Professional Documents
Culture Documents
Jo Nesbo Vorosbegy
Jo Nesbo Vorosbegy
SKANDINÁV KRIMIK
Jo Nesbø
VÖRÖSBEGY
köszöntött. Itt, Oslóban, csodás őszi idő van, ideális keretet biztosít
a csúcstalálkozónak. Hallgassuk meg újra az elnök fél órával
ezelőtti sajtótájékoztatón elhangzott szavait.
Ez volt a harmadik ismétlés. Harry szinte látta a kordonok előtt
egymást taposó sajtósokat. Az útzár másik oldalán álló szürke
öltönyös férfiak nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy ne
tűnjenek a Secret Service ügynökeinek. Időnként felhúzzák a
vállukat, közben a tömeget pásztázzák, tizenkettedjére is ellenőrzik,
hogy a fülükben rendesen áll–e az adóvevő, még egyszer
megigazítják a napszemüvegüket, aztán újra a tömeget pásztázzák.
Pillantásuk néhány másodpercre megpihen egy fotóson, akinek a
teleobjektívje egy kicsit hosszabb a többinél, tovább pásztáznak, és
tizenharmadjára is lecsekkolják a fülhallgatójukat. Néhány angol
nyelvű köszöntés hallatszott, a zaj elült, és megkocogtatták a
mikrofont.
– First let me say I'm delighted to be here...
1
– hangzott fel
negyedjére is az elnök rekedt, öblös amerikai akcentusa.
– Olvastam valahol, hogy egy ismert amerikai pszichológus szerint
az elnöknek MPD–je van – szólalt meg Ellen.
– Hogy mi? – Többszörös személyiség. Mint dr. Jekyll és Mr.
Hyde. A pszichológus szerint a normális személyiségének fogalma
sincs arról, hogy a másik, a szexörült, lefeküdt azokkal a nőkkel.
Ráadásul a bíróság sem tudja elítélni azért, ha eskü alatt hazudik.
– Anyám! – Harry felpillantott a felettük lebegő helikopterre. A
rádióban megszólalt egy erős norvég akcentus: – Elnök úr, ez az
első alkalom, hogy egy hatalmon lévő amerikai elnök hazánkba
látogat. Az ön számára milyen érzés itt lenni? Csönd.
– Magánemberként jártam már Norvégiában, s nagyon jó
visszatérni ide. De ennél is fontosabbnak tartom, hogy Izrael állam
és a palesztin nép vezetői itt találkozhatnak. Ez a kulcsa a...
– Emlékszik valamire a korábbi látogatásából, elnök úr? – Persze.
Remélem, a mai megbeszélésen meg tudjuk... – Elnök úr, milyen
szerepe van Oslónak és Norvégiának a világbéke megteremtésében?
– Norvégia nagyon fontos szerepet játszik ebben.
Mit gondol, elnök úr, van reális esély arra, hogy konkrét
eredményeket érjenek el? – kérdezte egy akcentus nélküli hang. A
felvétel megszakadt, a stúdió visszavette a szót.
4
– Titkos
– Hole hüvelykujjával hátramutatott a válla felett.
– Megpróbáltak otthon felkeresni.
Ujabb pfujolás. – Tett már korábban tanúvallomást, Hole úr? Úgy
értem, eskü alatt? – Igen. Krohn feje le–föl járt, mint az autók
kalaptartóján utazó bólogatós kutyáknak. Lázas lapozgatásba
kezdett az iratai között. – Hiszen maga a gyilkosságiak egyik
nyomozója, Hole – jegyezte meg Groth.
– Hogyhogy maga kapta ezt az ügyet?
– Hibás feltételezésekből indultunk ki.
– Nahát.
– Nem számoltunk azzal, hogy Ho Dai túléli.
Általában nem ez történik, amikor valakinek szétverik a koponyáját,
és ami benne van, annak egy része a padlóra kerül. Krohn látta,
ahogy a két ülnök arca akaratlanul is grimaszba torzul. De ez most
nem számított. Végre megtalálta a lapot, amin az ülnökök neve
szerepelt. Rajta a hibával.
Harmadik fejezet
Kari Johans gate, 1999. október 5.
elnök hivatali ideje sem múlt el anélkül, hogy legalább tíz, ellenük
tervezett merényletet ne lepleztek volna le, ám a tetteseket úgy
kapták el, hogy a média nem szerzett tudomást róluk.
– Hogyhogy nem?
Bjarne Møller rendőrségi osztályvezető azt hitte, hogy a kérdés
csupán az agyában fogalmazódott meg, és épp annyira meglepődött,
mint a többiek, amikor a saját hangját meghallotta. Nagyot nyelt,
amikor észrevette, hogy az összes tekintet felé fordult, és próbált
továbbra is mereven Meirikre összpontosítani, de ez sem segített,
mert pillantása önkéntelenül is Brandhaugra ugrott. A külügyi
tanácsos megnyugtatóan hunyorított rá.
– Igen, mint tudják, a leleplezett merényleteket titokban szokták
tartani a sajtó előtt – folytatta Meirik, és levette szemüvegét, amely
Horst Tappertéhoz hasonlított, ahhoz a modellhez, amit a
csomagküldő katalógusok annyira kedveltek, és aminek az üvege a
napfényben besötétedett. – Mert a merényletek legalább olyan
ragályosnak bizonyultak, mint az öngyilkosság. Valamint nem
szokásunk leleplezni a munkamódszereinket.
– Milyen terveik vannak az őrszolgálat megszervezésére? – szólt
közbe a miniszterelnök titkára. A magas arccsontú nő egy lapot
nyújtott Meiriknek, aki visszatette az orrára szemüvegét, és olvasni
kezdett.
– Csütörtökön nyolc férfi érkezik a Secret Service–től, akikkel
végigellenőrizzük a szállodákat, az útvonalakat és az összes embert,
aki az elnök közelében tartózkodik majd. Ezenkívül kiképezzük
azokat a norvég rendőröket, akiket bevetünk majd. Továbbá tartalék
rendőrtiszteket fogunk kérni Romerikéből, Askerből és Baerumból.
– És mire fogják őket használni? – kérdezte a titkár.
– Elsősorban őrszolgálatra.
Az amerikai nagykövetség köré, a szállodákhoz, ahol a kísérők
szállnak majd meg, a parkolókba... – Vagyis az összes olyan
helyszínen, ahol az elnök meg sem fordul majd? – Erről maga az
NBSZ fog gondoskodni. És a Secret Service.
– Nem is gondoltam, hogy ennyire odáig vagytok az őrszolgálatért,
Kurt – jegyezte meg Brandhaug egy halvány mosoly kíséretében.
Az emlék kényszeredett mosolyt csalt Meirik arcára. Az 1998–ban
Oslóban megrendezett bányászati konferencia alatt az NBSZ saját
23
– Meghaltál?
Az idős férfi kinyitotta a szemét, de csak egy fölé hajoló fej
körvonalát látta, az arc vonásait elnyelte a fehér fény. Ő lenne az? A
nő már el is jött érte, hogy magával vigye?
– Meghaltál? – ismételte meg a vidám hang. Nem válaszolt, mert
nem volt biztos benne, hogy ébren van, csak álmodik, vagy valóban
meghalt.
24
– Hogy hívnak?
Megmozdította a fejét, és a pillantása a fák koronáira és a kék égre
esett. Tehát álmodott. Az álom egy versről szólt. „Német bombázók
felettünk". Nordahl Grieg írta az Angliába menekülő királyról. A
szeme kezdte megszokni a fényt, és most már az is eszébe jutott,
hogy ledőlt egy kicsit pihenni a fűbe, a királyi palota parkjában.
Biztosan elaludt. Egy kisfiú guggolt mellette, barna szempár bámult
rá kíváncsian a fekete frufru alól.
– Engem Alinak hívnak – mondta a gyerek.
– Egy pakisztáni gyerek?
– A kissrácnak feltűnően pisze volt az orra.
– Az Ali azt jelenti, Isten – folytatta a gyerek.
– A te neved mit jelent?
– Az én nevem Daniel – mosolyodott el az öreg.
– Bibliai név, azt jelenti, „Isten az én bírám".
– A fiú rábámult.
– Szóval Danielnek hívnak?
– Igen – válaszolta a férfi.
A fiú tovább bámulta, az öreg pedig kezdett zavarba jönni. Lehet,
hogy a kölyök azt hiszi róla, hogy hajléktalan, végtére is itt fekszik
a parkban a tűző napon, gyapjúkabátba burkolózva.
– Hol van a mamád? – kérdezte, hogy megszabaduljon a gyerek
fürkésző pillantásától. – Ott! – A gyerek megfordult, és két sötét
ruhás nő irányába mutatott, akik tőlük nem messze ültek a fűben.
Négy gyerek szaladgált körülöttük nevetgélve.
– Akkor én vagyok a te bírád – szólalt meg a gyerek.
– Mi?
– Az Ali azt jelenti, hogy Isten, ugye?
És Isten Daniel bírája. És engem Alinak hívnak, téged pedig... Az
öreg kinyújtotta a karját, és megragadta Ali orrát. A kölyök visított
a gyönyörűségtől. A férfi látta, hogy a két nő feléjük fordul, és hogy
egyikük kezd is feltápászkodni, ezért elengedte a gyereket.
– Ali, a mamád – intett a közeledő asszony irányába.
– Mama! – kiabált a kisfiú.
– Képzeld, én vagyok a bácsi bírája!
A nő urdu nyelven kiáltott valamit a gyereknek. Az öreg az
asszonyra mosolygott, de az elkerülte a pillantását, és olyan
25
– Jól hallottad.
– Harry vágott egy grimaszt.
– Van valami kifogásod ellene? – érdeklődött Møller.
– Már hogy ne lenne?
– Miért? Hiszen ez igazán megtisztelő feladat, Harry, mondhatni
vállveregetés. – Az volna? – Harry elnyomta cigarettáját, és
33
Nyolcadik fejezet
Útdíj fizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.
Otthon vagy, Harry? – intett Ellen a pohár felé. Harry vállat vont. –
Életben marad – mondta a lány. – Hallottam, Møller hagyott egy
üzenetet a rögzítőmön – Harry meglepően tisztán ejtette ki a
szavakat. – De azt nem mondta meg, hogy mennyire súlyos a
sérülése. Átkozottul sok ideg van az ember gerincében, nem? Fejét
várakozóan oldalra hajtotta, de Ellen nem válaszolt. – Lehet, hogy
csak megbénul – mondta Harry, és felemelte az üres korsót.
– Egészségedre! – Csak holnapig vagy betegszabadságon – szólalt
meg Ellen. – Úgyhogy reggel számítunk rád odabenn.
– Betegszabadságon vagyok? – kapta fel Harry a fejét. Ellen egy kis
alakú műanyag mappát dobott az asztalra, amelynek a hátoldalán
keresztül látszott, hogy egy rózsaszínű papírt rejt a belseje.
– Beszéltem Møllerrel. És doktor Aunéval is. Tedd el az igazolás
másolatát! Møller szerint teljesen normális, hogy az ember néhány
napig nem dolgozik azután, hogy szolgálatban lelőtt valakit. Csak
gyere be holnap! Harry pillantása az ablak színes, egyenetlen
üvegére vándorolt, melyen keresztül – feltehetőleg tapintatból –
kintről nem lehetett belátni. Pont a Kaffebrenneri ellentéte, gondolta
Ellen.
– Na, jössz? – kérdezte a lány. – Hát – Harry ugyanazzal a fátyolos
tekintettel nézett rá, amit Ellen még abból az időből ismert, amikor
a férfi Bangkokból hazatért.
– Nem innék rá hideg vizet. – Azért csak gyere! Vár rád bent
néhány vicces meglepetés. – Meglepetés? – nevetett Harry
csendesen. – Na, erre kíváncsi vagyok! Előrehozott nyugdíjazás?
Tiszteletteljes búcsú? Vagy megkapom az elnöktől a Bíbor Szívet?
Elég magasra felemelte a fejét ahhoz, hogy Ellen meglássa véreres
szemét. A lány felsóhajtott, és az ablak felé fordult. A göcsörtös
üveg mögött alaktalan autók suhantak el. Mintha egy pszichedelikus
filmbe csöppent volna.
– Miért teszed ezt magaddal, Harry? Tudod, én is tudom, sőt,
mindenki tisztában van vele, hogy te nem hibáztál! Sőt a Secret
Service is elismerte, hogy az ő hibájuk volt, hogy nem tájékoztattak
bennünket. És hogy mi – hogy te helyesen cselekedtél. Harry hangja
halk volt, és nem nézett a lányra: – Szerinted a családja kíváncsi
lesz erre, amikor kerekes székben ülve megy haza?
66
szarból. Nem lesz olcsó, de úgy érezte, hogy az öreg nem fog
garasoskodni a jutalékon.
– Tudok... tudok segíteni.
– Mikor?
– Három nap múlva. Itt. Ugyanebben az időben.
Marhaság, három nap alatt nem lehet megszerezni egy ilyen
fegyvert! – az öreg elengedte a kezét. – De addig találja meg azt, aki
segíteni tud, aztán találkozzunk, hogy megbeszéljük a kézbesítést.
Sverre, aki százhúsz kilót nyomott ki a fekvőpadon, még mindig
azon értetlenkedett, hogy volt képes ez a vézna, öreg fószer...
– Addig is azt üzenem, hogy készpénzben fizetek a leszállításkor.
Maga pedig három nap múlva kapja meg a többi pénzt. – Igen? És
mi van, ha csak elveszem a pénzt, és... – Akkor visszajövök és
megölöm. Sverre a kezét dörgölte, és nem kívánt elmélyülni a
további részletekben. Jeges szél söpört végig a járdán a Torggata
Badnál lévő telefonfülke előtt, amikor Sverre Olsen remegő
ujjakkal a számokat keresgélte. Ez az átkozott hideg! Ráadásul a
bakancsának az orra is kilyukadt. A vonal másik végén végre
felvették a kagylót. – Igen? Sverre nyelt egyet. Miért érzi magát
mindig olyan kényelmetlenül ettől a hangtól?
– Én vagyok az, Olsen.
– Mondjad!
– Kellene valakinek egy fegyver. Egy Märklin.
– A vonal másik végéről nem érkezett válasz.
– Mint a vasútmodell.
Tudom, mi az a Märklin, Olsen – a telefonból érkező hang
semlegesnek tűnt, de Sverre fülét nem kerülte el a belőle sütő
megvetés. Nem szólt semmit, mert bár ki nem állhatta a vonal
másik végén lévő férfit, a vele szemben érzett rémülete még a
gyűlöleténél is nagyobb volt – ahogy ezt nem egyszer kénytelen
volt magának beismerni. Az a hír járta, hogy nagyon veszélyes
fickó. Sverre környezetében csak kevesen ismerték, ő maga sem
tudta a férfi valódi nevét, aki kapcsolatai révén már nem egy
alkalommal kihúzta Sverrét és cimboráit a bajból. Természetesen
mindez az Ügy szolgálatában történt, és nem azért, mert bármiféle
érzelem fűzte volna Sverre Olsenhez. Ha Sverre ismert volna mást,
aki segíteni tudott volna, biztosan elkerüli őt.
82
– Mi?
– Nem szeretem, ha bámulnak.
– Nem is, mire jó az?
– Az öreg finoman a másik vállára tette a kezét.
– Menjünk be ide!
Show me the way
11
, cimbora – dúdolta a részeg rekedtesen, és
felnevetett. Beléptek a Herbert's Pizza melletti kapualjba, oda, ahol
az egymás mellett sorakozó nagy, csordultig telt, szürke szemetesek
lehetetlenné tették, hogy az utca felől be lehessen látni.
– Ugye, nem említetted senkinek, hogy láttál engem?
– Megőrültél? Amikor először megláttalak, azt hittem kísértetet
látok. Fényes nappal, ráadásul éppen a Herbert'sben! Recsegő
hangon felnevetett, de a nevetése bugyogó köhögésbe fulladt.
Előrehajolva a falnak dőlt, míg a köhögés abba nem maradt. Aztán
újra kiegyenesedett, és letörölte a nyálat a szája sarkáról. – Dehogy,
nem szóltam senkinek. Még csak az kéne, hogy bezárjanak miattad!
– És mi lenne a megfelelő összeg a hallgatásodért?
– Megfelelő, megfelelő...
Láttam, hogy az a nyavalyás egy ezrest vett ki abból az újságból... –
Igen? – Abból néhány egy időre biztosan elhessegetné ezt a nagy
ijedtségemet.
– Tehát, mennyi?
– Mennyid van?
Az öreg sóhajtott, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla,
nincsenek–e szemtanúk, majd a kabátja alá dugta a kezét. Sverre
Olsen egy zöld műanyag zacskót himbálva, hosszú lépésekkel
átvágott a Youngtorgeten. Húsz perccel ezelőtt még csórón, lyukas
bakancsban ült a Herbert'sben, most pedig itt van a lábán a
vadonatúj, 12 pár fűzőlyukkal ellátott magas szárú Combat Boots,
amit a Henrik Ibsen gatén vett a Top Secretben. És a zsebében
lapuló borítékban még mindig van nyolc ropogós ezres. És ha
minden jól megy, még tíz másik is kilátásban van. Furcsa, milyen
váratlanul megváltozhatnak a dolgok. Nemrég még úgy volt, hogy
három évre leültetik, de aztán az ügyvédje észrevette, hogy az a
hájas nő rossz helyen tette le az esküjét!
Sverre olyan jó hangulatba került, hogy már azon kezdett
morfondírozni, ne hívja–e meg Hallét, Gregersent és Kvisetet az
86
– Gudbrand!
A gránát csak pörgött, ugrált a jégen, Gudbrand pedig képtelen volt
levenni róla a tekintetét. Négy másodperc a kibiztosítástól a
robbanásig – nem ezt tanulták Sennheimben? Lehet, hogy az
oroszoknak olyan gránátjuk van, ami hat másodperc múlva robban?
Esetleg nyolc? A gránát csak pörgött tovább, mint azok a hatalmas
pörgettyűk, amiket apa készített neki Brooklynban. Gudbrand
pörgetett, Sonny és a kisöccse pedig azt számolta, mennyi ideig
forog. Twenty–one, twenty–two...
18
Anya már háromszor kikiabált
az ablakból, hogy kész az ebéd, menjenek befelé, apa minden
pillanatban hazaérhet.
– Csak egy perc – kiabált fel az anyjának.
– A pörgettyű még forog!
De az anyja nem hallotta, már becsukta az ablakot. Edvard sem
üvöltött már, csönd lett.
Huszonkettedik fejezet
Doktor Buer váróterme, 1999. december 22.
akarták volna fosztani, akkor már megtették volna itt. Így aztán
beült a kocsiba, és elhajtottak a Holbergs plassra, a Radisson SAS
Hotelbe. Amikor befelé menet elhaladtak a recepció előtt, meglátta
Betty Andresent a pult mögött, a nő azonban éppen másfelé nézett.
A futár, miközben a bőröndben átadott pénzt számolta, németül
mormogott az orra alatt. Az öreg kérdésére azt válaszolta, hogy a
szülei Elzászból származnak, mire az idős férfi úgy érezte, muszáj
elmondania, hogy már járt ott, méghozzá Sennheimben. Csak egy
hirtelen jött ötlet volt.
Azok után, hogy az Egyetemi Könyvtárban annyit olvasott az
interneten a Märklin–puskákról, maga a fegyver egy kis csalódást
okozott. Úgy nézett ki, mint egy közönséges vadászpuska, csak
valamivel nagyobb volt. A futár megmutatta neki, hogy kell
összerakni és szétszedni, és eközben „Herr Urias"–nak szólította.
Végül az öreg a szétszedett puskát egy nagy válltáskába tette, és
lementek a recepcióra. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
odamegy Betty Andresenhez, és megkéri, rendeljen neki egy taxit.
Egy újabb hirtelen ötlet.
– Halló!
Az öreg felpillantott. – Úgy látom, ideje lenne egy hallásvizsgálatot
is végezni magánál. Doktor Buer az ajtóban állt, és igyekezett
joviális mosolyt erőltetni az arcára. Az idős férfi követte a
rendelőbe. Az orvos szeme alatti táskák egyre nagyobbak voltak.
– Háromszor is kiabáltam a nevét.
Elfelejtettem a nevemet, gondolta az öreg. Az összes nevemet. Az
orvos erőlködése egyértelművé tette, hogy rossz hírei vannak
számára. – Megjöttek a vizsgálat eredményei – mondta Buer
gyorsan, még mielőtt az öreg elhelyezkedett volna a széken.
Mihamarabb túl akart esni kellemetlen mondandóján.
– Sajnos, a lelet azt mutatja, hogy a rák szétterjedt.
– Persze, hogy szétterjedt – mondta az öreg.
– Ez jellemzi a rákos sejteket, nem?
Öhm... nos, így van – söpört le Buer egy láthatatlan porszemet az
íróasztalról. – A rák pont olyan, mint mi magunk – folytatta az idős
férfi.
– Teszi, amit tennie kell.
– Igen – Buer görcsösen próbált fesztelennek tűnni.
94
Tizenkét óra volt, amikor Harry Hole a Radisson SAS Hotel mellett
a Holbergs gatén leszállt a villamosról, és észrevette, hogy a felhők
mögül egy pillanatra kibukkanó nap fénye megcsillan a
Rikshospital nővérszállójának ablaktábláin. Most járt utoljára az
irodájában. Hogy rendet rakjon maga után, és szétnézzen, mindent
összeszedett–e – legalábbis ezzel áltatta magát. Azt a kevés
személyes holmiját, ami volt, már előző nap hazavitte, egy
reklámtáskába belefért az egész. A folyosók kiürültek, akik nem
voltak szolgálatban, mind otthon készültek az évszázad utolsó
partijára. A széke háttámláján egy szerpentin lógott – a tegnapi kis
búcsúünnepség emléke, amit természetesen Ellen szervezett meg.
Bjarne Møller józan búcsúszavai nem voltak teljesen összhangban a
lány kék léggömbjeivel és krémes sütijével, de a kis beszéd így is
meglehetősen jólesett Harrynak. Az osztályvezető alighanem
sejtette, hogy Harry sohasem bocsátja meg neki, ha túl dagályosra
vagy szentimentálisra veszi a búcsút. Harry maga is elismerte, hogy
még életében nem volt annyira büszke, mint amikor Møller a
főtiszti kinevezéséhez gratulált, és sok sikert kívánt neki a
Nemzetbiztonsági Szolgálathoz. Még a leghátul, az ajtóban álló,
Tom Waaler ironikus vigyorgása és finom fejcsóválása sem tudta
tönkretenni ezt az érzést.
A mai irodai látogatás egyetlen célja valójában az volt, hogy még
egyszer utoljára letelepedhessen a nyikorgó, lerobbant irodai
székbe, amit az utóbbi hét évben használt. Harry összerázkódott. Te
jó ég, ez az érzelgősség csak nem megint annak a jele, hogy
öregszik?
Felfelé indult a Holbergs gatén, és befordult a Sofies gatén. A
századfordulótól a közelmúltig a szűk utcácska házait többnyire
munkások lakták, így azok nem voltak igazán karbantartva. De
miután a lakásárak megemelkedtek és a középosztálybeli fiatalok,
103
– De hát az a Wehrmacht.
– Ők nem is sorozhatnak be engem, mivel norvég vagyok.
– Tudom.
– És mihez kezdenék Magyarországon, én...
– Csitt, felébreszti a többieket, Úriás.
Láttam a menetparancsot, és attól félek, nem nagyon tudunk vele
mit kezdeni. – De ez csak tévedés lehet, hiszen... Lesöpörte a
könyvet az ágytakaróról, ami koppanva ért földet a padlón. Helena
lehajolt és felemelte. A könyv borítóján, a „Huckleberry Finn
kalandjai" felirat alatt egy tutajon utazó rongyos fiút ábrázoló kép
volt. Úriás méregbe gurult.
– Ez nem az én háborúm! – préselte ki magából összeszorított
szájjal. – Én is tudom – suttogta a lány, és betette a könyvet a férfi
szék alatt álló táskájába.
– Mit csinál?
– Figyeljen rám, Úriás, nincs sok időnk!
– Tessék?
– Az ügyeletes fél óra múlva jár körbe.
– Ezalatt kell döntenie.
A férfi lejjebb húzta az olvasólámpa ernyőjét, hogy jobban lássa a
lányt a sötétben.
– Mi folyik itt, Helena? A lány nyelt egyet. – Miért nincs ma
egyenruhában? – kérdezősködött tovább a férfi. Helenát ez
borzasztotta el legjobban. Nem az, hogy hazudott az anyjának, hogy
azt mondta neki, a nővéréhez utazik Salzburgba néhány napra. Az
sem, hogy rábeszélte az erdész fiát, aki most ott vár rá kint a kapu
előtt a kocsiban, hogy hozza el őt a kórházba. És még csak nem is
az, hogy búcsút kellett vennie a dolgaitól, a templomától és ettől a
védett élettől itt, a Bécsi–erdőn. Hanem attól, hogy el kell mondania
neki. Azt, hogy szerelmes belé, és hogy kész kockára tenni érte az
életét és a jövőjét. Miközben lehet, hogy hibát követ el. Nem amiatt,
amit a férfi iránta érez, mert azzal tisztában volt. Hanem a jelleme
miatt. Lesz–e benne annyi bátorság és elszántság, hogy megtegye,
amit javasolni fog neki? Azt már legalább megértette, hogy a Vörös
Hadsereg ellen vívott harc nem az ő háborúja volt.
109
– Igen?
Harry egy apró, világos faszilánkot emelt a magasba. – Hoppsz –
jegyezte meg Folldal, és Bertelsenre pillantott. Harry a fiúhoz
fordult. A srác buggyos, sokzsebes nadrágot viselt, és egy
gyapjúsapkát, amit mélyen a fejébe húzott.
– A kő melyik oldalán találtad a hüvelyeket? A fiú megmutatta.
Harry lecsatolta magáról a léceket, megkerülte a követ, és hanyatt
feküdt a hóban. Az ég olyan világoskék volt, mint a tiszta téli
napokon szokott, naplemente előtt. Aztán az oldalára fordult, és
átkukucskált a kő fölött az erdő felé, abba az irányba, amerről
jöttek. A tisztás szélén négy fatönk állt.
– Találtak golyókat vagy lövésnyomot?
– Folldal az állát vakarta.
– Úgy érti, hogy átvizsgáltunk–e minden egyes fenyőfát fél
kilométeres körzetben? Bertelsen diszkréten a szája elé emelte
egyujjas kesztyűjét. Harry lepöckölte a cigaretta hamuját, és a
parazsat tanulmányozta. – Nem. Úgy értettem, hogy megvizsgálták–
e azokat a tuskókat ott?
– Miért kellett volna éppen azokat megnéznünk?
Mert a Märklin készíti a világ legnagyobb vadászpuskáit. Egy
tizenöt kilós fegyverrel képtelenség állva célozni, így feltehetőleg
ennek a kőnek támasztották neki. A Märklin–puska jobb oldalra
dobja ki az elhasznált töltényhüvelyeket. És mivel a töltények a
kőnek azon az oldalán feküdtek, abba az irányba kellett lőnie,
amerről jöttünk. Elképzelhető, hogy feltett a tönkök tetejére ezt–azt,
és azokra lövöldözött, nemdebár? Bertelsen és Folldal egymásra
nézett.
– Igen, vessünk rá egy pillantást – mondta Bertelsen.
Hacsak nem egy átkozottul nagy szú... – nyögte három perccel
később, – akkor kizárólag egy átkozottul nagy golyó lehet.
Bertelsen a hóban térdelt, és ujját az egyik tuskón tátongó lyukba
dugva keresgélt valamit. – A fenébe, a golyó olyan mélyen
belefúródott, hogy nem is érzem.
– Nézzen bele a lyukba – javasolta Harry.
– Minek?
– Ellenőrizze, nem ment–e keresztül rajta!
– Nem ment–e keresztül egy ilyen vaskos fenyőtönkön?
123
Waffen–SS
Berlin, június 21.
Megkaptuk a norvég rendőrminisztérium főparancsnokának, Jonas
Lienek kérvényét az oslói rendőrséghez történő azonnali
áthelyezéséről. Miután ön norvég állampolgár, semmi akadályát
nem látjuk a kérés teljesítésének. Így ez a parancs hatálytalanítja az
ön Wehrmachthoz történő áthelyezésről szóló korábbi
menetparancsot. A tartózkodási helyről és az áthelyezés
időpontjáról a norvég rendőrminisztérium küld további részleteket.
126
Heinrich Himmler,
a Schutzstaffel (SS) főparancsnoka
– A poén?
Gondoljanak csak bele: adott egy külföldi terrorista, aki el akarja
venni egy saját honfitársa életét, és ez az illető éppen Norvégiába
készül. Mivel saját országának nemzetbiztonsági szerve a terrorista
legapróbb lépését is szemmel tartja, ahelyett, hogy megpróbálná
átlépni a határt, felveszi a kapcsolatot egy olyan norvég személlyel
vagy csoporttal, akik ugyanazokkal az indítékokkal bírnak, mint ő
maga. És ha ráadásul ez a csoport amatőrökből áll, akkor ez a
terrorista számára további előnyt is jelent, hiszen ez esetben az
illetőket nem figyelik a nemzetbiztonságiak.
– Igen, és az üres töltényhüvelyek is arra utalhatnak, hogy amatőrrel
van dolgunk – hallatszott Meirik hangja. – A terrorista és az amatőr
megegyeznek abban, hogy a terrorista kifizeti a drága fegyvert,
azután minden kapcsolatot megszakítanak, így semmi sem marad,
ami később visszavezethetne hozzá. És ezzel működésbe is hozott
egy folyamatot anélkül, hogy az anyagiakon kívül bármit is
kockáztatott volna. – De mi van, ha ez az amatőr nem teljesíti a
feladatot – szólalt meg Ovesen –, hanem mondjuk eladja a fegyvert
és lelép a pénzzel?
– Ennek nyilván megvan a veszélye, de abból kell kiindulnunk,
hogy a megbízó olyan amatőrt választ, akiről úgy véli, hogy szintén
nagyon motivált. Esetleg olyan személyes indítéka van, amely miatt
a feladatot az élete kockáztatása árán is hajlandó elvégezni.
– Érdekes feltevés – szólalt meg Ovesen.
– És hogy akarja ellenőrizni?
– Az nem fog menni. Egy olyan emberről beszéltem, akiről semmit
sem tudunk. Nem tudjuk, hogyan gondolkodik, így abban sem
bízhatunk, hogy racionálisan cselekszik majd. – Hát, ez nagyszerű –
jegyezte meg Meirik. – Vannak egyéb elméletei is, hogy miért
kerülhetett a fegyver az országba?
– Ó, még számtalan – felelte Harry.
– De ez a legrosszabb, ami elképzelhető.
– Igen – sóhajtotta Meirik.
Végül is a mi munkánk az, hogy kísérteteket kergessünk, úgyhogy
nézzük meg, szóra tudjuk–e bírni ezt a Hochnert. Mindjárt felhívok
néhány... Aú! Wright megtalálta a kapcsolót, és a szobát vakító,
fehér fény árasztotta el.
132
Harmincegyedik fejezet
A Lang család nyári rezidenciája, Bécs, 1944. június 25.
– Nem arról van szó, hogy élet és halál urának tekintjük magunkat,
hanem arról, hogy visszaadjuk az emberek hitét az
igazságszolgáltatásban. És olykor ehhez halálbüntetésre van
szükség. Harry kirázott egy cigarettát a dobozból, résnyire letekerte
az ablakot, és kibámult az kiszáradt táj egyhangúságát megtörő
sárga salakdombokra.
– Szóval, mit mond, Harry? – Hogy lépjen a gázra, Esaias,
különben lemaradok a repülőgépről. Esaias akkorát sózott a volánra,
hogy Harry nem is értette, hogy maradt a kormányrúd egészben.
Harmincharmadik fejezet
Lainzer Állatkert, Bécs, 1944. június 27.
Harmincnegyedik fejezet
Bécs, 1944. június 28.
– Scheisse!
28
Még csak nyolc óra van!
– Úriás a fejét rázta.
– Az angolok teljesen megőrültek – mondta.
– Még be sem sötétedett.
Hirtelen az összes pincér az asztalok körül kezdett sürgölődni,
miközben a főpincér rövid vezényszavakat kiabált. – Nézd! – szólalt
meg Helena. – A vendéglő mindjárt romokban hever, ezeknek meg
csak azon jár az eszük, hogy kifizettessék a számlákat, mielőtt a
vendégek elrohannak. Egy sötét zakós férfi felugrott a pódiumra,
ahol a zenekar már a hangszereit csomagolta.
– Figyeljenek ide! – kiabálta. – Arra kérünk mindenkit, aki rendezte
a számláját, hogy azonnal induljon el a legközelebbi óvóhelyre, ami
a Weihburggasse 20. mellett található. Kérem, maradjanak
csendben és figyeljenek! Ha kiértek innen, induljanak el jobbra, és
menjenek az utcán lefelé kétszáz métert. Figyeljék a vörös
karszalagos embereket, ők majd megmutatják önöknek, merre kell
menniük. És kérem, nyugodjanak meg, a repülőgépek egy ideig
még úgyis itt lesznek.
Ebben a pillanatban már fel is hangzott az első bomba robaja. A
pódiumon álló férfi akart még valamit mondani, de a felfordulás és
a sikolyok elnyelték a hangját, úgyhogy feladta. Keresztet vetett,
leugrott az emelvényről és eltűnt.
Mindenki a kijárat felé igyekezett, ahol már feltorlódtak a
félelemtől bénult emberek. Egy hölgy az esernyőjéért sikoltozott a
ruhatárban: „Mein Regenschirm!", de a ruhatárosok már nem voltak
153
– Valószínűleg.
Mint mi mindannyian. Háború volt. Soha többé nem beszéltünk
erről, sem akkor, sem azóta. Magának sem kellene...
– Természetesen nem fogok. Hol lakik most?
– Itt Oslóban.
– A Holmenkoll városrészben, azt hiszem.
– És hogy hívják?
– Fauke. Sindre Fauke.
– Rendben.
Felveszem vele a kapcsolatot. Köszönöm, Juul. A tévé képernyőjén
Poppe éppen könnyes búcsút vet otthonától. Harry visszaerősítette a
telefont a melegítő derekára, feljebb rántotta a nadrágot, és
elbotorkált a súlyzókhoz.
... whathever, that don 't impress me much...
Harminckilencedik fejezet
House ofSingels, Hegdehaugsveien, 2000. március 2.
– Ellen.
– Szia, én vagyok! – Ki?
– Harry.
Ne csinálj már úgy, mintha lenne még egy pasas, aki ha felhív
téged, úgy szól bele a telefonba, hogy „én vagyok".
– Menj a fenébe! Hol vagy?
– Mi ez a rémes zene?
– A SATS–ban vagyok.
– Mi van?
– Kerékpározok.
– Már majdnem nyolc kilométert megtettem.
Csak hogy kristálytisztán hallottam–e, Harry: egy kerékpáron
tekersz a SATS–ban, és közben mobiltelefonon beszélsz? – Ellen
alaposan megnyomta a hangsúlyt a SATS és a mobiltelefon
szavakon.
– Miért, mi a baj ezzel?
– Atyavilág, Harry!
– Egész este próbáltalak elérni.
Emlékszel arra a gyilkosságra, amin Tom Waalerrel dolgoztatok
novemberben? Az áldozat neve Hallgrim Dale volt. – Persze. A
KRIPOS szinte azonnal átvette. Miért? – Még nem tudom pontosan.
Lehet, hogy van valami köze ehhez a frontkatonához, aki után
nyomozok. Mit tudsz nekem mondani az ügyről? – Ez munka,
Harry. Hívj fel holnap reggel az irodában!
– Ugyan már, Ellen, csak néhány mondatot! – A Herbert's Pizza
egyik szakácsa találta meg a kapualjban. A szemetesek közt feküdt
átvágott torokkal. A helyszínelök semmit sem találtak. A boncolást
186
– Egy nőét.
– Na, végre!
Felejtsd el! Valószínűleg az egyik fickó rokona vagy a felesége, akit
nemrég kihallgattam. A lány sóhajtott. – Mikor találsz már végre
valakit magadnak, Harry?
– Szerelmes vagy, mi?
– Eltaláltad! És te?
– Én?
Ellen örömteli visítása majd kihasította Harry dobhártyáját. – Nem
válaszoltál! Most megvagy, Harry Hole! Ki az, ki az, ki az?
– Hagyd már abba, Ellen!
– Mondd már, hogy igazam van!
– Nincs senki, Ellen.
– Ne hazudj a maminak!
Harry nevetett. – Mesélj inkább még Hallgrim Daléról. Hol tart a
nyomozás? – Nem tudom, beszélj a KRIPOS–szal. – Fogok, de
előbb tudni akarom, hogy mik a te megérzéseid a gyilkossal
kapcsolatban.
– Profi, és nem az élvezet miatt gyilkol. És annak ellenére, hogy
nagyon alaposnak tűnt, nem hinném, hogy ezt a dolgot előre
megtervezte volna.
– Nem? És miért? – A gyilkosságot nagyon biztosan hajtotta végre,
és nem hagyott nyomott maga után. A helyszínt viszont rosszul
választotta meg, mert akár az utcáról, akár a hátsó udvarból
megláthatták volna.
– Sípol a másik vonal, később visszahívlak. Harry, mielőtt
átkapcsolt volna a másik vonalra, lenyomta a REC–gombot a
rögzítőn és ellenőrizte, hogy a szalag elindult–e.
– Harry.
– Hello, my name is Constance Hochner.
36
– Agyonlőtte őket.
– Mind a négyüket?
– Igen.
Nagy nehezen találtak egy parkolóhelyet a Grensenben, és
elindultak arra a helyre, amit Juul, ahogy azt már a telefonban is
elmondta, mindenképpen meg akart mutatni Harrynak.
– Szóval, ez a Ryktet – nézett körül Harry a gyéren megvilágított
kávézóban. Az elnyűtt faasztaloknál csak néhány vendég üldögélt.
Harryék egy–egy csésze kávéval az ablak mellé telepedtek. A
helyiség túlsó felén két idősebb férfi abbahagyta a beszélgetést, és
feléjük sandított.
– Arra a kávézóra emlékeztet, ahová járni szoktam – intett Harry a
két öreg irányába. – A megrögzött hívők – mondta Juul. – Öreg
nácik és frontkatonák, akik még mindig hisznek az igazukban. Itt
gubbasztanak, és kiadják magukból a nagy árulás, a Nygaardsvold–
kormány és a dolgok általános állapota felett érzett keserűségüket.
Legalábbis, amelyik még lélegzik közülük. Ahogy elnézem, egyre
ritkulnak a sorok.
– Még mindig politizálnak?
– Ó, hogyne, folyamatosan dühösek.
A fejlődő országoknak nyújtott anyagi támogatás, a honvédelem
költségvetésének csökkentése, a női lelkészek, a homoszexuális
partnerkapcsolatok, új honfitársaink – egyszóval szinte minden
felháborítja ezeket a fiúkat, amit csak el tud képzelni. Szívük
mélyén még mindig fasiszták.
– És maga szerint elképzelhető, hogy Úriás ide jár?
Legalábbis ha valamiért bosszút forral a társadalom ellen, itt
hasonszőrűekre akadhat. Természetesen a frontkatonáknak több
találkozóhelyük is van.
És minden évben úgynevezett bajtársi találkozót tartanak, amire az
egész ország területéről érkeznek katonák és sokan mások, akik
megjárták a keleti frontot. Ezek a találkozók azonban teljesen más
jellegűek, mint ez a patkánylyuk. Ezek egyszerű összejövetelek,
ahol a háborúban elesettekről emlékeznek meg, és egy szó sem
eshet a politikáról. Nem, ha egy bosszút forraló frontkatonát
keresnék, akkor biztosan ezen a helyen kezdeném keresni.
204
– Úgy van.
– Amikor találkoztunk, még nem tudtam, hogy maga az NBSZ új
főtisztje. Ha említette volna, akkor... – Akkor mi lett volna? –
kíváncsiskodott Harry. A nő finoman félrehajtotta a fejét.
– Igen, mi lett volna? – nevetett. A nevetését hallva Harry agyában
újra ez az idióta szó villant fel: elragadó. – Mondjuk, elmondtam
volna, hogy ugyanazon a helyen dolgozunk. Egyébként nem
szoktam mások orrára kötni, hol dolgozom, mert rögtön jön az a
rengeteg kérdés. Biztos maga is így van ezzel.
– Hajaj – sóhajtotta Harry.
A nő megint elnevette magát. Harry azon tűnődött, vajon mi
történhetett, hogy folyton nevetnie kell. – Hogyhogy nem láttam
magát eddig itt a házban? – kérdezte a nő. – Harry irodája a folyosó
legvégén van – szólalt meg Meirik. – Aha – bólintott megértően a
nő, de a szemében újra mosoly bujkált. – A folyosó legvégén, mi?
Harry komoran bólintott. – Rendben – mondta Meirik. – Akkor
most már ismerik egymást. Éppen a bárhoz indultunk, Harry. Harry
várta, magukkal hívják–e, de hiába.
– Még látjuk egymást! – köszönt el Meirik.
Nyilván, gondolta Harry. Még sokan vannak hátra, akiknek ma este
az NBSZ főnökétől és a rendőrfelügyelőtől meg kell kapniuk ezt a
kollegiális a főnöktől–a–beosztottnak–járó–vállveregetést. Hátat
fordított a hangfalnak, és közben egy lopott pillantást vetett a
távozók felé. A nő felismerte. Emlékezett rá, hogy nem mutatkoztak
be egymásnak. Egy slukkra kiürítette a poharat. Nem volt semmi
íze. – There's something else: the afterworld...
39
pontosan tíz órát mutatott. – Itt van a kocsim. Hadd vigyelek haza!
– Kösz szépen, de még el kell intéznem egy telefont. Menj csak
nyugodtan!
– Magántelefon?
– Nem, ez csak...
– Akkor megvárlak.
Waaler ledobta magát Harry régi irodai székébe, ami panaszosan
megnyikordult. A tekintetük találkozott. A francba! Miért nem
mondta azt, hogy magánügyben telefonál? Most már késő. Waaler
rájött, hogy Ellen felfedezett valamit? Megpróbált olvasni a férfi
tekintetében, de úgy tűnt, ezt a képessége cserbenhagyta, amikor
elöntötte a pánik. Pánik? Most értette meg, hogy miért nem érezte
soha jól magát Tom Waaler társaságában. Nem az érzéketlensége
vagy a nőkkel, színes bőrűekkel, részegekkel, homokosokkal
kapcsolatos nézetei miatt, sőt, még csak nem is azért, mert
előszeretettel alkalmazott erőszakot. A lány kapásból fel tudott
sorolni vagy tíz másik rendőrtisztet, akik ezeket a dolgokat illetően
nem sokkal maradnak le Tom Waaler mögött, velük kapcsolatban
mégis talált egy–két pozitívumot, melyek miatt képes volt
eltekinteni mindettől. Tom Waalerrel azonban más volt a helyzet, és
most már azt is tudta, miért: félt a férfitől.
– Tulajdonképpen ráér hétfőn is – szólalt meg végül.
– Nagyszerű – állt fel a férfi a székből.
– Akkor nyomás!
Waalernek az a fajta japán sportkocsija volt, amelyet Ellen olcsó
Ferrari–utánzatnak tartott. Alacsonyan fekvő, mély ülése volt, ami
összepréselte a vállat, hangszórói pedig mintha a kocsi felét
betöltötték volna. A motor finoman duruzsolt a Trondheimsveien,
az utcai lámpák fényei pedig sorra végigsuhantak az utastéren. A
hangfalakból a mostanra már Ellen számára is ismerős falzetthang
kúszott elő: ... Ionly wanted to be somé kind of a friend, only wanted
to seeyou bathing…
40
Prince. A Herceg.
– Itt ki is ugrok – szólalt meg Ellen, miközben nagyon igyekezett,
hogy a hangja természetesnek tűnjön. – Szó sem lehet róla – nézett
Waaler a visszapillantó tükörbe. – A fuvar háztól házig szól. Hova
megyünk pontosan? A lány leküzdötte a késztetést, hogy az ajtót
feltépve kiugorjon a kocsiból.
215
– Nem tudom.
– Ez így nagyon ostobán hangzik?
– Nem tudom.
Nem mintha még soha nem gondolkodtam volna el azon, miért
lettem éppen rendőr. Már sokszor megtettem, de mégsem tudom.
Lehet, hogy egyszerűen csak szeretem nyakon csípni a rosszfiúkat.
– És mit csinál olyankor, amikor nem a rosszfiúkra vadászik? – A
Robinson–expedíciót nézem. A nő újra elnevette magát, és Harry
tudta, hogy hajlandó lenne a legidiótább dolgokat is felsorolni, csak
hogy megnevettesse. Összeszedte magát, és elmesélt pár némiképp
komolyabb dolgot is pillanatnyi életéből, de miután igyekezett
kerülni a kellemetlenebb témákat, nem sok dologról tudott
beszámolni. Aztán, mivel a nő még mindig kíváncsinak tűnt, mesélt
neki az apjáról és Søsről. Vajon miért mindig Søsnél lyukad ki, ha
valaki arra kéri, hogy beszéljen magáról?
– Klassz lány lehet – jegyezte meg a nő.
– A lehető legklasszabb – mondta Harry.
És egyben a legbátrabb is. Sosem félt az új dolgoktól. Ő az élet
igazi tesztpilótája. Harry elmesélte azt a történetet, amikor Søs
szóbeli árajánlatot kért egy Jacob Aalls gatén lévő lakásra, amiről
az Aftenposten lakberendezési oldalain látott fotókat, mert a képen
szereplő tapéta az oppsali gyerekszobájukra emlékeztette. Végül
kapott egy kétmillió koronás árajánlatot, azaz a nyár legmagasabb
négyzetméterárát. Rakel Fauke annyira nevetett, hogy Harry
zakójára lötyögtette a tequilát. – Az a legjobb benne, hogy amikor
kudarcot vall, csak leporolja magát, és már készen is áll a következő
öngyilkos merényletre. A nő egy zsebkendővel törölgette Harry
zakójának hajtókáját.
– És maga, Harry, mit csinál, amikor kudarcot vall?
– Én? Hm.
Én egy ideig csak ücsörgök a földön. Aztán összeszedem magam.
Az embernek nem nagyon van más választása.
– Ebben van valami. Harry felkapta a fejét, kíváncsi volt, hogy a nő
a bolondját járatja–e vele. Rakel Fauke szemében vidámság
csillogott. A nő erőt sugárzott de Harry kételkedett benne, hogy
eddig túl sok csapás érte volna.
219
– Sverre!
Sverre Olsen anyja a lépcső aljában állt, és teli tüdőből kiabált,
ahogy mindig is szokott, mióta a fia az eszét tudta. – Sverre,
telefon! Úgy ordított, mintha legalábbis vízbe fulladni készülne.
– Majd fent felveszem, mama!
Felült az ágyban, felmarkolta a szekrényről a telefont, és a kattanást
várta, ami azt jelentette, hogy az anyja odalenn letette a kagylót.
– Halló!
– Én vagyok az – a háttérben Prince szólt.
– Mindig Prince.
– Gondoltam – mondta Sverre.
– Hogyhogy?
A kérdés olyan gyorsan jött, hogy Sverre azonnal fedezékbe vonult,
mintha ő tartozna a másiknak pénzzel, nem pedig fordítva. – Nem
az üzenetem miatt hívtál? – kérdezett vissza Sverre. – Azért
hívtalak, mert láttam a számodat a fogadott hívások között a
mobilomban, ami szerint húsz harminckettőkor beszéltél valakivel.
Miféle üzenetről hadoválsz? – Hát, a pénzemről. Kezdek teljesen
leégni, te pedig megígérted...
– Kivel beszéltél?
– Mi? Hát, a csajjal, az üzenetrögzítődről.
Egészen dögös hangja volt. Valami új szerzemény...? A telefon
másik végéről nem érkezett válasz, csak Prince énekelt tovább
halkan. You sexy motherfucker
41
... A zene hirtelen elnémult.
– Halljam, mit mondtál pontosan!
– Csak azt, hogy...
– Állj! Azt mondtam, hogy pontosan!
Szóról szóra. Sverre, amilyen pontosan csak tudta, elismételte. –
Rögtön gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett – mondta a
Herceg. – Éppen most leplezted le az egész akciót egy kívülálló
előtt, Olsen. Ha nem tömjük be azonnal a lyukat, akkor nekünk
annyi! Megértetted? Sverre Olsen azonban nem értett semmit. A
Herceg változatlanul nyugodt hangon elmagyarázta, hogy a
telefonja rossz kezekbe került.
222
Szerelemmel:
Úriás
ÖTÖDIK RÉSZ - HÉT NAP
Ötvenkettedik fejezet
Jens Bjelkes gate, 2000. március 9.
Harry régi irodája ajtajában állt, és egy fiatal, szőke férfit figyelt,
aki Ellen székén ült. A férfi olyan erősen koncentrált a
számítógépre, hogy csak akkor vette észre Harryt, amikor az
megköszörülte a torkát.
– Szóval maga Halvorsen – állapította meg.
– Igen – nézett rá a fiatalember kérdő tekintettel.
– A steinkjeri köztisztviselői irodától?
– Így van.
– Harry Hole.
Korábban én ültem annál az asztalnál, csak a másik széken. – Az
tönkrement. Harry elmosolyodott. – Mindig is le volt robbanva.
Bjarne Møller azt kérte magától, hogy nézzen utána néhány
apróságnak az Ellen Gjelten–ügyben. – Néhány apróságnak? –
kérdezte Halvorsen hitetlenkedve. – Három teljes napom ráment.
Harry leült a régi székére, amit Ellen asztalához költöztettek. Most
látta először, hogy fest az iroda a lány helyéről.
– Talált valamit, Halvorsen?
A férfi a homlokát ráncolta. – Rendben – mondta Harry. –
Valójában én kértem, hogy szerezze meg ezeket az információkat.
Kérdezze csak meg Møllert, ha akarja. Hirtelen mintha fény gyúlt
volna Halvorsen fejében. – Hát persze, maga Hole az NBSZ–tól!
Sajnálom, hogy bunkó voltam – hatalmas mosoly terült szét kisfiús
arcán. – Emlékszem az Ausztrália–ügyre. Mikor is történt?
247
– Hihetetlen, mennyien...
Harry közbevágott: – Maga megkérte ezeket az erőszakos
bűnözőket, hogy ugyan, legyenek szívesek, adjanak már a
rendőrség részére egy friss személyleírást magukról?! – Nem
egészen. Azt mondtam nekik, hogy éppen egy hosszú, vörös hajú
gyanúsítottat keresünk, és megkérdeztem, hogy festették–e az
utóbbi időben a hajukat – válaszolta Halvorsen.
– Nem tudom követni magát.
– Ha maga csontkopasz lenne, mit válaszolna erre?
– Hm – jegyezte meg Harry.
Maguk aztán tényleg nagyon agyafúrtak odafenn, Steinkjerben.
Újra felhangzott Halvorsen bizonytalan nevetése.
– Küldje fel nekem a listát faxon! – kérte Harry.
– Azonnal átküldőm, ha visszakaptam.
– Visszakapja?
Az egyik tiszttől az osztályról. Már itt várt rám, amikor megjöttem.
Eléggé sietett. – Azt hittem, hogy jelenleg csak a KRIPOS emberei
dolgoznak a Gjelten–ügyön – mondta Harry.
– Ezek szerint mégsem.
– Ki volt az?
Azt hiszem, Vågennek hívják, vagy valami ilyesminek. – A
gyilkosságiaknál nincs Vågen nevű rendőrtiszt. Nem Waalerre
gondol? – De, de, ez volt az! – mondta megkönnyebbülten
Halvorsen, aztán kicsit szégyenkezve hozzátette: – Olyan sok új
nevet kell megjegyeznem...
Harry legszívesebben a sárga földig lehordta volna a fiatal tisztet,
amiért kiadott egy nyomozati anyagot valakinek, akinek a nevét
sem tudta. De megemberelte magát, és magába fojtotta a
rendreutasítást. A fiú már a harmadik éjjelt töltötte ébren
egyhuzamban, és alighanem bármelyik pillanatban összeeshet a
fáradtságtól. – Jó munkát! – mondta helyette, és letenni készült a
kagylót.
– Várjon! Mi a faxszáma?
Harry kibámult az ablakon. A felhők újra gyülekezni kezdtek az
Ekebergåsen fölött. – A belső telefonkönyvben megtalálja –
válaszolta. Amint letette a kagylót, a telefon azonnal megcsörrent.
Meirik volt az, és azt kérte, azon nyomban menjen be az irodájába.
250
– Azért vagy kiakadva, mert úgy gondolod, hogy Olsen túl olcsón
úszta meg az egészet? – intett vissza a ház felé Møller. – Már
mondtam, hogy nincs semmi! – fortyant föl Harry. – Nyögd már ki
végre! – bömbölte a másik. – Egyszerűen csak átkozottul furcsának
találom! – Mit találsz furcsának? – ráncolta Møller a homlokát. –
Hogy egy olyan tapasztalt rendőr, mint Waaler – Harry lehalkította
a hangját, és lassan, tagoltan ejtett ki minden egyes szót –, miért
dönt úgy, hogy teljesen egyedül száll ki egy gyilkossággal vádolt
személyhez azért, hogy kikérdezze, esetleg le is tartóztassa. Ezzel
tulajdonképpen minden írott és íratlan szabályt megszegett.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy Tom Waaler provokálta ki a
történteket? Azt hiszed, ő vette rá Olsent, hogy rántson fegyvert,
azért, hogy megbosszulhassa Ellent? Erről van szó? Ezért
hajtogattad az emeleten a helyszínelők füle hallatára, hogy Waaler
ezt meg azt állította, mintha a rendőrségnél nem hinnénk a
263
– Juul lakás.
– Signe?
– Igen.
A nő rémült hangján hallotta, hogy tisztában van vele, ki hívta. Ez
volt a hatodik alkalom, hogy telefonált, ezek szerint már ismerte a
menetrendet, és sejtette, hogy ma hívni fogja.
– Daniel vagyok – mondta. – Ki az? És mit akar? – kérdezte az
asszony levegő után kapkodva. – Mondtam már, hogy Daniel
vagyok. Csak szeretném, ha megismételnéd, amit annak idején
mondtál. Emlékszel még?
– Kérem, hagyja abba! Daniel meghalt. – Örök hűség, Signe. Nem
halálig tartó hűség, hanem örök hűség. – Hívom a rendőrséget! Az
öreg letette a kagylót. Aztán felvette a kalapját és a kabátját, és
lassan kisétált a napsütésbe. A Sankthanshaugenben megjelentek az
első friss hajtások. Most már nem tart sokáig.
Hatvanhatodik fejezet
Dinner, 2000. május 5.
Tökéletes vacsora volt egy tökéletes estén. Épp itt az ideje, hogy
tönkretegyem, gondolta Harry. – Meirik Svédországba rendelt
valami kémkedési feladatra – vágott bele, és a poharat babrálta.
– Hat hónapra. A hétvégén indulok. – Ó. Harry meglepődött, mert
semmilyen reakciót nem látott a nő arcán. – Ma felhívtam Søst és az
apámat – folytatta. – És képzeld, az apám beszélt. Pontosabban sok
sikert kívánt.
– Ez nagyszerű – a nő gyorsan elmosolyodott, majd a desszertek
tanulmányozásába mélyedt. – Hiányozni fogsz Olegnek – tette
hozzá halkan. Harry a nőt nézte, de képtelen volt elcsípni a
pillantását.
– És neked? – kérdezte.
– A nő arcán halvány mosoly suhant át.
– Van banánsplitjük – mondta.
– Rendelj rögtön kettőt.
Nekem is hiányozni fogsz – mondta a nő, és pillantása átvándorolt
az étlap másik oldalára. – Mennyire? Rakel vállat vont. Harry
megismételte a kérdést. Aztán nézte, ahogy a nő levegőt vesz, hogy
megszólaljon, de kifújja, majd újra próbálkozik. Végül ezt mondta:
– Sajnálom, Harry, de jelenleg csupán egy férfi számára van hely az
életemben. Ez pedig egy hatéves kisember. Harry úgy érezte,
mintha egy vödör jeget borítottak volna a fejére.
– Ne csináld már! – nyögte.
– Ekkorát nem tévedhetek.
Rakel kérdő tekintettel pillantott fel az étlapból. – Te és én – kezdte
Harry és előrehajolt az asztal fölött. – Itt, ma este. Flörtölünk
egymással. Jól érezzük magunkat. De mindketten többet akarunk
ennél. Te is többet akarsz ennél.
– Talán.
– Nem talán.
– Egészen biztos. Az egészet akarod.
– És utána?
– És utána?
Ezt pontosan neked kellene megmondanod, mi lesz utána, Rakel.
Néhány nap múlva elutazom egy dél–svédországi porfészekbe. Én
tényleg nem vagyok egy elkényeztetett, hisztis férfi, de szeretném
tudni, lesz–e miért visszajönnöm ősszel. A pillantásuk
266
A vonat épp csak félig volt, így Harry az ablak mellett telepedett le.
A közvetlenül mögötte ülő lány kivette a füléből a walkman
fülhallgatóját, így Harry valamennyire hallotta az énekest, a zenét
viszont egyáltalán nem. Sydneyben a lehallgatással foglalkozó
szakértő elmagyarázta neki, hogy gyenge hangminőség esetén az
ember füle azokat a frekvenciákat erősíti fel, ahol az emberi hangok
találhatóak. Van abban valami megnyugtató, gondolta Harry, hogy
a teljes csönd előtt az utolsó, amit hallunk, az az emberi hang.
Az eső reszketeg csíkokat húzva csordogált le az ablaktáblán. Harry
a vizes, sík földeket és a sínek mellett futó póznák közt
emelkedősüllyedő vezetékeket bámulta. A fredrikstadi peronon egy
rezesbanda játszott. A kalauz azt mondta, hogy a nemzeti ünnep
előtt mindig ott próbálnak.
– Ebben az évszakban minden kedden, ugyanebben az időpontban –
mondta. – A karmester szerint az emberek közötti gyakorlás sokkal
valósághűbb. Harry csupán némi ruhát csomagolt magának. A
klippani lakás egyszerű lesz, de jól felszerelt: egy tévé, egy
sztereoberendezés és néhány könyv.
– Mein Kampf, meg ilyesmi – mosolygott Meirik.
Nem hívta fel Rakelt. Pedig jót tett volna neki, ha hallja a hangját.
Az utolsó emberi hangot. – A következő állomás Halden – recsegte
orrhangon a hangosbemondó, de amikor a vonat fékezni kezdett,
egy csikorgó, hamis hang szakította félbe.
282
Nagy, fekete gerendaház volt. Már délelőtt óta ott feküdt, tudta,
hogy csak az asszony van otthon. Ennek ellenére az összes
földszinti és emeleti ablakból fény szűrődött ki. Látta, hogy amint
szürkülni kezdett, a nő azonnal körbejárta a házat, és mindenhol
felkapcsolta a villanyt. Bizonyára félt a sötétben.
Ő maga is félt. Nem a sötétségtől, attól soha nem tartott. A
felgyorsuló időtől rettegett. És a fájdalomtól, ami eddig ismeretlen
volt a számára, így még nem tanulta meg uralni, és fogalma sem
volt róla, hogyan is kellene. Az idő pedig... Igyekezett nem
gondolni a sejtekre, amelyek egyre csak osztódtak és osztódtak.
A hold halványan világított az égen. Az órájára pillantott, fél nyolc
volt. Nemsokára túlságosan sötét lesz, és akkor meg kell várnia a
holnapot. Az pedig azt jelenti, hogy az egész éjszakát itt kell
töltenie ebben a kis tákolmányban. Az építmény két Y formájú
ágból állt, amit úgy szúrt le a földbe, hogy azok nagyjából fél méter
magasan a talaj fölé emelkedjenek. A két ipszilonon keresztbe
fektetett egy vaskos fenyőágat. Azután három hosszú botot vágott,
amiket hátulról a fenyőágnak támasztott, és végül ezeket vastagon
beborította fenyőgallyakkal. így egy kezdetleges tető került a feje
fölé, ami amellett, hogy megvédte az esőtől, és valamennyire a
meleget is tartotta, az ösvényről esetleg letévedő túrázók szeme elől
is elrejtette. A rejtekhely összetákolása szűk félórájába telt.
A kockázat, hogy az útról vagy a szomszédos házakból észreveszik,
minimális volt. Még ahhoz is nagyon éles szemre lett volna
szükség, hogy a sűrű fenyőerdőben fekvő rejtekhelyet akár csak
háromméteres távolságból felfedezzék. Ennek ellenére, a biztonság
kedvéért szinte az egész nyílást fenyőgallyakkal fedte be, a puska
csövét pedig ronggyal tekerte körül, nehogy az alacsony délutáni
nap fénye megcsillanjon az acélon. Újra az órájára nézett. Hol a
pokolban lehet már?
Bernt Brandhaug körbeforgatta kezében a poharat, és az órájára
pillantott. Hol a pokolban lehet már?
Fél nyolcat beszéltek meg, ami lassan már negyedórával is elmúlt.
Felhajtotta az ital maradékát, és újra töltött magának a
whiskysüvegből, amit a recepcióssal hozatott fel a szobába.
Jameson. Az egyetlen jó dolog, ami Írországból származik. Töltött
285
garázs ajtaja felett pedig égett a külső lámpa. Bár a fénye nem volt
túl erős, elég világos volt ahhoz, hogy a férfi kivehető legyen majd.
Az öreg a hátára gördült. Csönd volt körülötte, biztosan meghallja
majd az autót. Ha el nem alszik. A hullámokban érkező fájdalom
minden erejét kiszívta. De nem fog elaludni. Még soha nem aludt el
őrségben. Soha. Érezte, ahogy egyre erősödik benne a gyűlöletet,
igyekezett erőt meríteni belőle. Ez most valami más volt, nem az a
kis lángon, de folyamatosan lobogó gyűlölet, amit éveken keresztül
érzett, s ami egyetlen éltető gondolatává vált. Ez az újfajta gyűlölet
olyan határtalan erőszakkal égett, hogy már nem is volt benne
biztos, hogy ő uralja a gyűlöletet, vagy az uralja őt. Tudta, hogy
nem ragadtathatja el magát, meg kell őriznie a hidegvérét. A fenyők
ágai közt előkandikáló csillagokat bámulta. Csönd volt körülötte.
Csönd és dermesztő hideg. Meg fog halni. Mind meghalnak. Ez egy
jó gondolat volt, megpróbált belekapaszkodni. Aztán lehunyta a
szemét. Brandhaug a plafonról lógó csillárt bámulta. Az egyik
kristályprizma visszaverte a Blaupunkt–reklám kék fényét. Milyen
csöndes. És milyen hideg.
– Most elmehetsz – szólalt meg.
Nem nézett a nőre, csak az oldalra hajtott paplan zizegését hallotta,
és az ágy rugózását érezte. Aztán a ruha suhogása következett. A nő
nem szólt egy szót sem. Akkor sem, amikor megérintette és akkor
sem, amikor ráparancsolt, hogy érintse meg. Csak nézett hatalmas,
tágra nyílt, sötét szemével. írisze egészen fekete volt a félelemtől.
Vagy a gyűlölettől. Brandhaugot ez annyira zavarta, hogy
egyszerűen képtelen volt...
Először úgy tett, mintha semmi sem történt volna, várta az érzést.
Más nőkre gondolt, akiken már túl volt, olyanokra, akikkel
működött a dolog. De az érzés csak nem jött, és egy idő múlva szólt
a nőnek, hogy engedje el; semmi szükség nincs rá, hogy porig
alázza magát előtte.
Rakel robotként engedelmeskedett. Ügyelt rá, hogy teljesítse az
egyezség ráeső részét – se többet, se kevesebbet. Még van fél év,
amíg az Oleg–ügy elavul. Elég időm van, gondolta Brandhaug.
Semmi értelme ezen idegeskedni, majd máskor, egy másik éjszakán
meglesz. Újra kezdte, elölről, de nyilvánvaló volt, hogy nem
290
Az idős férfi nem volt öreg többé. Táncolt. Lassú keringő volt, a nő
arca a nyakához simult. Sokáig táncoltak, izzadtak voltak, és
partnerének bőre szinte égette a férfit. Érezte, hogy a nő mosolyog.
Szívesen táncolt volna még bármeddig, csak hogy a karjában
tarthassa, amíg a ház leég körülöttük, amíg a napok elrohannak
fölöttük, amíg csak arra nem ébrednek, hogy valahol másutt vannak.
A nő suttogott neki valamit, de a hangos zene elnyelte szavait.
– Tessék? – hajolt közelebb.
– A nő szája a füléhez simult.
– Fel kell ébredned – suttogta.
Felpattant a szeme. Először csak hunyorgott a sötétben, aztán
meglátta saját, fehéren kavargó lélegzetét a levegőben. Nem hallotta
meg az autót. Átvetette magát a másik oldalára, halkan felnyögött,
és megpróbálta kihúzni maga alól a karját. A garázsajtó felől jövő
zörgés ébresztette fel. Hallotta, ahogy felbőg a kocsi, és még éppen
látta, ahogy a kék Volvót elnyeli a sötét garázs. A jobb karja
teljesen elzsibbadt. Néhány másodperc múlva a férfi kijön, megáll a
fényben, bezárja a garázs ajtaját, és aztán... most már késő.
292
– Prostituált?
– Legalábbis luxusprostituált.
Bár ők józanok szoktak lenni. Nem mintha túl sokat tudnék erről, ez
nem olyan szálloda... – Köszönöm – zárta rövidre a beszélgetést
Harry.
Hetvenötödik fejezet
Møller irodája, 2000. május 12.
Hetvenhatodik fejezet
Irisveien, 2000. május 12.
csendet sípszó követte, majd egy kattanás, ami azt jelezte, hogy a
lejátszó megállt.
Éjjeli fél háromra járt, amikor az idős férfi leparkolt egy alacsony
raktárépület előtt, az Akerhusstrandán. Az utca annak idején fontos
közlekedési útvonal volt, de azután, hogy megnyitották a Fjellinje
alagutat, lezárták az Akerhusstranda egyik végét. Manapság már
csak a kikötő dolgozói használják. Valamint a prostituáltak és
kuncsaftjaik, akik nyugodt helyet keresnek az üzlet zavartalan
lebonyolításához. Az út és a víz között csak néhány raktárépület
állt, a másik oldalon pedig az Akerhus erőd nyugati homlokzata
magasodott. Ha azonban valaki az Aker Bryggén állt volna egy
nagy fényerősségű távcsővel, ugyanazt látta volna, amit az öreg:
egy szürke kabát hátát, ami felcsúszott, valahányszor a férfi
előrelökte a csípőjét, és a válla fölött egy erősen kifestett és igen
részeg nő arcát, aki az erőd nyugati falának dőlt, közvetlenül az
ágyúk alatt. A párocska mindkét oldalán egy–egy reflektor állt,
melyek a sziklákat és az erőd falát világították meg felettük.
Kríegswehrmachtgefangnis
44
Akerhus. Az erőd belső részét
éjszakánként lezárták, és bár sikerült bejutnia, túl nagy lett volna a
kockázata, hogy a kivégzőhelyen felfedezik. Senki sem tudta
pontosan, hány embert lőttek ott agyon a háború alatt, mindenesetre
kinn volt egy emléktábla az elesett norvég ellenállók neveivel. Az
öreg tudta, hogy legalább az egyikük közönséges bűnöző volt, aki
attól függetlenül, hogy melyik oldalról nézi az ember, rászolgált a
büntetésre. Ott lőtték le Vidkun Quislinget is, és mindenkit, akit a
háború után halálra ítéltek. Quislinget a lőportoronyban tartották
328
hogy nem csak hajnali fél négyre ért haza, miután lelőtte Signe
Juult.
Harry, bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy bármit is
megtudnak, megkérte Halvorsent, hogy hívja fel a szomszédokat,
hátha látta vagy hallotta valaki, amikor Mosken hazaérkezett.
Møllert pedig arra kérte, hogy beszéljen az államügyésszel egy, a
Mosken mindkét lakására vonatkozó házkutatási parancs érdekében.
Tisztában volt vele, hogy az érvelése gyenge lábakon áll, és emiatt
az államügyész alighanem azt fogja válaszolni, hogy legalább egy
kezdetleges bűnjelet akar látni, mielőtt hozzájárul. Nincs semmi
nyom. A helyzet kezdett kétségbeejtővé válni.
Harry behunyta a szemét. Azonnal Even Juul arca jelent meg előtte,
ahogy utoljára látta: szürkén, teljesen magába zárkózva. Görnyedten
ült a fotelben az irisveieni lakásban, és Burre pórázát szorongatta a
kezében.
Végül a kerekek elérték az aszfaltot, és Harry elégedetten
konstatálta, hogy ezúttal is a szerencsés harmincmillióhoz tartozott.
A sötét öltönyös, napszemüveges, bikanyakú rendőr, akit Bécs
rendőrfőkapitánya mint sofőrt, idegenvezetőt és egyben tolmácsot
bocsátott Harry rendelkezésére, az érkezési csarnokban ácsorgott
egy MR. HOLE feliratú A4–es lappal a kezében.
Fritzként mutatkozott be (valakit így is hívni kell, gondolta Harry),
majd egy sötétkék BMW–hez vezette Harryt, és a következő
pillanatban már északnyugati irányba süvítettek az autópályán a
városközpont felé, a fehér füstöt okádó gyárkémények és a jól
nevelt sofőrök mellett, akik engedelmesen jobbra húzódtak, amikor
Fritz beletaposott a gázba.
– A kémhotelben fog lakni – közölte Fritz.
– A kémhotelben?
– A régi, patinás Imperialban.
A hidegháború idején folyton ott szálltak meg az orosz és a nyugati
kémek. Jól mehet a rendőrfőkapitányuknak. Amikor a Kärntner
Ringhez értek, Fritz megszólalt.
– Az ott jobbra, a háztetők felett, a Stephansdom tornya. Szép, mi?
Itt is van a szálloda. Megvárom a kocsiban, amíg bejelentkezik. Az
Imperial recepciósa elmosolyodott, amikor észrevette, Harry milyen
elkerekedett szemmel nézelődik a hallban.
333
utolsó utazás lehetett. Nem írta meg, hol él, azt sem, hogy kihez
ment feleségül, vagy hogy milyen betegségben szenved. Csak
annyit, hogy már nincs sok ideje hátra. Arra kért, hogy gyújtsak érte
egy gyertyát a Stephansdomban. Helena nagyon különleges
teremtés volt. Még csak hétéves volt, amikor egyszer kijött hozzám
a konyhába, és komoly arccal azt mondta nekem, hogy Isten azért
teremtette az embereket, hogy szeressenek. Egy könnycsepp gördült
végig a ráncos arcon.
– Sosem fogom elfelejteni. Hétéves volt. Azt hiszem, akkor és ott
döntötte el, hogyan akarja élni az életét. És bár nem úgy történt
minden, ahogy elképzelte, sok nagy megpróbáltatáson kellett
keresztülmennie, de meg vagyok róla győződve, hogy emellett
egész életében kitartott – hogy Isten azért teremtette az embereket,
hogy szeressenek. Hát, ilyen volt.
– Megőrizte a levelet? – kérdezte Harry.
Az asszony megtörölte az arcát és bólintott. – Fenn van a
szobámban. Engedjen még egy pillanatra az emlékeimbe merülni,
aztán bemehetünk. Egyébként ez lesz az év első meleg éjszakája.
Csendben üldögéltek, a levelek susogását és a madarakat énekét
hallgatták, melyek a lemenő napot kísérték. Mindannyian saját
halottjaikra gondoltak. A fák lombjai közt átszűrődő utolsó
napsugarak fényében bogarak táncoltak. Harry Ellenre gondolt.
Megpillantott egy madarat, és esküdni mert volna rá, hogy egy
légykapó volt. Látta a képet a könyvében.
– Menjünk – mondta Beatrice.
Az asszony szobája aprócska volt és egyszerű, de világos és
kényelmes. Az ágy fölötti falat kisebb–nagyobb képek borították.
Beatrice egy nagy komódfiók papírjai közt keresgélt. – Van egy
saját rendszerem, azonnal meglesz – mondta. Ebben egy percig sem
kételkedem, gondolta Harry. Abban szempillantásban egy
ezüstkeretes fotóra siklott a tekintete.
– Itt is van – szólalt meg Beatrice.
Harry nem válaszolt. A képet bámulta, és csak akkor eszmélt fel,
amikor meghallotta az idős hölgy hangját a háta mögött. – Az a fotó
akkor készült, amikor Helena a kórházban dolgozott. Gyönyörű
volt, ugye?
– Igen – mondta Harry.
340
folyni kezd rajta a víz. Egyáltalán nem tetszett neki az ágyon heverő
mennyezeti lámpa. – Nem azt mondta, hogy a kulcs belülről a
zárban van? – Amikor bedugtam ezt a kulcsot a zárba, kilöktem
vele a másikat – mondta Fauke.
– És hogy fogunk bejutni? – Mindjárt itt vannak – mondta Waaler,
és ebben a pillanatban nehéz csizmák dübögése hallatszott a lépcső
felől. A két tiszt egyike volt, akik a ház mögött álltak készenlétben.
Fél kezében egy piros feszítővasat tartott.
– Ezt – mutatott az ajtóra Waaler.
Faforgácsok röppentek mindenfelé, és az ajtó kitárult. Harry
belépett, és hallotta, ahogy Waaler arra kéri Faukét, várjon odakinn.
Az első, amit Harry észrevett, az a póráz volt. Even Juul azzal
akasztotta fel magát. Fehér, kigombolt nyakú ingben, fekete
nadrágban és kockás zokniban halt meg. Mögötte, a ruhásszekrény
előtt egy feldöntött szék állt. Cipője katonásan állt a szék mellett.
Harry felpillantott a plafonra. A póráz, ahogy várta, a lámpa
kampójára volt felerősítve. Megpróbálta elkerülni, de a pillantása
önkéntelenül is Even Juul arcára siklott, akinek egyik szeme a
szobára meredt, a másik egyenesen Harryre szegeződött. Mint egy
kétfejű troli, akinek csak egy–egy szem jutott koponyánként,
gondolta Harry. Odament a kelet felé nyíló ablakhoz, és a biciklin
odaérkező srácokat nézte. A rendőrautók híre, mint mindig, most is
hihetetlenül gyorsan szétterjedt a szomszédságban. Harry lehunyta a
szemét, és gondolkodni kezdett. A legelső benyomás nagyon fontos
– egy teljesen új szituációban általában a legelsőként beugró
gondolat a legfontosabb. Ezt még Ellen mondta neki. A saját
tanítványa tanította meg arra, hogy az első megérzésére
koncentráljon, amikor egy helyszínre odaér. Ezért nem kellett
Harrynak megfordulnia ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, a
kulcs ott fekszik a padlón a háta mögött, és azt is tudta, hogy csak
Even Juul ujjlenyomatát fogják megtalálni a szobában, és hogy a
házba sem tört be senki. Egészen egyszerűen azért, mert a gyilkos
és az áldozat is ott lóg a plafonon. A két troll egymás ellen fordult.
– Hívja Webert! – szólt oda Halvorsennek, aki épp most ért fel a
szobába, és a halottat bámulta. – Lehet, hogy máshogy akart a
holnapi ünnepre előkészülni, de vigasztalja meg azzal, hogy
359
– Ó, a francba!
Harry beletaposott a fékbe, miközben a vegyesen öltönybe vagy
népviseletbe öltözött tömeg kigomolygott a Majorstue
kereszteződésében lévő zebrára.
Úgy tűnt, hogy az egész város talpon van. A lámpa mintha sosem
akarna visszaváltani zöldre. Aztán végre kiengedhette a kuplungot,
és gázt adott. A Vibes gatén már csak a második sorba tudott
leparkolni, megkereste Fauke kapucsengőjét, és ráhasalt. Egy
kissrác szaladt el mellette kopogós sarkú ünneplős cipőben,
játéktrombitája hangos, recsegő hangjától Harry összerezzent.
Fauke nem válaszolt. Harry visszament a kocsihoz, előkereste a
feszítővasat, ami mindig a hátsó ülés előtt feküdt a padlón, arra az
esetre, ha a csomagtartó zárja beszorulna. Visszarohant a
kapucsengőkhöz, és az összes csengőgombra rátenyerelt. Néhány
másodpercen belül ideges hangok kakofóniája csendült fel, mintha
mindenkit épp a legnagyobb dologidőben vert volna fel.
Odakiáltotta a készüléknek, hogy a rendőrségtől jött, és legalább
egyvalaki hihetett neki, mert a kapunyitó hirtelen erélyesen
felzúgott, ő pedig berontott. Négyesével szedte a lépcsőfokokat.
Amikor felért a negyedikre, a szíve, ha lehet, egy kicsit még annál
is gyorsabban vert, mint amióta negyedórával ezelőtt megpillantotta
azt a képet a hálószobában.
Kilencvenhatodik fejezet
Leningrád, 1943. újév éjszaka
Kilencvenhetedik fejezet
Leningrád, 1943. január 3.
Amikor Edvard Mosken egy szűk óra múlva felrázott, olyan volt,
mintha csak álmodtam volna az egészet, és azt hiszem, sikerült
őszintén meglepődnöm azon, hogy Daniel újra felbukkant. Ez
azonban nem volt elég Mosken meggyőzéséhez. Biztos volt benne,
hogy Fauke fekszik ott, hogy megöltem őt, és odafektettem a ládákra
annak reményében, hogy a hullaszállítók azt hiszik majd, az első
alkalommal elfelejtették elszállítani, és ezért szó nélkül elviszik.
Amikor Dale levette a zsákot és Mosken rájött, hogy mégis Daniel
fekszik előttünk, mindketten csak bámultak némán, én pedig alig
tudtam uralkodni magamon, nehogy kirobbanjon belőlem ez az
újfajta nevetés, és leleplezzen bennünket Daniellel.
Kilencvennyolcadik fejezet
Katonai kórház, Leningrád, 1944. január 17.
Hole? – szólalt meg végül Weber. – Jó, hogy vannak még nálunk
néhányan, akik mindig profiként viselkednek.
Százegyedik fejezet
Hamburg, 1944. június 30.
tisztított acél tompán verte vissza a fényt. Még szép. Hiszen Weber
saját fegyvere volt.
– Kösz a segítséget, Weber – mondta Harry.
– Ne csinálj semmi hülyeséget!
– Igyekszem. És... szép napot!
Weber felhorkant a jókívánság hallatán. Amikor kidübögött a
lakásból, Harry már visszamerült az olvasásba.
Száznegyedik fejezet
Oslo, 1945. augusztus 27.
Drága Úriás!
Helena olyan sok vért vesztett, hogy egy kis ideig az élete is
veszélyben forgott, de szerencsére még időben beavatkoztak. A
gyermeket elvesztettük. Helena persze vigasztalhatatlan volt, hiába
ismételgettem egyre, hogy még nagyon fiatal, és még nagyon sok
esélyünk van. Az orvos sajnos nem volt ennyire optimista. Azt
mondta, hogy a méhe...
Száznyolcadik fejezet
Rikshospitalet, 1967. március 12.
Signe halott. Úgy végezte, mint egy áruló: egy golyóval a hamis
szívében. A hosszú együtt töltött idő után megbillentem, amikor
Daniel a lövés után ott hagyott. Magányos voltam és zavarodott,
kétségeim támadtak, az éjszakám borzalmasan telt. És a betegség
sem kímélt. Három pirulát vettem be a gyógyszerből, amiből dr.
Buer csak egy szemet javasolt, de a fájdalom így is kibírhatatlan
volt. Végül elaludtam, és amikor másnap felébredtem, Daniel újra a
helyén volt, én pedig új erőre kaptam. Ez már majdnem az utolsó
előtti szakasz, mi pedig bátran továbbmenetelünk.
– Tessék?
– Nézze meg Daniel Gudeson nevét!
egy percig sem bánod, hogy Waaler eltűnik innen, ugye? Egyébként
így a főtiszti állás is megüresedik nálunk.
– Vagyis ez a fizetség azért, hogy befogjam a számat?
Hogy a fenébe vagy képes ilyeneket kitalálni, Harry? Azért lesz a
tiéd az állás, mert te vagy a legjobb az osztályon. Ezt most megint
bebizonyítottad. Már csak az a kérdés, hogy bízhatunk–e benned.
– Tudod, melyik ügyön akarok dolgozni?
– Ellen ügyét már felderítettük, Harry.
– Nem teljesen.
Még van néhány dolog, amit nem tisztáztunk. Többek között az,
hogy hová tűnt kétszázezer korona a fegyverüzletből. Lehet, hogy
több közvetítő volt. Møller bólintott. – Rendben. Két hónapot
kaptok rá Halvorsennel. De ha ennyi idő alatt nem találtok semmit,
akkor lezárjuk az ügyet.
– Ez így elég fair. Møller indulni készült.
– Van még valami, amire kíváncsi vagyok, Harry. Hogy jöttél rá,
hogy a jelszó „Oleg" volt? – Nos. Ellen folyton azt mondta, hogy
majdnem mindig az volt a helyes, ami legelőször az eszébe jutott. –
Ez igazán elismerésre méltó – bólintott elgondolkodva Møller. – És
ezek szerint az első, ami eszedbe jutott, az az unokája neve volt?
– Nem.
– Nem?
– Én nem vagyok Ellen.
Nekem gondolkodnom kellett. Møller éles pillantást vetett rá. – Te
most szórakozol velem, Hole? Harry elmosolyodott. Aztán a
barázdabillegető felé intett. – Azt is olvastam abban a könyvben,
hogy senki sem tudja, hogy a barázdabillegető miért billegeti a
farkát, amikor nyugodtan áll. Rejtély. Csak annyit lehet tudni, hogy
nem tudja abbahagyni...
Száztizenhetedik fejezet
Rendőrkapitányság, 2000. május 19.
– Valóban?
– Csak azért hívtam, hogy köszönetet mondjak magának, Harry.
– Köszönetet? Miért?
– Hogy nem indított el semmit.
– Hogy mit nem indítottam el?
– Tudja, mire gondolok, Harry.
Hogy nem volt semmiféle diplomáciai bonyodalom a kegyelemért,
meg ilyesmi. Harry nem válaszolt. Egy ideje már félig–meddig
számított erre a telefonra. A vadonatúj ülésmód már nem is tűnt
olyan kényelmesnek. Lelki szemei előtt azonnal megjelent Andreas
Hochner könyörgő tekintete. Nem is beszélve Constance Hochner
esedező hangjáról: Megígéri, hogy megtesz mindent, amit tud, Hole
úr?
– Harry?
– Itt vagyok.
– Tegnap hirdették ki az ítéletet.
Harry Søs fotóját bámulta a falon. Idén szokatlanul meleg a nyár,
nem? Már az is előfordult, hogy esőben is úsztak. Érezte, hogy
kimondhatatlan szomorúság telepedik rá.
– Halálbüntetés? – hallotta végül a saját hangját.
– Mégpedig a fellebbezés lehetősége nélkül.
Száztizennyolcadik fejezet
Schrøder vendéglő, 2000. június 1.
Impresszum
Harry Hole nyomozó egy ritka ügyletről szerez tudomást: valaki
egy különleges, nagy hatóerejű, Märklin márkájú puskát rendelt.
Mint kiderül, a megrendelő egy nyolcvanhoz közeledő férfi, aki a
második világháború idején a németek mellett harcolt a keleti
fronton.
1
Először is engedjék meg, hogy elmondjam, mennyire örülök, hogy itt lehetek...
2
Ismételd meg!
3
Kérem, ne lőjenek!
4
Jó estét!
5
Toten? Mint a túlvilágban?
6
Úgy. Szóval, átszökött az oroszokhoz?
7
Miért?
8
Azt nem tudom.
9
Ma éjszaka bulizunk, mert 1999 van!
10
Angyal hang
11
Mutasd az utat!
12
Halott.
13
Élni.
14
A jelszót!
15
Parázskupac!
16
Nem jó! Lövök!
17
Angyalhang!
408
18
Huszonegy, huszonkettő...
19
Jó reggelt!
20
kisasszony
21
Uram!
22
Bécsi szelet
23
Disznó
24
Érthető?
25
kezesség
26
Hölgyem és Uram!
27
Kutyák!
28
A francba!
29
Kakas és minőségi bor?
30
Salzburgi galuska
31
Jó formában van.
32
Viszont rémesen öltözik.
33
Oké, annyi eszed van, mint egy atomfizikusnak, de nem hat meg...
34
Csak a legszükségesebbet.
35
Itt Harry Hole beszél.
36
Helló, Constance Hochnernek hívnak.
37
Üdvözlöm, Ms. Hochner!
38
Mindent a szemnek, semmit a kéznek...
409
39
Ez most valami egészen más: a túlvilág...
40
csak egy barát akartam lenni, csak látni akartalak fürdés közben...
41
Te szexi szemétláda...
42
Az SS „birodalmi vezetője" és a német rendőrség főnöke
43
Leszel a kedvesem?
44
A Wehrmacht katonai börtöne
45
... egy tökéletes nap!
46
Csak a legszükségesebbet.
47
Az anyám! Az anyám!
48
Nem is kell tudnom róla.
49
A jelszót!
50
Harry? Itt Esaias Burne. Hogy van?
51
Esaias? Micsoda meglepetés!