Bodóczky, I. (2000). Az értékelés problémái a vizuális nevelésben.

Iskolakultúra, 10(6-7), 15-25.

Elérés forrás
http://www.iskolakultura.hu/index.php/iskolakultura/article/view/19290

I. Bodóczky István absztraktjából kiderül hogy a vizuális művészeti nevelés

gyakorlati részének értékelése rendkívül problémás. Kétféle vizuális nevelést
különböztet meg; az elméletit és a gyakorlatit. Míg az utóbbinak értékelése nem
problémás, addig az előbbinek annál inkább. A cikk fontossága máig aktuális, a
vizuális művészeti nevelés értékelésével összefüggő problémákat érdemes
analizálni és megoldani.
II. Bódoczky először is felvázolja a rajzórai értékelés problémáját. A jelenből indul
ki, a keretek, célok bizonytalanok, az értékelés csupán a pedagógus kezében van,
úgy gondolja hogy a pedagógus személyiségének értékelési abszolútuma káros
hatással lehet a diákokra, akár túl becsülhetik vagy pont ellenkezőleg, alul
becsülhetik magukat a diákok. Az objektív értékelésnek szinte teljes hiányában
látja a problémát, szerinte emiatt elveszik a rajzóra presztizse, értéke. A
problémára azonban születtek megoldások, keretek, célok, lassan tisztázódott, de
még mindig fennál a legfontosabb problémája a rajztanításnak: A tanítás
eredményességének mérése. Először a rajztanítás előzményeire tér ki röviden. A
szubjektív értékelés problémáját magára a tantárgy jellegére vezeti vissza, a
rajzórát főként képzőművészeti tárgyként tanították, a művészeti nevelésnek a
célja az adekvát interpretáció, „szép” feldolgozás volt. Két fő tényezőt különböztet
meg, amely hatással volt a művészeti nevelés változásaira: A művészeti élet
felgyorsulása, ez azt jelenti, hogy dinamikusan váltották egymást az izmusok,
irányzatok, amellyel a nevelés alig vagy sehogy sem tudott lépést tartani. A szerző
szerint a művészeti nevelés hiába próbált adaptálódni, a művészeti nevelés mindig
konzervatív maradt. A második tényező pedig, amit megemlít a szerző, az a
társadalmunkban bekövetkezett individualizáció. A régi nevelésben a cél a
„mester” produktumának a reprodukciója, addig most az egyedi, a nagyon is
különöbző, eredeti alkotás a fő korrelátum a vizuális nevelésben. Azt írja, hogy ez
a változás egyben a fejlesztendő, kialakítandó területek fontosságát is
megváltoztatja, másszóval a pedagógiai keret is ehhez idomult. Ez a változás hozta
meg az igényt egy olyan értékelési kutatásra, amelynek célja azoknak a
területeknek a felderítése, amelyet lehet értékelni, amelynek területe állandó. Itt
megemlíti Bak Imre, Lantos Ferenc munkásságát a témában, kiemeli fontosságát,
értékét munkájuknak, azonban a munkájuk nem volt nagyra ható, munkájuk nem
tudott beépülni a tantervekbe. Úgy gondolja, most már a gyors változás eltűnt a
művészeti nevelésből, de a művészettől is eltávolodott egyúttal. Végül ennél a
bekezdésnél hibáztatja a pedagógusokat, azzal érvel, hogy egy idejétmúlt
konstrukciót építenek, illetve azt hogy a vizuális kultúra fontosságának
növekedésével mégse tartottak lépést, megjegyzi hogy annak ellenére hogy az
ország vizuális kultúrája eléggé alacsony, a rajzórák jegyei viszont átlagon
fölüliek. A nem rég kutatásokról is beszél, úgy véli a probléma oka leginkább
abban keresendő, hogy az újító próbálkozásokhoz nem tartozik megfelelő
értékelési rendszer, amely biztosítja a helyes visszacsatolást. Másodjára a jelenleg
érvényesülő hatásokról ír a hazai vizuális nevelésben. Három törekvést
különböztet meg, az eredeti mester-tanítvány viszonyt, ahol a fő mérvadó a
pedagógus személyisége, úgy gondolja a szerző, hogy áttételesen ugyan, de jelen
van a hazai oktatásban. Az önállóságra nevelő, azt írja, hogy a mai nevelők
felismerik és fontosnak tartják a kreativitást, az egyedi alkotást. Azonban az
oktatásban ez nem igazán valósul meg szerinte, okát is megnevezi, szerinte a
feladatok csak kevés része ad lehetőséget az individuális alkotásra. Úgy gondolja,
hogy az igazán kreatív vizuális nevelés értékelése olyan, hogyha minden diák
megoldása a jó; ahány megoldás, annyi a jó válasz. Felveti a szerző a kritériumait
is ennek az értékelésnek: A megoldandó probléma és a személyiség. Mennyiben
felel meg a megoldás a kitűzött célnak és mennyiben nyilvánul meg
benne a tanuló személyisége? Következőként arról ír, hogy emiatt sokan
mindennapi, gyakorlatiasabb művészeti nevelésre vágyik, fontos megemlíteni a
„vizuális nyelv” fogalmát itt. Harmadjára a művészeti nevelés jelenlegi értékelési
gyakorlatával foglalkozik. Három részre bontja, az első a szóbeli értékelés, aminek
kiemeli a kapcsolat, fejlesztő hatását az értékelés során. Ide sorolja a pedagógus,
illetve diák, továbbá közös értékelés fontosságát is. A második az osztályzás, amit
megemlít, megjegyzi, hogy igen ritkán és nehezen fordul elő szummatív vagy
össszegző értékelés a vizuális nevelésben. Szerinte ezek az osztályzások csak
akkor hitelesek, ha objektívek. A harmadik pedig a vizsga, itt arról ír, hogy a
tantervben reális célok vannak megszabva, mégis a leginkább határozó tényezők a
vizsgák követelményei, hiszen a vizsgáknál számszerűsítve van mit kell elérni és
rangsorolva van minden. Negyedikként külföldi és hazai értékelési szempontokról
ír. Egy 1998-as művészeti értékeléssel kapcsolatos konferencia eredményeit veti
össze, összegzi. A kutatás eredményeit is mutatja, erre hivatkozik. Arra a
következtetésre jut, hogy az értékelésben résztvevő országok értékelési
szempontjai hasonlóak. Két okot ír, azért mert a módszerek eltérősége miatt a cél
lehet ugyanaz, illetve az is, hogy a művészeti nevelés értékelésének objektivitása
még mindig gyerekcipőben jár más országokban is. Ötödikként javaslatokat
fogalmaz meg a vizuális nevelés értékeléséhez. A leglényegesebb amit ír, hogy az
értékelés céljától függően határozzuk meg, hogy mi alapján értékelünk! A szerző
pontos, főbb szempontok meghatározását írja elő, úgy véli, hogy olyan feladatokat
kell adni, amelyek árnyalt képet adnak s ezután mérlegelni a főbb szempontok
alapján, hogy milyen mértékben valósultak meg a célok. Lényegesnek tartja, hogy
valaki megfelelt e vagy nem felelt meg a pontos kritériumoknak. Úgy véli
hiábavaló a pontos kritérium rendszer, ha a megfogalmazás nem egyértelmű az
értékelésnek. Hatodikként az említett szempontokról ír. Ezek a :Feladatmegoldó
készség, Kommunikációs készség, Szakmai ismeretek, jártasságok, készségek,
Kreativitás, és Önismeret. Arról ír, hogy nem szabad szakterületre adaptálni a
kérdéseket, úgy véli, hogy mindig az adott feladatra kell aktualizálni a kérdéseket.
 A záróvizsga a képességek minőségére, addig a diagnosztika arra kíváncsi, hogy
bizonyos képességek alacsonyabb teljesítménye milyen okra vezethető vissza

III. Úgy vélem habár ez egy elég régi cikk, a tartalma rendelkezik tanulságokkal,
interpretálható információkkal. A véleményemet szeretném kifejezni a cikkel
kapcsolatban, először a pozitív, majd a negatív aspektusból fogom megközelíteni.
Az írás formai szempontból: gazdag szövegkohézióval rendelkezik, a szöveg
szerkezete érthető, az előzménytől a jelenig, majd a saját javaslatáig tart, ez a
szerkezet számomra is könnyebbé tette az értelmezést. A lapokon dőlt betűvel
kiemelt nagy szövegek kiemelése is nagyon jó ötlet, ennek alkalmazása úgy vélem
szórakoztatóbbá, élénkebbé teszi az olvasást. Az írás tartalmi szempontjaira
áttérve, úgy gondolom a cikknek a témája egy jó választás volt, nehézségének
ellenére elég sok javaslatot, jelenséget mutat be az olvasónak. A történeti
kitekintés egyfajta plusz keret, amiből levezeti a saját gondolatmenetét, kiváló
ötlet, a probléma megoldása sok esetben „anamnézist” igényel. A jelent is hasonló
pontossággal vázolja. A javaslatai közül szerintem említésre méltó az ő saját
elképzelése a vizuális nevelés értékelésére vonatkozóan, a célhoz igazított pontos
kritériumrendszer, burkoltan objektív, igazából törekszik az egyénhez igazodni,
ilyen például az a javaslata, hogy pl. hozzon be a diák három általa legjobban vélt
munka stb, továbbá tetszik a bontás technikája, amivel árnyaltabb képet kaphatunk
az egyén munkájáról, ilyen például a szövegben az, hogy tanári segítséggel tudta
megoldani a feladatot vagy sem stb... Ami a negatívumokat illeti, a formai részére
igaz, hogy azt írtam, hogy a szerkezete megfelelő, jól követhető, felosztott, de az
igazság az, hogy sokszor nem következik az egyikből a másik. Leírja, hogy három
törekvés van hazánkban a vizuális nevelésben, de nem vehető ki formailag ez a
három pontosan, zavaró lehet ez az olvasónak időnként. Egy, a mű legfontosabb
feltevésével nem értek egyet, nem találom a választ, igazából a problémát
felvázolja, nagyon jól diagnosztizálja, de egy egész képet nem kaptam, a
szubjektivitás kérdésére részlegesen válaszolt. Az addig rendben van, hogy pontos
kritériumokat teszünk fel, hiszen ez az objektív értékelés alapja, DE hogyan tudjuk
eldönteni ezeket a pontos kritériumokat egy vizsgán? Igazából pont az következik
be, amit be is mutatott, egy séma alapú értékelés, csak burkoltan. Az, hogy
árnyaltabbá tesszük, nem jelenti azt, hogy szubjektívebb képet kapunk. És mi van
azzal, hogyha a diák újra értékelést kér? Hiszen ha a kérdéseinket bővíthetjük,
akkor miért is ne? Azonban így ugyanott vagyunk, ahol a part szakad, nem lesz
teljesen objektív az értékelésünk. Hiányoltam a reform és alternatív pedagógiák
értékelését, szerintem érdemes lett volna az ő felfogásukat, tapasztalatikat a
vizuális nevelés értékelésénél felhozni. Összességében ennyi pozitívumot és
negatívumot véltem felfedezni, rendkívül jó az ötlet, a pontos, mégis árnyalt
kritériumrendszerrel érdemes kísérletezni, azonban az általam felvázolt veszélyek
fennálnak. Úgy érzem, hogy a vizuális neveléshez részlegesen beleillik az
értékelés, de azt fontos megértenünk, hogy nem feltétlenül van erre szükség. Miért
ne lehetne szubjektív az értékelés ennél a tárgynál? Hogyan is lehetne egyáltalán
értékelni egy diák műalkotását kritériumok alapján, ha az embernek a múltja,
értékei, tapasztalatai, tapasztalatainak az interpretálása merően más a másik
emberétől? Az ilyen dolgokat nem lehet összevetni, összehasonlítani, én úgy
 vélem ha nem tudjuk objektíven összehasonlítani, így értékelni sem tudjuk
objektíven.
IV. A cikk adekvát képet summáz a vizuális nevelés értékelésének rövid múltjáról,
jelenlegi helyzetéről és az értékelésének problémájáról, főbb vezérgondolata a
kritériumalapú, bár árnyalható értékelés. A cikket nem csupán a vizuális neveléssel
foglalkozóknak ajánlom, hanem bármilyen pedagógusnak, a gondolatai, kérdései
fontos kérdések, amelyeket érdemes fontolóra venni mai individualista,
technokrata világunkban.