palmiotti meg sem hallotta a tréfálkozást. Hátrapillantott, ki, a
folyosóra. Még mindig nem világított a piros lámpa a lift felett.
Semmi nyoma Wallace elnöknek.
– Jut eszembe, Minnie keresi – mondta a nővér. – Itt vár a
rendelőjében.
– És maga beengedte? Kayre, a sírba visz engem. Komolyan
mondom, a sírba visz.
– Mégiscsak az elnök nővére – suttogta Kayre. – Nem
rúghattam ki.
Palmiotti fejcsóválva indult a magánrendelője felé, a részleg
túlsó végében. Jellemző az éjszakás nővérekre. És jellemző
Minnie-re.
 – Hé! – szólt be széles mosolyt erőltetve az arcára, ahogy
kinyitotta az ajtót. – Hogy van az én kedvenc kislányom?
Szemben az íróasztalával, a barna bőrkanapén ült a széle-
hossza egy, negyvenkét éves nő. Szokásos, egybeszabott
ruháinak egyikét viselte, ezúttal tengerészkéket, hozzá az anyja
hosszú, ezüst fülbevalóját a nyolcvanas évek elejéről, amikor
Palmiotti megismerte Jessamine „Minnie” Wallace-t.
– Nos, Minnie, ezúttal miről van szó?
Minnie felszegte az állát, láthatóvá téve vastag, kurta nyakát
és a vigyort az arcán, amely a szélütése óta féloldalas volt.
– Mi lenne, ha előbb köszönnél? – kérdezte kissé selypítve
(ami szintén a stroke visszamaradt hatása volt).
– Most nem fizikoterápián kellene lenned?
– Már megvolt – állította Minnie.
Palmiotti az ajtóban állva tanulmányozta a kanapén ülő nőt,
aki a rózsaszín botját ütögette a hüvelykujjával. Még mindig csak
azzal tudott járni. A bot fogantyúja flamingófejet formázott. Ez
volt a baj azzal, ha valaki az elnök testvére – azzal töltheti az
életét, hogy kitalálja, hogyan emelkedhet ki a maga erejéből.
– Nem végezted el a gyakorlatokat, igaz?
– Dehogynem.
– Minnie… mutasd a kezed – követelte Palmiotti.
Minnie mosolyogva úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Akartam is kérdezni, áll még a mai ebéd Gabriellel? – utalt
Minnie az elnök időbeosztásának szervezőjére.
– Ne csináld ezt, kérlek – esedezett Palmiotti.
– Mit?
– Most meg mi lesz? Fogadás az Oválisban? Beszédet
mondatsz az elnökkel az éves összejöveteleden?
– Beteggondozók Konferenciája… az agykárosodásokat kutató
vezető tudósokkal – magyarázta Minnie. Ez volt az az ügy,
amelynek újabban sok idejét szentelte. – A fivérem már
megígérte, hogy eljön, de amikor beszéltem Gabriellel…
– Figyelj, tudod, hogy ha Gabriel nemet mond, akkor az nem.
De mialatt Palmiotti azért az eszközért nyúlt, amellyel
kiderítheti az elnök hollétét – a titkosszolgálat rádiójához
csatlakozó fülhallgató ott volt az íróasztalán –, hirtelen zaj
támadt a háta mögött. A földszinti folyosón alkalmazottak sora
tűnt fel (az elnök személyi asszisztense, irodavezetője,
sajtótitkára és az öreg fekete beszédíró), akik lassan
összeverődtek az elnöki magánlift előtt. Palmiotti már három éve
figyeli ezt. Nem kell a rádió. Az inas, aki kikészíti Wallace-nak
az öltönyt, mindig a személyi asszisztenst értesíti először.
És már ki is gyulladt a piros lámpa, és a lift csengetett. Mitchel
ügynök suttogott valamit a csuklóján lévő mikrofonba, mire két
másik titkos ügynök termett ott a semmiből. Harminc
másodperc múlva Orson Wallace elnök új öltönyben és
nyakkendőben kilépett a liftből, hogy megkezdje munkanapját.
Az elnök a körülötte nyüzsgő stáb helyett egy pillanatra
odanézett a folyosó túloldalára.
Az orvos nemet intett a fejével.
Nem minden elnök jó szónok. Nem minden elnök nagy
gondolkodó. De a modern korban minden egyes elnök a mestere
valaminek: a szemkontaktusnak. Bill Clinton annyira jó volt
ebben, hogy ha limonádét ivott, miközben veled beszélt, a
pohara fenekén át is rád nézett, hogy folyamatosan fogva tartson
a tekintetével. Wallace sem adta alább. Amikor kiszállt a liftből
és körülnézett ahelyett, hogy a beosztottaira figyelt volna…
…Palmiotti mindjárt tudta, hogy bármi történt is tegnap éjjel,
az rosszabb, mint gondolta.
– Adjon nekem egy percet – veregette vállon az elnök a
személyi asszisztensét, majd kilépett a kis gyülekezetből, és
egyenesen Palmiotti felé vette az irányt a folyosón.
 A stáb természetesen a nyomában maradt.
De amikor az elnök megállt az orvosi részleg recepcióján, a
csapat fele – a beszédíró, a sajtótitkár és a három titkos ügynök –
megtorpant az ajtóban és a folyosón maradt, mert tudták, hogy
nincs joguk jelen lenni az elnök orvosának rendelőjében.
– Dr. Palmiotti! – motyogta rémülten az ügyeletes nővér. Az
elnök csak akkor járt itt, amikor hivatalosan a napirendjébe volt
iktatva valamilyen vizsgálat.
– Látom – szólt ki Palmiotti a rendelőjéből.
– Hol rejtegeti? Tudta, hogy új barátnője van? Beszélt
magának a barátnőjéről? – ugratta az elnök a nővért a fogát
villogtatva. Ennyi is elég volt, hogy elbűvölje és bolonddá tegye.
A nyomában járó két emberét is bolonddá tudta tenni. Nem úgy
a régi barátot, aki már az ötödik osztályban megtanulta, hogy
pórul jár, ha elcseréli a dupla krémes csokis kekszét Wallace
vaníliás puszedlijével.
Ahogy összekapcsolódott a két férfi tekintete, Palmiotti érezte
a közeledő tájfunt. Eddig mindössze háromszor látta ezt a
kifejezést Wallace arcán; egyszer már elnökként, egyszer még
kormányzóként és egyszer azon az estén, amelyről többé nem
esett szó.
Amikor az elnök megállt Palmiotti rendelőjének küszöbén, az
orvos meglátta nála a kemény fedelű könyvet.
Palmiotti felvonta a szemöldökét. Nem vagyunk egyedül,
mondta egy szemvillanással.
Wallace bedugta a fejét a rendelőbe, és felfedezte a nővérét,
aki a felemelt flamingós bot csőrével üdvözölte.
A helyzet távolról sem volt ideális.
Az elnök nem törődött vele. Belépett Palmiotti rendelőjébe,
amelyet ugyanazok az orvosi diplomák díszítettek, mint az első
rendelőjét Ohióban. Akkor még minden sokkal egyszerűbb volt.
 – Elnök úr… – Wallace személyi asszisztense a küszöbön állt
az irodavezetővel.
A mindenkori Fehér Házban az okos beosztottakat megkérik,
hogy tartsanak az elnökkel. De a legokosabb alkalmazottak – ők
azok, akik a legmesszebbre jutnak – tudják, mikor kell lelépni.
– Idekint leszünk – közölte az asszisztens, visszavonulva a
recepciós térbe.
– Stewie csak megvizsgálta a kezemet – magyarázkodott
Minnie előrehajolva a kanapén, és odanyújtva nyitott tenyerét
Palmiottinak.
– Remek – morogta Wallace rá sem nézve a nővérére,
miközben becsukta maga után a rendelő ajtaját. Nagyobb
gondjai voltak ennél.
– Ha jól értettem, megint fáj a hátad – mondta Palmiotti.
Orson Wallace fürkészve nézett a barátjára. Az elnöknek
látványos volt a szemkontaktusa. Jobb, mint Clintoné. Jobb, mint
W. Bushé. Jobb, mint Obamáé.
– El se hinnéd, mennyire – mondta a szabad világ vezetője,
gondosan hangsúlyozva minden szótagot. – Mit gondolsz; tudsz
rajtam segíteni?
– Meglátjuk – válaszolta Palmiotti. – Először is meg kell
mondanod, hogy hol fáj.
 18

– Ez rossz jel, igaz? – kérdezem.

– Nyugalom – suttogja Tot letekerve az ablakot. Kígyómarásként
támad a kinti hideg. Megpróbál bátorítani, de közben a jobb
kezével az újságokat rendezgeti, hogy eltakarja velük George
Washington szótárát.
– Sajnálom, fiúk – mondja a biztonsági őr, aki minden
szótagot fuj tatással kísér. – Kérem az igazolványokat.
– Ugyan már, Morris – mondja Tot felhúzva bozontos
szemöldökét. – Azt akarja bemesélni nekünk, hogy nem ismer
meg…
– Ne idegeljen már, Tot. Ez a szabály. Igazolványokat.
Tot leengedi a szemöldökét, és előveszi az igazolványát. Nem
örül. Ahogy az őr sem, aki kissé túl mélyen hajol be a nyitott
ablakon. Végigjáratja a tekintetét az egész kocsin. Mintha
keresne valamit.
Hátrakerül a csomagtartóhoz, és bedug a kocsi alá egy hosszú
fémrudat tükörrel a végén. Bombakereső. Azóta nem volt nálunk
bombakeresés, mióta egy évvel ezelőtt ellátogatott hozzánk a
német államelnök.
– Megvan, amit keres? – kérdezi Tot, még mindig az
újságokon nyugtatva a tenyerét. A legfelső az Orlandóról szóló
cikknél van kihajtva.
– Igen. Minden bevetve – mondja az őr visszapillantva a
fakabátra. Nem kell hozzá James Bondnak lenni, hogy rájöjjek,
mit néz: a lapos, kompakt biztonsági kamerát, amely egyenesen
ránk irányul. Nem vitás, hogy figyelnek minket.
A sárga tuskó fülsiketítő, fémes csikorgással a föld alá süllyed,
megnyitva előttünk az utat. Tot behajt, az arca ismét felém
fordul. Vak szemében nem látni semmit, de az arckifejezése
beszédes: Meg ne szólalj.
Szófogadóan hallgatok a parkolóhelytől a liftekig. Némán
emelkedünk fölfelé, s közben Tot kihajtja az újságot, de
nyilvánvaló, hogy azt nézi, amit belerejtett: az Entick-féle
szótárat. Figyelem, ahogy tanulmányozza a kézzel írt bejegyzés
hurkait és cirkalmait. Exitus acta probat.
– Látod? – kérdezem. – Ez George Washington…
Ismét olyan pillantást vet rám, amellyel elhallgattat. Ezúttal
várok addig, amíg be nem érünk a harmadik emeleti irodánkba.
A táblán az ajtó mellett az áll, hogy 404-es szoba, de mi csak
úgy hívjuk, hogy Régi Katonai, mert itt őrizzük a függetlenségi
és a polgárháború iratait.
– Van itt valaki? – szólok be kinyitva az ajtót, de már tudom a
választ. A hosszú teremben nem égnek a lámpák. Bal felől, a fém
írótáblán két oszlop – az egyik a BE, a másik a KI – és fél tucat
mágnes az arcképünkkel. Mint az óvodai jelek, tényleg
nevetséges. De működik, hiszen egész nap a polcok között
rohangálunk kutatómunkát végezve. És most mindenkinek a KI
oszlopban van a képe. Ez kell nekünk.
Tudjuk, hogy nincs sok időnk, ezért hátrarohanok a
munkaállomásomhoz. Toté elöl van.
– Nem akarod megnézni, hogy az állományunkba tartozik-e a
könyv? – szólok oda neki, miközben előveszem a kulcsot, hogy
kinyissam a középső asztalfiókot. Meglepetésemre már nyitva
van. Töröm rajta a fejem egy másodpercig, bekapcsolom a
számítógépet. A tegnapi zűrök után könnyen lehet, hogy este
elfelejtettem bezárni. De ekkor eszembe jut a házam bejárati
ajtaja…
– Te is vesd be a bűvészmutatványaidat, én is bevetem a
magaméit – mondja Tot, s már hallom is egy fémfiók csikorgását.
Totnak nagy krecnije van, hat, magas iratszekrény az egyik fala,
tornyokban állnak nála a könyvek (leginkább a szakterületéről,
Abraham Lincolnról), és a széles ablaka a Pennsylvania
sugárutra meg a Tengerészeti Emlékműre néz.
Az én kreclim szűkös, egy íróasztal, egy számítógép fér csak
el és egy parafa, tábla a legszebb történelmi sajtóhibákkal,
amelyeket össze tudtunk szedni, kezdve egy 1631-es Biblián,
amelyben ezt írják: „Paráználkodj!”, vagy az 1915-ös Washington
Post első, nappali kiadásán, amelyben azt akarták írni, hogy
Woodrow Wilson elnök „az este jól érezte magát Mrs. Galttal” –
az özvegyasszonnyal, akinek udvarolt –, de helyette azt írták: az
elnök „az este jól érezte magát Mrs. Galtban”. Hörcsögtermészet
nélkül nem végezheted ezt a munkát. De mivel tízmilliárd
oldalnyi az állományunk, muszáj kicsit dögevőknek is lennünk.
Amikor betölt a számítógép, a billentyűzetre teszem a kezem,
hogy nekilássak a keresésnek. Ekkor megszólal a zsebemben a
mobiltelefon. Tudom, hogy ki az. Épp időben.
– Szia, anya – mondom anélkül, hogy meg kellene néznem a
hívót. A szívműtétje után megkértem az anyámat, hogy minden
reggel hívjon fel – csak, hogy tudjam, jól van-e. De ahogy a
fülemhez teszem a mobilt, nem az anyám hangját hallom…
– Jól van – mondja a nővérem, Sharon –, csak kimerült.
Két nővérem van. Sharon az idősebb – és ő az, aki mindig az
anyánkkal lakott, még akkor is, amikor a helyi népfőiskolára járt.
Annak idején ezt Sharon gyenge pontjának hívtuk. Ma ez a
családunk erőssége. Úgy néz ki, mint az anyánk. Úgy beszél,
mint az anyánk És manapság az tölti ki az ideje javát, hogy az
anyánk betegségeivel foglalkozik.
 Kéthetente hazautalom a fizetésem egy részét. De Sharon az
idejét áldozza rá.
– Kérdezd meg tőle, megy-e a Jumbóba – mondom, a kedvenc
éttermét használva lakmuszpapírnak. Ha anyu ott ebédel, abból
tudom, hogy jól van.
– Igen – válaszolja Sharon. – És tudni szeretné, hol leszel
péntek este – teszi hozzá, mert ez meg az anyám lakmuszpapírja.
Nem az érdekli, hová megyek, hanem az, hogy egyáltalán
megyek-e valahová. Azt akarja tudni, lesz-e a randim. De még
inkább azt, hogy túllépek-e valaha Irisen.
– Lennél szíves megmondani neki, hogy jól vagyok? –
kérlelem.
– És hogy van a hetvenéves barátod, Beecher?
– Miért érdekel annyira Tot? Soha nem találkoztál még vele.
– Nyilván szeretetre méltó, de hidd el nekem, tapasztalatból
beszélek, ha nem változtatsz az életmódodon, te is az leszel.
Öreg, szeretetre méltó és magányos. Hallgass rám, Beecher, ne
rejtőzz el abban a levéltárban. Kezdj el élni.
– Most veled vitatkozom vagy anyával?
Mielőtt válaszolhatna, megakad valamin a szemem. Világít a
piros lámpa a vezetékes telefonon. Hangposta üzenetem van.
– Azt hiszem, találtam neked valamit, öregfiú – szól ki Tot a
kreclijéből.
– Sharon, mennem kell. Csókolom anyát. – Ahogy leteszem a
mobilt, már ütöm is be a PIN-kódom, hogy belépjek a
hangpostába.
Amíg várom, hogy elinduljon az üzenet, rákeresek a hívó
azonosítójára, nézem a telefon kis kijelzőjét, és legörgetek annak
a nevéig, aki a legutóbbi üzenetet hagyta nekem.
Williams, Orlando.
Elakad a szívverésem.
Még egyszer elolvasom. Orlando.
 Jelez a számítógép. Tot kiabál valamit a távolból.
„Az üzenet időpontja… 16.58… tegnap.”
És megszólal a fülemben az ismerős bariton – Orlando hangja
és egy halott ember utolsó szavai.
 19

– Egy tízes skálán – kérdezte Palmiotti – hányasra értékelnéd a

fájdalmat?
– Négyes – felelte az elnök.
– Csak négyes?
– Négyes szokott lenni. De most nyolcas – mondta Wallace
fel-alá járva az orvosi rendelő bal oldali fala mentén, kitekintve a
nagy ablakon, ahonnan csodás kilátás nyílt a Fehér Ház
Rózsakertjére. – Közelít a kilenceshez.
– Milyen kilences? – kérdezte Minnie, növekvő
aggodalommal. Az orvos az elnökhöz beszélt, de Minnie-t
vizsgálta, aki most Palmiotti előtt állt.
Oda tartotta a nyitott tenyerét, és az orvos minden ujjbegyét
megbökte egy sterilizált tűvel, tesztelve a reakciót. Ha Minnie túl
sokáig kihagyta a terápiát, enyhültek az éles fájdalmak, és tompa
sajgás lépett a helyükre.
– Neki mi baja? – kérdezte Minnie a fivérére mutatva.
– Semmi – nyugtatta meg Palmiotti.
– Ha beteg…
– Nem vagyok beteg. Csak ezek a hülye hátproblémák –
állította az elnök. – Rohadtul aludtam az éjszaka.
– Hallgass ide, tudom, hogy ezt nem fogják idézni az újságok
címlapján, de akkor is hallanod kell. Én hiszek benned. Stewie
hisz benned. A feleséged és a gyerekeid hisznek benned. És
emberek milliói is hisznek benned. Ugye, tudod?
Az elnök a nővére felé fordult, itta a szavait.
 Palmiotti tudta, mennyire szereti Minnie a testvérét. És
viszont. De ez még nem jelentette azt, hogy Wallace-nak mindig
jót tett Minnie jelenléte. Ma már egész Amerika ismeri a
történetet: Minnie a Turner-szindróma nevű genetikai
betegséggel született. Ez csak a nőket érinti, és az idézi elő, hogy
a két X-kromoszóma közül az egyik hiányzik. A Turner-
szindrómások 98 százaléka meghal, de Minnie életben maradt –
és megkímélték a betegséggel együttjáró szív-, vese- vagy
kognitív zavarok is. Valójában Minnie Wallace egyetlen tünete –
a kór egyes áldozataihoz hasonlóan – a férfiasság volt.
Széles mellkas. Alacsony homlok. Rövid nyak. Az egy X-
kromoszóma miatt úgy nézett ki, mint Moe a Three Stooges
komikus trióból. Perez Hilton szerint a hét törpe közül ő lenne
Morgó. Vagy Dagi. Vagy Dundi. Amikor ez nyilvánosságra
került, az elnök megpróbálta elütni. Kiadott egy nyilatkozatot,
hogy ettől ő is „Morgó” lett. De Palmiotti tudta az igazat. Hogy a
legfájóbb pontján találták el. Az elnök legfájóbb pontján…
Minnie-én… Palmiotti legutóbb a Minnie szélütéséhez vezető
baleset éjszakáján látta ennyire szenvedni a barátját.
És az volt a legrosszabb, hogy most hasonló fájdalmat látott –
és az elnök feszült arckifejezéséből ítélve, hiába cseverészik
oldottan a nővérével, ez a fájdalom csak egyre nő.
– Minnie, azonnal menned kell terápiára – rendelkezett
Palmiotti.
– Itt is elvégezhetem a gyakorlatokat. Vannak ruganyos
labdáid…
– Mimo, nem figyelsz – állította le az elnök. – Vizsgálatra
jöttem az orvosomhoz. Egyedül.
Minnie felkapta a fejét. Ismerte ezt a hangszínt. Megragadta a
flamingos botját, és már indult is az ajtó felé.
– Mielőtt elmennék – mondta gyorsan –, ha fel tudnál szólalni
a Beteggondozó Konferencián…
 – Minnie…
– Jól van, értem. Gabriel. Beszélni fogok Gabriellel – mondta. –
Csak ígérd meg… ezek a problémák a hátaddal… biztos, hogy
jól vagy?
– Nézz rám – szólította fel Wallace rávillantva azt a fotogén
mosolyát, amely a népszerűségi szavazatai 54 százalékát hozta. –
Nézd meg, hol lakom… nézd meg, milyen életem van. Mi bajom
lehetne?
A sántító Minnie-nek csaknem egy percébe telt, hogy elhagyja
a rendelőt.
Az elnök nem szólalt meg addig, amíg ki nem ment a nővére.
 20

– Beecher, én vagyok… – mondja Orlando az üzenetben, mély

hangjában egy csipet wisconsini akcentussal.
Megdermed a lábam, aztán a mellkasom.
– Ezt nézd meg, Beecher! – üvölti Tot a hátam mögül, bár
esküdni mernék, hogy úgy hangzik, mintha a víz alatt beszélne.
– Tot, várj egy pillanatig – szólok vissza.
Uramatyám. Hogy lehet ez? Orlando. Ez tényleg Orlando.
– De ezt akkor is látnod kell – erősködik Tot, és elindul felém
egy iratkapoccsal összefogott vastag papírköteggel.
Én a telefont markolva előrehajolok a székben, és lenyomom a
3-as gombot… Ez így nem megy… koncentrálj! Kezdd elölről!
Bip.
– Beecher, én vagyok… – mondja újra Orlando. Egy
másodpercig szünetet tart.
– Láttad ezt valaha? – szakít félbe Tot a papírokkal
hadonászva.
– Kérlek, Tot… várj egy kicsit.
Megint megnyomom a 3-as gombot, hogy időt nyerjek. Nem
szorítom a fülemre a kagylót, de így is hallom, ahogy Orlando
rákezdi: – Beecher, én vagyok…
– Akarod tudni, vagy nem, hogy ez George Washington
szótára-e? – kérdezi Tot. – Akkor figyelj. Amikor George
Washington meghalt, a Mount Vernon leltárt készített minden
egyes ingóságáról… a gyertyatartókról, a villákról, a képekről a
falakon…
 Újra megnyomom a 3-ast. – Beecher, én vagyok.
– …és persze George Washington minden könyvéről –
mondja Tot az asztalra dobva az Entick-szótárat, amely hangos
puffanással landol.
– Oké, Tot, értem.
– Minél jobban sürgetsz, Beecher, annál lassabban érek a
végére.
– Jól van, elnézést. De kérlek… – Újra megnyomom a 3-ast. –
Beecher, én vagyok.
– Az a lényeg – folytatja Tot –, hogy csak akkor dönthetjük el,
tényleg Washingtoné volt-e ez a könyv, ha először ellenőrizzük,
volt-e belőle példánya.
Újra megnyomom a 3-ast.
– És?
– Ezek szerint igen. – Tot a listára mutat. Egy példány. Entick’s
Dictionary. – Még ha ez ugyanaz a példány is, nem tudjuk,
hogyan került ide.
– Vagy hogy ide került-e egyáltalán – mondom. – A jelek
szerint nem tartozik bele az állományunkba.
– Hát, ezt elég könnyű kideríteni. – A számítógépem felé
fordul és leparancsol a székemről. – Állj már fel! Add át a helyet
az öregembernek – mondja, ahogy felpattanok, húzva
magammal a telefonzsinórt, ameddig lehet. Tot már a
billentyűzeten kopog. Remek. Visszatérítem a figyelmem a
telefonhoz…
– Beecher, én vagyok – kezdi sokadszorra Orlando. Egy
másodpercig szünetet tart. – Francba, nincs meg a mobilszámod. –
Megint elhallgat, aztán gyorsabban folytatja. – Mindenképp hívj
fel. Az, amit tettél…
Amit tettem?
– Hívjál – fejezi be.
Megnyomom a gombot, és visszajátszom az üzenetet.
 – Francba, nincs meg a mobilszámod.
Itt elhallgat. Mi akar ez lenni? Pánik? Vagy rosszul van?
– Francba, nincs meg a mobilszámod.
Figyelmesen hallgatom, és rájövök, hogy az előbb tévedtem.
Nem beszél gyorsabban. Gyors ugyan, de nem gyorsabb a
szokásosnál.
– Mindenképp hívj fel. Az, amit tettél…
Ez az. Itt válik feszültté a hangja. Amikor ezt mondja. Ismét
visszahallgatom.
– Az, amit tettél…
Arra gondol, hogy megtaláltam a szótárt.
– Az, amit tettél…
Határozottan az utolsó szóra teszi a hangsúlyt.
– Az, amit tettél…
Mindössze öt szótag. Három egyszerű szó. Olyan ez, mintha
néznéd egy boldog, vigyorgó kölyök fotóját, aztán közölnék
veled, hogy meghalt egy véres autóbalesetben. Nem számít, mit
szeretnél látni… innentől már csak azt látod… és nem csak a
veszteségről vagy a szomorúságról van szó. Hallani ezeket a
szavakat… amelyeket egy… egy kísértet mond…
– Az, amit tettél…
Hallom benne a vádat.
– Hívjál – mondta végül Orlando, tegnap 16.58-kor.
Ahogy elenyészik a hangja, érzem, hogy ráng a testem, keresi
a belső egyensúlyt. Nem találja. Olyan erősen szorítom a
kagylót, hogy az izzadság a tenyeremről lefolyik a csuklómon és
beszivárog az óraszíjam alá.
Csak amikor odanézek, veszem észre, hogy Tot a nyakát
kitekerve engem fürkész az ép szemével. Ha hallotta volna…
Egyenesen rám néz.
Hát persze hogy hallotta.
 Várom, hogy ítéletet mondjon vagy figyelmeztessen, hogy
meg kell szabadulnom Orlando üzenetétől.
– Nem csak te vagy benne, Beecher.
– Valójában igen – mondom, miközben pittyegést hallok a
vonalban. Megnézem, ki hív. Biztonságiak. Nem veszem fel. Már
csak az hiányzik, hogy Khazei elkezdjen faggatni Orlando
haláláról. Továbbítom Orlando üzenetét a mobilomra, aztán
törlöm a hangpostából.
Tot a fejét csóválja. – Nem vagy egyedül, Beecher. Ezt vésd az
eszedbe.
– Rendben. És hálás vagyok, Tot, ha valaki kedves hozzám, de
én… azt hiszem, hogy nem vagyok képes erre.
– Mire?
– Erre. Erre az egészre. Régi könyvek után nyomozni,
amelyeket az elnöknek rejtettek el… kémjátszmákba
bonyolódni… bűntudatot érezni és hajmeresztő üzeneteket
kapni halott emberektől.
– Bűntudatot érezni? Miről beszélsz?
– Hallottad Orlando üzenetét, nem? Amikor azt mondja, hogy
én tettem… legyen szívroham vagy gyilkosság, akár azt is
hozzátehetné, hogy én okoztam a halálát.
– Te tényleg azt hiszed, azért hívott fel Orlando, hogy keserű
szemrehányást tegyen?
– Mi mást hihetnék?
Tot az állkapcsán, a füle alatt kiálló kóbor szőrszálakat
morzsolgatja a hüvelyk- és a mutatóujja között a
varázslószakállában, miközben a kibelezett szótárt bámulja.
– Talán az elképedését fejezte ki, hogy megtaláltad. Vagy
akkor ismerte fel a következményeit annak, „amit tettél”.
Elmélyíti a hangját Orlandót utánozva: …te felfedeztél valamit,
aminek senki nem tudott a létezéséről. Wallace elnök… a fene sem
tudja, mit akart vele, de te megtaláltad, Beecher. Hős vagy.
 – Hős? Mitől? Hogy kiöntöttem a kávét? Hogy le akartam
nyűgözni egy lányt a középiskolából, mert szeretném elfelejteni
a menyasszonyomat? De most tényleg, Tot! Izzadó lábbal
ébredtem ma reggel. Mondj nekem egy hőst, akinek izzad a lába!
Várom a válaszát – hogy előjön valami képtelen történelmi
adalékkal, miszerint Teddy Rooseveltről köztudott volt, hogy
izzad a lába, de Tot csak ül ott és csavargatja a szakállát.
Megint csöng a telefonom. A hívó fél most is a Biztonsági
Központ. Most sem veszem fel.
Tot helyeslően bólint, és nagy levegőt vesz az orrán át.
– Beecher, tudod, mi a legjobb ebben a munkában? Számomra
ez a darab papír – mondja, és találomra elvesz az íróasztalomról
egy ív papírt, s lengetni kezdi. – Bármely más napon ez csak egy
tétel a sok közül az állományunkban, igaz? De aztán, egy napon
beüt 9/11, és egyszeriben ez a papír a legfontosabb dokumentum
lesz az amerikai kormány számára. – Visszaejti a lapot az
asztalra. – Ezért vagyunk mi itt, Beecher. Hogy tanúsítsunk,
hogy védelmezzünk. Mi vagyunk a kezelői azoknak az
iratoknak, amelyek egy napon még történelmi jelentőségre
tesznek szert.
– Szerintem kissé teátrális vagy azzal a papírral, Tot.
– Nem figyelsz. Nem csak a papírról van szó. Emberekkel is
megesik.
A szoba túlsó végében kinyílik a bejárati ajtó, és halkan
koccan egy mágnes a fémtáblán. Tengeralattjáró periszkópjaként
dugom ki a fejem, és Rina levéltáros kolleginát látom, aki
meglepően kedves Mona Lisa-mosolyt küld felém ahhoz képest,
milyen dühös volt rám tegnap, mert csak második lett a belső
értékelésen.
– Jól vagy? – kérdezi Rina.
– Hogyan?
– Láttalak tegnap odalent. Orlandóval. Barátok voltatok, nem?
 – De… igen… nem… köszönöm, jól – mondom neki, ő pedig
elindul felém.
Visszahúzva a periszkópot Tothoz fordulok.
– Rina – súgom, gyorsan hozzátéve: – És ebben az
analógiában én volnék az ív papír?
– Egy éve vagy itt, Beecher, tudhatnád, hogy a történelem
nem csak a leírt dolgokból áll. Ez egy szelekciós folyamat.
Kiválaszt időpontokat, eseményeket és igen, embereket is…
olyan helyzet elé állítja őket, amelyen nem képesek úrrá lenni.
Milliókkal esik meg ez nap mint nap. De csak azokról olvasunk a
történelemkönyvekben, akik felismerik a helyzetet,
megküzdenek vele és rájönnek, hogy kik is ők valójában.
– Most te nem figyelsz, Tot. Én tudom, ki vagyok.
Megküzdöttem ezért az életért. Két teljes évem ment rá arra,
hogy 140 ezer fotót készítsek túlárazott esküvői tortákról,
vőlegényekről, akik azt hiszik magukról, hogy tudnak láncolni,
csak hogy ne kelljen visszamennem Wisconsinba azzal a
tudattal, hogy az anyai házon kívüli világ túl kemény dió
nekem. Többre vittem, mint az apám és az ő apja, többre, mint
bármelyik rohadt osztálytársam, akik folyton a fejemhez vágták
a labdát a kidobósban, holott tudták, hogy a fejbe dobás nem ér.
De bármilyen helyzet elé állított is szerinted a történelem…
bármit tettünk is a védett szobában… én nem tudom, hogy mi
volt az… nem tudom, hol kezdjem… még azt sem tudom, hogy
mit kellene keresnem!
Tot újra csak a fejét csóválja, és visszafordulva a
számítógéphez lenyomja az Entert. A monitoron az Entick’s
Dictionary levéltári adatai jelennek meg. Igen, van belőle
példányunk. Igen, itt van, ebben az épületben. És a leltár szerint
jelenleg…
– Kikölcsönözve – mondom ki hangosan, amit a monitoron
olvasok.
 Ez az első jó hír ma. Emberek százai jönnek kutatni a
levéltárba minden nap. Hogy megkönnyítsük a dolgukat, a
kutatóként bejelentkező két kocsit tölthet meg és tehet félre
magának a kutatószobában, három napig. A nyilvántartás
alapján az Entick-szótár jelenleg az egyik kutató nevén van, akit
úgy hívnak, hogy… Tot rákattint a következő oldalra.
– Dustin Gyrich – suttogjuk egy emberként. És harmadszor is
megszólal a telefonom. És én harmadszor sem fogadom a
biztonságiak hívását.
– Tőlünk van ez a Gyrich? – kérdezem kihúzva az íróasztalom
felső fiókját, hogy átfussam a munkatársak listáját. A… B… G…
D… G…H…I… Nincs olyan név, hogy Gyrich.
– Azt sem hiszem, hogy profi – teszi hozzá Tot a hivatásos
kutatókra célozva, akiket órabérért alkalmazhatnak az emberek.
Az iroda túlsó végében ismét nyílik az ajtó.
– Beecher, itt vagy? – kiáltja egy ismerős hang.
Ki sem kell dugnom a periszkópot, mert megérzem Dallas
pipadohányának illatát. Dallas többnyire tudomást sem vesz
rólam. Most egyenesen felém tartanak a léptei.
– Beecher? – szólít még egyszer a nevemen, szinte aggódva. –
Itt vagy?
– Igen, itt vagyok – mondom kilépve a kutricámból.
– A fenébe is, miért nem válaszoltál? A biztonságiak
idegesek… Orlando után. Ne csináld ezt! – ró meg, és aggódás
helyett most már csak dühös. – Ha legközelebb felhív valaki, te
szerencsétlen, akkor vedd fel azt a rohadt telefont és…
Dallas elharapja a mondatot és megtorpan. Már nem engem
néz, hanem valamit a hátam mögött. Rémülten fordulok sarkon,
hogy hátha a szótár az. De nem, az már eltűnt. Eltüntette az
illető, aki az íróasztalomnál ül.
– Üdv, Tot – köszön Dallas a szakállkezdeményét vakargatva.
– Nem tudtam, hogy itt vagy.
 Tot nem szól egy szót sem. Csak rezzenéstelenül nézi Dallast.
Nem személyes sértésnek szánja. Amikor hetvenéves lett,
eldöntötte, hogy a boldog életnek tíz szabálya van. Velem csak
azt osztotta meg, hogy levéltárosként nem barátkozik
olyanokkal, akik szerint Franklin Delano Roosevelt tudott a Peal
Harbor ellen tervezett támadásról, mivel az épületben egyetlen
olyan irat sincs, ami ezt alátámasztaná. Tudom, hogy a másik
szabály a fehér pamutalsóval és a jó szexuális élettel van
valamilyen kapcsolatban (leállítottam, amikor erről beszélt, mert
már a gondolattól azt kívántam, bár vak lennék). És amit még
tudok, hogy egy harmadik szabály fullánkos gyűlöletet ír elő a
másokkal szemétkedők iránt – különösen, ha azok a mások Tot
barátai.
Jó látni, ahogy Dallas hátrál egy fél lépést. Még a
legpimaszabb oroszlánkölyök sem akaszt bajuszt a
nagymacskával.
– Én csak… azt akartam mondani – hebegi Dallas –, azt
mondom éppen Beechernek, hogy aggódtam…
– Honnan tudod, hogy hívta valaki? – vonja kérdőre Tot.
– Tessék?
– Azzal jöttél be, hogy hívták a biztonságiak. Honnan tudod,
hogy hívták?
– Én… éppen ott voltam.
– A Biztonsági Központban?
– Nem… a recepción… a detektoroknál – feleli Dallas a
Pennsylvania sugárúti bejárat ellenőrző pontjára utalva. – Jött
valaki Beecherhez, és az a nő mindenáron látni akarja.
– Nő?
– A barátod. Aki tegnap is itt volt. Az orrpiercinges…
Tot rám néz. Az imént Lee Harvey Oswald lányának nevezte.
És nagyon nem szeretné, ha behoznám ide.
– Clementine még mindig odalent van? – kérdezem.
 – Mégis mit gondolsz, miért hívogatnak? – kérdez vissza
Dallas. – Látták, hogy bejelentkeztél a garázsban, de amikor nem
vetted fel a telefont…
Totra pillantok, akinek nem kell segítség, hogy összerakja a
képet. Clementine csak úgy juthat be az épületbe, ha én
lemegyek és személyesen bejelentem. Bár nagyon nem hiányzik
most, hogy még előrébb ugorjak a gyanúsítottak listáján, mint
aki egy gyilkos lányát terelgeti, minél kevesebb időt tölt
Clementine a biztonságiakkal, annál jobb.
– Tot… – sokatmondó pillantást vetek rá, de már rohanok is
az ajtóhoz.
Eredj. Intézem, válaszolja a tekihtetével és egy biccentéssel.
Nem kell több, mint három perc huszonkét másodperc, hogy
leérjek a recepcióra. Fontos találkoznom Clementine-nal, de
ennél is fontosabb kideríteni, hogy ki az a Dustin Gyrich és miért
kérte ki azt az öreg szótárt pont azon a napon, amelyen ide
vártuk az elnököt.
– Öreg vagyok és utálom a csevegést – mondja Tot Dallasnak,
és visszafordul a számítógéphez. – Jobb, ha most elmész.
Miközben Dallas irányt vesz a saját asztalához, én gyorsítok
és bevéve egy éles balkanyart, máris ott vagyok az ajtónál. De
ahogy kinyitom és kirontok a folyosóra, csaknem visszapattanok
egy magas férfi mellkasáról, amelyen egy Biztonsági Őr jelvény
fénylik.
– Beecher, tudja, mi az, ami igazán dühít? – kérdezi Venkat
Khazei biztonsági parancsnokhelyettes. Kicsavart nyakkal nézek
fel rá. – Az, ha az emberek a helyükön vannak, ülnek az
íróasztaluknál, és mégsem veszik fel a telefont.
A vállamra teszi a kezét, de én másra sem bírok gondolni,
mint hogy ő a második ember az egész épületben, aki tudja,
hogy Orlando bent járt abban az ESZIH szobában.
– Miben lehetek szolgálatára? – kérdezem.
 – Milyen nagylelkű, Beecher – mondja Khazei. – Azt hittem,
már sohasem fogja megkérdezni.
 21

– Mondja meg, hol beszéljünk – ajánlja fel Khazei, mindent

bevetve, hogy barátságosnak tűnjön. – Beszélhetünk itt, az
asztalánál vagy…
– Jó lesz itt – vágom rá, mert mindenáron távol akarom tartani
a könyvtől.
– Egyáltalán hová rohant úgy?
– Mi?
– Rohant valahová, Beecher. Majdnem felöklelt. Azért
kérdezem, hová rohant úgy.
– A raktárba – válaszolom, kikövetkeztetve, hogy Khazei
információkért hívott, a biztonsági őr a recepcióról meg
Clementine miatt. – Szükségem van egy iratra a raktárból.
Az üres kezemre néz.
– Hol a kérőlap?
Nagyon okosnak képzeli magát.
– Itt – kopogtatom meg a fejem, jelezve, hogy én még okosabb
vagyok. De ahogy összevonja a szemöldökét, abból látni, hogy
Khazei nem értékeli az okosságomat.
– Azon tűnődöm – mondja oldalra simítva gyérülő fekete
haját –, hogy tegnap is rohant, amikor megtudta, mi történt
Orlandóval.
– A barátom volt. Nem kéne rohannom, ha azt hallom, hogy
meghalt a barátom?
 – Én csak azt mondom… egy olyan helyen, ahol a lassúságért
és a nyugalomért adnak érmet, maga túl sokat rohangál
mostanában.
Fürkészve néz rám, hagyja, hogy csend telepedjen az üres
folyosóra. De én csak arra tudok gondolni, hogy Clementine még
mindig lent vár az előcsarnokban.
– Azt mondta, kérdezni akar valamit, Mr. Khazei.
– Nem, én azt mondtam, hogy talán segíthet nekem – igazít ki
az állát vakarva. – Megnézte azóta az előjegyzési naptárát, hogy
mikor találkozott Orlandóval?
– Megnéztem, de nem tudok pontos időt mondani. A folyosón
találkoztam vele. Úgy fél órával azelőtt, hogy… érti…
Khazei bólint, de más módon nem reagál.
– Van bármi más, ami azóta eszébe jutott? Bármi, ami segíthet
tisztázni a halálát.
– Úgy tudom, a mentősök szerint rohama volt. És olyan
rendellenességben szenvedett, hogy alvás közben kihagyott a
légzése.
– Igen, de ők mentősök és nem törvényszéki orvosok –
mondja Khazei. – Még egyszer megkérdezem: mondott vagy tett
valamit Orlando a halála előtt, amiről tudnunk kéne?
Nem késlekedem a válasszal.
– Semmi ilyesmi nem jut eszembe.
– Ha jól értettem, közel álltak egymáshoz.
– Én csak azt mondtam, hogy kedves volt hozzám.
Mindketten wisconsiniak vagyunk, és mindig barátságos volt.
– Ennyi? – kérdezi Khazei.
– Miért olyan nehéz ezt elhinni?
– Nem is tudom – válaszolja Khazei hűvösen. – Például… ha ő
csak egy kedves fickó Wisconsinból, akkor hogy van az, hogy
magát hívja fel utoljára a halála előtt?
 A háta mögött csönget a lift, érkeznek a kollégák a reggeli
munkakezdésre. Khazei úgy mosolyog, mintha ezt is ő
irányítaná.
– Ez a 21. század, Beecher. Tényleg azt hiszi, hogy nem
ellenőriztük az Orlando telefonjáról kimenő hívásokat?
Másodszor ejt csapdába a béna próbálkozásaival.
Megfogadom magamban, hogy nem lesz harmadik.
– Talán jobb lenne egy nyugodtabb helyen folytatnunk ezt a
beszélgetést – javasolja Khazei, a raktárhoz vezető vasajtóra
mutatva. Ebben a napszakban már nyüzsögnek a folyosón az
alkalmazottak. – Azt mondta, hogy egy dossziéért megy –
mondja Khazei. – Elkísérem.
Tegnapig, amikor rárecsegett Orlandóra az ESZIH szobában,
nemigen hallottam Venkat Khazeiről. De ha jó a megérzésem,
nem pusztán csak Orlando meggyilkolása ügyében vizsgálódik –
ha tényleg a könyvet keresi, – vagy a megszerzése érdekében
gyilkosnak próbál feltüntetni, akkor a legkevésbé sem szerencsés
egyedül maradnom vele az épület legelhagyatottabb részében.
– Nekem semmi bajom azzal, ha itt beszélünk – mondom,
miközben a tömeg szétoszlik az irodákban, és mint egy
középiskola a becsengetés után, a folyosó lassan elcsendesül és
elnéptelenedik.
Khazei bólint, és úgy tesz, mint aki nem bánja. De miközben
arra várok, hogy az utolsó ajtó is becsukódjon a folyosón, a saját
irodánk áttetsző üvegű bejárata mögött kiszúrok egy
madárijesztőszerűen sovány árnyékot. Az amorf alak bármelyik
levéltáros lehet – Tot, Dallas, Rina –, de egy pillanatnyi
megtorpanás után az árny visszahúzódik. Mintha tudná, hogy
lebukott a hallgatózással.
– És mit mondott Orlando az utolsó üzenetében? – von
kérdőre Khazei.
 Már a hangszínéből tudom, hogy ezt a harmadik csapdának
szánja. Ha volt technikai eszköze kideríteni, hogy Orlando
nekem küldte az utolsó üzenetét, ugyanezzel az erővel le is
hallgathatta. És most csak próbára teszi az őszinteségem.
– Csak annyit… Orlando azt mondta, hogy nincs meg neki a
mobilszámom, és kérte, hogy hívjam fel.
– Milyen ügyben?
– Valószínűleg abban, amit a Szenátus Bíróválasztó
Bizottságának néhány régi, üres, fejléces papírjával tettem.
Tévedésből kerültek hozzánk, én meg fogtam az egyiket, és
viccből azon írtam levelet Orlandónak, hogy deportálásra ítélték.
Ostoba munkahelyi tréfa volt.
Ez elég jó történet, elég nyugodtan előadva. Még az „amit” és
a „tettem” szót is beleszőttem, utalva arra a nehezen
magyarázható félmondatra Orlando üzenetében. Az, amit tettél…
De Khazei csak áll ott, merev, katonás testtartásban, akár egy
óriási felkiáltójel. Hátrapillantok az irodaajtóra. Megint ott van
az árnyék.
– Járt tegnap a 12E1 ESZIH ben? – csap le rám végül.
– Tessék?
– Egyszerű választ várok egy egyszerű kérdésre. Járt ott vagy
a közelében tegnap bármikor?
Veszek egy nagy levegőt, miközben próbálok úgy tenni,
mintha nem vennék nagy levegőt. Nem sokat tudok Khazeiről,
de annak alapján, amit a két beszélgetésünkből kihámozhatok,
egyetlen kérdést sem tesz fel úgy, hogy ne tudná rá a választ,
vagy legalábbis ne lenne sejtése róla. És tekintve, hogy Dallas,
Rina és minimum egy titkos ügynök látott annak a szobának a
környékén… és még ott van a videokazetta is…
– 12E1 – mondom. – Ez az a szoba, ahol az elnök olvasni
szokott, ugye?
 – Beecher, ebben a pillanatban én még a barátja vagyok. De ha
azt szeretné, hogy az ellensége legyek…
– Igen… nem… Vagyis jártam arrafelé. Ott találkoztam
Orlandóval. Körbevezettem valakit.
– De azt állítja, hogy nem ment be?
Ez az a pont, ahol elmondhatnám neki az igazat.
Elmondhatnám, hogy bementem. Elmondhatnám neki, hogy
nem én tettem. De ahogy Khazeire nézek, aki még mindig
felkiáltójelként mered előttem, tudom, hogy csak azt akarja
hallani: én voltam az utolsó személy, aki életben látta Orlandót.
És amint ezt meghallja… amint megerősítést kap, hogy
hozzáférhettem ahhoz a könyvhöz…
Megrázom a fejem.
– Nem. Sohasem mentem be oda. – Még szúrósabban néz rám.
– Mi az? – kérdezem. – Ha nem hisz nekem, nézze meg a
felvételt. Minden ilyen szobában van videokamera, nem igaz?
Kockázatos blöff, de haladéktalanul meg kell tudnom, mi a
helyzet. Nyilván Khazei vette ki a kazettát Orlando
videolejátszójából. De ha arra akarja felhasználni, hogy gyilkost
csináljon belőlem, akkor semmi szükség nem volna erre a
beszélgetésre. Tehát vagy Khazeinél van a felvétel, de őt most a
könyv érdekli, vagy nincs nála a videokazetta, hanem ki tudja,
hol.
– A videónak meglepő módon lába kelt. Valaki elvitte az
ESZIH szobából – mondja Khazei köntörfalazás nélkül. – De
köszönöm, hogy eszembe juttatta. Közölnöm kell a
titkosszolgálattal.
– A titkosszolgálattal?
– Tudom. De amikor Orlando éppen akkor esett össze holtan,
amikor az elnök belépett az épületbe… És a titkosszolgálat nem
nagyon szereti a holttesteket a védence közelében. Szerencsére
felajánlották a segítségüket a nyomozásban – mondja, le nem
véve rólam a szemét. – Bár hátulütője is van. Úgy vélem, hogy
mire végeznek, átvilágítanak és ábécérendbe sorolnak minden
atomot, molekulát, minden DNS-mintát az egész ESZIH
szobában. Isten tudja, mit fognak találni, nem igaz, Beecher?
A háta mögött ismét csenget a lift, és újabb csapat alkalmazott
árad ki a széles folyosóra.
– Jut eszembe – teszi még hozzá, miközben a most érkezettek
kerülgetnek minket –, miért kellett összetekernie tegnap a
munkaköpenyét? Mivel öntötte le? Kávéval, igaz?
Bólintok, és magamra erőltetek egy mosolyt, ahogy jó
reggelttel üdvözlöm az elhaladó kollégákat.
– Na, akkor szép napot kívánok – mondja Khazei, és elindul a
várakozó lift felé. – Biztosra veszem, hogy hamarosan folytatjuk
ezt a beszélgetést.
Amikor becsukódik utána a liftajtó, újabb pillantást vetek az
irodánk bejáratára. Eltűnt a madárijesztő. Most legalább végre
lélegzethez jutok…
De nem.
Rohanni kezdek a lépcsőház felé. Majdnem elfelejtettem.
Odalent vár rám.
 22

– Várjunk… még ne – mondta az elnök felemelve az ujját. A

reggeli nap ellenfényében állva nézte a rendelő ajtaját, amely
már becsukódott a nővére mögött.
Palmiotti elfoglalta a helyét az íróasztalánál. Az ajtó alatt látni
lehetett a kint várakozók árnyékát.
Így volt ez mindig. A Fehér Háznak még a legintimebb részeit
is figyelte valaki.
– Tehát azt mondod – mutatott Palmiotti az elnökre –, hogy
kiújult a hátproblémád.
– Fáj – erősítette meg Wallace az árnyékokat nézve az ajtó
alatt. – És egyre rosszabb lesz.
Palmiotti elgondolkozott.
– Ez olyasmi, amivel magam is elbánok?
Az elnök is gondolkozott, mielőtt válaszolt volna, kinézve a
Rózsakertre, ahol gondosan elolvasztották a havat. Rengeteg
munka van abban, hogy ilyen háborítatlannak tűnik.
– Ezt meg kell fontolnom – mondta az elnök. – Pillanatnyilag
az lesz a legjobb, ha ragaszkodunk az eredeti kezeléshez.
– Elnök úr… – szólt be az egyik embere a folyosóról. Indulnia
kellett.
– Mielőtt elrohansz… – mondta Palmiotti. – Felmerült már
benned a műtét lehetősége?
Az elnök megrázta a fejét.
– Ezzel nem. Többé nem.
 – Elnök úr – szóltak be ismét. Négy zavartalan perc. Egy
elnöknek ez örökkévalóság.
– El kell vezetnem az országot – mondta Wallace a barátjának,
– Jut eszembe, ha érdekel egy jó könyv… – Felmutatta Samantha
Power Probléma a pokolból: Amerika és a népirtás kora című
könyvének keménykötésű példányát. – Nézz bele… Pulitzer-
díjat nyert – mondta az elnök, átadva Palmiottinak a kötetet.
Személyesen.
– Meglesz – válaszolta az orvos a régi barátnak, miközben a
borítót nézegette. Probléma a pokolból. Milyen igaz.
– Ja, és ha látnád Gabrielt – szólt vissza Wallace az ajtó felé
mentében –, mondd meg neki, iktasson be egy rövid beugrást a
napirendembe Minnie konferenciájára. De nem maradok ott
fényképezkedni.
– Elgyengültél, mi?
Az elnök nem válaszolt, csak szórakozottan búcsút intett. De
letette a garast.
Wallace számára a család volt az első.
Palmiotti megértette a célzást. Pontosan tudta, mi forog
kockán, ha a jelenlegi zűr azt jelenti, amire gondol. Most még
könnyű volna lelépni. Nyilván okosabb is. Az elnök lába
veszélyesen közel van a medvecsapdához. De mindazok után,
amit Wallace tett érte… mindazok után, amit egymásért tettek…
Első a család.
– Ó, és Stewie, meg kéne nyiratkoznod – tette hozzá az elnök.
– Rémesen nézel ki.
Dr. Stewart Palmiotti bólintott.
Hajvágás, ő is ugyanerre gondolt.
 23

– A lány.
– Milyen lány? – kérdezi a kerek képű, bozontos szemöldökű
biztonsági őr.
– A lány – mondom. – Itt kellene lennie.
Körülnéz a recepciós térben. A kopott zöld lábtörlőkkel és a
szürke kőfalakkal olyan hatást kelt, mint egy kripta. Jobbra a
fémdetektoros kapu és az átvilágítóberendezés. De azon a
néhány alkalmazotton kívül, aki felmutatja az igazolványát, csak
két másik biztonsági őrt látok.
– Nincs itt senki – mondja az őr.
– Valaki felszólt, hogy itt van – erősködöm. – Fekete haj. Szép
szem. Feltűnően…
– Csinos – fejezi be az őr az átvilágítótól.
A bozontos szemöldökű megint körülnéz.
– Nem tudja, hol van, vagy igen? – kérdezem.
– Azt hiszem, beléptettem. Pontosan ott várt – mutat az egyik
pad felé.
Nem vagyok meglepve. Miközben Tot és én teljes körű
átvizsgálásban részesültünk ma reggel, a biztonsági rendszerünk
általában olyan szinten áll, mint Orlando ősöreg videolejátszója.
Le sem húzzuk a belépőkártyánkat érkezéskor. Kivált a reggeli
csúcsforgalomban – de most is azt látom, hogy egy langaléta nő
vastag télikabátban csak meglengeti a kártyáját az őrnek és
besétál.
– Esküszöm, hogy ott várt – állítja az őr.
 Rápillantok a bejelentkezőívre a márványpult szélén.
Ugyanolyan az aláírása, mint a középiskolában. Könnyedén,
egyhuzamra. Clementine Kaye.
– Lehet, hogy bevitte valaki – mondja az átvilágítós őr.
– Senki nem vihette be. Hozzám jött. – Hacsak… De nem, még
Khazei sem lehet olyan gyors.
Előkapom a mobilt, kikeresem Clementine számát és
felhívom. Három csengés után bejelentkezik a hangposta. De
közben hallom, hogy valahol a távolban cseng egy mobil. –
Clementine? – indulok el a hang irányába. Elhaladok a pult
mellett, és futok az információs szobához, ahová a látogatók
többségének az első útja vezet. Logikusnak tűnik. Túl sokáig
várattam – talán besétált ide, hogy további adatokat szerezzen az
apjáról.
Újra megcsöngetem. Ismét megszólal valahol egy mobil.
Innen. Biztos, hogy innen hallom.
Lefékezve körülnézek a mentazöld kutatószobában. A négy
széles, könyvekkel megrakott íróasztalnál a szokásos
gyanúsítottak; a bal sarokban két idős nő kérdőívet tölt ki. Jobbra
egy veterán valamilyen dokumentumok iránt érdeklődik, egy
fiatal diák anyakönyveket böngész és…
Ott lesz.
Hátul, a számítógépeknél.
A monitort bámulva előrehajol a székben, magához szorítva
az összehajtogatott kabátot az ölében. A tegnapi frizurája helyett
ma kettéválasztva fogta össze kétoldalt a rövid fekete haját;
olyan lányokon látni ezt a hajviseletet, akik mellett öregnek
érzem magam, amióta betörtek az életembe, és rapzenét
hallgatnék miattuk Kenny Rogers helyett.
– Clemmi, mit csinálsz te itt? – kérdezem elindulva felé a
szoba végébe.
Nem válaszol.
 De ahogy közelebb érek… ahogy meglátom, mit néz a
monitoron… valamit a YouTube-ról…
Vannak olyan családi videóink, hogy ha egyetlen kis kocka
kivételével letakarják a képet, akkor is felismerem, mi van rajta.
Van egy felvétel rólam és a két nővéremről, ülnek egymás
mellett a műbőr kanapén a kórházban, a születésem után, és
engem tartanak kisbabaként az ölükben. Van egy olyan, amin
tízéves vagyok, Ronald Reagannek öltözve halloweenkor, a
fejemen azzal, amiről az anyám esküvel állította, hogy egy
Ronald Reagan-paróka, pedig csak egy régi Flinstone-műhaj
volt. És van az a videofelvétel az apámról – az az egyetlenegy – a
helyi uszodában, amelyen magasan a feje fölé emel engem
kétévesen, aztán a vízbe merít és újra felemel.
De mindez elhalványul azon jelenet mellett, amelyet most
Clementine néz a képernyőn: Nico Hadrian, sárga NASCAR-
kezeslábasban, amint rezzenéstelen arccal felemelni készül a
fegyverét, hogy hidegvérrel lelője az előző elnököt, Leland
Manninget.
A legtöbb amerikainak ez már történelem. Mint az első
felvétel a holdra szállásról. Vagy JFK meggyilkolása. Minden
egyes kockája híres: az elnök elmosódó ujjhegyei, ahogy integet a
tömegnek… fekete széldzsekije, amely léggömbként fújódik
fel… még az is, ahogy szorongatja a First Lady kezét, amikor
letérnek az útról, és…
– Most azt hiszed, hogy dilis vagyok – mondja, le nem véve a
szemét a monitorról.
– Nem hiszem azt, hogy bolond vagy.
– Pedig hihetnéd. Egy bolondtól származom… ülök itt, és úgy
bámulom ezt a régi felvételt, mint egy bolond… és igen, csak
azért, mert megvárattál, beírtam a nevét a Google-ba, de akkor
is… ez már majdnem szánalmas. Bolond likból bolond szél fú.
Nézem, ahogy kilép a tömegből, és teljesen úgy néz ki, mint én.
 A képernyőn az elnök és a First Lady páros mosolyt villant, az
arcukat megvilágítja az áradó napfény, miközben a rájuk váró
mészárszék felé tartanak.
– Oké, tényleg őrültség, hogy ezt nézed – mondom neki.
Felém fordítja a tekintetét.
– Hogy te milyen kedves tudsz lenni!
– Azt hittem, megnevettetlek. Apropó, miért jöttél ide? Hiszen
megegyeztünk, hogy jobb, ha meghúzzuk magunkat addig…
Clementine feláll a székről, benyúl a táskájába, elővesz egy kis
ajándékot, ami mintha a reggeli újságba lenne becsomagolva, és
átadja nekem.
– Mi ez? – kérdezem.
– Minek néz ki? Egy vacakul becsomagolt ajándék. Bontsd ki.
– Én nem… – hátrapillantok nagy zavaromban. – Azért jöttél,
hogy megajándékozz?
– Mi rossz van egy ajándékban?
– Nem tudom… talán az, hogy tegnap Orlando halála és az
apád megtalálása között mintegy bedobtam az életedet a
faaprítóba.
Megfogja az ajándékot, kikapja a kezemből.
– Beecher, mondj nekem valamit, ami kiborít.
– Te most miről beszélsz?
– Az életedben. Válassz ki egy mozzanatot. Nevezz meg
valamit, ami bánt… egy fájdalmat, ami olyan szörnyű volt, hogy
szinte elemésztett. Vagy valakit, aki nagyon kifacsart érzelmileg.
– De miért?
– Mondd el, ki az az Iris – kéri Clementine, eszembe juttatva,
hogy akiket a legrégebb óta ismersz, azok találják meg a
legkönnyebben a gyenge pontjaidat.
– Hogy jön ide Iris?
– Orlando említette a nevét tegnap… és a következő
másodpercben ugyanaz a fájdalmas kifejezés jelent meg az
arcodon, mint most, mintha valaki tökön rúgott volna. Ismerem
ezt az érzést… tudod, hány DJ-állásból rúgtak ki? Szóval mi van
írisszel? Meghalt?
– Nem halt meg. Egy régi barátnőm. Szakítottunk.
– Oké, tehát dobott egy másik pasiért.
– Ez nem…
– Beecher, én nem kiborítani akarlak… vagy kíváncsiskodni –
mondja, és komolyan is gondolja. – Az a fontos, hogy bármi
történt, bármennyire megbántott is Iris, már túl vagy rajta, nem?
– Persze – állítom. – Teljes mértékben.
– Oké, tehát nem vagy túl rajta – mondja, én meg állok csak
ott, meglepve, hogy egyszerre gombóc lesz a torkomban és
visszatér az önbizalomhiány ismerős érzése, amit Iris plántált el
bennem. – De túl leszel, Beecher. Ahogy neked köszönhetően
tegnap velem is megtörtént. Egész életemben azon rágódtam,
hogy ki lehet az apám. És most, hála neked, már tudom. Azt nem
mondom, hogy könnyű választ kaptam. Igazából… ez lehetne
minden idők legrémesebb válasza a Guinness Rekordok
Könyvében. De válasz – mondja visszaadva az ajándékom. – És
köszönet érte.
Az ajándékra nézek, és letépem a celluxot a csomagolásról.
Megbontva a papírt mintha egy bekeretezett kép háta tűnne elő.
Ez határozottan egy képkeret. De csak akkor jövök rá, hogy mi
az, amikor megfordítom.
Egy színes fotó rólam, hetedikben, amikor még mindennap
azokat az állatfigurás trikókat hordtam, amiket az anyám vett
nekem. De a legérdekesebb az a másik hetedikes, aki mellettem
áll a képen, meglepően széles vigyorral. Clementine.
Csakhogy soha nem készült rólunk közös fotó.
– Ho… honnan van ez? – kérdezem.
– Én csináltam. A régi osztályfényképünkből. Te balra álltál,
én jobbra. Késpengével vágtam ki, mert Tim Burton filmje óta
nagyon félek az ollóktól. De ettől elég szögletes lett a fejünk. Ne
haragudj.
Jobban megnézem a fotót: mindketten leengedett karral,
vigyázzban állunk, ahogy az osztályfényképeken szokás. És
tényleg szögletes a fejünk.
– Nem tetszik? – kérdezi.
– De, tetszik… Nagyon tetszik… csak bűntudatom van, mert
tönkre kellett hozzá tenned az eredeti fotót.
– Nem tettem tönkre semmit – állítja. – Egyszerűen kivágtam
azt a két embert, aki jelentett nekem valamit az osztályból.
Felnézek Clementine-ra, majd vissza a képre, arra az öreg,
amatőr és roppant előnytelen felvételre.
Viszont mi ketten vagyunk rajta.
Olyan széles vigyorra húzódik a szám, hogy szinte már
fájdalmas.
– Egyébként ne hidd, hogy csak neked volt olyan állatfigurás
pólód – mondja, miközben a videofelvétel tovább fut a
képernyőn. Háttal áll neki, és nem láthatja, hogy most jön az a
rész, ahol Nico kilép a tömegből, – Figyelj, nekem most
rohannom kell – teszi hozzá, mialatt egy fekete, géppel felnyírt
hajú férfi nagy krumpliorral, sárga overallban belép a
képkivágatba és fölemeli a fegyverét. Istenem… mennyire
hasonlít hozzá! – Azt mondták, hogy menjek vissza egy óra
múlva – magyarázza Clementine.
– Kik mondták? Miről beszélsz?
– A biztonsági őrök. A St. Elizabethben.
– A St. Elizabeth elmegyógyintézetben?
– Ott van Nico. Ugyanott, ahol John Hincley, aki rálőtt
Reaganre. Csak tíz percre van innen.
– Nem kezdhetnéd elölről? Elmentél Nicóhoz?
– Nem engednek be hozzá, ha ő nem egyezik bele. Ez így
működik azon az osztályon. Várom a beleegyezését.
 – De ő…
– Tudom, hogy ki ő. De mégis mit kéne tennem, Beecher?
Üljek otthon és lakkozzam a körmömet? Harminc éve várok
arra, hogy találkozhassak az apámmal. Hogyan tehetném meg…
Puff, puff, puff.
A monitoron levették a hangot. Ahogy Nico kilép a tömegből,
kissé felveti a fejét és szinte… igen, majdhogynem mosolyog.
Puff, puff, puff.
A képernyőnek háttal álló Clementine nem fordul meg a
lövésekre. De minden egyes lövésnél összerezzen.
– Lőnek! Lőnek! – ordítják az ügynökök. – Le a földre! Le a
földre!
– Isten erőt adott a prófétáknak… – kiáltja Nico, de harsogó
hangját elfojtják a sikolyok.
A kamera rángatózik, ide-oda fordul, végigpásztáz a
tribünön. A nézők szerteszét szaladnak. És mire sikerül
egyenesbe hozni a kamerát, Nicót már lerántották, és eltűnik
szem elől a kavarodásban, ahogy a titkos ügynökök raja a földre
teperi. A háttérben két asszisztens fekszik: az eltévedt golyók
áldozatai. Az egyik hason, az arcát szorongatva. Az elnököt és a
feleségét szerencsésen beterelték a limuzinjukba és sértetlenül
kimentették a helyszínről. Nico csak később vadászta le és ölte
meg a First Ladyt.
A YouTube-képernyő jobb alsó sarkában észreveszek egy
megtekintésszámlálót: 14 727 216 nézője volt.
Elég soknak tűnik.
De igazság szerint a tizennégymillió néző érdektelen.
Nekem csak ez az egy számít.
– Kérlek, ne nézz így rám, Beecher. Bírni fogom – bizonygatja,
noha én nem szóltam egy szót sem.
Hiába akarja erősnek mutatni magát. Láttam, hogyan rezzent
össze minden egyes lövésnél, holott-tudta, hogy jönni fognak. És
az sem véletlen, hogy amióta feltűnt Nico, nem néz rá a
monitorra.
Tudja, mi vár rá.
De azt is tudja, hogy elkerülhetetlen.
– Ne akard nekem bemesélni, hogy ha a te apád volna az, nem
találkoznál vele – mondja.
Én továbbra is hallgatok, és az első levéltári évem jár az
eszemben. Az apám huszonhat évesen halt meg egy hülye
autóbalesetben, amikor sorozásra ment az első Öböl-háború
idején. Nem a hazájáért harcolva ölette meg magát. Nem hősként
halt meg. Még csak nem is baráti tűzben. Azok az emberek
kitüntetést kapnak. De az újoncok nem, akik még csak nem is
újoncok, hiszen épp úton vannak a toborzóirodába, amikor egy
barom beléjük rohan egy hídon, és mindenki meghal az
ütközésben. Ők senkikként halnak meg. Az életük csak félélet. És
az első itteni évem alatt arra szántam minden ebédszünetet,
hogy átböngésszem a régi katonai nyilvántartásokat, mert ki
akartam deríteni, melyik szakaszba került volna, milyen
kalandok vártak volna rá, ha eljut a toborzóirodába.
– Veled megyek, ha akarod – mondom végül.
– Mi?
– Veled megyek a St. Elizabethbe. Mármint, ha akarod.
Várom, hogy elmosolyodjon. Hogy megköszönje. De csak a
fejét ingatja.
– Nem jöhetsz.
– Dehogynem.
– Nem érted.
– De hát…
– Tudom, hogy meghalt az apád, Benjy – mondja azon a
becenéven szólítva, amin csak az anyám szokott, – Azt hiszed,
nem emlékszem már? Amikor kicsik voltunk, neked nem volt
apád… Van fogalmad arról, mit jelentett ez nekem? Úgy
éreztem, hogy nem vagyok egyedül. – A gombóc a torkomban
egyre dagad, ez váratlanul ért. – Én most megkaptam az esélyt…
– A régi fotót nézi, a miénket, és még mindig nem hajlandó a
videofelvétel felé fordulni. – Az anyám azt szokta mondani,
hogy a legjobb a zenében, még ha csak DJ vagy is, hogy amikor
eljutsz egy új városba, vadonatúj ember lesz belőled. És én azért
választottam Virginiát, mert majdnem minden ottani fotón lovak
voltak. A lovak megnyugtatóak, tudod? Aztán kiderült, hogy a
sok hely közül, amit választhattam volna, éppen itt csak
tízpercnyire vagyok… tőle – mondja hátramutatva a képernyőre,
ahol Nico videója megy. – Nem állítom, hogy ez jel, de azt igen,
hogy… talán jelent valamit. Ahogy a veled való találkozás is. –
Mielőtt bármit szólhatnék, még hozzáteszi: – Egyébként meg azt
szeretném, ami neked a legjobb, Beecher. És pillanatnyilag nem
arra van szükséged, hogy találkozz egy kiábrándult
szociopatával… még ha lenyugtatták is a gyógyszerek. Úgy
gondolom, hogy ezzel most egyedül kell szembenéznem.
– Megértem.
– Tényleg?
– Te sem figyelsz. Én is azt szerettem volna, ami neked a
legjobb.
Vigyorogva néz rám.
– Nocsak, ilyen érzelgőssé tett ez a házilag összegányolt fotó?
– kérdezi.
– Hahó, Beecher! Telefon! – kiált rám az egyik alkalmazott az
asztala mögül.
– Akárki az, mondja meg neki…
– Tot keresi. Azt üzeni, hogy ne is próbálkozzon béna
kifogásokkal. Azt mondja, hogy fontos. Itt vár.
Megrázom a fejem, nem akarom fogadni a hívását.
– Azt mondja, eszébe ne jusson, hogy nem fogadja – közvetít
az alkalmazott. – Itt vár!
 – Adj egy másodpercet – fordulok Clementine-hoz, aztán
felkapom a kagylót a kölcsönzőpultnál, ami csak pár lépésre van
tőlem.
– Mit művelsz azzal a lánnyal? – kérdezi Tot, meg sem várva,
hogy beleszóljak.
– Tessék?
– Clementine-nal. Lementél érte. De az húsz perccel ezelőtt
volt.
Clementine-ra nézek, aki végre visszafordult a számítógép
monitorához, ahol a YouTube számos új videót ajánl
megtekintésre. Még innen is látom, hogy mindegyik felkínált
kockán feltűnik a sárga kezeslábas.
– Tényleg olyan fontos, Tot?
– Döntsd el te. Megtaláltam a Dustin Gyrich nevű pasas
könyveskocsiját – mondja arra a személyre utalva, aki utoljára
kérte ki az Entick-szótárt. – Akarod tudni, mi a kapcsolat az
elnökkel, vagy nem?
 24

– Hívlak, ha végeztem – mondja Clementine kilépve a

számítógép mögül és elindulva a kijárat felé. – Most mennem
kell.
– Helyes. Hagyd elmenni – mondja Tot a telefonban.
– Clemmi, várj! – szólok utána, de ő már veszi a kabátját.
– Hagyd elmenni – ismétli Tot. – Bárhová készül is, neked elég
az itteni katasztrófa.
– Miről beszélsz? – kérdezem.
– Mondtam már: Dustin Gyrich.
– Tehát ő kérte ki utoljára… – körülnézek, és esküdni mernék,
hogy a tágas, mentazöld teremben mindenki engem néz, az idős
hölgyektől a fiatal diákig.
– Igen… ő kérte ki a szótárt – mondja Tot a fülemben, – De
ezzel még nincs vége. Először azt találtam furcsának, hogy
éppen aznap kérte ki a szótárt, amikor Wallace elnök hozzánk
készült olvasni. De amikor átnéztem a teljes nyilvántartást,
kiderült, hogy Dustin Gyrich… bárki legyen is, tizennégyszer
kérte ki az Entick’s Dictionaryt, ami önmagában még nem lett
volna szokatlan…
– Térj már a lényegre, Tot.
– Az a lényeg, hogy megnéztem Gyrich kérőlapjainak
dátumát a naptárban, és találd ki, kinek a látogatásával esett
egybe minden egyes nap? Annyit segítek, hogy az elnökre rímel.
Velem szemben Clementine a legfelső gombnál tart a
kabátján, és az előcsarnok felé veszi az irányt.
 – Várj már – suttogom neki. – Csak egy percet adj.
– Több lesz az egy percnél – mondja Tot a telefonban. – Vagy
nem érted, milyen rossz hír az, amiről tájékoztattalak?
– Fél perc – ígérem Clementine-nak.
Megtorpan egy pillanatra, mintha tényleg várni akarna. De
ahogy áll ott, mint amikor a vörös függöny felgördülését várta a
Ki mit tud?-on, felveti az állát és eltemeti a félelmeit oda, ahol
rejtegetni szokta őket. Az a különbség, hogy most nem kritikus
tizedikesekkel készül szembenézni, hanem az apjával. A
pusztítóval.
– Nem lesz gond – állítja, pedig nem is kérdeztem.
Gyorsabban rebben a szeme a szokottnál, valahogy úgy, mint
amikor összerezzent azokra a lövésekre. Mielőtt vitába
szállhatnék vele, elindul kifelé, elhalad a biztonsági pult előtt és
kimegy az önműködő ajtón a kinti hidegbe. Nézem a gyerekkori
fotónkból házilag készült képet. Két napon belül már másodszor
észleltem Clementine gyenge pontját, amelyről senki sem tud.
Azt, amit nem árul el másoknak. Iris óta… el is felejtettem,
milyen jó érzés kicsit belezúgni valakibe.
De nem csak a belezúgásról van itt szó. Vannak emberek az
életünkben, akik régi emlékeket idéznek. És vannak mások –
akivel az első csókod esett, az első szerelem, az első szexpartner
–, akik abban a pillanatban szikrát gyújtanak benned, amint
meglátod őket. Mert ők nemcsak emlékeket idéznek, hanem
képesek visszahozni a régi énedet. A lehetőségeket. És azt az
érzést, hogy ha visszamehetnél az időben, nagyon másképp
alakulna az életed, a mostani vergődéshez képest. Ezt a
lehetőséget kínálja fel nekem Clementine. Vissza akarom kapni a
lehetőségeimet.
– Hallasz engem, Beecher? – ordítja Tot a fülembe. – Az utóbbi
négy hónapban ez a Gyrich pasas mindig kikéri a szótárt,
valahányszor az Egyesült Államok elnöke idejön, ebbe az
épületbe…
– Várj, várj. Azt hittem, nem tudjuk még biztosan, hogy a
nálunk lévő példány… – lehalkítom a hangom – azonos-e a
gyűjteményünkben lévővel.
– Másodszor is meg kell kérdeznem, hogy hallasz-e engem.
Mit gondolsz, hol voltam az utóbbi fél órában? Lementem, és
megnéztem Gyrich kocsiját. Tizenkét tételt tart benne, de…
micsoda véletlen, én csak tizenegyet találtam a kocsiban. Tippelj,
hogy mi hiányzik. Úgy van: az Entick’s Dictionary.
– De ebből tényleg az derül ki, hogy a levéltár példánya
azonos a nálunk lévő megtépázott kötettel? – kérdezem, még
mindig kifelé bámulva az önműködő ajtó üvegén. Odakint a
járdán Clementine leint egy taxit. – Amit mi találtunk, abban
nincsenek jelzetek, sem pecsét, és a lapok többsége is hiányzik –
mondom. – Létezik, hogy egy ilyen rossz állapotú példány van a
levéltári állományunkban, és engedik újra meg újra kikérni?
– Jó, ennek utánanézhetünk – ért velem egyet Tot. – De ez
nem változtat azon, hogy tizennégy hete folyamatosan,
ahányszor csak Wallace elnök idelátogat, Gyrich mindig kikéri a
szótárt és félreteszi magának, bebiztosítva, hogy ne legyen
elérhető másoknak. Ha ez kétszer történik, hülye véletlen. Ha
háromszor? Ritka egybeesés. De tizennégy héten át
tizennégyszer? – Fojtott lesz a hangja. – Ez már tervezés.
Igaza van. Mindig igaza van. De ahogy figyelem a taxiba
beszálló Clementine-t, szorítást érzek a mellemben.
A tegnapi viszontlátás óta egy régi lángolás felvillanyozó
örömének prizmáján át nézem Clementine-t. De most először
nemcsak azt látom, amit én látni szeretnék. Hanem azt is, amire
neki van szüksége.
Becsapódik a taxi ajtaja.
– Tot, kölcsön kell vennem a kocsidat.
 – Nem viszed sehová az én szép kocsimat. Egyáltalán miről
beszélsz?
– El kell intéznem valamit.
– Nem, ide kell jönnöd, hogy kiderítsük, ki ez a Gyrich és mi
folyik itt valójában!
– Ezt fogom tenni. Miután elintéztem, amit kell.
Süket csönd a telefonban.
– Megint hülyén viselkedsz, Beecher. És meggondolatlanul,
mert csak lopod az időmet, amíg egy lányt üldözöl.
– Nem üldözök semmilyen lányt.
– Nem a St. Elizabethbe akarsz menni? – fog szavamon.
Hallgatok, valami jó hazugság után kutatva.
– Oké, a St. Elizabethbe megyek. Nincs messze innen.
– Beecher…
– Valamit elfelejtesz, Tot. Elfelejted, hogy hárman voltunk
abban a szobában. Ő is ott volt velem… így ha az én életem
veszélyben van, akkor az övé is.
– Ezt nem tudhatod.
– Pontosan tudom. És amikor legutóbb szem elől vesztettünk
valakit, aki szintén ott volt abban a szobában, legközelebb már
csak holtan láttuk viszont. Egyébként nem magad mondtad,
hogy tartsam szemmel Clementine-t? Mert elég furcsa véletlen,
hogy mindez akkor történt, amikor ő felbukkant. Itt van az esély,
hogy kiderítsem, mi történik. De még ennél is fontosabb, hogy
Clementine valószínűleg élete legnehezebb pillanata előtt áll.
Hogyan hagyhatnám most magára?
Megint megsüketül a telefon. Az utolsó mondataim voltak
ilyen hatással Totra. Amikor meghalt a felesége, maga is
megtapasztalta, milyen egyedül szembenézni élete legnehezebb
pillanatával.
– Tehát nem adod kölcsön a kocsit?
– De igen – sóhajt. – Legyünk mindketten hülyék.
 Huszonnégy perccel és tizennégy másodperccel később élesen
jobbra rántom az 1966-os babakék Mustang kormányát, és
megállok a kis őrház mellett, a fekete vaskapun belül.
– Isten hozta a St. Elizabethben – mondja a hidegtől elkékült
ajkú őr, és lehalkítja a rádióját. – Látogató vagy szállító?
– Csak jöttem valakiért – válaszolom neki.
 25

Minden borbélynak van egy hajvágása, amit soha nem fog

elfelejteni.
Sokak számára ez az első jól sikerült hajvágás. Nem a legelső,
hanem az első olyan, amelynél felismerik, mennyivel jobb külsőt
tudnak adni a kuncsaftnak az ollójukkal.
Másoknak a pályájuk végét fémjelzi, mert ekkor jönnek rá,
hogy nem olyan biztos már a kezük, amely nagyon sokáig
remekül szolgálta őket.
Néhány borbély esetében attól lesz emlékezetes egy hajvágás,
hogy egy híres ember ül be a székükbe.
Andre Laurent mesterfodrásznak – magas, ősz hajú, fekete
férfi ősz bajusszal – az az eset vésődött be a memóriájába, amely
a nyolcvanas évek elején történt, Ohióban. Az a szőke férfi ült
nála, a furcsa forgóval a hajában, aki mindig magával hozta a
nyolcéves fiát is, amikor kivágódott az ajtó, s a falnak csapódva
majdnem kitört az üveg, és beviharzott egy hegyes mellű, fiatal
barna.
– Elhallgattad, hogy nős vagy! – üvöltötte a szőke férfinak. De
Laurent csak a fiú nagy, hamuszürke szemét látta, aki az apját
figyelve próbálta megérteni ezt az egészet.
Akkoriban, abban az ohiói kisvárosban szenzációszámba
ment egy ilyen eset. Kivált azután, hogy az apa néhány évre rá
elhagyta a családját. Kivált azután, hogy a hamuszürke szemű
fiú felnőtt. Hát még azután, hogy ő lett Ohio történetének
legfiatalabb szenátora. Hát még azután, hogy kormányzóvá
választották. De legkivált azután, hogy elindult az
elnökválasztáson, és az ország csaknem valamennyi riportere
megjelent, hogy megnézze magának azt a kisvárosi
borbélyüzletet, ahová Orson Wallace azóta is kéthetente eljár
hajat vágatni.
Andre Laurent mind a mai napig nem mondott egy szót sem.
És mint az apja meg a nagyapja – mindkettő borbély, mindkettő
középnyugati úriember –, soha nem is fog.
– Mr. Laurent, van egy betérő vendége – szólt be a nyekergő
hangú recepciós az üzlet bejáratától.
– Küldje hátra – válaszolta Laurent lesöpörve néhány kósza
hajszálat a borbélyszék fejtámlájáról.
Laurent negyvenhárom évig dolgozott ugyanabban az
üzletben, ahol az apja és a nagyapja kitanulta a mesterséget. Az
intézmény a kézenfekvő Laurent’s nevet viselte.
Három évvel ezelőtt Washingtonba, a Wall’s borbélyüzletbe
tette át a székhelyét. Tetszett neki, hogy még mindig megvannak
az eredeti, rozsdamentes acél borbélyszékek. Tetszett neki az
üzlet piros-fehér-kék cégére. De az tetszett neki a legjobban,
hogy a Wall’s a 15. utcában van, sétatávolságra a Fehér Háztól.
– Parancsol cipőtisztítást, amíg a székben ül? – kérdezte
Cipőtisztító Gary Laurent kuncsaftjától.
– Nem – válaszolta a vendég rá sem nézve.
Amikor Barack Obamát először választották elnöknek, azt
nyilatkozta a sajtónak, hogy ha nem járhat el többé a
borbélyához, majd a borbélya fog eljárni hozzá.
Milyen jó ötlet, gondolta Orson Wallace elnök.
Nehéz jó borbélyt találni.
Még nehezebb olyat találni, akiben megbízol.
Így kezdődött. Laurent kéthetente átballagott a Fehér Házba,
hogy levágja az elnök haját. És néha, ha igazi vészhelyzet
adódott – különösen az utóbbi néhány hét során –, a Fehér Ház
jött el hozzá.
– Mit parancsol? – kérdezte Laurent a borbélyszékben helyet
foglaló kuncsafttól. – Borotválás vagy hajvágás lesz?
– Legyen mindkettő – felelte dr. Stewart Palmiotti, és
előrehajolva a tükör alatti üvegpolcra helyezte a magával hozott
kemény fedelű könyvet. – Úgy vélem, szükségünk lesz annyi
időre.
– Ahogy óhajtja – mondta az elnök borbélya a meleg
törölközőért nyúlva, miközben az elnök orvosa hátrahajtotta a
fejét.
Minden borbélynak van egy hajvágása, amit soha nem fog
elfelejteni.
Néhány borbélynak több is.
 26

A macskaköves olasz utca még nedves volt az éjszakai esőtől, és

a kicsi, sovány férfi megállva a Via Panispernán, gyönyörködött
a visszatükröződésekben. Akár egy másik világegyetem,
gondolta, lenézve az 5. századi Sant’Agata dei Goti-templomra,
amely varázslatos módon a lába előtt nyúlt el.
Jó ideje várt már az oldalajtónál, de nem aggódott. A nő még
egyszer sem ültette fel. Tudta, hogy most sem teszi. Amilyen
esemény elé néznek.
– Idegesnek tűnsz – szólt oda neki a sarkon beforduló Lenore,
felé tartva a hepehupás kövezeten.
– Nem ideges vagyok – válaszolta a férfi –, hanem izgatott.
– Nem izgatottnak tűnsz, inkább idegesnek – erősködött a nő.
A férfi csak somolygott, volt annyi esze, hogy ne álljon le
vitatkozni az érvelés művészetében jártas Lenore-ral, aki a
Princetontól a Fehér Házig gyűjtögette a tapasztalatokat.
– Ha kicsit sem lennék ideges, nem lennék ép elméjű –
nevetett a férfi.
Megtaszítva a faragott ajtószárnyakat, benyomult a
templomba, de megrázkódott a zsanérok csikorgó hangjára. Ám
odabent azonnal megnyugodott. Különösen a szagok – nyirkos
fa és rózsavízillatú gyertyák – hatására.
– Ez az illat az anyádra emlékeztet, igaz? – kérdezte Lenore.
A sovány férfi ügyet sem vetve a kérdésre és a háta mögött
becsapódó ajtóra, egyenesen az illat forrása felé tartott: az ősrégi
állványhoz, amelyen fehér áldozati gyertyák sorakoztak.
 – Ilyen illata volt gyerekkorodban – folytatta Lenore. –
Amikor templomba jártál Wisconsinban.
A férfi akaratlanul is elmosolyodott. Nincs annál
félelmetesebb ezen a világon, mint megbízni valakiben. De nincs
annál kifizetődőbb sem.
– Szép emlékek ezek – mondta a férfi. Elvett egy
meggyújtatlan gyertyát, a lánghoz tartotta, és elsuttogott egy
néma imát az anyjáért. Két évvel ezelőtt tizenhatszor hajtott
volna fejet egy ilyen imához, és csak azután mondja ki az áment.
Kitépte volna két szempilláját, és miniatűr keresztet formálva
belőlük a tenyerébe fekteti őket. De ma már különb ennél,
gondolta Nico Hadrian a festett üvegablak felé nézve.
Akárcsak az egykori First Lady, Lenore Manning.
Aki immár két éve halott.
– Menjünk, Nico. Várják a nappaliban – szólt be a segédápoló,
akinek édeshagymaszagú a lehelete.
Nico hátrapillantva végignézett a St. Elizabeth kórházbeli
sivár kis szobáján. Egyszemélyes ágy, festett komód, amelyben a
Bibliáját és a Washington Redskins-naptárat tartja. Itália eltűnt,
itt nincs más, csak az édeshagymaszagú lehelet.
– Ugye nem beszélget képzelt barátokkal? – rimánkodott a
segédápoló. – Mert azt jelentenem kellene, Nico.
Nico félmosolyából széles vigyor lett. Egyszer az őszinteség
hibájába esett. Nem fordul elő többé.
– Tudja, hogy már nem.
Nagyrészt igazat mondott. A szökése és az elfogása után,
amikor végül visszakerült a St. Elizabethbe, Nico négy hónapon
át tépkedte a saját körmét, hogy megbüntesse magát azért, amit
tett. Hagyta magát manipulálni – és úgy elmerült a vallásos
áhítatban, hogy képes volt ölni Isten nevében. Mostanában az
orvosok nem győzik dicsérni a fejlődését. Engedélyt kapott a
levelezésre, még a szabadba is kimehet. Az utóbbi két évben
Nico visszaküzdötte magát a saját normalitása szintjére. Igen,
jobban volt. De ez még nem jelentette azt, hogy meggyógyult.
A szoba egy szem ablaka felé fordulva Nico higgadtan,
türelmesen figyelte, ahogy az ágy, az éjjeliszekrény és a festett
komód átváltozik ősrégi vasállvánnyá a fehér áldozati
gyertyákkal, az ablak törésálló üvege helyén megjelenik a
Sant’Agara dei Goti gyönyörű, színes ólomüvege. A templomot
annak a Szent Agátának emelték, aki soha nem tagadta meg a
hitét, még akkor sem, amikor a kínzói levágták a mellét.
– Már nem tűnsz idegesnek – mondta a First Lady.
– Azt hiszem, izgatott vagyok. Igen. Nagyon izgatott vagyok –
suttogta Nico önmagának.
– Jöjjön, Nico, látogatója van – szólt be a segédápoló, és az
elenyésző templom helyére visszatért a kórház.
– Nem, nem csak egy látogató – jelentette ki Nico elindulva a
nappali felé. Isten jó gondviselő. – Clementine jön hozzám.
 27

Tizedikben volt az osztályunkban egy srác – Kretén Warren –,

aki tudta mozgatni a fülét, és amikor felmeresztette, úgy nézett
ki, mint egy manó. A többiek a szokásos módon ugratták, húzták
a gúnynevével. De Clementine – olyan kedvesen mondta, hogy
sosem felejtem el – azt kérdezte tőle, teljesítené-e három
kívánságát.
A tenyerével csapva rá a kopott, piros gombra a St. Elizabeth
biztonsági őre felnyitja a sorompót, hogy behajthassak az őrbódé
mellett. Azt mondom neki, hogy a levéltárból jöttem a
nyilvántartásokért. Az állami igazolványom elég neki, hogy
bebocsásson a 140 hektáros telekre, amelyet magas, fekete
vaskapuk gyűrűje fog körül, és továbbküldjön a főbejárat
ellenőrző pontjára.
Mire a kórház rossz útján végighajtva elérem az ötszintes
téglaépület előtti parkolót, Clementine taxijának már nyomát
sem látni. Clementine bement, és valószínűleg már Nicónál van.
Fogalmam sincs, mi lenne ma a három kívánsága. De ha én csak
két percet kaphatnék a halott apámmal, meg tudnék nevezni
legalább egy kívánságot.
Ahogy leparkolva kinyitom a kocsiajtót, az arcomba vág a
hideg szél, de mielőtt kiszállnék, benyúlok a vezetőülés alá, és
előhúzom az oda dugott Entick-szótárt. Tot ötlete volt. A reggel
történtek alapján Khazei már nemcsak kérdezősködik, hanem
megkezdte a bekerítő hadműveletet. Azt még nem tudom, hogy
engem akar-e levadászni vagy a könyvet, de bármelyikről legyen
is szó, nem tanácsos az épületben tartani a szótárt. Ami még nem
jelenti azt, hogy a kocsiban hagyhatom.
Egy pillanatra felmerül bennem, hogy beteszem az
aktatáskámba, ám fennáll a veszély, hogy a biztonsági
ellenőrzésnél belenéznek. Nem. Ha ez a könyv olyan fontos,
mint hisszük – ha Orlando tényleg emiatt halt meg –, akkor
magamnál kell tartanom.
Kiszállok a kocsiból, és elindulok az épület felé; menet közben
a zakóm alá dugom a könyvet, és óvatosan becsúsztatom hátul a
nadrágomba. Elfér – alig maradt benne lap, csak a borító.
Gyorsan hátranézek, hogy egyedül vagyok-e. De ahogy
feltekintek, egy sápadt, kopasz, szemöldök nélküli férfit látok az
egyik első emeleti balkonon.
Mosolyt erőltetek magamra, és megszaporázom a lépteimet.
Lefelé bámul. De mit sem változik az arckifejezése. Nem
hiszem, hogy egyáltalán érzékeli a jelenlétemet.
Egy pillanatig azt fontolgatom, mi lenne, ha itt, kint várnám
meg Clementine-t, De nem lassítok.
Amikor végül elérem a bejáratot, elég elfordítanom az
ajtógombot, és már bent is vagyok, A hideg szorítása
határozottan enyhül, mégis borzongás fut végig a gerincem
mentén. Clemmi szerint nemcsak Nicót őrzik ebben az
elmegyógyintézetben, hanem John Hinckley-t is, aki rálőtt
Ronald Reaganre. Miért nem tartják itt zárva az ajtót?
Behatolok az 1950-es éveket idéző, világoszölddel dekorált
váróterembe. A biztonsági őr úgy néz ki, mint David Bowie 1983
körül, de az átvilágító- és a fémdetektoros kapu is mintha
ugyanabból a korszakból származna.
– Jöjjön csak bátran, alig a fele harap a betegeinknek – szólít
meg egy női hang. Idétlen nevetést hallat, amit nyilván
megnyugtatónak szán. Balra, egy vastag falú üvegfalkében egy
másik biztonsági őr – bubifrizurás nő, nagy gödröcskékkel az
arcán.
– Maga Mr. White, ugye? – Onnan tudja a nevem, hogy
bejelentkeztem az őrbódénál. – Nyugalom, Mr. White. Azért van
nyitva az ajtó, hogy a pácienseink úgy érezzék, nagyobb
szabadságuk van. De azért nem olyan nagy – mondja nevetve, és
az acélajtóra mutat, amely olyan, mint egy bank széfjéé: az az
igazi ajtó, amelyen át be lehet jutni.
– Nagyszerű – mondom kínomban.
– Tehát miben segíthetünk, Mr. White? – kérdezi, és én
rájövök, hogy azzal az emberfajtával állok szemben, aki addig
ismételgeti a nevedet, amíg falra nem mászol.
– Hívjon csak Beechernek. A Nemzeti Levéltárból jöttem.
Azon gondolkozunk, hogy kiállítást rendezünk a St. Elizabeth
történetéről… ugye a kormány hozta létre az elmebetegek
kezelésére, és kezdetben állami irányítás alatt állt. Aztán a
polgárháború idején sebesült katonákat ápoltak itt… részévé vált
az amerikai történelemnek…
– Nekem csak azt mondja meg, hogy hányra kapott időpontot
és kitől.
– Az a helyzet – közlöm a nővel az üvegfal mögött –, hogy
engem idehívtak egy gyors körbevezetést ígérve.
– Rendben van, Beecher, de nekem akkor is kell egy név, hogy
kinek szóljak fel.
– Gondolom, valakinek a PR-osztályon.
– Francine volt az?
– Lehet. Az biztos, hogy nő volt – blöffölök.
Leszegett állal tanulmányoz az ujjnyomokkal borított üvegen
át.
– Valami baj van? – kérdezem.
– Maga szerint? Nincs időpontja, Beecher, és nem tud
megnevezni kapcsolattartót. Tisztában van vele, milyen népséget
próbálunk itt kezelni. Azt javaslom, hogy menjen vissza a
levéltárba és rendesen beszéljen meg egy találkozót.
– Nem hívhatná fel…
– Nem. Nincs egyeztetett időpont, nincs hívás.
– De ha…
– Ennyi volt. Jó napot – jelenti ki zord tekintettel, megfeszülő
állal.
Előbb ránézek, aztán David Bowie-ra. De ahogy megfordulok,
hogy kimenjek…
Döndülve megnyílik az emeletre vezető acélajtó.
– Biztos, hogy ki szabad jönni ide? – kérdezi Clementine
bizonytalanul lépkedve egy rövidre nyírt, mákos hajú férfi
mögött, akinek csokoládébarna szemei mintha túl közel ülnének
egymáshoz. Elsőre megzavar az őszülő haj – de az a krumpliorr
és az ívelt, vékony szemöldök… ugyanúgy néz ki, mint azon a
YouTube-videón.
Nico. És Clementine.
Akik egyenesen felém tartanak.
 28

– Mr. Laurent, itt van a következő vendég – szólt be a Walls

borbélyüzlet recepciósa a hosszú, keskeny műhelyrészbe, ahol
hét borbélyszék állt egy sorban. Cipőtisztító Gary helye a bejárat
közelében volt, James Davenport, a helyi kedvenc az egyes
székben vágott hajat.
Laurent a leghátul álló, utolsó széktől a lányra nézett, de
továbbra is a jelenlegi – és legfontosabb – vendégre koncentrált.
– Vissza kéne mennem. Késő van – mondta a borbélyszékben
ülő dr. Palmiotti.
– Ne menjen sehová. Két perc az egész – felelte Laurent, dr.
Palmiotti tarkóján jártatva a villanyborotvát. „Tarvágás a
nyakon” – így nevezte Laurent nagyapja a tarkó megtisztítását a
maradék hajszálaktól. Ez volt a munka befejező fázisa.
– Tehát a fivére… – mondta Laurent, miközben tudta, hogy
Palmiottinak nincs fiútestvére. – Amennyiben segítségre szorul,
meg kellene adnia neki a szükséges támogatást.
– Nem is tudom – válaszolta Palmiotti a mellére szorított állal.
– Nehezen fogad el segítséget.
Laurent bólintott. Mindig is ez volt a probléma Wallace
elnökkel. Ilyen közel a Fehér Házhoz majdnem minden üzletben
ott lógott legalább néhány fotográfia a helyi politikusokról,
akiktől az idők során támogatást kaptak. A Wall’s
borbélyüzletben 1967 óta nem. Egy sem. Még az a kép sem a
Newsweekből, amelyen Laurent Wallace elnök haját vágja
közvetlenül a beiktatása előtt. A jelenlegi tulajdonos szerint a
politika gyilkos világában nem jó olyan színben feltűnni, mintha
előnyben részesítené az egyik oldalt a másikkal szemben. De
Laurent számára az üres falak azt a kijózanító üzenetet
hordozták, hogy Washingtonban te magad vagy az egyetlen
ember, akire baj esetén számíthatsz.
– Azért adja át neki üdvözletemet – mondta Laurent,
befejezve a munkát az orvos nyakán. – Mondja meg neki, hogy
imádkozom érte.
– Tudja ő azt. De ezt maga is tudja – válaszolta Palmiotti,
megpróbálva eltitkolni a feszengését.
Laurent nem volt meglepve. Ahogy a legtöbb orvosnak,
Palmiottinak is nehezére esett elfogadnia a hitet. Szerencsére
éppen ellenkezőleg állt a barátsággal.
Az orvos a nyaka egyetlen rántásával megszabadult a piros-
fehér-kék borbélyköténytől, és olyan gyorsan ugrott ki a székből,
hogy még a hajvágás eredményét sem nézte meg a tükörben. –
Maga igazi varázsló, Laurent. Viszlát, hamarosan!
De miközben Palmiotti fizetett a kasszánál, Laurent észrevette
az ott felejtett, kemény fedelű könyvet – Probléma a pokolból – a
tükör alatti polcon.
Palmiotti a kasszánál állt. Még lett volna idő visszaadni neki.
Laurent azonban kihúzta a fiókot, amelyben a tartalék ollókat
tartotta, betette a könyvet, és nem szólt egy szót sem.
Ahogy máskor sem.
 29

– Ideges vagy – mondja Nico Clementine-nak, ahogy elhaladva

mellettem a szabadba kivezető ajtó felé tartanak. Clementine
csaknem orra bukik, amikor meglát, de azt a javára írom, hogy
nem áll meg. Beéri egy pillantással, amely azt kérdezi: Hát te mit
keresel itt?
Visszafordulok az üvegkalitkához, és úgy teszek, mintha
bejelentkeznék.
Ha jól tudom a történelemleckét – márpedig jól tudom –,
amikor Nico rálőtt az elnökre, azt a magyarázatot adta, hogy
valamilyen állítólagos régi terv szerint az Alapító Atyák és a
szabadkőművesek világuralomra törtek.
Nyilván.
Tényleg őrült. Nem kell még jobban megőrjítenem azzal, hogy
kérdőre vonom vagy feldühítem.
– Semmi okod az idegeskedésre – mondja Nico, észlelve
Clementine szorongását.
Lök egyet a bejárati ajtón, és kilép a hidegbe. Mennydörgő
robajnak hangzik a csendes helyiségben, ahogy becsapódik
utánuk az ajtó.
– Ez… ez az ember… És hagyták kisétálni azon az ajtón!
– Rögtön vissza fog jönni, amint elment a látogatója – mondja
a biztonsági őr az üveg mögött. – A mi feladatunk a
meggyógyításuk, és nem a megbüntetésük. Nico ugyanúgy
kiérdemelte a séta jogát, mint akárki más.
– De ő…
 – Már évek óta nincs vele probléma. A maximális biztonsági
szintről átkerült a közepesre. Ez egyébként sem börtön, hanem
kórház. A kórház gyógyító, és nem büntető intézmény. Az
embereknek joguk van levegőzni – magyarázza a nő. – Különben
is, vannak kint őrök, és olyan magas a kerítés, hogy nem lehet
átugrani. Figyeljük. Házimunkás az RMB Buildingben, ha ezzel
végzett, mindennap megeteti a macskákat. Apropó, Beecher,
megvan még az a Magna Carta-példány a levéltárban? Érdemes
elolvasni.
– Igen… persze – mondom, és igyekszem úgy lépegetni az
ajtó felé, mint akinek semmi gondja.
A biztonsági őr mond még valamit, de én már kint vagyok,
balra, majd jobbra nézek, aztán végig a telket átszelő főúton. A
távolban egy őr járkál a kórház behavazott udvarát körülvevő
fekete fémkerítés mentén. Szemközt és jobbra úgy tekereg a
betonsáv, mintha fekete filccel rajzolták volna a hóra. Az utat fák
szegélyezik, és padok várják a sétáló pácienseket.
Nico legalább négy lépéssel halad Clementine előtt, bal karja
szorosan az oldalánál, a jobbjával egy barna bevásárlózacskót
fog magához. Úgy jár, ahogy Clementine szokott: félelem nélkül,
egyenesen előre a keskeny gyalogösvényen. Clementine követi,
összeszedve a maradék bátorságát – az a Clementine, aki félelem
nélkül masírozott be a védett elnöki szobába, ismételten eltűnt.
A bodadozó léptei, a tétovázása arról árulkodnak, hogy nem
biztos a dolgában. Nem számít, milyen messzire jutottak az
emberek az életben vagy hogy mennyire lehet felkészülni egy
ilyen pillanatra. Találkozol az apáddal, és egyből gyermek leszel
újra.
Míg ők az ösvényen mennek, én lecövekelek az épület
kapujában, megkönnyebbülten, hogy legalább egy fél
futballpályányi távolság van közöttünk. De ahogy előrelépek és
megcsikordul a talpam alatt a hóra szórt csúszásgátló, esküdni
mernék, hogy Nico összerezzen.
Ledermedek.
Nico megy tovább, elszántan követi a kitűzött célt, magához
szorítva a barna zacskót, és csak egy picit néz vissza, hogy
követi-e a jól láthatóan feszengő Clementine.
Lassan távolodom a bejárattól, mindig ügyelve arra, hogy a
fák fedezékében haladjak. Balra, jó messze tőlem, az őr még
mindig ott posztol a kapunál. Ahogy odaérek az ösvény elejére,
látom, hogy már ő is észrevette őket.
Nem nehéz kitalálni, hová tart Nico. A keskeny, fekete ösvény
lefelé kanyarog, ahol egy hatvanas évekbeli másik téglaépület
áll. A tágas térségen egyedül erről az útról tolták le a havat. Még
én is megértem az üzenetet: csak itt szabad sétálni a
pácienseknek.
Ahogy távolodnak, úgy lesznek egyre kisebbek. Nem tudom
megállapítani, hogy beszélnek-e, de amikor odaérnek az épület
homlokzatához, rászánom magam, hogy utánuk menjek. Ám
meglepetésemre ahelyett, hogy bemennének, Nico a ház előtti
fapadokhoz hívja Clementine-t.
Leülnek egymás mellé, de Nico kettejük közé teszi a barna
zacskót. Még innen is látom, hogy Clementine arrébb csúszik a
padon, távolabb a zacskótól. Bármi lehet benne… az agyam
persze mindjárt a legrosszabbat képzeli.
De ekkor gyülekezni kezdenek a macskák.
Szürke cirmos ront ki az épületből, nyomában egy dundi
fekete. Aztán két egyforma, sárga kiscica, minden bizonnyal az
anyjukkal a nyomában. Összesen fél tucat macska, és mind
ugyanoda tart: egyenesen a padhoz. Nicóhoz.
A távolban az őr még mindig a kerítés körül járkál, de nem
sokat haladt. Egyértelmű, hogy Nico ezt naponta csinálja. A
barna zacskóból most kiszórja a hozott élelmiszert. Eteti a
macskákat. A nő az üvegkalitkában azt mondta, hogy ez Nico
munkájához tartozik. De ahogy lehajol hozzájuk –
megvakargatja a hasukat, a nyakukat, a fülük tövét, mintha jól
ismerné minden érzékeny pontjukat –, látszik, hogy nem csak
etetésről van szó.
Szereti őket.
És ahogy a macskák Nicóhoz dörgölőznek, végtelen hurkokat
írva le a lábai körül, az is látszik, hogy viszontszeretik.
Nico egyenes háttal, merev, természetellenes testtartásban
ülve nem néz sehová, csak a macskákra. Nem tudok szájról
olvasni, de a testbeszédből igen. A mellette ülő Clementine még
sutábbnak tűnik, izeg-mozog, jár a keze: hol a csuklóját vakarja
meg, hol a nyakát, mintha valami élő lenne a bőre alatt. A
levéltárban nem tudta rászánni magát, hogy akár csak
odapillantson Nicóra a merényletről készült régi videón. Hiába
hitte azt, hogy készen áll erre…
Ám ekkor Nico váratlanul felemelkedik, kihúzza magát.
A macskákat megriasztja a hirtelen mozdulat, de aztán
visszatelepülnek a lábához. Mielőtt Clementine reagálhatna,
Nico az órájára néz, és elindul az épület másik vége felé.
Továbbra is nyugodt. Egy gyors gesztussal jelzi Clementine-nak,
hogy kövesse.
Ne, ne menj vele!
Clementine habozik, kutatva körülnéz. Megvan a magához
való esze. Tudnia kell… tudja, hogy kivel áll szemben. De nem
képes ellenszegülni. Néhány macska úgy megy Nico után,
mintha a hammelni patkányfogót követné. A többi, köztük két
„szmokingos” – két fekete cica fehér partedlivel és lábbal –
mosakodni kezd, majd peckesen elvonul. Clementine-nak
döntenie kell, hogy melyik macska legyen.
 Nem tart sokáig. Csaknem harminc éven keresztül
elmélkedett erről az emberről. Tesz néhány tétova lépést…
megvakarja a tarkóját… és elindul utána.
Nico befordul az épület sarkán és…
Mindketten eltűnnek szem elől.
Adok nekik egy kis időt. Harminc másodpercet várok, hogy
visszajöjjenek.
Nem jönnek vissza.
Nincs okom pánikba esni. Talán csak újabb ételért ment a
macskáknak.
Keresem az őrt a kerítésnél, ő is eltűnt.
Körülnézek, de nem látok senkit. Visszafuthatnék a
főépületbe segítségért, de ki tudja, hol lesz Nico, mire odaérek.
Ráadásul, ha valami történik Clemmivel, az az én hibám.
Tot szelekciós folyamatnak tekinti a történelmet, mert olyan
helyzetek elé állít bennünket, amelyeken nem tudunk úrrá lenni.
Igaza van. Én sem tudok úrrá lenni a mostani helyzeten. Nico
tapasztalt szörnyeteg. Gyilkos. Pusztító.
Nem tehetek semmit.
Nem megy.
De meg kell próbálnom.
Teljes sebességre kapcsolva száguldok a betonon. Minden
lépésnél, ahogy földet ér a lábam, szétfröcsköl a latyak.
Az épülethez érkezve megpillantom a saját elmosódó
tükörképemet az üvegajtón. A fekete-fehér macskák még ott
kószálnak, és unottan néznek át rajtam, nem vesznek rólam
tudomást. Látom Nico és Clementine lábnyomát, ahol még nem
olvadt el a hó. Nem lehetnek messze.
Az épület sarkához érve balra fordulok és…
Semmi.
Hosszú sikátor megbámult hóval, egy elrozsdált szemetes és a
kuka mögött… egy üres golfautó.
 Miau.
Egy macska. Az egyik macska lesz az.
Tekergetem a fejem.
Ott van. Hátul. A tarka.
Már félúton járok, amikor eltűnik a farka a ház mögött. Ahogy
elszáguldok a szemetes mellett…
Egy vastag alkarba ütközik a nyakam, úgy sújt le rám, mint
egy baseballütő, és az ádámcsutkámra mért erős ütéstől a lábam
felemelkedik a talajról.
Nico nem veszi le az alkarját a torkomról, azzal taszít hátra,
amíg hanyatt nem esem a fagyos betonon. A fejem ér földet
először, és úgy beverem, hogy csillagokat látok.
– Mit csinál? Megőrült? – kiált rá Clementine Nicóra.
Az apja mosolyog, fölém hajol.
Mire ocsúdnék, már rajtam van.
 30

Nem vesztegetve az időt Nico a hasamra, a mellemre mászik,

baseballütő karja a nyakamat szorongatja. Dohány és régi érmék
szagát érzem a leheletén. Próbálok lélegzethez jutni, de…
huuuh… huuuh… összenyomja a gigámat. Üvöltök az őröknek,
noha senki nem tudja, hogy itt vagyunk.
– Hallottalak – mondja a legteljesebb nyugalommal, miközben
csokoládébarna szeme ide-oda jár az arcomon. – A bejáratnál.
Jobb fülem van, mint neked.
– Szálljon le róla! – kiáltja Clementine, kirontva a szemetes
mögül, ahová az apja betaszította. Félre akarja lökni Nicót.
– Meg ne próbáld – mondja Nico sarkon fordulva; elkapja a
csuklóját az egyik kezével, miközben a másikkal az én nyakamat
fogja. Soha, senkit nem láttam még ilyen gyorsan mozogni.
Clementine vergődik, küzd, szeretne kiszabadulni. Nem. Nem
küzd, csak le akarja rázni magáról. Hátratántorodik, az arca
elszürkül, mint aki mindjárt hányni fog. Emlékszem, milyen
hatást tettek rá a levéltárban azok a lövések. Nem tudott
megbirkózni a dologgal. És nem tud megbirkózni ezzel sem.
Amikor végre kiszabadul, fenékre esik. Ennyi elég is ahhoz,
hogy Nico elengedje a torkomat, épp jókor, mert már szúr a
tüdőm a levegőhiánytól.
– Huuuh… khh…
Nico az arcomba bámul, a tekintetemet fürkészi, ahogy
Clementine-ra nézek…
Nem. Ne nézz így rá!
 Már késő.
Nico most balra pillant, Clementine-ra, majd vissza rám.
– Ismered – mondja Clementine-nak, aki még mindig a földön
ül, és rákmászásban hátrafelé araszolva távolodik tőle. – Te
hoztad ide.
– Én nem… – tiltakozik Clementine. – Esküszöm, hogy…
– Isten nevét hiába ne vegyed – figyelmezteti Nico, jóformán
suttogva.
Várom, hogy Clementine mondjon valamit, de csak a
rémületet látom a tekintetében. Nem tud megszólalni. Nem talál
szavakat. Nem talál kapcsolatot ezzel az emberrel. Nem akar
mást, csak kijutni innen.
Nico úgy fordul meg, mint a mókust észlelő kutya. Nagyon
gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasa. Hall valamit.
– Nico? – kiáltja egy éles hang a távolból. Nem látjuk, ki az, de
ahogy Nico a hang félé fordul… Jön valaki. Egy őr.
Clementine még messzebb araszol tőle. Nico egy ugrással
talpra szökken, és én végre szabadon lélegezhetek.
– Nico, tisztuljon onnan! – kiáltja egy férfi erős déli
akcentussal.
Feltápászkodom, és látom, hogy egy széles vállú, fekete őr
jelenik meg a ház sarkánál.
– Mi a fenét csinál itt? – kérdezi Nicótól.
Nico félelem nélkül emeli rá a tekintetét.
– A macskákat etettük.
Az őr olyan pillantást vet rá, mintha azt kérdezné: Hülyének
nézel? Aztán felénk fordul, és azt mondja: – Miért hagyták, hogy
hátra vigye magukat? Nagyon jól tudja, hogy hol sétálhat –
morogja az őr.
– Egy perc – mondja Nico megragadva a talpra álló
Clementine vállát.
– Engedje el, Nico. Jól van, kisasszony? – kérdezi az őr.
 – Visszamegyünk előre. Megetetni a macskákat – válaszolja
Nico. – A tarka még nem kapott.
– Nico, nincs kedvem a hülyeségeihez. Fogja be – szól rá az őr.
– Jól van, kisasszony, vagy nincs jól?
Clementine megdermed. Tudom, hogy legszívesebben
elszaladna… sikítana… csak el innen, de fél Nico őrjöngésétől.
– Előremegyünk. Megetetni a macskákat – visszhangozza
Clementine, alig hallhatóan.
Az őr végignéz mindhármunkon, de legtovább Nicót
tanulmányozza.
– Látható helyre… mindenki!
Nico nem mozdul. De ahogy Clementine elindul, megy utána.
Szorosan mellettem.
– Azért jöttél ide, hogy megvédd – suttogja nekem Nico. –
Hogy ne essen baja. – Nem válaszolok. – Szereted – teszi hozzá
Nico immár teljesen lenyugodva, ahogy az őr nyomában kifelé
tartunk a sikátorból az épület homlokzati részéhez. – Láttam,
hogyan néztél rá. Ezért hoztál magaddal fegyvert. Hogy
biztonságban legyen.
Clementine hátrapillantva engem néz. Akárcsak Nico.
– Fegyvert? – kérdezem. – Nekem nincs fegyverem.
– Pedig látom – mondja Nico nem emelve meg a hangját.
Mintha félig robot lenne. – Látom, hogy bedugtad a zakód alá.
Hátul.
Megütögetem a derekamat, és gyorsan rájövök, miről beszél.
A könyv. A szótár. Amit a nadrágomba dugtam és kinyomja
hátul a zakómat.
– Nem, dehogy… az csak egy könyv – mondom neki előhúzva
a vékony, kibelezett szótárt, hogy megmutassam. – Csak egy
könyv.
De ahogy oda tartom elé, Nico megmerevedik.
 – Meg akarta etetni a macskáit, akkor etesse meg őket – közli
az őr visszaterelve minket a padokhoz az épület előtt. Már nem
bízik Nicóban, ezért a ház bejáratához ballag és lecövekel a
kapuban, úgy tizenöt méterre tőlünk. Ezúttal nem fog szem elől
veszíteni bennünket.
Clementine már igyekszik is a főút felé. Alig várja, hogy
kijusson innen.
A még mindig a könyvre meredő Nico szeme keskeny réssé
szűkül.
– Miért van ez nálad? – kérdezi.
– Mi? A könyv?
– Miért van nálad? – hörgi Nico. – Mondd meg, minek hoztad
ide!
– Csak nyugalom – csitítom az őrre pillantva.
Nico követi a tekintetemet az őrig, aztán leül a padra, lassan
lenyeli kitörni készülő dühét. Amilyen régen itt van, volt ideje
megtapasztalni, milyen következményekkel jár, ha kijön a
sodrából.
– Ez valami teszt? – kérdezi. – Az? Próbára akarnak tenni?
– Nem tudom, miről beszél – mondom neki, alig várva, hogy
Clementine után mehessek. – A levéltárban dolgozom, és ott
találtam ezt a könyvet, szóval…
– Te megtaláltad a könyvet? – szakít félbe Nico.
Értetlenül bámulok rá.
Clementine egyre távolodik.
Nicónak elkerekedik a szeme, az arca kipirul az izgalomtól.
– Hát persze hogy megtaláltad. Hát persze – mondja. –
Különben hogy került volna hozzád.
– Várjon. Ismeri ezt a könyvet? – vonom kérdőre.
– Nem érted? Ezért talált rám – mondja Nico beszédesen a
lányára pillantva.
 Clementine megáll, a legteljesebb zavarban van – és most
először egyenesen Nicóra néz.
– És te ezért követted őt – mondja Nico rám mutatva. – Isten a
tudója, mennyire félrevezettek. De Isten jó gondviselő…
– Nico, ennek semmi értelme – mondom.
– A könyv. Idehoztad azt a könyvet – erősködik Nico. – Az Úr
tudja, hogy csakis benne hiszek. Nem bolondítanak már el a régi
mesék a sátánimádásról meg a titkos szektákról meg… meg…
Ehhez nekem semmi közöm. Nem engem akarnak próbára tenni
– hadarja Nico egyre gyorsabban. – Hanem téged tesztelnek!
Hátranézek. Az őr ebből csak annyit láthat, hogy
beszélgetünk.
– Milyen teszt? – kérdezi Clementine, és bizonytalanul
elindult felénk.
– Ez a szótár. Az Entick’s Dictionary – válaszolja Nico, aki most
már csak nekem szenteli minden figyelmét. – Te a levéltárban
dolgozol. Ezért van dohos könyvszagod. Nem tanultad meg a
történelemleckét? Ezt a könyvet használta George Washington.
– Lassítson. Maga ismeri ezt a könyvet? – kérdezem újra.
– Ezt használta Washington. Hogy próbára tegye a hűségüket.
– Mihez kellett hűnek lenni?
Nico kinyújtja hosszú póklábait, feláll a padról, kihúzza
magát és hátrafeszíti a vállát.
– Mégis mit gondolsz? – kérdezi az őrt méregetve, miközben
mosolyog. – Hát a Culper-körhöz.
 31

– Mondja még egyszer – hebegi Clementine.

– A Culper-körhöz – ismétli meg Nico. – Amikor George
Washington… – elharapja a mondatot, ám ezúttal nem az őrre
néz, hanem rám. Ide-oda ugrál a tekintete. – De neked ezt
tudnod kell. Tudod, kik voltak, ugye?
– Én? Miért kéne tudnom? – kérdezem.
Kutatóan néz az arcomba. Mintha keresne valamit, amit senki
más nem láthat.
– A levéltárban dolgozol. Tudod. Tudom, hogy tudod.
Erre már nem válaszolok.
– Igazat mond? Kérlek, Beecher… szólalj már meg – könyörög
Clementine, egyre idegesebben. – Tudod, ugye, tudod? Tudod,
mi az a Culper-kör.
– Nem mi. Hanem ki – közli Nico. – Ebben volt az ereje. Ezért
mentettek meg bennünket – magyarázza. – A függetlenségi
háborúban gyilkoltak minket a britek. Nemcsak fizikailag,
hanem szellemileg is. A háború mindig szellemi.
Nem csak a háború szellemi, gondolom magamban.
– Ha tudod, akkor miért nem mondasz már valamit? – kérdezi
Clementine, és ahogy rám néz, az tudatosítja bennem, milyen
felkavaró (és hihetetlen) számára ez a sok véletlen egybeesés.
– De nem tudom – jelentem ki. Én régi katonai iratokkal
dolgozom… persze hallottam róla, de csak az alapvető dolgokat
tudom. Ők voltak George Washington privát kémei.
Személyesen válogatta ki őket.
 – Tudod, miért hozta létre a kört – noszogat Nico. – Miért
félsz megmutatni a tudásodat? Miatta? – utal Clementine-ra. –
Vagy azt érzed kínosnak, hogy én is itt vagyok?
Még mindig hallgatok. Clementine tudja, hogy az apja kelt
bennem kényelmetlen érzéseket. Annál inkább, hogy eszembe
jut az az őrült szabadkőművesek/Alapító Atyák összeesküvés-
elmélet, amely annak idején arra késztette Nicót, hogy lelője az
elnököt. Nico meg volt győződve arról, hogy Thomas Jefferson
és a többi alapító világuralomra tör és neki kell megmentenie
minket.
Ennek a pasasnak doktori fokozata van áltörténelemből, és
nem lehetek olyan hülye, hogy még adjam alá a lovat. Csak az a
gond, hogy nem akarok úgy járni, mint az előbb, amikor
bekattant.
– Oké, figyeljen ide – mondom. – A függetlenségi háború
idején George Washingtont frusztrálta, hogy az embereink nem
tudnak titkot tartani. A haditerveinket rendre leleplezték a
britek, mert ismerték minden kémünket. – Az őrre pillantok, aki
szemmel tart minket, de úgy tűnik, elégedett, hogy minden
rendben van. – Ekkor határozta el Washington, hogy a katonák
helyett közönséges civilekből állítja össze a kört.
– Ez a dolog kulcsa – mondja Nico. – A Culper-kör tagjai nem
katonák voltak. Hanem átlagemberek… senki nem tudhatott
róluk, még Washington sem tudta a nevüket. Így nem is lehetett
beszivárogni közéjük. Még a főparancsnok sem tudta, kik
vannak benne a körben. Csupa civil – teszi hozzá, és megállva
előttem farkasszemet néz velem. – Mint mi.
Hátrébb csúszom a padon, még mindig azon morfondírozva,
hogy én akasztottam-e ki az előbb vagy eleve totál őrült.
Érzékelem, hogy Clementine is szorong. Már nem tesz fel
kérdéseket.
 – Tehát voltak ezek a fickók a Culper-körben – mondom
Nicónak. – De azt nem tudom, hogy mi közük van az Entick-
szótárhoz.
– Gondolj bele – válaszolja Nico.
– Oké, ennek így semmi értelme – vágok vissza. – Fogalmam
sincs, mihez kezdett a Culper-kör egy szótárral.
– Dehogy nincs – mondja Nico. – Szerintem nagyon is tudod.
– Honnan tudnám? Mi a fene ez az egész?
– Kérem, Nico… igazat mond. Tényleg nem tudja, mire való
ez a könyv… fogalmunk sincs – szól közbe Clementine az apja
szeme közé nézve. Nico állja a tekintetét. A legtöbb ember
lesütné a szemét, de Clementine nem.
Ezzel ér célt Nicónál. Clementine pillantása ugyanolyan
delejes, mint az övé. Nico lassan bólogat, csak úgy, magának,
aztán egyre gyorsabban.
– A könyv… ennek a szótárnak az útján kommunikált George
Washington a Culper-körrel – mondja végül.
– De hogyan kommunikált? – kérdezem. – Hiszen ebben a
szótárban csak üres lapok vannak.
Nico az őrt figyeli, de nem sokáig.
– A szelet sem látod, de érzed, hogy ott van. Mint Isten.
Tudjuk, hogy ott van. Érezzük. Van, ami nehezen látható.
Fellapozom a könyvet, és nincs benne más, csak a kézírásos
mottó.

A többi oldal, az a néhány, amit nem téptek ki…

– Mind üres – mondom.
 – Persze hogy üres – válaszolja Nico, és már megint nagyon
gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasa. Az őr sem érdekli
többé. – Te George Washingtonnál akarsz okosabb lenni? – teszi
hozzá, már a szótárt nézve. – Tudta, hogy keresni fogják. Ezért
írt bele mindig az orvosságával.
– Az orvosságával?
– Ez volt a kódszava – mondja Nico. – így nevezte el a
láthatatlan tintáját.
 32

– Nem hiszel nekem – mondja Nico finomhangolva a tekintetét.

– Természetes, hogy így gondolkodsz.
– Miről beszél? – kérdezem. – Nem is ismer engem.
– Tévedsz. Nagyon tévedsz! – hörgi vadul ziháló mellel.
– Három percük van! – szól oda az őr a hátunk mögül, csak
hogy emlékeztessen minket a jelenlétére. – Ezzel számoljanak.
Nico cicceg a két szmokingos macskának, de nem törődnek
vele.
Clementine tudja, hogy nem megyek sehová. Most nem. Még
mindig ott áll velünk szeinben, de nem jön közelebb. Eleget
hallott. El akar tűnni innen.
– Erre válaszolj – mondja izgatottan Nico, és visszatelepedve a
padra ráül a saját kezére. – Amikor megtaláltad a könyvet… és
aztán idehoztad. Miért éppen te…
Minek lovagol folyton ezen? – támadok rá.
– Benjy! – kérlel Clementine.
– Benjy? – kérdezi Nico, és a nyakamban lógó
azonosítókártyát vizslatja. – Ez a neved?
– Beechernek hívnak.
Még egyszer megnézi a kártyát, amelyen rajta van a teljes
nevem, de nagyon apró betűkkel. Gond nélkül elolvassa. White,
Beecher Benjamin. Kitör belőle a nevetés. Hangosan, jóízűen
kacag összeszorított fogai között.
Tökéletesebb nem is lehetne, ugye?
Már nem izgatott; inkább totál kótyagos.
 – Igen, igen, igen. Ugye, ugye, ugye? – kérdezi egészen balra
fordítva a fejét. Mintha valaki máshoz beszélne, aki nincs is ott. –
íme, a bizonyíték…
– Nico… – mondom.
– …ez bizonyítja, ugye? Most pedig…
– Nico, ha segítségre van szüksége, hívhatok valakit.
– Te – csap le rám. – Te segítesz nekem. Hát nem érted?
Eljöttél ide a lány után… hogy meglátogass… minden életnek…
mindenki életének megvan az oka.
– Nico, azt mondta, hogy ez az én próbatételem –
emlékeztetem. – Milyen próbatétel?
Velünk szemben egy szürke cirmos ügyesen felugrik egy
udvari szemeteskonténer szélére. Zajtalanul landol a fémen.
Nico meg sem rezzen.
– Ennyi volt, Nico. Lejárt az idő! – kiáltja az őr gyorsan
közeledve. – Búcsúzzon el…
– Honnan tud erről a könyvről? – vonom kérdőre. – Mi a fene
ez az egész?
– Fogalmam sincs, hogy mi ez – válaszolja Nico
halálnyugodtan, még mindig a két kezén ülve. – Nem tudom, ki
használja ezt a szótárt, sem azt, hogy mire készülnek. De te vagy
az, aki megtalálta… egy könyves ember… és Benjamin a
neved… mint az elődödnek.
– Milyen elődömnek? Ki az az előd?
Nico elhallgat, megint balra fordul. Nem mozog a szája, de
látom, hogy bólogat. Nem tudom, ki lehet a képzelt barátja, azt
viszont felismerem, hogy engedélyt kér.
– Mindannyiunknak van lelke, Benjamin. És a lelkünknek
küldetése. A küldetésünket ismételjük, újra meg újra, amíg nem
teljesül.
 – Ez olyasmi, mint a reinkarnáció? – kérdezi Clementine, aki
láthatóan erőlködik, hogy megértse, de egy lépést sem tesz
felénk.
– Nico! Menjünk! – üvölti az őr. – Indulás!
Nico alig vesz tudomást róla.
– Látom, hogy ki vagy, Benjamin. Látom, hogy olyan vagy,
mint az indián törzsfőnökök, akik gyerekként találkoztak George
Washingtonnal. Tudták, hogy ki ő. Tudták, hogy kiválasztott.
Ahogy én is tudtam rólad, amikor megláttalak.
Ó, így már mindjárt más, gondolom magamban.
– Szóval mi mind reinkarnálódtunk – mondom hangosan. – És
hadd találjam ki: én lennék George Washington?
– Nem, nem, dehogy – feleli Nico. – Te az áruló vagy.
– Nico, előbb a levelezési engedélyét vonom meg, aztán a
gyümölcsleveskocsit – fenyegetőzik az őr.
Nico felpattan a helyéről, és elindul az őrhöz az épület
bejáratánál. De ahogy kikerül bennünket, hátrapillant a válla
fölött és odasúgja:
– A századok során nem láttad a csatákat, amelyekre
kiválasztattam? Én vagyok George Washington! – jelenti ki Nico
a mellére bökve a hüvelykujjával. – De te… én tudom, ki vagy te,
fiam. És tudom, hogy mi lesz a vége. Ez a próbatételed. Én
vagyok George Washington. Te pedig Benedict Arnold.
 33

– …és most már azt is tudod, miért hívják bolondok házának –

mondom mérgesen megrántva a kormányt, és éles szögben
kivezetve Tot öreg Mustangját a parkolóból.
– Csak menjünk innen – könyörög Clementine.
– Benedict Arnold? Lecsap rá, hogy Benjamin a középső
nevem, aztán egyszerre Benedict Arnold leszek? Miért nem
mindjárt Benjamin Franklin vagy Benjamin Harrison? De a
Benjamin Kubelsky is elfogadható lenne.
– Ki az a Benjamin Kubelsky?
– Jack Benny, a komikus – válaszolom, miközben taposom a
gázt, és szanaszét fröccsen a latyak a kerekek nyomán. – De az
apád a szemembe néz, és valahogyan a történelem egyik
leghitványabb árulójának a lelkét pillantja meg… arról már nem
is beszélve, hogy…
– Ne nevezd így.
– Hogy?
– Az apámnak – mondja Clementine. – Ne nevezd az
apámnak, kérlek.
Ezt hallva megfordulok. Ahogy haladunk a főúton a St.
Elizabeth kijárata felé, Clementine a hátunk mögött elmaradó
kórházat nézi az oldaltükörben. Keresztbe teszi a karját, a lábát
beszorítja az ülés alá, hogy fordított S-t formál a teste – mindenki
más úgy értelmezné, hogy dühös. De én láttam már ilyennek. A
levéltárban, amikor nem tudta, hogy figyelem. Az utóbbi
huszonnégy órában Clementine többször is megmutatta az igazi
arcát, elárulva, hogy nem leküzdi a fájdalmát, hanem elrejti.
A magam részéről egy elnöki merénylőt látogattam meg.
Clementine-nak viszont ez volt az első alkalom, hogy találkozott
az apjával.
– Tudod, minden álmomban, ahol találkoztam a papámmal –
mondom neki –, simán ment és jól alakult a dolog.
– Nálam is – válaszolja, de alig bírja kinyögni a szavakat.
Bólintok, és kezdek rájönni, milyen érzéketlen voltam.
Tudnom kellett volna, mit jelentett neki ez a látogatás, de én
ezzel a Culper-kör és Benedict Arnold zagyvasággal voltam
elfoglalva.
– Ne haragudj, hogy így rád törtem – mentegetőzöm.
Erre csak legyint. Bár ez lenne a legnagyobb baja!
– És miket mondott? – kérdezem, miközben rátérünk a Martin
Luther King Jr. sugárút rosszul letakarított sávjaira. Clementine
ügyet sem vet a bandák graffitijeire az üzletek homlokzati falán,
sem a két kiégett autóra az út jobb szélén. A nyakát tekergetve
bámul ki a hátsó ablakon, még mindig nem bírja elszakítani a
tekintetét a kórháztól. – Amikor megérkeztél, nem tűnt úgy,
mint aki… örül néked?
– Beecher, beszélhetünk bármiről, amiről akarsz, még
Benedict Arnoldról is, csak ne… csak ne kérdezz róla.
– Értem, Clemmi, úgy lesz. Nem akarom erőltetni a dolgot, de
egy pillanatra gondold végig, hogy mi történt. Mert attól
függetlenül, hogy ki ő, én még mindig odaadnám a jobb
karomat, ha fël percet tölthetnék az apámmal…
– Kérlek, Beecher. Ne mondd ki ezt a szót – könyörög. –
Különösen vele kapcsolatban.
Úgy teszek, mintha az utat figyelném, egyenesen magam elé
nézve. De az utolsó szavak még visszhangoznak a levegőben…
Különösen vele kapcsolatban.
 Clementine behajlítja a térdét, megfeszíti a hátát. A fordított S
alakkal próbálja egyben tartani magát.
– Nem mondtad el neki, igaz?
Nem válaszol.
– Nem tudja, hogy ő az apád.
– El akartam mondani – feleli végül, a visszapillantó tükörbe
nézve. – De aztán… – megrázza a fejét. – Tudtad, hogy beszél a
halott First Ladyhez? Amikor te is ott voltál, és magában
motyogott… akkor hozzá beszélt. Olvastam egy cikkben. Azt
hiszem, titkolja az ápolók előtt. Azt mondták, hogy amikor az
utolsó áldozatához beszél, az kétségbeesett kísérlet önmaga
feloldozására.
Ezen elrágódom egy kicsit, nem tudom, mit válaszoljak. De
még mindig nem értek valamit.
– Ha nem árultad el, hogy rokonok vagytok, akkor hogyan
engedtek be hozzá? – kérdezem.
– Diáknak adtam ki magam. Azt mondtam, hogy a komplex
pszichózisról írom a szakdolgozatom – magyarázza.
– És már mehettél is be?
– Nem az orvosok döntik el. Hanem a beteg. Ne felejtsd el,
hogy közben eltelt egy évtized. Nicónak nincs túl sok látogatója
mostanában. Bárkit fogadna.
– De hogy bírtad ki, amikor ott álltál vele szemben és nem
mondtad meg, ki vagy?
– Hálásnak kellene lenned érte – mutat rá. – Ha elmondom,
valószínűleg kinevez Martha Washingtonnak.
– Vicces. Éppen azon gondolkodom, nem kéne-e nevetnem
rajta.
– Dehogynem. Hiszen meg akarsz nyerni magadnak. Tipikus
Benedict Arnold-húzás.
Csóválom a fejem, elképedve, milyen mélyre talált a
tréfálkozás.
 – Clemmi… tudod, hogy soha nem árulnálak el.
Felém fordul. Elismerő vigyor jelenik meg az arcán.
– Beecher, miért csinálod ezt? – kérdezi.
– Mit?
– A legutóbbi hónapok e-mailjein kívül tizenöt éve nem
beszéltünk egymással. Aranyos voltál a középsuliban… a magad
csendes, okos, begubózó módján, de aztán nem tartottuk a
kapcsolatot. Közben a munkahelyeden a biztonsági főnök a
nyakadba akar varrni egy gyilkosságot. Szóval miért jöttél ide?
Miért vagy ilyen jó hozzám?
Markolom a kormányt, és egyenesen magam elé nézve úgy
teszek, mintha az utat figyelném.
– A menyasszonyom volt.
– Hogyan?
– Kérdezted korábban, hogy ki az az Iris, és én azt mondtam,
hogy az exbarátnőm. A menyasszonyom volt. Már a meghívókat
is szétküldtük. Kész volt az ülésrend. Egyik este, néhány olcsó
margarita után már gyerekneveket kerestünk. És igen, vannak
ennél rosszabb dolgok, de amikor szakítottunk, az olyan volt,
mintha megölte, megfojtotta volna az egész életemet. Minden
meghalt. Na, mindegy, azok után, hogy őszinte voltál hozzám,
úgy érzem, tartoztam neked ennyivel.
– Dobott egy másik pasiért?
– Ne akarj mindent tudni. Ott még nem tartunk az
őszinteségben – válaszolom.
Továbbra is hátranéz, kissé ingatja a fejét, mintha egy képzelt
kérdést intézne valakihez.
– Nem vagyok DJ – szakad ki belőle végül.
– Mi?
– A rádióállomásnál… nem DJ vagyok – mondja Clementine.
– Hanem hirdetésszervező. Reklámperceket adok el. Azt
gondoltam, hogy te… Üdítőitalosoknak, autókereskedéseknek
adok el hirdetéseket a rádióban, és mivel Virginiában vagyunk,
rengeteget hirdetnek olyan helyek, ahol a dohányrágásról
leszokni akarókat segítik.
– De nekem azt mondtad…
– Mindig szerettem volna DJ lenni. Csináltam is néhány évig
egy népfőiskolái közösségi rádióban. De az utóbbi tíz évben
csak… azelőtt páva voltam, most meg tollseprő lettem. – Rám
pillantva még hozzáteszi: – Ne haragudj, hogy hazudtam,
Beecher. Amikor az első e-maileket váltottuk, te azt írtad, hogy
remek állásod van a Nemzeti Levéltárban, és megkérdezted,
hogy én mivel foglalkozom, és szerettem volna… nem akartam,
hogy csődtömegnek tarts.
– Clementine, én soha nem tartanálak…
– És aztán sorra jöttek a hazugságok. Hirdetésszervezőből
egyszer csak DJ lettem, olyan élettel, amilyet mindig is
álmodtam magamnak. És az a legszörnyűbb, hogy milyen
gyorsan következett egyik kamu a másikból… a színes részletek,
hogy légi dzsesszt játszunk és… – Nem néz rám. – Olyan
vagyok, mint ő, igaz? Egy elképzelt élet… született hazudozó
vagyok, Beecher.
– De akkor ezt sem kéne elhinnem.
Jó vicc, csakhogy nem segít.
– Azt hittem, az lesz a legnehezebb, hogy találkozzam Nicóval
– magyarázza –, de most, hogy végül találkoztam vele, kiderült,
mi a legrosszabb… az, hogy már sok mindent értek az
életemben.
Vitába akarok szállni vele, de mielőtt egy szót is szólhatnék,
rezegni kezd a zsebemben a telefon. Ezt most fel kell vennem.
– Hol vagy? – kérdezi Tot abban a pillanatban.
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezem, mert rosszat sejtek a
hangjából, de aztán reménykedni kezdek, hogy hátha megtalálta
a videokazettát.
 – Mármint azon kívül, hogy leléptél valami lánnyal, akit alig
ismersz, de hülye fejjel belezúgtál?
– Nem ezért telefonálsz.
– Persze hogy nem. Egy gyönyörű lánnyal ülsz egy szuper
kocsiban. És ez nem találgatás, Beecher. Ez tudomány.
– Tot, befejeznéd, hogy olyan dolgokat mondasz, amikért rád
akarom csapni a telefont? – kérlelem.
– Sajnos nem. Ezt hallgasd meg: a videokazetta ugyan nem
került elő, de lenyomoztam a Dustin Gyrich nevű emberedet –
mondja arra a fickóra utalva, aki minden alkalommal kikérte az
Entick-szótárt, valahányszor az elnök a levéltárba látogatott. –
És… ez valami hihetetlen, Beecher.
– Mi? Van róla valami a nyilvántartásban?
– De még mennyire, hogy van – magyarázza Tot. – Elkezdtem
időben visszafelé előásni a kérőlapjait, és ennek alapján azt kell
mondanom neked… – A telefonon át is hallom, hogy Tot forgatja
a nyelvét a szájában. – Dustin Gyrich több mint százötven éve
kér ki könyveket és okiratokat.
 34

– Nem hittek neked, ugye? – kérdezte a halott First Lady.

Fent, a második emeleten, a beüvegezett balkon szélén állva
Nico figyelte, ahogy a babakék Mustang rákanyarodik a keskeny
köves útra, amely a kapu melletti őrbódéhoz vezet.
– Engem néz a lány – közölte Nico. – Látom.
– Mit számít az? – kérdezte a First Lady.
– Azt jelenti, hogy vissza fog jönni. Tudom, hogy visszajön.
– De amit a fiúról mondtál… Beecherről… Nem hitték el
neked.
Nico a First Ladyhez fordulva nekiszegezte a kérdést: – És te
hiszel nekem?
– Nico, te golyót röpítettél a fejembe, és az agyvelőm
beterítette a kocsi műszerfalát. Elragadtál a férjemtől, a
gyerekeimtől és az unokáimtól. Gyűlölni akarlak minden
ízemmel, ami megmaradt. De ez a fiú, Beecher… tudja magáról,
hogy ki ő. Mindannyian tudjuk, hogy kik vagyunk, még ha nem
valljuk is be magunknak. És amikor arra kerül a sor, hogy
eláruljon bennünket…
– Talán nem árul el. Ez a próbatétele. Meg kell adnom neki az
esélyt.
– Kapjon esélyt, rendben. De ha elbukik, ugyanúgy kell
bűnhődnie, mint nekem.
Nico bólintott, és visszafordult a távolodó Mustang felé.
– És mi van a lánnyal? – kérdezte a First Lady. – Tudod, ki ő,
ugye?
 – Persze hogy tudom – felelte Nico, miközben a kocsi végképp
eltűnt szem elől a sarkon túl. – Lehet, hogy őrült vagyok, de nem
hülye.
 35

Beállok Tot parkolóhelyére a levéltár alagsorában, rendezem

soraimat, és belenézek a visszapillantó tükörbe. Morris, a
biztonsági őr azt hiszi, hogy nem látom, amint engem figyel a
kivezető rámpa tetejéről. Akárcsak reggel, most is átkutatta a
kocsit, beleértve a bombakeresést az alváz alatt. De úgysem talál
semmit – beleértve Clementine-t, aki már nem ül mellettem.
Kiszállt egy fél háztömbnyire innen. Egyszerűbb lesz, ha
odabent találkozunk. Tudja, hol. A Rotundában őrizzük a
Függetlenségi Nyilatkozat, az Amerikai Egyesült Államok
Alkotmánya és az első tíz alkotmánymódosítás, a Bill of Rights
eredeti példányát. Egyszersmind ez a legjobb találkozóhely,
ahonnan az alkalmazottak becsempészhetik a barátaikat a
munkahelyükre anélkül, hogy beíratnák a nevüket a recepciós
pultnál.
Már az is elég baj, hogy Khazei mikroszkópja alá kerültem.
Nem akarom magammal rántani Clementine-t vagy az apját.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy áldozati bárány leszek.
A jó parkolóhely mellett vár még rám valami az alagsorban.
A szótárt már korábban visszadugtam hátul a nadrágomba,
most kinyitom a kocsiajtót, kiszállok, és a sarokban felszerelt
biztonsági kamera szeme előtt elindulok A kamera követi a
mozgásomat a szárnyas ajtóig, amely az épület sakktáblamintás
folyosójára nyílik.
 A levéltári dolgozók többsége szerint az alagsori irodák a
legrosszabbak, mert nincs ablakuk, nem lehet kilátni. De van egy
olyan irodahelyiség, ahol elengedhetetlen a fény hiánya.
Nincs tábla az ajtón, sem szobaszám a falon, és ha a megfelelő
szögből érkezel, megállapíthatod, hogy az ajtó üvege a
leeresztett redőnnyel golyóálló. Annak is kell lennie. Felejtsük el
az emeleti széfeket. Mert az igazi kincseket itt őrzik.
– Daniel, odabent vagy? – szólok be, megkopogtatva az
üveget.
Látni az ajtó alatt, hogy nem ég a lámpa. De én ismerem a
trükköt.
– Daniel, tudom, hogy itt vagy. Hoztam neked valamit.
Még erre sem jön válasz.
– Ez egy régi…
Még mindig semmi.
De aztán…
– Mennyire régi? – szól ki végre egy hang.
– Gyerünk, Howard Hughes, nyisd már ki azt az ajtót! –
kiáltom.
Tompa kattanás után feltárul az ajtó, és megjelenik Daniel
Boeckman, „a Gyémánt”, a legszebb férfi az egész levéltárban;
makulátlan fehér köpenyt visel, amelyen – esküdni mernék –
nincs egyetlen ránc sem. De ugyanilyen makulátlan a
nyakkendője, a manikűrözött körme és a hátrafésült szőke haja –
egy szál szövet vagy haj, egyetlen molekula sem rendezetlen.
Ennél már csak az fontosabb, hogy ő a legtehetségesebb
restaurátorunk.
– Mondd, hogy ráérsz délután – unszolom.
– Nem – válaszolja. – Megkaptam Dallas eredeti Thomas
Jefferson-levelét, amit holnap ki akarnak állítani.
Clementine vár. Ideje bevetnem magam.
Előhúzom a szótárt a hátam mögül, és felmutatom neki.
 – Washington sem előzi be Jeffersont? – kérdezem.
Bámulja a kibelezett könyvet. Tíz évvel ezelőtt egy Rhode
Island-i ember megtalálta az amerikai himnusz, „A csillagos-
sávos lobogó" eredeti kottáját – összehajtogatva és beragasztva –
egy régi, családi kalendáriumban. Boeckmannek elég volt
egyetlen pillantást vetnie a kézírásra, hogy kimondja: nem
eredeti. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy kalibrálja a
papír savtartalmát, kiszabadítsa a kottát a kalendáriumból és
helyreállítsa az egyes tintarétegeket a lapon, amelyek azonosnak
bizonyultak. Iratrestaurálásban a Gyémánt verhetetlen.
– Pazar a kötés. Kézi szövött – mondja, úgy fogva a nyitott
tenyerében, mintha a Gutenberg-bibliát tartaná. – De ez még
nem jelenti azt, hogy Washingtoné volt.
– Engem most nem is ez foglalkoztat – válaszolom. – Hallottál
már arról, hogy Washington láthatatlan tintát használt?
Nyújtja felém a könyvet, hogy visszaadja, de erre
meggondolja magát.
– És úgy gondolod, hogy ebben is?
– Neked van mindenféle vegyi anyagod. Derítsd ki, és jövök
neked eggyel.
– Minden levéltáros jön nekem eggyel. Nélkülem „Régiség
Roadshow”-ra vihetnétek az irataitokat, reménykedve, hogy
legalább a felük eredetinek bizonyul.
Igaza van. Szerencsére van valami, amit a Gyémánt még az
elismerésnél is többre tart.
– Hogy álltok Rinával? – kérdezem vigyorogva.
Nem viszonozza a mosolyt. Senki nincs az épületben, aki ne
tudná, hogy bele van esve a második helyezett kolleginába.
– Beecher, nem vagy te abban a helyzetben, hogy bármilyen
indítványt tegyél.
– Jogos. De ez még nem jelenti azt, hogy ne szólhatnék egy-két
jó szót az érdekedben.
 A szabad kezével megérinti a tökéletesen csomózott
nyakkendőjét. És végre elmosolyodik.
– Eddig a tapintatosak közé tartoztál, Beecher. Most már
olyan vagy, mint a többi.
– Csak nézd meg a könyvet. És a láthatatlan tintát – mondom
neki kinyitva a golyóálló ajtót és ott hagyva nála a szótárt. – Rina
közvetlenül mellettem ül – hallatom le a hangom. – Tegyük fel,
hogy oda fordulok hozzá: Szerinted ez mi, Rina? Amúgy nem
gondolod, hogy Daniel Boeckman nagyon jóképű?
– Azt mondd neki, hogy érzékeny vagyok – szól utánam a
Gyémánt, ahogy kilépek a folyosóra. – Tegnap ki volt borulva…
tudod, az Orlando-eset miatt. Az érzékenység most jobb hatást
tenne.
Becsapódik a golyóálló ajtó, de bennem a szavai
visszhangoznak. Az Orlando-eset miatt.
Meghalt egy ember. A barátom. Még látom magam előtt,
ahogy ott fekszik… krétafehér az arca, az alsó ajka lefittyed.
Csak tegnap történt! Az Orlando-eset. Mintha arról beszélnénk,
hogy valaki elmulasztotta újratölteni a kávéskannát.
A gondolataim még nyomasztóbbá válnak, ahogy elindulok a
fehérszürke sakktáblamintás folyosón a liftek felé, ahol Orlando
irodája van. És amint befordulok a sarkon, kinyílik a Biztonsági
Részleg ajtaja és ott áll…
Összerándul a gyomrom, mintha csomót kötöttek volna rá.
Jaj, csak ezt ne!
 36

– Részvétem. Nagyon sajnálom, ami történt. Én… én nagyon

sajnálom – mondom magamban, gyakorolva a
részvétnyilvánítást. De ahogy a fáradt afroamerikai nő a
divatjamúlt műanyag szemüvegben és a kopott, piros kabátban
kilép a Biztonsági Részleg ajtaján és elindul felém a folyosón, egy
árva hangot sem tudok kinyögni.
Észre sem veszi, hogy ott vagyok. Csak arra figyel, aki
mögötte halad – a fiára. Velem egykorúnak tűnik, és egy
kartondobozt cipel a melléhez szorítva. Mély gödröcske van az
állán.
Mint az apjának.
Felismerem őket az Orlando íróasztalán álló fényképről: a
felesége és a nagyobbik fia. A kartondobozból ítélve Orlando
holmijáért jöttek.
Ahogy a liftek felé vonszolják magukat a folyosón, olyan,
mintha víz alatt mozognának egy zsák téglát szállítva. De nem a
doboz súlya húzza le őket.
Egy pillanatra mind a hárman megállunk a néma folyosón. A
fiú még ebben a helyzetben is küld felém egy „ugyanarra a liftre
várunk” mosolyt.
Mondanom kéne valamit.
Muszáj mondanom valamit.
Az agyam a legjobb tanácsra kapcsol, amelyet az apám
halálakor kaptam valakitől: az apák soha nem hagynak el
minket. Soha.
 De mondhatnék valamit akár arról is, hogy milyen kedves
volt Orlando mindenkihez.
Elmesélhetném nekik az utolsó emlékemet.
De ahogy zörögve megérkezik a lift, kinyílik az ajtó és
Orlando felesége beszáll a fiával…
Én csak állok ott a folyosón. Bénultan.
Mindketten a padlót nézik, nincs kedvük a
szemkontaktushoz.
Aztán eltűnnek a bezáródó ajtó mögött.
És én még mindig csak állok ott, újra felidézve magamban,
hogy a veszteségnél csupán egy fájdalmasabb érzés van: a
bűntudat.
Fölemelem a kezem, hogy megnyomjam a lift hívógombját, de
ahogy a mutatóujjam megérinti a fölfelé mutató nyilat,
akaratlanul is felfigyelek a Biztonsági Részleg nyitott ajtaján
egyszerre kiáradó hangokra. Hátralépek, és vetek egy gyors
pillantást a kreclikre felosztott tágas helyiségre. A munkatársak
kisebb csoportokba verődve suttognak, pletykálkodnak.
Értem a dolgot. Miután Orlando felesége és fia távozott,
megtörték a kényszeredett csendet, amely az Orlando holmiját
pakoló családot kísérte.
– Látta őket? – kérdezi tőlem a recepciós. – Szívszorító, igaz?
Mond még valamit, de én Orlando munkaállomását bámulom
a terem bal oldalán. Minden fotó… az üdvözlőlapok… az életet
jelző minden rendetlenség… még a Wisconsin Badgers-
ceruzatartó is eltűnt. Keresem a tekintetemmel a számítógépét,
de azt sem látom sehol (ami valószínűtlenné teszi, hogy a
videokazetta még ott lehet valahol). Azért még ellenőriznem
kell. Rajta vagyunk Clementine-nal, azon a felvételen áll vagy
bukik a sorsunk. De néhány toll és egy falra rajszegezett
rózsaszín fotókópia (a hangposta használati utasítása)
kivételével csak egyetlen tárgy maradt, ami azt bizonyítja, hogy
dolgozott itt valaki: a nagy telefonkészülék a hosszú zsinórral és
két, hunyorgó lámpácskával, amely szigetként lebeg áz üres
íróasztal tetején.
Orlando vezetékes telefonja.
Khazei szerint Orlando engem hívott utoljára. De ez még nem
jelenti azt, hogy én voltam az utolsó, más is hívhatta még utána
Orlandót.
Az íróasztala felé törtetek, de gyorsan le is állítom magam.
Nem ez a megfelelő időpont: az alkalmazottak fele még
összeverődve ácsorog és figyel. De ahogy eszembe jut Orlando
felesége és a fia… mindaz, amit mondanom kellett volna nekik…
rájövök, hogy mégis ez a megfelelő idő. Felejtsük el a Culper-
kört, a szótárat és Nico hablatyolását. Ha kideríteném, mi történt
valójában Orlandóval… legalább ezzel tartozom a családjának.
Becsusszanok a székébe, és gyorsan körbepillantok, hogy nem
látott-e meg valaki. De legnagyobb meglepetésemre csak az az
ember néz felém, aki most lép be az irodába. Rina.
Összekapcsolódik a tekintetünk a Mona Lisával, de mire
teljesen megfordulok a székkel, már nincs ott.
Akkor is láttam. Tudom, hogy ott volt.
Jelenleg viszont másra kell összpontosítanom.
A telefon billentyűire kúsznak az ujjaim, és lenyomom a
hívásazonosító gombot. Elsőnek ez jelenik meg: Biztonság –
75020. Ez a mellékszám a recepciósoké, nyilván azt akarták
megtudni, mikor veszi át Orlando a műszakot. A következő
hívás a Kiállítási Osztályról jött, aztán Westman, Aristotle
kereste a 7304l-es mellékről.
Tot? Miért hívta volna Tot?
De ahogy tovább görgetek, hogy jól láttam-e, feltűnik egy
vadonatúj név. Aztán még egyszer. Ez egyre rosszabb lesz.
Már nem csak a gyomrom áll görcsbe, hanem az egész
mellkasom, mintha hurokba tekertek volna.
 Az ujjaim harkályként kopognak a hívóazonosító
billentyűkön. Orlando utolsó tucat hívása közül hét… nyolc…
kilenc… egek ura, tíz…
…Rinától jött.
Megpördülök a széken.
– Szálljon le rólam! – üvölti egy női hang a recepción.
Ismerem ezt a hangot. Középiskolás korom óta ismerem. És
nem Rináé.
Mire felfognám, hogy mi folyik, Rina már lelépett. De ott
van…
– Azt mondtam, szálljon le rólam! – Clementine megpróbál
szabadulni.
Khazei áll a háta mögött, lefogva a két karját. Majdnem
elfelejtettem, kinek a territóriumán vagyok.
A helyettes biztonsági főnök nem enged.
 37

– Szálljon le rólam! – küzd tovább Clementine, hogy kiszabadítsa

a karját Khazei markából.
A biztonsági főnök nem hajlandó elengedni, belökdösi a
folyosóra.
Khazei nem hülye. Ha idebent foglalkozik velünk, elkerülhet
egy botrányos jelenetet.
De már késő.
– Én nem csináltam semmit! – erősködik Clementine, a lába
csúszkál a sakktáblamintás padlón.
– Tényleg? Ott vár a Rotundában közel húsz perce anélkül,
hogy egyetlen pillantást vetne az értékes dokumentumokra –
vág vissza Khazei az Alkotmányra és a többi okiratra utalva,
amelyet szájtátva bámulnak a turisták. – Azt akarja bemesélni
nekem, hogy nem Beecherre várt, aki majd becsempészi?
– Az közterület! Annyit járkálok ott, amennyit akarok! –
kiabál Clementine.
Khazei közelebb húzza, még erősebben szorítva a karját.
– Azt hiszi, nem láttam magát, amikor ma délelőtt és tegnap
este bejelentkezett? Odakint is vannak kameráink! Láttam, hogy
kiteszi magát a sarkon!
Kiver a víz. Én csak azért akartam becsempészni, hogy
Clementine-t – és az apját – ne hozhassák kapcsolatba
Orlandóval és az elnökkel. Erről ennyit. De Clementine nem
törik meg. Vannak ennél súlyosabb gondjai is.
 – Esküszöm, hogy ha nem enged el… – fenyegetőzik tovább
küzdve a szabadulásért.
– Nyugodj meg, Clemmi – mondom.
– De nem nyugszik, igaz? – kérdezi Khazei. – Dolgozik benne
a családi vér.
– Vegye le rólam a kezét! – tör ki Clementine váratlan
hevességgel. Még köp is, ahogy üvöltve formálja a szavakat. A
szeme tüzet hány. Ez nem harag vagy düh. Ez az apja.
Khazei nem törődik vele. Elkapja hátulról Clementine nyakát,
azt remélve, hogy ez majd leszereli.
De nem ismeri őt. Ahogy Clementine egész testében
rángatózva és forrongva próbál szabadulni a szorításból,
kezdem úgy gondolni, hogy talán én sem ismerem igazán.
Gyorsan tekereg, Khazei heréibe akarja nyomni a térdét. A
biztonsági főnök jó érzékkel kitér.
– Kérlek, Clemmi… Hagyd abba – könyörgök neki.
– Ha abbahagyja a birkózást, elengedem – mondja Khazei.
– Szálljon le rólam! – sziszegi Clementine habzó szájjal.
– Hallja, amit mondok? – kérdezi Khazei.
Clementine nem válaszol. Még mindig küzd, csapkod a
kezével. Remeg a teste. El van szánva a kitörésre. Khazei
fogcsikorgatva még erősebben szorítja a nyakát.
– Engedje el! – kiáltok rá, eltolva a vállát.
– Hall engem? – kérdezi ismét Khazei, mintha én ott sem
lennék.
Fokozódik a remegés. Lassan növekszik a nyálbuborék a
szájában.
Soha nem adja fel. És ennek semmi köze Khazeihez.
Clementine most először életében találkozott az apjával. Ott ült
és hallgatta, ahogy az életünk és a döntéseink eleve
elrendeléséről beszél. Aztán megjelent Khazei, és lényegében
ugyanazzal vádolta.
 Clementine rám néz, bíborvörös az arca. Mindent megtett,
hogy bizonyítsa a tévedésüket, az egész világ tévedését –
különösen önmaga előtt –, és megmutassa nekik, hogy ki ő
valójában. De ahogy az a vulkán kitömi készül a szemében, az
maga a probléma. Mindegy, milyen messzire jutunk, a szüleink
mindig ott vannak bennünk.
Clementine villámgyorsan megpördül, kibillentve Khazeit az
egyensúlyából, megakasztva a lendületét. Mielőtt felfoghatná,
hogy mi történik, Clementine balra fordul, elkapja a walkie-
talkie antennáját, letépi az övéről, és úgy csapkod vele, mint egy
miniatűr baseballütővel. Nem igazi fegyver. Valószínűleg egyből
kettétörik az ütközésben. De ahogy Clementine markolja, ahogy
méregeti Khazei arcát… csúnya sebet fog ejteni vele.
Előrerontok, megpróbálom közéjük vetni magam.
– Ördög és pokol, mi folyik itt? – szólal meg egy hang a
hátunk mögött.
Sarkon fordulok. Clementine leereszti a walkie-talkie-t. Még a
folyosó végén jár, de eltéveszthetetlen az a fehér szakáll… a bőr
nyakkendő… az ember, aki régebb óta van itt, mint Khazei és én
együttvéve.
– Jól hallottad – mondja Tot nekem címezve, és megigazítja a
vastag dossziét a hóna alatt. – Tudod, mióta várlak, Beecher?
Lekésted a találkozónkat. Hol a fenében voltál?
Tudom, hogy szerepet játszik. De arról sejtelmem sincs, mit
kéne válaszolnom.
– Én… én… – pillantok oda Khazeire.
– Velem beszélgetett – mondja Khazei derűs, békülékeny
hangon. Határozottan okosabb, mint gondoltam. Khazei néhány
éve van itt. Tot tizenegy elnököt vészelt át LBJ óta, és ő a
rangidős az Egyesült Államok minden levéltárosa között. A
hivatalok első politikai szabálya: ne kezdj olyan harcba, amit
nem nyerhetsz meg.
 – Akkor nincs gond? Szabadon távozhatnak? – teszi fel a
kérdést Tot Clementine-nak támaszkodva és Khazei felé fordítva
tejfehér vak szemét. – Azt hittem, hogy üvöltözést hallok, de már
öreg és rozoga vagyok – teszi hozzá. – Talán csak képzeltem.
Khazei tanulmányozza az öregembert. Érzékelem, ahogy
tombol benne a harag. De ahogy a két férfi farkasszemet néz, túl
hosszan, túl feszülten, óhatatlanul gyanítani kezdem, hogy
valami kimondatlan dolog lappang közöttük.
Khazei kidülleszti a mellét, mint aki mindjárt robban, de
aztán…
Csak bosszúsan megcsóválja a fejét.
– Vigye őket a szemem elől – tör ki belőle, és visszaindul az
irodájába.
Tot folytatja a szemmel verést, én pedig nem tudom
eldönteni, hogy az öregségben lakozó erőt becsültem-e alá vagy
Tot erejét. Akárhogy is, szabadok vagyunk.
– Clementine… – szólítja a nevén Tot, mintha ismernék
egymást.
– Igen.
– Adja vissza a rádióját.
Clementine odanyújtja Khazeinek.
– Elnézést. Nem szoktam így viselkedni.
Legnagyobb meglepetésemre Khazei nem mond rá semmit.
Elveszi a walkie-talkie-t, és visszaakasztja az övére.
Amikor ki akarom kerülni, a biztonsági főnök vet még rám
egy utolsó, fenyegető pillantást.
– Láttam, hogy ott ült Orlando íróasztalánál – mondja. –
Gyötri valamiért a lelkiismeret?
– Miért gyötörne? Mindenki azt mondja, hogy szívroham volt
– vágok vissza. – Hacsak nem talált hirtelen valami más okot.
 – Tudom, hogy bent volt vele az ESZIH szobában, Beecher.
Csak idő kérdése, hogy a videokazetta bebizonyítsa, és mit
gondol, akkor kire fog mindenki mutogatni?
Azt mondom magamban, hogy ha arra kerül a sor, én fogok
ujjal mutatni az elnökre – ám ekkor minden eddiginél
hangosabban szólalnak meg bennem Orlando szavai. Nem
számít, ki vagy és mennyire van igazad, ezt a csatateret senki
nem fogja érintetlenül elhagyni.
– Beecher, ha segít nekem, megígérem, hogy én is segítek
magának.
Ez már-már úgy hangzik, mintha szívességet akarna tenni
nekem. De még most is sok fenyegetés rejlik benne. Mielőtt
bármire elhatározom magam, ki kell derítenem, hogy mire megy
ki a játék.
– Segítségre van szüksége? Akkor beszéljen Rinával –
mondom neki. – Tudja, hogy tízszer hívta Orlandót a halála
napján?
Alig reagál, s bennem ismételten felmerül a kérdés, mi az
igazi célja: Orlando gyilkosát akarja megtalálni vagy George
Washington könyvét?
Szó nélkül megfordul, és visszavonul az irodájába. Tot és
Clementine után sietek, és akkor érem be őket, amikor
befordulnak a sarkon. Mielőtt bármit szólhatnék, Tot elnémító
pillantást vet rám, és rámutat a valódi okra, amiért a
keresésemre indult: a vastag harmonikadossziéra a hóna alatt. Ez
áll a tetején:

Gyrich, Dustin

Az az ember, aki több mint százötven éve kéri ki a

dokumentumokat.
 38

– Mi van a kocsimmal? – kérdezi Tot.

– Hogy tudtad így meghátrálásra kényszeríteni Khazeit?
kérdezem én.
– Mi van a kocsimmal?
– Tot…
Nem hajlandó megfordulni, csoszogva vezet bennünket a
poros polcok sorai mellett a raktár tizenhetedik emeletén. Nem
gyors, de célirányosan halad előre. Mi pedig engedelmesen
követjük Clementine-nal az önműködően felgyulladó lámpák
fényében.
– Khazei nem akar harcolni – magyarázza. – Ő csak azt akarja,
amit az ESZIH szobában találtál.
– Egyetértek, de… honnan tudod?
– Miért nem vágott vissza? Ha valóban az a legfontosabb
számára, hogy kiderítse Orlando halálának az okát, miért nem
adott át az FBI-nak, amely a nyomozást irányítja… vagy legalább
a titkosszolgálatnak. S ha már így szóba jött, reggel óta azon
dolgoznak, hogy apróra átvizsgálják az ESZIH szobát. Minden
létező hárombetűs szervezet erre az ügyre állt rá a háttérben, de
valamilyen kifürkészheteden okból nem nyújtotta nekik tálcán a
legjobb robbanóelegyet; kettőtöket – közli Tot. Közben újabb
spotlámpa gyullad ki. A sarkot fürkészem a mennyezeten. A
raktáraink túl nagyok ahhoz, hogy minden utcába jusson
kamera. De amennyire meg tudom állapítani, Tot olyan ügyesen
vezet bennünket, hogy még egynek sem kerültünk a látókörébe.
– És végre válaszolj arra, hogy mi van a kocsimmal – mondja.
– Kutya baja – előz meg Clementine, aki próbálja feledtetni az
előbbi dühkitörését. – Egyébként Clementine vagyok – teszi
hozzá.
Tot most sem néz vissza. És nem is válaszol.
Nem akar foglalkozni Clementine-nal. Ahogy ma reggel
mondta, nem ismeri őt, és nem bízik benne. De azt is tudja, hogy
ha egyszer Khazei elkapja, már nem tehet úgy, mintha nem
létezne. Akárhogy nézzük, bent volt a védett szobában,
Orlandóval együtt, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy veszélyben
forog, mint én.
– Semmi baja a kocsidnak – erősítem meg, ahogy éles szögben
balra fordulunk. – Clemmi, ő Tot.
Felvillan egy spotlámpa, én pedig hideg levegőt kapok az
arcomba egy szemmagasságban elhelyezett ventilátorból. Az
irataink nagyon sérülékenyek, csak a száraz és hűvös környezet
tudja megóvni őket. Ami állandó légkondicionálással jár.
Tot lefékez egy könyvespolc fel előtt, amelyet zsúfolásig
megtöltenek a poros, zöld irattartó dobozok. A
derékmagasságban lévő polc üres, egy keskeny asztalt
szuszakoltak be a helyére. Évekkel ezelőtt még ezekben a
nyomasztó raktárakban volt a levéltárosok munkahelye. Ma már
mindenkinek saját asztala van egy irodahelyiségben. De Tot
azért megtartott magának néhány privát zugot.
A könyvek gerince elárulja, hogy a haditengerészet
hajónaplóit és állományjegyzékeit őrzik itt az 1800-as évek
közepéről. De ahogy Tot az asztalra dobja a vastag dossziét, a
por egész gombafelhőjét küldve a levegőbe, tudom, hogy mi
inkább valami másnak fogjuk szentelni a figyelmünket…
– Dustin Gyrich – jelenti be Tot.
 – Maga szerint ő tette? – kérdezi Clementine. – Az a pasas, aki
százötven éve kölcsönöz ki könyveket? Hogy lehetséges ez?
– Sehogy – mondja hidegen Tot. – Ezért vagyunk itt és
beszélünk suttogva róla.
– Tehát valahányszor ide látogat olvasni Wallace elnök, ez a
Gyrich kikéri az Entick’s Dictionary példányát – teszem hozzá.
– Elég furcsa, nem? – kérdezi Tot. – Elkezdtem átnyálazni a
régi kérőlapokat… hogy megtudjam, mióta megy ez így. Minél
több kérőlapot néztem át, annál többször került elő Dustin
Gyrich neve. Ennek a kormánynak, az előzőnek és az azt
megelőzőnek az idejében… Tizenegy kérés az Obama-
adminisztráció alatt… három George W. Bush alatt… öt Clinton
és az idősebb Bush alatt. Aztán elkezdtem mélyebbre ásni:
Reagan, Carter, vissza egészen LBJ-ig… minden egyes elnök
hivatali ideje alatt, különös módon, Nixont kivéve. Dustin
Gyrich mindig megjelent, és kikérte ezt a szótárt. De az igazi
áttörés akkor jött, amikor megpróbáltam kideríteni, voltak-e más
könyvek is, amiket kikért.
– Nem lett volna egyszerűbb a családneve alapján keresni? –
kérdezi Clementine.
– Ez nem így működik – magyarázom neki. – Ma már persze
van erre egy jobb számítógépes rendszer, de ha azt akarod
megtudni, ki kölcsönzött egy bizonyos dokumentumot a
múltban, azt olyan kártyákon találod, mint amilyenek régen a
könyvtári könyvekbe voltak bedugva… át kell fésülnöd az
Összes kártyát, hogy lásd a neveket.
– És erről jutott eszembe Don Quijote – mondja Tot.
Zavartan kapom fel a fejem.
– Emlékszel arra a listára, amelyet Mount Vernonban
állítottak össze George Washington minden ingóságáról a halála
napján? Hát találd ki, hogy melyik az a könyv, amiből a legtöbb
példánya volt!
 – A Bibliát leszámítva arra tippelnék, hogy a Don Quijote –
válaszolom.
– Rejtély, hogyan találtad ki – mondja Tot. – És azt tudtad,
hogy 1861-ben, az Egyesült Államok Kiszálló Bírósága egyik
tárgyalásán Missouriban… amelynek az ügyiratait történetesen
mi őrizzük, mert szövetségi hatáskör volt, az egyik fél
bizonyítékként benyújtotta egy utas minden hátrahagyott
személyes tulajdonát és poggyászát? Akkor most találd ki azt is,
milyen könyv volt az utazónál!
– A Don Quijote – válaszolom másodszor is.
– Érdekes a történelem, nem igaz? – mondja Tot. – Két olyan
könyv az állományunkban, amely egykor Washington elnöké
volt. Az egyiket ma a Kansas City-i részlegünk őrzi, de 1961.
április 14-én, JFK idejében, ismét megjelent egy D. Gyrich nevű
ember és…
– Várj, mi is volt a dátum? – szakítom félbe.
– Látom, hogy kapisgálód már.
– Április 14-ét mondtál?
– 1961-ben – teszi hozzá Tot vigyorogva.
Clementine egyikünkről a másikunkra néz. Nem érti.
– A Disznó-öböl – mondom neki.
– Néhány nappal a Disznó-öböl előtt, hogy pontosabbak
legyünk… de most jön a java – mondja Tot megforgatva a
nyelvét a szájüregében. – D. Gyrich, a mi drága barátunk 1957.
október 3-án, 1954. május 16-án és 1945. augusztus 6-án is
besétált ide és kikérte a Don Quijote ugyanazon példányát.
Megborzongok. És ezt nem az erős légkondicionálás hideg
levegője teszi.
– Mi az? – kérdezi Clementine, olvasva az arckifejezésemből. –
Mi történt azokon a napokon?
– 1957. október 3… egy nappal azelőtt, hogy az oroszok
fellőtték a Szputnyikot, igaz? – kérdezem.
 – Igaz – mondja Tot. – És 1954. május 16.?
– Egy nappal azelőtt, hogy a Legfelső Bíróság
alkotmányellenesnek mondta ki az oktatási szegregációt. De az
utolsó, elfelejtettem, hogy…
– Az a legrégebbi – mondja Tot bólogatva. – Érted már, ugye?
Vele bólogatok.
– De ha itt volt az előző napon… mindig az előtte való
napon… gondolod, hogy tudta?
– Senkinek nem lehet ilyen jó az időzítése – válaszolja Tot. –
Tudnia kellett.
– De mit? – könyörög Clementine.
Ránézek, és mintha jéghideg kúszna felfelé a gerincem
mentén. Dustin Gyrich, bárki legyen is, itt járt közvetlenül a
Disznó-öböl… a Szputnyik… a szegregációellenes döntés előtt…
és 1945. augusztus 6-án…
– Hirosima – suttogom. – Itt volt a Hirosima előtti napon is.
– Igen – hagyja helyben Tot. – És nem fogod elhinni, hogy hol
járt azelőtt.
 39

– Oké, akkor menjünk vissza még harminc evet – mondja Tot. –

1915… két nappal a Lusitania megtámadása előtt.
– Ez vitt minket bele az első világháborúba – magyarázom a
még mindig értetlen Clementine-nak.
– Aztán itt van 1908, a T-modell bevezetésének a hete –
folytatja Tot megélénkülő hangon, lapozgatva a fotókópiákat. –
Néhány dátum, amikor nem történt nagy esemény. De volt egy
látogatás két nappal azelőtt is, hogy kijött az Abraham Lincoln
tervezte amerikai penny.
– De hogyan? – döbbenek meg. – Hiszen ez lehetetlen! Nem
jöhetett ide.
– Igazad van – mondja Tot.
– Miért? – kérdezi Clementine.
– Akkor még nem léteztünk – válaszolom neki. – A levéltárat
1934-ben alapították. A munkatársak csak 1935-től költöztek be.
– De szerencsénkre a Kongresszusi Könyvtár 1800 óta
működik – mondja Tot. – És amikor felhívtam az ottani
barátaimat, aligha ért megrendítő sokként a felfedezés, hogy
nekik is vannak példányaik a Don Quijotéból, lévén az a világ
legnagyobb könyvtára.
– Tehát már a levéltár megnyitása előtt…
– …járt oda egy bizonyos Mr. D. Gyrich, és régi könyveket
kért ki, amelyek egykor történetesen George Washington
tulajdonában voltak. És ott is az időzítés a lényeg: három nappal
a Wounded Knee-i mészárlás előtt… Hat nappal a gettysburgi
csata előtt… Tovább keresnek, de már találtunk egy olyat is, ami
1826. július 4-re megy vissza, amikor két egykori elnök, Jefferson
és Adams halt meg néhány óra különbséggel a függetlenség
napján.
– Olyan, mint egy gonosz Forrest Gump – mondom.
– Úgy beszélsz róla, mintha egyetlen személy lenne, aki 1826
óta jár a földön – veti ellen Tot. – Már megbocsáss, de nem
hiszek a vámpírmesékben.
– Tehát szerinted több személyről van szó.
– Fogalmam sincs, mi ez az egész. De úgy vélem, hogy
valamely ismeretlen okból több ember használta ugyanezt a
nevet a történelem során. Egy olyan épületben vagyunk, amelyet
az állam legnagyobb titkainak elhelyezésére és megőrzésére
szántak. Igen, Beecher, erősen hiszem, hogy ez a húsvéti nyuszi
létezik. Már csak az a kérdés…
– Kommunikálnak – tör ki Clementine-ból.
Mindketten felé fordulunk Tottal. Egy poros padon ül és a
kártyák fotókópiái között lapozgat.
– Beszélnek egymással – állítja. – Bejönnek ide, és a könyveket
használják erre a célra. Így kommunikált George Washington is a
csoportjával. Ahogy az ap… – Clementine elharapja a szót. –
Emlékezz vissza, mit mondott Nico.
– Te beszéltél Nicóval? – kérdi tőlem Tot. – Mit mondott?
Tudott valamit? Mit tudhat egyáltalán? – záporoznak Tot
kérdései. Valamennyi jogos, de ami meglep, az a feszültség a
hangjában.
– Áruld el, Beecher, hogy miket mondott.
– Mindjárt, de kérdezhetek előbb valamit?
– Azt állítod, hogy Nico…
– Csak egyet, Tot. Kérlek – unszolom, nem reagálva a
közbeszólására. – Tegnap… mielőtt megölték Orlandót – veszek
egy nagy levegőt, és gyorsan kiadom magamból, nehogy
meghátráljak. – Ma visszanéztem Orlando hívásait az
irodájában. Miért kerested őt aznap, amikor meghalt?
Clementine felpillant a kártyákból. Tot megdermed. És aztán
ugyanolyan gyorsan elmosolyodik, a vak szeme eltűnik a
nevetőráncok között.
– Jól csinálod, Beecher. Jól csinálod – mondja, az ujja körül
csavargatva a szakállár. – Figyelmeztettelek, hogy ne bízz meg
senkiben, és most éppen azt teszed.
– Tot…
– Ne, nem kell bocsánatot kérned. Jól csinálod, Beecher.
Okosan tetted. Pontosan így kell viselkedned.
Bólintok, értékelem az elismerését, de…
– Azt viszont nem mondta el, hogy miért telefonált neki –
mondja Clementine számonkérően.
Tot ujja lassan tekereg a szakállában.
– A szolgálati kártyám miatt hívtam. Hamarosan lejár, és
szóltak, hogy forduljak Orlandóhoz, aki majd gondoskodik az
újról.
– Azt hittem, hogy azt az állami felügyelet intézi – mondom.
– Igen, de Orlando fényképezett le a fotóhoz. Nézz csak utána.
Szemben az asztalával van egy olyan háttér, amit az
útlevélképekhez is használnak, és oda kell állnia a delikvensnek.
Clementine-ra nézek, aztán Totra. Megnyugszom. Tot
megmentett minket Khazeitől, kölcsönadta a kocsiját és
elvégezte ezt a kutatást Dustin Gyrich dolgában, s mindezt azért,
mert ő a legjobb barátom.
– Beecher, ha nem akarsz Nicóról beszélni, nem erőltetlek –
mondja.
– Figyelj ide – válaszolom –, tudod, mi az a Culper-kör?
– George Washington kémszervezetére gondolsz?
– Ezek szerint hallottál róla.
 – Beecher, én már akkor itt voltam, amikor Joe Kennedynek
még nem is nőtt szőr a mellkasán. Persze hogy hallottam róla…
– Közben leesik neki a tantusz, és félbeszakítja magát. – Tehát
Nico erről…
– Miről? – kérdezem. – Miről mit csinált Nico?
Gondolkozik egy másodpercet, összerakja a részleteket.
– Beecher, van fogalmad arról, mivel foglalkozott valójában a
Culper-kör? – kérdezi végül.
– Azzal, amit mondtál. Személyesen Washingtonnak
kémkedett. Civileket használt fel az információk gyűjtésére és
továbbítására.
– Igen… nem… lényegében igen. Rengeteg információt
mozgattak. Washington katonai kémeit rendszeresen elfogták a
britek… a terveit keresztülhúzták, és nem tudta, kiben bízhat,
ezért fordult azokhoz a civilekhez, az átlagemberekhez, akik
zavartalanul közlekedhettek. De amiről a Culper-kör a
leghíresebb, aminek történelmi jelentősége van… – megint
elhallgat. – Láttad már, kinek a szobra van a CIA eredeti
központja előtt?
– Tot, sokat tudok, de nem annyit, mint te.
– Nathan Hale. Ismered?
– „Csak azt sajnálom, hogy nincs egynél több életem, amit
feláldozhatnék a hazámért.”
– Ő az. Washington egyik legelső kémje. És hogy tisztázzuk,
Hale sohasem mondta ezt.
– Mit?
– Sosem mondott ilyet, Beecher. A „nincs egynél több életem a
hazámnak” részben egy színdarabból származik, ami nagyon
népszerű volt a függetlenségi háború idején. De azt tudod-e,
hogy miért hazudtak a vezetőink és állították be hősnek Hale-t?
Mert tudták, hogy az ország többre megy egy mártírral; mint egy
tehetségtelen kémmel. Mert Hale az volt. Egy kém, akit elkaptak.
És a britek felakasztották.
– Ami azért fontos, mert…
– Mert amikor William Casey a nyolcvanas évek elején a CIA
főnöke lett, dühítette, hogy Nathan Hale szobra van a
főhadiszállásuk előtt. Az ő szemében Nathan Hale csak egy
bukott kém volt. Casey szerint Robert Townsend szobrának
kellene ott állnia a CIA előtt.
– Ki az a Robert Townsend? – kérdezem.
– Hát éppen ez a lényeg! Townsend a Culper-kör egyik tagja
volt. De hallottad valaha a nevét? Emlegetik őt a
történelemkönyvekben?
Nem. És miért nem? Mert kétszáz éven át azt sem tudtuk,
hogy Townsend tagja volt a Culper-körnek. Ez csak akkor derült
ki, amikor valaki kézíráselemzést végzett a régi levelein, és
azonosította őt a Washingtonnak címzett levelek írójával. És ez a
Culper-kör igazi tanulsága. Persze, információkat mozgattak, de
amiben mindenkit túlszárnyaltak, az a saját kilétük titokban
tartása volt. Gondolj bele: nem lehet megtalálni őket, ha azt sem
tudják, hogy léteznek.
Clementine-ra nézek, aki még mindig a kérőlapok fotókópiáit
nézegeti. Nem tudom, melyik a félelmetesebb: az ügy alakulása
vagy az, hogy a Nico által összehablatyoltak egyre kevésbé
tűnnek őrültségnek.
– Tehát ez a Dustin Gyrich… úgy gondolod, hogy része egy…
– ahogy kimondom a szavakat, és eszembe jut Benedict
Arnold… nem, ennek semmi értelme. – Arra akarsz célozni,
hogy a Culper-kör ma is létezik?
– Beecher, jelen pillanatban egyetlen logikus kérdés van: miért
ne létezne ma is? Nagyon jól csinálták, nem igaz? Segítettek
megnyerni a függetlenségi háborút. Tehát adva van fél tucat
ember…
 – Várj! Csak ennyien voltak? Mindössze hatan?
– Tudtommal hatan voltak… esetleg heten. Semmi esetre sem
egy hadsereg. Benjamin Tallmadge, Robert Townsend és
szerintem George Washington szabója is benne volt. Egy kis
csoport, amelynek a tagjai kizárólag Washingtonnak tartoznak
hűséggel. És ha te lennél George Washington, aki az elnökségre
készül, és nem bízhat meg senki másban, miért eresztenéd
szélnek azt a csoportot, amely ilyen jó szolgálatot tett neked?
– Nézd, azért van itt egy probléma – mutatok rá. – Tegyük fel,
hogy a kör mind a mai napig fennmaradt. Ne vedd rossz néven,
de manapság még a CIA sem tudja megakadályozni, hogy a
kémei neve az újságok címlapjára kerüljön. Ki van zárva, hogy
ebben a városban ilyen sokáig titok maradjon valami.
Tot azzal a bizonyos Tot-arckifejezéssei néz rám.
– Tudom, hogy átestél a biztonsági átvilágításon, Beecher.
Tényleg azt hiszed, hogy az államnak már nincsenek tikai?
– Oké, talán van még néhány titok. Én csak azt mondom,
hogy kétszáz éven keresztül, miközben új elnökök és új politikai
programok jöttek, semmi nem maradhatott titokban… de ezt
most félretéve, honnan tudhatnánk, hogy még ma is a jót
szolgálja ez a kör?
– Arra gondolsz, ami Orlandóval történt, igaz?
– Orlando hirtelen halált hal közvetlenül azután, hogy
gyaníthatóan hozzá került a könyvük? Miközben az a könyv
nálam van? Igen, nevezhetsz paranoiásnak, de pontosan erre
gondolok.
Tot végigfuttatja az ujjait a bolo nyakkendője zsinórjain. Nem
szereti a gúnyolódást, de megérti, hogy nyomás nehezedik rám.
Clementine a háta mögött még gyorsabban pergeti a kérőlapok
fotókópiáit. Mint aki keres valamit.
– Jól vagy, Clemmi? – kérdezem.
– Igen. Persze – állítja anélkül, hogy felnézne.
 – Végighallgattalak, Beecher – veszi vissza a szót Tot. – Igen,
kétszáz év elteltével ki tudhatná, hogy a jelenlegi Culper-körnek
van-e bármi köze az eredeti Culper-körhöz, de ha feltételezzük,
hogy a történelem ártó kezévé váltak…
– Hát nem láttad a listát? – szakítom félbe. – Hirosima,
Gettysburg, Disznó-öböl… már csak a dallasi füves domb és
John Wilkes Booth belépőjegye hiányzik a Ford Színházba!
– Ez mind nagyon szép, de azt állítani, hogy egy maréknyi
ember áll mindezen események mögött, szerintem ostobaság,
Beecher. Az élet nem kalandfilm. Az egész történelmet nem
irányíthatják ilyen kevesen.
– Egyetértek. És nem azt mondom, hogy irányítják, de a
dátumok sorából ítélve egyértelműen hozzáférésük volt néhány
sorsdöntő információhoz.
– Kommunikálnak – ismétli meg Clementine fel sem nézve. –
Ezt mondtam az előbb is. És erről beszélt Nico. Washington úgy
küldte az üzeneteket a Culper-körének, hogy a könyveiben
rejtette el az információkat. Talán ma is így megy. Beteszik egy
könyvbe, amit aztán megkap valaki és elolvassa az üzenetet.
– Igen… lehetséges, hogy így megy? – kérdezem bólogatva. –
Ezeknek a fickóknak jó információik vannak, mert közel állnak
az elnökhöz és üzletelnek az információkkal. De ez esetben az
ESZIH szobában elrejtett könyv Wallace elnök információját
tartalmazta.
– Vagy valaki más hagyott benne információt Wallace
elnöknek – veti fel Tot.
– Az is lehet – mondom. – Bármelyik esetben ezen a módon
üzenhetnek egymásnak.
– Oké, elfogadom mint elméleti lehetőséget. De ha tényleg
olyan világrengető információjuk van, miért nem közlik
direktben az elnökkel?
 – Nézd meg az eredményeket! Megjelenik itt Dustin Gyrich,
aztán bumm, belépünk az első világháborúba. Egy újabb
látogatás… és Hirosima. Nem semmi. Tehát ha Gyrich itt járt
tegnap, akkor valami nagy esemény van készülőben.
– Várj. Ismételd ezt meg! – szólít fel Tot.
– A valami nagy eseményt?
– Nem, az előzőt.
– Hogy Gyrich itt járt tegnap?
– Ezt még nem ellenőriztük, igaz?
– Mit?
– Gyrich látogatását. Azt tudjuk, hogy tegnap félre volt téve
neki a szótár, de azt nem ellenőriztük, hogy fizikai valójában
megjelent-e az épületben.
Értem már, hová akar Tot kilyukadni. Ha Gyrich itt járt, ha
bejelentkezett mint kutató és aláírta a naplót, akkor megvan a
lehetőség, hogy videóra vették vagy legalábbis maradt utána
ujjlenyomat, amelyből megtudhatjuk, ki ő.
– Gyere, Clemmi – mondom neki ugrásra készen.
Clementine meg sem mozdul, Még mindig a kérőlapok között
kotorászik – ezek azok a papírslejfnik, amelyeket ki kell
tölteniük a látogatóknak, ha szeretnének megkapni egy bizonyos
kötetet vagy iratdobozt –, egyenként megvizsgálva őket, mintha
egy gyógyszeres fiola szövegét olvasná.
– Clemmi! – szólok rá hangosabban.
Semmi.
Az asztalhoz csörtetek, és megragadom a fotókópiákat.
– Gyere már, ezt utána is nézegetheted.
Kétségbeesetten kap a köteg után. Majdnem sír.
– Kérlek, Beecher. Tudnom kell.
És a következő másodpercben már ismét a kérőlapokat
vizsgálja.
 A válla fölött odasandítva megnézem a dátumot, hogy
kiderítsem, miről beszél. Július 7., július 10., július 30. – tíz évvel
ezelőtt. Mi az ördög történhetett tíz éve júliusban?
Ó!
– Nicót keresed, ugye? – kérdezem.
A következő fotókópiához lapoz.
A NASCAR. Tíz évvel ezelőtt. Akkor lőtt rá Nico az elnökre.
– Csak azt ne mondd, hogy tudtak róla – kérlelem.
Megrázza a fejét, nem bír rám nézni. Hány csapás éri még ezt
a lányt egyetlen napon?
– Nem tudtak – mondja remegő hangon, a kérőlapok végére
érve.
– Ez jó, nem? Ez jó.
– Gondolom – válaszolja. – Még azt sem tudom, hogy igent
vagy nemet reméltem. De ha ez a Culper-kör előre tudott
azokról a dolgokról a történelemben… érted? Ezért jutott
eszembe, hogy talán…
– Értem, Clemmi – mondom. – Bolond lettél volna nem
ellenőrizni. Tökéletesen érthető…
– Nem kell azt mondanod, hogy normális vagyok, Beecher.
Ellenőrizni, hogy valami titkos, kétszáz éves csoport előre tudta-
e a napját, amikor az apám merényletet kísérel meg az elnök
ellen… Hát, ez távol áll a normálistól.
Tudom, hogy igaza van, de mielőtt válaszolhatnék, megérzem
a telefonom rezgését a zsebemben. A kijelző alapján ez az a
hívás, amelyre vártam. 75343-as mellék. A
restaurátorlaboratórium a földszinten.
– Készen állsz, Beecher? – kérdezi Daniel, a Gyémánt, arra
sem hagyva időt, hogy köszönjek.
– Ezek szerint el tudtad olvasni – mondom.
 – Ez csak láthatatlan tinta, nem a Rosetta-kő. Nem akarsz
inkább lejönni, hogy a saját szemeddel lásd, mit írtak ebbe a
könyvbe?
 40

Andre Laurent utálta a kalapokat.

Mindig is utálta – még egy ilyen napon is, mint a mai, amikor
késő délutáni szelek süvítenek a Capitolium felől, és
felgyorsulva egyesítik erejüket a Pennsylvania sugárutat
szegélyező házak képezte mély szurdokban. Igaz, hogy egy
kalap melegítene. De Andre Laurent – mint minden borbély és
fodrász – tudta: a fejfedők legfőképpen arra jók, hogy
tönkretegyék az egész napi munkáját.
Ennek ellenére fel sem merült benne, hogy miközben a széllel
szemben előreküzdi magát a hatalmas gránitépítmény felé,
levegye a piros Washington Nationals baseballsapkáját.
Mert tudatában volt az előnyeinek is, különösen, amikor egy
éles jobbra fordulás után kilépett a Pennsylvania sugárút
szélcsatornájából, és irányt vett a Nemzeti Levéltár bejáratához,
az önműködő ajtó felé.
– Mintha Dorothy és Toto röpködne odakint – szólította meg a
biztonsági őr a bejelentkezőpulttól, amikor Laurent benyomult
az előcsarnokba, hideg légörvényt húzva maga után.
– Azért annyira nem vészes – mondta Laurent.
Így is gondolta. Az ohiói örökös szürkeséghez képest
Washingtonban enyhék voltak a telek. De a bejelentkezőpulthoz
közeledve Laurent kénytelen volt emlékeztetni magát arra, hogy
mást nem is nagyon -tudna a főváros javára írni.
Különösen az utóbbi néhány hónapban.
– Kutatni jött vagy találkozója van? – kérdezte a biztonsági őr.
 – Kutatni – felelte Laurent, szemrevételezve az őr bozontos
szemöldökét. Határozottan ráférne egy crimmelés, gondolta
elővéve az igazolványt, amit Palmiotti adott neki, és gondosan
megigazítva a baseballsapkát, amely e pillanatban egyedüli
védelmet nyújtott az arcának a mennyezeti biztonsági kamerával
szemben.
– Szabad még egyszer a nevét?
Laurent nekidőlt a repülőtérihez hasonló bejelentkezőpultnak,
amely olyan magas volt, hogy a melléig ért. Nem szeretett ide
járni. De tudta, hogy az elnök mégsem vágathat hajat
mindennap.
– Mostanra már igazán ismerhetne. Folyton itt vagyok –
mondta Laurent felmutatva az igazolványát. – Dustin Gyrich.
 41

– Beszéltél már rólam Rinának? – kérdezi a Gyémánt.

– Ugye csak viccelsz? – vágok vissza. – Szerinted ez ilyen
gyorsan megy?
– Nagyon gyorsan – válaszolja, odabiccentve köszönésképpen
Totnak és futólag Clementine-ra pillantva. – Amilyen gyors én
voltam ennek a láthatatlan tinta problémának a megoldásában.
Mindkét szemöldökét felhúzza, hisztérikusnak képzelve
magát. Aztán sarkon fordulva beinvitál minket a laborba.
– Ő honnan jön? – kérdezi háttal nekünk, Clementine-ra
bökve a hüvelykujjával.
– Ő… izé… – hebegem, lekapva Clementine-ról a piros
látogatójelvényt, amelyet Tot helyezett el a kabátja hajtókáján. –
Ő a Kortárs Katonai Levéltárban dolgozik, a College Parkban –
teszem hozzá a marylandi részlegünkre utalva. – Lucynek
hívják.
– Lucy? – tátogja némán grimaszolva Clementine.
– Örvendek a szerencsének, Lucy – mondja a Gyémánt, még
mindig hátat fordítva nekünk, – Bár érdekes, hogy egy főállású
alkalmazottnak látogatójelvénye van.
Nem szólok egy szót sem, ahogy elhaladunk egy sor
térképszekrény és tárolóegység mellett. Nem érhetett
meglepetésként az észrevétel, elvégre a Gyémántnak munkája
során a legapróbb részletekre is kiterjed a figyelme.
– Az a helyzet, Daniel… – kezdi mondani Tot.
– Nem számít, Tot. Tényleg nem – szakítja félbe a Gyémánt.
 – Beecher, ígérd meg, hogy beszélsz Rinával. Így méltányos az
alku.
Bólintok. Így méltányos.
– Oké, akkor térjünk rá a következő rémálmodra – mondja, és
hátravezet minket egy kis laboratóriumi asztalhoz, amelyen
égszínkék előhívó tálcák sorakoznak, mint egy sötétkamrában.
Az asztal sarkán az Entick’s Dictionary. – Mit tudsz a láthatatlan
tintákról?
– Amire ötödik osztályból emlékszem: valaki citromlével írt
valamit, aztán te felmelegítetted a papírt, és voilà!
Belelapozok a szótárba, és felfedezem, hogy minden oldalt
átlátszó fátyolszövet takar. De az

szövegtől eltekintve még mindig üres a címlap verzója.

– Mintha azt mondta volna, hogy írást talált – támad rá Tot,
aki ugyanolyan bosszús lehet, mint én.
– Éppen erről akarok beszélni – kér türelmet a Gyémánt. –
Akárki csinálta is ezt, nem kispályás. Profi munkával állunk
szemben – magyarázza. – A legjobb láthatatlan tintákat Kínában
és Egyiptomban készítették, évezredekkel ezelőtt… a 18.
században már, szinte egyöntetűen, valamilyen szerves folyadék
volt az alapjuk, például hagyma- vagy citrusfélék leve, sőt akár
vizelet. És ahogy mondtad, egy kis melegítés hatására jelent meg
az írás. De George Washington rájött, nem lehet nagy titok az,
amiről minden brit katona tudja, hogy egy szál gyertya is elég a
varázslathoz.
– De most nagypályán játszunk – mondja Tot. – Vagyis?
 A Gyémánt nem zavartatja magát.
– Az egyszerű láthatatlan tintákat melegítéssel teszik
olvashatóvá. Felmelegíted a papírt, és már meg is fejtetted a
titkosírást. De Washington és a Culper-kör egy vegyi eljárást
vetett be a britek megtévesztésére.
– De mi volt az? – akarja tudni Clementine.
– A vegyi eljárás?
– Nem. Amit előtte említett.
– A Culper-körre gondol – avatkozom közbe. Tudom, hová
akar kilyukadni Clementine. Arra kíváncsi, mennyire vehető
komolyan Nico hablatyolása. – Tehát a Culper-kör ezt a
módszert használta?
– Úgy van – válaszolja a Gyémánt. – Feltételezem, azt
mindenki tudja, hogy mi volt a Culper-kör.
Valamennyien bólintunk.
– Akkor az is világos, hogy a kör célja Washington
legtitkosabb parancsainak közvetítése volt. A láthatatlan tinta itt
csak a kezdet. A Culper-körnek voltak saját kódjai és
titkosírásai… senki nem használhatta a saját nevét… és csak a
tizenötödik lap hátára írtak. Ez az oka, hogy amikor William
Casey CIA-főnök lett…
– Ismerjük a sztorit a szoborral – mondom neki. – Tudjuk,
hogy ők voltak minden idők legjobb kémei.
– Nem hiszem, hogy tudják, milyen sokkal tartozunk egy
ilyen kis csoportnak, mint amilyen a Culper-kör volt, a
függetlenségi háború megnyeréséért. És a legfőbb értékét az
adta, hogy minden fontos dokumentuma kézírásos levél volt. S
miután Washington hadi parancsai újra meg újra az ellenség
kezébe kerültek, a Culper-körtől várta a megoldást.
– És a láthatatlan tintától.
– Nem csak a tintától – mondja a Gyémánt. – Éppen ettől
olyan nagyszerű. A levelet egy eltűnő vegyi anyaggal írták,
amelyet ágensnek neveztek. És amikor el akarták olvasni a
szöveget, melegítés helyett egy teljesen más anyagot használtak:
ez volt a reagens.
– Amitől előtűnt az írás – teszi hozzá Tot.
– Egyszerű, nem igaz? Ágens és reagens – mondja a Gyémánt.
– Amíg az ellenség nem fér hozzá a második vegyszerhez, soha
ki nem deríti, hogy mi van írásban. Ebből azt képzelhetnénk,
hogy Washington és a Culper-kör közönséges könyvek első
néhány oldalára írta az üzeneteit.
A Gyémánt a szótárra mutat, és nekem Nico szavai csengenek
a fülemben: Van, ami nehezen látható.
– Azért használtak könyveket, mert azokban senki nem
keresne üzenetet – mondja Tot.
– Részben. De azért is, mert jó minőségű papírra volt
szükségük ahhoz, hogy a láthatatlan tinta vegyi anyaga
megfelelő eredményt nyújtson – magyarázza a Gyémánt. –
Akkoriban az olyan, tömegcélra használt irományok, mint a
kalendáriumok, röpiratok…
– …és szótárak – teszi hozzá Clementine.
– …és szótárak – ért egyet a Gyémánt – papírja olcsóbb volt,
mint az Angliából importált minőségi papír. – Felhúzva egy pár
pamutkesztyűt, vigyázva kiveszi a könyvet a kezemből, és
kinyitva a laborasztalra fekteti.
– Az a nehézség, hogy ha van egy kétszáz oldalas szótárad,
honnan tudod, melyik lapon kell alkalmaznod a reagenst. – A
kissé megbarnult, üres oldalak közt lapozgat, amelyek
lényegében nem különböztethetők meg egymástól. – Nem
meglepő módon a Culper-körnek erre is volt megoldása.
Leemelve az első fatyolszövetet ismét láthatóvá válik a
kézírásos szöveg:
 – Ami Washington üzeneteit illeti, tudták, hogy a sorok között
kell olvasni.
Értetlenül bámulok Totra.
– Nem metaforikusan értem – mondja a Gyémánt. – Valóban
ott van a szöveg. A sorok között kell olvasni.
Elvesz egy kis, kerek szivacsot a legközelebbi előhívó tálcáról:
nem nagyobb, mint egy gyufásdoboz. Sebészi kézügyességgel,
finoman hozzáérinti a nedves szivacsot a laphoz.
A papír szövetszálai közül elmosódott, világoszöld betűk
kezdenek kiemelkedni, határozott alakot öltenek és feltárják az
üzenetet, amelyről úgy sejtem, hogy az Egyesült Államok
elnökének szánták:

– Uramatyám – suttogja Clementine rekedt hangon. Sápadt az

arca.
– Egyre érdekesebb, ugye? – kérdezi a Gyémánt látható
izgalommal.
Tot az egyetlen, aki hallgat. Értem, miért nézi így az üzenetet.
Ő is érti.
Ha jók ezek a számok…
A nyúl üregébe ugrottunk ismét, mint Alice Csodaországban.
 42

Az őr a bejelentkezőpultnál Laurent igazolványának

tanulmányozása után a borbélyra nézett.
Laurent ezt a pillanatot utálta a legjobban. Ha baj van, akkor az
most történik meg.
Az őr csak állt ott, és elkezdte felfújni az arcát.
Laurent megpróbált mosolyogni, de úgy érezte, hogy
összelapul az egész teste. Mintha belül egymáshoz érne a
mellkasa és a háta. Laurent nem volt kém. Nem erre született.
Valójában egyetlen oka volt annak, hogy elvállalta… Dr.
Palmiotti úgy gondolta, hogy azért, mert az Egyesült Államok
elnöke személyesen kérte rá. De nem a tisztség győzte meg.
Hanem az ember. Wallace, akit Laurent gyerekkorától ismert.
Az ember, aki előbb arra kérte, hogy költözzön Washingtonba,
és akinek Laurent ígéretet tett. S bár Washingtonban egyesek
nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget az efféle dolgoknak,
odahaza, Ohióban és sok más helyen még értékelik, ha valaki
megtartja a szavát.
– Rendben, Mr. Gyrich – mondta a túlburjánzó szemöldökű
biztonsági őr visszaadva az igazolványt és az
átvilágíróberendezéshez intve a borbélyt.
Amikor beindult a futószalag, Laurent beletette a műanyag
dobozba a kulcsait, a mobilját és persze a magával hozott
könyvet is (Probléma a pokolból).
Simán gördült át a gépen, és a borbély néhány másodperc
múlva már mehetett is befelé.
 – Még egyszer köszönöm – mondta az őrnek.
– Nincs mit – válaszolta az őr. – Isten hozta a levéltárban. Jó
vadászatot kívánok.
 43

– Február 16. – olvassa le Clementine a lapról. – Ismerős ez a

dátum?
Nemet intek a fejemmel. Ne itt.
– Akkor találták meg Tutanhamon sírját – szól közbe a
Gyémánt.
– Hogy mondod? – kérdezem.
– Ezt meg honnan tudja? – értetlenkedik Tot.
– Megnéztem, mielőtt lejöttetek – magyarázza a Gyémánt
rámutatva a láthatóvá tett üzenetre a szótárlapon.

– A huszonhat évvel ezelőttre nem találtam semmi érdemlegeset,

de rákeresve február 16-ra többet is. Ezen a napon lett törvényes
amerikai fizetőeszköz az ezüstdollár, és Howard Carter ekkor
találta meg Tutanhamon faraót. Egyébiránt nyugalmas nap a
történelemben. – Észlelve a reakcióinkat és a hallgatásunkat a
Gyémánt még hozzáteszi: – Elnézést, nem akartam
kotnyeleskedni.
 – Nem kotnyeleskedik. Távolról sem – mondja Tot hálás
mosolyt kényszerítve magára. – Csak megtaláltuk ezt a könyvet
a hatvanas évek elejéről származó régi dossziék között, és arra
gondoltunk, hogy ha írt bele valaki, érdekes lenne kideríteni,
hogy mit.
A Gyémánt merőn néz Totra, nem ijedve meg a vak szemétől.
– Tud arról valamit, hogyan működik a láthatatlan tinta? –
szegezi neki a kérdést.
– Hiszen az előbb elmondta – vág vissza Tot.
– Igen. Nagy vonalakban. De ha kitértem volna a részletekre
is, azt is elmondtam volna, hogy ha túl régi a láthatatlan tinta, és
néhány évtized elteltével vetjük be a reagens vegyszert, akkor
világosbarna színben tűnik elő az írás. Mint a szelídgesztenye.
Ez az írás viszont halványzöld – mutat a szótárra. – Ez itt friss
tinta, és a szín élénkségéből ítélve arra tippelnék, hogy
valamikor a múlt héten írták.
Clementine elsápadva néz rám. Én meg Totra.
– Figyeljen, Daniel… – kezdi Tot.
– Nem. Nem figyelek. Nem avatkozom bele. Már mondtam
Beechernek, hogy nem akarom beleártani magam a problémáiba,
és nem akarok belekeveredni abba, amibe maguk
belekeveredtek. A segítségemet kérte, és én segítettem. De ne
nézzen hülyének, Tot. Nagyképűnek tűnik tőle. És sértő is.
– Elnézést kérek – mondja Tot.
– Felejtsük el – válaszolja a Gyémánt visszaadva nekem a
szótárt. – Egyébként pedig határozottan állíthatom, hogy ez a
könyv nem lehetett George Washingtoné.
– De a mottó…
– Az „Extus acta probat” soha nem jelent meg önmagában egy
oldalon. Washington egyetlen könyvében sem. Nekem bátran
elhiheted, több mint harminc kötetet hitelesítettem Mount
Vernonnak. Ahol Washington a mottóját használta, ott mindig
szerepelt a teljes címere, a sassal, a sávokkal és a három
csillaggal. De ha ennyi nem volna elég, még ezt is találtam…
A szótár utolsó oldalára lapoz. A jobb alsó sarokban van egy
halvány ceruzajel: 2–. Eddig észre sem vettem.
– Újabb kód? – kérdezi Tot.
– A legfontosabb kód – válaszolom, felidézve a Mr. Farris
könyvesboltjában töltött időt. – Az antikváriumokban jelöli az
árat.
– Vagy bizonyos esetekben azt, amit az antikvárius fizetett
érte – teszi hozzá a Gyémánt. – Ebből tudják, mennyit kérhetnek
el érte.
Tot megrágja magában a dolgot.
– Tehát úgy véli, hogy ez a Washington gyűjteményébe
tartozó ritkaság helyett egy két dollárt érő könyv?
– Annyit ér, amennyit valaki megad érte – válaszolja a
Gyémánt. – De ha tippelnem kell, arra fogadok, hogy ez egy
későbbi kiadás, amit egy hamisító valamilyen csalás célzatával
az 1800-as években, Washington halála után megdolgozott.
Gyakran találkozunk ilyenekkel. Néhány hete is láttam egyet
egy virginiai antikváriumban – mondja a Gyémánt. – Én a
maguk helyében inkább azzal foglalkoznék, hogy milyen
könyvben várják a választ.
– Tessék? – kérdezi Clementine.
– Azt akarják nekem bemesélni, hogy azok ott nem könyvtári
jelzetek? – hepciáskodik a Gyémánt. – Beírtak maguknak ebbe a
könyvbe, akkor válaszoljanak nekik egy másikban.
Kommunikáció könyvek útján. Valaki a Culper-kör babérjaira
tör.
Ahogy mind a hárman meredten bámuljuk az üzenet utolsó
sorát, nekem megint eszembe jut Nico.

Válasz: NC 38.548.19 vagy WU 773.427

Nem vitás, ezek határozottan könyvtári jelzetnek és raktári
számnak tűnnek.
– Csak egy a gond – mondom.
– Mégpedig az, hogy most, rögtön meg kell találnunk azokat a
könyveket – fejezi be helyettem Tot, és beszédes pillantást vet
rám. Értem a célzást.
De ahogy elindulunk az ajtó felé, felcsendül az Islands in the
Stream. Kenny Rogers és Dolly Parton. Tot csengőhangja.
– Tessék, Tot beszél – szól bele. Aztán bólint, és megint bólint.
De nem mond semmit. Még csak el sem köszön, amikor leteszi.
– Daniel, köszönjük a segítségét – közli Tot búcsúzóul, és
kiterel minket Clementine-nal a folyosóra.
– Ne feledkezz meg Rináról – szól utánam a Gyémánt.
Hideg kattanással bezárul a labor golyóálló üvegajtaja, de én
csak a liftek felé csoszogó Tot halk puffogására figyelek.
– Azok a számok… ugye tudjátok, melyik könyv az? – kérdezi
Clementine.
Tot nem vesz róla tudomást. Én sem.
– Ki telefonált? – kérdezem.
– Matthew – válaszolja Tot.
– Az ki?
– A biztonsági őr a recepción. A bozontos szemöldökű. Adtam
neki húsz dollárt, hogy tartsa nyitva a szemét – mondja Tot,
miközben bezsúfolódunk a várakozó liftbe. – Ha elég gyorsan
szeded a lábad, akkor végre elkaphatjuk Dustin Gyrich
grabancát.
 44

– Ping – csenget fisz hangon a lift, ahogy nyílik az ajtó.

Én rontok ki elsőnek a folyosóra és onnan az előcsarnok
szürke kőfalai felé. Mögöttem Tot bicegve próbál lépést tartani
velem. Nem csoda, hogy lemarad: majdnem ötven évvel idősebb
nálam. Clementine az, akin meglepődöm, mert futásnak ered, de
gyorsan veszít a lendületéből. Olyan fehér az arca, akár egy öreg
porcelánbabáé.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Menj… hátha még ott van. Menj! – küld előre.
Szót fogadva sebességre kapcsolok.
– Az információhoz ment! – kiáltja utánam Tot.
Egy éles jobbkanyarral bevágok az információs helyiségbe,
abba a mentazöld terembe, ahol ma reggel rátaláltam
Clementine-ra és megkaptam tőle a kettőnkről készült házilagos
fotót.
A kutatóasztaloknál nincs senki. A könyvespolcoknál sincs.
Már órákkal ezelőtt lejárt a határidő, ameddig a látogatók
kérőlapot adhatnak le. Túl késő van. Nincs itt senki.
Kivéve egy idős, fekete férfit sötét szövetkabátban, aki az
egyik számítógép előtt kuporog.
– Az igazolványokat ellenőrzöm, uram. Láthatnám az
igazolványát? – szólítom fel a férfit.
Nem fordul meg.
– Uram! Magához beszélek, uram – teszem hozzá, odasietve.
Már nyújtom a kezem, hogy megragadjam a vállát.
 – Beecher, ne! – kiáltja Tot a szobába lépve.
Késő. Ráverek a férfi vállára – elég erősen ahhoz, hogy felém
forduljon és kiderüljön, hogy…
Nem férfi, hanem nő.
– Hogy mer megütni? – csattan fel kitekerve a törzsét.
– Bocsásson meg, asszonyom, azt hittem… Én csak az
igazolványokat ellenőrzőm – mondom neki.
Odavillantja a jelvényét, amely szerint a Maryland Egyetem
kutatója. Közben tovább pásztázom a szobát, de rajta kívül…
nyomát sem látni senkinek.
Dustin Gyrich nincs itt.
Nem értem. Az őr ide látta bejönni. Ha ilyen gyorsan eltűnt…
mintha rájött volna, hogy keressük. De erről nem tudhatott más,
csak…
– Ki hívja? – kérdezi Tot.
Sarkon fordulva látom, hogy Tot Clementine mellett áll, aki
egy rezgő telefont tart a kezében.
Ellenőrzi a hívót.
– A munkahelyemről… Valószínűleg azt akarják tudni, hogy
bemegyek-e holnap – magyarázza. – Miért?
– Akkor miért nem veszi fel?
– Miért beszél velem ilyen hangon?
– Miért nem veszi fel?
A láthatóan bosszús és még jobban elsápadó Clementine
kihajtja és a füléhez teszi a mobilt. Hallgat néhány másodpercig,
majd azt mondja: – Visszaszólok, oké? – Olvasva Tot
arckifejezéséből rákérdez: – Mi az?
– Nem mondtam semmit – válaszolja Tot szándékos éllel a
hangjában.
– Ki vele – noszogatja Clementine.
Tot megrázza a fejét.
 – Tehát nem hisz nekem? – tartja Tot orra elé a telefonját. –
Akar beszélni velük? Tessék, beszéljen.
– Figyeljetek, mindenkinek hosszú napja volt – vetem magam
közéjük.
– És rám ne nézzen olyan fenyegetően, mint a többiekre –
támad neki Clementine Totnak. Tot odaballag a
kölcsönzőpulthoz. Clementine a sarkában.
– Sokkal régebb óta ismerem Beechert, mint maga. Az első
perctől segítek neki, ahogy ez elkezdődött… és képes azt
gondolni rólam, hogy én vagyok Gyrich tippadója?
– Maga mondta, nem én – tromfol Tot.
– Ugyanezzel az erővel maga is megtehette – vág vissza
Clementine. – Igaz is… majdnem elfelejtettem azt a mágikus
telefonhívást három perccel ezelőtt, ami miatt ide rohantunk.
Tökéletes időzítés: Gyrich bejelentkezik és értesíti magát, hogy
minden rendben. Hát, én most közlöm magával, ha ártani mer a
barátomnak, én le fogom leplezni az egész világ előtt!
Várom, hogy Tot robbanjon, de ő egy piros befűzős mappát
néz merőn az asztalon.
Hát persze. A mappa…
– Beecher – mondja Tot.
Már repülök is.
– Mi az? – kérdezi Clementine. – Talált valamit?
Tot válaszadás helyett felüti a mappát, és odalapoz a legújabb
oldalhoz.
– Ebben a szobában egész nap dolgoznak levéltárosok –
magyarázom. – Be vagyunk osztva ide napi egy vagy két órára,
hogy segítsünk a látogatóknak a kutatásban. De ami fő: aki
felügyeli az itteni munkát, az feljegyzi mindenkinek az
érkezését, hogy tudja, mikor ki teljesít szolgálatot az információs
szobában.
 – És most nézd meg, hogy a házban dolgozó ötven levéltáros
közül ki volt az utolsó, aki a napló szerint mindössze tíz perce
távozott innen – mondja Tot az utolsó névre bökve a begörbült
ujjával a lapon.
16.52 – Dallas Gentry.
A kollégám. A szobatársam. És Rina mellett a másik ember,
akit beosztottak Wallace elnökhöz az ESZIH szobába, amikor
tegnap ide látogatott.
 45

Hat perccel korábban

A mikor Laurent hajat vág, nem helyez súlyt a gyorsaságra.

Fontosabb az akkurátusság. A precizitás. Hogy a vendég
pontosan azt kapja, amit óhajt. Vagy legalábbis az legyen a
meggyőződése, hogy pontosan azt kapta, amit akart.
De ez most más.
Amikor Laurent belépett a mentazöld információs helyiségbe
a levéltár földszintjén, nem vesztegett el egy másodpercet sem.
A mai napon vitán felül a gyorsaság állt az első helyen.
Többnyire a lassú mozgás volt a cél – felmenni az emeleti
kutatószobába, kézhez venni a dokumentumokkal, röpiratokkal
és fél tucat egyéb irattal megtöltött kocsit, aztán elrejteni a
kérdéses tételt, de úgy, hogy szem előtt legyen.
De ha igaz az, amit az A probléma a pokolból tartalmaz… ha
valaki más vitte el a szótárt…
Gondolni sem akart erre.
Egy gyors körülnézés a szobában megerősítette, hogy
legalább jó időben jött. Isten áldja az állami alkalmazottakat. Így,
öt óra előtt nem sokkal szinte minden beosztott távozott.
– Segíthetünk? – kérdezte egy idős alkalmazott Laurent láttán,
aki a terem hátsó sarkában álló mikrofilmolvasók felé tolta a
megpakolt kocsit.
– Köszönöm, megvan mindenem – válaszolta a borbély, de
nem mozdult addig, amíg a levéltáros el nem tűnt.
 Akkor indult csak el, hogy a kutatók asztala mellett elhaladva
a könyvespolcok felé vegye az irányt, amelyek a terem falai
mentén álltak. A jelzetekre ügyet sem vetve számolni kezdett.
Első… második… harmadik… negyedik… ez az. A negyedik
könyvespolc jobbra. Mint csaknem minden polc a teremben, ez is
teli volt régi bőrkötésű könyvekkel. A többség barna és sötétkék,
de volt néhány piros is… minden kötet más témájú. A legfelső
polcon egy sor fekete mappa és néhány röpirat. A gerincen a
267-es nyilvántartási szám.
Laurent bólintott. Ez az. Hátrapillantva ellenőrizte, hogy
tényleg eltűnt-e a terem felügyelője.
Tiszta a levegő.
Felnyúlt a legfelső polcra, és két ujjal megdöntötte az egyik
vastag, fekete mappát. Félkézzel kihúzta és ráhelyezte a magával
hozott könyvre – Probléma a pokolból –, majd egyetlen, könnyed
mozdulattal mindkettőt visszacsúsztatta a felső polcra, és már
indult is az ajtó felé.
A módszer amilyen egyszerű, olyan elegáns. A levéltári
alkalmazottakat csak az érdekli, hogy a vendégek ne
csempésszenek ki iratokat. De arra soha, senki nem gyanakodna,
hogy becsempésznek valamit.
Ennyi volt az egész. Még egy könyv a világ legnagyobb
levéltárában.
Fél perc múlva Laurent már ott sem volt.
További fél perc múltán már az épületet is elhagyta,
belevegyülve a távozó alkalmazottak tömegébe, amely elrejtette
a borbélyt a biztonsági kamerák figyelő szeme elől.
Még fél perc, és már telefonált, hívta a fejből tudott számot.
Kicsengett, közben elhúzott mellette egy viharvert Toyota. A
farán egy megkopott elnökválasztási matricával: NE ENGEM
HIBÁZTASS – ÉN NEM SZAVAZTAM WALLACE-RA.
 A borbély füléhez tapasztott mobil csengett. Aztán felvette
valaki.
Laurent nem szólt bele. Nem volt rá szükség.
Szó nélkül kikapcsolta a telefont. Üzenet elküldve.
Negyedik könyvespolc. Legfelső polc. A lehető
leggyorsabban.
Ahogy a vendég óhajtotta.
 46

– Elment – mondom.
– Ellenőrizd az asztalát – utasít Tot.
Munkaállomásról munkaállomásra járok a harmadik emeleti
irodánkban, de már tudom a választ.
Amikor beléptünk, az első pillantásom a mágnestáblára esett.
A BENT oszlopban csak két ember fényképe volt. A többiek
mind elmentek. Köztük az a levéltáros is, akit keresünk: Dallas.
– Nem veszi fel a mobilját. Talán odalent van – mondja Tot. –
Vagy a raktárban.
– Nem – válaszolom kifelé tartva. – Te is tudod, milyen. Csak
akkor teszi magát a KINT oszlopba, ha tényleg elhagyja az
épületet. Isten őrizz, hogy azt higgyük, mindig dolgozik… Álljon
meg a menet! Hol van Clementine?
Tot hátranéz. Még nyitva van a folyosóra kivezető ajtó.
– Clemmi! – szólok ki a nyakamat tekergetve.
A kövön ül, keresztbe tett lábbal.
– Bocsánat, de… hosszú volt ez a nap.
– Azt mondod? Amikor én találkozom a rég elveszett
apámmal, rám akaszkodnak a biztonságiak és előkerül egy
titkosírás, amely talán elvezet egy gyilkossághoz, általában
sokkal kimeríthetetlenebb vagyok.
Mosolyt erőltetve az arcára megragadja az ajtófélfat, hogy
felhúzza magát. De ahogy feltápászkodik, már nem falfehér a
színe, hanem zöld.
– Nem vagy jól, igaz?
 – Leszállnál rólam? Jól vagyok – állítja, még egy mosolyt
kényszerítve az arcára. De amikor a füle mögé igazít néhány
elszabadult fekete hajfürtöt, látom, hogy kissé remeg a keze.
Húsz éven át ábrándoztam Clementine lelkierejéről. Ez a
legrosszabb a régi barátaink viszontlátásában: ha a rózsaszín
emlékeket felülírja a valóság.
– Haza kellene vinnünk – mondom, gyorsan ráébredve, hogy
a találkozásunk minden izgalma ellenére fogalmam sincs, hol
lakik. – Hová mész Virginiában? Messze van?
– Mehetek gyorsvasúton.
– Persze hogy mehetsz. De hová mész?
– Winchesterbe, nem messze a Shenandoah Egyetemtől.
Totra nézek, de már rázza is a fejét. Messze van. Tényleg
messze.
– Biztos, hogy elmegy oda a gyorsvasút? – kérdezem.
– A vonatról átszállok buszra. Befejeznéd az aggódást?
Mindig így közlekedem.
Megint Totra nézek És ő megint megrázza a fejét.
– Ne kérd tőlem, hogy vigyem haza – mondja.
– Nem azt kérem, hogy vidd haza – válaszolom.
– Azt se kérd, hogy adjam oda a kocsit – figyelmeztet Tot.
Nem szólok egy szót sem. Clementine-nak zöld az arca, és
még mindig remeg a keze. Tot talán nem kedveli. Talán az sem
tetszik neki, hogy túlságosan harcias. De egyet neki is látnia kell:
Clementine nem tud egyedül hazamenni.
– Jól vagyok – bizonygatja.
– Beecher – figyelmeztet ismét Tot.
– Minden rendben lesz, majd meglátod.
– Nem. Nem fogom meglátni – közli Tot. – Fáradt vagyok,
ingerült vagyok, és köszönhetően a szótáradnak, ma nem
végeztem semmit. Más sem hiányzik, mint egy kétórás autóút
Virginiába. Vidd haza, gyere vissza és vegyél fel.
 Rendben. Így lesz.
Hat perc és tizenkilenc másodperc múlva már a babakék
Mustangban ülünk Clementine-nal. Kihajtok a levéltári
garázsból, és besorolok a forgalomba.
Tudom, hogy Tot aggódik. Mindig aggódik. De amikor arra
gondolok, hogy miken mentünk ma keresztül…
Hát hogy jöhetne ennél is rosszabb?
 47

A levéltárosnak először is be kellett néznie valahová.

Most, hogy Beecher elment, nem tart soká.
Csak gyorsan beugrik az információs helyiségbe, odamegy
jobbra az első… második… harmadik… negyedik polchoz. A
levéltáros a háta mögé pillantott, de tudta, hogy nincs ott senki.
Éppen ezért választották ezt a termet.
Az elnök mindig is az ESZIH szobára fókuszált. Nem ok
nélkül. Az ESZIH biztonságos. Tökéletes választás.
Legalábbis tegnapig az volt.
A levéltáros felnyúlt a legfelső polcra, és félretolva a fekete
mappákat egyből leemelte a könyvet. Probléma a pokolból.
Az egyik zsebéből kivett egy kis műanyag üveget: nagyjából
akkora volt, mint egy pálinkáskupica, háromszög alakú
csepegtetővel a tetején. A csepegtető valójában egy kis szivacs
volt. A levéltáros a címlap verzójához lapozott, és fejjel lefelé
fordította az üveget, hogy a benne lévő folyadék átjárja a
háromszögletű szivacsot. Majd néhány gyors ecsetvonással
megfestette a papírt.
Másodpercek leforgása alatt előtűnt a zöld kézírás.
A levéltáros hamar elolvasta, a nagy részét már előre tudta.
De a vége…
A levéltáros bólintott. Ami Beechert… és ezt a Clementine
nevű nőt illeti… Pontosan ennek kell történnie.
 A szavak a semmibe enyésztek, a levéltáros összecsukta a
könyvet, és átvágva az előcsarnokon kilépett a hidegbe a
Pennsylvania sugárúton.
– Taxi!
Fekete-sárga taxi állt meg a járda mellett.
– Hová vigyem ma este? – kérdezte a krumpliorrú, vastag
bifokális szemüveget viselő, idős sofőr, átnyújtva egy laminált
kártyát a beszálló levéltárosnak.
– Ez mi? – kérdezte a levéltáros.
– A szolgáltatói nyilatkozatom.
A laminált kártyán a következő szöveg állt: „Eljuttatom Önt
az úti céljához, az önnek legkellemesebb körülmények között”.
Majd egy lista valamennyi helyi rádióállomás felsorolásával.
Csak Washingtonban. Itt mindenki átkozott maximalista.
– Forduljon be a sarkon – mondta a levéltáros. – A barátaimat
várom. Világoskék Mustanggal jönnek.
– Egy olyanra gondol? – kérdezte a taxis, kimutatva a
szélvédőn a klasszikus modellre, amelyben Beecher és
Clementine ült. Most hajtottak fel a rámpán, és éles szögben
jobbra fordulva besoroltak a forgalomba.
– Az az! Szép autó, ugye?
– Óhajtja, hogy kövessem? Mint a filmekben? – kérdezte a
sofőr.
– Maradjon le egy kicsit, még ha elveszíti is őket – mondta a
levéltáros az ülésre helyezve a Probléma a pokolból című könyvet.
– Tudom, hová mennek.
 48

– Jobban vagy? – kérdezem Clementine-t.

– Igen.
– Ez nem hangzott valami meggyőzően.
Szótlanul üldögél egy kis ideig, az oldaltükörben figyelve a
mögöttünk haladó kocsik reflektorfényeit. Én ugyanezt teszem a
visszapillantó tükörben, megjegyezve magamban, mik jönnek
utánunk: egy kék Acura, néhány városi terepjáró, aránytalanul
sok hibrid autó és a csúcsidőben szokásos taxik. Semmi feltűnő.
De ettől még nem érzem magam jobban.
– Tot utál engem – mondja Clementine.
– Miből gondolod?
– Úgy érted, hogy a gyanakvó és a vádló pillantásokon kívül?
Vagy azon kívül, ahogy reagált, mikor felvettem a telefont?
– Csak aggódik értem.
Ha tényleg aggódna, akkor most itt ülne, ebben a kocsiban.
Nem kedvel. Nem bízik bennem.
– Én bízom benned.
Jobbra rántom a kormányt és tovább araszolok a
csúcsforgalomban a Constitution sugárúton. Clementine nem
válaszol.
– Mi az, szerinted én sem bízom benned?
– Beecher, abból, amit ma értem tettél… Nicónál… pontosan
tudom, hogyan érzel. Bár te is tudnád, hogyan érzek én! A sok
év alatt… Az emberek nem olyan kedvesek hozzám, mint te. De
valamit nem értek: miért nem mondtad el nekem, mit jelentenek
azok a raktári számok? Tudod, a könyvben.
A láthatatlan tintával írt üzenetre céloz:

– Tudod, mit jelentenek, igaz? – kérdezi. – Tudod, mik azok a

könyvek.
Megrázom a fejem.
– Beecher, nem muszáj elmondanod. Tényleg nem. De ha
segíthetek valamiben…
– Azok nem könyvek – válaszolom.
Balra kanyarodva követem az I-395 és a 14. utcai híd
jelzőtáblái felé tartó kocsik sorát, és közben újra belenézek a
visszapillantó tükörbe. Terepjárók, hibridek, taxik… néhány
pimasz sofőr előrenyomakszik, de különben minden a szokásos.
– Beecher, én is ott voltam. Az a restaurátor srác azt mondta…
– A Gyémánt nem tudja, mit…
– Milyen gyémánt?
– Daniel. A restaurátor. Ez a beceneve. A Gyémánt –
magyarázom neki. – És hiába szakértője a könyvek
helyreállításának és a kémiai reakcióknak, fogalma sincs a
könyvtártudományról. Mert ha lenne, akkor tudná, hogy azok
nem jelzetek vagy raktári számok.
Clementine hunyorog, miközben megpróbálja emlékezetből
felidézni a számokat.
 – NC 38.548.19 vagy WU 773.427 – segítem ki. – Olyanok,
mint a könyvtári raktári számok, igaz? De mindkettőből
hiányoznak a Cutter-számok. – Látva a zavarát
megmagyarázom: – Minden leltári szám két jelkészletből áll. Az
NC az első. Az N a Képzőművészet. Minden N jelzetű könyv
képzőművészeti témájú. A C azt mutatja meg, hogy milyen
művészet: reneszánsz, modern stb. De az utolsó számok… itt a
19… előtt mindig van még egy betű: ez a Cutter-szám. A témán
belül a szerző vagy a cím, vagy más alosztály kezdőbetűjét
mutatja, hogy meg lehessen találni. A Cutter-szám betűje nélkül
ezek nem lehetnek igazi raktári számok.
– Talán szándékosan hagyták el azt a betűt.
– Erre gondoltam én is. De aztán megnéztem a másikat. WU
773.427.
– Ahol a W…?
– Hát, ez a probléma. A W nem jelöl semmit.
– Ezt hogy érted?
– Sok évvel ezelőtt minden könyvtárnak saját rendszere volt.
De az egységesítés kedvéért a világ átvette a Kongresszusi
Könyvtár rendszerét, amelyben minden betű egy témakört jelölt.
A Q a természet-tudományt. A K a jogot. De három betűhöz, a
W-hez, az X-hez és az Y-hoz nem rendeltek hozzá semmit.
– Tehát, ha egy könyv jelzete W-vel kezdődik…
– Valójában néha X jelöli azokat a könyveket, amelyeket a pult
alatt tartanak, mert sikamlósak vagy mocskosak. Találd ki,
honnan jön a filmek X besorolása? Érted már, ugye? A WU jelzet
nem lehet könyvé.
– És könyvön kívül lehet valami?
– Tíz dollárba fogadok, hogy Tot most ezen dolgozik –
mondom belenézve a visszapillantó tükörbe. A levéltár hatalmas
épülettömbje már rég eltűnt. – Tudom, hogy a kormányzati
kiadványok osztályozási rendszerében a W a régi
hadügyminisztériumot jelöli. De olyan nincs, hogy WU.
– Akkor bármi lehet?
– Bármi lehet, bármi. De akármi is, nem az ismert szisztémát
követi, vagyis lehet egy régi könyvtár, amely nem vette át a
rendszert, egy magángyűjtemény vagy…
– Milyen magángyűjtemény? Valakinek a magánkönyvtára? –
kérdezi Clementine.
Kis köröket írok le a hüvelykujjammal a kormánykeréken,
miközben megrágom a dolgot. Huhh. A Dustin Gyrich utáni
hajszában ez nem jutott eszembe.
– Gondolod, hogy az elnöknek saját magánkönyvtára van a
Fehér Házban? – kérdezi.
Nem válaszolok.
– Beecher, hallasz engem?
Bólintok, de még mindig nem válaszolok, csak körözök a
hüvelykujjammal a volánon.
– Mi bajod? Megnémultál? – kérdezi Clementine. Mielőtt
reagálhatnék, ő már tudja a választ. – Félsz, hogy ebben nem
nyerhetsz – mondja.
De én csak Orlando szavait hallom, amiket először mondott,
amikor megtaláltuk a könyvet a védett szobában. Nevezz meg
nekem egy személyt, aki valaha szembeszállt a regnáló elnökkel és
sértetlenül megúszta.
– Tudom, hogy itt nem nyerhetünk. Itt senki sem nyerhet.
Senki sem nyerhet egy elnökkel szemben.
– Ez nem igaz. Amíg nálad van a könyv, és amíg nem tudják,
hogy nálad van a könyv, tiéd az előny, Beecher. Amit
felhasználhatsz arra, hogy…
Már zihálva szedem a levegőt. Egyre gyorsabban köröz az
ujjam.
– Jól vagy? – kérdezi.
 Nem válaszolok.
– Beecher, mi a baj?
Egyenesen előrebámulva kifelé mutatok.
– Hidak Nem szeretem a hidakat.
Féltávnál járunk, amikor Clementine kinéz jobbra. De csak az
út legmagasabb pontján, a Jefferson-emlékmű hátsó frontjának
hófehér oszlopai mellett elhaladva veszi észre a Potomac folyó
előttünk elterülő tágas, sötét vizét. A 14. utcai híd széles útja nem
tűnik hídnak. De az arcszínemből ítélve, amely már ugyanolyan
zöld, mint az övé, Clementine tudja, hogy hídnak érződik.
– Ugye csak viccelsz? – nevet.
Nem csatlakozom a nevetéséhez.
– Az apám egy hídon halt meg.
– Az én apám pedig meg akarta ölni az elnököt.
– Kérlek, ne beszélj most hozzám. Azon igyekszem, hogy ne
dobjam ki a taccsot, elképzelve magam a telepes időkben, ahogy
leveleket írok egy mártogatós tollal.
– Remek, de azt tudod, mit hagysz ki? Ezt a látványt – mutat
ki az ablakon. – Hátulról láthatnád az egész Jefferson-
emlékművet.
– Láttam már. A világ legjobb felvételeit őrizzük a
fotógyűjteményünkben. Megvannak nálunk a korabeli iratok,
amikor először tárgyaltak a megrendelésről. Sőt az eredeti
alaprajzok…
– Állíts meg a kocsit.
– Tessék?
– Jól hallottad. Állj meg. És bízz bennem.
– Clemmi, én nem…
Megragadja a kilincset, és kilöki a kocsiajtót. A bezúduló
hideg levegő vákuumot teremt, ami beszippantja a hajunkat és
egy eldobott szalvétát a padlóról. Az abroncsok zötykölődnek a
híd betonlapjain.
 Beletaposok a fékbe, és azonnal dudakoncert tör ki a hátunk
mögött. Félrerántom a kormányt, és lehúzódom a híd padkájára,
a Mustang nyitott ajtaja kis híján nekicsapódik a védőkorlátnak.
– Megvesztél? – üvöltök rá, ahogy egy rándulással leállunk. –
Nem a nyolcadik osztályban vagyunk!
– Ne légy már ilyen.
– Milyen?
– Ne menj vissza a nyolcadikba. Ne beszélj mindig régi
dolgokról. Ne hozd fel folyton a régi emlékeket, amiknek semmi
közük ahhoz, akik most vagyunk. Ez az, ami számít! A ma –
mondja, miközben megállás nélkül dudálnak ránk.
– Másodperceken belül itt lesznek a zsaruk – figyelmeztetem
továbbra is lehajtott fejjel, a saját ágyékomat bámulva, hogy ne
kelljen látnom a hidat. – Nem állhatsz meg egy nemzeti
műemléknél.
– Dehogynem. Pontosan azt tettük. Most pedig nézz föl, és
mondd el, mit látsz.
– Nem bírok.
– De bírsz, csak próbáld meg. Tudom, hogy menni fog.
– Clemmi…
– Próbáld meg, Beecher. Csak próbáld meg.
Szirénázást hallok a távolban.
– Kérlek – teszi hozzá úgy, mintha a lelkemért könyörögne.
Nincs kedvem megint rendvédelmi szervekkel huzakodni, és
hallom, ahogy Orlando Indiana Jones professzornak nevez, ezért
felemelem a fejem és gyorsan jobbra pillantok. Egy másodperc
az egész. Talán kettő. A szél összekuszálta Clementine haját, de a
válla felett szabadon rálátok a Jefferson-emlékmű ragyogó fehér
kupolájára. Meglepve észlelem, hogy felgyorsul a szívverésem.
– Hogy tetszik? – kérdezi Clementine.
 – Őszintén? Elég rémes – válaszolom tekintetemmel követve a
márvány ívét. – Ez csak a hátsó front. Jobb a másik oldal a
szoborral.
– De ez valóságos – mondja Clementine az emlékművet
nézve. – És végre élőben is láttad. Nem csak könyvben. Nem
csak valami régi dokumentumon. Hanem itt és most, a
dermesztő hidegben, a híd padkájáról, ahonnan soha nem látják
a turisták.
Még mindig szorongatom a kormányt. Lehajtom a fejem, nem
vagyok hajlandó még egyszer felnézni. De figyelek.
– Ez az, ami tetszett benne – mondom.
– Ez úgy hangzik, mintha meglepődtél volna.
– Mert ez történt – ismerem el, és kalapál a szívem. – Soha
nem láttam még ebből a szögből.
Elfordulva a Jefferson-emlékműtől Clementine rám néz –
ehhez kicsit hátra kell tekernie a nyakát. Összekapcsolódik a
tekintetünk. Nem engedélyez magának mosolyt – még mindig
dacol velem. De látom, hogy értékeli a bizalmam.
– Ő dobott engem – szakad ki belőlem.
– Hogyan?
– A menyasszonyom. Iris. Te kérdezted. Ő dobott engem.
– Gondoltam – mondja. – Elég nyilvánvaló volt.
– De nem egy másik pasasért.
– Egy másik nőért? – kérdezi Clementine.
– Bár úgy lenne. Akkor legalább volna egy jó sztorim.
Itt kellene megkérdeznie, hogyan történt. De nem kérdezi
meg.
Még mindig lehajtom a fejem. Még mindig szorongatom a
kormányt. Ahogy újra átélem azt a pillanatot, látja rajtam, hogy
milyen fájdalmas.
– Beecher, nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Tényleg
nem.
 – A lehető legrosszabb okból szakított velem mondom, ahogy
közelednek a szirénák. – Ok nélkül.
– Beecher…
Összeszorítom a fogam, hogy magamban tartsam.
– Mert ha beleszeret valaki másba vagy én teszek valami
rosszat, például megbocsáthatadanul cserbenhagyom… Akkor
érthető lenne, igaz? De ő csak annyit mondott, hogy valójában
nincs rá oka. Semmilyen oka. Csak én. Kedves voltam. Rendes
voltam. De… már nem látta értelmét a kapcsolatunknak. –
Fölpillantok Clementine-ra, akinek kissé elnyílik a szája. –
Szerintem unalmasnak talált. És ami a legkegyetlenebb, ha
valaki valami gonoszát mond rólad, tudod, hogy mikor van
igaza.
Clementine alig mozdul az utasülésen, merőn néz rám.
– Mondhatok erre valamit? – kérdezi végül. – Nagy szarrágó
lehetett ez az Iris.
Nevetek, szinte belefulladok az örömbe.
– És mondhatok még valamit, Beecher? Nem hiszem, hogy
annyira odavagy a múltért. Inkább csak félsz a jövőtől.
Fölemelem a fejem, felé fordulok az ülésen. Amikor eljöttünk
a St. Elizabeth kórházból, Clementine azt mondta, az a
legnehezebb az egészben, hogy miután találkozott Nicóval, sok
minden értelmet nyert az életében. Tudom, hogy túlzás és
melodrámai, és nagyrészt az az oka, hogy megidéztük Iris
szellemét – de amióta Clementine visszatért az életembe… attól
nem lett értelmes az életem. De határozottan értelmesebb, mint
azelőtt.
Az utasülés felé fordulva odahajolok Clementine-hoz.
Megdermed. De nem húzódik el. Még közelebb hajolok, lassan
közelítve, és végigsimítom az ujjaimmal az arcát, megérintem
rövid, fekete haja tincseit. Ahogy az ajkam az övére tapad,
elsöprő erővel érzem az ízét, ami a karamell és egy csipet
őszibarack keveréke a szájfényéből.
Vannak a világon csókkirályok.
Én nem tartozom közéjük.
Nem tudom, hogy Clementine közéjük tartozik-e. De nagyon
közel jár hozzá.
– Fejlődtél a Ki mit tud? óta – suttogja gyors levegővétel
közben.
– Még emlékszel?
– Jaj, Beecher… hogy felejthettem volna el az első csókom? –
kérdezi, de az utolsó szótagokat már az ajkamra leheli.
A következő pillanatban már nem én hajolok hozzá, hanem ő
hajol hozzám.
Elsöprő erővel érzem az illatát… ahogy a rövid, fekete haja
végigszántja az arcomat… ahogy a keze leszánkázik a mellemen,
egyre közelebb ahhoz, amit a nadrágomban érzek.
Vörös fények áradata öklözi a hátsó ablakot. Alig hallom a
rendőrautók szirénáit, amelyek már csak két kocsival vannak
mögöttünk, indulásra ösztökélve minket.
Veszek egy nagy levegőt, és lassan indítok.
– Jobban érzed magad? – kérdezi.
– Határozottan jobban. Bár az eléggé megrémít, hogy még
mindig a hídon vagyunk.
Clementine felkacag. De ahogy hátradől az ülésen, összevonja
a szemöldökét és eddig soha nem látott arckifejezéssel néz rám –
szomorú, néma vallomás ez. Mintha még egy új ajtó nyílt volna
ki, amelyen át végre beléphetek hozzá.
– Mind rémültek vagyunk – mondja, miközben felgyorsulva
magunk mögött hagyjuk a hidat. – Ebből tudod, hogy élsz,
Beecher, isten hozott a jelenben.
– A következő sarkon forduljon balra – közli a női GPS-hang a
mobiltelefonomban, úgy egy órával később. – A cél balra lesz.
– Megjöttünk, Clemmi – mondom, ahogy lefékezek a piros
lámpánál, várva, hogy odakanyarodhassak a keskeny háztömb
elé. Ahogy minden megállásnál tettem, amióta csak letértünk az
országútról, belenézek a visszapillantó tükörbe. Sehol senki.
Amikor megérkeztünk Winchesterbe, ebbe a virginiai
kisvárosba, a hatalmas diákszálló és a rengeteg hátizsákos srác
elárulta, hogy egyetemi városban vagyunk. De mint minden
egyetemi város esetében, ennek is van jó oldala meg rossz oldala.
Minél közelebb jártunk Clementine háztömbjéhez, annál több
lett a bedeszkázott sorház, az elhagyott üzem és a zálogos. Hogy
egyértelmű legyek: a város jobbik részének nincs szüksége
zálogházakra.
– Clemmi, szerintem… megjöttünk – mondom neki, amikor
bekanyarodom a hosszú, sötét utcába, amelyet lepattant,
keskeny sorházak szegélyeznek. Az utcalámpák fele nem ég. A
legutolsó pillanatban kiszúrok egy taxit, a tompított reflektorai
most ott világítanak, ahonnan az imént elkanyarodtunk.
Két évvel ezelőtt a levéltár munkaebédet rendezett egy
szerzőnek, aki a félelem hatásairól és a történelemben játszott
szerepéről írott könyvét mutatta be. Azt mondta, hogy amikor
végigmegyünk egy sötét sikátoron és bizseregni kezd a tarkónk,
az nem pusztán rossz érzés, hanem biológiai adomány Istentől –
a félelem adománya, ahogy ő nevezte. És amikor figyelmen kívül
hagyjuk ezt az. adományt – megyünk tovább a sikátorban, és azt
mondjuk magunknak, hogy úgysem esik bajunk –, akkor nagyon
pórul járunk.
Clementine, miközben én újrajátszottam magamban a
csókunkat, a mellére ejtett fejjel elaludt mellettem az utasülésen;
nyilván kimerítette a hosszú út. Elég késő van, és olyan nagy a
csend, hogy ha hegyezem a fülem, hallom a lélegzetvételét. De
ahogy hunyorogva nézem a házszámokat és elhaladok egy
zsanérról leszakított ajtó, majd egy piros festékkel lefújt bejárat
mellett, amelyen az áll, hogy Csak PVC-csövek, réz nincs odabent,
Isten biológiai adománya azt súgja nekem, hogy nem kéne ezen
a helyen lennem.
Mögöttünk bekanyarodik egy autó, de aztán meggondolja
magát és eltűnik.
– Célba ért – közli a GPS. Megérkeztünk.
Előrehajolva ellenőrzőm a házszámot: 335. Ez az.
Rántva egyet a kormányon beállok a legközelebbi szabad
parkolóhelyre, szemben egy különálló házzal, amelynek egy
megroggyant, öreg kanapé van a tornácán. Emlékszem, én is
laktam ilyen házban. Még egyetemista koromban.
Ahogy finomítok a beálláson, beleütközik a kezem
Clementine két ülés közé tett táskájába, amely kinyílik. Egy lila
bőrtárca sarkát látom, egy kulcskarikát és egy ív papírt, amin
mosolyognom kell. Még az utcai lámpa fényénél is ki tudom
venni, mi van rajta – én és Clementine gyerekkorunkban, annak
a bekeretezett fotónak a fekete-fehér kópiáján, amellyel ma
megajándékozott. A színeset nekem adta. De megtartotta a
fotókópiát. Magának.
– Jézus Mária szent anyja! Mit tett a lányommal? – szól ki egy
dohányzástól rekedt hang.
Megriadok a zajra, de hiába pásztázom a házat, nem látom…
– Maga! Magához beszélek!
A hangot követve végignézek a Clementine házának
bejáratához vezető repedezett téglalépcsőkön. A külső ajtó
csukva van, de a tévé kiszűrődő fényében meglátom egy rövidre
vágott fehér hajú öregasszony körvonalait.
– Azt ígérte, hogy visszahív, de nem jelentkezett! – kiáltja a nő
feltépve az ajtót és kirontva a hidegbe a kopott, rózsaszín
melegítőjében. Lebiceg a lépcsőn.
Egyenesen felénk tart.
 49

– Clemmi, ideje felébredni – mondom neki, miközben

rázogatom. Ahogy kilököm a kocsiajtót, a nő – közel a hetvenhez
vagy azon túl is – már félúton jár a lépcsőn. Sovány és
meglepően magas; markáns vonásai és természetes eleganciája
ellen hat, hogy a kor kissé meggörnyesztette.
– Megfagyok! – üvölti. – Hol a pokolban voltál?
– Nagyi, be kell menned – kérleli Clementine, aki felriadt, és
most kiugrik a kocsiból.
Nagyi, nagymama. Clemmi nagyanyja.
– Te nekem ne mondd meg, hogy hová menjek! – csattan fel
az öregasszony, összehúzva homályos, kék szemét, amely
derengeni látszik a sötétben. Megállva a járdán egy műanyag
gyógyszeresfiolát nyom Clementine melléhez. – A vacsorához!
Tudod, hogy a vacsorához veszem be az orvosságot! – Hozzám
fordulva figyelmeztet: – Nehogy azt higgye, hogy drogokról
beszélek! Bélrákom van. Rák van a végbelemben – ütögeti meg a
külső combját. Észre sem vettem a kidudorodást a
melegítőnadrágon. Sztómazsák.
– Hogy hagyhatsz itt, amikor ki sem tudom nyitni a
gyógyszeremet?
– Ne haragudj, nagyi.
Eleinte azt hiszem, hogy Clementine csillapítani igyekszik a
nagyanyja dühét, de aztán látom, ahogy kerüli a pillantását…
Clementine retteg ettől a nőtől.
 Messze balra, a háztömb vége felől hangos kattogás hallatszik.
Mintha egy sörösüveg pörögne a betonon. Clementine és a
nagyanyja ügyet sem vet a zajra. Azt mondom magamnak, hogy
egy macska lesz.
– Ne haragudjak, mi? – hörgi az asszony, és kikapja a most
kinyitott gyógyszeresfiolát Clementine kezéből. Megint felém
fordul, majd hozzáteszi: – Ki maga egyáltalán? Maga az, aki ezt
tette vele?
– Mit? – kérdezem.
– Nagyi! – könyörög Clementine.
– Tudja, mennyibe kerül ez az orvosság? Kétszáz dollár egy
üveg… az egészségbiztosítással!
– Nagyi!
Az öregasszony elhallgat, és visszafordul Cleinentine-hoz.
– Ne merj rám kiabálni!
– Ne beszélj így vele – mondja Clemmi.
A nagyiban láthatóan forr a harag. Félrehúzza az állát, kitátja
a száját, és úgy pukkant az állkapcsával, mintha fegyvert
biztosítana ki. A frászt hozza rám. Clementine arckifejezéséből
ítélve nem csak rám.
– Tudom, hogy holtan szeretnél látni – mondja az
öregasszony.
– Nem szeretnélek holtan látni – próbálja megbékíteni
Clementine, és kikerülve a nagyit a lépcső felé tart. – Ha holtan
akarnálak látni, akkor nem vállaltam volna el a gondozásodat.
– A gondozásomat? Mi vagyok én, macska? Ez az én házam!
Te az én házamban laksz!
A háztömb végében kocsiajtó csapódik. Hunyorgok,
átkozódom, hogy túl messze van. Dehogy volt az macska!
– Clemmi… – próbálok közbeszólni.
– Nem akarok veszekedni veled, nagyi. Ma este nem.
 – Miért? Mert itt van a barátod abban a szép, új öltönyben?
Félsz, hogy megtudja, ki vagy valójában… egy lány, aki
elveszítette a munkáját a rádióban, és most örülhet, hogy
ellakhat egy idős hölgynél!
Clementine megdermed. A nagyi kihúzza magát. Pontosan
tudja, hogy mit tett.
– Még azt sem mondtad el neki, hogy kirúgtak az állásodból,
mi? – kérdezi a nagyi, és mintha még élvezné is a helyzetet. –
Hadd találjam ki… el akarod őt kápráztatni.
– Befejeznéd? – Aztán hozzám fordulva Clementine még
hozzáteszi: – Esküszöm, el akartam mondani… De úgy
gondoltam, hogy egyszerre csak egy hazugságot…
– Értem én – szakítja félbe a nagyi. – Egy lány a te
helyzetedben…
– Nagyi! – tör ki Clementine, a sötét háztömb visszaveri a
hangját. – Sajnálom, Beecher… tényleg sajnálom. Estére
ingerlékeny lesz.
– Várjunk csak, tehát ő Beecher? – kérdezi az öregasszony. –
Akibe régen bele voltál esve? Ez egy nulla, nézz rá!
– Semmit sem tudsz róla! – kiáltja Clementine.
– Van szemem!
– Nem, nincs szemed. És tudod, miért? – mordul rá
Clementine visszafordulva a lépcsőn. – Mert te a legeslegjobb
napodon sem érsz feleannyit sem, mint ő. Meg sem közelíted –
mondja, mire a nagyi hátralép egy lépcsőfokkal.
– Sajnálom, Beecher… holnap felhívlak – szól oda nekem
Clementine, miközben a karjánál fogva húzni kezdi a
nagyanyját. – Menjünk, nagyi.
Clementine alig várja, hogy eltűnhessen, siet fölfelé a lépcsőn.
A nagyanyja a nyomában, de az utolsó pillanatban visszafordul
az öregasszony, és farkasszemet néz velem.
– Mi van? ítélkezni akar? Csak rajta!
 – Szerencséje van, hogy itt lakik magával – mondom neki.
Megint félrehúzza az állkapcsát, és én már várom a pukkanó
hangot. De csak mély hangú suttogást hallok, amelynek minden
szótagja egy kis hideg légörvényt kavar.
– Most nagyon elégedett magával, mi, Derék Dudley? Ha nem
csinálta volna fel, most nem lenne ekkora zűrben.
Süketítően zúg a fülem.
– Mi? Mit mond?
– Azt hiszi, hogy vak és hülye vagyok? Tényleg kijött volna
ide, ha nem az ágyékánál fogva húzza magával a gyerek miatt?
Esküszöm az élő istenre, hogy ezek egyre hülyébbek lesznek.
– Nagyi, gyere be! – szól ki Clementine.
Egy utolsó, dühös szemvillantással – egy védekező
szemvillantással – az öregasszony megfordul és fölmegy a
téglalépcsőn. A sztóma-zacskó ingaként leng a nadrágszárában.
Egy másodpercig csak állok ott.
Terhes.
Ha ez igaz… ami persze megmagyarázná, hogy miért lett
rosszul Clementine, és ami még döntőbb, hogy miért kezdte el
éppen most az apját keresni.
Amíg emésztem a dolgot, ráébredek, hogy hol vagyok…
egyedül… a sötétben… ahol egy lélek sincs. El kell tűnnöm
innen.
Kinyitom az ajtót, és beülök Tot kocsijába. Ekkor veszem észre
a fekete műbőr kesztyűt az utasülésen. Vékony ujjak. Biztos,
hogy Clementine-é.
A lépcsőre nézek. A külső és a belső ajtó is csukva. De látom,
hogy bent ég a villany.
Békén kellene hagynom: Egy estére elég volt ennyi kínos
dolog. De csak beadom… egy másodperc az egész. Közben arról
is meggyőződhetek, hogy jól van-e.
Kilököm az ajtót a könyökömmel.
 Ahogy kipattanok, erőteljes lökés ér hátulról, arccal
előrezuhanok a kövezetre. Próbálom tompítani az ütközést, de a
két karom… elkapják és megbilincselik. Akárki az, nagyon erős.
A kezem szorosan a hátam mögött.
Segítség! Segítsen valaki, akarom kiáltani, de az állam a
betonnak ütközik, kiszorítva tüdőmből a levegőt. Egy csontos
térd fúródik a hátamba, és hosszú, izmos ujjak egy szagos
rongyot tömnek a számba. Az a szag… borzalmas… mint az
égett haj.
Próbálom kiköpni a rongyot, de az erős ujjak betapasztják a
számat, és összecsípik az orromat, amitől levegő után kell
kapnom.
Arccal a kövezeten tekergek, mint egy hal, próbálok
küzdeni… kiszabadulni… vetni egy pillantást a támadómra. Egy
másik térd fúródik a hátamba.
Szédülés lesz úrrá rajtam…
Ne, ne ájulj el!
Én tekergek, az ismeretlen lenyomja az arcomat a hideg kőre,
amelyet most puhának és melegnek érzek Mintha olvadozna.
Libikókázik és bukdácsol körülöttem a világ.
A legutolsó dolog, amit látok, a Mustang fényes
keréktárcsáján visszatükröződve, fejjel lefelé, a támadóm
elvarázsolt kastélybeli görbe tükörképe.
 50

Ébren vagyok.
Öntudatlan voltam, de már magamhoz tértem.
Nincs átmenet a kettő között. Nincs idő.
Nyitva a szemem, és ragyogó, sárga virágokat látok.
Napraforgó. A nővérem szereti a napraforgót.
Gyorsan pislogok, szoktatom a szemem a fényhez.
Fény… Nappal van?
Nem, behúzták a függönyöket. Idebent van fény.
Zümmög a központi fűtés.
Pörög az agyam. Clemmi…? Igen, emlékszem… Clemmi
terhes.
Clemmi terhes, és nekem fáj az állkapcsom. Nagyon fáj.
Sajog a vállam. Egy rándítás megmagyarázza, hogy miért.
Még mindig a hátam mögé van bilincselve a karom.
Ahogy lenézek, a szék ragadja meg a figyelmem, amelyben
ülök. Karosszék. Kárpitozott, elegáns karfákkal. És
kárpitosszögekkel.
Ismét a napraforgókra nézek. Egy szép ázsiai vázában vannak
egy gyönyörű, kézi faragású dohányzóasztalon.
A levéltárban olvastam szigorúan bizalmas jelentéseket arról,
hogy hová viszi 9/11 óta a CIA a terrorizmussal gyanúsítottakat.
Nem ilyen kellemes szobákba.
De a bilincset, az elkábítást és az emberrablást leszámítva is
kezdem azt gondolni, hogy ez a rosszabb.
Körülnézek, próbálok rájönni, mennyi ideig voltam
eszméletlen. Az összehúzott függönyökön túl sötétség, de attól
még kora reggel is lehet. Órát keresek a szobában. Nincs. De
ahogy jobban megnézem – kis szemétkosár, beépített
könyvespolc, amelyen minden bőrkötésű könyv pontosan
ugyanakkora –, az egész szoba olyan tökéletes, hogy felmerül
bennem, talán egy szállodában vagyok… esetleg valakinek a
privát ESZIH szobájában.
Balra felfedezem a felállványozott és dömperekkel körülvett
Fehér Ház bekeretezett fekete-fehér fotóját. 1949-es kép, akkor
volt az a felújítás, amikor hozzáépítették a Truman-balkont.
Jaj, csak ne a Fehér Házban legyek!
A hátam mögött lehúznak egy vécét.
Hátracsavarodom a székben, a hang irányába. Van valaki a
fürdőszobában. De ami megragadja a figyelmemet, az a fürdő
melletti gardrób tükrös tolóajtaja.
Üres a szekrény. Se ruhák… se cipők… még egy vállfa sem.
Mindenütt ezt látni.
Nincs szemét a papírkosárban. Nincsenek fényképek a
falon… sem a konzolasztalokon… Bal felől a csokoládébarna
bőrkanapé egyik párnája sincs besüppedve. Mintha még soha
nem ültek volna rajta.
Miféle hely ez? Miért nincs itt az életnek semmilyen jele?
Próbálok kiszabadulni, de szétszakad a fejem. Bármivel
kábítottak is el, ez a szédülés… nem akar enyhülni.
Hallom, hogy a fürdőszobában megnyitják a csapot. Az ajtó
alatt feltűnik egy árnyék…
Kattan a zár.
Ahogy megpördülök, a súlyomtól meginog a szék. Nyílik a
fürdőszoba ajtaja, és megjelenik a támadóm. Az az illat… cherry
rum.
Cherry rum pipadohány.
– Jól elintéztem az állad, öregem – mondja a belépő Dallas
rövid szakállát vakargatva, és eszembe juttatva, miért utálják őt
annyira a levéltárban. – Bocsáss meg, Beech, de el kellett
hoznunk onnan. Amikor megláttam, hogy valaki követ…
– Miről beszélsz? Mi a fene folyik itt?
– Megmagyarázom.
– Átkozottul jó lenne, ha megmagyaráznád!
Visszateker az agyam egy nappal. Amikor elvitték Orlando
holttestét és kiszúrtam Dallast és Rinát, ők gyorsan fedezékbe
vonultak. Most pedig itt pöffeszkedik, és még büszke is arra,
amire készül.
– Emlékszel arra, amikor beléptél a levéltárba, Beecher?
– Te most szónoklatot akarsz tartani? Mert ha kiszabadulok
ebből a bilincsből, esküszöm, hogy megöllek.
– Figyelj ide – mondja Dallas. – Emlékezz vissza az első estére,
amikor sokáig benn maradtál, a látogatási idő már véget ért,
minden turista eltűnt… te pedig lementél a Rotundába, hogy ott
állhass a sötétben és egyedül lehess a Függetlenségi
Nyilatkozattal. A ház minden alkalmazottja átélte ezt a
pillanatot, Beecher. De ahogy ott álltál egymagad és bámultad az
ötvenhat, kézzel írt szignót, amely az egész világot
megváltoztatta, emlékszel-e arra a rettenetes vágyra, hogy
bárcsak te is részese lehetnél így a történelemnek? – Dallas
megérinti a sebet az államon. A fájdalom hatására elrántom a
fejem. Elérte, amit akart. Most már egyenesen a szemébe nézek.
Árad belőle a pipadohány szaga. – Megkapod az esélyt, hogy te
is aláíró lehess, Beecher. Szólít a történelem. Nem kell mást
tenned, mint segítened nekünk.
– Nektek? Kik azok a ti?
– A Culper-kör – válaszolja Dallas. – Mi vagyunk a Culper-
kör. És a segítségeddel elkaphatjuk a másikat.
– Milyen másikat?
– Azt, aki tette. Aki megölte Orlandót. Természetesen a másik
Culper-kört.
 51

Hideg volt és késő – jóval elmúlt hajnali kettő –, amikor dr.

Palmiotti ránézett az éjjeliszekrényén tartott telefonra. De ahogy
a puha paplan alatt feküdt, tudta, hogy nem fog hamar elaludni.
Egy ideig próbálkozott a szokásos trükkökkel: elképzelte,
hogy az egyetemi diákotthon mögötti arborétum tágas, zöld
gyepén sétál. Nem volt oda különösebben a természetért. De
mint eszményt szerette. És szerette az egyetemet is. Általában
bevált ez a módszer.
Ma este viszont nem.
– Kicsim, holnap kimerült leszel – mondta Lydia felé fordulva,
de már zuhant is vissza az álmába. – Ne idegeskedj miatta. Ha
szüksége van rád, majd felhív.
Az orvost még mindig elképesztette, hogy Lydia így tud
olvasni benne… és megérzi, hogy ébren van. Szerencsésnek
tarthatja magát, hogy itt van mellette. Fél év múlva már jobban
értette, mint a volt felesége közel húsz év után. Egy ideig erre
gondolt – különösen a Four Seasonsban töltött éjszakájukra és
arra, amit a neccharisnyával csinált a születésnapján –, azt
remélve, hogy ez majd hozzásegíti az elalváshoz.
De végül csak visszatértek a gondolatai a barátjához, az
üzenethez, amelyet az elnök írt, és az egész rémálomhoz a
levéltárban – és ez megint odavezette a tekintetét az
éjjeliszekrényen álló telefonhoz az elnöki aranyemblémával.
Ha szüksége van rád, majd felhív.
 Ez jó tanács volt. De egy dolgot számításon kívül hagyott:
hogy milyen összetettek az elnök szükségletei. És pontosan ezek
a szükségletek hívták életre a Culper-kört. Mindkét Culper-kört.
És bár elég nagy baj volt, hogy valaki véletlenül megtalálta a
könyvet, ha a többi is igaz, ha immár egy harmadik fél is
játékban van, és az eredeti Culper-kör bezárulni készül… Az
orvosi egyetemen csak KK-ként emlegették. Ami azt is jelentheti:
közeli kivégzés.
Palmiotti kidugta a lábát a paplan alól, hogy ne izzadjon.
Most már bármelyik percben megszólalhat a telefon.
De a következő másfél órában néma maradt.
Palmiotti kísértést érzett, hogy felhívja a rendelőt. Az
ügyeletes nővér megerősíthetné, hogy Wallace odafent van. De
Palmiotti ezt magától is tudta. Hol másutt lehetne az elnök
ebben az órában?
Hajnali négykor az orvos még mindig csak hányta-vetette
magát az ágyban, bűvölte a telefont, és várta, hogy megszólaljon.
Ismerte a barátját. Tudta, hogy mi járhat a fejében. Tudta, hogy
mi minden forog kockán.
Meg kell szólalnia a telefonnak.
De az nem csöngött. Ma éjjel nem.
És ahogy dr. Palmiotti mindkét lábát kidugva a paplan alól a
mennyezetet bámulta, félkézzel Lydiát ölelve, mindennél jobban
szorongatta ez a könyörtelen csend.
 52

– Miért vagyok megbilincselve?

– Hallottál te egy szót is abból, amit mondtam, Beecher?
– Miért vagyok megbilincselve?
– Hát nem azt tennéd-e pontosan, amit most is, hogy hisztizel
ahelyett, hogy az összefüggésekre figyelnél? – vág vissza Dallas.
– Akkor megkérdezem másodszor is. Hallottál te egy szót is
abból, amit mondtam?
– Két Culper-kör van. Értem. De ha nem veszed le rólam ezt a
bilincset…
– Akkor mi lesz? Sikítani fogsz? Rajta, sikíts csak! Majd
meglátod, mi történik – mondja körbemutatva a lakatlannak
tűnő szobában.
Vetek még egy pillantást a székből a környezetemre. Nem
nagyon tudom elhinni, hogy létező dolog lehet egy ilyen kétszáz
éves, titkos kémbanda. De még ha elhinném is, akkor sem
érteném, miért Dallast választották. De csak egy módon
kaphatok válaszokat.
– Hol vagyunk egyáltalán? Miféle hely ez?
– Éppen azt próbálom elmondani. Tudom, hogy nem
kedvelsz, Beecher. Soha nem is kedveltél. De két dolgot meg kell
értened: az első, hogy ki akarlak juttatni innen… minél hosszabb
időre tűnsz el, annál gyanúsabb lesz. A második, hogy én most a
te oldaladon állok. Oké? Mindannyian a te oldaladon állunk.
Ki akarok szabadulni, mert már a vállam is zsibbad, de szem
előtt kell tartanom a fontossági sorrendet.
 – Vedd le a bilincset.
– Akkor meghallgatsz?
– Nem érzem a kisujjamat. Vedd le a bilincset.
Dallas a hátam mögé kuporodva kivesz valamit a zsebéből,
majd két hangos kattanást hallok. A vér visszaáramlik a
csuklómba, ő pedig bedobja a műanyag bilincset a
szemétkosárba, amely most már nem üres.
– Tessék, fogd ezt – mondja felnyúlva a könyvespolcra és a
kezembe nyomva egy vászonszalvétát. Eddig észre sem vettem:
egy egész polc van tele válogatott, márkás italokkal, rummal,
vodkával, skót whiskyvel. Bármire használják is ezt a szobát,
ahhoz nyilván jó italok kellenek.
Jégkockákat vesz ki egy ezüsttartóból, és a szalvétára teszi
őket.
– Az álladra – magyarázza, és meglepettnek tűnik, amikor
nem köszönöm meg.
– Clementine lakásánál… – mondom az államra téve a jeget. –
Mióta követtél?
– Nem követtelek. Csak egyedül akartalak találni, hogy
beszélhessünk. Tegnap is, Orlando irodájában… vagy ma reggel,
amikor Tot elhajtott. Tényleg nem tűnt fel neked, hogy milyen
sokat kerülgetlek?
– Ezért aztán elkábítottál és megbilincseltél? Ez lett a
megoldás? Legközelebb csak küldj egy e-mailt! Vagy hívj fel…
az nem jár ennyi gonddal.
Dallas fejcsóválva helyet foglal a bőrkanapén.
– Te tényleg nem érted, hogy működik ez az egész? Csakis
szemtől szemben… ez az egyetlen oka, hogy máig létezik. De
valahányszor a közeledbe jutottam, te mindig leléptél a kis
csapatoddal, és ne vedd sértésnek, de egy középiskolai
lángolás… egy ilyen lányra bízod az életedet?
– Nem bízom rá az életemet.
 – De igen, Beecher. Azt hiszed, hogy nem, pedig igen. Amit az
ESZIH szobában találtál… kész csoda, hogy így történt…
valóságos isteni adomány, amibe belebotlottál. – Nem veszem le
róla a szemem, miközben beszél. Ő az egyetlen ember Totot és
Clemmit leszámítva, aki egyáltalán sejti, hogy kezdődött ez az
egész, ami furcsa biztonságérzetet ad, és hajlamos vagyok
elhinni, hogy Dallas az igazat mondja. – De azt megígérhetem –
folytatja Dallas –, hogy ha nem térsz észhez, gyorsabban fognak
kiteríteni, mint Orlandót. És ezt ne képletesen értsd, Beecher.
Hanem szó szerint.
Az olvadó jégből az államon hideg víz folyik az
ádámcsutkámon, be az ingem nyakán. Alig érzem.
– Többes szám harmadik személyt használsz. Láttad, hogy ők
követnek?
– Azt nem láttam, hogy kik. Szerintem engem szúrtak ki
először.
– Arra a kocsira gondolsz, amelyik be akart kanyarodni a
háztömb elé?
– Az nem személyautó volt, hanem egy taxi. Egy washingtoni
taxi, ami a távoli Virginiába vitt valakit. Jó messziről ingázik,
nem gondolod? Vagy nincs más választása, mert valaki
kölcsönkérte a kocsiját.
Te jó ég, a Mustang!
– Mi van Tot kocsijával?
– Nincs vele semmi baj. Ide hoztuk, aztán írtunk egy SMS-t a
telefonodról, hogy holnap reggel érte mész. Nem válaszolt. Érted
már, hová akarok kilyukadni?
Nagyon is tudom, hová akar kilyukadni.
– Szóval szerinted Tot ült abban a taxiban.
– Fogalmam sincs, ki ült benne, de egyvalamit biztosan tudok:
kizárt, hogy az elnök úgy intézheti ezt, hogy nem segít neki
valaki a házban.
 A jéggel megpakolt szalvétából újabb vízpatak folyik le a
csuklóm belső oldalán a könyökömig. Orlando megmondta.
Clemmi megmondta. Én is megmondtam. De hallani ezt a két
szót – az elnök, és nem ám valami jelentéktelen cég elnöke,
hanem az Egyesült Államok elnöke – nem egyszerűen csak
megerősíti, hogy a szótárba írt üzenetet Orson Wallace-nak
szánták. Hanem azt jelenti, hogy az életem… de jobb erre nem is
gondolni.
– Áruld el, hogy valójában mi a Culper-kör! – szólítom fel
Dallast.
– Az igazi Culper-kör?
– Amelyik ezt tette. Amelyikben az elnök van.
– Az elnök mindkettőben benne van.
– Dallas, én mindjárt átvetem magam ezen a
dohányzóasztalon, és kirúgom a fogaidat.
– Nem kamuzok, Beecher. Esküszöm. De itt kétszáz év
történelemről beszélünk. Ha meg akarod érteni, hogy mik voltak
mostanáig a Culper-körök, először azt kell tudnod, hogy honnan
erednek.
 53

Clementine tudta, hogy nem tesz jót neki.

Ezért várt addig, amíg a ház elcsendesedik.
És ezért zárta magára a szobája ajtaját.
Aztán várt még valamennyit.
Elég meglepetés jutott ki ma estére – köztük az a csók Beechertől.
Clementine tudta, hogy Beecher próbálkozni fog – végül
megpróbálja –, de ennek dacára váratlanul érte. És utána még az
öregasszony is megtette a magáét. Nem kell, hogy még ebbe is
beleüsse az orrát.
Clementine vigaszt keresve, halk ciccegéssel magához hívta
Parkyt, a vörös cirmos macskát, és Parky, mint mindig, lassan
becserkészte a zöld kanapéágyat, és a karfáról Clementine ölébe
ugorva a tenyeréhez dörgölte a fejét.
A macska hízelkedése egyike volt annak a néhány dolognak,
amelyre manapság számítani tudott, de elég volt erre gondolnia,
hogy máris elfussa a könny a szemét.
Eszébe juttatta azt az időt, amikor Virginiába költözve
elmerészkedett a helyi barkácsáruházba, hogy egy barbecue grill
megvásárlásával ünnepelje meg július 4-ét. Megállított egy
narancssárga kezeslábast viselő alkalmazottat – egy cserepes
ajkú, mohó tekintetű, alacsony férfit –, és megkérdezte:
– Költsek-e több száz dollárt egy jó grillre, vagy egy
ötvendolláros olcsó grill ugyanúgy megteszi?
A férfi megnyalva cserepes ajkát ezt válaszolta: –
Megpróbálom elmagyarázni. Én autós pasas vagyok. Szeretem a
kocsikat. Minden kocsit szeretek, de különösen az 1989-es
Camaro RS-t, amelyre nemrég szereltettem egy háromezer
dolláros napfénytetőt. Na, most jön az, ami a maga kérdését
illeti: miért költ valaki háromezer dollárt egy 1989-es, öreg kocsi
napfénytetővel való felszerelésére? Akarja tudni, miért? Mert én
autós pasas vagyok. Nekem ez a mániám. Nézze meg ezeket a
grilleket, és tegye fel magának a kérdést. – A férfi vett egy nagy
levegőt és közelebb hajolt Clementine-hoz: – Grilles lány
vagyok?
Clementine-nak nem kellett többet hallania. Magában
mosolyogva kiválasztott egy olcsó, ötvendolláros grillt, és a
pénztárhoz ment vele. Mert ő nem volt grilles lány. Sem autós
lány, sem ruhás lány, sőt cipős lány sem.
Tudta magáról, hogy kicsoda. Ő macskás lány volt.
Persze nem a bolond macskás nők módján. Az is igaz, hogy
rengeteg ember van, aki szereti a macskáját, aranyos műanyag
játékszereket és drága körömélesítőt vesz neki. A házi kedvencek
igazi családtaggá tudnak válni. De olyanok már kevesen vannak,
akik évente születésnapi zsúrt rendeznek a macskájuknak…
vagy kizárólag macskákra szakosodott állatorvoshoz hajlandók
elvinni… vagy ügyelnek arra, hogy a macska kosztos- és
vizestálkáját kovácsoltvas alapra helyezzék, a kedvencük
szemmagasságában, hogy ne kelljen lehajolnia, ha enni vagy inni
akar.
Van, aki napfénytetőt vásárol. Mások drága grillt. És van, aki
a nagy becsben tartott házi kedvencére költi a pénzét.
Clementine még nevetni is tudott ezen az esztelenségen, de
büszke volt arra, hogy ő macskás lány – mindig is az volt. Amíg
el nem látogatott a St. Elizabeth kórházba és nem látta, milyen
finoman és gyöngéden bánik az apja az ottani macskákkal.
A puszta látvány olyan érzést keltett benne, mintha valaki
kipakolta volna az egész testét és ellopta volna magának a
szerveit. Mintha a személyes tulajdonságai nem lennének többé
az övéi. Ugyanezt érezte akkor is, amikor kiderült, milyen közel
él Nico ahhoz a helyhez, ahová Virginiában költözött. Vagy
amikor azt mondta az apja, hogy az életben minden eleve
elrendelt. Vagy amikor arról olvasott, hogy Nicónál annyi idős
korában jelentkeztek az első pszichotikus tünetek, amennyi idős
ő most.
Természetesen Clementine azt mondta magának, hogy ez
nem jelent semmit. Az élet tele van véletlenekkel.
De Nico akkor is az apja… aki közel lakik hozzá… aki annyira
hasonlít rá… és mit ad isten, ugyanazt szereti, amit ő. Miután
olyan sok veszteség érte Clementine-t az életben… a DJ-állás, a
hirdetésszervezői állás… az anyja elvesztése… talán eljött a
nyereségek ideje. És mégiscsak az apja. Hogyan is volna
lehetséges, hogy ne érezzen iránta semmit?
És ez volt az, amit Beecher – aki szintén elvesztette az apját –
mindenkinél jobban értett. Tény, hogy Nicóval találkozni a
legnehezebb dolog volt Clementine eddigi életében, de a többi
árvához hasonlóan ő sem azért nyomozott az apja után, hogy
megtudjon valamit róla. Hanem azért nyomozott utána, hogy
önmagáról tudjon meg valamit.
Clementine laptopja egy gombnyomásra életre kelt, és ő
Parkerrel az ölében hátradőlt a kanapéágyon, maga mellé állítva
a laptopot.
– Tudom, tudom – suttogta Parkernek.
Ez bizony nem fog jót tenni neki. És azzal is tisztában volt,
hogy a fájdalom csak rosszabbodni fog.
Természetesen leállhatott volna, ha azt akarja. Milyen könnyű
lenne leállni. Csak annyit kellene tennie, hogy kikapcsolja a
laptopot. Lecsukja a tetejét és aludni tér, visszajátszva magában
Beecher megerősítő csókját.
 Most is, miközben jártak az ujjai a billentyűzeten, majd
beütötte az entert, elég volt lehunynia a szemét.
De mi a szomorú igazság? Hogy nem akarta.
A képernyőn lassan betöltődött a YouTube-videó, és
elkezdődött a lejátszás. Clementine átfogva a karjával Parkért a
monitor felé hajolt. Még közelebb húzta a macskát – különösen
altkor, amikor a férfi a széles politikusmosollyal kilépett a
NASCAR-pályára, és fekete széldzsekije léggömbként fujódott
fel.
A képernyő jobb sarkában feltűnt egy sárga kezeslábast viselő
férfi, és célra tartotta a fegyverét.
És ahogy mindannyiszor, Clementine gyomra összerándult,
miközben nézte az elnök meggyilkolására készülő apját.
 54

– Tudok a Culper-körről – mondom Dallasnak. – Ők voltak

George Washington civil kémei. Üzeneteket rejtettek el…
titokban maradt a kilétük… és amennyire tudom, elég sokáig
kitartottak ahhoz, hogy benne legyen a kezük Gettysburgben, az
első világháborúban, sőt valamiképpen Hirosimában is.
– Ezt meg honnan tudod? – von kérdőre Dallas.
– Azt hiszed, te vagy az egyetlen történelemmániás a házban?
Ugyanazokhoz az iratokhoz van hozzáférésünk. Amint
megtaláltuk Dustin Gyrich nevét…
– Gyrich, oké. Tovább jutottatok, mint gondoltuk – mondja
Dallas, félig-meddig önmagának. – De egyvalamiben tévedsz,
Beecher. Gettysburgtől Hirosimán át bármilyen más eseményig a
Culper-kör nem játszott szerepet. Teljesen félreérted a
küldetését.
– De a többiben igazunk van, ugye? A Culper-kör, amelyet
Washington indított el, máig létezik.
Előrehajolva a bőrkanapén Dallas a két felső fogával fésülgeti
azt a néhány szál szakállszőrt az alsó ajka alatt. Ugyanezt teszi,
amikor a főnök megrója, hogy nem teljesítette a kutatók
leveleinek és e-mailjeinek megválaszolására előírt kvótát. És ez
az első árulkodó jele annak, hogy bár örömmel válaszol néhány
kérdésemre, azért nem mindegyikre.
– Beecher, tudod, mire van szüksége mindenekfelett az
Egyesült Államok elnökének? És most nemcsak Orson Wallace-
ra gondolok. Hanem bármelyik éra bármelyik elnökére.
Obamára, a két Bushra, Thomas Jeffersonra. Mi az, ami
mindennél fontosabb nekik?
– Úgy érted, hogy a bölcs tanácsokon kívül?
– Bölcs tanácsot kapni könnyű. Te vagy az elnök. A világ
minden lángelméje a te ajtódon dörömböl. Próbálkozz tovább.
– Ez egy hülye játék.
– Csak próbáld meg.
– Titoktartás?
– Ez a harmadik legfontosabb. Te vagy Reagan. Te vagy
Obama. Mindenkinél nagyobb a hatalmad. Mi az, ami még a
titoktartásnál is nélkülözhetetlenebb?
– A bizalom.
– Ez már langyos.
– Valaki, aki törődik veled.
– Ez hidegebb. Gondolj vissza George Washingtonra. Miért
mondhatta azt, hogy a Culper-kör segített neki megnyerni a
függetlenségi háborút?
– Mert tőlük kapta a legjobb információkat.
– Információ! Igen. Talált! Érted már? Ez a legéletbevágóbb,
amire egy elnöknek szüksége van a munkájához: a megbízható
információ. Érted?
– Nem vagyok gyengeelméjű.
– Akkor értsd meg ezt is: olyan hatalmas a bürokráciánk,
hogy mire egy információ eljut az elnök asztalára, addigra
lerágott csont lesz. A terepen dolgozó embertől egy ellenőrhöz
kerül, onnan egy elemzőhöz, onnan egy kabinetfőnökhöz, onnan
egy miniszterhelyetteshez, tőle magához a miniszterhez, aztán
az igazi nagykutyákhoz, akik megrostálják… és végül,
szerencsés esetben, megérkezik az ön íróasztalára, elnök úr. És
neked ennek a szét- és összenyálazott információnak az alapján
kell katonai, környezetvédelmi vagy pénzügyi döntést hoznod,
ami emberek millióinak vagy akár milliárdjainak az életére lesz
hatással. Te hajlandó lennél így dönteni?
– Ez nem ilyen egyszerű.
– De, ilyen egyszerű. És mindig is ilyen egyszerű volt. És még
mindig ez a legnagyobb probléma, amellyel egy elnöknek
szembe kell néznie. Tiéd a felelősség, és minden áldott nap
életbevágó döntéseket kell hoznod, amelyek vadidegenek
ismeretlen célzatú munkáján alapulnak. És ezért van az, hogy
amikor ott ülsz a szigorúan bizalmas jelentésekkel a világ
minden létező problémájáról, óhatatlanul tűnődni kezdesz. Mi
az, amit nem tudok? Mit hagytak ki ezekből a jelentésekből? És
milyen motivációk és elfogultságok hatottak a hozzám eljuttatott
információkra?
– Tehát a Culper-kör az elnöknek dolgozik.
– Nem. A Culper-kör nem az elnöknek dolgozik. Hanem az
elnökségnek. Az intézményt szolgálja, ahogyan azt George
Washington eltervezte. A rendszerbe beépített óvintézkedés.
Gondolj bele, Beecher, mielőtt ledobnád a bombát Hirosimára,
nem akarnál-e meggyőződni arról, hogy a japánok nem állnak-e
éppen a megadás küszöbén. Vagy mielőtt lemészároltatnád a
honfitársaidat Gettysburgnél, nem szeretnéd-e biztosra venni,
bogy a megfelelő tábornok irányít-e? Meade vezérőrnagyot
mindössze négy nappal a csata előtt nevezték ki. Remek időzítés
Lincoln részéről, ugye?
A levéltárban felfedezett összefüggések kavarognak a
fejemben: a Disznó-öböl… a Szputnyik… a Lusitania…
valamennyi sorsdöntő pillanat volt az elnökség történetében. A
kavargás csak fokozódik, amikor eszembe jut, hogy az
elméleteink közül még Nicóé volt a leghelyesebb. Az elnök
kétségtelenül annak a szótárnak a felhasználásával kommunikál.
De ez nem változtat azon, ami most a legjobban érdekel.
 – Azt mondtad, hogy két Culper-kör van – emlékeztetem
Dallast.
– Akkor már látod, mi a probléma – bólint. – Időről időre az
utunkba kerül egy fekvőrendőr.
– Mit értesz fekvőrendőr alatt?
– Beecher, túl régóta vagy már itt. Ha figyelnek…
– Beszélj nekem a másik Culper-körről, Dallas. Mert ha nem,
esküszöm, hogy leírok mindent, és holnap már a Washington
Postban fogod olvasni.
– Tudom, hogy ez nem igaz… nem jellemző rád. És ha nem
tudnám, akkor nem is kerülhetett volna sor erre a beszélgetésre.
– Akkor beszélgessünk!
Megint fésülgetni kezdi a fogával a szakálla szőrszálait. De
most még a fejét és félrebillenti, és máshová néz. Mintha
hallgatózna.
– Mit csinálsz? – vonom kérdőre.
Nem válaszol. De ahogy elfordítja a fejét, kiszúrom, hogy van
valami a fülében.
– Az egy füles? És bennünket is hallgat valaki?! – kiáltom,
miközben fürkészni kezdem a szobát. Nem látok tükröt.
Kamerák sincsenek a sarkokban.
– Azt mondták, hogy nyugodj meg, Beecher. Átmentél a
vizsgán.
– Milyen vizsgán? Kik azok az ők? Hogyan láthatnak minket?
Odarohanok a kis minibárhoz, félretolom az italosüvegeket.
Leemelem a jégvödör fedelét. Nincsenek drótok.
– Rajtad van, igaz? Rajtad van a kamera!
– Figyelj ide, Beecher…
Átszökkenek a dohányzóasztal fölött, a földre seprem a
virágokat. Dallas úgy pattan fel a kanapéról, akár egy
oroszlánszelídítő, megragadja a karosszéket és azzal próbál távol
tartani.
 – Idefigyelnél végre? – kérdezi. – Ez nem rólad szól!
– Nem igaz! Te az én életemmel szórakozol!
– Idióta! Az életednek már annyi!
Megtorpanok ezekre a szavakra.
Dallas belevájja az ujjait a karosszék hátába.
– Mit mondtál? – kérdezem.
Nem válaszol.
– Azt mondtad, hogy az én életemnek már annyi.
– Meg tudunk védeni. Már most is a védelmünk alatt állsz. –
Szavai alátámasztására Dallas az ablakhoz megy, és kissé
széthúzza a függönyt. A résen át nagyvárosi háztömbre látni
parkoló kocsikkal, de sötét van, sehol egy ember. Egy városi
téglaház első emeletén vagyunk, és eltart ugyan egy
másodpercig, de ahogy pásztázom az üzleteket a túloldalon… az
egy CVS.
– Woodley Parkban vagyunk – mondom.
– Igen. De ugyanakkor az egyetlen lakóépületben is egy
forgalmas utcán, ahol nehéz megállni, így szinte lehetetlen
észrevétlenül szemmel tartani a házat. Amikor meghirdették
eladásra, az izraeliek és a palesztinok is pályáztak rá.
– Akkor ez egyfajta… biztonságos ház?
– Látod azt a hajléktalant a túloldalon? – kérdezi Dallas. –
Hajnali négyig lesz itt, akkor felváltja egy másik „hajléktalan”,
aki szintén egy nyolcórás műszakot teljesít. Gondolj bele,
Beecher. Nem véletlen, hogy az FBI a második legnagyobb
ingadanbérlő Washingtonban. Így kell ezt csinálni.
Elfordulok, ő pedig visszaengedi a függönyt.
– Azt mondtad, hogy az én életemnek annyi.
– Meg kell értened, Beecher. Amikor megtaláltad azt, amit
megtaláltál…
– Még azt sem tudom, hogy mit találtam. Mondd el, hogy mi
az.
 – Megtaláltad a bizonyítékot. Az a szótár… a bizonyíték arra,
hogy léteznek.
– Kik? A második Culper-kör?
Dallas a fejét csóválja, és ellenőrzi, hogy jól összehúzta-e a
függönyt.
– Ne nevezd így őket. Nem érdemlik meg ezt a nevet.
– De ha egyszer azok, nem igaz?
Dallas elrágódik ezen egy kis ideig. Nem tudom, hogy
gondolkozik-e vagy azt hallgatja, amit a fülébe suttognak.
Végül megszólal: – Nagyjából minden tizedik
adminisztrációban megtörténik. Meg kell történnie. Minden
ember, aki felesküszik az elnöknek, a saját programját követi, és
közülük néhányan… úgy hallottam, hogy Millard Filmore volt
az első, bár szerintem, ha megnézzük Ulysses Grantet vagy
Hardingot…
– Engem nem érdekelnek az 1920-as évek meg a Teapot
Dome-botrány.
– És mi a helyzet a Watergate-tel? Az sem érdekel?
– Lejárt lemez. Azt akarod nekem bemesélni, hogy ez a másik
Culper-kör… vagy nevezd őket, ahogy tetszik… ez idézte elő a
Watergate-botrányt?
– Nem, a Watergate-et Richard Nixon idézte elő. De hogy
megtörténhessen… – Dallas elindul az átépítés alatt álló Fehér
Ház bekeretezett fotója felé. – Úgy képzeld el a Culper-kört… a
mi csoportunkat, az igazi Culper-kört, mint egy óriási külső
gyűrűt, amely több mint kétszáz éve fogja körül és védelmezi az
elnökséget – mondja Dallas nagy kört rajzolva a mutatóujjával a
fénykép köré. – És aztán képzelj el egy olyan pasast, mint Nixon,
aki hatalomra emelkedik, és ránézve arra az óriási külső gyűrűre
azt mondja magának: „Huh, én körém is kellene valami ilyesmi.”
– Mint egy belső kör.
 – Igen, mint egy belső kör – bólint rá Dallas egy kisebb kört
rajzolva a Fehér Ház egyik ablaka köré. – És meg is érkeztünk a
fekvőrendőrhöz. Tehát szól néhány barátjának, akikről tudja,
hogy megbízhat bennük… G. Gordon Liddy, Howard Hunt meg
a többiek, és voilà, megvan Nixon belső köre, ami csak neki
jelent. Vízvezeték-szerelőknek nevezik magukat. És lett, ami lett,
de ezt úgyis tudod.
Nézem a Fehér Ház ablaka körüli képzelt kört. A levéltárban
megvan a Fehér Ház eredeti alaprajza. Dallas nem csak úgy,
véletlenszerűen bökött rá egy ablakra. Az első emeleti
rezidenciának azt az ablakát választotta, amely mögött Nixon
privát irodája volt.
– Tehát azt gondolod, hogy Wallace elnök most ugyanezt
csinálja a szótárral? Azt gondolod, hogy a saját vízvezeték-
szerelőinek üzen benne?
– Nem látod, mi itt a probléma? – kérdezi Dallas.
– Úgy vélem, hogy látom, de… ő az elnök. Nincs joga azzal
beszélni, akivel akar, olyan titokban, amennyire akar?
– Dehogynem. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy neki
vagy valakinek a csapatából joga van bárkit meggyilkolni, akit
véletlen tanúnak hisznek.
Orlando. Természetesen Orlandóról beszél. És ő használja ezt
a szót: meggyilkolni.
– Nem szívroham volt, igaz? – kérdezem, jóllehet már tudom
a választ.
Dallas megint csak hallgat. De ezúttal nem néz másfelé.
– Dallas, ha meg tudod erősíteni, akkor el kell mondanod
nekem – követelem. – Tudom, hogy ma volt a boncolás. Ha
ismered az eredményt…
– Semmit nem kell elmondanom neked – feleli Dallas
kifejezéstelen hangon, amely faltörő kosként döngeti a mellemet.
– Holnap fogják nyilvánosságra hozni az előzetes toxikológiai
jelentést, de úgyis tudod, mi lesz az eredmény. Ahogy azt is
tudod, hogy ezen a szinten már semmi nem lehet puszta
véletlen.
Ahogy a faltörő kos teljes súlyával rám zuhan, kis híján
összeesem.
– Csak emlékezz arra, Beecher, hogy amikor Nixon
vízvezeték-szerelői működni kezdtek, még ők is a jó oldalon
álltak, a szigorúan titkos dokumentumokat segítettek megvédeni
a Fehér Háznak. – Dallas ujja harkályként kopogtatja a kis
ablakot a Fehér Ház fotóján. – A teljhatalom nem korrumpál
teljesen… de olyan dolgokra késztet, amelyekről megesküdtél
volna, hogy soha nem tennéd meg, és ez különösen így van
altkor, ha ragaszkodsz a hatalomhoz.
Bólintok, mert tudom, hogy igaza van, de…
– De mindez még nem ad magyarázatot arra, hogy miért van
szükség rám.
– Ugye csak viccelsz? Nem láttad a beosztást?
– Milyen beosztást?
– A holnapit. Újra eljön hozzánk olvasni. – Látva a zavart az
arcomon, Dallas kifejti: – A Fehér Ház téged kért, személyesen.
Te vagy az elnök embere, Beecher. Amikor Wallace elnök
meglátogatja holnap a levéltárat, amikor bemegy az ESZIH
szobába, te leszel ott, hogy kiszolgáld.
 55

Mindössze hat másodperc volt.

Hat másodpercnyi film.
Hat másodperc a YouTube-on.
De Clementine-nak, aki még mindig ott kuporgott a
kanapéágyon, magához szorítva a macskát, hogy erőt merítsen
belőle, miközben a laptop képernyőjére szegezi a tekintetét, ez
volt a film legfontosabb hat másodperce.
Pontosan tudta, hogy ide érkezve hová kell vinnie az egeret a
lejátszósávon, hogy a kis, szürke kör visszaugorjon az 1.05
másodperchez. 1.02-nél Nico először emeli fel a fegyvert, amit a
néző előbb pillant meg, mint Nicót magát. 1.03-nál, ahogy egy fél
lépésre kilép a NASCAR-sofőrök tömegéből, még csak a
kezeslábasa ujját lehet kivenni – az erős napfény visszaverődik
egy széles, sárga csíkról. 1.04-nél láthatóvá válik a sárga
kezeslábas egésze. Nico már mozgásban van. De csak 1,.05-nél
pillanthatjuk meg tisztán az arcát.
Ez tart hat másodpercig.
Hat másodperc, amíg Nico a kamera felé fordítja a fejét.
Hat másodperc, amíg Nico nyugodt; valójában még mosolyog
is.
Hat békés másodperc – mielőtt jönnek a lövések, a sikolyok, a
zűrzavar –, amíg Clementine apja nem tűnik szörnyetegnek.
Amíg Nico magabiztosnak látszik. Könnyednek. Boldognak. És
nem kérdéses – még Clementine is látja, ahogy Nico ajka elnyílik
és vigyorra húzódik –, hogy mennyire hasonló az arckifejezésük.
Beecher ebben az egyben hazudott neki. De Clementine tudta az
igazat. Pontosan úgy néz ki, mint az apja.
Puk, puk, puk, pukkannak a lövések 1.12-nél.
De Clementine ekkor már kattintott az egérrel,
visszaugrasztva a kis, szürke kört oda, mielőtt elszabadulna a
káosz.
Jó ideje nézte már, újra meg újra, ugyanazt a hat másodpercet.
Pedig tudta, hogy nem egészséges.
Figyelemelterelésben reménykedve felkapta a telefonját, és
beütötte Beecher számát. Akármilyen hosszú is az út, mostanra
már haza kellett érnie.
De ahogy a füléhez emelte a mobilt, azt hallotta, hogy
néhányszor kicsöng, majd bejelentkezik a hangposta. Tett még
egy kísérletet. Megint csak a hangposta fogadta.
De Clementine nem sokat nyugtalankodott miatta.
Legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy a csókjukra
gondol.
Azt hitte, hogy ismeri Beechert.
De rá kellett jönnie, hogy Beecher még mindig teli van
meglepetésekkel.
Valószínűleg már alszik, gondolta Clementine, és kattintva az
egérrel újraindította a videót, hogy még egyszer megnézze,
hátha nem is hasonlít annyira az apjára.
– Tudom… megígérem mondta a macskájának. Ez lesz az
utolsó.
 56

– Jeget kéne tenned az álladra – mondja Dallas.

– Nincs szükségem jégre – makacskodom, pedig tudom, hogy
igen. Lüktet az állam. De ez semmi ahhoz képest, ami még rám
vár. Ha kilesek a függöny résén, egy hajléktalant látok odakint,
aki nem hajléktalan, egy lakóházban vagyok, ami nem lakóház,
és hátat fordítok a munkatársamnak, akiről kiderült, hogy jóval
több, mint munkatárs.
– Beecher, az jó hír, hogy Wallace téged kért.
– Igen, ez nagyon logikus. Teljesen nyilvánvaló, hogy miért
akarnak bezárni egy áthatolhatatlan, golyóálló helyiségbe a világ
leghatalmasabb emberével… ahol nincsenek tanúk, ahol semmi
sem védhet meg. Jól ki van ez találva.
– Úgy véljük, hogy ajánlatot fog tenni neked mondja végül
Dallas.
– Ki? Az elnök?
– Mi másért kéretett volna oda? Van nálad valami, Beecher,
amit neki szántak. Így Orlando halála, az FBI és a titkosszolgálat
szimatolása dacára Wallace visszatér a tetthelyre, és személyesen
a te jelenlétedet kérte. Egyedül leszel vele az ESZIH szobában.
Ha szerencsénk van, amint becsapódik mögötte az ajtó és kattan
a mágneszár, az elnök beszélni kezd.
– Igen, vagy úgy maradok ott, mint Orlando.
Dallas megrázza a fejét.
 – Gondolkozz! Az elnökök nem végeznek saját kezűleg ilyen
piszkos munkát. Ők csak kiadják a parancsot. De néha még azt
sem.
Van valami abban, amit mond.
– Szerinted az elnöknek nincs benne a keze? – kérdezem.
– De, szerintem nagyon is benne van a keze, de azt elfelejted,
hogy amit abban a székben találtál, az nemcsak könyv. Hanem
kommunikációs eszköz… és a kommunikációhoz két ember kell.
– Az elnök és az egyik vízvezeték-szerelője.
– De nemcsak egy vízvezeték-szerelő – pontosít Dallas –,
hanem egy olyan vízvezeték-szerelő, aki a levéltárban dolgozik.
Ez itt a lényeg, Beecher. Akárki tette ezt Orlandóval… ahhoz,
hogy elrejthesse a könyvet abban a székben, ahhoz, hogy
bejuthasson az ESZIH szobába, levéltári alkalmazottnak kell
lennie. De az a minimum, hogy bejárása legyen a védett szobába.
– Hogy őszinte legyek, én azt hittem, hogy te vagy az.
– Én? Miért lennék éppen én? – kérdezi Dallas.
– Nem tudom. Amikor találkoztunk a folyosón… Rinával
voltál. Aztán amikor Gyrich visszatért a levéltárba, te voltál az
utolsónak beosztott az információn.
– Először is, nem voltam Rinával. Egyszerre szálltunk ki a
liftből. Másodszor, csak két percre ugrottam be az
információra… méghozzá azért, mert téged kerestelek.
Látom, hogy Dallas furcsán néz rám.
– Te valaki másra tippelsz.
– Igen – válaszolja. – Légy őszinte magadhoz, Beecher. Milyen
jól ismered Totot?
 57

– Nem. Az ki van zárva – állítom. – Tot soha nem tenne ilyet.

– Mondod te, miközben figyelmen kívül hagyod a nehéz
kérdéseket – veti ellen Dallas.
– Milyen nehéz kérdéseket? Hogy gyilkos-e Tot? Nem!
– Akkor miért van ott mindenütt? Miért segít neked olyan
sokat? Miért adja kölcsön egyszerre a kocsiját és teszi félre
minden munkáját, hogy azzal foglalkozzon, ami…
– Ami élet és halál kérdése? Mert élet és halál kérdése! Az én
életemé! Az én halálomé! Szerinted nem így kellene tennie egy
barátnak?
– Csak ne olyan hevesen! Biztos vagy abban, hogy a barátod?
– Igenis a barátom!
– Akkor magyarázd meg, hogy ő, a levéltár atyaistene, miért
nem fogad el egyetlen előléptetést sem közel ötven éve! Neked
nem bűzlik itt valami? Az ő szintjén mindenki valami nagyobbra
és jobbra törekedne, míg Tot kifürkészhetetlen okokból
ragaszkodik a raktári kiskirályságához.
– Pontosan ezért lehetetlen, hogy Tot az elnök vízvezeték-
szerelője legyen. Magad mondtad, hogy Wallace köre új. Tot
viszont már ezer éve itt van.
– Ami jó ürügy arra, hogy Wallace közelében lehessen… mint
egy a sok közül.
És miben különbözik ez attól, amit te csinálsz a Culper-körrel?
 – Én azt csinálom, Beecher, hogy reagálok egy vészhelyzetre,
és egyenesen hozzád fordulok, hogy elmondjam, mi folyik itt
valójában. Míg Tot…
– Nem tudhatod, hogy Tot az. És még ha ő volna is, ebben
nincs semmi logika. Ha tényleg az életemre tör, akkor miért segít
nekem mindenben?
– Talán azért, hogy elnyerje a bizalmadat… talán azért, mert
szorosan maga mellett tartva remek bűnbakot csinálhat belőled.
Fogalmam sincs. De azt nagyon jól tudom, hogy bízol benne,
közel állsz hozzá és ő volt az utolsó ember, aki felhívta Orlandót
a halála előtt. És ha egy ilyen valaki kölcsönadja neked a kocsiját,
annyit el kell ismerned, hogy ez elég jó magyarázat arra, miért
követtek taxival.
Szeretnék vitába szállni vele vagy megkérdezni, honnan tudja,
hogy Tot felhívta Orlandót, de az Islands in the Stream, Tot
csengőhangja körül forog az agyam. Ahogy Clemmi
megjegyezte, ennek a telefonhívásnak a hatására rohantunk le az
információra abban a pillanatban, ahogy Dustin Gyrich kisurrant
az épületből.
– El kell kezdened feltenni a nehéz kérdéseket, Beecher… akár
Totról, akár másról. Ha nálunk dolgoznak, akkor nem kéne
kifecsegned nekik a dolgokat.
Igaza van. Határozottan igaza. Csak egy a gond.
– Ez még nem jelenti azt, hogy Tot ült abban a taxiban –
mondom neki. – Bárki lehetett. Akár Rina is.
– Nem hiszem, hogy Rina volt az.
– És miért nem?
– Mert úgy gondolom, hogy nem. Te nem hiszed el, hogy Tot
az. Én nem hiszem el, hogy Rina – mondja emelt hangon, bár
ténylegesen alig emeli fei a hangját.
Ahogy a szakállkezdeményét vakargatja, én megjegyzem
magamban, hogy ráhibáztam a gyenge pontjára.
 – És mit gondolsz Khazeiről?
– A biztonságiaktól?
– Ő szólt oda Orlandónak az ESZIH szobában. És újabban túl
sok időt tölt azzal, hogy körülöttem ólálkodjon.
Dallas megfontolja a dolgot.
– Lehetséges.
– Lehetséges? – csattanok fel. – Neked itt egy kétszáz éves
kémszervezet suttog a füledbe, és ennyit bírtok kisütni?
Lehetséges?
Mielőtt válaszolhatna, motorzaj hallatszik. A függöny résén
kilesve fekete füstöt látok: egy városi busz húz ki a megállóból
az utca túloldalán. De nem ez képeszt el, hanem Dallas reakciója.
Holtsápadt az arca. Hunyorogva fürkészi a sötétséget. Nekem
pedig eszembe jut, hogy éjfél után nem járnak a washingtoni
buszok. Most meg már hajnali egy is elmúlt.
– Beecher, azt hiszem, mennünk kell.
– Várj. Mit láttát azon a buszon? – Nem válaszol. – Mondd
meg, mi volt a buszon, Dallas. Gondolod, hogy valami
kémkedett arról a buszról?
Lehúzza a redőnyt, aztán ellenőrzi, hogy jól zár-e. Most
először látom ijedtnek.
– Szeretnénk megnézni a könyvet.
– Hogyan? – kérdezem.
– A könyvet. A szótárt – mondja Dallas. Feszült a hangja.
Mintha az élete függne tőle. – Tudnunk kell, mit írtak abba a
szótárba.
A vállamra teszi a kezét, és az ajtó felé terel.
Nem mozdulok.
– Ne csináld ezt – figyelmeztetem.
– Mit ne csináljak?
– Sürgetsz, hogy félelmet kelts bennem.
– Azt hiszed, hogy manipulálni akarlak?
 – Meg ne sértődj, de mintha te oktattál volna ki arról, hogy
mindenki engem szívat a levéltárban.
Próbál nyugalmat erőltetni magára, de látom, hogy a behúzott
függönyt lesi. Fogy az idő.
– És ha okot adnék arra, hogy megbízz bennünk?
– Attól függ, milyen jó az az ok.
– Ez így rendben? – kérdezi, de rájövök, hogy már nem
hozzám beszél. Bólint arra, amit a fülesében hall. Majd
késedelem nélkül a gardróbhoz megy, és kivesz valamit a
laptoptáskájából, amely eddig nem volt szem előtt.
Gyors csuklómozdulattal úgy röpíti felém, mint egy frizbit.
Elkapom a műanyag tokot, mielőtt mellbevágna.
Egy videokazetta.
A narancssárga matricán ez áll: 12E1.
Ez a védett szoba… az ESZIH… Ez az? Ez az a videokazetta,
amelyet Orlando elhozott, amikor…
– Hogy került ez hozzád? – kérdezem.
Megrázza a fejét.
– Ez a te szabadulókártyád, Beecher. Tudod, mi történne, ha
Wallace vagy az egyik vízvezeték-szerelő meglátna téged ezen a
felvételen?
Nem kell szavakba foglalnia. Még mindig hallom Orlandót:
Ha Wallace megtalálja ezt a videót, az Egyesült Államok elnöke
háborút indít… ellenünk. A háború már meg is kezdődött. Ideje
visszavágni.
Előhúzok a farzsebemből egy összehajtott papírt, és
átnyújtom Dallasnak. Széthajtja és elolvassa.
– Ez egy fotókópia – mondja. – Hol van az eredeti? Hol a
könyv?
Most rajtam a sor, hogy megrázzam a fejem.
– A levéltárban rejtetted el, igaz? – kérdezi.
Erre sem válaszolok.
 – Helyes. Jól tetted. Végre használod a fejed – mondja
újraolvasva az előhívott üzenetet, amelyet a szótárban találtunk.

– Tudod, hogy ezek nem…

– Tudjuk, hogy ezek nem raktári jelzetek – fejezem be. De itt
elakadtunk.
Vizsgálja a szöveget néhány másodpercig.
– Irreális – mondja. – És zöld volt a tinta, amikor
megtaláltátok?
– Élénkzöld, vadonatúj – válaszolom. – Akárkik is ezek a
vízvezeték-szerelők, tetszik nekik az eljárásotok.
Bólint, és látom rajta, hogy bosszantja a saját Culper-körétől
ellopott bűvésztrükk használata.
– Honnan tudtad, hogy láthatatlan tintát kell keresni? –
kérdezi Dallas. – Tot jött rá?
– Nem. Valaki más.
– Ki?
– Elviszel a vezetőtökhöz? – kérdezem a fülesére mutatva. –
Mert akkor én sem viszlek el az enyémhez – teszem hozzá, ismét
tudatosítva magamban, milyen jó tanácsot adott Nico. Nélküle
rá nem jöttem volna a láthatatlan tintára. – Nos, mi legyen? –
kérdezem, miközben ő becsúsztatja a fotókópiát az
aktatáskájába. – Hogyan számoljak be neked az elnökről?
Keresselek meg a levéltárban, vagy van valamilyen titkos szám,
amelyet fel kell hívnom?
– Titkos szám?
– Tudod, arra az esetre, ha gond adódik.
 – Ez nem a Harcosok klubja – feleli Dallas. Kiveszi a tárcáját a
farzsebéből, kinyitja és átad egy ragtapaszt.
– Mi ez?
– Egy ragtapasz.
– Azt én is látom, Hogy ragtapasz. De mi ez? Adóvevő?
Mikrofon?
– Egy ragtapasz – ismétli. – Vészhelyzet esetén, ha segítségre
van szükséged, ragaszd fel a munkahelyi széked hátára. Ne
rohanj hozzám, ne telefonálj, ne küldj e-mailt… semmit, ami
elfogható. Csak ragaszd ezt a széked hátára, és indulj el a
mosdóba a folyosónk végén. Esküszöm, hogy segítséget kapsz.
– De az előbb azt mondtad, hogy… az én életemnek annyi.
– Beecher, tudod, hogy a történelem nem íródik meg addig,
amíg le nem írják…
– Abbahagynád a sértegetésemet, Dallas? Tudom, mi történik,
ha valaki tengelyt akaszt a regnáló elnökkel. Még ha túlélem is,
akkor sem élem túl, világos?
Fürkészve néz rám, miközben újra fésülgetni kezdi a szakállát
a fogával.
– Beecher, emlékszel arra az őrült tudományos kongresszusra,
amit a kormányzat rendezett tavaly?
– Megint sértegetsz. Utálom az öltözőben tartott lelkesítő
szónoklatokat.
– Ez nem lelkesítő szónoklat. Ez tény. A hadsereg tavaly
szervezett egy „őrült tudósok” konferenciát, ahol a legvadabb
elméleteket állították fel arról, hogy 2030-ban melyek lesznek a
legfenyegetőbb veszélyek. És tudod, milyen fenyegetést tettek a
lista élére? Egy kis csoport romboló- és bomlasztóképességét. Ez
aggasztotta őket a legjobban. Nem egy atomfegyverrel
rendelkező idegen országtól féltek, hanem egy elszánt kis
csoporttól. Ezek vagyunk mi, Beecher, Mindig is ez volt a
Culper-kör. Tudom, hogy elrettent, kivel állsz szemben. De az
elnöki intézmény mindig több lesz, mint az egyes elnökök.
Hallod? Ezt az országot hazafiak alapították, és még mindig
hazafiak védelmezik. És egy dolgot megígérhetek neked: nem
érdekel, hogy hatvannyolcmillió ember szavazott rá. Orson
Wallace nem találkozott még hozzánk hasonlóval.
Dallas az ajtóban áll, a keze már a felső záron. De addig nem
nyitja ki, amíg meg nem győződik arról, hogy mindent értek.
– Ez tényleg egy lelkesítő öltözői szónoklat volt – mondom.
– Ez a mi hivatásunk, Beecher. Egy tűzoltó arra készül, hogy
tüzet oltson. Ez a mi tüzünk – mondja elfordítva a három zár
közül az elsőt.
– Te segítesz nekünk megtalálni a vízvezeték-szerelőket, mi
pedig kiderítjük, hogy ki tette ezt Orlandóval.
– Feltehetek egy utolsó kérdést?
– Már ötven kérdésed volt. Neked csak azért kell aggódnod,
hogy jól kialudd magad holnapra és fel tudd ölteni a legjobb
pókerarcod. Az Egyesült Államok elnökével van randevúd.
Ahogy feltárul az ajtó, elindulunk a szőnyeggel borított
lépcsőn az épület hátsó kijárata felé. Tudom, hogy Dallasnak
csak részben van igaza. Az elnöki randevúm előtt még el kell
intéznem valamit.
 58

Beállva a parkolóhelyére kétszer dudálok, és felkészülök a

legrosszabbra. Másnap reggel van, mindjárt hét óra. A késés
legyen most a legkisebb problémám.
Kinyílik a ház ajtaja, de Totnak még a Merlin-szakálla sem
mozdul. A halszálkás felöltő végig begombolva. Értésemre
akarja adni, hogy várnia kellett. Kényelmetlenül.
– Szállj ki a kocsimból – morogja dühösen kerülgetve az
utolsó néhány hókupacot a bejárón.
– Elnézést, tudom, hogy ezt kellett volna tennem – mondom,
miközben megpróbálok átcsúszni a volán mögül az anyósülésre.
– Nem. Szállj ki – mondja kinyitva a vezetőülés ajtaját és
kiparancsolva engem az autóból.
Rám sem néz, ahogy kimászom mellette.
– Remélem, nem aludtál vele – mondja beülve a volán mögé.
– Nem. – Veszek egy nagy levegőt. – Nem mintha közöd
lenne hozzá.
Fölpillant. Vörös a szeme. Akárcsak az enyém. Sokáig fenn
maradt.
– Beecher…
– Elnézést… nem kellett volna így felcsattannom.
– Fejezd be, Beecher. – Befejezem. – És most figyelj ide –
mondja Tot úgy szorongatva a kormányt, mintha fojtogatná. –
Az olyan lányok, mint Clementine… jól néznek ki… de nagyon
tudják, hogyan lehet a férfiakat manipulálni. Persze vigaszt
nyújtanak, jól érzed magad velük, de az egésznek nincs más
célja, mint hogy a végén kicsináljanak.
– Ez durván hangzott.
Összehúzott szemmel néz rám.
– Mi történt az arcoddal… az álladdal? – kérdezi.
– Téglalépcső… Clementine-nál téglalépcső van.
Megcsúsztam és elestem. Az arcomra.
Némán méreget.
– Nem jó környék az ott. Biztos, hogy semmi más…
– Honnan tudod?
– Tessék?
– Honnan tudod, hogy nem jó környék?
– Megnéztem – válaszolja pillanatnyi habozás nélkül. – Mégis,
mit kellett volna tennem, miközben ültem az irodában és
vártalak?
Egy hideg légáram örvényt kavar a motorháztetőn megülő
hóból. Nem törődöm vele, le nem veszem a szemem Totról.
– Köszönöm, hogy legalább feltankoltad a kocsit – teszi hozzá.
Bólintok, bár nem én voltam. Én megfeledkeztem a benzinről. De
a Culper-kör a jelek szerint nem. Magam sem tudom még, hogy
bízhatom-e bennük, de ha számolom a jó pontokat, akkor ez a
videokazettával együtt már kettő. És attól függetlenül, hogy mit
kérnek cserébe – meg attól is függetlenül, hogy mi rejtőzik
valójában abban a szótárban –, egyvalami világos: csak a Culper-
kör és az ellenségeik, az úgynevezett vízvezeték-szerelők
dolgának a végére járva deríthetem ki, hogy mi történt
Orlandóval és menthetem meg a bőrömet.
– Beszállsz a kocsiba, Beecher, vagy mi lesz? – kérdezi Tot.
Ahogy az utasüléshez kerülök, észreveszek egy vörös hajú
nőt, aki egy kis, barna tacskót sétáltat. Ami pontosan úgy néz ki,
mint az a kutya, amelyet a kockás sálas férfi sétáltatott tegnap a
házam előtt. Csakhogy… ez nem lehet ugyanaz a kutya.
 – Gyere már, így is késésben vagyunk.
Amint bemászom az utasülésre, Tot bekapcsolja a rádiót, ami
a kedvenc countryzenés adójára van állítva. Ha Dallas nem
téved és Tot a vízvezeték-szerelők segítője – amiről én a
legkevésbé sem vagyok meggyőződve –, akkor ez az a pillanat,
amikor megpróbálja elnyerni a bizalmamat valamilyen hasznos
jó tanáccsal.
– Találd ki, mire bukkantam tegnap este, amíg téged vártalak!
– mondja Tot, ahogy besorolunk a forgalomba a Rockville Pike-
on.
Kiveszi a zsebéből a saját fotókópiáját a szótárban talált
üzenettel.

– Készülj fel a hálálkodásra, Beecher. Azt hiszem, már tudom,

hogy mi történt február 16-án.
 59

– Ugye tudja, ki fogadja ma délelőtt? – kérdezte az elnök ifjú

asszisztense, egy huszonhét éves srác, vonalzóval húzott
választékkal a barna hajában.
A páncélozott limuzin hátsó ülésén helyet foglaló Wallace
elnök nem méltatta válaszra.
Hangos kattanás hallatszott odakintről, mint amikor
kinyitnak egy börtöncellát. Az elnök a Cadillac zöld, golyóálló
üvegén át figyelte, ahogy az egyik öltönyös-nyakkendős titkos
ügynök megnyom egy kis biztonsági gombot az ajtókilincs alatt,
hogy kívülről kinyithassa az acéllal megerősített kocsiajtót.
Wallace tudta, hogy mint minden eseményen, egy szuper-VIP
arcát fogja először megpillantani – egy olyan személyét, aki
kiverekedte magának a pozíciót, hogy ő fogadhassa az elnököt.
Ezúttal azonban, ahogy kinyílt az ajtó és egy tömzsi nőt látott
tengerészkék kosztümben, tudta, hogy egy ismerős arc fogadja
majd.
– Késtél – mondta szemrehányóan a húga, Minnie.
– Mindig késem. Így lesz hatásos az antrém – vágott vissza
Wallace, és azonnal eszébe jutott, miért is kellett volna nemet
mondania erre a fellépésre.
Minnie megvillantotta legszélesebb félmosolyát, amelyre csak
a stroke után képes volt, aztán, mint az apácák a régi iskolájában,
megveregette a flamingófejű botjával a fivére kifényesített
cipőjét.
– Gyere, már várnak az emberek.
 A nagyokat lépő elnöknek nem tartott sokáig, hogy az
ügynökök sorfala között felhágjon a rámpán, amely a Capital
Hilton gazdasági bejáratához vezetett. Néhány lépés után a
betonfolyosón Wallace meghallotta Minnie botjának kopogását,
ahogy bicegő járásával megpróbálta utolérni. Jó ideje nem
sétáltak már együtt. Wallace lassított – de túl jól ismerte a
nővérét. Ha nem bicegne, akkor is igyekezne tartani a lépést.
– Mondták, hogy köszöntsd Thomas Griffithst? – kérdezte
Minnie a fivérét.
– Tud Thomasról – szólt oda a fiatal asszisztens, aki alig fél
lépéssel volt lemaradva mögöttük.
– Rossról is tud? Nagy hűhót kell csapnod körülötte. Ő a
főnököm. Ross, a Boss.
– Tud Rossról is – biztosította az asszisztens. Friss croissant
illata járta át a levegőt. Elhaladva egy sor lengőajtó mellett
követték a titkos ügynököket a szokott legrövidebb útvonalon.
Az elnökök nem a főbejáraton érkeznek, hanem a szállodák
konyháján keresztül.
– Csak annyit kérek, hogy éreztesd vele a fontosságát –
könyörgött Minnie.
– Ebben nem lesz hiba, Minnie – mondta az elnök az udvarias
bólogatások és az udvarias integetések közepette, amelyeket a
munkájukat félbehagyva bámészkodó konyhai dolgozókhoz
intézett. – Tudom, hogyan kell éreztetni az emberekkel a
fontosságukat.
– Erre, uram – jelentette egy alacsony ügynök balra mutatva,
az utolsó lengőajtón át. A sötétkék drapériáról, amely álfüggönyt
képezett a bejárat körül, Wallace felismerte, hogy megjöttek. De
a nagy bálterem helyett egy kisebb fogadószobában találta
magát, ahol legalább két tucat ember sorakozott fel, akik tapsban
törtek ki a megjelenésekor. Az igazat megvallva még mindig
élvezte az ünneplést. Ami nem tetszett neki, az a két privát fotós
volt, aki a fogadóbizottság előtt várta.
– Fényképezkedés? – sziszegte az ifjú asszisztens Minnie-nek.
– Ők a mi vezető tudósaink… fogalma sincs, milyen sokat
tettek az agysérülések szakterületén – magyarázkodott Minnie.
– Egy fotóról volt szó… az igazgatóval – emlékeztette az
asszisztens.
– Én nem hagytam jóvá semmilyen fotót – morogta az elnök.
Palmiottinak igaza volt. Esélye sincs Minnie-vel szemben.
– Elnézést kérek, uram – mondta az asszisztens.
Az elnök, egy fejbiccentés kíséretében, vetett egy utolsó
pillantást az asszisztensre – ilyen, a másodperc törtrészéig tartó,
tőrdöfésszerű szemvillanást házastársak között látni, amikor
társaságban vannak, de jelezni kívánják, hogy ezért még
számolunk.
De ahogy Wallace elindult a csoport felé és odaintette az első
vendéget, akaratlanul is feltűnt neki, milyen gyorsan vonul félre
Minnie, egyedül hagyva őt a reflektorfényben. Nem most
tapasztalta ezt először.
– Minnie soha nem szeretett fényképezkedni. Egész életében
tudatában volt férfias külsejének, amelyet a Turner-szindróma
idézett elő. Wallace tudta, hogy a nővére ezért nem szereti a
kampányokat, és ezért nem készült róla egy évkönyvfotó sem.
De most, ahogy körülvették a munkatársai, vadonatúj mosoly
jelent meg Minnie arcán. Egy igazi mosoly.
– Nagyon köszönjük, Minnie – mondta az egyik.
– Nem is tudja, milyen sokat jelent ez – áradozott egy másik.
Wallace előtt felvillant egy vaku, de ahogy elindult felé a
következő ember, ő képtelen volt levenni a szemét a nővére
arcáról, amelyen… igazi büszkeséget látott. És nem csak az
elnökkel való kapcsolata tette büszkévé… vagy az, hogy hirtelen
fontossá vált. A munkájára volt büszke. Arra, amit ezért a
szervezetért tett, amely rengeteget segített neki az évek során.
– Uram, bizonyára emlékszik Ross Levinre – mondta az elnök
asszisztense, bemutatva neki egy szemüveges, könyvmoly
külsejű, de jóképű férfit.
– Hát persze, Ross – vette át a végszót az elnök, és jöhetett a
kétkezes kézrázás. – Adna nekem egy másodpercet, Ross?
Szeretném, ha az esemény igazi hőse is szerepelne a képen. Hé,
Minnie! – szólította a nővérét az Egyesült Államok elnöke. –
Kicsit lámpalázas vagyok itt nélküled.
Minnie munkatársai egy emberként hördültek fel. De semmi
nem ért fel ahhoz a ferde félmosolyhoz, amely Minnie arcán
ragyogott, amikor a fivére átfogva a vállát őt is beállította a
fényképezőgép elé.
– Háromra mindenki mondja azt, hogy Minnie! – rendelkezett
Wallace, még szorosabban vonva magához, miközben villogni
kezdtek a vakuk.
Az elnök nagyon jól tudta, hogy ki kell jutnia innen. Tudta,
hogy foglalkoznia kell Beecherrel – ugyanúgy, ahogy
Feketegolyóval foglalkoztak évekkel ezelőtt. De mindazok után,
amiken a nővére keresztülment – a gyerekkori gúnyolódásoktól
a stroke-on át Perez Hilton nyilvános sértéséig –, nem érdemli
meg azt a plusz tíz percet?
Dehogynem.
A tegnap este zűrös volt. De ma… Beecher meg úgyis
megvárja.
 60

– Hallod, amit mondok? – kérdezi Tot, és a hályogos szeme

mintha engem figyelne az utasülésen, miközben kettőnk között
lengeti a fotókópiát. – Február 16. Nem akarod tudni?
Bólintok, de nagy erőkkel igyekszem a forgalomra
összpontosítani előttünk az úton.
– Hozzád beszélek, Beecher.
– Igen, hallom. És szeretném tudni.
Még jobban felém fordítja a fejét, hogy a jó szemével lásson.
Nem tudom, miért zavar. Folyton ezt csinálja.
– Már tudod, igaz? – kérdezi Tot. – Tudod, mi történt február
16-án.
Nem válaszolok.
– Jól tetted, Beecher. Utánanéztél, amikor hazamentél?
– Még szép! – Minden áldott nap más embereknek végzek
történelmi kutatásokat. Egy kis pluszmunkával magamnak is
elvégezhettem. – Khazei a nyakamba akarja varrni a
gyilkosságot. Az életemről van szó, Tot.
– Akkor láttad a sztorit? Feketegolyóról?
Bólintok. Még a felkészítése nélkül sem volt nehéz megtalálni.
Ha az a kérdés, mi történt huszonhat évvel ezelőtt február 16-án,
csak a másnapi újságra van szükséged. A február 17-ire.
Huszonhat évvel ezelőtt Orson Wallace elnök utolsó éves volt
a Michigan Egyetemen.
– Kimatekoztad, igaz? – kérdezi Tot.
– Mit? Hogy február 16. szombatra esett?
 Ilyenkor szokott előbújni Tot mosolya a szakállából. De most
nem látom – pedig tudom, hogy számára is a szombat volt a
nyomravezető. Ma már szinte minden amerikai hallotta Wallace
történetét, aki hétvégén mindig hazament a mamájához és a
beteg húgához, aki Turner-szindrómában szenved. Tehát ha az
ifjú Wallace otthon volt, Ohio-ban…
Nem kellett más, csak a Cleveland News Index és a Cleveland
Plain Dealer digitális archívuma. Beírtam minden keresőszót,
ami eszembe jutott, beleértve a családtagok nevét. Egyetlen
február 17-ei cikk sem említette Wallace-t. De volt egy – és csak
az az egy –, amelyben szerepelt Wallace ohiói szülővárosa,
Journey:

Eltűnt egy helybeli férfi

A belső zsebemből előhúzom a kinyomtatott cikket, amelyet

hátul, egy eldugott helyen találtam meg az újságban. Akárcsak
Orlando halálhírét. A cikk szerint az előző este eltűnt egy Griffin
Anderson nevű, húszéves férfi, akit akkor láttak utoljára, amikor
önként beszállt egy fekete Dodge Diplomatba két másik
húszévessel. Mindhármuknak ugyanaz a tetoválás volt a belső
karján: a 8-as számú fekete biliárdgolyó. A rendőrség szerint ez a
jel a Corona Kings néven ismert clevelandi bandához köthető.
– És ez minden, amit találtál? – kérdezi kihívóan Tot.
– Kellett volna mást is?
– Először arra válaszolj, hogy miért kóstolgatsz?
– Miről beszélsz?
– Arról, amit csinálsz. Kóstolgatsz, próbára teszel, Beecher.
Értem jöttél, tudtad, hogy elvégezted ugyanazt a kutatást, amit
én, de hallgattál róla, és vártad, hogy én mivel jövök elő. – Ha
Tot korombeli volna, ezen a ponton kijelentené, hogy nem bízom
benne, és verekedés lenne a vége. De ő előre gondolkodik. –
Szóval hányast kapok? – kérdezi. – Amikor kimondtam a fekete
golyó szót, akkor átmentem a vizsgán?
– Tot, ha tudsz még valamit…
– Persze hogy tudok… és azt is tudom, hogy én
figyelmeztettelek, ne bízz meg senkiben, még bennem sem. Ezért
nem is rovom fel neked. De ha meg akarsz sérteni, akkor
legközelebb okosabban csináld.
– Csak mondd el, hogy mit találtál!
Nem reagál a kitörésemre, ezzel is nyomatékosítva a lényeget:
nem számít, milyen nagyra vagyok magammal, még mindig ő a
tanár. És még mindig mellettem áll.
– A tetoválással kapcsolatos, igaz? – kérdezem. – Én is utána
akartam nézni…
– Nincs minek utánanézni. Hacsak nincs véletlenül egy régi
kollégád, aki most a clevelandi rendőrségnél dolgozik.
– Nem értem.
– Majd megérted – mondja Tot. – Különösen, ha meghallod,
kinek a neve szerepelt még abban a huszonhat évvel ezelőtti
rendőrségi jelentésben.
 61

A borbély jól ismerte a szállodát. De ahogy az ívelt lépcsőn

haladt felfelé a Capital Hilton előcsarnokából az első emeletre,
nem tudott szabadulni a tarkóját szurkáló félelem érzésétől. –
Segíthetünk, uram? – kérdezte egy szembe jövő szállodai
alkalmazott, amikor Laurent föllépett az utolsó fokra.
A borbély ideges volt, de nem bolond. Tudta, hogy amikor az
elnök az épületben van, a titkosszolgálat egyenruhás
alkalmazottnak öltözteti az ügynökeit.
– Nem, köszönöm – válaszolta Laurent.
– Tudja, hová megy? – érdeklődött az alkalmazott.
Most már biztos, hogy titkos ügynök.
– Igen – válaszolta a borbély, és minden erejével igyekezett
összeszedettnek tűnni, miközben balra tartva befordult a sarkon
a célja felé, amit túlságosan is találóan Elnöki Bálteremnek
neveztek.
– Jó napot! – köszöntötte egy házilag festett, idős, szőke nő. –
Isten hozta a Gondozók Konferenciáján! Parancsoljon!
– Szerepelek a listán – mondta Laurent a néhány megmaradt
kitűzőre mutatva, amelyek egyikén a hosszú hónapok óta
használt neve volt olvasható. – Gyrich néven.
– Lássuk csak – mondta a nő egyenként átfutva a neveket, de
közben egy lopott pillantást is vetve a borbély arcára.
Laurent érezte, hogy mélyebbre hatol benne a rettegés tőre.
Nem kellett volna így lennie. Amikor Orson (mivel kiskora óta
ismerte az elnököt, nem szólíthatta máshogy, csak Orsonnak)
sok évvel ezelőtt először felbukkant… abban az esőben…
Laurent csak próbálta azt tenni, ami helyes. És amikor először
vágtak bele Washingtonban… amikor először adta
beleegyezését, hogy segít a vízvezeték-szerelőknek, az sem
különbözött sokban: azt tenni, ami helyes… szolgálatára lenni a
barátjának… szolgálni a hazáját.
– Itt is van! Parancsoljon, Mr. Gyrich – mondta a nő, átnyújtva
a borbélynak a kitűzőjét. – Ön az, akiért ide szóltak… a Fehér
Ház vendége. Gyorsan menjen be… már elkezdte. Ó, és ha nem
bánja, lesz még egy kabátellenőrzés.
– Persze, nem gond – válaszolta a borbély a felöltője zsebébe
csúsztatva a kitűzőt. – Nem maradok sokáig.
– Erre tessék, uram – mondta egy egyenruhás titkos ügynök,
odaintve őt a detektoros kapuhoz, amelyet közvetlenül a
bálterem főbejárata előtt állítottak fel. Már hallotta is bentről
Orson Wallace elnök a bálterem hangszóróiból harsogó, ismerős
baritonját. Amennyire meg tudta ítélni, Orson személyes
beszédet mondott, felidézve a hallgatóságnak az estét, amikor
Minnie-t szélütés érte és azt a pillanatot a mentőautóban, amikor
az orvos megkérdezte tőle, hová jár iskolába, és a végzős
középiskolás Minnie csak az általános iskoláját tudta
megnevezni.
Számos tekintetben, jött rá Laurent, ugyanez volt a probléma
a levéltárban is. Ahogy belevágtak – és hagyták, hogy ilyen
messzire vezessen a dolog –, mert Orson túl személyes ügynek
vette.
– Fáradjon be, uram – mondta a titkosügynök kitárva előtte a
bálterem ajtaját. Az autóbusz hosszúságú csillár által
megvilágított teremben mind a hatszáz ember a nyakát
nyújtogatva figyelte a rózsás képű férfit, aki láthatóan otthon
érezte magát az elnöki pecséttel ékeskedő szónoki emelvényen.
 Az elnök, mint mindig, körülhordozta a tekintetét a tömegen,
mindenkivel szemkontaktust létesítve. Amíg Laurent be nem
lépett a terembe.
– …ami nem különbözik a mi személyes mítoszainktól,
amelyeket minden nap elismédünk magunknak – mondta az
elnök, a ragyogó terem végében álló borbélyra függesztve
halványszürke szemét.
– Az önmagunkról teremtett mítoszok kizárólag az agyunk
életképességét szolgálják.
A borbély egy másodpercre megállt a vörös, arany és kék
szőnyegen. Az elnökre várt. És amikor a két férfi tekintete végül
összekapcsolódott, Laurent bólintott egyet, Orson pedig alig
észrevehetően visszabólintott: ebből tudta a borbély, hogy az
elnök észrevette a jelenlétét.
Ennyi volt. Üzenet elküldve.
Laurent sarkon fordult, és a büféasztal felé vette az irányt. Az
elnök mosolyt villantva elkapta a fejét, és már egy másik, idegen
emberrel nézett össze a hallgatóságból.
A működésük kezdete óta most először indítottak útjára
valamit a vízvezeték-szerelők.
 62

– Tehát sosem hallottál erről a Griffin nevű pasasról? – kérdezi

Tot, lopott pillantást vetve rám, miközben a Mustang a Rock
Creek Parkon át kanyarog, hogy majd irányt vegyen a
Constitution sugárút felé.
– Miért kellett volna hallanom róla?
– És nem ismersz senkit, akinek fekete golyós tetoválása van?
– Most meg te vizsgáztatsz engem? – kérdezek vissza.
– Beecher, én hetvenegy éves vagyok.
– Igazából hetvenkettő.
Ezen elgondolkodik egy kicsit.
– Hetvenkét éves vagyok. Végtelen a türelmem. Csak nem
szeretem vesztegetni az időt… és most ez történik, miután úgy
tűnik, hogy ellenségként kezelsz – magyarázza minden
keserűség nélkül.
– Tudom, hogy nem vagy ellenség, Tot.
– Valójában semmit nem tudsz rólam. Amennyit tudsz, annak
alapján ez csak egy újabb kísérlet arra, hogy kivessem rád a
hálómat. Folytasd, amit eddig: tegyél fel keresztkérdéseket. És
tedd fel a legnehezebb kérdést: az ország minden
lakókörnyezetében van egy olyan pasas, mint Griffin.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Azt jelenti, hogy a rendőrségi jelentés szerint Griffint a
középiskolában tartóztatták le először: hamis marihuánát árult
elsősöknek. Aztán megjött az esze, és már igazi anyagot árult.
Az apja gyógyszerész volt, így hamar eljutott arra a szintre, hogy
már tablettákkal kereskedett. Az egyik letartóztatásakor… és ne
felejtsük el, hogy még mindig csak középiskolás, Griffin arcul
köpött egy zsarut, és innentől a legvadabb srácok is tudták, hogy
nem tanácsos piszkálni.
Sejtem már, hová akar kilyukadni.
– Így, amikor Griffint elrabolták…
– Nem rabolták el – helyesbít Tot, miközben közeledünk a
Rock Creek Park végéhez. – Soha fel sem merült az emberrablás
lehetősége. A jelentésben még az a szó sem szerepel, hogy
tetthely. De jól kapisgálod: amikor ez a Griffin végül eltűnt, a
környékbeliek nem törték magukat, hogy a keresésére
induljanak.
– De akkor is eltűnt egy kölyök.
– Biztos? Griffin húszéves volt, már nem kiskorú. Beszállt egy
kocsiba, önként, két másik sráccal a bandájából. Aztán elhajtott a
naplementébe – mondja Tot, miközben balra kanyarodik a
Constitution sugárútra, engem pedig hátrataszít a székben az
ellenerő. – Bűncselekmény? Hol látsz te itt bűncselekményt?
– Oké – mondom. – Akkor hol van a bűncselekmény?
– Ez itt a lényeg, Beecher. Hogy nincs bűncselekmény. Griffin
apja a sajtóhoz fordul. Könyörög a zsaruknak, hogy keressék
meg a fiát. De a zsaruk szerint a fiatalember csak függetlenítette
magát. Lezárták az ügyet, és van egy sanda gyanúm, hogy
titokban örültek, amiért Griffin és a fekete golyós barátai
onnantól már nem nekik okoznak problémát.
– És most, ennyi év után, megint előkerült az ügy. Akkor
másodszor is megkérdezem: hol van a bűncselekmény?
Tot szakálla éppen a tőlünk balra eső, híres látnivalóra mutat:
Orson Wallace elnök lélegzetelállító otthonára. A Fehér Házra.
– Csak azt ne mondd, hogy Wallace-nak is fekete golyó
tetoválása van.
 – Nincs. Amennyire tudom, Wallace a közelében sem volt az
esetnek.
– Akkor miből gondolod, hogy érintett?
Ahogy elhaladunk a Fehér Ház mellett és a Pennsylvania
sugárúton folytatjuk utunkat a munkahelyünk felé, Tot mosolya
végre kibújik a szakállából.
– Most láthatod egy levéltár igazi értékét. A történelmet nem a
győztesek írják… mindenki írja… A történelem egy puzzle,
amelyet ellentmondó források adataiból kell kirakni. De időről
időre előássuk azt az egy eredeti dokumentumot, amelyet senki
nem vitathat. Például egy régi rendőrségi jelentést, amelyet
huszonhat évvel ezelőtt írt két utcai járőr.
– Tot…
– Ő volt az, akitől az információt kapták… az egyedüli
szemtanú, aki elmondta a zsaruknak, hogy mit látott.
– Az elnök volt az?
– Nem. Mondtam már, Beecher, hogy Wallace a közelben sem
volt. – Ahogy egy éles jobbkanyarral rátérünk a 7. utcára és
irányt veszünk a levéltár garázsa felé, Tot fogja a saját
fotókópiáját és az ölembe ejti. Most először látom a nevet,
amelyet Tot írt oda kézzel a lap aljára.
– Tehát ő az! Ő volt ott!
Újra és újra elolvasom a nevet.
– Stewart Palmiotti?!
– Wallace privát orvosa – mondja Tot a fékre lépve a garázs
előtti sárga baknál, miközben a biztonsági őr végignéz rajtunk. –
Ő a mi emberünk: az elnök legrégebbi barátja.
 63

A temető az anyjára emlékeztette.

De nem az anyja halálára.
– Már nyolcvan fölött járt, amikor meghalt. Persze szeretett
volna még egy-két évet élni – de sokkal többet nem. Mindig azt
mondta, hogy nem akar azokhoz az öregekhez hasonlítani, és
amikor eljött az ideje, békésen, különösebb lázadozás nélkül
ment el.
A temető arra emlékeztette dr. Palmiottit, amikor az anyja
még fiatalabb volt… amikor ő maga is fiatalabb volt… amikor
meghalt a nagyapja, és az anyja üvöltött… vörös volt az arca a
dühtől, taknya-nyála egybefolyt, és két családtagnak kellett
lefognia. Az borította ki ennyire, hogy a temetkezési vállalkozó
nem borotválta meg az apját, mielőtt betették a koporsóba.
Palmiotti soha nem látott még ilyen brutális kitörést az
anyjától. Sem azelőtt, sem azután. Ezt azoknak tartogatta, akik
ártottak a családjának.
Olyan lecke volt ez, amelyet Palmiotti sohasem felejtett el.
Ám ahogy ballagott a reggeli hidegben az Oak Hill temető
szívébe vezető, szépen kikövezett hegyi úton, gyorsan
felismerte, hogy ez jóval több, mint egy temető.
Minden nagyvárosban van régi pénz. Washingtonban is. D.
C.-ben azonban régi hatalom is van. És az Oak Hill, amely
Georgetown egyik legelegánsabb környékének kilenc hektárján
terült el lágy, füves domboldalaival és obeliszkekkel díszített
sírjaival a Rock Creek Park mélyén, arról volt híres, különösen az
erre fogékonyak körében, hogy ez a régi hatalmasok nyughelye.
Az Oak Hill temetőt 1849-ben alapították, amikor W. W.
Corcoran a városnak adományozta azt a földet, amelyet George
Washington egyik leszármazottjától vásárolt. Sok ismert embert
temettek ide, Abraham Lincoln fiától, Willie-től Edward Stanton
hadügyminiszteren át Dean Achesonig, a Washington Post
kiadójáig. A temető vezetősége éveken át nem volt hajlandó „új
tagokat” befogadni, de olyan sok volt az igény, hogy utóbb
kétszintes kriptákat építettek a főutak alá, ahol Washington D. C.
új hatalmasságai nyugszanak a régi családok mellett.
ISTEN HOZTA AZ OAK HILL TEMETŐBEN – olvasta a kovácsoltvas
kapun belépve a fatáblán; a kapu annak a James Renwicknek a
munkája, aki a Smithsonian Castle-t és a New York-i St. Patrick-
székesegyházat tervezte. De Palmiottit ez az üzenet ragadta meg
a tábla alján:

BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE

Milyen túlzóan melodrámai, gondolta Palmiotti. De ez még nem

jelenti azt, tette hozzá magában, miután negyedszer is
hátrapillantott, hogy nem nyugtalanító. A levéltár, az ESZIH
szoba vagy a borbélyüzlet egy dolog. De egy ilyen helyet
választani… ami ennyire nyilvános és védtelen…
Ez az, ahol hibáztak. És ezt az elnöknek is megmondta. De
most is, akárcsak fiatal korukban, azon az esős éjszakán
Feketegolyóval, Palmiotti tudta, hogy néha, bizonyos
helyzetekben, nincs más választása az embernek. A saját
kezedbe kell venned a dolgok elintézését.
Gyors pillantást vetve az iPhone-jára Palmiotti követte a
megadott irányt, elhaladva egy sírkő mellett, amely egy takaróba
burkolt, alvó kisdedet ábrázolt. A jeges betonúton küszködve
egy dombtetőre jutott, ahonnan végül feltárult…
– Hú – suttogta Palmiotti, amikor meglátta.
Tágas mező terült el előtte, hóval borított sírkövekkel,
impozáns családi kriptákkal, amerre csak nézett, és a távolban
egy kör alakú, gótikus síremlékkel, amelyet vastag
márványoszlopok fogtak körül. Egy szabványos temetővel
ellentétben itt nem volt geometrikus alaprajz. Inkább parknak
tűnt, ízlésesen elszórt sírokkal.
Maga mögött hagyva a betonutat Palmiotti halvány
lábnyomokat fedezett fel a hóban, és tudta, hogy nincs más
dolga, mint követni őket a célig: a nyolc láb magas obeliszkhez,
amely egy kopasz jávai kassziafa mellett állt.
Ahogy közeledett, már el tudta olvasni a két nevet az obeliszk
talapzatán: WALTER GIBSON PETER HADNAGY, 20 ÉVES ÉS WILLIAM
ORTON WILLIAMS EZREDES, 23 ÉVES. A temető útikalauza szerint a
két unokafivér Martha Washington rokona volt. De ahogy
Palmiotti tovább olvasott, rájött, hogy miért együtt temették el
őket (mindkettőt az 578-as parcellában): a polgárháborúban
mindkettejüket felakasztották kémkedésért.
Palmiotti összehajtotta és a kabátja zsebébe dugta a brosúrát, s
megpróbált valami másra gondolni.
Zajt hallott a háta mögül. Mintha ropogna a hó valaki talpa
alatt.
Palmiotti sarkon fordult, és majdnem elcsúszott a jégen. Nem
látott egy lelket sem.
Kísértést érzett, hogy elmenjen… hogy hagyja az egészet a
fenébe. De amikor visszafordult a sírhoz, meglátta, amit keresett.
Letérdelve elsöpörte az obeliszk lábánál összegyűlt havat.
Előbukkant néhány nyirkos falevél. És néhány marék föld. De
aztán meghallotta a tompa zajt – egy halvány színű kődarab,
nagyjából akkora, mint a tenyere.
 A kő kerek volt és sima. Műanyag. És üreges.
Tökéletes rejtekhely valaminek.
Ilyet használna egy kém, gondolta magában, miközben újra
elolvasta Walter Gibson Peter hadnagy és William Orton
Williams ezredes kőbe vésett nevét.
Szélroham söpört végig a dombon. Palmiotti benyúlt a zakója
zsebébe, és előhúzott egy összehajtott jegyzetlapot, amelyen ez
állt: Hiányzol.
Egyszerű. Könnyű. Ha valaki megtalálná, eszébe sem jutna
gyanakodni. Hacsak nem tudja elolvasni, mit írtak a sorok közé.
És bár Beecher rájött a láthatatlan tintára, azt még mindig nem
tudja, hogyan kell olvasni az üzenetet.
Palmiotti a hüvelykujja egy mozdulatával kinyitotta a követ,
belecsúsztatta a jegyzetlapot, majd visszatemette a követ a hó
alá.
Egy perc sem kellett az egészhez. Még ha figyelte volna is
valaki, nem látott volna mást, mint egy gyászolót egy sírnál.
De ahogy Palmiotti visszatért a betonútra, érezte, hogy a hótól
átnedvesedett a zoknija, és már tudta – pusztán abból a tényből,
hogy ide kellett jönnie és valaki rájött, mit tettek akkor régen –,
hogy közel a vég.
Nem tarthat ez már sokáig.
Hogy ilyen messzire juss, ilyen magasra kapaszkodj, ahhoz
nagyon sok mindenre kellett képesnek lenned. És azon a régi
éjszakán – hogy megvédje a jövőjüket, hogy megvédje Wallace és
a saját álmait – Palmiotti megtudta magáról, hogy mire képes.
Nem volt könnyű. És nem könnyű most sem. De ahogy az
apjától megtanulta, a jelentős életért jelentős áldozatot kell hozni.
De az a helyzet, hogy az Ohióban nevelkedett Palmiotti soha
nem gondolt arra, hogy jelentős élete lesz. Ő jó életre gondolt.
Nem jelentősre. Addig az első napig az ötödik osztályban,
amikor megismerte Orson Wallace-t. De ha Wallace bármire is
bizonyíték lehet, az Palmiotti számára az, hogy a jelentős élet
végül is lehetséges.
Mégis, mindazt tekintetbe véve, amit Palmiotti az évek során
feláldozott – az idejét, a házasságát, a megszűnt orvosi praxisát –
, ha megnézi az életét és rájön, hogy minden áldozat
értelmetlenné válik…
Nem. Palmiotti sokkal többre képes, mint bárki feltételezné.
És pontosan ezért tartja maga mellett az elnök.
Nem számít, mi lesz, eljön a vég.
És Beecher nem tehet ellene semmit.
 64

Várunk Tottal az őrháznál, a betonból kiálló sárga fémbak előtt,

és előszedjük az igazolványunkat.
– Szép jó reggelt! – köszön ránk a villogó, fehér fogú őr, és úgy
int minket befelé, hogy még csak a közelünkbe sem jön.
A fémbak, a szokásos fülsértő csikorgással, visszasüllyed a
földbe. Mindketten zavartan intünk vissza.
Nincs igazolvány-ellenőrzés, nincs bombakeresés. Tegnap
még az állam ellenségei voltunk, ma már a legjobb barátai
vagyunk.
Az őr még ránk is kacsint, ahogy elhaladunk a fakabát mellett
és lehajtunk a garázsba.
– Nem stimmel valami – állítja Tot.
Persze hogy nem stimmel valami. De miközben én
visszajátszom a fejemben Dallas tegnap esti szavait, eszembe
ötlik az a néhány évvel ezelőtti eset, amikor a levéltár közreadta
az OSS, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának, a CIA elődjének a
személyzeti nyilvántartását. A történészek becslései szerint
mintegy hatezer ember kémkedett az ügynökségnek a második
világháború alatt. Amikor megnyíltak az akták, ténylegesen
huszonnégyezer, korábban ismeretlen kém neve került ki,
köztük Julia Childé, Arthur Goldberg legfelső bíróé és a Chicago
White Sox egyik játékosáé.
Az OSS mindösszesen három éven át működött. Dallas szerint
a Culper-kör már kétszáz éve létezik.
 Miközben Tot beáll a garázsba, hátrapillantok a rámpa
tetejére, ahonnan a Fehér Fogú még mindig figyel bennünket. És
mosolyog.
Dallas nem mondta… még csak nem is célzott rá… de csak a
hülye nem gondolna arra, hogy ennek a Culper-körnek
messzebbre ér a keze, mint eredetileg gondoltam.
– Nézd csak, ki van itt – suttogja Tot, miközben küszködve
kimászik a Mustangból. Ahogy kilököm a könyökömmel a
kocsiajtót és csatlakozom hozzá, már látom, hogy mire gondol:
az épületbe vezető vasajtónál két, fekete védőruhás fegyveres
posztol. A titkosszolgálat ügynökei.
Tot arckifejezéséből ítélve fogalma sincs, hogy mit keresnek
itt.
– Gondolod, hogy Wallace visszajön? – suttogja.
– Ez egyértelmű.
Fürkésző pillantást vet rám.
– Honnan tudod?
Veszek egy nagy levegőt, és újra elpróbálom magamban, amit
egész reggel gyakoroltam. Az egy dolog, hogy a biztonság
kedvéért – egyelőre, amíg nem gyűjtök elég információt – nem
teszek említést neki Dallasról és a Culper-körről. De azt
eltitkolni, hogy én leszek az elnökkel… amikor tudom, hogy Tot
úgyis rájön.
– Ma engem osztottak be hozzá – mondom becsapva a
kocsiajtót, és elindulok az ügynökök felé.
A mögöttem bicegő Totnak van annyi esze, hogy ne csináljon
jelenetet. De amikor megvillantjuk az igazolványunkat és
odabiccentünk az ügynököknek, látom rajta, hogy dühös.
Nem szól egy szót sem, amíg be nem szállunk a liftbe.
– Mikor tudtad meg? – sziszegi, ahogy becsukódik az ajtó, és
elindulunk fölfelé.
– Tegnap este. E-mailben közölték.
 Szinte felnyársal a jó szemével. Tudom, hogy mire gondol.
– Egész reggel próbáltam elmondani neked – szabadkozom,
miközben a liftszekrény egy rándulással megáll az emeletünkön.
– De amikor előhoztad dr. Palmiottit… Ki tudja, talán jó is van
abban, hogy egyedül leszek az elnökkel. Talán ajánlatot tesz
nekem vagy valami.
– Ajánlatot tesz? Ki ültette beléd ezt a hülye ödetet?
– Csak úgy eszembe jutott – mondom, még mindig Dallas
tegnap esti szavaira gondolva. Bármi történik abban az ESZIH
szobában, az az elnök és az ottani levéltáros között marad –
hacsak nincs valakinek bejárása oda.
Tot fejcsóválva lép ki a harmadik emeletre. Én szorosan a
nyomában, de ahogy Tot belöki az irodánk ajtaját, én meg
indulnék utána, hirtelen mozgást érzékelek a jobb oldalon.
Mint ördög a dobozból, úgy pattan fel valakinek a feje az
egyik krecliből az iroda túlsó végében, majd gyorsan kilép a
munkaállomások közötti utcába. A Mona Lisa-frizuráról azonnal
felismerem Rinát, de ami megdöbbent, hogy az én asztalomnál
volt.
– Mit művelsz? – szólok oda neki, mielőtt tudatosulna
bennem, hogy kiabálok.
Rina még mindig az utcában állva megpördül.
– Ki? Én?
– Jól hallottad! – mondom közelebb nyomulva.
Három másik szobatárs fúrja ki a fejét vakondként a
kreclijéből. Az egyikük Dallas. Mindenki tudni szeretné, mi
folyik itt.
Rinát mozduladanná dermeszti a sokk.
A munkaállomásom közvetlenül Rináé mellett van. De ahogy
vágtatok felé, azt látom, hogy Rina a saját kriclije előtt áll – és
nem az enyém előtt.
– Mi… mi az, hogy mit művelek? – hebegi Rina. – Mi bajod?
 Zavartan lépek hátra. Végiggondolom, hogy biztos legyek
benne. Tudom, hogy mit láttam.
– Jól vagy, Beecher? – kérdezi.
Hátrapillantok. Totnak is látnia kellett. De Tot már ott van az
íróasztalánál, és nem hajlandó rám nézni. Veszem az adást. Még
mindig dühös, hogy nem szóltam neki az elnökről Ez a
büntetésem: a sorsomra hagy.
Rendben van. Akkor is tudom, hogy mit láttam.
Dallas jelentőségteljes pillantást vet felém a
munkaállomásától. Ő is látta. Amikor Rina kibukkant az
utcában… arrébb mozdult… arrébb kellett mozdulnia.
Nyugi, üzeni Dallas egy lassú fejbólintással. Ne a többiek előtt…
Megszólal a mobilom. Gyorsan felveszem.
– Anya jól van? – kérdezem Sharon nővéremet.
– Jól van. Jumbóhoz megy ebédelni – válaszolja a nővérem.
Érzékelve a feszültséget a hangomban még hozzáteszi: – Veled
mi a gond?
– Irodai ügyek. Később visszahívlak – mondom, és gyorsan
leteszem, mielőtt kérdezősködni kezdene.
– Beecher, biztos, hogy jól vagy? – ismédi meg Rina.
– Jól van – mondja neki Dallas csatlakozva hozzánk az
utcában. – Nyilván csak bal lábbal kelt fel.
– Képzelem – feleli Rina, és összetéve a tenyerét egymáson
kopogtatja az ujjait, láthatóan örülve, hogy elhárult a vész. –
Arra értem, hogy nem minden nap fogadja az ember az elnököt,
nem igaz, Beecher?
Visszanézek Totra. Nem látom a fejét a krecli fala fölött, ami
azt jelenti, hogy már nem is figyel rám. Azt sajnos nem tudom,
hogy ez jó-e vagy rossz.
– Nézd, ha szükséged lenne valamire, amíg odabent vagy –
ajánlkozik Rina –, én szívesen segítek. Ha akarod, ott leszek az
ajtó előtt arra az esetre, ha az elnök valamilyen új iratot kérne.
 – Köszönöm, Rina, de boldogulni fogok – válaszolom neki
belépve a kreclimbe és lehuppanva a székemre. A szemem
azonnal a billentyűzetre téved az íróasztalomon: kissé ferdén áll.
Visszatartott lélegzettel bámulom. Soha nem áll ferdén a
billentyűzetem. Két, szabályos kupacot tartok az asztalomon.
Mindkettőt megbolygatták, Mintha valaki átnézte volna őket.
Mielőtt reagálhatnék, rezegni kezd a telefon a zsebemben.
Arra tippelek, hogy a nővérem az, de amikor megnézem a hívót,
ezt látom: USSS.
Az Egyesült Államok Titkosszolgálata.
– Itt Beecher – szólok bele gyorsan.
– Hazafutás indulásra kész – mondja egy ügynök erős bostoni
akcentussal. – Ön készen áll?
– Egy percen belül ott leszek – mondom neki.
– Most kell itt lennie – közli.
Hallom, hogy leteszi, és tudom, hogy a rendetlenség az
íróasztalomon várhat… Rohanok a lépcső felé. Pillanatnyilag
nagyobb problémát kell megoldanom.
 65

Az elnöksége kezdeti időszakában ez volt Orson Wallace

legkedvesebb szerepe.
– Nagy megtiszteltetés, elnök úr – mondta egy őszülő
kecskeszakállas, idős férfi.
– Örvendek a találkozásnak, elnök úr – tette hozzá egy két
gyémántgyűrűt viselő hölgy.
– Nagyon köszönjük, elnök úr – mondta egy fekete szemű,
magas nő, miközben kezet fogott vele.
A beszéd már véget ért, de az emberek még tapsoltak, amikor
Wallace elnök az asszisztense nyomában kilépett a szálloda
konyhájának lengőajtaján. Kiélvezve a helyzetet igyekezett
mindenfelé nyújtott kezet megfogni a kordonnál nyomakodó
tömegben.
Nem a tömjénezés indította be. Wallace azt értékelte, hogy…
nagyra értékelik. Az egyszerű gesztust, hogy az emberek
köszönetet mondanak. Manapság, ilyen gazdasági helyzetben,
mintha egyre ritkábban gyűlne össze ilyen tömeg.
– Nagyon köszönjük, elnök úr.
– Ez olyan lelkesítő, uram.
– Új erőt ad nekünk, elnök úr.
– Remélem, ízlett a villásreggeli, uram – szólította meg a séf a
konyhán át szlalomozó Wallace-t.
– Remek volt. A Fehér Házban kellene főznie – válaszolta
Wallace, ugyanazt a bókot mondva neki, mint minden séfnek
minden szállodai konyhában.
 – Csak szeretném megköszönni önnek – lelkendezett „Ross, a
Boss”, a kézfogásra várók utolsó sora élén. Ők voltak a VIP-
búcsúztatók, akik a szolgálati bejáratnál állva várták, hogy a
páncélozott limuzin ajtajáig kísérhessék.
– Hahó! – kiáltott neki oda egy női hang.
Wallace már kinyújtotta a karját, felkészülve a kézfogásra, és
végül felpillantva meglátta az utolsó embert a sorban: egy testes
nőt, királykék ruhában.
– Szeretlek – mondta neki Minnie nővére, miközben odahajolt
és arcon csókolta.
– Ezt csak azért mondod, mert én vagyok az elnök – évődött
vele Wallace.
Minnie válaszul megveregette a lába szárát rózsaszín,
flamingos botjával.
Az elnök még mindig nevetett, amikor a titkosszolgálat
ügynöke megnyomta a rejtett gombot a kilincs alatt, hogy
kinyissa az ajtót és beterelje Wallace-t a kocsiba. És abban a
pillanatban, ahogy együtt nevetett fivér és nővér, Wallace
beszállva a limuzinba csaknem megfeledkezett arról, hogy hová
tart innen.
Csaknem.
– Hazafutás indul – suttogta az egyik titkos ügynök a
csuklóján lévő mikrofonba, az elnök szolgálaton belüli hivatalos
kódnevét használva. – Érkezés a levéltárba négy perc múlva.
 66

Ahogy teljes sebességgel veszem a kanyart, csak úgy siklik a

cipőm a tizenegyedik emeleti folyosó zöld járólapjain. Ha jól
időzítettem, még van néhány percem az elnök érkezése előtt.
Szükségem is van rá, ha készen akarok állni.
– Azonosítsa magát – szólít fel egy hűvös hang, amikor
befordulok a sarkon. Külön hangsúlyoz minden szótagot.
Ismerem ezt a hangot.
De ahogy kis híján beleütközöm a fekete testpáncélt viselő
férfiba, nem rá vagy a fekete fegyverére koncentrálok. Az ESZIH
szobát sem látom a folyosó végén. Csak kísérteteket látok,
önmagam kísérteteit. És Clementine-t. És Orlandót.
Negyvennyolc órával ezelőtt itt álltunk, ugyanezen a
márványberakásos, világoskék folyosón, és ugyanezt a szobát
fürkésztük a fal színével egyező, világoskék vasajtóval. Azt
kívánom, bárcsak déjà vu lenne. Azt könnyű elhessegetni. De ez
olyan… mintha Orlando sírjára lépnék.
Végigfut rajtam a hideg, belemarkol az ádámcsutkámba, már
alig bírok levegőt venni. És ez eszembe juttatja, hogy kizárólag
azért kutatok a vízvezeték-szerelők után – és az után, amit abba
a szótárba írtak –, mert be akarom bizonyítani, hogy ők ölték
meg a barátomat.
– Azonosítsa magát – ismétli meg az ügynök.
– Igen… persze, elnézést – hebegem, megmutatva a
kitűzőmet.
 – Emelje fel a karját – szólít fel, és elővesz egy fekete-sárga
pálcát. Fémdetektor.
Hát persze. Látta a nevemet. Tudja, hogy engem rendeltek ide
a levéltárosok közül. Nem engedhetnek az elnök közelébe, amíg
nem ellenőriznek.
Ahogy meglengeti a pálcát a hónom alatt, pislantok egyet, és
látom magam előtt Orlando gödrös állát, széles mosolyát, ahogy
a kávéspohárávaí a kezében beterel minket a szobába
Clementine-nal. Még egy pislantás, és már csak az üres,
világoskék folyosó húzódik előttem.
– Ne legyen olyan ideges – mondja a titkosszolgálat ügynöke,
ideiglenes ígazolójelvényt tűzve a hajtókámra, és az ESZIH
szoba felé terel. – Nem harap az elnök. Csak ha feldühítik.
Színlelni sem vagyok képes a nevetést, miközben végigsietek
a folyosón, és megállok a fali interkom előtt. Amikor
megnyomom az ezüstgombot, kigyullad egy piros jelzőfény.
– Itt Beecher – szólok bele az interkomba. – Kinyitom a 12E1
ESZIH szobát. – Ugyanezeket a szavakat mondta Orlando
Khazeinek két nappal ezelőtt.
Várom, hogy Khazei visszamorogjon valamit. Amennyit
vizslatott utánam, nyilván zavarja, hogy nélküle találkozom az
elnökkel. De a legnagyobb meglepetésemre…
– Minden készen ált – válaszolja egy női hang. – Mózes négy
percre van – teszi hozzá az elnök belső kódnevét használva. –
Sok szerencsét.
Az interkom elnémul, én pedig repülök a védett szoba
bejáratához. Ahogy forgatom a kombinációs zárat, keserű epe
tolul a torkomba.
Belépek, és balra egy mozgó árnyékot észlelek. Nem vagyok
egyedül a szobában.
 – Csak nem hitte azt – szólal meg Khazei, és ahogy becsapja a
vasajtót, kettesben maradunk összezárva –, hogy kihagyok egy
ilyen lehetőséget?
 67

– Nem volna szabad itt lennie – figyelmeztetem Khazeit.

– Ez csak egy a számos dolog közül, amiben téved – vág
vissza.
Mint mindig, most is megpróbál sarokba szorítani. De elég
volt itt látnom Khazeit – a manikűrözött körmével és a fölényes
vigyorával –, hogy a félelmemet döbbenetes gyorsasággal váltsa
fel a harag.
– Hátráltat a munkámban. És ezzel az elnököt hátráltatja –
tromfolok.
– Nocsak, akkor maga meg az elnök immár egy csapat?
Én nem mondtam ilyet. Annyit mondtam, hogy hátráltat
minket.
– Tegyen meg nekem egy szívességet, Beecher, és üljön le –
mutat az egyetlen asztalra és a mellette álló, dokumentumokkal
megrakott kocsira a szoba közepén.
Maradok, ahol vagyok. Khazei látszólag nem zavartatja
magát.
– Sokat törtem ezen a dolgon a fejem, Beecher. Tudom, hogy
nyomást gyakorolhatnék magára. Addig szorongathatnám, amíg
össze nem roppan. De lehetek őszinte is magához – mondja
szinte suttogássá lágyuló hangon. – Tudja, mit csináltam azelőtt,
hogy ide jöttem dolgozni? – kérdezi Khazei félkézzel a kocsira
támaszkodva. – Zsaru voltam Virginiában. Jó fizetés. Rossz
munkabeosztás. A nyugdíj meg sem közelíti az ittenit, éppen
ezért váltottam. De van valami, amit zsaruként megtanultam: a
jó emberek néha nem tudják, hogyan tegyenek jót maguknak.
Érti, miről beszélek?
– Értem. Ez azt jelenti, Hogy túl sok önsegítő könyvet olvas.
– Nem, azt jelenti, hogy fogalma sincs, hány fegyver célozta
meg a fejét. Teszek magának egy szívességet, és elmondom, amit
tudok: tudom, ki a maga Clementine barátnője. Tudom, ki az
apja… ami érthetővé teszi, hogy miért akarja dugdosni azt a
lányt. Azt persze nem tudom, most még, hogy miért halt meg
Orlando, de azt igen, hogy Orson Wallace elnöknek két nappal
ezelőtt itt kellett volna lennie, ebben a szobában. Tudom, hogy a
titkosszolgálat mindent megtett, ami csak a hatalmában állt,
hogy távol tartsa innen a helyszínelőket. És tudom, hogy több
mint két tucat ilyen ESZIH szoba van ebben az épületben,
amelyet az elnök választhatott volna, de ő valamilyen
kifürkészhetetlen okból éppen ezt a szobát kérte, és magát
rendelte ide, ugyanarra a helyre, ahol kevesebb mint
negyvennyolc órája utoljára látták élve Orlandót, mielőtt
megtalálták volna odalent, elterülve a szőnyegen, örökre nyitott
szemmel. És most már azt is ludom, hogy maga is az okosak
közé tartozik, Beecher. Bármilyen megállapodása van is az
elnökkel…
– Nekem nincs semmilyen megállapodásom! – jelentem ki.
– Akkor viszont nagyobb bajban van, mint gondoltam.
Nézzen végig azon a totemoszlopon, amihez hozzákötötték.
Maga a legalacsonyabb rangú személy. És ha kitör a botrány az
elnök körül, ha végül kidől az a totemoszlop és valakinek a fejét
követelik, tudja, hogy hívják akkor a legalacsonyabb rangú
személyt? – kérdezi rám szegezve fekete szemét. – Bűnbak.
– Mózes az épület előtt – recsegi Khazei walkie-talkie-ja.
– Tudom, hogy mentőövre van szüksége. És én dobok egyet
magának. Nem kell mást tennie, csak belekapaszkodni.
 – Mózes a liftben – jelentik a rádión. – Érkezés egy perc
múlva.
Tompa kopogás a vasajtón. A titkosszolgálat azt akarja, hogy
kinyíljon és készen álljon az ESZIH szoba. Khazei is tudja, hogy
ezzel nem szegülhet szembe.
– Kérem, Beecher – mondja, miközben elfordítja a fémzárat az
ajtón. Zúgni kezd a fülem a nyomásváltozástól, ahogy feltárul a
befelé nyíló ajtó és megszűnik a vákuum. – Könyörgök,
kapaszkodjon.
Ezek az utolsó szavak, amelyeket Khazeitől hallok. Vissza sem
nézve kimegy a folyosóra, ahol három, öltönyös-nyakkendős
titkos ügynök elhajtja az útból.
Egy szőke hajú, pici orrú ügynök bejön hozzám a szobába, és
lecövekel a bal hátsó sarokban, – Harminc másodperc – suttogja
előzékenyen. – És jó hangulatban van, hogy tudja.
Bólintok, megköszönve az értesülést.
Másodperceken belül minden elnémul.
A vihar előtti csend.
Kintről halk léptek, ahogy egy fényesre suvickolt, elegáns cipő
végigkopog a hosszú folyosón.
Amikor Orson Wallace bejön a szobába, ösztönösen
hátralépek. Még sohasem láttam őt szemtől szemben. De
ismerem ezt az arcot. Mindenki ismeri ezt az arcot. És ezt a
pirospozsgás orcát. A megnyugtató, szürke szempárt. Mintha
egy újság címlapja kelne életre előttem.
– Uram, ő Beecher White. Ma ő áll a szolgálatára – közli a
szőke ügynök, és én rájövök, hogy Wallace kísérők nélkül
érkezett.
Hangos döndüléssel becsukódik a kéttonnás vasajtó, helyükre
ugranak a fémnyelvek, és én itt maradok ebben az ablaktalan,
hangszigeteit, hermetikusan bezárt szobában az Egyesült
Államok elnökével.
 – Örülök a találkozásnak, Beecher – mondja Wallace,
egyenesen az íróasztal, a kocsi és az egyetlen szék felé tartva a
szoba közepén. – Nagyra értékelem, hogy segít nekünk.
 68

– Ez a legostobább ötlet, amit valaha hallottam! – csattant fel a

borbély. – Miért kell így beküldeni?
Dr. Palmiotti, a vonal másik végén, nem válaszolt.
– Kérdeztem valamit! – sürgette a borbély.
– Hallottam. És most maga hallgasson meg engem. Hogy mer
ilyen hangon beszélni velem? – vonta felelősségre Palmiotti.
– Semmi nem indokolja, hogy kitegye ennek a kockázatnak!
– Még egyszer mondom, vigyázzon a hangjára –
figyelmeztette ismét Palmiotti.
A borbély nagyot sóhajtva meredt a szűk sikátor téglafalára a
borbélyüzlet mögött, ahová levegőzni jártak ki. A barátságtalan
szél az arcába fújta a közeli szemeteskonténerek bűzét.
– Én csak azt mondom, hogy nem kellene oda mennie –
folytatta a borbély, már sokkal higgadtabban. Tudta, hogy
pusztán ezzel a telefonhívással is átlépett egy határt. De a
szabályokról nem feledkezett meg – különösen azok után,
amiknek a megtörténtét feltételezték. Egyszer sem utalt az
elnökre név szerint.
– Hálás vagyok az aggodalmáért – vágott vissza Palmiotti,
alig rejtett gúnnyal a hangjában. – De ne féljen, tudjuk, mit
csinálunk.
– Nem hiszem, hogy tudják. Azzal, hogy beviszik oda…
– Tudjuk, mit csinálunk, oké? Nem kockáztat. Nincs
veszélyben. És pillanatnyilag neki van a legnagyobb esélye
kideríteni, kinél van a konzervdoboz a zsineg másik végén.
Szóval köszönöm, hogy aggódik, de mi lenne, ha maga is azzal
foglalkozna, ami a dolga, ahogy mi is tesszük a magunkét?
Mielőtt a borbély válaszolhatott volna, kattanás hallatszott.
Dr. Palmiotti letette.
Már gyereknek is pöcs volt, gondolta Laurent, miközben
bement a borbélyüzlet hátsó ajtaján, hogy a következő
hajvágásnak szentelje a figyelmét.
 69

Várok.
És figyelek.
Állok ott, egy helyben hintázva, miközben mindkét kezem a kék
munkaköpeny zsebében matat, mintha elő akarnék halászni
valamit, ami nincs ott.
Az elnök alig két perce érkezett. A hosszú íróasztalnál ül, a
különböző dobozokat és iratokat szemlélve, amelyek rendezett
kupacban tornyosulnak a könyvtári kocsin.
– Kívánja, hogy segítsek, uram? – kérdezem.
Kissé megrázza a fejét, és egy aktáért nyúl a kocsi második
polcán: egylapos dokumentum átlátszó, műanyag tasakban.
Abraham Lincoln egy saját kezű levele, amelyet még egyszerű
állampolgárként írt, azt kérve, hogy a kormány építsen jobb
utakat. Andrew Jacksontól is van egy levél a kocsin: pénzért
folyamodik benne, jóval a megválasztása előtt. Úgy hallottam,
hogy Wallace szereti ezeket az írásokat a legnagyobb
vezetőinktől, amelyek még a nagy vezetővé emelkedésük előtt
születtek, azt bizonyítva, hogy a Fehér Ház előtt és után is van
élet.
De ma, ahogy Wallace hunyorogva szemléli Lincoln nagy,
ákom-bákom betűit, óhatatlanul arra kell gondolnom, hogy
életvezetési tanácsnál valami sokkal nagyobbat vár az elődeitől.
Ha hinni lehet Dallasnak és társainak a Culper-körben –
márpedig ez erősen kérdéses –, Wallace azért van itt, hogy
beszéljen. Velem.
 A titkosszolgálat szőke ügynökére lesek, aki még mindig az
ellentétes sarokban áll. Visszanéz rám, nem riasztja el a
szemkontaktus. Az elnök az asztalnál előrehajol a székben, és
mindkét könyökét az asztalra helyezve görnyed a dokumentum
fölé. Minden mozdulatát figyelem, akár egy pláza biztonsági őre,
aki egy görkorcsolyás, hangoskodó kölyökcsapatot tart szemmel.
Az ESZIH szoba nem túl nagy. Hármunk itt léte annyival
emeli a hőmérsékletet, hogy az már érezhető.
De nem ez idézi elő a forróságot, amely égeti a tenyeremet és
a testem többi részét is átjárja.
Az asztalnál ülő Orson Wallace nyugodt, mint mindig –
nevetségesen nyugodt –, mintha a vasárnapi újságot olvasná.
Tíz percen keresztül állok ott, és fóliában sülő krumplinak
érzem magam a munkaköpenyemben. Az egyetlen mozdulat,
amelyet megengedek magamnak, hogy lenyalom a felső ajkam
körül kiütköző sós verítékbajuszt.
Az elnök nem reagál az ott létemre.
Húsz perc múltán sajogni kezd a hátam a mozdulatlanságtól,
és a verítékbajusznak már nem sós az íze.
Az elnök részéről még mindig semmi.
Fél óra elteltével elővesz egy ceruzát – általában csak a
levéltárosok és a kutatók használnak ceruzát – a zakója zsebéből,
majd újabb elnökök írásait helyezi maga elé.
De ezenkívül semmi. Még mindig semmi. Mígnem…
A szoba túlsó végében a szőke ügynök a füléhez viszi a
mutatóujját. Beszólnak valamit a fülesébe.
Az ügynök szó nélkül elindul az ajtó felé, és elfordítja a
fémzárat. Az elnök hozzá van szokva, hogy az emberek jönnek-
mennek körülötte. A füle botját sem mozgatja a kattanásra.
A szőke ügynök kidugja a fejét az ajtón, és hallgatja, amit a
kint álló ügynök suttog neki. És abból, ahogy folyton
hátrapillant, hol rám, hol a főnökére, meg tudom állapítani –
ellenőrzés ide vagy oda, védett szoba ide vagy oda –, hogy
semmiképpen nem fognak egyedül hagyni az elnökkel.
– Két percet kérek – mondja nekem az ügynök, azzal kilép a
folyosóra.
Mielőtt reagálhatnék, csapódik az ajtó, és ismét hermetikusan
bezárul a szoba.
A rózsás arcú elnökre nézek, aki még mindig elmerülten
olvas. De miként korábban, most is csak kísérteteket látok
libegni a háta mögött: Orlando és Clementine… a kiömlő kávé…
aztán a padlóra zuhanó szék. Mintha nem is ebben a szobában
történt volna… és amit találtunk. ., és amit Orlando gyorsan…
Majdnem elfelejtettem. Amit Orlando magához vett.
Felpillantok a mennyezeti sarokba. A videokamera ugyanott
van, ahol volt. Figyel minket.
A verítékbajusz összegyűlik az ajkam résében.
Ezért nem szólt egy szót sem az elnök. Ezért nem mozdul,
miközben a régi dokumentumok fölé hajol. És főként ezért hívta
életre Dallas szerint az úgynevezett vízvezeték-szerelőit.
Tudja, hogy figyelik. Mindig megfigyelés alatt tartják.
Ha üzenetet akar átadni, óvatosnak kell lennie.
Nem gond.
Levéltáros vagyok. Tudok várni.
Lecövekelve a sarokban beigazítom a mikroszkópot, és
tanulmányozni kezdem – látom, hogy a jobb karját részesíti
előnyben, az viseli a nagyobb súlyt, miközben az asztalra
támaszkodik.
Észreveszem, hogy soha nem érinti meg az iratokat,
tiszteletben tartja az értéküket.
Az sem kerüli el a figyelmem, hogy mind a két talpa a padlón
nyugszik. De ezen túl…
Még mindig semmi.
Tovább várok.
 Semmi.
Nem néz fel. Nem létesít szemkontaktust. Nem tesz fel
kérdéseket. Eltelik újabb öt perc.
Semmi.
Tőlem jobbra kinyílik az ajtó, és visszatér a szőke ügynök, De
nem foglalja el a helyét a sarokban.
– Uram, most már tényleg mennünk kellene – mondja az
ajtóban állva, amelyet nyitva tart.
Az elnök bólint, megütögeti az állát a ceruza radíros végével.
Az utolsó néhány másodpercben még megpróbálja befejezni az
olvasást, majd gyorsan feláll a székből, a teste kicsavarodik,
mintha elhagyná a szobát, miközben a feje még olvas.
– További szép napot – mondja nekem a szőke ügynök.
Ahogy az elnök elindul az ajtó felé – és felém –, végre felnéz,
és súlyos pillantást vet rám szürke szemével.
– Köszönjük a segítségét – mondja a szabad világ vezetője,
miközben én a nyakamat tekergetve próbálom befogni magas
alakját. – Elképesztő anyagaik vannak.
És már ott sincs.
Puff neki.
Nem fogott velem kezet, nem veregette meg a vállamat.
Egyáltalán nem létesült köztünk testi kontaktus. Csak az illatot
érzem, ahogy elhalad mellettem: púder és szájvíz.
Amikor csend lesz, hátrapillantok, körülnézek a szobában. A
szék… a könyvtári kocsi… minden a helyén. Még az átlátszó
tasakba tett dokumentum, amit olvasott, az is ott fekszik,
érintetlenül, az asztalon. Odarohanok, hogy ellenőrizzem, nem
néztem-e el valamit.
De nem.
Semmi.
Semmi.
És akkor meglátom.
Valami.
 70

– Ez volna a nagy lelet? Egy ceruza? – kérdezi Dallas.

– Ez nemcsak egy ceruza. Hanem az Ő ceruzája – válaszolom
végignyitogatva a fülkék ajtaját a mosdóban, hogy tényleg
egyedül vagyunk-e. – Az elnök ceruzája. Ezt hagyta maga után.
– Oké, tehát Wallace itt hagyott egy ceruzát. De ez bajosan
nevezhető atomtitoknak.
– Komolyan gondolod? Ott voltunk abban a szobában…
– Hallottam a sztorit. Ott voltál az ESZIH szobában,
megérkezett Wallace, majd ahelyett, hogy hozzád fordult volna,
azzal töltötte a következő negyven percet, hogy régi iratokat
olvasott. Ennyire visszafogta magát. Talán megijedt.
– Nem ijedt meg! Ezt figyeld: a mindenféle dolgok közepette
benyúl a zakózsebébe és elővesz egy ceruzát… nem tollat, amit a
levéltáron kívül mindenki más használ. Hanem ceruzát.
– Ó, hát persze! Most már értem – mondja gúnyosan, és
elkezdi mosni a kezét a kagylónál. Nem lelkesedem a
kapcsolatért Dallasszal, de ezen a ponton – az infók alapján,
amelyeket tőle kaptam tegnap este… a magyarázat alapján a
belső és a külső körről… mindannak alapján, amit az elnökről
feltételezett… meg a fedett ház, a videokazetta és a drót nélküli
füles alapján, miközben Tot a némaságával tüntet – vagy
egyedül harcolok, vagy Dallas Culper-körével a hátam mögött.
Nem nehéz választani. Lehet, hogy Dallas nem nyerte el
maradéktalanul a bizalmamat, de valamennyire igen, legalábbis
egyelőre.
 – Úgy rémlik, hogy Hruscsov és Mussolini szintén ceruzát
használt – jegyzi meg Dallas nevetve.
– Komolyan beszélek, Dallas. Gondolj bele: miért vesz elő
valaki egy ceruzát? Hogy kövesse a szokásos kutatói eljárást és
jegyzeteljen vele, nem igaz? Ez így teljesen logikus. De a mi
esetünkben nem. Wallace nem jegyzetelt. Nem vett elő papírt…
nem volt nála jegyzetfüzet… nem is kért semmit, amire írni
lehetne.
– Talán akart, de aztán nem talált semmit, ami lejegyzésre
érdemes. És még ha másról van is szó, miért lenne érdekes egy
ceruza?
– Nem a ceruza érdekes önmagában. Hanem az, hogy itt
hagyta! Igazság szerint én sem találnám érdekesnek,
amennyiben az sem volt érdekes, hogy két nappal ezelőtt
felfedeztünk egy könyvet ugyanabban a szobában… amíg meg
nem találtuk benne a láthatatlan tintával írt titkos üzenetet.
A mosdókagylónál álló Dallas kiengedi és összeszorítja az
öklét, lerázza a vizet a kezéről. Figyel.
– És hol a rejtett üzenet abban a ceruzában?
– Vannak rajta jelzések. Nézd meg a ceruzát. Azokat a
rovátkákat.
Elveszi a ceruzát a mosdó fölötti polcról, és az orrától néhány
centire tartva tanulmányozza.
Szeretné azt mondani, hogy azok harapásnyomok. De tudja,
hogy nem azok. Sőt, ha jobban megnézi, láthatja, hogy a ceruza
egész hosszában tele van szabályos, apró benyomódásokkal –
mintha valaki fogott volna egy hegyes tűt, és több tucat rovátkát
csinált volna vele.
– Ki művelte ezt a ceruzával? – kérdezem.
– Beecher, tudom, hogy felizgatott a Culper-kör, de szerintem
túl sok rejtelmes történetet olvasol. Nem kell mindenben
nyomravezetőt látni – mondja visszaadva nekem a ceruzát és
újra megmosva a kezét.
– Te tényleg nem annak látod? – kérdezem.
– Tényleg nem… és még ha annak látnám is, a láthatatlan
tinta, az láthatatlan tinta. Mióta számít néhány véletlenszerű
benyomódás titkos kódnak?
– Lehet, hogy mostantól.
Visszaadom neki a ceruzát. Ránt egyet a radíron.
– A radír a helyén marad. Nem rejtettek el benne semmit.
– Ezt nem tudhatod biztosan – mondja Dallas.
– De tudom. Levittem és átvilágítottam. Nem üreges belül.
Dallas megint az orra elé tartja a ceruzát – olyan közel az
arcához, hogy csaknem megérinti a gyér szakállát.
– Akkor sem biztos, hogy jelent valamit.
– Úgy kell látszódnia, mintha nem jelentene semmit. Ahogy a
szótárnak is úgy kellett kinéznie, mint egy szótár. Amíg meg
nem találod azt a valakit, aki pontosan tudja, hogyan lehet
elolvasni a rejtett üzenetet.
A mosdókagylónál álló Dallas rám pillant.
– Mi jár a fejedben?
Most először elmosolyodom.
– Sok minden.
 71

A levéltáros tudta, hogy baj van, amikor megszólalt a mobil-

telefon.
A csöngetés az iroda hátuljából, Beecher asztala felől
hallatszott.
Természetesen felismerte a csengőhangot – a History Channel
A polgárháború utolsó napjai című műsorának föcímzenéjét.
Mindenki tudta, hogy Dallas telefonja az.
De a levéltáros csak akkor kezdett igazán aggódni, amikor
Dallas kirontott az irodából.
A levéltárosnak volt annyi esze, hogy ne álljon fel… ne essen
pánikba… még csak ki sem dugja a fejét a kreclijéből.
Ezek helyett az arzenálja legjobb fegyverét vetette be – azt az
eszközt, amellyel minden történésznek rendelkeznie kell.
A türelmet.
A levéltáros tizenhat percen át ülve maradt a helyén.
A levéltáros tizenhat percig várt.
Hallotta, hogy megint feltépik az irodaajtót. Dallas berohant,
egyenesen az íróasztalához, hogy magához vegyen valamit –
olyan hangja volt, mint az egymáshoz dörzsölődő
télikabátoknak –, és már ott sem volt.
Akkor, elegendő időt adva Dallasnak, hogy leérjen a
földszintre, a levéltáros ahhoz az eszközhöz fordult, amely
pillanatnyilag a türelemnél is jobb szolgálatot tett neki: a nagy
ablaktáblához, amely megkettőzte a munkaterülete falát és
tökéletes madártávlati kilátást nyújtott a Pennsylvania sugárútra.
 Kitekintve az ablakon a levéltáros két, ismerős alakot látott
kiszaladni az épületből és átvágni az út túloldalára.
Ők voltak azok.
Dallas. És Beecher.
Dallas és Beecher.
Ők ketten, együtt.
A levéltáros mobilja rezegni kezdett a zsebében. Mintha csak
előre készült volna rá. Kizárt dolog, hogy az ilyesmi észrevétlen
maradjon.
– Igen, látom – válaszolta a levéltáros.
Miközben beszéltek, egy öreg, ezüst Toyota – Dallas Toyotája
– állt meg a levéltár előtt. Ezért rohant Dallas és Beecher: Dallas
kocsijáért. Úgy tűnt, hogy Beecher vezeti. Amikor megállt a
kocsi, Dallas kiszállt. Ebből a magasságból, a negyedik szintről, a
levéltáros nem hallotta a kerekek csikorgását. De azt látta, hogy
milyen gyorsan hajt el Beecher.
Mint akinek küldetése van.
A levéltáros nem izgatta fel magát.
Immár nem maradt választás.
– Tudom… én is látom – mondta Tot a telefonba, és
nekinyomva a homlokát a hideg ablaküvegnek figyelte, ahogy
Beecher bekanyarodik a sarkon és eltűnik a 9. utcában. – Nem,
nem tudom biztosan, de van rá tippem. Igen. Nem, persze hogy
követjük a kocsit. De ideje szólni a többieknek – tette hozzá Tot.
– Most már hivatalosan is gondban vagyunk.
 72

– Kihez jött? – kérdezi a tüskés hajú női biztonsági őr a golyóálló

üveg mögül.
Rajta vagyunk a listán – válaszolom átadva az
igazolványomat és félreállva, hogy lássa, kivel vagyok.
Clementine előlép a hátam mögül, és becsúsztatja a
jogosítványát meg az ideiglenes kártyáját (azt, amely szerint
végzős hallgató) az üveg alatti nyitott fémfiókba. A St. Elizabeth
biztonsági őre egy rántással maga elé húzza a fiókot és kiemeli a
tartalmát, de közben le nem venné a szemét rólam. Nem vitás,
hogy emlékszik rám tegnapról.
– Ő az asszisztensem – magyarázza Clementine.
– Nem érdekel, hogy ki ő. Akkor is be kell jelentenie –
keménykedik a nő.
– Megtettem. Előre ideszóltam – vág vissza Clementine, a
hüvelykujján lévő gyűrűvel ütögetve a pultot. Tegnap este, a
nagyanyjával szemben gyenge volt a hangja, de most
visszanyerte régi erejét. – Nézze meg a számítógépét.
Az őr leüt néhány billentyűt, és a megnyúlt arcát látva
rájövök, milyen jó ötlet volt bevetnem Clementine-t. De ahogy
visszaveszem az igazolványom és mellé az új kitűzőt, a nő pedig
odaint minket az átvilágítóberendezéshez, arra is rájövök, hogy
Clementine még nem áll készen a győzelmi táncra.
– A folyosó végén – mondja az őr. – A kísérőjük odafent várja
magukat.
 Balra hangos döndüléssel feltárul a vastag acélajtó, és mi
elindulunk az épület szívébe. Alig kétlépésnyire újabb acélajtó
állja utunkat. Ami zárva van. Ugyanaz a rendszer van itt is, mint
a börtönökben – a zsilipelés. A következő ajtó nem nyílik ki
addig, amíg az előző be nem zárult. Így nem szökhetnek meg a
betegek.
Mögöttünk becsapódik az első ajtó. Szorosan követem
Clementine-t. Csak a tarkóját látom és egy fekete anyajegyet a
nyaka hajlatában. De nem kell perfektnek lennem testbeszédből,
hogy olvasni tudjak a mozgásából. Most nehezebb a dolga, mint
tegnap. Mert már tudja, mi vár rá.
– Nem muszáj megtenned – suttogom.
Nem néz vissza.
– Komolyon mondom, Clemmi – folytatom. – Itt is
megvárhatsz, ha gondolod.
– Miért nem kérdezel a tegnap estéről? – tör ki belőle.
– Álljon meg a menet. Most veszekszünk? A csók miatt?
– Felejtsd el a csókot. Amit a nagyinál láttál tegnap este…
miért nem kérdezel róla?
– Kérdeztelek. Azt mondtad, hogy nem akarsz róla beszélni.
– Most viszont akarok. Ráadásul megfulladok ebben a szűk
fémládában.
Újabb döndülés ugraszt meg mindkettőnket – megnyílik a
következő ajtó –, és egy másik, zöld folyosóra jutunk; ennek a
túlsó végében van a lift. Clementine nem mozdul, holott úgy
tűnik, mintha próbálná. Az utóbbi néhány napban láttam őt
erősnek és gyengének, félelmet nem ismerőnek és riadtnak.
Kedvesnek és védelmezőnek. Sokféle Clementine lakik egy
testben. De amikor a családjáról – különösen az apjáról – van
szó, ez a máskor mindenre felkészült lány azt juttatja eszembe,
hogy van valami, amire nincs felkészülve: a saját
bizonytalanságára.
 – Tudnod kell, hogy én nem annak alapján ítéllek meg, ahogy
a nagyanyád bánik veled – mondom neki.
– Tudom. De nem az számít, hogyan bánik velem a
nagyanyám. Hanem az, hogy én mit engedek meg neki.
Láthattad tegnap… amikor ő… én nem… – Összeszorítja a
száját. – Nem a legjobb formámat hozza ki belőlem.
Ott állok, és úgy teszek, mintha nem ezt láttam volna tegnap
este.
– Néha nagyon erősnek tunsz. El is felejtem, hogy sebezhető
vagy.
Megrázza a fejét.
– Mindannyian sebezhetőek vagyunk.
Bólintok, és arra gondolok, hogy Iris biciklije még mindig ott
áll a garázsomban, ahol hagyta. Iris szerette azt a biciklit. De
nem fog eljönni érte.
Bámulom azt az egyetlen anyajegyet Clementine nyakán, és
az ötlik eszembe, hogy nincs bensőségesebb dolog az életben,
mint ha megért valaki. És te is érted azt a másikat.
– Mióta gondoskodsz a nagyanyádról? – kérdezem végül.
– Négy éve. Mióta meghalt az anyám. És igen, tudom, hogy
szép dolog gondoskodni az idősekről, de… együtt élni egy
undok vénasszonnyal… állástalanul… igen, ezt is el kellett volna
mondanom neked… aztán kiderül, hogy Nico… tudod… nem
vágytam arra, hogy egy szimfónia legyen az életem, de azt sem
gondoltam volna, hogy csak egy countryszám lesz belőle.
– Hát, igen… de még mindig jobb, mintha liftzene lenne.
– Vannak, akik szeretik a liftzenét – veti ellen Clementine.
A szemébe nézek. Félelem nélkül állja a tekintetem, és én
megértem, hogy miért rázott fel az újbóli felbukkanása az addigi
hibernált állapotomból. Ez a lány, még ha fél is, akkor sem fél
semmitől. Legalábbis tőlem nem fél.
 Úgy néz rám, hogy újra szeretném megcsókolni. Szeretném
megcsókolni, ahogy tegnap este – és tudom, hogy ez az én igazi
esélyem, minden értelemben egy második esély. A kivételes
pillanat, amikor a Föld megszűnik forogni. Eloszlanak a felhők,
és itt van az alkalom, hogy kimondjam a megfelelő szavakat és
bebizonyítsam, hogy képes vagyok megváltoztatni az életemet.
– Akkor… izé… a nagyanyád… – hebegem. – Akkor elég
súlyos a rákja, igaz?
– Igen, tényleg súlyos – válaszolja Clementine elindulva a
folyosón. – De nekem elhiheted, a nagyinak kilenc élete van.
Túlél mindnyájunkat, és táncolni fog a sírunkon.
Átkozom magam, legszívesebben kivágnám a nyelvem. Hogy
jön ide a rák? Ennél jobbat nem tudtam kitalálni? Miért nem
mindjárt azzal jöttem, hogy ő meg állapotos, attól lett volna csak
még kínosabb a helyzet?
– Kérdezhetek valamit, Beecher? – fordul felém Clementine,
miközben megnyomja a hívógombot. – Miért jöttél ide igazából?
– Mi?
– Miért vagy itt? – mondja fölfelé mutatva. Egészen pontosan
két emelettel feljebb. Az apjáig. – Láttad, milyen őrült. Miért
jöttél el hozzá?
– Mondtam már… az összes ember közül, akivel beszéltünk, ő
volt az, aki rávezetett a láthatatlan tintára. Nélküle még mindig
sötétben tapogatóznánk.
– Ez nem igaz. Nem vezetett rá semmire. Az a levéltáros
pasi… a restaurátor fejtette meg.
– A Gyémánt.
– Igen, a Gyémánt – mondja Clementine.
– De csak azután, hogy Nico felhívta rá a figyelmünket. Igen,
Nico eszelős, de mégis ő az egyetlen, aki rávezetett valamire. És
igaznak bizonyult, amit mondott.
 – Miért, amit Tot mondott, az nem volt igaz? Ugyan már,
Beecher. Vagy egy tucat ember van a levéltárban, akinek a
függetlenségi háború a szakterülete. Ott a Gyémánt, akinek a
kisujjában van, hogyan rejtettek el dolgokat az Alapító Atyák. De
ahelyett, hogy a tudományosan felkészült profikhoz fordulnál,
neked egy paranoid skizofrén kell meg az a lány, akitől az első
csókodat kaptad a középiskolában. Áruld el, mi van e mögött. A
levéltár révén is bejuthattál volna ide. Miért velem jöttél?
Ahogy beszállok utána a liftbe és megnyomom a második
emelet gombját, ránézek és teljesen összezavarodom.
– Miért ne jöttem volna veled? Ott voltál abban a szobában,
ahol megtaláltuk a szótárt. Az arcod az enyémmel együtt ott van
azon a videokazettán. És jobb, ha tőlem hallod: Khazei tudja,
hogy ki vagy, Clementine. Tényleg azt hiszed, hogy én csak a
saját védelmemmel törődöm? Ez a mi közös problémánk. És ha
azt hiszed, hogy nem ugyanezt gondoltam az első perctől fogva,
akkor nem ismersz engem. Továbbá… ugye, tudod, hogy
kedvellek?
Amikor becsukódik a lift ajtaja, Clementine még mindig
hallgat. Hátrál egy fél lépést. Az eltűnt apja, a halott anyja és a
gonosz nagyanyja között egyedül töltötte az egész életét. Nem
tud mit kezdeni azzal, hogy együtt.
De valami azt súgja, hogy tetszik neki a dolog.
– Jut eszembe – teszem hozzá olyan közel lépve, hogy
csaknem összeér a vállunk. – Olyanok is vannak köztünk, akik
szeretik a countryzenét.
Clementine azzal lep meg, hogy elpirul. Amikor emelkedni
kezd a lift, megragadja a háta mögötti korlátot.
– Ezt két perccel ezelőtt kellett volna mondanod, te
nagyeszű… amikor én azt mondtam, hogy egyesek szeretik a
liftzenét.
 – Tudom. Csak pánikba estem. Annyit a javamra írhatsz, hogy
végül reagáltam rá. – Néhány másodperc múlva megáll a lift.
Gyöngéden lefejtem az ujjait a korlátról, és megfogom a kezét.
Nyirkos, ragacsos a tapintása. Hideg verejték.
Akárcsak az enyém.
Egy pillanatig még állunk ott, a korlátnak dőlve, mindketten
megdermedve abban a köztes másodpercben, amikor a lift egyet
rándulva már nem emelkedik tovább, de az ajtó még nem nyílt
ki.
Aztán az ajtónyílásban megjelenik egy alacsony, fekete nő
sárga blúzban, vastag kulcskarikát ütögetve a tenyeréhez, aki
nyilván bennünket várt. Clementine már korábban felkészített:
hogy a páciensek ne érezzék magukat börtönben, a személyzet
nem visel egyenruhát. A sárga blúz ezüstkitűzőjén az FTP betűk,
ami az ügyeletes megfelelője egy elmegyógyintézetben. A nő
mögött újabb vasajtó, ugyanolyan, mint a földszintiek.
– Önök Nico Hadrian látogatói? – kérdezi, gyorsan átfutva az
igazolványunkat.
– Igen – válaszolom, mire a nő elforgat egy kulcsot a zárban,
és kinyitja az ajtót. A jellegtelen neonfényben feltárul egy kopott
padlós előtér és az izgatottan toporgó férfi, aki rögtön a
küszöbön túl vár minket sután vigyorogva és csillogó,
csokoládébarna szemmel.
– Én mindenkinek megmondtam, hogy visszajössz – közli
Nico azon a monoton hangon, amelyet az erős gyógyszerezés
idéz elő. – De sohasem hisznek nekem.
 73

– A papája vagy a nagyapja? – kérdezte a fűzős katonai

bakancsot viselő izmos, fehér srác, miközben a borbély nullás
géppel nyírta a haját.
– Az apám – válaszolta Laurent, rá sem pillantva az
egyenruhás katona fekete-fehér fotójára a kék Barbasolos üveg
mellett. A képen – az amerikai zászló előtt készük, hivatalos
katonai portrén – az apja a kamera felé fordul, és csibészes
vigyor terül el az arcán.
– Mi az a kitüntetés a mellén? – kérdezte a vendég, úgy
próbálva meg felnézni, hogy közben leszorítja az állát.
Laurent számtalanszor hallotta már ezt a kérdést – az
emberek tudni szerették volna, milyen érdemérmet visel az apja
az egyenruháján.
Az volt a legérdekesebb, hogy a fénykép dacára a borbély
ritkán gondolt az apjára katonaként. Mint hithű hetednapi
adventista, az apja békepárti volt, és annyira ragaszkodott a
hitéhez, hogy minden formájában elutasította a katonai
szolgálatot. De három nappal Pearl Harbor után, amikor a hazája
megrendült és az imák már nem adtak megfelelő választ, az apja
beballagott a toborzóirodába és önként jelentkezett.
Közölte az őrmesterekkel, hogy Sabbath napján nem fog
fegyvert használni, sem árkot ásni. Szakácsnak osztották be, és
természetesen azt is megengedték, hogy hajat nyírjon. Évekkel
később, miután már hazatért, Laurent apja még mindig tartotta
magát a hitéhez. De a leckét megtanulta, és minden erejével
próbálta átadni a gyerekeinek is: néha a nagyobb jót kell
választani.
– Valójában konyhai dolgozó volt – mondta a borbély a
vendégének a fotóra mutatva a nullás géppel. – Az érem a
felettese tréfája, és azért kapta, mert ő fogott elsőnek homárt,
amikor San Juanban állomásoztak.
A vendég nevetett… és gyorsan feltűrte az ingujját, hogy
megmutassa a karikatúraszerű tengerészgyalogos buldog
tetoválást az „Örök hűséggel” felirattal a bicepszén, mint ahogy
egy testépítő hajlítgatja a karját.
A borbélynak elszorult a torka, és magát is meglepte, milyen
mély érzelmeket kelt benne a tetoválás. Nem vitás, hogy
mekkora erő van a hűségben.
De.
Föltekintve lopott pillantást vetett az apja fényképére. A
mellére tűzött miniatűr homárra. És a csibészes vigyorra az apja
fiatal arcán.
Van abban valami, hogy néha a nagyobb jót kell választani.
 74

Nico elvezet minket a nővérpult, a tévé és néhány sakktáblás

kisasztal mellett. Leszegett állal, eltökélten tart velünk a
választott cél felé. Az egyetlen kerek asztalhoz a társalgóban,
amelyen egy zöld laminált kártya azt hirdeti: NE ÜLJ IDE!
– Én csináltam a kártyát – mondja Nico. – Hogy az emberek
ne üljenek ide.
– Elismerésem – szólalok meg, észlelve, hogy Clementine még
mindig hallgat. Semmivel nem lett könnyebb számára az itt-
tartózkodás. Abból, hogy Nico inkább engem néz, mint őt,
rájövök, hogy nem sejti, kicsoda Clementine. És így a legjobb
mindenkinek.
Helyet foglalunk. Hárman ülünk az asztalnál, ahol négy szék
van. De ahogy Nico figyelme az üres szék felé fordul, nem lehet
vitás, hogy a képzeletében azon a széken is ül valaki.
– Itt csend van. Azért szeretem a kerek asztalt – mondja Nico.
Mint a szoba többi asztalának, ennek is plexiüveg lapja van. Így
jobban látják az ápolók, hogy mit csinálunk. A kísérőnk, aki
behozott minket, most egy számítógép előtt ül a nővérpultnál, és
úgy tesz, mintha nem figyelne bennünket. Egy kétszárnyú
lengőajtóra mutatva átellenben Nico megjegyzi: – Arra van a
szobám.
Zajt hallok. Hátranézve keresem a hang forrását, és egy
üdítőautomatát látok, amely egy diétás Dr. Peppert ad ki egy
göndör, fekete hajú férfi páciensnek.
 – Hozhatok ingyen alma- és narancslevet. De a szénsavas
üdítőért fizetni kell – magyarázza Nico.
– Köszönjük, nem fontos – mondom azt remélve, hogy tovább
mozdíthatom a társalgást.
– Úgy beszélsz velem, mint az orvosok – jelenti ki Nico,
mindkét tenyerét ráfektetve az átlátszó asztallapra. A két lába
egymás mellett nyugszik a padlón. – Mint az új orvosok, akik
attól félnek, hogy bánthatom őket.
– Nico, én nem…
– Tudom, hogy nem az asszisztense vagy. Tudom, hogy csak
azért mondtad, mert be akartál jutni. – Megint zörgés a hátunk
mögött; még egy diétás üdítő még egy páciensnek. – Ezért
letartóztathat a titkosszolgálat, Benedict.
Megpróbálja átvenni az irányítást, ezt a célt szolgálja az is,
hogy Benedict Arnoldnak szólít. De a legutóbbi találkozásunkkal
ellentétben most felkészült vagyok. Elsősorban belőle.
Amikor Nicót letartóztatták, mert rálőtt az elnökre, szövetségi
szinten vádolták meg bűncselekménnyel, ami azt jelenti, hogy
szövetségi nyilvántartásba vették – a pszichológiai profiljával
együtt –, ami azt jelenti, hogy az iratok végül a levéltárban
kötöttek ki, ami egyben azt is jelenti, hogy csak egy
telefonhívásba került, és megkaptam őket a marylandi
Suitlandben lévő nyilvántartó központunktól.
Az az igazság, hogy a szöveg nagy része tipikus pszichológiai
blabla volt, de egyvalami szemet szúrt: igen, Nico súlyosan
paranoid, és azt állította, hogy Isten beszélt hozzá, továbbá igen,
vitathatatlanul otthonosan mozog a mindenféle történelmi
összeesküvés-elméletekben, köztük a Thomas Jeffersont és
George Washingtont övező tévképzetekben és a washingtoni
utcatérképen rejtőzködő pentagrammában. De mint egykori
kitüntetett katonában, erős benne a tekintélytisztelet.
 – Nico, azért vagyok itt, hogy a Culper-körről beszéljünk –
közlöm vele. – Szüksége van felvilágosításokra vagy nincs?
A keze az asztalon nyugszik. Ide-oda ugrál a szeme, előbb
rám, aztán Clementine-ra. Aztán az üres székre maga mellett. A
profilja szerint nagyon módszeres. De ahogy belülről harapdálja
az ajkát, az elárulja, milyen izgatott.
– Igazam volt, ugye? – tör ki belőle. – A láthatatlan tintáról…
– Igen. Üzeneteket küldtek vele.
– Tudtam! Én… – lehalkítja a hangját, a nővérpult felé sandít.
A kísérőnk, aki idehozott bennünket, telefonál. Nicón látszik,
hogy hallja, mit mond a nő. És elég régóta van itt ahhoz, hogy
tudja, mi történik, ha izgalomba jön. – Megmondtam, hogy
próbára akarnak tenni – folytatja, most már fegyelmezve magát.
– Ugye, megmondtam?
– Mindannyiunkat próbára tesznek – szólal meg Clementine,
ahogy megbeszéltük. – Az élet már csak ilyen.
– És most jön a legújabb próbatétele – veszem vissza a
kezdeményezést. Máris furdalni kezd a lelkiismeret, de tudom,
hogy ez az egyetlen esélyünk, – Ezt az üzenetet küldték vissza.
A nadrágzsebemből előveszem a ceruzát, amit Wallace elnök
maga után hagyott, és óvatosan leteszem az asztalra.
 75

Nico keze kígyóként csap le, megragadja az elnök ceruzáját, és a

nyitott tenyerébe fekteti. Megint ide-oda ugrál a szeme,
megfigyel minden apró részletet.
Végül föltekint.
– Nem értem.
– A ceruza… a benyomódások… – mondom. Azt gondoljuk,
hogy egy üzenetet rejtettek el.
– A ceruzán? – kérdezi.
– A benyomódásokban – mondom rájuk mutatva.
Megint zörgés a hátunk mögött. Egy újabb diétás üdítő egy
újabb páciensnek.
Clementine felpattan, Nico pedig erőset pislant, amikor az
üdítősdoboz a vályúba csattan. De Nico le nem veszi a szemét a
ceruzáról. A két végénél tartva lassan körbeforgatja. Megbámul
minden egyes jelölést, minden rovátkát, minden részletet.
Végül feltekint, közvetlenül a ceruza, fölött les rám barna
szemével.
– Mondd meg, mit írtak a láthatatlan tintával.
– Tessék?
– Az üzenet a szótárban. Előbb tudni akarom, mi volt benne.
El kell mondanod.
– Nem, szó sem lehet róla – jelentem ki Clementine-ra
pillantva, aki a lábát nézi az ádátszó asztallap alatt. Nem sokáig
bírja már. – Ezt nem játsszuk, Nico. Erre nincs időm.
– Akkor nekem sincs időm rád – vág vissza Nico.
 – Úgy is jó. Akkor elmegyünk. Maga meg üljön itt újabb két
évig, a következő látogatóra várva – mondom felállva a székről.
– Ülj vissza.
– Nem. Itt nem maga irányít – közlöm vele.
– Ülj le – ismétli Nico, leszorítva az állát és nagy nehezen
fegyelmezve a hangját.
– Figyel rám? Nem maga irányít. Tehát vagy elmondja, mi
van a ceruzán, vagy töltheti a délután hátralévő részét az ingyen
narancslevével.
Clementine is feláll mellettem, hogy velem együtt távozzon.
Nico arra a bizonyos üres székre néz. Néhányszor bólint.
Bármit hall is, imádkozom, hogy jó tanács legyen.
– Nincs semmi értelme – szólal meg Nico.
– Hogyan?
– A ceruza – mondja Nico. – Az nem üzenet.
– Honnan tudja?
– Látom. Jól olvasok a mintázatokból. Az orvosok szerint…
látom azt, amit mások nem látnak. Ez isteni adomány – mondja,
és újra az üres székre pillant. – A jelek a ceruzán… a
benyomódások… nincs mintázatuk. Nincs ismétlődés.
– Akkor a Culper-kör… annak idején… nem is használt
rovátkaszerű kódokat? – kérdezem.
– Ezek nem rovátkák. Ezek… nem jelentenek semmit. Nem
látok bennük semmit. És most mondd el, amit elhallgatsz.
Mondd el, mit írtak a láthatatlan tintával.
Olyan tárgyilagosan közli ezt velem, mintha itt nem volna
helye vitának.
Szótlanul állunk Clementine-nal.
– Tudom, hogy segítséget kérni jöttél – mondja Nico. – Nem
lennél itt, ha nem akadsz el. Én tudok segíteni…
Elhallgat.
 Tudom, hogy ez csak trükk. Nico nem penge. Nem egy
észlény. Úgy viselkedik, mint egy óriáscsecsemő, aki George
Washington reinkarnációjának hiszi magát. Tudom, hogy most
csak ki akarja húzni belőlem…
– Miben tud segíteni? – kérdezem roppant bosszúsan, de
egyben kíváncsian is. Visszaülök a helyemre.
Nico a nővérpult felé pillant, és újra végigpásztázza a
kivilágított szobát. A közelben egy betonoszlopra ezt a
kinyomtatott szöveget ragasztották:

Lehalkított hangon
De emelkedett derűvel

– Miben tud segíteni, Nico? – ismétlem meg a kérdést.

– Tudok a Bíbor Szívekről – válaszolja Nico.
– Oké, végeztünk. Nem kérek a kamuzásból – mondom, és
megint felállok.
– Hová mész? – kérdezi Nico.
– Pontosan ugyanezt csinálta legutóbb is. Először felajánlja a
segítségét, aztán olcsó kísértethistóriákkal fizet ki.
Legnagyobb meglepetésemre Clementine elkapja a csuklómat
és megállít.
– Mi van a Bíbor Szívekkel? – kérdezi.
– A kitüntetés. A katonai érdemrend. Tudjátok, ki alkotta meg
a Bíbor Szívet?
– George Washington – vetem oda.
– Ezt nagyra értékelem. Nagyra értékelem, hogy ismered a
történelmet – mondja Nico. – Igen, George Washington. Ez volt
az az érdemrend, amelyet az elsők között vezettek be az
Egyesült Államokban. De Washington nem Bíbor Szívnek
nevezte…
 – Hanem Katonai Érdemrendnek – szakítom félbe. – Onnan
kapta az elnevezését, hogy eredetileg egy szív alakú, bíbor
szövet volt. Mit szeretne még tudni?
– Tudja, hány Bíbor Szívet adományozott George
Washington? – erősködik tovább Nico.
Ezúttal hallgatok. Sokat tudok, de nem vagyok Tot.
– Hármat – mondja Nico. – Mindössze hármat. Három ember
kapta meg… mindhárom connecticuti volt. Az elismeréshez
tartozott, hogy George Washington beírta a nevüket egy
különleges könyvbe, amelyet az Érdem könyvének nevezett. És
azt tudja, hol van ma az Érdem könyve?
– Abban a raktárban, ahol a Frigyláda? – kérdezem.
– Senki nem tudja, hogy hol van – mondja Nico izgatott
vigyorral, eleresztve a füle mellett a tréfámat. Clementine most
még rosszabbul fest, mint tegnap. Nem bírja már sokáig. –
Washington könyve eltűnt. Örökre. 1932-ben újraélesztették a
Bíbor Szív érdemrendet, és azóta is létezik ez a katonai
érdemrend. De a mai napig senki, egy lélek sem tudja, hová lett
Washington eredeti Érdem könyve az eredeti nevekkel.
– És ez azért fontos nekünk, mert…
– …azért fontos, mert ma azok kapják a Bíbor Szívet, akik
megsebesülnek a csatában. De eredetileg, Washington idejében
ennek a kitüntetésnek semmi köze nem volt a sebesüléshez.
Washington saját szavai szerint a kivételes hűségért járt. Tudod,
mit jelent a kivételes hűség?
– Azt jelenti, hogy valaki lojális – válaszolom.
– Azt jelenti, hogy valaki tud titkot tartani – mondja Nico. –
Én sem tudtam. De utánanéztem a látogatásotok óta. Nagyon
sok ideje van itt az embernek.
– Térjen a tárgyra.
– Arról beszélek, de te nem figyelsz. Akárcsak az elődöd…
 – Ne hasonlítson engem semmilyen elődhöz. Ne nevezzen
Benedict Arnoldnak. Ne kezdje újra azt a reinkarnációs blablát –
figyelmeztetem, még mindig állva. – Ha azt akarja, hogy
figyeljek, maradjon a realitásnál.
Megint idooda ugrál a tekintete. És ugyanolyan gyorsan
emelkedik és süllyed a mellkasa. De azt a javára írom, hogy már
nem harapdálja a száját, megpróbál koncentrálni.
– A Bíbor Szív legelső kitüntetettje egy Elijah Churchill nevű,
huszonhat éves férfi volt – magyarázza Nico. – Elijah egy olyan
személy alatt szolgált, akiről már nyilván hallott: Benjamin
Talmadge.
Clementine rám néz.
– Talmadge szervezte meg az eredeti Culper-kört – mondom.
– És ha megnézed a harmadik nevet a listán, Daniel Bisswell a
connecticuti Windsorból, találd ki, miért került bele az Érdem
könyvébe. Ő volt az egyik legjobb kémünk, aki segített behatolni
Benedict Arnold hadtestébe – mondja Nico egyre gyorsabban
ugráló tekintettel.
– Egyesek szerint ez volt az igazi oka az Érdem könyve
eltűnésének. Nem lopták el. Hanem elrejtették, mégpedig maga
Washington, aki összegyűjtötte a legjobb embereinket, és belőlük
építette fel azt a titkos hadtestet, amelynél különbet nem látott
még a történelem…
– A Culper-kört – mondja Clementine.
– Nem kérem, hogy higgyetek nekem – folytatja Nico. – De
Amerika titkos történelmének is vannak szakértői. Hadd
segítsek neked. Tudod, hogy a segítségedre lehetek. Ezt a világot
ismerem a legjobban.
Kedvem lenne vitatkozni, de mindketten tudjuk, hogy igaza
van. Az összeesküvés-elméletek terén Nico a professzor.
 – Mondd el, mit írtak a láthatatlan tintával – mondja Nico. –
Mondd el, és akkor én is elmondom, amit tudok. Ha nem veszed
hasznát, elmész és azzal vége.
Clementine-ra nézek, aki egy vállrándítással reagál. Kénytelen
vagyok egyetérteni vele. Ezen a ponton – ahol az elnök ceruzája
látszólag nem jelent semmit, és gőzöm sincs, miért vitte be
magával Wallace abba a szobába – mi vesztenivalóm lenne?
Előhúzom a belső zsebemből a szótárlap fotókópiáját, és
leteszem a kerek asztalra.
Nico ezúttal nem kap érte. Nyugodt marad, a keze az asztalon
fekszik. De ahogy előrehajol és elolvassa a szavakat, látom, hogy
kidagad a vastag ér a nyakán.

Megint zörgés a hátunk mögött. Újabb diétás Dr. Pepper egy

újabb páciensnek, ezúttal egy fiatal, ázsiai férfinak festett szőke
csíkkal a hajában, amely úgy fut végig a közepén, mint a fehér
sáv a borz fején.
– Tűnj innen, Simon – mordul rá Nico anélkül, hogy
megfordulna, és a melléhez szorítva eltakarja a fotókópiát –,
nincs itt semmi keresnivalód. – Az ázsiai a középső ujját mutatja
Nicónak, aztán elindul a betegszobákhoz vezető lengőajtó felé.
Nico nem vesz róla tudomást, a fotókópiának szenteli minden
figyelmét. Mozog a szája olvasás közben.
Akkor is mozog a szája, amikor újraolvassa.
Újra meg újra végigolvassa, áttanulmányozza a
dokumentumot. És még vastagabbra dagad az ér a nyakán.
 Végül föltekint – nem izgatott, nincs felvillanyozva… nem
mutat semmilyen reakciót.
– Tudom, hová kell mennie – mondja.
 76

A borbélynak ott volt a zsebében a kesztyű. Mégsem húzta fel.

Nem mintha nem fázott volna. Fagyos hideg volt, különösen itt,
a hóval lepett temetőben. Nagyon is fázott.
De most érezni akarta a hideget.
Miközben az Oak Hill temető kanyargós betonútján haladt,
pontosan tudta, hogy ez az ő igazi problémája. Túl régóta,
leginkább az utolsó néhány évben, nem érezte a hideget, sem a
félelmet – talán már semmit sem érzett. Elringatta magát. És ez
volt a legrosszabb az egészben: hogy nem más tette ezt vele,
hanem ő saját magával.
Ezért jött el ma ide.
Tudta, hogy nem jól teszi. Palmiotti széttépné, ha rájönne,
hogy itt bolyong a hóban. De amikor felfedezte a takaróba
burkolt csecsemőt ábrázoló síremléket, akaratlanul is
megkörnyékezte a gondolat, hogy még mi mindenbe ringatta
bele magát.
Még csak néhány éve élt Washingtonban. De elég ideig ahhoz,
hogy tudja, Palmiottinak rendelője van a Fehér Házban. És
privát parkolóhelye is van a Fehér Házban. Míg a legjobb barátja
az Ovális Irodában ül. A borbélynak csak egy drágán bérelt
borbélyszék jutott. Meg egy pár elnöki mandzsettagomb. Tehát,
ha ez tényleg az a pillanat, amikor a tornádó elsöpri a házat,
altkor ő lesz az első, akit leterít.
Ezért kellett most kijönnie ide. Hogy a saját bőrén érezze a
dolgot.
 De ahogy lelépett a betonútról, bele a hóba, hangok tompa
moraját hallotta a háta mögül.
Elevickélt egy facsoportig, amely a nyílt terepen fekvő sírokat
szegélyezte, és elrejtőzött. Itt, kint senkinek nem volt
keresnivalója, kivéve a holtakat, ezért is volt tökéletes átadóhely.
A távolban két hang veszekedett, vitatkozón annyira
elmerülten, hogy nem figyeltek a környezetükre.
Laurent csak az ösvény tetejére érve lesett ki a jávai kassziafa
mögül, hogy kik keltik a zajt.
Ő az, gondolta a borbély, és érezte, ahogy a hideg bekúszik a
csontjai közé.
– Állj meg! – kiáltotta a lány a szőkésbarna hajú
fiatalembernek.
A férfi nem figyelt. De itt volt. Itt volt az az ember, aki
elveheti tőle mindazt, amiért dolgozott.
Beecher.
 77

– Állj meg, Beecher! – kiáltja Clementine a nyomomban loholva.

Futok tovább, pedig már szúr a tüdőm a hidegtől, a cipőm
beázott a hóban, de csak kapaszkodom fölfelé a betonúton,
elrohanva egy dupla széles sírkő mellett, amelynek a tetejéről
egy finoman faragott kőbagoly készül szárnyra kapni.
Az Oak Hill temető kétségtelenül a gazdagok nyughelye. De
ha igaza van Nicónak, akkor olyan emberek is járnak ide, akik
jóval többet birtokolnak a pénznél.
– Beecher, legyen eszed! – folytatja Clementine. – Ne ugrálj,
amíg azt sem tudod, hová tartasz.
Igaza van. De hála a GPS-nek a mobiltelefonomban, pontosan
tudom, hogy hová tartok.
– 542 láb északnyugatnak – villognak a zöld betűk. Még egy
piros, digitális nyíl is mutatja a helyes irányt. Miközben azt
figyelem, rezegni kezd a telefon a kezemben.
A hívásazonosító szerint az a levéltáros keres, akit az igazi
Culper-kör tagjaként ismerek. Dallas.
– Beecher, ez az! Megfejtetted! – kiáltja Dallas, mielőtt még
beleszólhatnék.
Tudom, hogy miről beszél. A bejegyzésről. A láthatatlan
tintával. Február 16.
26 év sok idő a titoktartásra. Válasz: NC 38.548.19 vagy WU 773-
427. Az első pillanattól, hogy megtaláltuk, tudtuk, hogy ezek a
számok nem könyvek raktári jelzetei. És azóta törtük a fejünket.
Mi az az NC? Mi az a WU?
 Amíg Nico el nem mondta, hogy ezek is George Washington
régi trükkjei.
– Nico volt az, aki megfejtette – emlékeztetem Dallast.
– Az a lényeg, hogy igaza volt. Az egyik emberünk, aki a
Legfelső Bíróságon dolgozik, igazolta Nico sztoriját, Washington
valóban használt ilyen hosszú, összevissza sorokat, amelyeknek
nincs semmi értelmük… amíg nem tudod, hogy minden szónak
csak az első betűjét vagy a harmadik, vagy az akárhányadik
betűjét kell nézni. Mikor kipróbáltuk, úgy történt, ahogy
mondta. Tehát az NC és a WIJ…
– Az N és W. North és West. Észak és nyugat – mondom
megismételve, amit Nicótól hallottam, majd fél órával ezelőtt
továbbadtam Dallasnak, amikor ide rendeltem.
Ahogy haladok fölfelé a temetői főúton, megértem, miért nem
akar senki hitelt adni Nico szavainak, de el kell ismernem, hogy
elképesztő volt őt figyelni. Amint Nico megkapta az N-t és a W-
t, variált a tizedespontokon és máris érthetőbb lett az üzenet:
Válasz: N38° 548.19 W77° 3.427. GPS-koordináták, amelyek
ugyanazoknak a szélességi és hosszúsági fokoknak felelnek meg,
mint Ptolemaiosz idejében, aki kétezer évvel ezelőtt megalkotta
az első világatlaszt. Ezért akadtunk hát el. Mert mi könyvek
azonosítóit kerestük. De ezek térképkoordináták. – Amúgy
merre vagy? – kérdezem.
– Itt vagyok az Oak Hillnél, most mentem be a főkapun –
magyarázza Dallas. – Te hol vagy?
– Nem tudom. Sírkövek és halottak között. Balra fönt a
dombon. Van itt egy… – jellegzetes tereptárgyat keresve
körülnézek. – Van egy nyílt térség egy hatalmas kőszoborral…
úgy fest, mintha parasztlány lenne, de lapos az arca, mert
időközben lekopott az orra.
 – Várj… azt hiszem, látlak – mondja Dallas. – Igen, látlak és…
– elharapja a mondatot. – Az ugye nem lehet, hogy Clementine-
nal vagy?
– Ne folytasd. Tudod jól, hogy csak vele juthattam be a St.
Elizabethbe.
– Igen, de miért kellett ide is elhoznod? Ezt egyszer már
megbeszéltük, Beecher. Nem számít, mit gondolsz, nem
ismerjük ezt a lányt.
Leteszem a telefont, nem akarok vitatkozni. Ugyanezt
hallgathatom Tottól is. De egyikük sem érti, hogy Clementine
nélkül el sem juthattam volna idáig. És ahogy ezt Clementine-
nak is elmondtam, ő szintúgy ott volt az ESZIH szobában. Nem
hagyhatom a sorsára.
– Várj meg, Beecher! – hallok egy erőtlen hangot a hátam
mögül.
Megfordulva Dallast látom feltűnni a kanyarban, az út közepe
felé jár. Már ötven méter sincs köztünk. Rohan, hogy utolérjen.
De nem olyan gyors, mint én.
– Ki az? – kérdezi rémülten Clementine.
– Ne izgulj, csak Dallas – válaszolom.
– Miért mondtad el neki, hogy ide jövünk? – von kérdőre
Clementine, emlékezve Tot tanácsára, hogy ne bízzunk meg
senkiben.
Nem válaszolok.
A GPS a telefonomon azt mutatja, hogy 319 lábra vagyunk. De
nekem már nem kell ahhoz segédeszköz, hogy lássam a célt.
Kiterjedt hókéreg borítja a talajt, amelyen át lábnyomok
keskeny aknamezője vezet az egyik sírhoz: egy nyolc láb magas
obeliszkhez, amely úgy fest, mint a Washington-emlékmű
kicsiben.
– Ez lesz az, ugye? – suttogja mögöttem Clementine.
 Ahogy vágtázni kezdve elhagyom a köves utat, jégre visz a
lábam. Balra húzok, vigyázva, hogy ne semmisítsem meg a
bizonyítékot. A lábnyomok frissnek tűnnek – ma délelőttinek.
Van egy másik pár lábnyom is, amely visszafelé vezet, a térséget
övező facsoporthoz.
– Gondolod, hogy van ott valaki? – kérdezi Clementine, aki
szintén észrevette a lábnyomokat.
Nem válaszolok. De szemembe ötlik valami az obeliszk
lábánál: nyirkos falevelek… földhányás… és egy kis lyuk a
piszkos, barna hóban.
Mintha elástak volna ott valamit.
Odaevickélve a kis nyúlüreghez bedugom a kezem, és addig
tapogatózom, amíg…
Megvan.
A halvány kő sima és lapos, remekül lehetne kacsázni vele
egy tavon. Dallas és Clementine odarohan hozzám. De ahogy
kihúzom a követ, tudom, hogy nem stimmel valami. A súlya
nem felel meg a nagyságának.
– Műanyag – mondom. – És azt hiszem, hogy… üreges.
– Persze hogy üreges. Különben hogyan rejthetnének el benne
valamit – közli Dallas, mint aki előre tudta, hogy ez lesz. – Nyisd
szét, lássuk, mi van benne.
Megfordítom a követ. És valóban nyitható az alja.
Úgy kuporgunk fölötte mindhárman, akár az anyamadár a
tojásán.
És végre meglátjuk, hogy mit rejtettek bele.
 78

Tot tudatosan választott az épület ellenkező végében lévő ESZIH

szobát.
Egy olyat szemelt ki, amelyet a törvényhozás embereinek
tartottak fenn. A törvényhozás védett szobáit egy középkorú
pasas felügyelte, aki azzal töltötte az estéit, hogy Adams
Morgan-i klubokban zenélt egy boldog, ámbár tehetségtelen
reggae-bandával. Fogalma sem volt arról, hogy használják a
szobát.
Ennek dacára Tot óvatosan közelítette meg. A szokásos
módon körbekanyargott a raktárban, kerülve a biztonsági
kamerákat és az idős önkénteseket, akiket a tizenhetedik
emeleten helyeztek el, hogy rendszerezzék a függetlenségi
háború hadiözvegyeinek nemrégiben előásott nyugdíj-
nyilvántartásait.
Tot ahhoz is elég fifikás volt, hogy ne a szokásos ajtónyitó
kódot használja.
Olyan fifikás, hogy a biztonságiak felülíró kódját használta
helyette.
Sőt olyan fifikás, hogy az épület azon kevés ESZIH szobájának
egyikét válassza, ahol nem volt biztonsági kamera (mivel a
szenátorok és képviselők többsége így kérte).
De mi volt Tot legfifikásabb húzása?
Gondoskodott arról, hogy ne egyedül dolgozzon ezen.
A jobb oldalán kattant és döndülve megnyílt a
pneumatikusan záródó vasajtó.
 – Késett – mondta Tot.
– Tévedés – válaszolta Khazei, ahogy az ajtó becsapódott
mögötte. – Éppen időben érkeztem.
 79

– Semmi.
– Nem, az nem lehet – mondja Dallas.
– De lehet. És úgy is van – jelentem ki, úgy fordítva az üreges
követ, hogy Dallas és Clementine is jól lássa.
Dallas hunyorog, közelebb hajol, megvizsgálja a szögletes kis
üreget a kőben. Nem vitás, hogy nincs benne semmi, ami azt
jelenti, hogy…
– Valaki már kivette az üzenetet – mondja Clementine
visszanézve a lópatkószerűen ültetett facsoporthoz vezető
lábnyomokra.
– Vagy még bele sem tették – mondom a pozitív gondolkodást
képviselve, de közben nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy
Clementine-nak igaza van. Követem a tekintetét a távoli
facsoportig. Nem látok mozgást. Nem hallok zajt. De
mindannyian ismerjük azt a testen kívüli élményt, amikor úgy
érezzük, hogy figyelnek minket. – Azt hiszem, rejtekhelyet kell
keresnünk. Jöhet valaki.
Dallas megrázza a fejét, a sírra mutat.
– Ez esetben hogyan kerültek ide a lábnyomok?
– Én arra gondolok, hogy talán tőled – provokálja Clementine
Dallast, de eközben is a facsoporthoz vezető lábnyomokat nézi. –
Még ha Beecher hívott ide, akkor is különös véletlen, hogy
velünk egy időben érkeztél meg.
– Érdekes, én ugyanerre gondoltam veled kapcsolatban – vág
vissza Dallas. – De úgy döntöttem, leszek olyan kedves és
megvárom, amíg elmész, és ezt csak a hátad mögött közlöm
Beecherrel.
– Abbahagynátok végre? – könyörgök nekik. Kísértést érzek,
hogy elmondjam Clementine-nak, mit csinált Dallas tegnap este.
Hogyan szúrta ki azt az embert a taxiban… adta át nekem a
rólunk készült videofelvételt, hogy ne jusson Khazei kezére… és
mondta el nekem a Culper-kör és az elnök külön bejáratú
csoportja, a vízvezeték-szerelők igaz történetét. De mindez még
nem változtat azon, hogy a műkő üres… Megint elakadtunk.
– Nem igaz – mondja Dallas lenyalogatva a hópelyheket a
szakálláról.
– Miről beszélsz? Ez volt az első pillanat, amikor mi voltunk
fölényben… ismertük a helyet, ahol az elnök és a vízvezeték-
szerelői üzeneteket hagynak egymásnak, de ahelyett, hogy
rajtakaptuk volna őket, itt állunk szétfagyva és megfürödve.
– Biztos vagy benne, hogy az elnök és a vízvezeték-szerelők
váltanak itt üzenetet? – kérdezi Dallas azon a kihívó hangon,
amit akkor használ, amikor úgy érzi, hogy nála van az irányítás.
– Kik azok a vízvezeték-szerelők? – akarja tudni Clementine.
– A barátai. Mint Nixon vízvezeték-szerelői – magyarázom. –
Azok az emberek, akikkel Wallace dolgozik.
– De érted, mit mondok? – folytatja Dallas. – Ha az a
bejegyzés tényleg az elnök és a vízvezeték-szerelői között váltott
üzenet volt… és megtudták, hogy kiderítettük…
– Akkor miért nem változtatták meg egyszerűen a
találkahelyet? – kérdezem befejezve helyette a mondatot,
miközben a kusza lábnyomokat szemlélem.
– Ráadásul, ha annyira féltek, hogy leleplezed őket, akkor
miért nem tett neked ajánlatot az elnök, amikor ott voltál vele a
védett szobában? Feltehetően neki szánták azt az üzenetet a
szótárban, nem igaz?
 Jó kérdés. És erre a feltételezésre építünk, amióta belevágtunk
az egészbe: arra, hogy amikor megtaláltuk a szótárt, a benne lévő
üzenetet az elnök váltotta valakivel a belső köréből. De ha nem
így áll a dolog…
– Szerinted az elnök megpróbálna kommunikálni valakivel a
saját körén kívül? – kérdezem.
– Igen, vagy pedig egy körön kívüli valaki próbál meg
kommunikálni az elnökkel – válaszolja Dallas.
Elfordulok a facsoporttól, és eszembe villan az eredeti üzenet:
Február 16.
26 év sok idő a titoktartásra.
– Lehet, hogy ezért rendelt oda téged az elnök ma délelőtt.
Lehet, hogy nem üzenetet akart neked átadni… hanem azt várta,
hogy üzenetet kapjon. Tőled.
Látom, hová akar kilyukadni. Ez az egyetlen logikus
magyarázat. Egész idő alatt úgy gondoltuk, hogy a szöveget a
szótárban Wallace-nak írta az egyik barátja. De ha valójában
valaki olyantól származik, aki nem az elnök oldalán áll… És ez
az illető vagy több illető valahogy tudomást szerzett a
vízvezeték-szerelőkről, és azt remélte, hogy feltárhat valamit,
ami huszonhat évvel ezelőtt történt…
– Arra gondolsz, hogy valaki fenyegeti Wallace-t? – kérdezi
Clementine.
– Szerintem ez már sokkal több, mint fenyegetés – mondom,
miközben fagyos párafelhőt eregetek minden egyes szótaggal. –
Ha ez az, amire gondolok, akkor itt valaki zsarolja az Egyesült
Államok elnökét.
 80

Belépve az ESZIH szobába Khazei gyorsan felmérte magának az

ablaktalan helyiséget.
– Hülyének néz? – kérdezte Tot a tévékészüléket babrálva a
gurulós állványon. – Itt nincsenek kamerák.
Khazei azért ellenőrizte a dolgot. Önmagának. Tényleg nem
voltak kamerák.
De ez még nem jelentette azt, hogy videofelvevő sincs.
– Hol találta meg egyáltalán? – kérdezte Khazei a
videokazettára mutatva, amelyet Tot a lejátszóba csúsztatott, és
bekapcsolta a tévét.
– A házában. Egy tamponosdobozba rejtette:
– Minek egy férfinak tampon? Úgy tudtam, egyedül él.
– Van egy nővére. És volt egy menyasszonya. Nem dobta ki a
holmiját – tette hozzá rosszallóan.
Khazei nem válaszolt. A nemrég manikűrözött körmeit
nézegette, kísértést érezve, hogy rágcsálni kezdje a hüvelykujja
körömágyát.
Elindult a lejátszás. A képernyőn feltűnt Orlando,
Clementine… és persze Beecher. Majd láthatóvá vált, mire
bukkantak aznap a szobában.
– Ó, hogy a… – motyogta Khazei.
Tot bólintott.
– Ahogy mondja.
 81

– Feketegolyó? – kérdezi Dallas.

– Az lesz az – bólintok egyetértően.
– Milyen fekete golyó? – kérdezi Clementine.
Dallasra nézek, aki megrázza a fejét. Nem akarja, hogy
elmondjam neki. Azt sem akarta, hogy magammal vigyem
Nicóhoz. Pedig csak így juthattam be oda. És most ide.
– Nem muszáj elmondanod, Beecher, ha nem akarod – biztosít
Clementine. – Nem baj. Megértem.
– Hallgass a lányra – sziszegi Dallas.
De Dallas nem veszi számításba, amit Khazei ma reggel
mondott nekem: ha végül minden kiderül és bizonyítják
Orlando meggyilkolását, Clementine ugyanúgy gyanúsított lesz,
mint én, tehát ugyanolyan joga van tudni, hogy mi a fene folyik
itt.
– Feketegolyó egy ember – mondom a hidegben dideregve
álló Clementine-nak. – Valójában csak egy srác… egy Griffin
Anderson nevű srác. Húszéves volt, amikor eltűnt.
– Eltűnt? Úgy érted, hogy elrabolták?
– Senki sem tudja. Ez a Feketegolyó volt a rosszfiú a városban,
akinek egy nyolcas számú fekete golyó volt a karjára tetoválva.
Az a lényeg, hogy ez történt huszonhat évvel ezelőtt. Február 16-
án. Aznap éjjel tűnt el az elnök ohiói szülővárosából.
– És ez mit jelent? – kérdezi Clementine. Ekkor megroppan
egy gally a facsoportnál. Mindannyian odanézünk. Nehéz bármit
is kivenni. – Úgy gondolod, hogy az elnöknek fiatal korában
köze volt ehhez?
– Fogalmam sincs, de… nos, igen – válaszolom, miközben a
facsoportot pásztázom. – Gondolj bele. Történik valami aznap
éjjel, Wallace elveszti a hidegvérét és… nem tudom… A
jövendőbeli elnök és a társai eljátsszák a Titokzatos folyót és
valahogy eltüntetik Feketegolyót…
– Amíg váratlanul fel nem bukkan valaki a múltból, és
valahogy újra nem éleszti a sztorit – mondja Dallas szúrós
szemmel méregetve Clementine-t.
– Hagyd őt békén, Dallas – figyelmeztetem.
– Nem, mondd csak ki, amit gondolsz, Dallas – biztatja
Clementine.
– Már kimondtam – vág vissza Dallas.
– És ez lenne a te nagy teóriád? Azt hiszed, hogy
megszereztem valami régi infót, aztán Beechert felhasználva
terrorizálni próbálom az elnököt?
– Léteznek ennél nevetségesebb elméletek is.
– Egy pillanatra vegyük komolyan a téveszmédet. Szerinted
milyen indítékból teszem ezt?
– Láttam, hol élsz, Clementine. Ott voltam tegnap éjjel –
mondja Dallas. – Ne vedd sértésnek, de az a ház… az a
környék… nyilván volna hová feljebb lépned.
– Elég volt, Dallas! – kiáltok rá.
– Nem ismersz, engem – hördül fel Clementine, minden
szótagnak nyomatékot adva. – Vigyázz, hogy mit beszélsz!
– Ó, tehát már fenyegetsz. Felesleges is lenne azzal
példálóznom, hogy az alma nem esik messze a fájától. Amilyen
az apa, olyan a lánya…
Clementine előrelendülve Dallas torkának akar ugrani.
– Te rohadék!
 Dallas elé vetem magam, a levegőben állítva meg Clementine-
t, centiméterekkel azelőtt, hogy Dallasra vetné magát. Eszelősen
csapkod maga körül, és ahogy teljes sebességgel a mellkasomnak
ütközik, hátratántorodom a súlyától.
– Nyugalom, Clemmi! – szólok rá, megvetve a lábamat a
hóban. Küszködve próbál szabadulni, egymásnak préselődik a
mellkasunk…
– Ne merészelj hozzá hasonlítani! Vond vissza, amit mondtál!
– ordítja Clementine őrjöngő haraggal Dallasnak.
– Nem gondolta komolyan – igyekszem csillapítani, miközben
elállóm az útját.
– Vond vissza! – üvölti, forró lehelete az arcomba csap. Jobban
ki van kelve magából, mint amikor Khazei bőszítette fel.
– Clementine! Elég! – szólok rá erősen megragadva a vállát,
hogy érezze.
Rám emeli a tekintetét, még mindig fortyog benne a harag. A
legijesztőbb, hogy a másodperc töredékére tényleg olyan lesz,
mint az apja. Csikorgatja a fogát, kidagadnak az erei. Várom,
mikor támad nekem.
– Most már elengedhetsz mondja halkan. A karja még mindig
megfeszül.
– Biztos? – kérdezem.
– Engedj el, Beecher. Szeretném, ha most elengednél.
Miközben kirántja a karját a markomból, Dallasra nézek, azt
remélve, hogy bocsánatot fog kérni. Nem fog.
– Dallas nem úgy értette – mentegetem.
– Tudom, ki vagyok! – veti oda Clementine, és igyekszik
visszanyerni az önuralmát. – Tudom, hogy indulatos vagyok. És
szenvedélyes. Tudom, hogy könnyen kijövök a béketűrésből…
de nem vagyok az apám, Beecher! Nem vagyok olyan, mint… –
kezdi, de nem hajlandó kimondani Nico nevét.
Próbálom megnyugtatni.
 Megint elhúzódik. Már megtanultam, milyen jól tudja
rejtegetni a sebzett énjét. De ezek a dührohamok… a méreg,
amely kilövell belőle és kegyetlenül mar… Vannak dolgok,
amiket nem lehet elrejteni… különösen azt, hogy kik vagyunk
valójában.
– A legkevesebb, hogy úgy teszel, mintha kiállnál mellettem –
mondja Clementine levegő után kapkodva.
– Tudod ugye, hogy én nem azonosítalak Nicóval?
– Tudom, hogy mondani ezt mondod. De az számít, hogy mit
gondolsz valójában.
Belém marnak a szavai, ahogy kilöki őket a fagyos levegőbe.
Mielőtt megszólalhatnék, Clementine sarkon fordul és elindul
egyedül visszafelé az ösvényen.
– A bocsánatkérés ráér – mondja Dallas megragadva a
karomat, ahogy Clementine után iramodnék. – Most menjünk
vissza a csoporthoz, hogy találjunk valami megoldást.
– A csoporthoz? A ti nagyszerű Culper-körötökhöz? –
kérdezem Clementine után nézve, akinek kell némi idő, hogy
lenyugodjon. – Ha nem vetted volna észre a nagy hetvenkedésed
közben, Dallas, ti nem jutottatok semmire, amíg én nem
szállítottam az eredményt Nicótól. És ha nem vetted volna észre,
minden más kudarcba fulladt. A kő üres volt, az üzenetek
eltűntek, nincs nyom, amit követhetnénk.
– Ez nem igaz. Magad mondtad, hogy Tot megszerezte a
rendőrségi jelentést… amiben az elnök orvosa szerepel…
– Stewart Palmiotti.
– Igen, és amikor Palmiotti hazament az egyetemről, ő látta
utoljára élve Feketegolyót… és ő mondta azt a rendőröknek,
hogy Feketegolyó önként szállt be abba a kocsiba. Amíg te
Clementine körül rohangáltál, én ellenőriztettem a dolgot az
embereinkkel. Ők is megtalálták a jelentést. Palmiotti tudja, mi
történt valójában aznap éjjel, így mi azt tehetjük, hogy…
 – Mit tehetünk mi? Odaküldünk valakit a Culper-körböl, hogy
vonja kérdőre Palmiottit? Ez volna az új mesterterv? Hogy
bemasíroznak a Fehér Házba, ujjal mutatnak az elnök legrégebbi
és legkedvesebb barátjára, aki egy régi titkot rejteget?
– Meg volnál lepve, mi mindent elmondanak az emberek,
amikor azt hiszik, hogy te vagy fölényben.
– Csakhogy mi nem vagyunk fölényben! Mindössze egy darab
papírunk van arról, hogy tudom, mit tettél tavaly nyáron, ami
bizonyítéknak édeskevés! Hát, én azt mondom neked, és nem
érdekel, milyen pengeagyak vannak a Culper-körödben, hogy ha
bementek oda üres kézzel és rángatni kezditek az oroszlán
farkát, az az oroszlán ki fogja mereszteni a karmait és leckét ad
abból, hogy miért lett ő az állatok királya. És az első karom
engem fog támadni.
Clementine visszafelé tart a kanyargós betonúton. És Dallas
most először nem áll le vitatkozni. Tudja, hogy igazam van.
Tudja, hogy amint megjön a toxikológiai jelentés és Khazei
bizonyíthatja, hogy Orlandót meggyilkolták, minden szempár
arra a személyre fog irányulni, akit utoljára láttak együtt
Orlandóval: rám. És amikor megnyílik a fekete lyuk, nem is fog
összezárulni addig, amíg el nem nyel mindenkit, aki az útjába
kerül.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nem koncentrálhatunk
Palmiottira – mondja Dallas, és a lábnyomokra mutat. –
Kutatnak az embereink, és sok mindent kiáshatnak. Bármi
történt is annyi évvel ezelőtt, ki fogjuk deríteni, hogy mit láttak,
ki volt ott… sőt hol voltak ők…
– Várj! – hallgattatom el. – Ismételd meg ezt.
– Hogy kiderítjük, mit láttak?
– Nem. Azt, hogy hol voltak. Ha megtudjuk, hogy hol
voltak… – előhúzom a telefonom és gyorsan beütök egy számot.
 82

– Mit csinálsz? – kérdezte Dallas.

– Ha el akarjuk kapni az oroszlánt – válaszolta neki Beecher –,
nagyobb puskára lesz szükségünk.
A még mindig a facsoport mögül figyelő borbélynak vissza
kellett tartania a lélegzetét, hogy hallja őket. Megpróbálta
bebeszélni magának, hogy egyelőre nincs nagy baj. De amikor
Beecher a távolban felhívott valamilyen számot, Laurent tudta,
mi az igazság – és azt is tudta, hogy nagyon is baj van.
Abból, amit hallott, megértette, hogy Beecher és társai már
nem pusztán találgatnak. Ismerik a részleteket. Tudnak neveket
– és nem csak az elnökét. Tudnak Palmiottiról… és a Feketegolyó
név is elhangzott.
Ha tudnak róla… akkor arra is rájönnek, mi történt azon az
éjszakán.
A javai kassziafa oldalában, amely elrejtette szem elől a
borbélyt, egy kis hófolt tapadt fehér szigetként a kéregre, de
most lassan elkezdte lepergetni az erős szél. Laurent figyelte,
hogyan zsugorodik össze pehelyről pehelyre a kis sziget, és
tudta, hogy ugyanez történik velük is.
Erózió az idők során.
Palmiotti azt mondta egyszer, hogy meg tudja állítani. Elérni
valamiképpen, hogy ne lehessen belőle gond. De a bizalom is
csak olyan, mint a barátság vagy a titkok. Mind ki van téve
ugyanannak a sorsnak…
Erózió az idők során.
 Laurent ezt most tisztán látta. Ez nem a tornádó kezdete.
Hanem a vég kezdete.
A fa oldalában a hósziget már csak akkora volt, mint egy
negyeddolláros, és a borbély szeme láttára söpört végig rajta egy
újabb szélroham. A havas térség túlsó felén álló Beecher is
valami hasonlóra készült. Ahogy a hófolt utolsó pelyhei is
eltünedeztek a fakéregről, a borbélynak elszorult a torka, és
heves érzelmek szállták meg, akárcsak annak a vendégnek a
tetoválása láttán.
Ha Laurent meg akarta állítani a tornádót, arra csak egyetlen
módja volt. De eddig a pillanatig nem gondolta volna, hogy elég
bátor lesz megtenni.
De most igen.
A zakója zsebébe nyúlva Laurent erősen megmarkolta azt a
tárgyat, amelyet ösztönösen vett magához a borbélyüzletben:
egyike volt annak a néhány emléktárgynak, amelyet az apja
hazahozott a háborúból. A mesterborbély gyöngyház nyelű, éles
borotváját.
Előhúzta és kinyitotta, miközben a hófolt utolsó pelyhei is
leváltak a fakéregről.
A havas mező másik végében Beecher és Dallas háttal állt
neki.
A tornádó minden eddiginél nagyobb erővel készült lecsapni.
 83

– Nemzeti Levéltár – szól bele egy ismerős hang a telefonba. –

Hová kapcsolhatom?
– Katya, itt Beecher. Tudod adni nekem Mr. Harmont az
Elnöki Nyilvántartóból? – Állok a hóban, és látva az
értetlenséget Dallas arcán, megmagyarázom: – Ki kell
derítenünk, hogy mi történt valójában február 16-án, igaz? A
gond az, hogy a történtek egyetlen dokumentuma a rendőrségi
jelentés, amely Palmiotti közlésein alapul. De mi van akkor, ha
kinyomozzuk, hol volt Palmiotti és Wallace február 17-én? Vagy
18-án…
Dallas összehúzott szemmel töri a fejét. Tudja, mi a probléma.
Huszonhat évvel ezelőtt Wallace még nem volt elnök. De ez nem
jelenti azt, hogy nincs róla semmi az elnöki irattárban.
– Oké, tehát amikor ez történt… huszonhat évvel ezelőtt, az
elnök egyetemre járt – gondolkozik Dallas hangosan.
Dallas tudja, hogyan működik a levéltár. Tudja, miket őrzünk.
És tudja, hogy amikor Wallace vagy bármelyik elnök hivatalba
lépett, az volt az első dolgunk, hogy aktát nyitottunk róla. De
mindenekfelett elkezdtük feltölteni azt az aktát az élettörténete
anyagának összegyűjtésével. Fotók, családi képek, mementók,
születési anyakönyvi kivonatok és általános iskolai
bizonyítványok.
Így vannak meg nálunk azok a csecsemőkori fotók Clintonról.
Innen tudjuk, hogy mit írtak Bush vagy Obama szöveges
értékelésébe az ötödik osztályban. És tudjuk, hogy mindezek a
dokumentumok végül az elnöki könyvtárba kerülnek, ezért
abban a pillanatban, amit megválasztanak egy új elnököt, a
kormány elkezd mindent begyűjteni, amit csak lehet, És ami a
legszebb: találják ki, hol őrzik ezt az anyagot?
– Gondolod, hogy van arról valami, hol volt Palmiotti február
16-án? – kérdezi Dallas.
– Tudjuk, hogy Ohióban volt. Benne van a rendőrségi
jelentésben. Ő is és Wallace is hazautaztak ez egyetemről,
tehát…
– Tessék, itt Mr. Harmon – szól bele kurtán egy hang a
telefonba. Az Elnöki Irattár vezetője megengedheti magának,
hogy türelmetlen legyen vagy Mr. Harmonnak nevezze magát.
Ezt az egykori haditengerészt kizárólag a tények érdeklik.
– Mr. Harmon, Beecher vagyok a Régi Katonaiból.
– Már mondta Katya.
– Igen, nos… arról keresek adatot, hogy amikor Wallace elnök
egyetemre járt…
– Azoknak az iratoknak a nagy része még feldolgozás alatt
van.
– Tudom, uram, de egy bizonyos dátumról próbálok anyagot
gyűjteni… a február 16-ai hétről az elnök utolsó egyetemi
évében. – Miközben kimondom a szavakat, Clementine, aki már
messze jár az úton, csaknem egy futballpályányi távolságra,
hátrapillant. Nem érdekel, hogy kinek a lánya. Kizárt dolog,
hogy onnan meghallja. Visszafordul és továbbmegy. – Az
alapítvány egyik barátjának kell – mondom Harmonnak.
A levéltári zsargonban az alapítvány barátja az egyik
nagykutya támogatót jelenti, aki számtalan kiállításunkat
szponzorálja.
A csend a vonalban arról árulkodik, hogy Mr. Harmon
bosszús. De azzal is tisztában van, hogy csak azért állíthatjuk ki
az eredeti Magna Charta egyik példányát, mert az alapítvány
barátja – a Carlyle Group vezetője – kölcsön adja nekünk.
– Küldje el a kérése írásban. Utánanézek – mondja Mr.
Harmon.
A kattanásból tudom, hogy bontotta a vonalat.
– Wallace egyetemi iratai? – kérdezi Dallas. Elteszem a mobilt,
és csak állunk ott, miközben a hó a lábunkat nyalogatja. –
Tényleg azt hiszed, hogy valami régi angoldolgozatban rejlik a
terhelő bizonyíték? „Mivel töltöttem a tavaszi szünetet, avagy
hogyan rejtettük el Feketegolyó hulláját?” írta Orson Wallace.
– Nincs terhelő bizonyíték, Dallas. Én csak a dátumokat
próbálom összerakni. Ha szerencsénk van, ebből ki fog derülni,
hogy bejárt-e az órákra Wallace azon a héten, vagy annyira
kiborították a történtek, hogy hiányzott néhány napot.
– Tehát a katalógusokat keresed? Sajnálattal kell közölnöm
veled, hogy az egyetemen nem vezetnek listát az óralátogatásról.
– Én szintúgy sajnálattal közlöm veled, hogy fogalmad sincs,
miket vezetnek. Wallace talán beszélt egy tanácsadóval, amikor
visszament az iskolába, és erről lehet egy lappangó feljegyzés az
egyetemi dossziéjában – mondom átnézve Dallas válla fölött,
ahol Clementine már csak egy kis sötét pötty a fehérségben.
Megint roppan egy gally a facsoportnál.
– El kell tűnnünk innen – mondom.
Dallas engem figyel, miközben én Clementine-t figyelem,
aztán elindul utánam a temetői betonúthoz, amely még őrzi
Clementine havas lábnyomait.
– Beecher, van fogalmad arról, hogyan sikerült titokban
maradnia a Culper-körnek több mint kétszáz éven át?
– Bizalom.
– Pontosan. Bizalom – mondja Dallas. – Kétszáz év bizalom az
arra méltó emberekben. Akkor most hadd kérdezzek valamit:
mindent elmondtál Clementine-nak a Culper-körről, amit tőlem
hallottál?
– Megkértél, hogy ne tegyem.
– Igen. De az a lényeg, hogy megfogadtad. És tudod, hogy
miért fogadtad meg? Mert Clementine esetében van egy
hangocska a nadrágodban, ami megsúgja neked, hogy mit
tegyél… de amikor arra készültél, hogy beszélj neki a Culper-
körről, akkor megszólalt egy másik hang is… egy hang a
fejedben, ami azt súgta, hogy ne tedd. Akármi is az oka, valami
az agyadban azt súgta, hogy jobb, ha Clementine nem tud erről.
És ez az a hang, amelyre hallgatnod kell, Beecher. Többre mész
vele, mint ha a nadrágodban lévő hangra hallgatsz – mondja, és
a betonútra lépve eltapossa Clementine lábnyomát a saját havas
lábnyomával.
– Nagyra értékelem ezt a beszélő pénisz példázatot, de
legyünk őszinték, Dallas… ha ma délelőtt nincs velem
Clementine, akkor be sem jutottam volna Nicóhoz.
– És az olyan nagy baj?
– Ha Nico nem fejti meg a jeleket, akkor most nem lennénk itt
– mutatok rá felzárkózva mellé és az orrá alá dugva az üres
követ.
– Miről beszélsz?
– A koordinátákról. Északi 38 fok, nyugati 77 fok…
– Menjünk vissza – mondja Dallas megtorpanva az ösvényen.
– Megmutattad neki az eredeti lapot a láthatatlan tintával?
– Nem… – ütök a zakózsebemre, majd a nadrágzsebemre. –
Csak azt ne mondd…
– Mit, Beecher? Odaadtad Nicónak a papírt?
– Természetesen nem. A sietségben… az izgalomban… azt
hiszem, ott felejtettem.
– Nem te felejtetted ott, Beecher. Eltette. Nem láttad A
bárányok hallgatnakot? De még mennyire hogy eltette! Ami azt
jelenti, hogy mialatt kezed-lábad töröd az elnök miatt, kiadod az
egész sztorit annak az elmebetegnek, aki merényletet kísérelt
meg egy korábbi elnök ellen!
Próbálom meggyőzni magam, hogy Nico nem tud az elnökről,
nem tudja, kinek szánták az üzenetet, de ezt elsöpri az a tény,
hogy Nicót csak kétféle ember látogatja: a hozzá hasonló
eszelősök és a szenzációhajhász riporterek.
– Jól teszed, ha imádkozol, hogy ne legyen hozzáférése egy
fénymásolóhoz vagy egy szkennerhez – mondja Dallas, felidézve
bennem, mi történne, ha Nico átadná a papírt egy ilyen
valakinek.
Lenézek a dombtetőről, Clementine-t keresve. Eltűnt. Nem
látok mást, csak Nicót és ahogy halk, kimért hangon köszönetet
mond, amikor távozom. Nyilvánvalóan eltette.
– Csak azt ne mondd, hogy visszamész a St. Elizabethbe! –
csattan fel Dallas, holott már tudja a választ.
– Muszáj – mondom neki kilépve. – Vissza kell szereznem,
amit Nico elvett tőlünk.
 84

Volt valami, amit az a kusza, gyér szakállú – Dallas – mondott. A

borbély hunyorogva nézett ki a szélvédőn, ahogy a délelőtti
napfény visszaverődött a kormos hókupacokról, és akaratlanul is
észrevételezte, hogy hirtelen felszaporodtak a környéken az
italboltok és a mosodák. Természetesen volt egy borbélyüzlet is,
Tudta, hogy mindig van egy borbélyüzlet, leolvasva a kézzel
festett cégtábla nagy piros betűit.
Lefékezve a piros lámpa előtt nem bánta, hogy ott maradt a
temetőben. Készen állt. Megbékélt. De amikor meghallotta, hogy
azok a szavak elhagyják Dallas ajkát, tudta, hogy van még egy
doboz, amit ellenőrizni kell.
Huszonhat évvel ezelőtt kapkodva cselekedett. Bár
visszatekintve azt sem bánta meg. Megtette, ami abban a
pillanatban tőle telt.
Ahogy most is megteszi.
Ahogy zöldre váltott a lámpa, olyan élesen rántotta balra a
kormányt, hogy egy töredék másodpercre a kocsi megfarolt a
szürke latyakban. Laurent egyenesbe hozta, és érezte, hogy már
közel a cél.
Ez lesz az.
Abban a pillanatban tudta, ahogy meglátta az épületet a
távolban.
Tudta, ahogy megérezte a nyitott borotvát a zsebében.
Tudta, ahogy meglátta – a dombtetőn parkolva – az
ezüstszínű kocsit, amelyet Beecher vezetett.
 És tudta, amint megpillantotta, közvetlenül a főkapu mellett,
a vékony, fekete betűket, amelyek ugyanazt a két szót adták ki,
amelyek a temetőben elhagyták Dallas ajkát.
ST. ELIZABETH.
Végül is a nagyobb jót fogja szolgálni.
 85

Tizenkilenc percig rart, amíg kiteszem Dallast a levéltárnál,

tizenegy perc, amíg visszahajtok az ezüst Toyotával a St.
Elizabethbe, aztán teljes negyven másodpercig csak állok
odakint, a sztorimat gyakorolva, mielőtt benyomulok a
főbejáraton Nicóhoz.
– Üdv… elnézést… azt hiszem, fönt hagytam a
jegyzetfüzetemet – mondom a biztonsági őrnek, hülyének
tettetve magam, és felmutatva az ideiglenes belépőkártyámat,
amit alig egy órával ezelőtt kaptam a nőtől.
A rosszfiú frizurás őr a szemét forgatja.
– De igyekezzen – mondja, miközben hangos döndüléssel
kinyílik az acélajtó, és én aznap már másodszor áthaladok a
fémdetektoros kapun.
– Ne aggódjon – válaszolom. – Villámgyors leszek.

Igyekszem biztos lábon állni, egyensúlyban tartva magam,

miközben a testem felveszi az emelkedő lift ütemes rángását.
Egy órával ezelőtt, amikor itt álltam, Clementine kezét
fogtam. Most ebből a gondolatból merítek erőt, de ez sem tud
megnyugtatni.
Ahogy zörögve kinyílik az ajtó és kiszállok a liftből, ugyanaz
a fekete nő vár rám ugyanazzal a kulcskarikával.
– Itt felejtette a jegyzetfüzetét? – kérdezi nevetve. – Remélem,
nincsenek benne telefonszámok. Nem akarhatja, hogy Nico
felhívja a rokonait.
 Nevetést színlelek, miközben a nő megint kinyitja a vasajtót és
végigvezet a folyosón a társalgóba.
– Christopher, segítenél nekünk? – kérdezi a nő, ahogy
elhaladunk egy ropogósra keményített fehér inget viselő férfi
ápoló mellett.
– Újabb látogatót kaptunk, most jön fölfelé.
Amikor magamra hagy, gyorsan körbepillantok a neonfényes
társalgóban: páciensek néznek többféle tévét, ápolók lapoznak
papírokat, valaki pénzérmét dob az üdítőautomatába. De ahogy
odapillantok a plexiüveg tetejű kerek asztalra a sarokban…
Nico nincs ott.
– Most kihez jött? – kérdezi a testes férfi ápoló, miközben
felrázza és a helyükre igazítja a párnákat az egyik kiült kanapén.
– Nicóhoz – válaszolom jelvényként felmutatva az ideiglenes
kártyámat. – Nála voltam látogatóban, és azt hiszem, itt hagytam
a jegyzetfüzetemet.
Ő is végigpásztázza a helyiséget, kezdve a kerek asztalnál.
Ismeri Nico napirendjét.
– Fogadok, hogy a szobájában van. 711-es – mondja balra, a
lengőajtóra mutatva. – Ne féljen, egyedül is bemehet hozzá.
Nicónak joga van látogatókat fogadni a szobájában.
– Igen… nem… gyors leszek – mondom elindulva a lengőajtó
felé, és emlékeztetem magam arra, amit az első itt jártamkor
mondtak: ez kórház, nem börtön. De ahogy a jól megvilágított
társalgóból kilépek a sokkal kisebb, sokkal sötétebb, sokkal
csendesebb kórházi folyosóra, a hirtelen támadt csend nagyon is
tudatára ébreszt, hogy mennyire egyedül vagyok.
A folyosó végén egy belső vaslépcső, amelyet vastag üvegajtó
zár el, hogy erről az emeletről ne legyen elérhető. Még az üvegen
át is hallatszik a léptek döngcse, ahogy valaki néhány szinttel
feljebb lefelé tart.
 A szobaszámokat nézegetve legalább három olyan betegszoba
mellett haladok el, amelyek kívülről lakattal zárhatók. Az egyik
le is van lakatolva. Tudni sem akarom, ki lakik ott.
Mire megérkezem a 711-es szobához, már lerángattam
magamról a télikabátot, hogy ne izzadjak. Nico ajtaján is lakat
van, de résnyire nyitva áll. Ég a villany. De innen úgy látszik,
hogy senki sincs odabent.
Hátranézek. A férfi ápoló még mindig figyel a lengőajtóba
vágott ablakon át.
– Nico! – szólok be, halkan megkocogtatva az ajtót.
Nem kapok választ.
– Itt van, Nico? – kérdezem, mégegyszer bekopogtatva.
Most sem jön válasz.
Ismerős ez a pillanat. Mint ott, az eredeti ESZIH szobában:
egy elijesztő ajtó, egy tiltott helyiség és egy soha vissza nem térő
alkalom. Akkor azt mondtam Orlandónak, hogy ne legyünk az a
fickó a horrorfilmben, aki megnézi, honnan jön a zaj az erdőben.
De az a helyzet, hogy most szükségem van arra, ami az erdőben
van.
Megfeszítve az államat kissé benyomom az ajtót, és a
rózsavízparfúm illata visszarepít a múltba. Ugyanez az illat
lengte be Clementine-ék régi házát. Ahogy előrehajolok,
műszálas télikabátom smirgliként dörzsöli végig az ajtót.
Nyújtogatom a nyakam, hogy belássak…
– Mi a fenét csinál maga? – csattan fel egy dühös hang a
hátam mögül.
Sarkon fordulva egy magas, barna hajú férfit látok – egy újabb
ápolót gumikesztyűben, aki papírpoharakat visz egy hosszú
tartóban.
– Semmi keresnivalója itt! – mordul rám az indulatos ápoló.
 – A másik ápoló mondta… az a fehér inges… ott, elöl –
dadogom a hátam mögé mutatva. – Azt mondta, hogy Nicónak
joga van látogatókat fogadni.
– Christopher? Christopher nem is ápoló! Ő csak a
gyümölcslevet osztja! És ne higgye, hogy nem tudom, mit csinál
itt!
– Én… én nem csinálok semmit.
– Mondja maga. De azért évente felbukkan nálunk egy ilyen,
aki autogramra vagy valamilyen emléktárgyra vadászik… tavaly
is meghirdetett valami pasas egy Bibliát az eBay-en, azt állítva,
hogy Nicóé volt. Tudom, hogy jó fejnek képzeli magát, de arról
sejtelme sincs, milyen keményen dolgozik Nico. Nem könnyű
neki, tudja? Hagyja őt békén!
– Igen, úgy lesz. Én csak… én csak a jegyzetfüzetemért jöttem
– mondom neki.
– Miért?
– A jegyzetfüzetemért. Ma látogatóban voltam nála. Kutatást
végzek. És azt hiszem, itt felejtettem a jegyzetfüzetemet.
Az ápoló erre felkapja a fejét, és teljes két másodpercen át
tanulmányoz. Úgy dönt, hogy hisz nekem. Visszamutat a
lengőajtón túl a társalgóra és magyarázni kezd: – Nico most a
házimunka feladatait teljesíti az RMB épületben. Ha kérdezni
akar tőle valamit, ott megtalálja. Nem mehet be a szobájába az
engedélye nélkül. Tudja, hol van az RMB épület?
– Az a vörös téglás, ugye? – kérdezem már az ajtó felé
igyekezve. Emlékszem, hogy Nico ott etette a macskákat. – Igen,
tudom, hogy hol van.
 86

– Hideg van ma, mi? – szólít meg egy fiatal biztonsági őr nagy
pecsétgyűrűvel, ahogy széltől tépázva benyomulok a vörös
téglás RMB épület előcsarnokába.
– Én wisconsini vagyok. Nekünk ez nyár – mondom lazára
véve a figurát, miközben megállok a pultnál és beírom a nevem a
látogatókönyvbe. – Hol játszott? – mutatok a gyűrűjére, amelyet
egy arany futball-labda díszít.
– Floyd megyei középiskola. Virginiában – válaszolja. – A
osztály, nem AAA, de mégiscsak állami bajnokság.
– Igen, állami bajnokság – bólintok rá, arra gondolva, hogy
engem csak egy dolog érdekel igazán a középiskolából.
– Maga lenne Nico embere? – kérdezi az őr.
– Hogyan?
– Ideszóltak a főépületből, hogy jönni fog… Nicót keresi, igaz?
– Mielőtt válaszolhatnék, egy magas, vékony, fekete nő piros
keretes szemüvegben kilöki az épület belsejébe vezető vasajtót.
Miután ott találtak Nico szobája előtt, nem engednek be kíséret
nélkül.
– Vivian majd kalauzolja – közli az őr a vadonatújnak tűnő
fémdetektoros kapura mutatva. De amikor a szemüveges
ápolónő lehúzza a belépőkártyáját a szintén vadonatújnak tűnő
leolvasón, leesik a tantusz, hogy ez az épület – a másikkal
ellentétben, ahol kulcskarikákkal operálnak – high-tech
biztonsági rendszerrel van ellátva.
 – Maga riporter? – kérdezi a piros szemüveges, miközben
kinyitja az ajtót és beterel.
– Nem, nem… én kutatásokat végzek – mondom belépve.
– Vagyis riporter – évődik velem.
Meglátok egy táblát a falon, amelyen ez áll:

GERO-PSZICHIÁTRIA

A folyosón egy üres hordágy, egy üres kerekes szék és egy

modern tolókocsi. Minden fényesre suvickolt, makulátlanul
tiszta. Még a rozsdamentes acél kézfertőtlenítők a fel mentén
sem kellenek ahhoz, hogy felismerjem: kórházban vagyok.
– Nem tudtam, hogy van egy mindennel felszerelt kórházi
szárnyuk is – mondom, miközben elhaladva egy nyitott ajtó előtt
egy különböző monitorokhoz kapcsolt idős férfit látok az ágyon
fekve, aki meredten bámulja a tévét.
– Öregszenek a lakóink. Kell egy hely, ahol gondoskodunk
róluk. Erről is írhatna egy cikket, nem csak a szokásos témákról,
amelyekért hozzánk fordulnak. – Mondana még valamit, de
közben célba érünk: a nővérpulthoz, amely szigetként emelkedik
egy hosszú helyiség közepén. A kísérőm itt megáll, és felvont
szemöldökkel, zavartan néz körbe.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Igen, csak… Nico az előbb még itt mosta a követ.
Követem a tekintetét, és látom, hogy a kő még mindig
nedvesen fénylik.
– Várjon egy pillanatot – mondja a nővér felkapva a telefont a
pultról és gyorsan beütve néhány számot. Miközben várunk,
követem a tekintetemmel a nedves sávot a padlón…
Odáig.
 Néhány lépésnyire tőlem csík húzódik – ahol a takarítókocsi
kerekei végiggurultak a nedves padlón –, vonatsínként futva,
majd éles szögben bekanyarodva az egyik betegszobába.
– Pam, nincs ott Nico? – kérdezi a nővér a telefonban.
Amíg a válaszra vár, én a csíkokat követve elindulok a nyitott
ajtó felé. Odabent nem égnek a lámpák, de besüt a nap az
ablakon. A nyakamat nyújtogatva belesek a szobába, és…
Semmi. Sem takarítókocsi… sem Nico, csak egy újabb beteg
az ágyban, gépekre kötve.
– Remek… odafönt van? – hallom a nővér hangját a hátam
mögül, aki még mindig a telefonba beszél. – Remek. Persze,
küldd már le, kérlek.
Miközben leteszi a kagylót, vetek még egy utolsó pillantást az
ágyban fekvő betegre. Hatvan év körüli lehet, és oldalt fordulva
szembenéz velem. Nem a saját jószántából. Párnákkal
támasztották ki a hátát. A teste mozdulatlan, a keze a mellkasán
fekszik, mint egy halottnak. Ugyanígy jártak el az anyámmal,
amikor a szívműtétje volt: az oldalára fordították, hogy
elkerüljék a felfekvést.
A férfinak a szeme a legfurcsább: pici és piros, mint a
denevéré. Ahogy belépek a szobába, egyenesen rám néz.
Felemelem a kezem, hogy elnézést kérjek az
alkalmatlankodásért, de gyorsan rájövök, hogy… alig rebben a
szeme.
Jobban megnézem. Nincs semmi a tekintetében. Nem irányul
egyáltalán semmire, csak fekszik ott, az egész teste ugyanolyan
merev, mint a karja…
De várjunk csak…
A karja. Van valami a karján.
Az arcom forró és vörös lesz, ahogy elfutja a vér.
Papírvékonynak és törékenynek érzek minden egyes csontot a
testemben, mintha könnyen elpattanó halszálka lenne.
 Nem vettem észre, amikor beléptem – az üres tekintetével
voltam elfoglalva –, pedig ott van, megfakultan és ráncosan az
alkarján.
Egy tetoválás.
Egy megereszkedett, elhalványult tetoválás.
Egy nyolcas számú fekete golyó.
 87

Huszonhat évvel korábban

Journey, Ohio

– Tizenhét dollár ötvennégy cent lesz…

– Nem… várjon, vannak kuponjaim – szakította félbe a testes,
vastag nyakú vásárló, előhalászva egy köteg gyűrött kupont, és
átadta a szupermarket pénztárosának.
A pénztárosnő megrázta a fejét.
– Fiam, ez így nem… – kezdett bele a pénztárosnő, de amikor
felnézett, hogy szemkontaktust teremtsen, rájött, hogy a vásárló
a szakadt fekete pólóban és a fekete Converse tornacipőben nem
fiú. – Majd én… add csak ide, majd én összegumizom – dadogta
a pénztárosnő, és gyorsan félrekapta a tekintetét.
Minnie Wallace akkor már tizenhat éve élt Turner-
szindrómával, és tudta, hogyan látják őt az emberek.
Hozzászokott a zavart pillantásokhoz. Ahogy ahhoz is
hozzászokott, hogy amikor távozik a kasszától és a
csomagolóhoz lép, egyszerre mindegyik csomagolófiúnak egy
másik pénztári sorban akad dolga.
– Mindig ez van – gondolta Minnie csalódottan, miközben
különválasztotta az olcsó tonhal konzerveket az olcsó
aszpirintől, és bezacskózta őket magának.
– Az új végösszeg… tizenöt dollár négy cent – közölte a
pénztárosnő, még egy lopott pillantást vetve Minnie széles
mellkasára és férfias, alacsony homlokára. Minnie ezt a pillantást
is elkapta. Hiába vágatta gombafrizurára a fekete haját, hogy
eltakarja az arcát.
Minnie megrázta a két, barna papírzacskót, és magához
szorítva emelt rajtuk egyet, majd az önműködő ajtó felé vette az
irányt.
Kint még néhány rózsaszín sáv csipkézte a szürke ohiói
égboltot, mielőtt a nap átadta volna a helyét a sötétségnek.
– Segítsek? – szólalt meg egy hang.
– Hogyan? – fordult sarkon Minnie elveszítve az egyensúlyát
és majdnem elejtve a két zacskót.
– Add csak ide – mondta egy agyonzselézett tüskehajú fiú, és
még időben magához ragadta a zacskókat.
– Hú, de nehéz – ugratta Minnie-t kedves mosollyal
csatlakozva hozzá. – Te aztán erős vagy.
Minnie rábámult, és végre meg tudta nézni magának az arcát.
Ismerték egymást az iskolából. Idősebb volt pár évvel, mert
többször bukott. Most lett csak végzős. Griffinnek hívták.
– Mit akarsz? – kérdezte Minnie gyanakodva.
– Semmit. Én csak… Úgy láttam, hogy jól jönne a segítség.
– Ha azt akarod, hogy a bátyám sört vegyen neked, akkor őt
kérd – mondta Minnie, aki pontosan tudta, mit csinál Wallace,
amióta hazajött a tavaszi szünetre.
– Nem… nem erről van szó. Figyelj már ide – kérlelte a srác,
és ahogy megigazította a zacskókat, láthatóvá vált a tetoválás az
alkarján. Egy fekete golyó 8-as számmal. – Én csak azt szerettem
volna… nem is tudom… lehet… – Griffin megállt a sarkon,
küszködve a szavakkal. – Lehet az, hogy egyszer elmenjünk
valahová?
– Ez most komoly?
– Persze… igen. Én csak… szoktalak látni a suliban… mindig
annak a bandának a pólója van rajtad… a Smiths – mondta, és
Minnie széles arca elpirult. – A Smiths menő.
 – Igen, szerintem is menő – válaszolta Minnie, de csak előre
mert nézni, a fekete Converse cipőjét bámulta, és megpróbálta
feltűnés nélkül széthúzni a bőrdzsekijét, hogy a fiú láthassa a
most viselt English Beat-pólót, amely ráfeszült kerek hasára.
– Igen, az English Beat is menő – tette hozzá Griffin,
helyeslően bólintva, és miközben újra eligazgatta a zacskókat,
vetett még egy lopott pillantást a lányra. Az úton átkelve Griffin
egy parkoló fekete Dodge Aspenre mutatott, amely olcsó
festékkel volt átkenve. – Hazavihetlek, ha akarod – ajánlotta fel.
– Nem kell hazavinned.
– Tudom – mondta a fiú a lányra pillantva, ezúttal
hosszabban. – De szeretném. Tényleg.
Minnie-t nem a felajánlás érte váratlanul. Még csak nem is a
fiú mosolya. Hanem az, ahogyan ránézett. Tizenhat éven
keresztül csak megbámulták, de rá sem nézett senki.
De Griffin igen. Ő ránézett. És mosolygott.
Még akkor is mosolygott, amikor Minnie szégyenlősen
elfordult.
Úgy érezte magát, mint a dugó, ami kilőni készül az üvegből,
és nem bírta ki sokáig, hogy ne nézzen vissza. Megállt, kihúzta
magát és – felelem nélkül – viszonozta a srác pillantását.
– Oké – mondta a kocsi utasüléséhez kerülve, és várta, hogy
Griffin kinyissa neki az ajtót.
A fiú a két zacskót fogva odahajolt, súrolta egymást a karjuk.
Olyan közel állt, hogy Minnie érezte a Wonder Bread
kenyérillatát a zacskóban és a fekete cseresznyés üdítőt Griffin
leheletén.
Minnie ránézett, várta, hogy mondjon valamit.
De csak egy fojtott kac-kac hallatszott.
Nevetés.
Bal felől jött. Minnie hátrafordulva követte a hangot, és két
srácot látott a sarkon – egy magasra felnyírt hajú feketét és egy
Oakland Raiders-mezt viselő fehéret –, akik egymást közt
röhögcséltek.
– Na, te gizda! – kiáltotta a fehér. – Abban fogadtunk, hogy
megcsókolod.
– Vesztettél, haver! Game over! – licitált rá a fekete.
– Nem is ezt mondtam! – nevetett Griffin.
Minnie csak állt ott, még nem egészen fogta fel a dolgot.
– Igazán hálás lehetsz nekem – mondta Griffin visszafordulva
Minnie-hez. – Két teljes percet adtam, hogy normálisnak érezd
magad.
Minnie sikoltani szeretett volna. Meg akarta ütni a fiút, de a
teste lebénult, és remegni kezdett a lába. Különben sem teheti
meg, hogy sír miatta. Azt már nem. Próbálta megacélozni magát,
de csak azt látta, milyen hangosan röhög mind a három. Két
takonyfolyó indult meg az orrából.
– Na, szevasz, nyomi – mondta Griffin ledobva a két zacskót.
Az egyikben összetörtek a tojások, A másikból egy
tonhalkonzerv pattogott végig a járdán.
– Tudsz róla, hogy úgy nézel ki, mint egy fiú? Mid van
odalent, fiúszerv vagy lányszerv? – kérdezte Griffin Minnie
ágyékára mutatva. A lábában még erősebb lett a remegés. – Fiú
vagy ott is, mi?
Minnie a könnyeivel küszködve megrázta a fejét.
– Lány vagyok – suttogta.
– És azt akarod mondani, hogy működnek is a lányszerveid?
Ki van zárva – mondta bele az arcába Griffin. – Ki van zárva,
hogy jók legyenek valamire.
Minnie figyelte, ahogy a tonhalkonzerv legurul az úttestre, az
oldalára fordul és lassuló körökben forog, mint egy megállni
készülő búgócsiga.
– Igazam van, ugye? – kérdezte Griffin, miközben a
konzervdoboz egy autó elé pördült. Minnie lehunyta a szemét, a
lába már csillapíthatatlanul reszketett. – Nem működik odalent
semmi, igaz? – kiáltotta Griffin. – Tanulj belőle, te állat. Isten
okkal intézte így… nem akarja, hogy a hozzád hasonló
torzszülöttek szaporodjanak!
Minnie lába már nem remegett. Érezte, hogy az eredmény
lecsorog a lábán.
– Te összepisáltad magad? – Griffin hátrált egy lépést, elhúzta
a száját. – Mi ez a szag? Fúj, ez undorító!
– Belerottyantott a bugyijába? – kérdezte a fehér srác.
– De bele ám! – nevetett Griffin.
A hátráló Minnie megbotlott az egyik zacskóban és fenékre
esett, amit szörnyű fröccsenés kísért. Griffin és a barátai
felüvöltöttek.
Minnie feltápászkodott, és a könnyektől párás szemmel
Griffin fekete golyó tetoválására nézett.
– Ezt figyeld! Ezt az abortuszszökevény pofát! És hozzá még
ez a bűz! – mondta az egyik röhögve.
– Hová mész, Elefántember? Itt felejtetted a zacskódat! –
kiáltott utána Griffin, miközben Minnie összeszedve magát
futásnak eredt. – Mit fogsz most csinálni? Megmondasz a
mamádnak?
Minnie nem válaszolt, rohant, ahogy csak bírt, és megpróbált
nem gondolni arra, mi csurog le a lábán. De Minnie Wallace
tudta a választ. Pontosan tudta, hogy mit fog csinálni.
Megkeresi a fivérét.
 88

Hátrálni kezdek, és beleütközöm a betegszoba nyitott ajtajának

élébe.
– Jó hírem van! – kiáltja a piros szemüveges nővér a hátam
mögött. – Nico fölment az emeletre, de már jön is vissza.
Alig hallom a szavait. Túlságosan leköt a páciens… a fekete
golyós tetoválással. A nyolcas számú fekete golyó…
– Ő itt… Akkor ő…
– Nyugalom, nincs semmi baja – mondja a nővér. – Idült
vegetatív állapotban van, amióta csak ide került. De erről
Nicóval kellene beszélnie. Arra bátorítjuk a pácienseket, hogy
terápiás célzattal menjenek be hozzá: hallgattassanak vele zenét,
dörzsöljék meg az arcát. És Nico esküszik, hogy hallotta
beszélni… persze csak motyogott valamit.
Szembefordulok az ápolónővel. Ez az első alkalma, hogy lássa
a pánikot az arcomon.
– Jól van? – kérdezi.
– Ez a neve? R. Rubin? – kérdezem leolvasva a nevet az ágy
alsó támlájára akasztott kórlapról. – Mióta van itt?
– Nos, ezek az információk…
– Mióta van itt? – ismétlem meg emelt hangon.
A nővért meghökkenti a kitörésem. Feketegolyó nem mozdul,
denevérszeme alig rebben.
– Tíz éve – válaszolja hidegen az ápolónő. – Most pedig meg
kell kérnem, hogy távozzon. Ha beszélni szeretne Nicóval…
Nico. Majdnem elfelejtettem, Nico mindjárt itt lesz.
 – Meggondoltam magam. Nem szükséges találkoznom vele –
mondom megkerülve a nővért és futásnak eredve az előcsarnok
felé. – Ne is szóljon neki, hogy kerestem. Csak kiborítaná –
figyelmeztetem, és komolyan is gondolom.
Ahogy belököm a vasajtót és kirohanok a hideg előcsarnokba,
még mindig pörög az agyam, próbálja összerakni a képet. Ha
Feketegolyó itt van, akkor… nem. Ne is gondolj erre, amíg nem
tudod biztosan.
– Hát, ez gyors volt – mondja a pecsétgyűrűs biztonsági őr a
pult mögül.
– Szabad… A beléptetőkönyv… – sürgetem a fekete borítású
kötetre mutatva a pult szélén. – Meg kell várnom, amíg kivezet?
– Nem, maga nélkül is meg tudom csinálni.
– Köszönöm, ez vagyok én – mondom tollat ragadva, és
fellapozom a könyvet. A nevem az utolsó oldalon van.
Szándékosan előrelapozok, gyorsan végigfutva a neveken.
Ha Feketegolyó itt van… Ha Nico tudja… vagy még ha nem
tudja is… kizárt dolog, hogy ezt segítség nélkül össze lehetett
hozni.
A teleírt könyv első dátumai júniusig, fél évvel korábbra
mennek vissza. Két-három látogató esik egy napra, így könnyen
ellenőrizhető, gondolom továbblapozva, hogy ki járt az
épületben öt hónapja… négy hónapja… három hónapja…
Ó, a francba!
Nem… az nem lehet.
De igen.
A bordáim összehúzódnak, vékony csontujjakként szorítva
marokba a tüdőm. De mielőtt reagálhatnék, rezegni kezd a
telefon a zsebemben.
A kijelző szerint Dallas hív.
– Ettől hanyatt dobod magad – szólok bele minden bevezetés
nélkül.
 – Bele se kezdj, inkább figyelj – mondja. – Vészhelyzet van.
– Ez itt a vészhelyzet, nekem elhiheted.
– Nem, Beecher, itt van vészhelyzet. Figyelsz? Ráállítottam
néhány emberünket Clementine-ra, hogy nem találunk-e róla
valamilyen új infót. De amikor, megnézték a lakcímét…
– Az a lakcím nem az ő nevén van. Tudom. Az a nagyanyja
háza. A nagyanyja a tulajdonos.
– Ezt már mondtad tegnap este. Éppen ezzel van probléma,
Beecher. Mert amikor lefuttatták a nevét, mindenhonnan az
derült ki… – Dallas vesz egy nagy levegőt, gondoskodva arról,
hogy figyeljek. – Clementine nagyanyja nyolc éve meghalt.
A csontujjak szorítása még erősebb lesz a bordaketrecemben.
Még mindig lapozom a bejelentőkönyvet. De nem mondanám,
hogy meg vagyok lepve.
– Tudom – válaszolom Dallasnak.
– Miről beszélsz?
Egy nevet bámulok a könyvben, amely újra meg újra
ismétlődik. Három hónappal ezelőtt, két hónappal ezelőtt, a
múlt hónapban – az aláírás eltéveszthetetlen. Könnyű kézzel
odakanyarított betűk attól a személytől, akiről most kiderült,
hogy nem tegnap látogatta meg először Nicót, hanem már több
mint három hónapja jár ide.
Clementine.
 89

Huszonhat évvel korábban

Journey, Ohio

Csütörtök volt, amikor a borbélyüzlet sokáig tart nyitva.

A fiatal borbély nem lelkesedett – az igazat megvallva, ha más
vendégről lett volna szó, inkább bezár és hazamegy. Különösen
ma este. Csütörtökönként kártya van, és ma este Vincent volt a
házigazda, ami azt jelentette, hogy a whist mellé finom pirogot
kapnak, amit Vincent a sarki büféből szokott rendelni. Nyilván
már esznek is, gondolta Laurent az órájára pillantva, majd
kinézett a kirakatüvegen át az utcára, ahová éppen most zúdult
le az eső a fekete égből.
Még tíz perc, de annál már egy perccel sem várok többet,
fogadkozott magában, noha tíz perccel ezelőtt ugyanezt ígérte.
Meg azelőtt tíz perccel is.
Tényleg, ha valaki másról lett volna szó, Laurent már rég
lelép. De nem akármilyen vendéget várt. Hanem a legelső
vendégeinek egyikét – még abból az időből, amikor Laurent csak
középiskolás volt, de már megkapta az ollót és egy saját
borbélyszéket az apjától.
Egy olyan kisvárosban, mint Journey, ahol ugyanaz az ember
vágja ugyanazt a hajat már majdnem negyven éve, nem csupán
bátorságra vall, ha valaki bevállal egy gyakorlatlan új borbélyt.
Bizalom is kell hozzá.
 És akárcsak az apja a maga első vendégeivel, Laurent sem
feledkezne meg soha az övéiről, még évekkel később, egy
kártyaparti esős, hideg estéjén sem, amikor már minden bolt
bezárt a környéken és minden másodperccel csökken az esélye,
hogy marad még a pirogból…
Ekkor megszólalt a csengő a borbélyüzlet bejáratában.
Laurent arra fordult meg, hogy az ajtó a falnak vágódik,
csaknem betörve a kirakatüveget. Nem a vendége érkezett.
Hanem huszonéves fiatalemberek csapata nyomult be az eső
elől, szinte átesve a küszöbön. Bőrig ázva… csúszkálva…
víztócsákat hagyva maguk után a feketefehér kőpadlón.
Az első másodpercekben Laurent dühöngött. Utálta a
részegeket, különösen a részeg egyetemistákat, akik
megpillantanak egy borbélyüzletet és egyszerre eszükbe jut,
hogy Mr. T-frizurát szeretnének vágatni maguknak. De már
mind bent voltak, amikor Laurent végül rájött, hogy miért
tántorognak; a csoport közepén álló fiatalember arccal a földre
rogyott. A társai nem támogatták, hanem cipelték.
Feküdt a kövön, nem mozdult, és sután, természetellenesen
behajlott a jobb karja. Vizes hajából vér csöpögött, elvegyülve a
víztócsában, amely furcsamód szép, halvány rózsaszínre
sötétült. De a fiatal borbély, aki örökké bánni fogja, hogy ilyen
későig itt maradt, még a káosz közepette, a vért látva is azonnal
észrevette a tetoválást a vérző fiatalember alkarján.
Egy fekete golyó a nyolcas számmal.
Nyírta már a haját valakinek ugyanilyen tetoválással. Tudta,
hogy mit jelent… hogy melyik bandát jelöli.
– Befelé! Csukd be az ajtót! – kiáltott rá az egyik túlsúlyos
fiúra… nem, egy lány volt az, aki még mindig odakint, az esőben
ácsorgott, akár egy dundi fantom, és nem szólt egy szót sem.
– Meg fognak ölni minket! – mondta egy másik srác, és szürke
szeme űzött tekintettel, szinte spirituális tisztasággal meredt a
borbélyra. Laurent őt is ismerte, már évek óta, amikor még
kisgyerek volt, és az apja mindenféle gondot okozott a
borbélyüzletben. De soha, még a legrosszabb esetben sem látta a
fiún, hogy fél. Egészen mostanáig.
– Ez komoly, Laurent. Kérlek… – könyörgött könnyekkel
szürke szemében a huszonéves fiatalember, aki egy napon majd
az Egyesült Államok elnöke lesz. – Kérlek, segítenél nekünk?
 90

– Beecher – hallom Dallas intő hangját a telefonban.

– Már úton vagyok – mondom meglökve az előcsarnok
üvegajtajat és kilépve a hidegbe. Megsül a testem, ahogy a
télikabátom melege elkeveredik a kinti fagyos széllel. De
miközben a betonpadokat kerülgetem a téglaépület előtt…
– Vigyázz, hogy Nico ne kövessen – mondja Dallas, olvasva a
gondolataimban.
Ellenőrzöm. Még egyszer. Aztán megint ellenőrzöm.
Csukva marad az üvegajtó. Amennyire innen megállapítható,
nincs mozgás odabent.
– Húzz el onnan! – utasít Dallas. Futásnak eredek a havas
térségen kanyargó keskeny, fekete úton, amely visszavezet a
parkolóba. Még egyszer ellenőrzöm, de ahogy megfordulok,
fogpiszkálókat érzek a lábaim helyén, amelyek már nem bírják
megtartani a súlyom. Ám ezúttal nem Nicót keresem a
tekintetemmel. Hanem a másikat.
Clementine-t.
Az agyam visszapörgeti az esemenyeket, újrajátszva minden
jelenetet, minden interakciót, minden beszélgetést, amelyeket
azóta folytattunk, hogy csodával határos módon ismét
felbukkant az életemben. Azt hittem, szerencsém van. Azt
hittem, hogy megfogtam az isten lábát. Hány pasas kerül
kapcsolatba újra azzal a lánnyal, akiről régen álmodott? Könnyű
a válasz: egy sem.
 Visszajátszom azt az estét a hídon… a maga készítette fotót
kettőnkről… ahogy Clementine megértette velem azt, amit Iris
nem. Próbálom meggyőzni magam, milyen buta és közhelyes
volt minden dédelgetett pillanat… de az a szomorú igazság, és
erről árulkodik a zsigeri fájdalom, hogy mégis, mindezek
ellenére is mennyire szeretném, ha valóságos lett volna minden
átkozott másodperc.
Még mindig gyengének érzem a lábam, de rohanok, ahogy
csak bírok, hogy minél messzebbre kerüljek az épülettől. A
gyomrom felfúvódik, akár egy hátára fordított holttestnek. Hogy
tehette ezt velem?
– Beecher, te vagy az?
– Én… láttam – mondom Dallasnak.
– Nicót?
– Nem. Őt láttam. Itt van. Láttam Feketegolyót!
– Miről beszélsz?
– Életben van. Azt gondoltuk, hogy halott… Hogy Wallace
megölte akkor, régen, de… – A dombtetőre élve az ösvény
egyenesen levisz a parkolóba, amely pontosan szemben van az
épülettel, amelyben Nico lakik. Másodpercek múlva már a
kocsik között futok Dallas öreg Toyotája felé, és kihalászom a
kulcsot a zsebemből. – Hát nem érted, Dallas? Igazunk volt…
Feketegolyóról és a zsarolásról. Mert ezt teszik, így jöttek rá, mi
történt annyi évvel ezelőtt – mondom, miközben feltépem a
kocsiajtót és becsúszom a vezetőülésre. – Talán megtalálták
Feketegolyót… vagy Feketegolyó árulta el… akárhogy történt,
most ezzel zsarolják.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most letenné a telefont –
szólal meg egy halk hang a hátsó ülésről.
– Mi a f…! – Akkorát ugrok, hogy beverem a fejem a tetőbe.
– Erősen ajánlom továbbá, hogy ne forduljon meg –
figyelmeztet a férfi. – Látom, mit csinál – teszi hozzá, ahogy
összenézünk a visszapillantó tükörben. Idősebb, fekete férfi ősz
hajjal és ugyanolyan ősz bajusszal. – Kérve kérem, Beecher… ez
az pillanat, amikor használnia kell azt a kiváló agyát. És most
kérem, kapcsolja ki a telefont és tegye mindkét kezét a
kormányra.
A hangja nyájas, már-már simogató. De vitathatatlan a
fenyegetés, kivált, amikor meglátom a csillogó, ezüstszínű
fegyvert a fejtámlám fölött.
Először pisztolynak nézem. De nem az.
Hanem egy nyitott borotva.
 91

Huszonhat évvel korábban

Journey, Ohio

– Itt! Itt balra! – irányította a Palmiotti nevű, sűrű, bongyor hajú

fiú az utasülésről, kimutatva a fiatal borbély fehér furgonjának a
szélvédőjén.
– A kórház jobbra van! – kiáltotta Laurent, és nem volt
hajlandó elfordítani a kormányt.
– Nem! A másik kórházba menjünk. A Memorialba. Maradj a
bal oldalon! – üvöltötte Palmiotti.
– A Memorial húsz percre van innen! – vágott vissza Laurent.
– Nem látod, hogy vérzik?
Mögöttük, a furgon hátuljában Orson Wallace térdelt, és az
ölében tartva a fekete golyóval tetovált, eszméletlen srác fejét
próbálta elállítani a vérzést a borbélyüzletből hozott
törölközőkkel.
Egy órával ezelőtt Wallace ütött először. És másodszor is. A
harmadikat is bevitte volna, de Feketegolyónak szerencséje volt,
és Wallace olyan gyomrost kapott, hogy elállt a lélegzete. Ekkor
avatkozott közbe Palmiotti, hátulról elkapva Feketegolyó fejét, és
alkalmat adva a bosszú dühétől elvakult Wallace-nak, hogy
súlyos sérülést okozzon, amikor a kocsikulcsokat a markába
szorítva Feketegolyó arcába vágott.
Évekkel később Wallace azt mondta magának, hogy azért
ütött a kulccsal, amit Feketegolyó Minnie-vel tett.
 De ez nem igaz.
Wallace azon dühödött be, hogy Feketegolyó gyomron találta.
– Már nem mozdul – suttogta Wallace húga a furgon
hátuljában. Ő is térdelt, de ahogy a borbélyüzletben, itt sem
ment közel a testhez. – Az előbb még mozgott, de most már nem.
– Lélegzik! Látom, hogy lélegzik! – kiáltotta Wallace. – Stewie,
vigyél minket a Memorialba!
Palmiotti a borbélyhoz fordult. Lassan és kimérten beszélt,
minden szótagnak hangsúlyt adva.
– Az apám a Memorialban dolgozik. Itt fordulj balra.
Ahogy a furgon csikorogva bevette a balkanyart, mind az öten
jobbra dőltek, aztán egyenesen haladtak tovább a Spinnaker
Roadon, a városból kivezető leghosszabb és leggyérebben
kivilágított aszfaltúton.
Szántóföldek sora mellett húztak el a koromsötét vidéken, és a
borbély arra használta fel a csendet, hogy jól megnézze magának
Palmiottit az utasülésen. Új farmer. Csinos Michigan Lacrosse
pólóing. Szépen nyírt haj.
– Kérdezhetek valamit? – törte meg végül a borbély a csendet.
– Mi van a te kocsiddal?
– Nem értem, mit akarsz ezzel – mondta Palmiotti.
– Jó ruháid vannak. Új Reebok cipőd. Mi van a te kocsiddal,
hogy az enyémmel kell mennünk?
– Mégis, mit vártál tőlem? Hogy hazaszaladok érte? A bátyám
hozott be minket a belvárosba… aztán jött a verekedés, és
elszabadult a pokol.
Gyors válasz volt. És jó is, gondolta magában Laurent. De
ahogy hátranézett és meglátta a vértócsát az ő furgonjában – az ő
kárpitján –, immár hozzá kapcsolhatóan, óhatatlanul is
észrevette, milyen pillantást vet Palmiotti Wallace-ra az
oldaltükörben.
És hogyan néz rá vissza Wallace.
 Borbélyként mást sem tett egész nap, mint figyelte a
vendégeket a tükörben, így aztán profinak volt mondható a
szemkontaktusban. Felismerte a köszönetet, amikor látta. És
ugyanabban a pillanatban az alá- és fölérendeltségi viszonyokat
is felismerte hármuk kapcsolatában, amelyek a következő
huszonhat évben is ugyanúgy működtek.
– Ott… hajts be oda! – mondta végre Palmiotti egy drapp
színű épületre mutatva a távolban, amelynek a kivilágított
tábláján ez állt: BALESETI SEBÉSZET. – Vannak elöl parkolóhelyek.
A furgon még meg sem állt, de Palmiotti már kiugrott az
esőbe. Egyetlen mozdulattal felrántotta a furgon oldalajtaját,
ketten Wallace-szal felnyalábolták Feketegolyót és –
visszakiáltva a borbélynak, hogy „Te várj itt!” – életmentő
tandemként a baleseti sebészet bejáratához cipelték.
Laurent nagyokat lélegzett, amikor eltűntek szem elől, még
mindig dolgozott benne az adrenalin. De ahogy kezdett
kijózanodni, gyorsan megdőlt az utóbbi fél órát meghatározó
torz logika. Idáig hajtani… egyáltalán elhozni őket… Laurent
felvetette, hogy mentőt kéne hívni, de a teljes káoszban, a vérző
Feketegolyóval, az összevissza üvöltözéssel… És Wallace olyan
magabiztosnak tűnt. Márpedig, ha Wallace biztos volt a
dolgában, nehezen lehetett vele vitába szállni. Nekik kellett
kórházba vinni. Különben meghal.
– Jól vagy? – szólalt meg köhécselve egy halk női hang a
furgon hátuljában.
Laurent bólintott.
– Ne haragudj ezért az egészért… Nagyon sajnálom – tette
még hozzá.
– Nincs miért bocsánatot kérned – mondta Laurent a
szélvédőn legördülő esőcseppeket bámulva. – Ennek semmi
köze hozzád.
– Tévedsz.
 – Nem. Elmondták, mi történt, amikor visszamentetek…
Feketegolyó felkapott egy baseballütőt… Nem lett volna szabad
így elfajulnia a dolognak, de azért még…
– Te ott sem voltál.
– Ha valaki ilyet tenne a húgommal… ha én lennék a bátyád
helyében…
– Te ott sem voltál – ismételte Minnie elfúló hangon. – Nem
láttad, mi történt. Nem Orson volt az egyetlen, aki
megsebesítette.
A szavakat csend követte, csak az eső fémes kopogása
hallatszott a tetőn. Laurent lassan megfordult az ülésen az ázott
hajú, tömzsi lány felé, akinek mostanra megszáradt az arcán a
szétmázolt fekete szemfesték. A fiatal lány törökülésben
helyezkedett el, és láthatatlan morzsákat szedegetett a vérfoltos
kárpitról.
A borbélynak fel sem tűnt eddig. Még csak észre sem vette.
De ahogy most visszagondolt, Orson ruhái – ahogy Palmiotti
ruhái is – nagyrészt tiszták voltak Míg itt, a furgon hátuljában…
És Minnie bőrdzsekijének az elejét… a lány nyakát… még az
English Beat-pólóját is beszennyezte a vérpermet.
Mint amikor valami puhát ütsz. Például egy baseballütővel.
Minnie még mindig láthatatlan morzsákat csipegetett a
véráztatta kárpitról, és nem szólt egy szót sem.
Jó tíz perc is eltelt, mire végül megeredtek a könnyei – halkan,
fájdalmasan vinnyogott, akár a sebzett kutya. Aztán a bátyja
kilépett a baleseti sebészet ajtaján az esőbe, és elmondta nekik a
hírt: Feketegolyó meghalt.
 92

– Magának fogalma sincs, milyen nehéz ez – mondja a borotvás

ember a hátam mögött, a kocsi hátsó ülésén.
– Figyeljen – kérlelem. – Semmi oka arra…
– Már kétszer mondtam, Beecher. Tegye le a telefont.
– Letettem… Leteszem – válaszolom, de azt persze nem
árulom el neki, hogy nem bontottam a vonalat. Ha szerencsém
van, Dallas minden szót hallani fog. – Megtenné, kérem, hogy
maga is leteszi a borotvát?
Látom a visszapillantó tükörben, hogy a borotva eltűnik a
fejtámlámról. Ahogy mániákusan változtatja a helyét – most
olyan közel ül hozzám, hogy hallom, amint az orrán át veszi a
levegőt –, az arra utal, hogy pánikban van, de elszánta magát.
– Sajnálom, hogy megtalálta – mondja a férfi, úgy tűnik,
őszintén, és az ölét bámulja. – Ezért rohanhatott az imént,
egészen kifulladt. Látta őt, igaz?
– Nem tudom, miről beszél. Én csak egy jegyzetfüzetért
jöttem…
– Kérem, hogy ne tegye ezt velem. Én őszinte voltam
magához – mondja megbántottam még mindig lehajtott fejjel.
Enyhe nyomást érzek a hátamon. A térde. Vadul dobol a lábával
a padlón, az egész kocsi beleremeg. Bármire készül is, az nagy
súllyal nyomja. – Tudom, hogy vége van, Beecher. Tudom, hogy
látta Griffint.
– Ha azt hiszi, hogy ezt én csinálom… A zsarolást… Nem én
zsarolom – mondom neki. – Esküszöm, Clementine…
 – Tudják a szerepüket. Tudják, ki tette. És amikor kitör a harc,
az a szegény lány ugyanúgy meghal, mint maga.
Két napon belül már másodszor emlegetik a halálomat mint
ami elkerülhetetlen. Kezdek dühös lenni.
A borotvás férfi a hátam mögött továbbra is előrehajol,
rázkódó térdén nyugtatva a könyökét. Megint vesz egy nehéz
lélegzetet az orrán át. Nincs szándékomban megkönnyíteni a
dolgát.
– Maga történész, ugye, Beecher? – Mielőtt válaszolhatnék,
feltesz még egy kérdést. – Hallott már egy Cutomu Jamagucsi
nevű emberről?
Megrázom a fejem, és közben a parkolót pásztázom, keresve,
hol egy biztonsági őr… egy ápoló… bárki, aki segíthet. Nem
látok senkit.
– Sohasem hallott róla? Cutomu Jamagucsi – ismétli meg, és
ekkor végre azonosítom az akcentusát. Középnyugati. Mint az
elnök. – 1945-ben ez a Jamagucsi hajóépítő vállalkozó volt
Japánban. Tudja, mi történt 1945-ben Japánban?
– Kérem… bármire készül is. Még elengedhet. Seki sem fogja
megtudni. Mondhatja azt, hogy…
– Hirosima. El tudja képzelni? Pontosan ebbe a városba ment
a hajóépítő vállalkozása ügyében 1945. augusztus 6-án. Cutomu
Jamagucsi éppen akkor látogatott Hirosimába, amikor az egyik
B-29-esünk ledobta az atombombát – folytatja, mintha ott sem
lennék. – És most jön a csavar. Jamagucsi túlélte. Csúnya égési
sérüléseket szenvedett, a városban töltötte az éjszakát, aztán
visszasietett a lakóhelyére… találja ki, hogy hová!
Nem válaszolok.
– Nagaszaki. Ami a második bombát kapta három nappal
később. És mit ad isten, Jamagucsi ezt is túlélte! Isten áldása volt
rajta, nem igaz? Száznegyvenezren haltak meg Hirosimában.
Hetvenezren Nagaszakiban. De ez az ember mind a mai napig
az egyetlen, aki mindkét bombázást túlélte. És ezt hivatalosan
igazolta a japán kormány. Két atombombát élt túl – mondja a
férfi a fejét csóválva, de még mindig a pengét nézi az ölében. –
Talán kisebb formátumban, de én mondom magának, Beecher,
hogy vannak ilyen esetek az életben. Mindannyiunknak.
Udvariasan bólintok, azt remélve, hogy beszéltetni tudom.
Látom a telefonomon, hogy már négy perce és huszonhét
másodperce tart a hívás. Ha Dallas és a Culper-köre tényleg
olyan jó, mint amilyennek hiszem őket, nemsokára meg kell
érkeznie a lovasságnak.
Érzem a hátamon, hogy már nem remeg a lába.
– Az enyém az az éjszaka volt az esőben – teszi hozzá, egyre
gyorsabban beszélve. – Abban a pillanatban tudtam, amint
behozták. Most hagyjuk a vért meg a csontszilánkokat az
agyában, ahogy az a lány ütötte a fejét…
Lány? Lányt mondott?
– A másodperc törtrésze alatt tudtam, amint megláttam a fiúk
arcát. Nem csak rémületet, nem csak megbánást fejezett ki. A
fájdalom a szemükben… olyan volt, mintha tudnák, hogy soha
nem lesznek képesek megállni Isten színe előtt. – A férfi felnéz a
pengéről. Vörös és véreres a szeme. – Találkozott már
bűncselekmény áldozatával… valakivel, akit megerőszakoltak,
megvertek vagy akár csak megtámadtak? A rettegésük
mélysége… érzed, ahogy árad ki a fájdalom a bőrük pórusaiból.
Nem akartam beismerni, de akkor éjjel… az volt az én
Hirosimám… ott, az orrom előtt.
Miközben kimondja ezeket a szavakat, érzem, hogy a
pórusaimból – az egész testemből – kétségbeesés árad. Ennek az
embernek nincs választása. Egyetlen módon akadályozhatja
meg, hogy beszéljek. A kaputól ide vezető szervizutat
fürkészem. Még sehol a lovasság. Ha megpróbálnék elfutni, a túl
közeli penge akkor is elérne. Két kézzel markolom a
kormánykereket. Tekintetemmel fegyvert keresek az ülések
között… a padlón… mindenütt.
– Az a legrosszabb, hogy milyen könnyű volt színlelni és
hallgatni. Nem csak Griffinről. A lányról is. A szélütés után…
Szélütés? Gondolkozom egy másodpercig. Lányt mondott.
Csak nem…?
– ATurner-szindrómára fogták, de amikor valaki fogja a
porszívó hosszú gégecsövét, ráköti az egyik végét a családi
Honda Civic kipufogójára, a másik végét meg bevezeti a
vezetőülés ablakán… Ez nem a Turner-szindróma. Ez
önbüntetés – mondja a férfi. – Palmiotti csak órák múlva talált rá.
Kirángatta onnan… kész csoda, hogy túlélte.
Ürességet érzek a mellkasomban – mintha eltűntek volna a
szerveim –, amikor megpróbálok levegőt venni. Egész idő alatt
azt hittük, hogy Wallace saját magát védi. Pedig valójában a
lányt akarta megvédeni. A húgát.
– Azt akarja mondani, hogy Minnie… Minnie Wallace volt az,
aki… aki aztán megpróbált öngyilkos…
– Nem figyel! Nagyon figyelnie kell rám! – tör ki a férfi, az
arcát eltorzítja a fájdalom. – Én csak a sofőr voltam! Nem tettem
semmit. Én csak segíteni próbáltam nekik… hiszen még csak
gyerekek voltak!
– Akkor most maga figyeljen rám – szakítom félbe, és
igyekszem szemkontaktust teremteni vele a visszapillantó
tükörben. – Ha így áll a dolog, el kell mondania a történetét.
Magának nincs mitől félnie. Nem tett semmi rosszat.
– Tényleg nem – bólint rá, de a fájdalom nem tűnik el az
arcáról. – Én csak elvittem őket a kórházba. Nekem azt mondták,
hogy Griffin meghalt.
– Na, látja. Ez a lényeg – mondom neki, erősítve az
egyetértést. Minél előbb sikerül meggyőznöm, annál több időt
nyerek. – Ennyi éven át fogalma sem volt az igazságról.
 – Ez így van. Én csak a sofőr voltam. Honnan tudhattam
volna, hogy hamis nevet adnak neki vagy hogy átszállíttatják
ide, amikor Wallace bekerült a szenátusba. Nekem azt mondták,
hogy meghalt.
– Pontosan. Magának azt mondták, hogy meghalt. Maga
ennyit tudott, igaz?
Várom a válaszát, de ezúttal csönd van a hátsó ülésen.
Újra belenézek a visszapillantó tükörbe. Összekapcsolódik a
tekintetünk.
– Maga csak ennyit tudott, igaz? – ismétlem meg.
De ahogy könnypára futja el a szemét, gyorsan megértem.
Azok a legrosszabb hazugságok az életben, amelyeket
magunknak mondunk.
– Mégis tudta – mondom. Maga megtudta, hogy Feketegolyó
itt van.
– Csak nemrégen.
– Mennyire nemrégen? Egy hete? Egy hónapja?
Holtsápadt lesz az arca.
– Hazudtam saját magamnak.
– Mióta? – kérdezem.
– Két éve. Két és fél éve – suttogja, leejtve a fejét, mintha a
nyaka már nem tartaná meg. A kocsi még mindig a parkolóban
áll. A szervizutat fürkészem. Senki sem jön. – Meg kell értenie,
hogy amikor rájöttem… amikor kérdőre vontam Palmiottit, azt
mondták, hogy azért költöztették ide, mert itt rajta tarthatják a
szemüket… gondoskodhatnak róla. De csak én látogattam.
Tudnia kellett… el kellett mondanom neki, hogy mit tett
Wallace. Magam miatt. Nem a jó ügy érdekében tettem. Hanem
a saját érdekemben. De arról fogalmam sem volt, hogy Nico
hallja… – teszi hozzá, egyre gyorsabban beszélve. – És amikor a
temetőben maga azt mondta, hogy ide jön… már tudtam.
Tudtam! Eljött az alkalom, hogy véget vessek ennek. Sajnálom,
hogy gyenge voltam, Beecher… de ezt kellett volna tennem az
első pillanatban, amikor elkezdődött…
A vállam fölé emeli a pengét, hogy belém vágjon.
De én látom a tükörben.
Már most véres.
Magamra nézek, megtapogatom a nyakam. Nem érzek
semmit.
Aztán váratlanul kiejti a borotvát a kezéből. Az pattan egyet
és az első ülésen landol.
A férfi sápadt arca gyakorlatilag áttetsző lesz. Hátrahanyatlik,
összeroskad a teste.
Te jó ég! Meglőtték?
Ellenőrzöm a szélvédőt… az oldalablakokat. Mindenütt ép az
üveg. De ahogy szembefordulok vele az ülésen… Minden csupa
vér. Rengeteg vér. Nem fröcsköl. Tócsába gyűlik… az ülésen, a
karján… Nem, nem a karján.
A csuklójából folyik.
– Mit csinált? – üvöltöm.
– A lány is megbűnhődött – suttogja hörögve. – Nekem is meg
kell fizetnem.
– Mi az ördögöt művelt? – kérdezem, miközben a piros tócsa
lassan terjed a hátsó ülésen és lecsöpög a padlóra. Az előbb ezt
még nem láttam.
A lábánál vérben ázik a szőnyeg. Minden piros, Ő tette ezt
magával… miközben beszéltünk. Nem csak nézte a borotvát a
kezében. Használta is.
– Mondja meg nekik… mondja meg nekik, hogy mindennek
ára van – motyogja, már közel állva az ájuláshoz. – Minden
döntésnek, amit az életben hozunk, megvan az ára.
– Tartsa ide a csuklóját! Elállítom a vérzést – mondom neki.
– Nem ért semmit – mondja hajthatatlanul. Bármilyen
fájdalmat érzett is, az már eltűnt. – Harminc éven át tűnődtem
azon, miért éppen az én üzletembe estek be aznap éjjel. Másik
üzletbe is mehettek volna. Vagy máshová. De az én esetem sem
különbözik az övétől… Ugyanolyan, mint Jamagucsié. Azzal
töltjük az életünket, hogy gondolkozunk a jó és rossz pillanatok
önkényes halmazán, amelyet teljesen véletlenszerűen kever ki a
történelem. De nézze meg Jamagucsit. Ha a történelem kiválaszt
téged, hiába menekülsz bárhová a földgolyón.
A férfi oldalra dől, és szaggatottan lélegezve nekiesik a kocsi
oldalablakának.
Feltépem a vezetőülés ajtaját és kiugrom. Bármit gondolok is
róla, segítenem kell neki. De ahogy kilépek a betonra és nyitnám
a hátsó ajtót, csaknem lefejelem egy ember mellkasát, aki akkor
érkezik és elállja az utamat.
Tudom, hogy joga van kijárni. Most visszafelé jött ugyanazon
az ösvényen a parkolóig, amely szemben van a lakóépületével.
– Mitől ijedtél meg ennyire, Benjamin? – kérdezi Nico, nem
véve tudomást arról, hogy megsérti az intim zónámat. – Itt
vagyok. Minden a legnagyobb rendben lesz.
 93

– El kell menned – mondja Nico, amikor próbálom megkerülni,

hogy a hátsó ajtóhoz férjek.
Nico nem mozdul. Meg sem moccan. De ő is azt nézi, amit én.
A vérrel borított férfit a hátsó ülésen.
– Tudom, ki ő – közli. – A borbély.
– Mi?
– Eljár ide hajat nyírni. Griffinhez. De néha ellenőrzőm,
miután elmegy. Le sem vágja Griffin haját. Szóltam nekik, de
hiába.
– Nico, álljon félre az útból!
– A borbély… miattam tetted ezt vele. Engem figyelt, ugye?
Tudom, hogy mindenen rajta tartják a szemüket.
– Nico…
– Ezért jöttél vissza, igaz? Hogy ezt megtedd. Hogy
megvédj…
– Hogy megvédjem magát?
– Látom a pengét. Ott van a hátsó ülésen – mondja. Ide-oda
ugrál a tekintete, felméri a kocsit. – Tudom, hogyan ölted meg.
– Én nem…
– Logikus – teszi hozzá hevesen bólogatva. – Én
megmondtam. Ez volt a feladatod… a próbatétel. Benedict
Arnold próbatétele. Te pedig… hát nem érted? Átmentél a
vizsgán, Benjamin! George Washington elárulása helyett kaptál
egy esélyt. Esélyt kaptál arra, hogy megvédd. És megvédted!
Kockáztattad az életed, hogy megments engem!
 A hülyeségein feldühödve félrelököm, kinyitom a hátsó ajtót.
Keresem a férfi pulzusát. Nincs. Nem ver a szíve.
A kórházépület és a parkoló közötti tágas térség sarkában
feltűnik egy biztonsági őr, és egyenesen felénk tart.
– Menned kell – mondja Nico az őrt figyelve. – Nem tudhatják
meg, hogy mit tettél.
– Én nem tettem semmit! – mondom a borbélyra nézve.
– Nem érdemes gyászolni. Már a következő feladatát végzi.
– Abbahagyná ezt? Nincs semmilyen feladat! – csattanok fel,
lesöpörve a kezét a vállamról. – Nincs próbatétel! Nincsenek
vizsgák! Nincs George Washington! És ne nevezzen Benedict
Arnoldnak! Csak ez számít egyedül! Ez itt – sziszegem a borbély
testére mutatva. – Tudom, hogy maguk ketten idézték elő!
Láttam a bejelentkezőkönyvet! Láttam Clementine nevét! És
tudom, hogy bármit megtenne, ami segít kijutnia innen,
beleértve azt is, hogy a lányával megzsaroltatja az elnököt!
– Minek nevezted?
– Ne mondja, hogy nem tudott róla! Clementine a maga lánya!
Nico hátrahőköl és mozdulatlanná merevedik.
– Nekem azt mondta, hogy végzős hallgató. De hozzám nem
járnak diákok. Ebből tudtam… – közli Nico sűrűn pislogva, és
hirtelen megváltozik az arckifejezése. Látszik, hogy nyugtalan.
Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukja.
Dolgozik az agya, hogy összerakja a képet. Már nem pislog, és a
nyugtalanságából lassan fájdalom lesz, nekem pedig óhatatlanul
eszembe jut, hogy tévedtem. Talán megsem az apa és a lánya
közös akciójáról van szó, mint hittem.
– Amikor a macskákat etettem, Clementine… Láttam őt egyik
szerdán. Amikor a borbély hajat vágott – tör ki Nico. –
Clementine segített neki. Azt mondta a borbélynak, hogy Griffin
haja jobban néz ki, ha elöl hosszú. A borbély hallgatott rá, és
Clementine mosolygott.
 A szabad térségen már ötven méterre sincs tőlünk a jobb felől
közeledő biztonsági őr. Balról, a kapunál a levegőbe emelkedik a
fehér-narancssárga csíkos sorompó. Egy fekete kocsi jön befelé a
szervizúton. Érkezik valaki.
– És én is többet mosolyogtam – teszi hozzá Nico, aki már alig
figyel a környezetére. – De Clementine hallotta a borbélyt, igaz?
Hallotta a vallomását.
– Nico, álljon félre az utamból – mondom neki, miközben a
felénk tartó őr felgyorsítja a lépteit.
– Clementine tette… ő okozta ezt, ugye? – kérdezi Nico a
borbélyra mutatva.
A szervizúton sebességbe kapcsol a fekete kocsi.
– Az itteni orvosok látták, hogy beteg vagyok – mondja Nico.
– így került a gonosz a testembe… a betegségtől. Ezért
imádkoztam, könyörögtem Istenhez… azóta, hogy Clementine
először ide jött, könyörgök Istenhez… mert félek, hogy benne is
ott van.
– Nico, tűnjön el innen – sürgetem, kísértést érezve, hogy
bepattanjak a kocsiba és elhúzzak. De nem teszem. A borbély
halott… nem vihetem magammal. De ha itt maradok és
megpróbálom kimagyarázni magam, csak egy helyre kerülhetek,
ha együtt találnak Nicóval és egy véres holttesttel.
– Ennyi éven át mindig tudtam, mi a sorsom. Tudtam, mire
választott ki Isten – mondja Nico. – De amikor Clementine
megjelent… amikor törődni kezdett velem, azt hittem, hogy
végül sikerül… hogy szerencsés vagyok. Tudod, mit jelent ez,
Benjamin? Szerencsésnek lenni? – kérdezi rekedt hangon.
– Kérem, Nico, tűnjön el innen – rimánkodom neki, és
felkapom a telefont az első ülésről.
A balról közeledő fekete kocsi a parkoló felé tart.
A biztonsági őr már fut.
 – De nincs olyan, hogy szerencse, ugye, Isten? – folytatja Nico
az eget szólítva. – Tudtam én azt! Végig tudtam! De amikor
találkoztam vele… amikor megláttam Clementine-t, hogy is ne
reménykedtem volna? Hogy is ne gondoltam volna, hogy végül
megkönyörülsz rajtam… megáldasz a legnagyobb áldással,
azzal, hogy csak bennem van a betegség, de őt más fából
faragtad. – Felnéz az égre, a szeme megtelik könnyel. –
Könyörögtem neked, Isten! Könyörögtem, hogy ne tedd őt
olyanná, mint én!
– Nico, azonnal menj vissza az épületbe! – kiáltja már
messziről a biztonsági őr.
A hátam mögött a szervizúton gyorsít a fekete kocsi, felzúg a
motorja.
– Maga! – üvölti nekem az őr. – Menjen el Nicótól!
Hangos csikorgás. A fekete kocsi bekanyarodik a parkolóba,
felverve a fagyott kavicsokat. De csak akkor látom meg, ki
vezeti, amikor kilökik az utasülés ajtaját.
– Szállj be! Siess! – kiáltja Dallas a kormány mögül.
– Ne mozdulj, Nico! – ordítja a parkolóba érkező biztonsági
őr. Neki ez a legfontosabb.
– Nico, viszlát, a jövő héten! – szólok vissza, megpróbálva úgy
tenni, mintha minden rendben lenne, miközben a beinduló
fekete kocsi után vetem magam.
Amint beugrok és becsapom az ajtót, Dallas gázt ad és eltűz.
Mögöttünk az őr megragadja Nico karját. Megkönnyebbültnek
tűnik. Probléma megoldva. Ez a St. Elizabeth főszabálya: nincs
szökés.
Rövid az út. Tíz másodpercen belül áthaladunk a kivezető
kapun. Dallas még oda is int az őrnek a fakabátban. Az őr
visszaint, ami azt jelenti, hogy a másik biztonsági őr a
parkolóban még nem találta meg a borbély holttestét. Még nem
tudnak róla.
 – Az az ember a pengével… a borbély – kezdem mondani.
– Tudom. Hallottam – válaszolja Dallas felmutatva a
telefonját, miközben elhagyjuk a bejáratot és rákanyarodunk a
főútra. – Azt hiszem, sikerült is a nagy részét felvennem.
– Akkor menjünk…
– Nem – szakít félbe Dallas elfordítva a kormányt, és az
országút felé veszi az irányt. – Most csak egyetlen helyre
mehetünk.
 94

A háztömb előtt parkoló fehér furgon első üléséről nem volt

nehéz kiszúrni Beechert.
Vagy Dallast.
Most már ketten vannak, gondolta a furgon sofőrje, miközben
figyelte a St. Elizabethből kihajtó fekete kocsi zötykölődését. Két
ember, akivel foglalkozni kell.
Az arckifejezéséből ítélve Beecher rémült volt, még nem tudta
megemészteni a történteket. Dallas sem festett különbül.
A fehér furgon vezetője sem érezte magát jobban.
Minden félresiklott, méghozzá nagyon gyorsan.
De nem volt választása. Ez az, amit Beecher sohasem értene
meg.
A sofőr rá akarta adni a gyújtást, de aztán meggondolta
magát, csak várt és nézte, ahogy Dallas kocsija kis füstfelhőt
köhögve felgyorsul és eltűnik szem elől.
Semmiképp sem lett volna jó, ha most felfedezik. Továbbá
arról is meg kellett győződnie, hogy nem követik-e őket.
Egy teljes percen át várakozott, figyelte az utcát és a parkoló
kocsikat. Nem észlelt mozgást.
A St. Elizabeth főbejáratánál, a bevezető szervizúton
vészvillogók narancssárga fényeit látta. A helyi biztonságiak.
Nicót már nyilván begyógyszerezték a pánikba esett borbély
okozta zűr miatt.
A sofőr kísértést érzett, hogy oda menjen, de ez sem volt
elérhető választási lehetőség.
 Soha nem is volt választása.
És nem is lesz addig, amíg az alapproblémát, amely olyan sok
másikat idézett elő, meg nem oldják.
Beecher.
A fekete kocsi már rég eltűnt, robog a célja felé.
Clementine vett egy nagy levegőt, indított és minden erejével
megpróbált nyugodt maradni.
Beecher úti célja nem volt érdekes.
Hiszen pontosan tudta, hová tartanak.
 95

Négy hónappal korábban

St. Elizabeth kórház

Az ember a fekete bőrtokkal sohasem késett.

Mindig csütörtökön érkezett. Délután négykor. Mindig
pontosan.
De ahogy Clementine most az órájára pillantott, látta, hogy
már több perccel múlt négy.
– Szia, Pam – köszöntötte az ezüst hajú, ezüst bajuszú, fekete
öregember belökve a lengőajtót, és a nővérpult felé tartva a sok
nyitott szoba egyikére szegezte a tekintetét. Akárcsak az intenzív
osztályon, a Gero-pszichiátriai Részlegen sem voltak ajtók. –
Hogy alakul a csütörtök?
– Ugyanúgy, ahogy a szerda – válaszolta az ápolónő pajkosan
kacagva, és összegyűrte a California Tortilla burrito
ezüstpapírját.
Clementine a csapnál állva úgy tett, mintha az egyik macska
vizestálkáját töltené meg, de valójában azt az eseményt figyelte,
amelynek a múlt héten is tanúja volt – ahogy sok héttel korábban
is. Már ismerte a menetrendet. Innen tudta, hogy mikor kell
felküldenie az apját az emeletre macskatápért. Tudta, hogy a
fekete öregember nem késik. Mint minden borbély, értékelte a
megbeszélt időpont betartását.
– Készen állnak a jöttömre? – kérdezte a borbély.
 – Mintha lenne más választásuk… – válaszolta az ápolónő,
ezúttal is pajkosan kacagva.
Kiöntve és újratöltve ugyanazt a tálkát és elővigyázatosan a
szoba oszlopait használva fedezékül Clementine figyelte, ahogy
a borbély kicipzározza a bőrtokot, amelyben a megélezett ollókat
tartotta. Lassan már két hónapja lesz, hogy először látta
megjelenni a részlegen. Azt mondta, hogy hajat vágni jött a
páciensekhez. Clementine-nak semmi oka nem volt kételkedni
ebben – amíg fel nem tűnt neki, hogy bár néhány másik szobába
is bement, mindig ugyanazt a pácienst kereste fel utoljára.
Azt a pasit a fekete golyós tetoválással.
Clementine próbálta elhessegetni a gondolatot. Nem akart
gyanakvó lenni vagy mindig a legrosszabbat feltételezni az
emberekről. De megtanulta – amikor az anyja már haldoldott, és
végül elárulta Clemmi apjának az igazi nevét –, hogy vannak
bizonyos nyomok, amelyeket Isten az utunkba helyez. És nem
térhetünk ki előlük.
Így válunk azzá, akik vagyunk.
És amikor Clementine először lesett be abba a szobába,
akaratlanul is feltűnt neki, hogyan áll a borbély, háttal neki,
Feketegolyó ágya mellett, szorongatva a támaszt, mintha
kapaszkodóra volna szüksége. Nem vágta le Feketegolyó haját.
Meg sem mozdította a kezét… a válla megereszkedett. Sírt. És
leginkább ez volt az, ami arra késztette Clementine-t, hogy
megtegye feléjük az első lépést.
Azt mondta magának, hogy nem kémkedni akar – ő csak
szeretne vigaszt nyújtani nekik –, de ahogy közelebb ment a
szobához, meghallotta azt a két szót, és megtorpant. Az a két szó
arra késztette, hogy jobban megnézze magának a borbélyt, majd
hétről hétre visszatérjen, hogy megismerje az egész történetet.
Két egyszerű szó volt: Orson Wallace.
 Clementine abban a pillanatban tudta, hogy ezt soha nem
fogja megemlíteni Nicónak. Még azt sem mondta el neki, hogy ő
a lánya – és erre számos oka volt. Ezt meg végképp nem fogja
elmondani neki. A következő néhány hónap során Clementine-
nak végül sikerült összeraknia a képet, és tudta, hogy aminek
tanúja volt, az több, mint egy borbély szimpla látogatása. Esélyt
adott neki. Igazi esélyt, hogy megtalálja a választ a kérdésre,
amiért eredetileg ide jött – kideríteni azokat a dolgokat,
amelyeket még az apja sem tudott.
A változások a testében és mindaz, amin keresztülment…
miért volna akkora bűn, ha tudni szeretné az igazságot?
– Itt Laurent – mondta ma a borbély a mobiltelefonba,
miközben fel-alá járt Feketegolyó kis szobájában. – Igen.
Megteszem még ma este, vagy ez lesz az első dolgom holnap
reggel. Csak mondja meg, mikor.
Már ötödször vagy hatodszor kiöntve és újratöltve ugyanazt a
tálkát Clementine hegyezte a fülét, hogy minden részletet
halljon. Tudta, hogy egyre közelebb jut. Már tudott Wallace-ról
és a vízvezeték-szerelőiről, akik megbízásokat teljesítenek neki.
Természetesen sokkal többről volt itt szó, mint amennyit
hallgatózással össze lehetett szedni. Fogalma sem volt, mit
csinált Minnie azzal a baseballütővel… sem arról, hogyan fogta
le Palmiotti Feketegolyót, miközben Wallace a kocsikulcsokkal
ütötte az arcát. De azt tudta, hogy a vízvezeték-szerelők
segítettek neki elrejteni Feketegolyót. Wallace semmi esetre sem
hagyhatta, hogy ez kiderüljön. És ennyi idő után Clementine
már azt is tudta, milyen helyről beszél a borbély.
– Ugyanott? – kérdezte a borbély. – A levéltárban?
A vízcsapoknál lapuló Clementine nem először hallotta
emlegetni a levéltárat.
– Találtam lazacízűt – zavarta meg Nico egy nagy zsák Meow
Mix macskaeledellel érkezve a hóna alatt. – Szeretik a lazacízűt.
 Közben a borbély összecsukta a telefont, és volt annyi esze,
hogy kerülje a szemkontaktust Nicóval. Clementine ott maradt a
csapnál, hogy ne keltsen feltűnést.
– Elfelejtettünk valamit? – kérdezte Nico.
– Nem hiszem – válaszolta Clementine elzárva a vizet és vetve
még egy lopott pillantást Feketegolyó szobája felé. Határozottan
közelebb jutott a megoldáshoz. És arra gondolt, hogy ha úgy
hozza a szükség, a levéltárba is be tud jutni. Ott van az a srác,
akinek látta a nevét a középiskola Facebook-oldalán.
Beecher.
Egy pillanatra bűntudat fogta el. De nem tartott sokáig. Ha
megtanult valamit az apjával töltött idő alatt, hát azt, hogy nem
lehet elkerülni. Sem megszökni előle.
Ez volt ő – legalábbis az, akivé lennie kell… ha ki akarja
deríteni az igazságot.
– Azt hiszem, megvagyunk – mondta Clementine, és a vízzel
teli tállal egyensúlyozva elindult kifelé az apja után. – Minden itt
van, ami kell.
 96

– Nekem ne mondjon ilyeneket – figyelmeztette Tot az asztali

telefon kagylóját markolva.
– Figyelne végre? – kérdezte Khazei a vonalban.
– Tudja, hol van most Beecher, vagy nem?
– Ne engem hibáztasson. Maga mondta, hogy tegnap este
nyomkövetőt tettek Dallas kocsijára és nincs más dolgom, mint
megnézni a GPS-t.
– Pontosan ezt kellett volna tennie. Hát nem ezért ment
utánuk a St. Elizabethbe? Hogy megkeresse őket? – kérdezte Tot.
– Ott vannak vagy nincsenek ott?
– A kocsi itt van. De látnia kéne, mi folyik itt… szirénáznak…
a kapun se ki, se be, mindent lezártak. Amikor ideértem, a helyi
biztonsági erők fele Dallas kocsija körül tüsténkedett, amivel
Beecher ide hajtott. Szóval a szürke kocsi még mindig ott áll
ugyanazon a GPS-ponton, ahol félórával ezelőtt is. De hogy
válaszoljak a kérdésére, Tot: nincs itt Beecher… sem Clementine.
Nincs itt senki.
Tot az irodája nagy üvegfalán át kinézett a Pennsylvania
sugárútra, majd addig szűkítette a fókuszt, amíg már nem látott
mást, mint a saját ősz szakállának tükörképét.
– Nem stimmel valami.
– Azért még nem kell pánikba esni.
– Félreértett. Azt mondtam, hogy valami nincs rendben és
Beecher eltűnt – magyarázta Tot. – És csak úgy menthetjük meg
a helyzetet, ha megtaláljuk.
 – Oké. Maga ismeri őt jobban. Mi legyen a következő lépés?
Tot gondolkodott egy másodpercig. Még egyszer átgondolta.
És hosszú idő óta most először nem tudta, hogy mit tegyen.
 97

– Még nem mondott igent, ugye? – kérdezte az elnök.

– Ez nem ilyen egyszerű – válaszolta a fiatal asszisztens,
miközben felfelé tartottak a Fehér Ház-i liften.
– De, ilyen egyszerű, fiam. Randevúra hívod a lányt, aki vagy
igent mond, vagy nemet – évődött Wallace rákacsintva a
liftkezelőre. – Azt várja tőlem, hogy rendeletet hozzak az
ügyben? írjam rá egy fejléces papírra, hogy ha nem randevúzik a
Patrick nevű asszisztensemmel, hivatalosan vádat emelek.
Aláírás: az elnök.
A fiatal asszisztens kényszeredetten nevetett, úgy téve,
mintha nem hallotta volna még ezt a tréfát vagy ötvenszer. De
cseppet sem bánta. Minden alkalmazott örül, ha jó hangulatban
van a főnöke.
A Fehér Ház első emeletén, a rezidenciaszinten kinyílt a
liftajtó, és ahogy az elnök jobbra indult a folyosón, az asszisztens
tudta, hogy a főnök kedve csak emelkedni fog.
– Tudja, kivel fog étkezni? – kérdezte súgva a liftkezelő az
asszisztenstől.
– Mit gondol, miért siet annyira?
Az elnök meglátta a kis antik szervirozóasztalt a folyosó túlsó
végén, amelyen mindennap ott volt egy ezüsttálca, tele vékony,
hegyes, gallérmerevítőhöz hasonló alakú névkártyákkal finom,
vastag, merített papírból. Mindegyiken egy kalligrafikus név, A
kártyák két oszlopba voltak rendezve, az aznapi elnöki ebéd
ülésrendje szerint.
 Ma azonban nem voltak kártyák.
Nem volt ülésrend.
Nem voltak kalligrafált nevek.
– Oké, kivel fogok ma sajtburgerezni? – kérdezte Wallace
tréfásan, összeütve a tenyerét, ahogy egy újabb jobbkanyar után
belépett a keskeny családi ebédlőbe, A halványsárga falak között
hosszú mahagóniasztal állt.
A legtöbb napon két tucat ember ülte körül.
Ma azonban csak két személyre terítettek. Az elnöknek és
Andrew-nak.
– Nincs sajtburger – jelentette csalódottan egy nyolcéves fiú
kócos, barna hajjal és ragyogó, szürke szemmel. Az apjára ütött.
– Azt mondták, hogy nem lehet.
– Ki mondta, hogy nem lehet? – kérdezte az elnök.
Az ebédlő előtt – mert jobbnak látta, ha nem megy be – a
Wallace fiának felügyeletével megbízott dadus megrázta a fejét.
Wallace ismerte ezt a nézést. Andrew sajtburgert evett tegnap
este. És valószínűleg tegnapelőtt is.
– Túl fogja élni – mondta Wallace. – Két sajtburgert kérünk.
Amikor a kis Andrew szürke szeme felcsillant, Wallace sem
tudta többé elrejteni a mosolyát.
– Csokis tejet is kérhetek? – próbálkozott a gyerek.
– Ne kísértsd a sorsot – ugratta Wallace.
Nehéz volt elnöknek lenni. De még nehezebb volt apának
lenni a Fehér Házban. Ezért legalább hetente egyszer – vagy
legeslegalább kéthetente – kellett egy zavartalan közös étkezés,
személyzet, napirend, összefoglalók, sajtó, VIP-vendégek és
kongresszusi tagok nélkül, akik melletted szavaznak, ha
meghívod őket ebédre a Fehér Házba.
De bizonyos napokon a családi ebédlő az volt, ami: családi
ebédlő.
 Az elnök játékos hessegetéssel megszabadult a dadustól és a
személyzettől, becsukta az ebédlő ajtaját és lekapcsolta a
lámpákat.
– Szereztem két újat, apu… és megtaláltam azt a vízvezeték-
szerelőset is – lelkesedett Andrew felnyitva a laptopját és úgy
helyezve el, hogy mindketten lássák. Megnyomott egy gombot,
mire a képernyőn elindult a három Stooges, A dilis trió egyik
fekete-fehér epizódja.
Wallace elnökként tudta, hogyan használhatja ki a Fehér Ház
lenti moziját. De apaként, ahogyan már jóval a megválasztása
előtt is, azt élvezte legjobban, ha sajtburgerezés közben régi
filmeket nézhetett a fiával.
Kop-kop-kop.
Valaki kopogott az ajtón.
Wallace megfordult, arra készülve, hogy leteremtse a
személyzetet… amíg ki nem nyílt az ajtó és meg nem látta, hogy
ki kopogott.
– Csak egy másodpercre – mondta Palmiotti.
Az elnök olyan pillantást vetett rá, amelynek a helyére jeges
borogatást kell tenni. A besurranó Palmiotti nem törődött vele.
– Elnézést, Andrew, ígérem, gyors leszek – tette hozzá az
orvos, és megpróbált vidámnak tűnni. – A hajvágás miatt
vagyok itt – mondta az elnöknek.
Ahogy Palmiotti a füléhez hajolt, hogy súgjon valamit,
Wallace tudta, hogy vége az ebédnek.
– Rajta vagyok. Elintézem. És sajnálom – suttogta Palmiotti. –
Elhunyt. Holtan találták. Felvágta az ereit a csuklóján.
Az elnök úgy bólogatott, mintha a baseballeredményeket
hallgatná, és a nyolcéves fiúra nézett az asztal fölött.
– Most el kell menned, ugye? – kérdezte a gyerek az apját,
miután Palmiotti távozott.
 – Viccelsz? – kérdezett vissza az elnök a laptopért nyúlva és
elindítva a lejátszást. – Milyen apa az, aki kihagyja a sajtburgert
a fiával?
Ahogy megszólalt a főcímzene, és Moe, Larry meg Curly
berobbant a képbe, Wallace csak ült a félhomályos ebédlőben,
hallgatta a fia hisztérikus nevetését, miközben megpróbált nem
gondolni a halott barátra, akit majdnem annyi idős kora óta
ismert, amennyi most a fia.
 98

– Nem kell jönnöd, ha nem akarsz – mondja Dallas.

– De megyek – válaszolom neki az utasülésről. – Csak… A
barlangok? Messze vannak.
– Pennsylvaniában vannak – mondja Dallas két kézzel
markolva a volánt. – Csak átvágunk Marylanden, és már ott is
vagyunk.
Tudom, mi az a hely, amiről beszél. Csaknem egymilliárd
dokumentumot őrzünk a levéltár belvárosi épületében. További
3,2 milliárd van a marylandi College Parkban. Olyan helyeken
raktározunk még, mint a marylandi Suitland, ahol egy húsz
futballpályányi nagyságú épületben több mint 6,4 milliárd
dokumentum van. De mivel a legfontosabb – és a
legköltségesebb – tényező a dokumentumokat őrző helyiség
hőmérséklete, a levéltár dollármilliókat takarít meg évente azzal,
hogy eleve hideg, föld alatti barlangokat használ tárolásra az
egész országban, a missouri Lee’s Summittól a kansasi Lenexán
át a pennsylvaniai Boyers barlangjaiig, ahol az Ohióból
származó dokumentumokat őrzik.
– Feltehetek egy utolsó kérdést? – fordulok Dallashoz, és
közben megpillantom a saját tükörképemet a szélvédőn. –
Amikor visszamentél az irodába, miért vetted fel a telefonomat?
– Mi?
– Miután eljöttünk a temetőből. Te visszamentél az irodába,
én pedig elmentem Nicóhoz. Azt mondtad, hogy hívtak. Azt
mondtad, hogy magával Mr. Harmonnal beszéltél – teszem
hozzá, az Elnöki Nyilvántartóra utalva, ahová még a temetőből
telefonáltam. Azt mondtad, hogy nem találtak semmit Wallace
régi egyetemi dokumentumai között.
– Úgy van, ahogy mondtam.
– Egy dolgot nem értek: a levéltárunk minden iratot begyűjt
mindenhonnan, ahol Wallace megfordult, beleértve az általános
iskolát, a középiskolát… még a kórházat is, ahol született.
– De nem fogod fel, hogy mi történt, Beecher? Az a kórház…
ahol természetesen megvan a nyilvántartásban az elnök
születése, de amikor Mr. Harmon elkezdett kutatni, talált egy
másik dokumentációt is Wallace-ról: egy törött ujjról, amelyet a
baleseti sebészeten láttak el huszonhat évvel ezelőtt. Ami azt
jelenti, hogy…
– …ugyanerre a baleseti sebészetre vitték be Feketegolyót
aznap este. Tudom. A borbély elmondta, hogy oda mentek.
Tudom, mi történt.
– Persze hogy tudod. De mindazt, amit a borbély elmondott
neked, kezdve azon, hogy Minnie kezében volt a baseballütő,
hogy Wallace a húgát védve szervezte meg az egészet,
Feketegolyó átszállításáig és éveken át való rejtegetéséig,
valahogy Clementine is kiderítette, és elkezdte zsarolni őket. És
tudod, mit ér ez? Semmit. Semmit az égvilágon, Beecher. Amit a
borbélytól hallottál, azt egy halott ember hordta össze. Ha
kiállnál vele a nyilvánosság elé, nagyjából azt kapnád, amit a
Kennedy-összeesküvés mániákusai, akik szerint Jack Ruby
mindent elmesélt a börtöncellában. De ha megvan ez a kórházi
nyilvántartás, akkor végre olyasmi lesz a kezünkben, ami ér is
valamit, ha fel akarunk lépni az. elnökkel szemben. Ez a
dokumentáció már bizonyíték, Beecher, Bizonyítja, hogy Wallace
ott volt aznap éjjel. Ez a pennsylvaniai irat fogja megmenteni az
életedet.
 Tudom, hogy Dallasnak igaza van. És tudom, hogy a beérkező
dokumentumok hatalmas tömegét az irodánk nem fogja
elfaxolni vagy beszkennelni, amíg nem történik meg a hivatalos
feldolgozás, amely a legfontosabb iratokkal kezdődik, és évekbe
telik, mire eljutunk egy olyan jelentéktelen ügyhöz, mint egy
ifjúkori törött ujj. De mégis… – Nem válaszoltál a kérdésemre –
figyelmeztetem Dallast, a tükörképemet nézve a szélvédőn. –
Azt mondtad, hogy Mr. Harmon telefonált. Hogy személyesen
beszéltél vele. De amikor a temetőből hívtam, nem a te számodat
adtam meg neki. Hanem az enyémet.
– És ezért vagy úgy oda? – vág vissza fölényesen Dallas. –
Hogy felvettem a telefonodat? Te elmentél a St. Elizabethbe, én
meg vissza az irodába… hallottam, hogy csöng, még szép, hogy
felvettem. Örülj neki, a fejleményeket tekintve.
Bólintok. Hibátlan magyarázat, de nem lesz tőle jobb a
kedvem.
– Most miért nem lelkesedsz? – von kérdőre Dallas. – Ez lesz a
szög a koporsóba.
– Már két koporsót is látok. Két ember meghalt! Orlando…
most meg a borbély. Utánam jött. A borbély utánam jött, és a
szemem láttára halt meg! És mindez azért, mert ő… mert
Clementine… – mondom, és megpróbálok elszakadni a
tükörképemtől.
Odakint a nap küzd a sztrádát két oldalról szegélyező hóval.
Egy barna-fehér tábla azt jelzi, hogy közeledünk Hagerstownhoz
és a pennsylvaniai határhoz. De én még mindig a tükörképemet
bámulom.
– Nem miattad haltak meg, Beecher. És jobb, ha tőlem tudod:
Clementine nem a gyengeségedet használta ki. Az erődre
támaszkodott.
– Miről beszélsz?
 – Amit Clementine tett… csak azért sikerülhetett neki, mert te
mindig segítesz az embereknek. És ez jó dolog.
– Most nem érzem annyira jónak – válaszolom, újrajátszva
magamban az utóbbi két nap eseményeit. Az a legrosszabb,
hogy milyen könnyen ment Clementine-nak. Megtudni azt, amit
a borbély bevallott Feketegolyónak… valahogy tudomást
szerezni a vízvezeték-szerelőkről… és amikor ott voltunk az
ESZIH szobában… nem hiszem, hogy Clementine megtalálta azt
a régi szótárt. Szerintem becsempészte oda, de amikor kiömlött a
kávé, kénytelen volt improvizálni…
– Figyelj, tudom, hogy a lány és Nico mély sebeket…
– Nem, ne Nicót hibáztasd ezért. Te nem találkoztál vele…
nem láttad, ahogy reagált. Nico nincs benne ebben. És tudom,
hogy nehéz elhinni, amilyen zakkant, de amikor hallgatod őt…
egyvalamiben Nicónak végig igaza volt. – Elvakít a felülről tűző
napfény. De nem sokáig. – Nico azt mondta, hogy nem
véletlenül vagyunk itt. És ebben nem téved. És amikor vége lesz,
amikor elkapják Clementine-t, választ kap Orlando családja, és
mi elmondjuk az igazat a világnak az elnökről…
– Nem kéne ezt mondanod, Beecher. Figyelnek – közli Dallas
nyomatékosan, a Culper-körre utalva. – Biztos lehetsz abban,
hogy nem hagynak magadra.
Bólintok, úgy téve, mintha erre gondoltam volna.
– Arra tippelek, hogy ezt a kocsit is tőlük kaptad – jegyzem
meg.
– Meg a szürkét is – feleli Dallas.
– Sejtettem. Tehát nem kell azért aggódnom, hogy benne
maradt a borbély hullája?
– Ha maga Jézus szállna le és kutatná át azt a kocsit, még ő
sem tudná lenyomozni.
– Én hajtottam vele a kórházba. Nem fogják kapcsolatba hozni
velem?
 – Azt mondták, hogy ezért sem kell aggódnunk.
– Igen? A Culper-kör csak int egyet, és csodás módon minden
megoldódik?
– Ez nem csoda, Beecher. Hanem lojalitás. Lojalitás és
hatékonyság, jóval előbb értek oda, mint a zsaruk, és aztán…
nos, gondolj csak Wallace-ra és Palmiottira. Soha ne becsüld alá
a lojalitás hatalmát, különösen ebben a városban.
– Nem becsülöm alá. Ezért aztán, amikor minden
elrendeződik…
– Veszek egy nagy levegőt, és eszembe jut az a japán
Hirosimából. – Szeretném, ha bevennének.
– Miről beszélsz?
– Róluk. A Culper-körről. Ha ezen túl vagyunk, szeretnek
belépni.
– Beecher, tudom, hogy túlteng benned az adrenalin…
– Ez nem az adrenalin – szakítom félbe. – És azt sem hinném,
hogy valami ostoba bosszúvágy. Tudom, mit tett velem
Clementine. Tudom, hogy én adtam rá lehetőséget. De amikor
ott ültem abban a kocsiban a St. Elizabeth parkolójában… amikor
azt hittem, hogy a borbély el akarja vágni a torkomat azzal a
borotvával… csak azt vártam, hogy leperegjen az életem a
szemem előtt… vagy hiperérzékennyé váljak, vagy lassított
felvételként lássak mindent az ismert közhelyek szerint… De
mindezek helyett csak arra tudtam gondolni, hogy ez így van
rendjén. Érted, amit mondok?
– Egy szót sem értek belőle.
– Nem az volt rendjén, hogy meg fognak gyilkolni. Hanem az,
hogy ott vagyok… hogy veszély fenyeget… Úgy éreztem,
mintha felráztak volna álmomból. Iris után… mindazok után,
amit tett velem, hoztam egy döntést és elaludtam. Tudod,
milyen ez? Megpróbálsz elaludni, elveszíteni önmagad, azt
remélve, hogy eltemetheted életed legnagyobb félelmeit. Ebben
az egyben nem hazudott Clementine: én nem a múltba voltam
szerelmes. Hanem a jövőm rémített meg. És amikor megjelent
Clementine, úgy gondoltam, hogy ő a második esélyem. De nem
ő volt az. Hanem ez az egész… Szeretnék egy második esélyt.
Hogy végre értelme legyen az életemnek.
– Még mindig az adrenalin beszél belőled.
– Ez nem az adrenalin. Hanem az, amiért itt vagyunk, Dallas.
Amiről azt hittem, hogy azért vagyok itt, de helyette… Tudod,
hány évet töltöttem el régi könyvek között, azt gondolva, hogy a
történelemmel érintkezem? De a történelem nem ott van. –
Belenézek a visszapillantó tükörbe és oldalra dőlök, amíg nem
látom magam. Egész idő alatt azt hittem, hogy Clementine
élesztett újra. De amikor halottnak érzed a világodat, csak egy
ember van, aki vissza tud hozni az életbe. – Képes vagyok rá,
Dallas.
– Hát persze hogy képes vagy. Sok mindenre vagy képes. De
te nem erre születtél.
– Nem figyelsz rám – mondom határozott pillantást vetve rá.
– Nézd meg az életemet. Elegem van abból, amire állítólag
születtem.
Dallas felém pislant a vezetőülésről, és csócsálni kezdi a felső
fogaival a gyér szakállszőrzetet az ajka alatt.
– Képes vagyok rá – ismétlem meg. – Készen állok.
Nem szól egy szót sem.
De aztán, miközben a barlangok felé… a bizonyíték felé
robogunk… a dokumentumén, amelyek véget fognak vetni
ennek az egésznek, végül megszólal.
– Tudod, mit, Beecher? Azt hiszem, igazad van.
 99

Carla Lee tudta, hogy ez rossz nap lesz. Már akkor tudta, amikor
a kétéves fia kora reggel, 5.40-kor ébredt és azonnal játszani
akart. Tudta, amikor a reggeli muffinhoz szükséges kis, sárga
margarinostubust kivette a hűtőből: üres volt, a férje mégis
betette. És abból is tudta, hogy amikor visszafelé igyekezett a
délutáni megbeszéléseiről, meglátta azt a döglött állatot a
Franklin Roadon.
Máskor is látott már döglött állatokat az országúton. Nyugat-
Pennsylvaniának ezen a részén sok volt a szarvas, a róka és még
több a szerencsétlenül járt oposszum. Carla néhányszor meg is
állt (kutyatulajdonosként nem tudott közömbösen elhajtani egy
kutya mellett). De itt, a hegyes-dombos, gyér forgalmú Franklin
Roadon nem így szoktak kinézni a döglött állatok.
A bundáját már nem lehetett látni – Carla azt sem tudta
megállapítani, milyen állat volt. A szemét meregetve vette be az
éles kanyart a kopott, barna Camryval. Áthajtottak az állaton.
Újra meg újra áthajtottak. Az emberek valószínűleg meg sem
látták, ha gyorsan vették be a kanyart. De Carla anya volt.
Három gyerekkel. És egy cuki selyempincsivel, amelyik a
padlóra pisilt félelmében, ha valaki bejött az ajtón. Carla évek óta
nem hajtott gyorsan a kanyarokban.
Ezért látta meg azt a szegény jószágot, a véres cafatokat, a
legyekkel lepett belső szerveket.
 Carlának – az anyának és egy selyempincsi gazdájának – ez
volt a rossz nap legrosszabb része, mert nem tudta kiverni a
fejéből a látványt.
Még akkor sem tudta elhessegetni a képet, amikor befordult a
Brachton Roadon.
Még akkor sem tudta elhessegetni, amikor beállt az
alkalmazottak hatalmas parkolójába, szemben a Copper
Mountain néven ismert föld alatti raktárral, az utca túloldalán.
Ahogy kiszállva a kocsiból rátámadt a Pennsylvania közeli
hegyeiből lezúduló hideg szél és futásnak eredt a beérkező fehér
iskolabuszhoz, még mindig látta maga előtt a piros és fekete
cafatokat.
Ez az agyába furakodott kép kötötte le minden figyelmét,
miközben a munkatársakkal várta, hogy felszállhasson a buszra.
A kép miatt nem vette észre a szokásos tolongásban a fiatal,
fekete hajú nőt, aki szorosan mellette állt.
– Parancsoljon, menjen előre, maga volt itt előbb – mondta
Clementine, és egy kedves mosoly kíséretében udvariasan maga
elé tessékelte.
– Köszönöm – válaszolta Carla felszállva a buszra, és még azt
sem vette észre, hogy mennyire hasonlít az övéhez Clementine
haja és az egész külseje.
A fehér iskolabusz perceken belül áthaladt a biztonsági
ellenőrző ponton, és megállt a főbejárat előtt, a barlang szájánál.
Carla ennyi év után már megszokta a föld alatti munkahelyet.
De ahogy beléptek a barlangba és egy hosszú árnyék lassan
végiglopakodva a busz tetején elnyelte a maradék napvilágot,
Carla ismerős szorítást érzett a gyomrában. Meglátva a fegyveres
őröket, akik a buszról leszállókat szokták fogadni, benyúlt a
táskájába, hogy előhalássza az igazolványát.
– A francba – suttogta maga elé Carla, majd odaszólt a
buszsofőrnek. – Vissza kell mennem.
 – Minden rendben? – kérdezte Clementine.
– Igen, csak azt hiszem, hogy a kocsiban felejtettem az
igazolványomat.
– Én is mindig így járok – mondta Clementine, és elindult a
busz első ajtaja felé, ahol elővette az igazolványt, amelyet Carla
táskájából emelt el, felmutatta az őrnek, és követte a többi
alkalmazottat a Copper Mountainhez vezető betonúton.
Carla Lee-nek kétségtelenül rossz napja volt.
Clementine-nak viszont mostanáig nagyon is jó.
Különösen, ha meglesz az akta, amiért idejött.
 100

– Alattunk van – mondja Dallas.

– Micsoda? – kérdezem.
– A hely. A barlangok – magyarázza Dallas, ahogy fölfelé
kapaszkodunk a keskeny, kétsávos úton, amely hol emelkedve,
hol ereszkedve kanyarog keresztül a következő alacsony hegyen,
amelyet egyre nehezebb kivenni, mert délután négykor már
sötétedik az ég. – Ezért ilyen az út. Szerintem pont a barlangok
fölött hajtunk.
Bólintok a telefonom kijelzőjére pillantva, amely
halványkéken dereng a kocsiban; még elég a jelerősség ahhoz,
hogy megnézzem a washingtoni tévécsatornák weboldalait,
megírták-e már valahol az esetet.
Keresem Nico nevét… az én nevemet… még az emberölés és
gyilkosság szavakra is rákeresek. Semmi. Egy szó sincs a St.
Elizabeth kórházról, egy halott borbélyról, de ami a legfőbb: nem
vagyok szökevény, akit köröznek.
– Leesett végre, hogy miért nem hallott rólunk senki kétszáz
éven át? – kérdezi Dallas, hogy oldja bennem a feszültséget.
Majdnem bejön – amíg ki nem tekintek a behavazott fákra és el
nem húzunk a piros-fehér-kék tábla mellett, amelyen George
Washington képe van.

ÜDVÖZÖLJÜK A WASHINGTON–ÚTVONALON – 1753

 Ostoba és értelmetlen egybeesés, de akaratlanul is elképzelem,
hogy örülne Nico, ha tudná, hogy ugyanott hajtunk, ahol George
Washington menetelt visszafelé 1753-ban.
– Beecher, akármin gondolkozol, hagyd abba – figyelmeztet
Dallas.
– Fogalmam sincs, min gondolkoztam.
– Én is láttam a táblát. Nem jelent rosszat.
– Egy szóval sem mondtam, hogy rosszat jelent.
Dallas a hangszínem alapján úgy dönt, hogy hisz nekem.
– Azért ez kísértetjárta hely – ismeri el.
– De még mennyire – bólintok rá.
Néhány gyors kanyar után Dallas egyre mélyebbre hatol a
hegyek közé, ahol minden kanyarnál piros reflektort helyeztek el
a legközelebbi fa törzsén. Az országúton nincs világítás, pedig
jól jönne, mert már majdnem fekete a téli ég.
– Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdezem.
Mielőtt válaszolhatna, rezegni kezd a telefon a kezemben.
Látom a kijelzőn, hogy ki hív.
– Tot az? – kérdezi Dallas.
Bólintok. Negyedszer hív az utóbbi néhány órában. Egyszer
sem vettem fel. Már csak az hiányzik, hogy keresztkérdésekkel
kiderítse, hol vagyunk.
Az utolsó kanyar után kiegyenesedik az út, és egy vakító fény
a távolban hunyorgásra kényszerít minket. Velünk szemben
hatalmas fémreflektorok világítják meg a tágas térséget. Az
ismerős csomó a gyomromban árulkodik arról, amit a szemem
nem lát.
– Ez az, ugye?
Dallas nem válaszol. Egy fehér buszt bámul, amely lassan
zötyög át tőlünk balra a kivilágított parkolón.
Ezen kívül az egyetlen életjel egy fluoreszkáló piros
háromszög, amely olyan, mint egy vállalati logó; egy szénakazal
méretű mesterséges domb oldalában helyezték el. Ez adja hírül
az érkezőknek, hogy hol vannak, bár ide csak akkor jön valaki,
ha tudja, mit keres.
A piros háromszögön túl, mérföldek után az egyetlen
útelágazásnál, keskeny, kikövezett út vezet lefelé a high-tech
fogadóépülethez, majd onnan tovább, amíg véget nem ér egy
közeli sziklafal tövében, amely körbeveszi a kis szurdokot,
ahová most behajtottunk.
De ahogy balra fordulunk a fogadóépület felé, már látjuk,
hogy mégsem ér véget az út. Továbbmegy, be egy fekete boltív
alá, ami úgy néz ki, mint egy vasúti alagút, amelyet a sziklába és
a föld alá vájtak.
– Maradjanak a kocsiban! Megyek – szól ránk nyugat-
pennsylvaniai akcentussal egy biztonsági őr, aki a semmiből tűnt
elő. Elterel bennünket a fogadóépülettől egy szabadon álló kis
őrház felé, ami inkább bódénak néz ki.
Jobbra fordulok. Két másik bódét látok és egy csapat,
védősisakot viselő munkást. A fogadóépület még nem készült el.
– Erre… itt álljon meg – mondja az őr egy helyre mutatva a
bódé előtt, ahonnan két biztonsági kamera irányul ránk. – Üdv
Copper Mountainben – teszi hozzá, miközben Dallas letekeri az
ablakot. – Gondolom, valakihez jöttek.
 101

A golfautón robogva a barlang egyik bosszú járatában

felborzolódik a hajunk.
– Úgy örülök, hogy mind a ketten itt vannak – áradozik Gina
Paul, a sofőrünk, egy alacsony termetű, túl nyájas nő csőrszerű,
hegyes orral, dohányos lehelettel és egyenes szálú, szőke hajjal,
amit olyan szorosan fogott össze, hogy az felér egy arcvasalással.
– Elnézést, hogy nem szóltunk előbb – mondom neki.
– Nem szóltak előbb… nem baj, hogy nem szóltak előbb –
válaszolja, és rájövök, hogy olyan, mint a nagynéném, aki
mindig megismétli, amit mondtál. A kitűzője szerint
ügyfélkapcsolati menedzser, de anélkül is tudnám, hogy az
értékesítésen dolgozik. – Nagyszerű végre találkozni magával,
Beecher – teszi hozzá, nem mintha komolyan gondolná.
A legkevésbé sem érdeklem.
Csak az érdekli, hogy hol dolgozom.
Ötven évvel ezelőtt ez a barlang Pennsylvania egyik
legnagyobb mészkőbányája volt. De amikor kifogyott a mészkő,
a Copper Mountain Inc. megvásárolta a 445 hektáron elterülő
járatokat, és kialakította a keleti part egyik legnagyobb
biztonságos külső tárolóhelyét.
Ami egyben szépen jövedelmez is.
Ez az, ami Ginát érdekli, aki a golfautó száguldásának
sebességével számolta ki, milyen sok pénzt költ el itt a Nemzeti
Levéltár évről évre.
És nem mi vagyunk az egyetlenek.
 A keskeny, szűk járat nagyjából teherautónyi szélességű, és
tőlünk jobbra egy pirosra festett acélajtót süllyesztettek mélyen a
sziklába, ami úgy fest, mint egy töklámpás piros foga. Az ajtó
fölött katonai zászlót lógattak le a mennyezetről. Ismerős a logó:
U. S. Army. Ahogy a golfautó továbbrobog, ötven méterre egy
újabb ajtó a mennyezethez rögzített újabb zászlóval:
Tengerészgyalogság.
Ezt látni az egész barlangban: egyik piros ajtó a másik után:
Légierő. Haditengerészet. Védelmi Minisztérium.
– Meglepő, hogy ki van írva a nevük – jegyzi meg Dallas,
ahogy elhaladunk az FBI ajtaja előtt.
– Ezek azok a helyiségek, amelyeket láttatni akarnak – mondja
Gina nevetve. – Huszonkét mérföldnyi alagút van itt. Ne akarják
tudni, hány helyiségük van még.
Nevetést színlelek, de ahogy mélyebbre hatolunk a
barlangban, nem tudom levenni a szemem a mennyezetről,
amely mintha egyre alacsonyabb lenne.
– Nem csak képzelődik – közli Gina. – Tényleg alacsonyabb.
Dallas fürkésző pillantást vet rám, hogy jól vagyok-e.
A barlang rücskös falait fehérre festették, mindenütt
neonfények, nyilván azért, hogy munkahely érzetét keltse, ne
egy hangyabolyét.
Meglepetésemre működik a dolog.
Jobbra két alkalmazott várakozik egy sziklafalba épített ATM-
nél. Mellette piros ponyvatető egy teljes gőzzel üzemelő,
Roadway Café elnevezésű büfé fölött.
Azt hittem, hogy eltemetve érzem majd magam ilyen mélyen
a föld alatt. Ezzel szemben…
– Egész kis városuk van idelent – mondja Dallas, ahogy
elhaladunk egy újabb építőmunkás-brigád mellett; az utolsó
simításokat végzik egy területen, ahol snack- és üdítőautomaták
sorakoznak.
 – Közel háromezer alkalmazott. Úgy képzeljen el minket,
mintha az Empire State Buildinget az oldalára fektetnénk és
háromszáz láb mélyen beásnánk a föld alá. Saját postahivatalunk
van… saját vízművünk a mosdókhoz… még jó ételeket is lehet
kapni az ebédlőben, bár azokat kívülről hozzák. Helyben tilos a
főzés. Ha tűz ütne ki… az elégő aktákról most nem beszélve
gondoljon bele, micsoda halálcsapda lenne ez itt! – mondja Gina
nevetve.
Sem Dallas, sem én nem nevetünk vele – különösen miután
feltekintünk és meglátjuk a védőhálót, amely innentől kezdve a
mennyezetet borítja, hogy felfogja a letöredező szikladarabokat,
cseppköveket: mintha ez tartaná vissza az egész barlangot attól,
hogy a fejünkre omoljon. A kávézónál és az ATM-nél volt a
barlang főtere. De ahogy egyre kevesebb alkalmazottat látni és
egyre mélyebbre hatolunk a katakombában, mindinkább olyan
érzésem van, mintha a barlang egyik sikátorában járnánk.
– Otthon, édes otthon – dúdolja Gina, felkattintva a golfautó
lámpáit.
Közvetlenül előttünk véget érni látszik a barlang. De ahogy
felgyulladnak a golfautó fényei, nem lehet nem észrevenni a
sárga rendőrségi kordont, amely távol tartja az embereket ettől a
saroktól, vagy a falra festett hatalmas, piros-fehér-kék sast – ami
a Nemzeti Levéltár lógójának a része. A sas feje fölött egy félig
felgöngyölt tekercs ezekkel a szavakkal: Littera Scripta Manet. A
levéltár mottója azt jelenti: „Az írás megmarad”.
De még mennyire, gondolom magamban kipattanva a
golfautóból az élénkpiros ajtó előtt, amely a levéltár föld alatti
raktárának bejáratául szolgál.
 102

– Segíthetek még valamiben? – kérdezi Gina megállva a

barlangban, a nyitott piros ajtó küszöbe előtt.
– Azt hiszem, elboldogulunk – válaszolom neki.
Dallas már bent van a raktárban.
Nyugtalanul sietek utána.
Gina nem hagyja el a helyét. Ügyfélkapcsolatosként ő felel a
látogatásunk egyeztetéséért Mr. Harmonnal és az Elnöki
Irattárral, ő ellenőrzi az igazolványunkat és üti be a hatjegyű
kódot, amely az acélajtót nyitja (meg a második ajtót,
közvetlenül mögötte). De a szükséges biztonsági
felhatalmazások nélkül nem léphet be ide.
– Mindkét ajtó nyitható belülről – mondja bátorítóan. Hideg
levegő áramlik ki a helyiségből. Vetek egy gyors pillantást a
higrotermográfra az ajtó melletti falon. Mindössze 14 fokot
mutat, ami alacsonyabb a mi raktáraink hőmérsékleténél.
– Ha eszükbe jut valami, csak csörögjenek rám – teszi hozzá
Gina, rákoppantva a mobil bőrtokjára a csípőjén. Olvasva az
arckifejezésemből megnyugtat: – Remek a térerő. Vannak
átjátszótornyaink.
Szavait bizonyítandó vibrálni kezd a telefonom.
Megnézem, ki a hívó: már megint Tot.
– Ezt most fel kell vennem – mondom Ginának, aki egy
biccentéssel gyorsan elköszön, hogy ne zavarja az ügyfelet.
Amint becsapódik a piros acélajtó, a még mindig rezgő
mobillal a kezemben sarkon fordulok és átmegyek a második
ajtón a cél felé tartva, ahol a barlang nyirkos sötétségét hatalmas,
fehér terem váltja fel; akkora, mint egy repülőgéphangár és
olyan steril, amennyire csak lehetséges, köszönhetően az
állagmegóvó személyzetünknek. A valóságban ez csupán egy
nagyobb, fejlettebb változata a washingtoni raktárainknak,
fémpolcok végtelen sorával. De a könyveken és a levéltári
dobozokon kívül az itteni, speciális tervezésű polcokat
zsúfolásig megtöltik a műanyag dobozok és fémkazetták,
amelyekben mágnesszalagokat, régi filmeket és fényképek
negatívjainak ezreit őrizzük.
Jó oka van annak, hogy ezt az anyagot itt tároljuk és nem
Washingtonban. Részben az alacsony hőmérséklet (ami jobb a
filmeknek). Másrészt a „földrajzi elkülönítés” – különös
tekintettel a levéltári dobozokra, amelyeket biztonsági rács zár el
a jobb oldalon. Ez a Nemzeti Levéltár egyik legfontosabb – és
legkevésbé ismert – feladata. Ha egy terroristatámadás valaha
tűzbe borítaná Washingtont, itt rendelkezésre állnak azok a
dokumentumok és iratok, amelyek biztosíthatnák a
legnélkülözhetetlenebb intézményeink túlélését.
De ahogy belépek a helyiségbe, igazából a magam túléléséért
aggódom.
– Megtaláltad már? – kérdezem Dallast, aki a középső
folyosón nyomul előre, sorra ellenőrizve a rekordok számát a
polcokon.
Egyetlen reakciója, hogy befordul jobbra és eltűnik egy távoli
sorban. Ez azt jelzi, hogy már közel járunk a célhoz.
Negyedszer is rezegni kezd a telefonom, mindjárt
hangpostára fog kapcsolni. Fogalmam sincs, vajon tudja-e Tot,
hogy hol vagyunk. Bár pillanatnyilag nem állhat utunkba, azért
jó lenne kideríteni.
– Itt Beecher – szólok bele, és várom, hogy mikor kezd el
puhatolózni.
 – Hol a pokolban vagy? – kérdezi Tot. – Vagy egy fél tucat
üzenetet hagytam.
– Nem kaptam meg őket. Én most… őrült egy nap ez a mai.
– Fejezd be. Tudom, hogy mikor hazudsz, Beecher. Hol vagy?
Kivel vagy?
Egy másodpercig gondolkozom, hogy mit válaszoljak.
Esküdni mernék, hogy még a telefonon át is érzem Tot jó
szemének szúrós tekintetét.
– Tot, légy szíves…
– Clementine-nal vagy? Azt hittem, elváltatok a temető után.
Egy pillanatra eláll a szavam.
– Honnan tudod, hogy a temetőben voltam?
– Mert nem vagyok olyan hülye, mint azok, akikért úgy
odavagy!
– Várj… nincs sok időm. Utánam küldtél valakit?
Mielőtt válaszolhatna, pittyegni kezd a mobilom. Megnézem
és felismerem a hívó számát. Az egyetlen ember az, akit most
nem várakoztathatok meg.
– Tartsd egy másodpercig, Tot.
– Ne merd letenni!
Egy gombnyomással hívásvárakoztatásra állítom.
– Mr. Harmon? – szólítom meg az Elnöki Irattár vezetőjét, aki
nemcsak segített nekünk bejutni a barlangba, de azt is tudja,
hogy milyen dokumentumot keresünk. – Mi… minden rendben?
– Magam is ezt akartam kérdezni – mondja, és a hangja
meglepően lágyabb és készségesebb a szokottnál. Ennyi bőven
elég, hogy gyanakodni kezdjek. – Jól állnak a dolgok odalent?
– Igen, remekül. – Zavartan hallgatok egy kis ideig. – Van
valami oka, hogy ezt kérdezi?
– Semmi az égvilágon – válaszolja, visszatérve a katonás
tárgyilagossághoz. – Csak ellenőriztem, hogy megérkeztek-e.
Megkértem a Copper Mountain-i stábot, hogy maradjanak kicsit
tovább, amikor értesültem, hogy eltévedtek.
– Eltévedtünk?
– Azt mondta a titkárnője…
– A titkárnőm?
– A nő, aki felhívott. Azt mondta, hogy eltévedtek.
Bal felől, a raktár mélyéről fémes döndülést hallok. Ez csak
azért probléma, mert Dallas tőlem jobbra van.
A higrotermográf szerint még mindig 14 fokos hideg van
idebent. De hirtelen olyannak érzem a hosszú, fehér helyiséget,
mint egy sütő. Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk egyedül.
– Mr. Harmon, engedje meg, hogy később visszahívjam –
mondom, bontva a vonalat.
– Dallas, gondjaink adódtak! – kiáltom futásnak eredve a
folyosón, és közben visszatérve Tothoz.
– Várj… Dallasszal vagy? – kérdezi Tot, aki hallotta a
kiáltásomat.
– Tot, ez most nem…
– Beecher, nem tudod, mit csinálsz!
– Tévedsz! Pontosan tudom, hogy mit csinálok.
– Vigyázz! – tör ki Totból. – Tudom, mit tett Clementine…
Tudom, hogy már rég nem él a nagyanyja… Azt is tudom, hogy
csinálta! Megkaptuk a toxikológiai jelentést… kemoterápiás
vegyületet találtak Orlando vérében, pedig nem is volt rákos.
Ezzel mérgezte meg… beletette a kávéjába! És most áruld el
végre, hol a fenében vagy, hadd találjak neked valami
biztonságos helyet!
Őrülten pörög az agyam, próbálja a helyére illeszteni a
kirakós játék darabkáit. Elképesztő, hogy milyen gyorsan
összeáll a kép.
– Hol vagy, Beecher? – ismétli meg Tot.
 Valami azt súgja, hogy tartsam titokban. Ugyanez a valami
súgta azon az éjszakán, amikor hazavittem Clementine-t, hogy
tartsam távol magamtól Totot. De nem számít, milyen könnyű
lenne őt az ellenség szerepébe helyezni, mert nem tudok
szabadulni az emléktől, amikor három évvel ezelőtt, az alagsori
kantinban Tot végre a bizalmába fogadott és elmesélte, milyen
volt ötven év után először egyedül aludnia a házban, amikor
meghalt a felesége. Azt mondta, képtelen volt rászánni magát,
hogy a régi takaró alatt aludjon, ha a felesége már nem fekszik
mellette.
Nem érdekel, ki mit gondol. Vannak dolgok, amikről nem
lehet hazudni.
– Figyelj ide, Tot. Azt hiszem, itt van Clementine. Velünk.
– Miről beszélsz? Hol van az az itt? Kivel vagy még Dallason
kívül?
– Velük. A Culper-körrel.
Hallom, ahogy nagy levegőt vesz.
– Ki kell jutnod onnan, Beecher.
– Mi… mindjárt megyünk – mondom a helyiség végére érve
és meglátva Dallast az egyik sorban. Térdel és egy új
kartondobozban kotorászik, amelyre vastag filctollal azt írták:
WALLACE/SZÜLŐVÁROS. – Máris megvagyunk.
– Felejtsd el a Culper-kört. Tűnj el onnan!
– Hát nem érted? Igazad volt velük kapcsolatban. Dallas
bevett, és…
– Dallas nincs benne a Culper-körben!
A sorba befordulva fékezek, és leverek egy irattartó dobozt a
polcról. A betonpadlóra zuhan, és szanaszét szóródnak belőle a
papírok.
– Mit mondtál? – kérdezem.
– Dallas nincs benne a Culper-körben. Soha nem is volt.
– Honnan tudod?
 Tot megint vesz egy nagy levegőt, inkább morog, mint suttog.
– Onnan, hogy én benne vagyok a Culper-körben, Beecher. És
esküszöm neked… abban a pillanatban, amint megtalálja azt,
amit keres, Dallas véget fog vetni az életednek.
A sor túlsó felén térdelő és egy aktában lapozgató Dallas
felém fordul, és hunyorogva néz rám az összekarcolt, fekete
keretes olvasószemüvege fölött.
– Jól vagy, Beecher? – szól oda. – Mert nem úgy festesz, mint
aki jól van.
 103

– Kutya bajom – mondom Dallasnak, aki máris visszafordul és

tovább lapoz az aktában.
– Indulj és távolodj el tőle! – kiáltja Tot a telefonban. – Dallas
kezdettől fogva a vízvezeték-szerelőkkel van… a nagybátyja,
Ronald Cobb az elnök diáktársa volt a jogi egyetemen, azelőtt a
levéltárban dolgozott, és ő hozta ide Dallast! Ezért választották
ki!
Ebben nincs semmi logika. Ez esetben miért hívott magával
Dallas? De mielőtt megkérdezhetném…
– Ha azt hiszed, hogy hazudok, akkor is tűnj el onnan – teszi
hozzá Tot. – Én azt akarom, hogy életben maradj!
Hátrálok néhány lépést, sokkos állapotban vagyok. Mintha
egy kanál hátán bámulnám a tükörképemet. Kiegyenesedik a
kanál a szemem előtt – elenyészik a torzítás –, és lassan
kristálytiszta lesz minden. Kezdettől fogva arról hallottam, hogy
milyen jól őrzi a titkokat a Culper-kör… hogy nagy külső
gyűrűként védelmeznek bennünket anélkül, hogy felfednék
magukat… és hogy milyen keményen dolgoztak a korrupt
elnökök, mint Nixon vagy Wallace kiiktatásán, amikor ezek
elindították a saját, személyesen őket szolgáló belső köreiket,
lásd a vízvezeték-szerelőket. De tegnap este, a fedett házban
töltött első három percben Dallas minden titkukat elárulta,
beleértve a saját tagságát, és átvette a teljes irányítást a
vízvezeték-szerelők után folytatott kutatásom felett, még azt is
elérve, hogy semmiről ne tájékoztassam Totot.
 Azt hittem, hogy ez az én érdekemben történik.
De ha igaz az, amit Tot mond… ha Tot a Culper-kör tagja és
Dallas hazudik… akkor ebből nem más profitálna, mint Wallace,
Palmiotti és…
– Megvan! – kiáltja Dallas izgatottan, kihúzva néhány ív
papírt és összecsukva az aktát. – Megvan, Beech! Itt van! –
Visszazárja az iratdobozt, betolja a többi közé a polcon és futni
kezd felém.
– Tűnj el a közeléből, Beecher! – üvölti Tot a fülembe.
Dallas a kórházi iratokkal a markában megáll előttem.
– Kivel beszélsz? – kérdezi Dallas a telefonomra mutatva, és
visszadugja az olvasószemüveget a zakója zsebébe.
– Megtalálta az aktát? Ne hagyd, hogy megkaparintsa! – teszi
hozzá Tot, miközben megint zajt hallok – egy még hangosabb,
fémes döndülést – a raktár másik feléből. Bárki van is ott,
közeledik.
– Hallottad ezt? Szerinted Clementine? – kérdezi Dallas, és
engem megkerülve futásnak ered a középső folyosón, az ajtó
felé. A legjobb, ha azt teszem, amit Tot először mondott.
Dallasszal később is ráérek foglalkozni. Most azonban el kell
tűnnöm innen.
– Vigyázz vele, Beecher! – figyelmeztet Tot, miközben
felgyorsulunk.
Minden egyes sorba benézek, amelyik mellett elrohanok.
Üres. Üres. Ez is üres.
Mintha egyre dermesztőbb lenne a levegő. Ennek ellenére
hideg verejték üt ki a hátamon.
Már csak néhány lépésre van a piros ajtó.
Elrohanunk még egy és még egy üres sor mellett.
– Nem kell valamilyen kód, hogy kijussunk? – kérdezi Dallas.
A nő azt mondta, hogy belülről…
Dong-dong.
 A vasajtó szélesre tárul, ahogy Dallas nekiütközik a csípőjével.
Ugyanez történik a külső, piros ajtóval is, amelyen át kint
találjuk magunkat a barlang poros levegőjében és tompa
megvilágításában. Még mozgásban vagyunk, fékezünk, hogy
lelassuljunk. Eltart egy másodpercig, mire a szemem
alkalmazkodik a sötétséghez.
Ezért nem látom, ki áll ott, bennünket várva.
Halk kattanás. Mint amikor kibiztosítanak egy fegyvert.
– Tedd le a telefont, Beecher – mondja, és én a földre ejtem.
Biztos akar lenni abban, hogy Tot nem hallja, ezért fölemeli és
kikapcsolja a mobilt.
Tévedtem, Clementine nem odabent volt. Egész idő alatt kint
várt.
– Sajnálom. Tényleg sajnálom – mondja Clementine előbb
Dallas arcára célozva, majd az enyémre. – De tudnom kell, hogy
mit tettek az apámmal.
 104

– Tényleg úgy gondolod, hogy elhiszem egy szavadat is? –

kérdezem összehúzott szemmel nézve Clementine fegyverére.
– Hazudik – ért egyet velem Dallas. – Bármit mond is neked,
az hazugság.
– Ne hagyd, hogy Dallas összezavarjon – figyelmeztet
Clementine. – Tudod, mi az igazság… a saját szemeddel láttad
Nicót. Tönkretették, Beecher. Tönkretették az apám életét.
– Azt hiszed, hogy ez felmentést ad minden alól, amit teszel?
Megölted Orlandót! Aztán hazudtál nekem… visszaéltél a
barátságunkkal! – kiáltom hangosan, remélve, hogy meghallja
valaki.
Alkalmazottak kisebb csoportja tart a barlangi kávézó felé.
Hátra sem fordulnak. Túl messze vannak.
Ránk szegezve a fegyvert beljebb terel minket; átbújunk a
VIGYÁZAT! feliratú sárga kordon alatt. Itt, hátul még gyérebb a
világítás, mint a főjáratban. A feltornyozott fémállványok jobb
felől, a feltekert és egymásra rakott kábelek bal felől arra utalnak,
hogy a barlangnak ezt a részét karbantartásra és tárolásra
használják. Itt senki sem fog meghallani minket.
Eszembe villan a régi jelenet az iskolaudvaron, amikor
Clementine Vincent Paglinni nyaka köré hurkolta azt az
ugrókötelet. Két nappal ezelőtt, az apja meglátogatásakor azt
hittem, hogy ez a mindig készen álló lány most kudarcot vallott.
De tévedtem. Készen állt akkor is, mint mindig.
 – Mielőtt ítélkezel, Beecher – mondja Clementine –, esküszöm
neked, hogy megpróbáltam elmondani az igazat.
– Mikor volt ez? Az előtt vagy az után, hogy felbéreltél valakit
a nagymamád szerepének eljátszására?
– Én nem béreltem fel senkit! Nagyival élek, aki a háziúr
anyósa. A lakbér fejében gondoskodom róla!
– Akkor miért mondtad azt, hogy a nagymamád?
– Nem mondtam azt, Beecher! Te mondtad! Aztán meg…
annyit rugóztál rajta, miközben én csak azt szerettem volna…
Fogalmad sincs, mi forog kockán!
– Ez a válaszod?! Terhes sem vagy, igaz? Az is csak arra
kellett, hogy félrevezess és elnyerd az együttérzésemet!
– Nem én mondtam neki, hogy árulja el! Látta, hogy hányok
és ebből gondolta! Az a nő utál engem!
– Akkor is hagytad, hogy a nagyanyádnak higgyem azt az
öregasszonyt! Fel tudod fogni, milyen beteg dolog ez?
– Ne mondd ezt.
– Ugyanolyan beteg vagy, mint Nico!
– Ne mondd ezt! – tör ki belőle.
– Megölted a barátomat! – vágok vissza. – Meggyilkoltad
Orlandót! Ugyanolyan gyilkos vagy, mint az eszelős apád!
Ide-oda ingatja a fejét, de nem dühében. Leszegi az állát,
olyan mélyen, hogy már nem bír rám nézni.
– Én… én nem akartam ezt – próbál győzködni. – Nem
gondoltam, hogy belehal.
– Akkor miért volt nálad az a szer? Tudom, hogy csináltad, ne
mondd, hogy véletlen volt, Clementine! Besétáltál a levéltárba
azzal a szerrel a zsebedben… vagy az volt az eredeti terv, hogy
nekem adod be?
– Senkinek nem akartam beadni – mondja egyre halkuló
hangon.
 – Akkor miért hoztad magaddal? – Megremeg az orrcimpája.
– Clementine…
– Mit gondolsz, miért volt nálam? Miért van valakinél
kemoterápiás gyógyszer? Az enyém, Beecher. Én szedem!
Összeszalad a szemöldököm, Dallas a fejét csóválja.
– Miről beszélsz? – kérdezem.
– Orlando… Nem kellett volna ott lennie – hebegi Clementine.
– Amikor Orlando kinyitotta azt az ESZIH szobát és a kezembe
nyomta a kávéját… azt hittem, hogy a szer csak… azt hittem,
hogy ő is vízvezeték-szerelő… hogy az elnök megbízásából
figyel engem… mert rájöttek, hogy ki vagyok. De én soha nem
akartam…
– Hogy érted azt, hogy te szeded a gyógyszert? – kérdezem.
– Tedd fel magadnak az igazi kérdést, Beecher, Miért pont
most, ennyi év után? Miért most kezdtem el kutatni az apám
után? – Még mindig leszegi az állát, de most felpillant rám. –
Nyolc hónappal ezelőtt diagnosztizálták – mondja, és reszket a
keze. Az is, amelyik a fegyvert fogja. – Haldoklom, Beecher.
Abba betegedtem bele… amikor Nico még a seregben volt…
azért haldoklom, amit az apámmal tettek.
 105

– Hazudik – állítja Dallas.

– Megváltoztatták! – kiáltja Clementine. – Bármit tett a hadsereg
Nicóval… attól lett elmebeteg!
– Látod ezt, Beecher? Színtiszta téveszme – mondja Dallas.
– Ez nem téveszme! – ellenkezik Clementine. – Kérdezd meg
tőle, Beecher. Ő is vízvezeték-szerelő, nem igaz?
– Nem vagyok vízvezeték-szerelő – tiltakozik Dallas.
– Ne hagyd, hogy összezavarjon – mondja Clementine. –
Tudtam, amint megláttam a temetőben. De amikor tudomást
szereztem Feketegolyóról… kérdezd meg tőle, mivel zsaroltam
Wallace-t. Nem pénzt akartam. Amikor ráharaptak a csalira és
válaszoltak az üzenetemre abban az üreges temetői kőben… még
akkor sem kértem tőlük pénzt. Soha.
– Igaz ez? – Fordulok Dallashoz.
Nem válaszol.
– Mondd el neki! – hörgi Clementine, és hirtelen biztossá válik
a keze, ahogy ráteszi az ujját a ravaszra. – Tudja, hogy együtt
dolgozol az elnökkel, a borbéllyal meg a többi seggnyalóval, aki
évek óta eltitkolja az igazságot!
Dallas felém fordul, de egy pillanatra sem veszi le a szemét
Clementine fegyveréről.
– Egy aktát kért – mondja végül Dallas. – Nico katonai
dossziéját akarta megkapni.
– Az igazi aktáját – magyarázza Clementine. – Nem a
hamisítványt, amivel leszerelték. – A zavaromat látva
hozzáteszi: – Az anyám elmesélte a sztorikat. Elmesélte, hogy
Nico… elmesélte, hogy milyen volt Nico, mielőtt belépett a
seregbe. Milyen volt fiatal korukban… hogyan tartotta a telefont
a párnája alatt, és Nico énekelt neki, amíg el nem aludt. De
amikor végül hazajött… amikor otthagyta a hadsereget…
– Nem ő hagyta ott a sereget. Kirúgták… mert egy
kapocskiszedővel ki akarta szúrni az egyik feljebbvalója szemét –
mondja Dallas.
– Nem. Azért rúgták ki, amit tettek vele… amivé változtatták
– vág vissza Clementine. – Vetted a fáradságot, hogy elolvasd a
hamis aktát? Az van benne, hogy áthelyezték a georgiai Fort
Benning-i katonai mesterlövész-iskolából egy másikba,
Tennesseeben. De ellenőriztem. A tennesseei cím egy régi
katonai kórházé. Nico nem egyszerűen mesterlövész volt!
Hanem páciens… és nem ő volt az egyetlen! – teszi hozzá
Clementine egyenesen rám nézve. – Te is ismersz egyet!
Személyesen ismered!
– Miről beszélsz? – hebegem.
– Az anyám elmondta nekem a halála előtt, oké? Azt hitted,
hogy eljönnek egy olyan kis városba, mint a miénk, és csak egy
embert visznek el? Egy egész csapatot vittek. Hidd csak azt, ha
úgy tetszik, hogy megbolondultam, de nem én vagyok az
egyetlen, akire kihatott azoknak a kísérleteknek az eredménye.
Rád is hatott, Beecher! Téged is érint, amit az apáddal tettek!
Csóválom a fejem, tudom, hogy begolyózott.
– Az én apám meghalt. Úton a toborzóirodába. Még arra sem
volt esélye, hogy bevonuljon.
– Te meg elhitted. Elhitted, mert ezt mondták neked, oké? De
bevonult. Ő is, Nico is, a többiek is… Mire észbe kaptak volna,
már be is sorozták őket. Életben volt az apád, Beecher. És ha
igazam van, még most is élhet!
 Kiszárad az ajkam. A gyomrom összeugrik, mintha
behajlították volna. Hazudik. Tudom, hogy hazudik…
– Nézz utána magad – teszi hozzá Clementine. – Kérd ki a
nyilvántartóból, oké? – Harmadszor fejez be okéval egy
mondatot, és ilyenkor mindig megtörik a hangja. Mintha egy
törésvonal, egy repedés futna át rajta azzal fenyegetve, hogy
érvénytelenné tesz mindent, amit szépen helyre rakott. – Az
anyám elmondta… jól haladtak a kísérletek… amíg egyszer félre
nem ment valami!
– Ne hallgass rá! – figyelmeztet Dallas. – Hónapokat szánt
arra, hogy ezt kitervelje… hogy manipuláljon téged és zsaroljon
minket. Még nagyobb pszichopata, mint Nico!
– Beecher, tudod, milyen rákot találtak bennem? – kérdezi
Clementine, miközben én újrajátszom a fejemben az utolsó
szavakat, amelyeket Nico mondott a kórházban: könyörgött
Istennek, hogy Clementine ne legyen olyan, mint ő. Azt szerette
volna, ha nem olyan. – Erről a típusú rákról még soha, senki nem
hallott. Minden orvos… minden specialista azt mondta, hogy
több mint százötvenféle rák létezik a világon, de az enyémet
sehová sem tudták besorolni. Olyan nagy a mutáció, amit az
egyik orvos úgy jellemzett, mint DNS-helyesírási hibát. Ez van a
szervezetemben. És ugyanez lehet a tiédben is! Helyesírási hiba!
– Beecher, tudom, hogy hinni akarsz neki – szakítja félbe
Dallas. – De hallgass rám… nem számít, mit mond… mi
segíthetünk neked kikerülni ebből.
– Hülyének nézed? Erről a vízvezeték-szerelők tehetnek! –
kiáltja Clementine.
– Abbahagynád ezt? – kéri ki magának Dallas. – Nem vagyok
vízvezeték-szerelő! Én a Culper-kör tagja vagyok! A jófiúk
csapatában játszom!
– Nem – szólal meg egy vadonatúj hang, egy férfi mély hangja
a hátunk mögül. – Nem vagy az.
 Kattanás tompa zaja.
És egy alig hallható pukkanás.
Dallas mellkasából egy kis vér lövell ki. Hátrahőkölve lenéz,
de még nem észleli a friss lőtt sebet és a vérfoltot, amely terjedni
kezd a mellén.
Még oda sem kapjuk a fejünket a támadó felé, amikor én már
tudom, hogy ki húzta meg a ravaszt: az az ember, aki a legtöbbet
nyeri azzal, ha eltávolít innen bennünket. Az az ember, aki
bármire képes lenne, hogy megszerezze ezt a kórházi iratot, és
aki majdnem három évtizeden át bizonyította a hűségét,
védelmezve a legjobb barátját.
– Ne játsszák itt a meglepettet – mondja dr. Palmiotti lángoló
tekintettel elénk lépve és ránk szegezve a fegyverét. – Tudniuk
kellett volna, hogy ez lesz a vége.
 106

– Ez nem… nem… – hebegi Dallas alig állva a lábán és még

mindig nem észlelve a lőtt sebet. – Maga mondta… maga
mondta, hogy a Culper-körben vagyok.
Palmiotti közelebb lép és kiragadja az iratot Dallas kezéből.
– Azt tudnod kell, hogy a hazádat szolgáltad, fiam.
Dallas ingatja a fejét, a teste a megrázkódtatás hatása alatt
van.
Én próbálok lélegezni, dohos levegő tölti meg a tüdőm.
Totnak csak részben volt igaza. Dallas valóban vízvezeték-
szerelő volt. De ő ezt nem tudta.
– Látod, Beecher, hogy mire képesek ezek az emberek? –
csattan fel Clementine, és egyszerre eltűnik minden kétsége,
szomorúsága, síróssága. Az utóbbi néhány napban valahányszor
megváltozott Clementine hangulata vagy új oldaláról
mutatkozott meg, én azt mondtam magamnak, hogy újabb ajtó
nyílik meg benne. Szobák sora. De ahogy most ránézek, végre
megértem, hogy nem az a fontos, hány szobája van. Vagy hogy
ezek milyen elképesztőek. Az sem számít, hogy mennyire
díszesek. Vagy milyen lenyűgöző járkálni köztük. Csak az
számít, hogy minden egyes szobájában – még a legjobbikban is –
van egy villanykapcsoló. És az azonnal működésbe lép. Előzetes
figyelmeztetés nélkül. Mint az apjánál.
A bal oldalamon álló Dallas most lenéz a mellkasára, ahol
egyre terjed a vérfolt, átáztatva az ingét. Megroggyan a lába,
tántorogni kezd.
 Palmiotti nem vesztegetve az időt rám szegezi a fegyvert.
Látom a cső fekete űrét. Várom, hogy utoljára még megfenyeget,
de nem ezt teszi.
– Bocsásson meg, Beecher és…
Dörrenés.
Valami sziszegve hasítja a levegőt.
Palmiotti nem veszi észre. Csak amikor lenéz és meglátja a
perzselt szélű lyukat, amit mintha cigaretta égetett volna a
karjába. Vékony érben szivárog belőle a vér.
Nem olyan, mint a moziban. Nem gomolyog füst a cső körül.
Csak Clementine van ott. És a fegyvere.
Megmentett.
Palmiotti döbbenten áll. Kiejti a fegyvert a kezéből, amely
bucskázni kezd a barlang padlóján, majd egy csattanással
megállapodik Dallas lábánál.
Dallas már alig bírja tartani magát, de tudja, hogy ez az
egyetlen esélye. Az utolsó esély. Palmiotti fegyverére mered.
De mielőtt le tudna hajolni érte, a melléhez kap. Erősen
vérzik. Összecsuklik a lába, és Dallas a poros földre rogy, üres
kézzel.
– Én most elmegyek – mondja Clementine sakkban tartva
Palmiottit a fegyverével, és látom, hogy megfeszül az ujja a
ravaszon. – Adja ide az iratot, legyen szíves.
 107

– Dallas! – üvöltöm, és térden csúszva megpróbálom elkapni,

mielőtt a földre zuhanna.
Nem vagyok elég gyors. Megragadom a csuklóját, de az arca
ijesztő csattanással érintkezik a betonnal.
A szemem sarkából látom, hogy Clementine fegyvere csak
centiméterekre van Palmiotti arcától. Szó nélkül kitépi az iratot a
kezéből.
– Hallasz engem, Dallas? – kiáltom, miközben a hátára
fordítom.
– Én… nem tudtam, Beecher… – dadogja a mellét
markolászva Dallas. Ide-oda ugrál a szeme, képtelen fókuszálni.
– Esküszöm, hogy nem tudtam.
– Dallas, figyelj…
– Lődd le! – szakít félbe Dallas kinyújtva a kezét, és Palmiotti
fegyverére mutatva. Vonaglik, kapdos erre-arra, míg végül
megragadja.
Palmiotti a saját fajdalmával van elfoglalva, meggörnyed, és
tiszta erővel összeszorítja a golyó ütötte sebet a karján.
Dallas küszködik, hogy a kezembe nyomja a fegyvert, de
teljesen koordinálatlan a mozgása, A fegyver a csuklómnak
ütődik, a földet súrolja.
Megfogom, miközben Clementine éppen felénk lendül.
Clementine megtorpan. Rám emeli világosbarna szemét,
összekapcsolódik a tekintetünk. Fogalma sincs, mi jár a
fejemben. Fogalma sincs, képes vagyok-e megragadni a fegyvert
és lelőni őt. De bármit lát is a szememben, tudja, hogy nincs
esélye elérni a barlang főbejáratát – ahová a hosszú, emberekkel
teli járaton át vezet az út – anélkül, hogy mi gyilkost kiáltanánk.
Irányt változtatva és az aggodalom leghalványabb jelét sem
mutatva bedugja az iratot hátul a nadrágjába, és elindul a
barlang mélye felé.
Az ölemben fekvő Dallas alig mozdul. Alig küzd.
– Beecher, miért nem látok a bal szememmel? – kiáltja
megtörő hangon.
A vér tócsába gyűlik alatta, és tudom, hogy már csak egy
dologra van szüksége.
Orvosra.
– Segítenie kell rajta – mondom felemelve a fegyvert és
Palmiottira célozva.
De Palmiotti eltűnt. A barlang gyomrában rohan, Clementine-
t üldözve.
– Palmiotti, ne hagyja itt így! – üvöltök utána.
– Nála van az irat, Beecher! Azt még maga sem akarhatja,
hogy azzal zsarolja az elnököt!
– Jöjjön vissza! – kérlelem.
Gyors léptek dobogása.
Palmiotti és Clementine – már eltűnt szem elől.
 108

Dallas feje az ölemben. Megpróbál felülni. Nem bír.

– Ne… ne merj itt üldögélni velem – sziszegi zihálva, de
szabályosan lélegezve. – Amit Palmiotti velünk tett… ne hagyd,
Beecher! – Palmiotti fegyverére mutat. – Vidd és intézd el!
A hátam mögül még hallom a Clementine-t üldöző Palmiotti
lépteinek visszhangját. Figyelem, hogyan emelkedik és süllyed
Dallas mellkasa, ellenőrzöm, hogy rendesen lélegzik-e.
– Beecher, meg kell tenned – könyörög Dallas.
De ahogy küszködve kiejti a szavakat, Tot hangját hallom a
fejemben. Két nappal ezelőtt azt mondta, hogy a történelem
kiválasztási folyamat – momentumok, események, sőt emberek
kiválasztása –, melynek során olyan helyzetek elé állít
bennünket, amelyeken nem tudunk úrrá lenni, és ezekben a
pillanatokban, ebben a küzdelemben dől el, hogy kik vagyunk.
Jó szöveg volt. És két napja azt feltételeztem, hogy engem is
kiválasztott a történelem.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
A történelem nem egyes embereket választ ki.
A történelem mindenkit kiválaszt. Minden nap.
Az az egyetlen kérdés, hogy mennyi ideig tekinthetünk el a
felhívástól?
Vártam Totra… Dallasra… a Culper-körre… bárkire, csak
mentsen meg. De ezt csak egyvalaki teheti meg.
– Értem – mondom Dallasnak.
 Palmiotti fegyverével a kezemben még mindig azon
gondolkozom, amit Clementine mondott az apámról. Jobb
oldalra tekintve meglátok a sziklafalon egy piros tűzjelzőt.
Felpattanok és beverem a könyökömmel az üveget. Visítani kezd
a riasztó, magas hangja visszaverődik a barlangban.
Így Dallas a lehető leghamarabb megkaphatja a szükséges
segítséget. De amikor ellenőrzőm, hogy eszméleténél van-e…
– Jól vagyok – suttogja Dallas. A riasztó elnyomja a hangját. –
Jól vagyok. Menj csak…
A távolban alkalmazottak százainak moraja jelzi, hogy
követve a protokollt kiáramlanak a barlang fő járatába,
felkészülve az evakuálásra. Alig hallom, olyan hangosan dobol a
vér a fülemben.
Ez nem a történelem.
Csak az életem. És az apámé. Amit Clementine mondott…
Tudnom kell.
Teljes sebességre kapcsolva rohanok a fegyvert markolva,
befordulok a sarkon, és még mélyebbre hatolok a barlangban.
Valahol ott van Clementine. És Palmiotti is.
Tudom, hogy engem várnak.
De arról fogalmuk sincs, hogy rájuk mi vár.
 109

– Jöjjön vissza! – verődött ide-oda Beechcr hangja a rücskös falak

között, de Palmiotti gyorsított és még mélyebbre hatolt a
barlangban.
Az orvos a nyakkendőjéből rögtönzött kötést a sebre, duplán
a karjára csomózva. Szerencsére a golyó tisztán jött és ment, nem
volt olyan vészes a vérzés. Nem állt szándékában várni. Kivált,
hogy már közel járt Clementine-hoz… olyan közel, hogy
utolérje… és kikapja a kezéből a kórházi iratot, elhárítva a
fenyegetést az elnök és a saját feje felől.
Nos, ez az előnye annak, hogy mindenki egy helyen van,
gondolta Palmiotti, nem törődve a lüktetéssel a karjában és
különös elővigyázatossággal közelítve meg egy kanyart a
járatban. Nem tudva, mi várja a sarkon túl, megállt és fülelt. Az
imént megtapasztalta, hogy nem árt az óvatosság. Nem elég,
hogy Clementine-nak fegyvere van, ráadásul tétovázás nélkül
húzta meg a ravaszt.
Wallace-nak igaza volt a lánnyal kapcsolatban. Állat, akár az
apja. De Palmiotti már azt is tudta, hogy Wallace-nak azért nem
mindenben volt igaza. Palmiotti megpróbálta elmondani neki –
Dallas beszámolója alapján –, hogy bár Beecher hozta be a lányt
a levéltárba, ez még nem jelenti azt, hogy az elnök és a
vízvezeték-szerelők megzsarolásában is segített neki. Ezért tért
vissza Wallace és rendelte be Beechert az ESZIH szobába:
próbára akarta tenni. Tudnia kellett. De akárhogy is, Beechernél
volt a könyv… aztán túl jó irányban kezdett el szaglászni… fény
derült a kórházi iratra… és bevonva Totot felkeltette a Culper-
kör figyelmét. Nem, azon a szinten, ahová a dolgok eljutottak,
már csak egy módon lehet megvédelmezni azt, amiért ő és az
elnök olyan keményen megdolgozott. Palmiotti tudta, hogy
kockázatos ide jönnie. De mivel mindenki a helyszínen van,
eltaposhatná az utolsó tüzet. Nem bízva semmit a véletlenre.
Most fel van adva ugyanaz a lecke, gondolta Palmiotti a
nyakát nyújtogatva, de nem látott mást, mint egy újabb üres
benyílót, ami kicsivel hosszabb volt, mint egy sor az
élelmiszerboltban, és éles szögben jobbra kanyarodott. Ez már
eddig a negyedik, mintha a barlang hátsó részében végtelenül
ismétlődne ugyanaz a minta. De ahogy Palmiotti befordult a
sarkon, a következő járat túlsó végében egy víztócsát látott a
padlón, és egy piros festékszóróval készült felirat a falon ez
hirdette: AUTÓMOSÓ.
Végigrohanva a sötétbarna járaton – itt már nem festették
fehérre a falakat – Palmiotti úgy érezte, hogy melegebb lett. Két,
nyeles felmosót is látott a falnak támasztva a felirat mellett; még
nedvesek és habosak voltak. Akárkik dolgoztak itt, csak nemrég
távozhattak. Mindez, most először, tűnődésre késztette
Palmiottit: Clementine igencsak felkészültnek mutatkozott.
Talán van egy másik kijárata is a barlangnak, és a lány tudott
róla.
Egy újabb kanyarhoz érkezve Palmiotti megállt és lassan
előrehajolva kilesett. De ezúttal nem egy másik, szűk járatot
látott maga előtt, hanem egy üreget – olyan széles volt, mint egy
kertvárosi zsákutca. Itt ért véget a járat. Vele szemben lezárták és
magas fatáblák bedeszkázták az alagutat. Olyan volt, mint azok
a palánkok, amelyekkel az építési területeket kerítik körbe. A
falon rozsdás fémtábla a 6-os körzet felirattal.
De Palmiottit csak az a felirat érdekelte, amelyik a zsákutca
túlsó végében világított egy piros acélajtó fölött. VÉSZKIJÁRAT.
 A jó életbe.
Az ajtóhoz rohanva megragadta a kilincset, és rángatni
kezdte. Nem nyílt ki. Újra megpróbálta.
Zárva. Kétségtelenül zárva volt. És ahogy jobban megnézte a
kulcslyukat, látta, hogy beletört a régi kulcs. Nem értette a
dolgot. Clementine nem juthatott ki itt. De ha nem jutott ki,
akkor még itt kell lennie…
Palmiotti halk csipogást hallott a háta mögül. Egy nyikkanást.
Sarkon fordulva újra körülnézett az üregben. A bal oldalon
sáros talicskák egymásra dobálva. Mellettük két óriási, fa
kábeldob és elbontott fémállványok hegye, megrozsdásodva a
melegtől és a nedvességtől a barlangnak ebben a részében. Átlós
irányban egy másik piros vasajtó. Stencilezett betűkkel ez állt
rajta: SZENNYVÍZTISZTÍTÓ. De mielőtt még Palmiotti futásnak
eredhetett volna az ajtó felé, újabb nyikkanást hallott.
Ott… jobbra.
Elsőre nem vette észre. A deszkafalba vágva, mint egy
emberre méretezett kutyaajtó, egy zsanéros palánk. És mozgott.
Csak egy kicsit, de jól láthatóan. Előre-hátra.
Mintha valaki nemrég kibújt volna rajta.
Palmiotti odarohant, aztán nyugalmat kényszerítve magára
megvizsgálta az ajtót. Előre-hátra, előre-hátra… Egyre lassabban
mozgott, míg végül egy utolsó nyikkanással megállt. Kődarabok
csikordultak meg Palmiotti talpa alatt. Egy verejtékcsepp gördült
le az arcán, a nyakkendővel bekötött karjára.
Clementine vagy ott várja az ajtó mögött, hogy fejbe lője, vagy
rohan tovább, amerre az alagút viszi.
Csak egy módon derítheti ki.
A palánkhoz nyomva a nyitott tenyerét meglökte az ajtót. A
barlang többi részével ellentétben itt nem volt világítás. Csak a
teljes sötétség. És teljes csend.
 Valahol felvisított egy tűzriasztó, minden irányból
visszhangozva. Palmiottit megijesztette a hirtelen támadt zaj, és
csaknem beverte a fejét a kisajtó felső keretébe. A riasztót
nyilván Beecher szólaltatta meg, aki még mindig sokkos
állapotban lehet ott, ahol Palmiotti hagyta.
De ez akkor is figyelemelterelés. Palmiotti megragadta az
alkalmat, betaszította a lengő deszkaszálat, és felemelve a bal
lábát tett egy nagy lépést az ajtón túlra. A lába loccsanás
kíséretében ért földet. A zoknija… a félcipője… az egész lába
vízbe merült.
Lebukva hirtelen a jobb lábára ugrott, száraz talajt keresve. De
ismét csak egy loccsanást hallott és…
A nyakára csapott, mintha szúnyogot akarna agyonütni.
Nedvesség spriccelt szét az ujjai résén. Túl sötét volt ahhoz, hogy
lássa a vért. Ahogy korábban, most sem érzett semmit. Állt a
térdig érő vízben, és a szagot észlelte először: a megperzselt bőr
szagát.
Megint rám lőtt. Az a flúgos nő megint rám lőtt!
De mielőtt még a szavak eljutottak volna szinaptikus
útvonalukon az agyától a szájáig, Palmiottit újabb támadás érte:
ezúttal jobbról rontottak neki, szándékosan a sebesült karjának
ütközve lendületből. A fájdalom olyan volt, mint egy áramütés,
leverte a lábáról. Az oldalára dőlt a szennyvíztisztító sekély
vizében.
Egy szót sem bírt kinyögni, mert két kéz fonódott a nyakára,
hegyes körmök vájtak a gégéjébe.
Hátratántorodva úgy zuhant el, akár a kidöntött fa. A
becsapódás egy másodpercre kettéválasztotta a sekély vizet, de
aztán újra összefolyt az arca felett. Palmiotti üvölteni próbált a
víz alatt, és közben megtelt a tüdeje a barna folyadékkal. A nő
rámászott, a mellkasára ült.
Palmiotti meg sem pillanthatta.
De azt tudta, hogy Clementine nem fogja elengedni.
 110

– Van ott valaki? – kiáltom erősen markolva a fegyvert, ahogy

egy újabb kanyar után befordulok a következő, gyéren
megvilágított barlangjáratba. – Clementine…?
De csak a tűzriasztó agyamba tépő vijjogását hallom.
Egy perccel ezelőtt még hallani véltem Palmiotti rohanó
lépteinek tompa dübörgését, de most…
Most csak a riasztót hallom.
Futás közben magam elé nyújtom a fegyvert, és lenyalom a
sós verítékcseppeket az ajkamról. Először azt mondtam
magamnak, hogy csak az idegeim játszanak velem. De nem.
Minél mélyebbre hatolok, annál melegebb lesz.
Ez itt nem pusztán a barlang karbantartó szakasza. A
tűzriasztón át is hallható zúgás arra utal, hogy itt vannak a
hűtést, a szellőzést és a légkondicionálást biztosító berendezések
is.
Elrohanok egy poros, festékszóróval falra fújt AUTÓMOSÓ
felirat és néhány, még nedves felmosó mellett, de a következő
kanyaron túl zsákutcába kerülök.
Jobbra egy VÉSZKIJÁRAT feliratú ajtó. Pontosan velem
szemben, a deszkafalban az egyik palánk egy zsanéros lengőajtó,
ami… most is leng.
A ravaszra feszül az ujjam. Nem kérdés, hogy hol lehetnek. Itt
megvárhatom a segítséget. A legteljesebb biztonságban. De ha
egyikük elmenekül…
 Teszek egy lépést a deszkafal felé. Ebben a pillanatban
elhallgat a tűzriasztó, és egyszerre tökéletes csend vesz körül,
nem hallatszik más, csak a fantomzúgás, amely hazáig szokta
kísérni az embert egy zajos rockkoncert után.
Velem szemben, fülsértően nyikorogva, még mindig leng a
palánkajtó.
A talpam alatt üvegszilánkként ropog a kőtörmelék.
A távolban csipogás, amit nem tudok hová tenni.
De ami fejszecsapásként ér – ahogy közeledem a lengőajtóhoz
és. benyomom a fegyver csövével –, hogy egy árva hang sem
hallatszik odabentről.
 111

Palmiotti tudta, mit kell tennie.

Még most is… hogy víz alatt volt a feje… hogy kezek fonódtak a
nyakára… Palmiotti tudta, mit kell tennie, ha lélegzethez akar
jutni.
Vadul csapkodva addig emelte a két karját, amíg az ökle neki
nem ütközött Clementine fülének.
Nem hallhatta a lány sikolyát. De érezte, hogy elengedi.
Palmiotti feje kibukkant a vízből. Miközben levegő után
kapkodott, hallotta, hogy még mindig visít a tűzriasztó.
Csöpögött a víz az orrából, a füléből, az álláról. A nyaka – ahol
meglőtték – lüktetni kezdett. A jobb vállát eláztató vér
mennyiségéből tudta, hogy felszakadt a nyaki vénája. Ez nagy
baj volt. Sokkal nagyobb, mint a seb a karján. De legalább
levegőhöz jutott.
Hevesen köhögve az oldalára fordult a sekély vízben. Nem jól
látott, bár a deszkafal kisebb repedésein át beszivárgott némi
fény. Gyorsan alkalmazkodott a szeme.
Látta, hogy Clementine felé lendül, felemeli a fegyverét…
Reccs.
Palmiotti erősen kirúgott – semmi más nem vezette, csak az
ösztön –, és a sarkával eltalálta Clementine térdét.
Jól hallható volt a reccsenés. Clementine lába szinte
valószerűtlenül nyúlt meg, ahogy az izmok és az inak
zongorahúrként húzódtak ki. Clementine előrebukott, arccal a
vízbe.
 Vadul küszködött, hogy feltápászkodjon, és gyorsan a jó
térdére emelkedett. Tudta, mi következik.
De nem volt elég gyors.
Az első rúgást a gyomrába kapta; elállt tőle a lélegzete, és
kiemelkedett a földtől.
– Felfogtad egyáltalán, milyen hülye vagy?! – hörögte
Palmiotti minden szótaggal nyálat köpködve. – Már jóval a
kórházi irat előtt… már akkor, amikor elkezdtél fenyegetőzni,
hogy tudod, mit tettünk Feketegolyóval… hajlandóak voltunk
megadni neked mindent! Elkaptál bennünket! Győztél!
Clementine-nak még mindig lenn volt a feje. Palmiotti
megragadta a haját, és annál fogva addig tekerte a fejét, amíg
szembe nem fordult vele.
Akkor az arcába öklözött a térdével. Clementine hátrabukott
és egy csobbanással elterült a vízben. Elkezdett hátrafelé
araszolni, amilyen gyorsan csak bírt, hogy eltávolodjon az
orvostól. Esélye sem volt.
– De te kapzsi voltál, és amikor tudomást szereztél az iratról,
idejöttél! – folytatta Palmiotti megállva Clementine fölött és
megragadva a blúzát. Egy erőteljes mozdulattal
derékmagasságig kirántotta a vízből és az arcába bokszolt.
Ezúttal Palmiotti volt az, aki nem engedett. Érezte a seb
lüktetését a nyakán. Érezte, hogy egyre jobban szédül. Nem
érdekelte. Hátralendítette a karját, és újra ütött. Aztán még
egyszer…
Ekkor hangos kattanást hallott a háta mögül.
– Elég volt – közölte egy ismerős hang.
Palmiotti felé fordult.
– Menjen innen. Ez már nem a maga gondja.
– Ebben nagyon téved – figyelmeztette Beecher, egyenesen
Palmiottira célozva a fegyverrel. – Engedje el és emelje fel a
kezét.
 112

– Vége van – figyelmeztetem Palmiottit. – Mindkettejük számára

vége van.
– Még nála a fegyver! – állítja az orvos Clementine-ra
mutatva.
Odapillantok, hogy ellenőrizzem. A barnás víz csaknem
térdig ér, de mélyülni látszik a barlang távolabbi részében, ahol
kígyózva eltűnik a sötétségben, akár a Sztüx folyó. De
Palmiottinak igaza lehet. Clementine a száját törölgetve, térden
araszol hátrafelé, de gyanús, hogy a másik kezét a víz alatt tartja.
– Megütött, Beecher – panaszkodik, lassan távolodva tőlünk. –
Lenyeltem a fogamat. Kiverte…
Célba veszem, és meghúzom a ravaszt.
A dörrenés visszhangja betölti az egész üreget. A barlang
mélyén fölrebben egy piros madár – a korábban hallott csipogás
forrása –, heves szárnycsattogtatással leír néhány kört a
levegőben, majd eltűnik.
Clementine felsikolt, ahogy a lövedék a combjába fúródik,
bőr- és húscafatok szakadnak ki a nyomán. Palmiotti is sebesült.
Bármi történik, nem engedem megszökni őket, Clementine-t
végképp nem.
Először őrülten dühösnek tűnik, de ahogy fenékre esik és
felhúzza a térdét az álláig, hirtelen kisimul a szemöldöke, és
könnyek gyűlnek elkerekedett szemébe.
– Hogy tehetted? Rám lőttél… – mondja nyögdécselve.
– Igaz, amit az apámról mondtál? – kérdezem.
 – Beecher… az elrejtett dokumentumok… van még több is
abban az aktában. És ha megszerezzük, már nem csak a mi
szavunk áll szemben az övékkel.
– IGAZ?! – tör ki belőlem.
Néma a barlang, csak a piros madár csipog a távolban.
– Ezt… ezt mondta nekem az anyám. Esküszöm… a halott
anyámra. De ha nem jutok ki innen…
– Nem, ezt ne csináld – figyelmeztetem. – Ne próbálj
manipulálni. Ne próbálj megszökni. Láttam már ezt a műsort,
tudom, mi a vége.
– Szóljon rá, hogy emelje fel a kezét! – kiáltja Palmiotti
hátrálva néhány lépést, hogy nekitámaszkodhasson a barlang
falának. Csak most veszem észre, milyen furcsán tartja a nyakát.
Őt is meglőtték.
– Ne hagyd, hogy Palmiotti eltérítsen – figyelmeztet
Clementine nem törődve a saját fajdalmával, és minden erejével
megpróbál nyugodt maradni. Látom, hogy a nadrágja hátuljába
dugott dosszié az irattal átnedvesedett. – Mindazzal együtt, amit
tettem… tudnod kell, hogy téged soha nem bántanálak. És az
imént… megmentettelek.
– Le kell lőnie! – állítja Palmiotti. – Ott fogja a fegyvert a víz
alatt!
– Emeld fel a kezed, Clementine – szólítom fel.
Testhelyzetet változtatva felemeli mindkét kezét, aztán
visszaengedi a vízbe, amely ülő helyzetében valamivel a dereka
fölé ér.
– Az ölébe tette a fegyvert! – kiáltja Palmiotti, – Még mindig
nála van!
– Nincs nálam semmi! – vág vissza Clementine.
Nem hiszek egyiküknek sem. Még ha ott is van az a fegyver
az ölében, kétlem, hogy működik, miután víz alá került. De azt
tudom, hogy erről magamnak kell meggyőződnöm.
 – Állj fel, Clementine! – utasítom. – Állj fel!
– Nem tudok.
– Ezt meg hogy érted?
– Meglőttél, Beecher. A lábamon. Nem tudok ráállni –
magyarázza a behajlított lábára mutatva.
– Sosem fogy ki a kamuból – mondja Palmiotti. – Ha nem lőtt
volna rá, akkor most…
– Hallgasson, dr. Palmiotti! – üvöltöm.
– Akkor használja az agyát ahelyett, hogy a nemi szervével
gondolkodik! – próbál hatni rám Palmiotti. – Adja ide a fegyvert,
ha úgy tetszik, és majd én…
– Ne közelítsen ehhez a fegyverhez! – mondom a mellkasára
célozva. – Tudom, ki maga, doktor. Tudom, hogy maga hitette el
Dallasszal, hogy a Culper-körben küzd a jó ügyért. És mivel azt
is tudom, hogy maga a legfőbb vízvezeték-szerelő, tudom, kihez
lojális.
Palmiotti nem mozdul.
Tőlünk távolabb Clementine sem.
– Figyeljen rám, Beecher – mondja Palmiotti. – Bármit gondol
is a küldetésünkről, ezen ráérünk később összeveszni. De ha
most nem lövi le… ha nem véd meg bennünket… akkor
Clementine mindkettőnket meg fog ölni.
– Tudom, hogy nem hiszel neki – szól közbe Clementine, és
nekem ide-oda jár a tekintetem Palmiotti és közte. – Persze hogy
azt akarja, hogy lőj le, Beecher. Jusson eszedbe, miért eresztett
golyót Dallasba! Egyenként takarít el minket… és miután én
meghaltam, te maradsz az egyetlen tanú. És aztán… aztán… –
kényszeríti magát, hogy lassítson, és erőt vesz rajta a fájdalom, –
Találd ki, milyen gyorsan lesz belőled halott!
– Szóval most mi vagyunk a rosszfiúk? – kérdezi Palmiotti
erőltetetten nevetve. – Miért? Mert megpróbáljuk védelmezni a
szabad világ vezetőjét egy zsarolótól és az őrült apjától?
 – Nem. Azért, mert segített a főnökének beleállítani egy
baseballütőt valakinek a fejébe! Láttam Feketegolyó kórlapját.
Pontszerű sebek az arcán. Beszakított szemüreg, törött
arccsontok. Agyi sérülés a koponyájába került szilánkoktól!
Hadd találjam ki: maga lefogta Feketegolyót, miközben Wallace
ütötte. Jó érzés volt hallani, ahogy beszakad a szemürege? És mi
van azzal, hogy éveken át segített az Egyesült Államok
elnökének úgy elraktározni ezt az embert, mint egy öreg
bútordarabot… és az igazi Culper-kör módszereit használva
elrejteni szem elől?! Ez milyen érzés? – kérdezi Clementine, és
felém fordulva még hozzáteszi: – Légy résen, Beecher! Palmiotti
azt akarja, hogy engem tarts rossznak. De emlékezz, hogy nem
volt szüksége rád és Dallasra az irat megszerzéséhez. Amint
megtaláltátok, Dallas elvitte volna neki, hogy rátehesse a kezét.
Akkor mi értelme van, hogy Palmiotti összetereljen minket a
világ végén, egy föld alatti barlangban?
– Jézusom, Beecher… még ha elhiszi is, hogy igazat mond,
állítsa már fel! – könyörög Palmiotti.
– Mert még ha elégetik is azt a kórházi iratot, Palmiotti és az
elnök nem akarhatja, hogy életben maradj, hogy tanúsíthasd a
világnak… – győzköd Clementine tőle szokatlan komolysággal.
– Kizárólag ezért vagy itt, Beecher. A nagy befejezés kedvéért.
Akár lelősz most, akár nem, itt fogsz meghalni. Én is itt halok
meg. Mindketten… azzal együtt, ami a vérünkben van. Hát nem
látod? Mi a történelem vagyunk.
A háta mögött már nem csipog a madár. Mindenütt csend
van.
– Ez nem igaz – mondom, még mindig Clementine-ra célozva.
– Hazudsz. És az a legrosszabb, hogy saját magadnak hazudsz
– válaszolja. – Gondolj arra, amit láttál. Láttad, hogy lelövi
Dallast. Már láttad, mire képesek, hogy megvédjék, amit elértek
a Fehér Házban. Meghúzod a ravaszt, hogy megölj, és én
garantálom neked, hogy tíz percen belül halott leszel. És tudod,
miért? Mert ez a szereped, Beecher. Te játszod Lee Harvey
Oswaldot… vagy John Hinckley-t… vagy akár Nicót. Ez a te
nagy szereped az előadásban. Gondolj bármelyik elnök elleni
támadásra a történelemben: egyik sem lehet meg bűnbak nélkül.
– Beecher, állítsa már fel, a fenébe is! – unszol Palmiotti rekedt
hangon. Vérvörösnek kellene lennie az arcának a dühtől, de
holtsápadt. Látszik, hogy sok vért veszített, és a nyakát
markolássza, míg a másik kezével a falba kapaszkodik.
Visszanézek Clementine-ra, aki továbbra is a vízben ül.
Mindkét lába egyenesen kinyújtva, mint aki vízicsúszdán siklik,
A dereka fölé ér a víz. Még mindig nem látom, nála van-e a
fegyver.
– Tudod, hogy igazam van – mondja, és zihálva szedi a
levegőt. Nyilván rosszabbodik a fájdalom a lábában. De most
ültében az ép lábára támaszkodva lassan elkezd hátrafelé
nyomakodni a vízben. – Ragadd meg az esélyt, Beecher. Ha
együtt kijutunk… ezzel az irattal… Ne foglalkozz most azzal,
hogy megfizessenek… az a fő, hogy végül megtudjuk az
igazságot.
– Akármit gondol is most, Beecher – kérlel Palmiotti –, ott van
az irat a nadrágjában, a fegyver pedig az egyik kezében. Egy
másodpercig se higgye, hogy amint maga leengedi a fegyvert,
Clementine nem fogja felemelni az övét, hogy mindkettőnket
megöljön.
– Segíts fel, Beecher. Segíts fel, és tűnjünk el innen – mondja
Clementine felém nyújtva a bal kezet. A jobb keze még a víz alatt
van, és már nem manőverezik hátrafelé.
– Ő ölte meg Orlandót! – mondja Palmiotti hevesen köhögve.
– Clementine, amit az előbb mondtál… a betegségről. Tényleg
haldokolsz?
Nem válaszol. De nem is fordítja el a tekintetét.
 – Nem hazudhattam mindenben.
– De igen… bevallotta, Beecher… megölte a barátját!
A barlang mélyén a csapdába esett madár újra szárnyra kap a
sötétségben, aztán magas hangon vijjogva ugyanolyan gyorsan
eltűnik.
Palmiottira nézek, akiben már nem maradt erő küzdeni, majd
vissza Clementine-ra, aki mindig felém nyújtja az egyik kezét,
míg a másikat a víz alá rejti.
Könnyű a válasz.
Már csak egy komoly fenyegetés van.
Célba veszem Clementine-t a fegyverrel, és felhúzom a kakast.
– Tartsd fel mind a két kezed, Clementine, és azonnal állj fel,
vagy esküszöm, hogy újra lövök – mondom neki.
Két perccel ezelőtt Clementine arról beszélt, hogy mi vagyunk
a történelem. Semmit nem tud a történelemről. A történelem az,
ami már mögöttünk van.
– Köszönöm! – szólal meg Palmiotti a hátam mögött, még
mindig köhécselve. – Most pedig…
Palmiotti nem fejezi be a mondatát.
Miközben Clementine felkászálódik, hangos csobbanást
hallok a hátam mögül.
Odakapom a fejem, és látom, ahogy Palmiotti a vízbe esik.
Arccal lefelé ér padlót, a keze az oldala mellett, mintha
odafagyott volna. Egy fél pillanatig csak állok ott, várom, hogy
felkeljen. De ahogy fekszik a vízben, arccal lefelé…
Megrándul a teste. Aztán még egyszer, még hevesebben.
Másodperceken belül begörcsöl a felsőteste, és úgy vergődik,
akár a partra vetett hal. Fogalmam sincs, mennyire súlyos a
nyaklövése. De az infarktust felismerem, ha látom.
– Palmiotti! – kiáltom, noha úgysem hallja.
Már rohannék hozzá, amikor eszembe jut…
Clementine.
 – Meg fog halni – mondja tárgyilagosan, küszködve, hogy
megálljon az ép lábán. Az egyik kezét még mindig a víz alá
dugja. – Még ha gyűlölöd is, muszáj segítened rajta.
– Ha szökni próbálsz, lelőlek – figyelmeztetem.
– Nem. Nem fogsz. Ezek után – mondja Palmiottira mutatva,
akinek kezdenek lelassulni a rángásai. Nem bírja már sokáig.
Fordított helyzetben Palmiotti a sorsomra hagyna. Boldogan.
Talán Clementine is. De hátat fordítani és csak úgy hagyni
valakit meghalni…
Látom, milyen választás előtt állok. Elkaphatom Clementine-t.
Vagy odarohanhatok Palmiottihoz segíteni.
Élet. Vagy halál. Mindkettőre nincs elég idő.
Arra gondolok, amit Palmiotti tett. Ahogyan lelőtte Dallast. És
ha most megmenteném, Wallace elnök minden létező szálat
megmozgatna, hogy Palmiotti karcolás nélkül megússza.
Arra gondolok, amit Clementine tudhat az apámról.
De amikor a végső döntésre kerül a sor…
Valójában nem marad más választásom.
Az arccal a vízben fekvő Palmiottihoz rohanva a nadrágomba
dugom a fegyvert, megragadom a vállánál fogva, és hátrahúzva
kiemelem a vízből. Mintha holtsúlyt emelnék, előrelóg a karja, a
felszínt szántják az ujjhegyei. Víz és hányás ömlik a szájából.
Tudom, mit kell tennem. Két évig úszómesterkedtem a helyi
strandon. De ahogy térdre rogyva a hátára fordítom Palmiottit,
akaratlanul is visszanézek.
Clementine nekem háttal megpróbál talpra állni. Nehezen
tartja magát, a jobb keze még mindig a vízbe lóg.
Amikor az ölembe fektetem Palmiotti fejét, látom, hogy már
nem sápadt az arca, hanem hamuszürke. Félig nyitott szeme
üvegesen mered rám. Már nincs jelen.
Kinyitom a száját. Megtisztítom a légutait. Megint
hátranézek…
 Clementine-ra tapad a tekintetem, aki végre kihúzta a kezét a
vízből.
A víztől csöpögő fegyverrel együtt, amelyet egész idő alatt
szorongatott.
Jézusom.
Palmiottinak igaza volt.
Clementine felemeli a fegyvert. Nem kell mást tennie, mint
megfordulni és tüzelni. Könnyű lövés lesz.
De nem ezt teszi.
Clementine botladozva és bicegve beljebb gázol a vízben,
nyomvonalat húzva maga után. A kezét a fegyverrel lelógatja.
Várom, hogy visszanézzen rám.
De nem néz vissza.
Egyszer sem.
Hátrabillentem Palmiotti fejét. Befogom az orrát. Egy teljes
perce nem vett levegőt. Szürke arca már kezd elkékülni.
– Segítség! – kiáltom, bár nincs itt senki.
Palmiotti egyetlen életjele a ritka tátogás, amitől
megemelkedik a mellkasa. De ez nem lélegzetvétel. Egyáltalán
nem lélegzik.
Haldoklik.
– Segítségre van szükségünk! – kiáltom.
Hátranézek.
Clementine eltűnt.
Palmiotti nem mozdul az ölemben. Nem tátog. Nem zihál.
Rám mered a szeme. Már elkékült a bőre. Keresem a pulzusát,
de nem találom.
– Kérem, valaki… Segítsenek!
 113

Clementine eltűnt.
Tudom, hogy nem fogják megtalálni.
Dallas halott. És Palmiotti is.
Tudom, hogy mindkettő az én hibám.
Ráadásul, ami az apámat illeti, csak megválaszolatlan kérdéseim
vannak.
Elsőnek a Copper Mountain belső önkéntes tűzoltói érkeznek
hozzánk a barlang mélyébe: egy csapat erőteljes menedzser és
karbantartó, akik vágásokat és horzsolásokat keresnek rajtam.
Egy karcolásom sincs. Sem ütésnyom, sem fekete monokli a
szemem alatt, nem kell felkötni a karomat, hogy úgy nézzek ki,
mint aki jól megkapta a magáét.
Megtettem mindent, amire Clementine, Tot vagy Dallas
rávett. Abban a néhány percben, amíg nálam volt a fegyvert és a
ravaszon tartottam az ujjam, már nem csupán néző voltam, aki
hátat fordít a jövőnek és egy agyonolvasott történelemkönyv
biztonságos fedezékéből figyeli az eseményeket. Abban a néhány
percben maradéktalanul a jelenben éltem.
De ahogy most magamban állok a jövő-menő mentősök
között a barlangban, és a mobiltelefonomat nézem, azt találom a
legrosszabbnak ebben az új létezésben, hogy egyszerűen…
fogalmam sincs, kit hívjak fel.
– Ott. Látom őket – jelenti egy női hang.
Felpillantva egy rövid, barna hajú nőt látok kiszállni egy
mentőkocsi piros-fehér színeire festett golfautóból. Tárgyalni
kezd a többi mentőssel: a férfival, akitől megtudtam, hogy a
szennyvíztisztítónak van egy másik kijárata is a barlang túlsó
végében. Clementine erre is felkészült.
De amikor az újonnan érkezett nő közelebb jön hozzám,
rájövök, hogy nem én érdeklem. A barlang sarkába tart, ahol
Dallas és Palmiotti holtteste fekszik a kávézó piros-fehér kockás
műanyag abroszaival letakarva.
Lelőhettem volna Clementine-t. Talán ezt kellett volna
tennem. De ahogy Dallas és Palmiotti letakart testére nézek, az
jut eszembe: mindazok után, ami történt, senkin nem segítettem.
Ez a gondolat beleég az agyamba.
Egy harmadik mentős odaint nekem.
– Szóval maga a szerencsés fickó, mi? – kérdezi enyhe texasi
akcentussal, és a vállamra téve a kezét félrehúz. – Ha fuvarra
van szüksége, visszajöhet velünk – mutat a golfautó mögött álló
fehér kocsira.
Biccentek köszönetképpen, ő pedig kinyitja nekem a hátsó
ajtót, hogy beszállhassak. Már csapódik utánam az ajtó, amikor
észreveszem a fém elválasztó rácsot az első és a hátsó ülések
között, amilyen a rendőrautókban van. A férfi öltönyt visel.
A mentősök nem öltönyt viselnek.
Kattan a zár. A sofőr – egy szőke férfi, akinek hátrafésült, gyér
haja kacsafarokba pöndörödik a nyakánál – szintén öltönyben
van.
A texasi akcentusú férfi rám sem nézve bedobja magát az
utasülésre, és a csuklójához hajolva suttogja: – Úton vagyunk a
Koronához. Értesítsék B-4-et.
Fogalmam sincs, mi az a B-4. De az elnöknek a levéltárba tett
számos látogatása során elég titkos ügynökkel találkoztam
ahhoz, hogy tudjam, minek a kódszava a Korona.
A Fehér Házba visznek.
Helyes.
Én is pontosan oda akarok menni.
 114

Megpróbálok aludni az úton.

Esélyem sincs rá.
Még órákon át nem fog kikapcsolni a testem. Túlságosan
felspannolt és éber vagyok. Folyamatosan ellenőrzöm a
telefonomat, idegesít, hogy nincs térerő. De amint áthajtunk
Marylandbe, rájövök, hogy nem a mobilommal van a baj.
– Blokkolják, ugye? – kérdezem a sofőrtől. – Van olyan
eszközük, amellyel blokkolják a jelet.
Nem válaszol. Nem tudhatja, hogy láttam a CIA aktáit a
kihallgatásokról. Ismerem a módszert.
Minél tovább nyúlik a csend, és minél inkább ketrecben érzem
magam a kocsiban, annál valószínűbb, hogy megnyugszom.
Rendszerint beválik.
De mindazok után, ami történt… Orlandóval… Dallasszal…
Palmiottival… már nem érdekel, hány óra hosszat ülök itt,
rohadtul ki van zárva, hogy megnyugodjak.
Amíg…
A kocsi éles szögben jobbra kanyarodik, és zötykölödve
folytatja útját a délkeleti kapu biztonsági beléptetőpontja felé. A
Fehér Házban.
– Emily… – szól ki a sofőrünk, és úgy tesz, mintha
megbillentené a kalapját az egyenruhás nőt üdvözölve.
– Jim – válaszolja az őr visszabólintva.
Mindjárt este tíz. Tudják, hogy jövünk.
 Egy kattanással kinyílik a fekete vaskapu, és mi behajtunk az
enyhe emelkedőn a jól ismert, hatalmas oszlopok és a
tökéletesen kivilágított Truman-balkon felé. Már a puszta
látvány is csillapítja a dühömet, és legnagyobb meglepetésemre
úgy érzem, mintha a világ velem együtt lebegne az időben.
Nem az elnök kelti ezt az érzést. Hanem a hely.
Tavaly elhoztam ide a nővéreimet, hogy lássák az óriási
karácsonyfát, amelyet mindig a déli pázsiton állítanak fel.
Akárcsak a többi turista, mi is fotóztunk az utcáról, átdugva a
gépet a kapu vasrácsai között, hogy lefényképezzük a világ
leghíresebb fehér udvarházát.
Függetlenül attól, hogy ki lakik benne, a Fehér Ház – és az
elnöki intézmény – még mindig tiszteletet érdemel.
Még ha Wallace nem is.
A kocsi hirtelen lefékez a Déli Oszlopcsarnok ponyvatetője
alatt.
Ismerem ezt a bejáratot. Ez nem a nyilvános bejárat. És nem is
az alkalmazottak bejárata.
Ez az a bejárat, amelyen Nixon kijött, amikor utoljára felszállt
a helikopterre, a győzelem jelét mutatva. Az a bejárat, ahol
Obama és a lányai a kutyájukkal játszottak.
A privát bejárat.
Wallace bejárata.
Mielőtt kinyithatnám az ajtót, két, öltönyös férfi lép ki jobbra a
házból. Ahogy a kocsi felé tartanak, meglátom a fülesüket. Ezek
is titkos ügynökök.
Kattan a zár. A magasabb férfi kinyitja az ajtót.
– Várja önt – mondja, és int, hogy induljak el előttük.
Mindketten beállnak mögém, egyértelművé téve, hogy ők
kormányoznak.
Nem megyünk messzire.
 Ahogy belépünk egy ovális szobába, és én ráismerek, hogy
innen közvetítették FDR kandalló melletti csevegéseit, már
intenek is, hogy menjek balra, végig egy hosszú, halványpirossal
szőnyegezett folyosón.
Tőlem balra egy újabb ügynök suttog a csuklójába, ahogy
elhaladunk.
A Fehér Házban minden idegen fenyegetést jelent.
Hát még, ha tudnák…
– Erre – mondja az egyik, amikor a folyosó végére érünk, és az
egyetlen nyitott ajtóra mutat.
A kinti tábla elárulja, hol vagyunk. De enélkül is kitalálnám,
amint belépek – elhaladva egy szokatlanul kicsi recepciós tér és
egy szokatlanul tiszta fürdőszoba mellett –, látva a
vizsgálóasztalt, amelyet steril fehér papírlepedő takar.
Még a Fehér Házban is könnyű felismerni az orvosi rendelőt.
– Kérem, foglaljon helyet – közli velem a kései óra ellenére is
makulátlan halszálkás öltönyt viselő férfi. Ahogy beinvitál a
privát irodába, másmilyennek látom a szürke szemét, mint
legutóbb: a sötét duzzanatok a szeme alatt stresszről
tanúskodnak. – Aggódtam magáért, Beecher – mondja az
Egyesült Államok elnöke a kezét nyújtva. – Nem tudtam, hogy
túléli-e.
 115

– Úgy látom, hogy forgat valamit a fejében, Beecher – mondja az

elnök szinte aggodalmasan.
– Pardon? – kérdezem.
– Látom az arcán. Bökje ki, mire gondol, fiam.
– Nem szeretné hallani, amire gondolok – válaszolom.
– Moderálja magát – szól rám egy titkos ügynök a hátam
mögül. Észre sem vettem, hogy még itt vannak.
– Victor – mondja az elnök. Csak egy szó, és még csak nem is
bosszúsan mondja. De ebből a két szó tagból is világos, mit óhajt
az elnök. Hagyjanak minket magunkra. Ki innen.
– Uram, ez nem…
– Victor. – És ennyi. Vita lezárva.
A két ügynök minden további szó nélkül távozik az orvosi
rendelőből, becsukva maguk után az ajtót. De Wallace megkerüli
az íróasztalt, elhalad mellettem, és egy halk kattintással ránk
zárja az ajtót.
Először azt hittem, azért hozatott ide, ami Palmiottival történt.
De most rájövök, hogy ez az egyetlen hely a Fehér Házon belül,
ahol teljesen magunk lehetünk.
Amíg az elnök a hátam mögött áll, én egy kenyérpirítószerű
dobozt szemlélek Palmiotti íróasztalán. Egy kis képernyő a
következő szöveget jeleníti meg digitális zöld betűkkel:

POTUS: Földszint, Orvosi rendelő

FLOTUS: Emeleti Rezidencia
 APOTUS: Nyugati Szárny
MINNIE: Úton

Nem kell orvosi diploma ahhoz, hogy tudjam, az elnök, a First

Lady, az alelnök és Minnie tartózkodási helyét mutatja.
Olvastam, hogy Wallace eltávolíttatta a gyerekei nevét a
titkosszolgálattal. Semmi nem indokolja, hogy a személyzet
minden percben tudjon a hollétükről. De Minnie neve itt maradt.
Huszonhat éve annak, hogy az elnök húga öngyilkosságot
kísérelt meg. Azóta nem veszi le a szemét róla.
Az iroda gyéren bútorozott, a falakat – meglepetésemre – nem
borítják Palmiottit az elnökkel ábrázoló fényképek. Csak egy
ilyen van, Palmiotti íróasztalán, ízléses ezüstkeretben. Nem az
Ovális Irodában vagy a beiktatás napján készült. Nem, ez a
szemcsés felvétel jóval régebbi… a hajviseletük a nyolcvanas
évek elejére utal, a fehér kalap és talár a középiskolai érettségire.
A két fiú nem lehet több tizennyolc évesnél; balra a fiatal
Palmiotti, jobbra a fiatal Wallace. Köztük a fénykép igazi sztárja,
akit mindketten átkarolnak: Wallace anyja, aki egy leheletnyit a
fia felé biccenti a fejét, és teli szájjal mosolyog, ahogy csak egy
érettségiző gyerek anyja mosolyoghat. De ahogy az anya átfogja
karjával a fiúk derekát, közelebb húzva őket magához, egy dolog
világos: ez nem elnöki fotó. Ez családi kép.
Most, hogy bezárta az ajtót, az elnök lassan elindul mögöttem,
vissza az asztalhoz. Némán és kiismerhetetlenül. Tudom, hogy
meg akar félemlíteni. És tudom, hogy sikerrel jár.
De ahogy elmegy mellettem, meglátom… a kezében… Egy
vérnyomásmérő ovális, fekete pumpáját szorongatja.
Amikor leereszkedik a székre, már nem érdekel, hogy milyen
nagymenő. Ez az ember ma elveszítette a legrégebbi és talán az
egyetlen – igaz barátját. Lelógatja a kezét az asztal mögött, és
tudom, hogy még mindig azt a pumpát nyomogatja.
 – Ha attól jobban érzi magát, meg fogjuk találni – szólal meg
végül.
– Pardon?
– A lányt. Aki elvitte az iratot.
– Clementine. De mit ért azon, hogy megtalálják? – Itt
leállítom magam, és óvatosan Wallace-ra nézek. Eddig a
pillanatig fogalma sem volt arról, hogy Clementine-nál van az
irat.
Szürke szemét rám függeszti, és bennem tudatosul, hogy
ennek az óceánnak a mélyén milyen élesek lehetnek a cápa fogai.
– Ezért hozatott ide? Hogy kiderítse, nálam van-e az az irat?
– Beecher, végig azt gondolta, hogy én harcolok magával. De
tudnia kell, hogy mi mostanáig azt hittük, hogy maga zsarol
minket.
– Nem én voltam.
– Tudom. És kizárólag ezért hozattam ide, Beecher. Hogy
megköszönjem: Nagyra értékelem, amit tett. Hogy minden
eszközzel próbálta megvédeni Dallast és dr. Palmiottit. És
amikor már azt is kiderítette… arra használhatta volna ki az
előnyét, hogy kérjen magának valamit. De nem így tett.
Az elnökre bámulok, aki összekulcsolja a kezét, mintha
imádkozna, és leteszi maga elé az asztalra. Már nincs nála a
vérnyomásmérő pumpa.
– Feltehetek egy kérdést, uram?
– Parancsoljon.
– Ugyanezt a szöveget mondta Dallasnak is?
– Miről beszél? – kérdezi az elnök.
– Az udvariaskodásról… az erkölcsi hátbaveregetésről… a
finom célzásról, hogy előnyömre is fordíthatnám mindazt, amit
tehet értem. Ezzel éreztette vele, hogy Dallas különleges, amikor
bevette a vízvezeték-szerelők közé, miközben ő azt hitte, hogy a
Culper-körhöz csatlakozik?
 Az elnök testhelyzetet változtat, de nem veszi le rólam a
szemét.
– Jól gondolja meg, hogy mivel vádol.
– Én nem vádolom önt semmivel, uram. De elfogadható a
következtetés, igaz? Miért kockáztatna meg egy nyílt sisakos
összeütközést, amikor be is vehet a körbe? Most, hogy
belegondolok, ezért hozatott ide valójában? Azzal hallgattatna
el, hogy felajánl nekem egy helyet a vízvezeték-szerelői között?
Az elnök keze mozdulatlan az asztalon, továbbra is imádkozó
tartásban. Ha egy kicsivel is fagyosabb lenne a hangja, már
meglátszana a levegőben.
– Nem. Nem ezért hozattam ide. Egyáltalán nem.
Vesz még egy nagy lélegzetet, hogy leplezze az érzelmeit,
miként rendszerint teszi. De látom, hogyan jár körbe a nyelve a
szájában. Akármilyen jó színész, meghalt a barátja. Ezen nem
olyan könnyű túltennie magát az embernek.
– Azért hozattam ide, hogy köszönetet mondjak – állítja
másodízben is. – Maga nélkül nem tudnánk, ki ölte meg azt a
biztonsági őrt.
– Orlando a neve – szakítom félbe.
Wallace bólint, és egy alig látható vigyorral adja tudtomra,
hogy nem ismeretlen előtte Orlando neve. Mindenáron vissza
akarja szerezni a fölényét – és én nem gátolom meg ebben.
– Azt bizonyára örömmel hallja, Beecher, hogy értesüléseim
szerint a washingtoni rendőrség már fel is tette Clementine
fotóját a honlapjára. Kiderítették, hogy neki írták fel azt a
kemoterápiás gyógyszert, amelyet Orlando véréből kimutattak.
– Miről beszél?
– Én csak azt mondom, ami fenn van az interneten. És ha
belegondol, az a fiatal levéltáros, valamilyen Beecher, aki
lenyomozta és az elnök orvosát is bevonva követte a nőt abban a
barlangban… az a fiatalember egy hős – teszi hozzá, és elsötétül
a szeme, ahogy összeszűkülve rám mered. – Persze egyesek
szerint Beecher is beleártotta magát az ügybe, megsértett minden
biztonsági protokollt, és végül is ő engedte be Clementine-t abba
az ESZIH szobába… akivel együtt tervelték ki az egészet az
elnök ellen, sőt még az apját is elment meglátogatni, aki nem
más, mint Nico Hadrian, a talán újra gyilkolni készülő merénylő.
Elhallgat egy másodpercre, és kinéz az iroda egyetlen
ablakán. Tökéletes kilátást nyújt a Déli Pázsitra – ha eltekintünk
a vasrácsoktól. Értem, mire céloz. Elég egy szót szólnia, és
örökké ezt fogom látni: a rácsokat. A hangja is visszanyeri az
erőt, amellyel indított.
– De én ezt nem akarom elhinni magáról, Beecher. Maga jó
fiú. Nem akarom, hogy mindent elveszítsen.
Túldramatizált szónoklat, különösen a vasrácsokra vetett
pillantással együtt, és én pontosan erre számítottam.
– Csakhogy tudok a két Culper-körről – mondom. – Tudok a
vízvezeték-szerelőiről. És arról, ami kifejezetten önt érinti…
tudok a személyes érintettségéről.
Tudja, hogy Minnie-re értem.
– Beecher, úgy vélem, hogy ebben mindannyian személyesen
érintettek vagyunk. Nem igaz, fiam? – kérdezi, a fiamra téve a
hangsúlyt.
Tudom, hogy az apámra céloz.
Üres fenyegetés. Ha alkudni akar, már ajánlatot tett volna. De
ezen már túlvan.
– Álljon a nyilvánosság elé, Beecher. És találjon még egy
embert, aki nem védené a húgát, amikor bajba kerül, pontosan
úgy, ahogyan én tettem. Ha azt gondolja, hogy most jók a
népszerűségi mutatóim, akkor csak figyelje, mi történik, ha hőst
csinál belőlem.
– Lehetséges – mondom.
 – Nem csak lehetséges – válaszolja, mint aki már látja a jövőt.
Az íróasztalra hajol, imára kulcsolja az ujjait. Ez az ember egész
országokért felel. És győz. – A sajtó majd leás egy kicsit, hogy
mire készült az orvosom, de aztán, főként, ha nem talál olajat,
elkezd új kutat fúrni. Az elnök orvosa nagyon más, mint az
elnök.
– De mindannyian tudjuk, hogy ez nem az elnökről szól. Ön
sem így látta. Hanem a húgáról szól, nem igaz? Hagyjuk a sajtót,
hagyjuk a nyilvánosságot… mindent hagyjunk. Mi sem
beszélgetnénk most, ha önt nem aggasztaná valami. És ha engem
kérdeznek, csak egyvalami miatt aggódhat. Ha én előállok azzal,
hogy a húga balesete valójában öngyilkossági kísérlet volt, amire
a lelkiismeret-furdalás vezette azért, amit Feketegolyóval tett…
– Beecher, nem mondom el még egyszer. Ne fenyegessen.
Fogalma sincs, mi történt akkor este.
– A borbély elmondta nekem. Beszélt a porszívó gégecsövéről,
amit a Honda Civic kipufogójához csatlakoztatott.
– Fogalma sincs, mi történt akkor este.
– Tudom, hogy csak négy óra múlva találták meg. Tudom,
hogy máig kísérti.
– Nem hallja, amit mondok, Beecher. – Olyan halkan beszél,
hogy kénytelen legyek minden szótagra figyelni. – Ott voltam…
én találtam rá. Fogalma. Sincs. Mi. Történt. Akkor. Este.
A robbanni készülő feszültséget észlelve hátrahúzódom a
széken. Az elnökre nézek.
Nem fordítja el a tekintetét. Táskás szeme összeszűkül.
Visszajátszom magamban az eseményeket… A borbély…
Laurent azt mondta, hogy csak négy óra múlva találták meg
Minnie-t aznap este. Hogy Palmiotti rángatta ki a kocsiból. De
most… ha Wallace azt állítja, hogy ő talált rá…
Fogalma sincs, mi történt akkor este.
 Hidegnek érzem a bőröm. Még egyszer visszajátszom.
Wallace ért oda elsőnek… ő látta meg eszméletlenül a
kocsiban… De ha Palmiotti volt az, aki végül kirángatta…
Mindkét állítás igaz lehet. Amennyiben…
Wallace ért oda elsőnek, meglátta az eszméletlen Minnie-t, és
úgy döntött, hogy az a legjobb, ha…
…nem tesz semmit.
Fogalma sincs, mi történt akkor este.
– Amikor meglátta, hogy ott fekszik… nem húzta ki a
kocsiból, igaz? – tör ki belőlem.
Az elnök nem válaszol.
Keserű epe ízét érzem a torkomban, ahogy rápillantok az
ezüstkeretes fényképre. A családi fotóra.
Amelyen a család két gyermeke szerepel.
Nem három.
– Maga ott akarta őt hagyni abban a füsttel megtelt kocsiban.
Hagyta volna a húgát meghalni – mondom.
– Mindenki tudja, hogy szeretem a testvéremet.
– De abban a pillanatban, a sok bánat után, amelyet okozott…
Ha nem jelenik meg Palmiotti, maga csak ott állt volna és
végignézi, ahogy megfullad.
Wallace kitolja az alsó ajkát, és kifúj az orra felé egy adag
levegőt. De nem válaszol. Soha nem fog válaszolni. Arról sem,
amit Feketegolyóval tettek. Arról sem, hogy évekig rejtegették.
Semmire sem.
Tévedtem.
Egész idő alatt azt hittem, hogy emberekkel harcolok.
Pedig szörnyekkel harcolok.
– Innen tudta, hogy vakon megbízhat Palmiottiban… még a
vízvezeték-szerelők ügyében is. Jelen volt élete legrosszabb
pillanatában… és az már tényleg beteges, hogy még azok után is
kitartott mellette, pedig tudta, hogy hagyta volna meghalni a
húgát – mondom. – Összeillenek. Eladták a lelküket egymásért.
Egy villanás a digitális kijelzőn, amely az Első Család
tartózkodási helyét mutatja:

MINNIE: Úton…
MINNIE: Úton az Emeleti Rezidenciára

Minnie az emeleten van.

– Legjobb otthon – mondja Wallace, nem emelve meg a
hangját. Egyenesen felém fordul, végre felhagy az imádkozó
kéztartással. – Nos, végeztünk, ugye?
– Nem.
– De igen. Nagyon is.
– Találhatok még bizonyítékot.
– Megpróbálhatja. De mi végeztünk, Beecher. És tudja, miért
végeztünk? Mert amikor az összeesküvés-elméletekre kerül sor,
és most gondoljon a legjobbakra, azokra, amelyek látszólag
alátámaszthatók… lásd JFK. Immár több mint ötven éve, a Jack
Ruby- meg a Lee Harvey Oswald-sztorik után… az előálló tanúk
után, a könyvek, a spekulációk és Oliver Stone-ék, az évenkénti
kongresszusok után, tudja, melyik az első számú elmélet,
amelyben a legtöbben hisznek? A Warren-bizottság – mondja
fanyarul. – Ebben hisz a közvélemény. A bizottságban, amelyet
az amerikai kormány állított fel. Mi vagyunk a legrosszabb fiúk,
és mind azt állítják, hogy utálnak minket. De a végelszámolásnál
az emberek bízni akarnak bennünk. Mert mi vagyunk a
kormányuk. És az emberek megbíznak a kormányukban.
– Lefogadom, hogy betanulta ezt a monológot.
– Ne felejtse el, hogy hol van, Beecher. Ez a profik küzdelme.
És ha régóta küzdesz már a profik ligájában, én mondom
magának, addig csépelsz, amíg már csak önmagadat ütheted ki.
 – A kiütésen valójában már túl vagyunk.
– Tessék?
– Ne felejtse el, hogy hol van, elnök úr. Nézzen körül. A hét
végére ez az iroda üres lesz. Arra tippelek, hogy ezt az
ezüstkeretes fotót beteszik Palmiotti koporsójába. Az orvosa
meghalt, uram. Ahogy a borbélya is. Vége a vízvezeték-
szerelőinek. Viszlát. Annyit ért el, hogy két hűséges embere
halott. Megpróbálhat úgy tenni, mintha pontosan azt kapta
volna, amit akart, de én leszek az, aki a hét hátralévő részében
visszatér a teendőihez, míg ön temetéseket látogat és
gyászbeszédeket mond.
– Nincs semmi a kezében. A semminél is kevesebbje van.
– Talán így igaz. De ha jobban belegondolok… a vízvezeték-
szerelőkkel az volt a szándéka, hogy megbízható emberek
kerüljenek be, akiknek a segítségével falat építhet maga köré. Az
a fal óvta és védelmezte. De most eltűnt a fal – mondom. – Mihez
kezd ezek után, uram? – Felállok a székről és elindulok az ajtó
felé. – Jó éjszakát, elnök úr.
 116

St. Elizabeth kórház

Második emelet

Nico nem szeretett kártyázni.

Nem számított.
Néhány hónaponként az orvosok új kártyapaklit küldettek a
szobájába. Általában már megszűnt légitársaságok – a TWA és a
Piedmont Air – kártyáit, amelyek a jelek szerint sok ingyen
paklit nyomtattak annak idején. De Nico nem tudta, mi ezzel az
orvosok terápiás célja. Nem mintha érdekelte volna.
Nico számára a kártyajátékok – különösen az olyanok, mint a
pasziánsz – nem nyújtottak semmilyen élvezetet. Mert túl sok
múlt a vakszerencsén. Míg Nico világában ennél sokkal
szervezettebb volt az univerzum. Gravitáció… hőmérséklet… és
a történelem ismétlődése. Ezek isteni törvények. A
világegyetemnek törvényei vannak. Kell, hogy legyenek
törvényei. És célja.
Ezért aztán néhány havonta, amikor Nico megkapta az új
kártyapakliját, várt egy-két napot, majd elajándékozta a
beteghordozóknak vagy ott hagyta a társalgóban, és ha
valamilyen úton-módon mégis visszakerült hozzá, bedugta a
kanapé vizelet- és levesszagot árasztó párnái közé.
De ma este tíz óra tájban, az immár elcsendesedett
társalgóban Nico ott ült az egyik plexiüveg tetejű asztalnál, közel
a nővérpulthoz, és pasziánszt rakott ki.
 – Köszönöm, hogy ilyen türelmes vagy, bébi – mondta a testes
ápolónő a nagy karikákkal a fülében. – Tudod, hogy mit művel
Mr. Jasper, ha túl sokáig nem cseréljük a pelenkáját.
– Ohó, és kártyázol, hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett a
nővér, megjegyezve magában, hogy erről holnap feltétlenül
értesíteni fogja az orvosokat.
Nem nagy ügy. De Nico tudta, hogy számít. A kórház sem
különbözött a világegyetemtől. Mindennek vannak törvényei. És
az első számú törvény így szól: ha nem jársz a kedvükben az
ápolónőknek, nem kapsz kedvezményeket.
Ezért nem panaszkodott, amikor ma este másnak adtak
engedélyt a macskák etetésére. Vagy amikor Rupert almalevet
hozott neki narancslé helyett.
Nicónak ma már kijutott a szerencséből. Amikor odament
ahhoz a kocsihoz – amelyben a borbély ült az összenyiszált
csuklójával –, attól félt, hogy őt teszik majd felelőssé.
De nem. És azt is tudta, hogy miért nem.
Bárki mártotta is be Beechert – bárki okozta is ezt a sok bajt –,
nagyon nem akarta, hogy Nico neve belekeveredjen. Mert ebben
az esetben komoly vizsgálatra került volna sor.
És akik ezt tették… Nem akartak vizsgálatot.
Végül is ez nem meglepő. De az meglepte Nicót, hogy az
illetőknek hatalmukban állt leállítani a vizsgálatot.
Nico tudta, hogy mi lehet a következő lépés.
– Látom, hogy betetted Randall Sprite dobozait a szelektív
gyűjtőbe. Takarítsd már el a kekszet is utána – mondta a nővér. –
Tudom, hogy nyalizol, Nico, de akkor is értékelem az
igyekezeted. Majd juttasd eszembe, mire vársz. A postádra?
– Nem a postára. A telefonra – válaszolta Nico. – Van új
üzenetem?
 A nővér a karikákkal a fülében lekapott egy kék befűzős
mappát a pult fölötti polcról, és gyorsan odalapozott az utolsó
bejegyzésekhez.
Nico belekukucskálhatna abba a könyvbe, amikor nincs ott a
nő.
De voltak törvények.
Mindig vannak törvények.
És következmények.
– Lássuk csak… ezek szerint – mondta a nővér végigfuttatva
tömzsi ujját a lapon – nem volt üzeneted. Sajnálom, bébi. Nem
hívtak. Összecsapva a könyvet még hozzátette: – Talán majd
holnap.
Nico bólintott. Jó gondolat. Talán majd holnap. Vagy
holnapután. Vagy azután.
De előbb-utóbb így lesz. Hamarosan.
Nico ismerté a törvényeket.
Tudta, hogy mi a célja.
Beecher vissza fog jönni. Ez nem vitás.
Lehet, hogy egy hónap múlva. Vagy még később. De
Beechernek végül szüksége lesz a segítségére. Segítséget akar, és
válaszokat akar. Legfőképpen pedig azt akarja megtudni,
hogyan találhatja meg Clementine-t – és ha Nicónak igaza van
azzal kapcsolatban, hogy mi bujkál abban a lányban, akkor maga
sem akar mást, mint megtalálni Clementine-t.
Átnyomakodva a lengőajtón Nico a szobájába indult, de még
most is azon gondolkodott, hogyan vezette őt félre a lánya.
Hamarosan ő és Beecher – George Washington és Benedict
Arnold – újra együtt fog dolgozni.
Ahogy azt mindig is eltervezte a világegyetem.
 117

Fehér Ház
Emeleti Rezidencia

– Hol van? Idefent? – kérdezte Minnie egy elhaladó

asszisztenstől, aki az aláírt tárgyak legújabb adagját cipelte, a
magánlevelektől egy piros-fehér-kék golflabdáig, amelyet az
elnök az imént látott el kézjegyével.
– Télikert – válaszolta az asszisztens fölfelé mutatva, Minnie
pedig elindult a hátsó lépcsőhöz.
Minnie mindig is szerette a télikertet, amely a Truman-balkon
fölött, a Fehér Ház legfelső szintjén helyezkedett el, a legjobb
kilátást nyújtva a Mailre és a Washington-emlékműre.
De Minnie nem a kilátás miatt szerette. Nem is azért, mert ez
volt az egyetlen formalitásoktól mentes helyiség az egész
rezidencián. Hanem azért, mert az otthonára emlékeztette. Szó
szerint.
Az elnök és Minnie régi, gyerekkori fényképeivel teleaggatott
szűk folyosó meglepően meredek emelkedővel vezetett fel a
szoláriumba. Minnie-nek még a rózsaszín flamingos botjával is
nehezére esett felkaptatnia. De azért megnézett minden egyes
fotót, ami a szeme elé került – azt, amelyiken ő és a tízéves
Orson csokoládés foggal mosolyog… amelyen Orson büszkén
emeli a magasba az országot átszelő futóbajnokságban szerzett
trófeáját… és persze azt, amely közvetlenül Minnie születése
után készült arról, ahogy az anyja először adja a fivére karjába a
kisbabát. Már akkor is hámsérülések borították az arcát. De a kis
Orson büszkén mosolyog a nagy testvér szerepében. Wallace
személyesen intézkedett, hogy ez a kép is a falra kerüljön.
– Ne merészeld megtenni – szólt oda a bátyjának megverve a
botjával a padlót. Amint a szobába lépett, rögtön látta, mi a
probléma.
Az elnök háttal állt neki, zsebre dugott kézzel, és a kivilágított
Washington-emlékművet bámulta a magas ablaktáblákon át.
– Ne tedd – figyelmeztette újra Minnie, aki nagyon jól ismerte
a bátyját.
– Tudod, hogy ebben a helyiségben tartózkodott Nancy
Reagan, amikor jelentették neki, hogy meglőtték az elnököt? –
kérdezte a fivére.
– Igen, és azt is elmesélted, amikor legutóbb nyűgös és levert
voltál, hogy ebben a szobában tudatta Nixon a családjával a
lemondását. Értjük mi egymást. Valahányszor az emlékművet
bámulod vagy az elnökökről beszélsz, pocsék kedvedben vagy.
Most mi történt? Mi nyomja a bögyödet?
Az elnökben felmerült, hogy beszámol neki Palmiotti
haláláról. Nemsokára úgyis nyilvánosságra hozzák – annak a
sztorinak a kíséretében, hogyan zsarolta meg és csalta le a
barlangba a bűnöző Clementine. De Wallace tudta, hogy a húga
még mindig örül a délelőtti jótékonysági esemény sikerének.
– Valójában éppen rólad gondolkodtam – válaszolta Wallace
még mindig hátat fordítva Minnie-nek, aki félé bicegett a
botjával, – Jól sikerült a mai nap.
– Ugye? – kérdezte Minnie mosolyogva, már amennyire a
stroke után tudott. – Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél és
felszólaltál. Ez tette az eseményt… – Minnie elhallgatott egy
másodpercre, kereste a megfelelő szót. A bátyja mindet hallotta
már. – Jólesett, hogy eljöttél – mondta végül Minnie.
 Az elnök bólintott, még mindig a hóval borított Mallt nézve.
Minnie hátulról játékosan megütögette a lábát a flamingos bottal.
– Engedj ide – kérte, arrébb tolva a bátyját. Minnie
testvériesen mellé nyomakodott, és együtt nézték tovább a
lenyűgöző látványt.
– Én is élveztem az ottlétet – ismerte el az elnök.
– Akkor gyakrabban kéne eljönnöd. A jövő hónapban
Virginiában lesz támogatásgyűjtésünk – mondta Minnie.
Wallace nem válaszolt.
– Csak vicceltem, Orson – tette hozzá Minnie. – De az előbbit
komolyan mondtam. Az, hogy ott voltál… Lehet, hogy nem
mondom eleget, de…
– Semmit sem kell mondanod, Minnie.
– De igen. És neked meg kell hallgatnod. Én csak azt
szeretném, ha tudnád… egész életemben… hálás vagyok
mindazért, amit tőled kaptam – mondta Minnie kimutatva az
emlékművekre és a Mallre. – Jó testvér vagy.
Az elnök bólintott.
– Ebben igazad van.
Minnie nevetve csapkodta meg a rózsaszín botjával. De ahogy
követte a fivére pillantását, rájött, hogy Wallace nem a
Washington-emlékművet nézi. Lefelé tekint, a Déli pázsit köves
útjára, ahol két titkos ügynök kísért egy szőke alkalmazottat –
legalábbis úgy nézett ki, mint a többi fiatal asszisztens – a déli
bejárat ellenőrző pontja felé.
– Ki az? – kérdezte Minnie.
Az Egyesült Államok elnöke még egyszer odanézett.
– Senki. Nem fontos – hazudta.
 118

Tudom, hogy ki akarnak hajítani.

Meg akarnak ragadni a nyakamnál fogva és kilökni a szemétbe,
mint a régi karikatúrákban látni.
De ahogy a titkosszolgálat két ügynöke a köves úton kísér a
Déli pázsit mentén, én két lépéssel előttük haladok. Még így is
nagyon közel érzem őket.
– Itt nem állnak meg a taxik – mondja a kerek orrú ügynök,
ahogy elérjük a gyalogosok fekete vaskapuját és várjuk, hogy
kinyissák. – Sétáljon le egy sarkot. Ott nagyobb esélye lesz.
– Köszönöm – mondom anélkül, hogy visszanéznék rájuk.
Jobbra az őrházból az egyenruhás ügynöknő le nem veszi a
szemét rólam. Megnyom egy gombot, és kattan a mágneszár.
– Érjen haza biztonságban – teszi hozzá a kerek orrú ügynök,
és úgy hátba vág, hogy majdnem kizuhanok a kitáruló kapun.
Még titkos ügynöknek is túl jó erőben van. – Reméljük, élvezte a
látogatást a Fehér Házban.
Amint kirohanok, bezárul mögöttem a kapu, én meg zsebre
dugom a kezem, hogy védekezzem a hideg ellen. Legnagyobb
meglepetésemre a jobb zsebem nem üres. Valamilyen papírt –
talán egy névjegykártyát – tapintok ki benne.
Előhúzom. Nem névjegykártya. Egy kézzel írott üzenet van
rajta:
15. és F utca sarok
Taxi várja
 Hátrapillantok a kerek orrú ügynökre. Már elfordult és követi
a társát vissza, a Fehér Házba. Nem néz felém.
De én tudom, hogy ő írta az üzenetet.
Újra elolvasom: 15. és F utca sarok. Itt van a közelben.
Zavartan, ugyanakkor kíváncsian indulok el, előbb sétálva,
majd sietősebben, és ahogy közeledem a 15. utcához, már teljes
sebességgel száguldva.
Amint befordulok a sarkon, egy hideg szélcsatornában
találom magam a pénzügyminisztérium épületének hosszú fala
mentén. Ezen az órán üres az utca. Kivéve egy szabálytalanul
parkoló kocsit, ami rám vár.
Nem tűnik taxinak.
Négy, világító reflektort számolok a szokásos kettő helyett, és
már tudom, ki az – nem kell hozzá látnom a króm hűtőrácsot,
sem a galoppozó lovat.
Ez tényleg nem taxi.
Ez egy Mustang.
Teszek néhány lépést a halványkék kocsi felé. Az utasülés
ablaka letekerve, tisztán látom Totot, aki olyan mozdulatlanul ül
odabent, mint aki megfagyott. Behúzza a nyakát, hogy jobban
lásson. Még a vak szeme is atyai aggodalmat tükröz.
A puszta jelenlététől is elgyengül a lábam. Megrázom a fejem,
néma könyörgést küldök felé, azon imádkozva, nehogy azzal
kezdje: Ugye megmondtam.
Természetesen meghallja. Ő volt az egyetlen, aki meghallott,
kezdettől fogva.
– Minden rendben lesz – mondja végül.
– Biztos vagy benne? – kérdezem.
Nem válaszol. Csak áthajol az utasülésen, és kinyitja az ajtót.
– Szállj be, hazaviszlek.
 119

Tizennégy évvel korábban

Sagamore, Wisconsin

– Beecher, könyvet hoztak eladásra! – kiáltott ki Mr. Farris az

antikvárium hátsó irodájából.
A tizenhat éves Beechernek nem okozott problémát
végigszáguldani a folyosókon a tömött polcok között, amelyeken
régi, papírkötésű könyvek sorakoztak. Csak akkor lassított,
amikor meglátta, ki várakozik a pultnál.
Hátulról is felismerte – elég volt látnia a hosszú, fekete haját.
Bárhol felismerte volna.
Clementine.
Bebújt a felcsapható tetejű pult mögé, és lefékezve a kassza
mellett Beecher igyekezett lazának tűnni.
– Clementine… Szia.
– Nem is tudtam, hogy itt dolgozol – mondta a lány.
– Igen. Beecher vagyok – válaszolta magára mutatva.
– Tudom, ki vagy, Beecher.
– Igen… nem… ez remek – válaszolta, miközben azért
imádkozott, bár eszébe jutna valami frappáns. – Van valamid
számunkra? – tette hozzá a kék tejesládára mutatva, amelyet
Clementine becipelt, és most a lábánál állt a padlón.
– Úgy hallottam, hogy ötven centet fizettek a régi lemezekért
és CD-kért.
 – Ötven centet a lemezekért. Ötven centet a papírkötésű
könyvekért. És egy egész dollárt a kemény fedelesekért… és még
többet, ha megvan neked a ’69-es Bee Gees Odessa albuma az
eredeti, kihajtható poszterrel.
– Nincs Bee Gees – mondta. – Csak ezek…
Vagy fél tucat példányt markolt ki a tejesládából az anyja
fotójával megjelent CD-ből: Penny Maxwell’s Greatest Hits.
Beecher ismerte a szabályokat. Bármit megvehet, amit akar,
feltéve, hogy a boltban nincs már túl sok példány belőle.
Két órával ezelőtt itt járt Clementine anyja, és elmondta Mr.
Farrisnek, hogy a család Detroitba költözik az énekesi karrierje
miatt, ezért szeretné, ha megvásárolnánk néhány tucatot a CD-
iből, mert nagy szüksége van készpénzre. Mr. Farris
természetesen igent mondott. Mr. Farris mindig igent mond,
minek következtében az üzlet kirakatüvege régóta repedt és
soha nem lesz megjavítva a légkondicionáló. És most Beecher
Clementine-ra nézett a pult túloldalán, aki ugyanazzal az
ajánlattal érkezett.
– Mindenképp belefér még néhány példány – mondta végül
Beecher.
– Tényleg? Biztos vagy benne?
– Teljes mértékben. Meghallgattam. Igazán jó hangja van a
mamádnak. Mint a fiatal Dinah Washingtonnak, csak lágyabb és
nagyobb a hangterjedelme… na meg a rettenetes
drogtúladagolást is leszámíthatjuk.
Clementine boldogan vigyorgott.
– Tudom, hogy már megvettétek a mamám példányait… és
azok is a nyakatokon maradnak.
– Továbbá harminc példányunk van a Ne bántsátok a
feketerigót!-ból. De a tanév kezdetén mindet felvásárolják.
Clementine hátravetve a fejét némán és hosszan nézett rám a
pult felett. Egy ilyen pillantásnak saját, belső mértéke van.
 – Te nem vagy olyan seggfej, mint a többiek.
– Nem igaz – mondta Beecher a tejesládára mutatva. – Most
csak befűzlek, hogy olcsóbban kaphassam meg azt a
Frankenstein-ponyvát. Brit kiadás. Kövér dollárokat nyerhetek
rajta. Mid van még?
Clementine fölemelte a ládát, és a pultra ömlesztette a
tartalmát: legalább húsz papírkötésű és néhány kemény fedelű
könyv, meg egy rakás használt CD volt benne, köztük a Boyz II
Men, Wilson Phillips, Color Me Badd.
– És itt van még ez is – mondta Clementine előhúzva egy
kopott kék bőrbe kötött könyvet, elnyűtt gerinccel, sérült,
mocskos lapokkal és szálakra bomlott selyemzsinór
könyvjelzővel. – Nincs jó állapotban, de… nagyon régi. 1970-es.
Beecher félrebillentve a fejét elolvasta az aranyszínű betűket a
gerincen. Gabriel García Márquez: Száz év magány.
– Jó könyv. Ez is a mamádé?
– A mamám utál olvasni. Azt hiszem, a nagymamámé. És van
még egy probléma. A borító… – Megfordította a bőrbe kötött
könyvet, és kiderült, hogy elöl hiányzik a borítófedél.
– De legalább a lapok még egyben vannak – mutatott rá
Beecher.
– Hogyan?
– A lapok… nézd… – emelte fel a könyvet a megmaradt hátsó
borítónál fogva, és legyezőként szétnyitva meglóbálta a
levegőben. – Ha erős a kötés, a lapok a helyükön maradnak.
– Ez valami antikvárius trükk?
– Nem, az anyámtól tanultam. Amikor az apám… meghalt,
Lurie tiszteletes azt mondta neki, hogy ha leszakad is az egyik
borító egy könyvről, még ott a másik, hogy összetartsa a lapokat.
Engem és a nővéreimet. Azt mondta, hogy az anyám a másik
borító. És mi vagyunk a lapok.
 Clementine szótlanul állt ott, és csak bámulta a kék bőrkötésű
régi könyvet.
– Ez egy hasonlat akart lenni az életről – magyarázta Beecher.
– Értettem – mondta Clementine, még mindig a régi könyvet
tanulmányozva. Majdnem egy percig hallgatott, a pultra
támasztva a bal könyökét. Egy évtized sem telik bele, és az a
könyök csupa mély, fehér sebhely lesz egy baleset nyomán,
amelyről soha nem fogja elmondani az igazat.
– Mit gondolsz, lehetett ez a könyv az apámé? – kérdezte
végül.
Beecher vállat vont.
– Lehet, hogy ez csak egy könyv.
Clementine feltekintett, és megint rávigyorgott Beecherre. A
legszélesebb mosolyával.
– Tudod, hogy Detroitba költözöm az anyámmal?
– Hallottam.
– De attól még… tarthatnánk a kapcsolatot.
– Igen. Az jó lenne. Örülnék – válaszolta Beecher, és érezte,
hogy elszorul a melle az izgalomtól. Különösen, amikor látta,
hogy Clementine megfogja Márquez remekművének bőrkötéses
példányát, és visszateszi a tejesládába. Megadom az e-mail
címemet – tette hozzá Beecher.
– E-mail?
– Ez az az új dolog. Igazából hülyeség. Senki sem fogja
használni. – Beecher felkapott egy kis darab papírt a kupacból,
amelyet Mr. Farris szokott kivágni a használt, kidobandó
ívekből, és gyorsan felírta a címét és a telefonszámát. Clementine
ugyanígy tett.
Miután kicserélték a papírjukat, Beecher összeadta a tételeket
és kifizetett Clementine-nak összesen harminckét dollárt (fölfelé
kerekítve az utolsó ötven centet).
 – Feltétlenül keress meg, ha egyszer Michiganben jársz – szólt
vissza Clementine az ajtó felé menet.
– Te is engem, ha még visszajössz ide látogatóba – válaszolta
Beecher.
Azzal szívből jövő mosollyal az arcukon Beecher és
Clementine búcsút intettek egymásnak abban a biztos tudatban,
hogy soha többé nem találkoznak.
 120

Egy héttel később

Chatham, Ontario

– Óhajt rendelni, asszonyom, vagy vár még valakit? – kérdezte a

pincér diszkréten közelebb hajolva.
– Egyedül leszek – válaszolta a nő a divatos, csokoládébarna
kabátban, miközben a kávéházi terasz bejáratát pásztázta. A
túldíszített hely mintha egy régi, Tudor stílusú angol falu főtéri
kávézójára akart volna hasonlítani. A fémkorláton kívül az
utóbbi húsz percben nem haladt el más, csak az ebédidőben a
King Streeten járó gyalogosok. A nő asztala mellett teljes
kapacitással működött a melegítőlámpa. Január volt.
Kanadában. Túl hideg ahhoz, hogy a teraszon üljön valaki.
De a csokoládébarna kabátos nőnek éppen ez kellett.
Olyan helyet keresett, ahol egyedül lehet.
Egy szálloda a közelben.
A St. Andrew-templom.
Ő a kávézót választotta.
A teraszt. Egy nyilvános helyet, ahol mindenki láthatja.
– Milyen a halkrokett? – kérdezte a nő hosszúra nyúló
szemkontaktust teremtve a pincérrel, mintha azt tesztelné, hogy
felismeri-e.
Nem ismerte fel.
Hát persze hogy nem.
 Most hosszú volt a haja. És szőke. De a vigyora
eltéveszthetetlen volt annak, aki ismerte.
Akár az apjáé.
– Már ha nem tud valami jobbat ajánlani – tette hozzá
Clementine Kaye, kiemelve egy grissinit a kenyérkosárból és úgy
fordítva a fejét, hogy láthassák az arra járó gyalogosok.
– Szerintem jó választás a halkrokett – válaszolta a pincér
lefirkantva a rendelést.
Miközben a helybeliek újabb hulláma haladt el a kávézó
mellett, Clementine futó mosolyt villantott egy ötéves kislányra,
aki a mamájával volt.
Egy hét múltán könnyebb lett. A lába még mindig fájt a lövés
után, a körözési fényképe még mindig ott volt az interneten, de
az csak az internet. A világ továbblépett.
Ami azt jelentette, hogy visszatérhet ahhoz, ami igazán fontos.
Felemelte az étlapot az asztalról, és odaadta a pincérnek, majd
a vastag manilaborítékra nézett. Amikor a pincér távozott, kivett
belőle egy vízfoltos dossziét, amelynek géppel írva egy ismert
név volt a felső sarkában: Wallace, Orson.
Ez az a feldolgozatlan irat, amelyről Beecher kiderítette, hogy
a föld alatti raktárban őrzik. Annak a huszonhat évvel ezelőtti
éjszakának az eredeti dokumentuma, amikor ellátták az Egyesült
Államok leendő elnökének a törött ujját. Amennyire Clementine
ki tudta következtetni, ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy az
elnök ott járt aznap éjjel.
De ez is eltörpült egy felbecsülhetetlen értékű részlet mellett,
amelynek megtalálásáról Clementine álmodni sem mert. Amit
mostanáig megtudott a vízvezeték-szerelőkről, az mind semmi
volt ahhoz a kétszáz éves kémhálózathoz képest, amely az
Egyesült Államok megszületése óta tevékenykedik.
A Culper-kör.
Clementine mindent tudott a Culper-körről.
 Sőt ismert is legalább egy embert, aki benne volt.
A feje fölött felsistergett a hősugárzó lámpa. Clementine nem
törődött vele: a chathami rendőrség kocsiját figyelte, amely
elhúzott a King Streeten.
A közlekedési lámpánál lelassított. A rendőr az utasülésen
nem nézett rá. Észre sem vette.
De ahogy zöldre váltott a lámpa és a rendőrautó előrelódult,
Clementine emlékeztette magát arra, hogy milyen kockázatai
vannak az esztelen rohanásnak.
Persze most már mutatkozhat nyilvánosan. Felteheti Totot és
a Culper-kört az összes újság és weboldal címlapjára, aztán
hátradőlve figyelheti, hogyan tépi cafatokra a világ Wallace
elnököt és Totot.
De Clementine ezzel nem érné el azt, amit valójában akar.
Mostanáig azt mondta magának, hogy ez az apjáról szól. És ez
igaz. Mindig is róla szólt.
De Clementine-ról is.
És most, csaknem három évtizedes fejtörés, többévi kutatás,
hat hónap tervezés után és a következő néhány hónap gyógyulás
előtt, Clementine Kaye hátradőlt a széken, a hősugárzó lámpa
alatt, és azon kezdett el gondolkodni, hogyan szerzi meg végül a
hiányzó válaszokat.
Beecher megtanította a türelem előnyeire.
A Culper-kör megtanította a titoktartás előnyeire.
De innentől a dolog nem különbözik attól, mint amikor
megragadta az ugrókötelet és rávetette magát Vincent Paglinni
hátára, annyi évvel ezelőtt az iskolaudvaron.
Még az élet legnehezebb küzdelmei is könnyűek lesznek, ha
melletted áll a meglepetés ereje.
 121

Washington D. C.

Odakint kétszer egymás után megszólal egy autóduda.

Az utóbbi hét egyik napján sem vettem róla tudomást. Ahogy a
telefonhívásokról, a szöveges üzenetekről és a kopogásokról sem
az ajtón. Csak bámultam a számítógépet, kerestem a nem létező
újságcikkeket, és megpróbáltam elmerülni az eBay késhegyig
menő csatáiban egy dublini kocsma 1902-es képeslapfotójáért
vagy az első világháborús hadihajóképek ritka gyűjteményéért.
Ezúttal nem hozta meg a szokásos eredményt.
Felkapom az apám puha bőr aktatáskáját, és belebújok a
télikabátomba. Átvágok a nappalin, és kinyitom a bejárati ajtót.
Természetesen még mindig vár. Tudta, hogy végül úgyis
feladom.
A javára írom, hogy amikor felrántom a babakék Mustang
ajtaját és beszállok, nem kérdezi meg, hogy vagyok. Tot már
tudja.
Látja az elnök emelkedő népszerűségi mutatóit. Miközben a
kocsi elhúz a háztömb elől, Tot meg sem próbál felvidítani, még
a figyelmemet sem akarja elterelni. Már a Rock Creek Parknál
járunk, amikor kimondja azt az egy dolgot, amit mondania kell.
– Aggódtam érted, Beecher. – Amikor nem válaszolok, még
hozzáteszi: – Hallottam, hogy végre kiadták Dallas és Palmiotti
holttestét.
Bólintok az utasülésen, egyenesen magam elé bámulva.
 – És a borbélyét – mondja, csuklóból tekerve a
kormánykereket. A kocsi szokás szerint feldübörög, ahogy
rákanyarodunk a Constitution sugárútra. – Viszont nyoma sincs
Clementine-nak.
Erre is bólintok.
– Ebből arra következtetek, hogy még mindig nincs
bizonyítékod – mondja Tot.
– Tisztában vagyok vele.
– Bizonyíték nélkül nem mész semmire.
– Tot, hol tanultad, hogy így kell valakit üdvözölni? A nagy
Santinitől?
– Ha ettől jobban érzed magad, amíg te játszottad a remetét és
válaszoltál az FBI meg a titkosszolgálat kérdéseire, addig én
beszéltem Orlando feleségével. Tudom, hogy nem sokat segít…
és Orlandót nem hozza vissza, de… – Elhalkul a hangja. – De az
enyhített valamit, hogy végre megtudták, ki tette ezt vele.
Próbálom magam meggyőzni, hogy ez igaz. Pedig nem.
– Egy dolgot nem értek. Aznap este, amikor megjöttél a
barlangból, miért vitetett a Fehér Házba, Beecher? Tudom, hogy
szerinted azért, mert be akart venni a vízvezeték-szerelők közé,
de ha belegondolsz: tényleg ez volt a fontos az aznap esti
találkozódon az elnökkel?
– Úgy érted, azon kívül, hogy figyelmeztetett, mivé lesz az
életem, ha kinyitom a számat? Én előadtam a nagy macsódumát,
de az az igazság, hogy előre tudta, mi lesz a vége. Csak színleg
próbálkozott.
– Akkor miért vitetett a Fehér Házba? – kérdezi meg
másodszor is Tot.
– Azt belátod, hogy vesztettünk? Szóval, ha csak
szentbeszédet akarsz mondani…
– Tedd fel magadnak a kérdést, Beecher! Miért vitetett a Fehér
Házba?
 – Fogalmam sincs! Hogy rám ijesszen?
– Még szép, hogy rád akart ijeszteni! Pontosan az volt a célja,
hogy rád ijesszen – erősít meg Tot, és leng a szakálla, ahogy a
fejét ingatja. – És tudod, mi volt az oka, hogy rád akart ijeszteni?
Az, hogy nyugtalankodik miattad. Ő az, aki fél tőled!
– Akkor nagyobb hülye, mint gondoltam. Mert egész héten
törtem a fejem, próbáltam rájönni, hogy hol találhatunk
bizonyítékot, tanút vagy bármit az aznap este történtekről. És
elhiheted, hogy továbbra is agyalni fogok ezen. Addig
kutakodom, amíg csak kell. De amikor arra kerülne a sor, hogy
eljátsszam az Elmúlt Karácsony Szellemét, az nem olyan
könnyű, mint hiszed.
– Őt nem a szellem nyugtalanítja.
– Hanem?
– Gondold tovább, amit az előbb mondtál. Amikor az első
szellem, az Elmúlt Karácsony Szelleme meglátogatja Ebenezer
Scrooge-ot, kudarcot vall nála. A Jelen Karácsony szelleme sem
jár sikerrel. De a harmadik szellem, a Jövő Karácsony Szelleme
félelmetes hatással van rá.
– Te most a történelemről vagy a jövőről akarsz egy szép
metaforát gyártani? Mert ha…
– Az élet nem metafora, Beecher. A történelem sem metafora.
Az élet az élet.
Kinézek a szélvédőn a Constitution sugárútra. A Washington-
emlékmű mellett haladunk el, de ebből a látószögből,
köszönhetően a fáknak és a lámpaoszlopoknak, elmosódott
látványt nyújt. Borzalmas látványt. Mint akkor este a Jefferson-
emlékmű.
Ez nem metafora. Csak egy tény.
– Beecher, egész idő alatt egyedül küzdöttél. Erre semmi
szükség. Segíthetünk neked megtalálni Clementine-t, ha akarod.
 – Nem csak róla van szó, Tot. Amit mondott… az apámról…
Azt mondta, hogy nem halt meg, és lehet, hogy rákos vagyok.
De ha életben van az apám…
– Csak handabandázott, mert manipulálni akart és előnyére
fordítani azt, hogy érzelmileg sebezhetővé váltál. De mi
kideríthetjük az igazságot. Ha életben van, megtaláljuk. Ugyanez
a helyzet a rákkal. Segíthetünk neked tisztázni mindezt. Együtt
fogjuk csinálni, és tisztességesen, sőt megígérem, hogy alkalmad
lesz megfizettetni valamennyi átkozott gazemberrel, beleértve
azt a nagykutyát a Fehér Házban, minden csepp fájdalmat,
amelyet okoztak – mondja Tot egyre gyorsabban. – Azt hitted,
amikor megtaláltad azt a régi szótárt, hogy akkor választott ki
téged a történelem. De nem akkor. Hanem most. Ebben a
pillanatban. Már csak egyetlen, egyszerű kérdés maradt: azt
hiszik, hogy megnyerték ellened a háborút. Készen állsz-e a
hadüzenetre a válaszcsapáshoz?
– Azt hittem, hogy a Culper-körötök az elnöknek dolgozik.
– Az elnökség intézményének dolgozunk. De az elnökség
most korrumpálódott. Tehát: készen állsz-e a hadüzenetre?
Egyszerű kérdésnek nevezte. Nem egyszerű. De könnyű.
Egyenesen Totra nézek.
– Te most arra kérsz, Tot, hogy csatlakozzam a Culper-
körhöz?
Azt várom, hogy elfordul és kinéz a szélvédőn. De Tot a
szemembe néz.
– Nem adatik meg mindenkinek.
– Komolyan beszélsz? Tényleg?
– Vannak napok, amikor gyöngyöt kapsz. Máskor csak
kavicsot. Ez most gyöngyös nap.
– És az a titkos ügynök, aki kikísért a Fehér Házból és
becsúsztatta a zsebembe az üzenetet, hogy vársz… ő is gyöngy?
 – Vannak saját embereink. Vannak, akik jönnek nekünk egy
szívességgel. Kis csoport vagyunk. Kisebb, mint hinnéd. És
egyetlen oka van annak, hogy megmaradtunk: magunk
választjuk ki az utódunkat. Én már hetvenkét éves vagyok…
amiken keresztülmentél az elmúlt hetekben… Tudják, hogy
készen állsz. És ha ez számít valamit, én már évek óta késznek
tartalak.
Elcsavar egy gombot, és életre kel a rádió, betöltve a kocsit
Kenny Rogers hangjával, aki a The Gamblert énekli.
– The Gambler? – kérdezem. – Ezt választottad? Így akartad
emlékezetessé tenni a pillanatot?
– Beecher, ez a pillanat zene nélkül is emlékezetes.
Átadom magam Kenny Rogers countrydallamának, és egy kis
vigyor ül ki a képemre. Lehet, hogy Totnak igaza van.
Tot a gázra lép, mire a motor megköszörüli a torkát, és balról
feltűnik mellettünk a Fehér Ház.
– Nem foglak cserbenhagyni, Tot.
– Tudom, Beecher – válaszolja anélkül, hogy rám nézne. – De
örülök, hogy erre magad is rájöttél végre.
Velünk szemben úgy ragyog a reggeli nap, hogy nem látok
semmit. Fantasztikus érzés.
– Szóval hová megyünk? – kérdezem a 9. utcánál, amikor Tot
áthajt a kereszteződésen. Megy tovább egyenesen a Constitution
sugárúton. Más reggeleken itt balra szokott kanyarodni.
– Mégis, mit gondolsz? – kérdez vissza Tot, miközben a kocsi
felgyorsul és magunk mögött hagyjuk a Fehér Házat. – Most,
hogy végre benne vagy a Culper-körben… nem akarsz találkozni
a többiekkel?
A Gabo Kiadó könyvei megvásárolhatók a Talentum
Könyvesboltban
Cím: 1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 66.
Telefon:+ 36 1 311 8824