A kis jázmin

Kíváncsian húzta szét szobája bordó függönyét a kis Jázmin. Bár tudta, hogy ablaka olyan magasan
van, hogy senki nem láthat fel hozzá, mégis félt valamitől. Ki tudja, talán a gyermeklét sötét
misztikuma rémítette meg. Szobája magasan feküdt, a palota keleti szárnyában, ezért a nap
koradélutáni óráiban már sötétbe borult. Lámpást ritkán adtak a kezébe, azt mondták magáragyujtja
a szobát. Ez is megijesztette. Úgy gondolta, a lámpásokban kis lángszörnyek lakoznak, kik csupán a
szobalányoknak engedelmeskednek… Hát mi másért az ő dolguk lenne a lámpagyujtás? Dohos kis
szoba volt, a téli időben kifejezetten zord… Csúnya, szürke tél volt, hó sehol, csupán a vékony
ablaküvegen átkúszó jégvirágok utaltak fagyra, na és persze a kegyetlen hideg. Aznap különösen
hideg volt, már legalább 2 napja nem rakta meg senki a díszes nagy cserépkályhát.
A kislány bebújt az ágyába, és szorosan lehunyta a szemét. Minden emberi érzéke azt üzente
neki, hogy későre jár. Ha tudta volna mekkorát téved! Odébb, lent a nyugati szárny alsó fűtött
termében, javában dúlt a bál: sziszegett a muzsika, és folyt a drága bor. Talán ezért is volt ma olyan
különösen sötét és hideg a kis Jázmin szobájában. Mi, akik idősebbek voltunk nála általában ilyenkor
felmentünk hozzá, hogy ne féljen annyira. Viszont, legnagyobb szégyenemre, ez most máshogy volt.
Úrnőnk bormámorában minket, szolgákat is odaparancsolt, és itatott. Sokan akkor éreztünk először
alkoholt a nyelvünkön. Rossz volt. De ezt a csöppnyi kínt ezerszeresen feledtette az elegáns bárúurak
és a gyönyörű bárónők tánca. Voltak olyan párok akik nálunk alig voltak idősebbek, és Istenem!
Milyen irigyek voltunk. Szégyelltük magunkat, és utáltuk a világot hogy mi nem úrihölgyként vagyunk
jelen, hanem egyszerű cselédként. Szerencsénkre senki ügyet se vetett ránk, és volt olyan közüllünk
aki kérdés nélkül itta a vörös mérget.
Ezer érzéssel körbefonva éltük át a bál gyönyörét, olyan bódító volt, hogy fel se merült hogy a palota
felsőbb szárnyiról, és apró kis kötelességeinkről megfeledkeztünk.
így törtethetett hát, hogy másnap délelőtt, mikor engem Jázminhoz küldtek, már csak a hült
helyét találtam. Nyitva volt az ablak, és bemászott rajta a jég. Nagyon megijedtem. Nem igazán
jázminért aggódtam, hanem magam miatt. Mi lesz velem, ha az úrnőnk megtudja, hogy a kis kékvérű
eltünt. Félve mentem oda az ablakhoz, és néztem ki rajta. Nagy kő esett le a szívemről mikor a vár
lábánál egy kislányholttestet se láttam. Visszafordultam hát, a palota többi részében keresni. Már
délután volt mire ráleltem. Az egyik vendégszobában játszott, egy idegen fiúval. korombéli gyerek
lehetett. Égszínkék szeme és hosszú fekete haja volt. Nem ismertem. Kis ideig néztem őket, majd
halkan oda szóltam:
-Jázmin… Az úrnő látni óhajt.
-nem mehet. - Válaszolt helyette az idegen.-Ő már az enyém!- Magához ölelte, és dacosan
rámmosolygott. Zavart a pimaszsága, utáltam ha az úrnőm vendégei lenéznek minket.
-Méghogy a tiéd?! Miért, ki vagy te?! – Nagyon haragudtam, hisz már ígyis jócskán elkéstem Jázmin
előkerítésével.
-A fagyhalál vagyok- felált, kihúzta magát és ekkor Jázmin is felem fordítottá élettelen fehér kis
orcáját.
Már a vér is megfagyott bennem a félelemtől.
-Ki engedett be téged?
-Jázmin hercegnőm. Sokáig küzdöttem a szívéért, de mint látod, megkaptam! De kis hitvesem
megkért rá hogy még egy napot had maradjon, hát megadtam neki.