Szász:Emlékek

EMLÉKEK

IRTA :
SZÁSZ KÁROLY

RÁKOSI JENŐ BUDAPESTI HÍRLAP UJSÁGVÁLLALATA RT,

 EMLEKEK

IRTA:

SZÁSZ KÁROLY

RÁKOSI JENŐ BUDAPESTI HÍRLAP UJSÁGVÁLLALATA R. T

Budapesti Hirlap nyomdái'
 Éltország.
A nagy háború utáni hírhedt békék úgy össze­
vissza darabolták szegény Európát, — térképét any-
nyira megváltoztatták, annyi új kis és nagy országot
gyártottak, hogy az e sorok fölött címül álló nevet
olvasva, sokan bizonyára azt gondolják, hogy ez a
nem ismeretes ország is egyike azoknak a frissen
készült államocskáknak, amiket az ezután következő
tanuló gyerekek — bár ki tudja, meddig — kényte­
lenek lesznek majd a földrajzban megtanulni.
Nem. Éltország-ot nem az európai nagyhatal­
mak nekibőszült akarata, vagy felbujtott indulata
hozta létre. Ez a szép ország azoknak a gyermekkori
játékoknak során született meg, ártatlan fiatal lelkek
kissé csapongó képzeletében, amely játékot bizony
jó egynéhány évtizeddel ezelőtt én, meg egyik testvér-
nénikém — ma már fehérhajú, tizenharmadfélszeres
nagymama — játszogattunk, éveken keresztül, ritka
kitartással — ősztől tavaszig, egy budavári vastagfalu
régi ház konyhántúli udvari gyermekszobájában, nyá­
ron át meg kiskunhalasi tóparti házunk kétholdas
árnyas kertjében, két hatalmas mogyorófa lombjai
alatt.
Mi ketten — 10—12 esztendős gyermekek —
sok mindent összeolvastunk. Az akkor igen divatban
volt Jules Verne utazási kalandos regényeit, — mi­
ket, édesapánk fordítgatott 'a Vasárnapi Újság szá­
mára — különösen szerettük. Még aztán a költői fan­
tázia anélkül is otthonos volt nálunk — talán örök­
letes családi bajnak is nevezhetnők — s játékaink
6

keretében képzeletünk megteremtette Éltország-oU

amelyet — elgondolásunk szerint — a honfoglalás­
kor őseinknek egy, a Kárpátok felé tartó derékhad­
tól valamiképpen (bizonyosan turáni összekülönbö-
zés nyomán) elszakadt csoportja alapított meg —
valahol.
Hogy az „Élt“ nevet honnét vettük — arra iga­
zán nem emlékszem, de talán annak idején sem tud­
tam volna számot adni róla. Bizonyos, hogy nem a
magyarokkal rokon „észt“ nép neve járt eszünkben,
— azokról akkor még, azt hiszem, semmit sem tud­
tunk — csak hát valahogy gyermekesen játékos sze­
széllyel így kereszteltük el képzeletünknek ezt a biro­
dalmát.
Mi aztán ennek az országnak megrajzoltuk min­
denekelőtt a térképét — igen bölcsen egy, az óceán
(vagy akár Óperenciás tenger) közepén terjeszkedő
hatalmas, különálló szigetet foglalva le országunk
számára. Micsoda nagyszerű mulatság volt ezzel a
térképpel bibelődni! Persze, rajta volt azon minden
szép és érdekes földrajzi tényező, amiről mi az isko­
lában tanultunk, vagy amiről Jules Verne érdekfeszítő
regényeiben olvastunk.
Fővárosa Éltország-nak Völgyalja volt, hatal­
mas nagyváros egy déli tenger öblös partján, a Sebes
nevű folyam torkolatánál. Szép tavakkal és nagy
folyókkal, regényes vizesésekkel és óriás havasokkal,
gyönyörű hegyvidékkel és mesésen termékeny róna-
ságokkal, az állat- és növényvilág minden nagyszerű
és ritka fajtájával tele volt ez a csodálatos ország. S
képzeletünk támogatása és realizálása érdekében le­
hoztuk a padlásról a bekötésre nem került képeslapo­
kat — különösen a jó öreg, bár akkor még eléggé
fiatal Nagy Miklós bátyánktól oly buzgón s oly kitü­
nően szerkesztett régi Vasárnapi Újság-nak sok-sok
példányát, s azokból kivágván a képeket — arcképe­
ket, városok látképeit, tájrajzokat, történeti- és nép­
jeleneteket ábrázoló illusztrációkat — az eredeti alá­
írások helyett miagunk gondolta megjelölésekkel láttuk
el őket.
 7

A kitalált nevekkel megjelölt arcképek Éltország

királyi háza, kormánya, közélete tagjainak képeivé
lettek — úgy hogy aztán mikor mi gyermekek egy­
más között kedves országunk történetéről, életéről
ábrándosán beszélgettünk, — s ott lejátszódott, min­
denféle kigondolt eseményeket emlegettünk: az azok
középpontjában álló szereplők már nem is ködalakok­
nak tűntek föl képzeletünkben, hanem a kivágott ké­
peken látható egyének határozott körvonalú alakjaivá
elevenedtek.
Az európai nagyvárosok egy-egy utcáját vagy
terét, nagyszerű középületeit és látnivalóit ábrázoló
képek mind-mind mesés Éltország gyönyörű főváro­
sának: Völgyaljá-nak alkotó részeivé és kincseivé vál­
tak, — s mi hosszú délutánokon, rakosgatva és ren­
dezgetve folyton növekvő képgyűjteményünket, kép­
zeletben boldogan ábrándozva bolyongtunk föl s alá,
a világ e legszebb, legnagyobb és leggazdagabb váro­
sában, s utazgattunk szerteszéjjel kedves országunk
érdekes vidékein.
Tessék elhinni: ez a kissé fellengző játék nem
volt egészen haszontalan, — káros semmiesetre sem.
Mellette nagyon pontosan elvégeztük mi iskolai mun­
kánkat is és kitűnő tanulók maradtunk mind a ket­
ten s még az ifjúsági pályázatokon is egyre-másra
nyeregettük a jutalomdíjakat és dicséreteket. Egyszer
például Zrínyi Miklós szigetvári hősi kirohanásának
lelkes elbeszélésével — persze írásban — megnvertem
azt a negyvenkrajcáros jutalmat, amit édesapánk tű­
zött ki egy családi körben meghirdetett pályázaton
s ami akkor valutáris nézőpontból is igen jelentékeny
elismerésnek tetszett nekem. Nénikém meg pláne a
szeretett Forgó bácsi (Ágai Adolf) felejthetetlenül
kedves Kis Lap-jában kitűzött nyilvános pályázaton
kapta meg a Gólyá-ról szóló ügyes leírással az első
jutalmat, egy gyönyörűséges nagy képeskönyv alak­
jában.
Azután meg testnevelő játékra is maradt elég
időnk az álmodozások mellett, hiszen rendeztünk a(
budai kis szobában olyan várbevételeket, hogy egy­
8

szer egyikünket — mint egy bástya hősi védőjét —

egyik támadó, egy dárdává minősített hosszúnyelű
seprűvel úgy belökte a szétnyitható nagy asztal belse­
jébe, hogy az elesett hős, buktában keresztültörte az
asztal vékony deszkafenekét s magára rántotta ott
elhelyezett szép ásványgyűjteményem hatalmas ame­
tiszt- és haematit-darabjait. A halasi kertben meg
olyan fogócskák és „hol az olló, komámasszony“-ok
zajlottak le, hogy utánuk ugyancsak nagy uzsonnák­
nak és bőséges vacsoráknak kellett következniük, a
nekilendült anyagcsere igényeinek teljes kielégíthetése
érdekében.
S Éltország történelmének és földrajzának, kul­
turális, társadalmi és politikai életének minél tüze­
tesebb megállapíthatása és leírása kedvéért fokozó­
dott bennünk az olvasás és tudás vágya, térképrajzo­
lási ügyességünk növekedett, írásunk tökéletesedett s
mi, ártatlan képzelődésünk aranyos bárányfelhőinek
közepette sok haszontalan időtöltést elkerültünk, a
sok rosszra vezetni szokott unalmat sohasem ismer­
tük, határozottan szellemi tornát végeztünk és gyer­
mekemlékeink kincsesházát jelentékenyen gazdagí­
tottuk.
Mily végtelenül jól esik most, életpályánk immár
lefelé menő vonalában — annyi hajunkszálának és
annyi illúziónknak elvesztése után — vissza-vissza-
gondolni a hatalmas Éltország vígan pezsgő, boldo­
gan folyó életére s a régi képek képzetét lelkűnkben
fölfrissítve, magunk elé varázsolni az alakokat, akik
ennek a tulajdonképpen sohasem létezett, de igazá­
ban soha el nem múló országnak sorsát intézik. Élt-
ország sohasem élt e földön, de sohasem múlik el a
képzeletből, míg csak gyermekek vannak, akik játsza­
nak és ábrándoznak.
De a mai gyermekeknek — kiknek dúsan patakzó
fantáziája szintén nem fér el a valóság szűk medré­
ben — nem kell egy ismeretlen óceán sohasem léte­
zett szigetére vándorolniok, ha szép, hatalmas, füg­
getlen birodalomról készülnek álmodozni, s nagy tar­
tományokat benépesíteni a honszerző ősök kései iva-
 9

dékaival. Szedjék elő ők is a régi képes újságokat,

amelyek az ezelőtti — nem is olyan régi — szép Ma­
gyarország jeles embereinek, gazdag városainak, gyö­
nyörű tájainak képét ábrázolják, rajzolgassák nagy
Magyarország térképét — esetleg kiszélesítve a rajzot
annak a dicső korszaknak emlékei nyomán, mikor
Nagy Lajos királyunk idejében három tenger mosta
a magyar hazát — s ez a szép „játék“ még sokkal
hasznosabbá válhatik, még gazdagabb gyümölcsöket
teremhet, mint a mi „éltországosdink“. Mert nem­
csak hogy fejlődésre hivatott és fejlesztésre érdemes
képzeletük nyer vele gazdag táplálékot, hanem mind­
jobban belenevelődnek a gondolatoknak és érzések­
nek abba a világába, amely azután a való élet terén
olyan szándékokat és törekvéseket érlel meg, amelyek
az egyelőre csak elképzelt nagy országot valósággal
megszerzik a későbbi nemzedékek számára.
A gyermekeknek játszaniok és ábrándozniok min­
dig kell. De ma olyan időket élünk, hogy az emberi
élet és szellem minden tényezőjét bele kell fognunk
egy szent, nagy gondolatnak jármába. Mi, öregek,
boldogult és boldog gyermekkorunkban, szabadidőnk­
ben játékaink során szabadon fantáziálhattunk a
nagyhatáru Éltországról, Völgyalja gyönyörű váro­
sáról és a hatalmas Sebes folyóról. A mai gyermekek,
ha gondtalanul játszanak is: Nagy-Magyarországról
gondolkozzanak, egyelőre arról szőjjenek tarka álmo­
kat, hogy azután felnővén, minden erejükkel annak
megvalósításán munkálkodjanak.
A mi játékaink Éltországa sohasem volt e vilá­
gon — csak egykori képzeletének emléke él töredéke­
sen lelkünk mélyén, — de unokáink álmainak Na^v-
Magyarországa el fog jőni e világra, ha Isten úgy
akarja, s ha a mostani nemzedék pártos viszálykodás­
sal és másképpen is téves utakon bolyongással el nem
tékozolja botorul a biztató reménység gazdag kincseit..
(1922)
 N yolc szál rózsa.
— Egy jó tanár emlékezete. —

A csöndes Buda legcsöndesebb részén, a farkas­

réti szép temetőben állottam nemrégiben — derűs, de
hideg télközépi napon — egy ravatal mellett, a halot-
tasházban. A ravatalon még le nem zárt koporsó,
benne ennek az örökkévalóság végtelen óceánjára in­
duló kis hajónak néma utasa: diisfürtü, hatalmas sza-
kállu, a halálban is nyugodt és szelíd vonásu kedves
öreg ember — mellén összekulcsolt kezeiben nyolc
száraz rózsaszállal. ..
Ezt a nyolc rózsát — virító, mosolygó korukban
— a múlt nyár elején kaptuk volt mi, öregedő bácsik,
mikor egykori érettségi vizsgálatunk negyvenedik év­
fordulóján megjelentünk a budai II. kér. főgimná­
ziumban, s az üdvözlésünkre kivonult kedves ifjú
diáksereg nyolc osztálya egy-egy rózsával ajándéko­
zott meg bennünket, öreg diákokat. Mi pedig — min­
den nagyobb összebeszélés nélkül — fölkerekedtünk,
s elmentünk abba a fehérvári-úti nagy-nagy házba,
melynek legmagasabb emeletén lakott a mi egykori
tanáraink közül az, aki egyedül maradt már csak
életben közülök, a mennyiségtan és természettan ta­
nára, négy éven keresztül osztályfőnökünk. Hetvenhét
esztendő nyamta már vállait, nem mert hát velünk
tartani annak a jubiláris napnak fáradságaiban és
izgalmaiban — azért kerestük tehát mi föl őt, és a
kapott nyolc szép rózsaszálat átadtuk neki, mondván,
hogy az őt illeti, ki olyan buzgó, olyan hozzáértő,
 11

olyan szeretetteljes kertésze volt a mi életünk verő­

fényes tavaszának.
És az öreg tanár átvévén a rózsákat, könny szö­
kött szemébe, nem is igen tudott a meghatottságtól
sokat mondani, de mikor megindult hangon azt re-
hegte, hogy: köszönöm — és az alkonyra hajló nap
búcsúzó sugara bevilágított az ablakon: mintha glória
fonódott volna feje fölé annak a kedves öreg ember­
nek, aki hosszú évtizedeken keresztül nem tett egye­
bet, mint hogy a kötelességét teljesítette, s nem kapott
érte egyéb jutalmat, .mint néhány rózsaszálat. ..
Édes Istenem! Ha mindenki úgy teljesítené a
sorstól rábízott kötelességeket, mint ahogy az a mi
kedves öreg tanárunk ellátta a magáét — mindenki
homlokára odaillenék a fénykör gyönyörű ékessége.
De hát ebben a mai rút, önző, tülekedő, rideg, hamis
világban alig-alig láthatunk glóriát egy-egy tisztes
homlokon . . .
Ha pedig pályája végén mindenki olyan jutalmat
kapna, mint az az öreg tanár kapott az ő egykori
tanítványaitól: bizony mondom, büszke és boldog le­
hetne mindenki, mert a legszebb, a legdrágább, a leg­
ritkább jutalmat jelentették azok a mosolygó fehér
és piros rózsák — képviselőiként és szószólóiként az
őszinte hálának, az igaz szeretetnek. (Ó, miért van
ezekből olyan kevés, ezen a földi világon, hogy csak
alig-alig jut belőle valakinek! . . .)
A derék öreg tanár tudta és érezte ezt. A nyolc
rózsa hát hervadtéban sem került szemétre — az
öreg úr megszárította, megőrizte őket, sokszor szere­
tettel nézte, szelíden meg-megsimogatta a fakulni
kezdő szirmokat, s mikor aztán a halál rátette a maga
hideg csontváz-kezét az öreg tanár szívére, s meg­
állóit annak verése, — akkor azok a gyengéd női
kezek, mik az öreg nagybácsit élete utolsó szakában
annyi szeretettel támogatták és ápolták: összefonván
a halottnak merevedő ujjait, közéjük helyezték a be­
fejeződött földi pálya mindennél szebb jutalmát és
mindennél ragyogóbb ékességét: a régi tanítványok
12

évtizedek homályán átvilágító meleg érzésének

virágait.
Mikor pedig most ott állottam a nyitott koporsó
mellett, s könnybelábbadó szemeim a halottasház
nyomasztó homályában mintha semmit sem láttak
volna e földi világ tárgyaiból és alakjaiból — a múl­
takba tekintő lelki szemeim előtt valami nagy vilá­
gosság támadt, s csudálatosán éles körvonalakban
két jelenet rajzolódott elém.
Az egyik jelenet képe elsőosztályos kis diák­
korom halványodó emlékei közé vitt vissza — a má­
sikban mint érettségire készülő ifjú állottam mostani
én-em előtt.
Nem nagy dolgok, sokak szemében talán jelen­
téktelen semmiségek azok, amiket én most itt elmon­
dok. Apró diák-emlékek csupán, de én érz&m, hogy
van bennük valami erősen jellegzetes vonás — mit
talán lelkembe való belegyökerezésük is bizonyít —
és nem árt, ha ezeket a kis emlékeket nem zárom el
tovább is lelkem kincsesházának egyik parányi, rej­
tett fiókocskájába, hanem elmondom másoknak is az
említett két jelenet igen egyszerű történetét, tanulsá­
gait, elgondolkozásra való anyaggal szolgálva vele.
Mikor én — majd hogy nem ötven éve már —
latin iskolába kerültam, a budai gimnázium még fönn
a Várban volt, igaz, hogy utolsó esztendejét élve
abban az iskola-téri régi piarista-épületben, amelynek
ódon falai közt most, ha jól tudom, a Szilágyi Erzsé­
betről nevezett leánygimnázium székel — az a derék
iskola, amelynek P'etőfi-Önképzőköre nevében már
kétizben kopogtatott be a Kisfaludy-Társasághoz egy
rózsásarcu, kedves leányka, szerényen jelentve, hogy
bár a hivatalos nagyhatalmak nem engedték meg a
formaszerü gyűjtést, ők egy még nagyobb hatalom­
nak, a szívük érzésének engedve, mégis összeszedtek
miaguk közt egy kis — de, s ezt én mondom: nem is
olyan kicsiny — adományt a „nagy ta n árin ak ,
Beöthy Zsoltnak síremlékére. (Ezt csak így közbe-
vetően jegyeztem meg, csupán azért, mert sokaknak
jól fog esni, azoknak a széplelkü leánykáknak talán
 13

még jobban, — nekem pedig, aki ilyen dolgokban

nagyon önző vagyok, bizonyosan a legeslegjobban.)
Én tehát, mint tízesztendős diák-gyerkőc, annak
ai mohosfalu, ósdi épületnek nyilt folyosóján szalad­
tam sebesen — hosszú plajbásszal a szájamban. Két­
felé fésült hosszú, sűrű, szőke szakállával egyszerre
csak elém került egyik fiatal tanár úr — az, aki most
koporsójában a mi rózsáinkat tartotta mozdulatlan
kezében — s megállított. Persze, hogy megijedtem.
De csak egy pillanatra. Mert a tanár úr valami felejt­
hetetlenül kedves, megnyerő tekintettel nézett rám,
jobbját az én buksi fejemre tette s ilyenformát
mondott:
— Kis fiam, vedd ki a szádból a plajbászt. Látod,
szaladtodban el találsz esni, a plajbász beleszalad a
torkodba, akár meg is halhatsz.
Természetesen nyomban kikaptam fogaim közül
a frissen hegyezett iront, a jó tanár bácsi pedig még
ezt tette hozzá szavaihoz:
— Akármit csinálsz, fiacskám, gondold meg,
hogy jól van-e téve, nem származhatik-e belőle köny-
nyen baj . . .
Ezzel elbocsátott. És ez majdnem félszázaddal
ezelőtt történt. És ez alatt a félszázad alatt nekem leg­
alább félezerszer fülembe csengtek a tanár bácsi bölcs
szavai. Sokszor már talán nem is merült föl képzele­
temben annak a jelenetnek a képe, — de annak a
figyelmeztetésnek eredménye életelvként edződött bele
lelkembe. És gyakran, igen gyakran, — mikor valamit
tenni akarván, hosszabb megfontolás után elálltam
tőle és később bebizonyosodott, hogy ezzel nagy kel­
lemetlenségtől, talán bajtól, néha éppen veszedelem­
től menekültem meg: mindig eszembe jutott a régi
gimnázium folyosóján gondtalanul szaladó kis diák
és azt mondtam magamban:
— De jó, hogy most is kivettem a szájamból azt
a plajbászt I . . .
. . . A másik jelenetben már nagy diák voltam,
tánciskolát végzett, sőt a szerelem iskoláját járó ifjú,
mert már harmadik ideálomnál tartva, ontottam az
14

önképzőkörben és azon kívül is, egészen magánhasz­

nálatra, a szerelmi alanyi költészet lángoló és epedő
termékeit. Matematikai óra folyt, derék jó tanárunk
minden elismerésre méltó buzgalommal és odaadással
vezetett le egy rettentő nehéz és hosszú tételt a fekete
táblán — nála megszokott, de egyébként csudálatosán
rendes írással és rajzokkal, — én meg kinéztem az
ablakon a Dunára, Isten tudja miről gondolkozva.
A tanár úr észrevette ezt s csendes, szelíd szavá­
val — mintha most is hallanám, pedig hajh, fájdal­
masan tudom, hogy nem fogom többé hallani soha,
soha — rámszólt, hogy miért nem figyelek?
S engem — aki pedig igazán nem voltam rossz
fiú, otthon is gondos, sőt szigorú nevelésben volt
részem (legyen áldott drága szüleim emlékezete) —
abban a pillanatban megszállott a diákos nyegleség
rossz szelleme s pökhendi módon azt vágtam vissza:
— Nekem ez a tétel nagyon magas, úgy sem
érteném . . .
A tanár úr nem förmedt rám, nem szidott, nem
büntetett meg — inkább elhallgatott néhány pilla­
natra s valami igen-igen szomorú tekintettel nézett
rám. Benne volt ebben a nézésben minden fájdalma,
talán gyötrelme is annak a tudatnak, hogy: ime, én,
a tanár, minden erőmmel azon vagyok, hogy tanít­
sam ezeket a fiúkat, pallérozzam értelmüket, ellássam
őket utravalóval az életre — s minden szándékom,
igyekezetem hiábavaló, minden tanításom kopár szik­
lára hullott mag csupán . ..
Egészen bizonyos, hogy a szegény jó tanár úr
finom lelkét ilyenforma gondolatok töltötték el és
keserítették meg.
Én pedig, amint tekintetem az ő néma pillantá­
sával találkozott — elisápadtam s éretlen nyeglesé­
gem mámora nyomban elpárolgott — de lelki erőm
nem volt, hogy nyomban vezekeljek.
Csöngettek, az óra befejeződött, a tanár úr ki­
ment — mi indultunk hazafelé. Pajtásaim évődtek
velem szokatlan hallgatagságomért s én szinte bete­
gen támolyogtam haza. Még éjszakám is rossz volt,
 15

— szégyeltem magamat, magam előtt. Efféle érzés

nem akkor zavarta bensőmet utoljára, sok hasonlóban
volt részem, életem különböző állomásain — de
mondhatom, sem azelőtt, sem azóta nem volt egyet­
lenegy pillanatom sem, almikor olyan kicsinynek,
olyan rossznak éreztem volna magamat, mint akkor,
megbántván azt la tanárt, aki igazán értünk élt, fáradt,
dolgozott s aki engem — mert lelkem rejtekeinek eme
mostani nyitogatásai során ezt is elmondhatom —
különösen szeretett.
Másnap reggel, a tanár úr órája előtt, kiálltam
(a zárt folyosóra, az osztály ajtaja elé, s vártam a
tanár úr jövetelét. Jött, én eléje léptem s azt mond­
tam neki — kissé elcsukló hangon:
— Bocsásson meg tanár úr a tegnapiért. Nagyon
ripők voltam . , .
Többet nem tudtam mondani, nem is akartam.
A tanár úr pedig most nem a fejemre tette áldott ke­
zét, mint nebulókoromban, a plajbászos jelenet során
— hanem megfogta jobbomat, megszorította, pár per­
cig nem is eresztette el, aztán megszólalt. Nem tett
szemrehányást, erkölcsi prédikációt sem tartott, csak
— hangjában az őszinte megindulás halk rezdülésével
— ezt az egy szót mondotta nekem:
— Köszönöm . . .
De ebben az egy „köszönöm“ szóban én meg-
éreztem, hogy a tegnapi nagy fájdalom bensőséges
örömmé változott a tanár úr lelke mélyén, én igaz
megbánásommal valósággal boldoggá tettem őt.
Ez az érzés aztán boldoggá tett 'engem is — és
pedig nemcsak azért, mert lelkem egy foltját sikerült
letörölnöm, hanem azért is, mert jobban, mint valaha,
beletekinthettem egy szeretetben gazdag szívbe, olyan
gazdagba, amilyennel nem sokkal találkoztam az em­
beri szívek nagy birodalmában .. .
Sohase felejtettem el ezt a jelenetet. Mindig
eszembe jutott, valahányszor én megbántottam vala­
kit — bizony, elég sokszor — és valahányszor engem
megbántott valaki — bizony, szintén nem kevésszer.
Az ember lelke a haladó korral rendesen inkább javul
16

(nem ügy, mint a testi porhüvely, ami bezzeg rom­

lik) — s ha az én lelkem is javult (lohadván benne
az irigységnek, önzésnek s «más egyéb gonosz indulat­
nak füstös lángjai): hát ebben a javulásban nagy
része van annak a most leírtam röpke jelenetnek, e
jelenet hatásának és emlékének, az én forrón szere­
tett, kedves, jó tanárom finom lelke felém sugárzá­
sának.
— Köszönöm, — mondotta ő tavaly is, mikor
átvette tőlünk a rózsákat.
S mind a két köszönő szóból annak a szerény,
de nemes, fölemelő önérzetnek fénye csillant elő,
mely a lélek fenekén azt mondatta a tanár úrral:
— Nem éltem hiába!
.. . Csuda-e, hogy égetően fájdalmas könnyek
tolultak szívem mélyéből a szemembe, mikor ez esz­
tendő első hónapjának utolsó napján ott álltam a mel­
lett a koporsó mellett, melyre aztán csakhamar rátet­
ték a födelet.
Oh, annak a koporsónak a födelén mily sok ked­
ves emléket és mennyi fájdalmas érzést keltett ben­
nem az az aranybetűs felírás:
Miálovich Mór — élt 77 évet.
(1924)
 Egyetemi emlékek.
i.
Éppen az idén telik be negyven esztendeje, hogy
„gólyádként az egyetemre kerültem — telve azzal a
fölemelő érzéssel, hogy ia leérettségizett ifjú a leg­
boldogabb ember és a legnagyobb úr a világon.
Legelső egyetemi emlékeim az öreg Wurmb bá­
csihoz, az akkori kvesztorhoz szállanak vissza, aki
magyar szájjal nehezen kimondható német nevét ma­
gyar ruhával igyekezett paralizálni — amit különben
sokkal jobban elvégzett zsinóros zekéje alatt dobogó
magyar szíve. A beiratkozásnak az akkori rettenete­
sen szűk helyiségben előállott gyötrelmeit az örök
mosolyu Wurmb bácsi tréfálkozása, biztatgatása.
kedveskedése szinte elfeledtette velünk. Most is sze­
retettel gondolok vissza rá, mint mindjobban ritkuló
mintaképére azoknak a tisztviselőknek, akik felada­
tukat — nagyon helyesen — úgy fogják föl, hogy
nem a közönséget teremtette az Isten ő érettük, ha­
nem őket állította sorsuk és a felsőbbség a publikum
szolgálatára, s akik tudják, hogy nekik nem az a hi­
vatásuk, hogy rideg közönnyel, vagy éppen kaján in­
dulattal nehezítsék az ügyek lebonyolítását, hanem
inkább jóakarattal támogassák a feleket. Hejh, ha
mindenki így gondolkoznék és viselkednék a hivata­
lokban, nem volna olyan keserves dolog az odajárás
— még a telefonálás sem . . .
Közbevetőleg hadd emlékezzem meg — megin­
dult szívvel — a jó Wurmb bácsi fiáról is, akivel pár
S zábx K ároly: E m lékek. o
18

évvel később ismerkedtem össze az egyetemen. De ő

filozopter lett — később, férfikorában, mikor pajtás­
ságunk meleg barátsággá erősödött — a palaeontolo-
giának, vagyis őslénytannak lett országos nevű műve­
lője, s mint egyetemi tanár halt meg, eléggé fiatalon,
húsmérgezést kapván utazás közben — vese-velőtől
— egy vasúti vendéglőben, ő nevét már gyermekko­
rában megváltoztatta s a Lőrenthcy Imre névnek szer­
zett becsületet, a haza határain túl is.
A másik alak, aki a jó kvesztor után emlékeze­
temben feltűnik a négy évtized szemhatárán, az egye­
tem kopott folyosóján: szintén egy öreg „bácsi“ —
mert mi így hívtuk Majdán-t, a jogi kar ősz pedel­
lusát. ő nem volt mosolygós ember, inkább komoly
magatartási!, de tisztes és szintén jóindulatú, aki szí­
vesen segített az ügyes-bajos jogászokon, ha index-
aláiratásban, kollokválásban, vizsgázásban s mi egyéb­
ben fáradoztak. A pedellus a diák-életnek mindenha
számottevő epizódalakja volt — diák-történetek során
az irodalomban, még a színpadon is elégszer megje­
lenik — lehetetlen lett volna hát e sorokban az em­
lékezésnek legalább egy meleg sugarát nem vetnem
Majdán bácsi kedves alakjának halványodó körvona­
laira.
Első rektor magnifikuszom a szerény megjele­
nésű, szinte alázatos modorú derék Bita Dezső, a hit-
tudományi kar Benedek-rendi jeles professzora volt,
aki rektori székét a tudomány szabadságáról szóló
értekezéssel foglalta el. Nem tudom, hogy a régi idők
általában sűrűbben produkálták-e a szelid lelkű,
finom érzésű embereket — de ime, Ritáról szólva,
megint olyanról emlékezem hálával, szeretettel. Rek-
torsága után nem igen akadt vele az életben dolgom,
de találkoztam vele, sétái közben, évtizedeken át gyak­
ran. S valahányszor tisztelettel üdvözöltem, mikor
már ő lassacskán, bár keveset változva, pátriárkává
lett, s az én „díszeim“ is (ha ugyan a hajfürtök így
nevezhetők) „hullani“ kezdtek — ahányszor csak
láttam a szelid képű Bita Dezsőt: jóságos tekinteté­
ben mindig tükrözni láttam azokat a jó időket, ami­
 19

kor az emberek még szerették egymást. S mikor né­

hány éve, nyolcvanadik esztendején már túl, örökre
elhagyta földi sétáit a kedves öreg, s elment oda,
ahol a szeretet sohasem szűnik meg: elhunyta híréi
megilletődéssel olvastam, s emlékezetére áldást re-
begtein.
A csöndes, szelid rektor után bezzeg eleven tem-
peramentumu dékán elé jutottam elsőéves jogászko­
romban. Pulszky Ágost — vulgo Guszti — volt az,
az akkor úgynevezett „észjog“-nak félelmetes hírű
tanára. A félelem megokolt volt, ha valaki elővette
az ő előadásai nyomán kiadott kőnyomatos jegyzete­
ket, hogy azokból készüljön vizsgálatra. Hiszen ta­
gadhatatlan, hogy a „kis“ Pulszky nagyon okos em­
ber volt — aki állítólag azért adta magát az észjogra,
mert e stúdiumból egykor megbukott volt, s kemény
fejében akkor szülemlett meg az e csorba kiküszöbö­
lésére irányuló elhatározás. De nem lehet eltagadni
azt sem, hogy azok az észjogi jegyzetek a magyar
stílus és a világosság tekintetében jóformán több kí­
vánni valót hagytak fenn, mint amennyit ő kívánt
tőlünk, belőlük. Véget nem érő, s éppen azért bizony
a süldő jogászocskák előtt sokszor érthetetlen definí­
ciói közbeszédnek és közrémületnek tárgyai voltak a
folyosókon és a jogász-kávéházakban. A „jogi sze­
mély“ definíciója — talán ötven sor, egy mondatba
gyömöszölve — most is ijesztő árnyként kisérti emlé
kezetemet. Ezt a definíciót betanulni és szóról-szóra?
fújni: bravurszámba ment. Én is tudtam éveken ke­
resztül, de most már annyira elmosódva ködlik em­
lékeim között, hogy inkább vidáman, mint borzadály-
lyal gondolok rá vissza.
Azon a féléven kívül, amikor Pulszkynak az
egyetemen hallgatója voltam, tiz év múlva az életben
még egy fél esztendőre összekerültem vele. Én akkor
már koncipista voltam a kultuszminisztériumban, s
ő a felejthetetlen Eötvös Lóránt miniszter oldalán
odajött államtitkárnak. Hivataloskodása csak félévig
tartott, de mert éppen az egyetemi osztályban dolgoz­
tam, melynek ügyei iránt ő különösen érdeklődött,
2*
20

— elég sokat érintkeztünk. Itt már észjogi meghatá­

rozásai nem gyötörtek s így nagyon kedvesen em­
lékszem vissza arra az időre, mit egyébként a közös
főnökünkre, Eötvös Lorántra, a legkedvesebb és leg­
finomabb emberek egyikére való emlékezés fénye tesz
előttem ma is ragyogóvá.
Felsorakozván emlékemben egykori tanáraim: a
sort voltaképpen Vécsey Tamás nyitja meg, az első
éves jogászok fő stúdiumának, a római jognak pro­
fesszora. Az ő ajkairól hallottam az első szót az egye­
temi tanteremben. S előadása nyomban megragadta
nemcsak érdeklődésemet, hanem szivemet is. Vécsey
mindig állva beszélt a katedrán, ezzel is ünnepiesebbé
téve előadását, mely tartalmának lebilincselő érdekes­
sége mellett formailag is a legmegkapóbbak közé tar­
tozott. Mai divat szerint talán azt mondanák az ilyen
kissé szónokias előadásra, hogy pózolás. Mi akkor,
mikor még a parlamentben is nem a ma szokásos*
durva, személyeskedő hang volt otthonos, hanem a
régi világ klasszikus szónokai voltak a követett min­
ták — hol szent áhítattal, hol nemes felhevüléssel hall
gattuk a nyájas arcú, behízelgő hangú Vécsey beszé­
dét. Tanterme mindig tömve volt, s mi az első sorok­
ban szorgalmasan jegyeztünk és óra után is gyak­
ran ott maradtunk egy-egy fejezet vagy tétel megvita­
tására. Ezeket a vitákat nagy előszeretettel tartotta a
mi kedves tanárunk, s talán nem veszi rossz néven,
immár megdicsőült szelleme, ha megsúgom, hogy
néha bizony mi — érdemeket szerzendő — olyan kér­
déseket vetettünk fel, felvilágosításokat kérve, ami­
ket voltaképpen értettünk, s amikre előre jól elké­
szültünk. Azt gondoltuk, hogy imponálni fogunk a
tanár úrnak, ha azokhoz a kérdésekhez is ilyen ala­
posan hozzá tudunk szólni, amiket nem értünk. Meny­
nyire tudhatjuk hát azokat, amiket — értünk!
No de ezek ártatlan diák-tempók voltak. Én há­
lával gondolok ma is Vécseyre, aki jogászpályám kü­
szöbén megkedveltette velem az egyetemi tanulmá­
nyokat, s tanításával, példájával, magatartásával be­
lénk plántálta azt á felfogást, hogy az életet és benne
 21

/a munkát ne ridegen nézzük és ne közönyösen ve­

gyük, hanem bizonyos lendület vezessen bennünket,
a tartalom igazsága mellett a formák szépségére is
súlyt vetve.
Az elsőéves jogászoknak másik főtárgya az egye­
temes európai jogtörténet volt. Ennek tanárai — pár­
huzamos tanszékeken — nagyhírű tudósok voltak:
Hajnik Imre és Wenzel Gusztáv. Én Hajnikhoz sze­
gődtem, Wenzel előadásait később hallgattam, másik
tárgyának: a magánjognak köréből.
A kissé zárkózott természetű Hajnik — ellentét­
ben a közlékeny és tréfálkozni szerető Wenzel pápá
val a legkomolyabb emberek egyike volt, akivei
csak valaha érintkeztem, a kedveskedésnek úgyszól­
ván egészen híjával. De nagy tudása lefegyverezte az
embert. Előadása talán magasabb színvonalú, könyve
— a középkori alkotmány- és jogfejlődést óriás ké­
szültséggel és nagy elmeéllel magyarázó egyetemes
jogtörténetnek az Akadémia által is megkoszorúzott
első kötete — talán nehezebb is volt, hogy sem fiatal
jogászgyerekek zavartalanul élvezhették s egészen
megérthették volna. Am beszéde és írásai elárulták,
hogy a magyar közjogot s nemzetünk történelmét ke­
vés ember ismeri olyan alaposan, mint ő, s mi büsz­
kék voltunk híres tanárunkra. Hogyne mondanók
ma, öregedő korunkban boldogoknak magunkat, hogy
még hallgathattuk őt, tanítványai lehettünk neki.
Wenzel Gusztáv — aki osztrák katonatiszt fia­
ként Lombardiában olasz iskolában kezdett kis gyer­
mekül tanulni, de a huszároktól csakhamar megta­
nult magyarul, — éppen a legkülönlegesebb magyar
jognak: a magánjognak lett nagyhírű tudósa és ta­
nára. Én már csak hetvenedik évén túl ismertem
meg, mikor már sok diák-tréfa központja volt. A jo­
gász lurkók szájról-szájra adták, hogy aki Wenzel
papánál vizsgázik a jogtörténetből, az különösen
ügyeljen arra, hogy ha az öreg úr azt találja kér­
dezni, — pedig bizonyosan kérdezni fogja, — hogy:
..Mondja meg nekem uraságod, mi volt az a Grágás?“
n
— akkor arra azt kell felelni, sem többet, de világért
sem kevesebbet, hogy:
— A Grágás szürke ludbőrbe kötött izlandi jog­
könyv volt.
Persze a gonosz csont vén diákok komoly kép
pel hangsúlyozták, hogy a szürke szinre és a ludbőrbe
kötöttségre különösen ügyelni kell, mert különben —
bukti!
Későbbi éveinkben, szigorlatra készültünkben.
Wenzel papa „Magánjog“-át nagy élvezettel forgatva,
jóízűen mosolyogtunk a leplezetlen kifakadásokat
tartalmazó előszón, melyben mulatságos őszinteséggel
panaszolta el a kedves öreg úr, hogy művének meg­
jelenése azért késett, mert lakása mellett tésztagyárat
építettek, abban évről-évre újabb transzmissziókat állí­
tottak fel, s a gépek zakatolása még az ő erős ideg­
zetét is bántotta, zavarta, őt a munkában hátráltatta.
Általában csupa közvetlenség, csupa szív volt az
öreg, kinél vizsgázni szinte öröm volt tekintetéből
annyi jóakarat áradt a jelöltre. Erre eleven tanú va­
gyok magam is.
A múltnak többé-kevésbbé mindent elnyelő ködé­
ből az emlékezés világánál több markáns alak válik
még ki, régi professzoraim csoportjában. Szinte lá­
tom a zord modorú, összehúzott szemöldökű, de a jel­
legzetes dunántúli hatalmas koponyák egyik legerede­
tibb példányával ékeskedő Kerkápoly Károlyt, amint
zsebredugott kézzel nehézkes léptekkel jár föl-alá a
pódium előtt s úgy prelegálja a nemzetgazdaságtant,
nem egyszer élesen vitázva ellenlábasának: Kautr
Gyulának nézeteivel.
De a rideg Kerkápoly ml kapcsolatban mégis em­
lékezem egy mulatságos epizódra. Index-aláiratás
folyt, s a morózus Kerkápoly — hogy rendet teremt­
sen a türelmetlenkedő jogászok egymást taszigáló
csoportjában — elkiáltotta magát, hogy betűrendben
sorakozzanak a jelentkezők. Én Sándor Ákos — ké­
sőbb belügyminiszteri tanácsos — barátom mellett
szorongtam, s mint jó messzi betűvel kezdődő név
 23

tulajdonosa: elszontyolodtam a tanár intézkedésén.

Csak az vígasztalt, hogy Sándor Ákos szomszédom
is velem együtt kell, hogy végigszenvedje az időt a*
mi betűnk elérkeztéig. Ám Ákosnak pompás ötlete
támadt. Akkor még sok hallgató latinul írta be nevét
indexe címlapjára, Sándor Ákos is, ilyenformán:
Achatius Sándor. S mikor Kerkápoly mély hangja
megint megdördült, hogy: „Jöjjenek az A betűvel
kezdődő nevűek“ — az én Sándor Ákosom egy me­
rész ugrással legelsőnek jelentkezett.
— Hogy hívják? — kérdi a professzor nyersen.
— Akáczius Sándornak, — vágja ki az én ba­
rátom jó magyaros akcentussal.
S a csíny sikerült, a becsapott Kerkápoly gyanút­
lanul nyomban aláírta a boldog Akáczius űr indexét.
Komorság tekintetében nem sokat engedett Ker-
kápolynak a hatatonas testű, s nem kevésbbé hatalmas
elméjű Szilágyi Dezső, akinek léptei alatt nemcsak
döngtek, hanem szinte megremegtek az egyetem
visszhangos vén folyosói. Tőle is csak féltünk. Nem
csupán azért, mert szigorú cenzor volt, hanem mert
óriási egyénisége csak imponálni tudott, vonzani nem.
Úgy áll most — így visszatekintve — emlékezetem­
ben, mint valami magános, zordon sziklaszál, mely­
nek a felhőkben elvesző feje dacol a legnagyobb vi­
harral, s szinte a villámok is visszapattannak róla, —
de mosolygó virág nem díszíti napsugarat nem is
kapó szakadékainak szélét.
Milyen más volt a kedves Plósz Sándor — pedig
szintén nem a tréfálkozó és nyájaskodó emberek faj­
tájából, — de finom, halk egyéniségének volt valami
megvesztegető varázsa, mely szeretetreméltóvá tette
őt előttünk. Váltójog-a egyike volt a legkitűnőbb
egyetemi kézikönyveknek, ami nemcsak a tudás ala­
posságával, hanem a magyarázat érdekességével is ha­
tott, s amit valósággal passzióval tanultunk.
 II.

Egyetemi éveimre emlékezve, sok kedves kép

merül föl előttem, az ifjúsági egyesületekben történt
dolgokkal s ott szerepelt társaimmal kapcsolatban.
Minden« tudomány-jk arnak megvolt akkor in a
maga segélyző-egijesülete, melynek keretében a kari
ifjúság önkormányzattal intézte a szegényebb hallga­
tók anyagi támogatására irányuló segély-akcióit. Az
egész egyetemnek, sőt az én időmben a tudomány
egyetemnek és a műegyetemnek közös egyesülete pe
dig az önképzés elősegítésének (‘óljait szolgáló olvasó­
kör volt.
A joghallgatók segélyegyesületének tevékenységé­
ben mindjárt ,,gólya“-koromban élénk részt vettem.
Erősen belesodródtam a választási küzdelembe, mely­
ből az akkor harmadéves ifj. Zichy Nándor gróf ke­
rült ki — mint elnök — győztesen. En is az ő párt­
jához csatlakoztam, különösen közös barátunk: a
szép tehetségű, de azután korán meghalt, elborult el­
mével a Duna hullámaiba temetkezett Bittó Aurél
felszólítása nyomán, aki Zichy egyik leglelkesebb kor­
tese volt. Nagy erővel és jól megalapozva folytak ak­
kor az egyetemi alkotmányos harcok, melyekből azon­
ban a durva erőszakosságok ki voltak zárva, s így
igazán nem rossz előkészítő iskola volt egv-egy ilyen
választás később, a közélet terén folytatott szereplé­
sünk számára. Abban a boldog időben még a feleke­
zeti torzsalkodás sem volt úgy divatban, mint ahogy
az később elkövetkezett, s a nagy katolikus Zichy
nemzetség sarja, meg én, az erős kálvinista-család fia
 '2~ i

— aki aljegyzővé választattam a segitőegyesületben

— meleg ragaszkodással voltunk egymáshoz, s köl­
csönös bizalommal dolgoztunk együtt az egyetemi
ifjúsági közérdek előmozdításán, igen nagy lelkese­
déssel. A fiatal Zichy Nándor — aki azután később
huszártiszt lett, de már a katonai szolgálathói is ré­
gen kilépett — nem a szónokló szerepvivők közé tar­
tozott. Ö inkább a tett embere volt, s nemcsak a folyó
ügyeket intézte buzgón, az egyesületnek az egyetem-
téri központi épületben lévő másodemeleti szűk kis
irodaszobájában, — hol óraközökben földig érő ciga­
rettafüstben vidáman kaszinóztunk, — hanem na­
gyobb alkotás emléke is fűződik nevéhez: az Imre-
utcai diákotthon létesítése.
Az ifjúsági egyesületekben szerepelt diákok közül
sokan váltak ismert nevűekké később a közéletben.
Az egykorú csoportképről most is rám mosolygó ró­
zsásarcú ifjú Tóth János ma, bizony velem együtt
megöregedve, mint miniszterviselt ember, elnöke a
földbirtokrendező legfőbb bíróságnak. Rakovszky
Géza, később az Olvasókör elnöke, aztán jeles ügy­
véd, de fiatalon meghalt, — Kmety Károly, ma a köz­
jog egyetemi professzora, Szomjas Lajos földmivelés-
ügyi minisztériumi államtitkár, a temperamentumos
Fabró Henrik, a képviselőházi gyorsiroda főnöke,
Boda Dezső, a későbbi híres főkapitány, mind szó­
vivők voltak az ifjúsági mozgalmakban.
A segitőegyesületi irodában melegedtem össze —
bevételek és kiadások hideg számolgatása közben —
a velem egykorú Hertelendy Lacival, ki másodéves
korunkban ellenőre lett az egyesületnek, míg én pénz­
tárosa voltam, s kivel később a kultuszminisztérium­
ban is együtt szolgáltam. Onnét azonban ő — már
mint Csáky Albin gróf veje — csakhamar kiment
főispáni titkárnak Szepesbe, aztán képviselő lett,
majd visszajött a minisztériumba közalapítványi
igazgatóként, de eléggé fiatalon meghalt szegény. Na­
gyon szép fiú volt, megnyerő modorú, csendes, de
pompás humorú és — mint nagynevű ipa, aki a leg-
tiszteletreméltóbb egyéniségek közé tartozott, hang­
26

súlyozottan kiemelte, mikor veje halála alkalmából

kondoleáltam neki: „hasznos ember volt“. Ez a leg­
szebb és legnagyobb dicséretek egyike, amit n közélet
bajnokáról el lehet mondani.
Akkor még nemcsak a lelkes ifjúságnak, hanem
a nagyközönségnek is élénk érdeklődése mellett tör­
tént halottak napján a közéleti nagyságok sirjainak
megkoszorúzása az egyetemi ifjak által, lelkes beszé­
dek kíséretében. Az 1860-ban, egy hazafias tüntetés
alkalmával a rendet csinálni akaró katonaság golyói­
tól megsebesített és sebeibe több nap múlva vértanú­
ként belehalt Forinyák Géza joghallgatónak, a daliás
Forinyák Gyula altábornagy öccsének sirja fölött
mindig a jogász-segítőegyesület megbízottja beszélt,
s másodéves koromban én voltam a kijelölt szónok.
Abban az időben ezeket a beszédeket még közölték a
lapok — papiros több volt, nagy halott kevesebb,
mint ma — s különösen az Egyetértés lepedőszerü
hatalmas oldalain olvashattunk másnap rőfös tudó­
sításokat az egyetemi ifjak temető-járásáról. Negyed­
éves koromban pedig a űedit-mauzoleumról szóno­
koltam, s Isten őrzött, hogy a beszéd hevében le nem
léptem a sirbolt lépcsőjének párkányáról, — ami elég
nagy puffanással járt volna.
Nevezetes szónokló ünnepet tartottunk mindig
március 15-én az Egyetem-téren. 1885 tavaszán én
választattam meg — hosszas és szenvedelmes kortes­
kedések és ellenkorteskedések után — az ifjúság szó­
nokává. Erre persze akkor is büszke voltam, de most,
így visszatekintve, még inkább az vagyok, ha arra
gondolok, hogy az én főkortesem Négyesy László
volt, akkor negyedéves bölcsészethallgató, ma iro­
dalmi közéletünknek s az egyetemnek egyik kiváló
vezéralakja, kinek fáradságot nem ismerő lelkes agi
tációja folytán vált reám nézve lehetővé, hogy azon
a hűvös márciusi napon, egy szál kabátban, igaz,
hogy a húsz esztendő ifjúi füzétől hevítve, döröghet­
tem a tér közepén felállított emelvényről a zsarnok
önkény ellen, s idézhettem a márciusi ifjak szellemét.
Egy ilyen márciusi alkalommal ismerkedtem meg
 ‘2 T

Reviczky Gyulával, a Pún halálá-nak korán elhalt

nagytehetségü költőjével, kit ünnepi vers írására fel*
kérendő, küldötségileg kerestünk föl egyik kávéház­
ban. Szegény Reviczky kopottas öltözetéről a földi
nyomorúság, fakó arcáról az e nyomorúságból való
végleges megszabadulás közelsége szólt némán felénk
s én erősen megilletődtem, mikor a bágyadt szemek­
ből kivillanó röpke mosoly azt látszott mondani a mi
beszédünkre: „A világ csak hangulat. . . “
Elevenen emlékezem egy, az olvasóköri életben
akkortájt nagy izgalmat keltett epizódra. A kör iro­
dájában perselyt helyeztek el, a nem sokkal azelőtt
megalakult EMKE — az erdélyi részek nemzeti kul­
túrájának emelésére létesült hazafias egyesület — ré­
szére való gyűjtés céljából. A persely már jó ideje ott
lógott, gyiildögéltek bele az adakozók hatosai és kraj-
cárkái, mikor egyszer egyik társunk: Platthy György,
a későbbi tevékeny városatya és buzgó honiatya, a
legutolsó országgyűlésen az úgynevezett Bizony-pú.rt
fő-fő mozgatója, — azt indítványozta, hogy a begyűlt
pénzből az EMKE mellett juttassunk a FÀÎKE-nek, a
Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület-nek is.
Ebből aztán heteken át tartott eszmecsere, vita, össze-
különbözés támadt. Platthy — már akkor is igen jó
és kitartó szónok — gyönyörű érveket sorakoztatott
föl a tagadhatatlanul minden dicséretre méltó és min­
den támogatásra érdemes FMKE mellett, én meg,
mint az ellenpárt vezére, arra a jogi álláspontra he­
lyezkedtem, s amellett kardoskodtam, hogy az eddig
befolyt pénz, amely kifejezetten az EMKE javára
gyüjtetett, az adományozók akaratának köteles tisz-
teletbentartásával mind az EMKE javára fordítandó,
s ha akarunk a FMKE-nek is gyűjteni, — ami igen
helyes dolog lenne — az csak egy ezután megindí­
tandó mozgalom során lehetséges. A dolog közgyűlés
elé került, tüzes szónoklatokat vágtunk ki, pro és
kontra, — Szászy Béla, a mostani igazságügyi állam­
titkár, már akkor is Themis rigorózus híve, engem
támogatott, — de bizony végre mégis a Platthy pártja
győzött . . . Istenem! Azóta elvesztettük Erdélyt is,
:‘_>S

a Felvidéket is és a romokon busongva, megindult;

lélekkel gondolhatunk vissza szónoki kedvtől duzzadó
ifjúságunk szép idejére, amely szegény hazánknak
is olyan szép korszaka volt. Bár működhetnék ma is
EMKE, FMKE, mily örömmel nyujtanók támogatá­
sunkat mindkét intézménynek, vita nélkül! . . .
Negyedéves koromban az olvasókörben — mi­
kor annak elnöke, s ezzel az ifjúság vezére Szomjas
Lajos volt — a matinék elnökévé választattam. E mi­
nőségemben kedvemre áldozhattam irodalmi pasz-
szióimnak, de épp olyan sok szaladgálás után tud
tam csak összeállítani a magam szerelmes versein
kívül a matinék műsorát, mint ahogy azzal most,
sok évvel utóbb, vesződöm a Kisfaludy-Társaságban.
Hiába, a poéták — akár ifjak, akár öregek — nehéz
emberek, nem könnyen állnak kötélnek.
Visszagondolva ezekre az egyetemi matinékra,
miket hol egy tanteremben, hol az Akadémia föld­
szinti Kisfaludv-termében. hol meg a vármegyeház
nagytermében tartottunk, egy-egy vasárnap délelőt
tön, a megénekelt szerelmes leánykáknak és ,.kapcsolt
részeikének: mosolygó mamáknak és komoly papák­
nak. kiváncsi barátnőknek és tüzes vetélytársaknak
élénk részvétele mellett, az emlékezetemben felidézett
műsorok egyes pontjait, s a nyomukban felzúgó taps­
vihart mintha most is hallanám.
A ,,hollómezei“ előnevű nemes Petrikás-család
ifjú tagja — akkor bölcsészethallgató, ma Petri Mór
néven a tanügyi igazgatásnak érdemes munkása, s
annyi sok szép szonettnek finom érzékű Írója — gyak­
ran olvasott fel költeményeiből, amelyek már akkor
is számot tettek, az egyetem falain túl is, a népszerű
Képes Családi Lapok, de még a kedves Vasárnapi
Újság hasábjain is. Határozott költői tehetség volt
Fábián Géza is, — úgy tudom, a Fábián Dániel egy­
házi író és református lelkész családjából — ki
azonban hamarosan eltűnt szemem elől, azt sem tu­
dom, mi lett belőle, azt sem, hogy él-e még, de egv-
pár megkapóan szép versének: az Alvó rózsák című­
nek, meg a bánatos öregasszonyról szólónak. — aki­
 20

nek fia ott maradt volt Nagy-Sarlónál — több sora

még ma is fülembe s szivembe cseng.
Egy kedves jóbarátomnak, — ki később néhány
éven át szeretett kollégám volt a kultuszminisztérium­
ban, —- az ifjan, még a harmincon innen elhalt Je­
szenszky Béla bárónak neve is megfordult a matinék
műsorán. Tőle már gimnázista korában jelent meg
egy kötet Ifjúkori kísérletek címen, egyik osztálytár­
sától sajtó alá rendezve, s később tragédiát is írt —
akadémiai pályázaton is figyelmet keltve — Marti-
nuzzi-röY, amely tárgyon minden ifjú drámaköltőnek
jóformán úgy át kell esnie, mint minden gyereknek
a bárányhimlőn. Nagyon szép tehetségű fiú volt, kár.
hogy olyan korán kidőlt.
Papp Zoltán, — a Dorozsmai szélmalom és az
Iszogatok, dalolgatok kezdetű nótáknak későbbi híres
költője és szenvedélyes függetlenségi politikus, — az
úgynevezett „öreg“ jogászok egyike, már abban az
időben sem siker nélkül vívta az eget, magyaros ízű.
formás verseivel. Előttünk, fiatalabb poéta-csemeték
előtt nagy tekintélye volt, mert költői pályáján már
két önálló kötetre tekinthetett vissza, s mert egy-egy
verséért öt forintot is kapott Nagy Miklóstól, a Vasár­
napi Újság szerkesztőjétől. Ebben a most annyira
nélkülözött régi híres lapban szóhoz jutni: nagy do-
log — az öt forint pedig (öt jó ebéd ára) nagy pénz
volt akkor egy jogásznak — negyven évvel előbb
Petőfi kapott ennyit, már népszerű költő korában,
egy verséért.
Irta is Papp Zoltán egyre-másra a verseket, egye­
temtéri harmadik emeleti udvari szobácskájának szűk
falai között, hol meg-meglátogattuk, s hol ő nemcsak
szellemi táplálékkal, hanem egy-egy „hazai“ csomag
érkeztekor pompás elemózsiával is kedveskedett ven­
dégeinek. Most, mikor a libamáj kilója ezrekbe kerül
— szent áhítattal gondolok vissza arra a nagymeny
nyiségü remek hideg libamájra, amit egy este nála
e&ypáran hatalmas étvággyal elfogyasztottunk I . . .
De vájjon ki tudja azt, hogy Neumann Károly,
sok éven át a kereskedelemügyi minisztériumban a
30

vasúti osztály főnöke, kinek értékes tudományos iro-.

dalmi munkásságáról Szinnyei is megemlékezik, mint
szépíró is működött jogász korában? Nos, én emlék­
szem, hogy egy matinén nagy tetszés közt olvasta föl
egy egyfelvonásos, igen szellemesen megírt vigjáté­
kát, melynek címe, ha jól tudom: Alkonyaikor volt,
s személyei: tábornok, diplomata stb., külföldi elő­
kelőségek sorából kerültek ki.
Návay Aladár — sok éven át Párisban a keres­
kedelmi minisztérium kiküldött szaktudósítójia, a pá­
risi kiállításon kormányunk képviselője, ma nyugalma­
zott helyettes államtitkár — egykor ábrándos lélekkel
szintén érdeklődött a múzsák iránt, s ha nem a maga
verseit mutatta is be, de szépen, lelkesen szavalt az!
egyetemi matinékon. A kis savoyard fiú megható tör­
ténetéről szóló vers szavalására s annak élénk hatá­
sára ma is jól emlékszem.
Tóth József barátunk pedig — ki egy időben
Lsanád megye főjegyzője volt, aztán súlyos betegsége
miatt nyugdíjba menvén, a Nemzeti Múzeum könyv­
tárában tett szolgálatot, — egyszer A miniszter elő­
szobájában című, -akkor igen népszerű dramolettből
adta elő a szegény díjnok, Knabe Farkas Jerémiás
monológját, s oly kitünően utánozta e szerep híres
alakítóját, Újházit, — úgy beszélve, mintha egy foga
sem lenne, — hogy a közönség nem győzött moso­
lyogni és könnyezni.
. . . Lám, sok apró, de nem is egészen érdektelen
adatot lehet megmenteni az ilyen fesztelen visszaem­
lékezések során, s így egy-egy kövecskével ez utón is
hozzá lehet járulni a magyar szellemi élet története
mozaikjának minél teljesebbé és színesebbé tételéhez.
( 1923 )
 Bálok.
A házteiőket belepte a hó; bizony az én fejem
tetejére is rászitálta a havat a kérlelhetetlen idő s én
a kályha mellett — melynek, bár csak a szén arával
fordított arányban, mégis „fel van szítva melege“ —
böngészem az újságokat. A politikát sietek á t­
lapozni — nagyon csúf mesterség az, most talán még
csúnyább, mint mikor magam is űztem. Gyerünk
tovább . . . Nini! Báli tudósítás! Jogászbál!... Hogyan?
Hát vannak még bálok? Hát táncolnak még az ifjak
és leányok? Hát tudnak még mulatni az emberek?
. . . Hátradűlök öreg bőrkarszékemben, abban, amely
egykor elnöki széke volt a régi szabadelvüpárti kör­
nek s mit én az ezen párt utódjának: a munkapárt­
nak a Lloyd-épületből kiköltözésekor — mikor a régi
bútordarabokat eladták — magamhoz váltottam, s
annál kegyeletesebben őrzöm, minél régibb, minél
keshedtebb. Oh, mert annál szebbeket tudok benne
álmodni, ebédutáni szundikálásaim közben, az egy­
kori szép világról, a régi jó időkről, amiket én meg­
értem, végigélveztem, de amelyekhez hasonlókat váj­
jon fognak-e élni majd az én jövendőbeli unokáim?
(A dédunokáim korához már jobban ímerek bízni.)
.. . Jogászbál! Behunyom a szememet, s lelkemben
visszhangozni hallom a nagy orosz írónak, az ifjan,
párbajban elesett Puskin Sándornak Anyégin Eugén-
jéből — mely a világirodalom legszebb verses regénye,
s melyet a magyar közönség eléggé szerencsés a
Bérczy Károly remek fordításában birni — ezeket a
sorokat:
:v2

BáJok miatt oh mily sok fényes

Napom haszontalanra vált..

Igen, igen, akár hiszik el nekem, akár nem

(bizony, már-már magam sem igen akarom elhinni)
nagy hálózó, szenvedélyes táncos voltam egykor. De
régen is volt már nagyon. Olyan régen, hogy akkor
még a komoly Berzeviczy Albert, a Magyar Tudomá­
nyos Akadémia mostani nagytekintélyű elnöke, az
abszolutizmus korának történetírója — szerelmes no­
vellákat írogatott a Vadnay-féle kitűnő Fővárosi
Lapok-ba — mely előkelő helyre bejutni: minden fia­
tal irodalmi szárnypróbálgatónak legkedvesebb álma
s legbuzgóbb igyekezete vala, s mely kedves lapja a
magyar családoknak, közölt a bálokról is legbővebb,
legszínesebb tudósításokat.
Közéleti pályám sok fordulóját végiggondolva,
úgy érzem, hogy talán sohasem voltam büszkébb,
mint e pályámnak azon az állomásán, melyet a
jogászbáli rendezői tisztség jelölt. Ebben a tevékeny­
ségi körben is az a mozzanat volt emlékezetem szerint
a legtenyesebb, mikor elsőéves koromban először
öltöttem magamra a rendezői jelvényt: a jobb-
váilon átvetett széles piros selyem écliarpe-ot, mely­
nek a mellre boruló részén a /. B. betűkből álló.
aranyfonállal hímzett hatalmas monogram díszlett.
Caesar nem lehetett boldogabb, s büszkébb a Rubicon
átlépésekor, mint mikor mi süldő rendezők (az öre­
gebbeken a szokásos „spleen“, sőt „blazirtság“ vett
már erőt) egy-egy fehér vagy rózsaszín illusion-ruhá
bán lebegő ,,bakfis“-t — mert hiszen a jogászbál ak­
kor is az úgynevezett „jércikék“ bemutató bálja volt.
vagy egy-egy nehezebben tipegő mamát — a „nézd
meg az anyját“-féle bölcs közmondás első parancsát
híven teljesítve — vezettünk fel a Vigadó nagyter­
mébe.
Fontos szerepük volt a táncrendosztogató rende­
zőknek is. HogyneI Akkori időben olyan iparművé­
szeti remekecske volt egy-egy táncrend, — vagy Mor­
zsányi, vagy Marton díszműárus ízlését és ügyességét
 33

dicsérve — hogy olyanok előállítására a mai drága

világban, azt hiszem, gondolni sem mernek. A jogász­
bálon egyszer az egyetem pecsétje, fémkeretben, —•
máskor, emlékszem, chagrinbőrbe kötött leckekönyv
volt a táncrend. A kedélyességéről híres Orvosbálon
(ez volt nevezetesség tekintetében az egyetemi bálok
másodika) elefántcsont nyelű csipesz és olló rejlett
egyízben a táncrend tokjában, majd kis mikroszkóp
alkotta a tárcrendet. A Technikusbálon — mit rende­
sen az Európa-szállóban, az úgynevezett kisebb bálok
e barátságos helyén tartottak — egy alkalommal érc*
bői készült őrház tetejét ábrázolta a táncrend, igazá­
ban működő villamos jelzőcsengővel, aminek folytán
lett is a bálteremben olyan csilingelés, hogy no! Akkor
tűnt ki egyébként, hogy a fiatal mérnökjelöltek milyen
rosszul tudnak valamit előre kiszámítani és kimérni:
mert a szállodai terem nagyon kicsinynek és szűknek
bizonyult, a technikusok iránti rokonszenvből és biza­
lomból nagyszámban odasereglett báli közönség szá­
mára.
Nem tudom, hogy áll a bál virágdísz tekintetében
manapság, mikor a virág a leginkább megdrágult cik­
kek egyike. Ha ma, mikor hatszáz koronába kerül így
télvíz idején egy szál gyöngyvirág, kellene olyan re­
mek gyöngyvirágbokrétát {adni, mint amilyent a
nyolcvanas évek elején egyik jogászbálon a lady pat-
ronesse-nek, Tisza Ká^mánnénak gyönyörű szép szőke
leánya: Pauline — a későbbi báró Radvánszky
Béláné — kapott, (nem is szólva az édesanyjának
jutott hatalmas kamélia- és tearózsabokrétáról) bi­
zony nem tudom, mekkora összegbe kerülne ez a
kedves figyelem?
Azokban az években a legbuzgóbb bálozó leányok
közé a három világszép Margit tartozott. Egyik az éj-
feketeszemű Gyulai Margit volt — Gyulai Pál leánya,
kinek anyja ,a Szendrey Júlia testvére volt s kire egé­
szen ráillett, amit költő-apja a maga egykori mátká­
járól énekelt:
„Mi szép volt és mi bájjal Iiejtett!.. .** —
S zász K ároly: E m lékek. 3
34

de akiről alig néhány év múlva már emésztő búval

zengte gyászoló apja:
„Szépséged, bájad — egy maréknyi por! . .
A másik: Ligeti Margit, a deli termetű, ragyogó
szőke szépség, a híres tájképféstő Ligeti Antalnak
leánya— s a harmadik az igézőén bájos Bogdán Mar­
git volt. Ha a „három királyok“-kal kezdődött a far­
sang, hát a „három bálkirálynők“ ünneplésével foly­
tatódott s folyt is bezzeg vígan és zajosan, úgy sütké­
rezvén akkor fiatalok és öregek a gondtalanság és
jókedv ragyogó verőfényében, mint ahogy azt a meg­
nehezült idők mai borusságában elképzelni is nehéz.
De hát hogy is ne lett volna akkor könnyű az
élet, mikor 20, mondd: húsz krajcárért is megvacso­
rázhatott egy fiatal táncos, ha a bál nagyon a hónap
végére esett, s a zsebek teljesítőképessége már erősen
megfogyatkozott. Persze borjuszeletre és badacsonyira
akkor sem futotta 20 krajcárból — mely összeg el­
végre abban az időben sem volt sok pénz — de velem
valósággal megtörténvén az eset, elmondhatom annak
az olcsó vacsorának menüjét.
Hát egy bálon biz én nagyon ki voltam fogyva
az obulusokból. S miután véletlenül nem nyílt alka­
lom valamelyik lányos papa asztalához souper-ra
meghívást kapnom, egy hölgymentes asztalhoz tele­
pedtem, s olyan duzzadó önérzettel, mintha tárcám
is duzzadozna keblem fölött — rendeltem egy pohár
sört. A kenyereskosárból pedig két ropogósra sült
császárzsemlyét kiemeltem, s előkelő gesztussal meg­
törtem és nem kisebb grandezzával magamhoz húzva
a sóval és paprikával egyetemben ingyenes fűszerül
szolgáló mustárnak csészéjét: a szépen sárgálló árpalé
mellé igen jó étvággyal elfogyasztottam zsemlyéi­
méi — mustárral. Azután pedig a következő párbeszé­
det lehetett volna valami szemfüles kortörténetírónak
ellesnie és följegyeznie:
— Fizetek!
— Kérrrem ássanl . . .
— Egy pohár sör . . .
 35

— Tizenegy krajcár . . .
— Két zsemlye . . .
— Négy k rajcár. . . Étel nem volt kérem
áss an? . . .
Részemről mindenekelőtt egy előkelőén hanyag
mozdulat s egy könnyed ásítás következett.
— Nem volt.
— Kérrrem ássan . . . Tizenöt krajcár.
Húsz krajcárt — egy darab ezüstben — finoman
kivágva, s ia visszajáró öt krajcárt (vagyis a „cekk“
harminchárom százalékát) még finomabban borra­
valóul otthagyva, — ha nem is megterhelt gyomorral,
de a jól végzettség fölemelő érzetével keltem föl, s
bizonyos, hogy igen könnyűnek éreztem magamat, a
souper-csárdást járva, mit az öreg Rácz Pali húzott s
amit mi, nekilelkesedett ifjak — annak bizonygatásá-
val, hogy „sohse halunk meg“, — szűnni nem akaró
„hogy volt“-okkal húztunk ki, ha nem is éppen a vég­
telenségig, de majdnem a hajnal pirkadásáig. Ezekre
a csárdásokra gondolva s róluk szólva, Arany-nzk
A magyar tánc-ról szóló szép verse zendül meg emlé­
keim során lelkemben:
„ D e v a jh ’ m ik é p p Ír h a ssa m é n le,
O h n e m z ete m , szép lá n c o d a tl
B ú s ú ln i és v ig a d n i, m in t te,
T u d -é m á s n ép az ég alatt? . .

. . . Az egyetemi bálokon kívül, melyek aztán egy

mindjobban terjedő bálellenes hangulat nyomása foly­
tán lassacskán mind megszűntek, a jogászbál tartotta
magát legtovább — sok híres és szép bál volt a mi
időnkben. A legszebbek közé tartózott akkor is a
Protestánsbál és a jónevű, előkelő színvonalú Crèche,
vagyis Bölcsőde-bál. Ezek eleinte szintén az Európá­
ban zajlottak le, később aztán átköltöztek az úgyneve­
zett „hat-hét“-nek: vagyis a VI —VII. kerületi körnek
hamarosan népszerűvé vált nagytermébe. Egy da­
rabig a legdivatosabb farsangi mulatság a híres Pest­
megyei Bál volt — a szép Nemeskéri Kiss Pálné, szül.
Szápáry Vera grófnő lady patronesse-sége alatt —
3*
36

mely különösen a vidéki úri közönségnek volt kedves

találkozóhelye. A fényes elite-bálok sorába tartozott
aztán az Atlétabál — és később, ia Jogászbál meg­
szűnésével a Juristabál, amit Themis-nek — az igazság
és rend olymposi istenasszonyának már nem pap-
növendékei, a joghallgatók — hanem fölszentelt pap­
jai: az érettebb ifjúság ügyvéd, bíró, hivatalnok stb~
tagjai rendeztek.
Különlegesen kedves mulatságok voltak a csen­
desebb budai oldalon, a Várszínházban tartani szokott
Thé dansant-ok, mely alkalomra a nézőteret is deszka­
padlóval vonták be, a zártszékek fölött, s ott folyt a
tánc — míg a szinpad előtere Place d’honneur-ü\ szol­
gált, a háttérben pedig a gazdag buffet asztalai roska­
doztak. A katonabanda a karzaton harsogott, a cigány
lenn húzta. A táncolni nem akarók páholyból nézték
a bált — a leányok egy része pedig vállszalagos ren­
dezőkként a buffet-jegyeket árulgatta.
De azért már akkor is sokan azt tartották, hogy
igazán, és férjhezadási szempontból is eredményesen
mulatni csak kisebb, zártkörű összejöveteleken lehet.
Erősen divatba is jöttek a piknikek — hol egy, hol
több fiatal úrnak, hol éppen néhány temperamentu­
mos menyecskének rendezésében, a Frö/mer-szálló-
ban — az volt ilyen célra a legkeresetteb hely — vagy
egyebütt is. A piknikek nyomában jártak aztán a házi-
báiok, amik meg éppenséggel a leghamisítatlanabb
kedélyességnek voltak puha fészkei és meleg tűz­
helyei. Sok fészket kezdtek rakosgatni, sok tűzhelyet
építgetni ezeken a meghitt, kedves hangulatú kis mu­
latságokon — amiket kicsinek legfeljebb a megjelen­
tek számára vonatkozólag lehetett mondani, az elite-
bálok óriási közönségével szemben — de a kedv a leg­
nagyobb, a vacsora a legdúsabb ezeken a bálocskákcn
volt. S bizony megtörtént velünk, hogy esti kilenctől
reggel kilencig táncoltunk — akkor még nem nevez­
tük ezt a pezsgő jó kedvvel űzött sportot „robotolás“-
nak, vagy éppen „fuvarozásinak — s mikor fényes
nappal kinyitottuk az ablaktáblákat és eloltottuk a
 37

lámpákat: méltán elborzadhattunk gallérjaink és

arcunk gyűrött voltától.
. . . Fölrezenek a nagy karszékben s nyúlok a
kezemből kiesett újság után. Hót igen, igen — hálóz­
nak most is, bizonyára jól is mulat a fiatalság s szövő­
dik sok édes, fényes álom, nyomukban talán egy pár
házassági eset is — de szinte elrémülve gondolok
arra, hogy szegény papák anyagi erőfeszítései milyen
rettenetesek lehetnekI Általában nem hiszem, hogy a
bá’ok ma olyanok lennének kedélyesség dolgában,
mint akkor voltak: mikor mi, öregek, fiatalok voltunk.
Távol áll tőlem, hogy nagy képet vágva és sa­
vanyú ábrázatot öltve, helytelenítsem, vagy éppenség­
gel rosszaljam ai mai bálozást, azt vitatván, hogy ma
országunk gyászban van s gyászban nem illik tán
colni. Nem. Én — anmyi vidám mulatsággal hátam
mögött, annyi édes báli emlékkel lelkemben — nem
akarom a mai, úgyis eléggé szerencsétlen fiatalságot
erkölcsi prédikációkkal elriasztani, vagy éppen eltil­
tani a bálozástól. Hiszen a tánc, ha nem fajul el, ak­
kor nem a bűnök sötét országába, hanem — külön
múzsa védelme alatt — az esztétika fényes birodal­
mába tartozik. De az kétségtelen, hogy ma nem a jó­
kedvnek, hanem a szomorúságnak világát éljük s a
vidám mulatságnak sokkal inkább háttérbe kell szo­
rulnia a komoly munka és nehéz küzdelem előtt, mint
hajdanában. De viszont hiba volna, ha ifjúink annyira
komor hangulatba merülnének, hogy a vidám ka­
cajt —- az élet verőfényét el is felejtenék. — Munka
után édes — nemcsak a nyugalom, hanem a tisztes
mulatság is, hiszen az a lélek pihenése. Sokkal többet
kell dolgoznunk és jóval kevesebbet mulathatunk,
mint régen. Ám, a fiatalságnak nem szabad elkedvet­
lenednie, elsavanyodnia, nehogy lelke rugalmasságát
elveszítve: veszítsem) abból az acélos erőből is, amire
éppen az ország mai nehéz helyzetében oly nagy szük­
ség van.
Kisebb mértékben és kevesebb fénnyel, egysze­
rűbben és csendesebben, — de azért mulathat, hálóz­
hat a mai ifjúság is. S ha mi, öregek, kopott karos-
38

székeinkben ülve és álmodozva, már inkább csak em­

lékeinken merengünk, a mai nemzedék tekintsen csak
bízó lélekkel a jövendőbe s ne az legyen a nótájuk,
hogy:
„Nem úgy van már, mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen“ —
hanem inkább az, hogy:
„Megvirrad még valaha.
Nem Jesz mindég éjtszaka!..
( 1923 )
 Katonai emlékek.
i.
Ha már az eléggé keserves jelentől elfordulva,
nem a kevés jóval biztató jövő képeivel foglalkozom,
hanem inkább a régi szép idők mindjobban halvá­
nyodó távolába tekintek vissza — sokféle emlékeim
során ülik talán a katonaiakat is felidéznem, amelyek
élelem eseményével vagy tanulságos tapasztalatával
kapcsolatosak.
Az én időmben még lehetett valaki jogász és ka­
tona egyszerre s miután akkor a jogikaron a harma­
dik évben még nem volt vizsgálat: a hallgatók rende­
sen ezt az évet szánták katonai szolgálatra. így tettem
én is, 1885 (szeptemberében beiratkozván harmadéves
jogásznak, október 1-én pedig bevonulván önkéntes­
nek, és pedig az akkor három zászlóaljával Budapes­
ten állomásozott, a Károly-kaszárnyában — a mai
Központi Városháza épületében — elhelyezett, s báró
Rodich táborszernagyról elnevezett, vörösbarna hajtó-
kás 68-ik cs. és kir. gyalogezredbe. Akkor ugyanis
nemcsak a fegyvernemet, hanem az ezredet is szaba­
don választhatta az önkéntes, s ha már — részben
takarékossági szempontból — nem kerülhettem a
több költséggel járó lovassághoz, hanem „pocsolya-
kerülőivé kellett lennem: azt a gyalogezredet válasz­
tottam, amely nemcsak lakásunkhoz, hanem jó ma­
gyar hírénél fogva szívemhez is legközelebb esett.
Csakugyan a nótában is sokszor megénekelt
Rodich-bakákból került ki az egész közös hadsereg
40

legmagyarabb ezrede. Jász-Nagy-Kun-Szolnokmegyé-

ből toborzott — kiegészítő parancsnoksága Szolnokon
székelt — s a legénység úgyszólván száz percentig
magyar volt, a legszebb és legkitűnőbb fajtából —
magyarabb még a méltán híres kecskeméti Mollináry-
bakáknál is, akik közé néhány pestmegyei községből
svábok és tótok is kerültek.
Érdekes megfigyelésem volt azonban a Rodich-
ezredben, hogy bár a három esztendőt szolgáló bakák
— legnagyobbrészt piros-pozsgás képű, szélesvállu,
mokány legények — a testi erőnek és kicsattanó
egészségnek valóságos megtestesülései voltak: a nagy
gyakorlatok nem közönséges megpróbáltatást jelentő
fáradságait mi, aratásban s más nehéz munkában bi­
zony nem edződött önkéntesek — kik között sok
nyápic városi gyerek is volt — sokkal jobban birtuk
náluknál. Mikor a nyári záró-gyakorlatok rettenetes
strapáciái közepette egy önkéntes — igazán komoly
rosszullét tünetei között — kidőlt, akkorra már az
erőteljes bakák közül nagy csomó került a csapatok
nyomában vonuló maródi-kocsikba. Beigazolódott,
hogy a testi fáradtság elviselésében is milyen nagy
szerepe van az erkölcsi erőnek és akaratnak, s hogy
a testre sokkal gyengébb kötésű intelligens fiú sok­
szor többet bir el, mint a lelki erőkben szegényebb
vaskos parasztgyerek.
Mondanom sem kell, hogy a Rodich-ok hivatalos
„ezrednyelve“ is — ami persze nem tévesztendő össze
a német ,»szolgálati“ nyelvvel — kizárólag a magyar
volt, s így aztán a tiszteknek is mind kellett volna a
magyar nyelvet — a szabályoknak megfelelően — is-
merniök. A tisztikarban — különösen az alantasok
közt — volt is sok magyar fiú, kiknek jórésze ké­
sőbb át is ment a honvédséghez — de az öregebb
kapitányok és törzstisztek közt volt bizony nem egy
olyan cseh vagy osztrák cserepár, aki egyáltalában
nem tudott magyarul. De azért nem lehet azt mon­
dani, hogy ebben az ezredben valami magyarellenes
szellem uralkodott volna, mint ahogy azt a közös had­
seregben nem egy helyen tapasztalták s fel is pana-
 41

szólták. Itt magyarságunknak hátrányát nem igen

éreztük, sem nemzeti érzésünkkel, sem anyanyelvűnk­
kel vonatkozásban. Az „abriktolás“ — vagyis kikép­
zés idejében, szolgálatunk első két hónapjában, csak
éppen a vezényszavak hangzottak németül, egyéb­
ként nagyon magyar világ járta ott. Kiképző tisztünk,
a derék Hazai hadnagy, — a későbbi népszerű hon­
védelmi miniszter testvéröccse, — jó magyar ember
volt, s velünk, önkéntesekkel, valósággal szeretettel­
jesen bánt. Helyettese, Kardos hadnagy pedig, olyan
zamatosán ő-ző kiejtéssel beszélt, hogy még akkor is
gyönyörűséggel hallgattuk, ha kárpált bennünket. A
december elsején kezdődött önkéntes-iskola parancs­
noka: a társadalmi életben is nagyon kedvelt Blancz
Jenő főhadnagy — kivel később meleg rokonszenven
alapuló jóbarátságba kerültem s ki évekkel utóbb
mint honvéd törzstiszt halt meg, eléggé fiatalon —
az első időszakban még a „Szolgálati Szabályzat“-ot,
a hadsereg kátészerű „Dienst-Reglement“-ját is kizá­
rólag magyar nyelven adta elő, tekintettel arra, hogy
az önkéntesek közt igen-igen kevesen voltak, akik jól
beszéltek németül, legtöbben pedig úgyszólván egy
kukkot sem tudtak Goethe és Schiller nyelvéből. Nagy­
részt magyarul prelegált másik kedves tisztünk, Wal­
ter Béla hadnagy is, ez a szép, kékszemű, feketeliaju,
lelkes és rendkívül képzett fiatal katona, aki később
szintén átlépett a honvédséghez, sokáig szolgált a mi­
nisztériumban, s mint tábornoki rangban lévő vezér­
hadbiztos ment néhány éve nyugalomba.
Ezredesünk, az öreg Killics Péter, azt hiszem,
horvát származású volt. Alacsony, tömzsi ember, kit
jóindulatáért a legénység nagyon szeretett — ..Killics-
apánk“-nak hívott, s akivel igazán sohasem volt ba­
junk. Nem a nagyhangú, veszekedő katonák közé tar­
tozott, — akik sok zajt és kellemetlenséget csináltak
az osztrák-magyar ármádiában — hanem, mikor gya­
korlatoztunk a kaszárnya nagy udvarain: le-lejött, s
egy sarokban, szétvetett lábakkal megállva, szájában
az elmaradhatatlan virzsiniával, csöndesen nézegetett
és figyelt.
42

Zászlóaljparancsnokom, Serties András őrnagy»

úgy emlékszem, szerb nemzetiségű volt. A magyar
nyelv megtanulásában nem sok haja szála hullt ki
— ha hullott is: nem sok eredménnyel. De nem volt
rossz ember ő sem, sőt a tiszti vizsgálaton nagysze­
rűen exponálta magát mellettünk, ezredbeli önkénte­
sek mellett. Ott ugyanis más ezredbeliekkel együtt ál­
lítottak bennünket elő, s a bizottságban is sok idegen
tiszt volt, — köztük egy nagyon szigorú vezérkari
kapitány, valami Meduna nevű. A Rodich-önkéntesek
közül alig tizen-tizenketten mertünk csak kiállani a
német nyelvű vizsgára, s bizony nem valami nagy­
szerűen ment a dolog. A bizottság tagjai közül sokan
jegyeztek be feleletünkre 1-est, — ami a katonaság­
nál az „elégtelen“ kalkulus volt. De Serties bácsi —
hogy a sok rossz érdemjegyet ellensúlyozza, — ezred-
bajtársi következetességgel, de bizonyára jobb meg­
győződése ellenére, — minden Rodich-önkéntesnek
minden feleletét 5-ösre, 6-osra, — vagyis „jeles“-re és
„kitünő“-re értékelte, s így aztán a végeredményben
valahogyan ki lehetett szorítani számunkra minden
tárgyból legalább is a „genügend“-et.
Hanem bizony a kapitányi karban — s volta­
képpen egy ezred tisztikarában az a törzs-elem — sok
régimódi, megcsontosodott osztrák volt a Rodichok-
nál is, köztük nem egy az úgynevezett „Kommisz-
Knopf“-ok válfajából, akiknek pudvás keble meleg­
ágya volt annak az ellenszenves és kárhozatos szel­
lemnek, amelynek fenntartását az öreg Albrecht fő­
herceg akkortájban — utójátékaként a Janszky-ügy-
nek, amiről később lesz szó — elengedhetetlen szük­
ségességnek hirdette, a trón és az „összbirodalom“
érdekében.
E kiszáradt vén kapitányok közül egypár tipi­
kus példányra jól emlékszem most is. Tudom nevü­
ket is, de miért ne igyekezzem követni Petőfit, aki
szintén elhallgatta annak a bizonyos „goromba tábor­
n o k in a k nevét, nehogy tollával megtegye azt, amit
a tábornok — a költő meggyőződése szerint — saját
kardjával megtenni képtelen lett volna: t. i. hogy
 4a

megörökítse őt. Ennek a típusnak jellegzetes vonása

volt a magasabb műveltség és intelligencia hiánya, s
pedáns kicsinyeskedés, a szabályok betűinek minél
alaposabb rágására irányuló törekvés. Egyike e dísz­
példányoknak az önkéntesek extra-nadrágjain lévő
zsinórzatnak világos kén-sárga szinét — szemben a
fórsriftos sötét narancs-sárgia színnel — annyira ki­
fogásolta, hogy ha rapporton megpillantott egy nadrá­
gon olyan zsinórt, mely az ő szűk agyvelejét nem a^
illatos narancsra, hanem a büdös kénre emlékeztette:
hát elővette sok hasonló diadalt látott zsebkését s an­
nak pengéjét a zsinór alá illesztve, lehasította az egész
szabályellenesen világos zsinórzatot.
E művelet közben persze ékes szónoklatba is gu­
rult, amely ilyenformán kezdődött:
*— Sie, Freiwilliger, oder was Sie sind .. :
S rendesen azzal a kérdéssel végződött:
— Verstanden?
Erre pedig némelyik tiszamenti tősgyökeres ma­
gyar önkéntes sietett buzgón azt felelni, hogy:
— Ver.
A „Herr Hauptmann“ pedig az ügy ilyetén lebo­
nyolítását olyan arckifejezéssel kisérte, amilyennel
esetleg Moltke értesülhetett annak idején a szedáni
győzelemről.
A „világosságinak ehhez a nagy ellenségéhez
méltó volt az a másik vén kapitány, akivel egyszer,
mikor szolgálatban voltam, találkozván a lépcsőn, ő
észrevette, hogy én — kézelőt viselek. A reglement­
nek ez a nem túlságosan széles látókörű hőse képes’
volt megállítani, rám rivallni s rövidesen, de velősen
kifejteni előttem, hogy miután a legénységi ruházati
és felszerelési szabályzat első kötete második része
harmadik fejezete negyedik szakaszának ötödik
pontja nem emlékezik meg a mancsettáról: tehát ne­
kem nemcsak hogy nincs jogom szolgálatban man-
csettát viselni, hanem ezzel a cselekedettel egyenesen
merényletet követek el a legfelsőbb szolgálat s annak
keretében a szentséges függelem ellen!
44

Nekem persze megint Petőfi jutott eszembe, aki

ha ezzel a katonai lángésszel összekerült volna, bizo­
nyosan csinált volna rá — a Nyakravaló c. vers min­
tájára — egy Mancsetta c. költeményt, s azt talán
ilyenformán végezte volna:
„Oh mancsettások, takarodjatok a csatatérről!...“
Én később, mint tartalékos tiszt, szolgáltam a
honvédségnél is (a szabadkai ezredhez beosztva) s
nem magyar elfogultságból mondom, hanem jó lélek­
kel állíthatom, hogy ha talán találkoztam ott is el­
maradt gondolkozásu, kismécsü tisztekkel: de ez a
fentebb vázolt cserepár-tipus az ő soraikból jóformán
hiányzott. Ez a fajta csakis az osztrák hadseregben
fejlődhetett ki és maradhatott fenn, mint legpregnán­
sabb kifejezője annak a hagyományos szellemnek,
amely e hadsereg kedvezőtlen hírének oka s gyakori
balsikerének okozója volt. Én, a régi 67-es, aki —
igaz, hogy sokszor érzésem ellenére, de mindig ko­
moly meggyőződéssel szólottám a dualisztikus állam­
forma kényszerű szükségességéről :— a közös hadse­
reg sok-sok botor hagyományát, felháborító csökö­
nyösségét sohasem szűntem meg magára a hadseregre
nézve is károsnak, szegény hazánkra pedig veszedel­
mesnek tartani.
Ismételve hangsúlyozom azonban, hogy a Rodich-
ezredben a szelliem általában ;nem volt rossz, nem volt
sértő nemzeti érzésünkre nézve. Ez érzés tekintetében
én önkéntes koromban csak kétszer kerültem szembe
feletteseimmel.
Az 1886. év májusában történt ugyanis a hírhedt
Janszky-e set — mikor egy tapintatlan tábornok,
tisztjei csoportjának élén, beszéd kíséretében megko­
szorúzta a szabadságharc honvédéinek fegyverétől el­
esett Hentzi, budai várparancsnok sírját. Sokan emlé­
kezhetnek még rá, hogy micsoda kavarodás szárma­
zott ebből. A szép nyáreleji napokban mind hango­
sabbá és szenvedelmesebbé váló utcai tüntetések során
a Rodich-bakák is kivezényeltettek, karhatalmi mi­
nőségben, s azt a szakaszt, melynek eövik szárnyán
én mint káplár voltam beosztva, a később híressé lett
 4&

utcanégyszögben, az akkori Hatvani- (ma Kossuth

Lajos-) utca és a Muzeum-körut sarkán állították fel.
Mikor egyik nap az esti órákban a tüntetés hullámai
már nagyon magasra tornyosultak: parancsot kap­
tunk, hogy futólépésben, szuronyszegezve nyomulva
előre, tisztítsuk meg a tüntetőktől ellepett Kerepesi-
(ma Rákóczi-) utat.
Én a rendcsinálásnak már akkor is barátja vol­
tam — de látván azt, hogy az utcán sok idős emberi
és sok nő is részt vesz a tolongásban, huszesztendős
fiatal szivem mégis hevesen kezdett dobogni arra a
gondolatra, hogy efféle, talán nem is rendbontó, csak
lelkes vagy kiváncsi alakot is meg találunk a roham­
ban szurkálni. Azért hát kissé felindulva odaszóltam
a bakáknak, hogy ha *már rohamoznunk kell is —
amely parancs ellen izgatni n*em akartam — de oko­
san és becsülettel kezeljük a fegyvert s ne üssük bele
jóhiszemű, fegyvertelen magyar polgártársainkba. Ezt
a hazafias és emberséges felszólításomat meghallván
cseh kadét szakaszparancsnokom — aki egyébként
szelíd indulatu, rokonszenves fiú volt — szolgálati kö­
telességének tartotta hevesen rámförmedni s „izga-
tás“-omért brigád-áristomot helyezni részemre kilá­
tásba. Szerencsére, nagyobb baj nem következett el
sem én reám, sem a szuronyaink elől menekülő pub­
likumra nézve. A derék Rodich-bakák eleget tettek a
„külső“ parancsnak, s végigsturmollák a Kerepesi-
utat, de hallgattak a „belső“ parancsszóra is és a do­
logból nem lett vérontás. Csak később mondta el
egyik bakám, — amit én akkor észre sem vettem —
hogy az egyetlen hősködés az attak során az volt,
hogy a szöszke cseh kadét egy totyogva menekülő s
a járda szélében felbukó és hasravágódó öreg urat
fektében — de szintén nagyobb veszedelem okozása
nélkül — végig kardlapozott.
A másik eset, mikor engem, mint magyar fiút,
veszedelem fenyegetett az osztrák szellem részéről,
piliscsabai táborozásunk alkalmával történt. Egy sza­
bad vasárnap délután ugyanis néhány bajtársammal
átrándultunk a szomszéd Tinnye községbe, s ott, ki­
46

csit persze be is spriccerezve, hazafias dalok éneklése

közben, meghajtottuk térdünket az előtt a kis ház
előtt, amelyben Kossuth Lajos egykor — jámnegyvenes
évek derekán — lakott. Ez kitudódván, megcsillantot­
ták előttünk a rebelliseknek kijáró, megtisztelő bün­
tetés lehetőségét. De aztán mégis elsimult a dolog —
s így én nem kerültem Kossuth-tiintetés címén hiva­
talos kereset alá.
Már a cs. és kir. 86. gyalogezredben — mely a
Bácskából sorozván, legénységében 'elég sok volt a
szerb és bunyevác elem, s melybe tartalékos had­
naggyá kinevezésemkor osztattam be — a magyar
fölfogás és érzés többször került összeütközésbe az
ott uralkodott szellemmel. Mielőtt én az ezredhez ke­
rültem volna, történt ott az a nagy port fölvert eset,
hogy egy ezredbeli, derék tényleges magyar tiszt:
Menyhárt Béla, — nem engedve a maga hazafias meg­
győződéséből — a magyar nemzeti gondolattal szem­
behelyezkedő tiszttársai közül tizet-tizenkettőt provo­
kált, s mint kitűnő vívó, gyors egymásutánban meg
is verekedett velük. Nem sokkal azután — úgy em­
lékszem — el is hagyta az ezredet, sőt a katonai szol­
gálatot is, melyben, mint jó magyar embernek, ilyenj
szomorú tapasztalatai voltak.
Velünk, tartalékos tisztekkel is megtörtént ez ez­
rednél való szolgálatunkban, hogy ezredparancsno­
kunk — a jómegjelenésű s egyébként nem is minden
kedvesség nélküli báró Scotti Fülöp — figyelmeztetett
bennünket, hogy miután a hadsereg nyelve a német,
megfelelőbbnek tartaná, ha mi szolgálaton kívül is
— a tisztiétkezőben, a társalgóban — nem magyarul
beszélgetnénk egymással, hanem németül. De viszont
nem akarom elhallgatni Scotti ezredesről azt, — ami
korrekt fölfogásáról tanúskodik, — hogy az ezred­
hez beosztott, s magyarul természetesen egy szót sem
tudó osztrák tartalékos hadnagyokat utasította, hogy
miután az „ezrednyelv“ magyar: tessék legalább any-
nyit megtanulniok az uraknak magyarul, hogy a le­
génységgel úgy ahogy, érintkezhessenek. Hát aztán
tanulgatták is osztrák „Kamerád“-jaink a mi szép
 17

zengésű, ám nem könnyű nyelvünket, de persze négy

hét alatt — ameddig t. i. egy hadgyakorlat tartott —
csak éppen annyira vitték, hogy mi magyar tisztek
pukkadásig nevettünk, hallván, hogy lövési gyakor­
latokon az osztrák atyafiak hogy mondják meg a
legénységnek magyarul, hogy mi is hát a célpont?
De ha kinevettük magunkat, s kettesével ma­
gunkra maradtunk magyar ifjakul az árnyas brucki
tábor fa-pavillonjaiban lévő szobácskánkban — el­
komolyodtunk, s keserűen keliünk ki egymás közt az
ellen az intézkedés ellen, amely magyar ezredeknek
még tartalékjába is sült osztrákokat vezényelt, s mely
'a „Gesammt-Monarchie“ ostoba és vérlázító agyrémé­
ből táplálkozó évszázados osztrák copf-politika ki­
fogása volt.
 IL

Önkéntesi év! . . . Oh, hogyne gondolnánk rád

örömmel vissza, hiszen fiatalok voltunk, húsz eszten­
dősek voltunk, s parádés formaruhánkban peckesen
járva, azt hittük és úgy éreztük, hogy miénk a világ,
minden boldogságával és gyönyörűségével. Gyakor­
latra menet, mikor elhagytuk a várost, fel is harsant
a század ajkán mindjárt az önérzetes Rodich-bakai
nóta:
„Ej, hajh — ha nem lelek vasárnapig szeretőt.
Felszántatom a szolnoki temetőt.
Minden fűszál piros rózsát teremjen —
Ej, hajh , minden kis láng Rodich-bakát szeressen. . . ;

De akármilyen peckesen léptünk is a katonai

pályára, kedves kiképző tisztünk, Hazai hadnagy úr
mindjárt az első héten megállapította rólunk, hogy
bizony mi nem tudunk — járni. Nem tudunk járni?
Hiszen mi ezt a fontos tudást éppen tizenkilenc esz­
tendővel ezelőtt elsajátítottuk, s azóta — hitünk sze­
rint — nagyszerűen gyakoroltuk is e műveletet: járva
buzgón iskolába, járva a jégre, járva lányok után, el­
járva nagyon jól sok dologban, s legfeljebb akkor bo-
torkázva kissé bizonvtalanul, amikor egy-egy vidám
jogászmulatság után hazafelé tartva, nehezünkre esett
a járás — persze a nagy sötét miatt.
Mindhiába! A hadnagy úr megállapította rólunk,
hogy a katonai reglement szerint mi egyáltalában nem
tudunk járni, amiből természetesen az következeit,
hogy meg kell tanulnunk ezt a mesterséget.
Egyéves koromra persze már csak nagyon homá-
 49

lyosan és töredékesen emlékezem vissza. Azt azon­

ban merem állítani, hogy amaz első járás-tanulás kis­
miska volt ehhez a húszesztendős korbeli második­
hoz. Az úgynevezett „abriktolás“-nak — vagyis kato
nai életem első nyolc hetének igen-igen keserves em­
lékei fűződnek a „marschieren Marsch“-hoz, amikor
karjainkat a hátunkon összetűzve, felső testünket előre
hajtva, lábunkat térdben mereven kirúgva, lábfejünk­
kel a föld felé szúrva — órákon át kínlódtunk, izzad­
tunk s magunkban átkozódva tanultuk a katonai
járást. Hogy mennyire mentünk ebben a tudomány­
ban, ma már alig tudom megítélni. De azt tudom,
hogy valahányszor — menetgyakorlaton, vagy éppen­
séggel az igazán nem kis erőfeszítést igénylő úgyne­
vezett nagygyakorlaton amúgy istenigazában járnunk
kellett: sohasem a katonai járást alkalmaztuk, hanem
jártunk úgy — minden mesterkélt lábfej-tartás és térd­
meghúzás nélkül, mint ahogy iazt életünk pirkadó
hajnalán dajkánk vezetése mellett egészen természetes
módon megtanultuk. A valósággal kificamodott kato­
nai járás pedig maradt egyedül iái „defilirung“-okra,
amire az osztrák ármádiában (mi már csak úgy
hivtuk), igen nagy súlyt helyeztek. Bizonyos, hogy
azok a fényes sikerek, amik bakáinknak a nagy há­
borúban kifejtett tevékenységükhöz fűződnek, s me­
lyek a magyar katona hírnevét világszerte ragyogóvá
tették — semminémü okozati összefüggésben sincse­
nek a pedáns „miarschieren-Marsch“-sal.
Boldogan lélegzettünk föl, mikor december elején
katonabanda muzsikájának pattogó hangjai mellett,
mint kiképzettek levizsgáztunk az ezredes előtt, s mi
önkéntesek bevonultunk a 'tisztképző iskolába.
Ottani vezető tisztjeinkről — hálával, meleg sze­
retettel — már megemlékeztem. Most néhány kedves
önkéntes-társam képe merült föl emlékezetemben,
olyanoké, akiknek neve azóta a közéletben is többé-
kevésbbé ismertté vált.
A legjobb diák köztünk az én kedves Péch Kál­
mán barátom volt, aki erdészeti tanulmányokat vég­
zett, s később a hivatalos ranglétrán — a földmive-
Szász Károly: Emlékeké 4
50

iésügyi minisztérium keretében — államtitkárságig

emelkedett. Ö annyira kitűnt ott az iskolában, hogy
karácsonykor, mikor még egyáltalában nemi volt elő­
léptetés. ő egyedül megkapta az első csillagot, az
őrvezetői — a bakák szerint magyarul: frájter-i mél­
tóságot. Eszünkbe jutott az a katonai adoma, mikor
a tábornok összeszidván a frájtert, ez bakáinak kese­
rűen panaszkodott, hogy nagy baij, ha a sarzsik nem
tartanak össze — s nekünk is roppant imponált a
Péch Kálmán fehér csillaga.
Látom magam előtt a kedves, elegáns Rabár
Endrét, aki birói pályára lépett, majd képviselő lett,
az igazságügyi bizottság jeles előadója, azután köz­
jegyző Érsekújváron — de már évek óta anniak a
nagy, néma birodalomnak csöndes lakója, ahová
minden élők útja vezet. Lelkes magyar fiú volt, jó
hogy nem kellett megérnie kedves városának, Érsek­
újvárnak s szerette szülőföldjének. Ung-nak cseh
kézre jutását.. .
Egymás mellett ültünk az első padsorban Tőry
Emillel, gyermekkori kedves barátommal, a mostani
jeles műépítész-tanárral. Vele egyszer mulatságos eset
történt. Egy gyakorlaton azt kérdi tőle egyik pléh-
galléros tiszt, hogy a csapatok ilyetén állása mellett
mit csinálna, ha neki kellene az ezredet vezényelnie?
És Emil barátunk teljes jóhiszeműséggel és nem
kisebb komolysággal rávágta:
— Ruckwärts-Concentrirung-ol rendelnék el.
— Mit? Maga a Borsszem Jankó-ból tanulja a
vezényszavakat, — förmedt rá a nagyfejü a meg­
szeppent önkéntesre, aki annyiszor hallotta és olvasta
ezt a kifejezést, hogy hivatalosnak gondolta, s nem
olyannak, amit tréfás és gúnyolódó emberek találnak
ki a balkezes osztrák hadvezetés kifigurázására.
. . . S ki az a szép szál legény, akit hatalmas ter­
mete folytán mindig iá jobbszárnyra kellett állítani, s
ott is úgy festett, mint a seregéből egy fejjel kiemel­
kedő Szent László?! Madzsar Gusztáv az, akkor filo
zopter, ima tankerületi kir. főigazgató, a középiskolai
tanár-világ ismert érdemes (alakja, ki irodalmi téren.
 51

ïs buzgó munkásságot fejtett ki, eleinte elbeszéléseket

írva, Rudnai Kálmán név alatt, azután sóikat fordított
németből, franciából, angolból, oroszból, s a peda­
gógiai irodalmat is nagy hozzáértéssel művelte. Ö
egyike volt azoknak, akik legtöbbet szenvedtek a gya­
korlatokon, mert nagytestű, kövér ember lévén, az
izzadság csak úgy patakzott róla, s egyébként jóízű
csöndes humora ilyenkor erőteljes kifakadásokká
keseredett. De azután gyakorlat végeztével, ráülve
ágyára — mert ő a kaszárnyában lakó önkéntes
volt — öt krajcárért töpörtyűt hozatott a kantinböl s
azt ,,komisz“ kenyérrel vígan falatozta — „elfeledve
minden bajt“.
De ne feledkezzem meg kedves öreg Rajcsán
János kománkról se, kit öregnek hívtunk s tar­
tottunk már akkor is, mert néhány évvel csakugyan
idősebb volt nálunk, már végzett erdész, és ő voit a
szoba-parancsnok. Nevét később sokszor emlegették,
mert a gödöllői korona-uradalomba került erdésznek,
s jó öreg királyunknak, Ferenc Józsefnek igen kedves
embere, vadászatainak intézője lett. Már több évvel
ezelőtt elhunyt.
Hát a szintén atlétatermetü snájdig Garzó Imrére
hogyne emlékezném, aki a hódmezővásárhelyi nagy­
hírű református gimnáziumi igazgatónak, a jeles
matematikusnak volt a fia, s szükebb baráti körünk­
nek szintén egyik kedves tagja, később a gróf Károlyi­
család uradalmaiban gazdasági intéző. Tiszamenti
pompás magyarsággal ropogtatta ő is a német szót -
de azért az elsők közé emelte nagy szorgalma.
Ám ne csak kedves jó pajtásaimról emlékezzem
meg katonai élményeim során — jussanak eszembe,
*az önkéntes! iskolára visszagondolva, az órák laíl'att a
falon seregestül mászkáló poloskák is, mikkel mi óra­
közökben úgy mulattunk, hogy gyufát gyújtván —
akkor még nem került egy skatulya „masina“ száz
nem tudom hány koronába — lépörköltük a kedves­
kedő kicsinyítő képző megvető elhagyásával „ p ó k é ­
nak nevezett lényeket, s gyönyörűséggel szemléltük a
4*
52

tűz hatása falait hirtelen felpuff adásukat és szétpuk

kanásukat.
Oh, mert színre, szemre — roppant rendnek és
tisztaságnak kellett lenni a kaszárnyában, hanem,
aztán a valóságban, a felületes tisztogatás elmaradha­
tatlan következményeképpen milliárdjai mozogtak
ott az egyiptomi tíz csapásbeli „ártalmas férgekének.
Ezt még jobban tapasztaltuk, mikor tavasszal,
az iskola végeztével bevonultunk századunkhoz —
mindenikhez négyen-öten jutván, s így közelebbi
érintkezésbe kerültünk a legénységgel, sőt ügyeletes
vagy napos szolgálatban mi nem bennlakó önkén­
tesek is időnként ott töltöttünk egy-egy keserves éj­
szakát is.
Századparancsnokaim váltakoztak. Hiadd említ­
sem meg közülök a deli máttyusfalvi Mattyasovszky
Mátyást, az elegáns megjelenésű magyar tiszt esz­
ményi mintaképét, ki akkor főhadnagy volt, később
pályáján a tábornoki karba emelkedett, báróságot
kapott, de időnap előtt súlyos betegség martaléka -
azóta, úgy tudom, áldozata is — lett.
Nyár felé mind erősebbé válván a gyakorlatok^
egy — részben copf-számba menő — szokás sok
bosszúságot okozott nekünk. Az, hogy ha teszem
reggel 6 ómkor indult is az ezred a kaszárnya udva­
ráról, mi kénytelenek voltunk otthon jó meleg
ágyunkból már hajnali 3-kor, lámpafény mellett föl­
kelni. Miért? Mert ha az ezredparancs 6-ra tette az
,Abmarsch“-ot s fél 6-ra a készenlétet, ia zászlóalj-
parancsnok elrendelte, hogy a Bataillon már 5-kor
rendben álljon. Igen, de ehhez a kapitány azt tartotta
szükségesnek, hogy a század fél 5-re kivonuljon, — a
szakasznak pedig — a kemény őrmester rendelkezé­
sére — már 4 órára glédában kellett állania. így
aztán mi úgyszólván kifáradva indultunk a gyakor­
latra, minden igazi szükség nélkül szenvedvén végig
olyan hosszas előtorturát.
De hadd mondjak még néhány szót a büntetések­
ről is, mikről a bakák azt tartották, hogy azok a
 53

katonáskodás elengedhetetlen fettételei, sőt a baka-

tisztességhez tartozó mellék-körülményiek és járulékok.
Ennek iái felfogásnak atmoszférájában szinte
büszke voltam rá, mikor egy „Wach-Parádé“-n —
vagyis az őrségek szétosztásának zeneszó melletti
ünnepies aktusa alkalmából — államat a főhadnagy
nem frissen borotváltnak találván, rapportra rendelt
s én megkaptam laz első büntetést: „Verweis beim
Rapport“ — vagyis: megrovás a kihallgatáson.
De azért baka-világnézet szerint ez még nem
igazi büntetés. Tekintélyemet az se niaigyon fokozta,
hogy egyszer öt perccel elkésvén a reggeli torna
gyakorlatról, egy napi kaszárnya-áristomot kaptam.
Igazi baika-büntetés akkor jutott végre — nagy bol­
dogságomra — osztályrészemül, mikor a rákosi gya­
korló-téren (arra a mostani Kispest felé) jó öreg kapi­
tányom, a magyarul falig tudó, de derék magyar fele­
séget vett Peters Hermann bácsi egy zárt formájú
egzecirozásnál nagy dühösen megállapította rólam,
hogy a tempóból kitörve, úgy szaladok, mint a nyúl.
s ezért nyombpn hat órai kurtavasat mért rám.
Hat óra vas! . . . Szinte átszellemültem, mikor ezt
hallottam, mert már röstelltem, hogy az igazi katonai
büntetés dicsősége még nem koszorúzta fejemet. A
napos káplár vitt le a fogdába, átadott a profósznak,
az ráültetett a priccsre, s rám tette a vasat — egyik
kezemet hozzákötve egyik lábamhoz. Én gyerekes
boldogsággal dőltem végig a priccsen — hogy majd
kéjelegve álmodozzam a katonai zsarnokságról, a
szoldateszka brutalitásairól, a magyarfaló osztrák
ármádia önkényéről — ám a profósz felzaviairt.
— Hohó, önkéntes! Úgy könnyű volna, fölhúzott
lábakkal feküdni. Auf!
S nekem ülnöm kellett a priccsen, nem nagyon
kényelmes helyzetben, úgy hogy a dicsőséget hama­
rosan megelégeltem, s boldog voltam, mikor a napos-
káplári tisztet ellátó önkéntestársam, még jóval a hat
óra eltelte előtt értem jött, s hivatalos tekintélyével
kiszabadított engem megvasaltságomból.
 Oh de iaæ emlékeknek egész raja lámad ici
előttem, harmincnyolc évvel ezelőtti onkéntesi esz­
tendőmre gondolva, amik mint hői homályosabb, hol
határozottabb körvonalú ködképek vonulnak el lelki
szemeim előtt. Visszaemlékezem arra a Szilveszter-
estére, laimit rettenetes hóviharban töltöttem a váci
határ puskaporos tornya melletti őrségen, — aztán
eszembe jut az a haditörvényszéki tárgyalás, mikor
egy snájdig tiszthelyettesnek, a less Fehér Imrének, a
debreceni híres Bika-szálló tulajdonosa fiának — ki
később, úgy tudom, ezredes lett ----- valami vidám
mulatozásból eredő fegyelmi ügye tárgyaltatott, s
melyre én mint káplár rendeltettem ki. szavazó biró-
niak — egy baka, egy őrmester, meg egy hadnagy tár­
saságában, s mikor megismerkedtem az efféle ügyek
tárgyalási módjával, ami, legalább azon a tárgyaláson
abban nyilvánult, hogy az elnöklő alezredestől min­
den nagyobb nehézség nélkül sikerült megtudnunk,
hogy mi is a mi birói véleményünk, laimit aztán —
a tekintély előtt persze meghajolva — siettünk sza­
vazat formájában leadni.
De hálátlanság lenne említés nélkül hagynom a
már iáikkor is szépen gömbölyödő derék Dökker Fe­
renc urat, a kantin rokonszenves pincérjét, ki aztán
karriérjén az előkelő London-szálló tulajdonosi
révébe futott be, — s kinek, gyakorlatból eltikkadtan
hazatérve, sok szomjú vágyunk kielégítését köszön­
hettük. két-három pohár pompás friss sör utján, húsz
krajcáron innen maradó összeg lefizetése ellenében.
Oh szép idők, aranynapok! . . . De bármennyi
tréfa, vidámság, kedves mozzanat fűződött is a mun­
dérhoz — az év végződése elé mégis boldog érzéssel,
szép reményekkel tekintettünk. Szeptember első nap­
jaiban zajlottak le nagygyakorlataink, a fejérmegyei
Ettyek és Alcsut határában, hol az öreg Albrecht kir.
herceg is jelen volt még, de, mint iákkor mondották,
már szíjakkal hozzákötve nyergéhez, — s mikor aztán
szeptember végén szerencsésen leraktuk a tiszti vizs­
gálatot: úgy éreztük magunkat, hogy átestünk életünk
legnagyobb fordulóján.
 III

A közös hadseregben tartalékos hadnagyi minő­

ségben eltöltött szolgálatomnak legkedvesebb emlékei
a bécsi helyőrséghez fűződnek. (Akkor még magyar
ember, magyar beszédben vagy írásban világ sűrű
kincséért sem vetemedett volnia arra, hogy -régi ma­
gyar szókincsünk apasztásával Wien-1 emlegessen.
Én ugyan ma sem teszem,)
Hát hiszen voltak annak a bécsi szolgálatnak
kellemetlen oldalai is. Mert például ott szabad időnk­
ben örökké parádésan kellett járnunk, fegyverkabát­
ban — majd azt mondtam, hogy magyarul1 Waffen-
rocA:-ban — s örökösen vigyáznunk kellett, hogy egy-
egy fordulónál nem találkozunk-e szembe ja Bécsben
lakó harminchárom vagy nem is tudom hány főher­
ceg kocsijával, mikor is nemcsak olyan egyszerű sza-
lutálással kellett a köteles tisztelet külső jelét meg­
adni, hanem front-ot kellett álliani és úgy tisztelegni,
peckesen megmered ve, míg csak a főherceg el nem
robog előttünk. Meg aztán az is megesett velem, hogy
egy tábornok — valószínűleg nem a harctéri hősök
közül — megállított a nyilt utca során s a nyári
meleg miatt keztyütelenített kezeimre utalva, kita­
nított, hogy a ,.császárvárosi“ gamizonban egy
császári királyi hadnagynak az utcán keztyü nélkül
mutatkozni: valósággal bűnös merénylet a legfelsőbb
szolgálat ellen! . . .
De előszedegetvén memóriáin bepókhálósodni
kezdő apró rekeszeiből ezeket az úgynevezett kelle­
metlen emlékeket — most veszem észre, hogy immár
ezek is kedvesekké váltak, régi idők távolában a
56

humor verőfényétől bearanyozva* Hogyne mosolyog­

nék ma például azon az emléken, amely bécsi bevo­
nulásom első reggeléhez fűződik s ami akkor nagyon
felbosszantott. Mikor kihallgatáson jelentkeztem,
ezredesem, összeráncolván homlokát, baljóslatú tekin­
tettel sötétedett reám.
— Itt valami nagy, sőt igen nagy baj lesz, —
gondolám s kezdtem elkészülni magamban a leg­
rosszabbra.
Pár pillanatnyi csönd, aztán az ezredes fölemelte
jobbját és megragadta a .. .
— Mit? — kérdi most bizonyára szorongva iá nyá­
jasság helyett egyszerre megrökönyödő olvasó.
No, de ne legyen ezért nagyobb ijedtség. Végre is
hadnagy úr voltam s nem baka, és így sem fülemet,
sem üstökömet és — minthogy ellenség sem voltam —
torkomat sem Dagadhatta meg a felindult ezredes.
Nem. Amit ő rajtam megragadott, az földi porhüve­
lyemnek egyik legjelentéktelenebb, legszerényebb
része vala: az az apró, kis szőr-pamat, amit ifjonci
díszül akkortájban előszeretettel viseltünk alsó
ajkunk alatt, mint vékonyka bajuszkánknak nem
ugyan kapcsolt, de mégis kiegészítőnek mondható
részét, s melynek — bár nem is igen tudva, mi alapon
— légy volt a neve.
Az én néhány szakáll-szőröcskéből1 álló legyemet
az ezredes megragadván, szikrázó szemekkel kérdezte:
— Mi ez?
— Légy, — feleltem magyaros határozottsággal
és katonás rövidséggel.
Az ezredes kezdett mindjobban dühbe gurulni.
— Légy? Légy? Légy? Igen. Nos hát, hadnagy
úr, a hadseregben nem szabad legyet viselni!
Nem szabad! . . . Egy szót sem szóltam, csak
azon gondolkoztam, mit mondjak magamban első­
sorban? Azt-e, hogy: szegény légy. — vagy hogy: sze­
gény hadsereg?!
Végre is a légynél .maradtam — minthogy tud­
nám, hogy az már nem soká maradhat velem — s
rapport után egy megbízható. ..esászárhű“ borbélyhoz
 57

siettem, aki jóváhagyó pillantások közt hamarosan

megfosztott engem férfiasságom eme harmadrendű
díszétől. S a Schot lenring-en lévő Hôtel de Fra/ice-beli
szállásom felé ballagva, valami csodálatos megnyug­
vás töltötte el egész valómat. Arra gondoltam, hogy
ha ezredesem éles szeme nem találja észrevenni azt a
légijét, államon, s nem hessegeti el onnét — micsoda
rettentő baj származhatott volna abból a legfelsőbb
szolgálatra, a hadseregre, s következésképpen talán
még — uram bocsá’ — a kettős monarchiára is?!
No, de ha ilyen jól esik visszaidéznem a „kelle­
metlen“ emlékeket — hát még milyen gyönyörűség­
gel emlegethetem az igazán kedveseket. Azokat pél­
dául, amik a bécsi színházakhoz fűződnek, a színhá­
zaikhoz, melyeknek én már akkor is rajongója — hogy'
ne mondjam: bolondja — voltam.
Különösen a Burg-színházról, meg az Operáról
szólok. Mert ennek a két nagyszerű intézetnek igazán
pompás előadásait látogattam legsűrűbben, nemcsak
azért, mert ott találtain a legnagyobb műélvezetre,
hanem mert otl kecsegtetett a legnagyobb olcsóság is.
Olyan olcsóság, amit a mai kor gyermeke talán nem
csak elhinni nem, de elképzelni sem tud. E két méltán
híres udvari színházba mi, tisztek 10, mond tíz kraj­
cárért k'aptunk jegyet. Igaz, hogy csak állóhelyre, —
de egészen elkülönített tér volt az a földszinten s ha
néha nem vártunk is végig egy-egy előadást: tíz kraj­
cár árát igazán mindig élveztünk. Az Operában a szép
Renard kisasszonvban gyönyörködtem leginkább s azt
tartottam, hogy Carmen-beli tüzes dala egyedül meg­
érte a belépőjegy árának százszorosát. Mikor azonban
;a Burg-bun Róbert-\öl Hamlet-et láttam: büszkén
arra gondoltam, hogv mennyivel szebben zeng a mi
magyar Hamletünknek, a minden fiatal szinházláto-
gatótól — bármelyik nemhez tartozótól — bálvá­
nyozott Nagy Imrének fülbemászó, szívhez szóló gyö­
nyörű hangja!
11a esténként örömmel mentünk színházba, dél­
utánonként viszont boldogan siettünk a bécsiek ked­
ves szórakozóhelyére, a híres Práter-be. Mintha nem
58

is annyira 'benn, a nagyszerű városban, az építészeti

remekek és kulturális intézmények bősége közepette.,
hanem itt, a Práter fái alatt és bokrai között, Isten
szabad ege alatt, az igazán gemütlich bécsi atyafiak*
nak sokszor óriási tömegében éreztük volna át leg­
jobban annak a régi híres nótának igazságát:
„Es gibt nur a Kaiserstadi.
E gibt nur a Wien! . .
Ez a prálerezés is kedélyesen, patriarchálisait
olcsó mulatság volt. A városban vettünk egy kétkraj-
cáros zsömlét és tíz krajcár ára gróji sajtot, azután a
Práterben, a csak sorszámmal jelölt zöldbeli kávé-
fiázak egyikében letelepedtünk egy fehérre festett
kerek tfia&sztalhoz s a magunkkal vitt zsömle és sajt
mellé rendelvén egy krigli sört: jóízűen falatozva és
iszogatva, jóízűen elbeszélgettünk, leginkább azonban
hallgatagon néztük a körülöttünk hullámzó hamisí­
tatlan bécsi életet. Az elmúlt években különösen sok­
szor és mindig igazán fájdalmasan gondoltam a neki­
vörösödött szerencsétlen Becsre s még szomorúbban
arra, hogy ott most a magyar nevet a, magukat
„emigránsokénak képzelő és hívó szökevények
kompromittálják. A háború befejezése óta nem vol­
tam Béesben, nem is vágytam oda. Nem tudom,
maradt-e még vialami a régi szép életből, testi-lelki
lezüllöttségük mai keserves idejében, de nem hiszem,
hogy ott valaki most olyan kedvesen, olyan kedé­
lyesen tölthetné az időt, mint töltöttem én, — még ha
„a huszonkét évnek mirtusza, rózsája“ nyílik is szá­
mára, mint ahogy nyílt akkoriadban nekem . . .
De nemcsak echt bécsi emlékek merülnek föl
lelkemben, ama régi, kétízbeli fegyvergyakorlatomra
gondolva, miket a császárvárosban töltöttem. Szolgá­
latomat egy kis kedves brukki táborozás szakította és
élénkítette meg, mely táborozás egyik emlékeként a
daliás csáford-jobaházi Bolla Kálmán ezredes alakja
merül föl lelki szemeim előtt, ki a velünk egy dan­
dárban lévő ezred parancsnoka volt, kedves, magya­
rosan katonás ember, aki a tiszti menázsiban közösen.
 5$

tartott ebédeken minduntalan pohárköszöntőre emel­

kedett (ez is igazi magyar vonás) és valódi szónoki
hivatotisággal, lelkesen, tüzesen beszélt, minduntalan
keverve hivatalosan német beszédjébe talpitaiesett
csattanós magyar részleteket.
Benn, Bécsben, a 'kaszárnyán kivüLi polgári élet­
ben, kitűnő magyar társaságra találtam, melynek
középpontjában Thallóczy Lajos, a neves történész,
később osztályfőnök a közös pénzügyminisztérium­
ban és titkos tanácsos — állott. Thallóczyniak nem­
csak neve volt országosan ismert, eredeti egyéniségét
igen sokan ismerték személyesen is. Most bécsi tar­
tózkodásaim révén jutott eszembe, de a kapcsolatok,
mik engem hozzáfűztek, régebbiek. Mikor még mint
fiatal diák, a várban laktunk, Budán, — hol édes­
apám akkor tanácsos volt a közoktatásügyi miniszté­
riumban, s Trefort jobbkeze — a 70-es évek végén
ismertem meg a fiatal, akkor 24—25 éves Thallóczy
— illetőleg Strommer Lajost, (mert családi neve ere­
detileg ez volt), aki az Országos levéltárban szolgált,
mint fogjalmazó, s igen jó barátja volt Szalaij József­
nek, a korán elhunyt jeles történetírónak, kivel én
távoli rokonságban, atyafiságosan szeretetteljes érint­
kezésben állottam. Thallóczy m ár akkor is igen jó­
kedvű, humoros, sokszor a különösségig, sőt különc­
ségig érdekes ember volt, s éppen ezért nekünk, a tíz
eztendővel fiatalabb diákoknak nagyon imponált és
igen tetszett. Egyszer a Tárnok-utcában találkoztunk
vele, és ő, menetközben nyugodtan falatozott a kezé­
ben tartott kis tányérkáról.
Mi persze csudálkozva tekintettünk reá.
— Hja, kérem, — magyarázta ő — nekem annyi
a dolgom, hogy nem érek rá 'külön ebédelgetni. . .
Bécsben az ő legénylakásán gyakran gyűltek
össze az ottani magyiar kolónia derék tagjai s ebben a
kedves társaságban hadnagykodásom idején én is
többször megfordultam. Ott volt Szalay László roko­
nom — az imént említett ifjú történettudós testvér-
öccs-e, — ki szintén a közös pénzügyminisztérium kö­
telékében állott, később államtitkárságig emelkedett,
m

s a likvidációs ügyekkel is végezvén, körülbelül negy­

ven évi bécsi élet után* még mindig fiatalos erőben,
szívében persze törhetetlen magyar érzéssel mostaná­
ban költözött haza, Magyarországba. Ott ismerkedtem
és melegedtem össze iá bécsi magyar társaságban
Károlyi Árpáddal, a legkiválóbb magyar történetírók
egyikével, ki -még most is Bécsben él, pedig a magyar
kolónia tagjai közül őt bántotta mindig legerősebben
a honvágy s már évtizedekkel ezelőtt tervezte iá haza­
térést, de hát az embert nem viszi mindig oda sorsa,
végzete, ahová ő maga szeretné, vagy talán akarná
is . . . S ebben a hislórikus jellegű társaságban talál
koztam először Hodinka Antal barátommal is, a pécsi
Erzsébet-egyetem mostani tanárával, ki az előbb
említetteknél jóval fiatalabb volt s bár később szintén
a közös pénzügyminisztérium levéltárának szolgála­
tába lépett, de abban az időben, melyről én most
emlékezem, úgy gondolom, még csak tanulmányait
folytatta!, a diplomatika és paleográfia terén.
Thallóczy magyar konyhát vitt, s maga is nagy-
rabecsülvén annak hamisítatlan termékeit — a töltött
káposztát, birkapörköltet, túróscsuszát és a többit, —
jól tartotta szívesen látott vendégeit is, a konyha
fűszerei mellé gazdagon szolgálva sokszor határt alig
ismerő jókedvének ugyancsak erős fűszereivel.
. . . De most veszem észre, hogy nagyon beleme­
rültem bécsi katonáskodásom emlékeibe, s kicsit el is
kalandoztam. Nem baj. Jól esett az elmerengés a múl­
takon, s az itt fölelevenített régi jó időkre gondolva,
átérzem Jean Paul ama szép mondásának igazságát:
,,Az emlékezés az egyedüli paradicsom, amelyből ki
nem fizethetünk“.
( 1923 )
 Választási em lékek.
Most, hogy a korlátozás nélküli általános titkos­
nak áldásait ismeri már az ország, — amit keserve
sen érezhették sokan azok közül is, akik nekivitték
szerencsétlen nemzetünket ennek a szakadéknak —
jól esik vissza-viszatekinteni a szakadék túlsó olda­
lára, ahonnét a nagy és bizony mondom: boldog Ma­
gyarország emlékei tolulnak elénk.
Legelső választási emlékeim — amik különösen
szépeknek tűnnek föl előttem, a zászló és toll nélküli
választások mai szürke világában: egy parányi, nem-
zetiszínű lobogó, meg egy jaj-vörös választási toll.
A zászlócska több mint félszázad messzeségéből
integet — a kiegyezés-korabeli választások idejéből.
Ezt a kis zászlót szülőföldemen, a kiskunsági kedves
Szabadszálláson a református káplán csinálta nekem
— aki akkor még igazán alig látszottam ki a föld­
ből — az édesapám képviselőválasztása alkalmából,
aki annak a fülöpszállási hires kerületnek volt Deák-
párti jelöltje, amely kerület 48-ban Petőfi Sándort
megbuktatta. Hogy édesapám — akkor szabadszállási
lelkész — megválasztatott, abban az én hangos kor­
teskedésemnek a kis lobogóval bizonyára kevés része
volt, sokkal több a derék kun nép józanságának,
amely az akkori sorsdöntő időkben helyes érzékkel
önként hódolt meg a haza bölcsének okos politikája
előtt.
A pirostollas emlék már kis diákkoromból való.
Halason, — egy másik, sokkal nagyobb kiskun város­
ban történt — a hetvenes években, mikor az addigi
f>2

népszerű képviselővel, Szilády Áronnal, az odavaló

tudós kálvinista pappal szemben — kinek pozíciója
megingathatatlannak látszott — az ellenzék Mocsáry
Lajost léptette föl, aki a nemzetiségi kérdés hínár­
jába akkor még nem volt annyira belekeveredve és
jó kiállása, függetlenségi tetszetős program ija és
kiváló szónoki képessége nagy hódítást csinált Halas
mindkét nembeli közönsége körében. Én — bár a
szülői házban csak a Tisza Kálmán szabadelvű poli­
tikájának dicséretét hallottam (s az volt az igazi
hagyományos magyar szabadelvűség) — mint afféle
tüzeslelkii diákocska (az érettségin innen), mégis
ellenzéki piros tollat tűztem a kalapom mellé, s úgy
indultam büszkén, városszéli szép, kertes házunkból
a kanális-nak nevezett úton, a nádas tó partján, a
nagypiac felé. De mi történt? Szemben velem jókora
csapat ember jött, (muzsikaszó mellett kortesnótákal
énekelve. Az én kortesi fiatal szívem kicsit elszorult,
mikor észrevettem, hogy a szembejövők mind kor­
mánypárti zöld tollal ékesek. Már nem tudok róla
számot adni, vájjon bátorságom szállt-e az inamba,
avagy politikai ihlet a kebelembe — csak azt tudom,
hogy ellenzéki lenge elveimet a piros toll képében
hirtelen zsebrevágtam, és attól a perctől kezdve ren­
díthetetlen kormánypárti lettem. Hogy az én kedves,
jó Szilády Áron bátyáim mégis megbukott, azt mé
iyen sajnálom, de azt hiszem, ezen a szomorú ered­
ményen akkor sem változtathattam volna, ha hama­
rább kitűzöm is az ő zöld tollát.
Bármilyen erős meggyőződésű hive lettem is
aztán Tisza Kálmánnak, — kihez édesapámat is el-
téphetetlen kötelékek fűzték, miket ők kettesben *még
akkor szövögettek, mikor 49-ben egy szobában dol­
goztak, mint fiatal fogalmazók, a közoktatásügyi
minisztériumban Debrecenben — a politikai tevé­
kenységtől a föntebb vázolt jelenet után mégis sokáig
távoltartottam magamat, annyira, hogy hosszú ideig
még csak választói jogomat sem gyakoroltam egyet­
lenegyszer sem. Mikor azonban 1905 januáriusában
— az előző novemberi és decemberi események nyo­
 63

mán a Ház föloszlattatván — Tisza István, első mi­

niszterelnöksége idején, a közte és a nekibőszült
ellenzék közti viszályban a nemzetre appellált, én is,
mint Tisza Isvánért élni-halni kész ember, beleugrot-
tam a választási küzdelem örvénylő vízébe s föl­
esküdtem a IX—X. kerület szabadéiviipárti jelöltjé­
nek: Plósz Sándornak zászlaja alá.
Fölösleges leime annak a híres téli választásnak
szenvedélyes mozgalmait általánosságban ecsetelnem.
A mi kerületünkben is magasra csaptak a küzdelem
hullámai, de persze — mint ahogy a kormánypárt
országszerte bízott a maga győzelmében — kerüle­
tünkben is holtbizonyosra vettük Plósz megválasztá­
sát. Éppen azért, mikor a választás előtt két nappal
heves influenzában megbegedtem s a választás nap­
ján is lázasan ágyban kellett maradnom, — bár ret­
tentően bántott, hogy nem mehetek szavazni — mégis
megnyugodtam abban a tudatban, hogy Plósz Sándor
ügyének egyáltalában nem fog ártani az én szerény
voksom elmaradása.
Délelőtt az első híradás, ami hozzám érkezett,
még valóban úgy szólt, hogy bár az ellenjelölt Ballagd
Aladárnak is — egyébként jó barátomnak — nagy
pártja van, azért nincs okunk aggodalomra. Ebéd
után már úgy hangzott a friss hir, hogy igen nagy a
küzdelem, de valószínű, hogy Plósz — ha csak kis
többséggel is — meglesz. Estefelé aztán azzal jöttek
érteni, hogy ha csak tehetem, keljek föl s menjek
szavazni, mert jelöltünk győzelme — kétes. Ez a hír
már módfelett fölizgatott s feleségem alig tudott —
38 fokos hőmérsékletemre hi vatkozva — vissza-
nyomni az ágyba.
Este tíz óra után kocsi állt meg házunk előtt s
a hirnök pihegve szólt:
— Ha nem jön minden hivünk szavazni, —
megbukunk.
A hőmérőt sutba vágni, fölkelni, felöltözni s
kocsiba ugrani, — mint ahogy a régi divatú novella­
írók nem minden túlzás nélkül mondani szokták:
64

pillanat műve volt. Tizenegy óra felé járt, mikor

megjelentem a választási helyiségben, hol rettentő
izgalom uralkodott. Hindy Kálmán, kedves öreg ba
rátunk, mint választási elnök, már kitűzte volt a záró-
órát — s érkezésem pillanatában mind a két pártnak
egyenlőszámú szavazata volt. Elvbarátaim lelkes él­
jenzése közt adtam le szavazatomat, fölemelő tudatá­
ban annak, hogy Plósz Sándor az én szavazatommal
választásik meg.
De e percben, mikor miár az elnök a „senki
többet“ jelszóval éppen le akarta zárni a választást:
egy fáradhatatlan ellenzéki kortes — aki, hogy a hely­
zet tragikuma fokozódjék, egyik sógorom volt — cipel
ám be, valósággal fülénél fogva egy a heveny al­
kohol-mérgezés elvitázhatatlan tünetei közt bukdá­
csoló választót, a „politikus csizmadiák“ sorából, aki
— nagy csuklások és akadozások közt — levoksol
Ballagi Aladárra.
Az egetverő éljenzés ezúttal az ellenzéki polgár­
társak sorából riadt — mi, Plósz-pártiak pedig egy
pillanatra kővé meredtünk, aztán kétségbeesetten
kapkodni kezdtünk — de hiába! Hasztalan erőlködött
azonban az ellenzék is, hogy még egy döntő szava­
zatot fogjon — se égen, se földön nem lehetett többé
csípni egyetlenegy még le nem szavazott választót
sem, — a záróóra lejárt, s megtörtént az a választá­
sok históriájában igen ritka eset, hogy miután mind­
két jelölt egyforma számú szavazatot kapott — az
dnök a választást befejezettnek ugyan, de eldöntet­
lennek nyilvánította.
Másnap már tudtuk, hogy az alkotmányosan
megnyilatkozott nemzet — mit már Dante is méltán,
de, sajnos, hiába óvott az örökös félrevezetéstől —
elejtette már akkor is legnagyobb fiát, Tisza Istvánt.
Az így kilátástalanra fordult körülmények között a
kitűzött új választásnak a mi jelöltünk már nem is
vetette alá magát, visszalépett, s a diadalmas ellen­
zék jelöltjét, Ballagi Aladárt, egyhangúlag kiáltották
ki képviselőnek . . .
 65

Későbbi választási emlékeim — az elbukott sza­

badelvű párt romjain életre kelt munkapárt idejéből
— m ár a magam választásával kapcsolatosak, de
ezekről külön tárcákat kellene írni.

(1922)

Szász K áro ly : Emlékek 5

 Színházi emlékek.
Most, hogy a Nemzeti Színház felújította a Szö­
kött katoná-1, Szigligetinek, a „népszínmű atyjá“-nak
első e nemű művét, mely annak idején, nyolcvan esz­
tendővel ezelőtt, olyan korszakos hatást tett — és én
elmerengve nézem ezt a drámatörténeti szempontból
annyira nevezetes darabot: egy csomó színházi emlék
rajzik föl előttem, kedvesen szólva hozzám régi szép
időkről, a múltak ködlő távolából.
Eszembe jut az az este, mikor én a Szökött
katoná-1 először láttam. A Népszínházban történt ez.
De nemcsak Tamássynak igazán drámai erejű Ger­
gely kovácsát és Blahánénak gyönyörűen csicsergő
Julcsáját nem felejthetem soha, — hanem a Zrinyi-
kávéházbeli méltán híres jelenetre is elevenen és
hálásan emlékezem. Hálásan, mert az a remekül ren­
dezett színpadi kép a maga mozgalmasságával, ka­
cagtató ötleteivel oldalnyilalásig megnevettetett —
m ár pedig van-e kellemesebb élmény a világon, mint
egy igazán jóízű kacagás?!
Nem tudom, ki rendezte volt akkor a darabot, —
a rendező nevének kiírása csak újabb időben jővén
nálunk, sokunk sürgetésére, divatba — de azt gon­
dolom: Lukácsi; Sándor, a színpadi hatás iránt nagy
érzékkel biró, rendkívül termékeny drámaíró volt a
rendezés lelke, kinek sok, csak a napi fogyasztásra
szánt, kis értékű, nem igen finom ízlésű darabja kö­
zül egy: A vereshaju, oly magasan és olyan szépen
emelkedik ki, mint zöldelő, virágos hegy a vigaszta­
lanul sivár homokbuckák közül. A vereshaju nem-
 67

csak Lukácsy legkülönb darabja, hanem, mint párat­

lanul szerencsés ihlet szülöttje, kitünően rajzolt alak­
jaival, lélektani sarkallókon haladó érdekes meséjé­
vel s magyarosan hangzó ötletes nyelvével legjobb
népszínműveink egyikének mondható, amelynek fel­
újítására a Nemzeti Színház népszínmű-ciklusának
során bátran gondolhatna az igazgatóság.
Lukácsy, amellett, hogy ontotta a darabokat,
mint szerző, egyúttal több mint két évtizeden át fő­
rendezője volt a Népszínháznak, mindjárt <az intéztet
fennállásának első esztendejében Rákosi Jenő igazr
gatása idejében kerülvén e minőségben oda. Bizo­
nyára volt neki része — mint ügyeskezü, jószemü
rendezőnek — a Szökött katona említettem sikerében
is, ami a Zrinyi-beli jelenetben tetőződött. Igaz, hogy
ott is kitűnő színész állott a „rongyos ember“ epizód­
szerepében rendelkezésre: Szathmáry Árpád, a Nem­
zeti Színház egykori kitűnő Marná-jának, Szath-
máryné Farkas Lujzának a fia, kit szinészkörökben
— hol a becéző nevek olyan gyakoriak — csak Szatyi
néven emlegettek, ö később a Vígszínháznak lett
tagja, hol a francia darabok „kedélyes“ papáinak és
nagybácsijainak figuráiban szintén jelentős sikerei
voltak. Ezekben az utóbb említett szerepeiben szinte
megdöbbentően emlékeztetett a derék Szatyi az öreg
Szigeti Józsefre és pedig nemcsak jóltápláltságra
valló megjelenésével, hanem jóízű humorával is.
De hogy milyen vérbeli színész volt Szathmáry
Árpád, azt jellegzetesen igazolta 'azon az estén is,
mikor szegény Tamássyt, a népszínművek utolérhe­
tetlen hősét az előadás megkezdése előtt öltözőjében
szélütés érte. Ez is ia nyolcvanas évek végén történt.
A betyár kendő jé-1, Abonyi Lajos poétikus szép da­
rabját hirdette -a iszinlap, s én is ott ültem az I. eme­
leti erkély hanmadik sorában, tisztviselő-egyesületi
kedvezményesárú helyen, várva nagy érdeklődéssel
Tamássynak, mint Gyuri Bandinak már ismert nagy­
szerű szereplését és Blahánénak, mint Buzi Zsófinak
észbontó nótázását és kocsmai szilaj táncát. Ilét óra
elmúlt, el negyed nyolc is, a függöny nem akart fel­
5*
68

gördülni. Már suttogás hallatszott a nézőtéren valami

megbetegedésről, közbejött akadályról — s nyugta­
lanság támadt, mely félnyolc felé izgatottsággá növe­
kedett. Akkor kilépett a függöny elé a rendező, s ha­
lálos csöndben tudatta, hogy miután Tamássy rosszul
lett, szerepét hirtelenében Szathmáry Árpád vette át,
aki egyben kéri a közönség szíves elnézését. Persze
mindenkit roppant elkedvetlenített e hiradás — de a
szerepének úgyszólván álolvasása nélkül áldozat­
készen beugrott Szathmáryt udvariasan és hálásan
megtapsoltuk. A szenvedélyes legény szerepe egyálta­
lában nem volt neki való, de mégis tisztességgel tett
eleget nehéz feladatának, megmutatva, hogy az iga­
zán jó színész mi mindenre képes!
Tamássyt az a szélütési roham még nem ölte
meg, csak birkózott a halál az erősszervezetű ember­
rel. De a művész megbénult s pár év múlva egy
újabb roham könnyen végzett vele . . . Azóta se hal­
lottakul férfiajakról magyar nótát olyan numerózusan
deklamálni. Mert pályája utolsó éveiben énekhangja
már nem sok volt a derék Tamássynak, de ahogyan
elmondta az Ezt a kerek erdőt járom én, meg a Végig
mentem az ormódi temetőn kezdetű gyönyörű nótá­
kat A csikós-bán, vagy az A Csap-utcán véges-véges-
végig kezdetüt A falu rossza-ban: az a művészi ter­
mészetességnek s magyaros zamatnak mindörökre
felejthetetlen, talán örökre páratlan példája marad...
De visszatérve A szökött katona említett előadá­
sára, el kell ismernem, hogy aki most látja először
ezt a darabot, valószínűen el sem tudja képzelni,
hogy a „rongyos ember“ kis szerepében olyan alakí­
tást is lehet produkálni, amelyre majdnem negyven
esztendő múlva is elragadtatással emlékezhetik valaki
a közönségből. Pedig Szathmáry Árpád — vulgo:
Szatyi — ilyennel kedveskedett. Persze, volt sok
olyan mókája és tréfája, amit sallangul csak ő, meg
a rendező varrt rá a szerző szövetjére. De hogy fal-
rengetőbb tapsot ritkán hallottam félszázados szín­
házlátogató pályámon, mint akkor, a Zrinyi-szín
zárójelenete után: az bizonyos. Abban a rendezésben
 69

ugyanis azzal a tableau-val végződött ez a szín, hogy

az éjjeli kávéház gyanús vendégeinek egymásba ka­
paszkodott alakjai veszekedésükben egy gombo­
lyagba keveredve fetrengettek a színpad közepén s
ennek a nyüzsgő és zajgó emberhalomnak tetején,
piszkos sipkáját lobogtatva, diadalmasan emelkedett
föl — mindenkit maga alá gyűrve — a „rongyos
ember“. Én, a fiatal diák, szintén kipirult arccal
csapkodtam összie nagy mulatságomban tenyereimet,
de még bensőségesebb hatást váltott ki e jelenet az
édesanyjával együtt mellettem ülő fiúcskából, aki
elragadtatással kiáltott föl a függöny legördültekor:
— Mama! Ezt holnap megcsináljuk 'az isko­
lában! . . .
De ieszembe jut A szökött katonának egy másik,
későbbi, rendkívül érdekes előadása is, szintén a
Népszínházban. Ezt az előadást valami jótékonycélra
rendezték — úgy emlékszem, szintén a nyolcvanas
évek vége felé — s fővárosunk akkori három állandó
színházának: a Nemzetinek, az Operaháznak és a
Népszínháznak legelőkelőbb tagjai vettek benne részt.
Roppant nagy tetszést aratott az elkényeztetett, pi-
perkőc Lajos szabó groteszk figurájában Náday Fe­
renc, a legelegánsabb magyar színész. Énekhangja
nem volt a csevegni pompásan tudó s egyébként
rendkívül muzsikális Nádaynak, de most is fülembe
cseng, amint az I. fölvonásban, törökös slafrokjában,
kezében hosszúszárú csibukkal, harsányan fújta a
nótát:
Három alma, meg egy fél . . .

Aztán még egy mozzanatot akarok kiemelni eb­

ből a remek előadásból. Miskát, a gyilkosság miatt el­
ítélt közkatonát, Takács Mihály, az Operaház tagja,
a férfiasán gyönyörű baritonhangu énekes adta, ki­
nek magyaros akcentusai pompásan érvényesültek a
siralomházbeli duettben, mikor a halálra készülő két
baka a Kalapom szememre vágom kezdetű, szivet
facsaró bús nótát énekelve, annak különösen ezzel a
hatásos keserű csattanójával rázta meg a lelkeket:
 Fogd meg pajtás a vasvesszőt,
Verd meg véle a temetőt, —
Mért nem kedvez semmi épnek,
Semmi szépnek . . .

De amint most a napokban meghatott lélekkel

a Márkus Emilia szépséges grófnéjában gyönyörköd­
tem a Szökött katona egyik előadásán, s elmélázva
végigszaladtam gondolatban ennek a tüneményes te­
hetségű művésznőnek egész eddigi pályáján, — az
eddigin, mondom, mert kétségtelen, hogy a jövő tar­
togat még neki nevezetes diadalokat — eszembe ju­
tott, hogy játszott már ő máskor is népszinműben,
még pedig nem is úri alakot testesítve meg, mint itt
most, hanem népi alakot formálva. Az is jótékony-
célú előadás volt, a Várszínházban, — a Nemzeti
Szinház drámai és operai tagjainak társulásával —
mikor Szigeti Vén bakancsos-a került szinre, s mig
az énekes szerepek a remekhangu, daliás Odry Lehel
és az elbűvölően kedves Nádayné Vidmár Katalin fé­
nyes tehetségére, nagyszerű színjátszó képességére
voltak bízva — a csapiáros szentimentális leányká­
ját, a szerelmes Ilont, az akkor pályája kezdetén álló
Márkus Emilia adta. Aranyszőke haja pántlikába
kötött dus fonatban csüggött alá, s úgy fénylett, akár­
csak művészete, mely beragyogta a kis színpadot, s
egy diadalokban gazdag pálya jövőjébe vetett tün­
döklő sugarat. Pedig nagyon vékonypénzü, törékeny­
nek látszó alak volt testi mivoltában az az ifjú kis
színésznő, és sokan sajnálkozva mondták az előkelő
vasmegyei családját jól ismerők közül, hogy kár ezt
a gyenge liliomszál-leánykát a szinpad perzselően
forró deszkáira, a kulisszák zajos világába ereszteni
— hátha időnap előtt belepusztul. De Márkus Emiliá-
nál is megismétlődött a sokszor tapasztalt igazság:
hogy a lélek ereje jótékonyan hat vissza a gyenge
testre. Az ő hamarosan kibontakozott s kivirágzott
tehetsége valósággal megedzette egészségét, — s a
nagy feladatok, miket olyan nemes becsvággyal vál­
lalt s olyan fényesen oldott meg, minden nehézségük
mellett is nem hogy nem törték meg testi erejét, ha-
 71

nem inkább mind a mai napig megtartották acélos,

fiatalos frisseségben.
. . . Oh, mennyi emlék tolul még lelki szemem
elé, a régi színpad bűvös világából! Olyanformán va­
gyok ezekkel az emlékekkel, mint a könyv lapjai közé
tett, híven megőrzött száraz virágokkal: végtelenül
jól esik elő-elővenni, rakosgatni, rendezgetni őket —
de egyszerre csak mégis azt veszem észre, hogy egy
meleg könnycsepp szivárog szememből, s perdül le
hangtalanul arcomon. Az emlékezés boldogít is —
fáj is. Fáj: látni, tudni, hogy a tavasz, mely ezeket
a virágokat fakasztotta s nevelte — elszállt, vissza-
jöhetetlenül. De mily boldogító: tapasztalni, hogy a
száraz virágok is gyakran, hogy megőrzik színüket,
s mintha még illatukból is maradt volna valami. Ta­
lán nagyon kevés — de hát vannak dolgok, amikből
nagyon kevéssel is meg tudunk elégedni. ..
( 1924 )
 Thália Budán.
Nekün'k úgynevezett „jó budaiakénak, egészen
külön számításunk van a tavasz kezdetét illetőleg. Mi
nem a fecskék visszatérését várjuk, mint a falusi
emberek, hogy a tavasz megérkezését megállapít­
hassák, — nem is a világos überziehereket tekintjük
a kikelet bizonyosságának, mint a korzózó pesti
ember, — ia. csillagászati nap-éjegyenre meg éppen­
séggel nem hederítünk. Nálunk akkor kezd tava-
szodni, amikor a Horváth-kertben, a Budai Szinkör
tájékán, tatarozási és rendezkedési előmunkálatok
mutatkoznak és lakkor köszönt be a természet feltá­
madását jelentő szép évsziak, miikor az említettem ősi
faalkotmány kapuján megjelennek az első szinlapok.
A múzsák e szellős templomának az laz elneve­
zése, mit az imént említettem, t. i. Budai Szinkör —
«nia már voltaképpen az emlékek sorába tartozik,
mert hivatalos neve egy pár esztendő óta Fővárosi
Nyári Színház. De hát ezzel la névváltoztatással is
olyanformán vagyunk, mint a Bánffy-féle nemzeti
.ünneppel. Hiába állapíttatta meg ő április 11-ikét — a
48-as törvények szentesítésének bármennyire is neve­
zetes napját — nemzeti ünnepül: a magyar szivek
kalendáriumában csak március 15-ike maradt to­
vábbra is a ,.na<*v idők“ piros (de nem ám vörös)
betűs szabadságünnepe. Ezt a Horváth-kerti kultu­
rális intézményt is hiába keresztelték át hatóságilag:
a vox populi — mely kezdetben Budai Szinkör-nek
nevezte el — az emlékek és hagyományok erejénél
fogva ebben az esetben is erősebbnek bizonyul a
 73

hivatalszobákban kigondolt és aktákban keresztül vitt

név-megállapító törekvéseknél.
A Budai Színkörnek úgynevezett „bő esztendei“
a tavaly elhunyt Krecsámji Ignác kitűnő erőkből állott
és nagyszerűen fegyelmezett társulatának bevonulásá­
val kezdődtek, 1883-ban. Addig bizony sok szomorú
évad múlt ott ki csöndesen, mert iaz öreg Budának
akkor imég erősen német jellegű polgársága nem
nagyon lelkesedett a magyar színészetért, de meg a
sok gyenge társulat próbálkozása nem is igen törhette
meg a közöny jegét.
Ám azért voltak azoknak a régi évadoknak is
érdekes, fényes mozzanatai. Ezek közé tartozott, hogy
Odry Lehel — a Nemzeti Színház mai kiváló tagjá­
nak, Odry Árpádnak édesapja, ki szintén a Nemzeti
Színház büszkesége volt, akkor még ennek az intézet­
nek kötelékébe tartozván az opera is — 1877 nyarán
nagy sikerrel eljátszotta, meleg baritonján szívhez
szólóan énekelte Göndör Sándor szerepét a Falu­
rosszában. Abban az időben — abban ia régi jó világ­
ban — még nem kaptak az ország első színházának
tagjai olyan könnyen engedélyt más fővárosi szín­
padon való szereplésre, mint manapság, — sőt évad
derekán valószínűleg még akkor sem gondolhattak
volna rá, hía annyi színpad lett volna is Budapesten,
mint ma van. De akkor a Nemzetin kivül állandó
színház csak egy volt: a Népszínház. Emlékszem,
egyszer, a 70-es évek végén, az akkor még friss síi tetű
Népszínházban, la júliusi kánikulában hirdették a
Rózsaszínű dominók című francia bohózatban a Nem­
zeti Színház két pompás humoru tagiának: Szigeti
Józsefnek és Szathmáryné-nak vendégként való fellé­
pését, mikor egyszerre csiak hire jött, hogy a vendég-
szereplésből nem lesz semmi, mert a Nemzeti Színház
igazgatósága nem adja meg az engedélyt. Aztán nagy
tárgyalások következtek s végre mégis nyélbe ütődött
a dolog és a Rózsaszínű dominók zavartalanul meg­
jelenhettek a Népszínház hűséges publikuma előtt,
S^creti-bácsi és Szathmárv-mama fényes közreműkö­
désével.
74

Az én legelső szinköri emlékem Suppé ügyes-

szövegű, fülbemászó miuzsikáju Fatinica című híres
operettjéhez fűződik, mit Gerőfi Andor színtársulata
adott elő. Gerőfi a „szini tanodá“-t végezte, egy da­
rabig kis szerepekben a Nemzeti Színházban játszott,
aztán a vidéki direktorság rögös útjára lépett s egy
nyarat iá budai színkörben küzdött végig. Igen jó ren­
dező volt s emlékszem, az I. felvonás zárójelenete
után, mikor a basibozukok megtámadják a muszka
tábort s puffogatós csata kezdődik, a háttérben a
csillagos éjszakával — amely a felhúzott díszlet-
függöny mögül egyenesen a Gellért-hegy oldaláról
tárult a publikum elé — zajosan ki is tapsoltuk a
jelmezekben és rakétákban igen bőkezűnek mutat­
kozott igazgató-rendezőt, aki bodorfürtü fejét alig
győzte hajtogatni a szűnni nem akaróan éljenző
közönség előtt.
Az lakkor még egészen ujdonságszámba menő
pompás operettnek primadonnaszerepét — a leány-
ruhába öltöző fiatal hadnagyét — az igazgató felesége,
Geröfiné játszta, aki talán egyike volt akkor a legjobb
operett-énekesnőknek, de hogy termetre nézve a leg­
kisebb volt: az bizonyos. Báios arcocskájával úgy tűnt
föl az orosz hadnagyocska fényes és fess egyenruhájá­
ban, mintha akkor lépett volna ki valami előkelő
babaüzlet kirakatából. A férfiak közül élénken emlék­
szem az előadásból a mérges és torzonborz Kan-
csukoff generális és ia< részeges és mulatságos strázsa-
mester személyesítőire: amaz az öreg Szép József, híres
buffó volt, emez pedig a kitűnő komikus, Dobocsányi
Gyula, aki később — úgy emlékszem — a Népszínház
taigja is volt egy darabig. A német hirlapiró tenor-
szerepét meg iái csengőhangu, szimpátikus Balogh
Árpád énekelte igen szénen, akit sok-sok évvel utóbb
a kolozsvári színház színpadán — az ő pályájának
imár erősen alkonyra hajló szakában — láttam
viszont, a Táncos huszárok című operettnek egyik
mellék szerenében.
Még szintén a Krecsányi-éra előtti évadok egyiké­
ben láttam a színkörben Toldy Istvánnak, a ragyogó
 75

tehetségű, de kora sirba roskadt drámaírónak

nagy port fölvert darabját, a Kornéliá-1. Ezt a szín­
művet Toldy az akkori modern francia iskola recipéje
szerint írta, rendkívül ügyesen és érdekesen. 1874
decemberében adták először a Nemzeti Színházban,
de néhány tagadhatatlanul kényes részlete imiatt az
erkölcsbirók — a „botrányvadászok“ és a „morál
Tartuffe-jei“, mint a Toldyt méltán védelmező Fővá­
rosi Lapok mondta — úgy felháborodtak, hogy a
darabot a belügyminiszternek le kellett vétetnie a
műsorról. Pedig a Kornélia nem erkölcstelen irányzata
darab, az erkölcstelenségnek benne látható realisz­
tikus rajzát nem célniak tekintette a fényes tollú
szerző, csak eszközül használta s esztétikailag is meg­
tartotta a kellő korlátokat. De hát akkor még más
volt az ízlés és felfogás s erre ja. darabra — melynek
meséje a fővárosi magánszínházak sok mai jubilált
darabjának borsa és paprikája, gyilkos abszintjia; és
gyomorháborító durvasága mellett édes te;szerű sze­
lídséggel ömlik — rákiáltották az anathémát.
Ennek la* hatásos színműnek szinkörbeli elő­
adásán láttam először a cimszerepet adott Hegyest
Marit, — aki akkortájban ment férjhez, szinte gyer-
mekleány-fővel a társulat széphangu, deli baritonis­
tájához, Kiss Mihályhoz. Sok szép jelenséget láttam
már színpadon — de szebbet, mint amilyen volt
Hegyesi Mari akkor abban a szerepben: alig. Játék­
társai az erősebb nemből Aboniji Gyula és Pálfi
György voltak, — később ők is la Nemzeti Színház
tagjai — amaz a léha, cinikus férj, emez az eszményi
hevűletü jóbarát alakjában.
S még egy, igen kedves és megragadó színpadi
jelenség emléke merül föl lelkemben, már — azt
hiszem — a Krecsánvi méltán híres társulata idejéből.
A Kisasszony felesénem című. ugyancsak sikamlós
francia operettet adták — mi, Blahánéual, a Népszín­
háznak is sokáig kasszadarab ja volt — s a címszerep­
ben egy akkor feltűnt úi csillag ragyogott a színkör
mind felhőPenebbé váló egén: a bájos Kopácsi
Juliska, ki később Karczag Vilmos írónak lett a fele­
7ß

sége és nemrégiben maradt özvegyen. Nem vagyok

nagy operett-járó, sok „divá“-t, különösen az újab­
bakból, nem is láttam soha — de a Kopácsi Juliska
elbűvölően aranyos Marjolaine-je, s az ő hamiskásan
bájos dala a „rozsok közötti“ hajnali sétáról — felejt­
hetetlen szinházi emlékeim sorába tartozik.
És még egy szinköri emlék jut eszembe, szín­
házba járásom őskorából — ami serdületlen gyermek­
korom napfényes idejébe esik — amely emlék, ha jól
utána számítanék, talán -még a Fatinicá-nál is régibb­
nek bizonyulnia. Benedek Aladár, aki a hatvanas-
hetvenes években annyira népszerű és divatos lirai
költő volt, hogy egyik verskötetét az akkortájban
magyarul sokat olvasó, boldog emlékezetű Erzsébet
királynénk is megrendelte, — rátévedt a drámjaírás és
egyben a színjátszás veszedelmes talajára,, s elkö­
vetvén A szerelemféltö cím alatt egy háromfelvonásos
vígjátékot, annak főszerepében mint műkedvelő, maga
lépett föl a színkör színpadán, a társulat tagjai között.
Más nem igen maradt meg emlékezetemben erről az
előadásról, mint hogy a szerző-hős dús szőke (és ter­
mészetes) fürtéit nagyszerűen lobogtatta a színkör
deszkafalániak repedésein besurranó- esti szellő, —
továbbá, hogy a II. felvonásban egy óriási babér­
koszorút eresztettek le a zsinórpadlásról, ami azután
majdnem nyakába esett az ünnepeltnek. S végül:
hogy Tihanyi Miklós — később a Népszínház híres
Gonosz Pistája — zamatos humorral adott egy ma­
gyar ruhás öreg nagybácsit, kinek az volt a szavajá-
rása: ,-Komégyia, uramöcsém — mind csak ko-
mégyia! . . .“
. . . Keringek sétámon, a Horváth-kert körül s
különös érzés vesz rajtam erőt. Ébren vagyak-e, vagy
álmodom? A gesztenyefák már elvirágzóban, ia-z
akácok is nyílnak már, viráguk nehéz, édes illata
tölti be a levegőt — tavasz, sőt tavasz dereka kell,
hogy legyen már és mégis, mégis: nem lehet, hogy
már benn volnánk a tavaszban! Nem lehet, hiszen a
színkör aitai még zárvák, még nincs é^et a rozzant
íafalak mögött — a budai tavasz fecskéi: a Sebestyén
 77

íiézju' művészgárdájának tagjai még nincsenek itt. Mi

történt itt? Talán végre mégis leütött a hatósági tűz­
rendészet! betiltás mennyköve, mely voltaképpen évti­
zedek óta fenyeget? Avagy a természet rendje borult
fel — amit nem is csodálnék ebben a teljesen felfor­
dult világban — s még május második felében sem
érkezett meg a kikelet, s (a. gesztenye és akácvirágok
csak valami varázslatos képzelődés szülöttei? ...
Nem, nem. A tavasz igazán itt van. Nem azért,
mert a gesztenye és (akác virít, hanem mert ime: a
.színkör kopott falán friss szinlapok díszelegnek, hir­
detve, hogy a társulat már jön, május 28-án megkez­
dődik a játék — vagyis: megérkezik, ha elkésve is, jó
öreg Budánkon is visszavonhatatlanul; pi szép, a ked­
ves, az igazi tavasz! . . .

( 1924 )
 Szellő szárnyán.
Balatonaliga, 1921. augusztus.
Azelőtt ia szélnek, sőt szeleknek szárnyán jártunk
a Balaton hátán, fehéren tajtékzó hatalmas hullámok
közepett, piros-fehér testű kis vitorlásunkkal, az
Iduská-val — de az idén, mikor a politikai élet a
világ minden tájéka felől süvöltő szelek nyomán
ugyancsak hatalmas hullámokat túr (|a legszennye-
sebbet Nyugatmagyarország táján, ahol a világtörté­
nelem egyik legalja,sabb eseménye készül) — a ter­
mészetből mintha kiveszett volna a szél, legalább itt,
a kitűnő italu forrásokban gazdag aligai parton, ahol
más nyarat éppen a szeles időjárás jellemez. A
bakonyi szél, a fűzfői öböl irányából, volt mindig szo­
kásos szele ennek ia mi kis fürdőtelepünknek, és pedig
rendesen olyanformán, hogy amikor feltámadt: három
nap, három éjjel alább nem hagyott semmiért, s egy-
kétnapi megcsöndesedés után mindig újból kezdődött
a háromnapos ciklus.
Most nem. A julius elseji nagy jégverés óta —
ami rettentő kárt tett la „magyar tenger“ mellékén
(most már, sajnos, a kvarnerói velélytárs nem hasz­
nálhatja ezt a szépen hangzó nevet) — egy-két záport
leszámítva, nemcsak zivatar nem járt erre felénk,
hanem Kánikula őfelsége párját ritkító kitartással ter­
jesztette ki ránk régóta nem tapasztalt forróságu ural­
mát. Nemhogy szeleket látnánk — örülünk, ha egyet­
len kis szellőcskét csíphetünk, s azt nagynehezen
 79 '

befoghatjuk vitorlásunk mögé, hogy aztán haladhas­

sunk, persze legfeljebb félméternyi sebességgel másod­
percenként.
Nos hát — itt ringunk a Balaton tükörsimaságu
vizén, amit iáiig recéz meg néha a „Tihany bérc-
tetője“ felől erre enyelgő szellőcske. Bár egy kilomé­
ternyire vagyunk már a parttól, alattunk nincsen
nagy mélység, mert a mai nemzedék emlékezete óta
itt sohse volt ilyen kicsiny a Balaton vize. Mindenütt
kiszélesedtek a homokpartok, kissé beljebb csupa
zátony, homoksziget terjeng a bokáig érő, forróságá­
val a fürdőzők lábát szinte égető vízben. Hej, szívesen
látják ezt annak a két szép telepnek lubickolni és
sütkérezni szerető apró lakói, melyeknek épületeit
innét a csónakból jó távcsövünkkel szépen kivehetjiik:
az ott, délkeletnek, az új telepítésű Balatonszabadi
gyermekszanatóriumának modern kényelemmel be­
rendezett piavillon-csoportja, — erre nyugatnak pedig
a híres alispán, Véghely Dezső alapítói emlékét őrző
Almádi hasonló áldott intézményének széles homlok­
zatú nagy épülete húzódik, maguk előtt a kis em­
berkék százaival, akik — reméljük — mire megvé­
nülnek, nem Csonkia-Magyarországnak, hanem annak
a nagy és boldog hazának lesznek polgárai, amelyről
a gyermekszanatóriumok egyesületének fő-fő vezető­
embere, a nagy magyar publicista, nemcsak annyit
álmodik, hanem amelyért annyit dolgozik is.
. . . Az Iduska tovább lebeg, s mi más irányokban
tekintünk szét. Ott emelkedik a vízbe messze beugró
tihanyi hegy, teteién a kéttornvú nagy templommal,
melynek kriptájában kilencedfélszáz év óta nyug­
szik és „álmait alussza András, magyar király“ — e
néven az első. Ha visszagondolunk korára, s annak
vészes, véres belviszálvaira, talán nem is annyira el­
szomorodik, mint inkább megvigasztalódik lelkünk:
lám, századokkal ezelőtt, és azóta is, mindig versengett,
pártoskodott a miagvar — s ha csonkán és bénán is,
de mégis „él nemzet e hazán“, s amíg élünk, él remé­
nyünk is, hogy lesz ez még másképpen is! . ..
80

A másik irányba nézve: a magas partok fölött

messze kiemelkedik az akamttyai nagy szilfa, amit —
bár minden történelmi alap nélkül — Rákóczi-fájának
is szokás nevezni. Rákóczinak nincs e fához köze —
ám azért történelmi emlékek szellője susog a még
mindig elég sűrű lombok között: e hatalmas fia köré
seregelve ültek össze — nem padokban, hanem nye­
regben — a magyar rendek, a kenesei országgyűlésre,
Zápolya „öldöklő századáéinak derekán. Öldöklő szá­
zad! Mik voltak azok a XVI. századbeli vérzivatarok
a mi szerencsétlen korunkéihoz képest?! Hogy fogják
majd a XX. száziadot nevezni a történelem távlatából?
De azért keressük ebben a szomorú párhuzamban is a
vigasztaló mozzanatokat. Akkor is ugyancsak feldara­
bolta tott az ország, s bizony másfélszáz esztendő
tellett bele, míg visszaállíttatott a területi integritás —
de visszaállíttatott. Azt képzelik ia trianoni hatalmak,
hogy most örök időkre szóló változtatásokat csináltak
Európa térképén? Sőt inkább1 amennyivel gyalázato­
sabb a mostani felosztás — .annál rövidebb lélegzetű
lesz! . . . Ezt a biztatást hozza a balatoni szellő a nagy
szilfa felől, amelynek zizegő lombjai mintha azt
(susognák, hogy fognak ők még zöldlelni a nagy Ma­
gyarországban! . . .
Arra odább, egészen. a parton, húzódik Kenese
községe, amely mostanában újabb nagy nevezetes­
ségre tett szert: püspöki székhellyé lett. Ugyanis az
„igazságos“ ántánt jóvoltából a csehek kitúrták a
Jókai színmagyar Komáromából .a dunántúli refor­
mátusok püspökét, Németh Istvánt is, akit aztán —
mert a kálvinisták szerényen fizetett „superinten-
dens“-ei nem élhetnének meg külön lelkészi javada­
lom nélkül — a keneseiek siettek megválasztani a
maguk megürült papi katedrájára.
Az enyelgő szellő mintha irányt változtatna, for­
dítjuk vele vitorlánkat mi is, s megyünk lefelé, az
laligai magas lösz-partok alatt, miknek érdekes for­
mája a legkiválóbb magyar művészek egyikét, Mészöly
Gézát, a Balaton költői lelkű festőjét is megihlette, —
 81

belső érdekességük pedig a Balaton tudósának, Lóczy

Lajosnak adott alkalmat sok érdekes megállapításra.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egvütt járván vele
az aligai part-fal magas tetején, ő előrántotta zsebé­
ből „tudományos“ bicskáját, belebökött az agyagos
lösz-be, ahol az én avatatlan szemem semmi különöst
sem vett észre, s azt mondta: „Látod! Itt az őslakók­
nak — évezredekkel ezelőtt — tűzhelyük volt, meg
vesszőből fonott cserényük, itt ültek, itt ettek, itt van­
nak a nyomok“ . . . S beszélt, nemcsak olyan, színesen,
hogy szinte elragadta az embert, hanem olyan meg­
győzően is, hogy én szinte visszaképzeltem magamat
azokba az időkbe, mikor itt az emberi kultúra még
nagyon kezdetleges lehetett ugyan, az ember azonban
bizonyára nem volt rosszabb, önzőbb, kegyetlenebb
— mint ma . . .
S ha megint a víz felé fordítiuk tekintetünket —
a távolban egymással szemközt két híres fürdőhely
körvonalai bontakoznak ki a messzeség nyári páráza-
tából: jobbra Balatonfüred, balra Siófok — fürdőiben
ugyancsak megrabolt hazánk két fényes gyöngyszeme.
Az olvadó 'aszfaltú főváros társaságának jelentékeny
része üdül mindkét helyen — amott, a régi híres parti
nyárfák alatt, miket a nagy jégverés bezzeg mesténá-
szott, — itt meg a mozgalmas strandon, amit folyé­
kony arany fénvében ragyogó szolid habok locsolnak,
finom barázdákat húzva a vízfenék puha homok­
szőnyegén . ..
Még egy kissé kóricálunk a vizen, erre-arra —
aztán „partra szállunk, bevonva vitorlánk“. S fel-
ibafingván in nvári aficonvat melegében, kis kertünkbe,
s ott íráshoz telenedvén: mífT e sorokat szánto^ntom,
egyszerre, az enyhe szellőt félretolva, heves szélroham
tör reánk — mintha csak e szélmentes tárca megírá­
sára várt volna — s ugyancsak zúg a Balaton, és haj­
ladoznak, zörögnek a parti fák, hat hét óta fülünk­
nek. szemünknek szokatlanul. Csak legalább valami
jó esőt hozna ez a^ erős szél, s nyomában némi javu­
lását a burgonya- és lengeritermésnek, hogy mi sze-
S z á sz K á roly: E m lékek, 6
82

gény fővárosiak — kik ezt a szép nyiarat annyira

élveztük a Balaton partján — a ránk törő télben na­
gyobb nehézségek (értsd: keserves ácsorgások és irtó­
zatos költségek) nélkül tudjunk hozzájul ni egy kis,
tengerin hizlalt malacocska zsírjával főí.ött ízletes
krumpli-leveshez . ..
 Balatoni le v é l
Balatonaliga, 1923. július.
Vájjon Anna-nap táján irhatnék-e másról bala-
tonparti levelet, mint Anna-bálról, a nyárközépi szent
asszony tiszteletére és emlékezetére elnevezett eme
híres fürdői mulatságról, melynek zajától a régi szép
nyarakban — mikor nemcsak a természeti ég ragyo­
gott pompás verőfényben Nagy-Magyarország felett
— ilyentájban visszhangzott a mi kedves szép hazánk
egész határa, a fenyves Bártfától a lótuszvirágos
Hévízig, savanyúvizes Balatonfüredtől a „lobogó“
vizű Borszékig I
De viszont hogyan írjak én ma az országosan
hires Anna-bálról, mikor a balatonfüredi muzsikát
nem a bártfai Kárpátok zöld hegykoszorúja, legfel­
jebb a szomszéd tihanyi bérc veri vissza, s mintha
minden visszavert hang nem is víg muzsikaszóból,
hanem keserves fájdalomból eredne, nehéz fájdalom­
ból, amely ott ül a magyar lelkek mélyén, — mint
sürü köd a hajnal hasadására váró völgyek fenekén
— de nem is csak ennek a gáládul megcsonkított kis
országnak területén, hanem a minden trianoni pok­
lok ellenére is kemény daccal magyarnak vallott Kár­
pátoktól a nem kevésbbé magyar Adriáig . ..
S hogyan írjak Anna-bálról én, öreg krónikás,
aki, ha a régi nótákat nem felejtettem is el, de bi­
zony az újakat nem tanultam meg, aki már régóta
nem járok bálba, ha járok is, bizony csak „Féder­
bál“ az, ahol környékezik ugyan az embert álmok,
6*
84

de csak afféle öregesek és csöndesek, s nem olyan

rózsásak és fényesek, nem olyan elevenek és izga­
lommal teljesek, mint amilyenek a báli éjszaka csil­
lagsugaras homályában a lelkek vetítő vásznára tarka
szinekben rajzolódnak . . .
És mégis — úgy érzem, ma, innét a Balaton
aligai partjáról, honnét távcsővel jól, de lelki sze­
meimmel még jobban látom bólintgatni a füredi sé­
tány fáinak dús lombjait — nem tudok gondolni
másra és nem tudok írni egyébről, mint Anna-bálróL
De nem a mostani szomorú hátterű nyáréji mulat­
ságról, melynek édes kelyhébe a megvehetetlenül
drága búza keserű szemei és az érthetetlenül lecsú­
szott korona keserves cseppjei peregnek -— hanem
arról a hajdani szép Anna-bálról, amelyet én majd­
nem félszázaddal ezelőtt, kisdiák koromban, ha nem
is végigtáncoltam (mert hiszen ez még tánciskolás
korom előtti időben történt), de legalább végignéz­
tem, s melynek kedves emlékeit olyan híven, olyan
szeretettel őrzöm ma is, lelkem kincsesládájának egyik
parányi fiókjában, mint ahogy azt a tiz esztendővel
későbbi néhány porladó, de ma is színes rózsaszálat,
amik már ifjúkori báli éj szerelmes hangulatát érez­
tetik velem, ha néha-néha kinyitom azt a törődött
kis papirosdobozt, amelyben jó harminc esztendeje
nyugszanak.
. . . Nos hát, kisdiák voltam, s ennek a balatoni
süllőben, bakonyi tölgyben és mezőföldi búzában
gazdag, szép és nemes Veszprém vármegyének egyik
gyönyörű pusztáján, kedves atyafiságos körben va­
kációztam, járva táguló tüdővel az aratók nyomában,
szedve boldogan a kék búzavirágot meg a pitypalatty-
tojást. S mikor elközelgett a nevezetes Anna-nap, s
megharsantak a füredi híres Anna-bál eljövetelét tu­
dató hírnek ország-világra szóló trombitái — az én
fiatal kedvű bácsikám, akinek vendége voltam, s aki­
nek nevét halóporában is szeretettel emlegetem és há­
lásan áldom, elővette és kiveretle sárga molvporos
fekete frakkját (talán éppen e fekete-sárga színezete
miatt verte olyan lelkesen a porolópálcával a kacs-
 85

karingós magyar bajuszu huszár) — s készülődni

kezdett az Anna-bálra. És mert leánya nem volt, hát
hogy mégse menjen magába: felpakolt szép négyes
fogatára kettőnket, apró diákokat, hogy hadd lássunk
mi is világot, nem árt az a íiu-gyerekeknek.
A csengős négyes cug két kis óra alatt — gaz­
dag buzakeresztek és sürü tengeritáblák között —
Siófokra röpített bennünket. Siófok! Ha ezt a tárcát
véletlenül — valami nagyon üres órában — el ta­
lálja olvasni egy modern, fiatal olvasó, a „Siófok“
szónál persze, hogy annak a sok-hotelii, zajos strandu,
chemin de fer-es, híres fürdőhelynek sokszínű, sőt
mondhatni zagyva képe merül föl előtte, amelyik ma
zsibong ott, Füreddel szemben, a Sió kifolyásánál.
Oh, az a Siófok, amit én negyvenöt esztendővel ez­
előtt megismertem — Balaton tündéranyának nem ez
a mai puccos dáma-lánya volt, hanem egy borzas-
hajú, kartonruháju, mezítlábas pusztai leányzó, za­
bolátlan fürtéi között egy vadvirággal, — de akire
ránézni olyan édes volt, hogy arra a gyönyörűségre
még ötödfél évtized messze távolából visszaemlékezni
is jólesik.
Egyetlenegy szerény nyári vendéglő álldogált
akkor a siófoki parton, félős tartózkodással nézegetve
magát a Balaton ragyogó víztükörében. Ebben a kis
vendéglőcskében egyetlenegy pincér szíveskedett, —
most is előttem áll, emlékezetem tiszta szemhatárán,
sötétbarna kvekkerben, térdben szűk, bokában bő
világosszürke pantallóban és olyan fényes lakkcipő­
ben, hogy annak tükörében meg ő, a fess pincér né­
zegette magát boldogan. Voltunk ebédlő vendégek a
vendéglőben — vagyis egész Siófokon — vagy tizen,
ami nekem, pusztáról jött fiúnak nagyon imponált, s
büszke voltam rá, hogy ime: én is kiléptem a nagy­
világba! (Micsoda relativitásokból is van az emberi
élet, tapasztalat és tudás is összerakva! . . .)
Kikötője azonban már volt Siófoknak s abban
űtrakészen ott füstölgőit: a Kisfaludy. Nevezhették
volna-e el a Balaton első gőzhajóját másnak nevéről,
mint a szép kis magyar tenger mellékének nagynevű
86

fiáról, Csobánc, Tátika és Szigliget halhatatlan éne-

keséről, Kisfaludy Sándorról? Fiatal lelkem a boldog­
ság ragyogó verőfényében úszott, mikor ráléptem a
Kisfaludy fedélzetére — de hajh, az égbolt fölöttünk
bezzeg elborult, süvíteni kezdett a fűzfői öböl felől
érkező bakonyi szél, s mire a mi gőzösünk kifutott
az úgynevezett sík vízre — az ugyancsak nem volt
sík, hanem valóságos hullámhegyek tornyosodtak és
torlódtak rajta, mély hullámvölgyekkel elválasztva.
Azóta sok balatoni vihart végignéztem és él*
veztem, egy csomót végig is áztam, — de soha életem­
ben még olyant és akkorát nem láttam, mint amilyen
hatalmas volt az az akkori. Az én írói becsvágyam
most nem a költői nagyítás, hanem a krónikás hű­
ség s merem mondani, hogy a Kisfaludy úgy táncolt
a tarajos habok tetején, mint amilyen szilajul rúg­
hatta a port hajdanában a badacsonyi szüreteken az
ő névadója, a deli huszártiszt Kisfaludy. Mi, ifjak,
persze, hogy a fedélzeten tartózkodtunk, de ugyan­
csak meg kellett fogódznunk, hogy el ne essünk s
bezzeg vizesek lettünk a fedélzetet a szó szoros értel­
mében végigsöprő hullámoktól. Az utasok legtöbbje
pedig, háborgó indulatát a hirtelenében fölszolgált
mosdótálak öblébe temette . . .
Talán ezek az áldozatok békítették meg a Bala­
ton külön magyar Neptun-istenének bősz haragját,
de tény, hogy mikor Füreden kikötöttünk, a megfu­
tamodott felhők mögül királyi pompában előlépő ra­
gyogó nap üdvözölt bennünket elsőül.
ő volt az első. A második üdvözlő pedig, nem
kevésbbé nyájas mosollyal arcán, a már akkor is ,,régi
jó idők“-nek nevezett boldog világ hires-nevezetes
alakja volt: a „nemzet bárója“, a már mindenkép­
pen erősen megrokkant, de bajusza szénfekete színé­
ben a művészet fölényét a természet fölött sikeresen
bizonyító öreg Bizay. Hogy miért nevezték őt a „nem­
zet báró“-jának? Mert ez a tréfás és élősdi gavallér
nevének második betűjéből, az í-ből csupán a pontot
szokta volt leírni manupropriájában, a harmadik be­
tűnek, a z-nek derekát pedig olyan hosszúra nyúj-
 87

tolta, hogy a gyanútlan és hiszékeny emberek B. Zab­

nak olvasták nevét. Ez az öncsinálta báró nélkülöz­
hetetlen velejárója s közkedvelt tényezője lett a fü­
redi „évad“-oknak, s kapott ott a fogadóban ingyen­
szállást, az étteremben potyaebédet, a ferbli-kasszák-
ból pedig — melyek mellett kitartóan kibickedett —
rendesen kijárt neki egy megfelelő százalék, ami egy-
egy hatalmasan fölvert cukassza alkalmával igen je­
lentékeny summával gyarapította a „báró“ zsebpénz­
készletét.
Mikor _én, suhancul, megismertem a „nemzet
báró“-ját, már csak ezekből a jutalékokból telt ki
minden kincse, mert amivel azelőtt bőven rendelke­
zett: a vicceknek, a tréfacsinálásnak, a humornak
kincsei elfogytak, kiapadtak nála. Mint önmagának
mindjobban halványodó árnyéka, mint egy egvkori
fényes és gazdag világból fennmaradt rom — úgy
tűnt fel a sétatéren a vendégek közt az öreg, — vi­
dámságot többé már nem ,.inkább csak szánakozást
keltve.
De ha így az ő népszerűségének napja leáldozó­
ban volt is már, bezzeg magasan járt és fennragyo­
gott még a füredi Anna-bálé. Mire mi Füredre értünk,
úgy el volt már ott foglalva minden szállás, hogy ben­
nünket csak fürdőszobában tudtak elhelyezni, s ne­
kem a fürdőkádban vetettek valahogyan ágyat. (Jó,
hogy valami incselkedő vizitündér meg nem nyitotta
fejem fölött a zuhany csapját, mert akkor hová let­
tek volna édes álmaim, miket az Anna-bál utáni ró­
zsás hajnalon a kád fenekén álmodtam?! ...)
A bálban mi fiuk, csak az előterem ajtaján ke­
resztül vettünk részt. Mi ott nem számítottunk, de az
én életemben bezzeg számít az a bál, mert az volt az
első az efféle társas-életi mozgalmak közül, amit lát­
tam és megfigyeltem. De — érdekes — a tánc for­
gatagában lebegő pároknak nem gyengédebb, hanem
úgynevezett erősebb felét tiszteltem meg odaadó
figyelmemmel és érdeklődésemmel. Miért? Mert sül­
dődiák lévén, a hölgyek engem még nem vonzottak,
SS

annál jobban érdekeltek azonban saját nememnek ki­

magasló alakjai.
Akik közülök az első sorban állottak — helye­
sebben: táncoltak, két csinos, reám egészen elbűvölő
hatást tett fiatal ember volt — egy szőke, meg egy.
barna. Nem ködalakok ezek — bár azóta bizony
mind a ketten beléptek a múlandóság mindeneket
elnyelő és elfedező ködébe, — hanem akkori élő való­
ságok, kikre én, a kis gimnázista, ott az ajtón ke­
resztül, mint valami emberfölötti hősökre, féliste­
nekre, szent áhítattal tekintettem. A szőke fiatal em­
ber, remek csigákba göndörödő fürtökkel, selyem-
fmomságu szakállal szépen ívelt álla körül: Kopácsi}
Árpád volt, a vármegyei aranyifjúság egyik elismert
vezére, már fiatalsága ellenére, — ha jól emlékszem:
ülnöke az árvaszéknek (bezzeg nem sokat ült a bál­
ban!). A barna ifjú meg Bezerédj Viktor vármegvei
aljegyző vala, a másik bálvezér, a keringők hódító
királya. Kopácsy Árpádhoz később kegyetlenné vált
a sors, s az egykor diadalmas szalon-hős esv végze­
tes betegség örvényébe hullva, elnyomorodva, el is
szegényedve, végezte szépen indult, de derékban ketté­
tört pályáját. Bezerédj Viktor szerencsésebb volt:
képviselő lett, a parlament padjairól bevitték a mi­
nisztériumba, ahonnét mint államtitkár vonult nyu­
galomba, egy páratlanul kedves és szeretetreméltó
egyéniség emlékét hagvva nemcsak azok lelkében,
akik jól ismerték őt, hanem azokéban is, akik csak!
egyszer-kétszer látták s érintkeztek vele.
Ez a két népszerű fiatal ember — akit bizonyára
nemcsak én láttam gyermekszememmel olyan szép­
nek és elegánsnak azon a fényes báli éjszakán, ha­
nem ugyanezt vallották a Dunántúlról s az ország
többi részéből is nagy számban összesereglett ifjú
leánvok és jókedvű menyecskék — rendezte a tánco­
kat, fényes segédlettel. E segédlet előkelő csoportjá­
ból három karcsú ifjúra emlékszem, akiknek neve
azóta szintén ismertté és tiszteltté vált a közéletben.
A Purgly-fiúk voltak ezek, a világ egyik legkedvesebb
urambátyámjának, a kőkuti szép birtokán kiskirály­
 89

ként élő idősb Purgly Sándornak délceg fiai, akik kö­

zül a kisebbek még csak akkor rázogalták le maguk­
ról az iskola porát, a rezgőcsárdás véget érni nem
akaró fordulataiban, meg a gyorspolka szédületes
iramában. A három fiú közül Sándor, még eléggé
fiatalon, Politika őnagyságának kezdett udvarolni,
elég szerencsével, mert hamarosan képviselő lett, a
szabadelvű párt híres ifjú gárdájában, s utána Sza­
badka város népszerű főispánja. Pál, a közgazdaság
terén a Balaton Halászati r.-t. igazgatói állásában
tette nevét Európaszerte ismertté — mert az Atlanti-
óceántól a Ladoga-tóig bejárta tanulmányútjai során
személyesen, majd az általa irányított halszállítmá­
nyok útján közvetve egész világrészünket, sőt Ameri­
kában is ismertté és kedveltté tette a balatoni fogast.
László pedig, az akkori „Dreischriti-herceg“, amint
jókedvű és elmés atyja hívni szokta, a vidám társas­
életnek lett közkedvelt alakja Veszprémben és a szom­
szédos vérmedvékben . . .
Ez a hajdani három délceg fiú, mire oda jutot­
tak, hogy sógorságukból Magyarország népszerű kor­
mányzója emelkedett ki — bizony kicsit megörege­
dett. Megették kenyerük javát azóta, hogy azt az
Anna-bált végigmulatták, sőt én is hozzájuk öreged­
tem, aki akkor az ajtó mögül néztem csak végig an­
nak a fényes mulatságnak lefolyását. De mi csak mi
vagyunk, a mi roskatagságunk nem számít sokat.
Hanem hová roskadt szegény hazánk ama ragyogó
Anna-bál óta — hová lett sok-sok szén fürdőhely,
hol udvanakkor vidám magyar Anna-bálok zajlot­
tak le? . . .
Siófoki egyszerű vendéglő, egy szál pincérrel, —
Kis fal Lidi)-gözös, ,,nemzet bárója“, füredi Anna-bál,
rég elköltözött bálvezérek, megrokkant táncosok —
úgy merültök föl képzeletemben, mint valami régen
hallott szép mesének ragyogó tárgyai, fényes alakjai.
Nézlek benneteket lelki szemeimmel — de mintha
ezek a szemek sem látnának egészen tisztán. Talán
mert ezeket is az édes-bús visszaemlékezés könnvei
homályosítják el, mint ahogy meleg könnycseppek
90

kezdenek alkalmatlankodni testi szemeimben. Nem,

nemi Nem vagytok nekem alkalmatlanok, kedves
könnycseppek, — jól estek ti nekem, gyönyörködöm
én bennetek, hiszen talán nem is könnyszemek vagy­
tok ti, hanem gvöngyszemek, én nékem oly drága,
oly értékes gyöngyök, melyek ott termettek szívem
kagylójában, végtelenül boldog ifjúságom emlékeze­
tének kimeríthetetlen óceánjában . ..
 Nyári estén.
Gyönyörű szép nyári este. Kint ülök balatonpartí
kis kertünkben, a zöld bukszusok mellett, amelyek —
mikor annak idején elültettem őket ide, verandánk
elé, szép félkörben — egyen-egyen akkorák voltak,
hogy a kalapomban elfértek volna, most meg lám,
olyan gúlákká tornyosodtak, mintha a Cheops király
piramisával akarnának versenyre kelni. Igaz, hogy
ezekről az én eleven bokor-gúláimról nem négyezer
esztendő tekint le reám, mint az egyiptomi híres gú­
lákról a dicsőség-kergető nagy Napoleon katonáira, —
de annak a másfél évtizednek emlékei is, mik ezek­
hez fűződnek, részben nagyon kedvesek, részben meg
— ha kertünk legszebb rózsaszálára, az én korán
lehervadt szép kis mienyasszony-lányomra gondolok
— nagyon fájdalmasak, de mindenképpen annyira
felejthetetlenek, hogy nem adnám én a mi kis bukszus-
guláinkat a nilusparti hatalmas piramisok öblébe rej­
tett királyi kincsek egész halmazáért! Oh, hiszen nem
a drágaságok, nem az ékkövek, — hanem a szív mé­
lyén élő, titkon ott rejtőző, ellenállhatatlanul ki-kitörő
szeretet a legnagyobb kincs a világon, — oh, bárcsak
a legnagyobb hatalom is lenne:.. .
Miért is nem az? Hát az emberi lényből igazi em­
bert nem éppen a szeretet csinál-e? Nem azt mondja-e
a nagy apostol, híres Korinthus városának lakóihoz
intézett első levelében, hogy szeretet nélkül olyan
hideggé és élettelenné lesz az ember, mint a zengő érc
és a pengő cimbalom?! Nem azt mondja-e továbbad
a világnak ez az egyik leggyönyörűbb levele, hogy a
<>2

szeretet nem irigykedő, álnokul nem cselekszik, nem

fuvalkodik föl, nem keresi csak az ő maga hasznát,
nem gerjed hamar haragra, nem gondol gonoszt, nem
örül a hamisságnak, örül pedig az igazságnak — és
végezetül: mindeneket elfedez, mindeneket hiszen,
mindeneket remél és eltűr mindeneket. Hogyan lehet,
hogy ennyi és ilyen tulajdonságok birtokában nem a
szeretet a világ legnagyobb hatalma, — hanem na­
gyobb, sokkal nagyobb nála a gyűlölet, az álnok,
irigy, önző, dühös, igazságtalan, hittől elforduló, re­
ményt megsemmisítő, semmit el nem tűrő gyűlöl­
ködés! . . .
Ó, ha a szeretet nagyobb, erősebb, hatalmasabb
lenne e földi világon a gyűlöletnél, — akkor nem
folyt volna éveken át patakokban az embervér, az a
mindennél drágább nedv; akkor nem jött volna létre
a talán még a háborúnál is gonoszabb béke; akkor
idehaza is igazi békesség és boldogság lenne s nem
vicsorgatnák egymásra fogaikat az emberek és pártok,
osztályok és felekezetek . . .
„Phi, rút világ! Gyomos k e rt. . . Dudva és üszög
kövér tanyája“ — sóhajtom a bús dán királyfival s
mintha megborzadnék az emberlakta földtől, szemei­
met az égre emelem, honnét, mérhetetlen messzeség­
ből csillagszemek millióinak szelíden ragyogó tekin­
tete szegeződik reám. Ott fényük az északi csillag,
mely olyan elképzelhetetlen távolságban van a mi kis
sártekénktől, hogy onnét a fénynek harminc eszten­
dőre van szüksége, hogy ideérjen — pedig hát három-
százezer kilométert halad egy másodperc alatt. Amit
tehát én e pillanatban látok, az voltaképpen a harminc
évvel ezelőtti északi csillag, — úgy hogy ha talán
huszonkilenc esztendővel ezelőtt valami rettenetes ka­
tasztrófa nyomán szétpattant és elporlott az a hatal­
mas égitest, mi erről a kozmikus változásról majd
csak egy év múlva veszünk tudomást, mert csak akkor
ér el szemeinkhez az utolsó fénysugár, mely hírt hoz
annak a ragyogó világnak három évtizeddel ezelőtt
történt kialuvásáról, elmúlásáról. . .
Amott húzódik a tejút. Nem is holmi apró csilla­
 93

goknak, hanem nagy napoknak milliárdjaiból áll a

világyegyetemnek ez a hatalmas útja — s szegény
emberi agynak szinte szédületes azokra az erőkre
gondolni, melyek ismeretlen világoknak abban a ha­
talmas tömegében élhetnek és küzködhetnek, diadal­
maskodhatnak és bukhatnak . . .
Ô, mily szép, mily vonzó, mily elragadó az est-
hajnal-csillag ragyogó fénye ott az ég alján, mely
világ ,a> földi ember nyelvén az érzéki szerelem po­
gány istennőjének nevét viseli. .. S milyen tekintélyt
tart ott az ég ama részének csillagtáborában az olim-
pusi fő-isten nevéről nevezett fényes csillag, mely oly
sokkal nagyobb a mi lakóhelyünkül szolgáló kis csil-
lagocskánál, amin mi olyan büszkén, olyan gőgösen,
olyan elbizakodottan vívjuk a Jupiier-csillag arányai­
hoz képest oly nevetségesen apró kakasviadalunkat!...
És az a vöröses fényben pislogó kis bolygó, a lát­
határ széléhez közel? A hadak és háborúk rettenthe­
tetlen istenének, Marsnak nevével jelölte őt meg a
földi ember. Nem sokára földközelben lesz ez az izga-
tóan érdekes problémákat szolgáltató társcsillag, test­
vérünk a naprendszerben, — s akkor újult erővel meg­
indul nemcsak a rá vonatkozó vizsgálódás, hanem
talán a próbálkozás is: lakóival érintkezésbe lépni.
Ez a kérdés, valóban, a legnagyobb érdeklődést
és kiváncsiságot kelti föl az eget mohó szemmel ku­
tató ember lelkében. Merően rászegzem tekintetemet
én is e pirosszínű kis csillagra, s elgondolkozom. Van-e
ott csakugyan élet, a miénkhez valamennyire hasonló?
Van, bizonyára van — kell lennie! A világegyetemben
nem a végtelenséget, hanem a végességet tartanám a
legképzelheletlenebbnek, mert hiszen földi eszem előtt
az látszik lehetetlennek, hogy a mindenségiek határa
van. Éppen ilyenformán vagyok a más csillagokon
lévő élet kérdésével. Nem tudom elképzelni, nem tu­
dom elhinni, hogy az egész óriás mindenségben egye­
dül ezen a nyomorult kis Földön, ezen a tekének,
vagy még tán sárgömböcskénck sem nevezhető, sőt
parányi porszemnek is alig mondható, a világegyetem
végtelen méreteihez képest oly végtelenül pici égites­
94

ten volna csak élet? I Még azt sem hiszem, hogy másutt
ne lennének sokkal tökéletesebb lények, mint amilye­
nek mi vagyunk, kevély — bár igazán alaptalanul ke-
vélykedő emberek. De — és ime, ez is a kevélységből
következik — mégsem azok az esetleg egészen más-
forma lények érdekelnek bennünket legjobban, ha­
nem a Mars-lakók, akiknek létezésében oly rendület­
lenül hiszünk, s akik — nem is csak képzeletünk, ha­
nem egyenesen számításunk szerint — bizonyosan hoz­
zánk hasonlók kell, hogy legyenek, hiszen az élet­
viszonyok azon a közeli rokon csillagon kétségkívül
sokban egyeznek a földiekkel. Körülbelül bizonyos,
hogy ott ,is van levegő és víz, van hideg és meleg,
van nappal és éjszaka, van ború és derű, van nehéz­
kedés és súly — hogyne lenne hát ott is élet, és pedig
olyanforma, mint minálunk, földanyánk kebelén?!...
Nézem mindjobban elmerülve, eltűnődve, ábrán­
dozva a Mars pislogó fényét — s lelkemet egyetlen
gondolat tölti meg. Nem az ottani párának és harmat­
nak, fizikai világosságnak és sötétségnek kérdése izgat
most engemet, hanem az a kérdés: hogy az ottani
erkölcsi világban — mert hiszen a természeti mellett
annak is kell lenni — úgy váltakozik-e a ború a derű­
vel, úgy viaskodik-e a fekete sötétség a ragyogó fény­
nyel, mint a miénkben — van-e ott is gyűlölet és sze­
retet? ! . . .
Mert ha ott esetleg csupán csak gyűlölet lakik,
egymás ellen törő vad fúriákkal, a Mars-emberek ret­
tentő lelke mélyén — akkor, óh, akkor ne szögezzétek
távcsöveiteket a felé az irtózatos világ felé, ti csillag-
vizsgáló tudósok, s ne legyetek kiváncsiak az ottani
életre ti laikusok. Forduljunk el «attól az inkább pokol­
belinek, mint éginek nevezhető testtől mindnyájan, mi
emberek, s a helyett, hogy viszonyait kutatnék, szá­
mítanék, kívánjuk inkább: bár törne be valami hatal­
mas üstökös csillag naprendszerünk határán, menjen
neki vad vágtatásában egyenesen annak >a Mars-csil­
lagnak s törje össze, zúzza szét őt tökéletesen, hogy a
belőle támadó porszemek milliárdjai szóródjanak szét
ősszeszedhetetlenül a világűrben, mely nyelje el és
 95

semmisítse meg még emlékét is a gyűlölet amaz irtó­

zatos birodalmának! .. .
De ha talán csak szeretet él azon a pirosos fényű
csillagocskán, ha az a szeretet uralkodik ott korlátlan
hatalommal, amelyről itt a földön a lánglelkü 'apostol
beszélt s amelyre mi, szegény, nyomorult halandók,
óhajtva és sóhajtva gondolunk, különösen most, a
gyűlölködés mérges virágainak szokatlanul buja pom-
pázása szomorú napjaiban — akkor, oh, akkor köves­
sietek el mindent ti tudósok és többi földi hatalmasok,
hogy minél több tudomást és tapasztalatot szerezhes­
sünk a boldogító szeretetnek amaz eszményi országá­
ról, s igyekezzünk nemcsak meglátni, hanem meg is
tanulni, ami ott folyik. És akármi áron is próbáljuk
megszerezni, e földre hozni magját, csiráját annak a
szeretetnek, mely oly nagy, oly hatalmas, hogy elfoj­
taná, eltiporná a gyűlölséget s maga élne, maga ter-
jedne és uralkodnék egyedül itt minálunk is — igazán
égi testté varázsolva szürke, rút, hitvány földgöm­
bünket . . .
Szinte egészen izgalomba jöttem. Lelkem csöndes
tavának mélyén indulatok kelnek, s hullámzásba hoz­
zák a felülietet is. Nézek tovább az égre — de mi tör­
tént? A láthatár mögül felhő tolakodott elő, s a Mars
élénk piros színét nem látom már, eltűnt a csillag egy
felhő-foszlány mögött. . . . Hüvöses szellő zizzen. A
fák lombjai megrezzennek, a Balaton vize is mozogni
kezd lassú suttogással. Térjünk nyugovóra, próbáljunk
aludni, — ha ugyan hagynak nyugodni a lelkemben
támadt gondolatok: a borzasztó gondolat, hogy lehet
olyan világ is a mindenségben, ahol a szeretetet még
nevéről sem ismerik — s az irigységet keltő gondolat,
hogy van csillag az égen, amelyre nem hullott a gyű-
lölség bojtorjánjának magva, s ahol mindig-mindig
csupa-csupa szeretet van, kizárólag abból áll az élet.
Nem úgy, mint a mi Földünkön . ..
( 1924 )
 A keszthelyi kastély.
Azt is Írhattam volna címül: Tündérlak Magyar-
honban — »mert Festetics Tasziló herceg keszthelyi
pompás kastélya, százhatvan holdas szép gyepes,
berkes park közepeit, főúri kényelmével és fejedelmi
műkincseivel szinte a tündérek képzeleti világának
báját és fényét ragyogíatja.
Három napig voltam vendége ennek a kastély­
nak la helikoni ünnep alkalmából, de a páratlanul
szíves vendéglátás körüli elfelejlhetetien tapasztala­
taim mellett annyi szépet láttam ott futólag, hogy
annak tüzetes megtekintésére hetek kellenének, alapos
tanulmányozásukra — talán esztendők.
A fényes estebédek során a többi közt azt is meg­
tudtuk, hogy a kastélynak testi-lelki bájokban gaz­
dag gróf kisasszony a a szakácsművészet terén sem ide­
gen, mert például a tejszínhabos szamócával töltött, s
Ella grófnő-röl elnevezett remek pudding-ot a 38 év
óta ott működő kitűnő szakács az ifjú grófnő elgon­
dolása és útmutatása nyomán készítette.
A diner 'befejezlével a társaság a hatalmas könyv­
tárterembe vonul, melynek emeletnyi magasságba
nyúló polcain ötvenezer kötet van kitűnő elrendezés­
ben elhelyezve, köztük sok különlegesen érdekes mű,
mint teszem azt Kinizsi Pálné szül. Magyar Benigna
híres imádságos könyve, s a térképek és földgömbök
között néhai jó öreg királyunknak, Ferenc Józsefnek,
Széchenvi Istvánnak s Festetics Györgynek szobrai
emelkednek.
Az óriás méretű teremben elszórtan kényelmes
 97

karszékek, pamlagok kínálkoznak, azokon helyezke­

dik el az előkelő társaság kisebb csoportokban: a
főúri család tagjain kivül az ország kormányzója,
fesztelen csevegésben a helikoni ünnepekre érkezett
vendégekkel, — azután a kormányzó ragyogó szép­
ségű, élénk tekintetű, eleven beszédű felesége — a
politikai élet nagyságai közül Apponyi Albert és Zichy
János grófok, — az irodalmi vezérek sorából Beöthy
Zsolt, Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc — két ifinom-
lelkü főrangú hölgy: gróf Zichy Jánosné, a költő
Zichy Géza nagyműveltségü leánya, s a bájos és ked­
ves báró Inkey Józsefné, (Eötvös József unoka­
menye, mindketten a magyar irodalom rajongó tisz­
telői. Topábbá két érdekes fejű főpap: a mindig ko-
inolyarcu Vass József kultuszminiszter, s ai sima-
modorú Rótt Nándor, veszprémi püspök, i — aztán a
szeretetreméltó Inkey József báró — a katonai elő­
kelőségek közül a megnyerő magatartási! Hegedűs
Pál altábornagy, Tisza István volt dandárparancs­
noka az olaisz fronton, — s még egy csomó vendég a
kormányzó 'kíséretéből, s a hercegi udvar tisztviselői
közül.
A könyvtár előtti kisebb teremben van iái kastély
műkincseinek egyik legértékesebb darabja/ Napoleon
fiatalkori képmása, fehér márványból faragva Gano-
vától. A njagy művész leggyönyörűbb alkotásai közül
való ez — a szobrászművészei igazi diadala, mely
szinte ellenállhatatlan erővel vonzza magához s bilin­
cseli le ia szemlélőt. Niaipoleon kultuszával1 különben
szinte telítve van a kastély. Minduntalan egy-egy
Napoleon-kép — köztük egyik fényes lépcsőházban a
híres Gerard-féle, mely imperátori díszben ábrázolja a
franciák egykori hatalmas urát, mindörökre méltó
dicsekedésüket, — s a kép alatt világosbarna fáju,
aranycirádás, Napoleon-korabeli díszes szekrény.
A Dunántúli Közművelődési Egyesület közgyűlé­
séről — mely Rákosi Jenő és Apponyi Albert gróf
elragadó beszédeivel ragyogó ékkő gyanánt illeszke­
dett bele a helikoni irodalmi ünnep aranykeretébe —
visszatérvén a kastélyba: uzsonnára hívnak bennün-
Sz&bz Károly: Emlékek. 7
98

két. Most az úgynevezett vörös-szalonban gyülekezik

a társaság, középpontjában a kiastély szeretetreméltó
és őszinte hódolatot keltő úrnőjével, a hercegnével,
aki a több uralkodóházzal rokonságban lévő angol
Hiamilton hercegi család sarja. Beléptünkkor mind­
járt érdekes, szép asztalka tűnik szemünkbe — ezt a
boldogtalan francia királyné, a vérpadra hurcolt
osztrák asszony, Mária Antónia ajándékozta volt a
család egyik ősén'ek. A terem hosszabb falát majdnem
egészen — érdeklődésünket és bámulatunkat pedig
teljesen elfoglalta egy hollandiai gobelin a XVII. szá­
zad végéről, mely remek csoportozataival s gyönyörű
tájképi részleteivel, az árnyékolás utolérhetetlen mű­
vészetével s a színek pompázó élénkségével párját
ritkító műdarab. Azaz hogy van bizony neki párja:
kettő is kerül hamarosan a szomszéd kisebb teremben,
melyek közül az egyik mozgalmas genre-kénével s a
kép közepén egy nagyszerű művészettel ábrázolt lom­
bos fával műérték tekintetében talán még a vörös-
szalonbeli hatalmasabb méretű gobelint is fölülmúlja.
E teremben — nem szoríttatva háttérbe még a re­
mek gobelintől sem — méltán kapja meg érdeklődé­
sünket Benczúr műalkotása: egy életnagyságu gyö­
nyörű kép, mely a herceget ábrázolja, ősi ékszerekkel
díszített ragyogó magyar gálában.
Egyik, igen finom ízléssel berendezett vendég­
szobában — melyben Apponyi Albert gróf szállásolt
— van a sèvresi tükör-nek nevezett ritka kincs. Egy­
szer a szász király volt a kastély vendége, s hazatérte
után emlékül — s a szíves vendéglátásért való köszö­
net fejében — pompás fali tükröt küldött ajándékba,
melynek kerete a sèvresi porcellánalkotások remeke,
amorettekből és virágdíszből fonva.
De lépjünk akármelyik terembe, álljunk meg a
lépcsőházak bármelyikében, avagy haladjunk a folyo­
sókon, mindenütt műkincsek gazdag tárházaira buk­
kanunk. Olajfestmények — köztük Spányi Béla egy
megkapó tájképe — és szebbnél-szebb rajzok — külö­
nösen érdekes angol metszetek — díszít k a falakat,
polcokon remek szobrok állanak, — köztük például a
 99

hercegasszony fiatalkori gyönyörű mellszobra fehér

márványból, — nem győzzük megbámulni a remek­
mívű bútordarabokat s a szemkápráztatóan szép por-,
cellánokat, Meissen és Sèvres műhelyeiből, melyek rész­
ben szabadon, részben üvegszekrényekben vannak el­
helyezve. A herceg lakosztályához vezető lépcsőház
nagyszerű faburkolatába családi képek sorozata van
beillesztve: főpap, államférfiu, katona, apáca-fejede-
lemasszony sorakozik itt egymás mellett, emlékez­
tetve a nézőt, hogy mily sok értékes és érdekes szerep­
lőt adott már a Festeticsek nemzetsége az országnak,
a magyar közéletnek.
A helikoni ünnep második napján délután a her­
ceg — rajtunk, szállóvendégein kívül — meghívta a
Keszthelyre sereglett írók, tudósok és művészek kis
csapatát, hogy tekintsék meg a kastélyt. A társaságot
végig a termeken maga a herceg és fia: György gróf,
kalauzolták — kiknél figyelmesebb, előzékenyebb és
szeretetreméltóbb házigazdákat nemcsak kívánni, de
szinte képzelni sem lehet. A társaság az olaszországi
márványoszlopokra támaszkodó földszinti nagy elő­
teremben gyülekezett és végigjárta a kastélyt, melynek
egyik jellegzetessége éppen az, hogy a műkincseknek
szinte torlódó gazdagsága sem teszi rideg múzeummá,
hanem lépten-nyomon olyan lakóház érzetét kelti,
melynek gazdái az ízlés finomsága és választékossága,
s a gondolkozás fenköitsége mellett, a kedély nemes­
ségével, a szív melegével is rendelkeznek.
Hogy ennek a fejedelmileg gazdag kastélynak
pazar berendezése hogyan tudta úgy megúszni a
proletárdiktatúra szennyes vörös áradatát, hogy
sértetlenül és szinte hiánytalanul került ki belőle,
alig érthetjük. Terrorista csapat persze beszállásolta
magát a kastélyba, a drága holmikat össze is hordták
két nagy terembe, s izgató árverésre készültek, mely­
nek nyomán csinos kis summa ütötte volna a zsivá-
nyok markát — de a készülődés addig tartott, mig-
nm i a diktatúrának szépen bealkonyodott. mielőtt a
fosztogatás megkezdődhetett volna.
A rend kezdett országszerte visszatérni, a keszt-
7*
100

helyi kastélyba is visszatért a hertíegi család, s térdre-

borulva adhatott hálát a Mindenhatónak a kastély
kápolnájában, melyet gyönyörű Mária-szobor díszít,
a főúri lak isteni védőasszonya.
A kastélyban tiszta verőfényként ragyog, pompás
virágként mosolyog újra az élet, a megszentelt ősi
hagyományok nyomán haladó élet, melynek nemcsak
családi, hanem jelentős közéleti vonatkozásai is van­
nak. Adja Isten, hogy e díszes kastély — melynek
legrégibb falai már több százados múltra tekintenek
vissza — ormán háromszínü nemzeti lobogónkkal,
meglássa nemsokára azt a boldog jövendőt, mely után
sok százezrek ajakán epedez buzgó imádság s vegyen
részt időtlen-időkig — mint ahogy a múltban történt
— a magyarság minden nemz'eti mozgalmában, min
den örömében és dicsőségében!
(1921)
 A Tiszák fészkében.
Ősz . . . Nedves, borzongós ősz. mely ugyancsak
felduzzasztottá az árkok vizét és a mező tócsáit s ten­
gelyig borítja sárral kocsink kerekeit.
Este van, felhős, holdvilágos alkonyat. A hold
tányérját nem látjuk ugyan, de mégis áraszt annyi
világot, hogy meg sem kell gyújtani a kocsi lámpását.
A nagy magyar Alföldön járunk — de hajh, olyan
közel van a trianoni határ! Jobbra, nem is nagyon
messze, mintha kis mécsek pislákolnának a szürke
szemhatáron — arra van az a szín-magyar „nevezetes
város“, melyben egykor háromszáz hajdú vitéz lako­
zott, később meg az Arany János bölcsője ringott.
S ott most a frissen koronázott oláh király az úr! . . .
Ne, ne, ne beszéljünk erről, ne is nézzünk arra — ám
kemény gondolatunk s szívünk lobogó érzése csak
járjon ott mindig! . . .
Döcögünk tovább — de hellyel-közzel már vígan
gördülnek a kerekek. Itt már meg van javítvfa a Geszt
felé vivő kő-út, amely, mint mondják, egy héttel előbb
még alig volt járható — de hát most a belügyminisz­
tert várják erre a vidékre, s mennél szívesebben lát­
ják és marasztalják majd, annál kevesebb kocsi­
marasztaló sarat illik hagyni az úton.
Áthaladtunk Mezőgyánon s csakhamar beérünk
Gesztre. Ez a hely jó másfélszáz esztendő óta a Tiszák
családi fészke. Simán szalad kocsink — már a park­
ban járunk s megállunk a kastély előtt, melynek első
alapfalait a XVIII. század derekán Tisza László —
az István szépapja — tétette le. Azóta persze kibővült
Ï0 2

a kastély, eimelettel is magasodott, sok ura is volt

azóta — de azért most is a régi szellem ott az úr. „A
Tiszák nem változnak és szokásaikon sem változtat­
nak, — verőfényben és borulatban egyformák“ —
írta egyszer egy ugyancsak Gesztről beszélő krónikás
és tökéletesen igaza volt.
. . . Járom a vendégszerető geszti kastély szobáit,,
nézegetem a családi képeket s néhány nemzedékig
visszamenően megelevenednek előttem a kastély volt
gazdáinak alakjai.
Látni vélem az öreg Tisza Lajost, a hínes bihari
főispáni helytartót, aki erős kezét és meleg szívét*
magyar hazája és kálvinista egyháza iránt való buzgö
szeretetét mind átörökítette utódaira.
Az ő fiát: Tisza Kálmánt, már személyesen ismer­
tem. Róla közvetlenül tudjuk, hogy mily végtelenül
szerette Gesztet, órákig elsétálgatott, vagy üldögélt
egymagában a park lombos fái alatt, vagy szürcsöl­
gette fekete kávéját a kastély egyik oldalfalához
simuló tágas terraszon.
Azután István következett, valamennyi ősénél na-
gyobbszabásu utód, korunkban kétségkívül a leg­
nagyobb magyar, ő is erősen ragaszkodott a geszti
birtokhoz, melynek mezői annyi pompás csikót nevel­
tek, szerette ia kastélyt, amely apja idejében országo­
san ismert középpont lett ugyan, de azért mitsem
vesztett a családi élet meghitt melegéből, s nagyon
vonzódott !a szép parkhoz, melynek hatalmas platánjai
ime még most is, a november eleji őszön, dús lombo­
zattal néznek be az emeleti ablakon s melynek szép
tennisz-pályáján ő olyan hévvel, a minden cselekede­
tét jellemző odaadással ütögette a labdát, belevonva
a játékba még az öreg Géresi Kálmánt is, egykori ked­
ves nevelőjét, későbbi hűséges barátját, életefogytáig
szeretett mesterét.
. . . Azon a négy évvel ezelőtti októberi gyilkos
estén nemcsak Tisza István esett el, elestünk akkor
— a nagy brit költő szavaival szólva — „mi mind,
míg véres ánmány kérkedett fölöttünk . . . “ A geszti
kastély birtoklásában fiágon az ifjú István gróf követ-
 kiezett volna, de hajh, a nemzet bukása őt már beteg­
ágyon találta s a szerető fiú hamarosan követte nagy­
nevű apját a geszti sírboltba.
. . . Elborulva állok a geszti kastély szép sarok­
szobájában. A férfi-gazdák megelevenedett képei mel­
lett ott látom, ott érzem lebegni a hitveseknek, a kas­
tély régi úrnőinek szellemaíakjait is.
Az öreg Tisza Lajos felesége: Teleki Juliánná
grófnő, az erdélyi főúri élet régi magyar szokásait és
erkölcseit is hozományul hozta Gesztre — s utód'a a
háziasszonyi tisztben: Tisza Kálmánná, született De­
genfeld Ilona grófnő, finom leikével, hitvesi szerete-
tével és anyai gondosságával tette emlékét örökre
áldottá.
A kastély mostani úrnője, a Tisza István özvegye
— Tisza-leány miaga is — elibünk jő szobájából s lel­
künket igazi hódolatnak érzése, mélységes megillető-
dés fogja el. Az emlékek egész raja támad föl előttem.
Az élettársi odaadó szeretetnek, megértő hűségnek
mindörökre ragyogó példáit szolgáltatta volt a Tisza
István felesége. Soha, sohasem felejtem azt a napot,
azt az órát, mikor Tisza Istvánra — elnöklés közben
— háromszor egymásután rálőtt <a képviselőházban
egy gonosz eszelős. Én vezettem azon a nevezetes
ülésen a jegyzőkönyvet, s közvetetlenül az elnök jobb­
ján ülve, megrendülve láttam, hogy az első lövés után
Tisza föláll — világért sem azért, hogy meneküljön —
hanem felső testével bátran előre hajolva, mintegy azt
mondja: „Itt vagyok. Kinek mi baja velem?“ . . .
És <a szemben lévő karzaton — szokott helyén — el­
szántan áll föl az elnök felesége, mintha védelmére
akarna sietni alávaló módon megtámadott urának. A
férj pedig odanéz, s mások által alig észrevehetőleg
int a kezével, jelezve, hogy semmi baja sem lett. A
maga megsebesítette gyilkos merénylőt kicipelik, szü­
net következik — s Tisza István siet föl a karzatra.
Férj és feleség egymás karjába omlanak — s fejük
fölött mintha dicsfény gyúlna k i . .. Nekem pedig
most is könnybe lábbad a szemem, s megremeg a szí­
vem, mikor erré gondolok . . .
104

S azon az októbervégi rettenetes estén Tisza Ist-

vánné megint ott volt laz ura mellett és semmi hata­
lom sem bírhatta volna rá, hogy magára hagyja őt,
a gyilkos fegyverek előtt. A szerető unokahuggal —
Almássy Denise grófnővel együtt álltak a nagy vértanú
oldalán, rendíthetetlenségben megszégyenítve a férfi-
nemet. Oh, ilyen hőslelkü, keményfáju asszonyok
csak a Tisza-nemzetség körében támadhatnak! .. .
Rettentőbb gyász sohasem szakadt még asszonyt
szívre annál — hatalmasabb lelki erővel sohasem
viselt el hitves olyan emésztő keservet. . . A geszti kas­
tély fogadószobájában hódolattal hajiunk meg a nagy­
asszony előtt, s szinte áhítattal csókoljuk meg azt a
kezet, amely annyiszor elsimította a nehéz gond mély
redőit a nagy magyarnak elborult homlokáról, s még
a halál örvényének szélén is védeni igyekezett ő t . . .
És a Tisza István özvegye mögött feltűnik az ifjú
Tisza István özvegyének fiatalos, kedves alakja. A kis
Jolka grófné méltán volt kedvence ipának. A család
körébe megpihenni és szórakozni tért Tisza István
mindig gyönyörködve nézte ifjú menyének mosolygó
arcát, boldogan hallgatta vidám csevegését és kacagá­
sát, mely visszhangozva betöltötte a házat.
A kis Tisza grófné most ott él a geszti kastélyban,
három szép kis gyermekével. A legnagyobb, a nyolc­
éves Kálmán, anyjától örökölte kedves szemeit, tekin­
tetét — ám homloka, fejállása és testtartása szinte
megdöbbentően a nagyapjáé. Nézünk hol rá, hol a
nagyapa gyermekkori arcképére, s szinte megilletődve,
de boldogan állapítjuk meg a feltűnő hasonlóságot.
Boldogan — igen! Oh, hátha az idők mébe rejt és
nevel számunkra a Tisza István nagy leikéhez hasonló
szellemet, akiben feltámadnak az értelmi, erkölcsi és
akarati nagyságnak mindazok a megnyilvánulásai,
amikből Tisza István hatalmas egyénisége szövődött...
A kis Kálmán mosolyogva beszél négy kis ponny-
járól — melyek közül kettőt hámban, kettőt nyereg
alatt használ — s három sfcép farkas-kutyájáról, ame­
lyek iránt különösen érdeklődik. Boldog csevegésébe
hele-belecsendül kékszemü hugocskájának a csupa-
 105

élet Jolánka grófnőnek ezüsthangu kacagása — míg

a legkisebb testvér, a zömök Józsi, muszkulusait fesze­
getve, éppen a belügyminiszter bácsin készül bemu­
tatni, hogy milyen jól tud öklelőzni, birkózni.
.. . Kimegyünk a parkba. Elgondolkozva sétálga­
tunk, s némán betekintünk abba a nádfedelü kis haj­
lékba, amely hetven esztendővel ezelőtt, két nyáron
át, a Tisza-család poéta-lelkű sarjának, az ifjan elhalt
Domokos-nak nevelőjét fogadta volt be boldog lakóul.
Arany János volt ez a nevelő, a már akkor országos
hirü ember — később is annyi sokunknak, Tisza Ist­
vánnak is mindvégig legkedvesebb költője. Talán az ő
lelke is itt jár most, az őszi szinpompába öltözött lom­
bok közt, a halkan susogó szellő képében.
Lehet. S mi indulunk a szellő nyomán, arrafelé,
ahol a „méltósággal hallgató“ nagy fehér sírboltnak
egy szűk kis fülkéjében pihennek Tisza István elom-
lott p o ra i. . . „Ily kis halomba hulltak össze minden
diadalmid, hired“ — jajongunk megint a Caesar költő­
jével, és szívünk elszorul. Ám megvigasztal a sírbolt
felírása: „Feltámadunk “ Igen, feltámadunk! Fel kell
támadnia annak a bölcseségnek és erőnek, annak az
erkölcsi érzésnek és forró hazaszeretetnek, amik a
Tisza István egyéniségét alkották, s amik feltámad­
ván, vissza fogják nekünk szerezni elrablóit hazánkat
és elvesztett becsületünket.
. . . Ezt gondoltam, ezt éreztem én Geszten, a leg-
nagyobbszerii magyar nemzetségek egyikének: a Ti-
száékén'ak nemes hagyományoktól megszentelt ősi
fészkében.
(1922)
 A csóti tábor.
A háború előtt ugyan ki ismerte, vagy csak hal*
lotta is ezt a nevet nemes Veszprém vármegyének ha-i
tárain túl? Mert hiszen hát mi is ez a Csőt? Egy har-
madfélszáz házból és legfeljebb másfélezer lakosból
álló kis magyar község, talán tizenöt kilométernyire
Pápa városától, szép, lankás, dombos vidéken, a
Bakony alján, — de minden nagyobb nevezetesség
nélkül.
Mikor azonban a háború kitört és az emlékezetes
Höfer-e k, vagyis hadvezetőségünk napi jelentései
kezdték mind sűrűbben közölni, hogy itt, meg itt
ennyi meg ennyi ellenséget fogtunk el, ennyi megadta
magát s megkezdődött a hadifogságunkba esett ide­
gen katonák szállítása az ország belseje felé s mikor
már a világnak úgyszólván minden tájékán harcban
álltak csapataink, mert volt szövetségesünk, az olasz
is, beleavatkozott a háborúba mi ellenünk — 1916-ban
létesült a csóti határban az a nagy fogolytábor, amely­
nek nyomán azután a kis Gsót neve olyan sokat han­
goztatottá vált országszerte.
Körülbelül háromszáz holdnyi széles területen
épült ez a tábor, majdnem nyolcszáz barakkal, mik
negyvenezer embernek adtak egyszerre helyet. A kö­
zépkorban egy hatalmas ország egész hadserege elfért
volna bennük. A tábor hamarosan megtelt északi és
déli ellenségeink fiaival: muszkákkal és taliánokkal.
Ezek az utóbbiak — nem hiába, hogy osztrák gyűlö­
letük mellett nekünk magyaroknak a múltban min­
dig barátaink voltak s a jelek (szerint ma is azok —
 107

még jó szolgálatot is tettek egy időben. Akkor tudni­

illik. mikor az ,,őszirózsás forradaloméban — amely
hitvány patkányzendülés még a hangzatos „forrada­
lom“ nevet sem igen érdemli meg — a hazaáruló
Linder hadügyminiszter kiadta a gyalázatosán emlé­
kezetes „nem akarok katonát látni“-féle, anarchiára
buzdító jelszót és a csóti tábor olasz foglyai az oda­
való hatóságoktól — Linder szándékai ellenére — föl-
fegyvereztetvén, dicséretes buzgalommal vettek részt
azon a szép dunántúli vidéken a rendnek annyira-
mennyire biztosításában és fönntartásában.
A háború lezajlott, az idegen hadifoglyok haza­
mentek — ám a csóti tábor nem szűnt meg, hanem
leszerelő és vesztegzárlati helyévé lett a hazatérő ma­
gyar hadifoglyoknak. Oh, mert voltak azok is sokan!
Nem mintha a magyar katona könnyen megadná
magát — ezt bizonyárai ellenségeink sem mondják
rólunk, — hanem mert a ránk nézve sok keserűség
forrásává vált „közös- hadseregében, úgynevezett po­
litikai előrelátás és katonai bölcseség következménye­
képpen a „fránya“ magyar csapatokat mindig kever­
ték „hű“ csehekkel és „megbízható“ osztrákokkal —
s így aztán gyakran egy-egy hűséges cseh zászlóalj
árulása folytán egész magyar hadosztályok bekerít-
tettek és fogságba estek.
Éisi a csóti tábor — bár barakkjainak nagyrésze le
van már bontva — mégis áll, mert a háború befeje­
zése utáni negyedik esztendőben, mikor a világ összes
hadviselő államainak fogságba esett polgárai réges-
régen otthon vannak már: a magyar hadifoglyok még
mindig nem kerültek valamennyien haza a nekivörö­
södött Oroszországból, mellyel pedig már több mint
négy esztendeje megkötöttük Bresztlitovszkban a bé­
két. Igaz, hogy az akkori magyar kormányzat is hibás
abban, hogy a békeszerződés első pontjai egyikéül nem
az összes hadifoglyok haladéktalan hazabocsátását
kötötte ki, megfelelő biztosítékok mellett, — de szé­
gyene a XX. század egész úgynevezett „művelt“ Euró­
pájának, hogy eltűrte, hogy az orosz „tanácsköztársa­
ság“ a béke éveiben túszokként visszatartja a magyar
108

hadifogoly-tiszteket — a gyűlölt polgári osztály oly

sokezer derék tagját — s csak halálra vagy fegyházra
ítélt gyilkos és rabló kommunisták kiadása ellenében
eresztgeti őket rettenetes huzavonák után haza, még
az erre vonatkozó, ránk nézve úgyis oly megalázó
egyezségben vállalt kötelezettségeit és tett Ígéreteit is
minduntalan megszegve.
Most, éppen most kerültek haza — hat-nyolcévi
kimondhatatlan testi szenvedések és -lelki gyötrelmek
után az úgynevezett szibériai „főtuszok“ — jobbára
idősebb, tekintélyesebb törzstisztek és századosok, és
soraikban csak hellyel-közzel egy-egy szerény had-
nagyocska vagy hadapród — ám a turkesztáni fogoly­
tiszteknek s a hivatalosan vissza nem tartott, de való­
sággal mégis nagyon nehezen eresztett legénység egy
részének hazajövetele még hátra van.
De micsoda áldás ezekre a hazatérő volt fog­
lyokra az a csóti tábor! Nem a jól megépített és ké­
nyelmesen berendezett, tágas szobájú barakkokra gon­
dolok most, — bár a szibériai földkunyhók és fűtet-
len tömeglakások után paradicsomi élvezet lehet ben­
nük a tartózkodás — hanem arra a szellemre, amely
a tábor parancsnokságát és a kapcsolatosan működő
Vöröskereszt-kirendeltséget feladatuk ellátásában irá­
nyítja, — arra a mindent megértő szeretetre, amely a
muszka hómezőkön szinte megdermedt lelkű szegény
honfitársainkat a tábor kapujában fogadja és ott
tartózkodásuk előírt két hete alatt állandóan körül­
veszi és — katonás rend s pontos szabályok szerint
bár, de valósággal dédelgeti.
A szeretet — valóban, ez, amit a mi szegény
túszaink odakünn legkevesebbet kaptak és leginkább
nélkülöztek. Mert, különösen az utóbbi két esztendő
alatt, mióta az Oroszországba szökött magyar kom­
munisták intézik az ott visszatartott magyar hadifog­
lyok ügyeit — igen isokat szenvedtek ugyan derék
véreink ruhátlanság és éhség miatt is, a testi szenve­
dések rettentő kálváriáját járva rongyokban és elerőt-
lenedve, — de mégis, a legborzasztóbb az lehetett rá ­
juk nézve, hogy örökös gyűlölet fagyos hidege vette
 109 '

őket körül azok részéről, akikre sorsuk intézése bizva

volt s akik még hozzá honfitársaik voltak.
Ezért tölti el aztán a (szegény túszok szívét oly ki­
mondhatatlan jó érzés, mikor Rigában — ahol a meg
nem tántorodott, derék magyar emberek az elítélt
vörösökkel kicseréltetnek — a magyar kormánybiz­
tosság fáradhatatlanul lelkes tagjainak: Jungerth osz­
tálytanácsosnak és Karkiss hadbiró alezredesnek me­
leg kézszorítását érzik és biztató szavát hallják. Ezért
boldogok, mikor onnét hazavezető útjukban átlépik
egykori hű szövetségesünknek, Németországnak hatá­
rát, és csakhamar Stettin-ben a városi tanács kikül­
döttje üdvözli őket szeretettel, — s ezért borítja el lel­
kűket a kifejezhetetlen érzéseknek árja, mikor kényel­
mesen berendezett vöröskeresztes vonatuk Hegyes-
halom-nál magyar földre robog, és a reájuk várakozó
meghatott közönség lelkes éljenzése után felhangzik
Kirchner ezredesnek, a honvédelmi minisztérium
hadifogoly-osztálya buzgó vezetőjének haza- és ember­
szeretet hevétől izzó beszéde.
Onnét kezdve azután a földnek és a léleknek leg­
szebb virágai övezik útját az immár boldog „túszoké­
nak. Gyó'r-ben különösen nagyszerű a fogadtatás —
ott évek óta állandó bizottság munkál azon, élén Né­
meth Miklósné úrasszonnyal, hogy a hazatérő foglyok
minél jobban lássák és érezzék a szeretetet, amellyel
a magyar haza őket várja és fogadja. A csóti táborban
pedig Krämer ezredes, a parancsnok, és Bart ha István,
a Vöröskereszt megbízottja, — egykor a vidéken neves
tragikus jellemszinész — szinte atyafiságos érzéssel
tárnak kart és kebelt a sokat szenvedett, felszabadult
hadifoglyok elé.
Szibéria és Gsót! Két ellenkező pólus azaz
helyesebben: Szibéria a keservek zord északi pólusa,
ám Csót a szeretet melegének egyenlítője. Ha valaki a
parancsnok szíves engedélyével bekukkan abba a tá ­
borba, hogy szívére szoríthassa rég nem látott kedves
hozzátartozóját — apját az egyik, férjét a másik, fiát
a harmadik — boldogan állapíthatja meg, hogy itt
már igazán jó helyen vannak a hazatértek. A látoga­
110

tásra siető jó, gondos édesanya persze nagy kosár ele­

mózsiával, saját keze gyúrta finom pogácsával s m a­
dárlátta fehér cipóval igyekszik kedveskedni az ő
szerette fiának, akit a háború zivatarai és a fogság
megpróbáltatásai gyermekifjúból meglett férfivá érlel­
tek — de ha jólesik is a volt túsznak a pompás „ha­
zai“ — szükség alig van rá, a tábor konyhájának
bőséges és ízletes termékei mellett. S ha valaki — a
szibériai rongyokat képzelve maga elé — ruhát visz
édes hozzátartozójának, azt is akár nyomban vissza­
csomagolhatja, mert a magyar kormány meg a Vörös­
kereszt-egylet áldozatos készséggel máris felruházta,
sőt valósággal „megcsinált gavallér“-okká változtatta a
lerongyolódott volt foglyokat. Még hozzá a rokonszen­
ves derék svéd nemzet jótékony missziója is siet kiegé­
szíteni a toilette-eket, finom ingekkel, csinos nyakken­
dőkkel, pompás kalapokkal — amiket, nini, éppen
most oszt ki a mi hűséges barátunk, a minden szépért
és jóért lelkesedő, s azokat gyakorló Ásta Nilsson
asszony . . .
Azután hálásan elköszönve a csóti tábortól, s ér­
zékenyen búcsúzva még az orosz foglyok közül inas­
nak itt csöppent szorgalmas Iván-tói, a petróleumos
Baku város szülöttétől is — a budapesti ünnepies fo­
gadtatás izgalmai után szorosabb értelemben véve,
hazavonulnak — házi tűzhelyeik mellé, családjuk
körébe — a volt hadifoglyok. Bizony hat-nyolc év
hosszú idő, a legtöbb családot érték 'azalatt vesztesé­
gek, üres székek merednek az asztal mellől a hazatér­
tek elé. Sokan most tudják csak meg, hogy egyik­
másik kedvesük nem tudta őket hazavárni, elment a
földi gyötrelmek e szomorú világából egy szebb, bol­
dogabb hazába. És megtudják valamennyien, hogy a
magyar hazának mily rettenetes lett a sorsa, mily
rútul megcsonkították, mily nyomorultul meggyaiáz-
ták . . . De a méltó fájdalom és keserűség ne fogja el
egészen és ne törje meg az ő sokat gyötrődött szívü­
ket. Gondoljanak inkább arra, hogy ennek a szegény
hazának most minden fia segítségére égetően szük­
sége van, — szüksége az ő kipróbált hűségükre és
 lit

szívósságukra is — igyekezzenek hát kivenni részüket

abból az egyetértő, megfeszített munkából, amely
egyedül képes — Isten segítségével — visszaszerezni
azt a szép, nagy, boldog Magyarországot, amelyért
ők »a harcmezőn küzdöttek, amelyért a fogság nehéz
esztendeit végigszenvedték s amelyről a szibériai ke­
serves rabságban álmodoztak . . .
( 1922 )
 Síró füzek.
Szomorú füzek persze hogy vannak, — hány­
szor busongtam alattuk, velük együtt magam is. De
hogy sírni is tudnának? Pedig tudnak. A szóló szőlő,
mosolygó alma és csengő barack mesebeli rekvizitu-
mok csupán, — de a siró fűz: az tökéletes valóság.
^Láttam ilyen fát, láttam könnyei fák adását, hallot­
tam halk leperdülésiiket, éreztem nedvességüket
kezem fején . . . Ezt akarom pár szóval elmondani.
*
Piros pünkösd szent ünnepén lenn jártam egy
’liszamenti kedves városkában. Kedves, valóban —
fekvésénél, formázásánál, no meg egy csomó lakójá­
nak mi voltánál fogva. (Én csak egy csomót emlí­
tek, — akiket tudniillik ismerek.)
Ott a Tisza-part igazán megkapóan szép. A köl­
tői szeszélyességgel kanyargó meder partjai között
sebesen szaladnak a szőke habok, körülölelve egy
szép zöld szigetet. S a partot gazdag koronájú magá­
nyos füzek, füzfasorok és csoportok, festőién szép
nyárfa-berkek díszítik. Sokáig szalad vonatunk a
buja füvei borított széles ártéren keresztül, mit hatal­
mas gát övez, másfél méterrel magasabb, mint amek­
kora volt az eddig tapasztalt legnagyobb vízállás.
Átrobogunk a Tisza-hídon, mely javítás, átalakítás
alatt van ma is még, mert hogy négy évvel ezelőtt
abban a tavasztalan, szomorú esztendőben — fel­
robbantották az oláhok, mikor fegyvereik előtt haj­
tották a gyáva vörös csőcseléket. Hej, nehéz idők jár
 113

ltak akkor afölött a városka fölött! Nagy csata folyt

határában s a lövedékek ezrei hullottak a békés lakók
csöndes otthonára. A háztetőkön, a gólyafészkek
jalatt, most is olt van a srapnelek nyoma, ott, a kerti
'fák törzsén is — két csonka törzs pedig azt hirdeti,
hogv a hatalmas fenyőszálakat telitalálat érte, s a
törzsek kettőbe törve dőltek ki.
A tüzelés elől pincékbe menekültek akkor asszo­
nyok, gyerekek, öregek — s én bizonyos megillető*
késsel tettem most kezemet annak a kis fiúcskának
ífejére, aki azokban a keserves napokban a pince
sötét, nyirkos boltozata alatt jött világra. A nap­
világot csak később látta meg, mikor anyjával föl­
került a föld színére és elszállt az oláh ágyuk füstje,
meg az a szennyes vörös felhő, ami eltakarta az
emberek elől a tisztesség tiszta napfényét. . .
Pünkösd első napján természetesen templomoz
tunk. Ahítatos gyülekezetébe léptem a szépállásii
tiszai magyarságnak, s úgy elgyönyörködtem közte
egy, a hetvenes éveket tipró öreg gazdában, kinek
sűrű galambősz haja középütt asszonyosan elvá­
lasztva, asszonyos bőséggel omlik göndör fürtökben
vállaira. A lelkeket fölemeli a fiatal kálvinista tiszte-
letes szép prédikációja, a mindeneket elfedező és el­
tűrő örök szeretetről. Oh, milyen időszerű ez a beszéd
most! Mintha a Szent Léleknek sebesen zugó szélhez
hasonló zendülését hallanék és éreznők ..
Második ünnepen: ki a Tisza partjára! Mellet­
tem a kocsiban kedves fiatal asszonyka — a kocsit
két pompás sárga húzza, kényesen szedegetve lábai­
kat. Halkan dúdolom — inkább gondolom magam­
ban:
„ S zép a s s z o n y n a k , jó n a k ,
B ü s z k é n já r ó ló n a k —
K ár m e g ö r e g e d n i. . . “

No de egyelőre nem is mutatnak hajlandóságot

a megöregedésre.
.. . Ülünk a temető mellett visz el. Szép kert az.
— talán azért, mert emberszívek porából nő ott min-
Szász Károly: E m lékek. 8
H4

idén kis virág, minden szép rózsa — rózsa — rózsa­

szál . . . Egy különösen szép sirt látok, gyönyörűen
'ápolják, gondosan be van kerítve. Aki itt fekszik, azt
nagyon szerethették — így hát voltaképpen nem is
halt meg az az élte kies tavaszán kora sírjába ha­
nyatlott kedves ifjú — kinek szívéhez a vörös ura­
lom alatt én is olyan közel jutottam, — mert hiszen
csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek . . .
Máris embermagasságú, gyönyörű rozsok között
folytatódik az út. Hajtsuk meg fejünket, a Gondvise­
lés kegyelme előtt, amely, íme, ilyen szépen növeszti,
gazdagítja az élel-et — méltán nevezi így a kenyér­
gabonát a mi zengő nyelvű népünk. Szén zöld, egyen­
letesen sűrű a búza is — de már a tavasziak bizony
kívánják azt a májusi esőt, amelyről nagyon találóan
mondta egykor a Bécsbe vetődött magyar paraszt (én
nem lekicsinylést, hanem büszke méltóságot érzek ez
alatt a szépséges, régimódi kifejezés alatt), hogy ér
az annyit, mint a császárváros híres Schatzkammer -
jének minden drága kincsei
. . <A még magasan járó nap sugarától megcsillan
a Tisza vize. Leszállunk a kocsiról, úgy sétálunk a
pompás kaszálón, szíva és élvezve a fűnek és mezei
virágnak remek illatát. Kis erdőhöz érünk. Nyárfák­
ból áll, fűzzel vegyest. Amint a füzes részén járunk,
kövér csepp esik kezemre. No hála Istennek, több­
heti szárazság után itt az a várva várt jótékony májusi
esői . . . De hiszen a lombok közt tiszta kék ég moso­
lyog reánk, nem lehetett ez esőcsepp, bizonyosan va­
lami madár incselkedik, talán éppen az a kövér sárga­
rigó, amely most rebbent el arról a szép leveles ágról.
Megint egy csepp. Aztán megint. Nem lehet ez
madár. Nem. Álljunk csak meg, maradjunk csendben.
Mint nagyon lassú esőnek cuppogását, halljuk a nehéz
csöppek földre esését.
Hát mi ez? .. . Szinte különös érzés fog el. Mese­
beli erdőben járok talán, hol felhőtlen égből hull az
áldás? . . .
Szép asszonyka kísérőm, tapasztalt, jó gazda,
 m
fiatal özvegyi fejjel nagy darab földnek gondos keze­
lője — mosolyog és azt mondja:
— Sírnak a füzek! . . .
Én képletességet gyanítok e mondásban, de ő rá­
vezet a valóságra.
Csakugyan. A fűzfák sudarán, magasan, vízcsep-
pek indulnak meg, s vagy a levelekről pottyannak alá,
vagy a törzsön szaladnak végig mint zuhogó esőnek
friss cseppjei az ablaküvegen. Megkapó dolog ezt
látni, s olyan érdekes: hallgatni. Egy-kettő-három. . .
ki győzné számlálni a síró fűzfák könnycseppjeit?! • ..
Hát aztán hogy eshetik ez, ebben az esőtelen idő­
ben? Hogy a természettudósok mit mondanak, nem
tudom, de az én kisérőm azt mondta, — s alig is lehet
más magyarázat — hogy kora tavasszal, áradáskor,
mikor ezek a fűzek heteken át térdig vízben álltak;
teli szívták magukat nedvességgel, annyira, hogy az­
óta folyton levedzenek, egymásután gördülő cseppek-
ben ejtik földre a Tiszából kapott vizet.
Hát így sírnak a fűzek.
De a magyarázathoz aztán én még hozzágondol­
tam, hozzáéreztem valamit. Az a víz, mely ezt az
erdőcskét a tavaszi árral elöntötte: a máramarosi bér­
cek közül érkezett, a Tisza felső folyásából. Azok az
erdős bércek ezer esztendőn át magyarok voltak, a
Tisza elejétől végig, magyar folyó volt, a mi hazánk­
ban született, ott is halt meg. Az a víz, mely a go­
noszul elrablott magyar hegységből jött: annak az
idegen kézre juttatott magyar földnek fájdalmát hozta
le az Alföldre — s ez a fájdalom érzik ki ennek a
víznek ama cseppjeiből, amiket ezek a füzek sírnak ki
magukból.
Valami sugallat így magyarázta nekem a tisza­
füredi parti füzek sírását s addig sugallta, addig ma­
gyarázta, míg az én szemeimben is könnyek jelentek
meg, s egyszerre csak azt vettem észre, hogy együtt
sírok a füzekkel. Együtt sírtunk és egyet sirattunk: a
magyar folyót, a magyar erdőt, a magyar bércet —
azt az áldott magyar földet, amelyet elvesztettünk . . .
8*
H6

No de hiszen, több is veszett Mohácsnál s mégis

visszakerült Szent István koronája alá. Nyugodjál
meg Tisza vize, mely fájdalmasan ott csurogsz most
parti fűzfáid könnyeiben: leszesz te még egészen ma­
gyar folyó, amilyen voltál. S én akkor majd megint
eljövök ide, és megfigyelem, hogy vájjon akkor is sír­
nak-e még a fűzfák, amikor arra semmi olyan okuk
nem lészen, mint amilyen most méltán keservre han­
golja ő k et.. .

(1 9 2 3 )
 A kis herceg.
Olvaisva Esterházy Miklós herceg váratlan halálá­
nak hírét — lelki szemeim előtt fölmerül annak a több
mint három évtizedes múltnak képe, mikor — hajban
és illúziókban még gazdagon — egy szemeszteren át
a strasísburgi egyetem hallgatója voltam, s ott gyakori
és kedves érintkezésbe jutottam a fiatal Esterházy
Miklóssal, ki iákkor szintén Strassburgban tanult, s kit
mi, néhányan magyar diákpajtások, mindig csak „kis
herceg“ néven emlegettünk .. .
1888. tavaszán kerültem ki Strassburgba. Hárman
laktunk együtt magyar diákok, egy kétszobás kiis la­
kásban, a Magdaléna-utcában, egy jó öreg özvegy­
asszonynál, ki reggelenként szilvalészerű „Blümchen-
Kaffee-val, délután azonban tartalmasabb szellemi táp­
lálékkal: Schiller drámáival traktált bennünket. (Nem
sok könyve volt, de a Schiller-drámák — minden né­
met főbüszkeségei — persze nem hiányozhattak.)
Beiratkozásunk alkalmával meghallván, hogy a
fiatal „Prinz Esterházy“ is Strassburgban van, mint
joghallgató — az idegenbe szakadt magyarság öissze-
tartó érzésétől indíttatva: rögtön arra gondoltunk,
hogy föl kellene őt keresnünk. Viszont azonban az is
eszünkbe jutott, hogy hátha ez a „prinz“ valami gőgös
nagyúr, aki nem igen veszi szívesen, ha mi, szerény
viszonyok közt élő diákocskák, odaállunk vele egy tál­
ból enni cseresznyét. De végre mégis azt határoztuk,
hogy bemutatkozunk nála — az orrunkat talán mégse
fogja leharapni.
118

A „kis herceg“, mentorával, Madarassy Antal

németkeresztúri plébánossal, egy kereskedelmi taná­
csos házában bérelt — háromszobás szerény lakást.
Egy-egy hálószobájuk volt, s egy közös nappali, iga­
zán polgári egyszerűséggel berendezve.
„Tudnak-e önök tarokkozni?“ Ez volt a bemutat­
kozás után a szót vivő, előkelő papos civilruhában
járó, jókedvű Madaraissy főtisztelendő úr első kérdése
hozzánk. Miután mi kijelentettük, hogy mint magyar
diákok, hazafias kötelességünknek tartottuk a pagát-
fogás és huszonegy-kergetés szabályait megtanulni —
a plébános úr rögtön kihirdette a határozatot: „Minden
kedden és pénteken tarokk lesz, itt nálunk“.
Sohase felejtem el azokat a kedves délutánokat!
Négyes tarokkot — „Paskievics“-t — játszottunk: a
plébános úr s mi, három diákpajtás. A szerény kis
herceg pedig, aki hosszú, vékony, tizenkilenc eszten­
dős, de máris kissé hajlott tartású, nagyon hirtelen-
szőke fiú volt, s kit nevelője ugyancsak kordában tar­
tott és spártai egyszerűséghez szoktatott — mintegy
magától értetődő köteles buzgalommal kibickedett
nekünk, is töltögette poharainkba a közönséges asztali
borocskát, amit az uzsonnára hozatott egyszerű süte­
mény mellé a plébános úr — mértékletes adagok­
ban — minden alkalommal felvonultatott. Minket
eleinte kissé feszélyezett a helyzet: íme, egy herceg, ki
mint „egyenrangú“ család sarja, egykor talán az ural­
kodó családba fog „benősülni“, de mindenesetre sok
tízezerholdnyi hitbizományi uradalmak tulajdonosa
lesz — s most itt drukkol mellettünk, a mi tous les
trois-inkért és recontráinkért! De a plébános rendkívül
szeretetreméltó kedélyessége, s a kis hercegnek igazán
minden póztól és szenvelgéstől ment magatartása csak­
hamar eloszlatta zavarunkat és tartózkodásunkat, is
hónapokon át vígan folyt a tarokk, sok kedves tréfá­
val és vidám anekdotákkal fűszerezve. És mert „egy-
pfenniges“ alapon játszottunk: így se a kitűnő játékos
plébános úrnak nem igen volt módja aláásni az úgyis
szegény magyar protestántizmus anyagi helyzetét —*
mert mi, partnerei, mind a hárman kemény protes­
 119

tánsok voltunk, — ise mi nem tudtuk, minden igyeke­

zetünk mellett sem, nagyon megdézsmálni a katolikus
„papi vagyon“-!
A vasárnapi szünnapokat rendesen egy-egy kör­
nyékbeli kirándulásra használtuk fel, amire Strass­
burg távolabbi vidéke nagyon kedvező alkalmat nyúj­
tott. Ellátogattunk Baden-Badenbe, bejártuk a Schwarz­
wald sok gyönyörű helyét, ki-kiruccantunk a Vogézek
közé, a francia határra — s e kirándulások közül is
néhányat a hercegék társaságában tettünk meg.
Mikor aiztán este, meglehetős fáradtan, hazafelé
vivő utunkban vonatra szálltunk — a plébános úr
tarokk-kártyát vett elő zsebéből s egész Strassburgig
megint csak zavartuk a pagátot s hajszoltuk — sok­
szor már alig látva a vasúti petróleumlámpa pislogó
világánál — a huszonegyest. Itt már bortöltögetés
persze nem volt — de ai hercegi kibic itt is hűségesen
és meleg érzéssel drukkolt a szorongatott fél mellett.
Néha együtt vacsoráztunk valamelyik strassburgi
vendéglőben — például az előkelő „Germániá“-ban,
ami azonban a mi diákerszényünknek drága mulat­
ság volt, mert egy étkezés belekerült — „horribile
dictu“ — három márkába is, — s egyszer, egy ilyen
vacsora alkalmával, cigányzene ütötte meg füleinket.
Akkor Szabolcska Mihály még nem írta meg a „Grand
Caféban“ című remek versét, de mint ahogy pár esz­
tendő múlva ő sírva fakadt Párisban a „Kondorosi
csárda“ nótájának hallatára: úgy elérzékenyedtünk
mi is, amint többhónapi cigánymentes külföldi tartóz­
kodás után ott zokogott, ott panaszkodott, majd meg
kacagott és ujjongott mellettünk az Arany Ferkó hege­
dűje. Mert ő volt a Strassburgba szakadt magyar1mu­
zsikus, Arany Ferkó, a gavallérosan választékos meg­
jelenésű cigányprímás, kit Pestről, néhány piknikről,
már jól ismertünk. Persze, amennyire mi megörül­
tünk barnaképű honfitársunknak, ő is éppen annyira
lelkendezett nekünk, már tudniillik a „princ“-nek, s
húzta is nagyszívesen fülébe a szebbnél-szebb magyar
nótákat, miknek során mi édesbús érzések közt men­
tünk végig gondolatban az „ormódi temetőn“, meg a
120

„Csap-utcán“, ahöl „minden kis kapuban virág nyí­

lik“, s jártuk azt a „kerek erdőt“ s vártuk azt „a barna
kislány“-t, akinek párját az 111 partján a sok szőke
germán nő között sehogyan se tudtuk feltalálni. . .
Hanem Arany Ferkó barátunk igen-igen meg­
csalatkozott, ha azt gondolta, hogy moist — herceg
ülvén a társaságban — csak úgy dűlni fog a bankó és
omlani az arany. A kis herceg — aki később, férfi-
korában, ugyancsak rendbeszedte a hitbizomány zilált
ügyeit — nagyon nagy takarékosságra volt nevelve,
már a természete is tiltakozott a pazarlás ellen, s így
annál kevésbbé szórhatta a kincseket a cigánynak, mert
nem is igen szokott magánál pénzt hordani. Úgy, hogy
mikor tányérozásra került a sor, a kis herceg szépen
odafordult szigorú mentorához, hogy pénzt kérjen
tőle — s bizony az egész összeg, amit, a plébános ú r­
tól átvéve, letett a prímás tányérjába, nem rúgott
többre öt márkánál. Arra már nem emlékszem ponto­
san, hogy a cigány milyen képet vágott ehhez az általa
bizonyára nem „hercegidnek tartott adományhoz —
de azt tudom, hogy az én szememben megint nagyol
nőtt az egyébként is igen rokonszenves, derék „kis
herceg“, aki nem abban igyekezett jártasságot sze­
rezni és példát mutatni, hogy hogyan kell vagyont el­
verni, — hanem abban, hogy hogyan kell azt gyara­
pítani.
A fiatal herceg igen szorgalmas diák volt. Ponto­
san eljárt az órákra, hallgatni a jeles tanárokat, kik
közt a legnevezetesebb Laband volt, az európai hírű
nagy közjogász, aki — késő aggkorában — nemrégiben
halt meg, s kinek agglegény i háza kedves találkozó-
helye volt a strassburgi diákoknak, egy-egy „Mai-
Bowlé“-s pompás vacsora alkalmával. A kis herceg
igaz kedvteléssel tanult — később a budapesti egyete­
men éppen a strassburgi magyar diákpajtások egyi­
kének: Zergényi Jenőnek (ki most tiszti főügyész Sop­
ronban) vezetése mellett az államtudományi szigorla­
tokra is kitünően elkészült, s le is rakta őket igen
szép sikerrel.
A strassburgi szemeszter utáni esztendőkben
 121

Budapesten is többször összejöttem a kis herceggel, ö,

mikor a fővárosban tartózkodott, egy-egy barátságos
vacsorára meg-meghívta a strassburgi diákpajtásokat
az „Angol Királynő“ egy külön kis szobájába, s ott
mindnyájan kedvesen elemlegettük — egyszerű, de
most már magyar asztali bor mellett — a messze föl­
dön együtt töltött szép időt — professzoraival és diák­
jaival, leckéivel és kirándulásaival, német isörével és
magyar cigányával. . .
A „kis hercegiből aztán nagy úr lett — az ország
leggazdagabb mágnásai, aranygyapjas lovag, királyi
.főpohárnokmester — s elhárítván magáról azt a meg­
tiszteltetést, hogy Frigyes királyi herceg veje legyen —
szíve hajlandóságát követve, Cziráky Margit gróf-
kisasszonyt vezette oltárhoz, s boldog férjjé és apává
Ion. De már évekkel ezelőtt bús özvegység fekete
fátyla borult életére — s most, alig ötvenéves korá­
ban, íme ő is itthagyja földi hazáját, hogy átköltözzék
ama mennyeibe, melynek üdvösségében mélyen val­
lásos lelkének törhetetlen erejével, teljes meggyőződé­
sével hitt, egész életén á t . . .
Nekem pedig, róla szeretettel emlékezve, jólesik
megállapítanom, hogy Esterházy Miklós herceg zász­
lósúr nemcsak leggazdagabb, hanem egyik legpuritá­
nabb, legderekabb fia volt ennek a mi sokat szenvedett
szegény magyar hazánknak.
( 1920 )
 Palatínuséit.
Palatinuséknál örämünniepre készülnek: a család
elsőszülött fia házasodik.
Ez az öröm túllépi a családi kört, milliók szívét
megmozgatja, nemzeti örömmé válik. Mert ritka nagy
szeretet övezi, páratlan népszerűség környezi Palati-
nuisékat, a Habsburg-háznak immár negyedik nem­
zedékben magyarrá vált ágát.
Azt hiszem, ritkaságszámba megy a világtörténe­
lemben, hogy egy uralkodóház annyi ideig és annyira
idegen tudjon maradni a nemzettől, mellyel sorsa
összekapcsolódott, mint ahogy azt éppen a Habsburg-
háznál láttuk, mely századokon át nemcsak hogy nem
bírt — nem is igen akart — összeolvadni a magyar­
sággal, sem érzésben, sem felfogásban, de még nyelve
ben sem, hanem súlyos összeütközések, nehéz viszá­
lyok során gyakran elszánt ellenségekül álltak szembe
egymással nemzet és király. A család uralkodói közül,
kiknek homlokát Szent István fényes koronája érin­
tette, úgyszólván egyetlenegy volt, aki — ugyan szin­
tén rettentő visszavonások után — igazán megértette
a magyar nép lelkét, s őszintén megszerette a nemze­
tet: az ősz Ferenc József, akit az igazságos magyar
történetírás egykor, mint szigorúan alkotmányossá
vált uralkodót, bizonyára a „nagy“ jelzővel fog dí­
szíteni.
Ám a Habsburgok idegen talajban gyökerező
nemzetségfájába József nádor a XVIII. században ma-*
gyár gályát oltott be. Nyelvünket ugyan mindvégig —««-
 m

pedig félszázadon át volt nádor — nehezen, roissz.

kiejtéssel beszélte ő is. De szíve magyarrá lett s fiait
magyarokká nevelte. Az utolsó diétán, az 1843-ikin,
amelyen elnökölt, lett hazai nyelvünk az addig deák­
nyelvű országgyűlésen kötelezővé, s mikor 1847-ben
meghalt a nagy nádor, Kossuth joggal mondhatta Pest
vármegye közgyűlésén, hogy „akinek karján nyelvünk
a trónig emelkedett, az ő, a nemzet nádora volt. . . “
A hadi tudományokat sohasem kedvelte, s ha a
nemesi fölkelésnek, mint az ország főkapitánya, hiva­
talból élére kellett is állania, ott is kereste a kulturá­
lis vonatkozásokat, s egyik segédtisztjéül Kisfaludy
Sándort, a költőt választotta. De annál jobban vonzó­
dott „jogász“-nemzetünknek szinte vérbeli, örökletes
tudományához, s oly kedvvel adta magát alkotmá­
nyunknak, törvényeinknek tanulmányozására, hogy
egy időben őt tartották az ország első jogtudósának.
Ha pedig a nemzeti érzés és a korszerű reformok
kettős szempontjából figyeljük a boldog emlékezetű
nádor alakját — azt egyenesen a „legnagyobb ma­
gyarénak, Széchenyinek fenkölt alakjával állíthatjuk
párhuzamba. Mikor élete utolsó napjaiban, már szinte
haldokolva, budavári palotája ablakához vezettette
magát az öreg nádor, hogy megtörni készülő tekinte­
tével búcsút vegyen kedves városától: az a jóleső tudat
tölthette be lelkét, hogy a félszázaddal azelőtti jelen­
téktelen vidéki városkának az ország szépséges fő­
városává történt emelésében neki oroszlánrésze volt.
Fia, József főherceg, már Magyarországon szü­
letett, — Pozsonyban, az egyik végen, hogy hetven s
egynéhány év múlva a másik végen, Fiúméban hunyja
le örök álomra szemét. Azóta két évtized sem telt le
még s mind a két végvára a magyar szellemi és gaz­
dasági kultúrának, idegen kézre jutott — jó, hogy ezt
ő meg nem érte . . .
Mert ő már — az alcsuti parasztgyerekek Palatí­
nus Jóska-ja — ízig-vérig magyar volt, nemcsak ér­
zésben, nyelvben is. Magyaros ember volt a katonás­
kodás iránti előszeretetben is. Tizenkétesztendős ko-
124

rától kezdve — mikor hadapród lett a jászkunok közűi

ujoncozó nádor-huszároknál — az újra szervezett ma­
gyar honvédsereg főparancsnokságáig mindig buzgó
katona volt. Közben Königgrátznél igazi harctéri hős­
nek mutatkozott, mikor négy lovat kilőttek alóla s
maga is megsebesült, de letörülve arcáról a vért, to­
vább vezette lelkes vitézeit. Hogy évekkel utóbb, az
1874-iki nagygyakorlaton egy tábori lakomán fel-
köszöntötte kedves trombitását, azután meg a huszá
rok vállukra kapták az ő kedves fővezérüket — azt
katonai körökben még ma is emlegetik. Emlegethetik
is — megszívlelendő tanulságul és követendő példa­
képpen.
Nekem is van róla egy kedves külön emlékem.
Mikor még az ő budapesti egyszerű sárga palotája
mellett — attól egy keskeny közzel elválasztva — bér­
ház állott, abban a bérházban én gyermekkoromban
egy nagynénémnél sokszor megfordultam, s az atyafi-
gyerekekkel szájtátva néztük, amint á fenséges szom­
széd úr, a kis közre nyíló szerény öltözőszobájában,
az ablak kilincsére akasztott kis kerek tábori tükör
előtt egy óra hosszáig is pödri egy ingujjban a baju­
szát — valószínűleg az akkor oly híres és divatos tisza-
ujlaki bajuszpedrővel — mígnem olyan hegyesre fenő-
<Iött a főhercegi bajusz, hogy akármelyik daliád
huszárőrmester megirigyelhette volna.
De nemcsak katona volt ő, részt vett társadalmi
életünkben is, nem csupán hideg reprezentánsként,
hanem bele is merülve sok nevezetes mozgalomba,
így tett a kulturális élet terén is, s hogy diszdoktorrá,
meg akadémiai taggá lett: azt tudományos működésé­
vé] — akár mint a cigánynyelv búvára, akár mint
botanikus, bízvást kiérdemelte volna, főhercegség nél­
kül is. A magyar költőkkel való kapcsolatára emlé­
kezve, hadd elevenítsek fel róla egy igen kedves anek­
dotát. Mikor Arany János, a Margitszigeten, künn a
szabadban ülve, a Tölgyek alatt c. híres verse első
fogalmazványát papirosra: vetette, a népszerű főherceg
észrevevén az írásába elmerült költőt, háta mögé
 125

került. Aztán elolvasván a készülő költemény címét,

szelíden a költő vállára tette kezét:
— Kedves Arany uram, ha ön a tölgyek alatt
akar írni, menjen két paddal odébb, mert lássa, most
a hársak alatt ü l . . .
Az ő fia, a mi mostani kedves József főhercegünk
— kit mig apja élt, József Ágostnak neveztünk —
egészen az apja nyomdokain halad: a harctéren hős
volt, katonái bálványa, a kötelességtudó hadvezér
mintaképe, — a polgári életben pedig a nemzeti kul­
túrának nemcsak rajongó tisztelője, hanem írótollal
kezében, buzgó és hivatott munkása is. Székfoglalója
az Akadémiában — mikor harctéri naplójából muta­
tott be részleteket — az írásművészet gyönyörűségével
szolgált hallgatóinak.
A magyar Habsburgok negyedik nemzedékének
jeles sarja — a szintén felettébb népszerű „fiatal
fenség“ — József Ferenc királyi herceg (most már
igazán nemcsak szebb, hanem jobb is, ha az osztrák
kapcsolat emlékének mellőzésével „főherceg“ helyett
„királyi herceg“-et mondunk) — a jelenlegi boldog
vőlegény. Ő, úgy látszik, a dédapja természetét örö­
költe, nem szeret katonáskodni, szívesebben tanult
jogot. Egész leikével kulturember, aki elolvas még
oiyan nehéz és nagy munkákat is, mint amilyen teszem
azt a Világirodalom époszai című mű, — és, azt mond­
ják, maga is irogat verseket.
Most szíve megdobbant, s nemsokára asszonyt
hoz a házhoz. Menyasszonya a szász királyi ház
leánya — a hírek szerint gyönyörűséges szép virág*,
szál. Ezt a boldogan mosolygó virágot most magyar
földbe ülteti át fenséges hitvestársa, s magyar napfény
fog ezután rája mosolyogni.
Az ifjú királyi menyecske persze örömmel jön
ide — mi szeretettel fogadjuk. Mert olyan családba
kerül, melyhez minden magyar szívet hálás szeretet
vonz. De bizonyára számot vetett a fenséges ara azzal,
hogy az asszonynak nemcsak a szó fizikai értelmében
kell követnie az ő férjét, hanem érzésben, gondolat-
126

ban is. A szász királykisasszonyból magyar királyi

hercegasszony lesz egykettőre — de igazi magyar
asszony-nyá is kell lennie hamarosan. Részt kell
vennie a magyar örömben, részt a magyar gyászban,
s ia mi zengő nyelvünkön kell hozzánk szólania.
Ha így lesz: majd meglátja, hogyan és mennyire
tud szeretni ez a jólelkű, nemes szívű, tiszta indulatű,
hálás — de a maga nemzetiségéhez tűzön-vízen át és
minden vonatkozásban annyira ragaszkodó magyar
n ép !. . .
(1 9 2 3 )
Régi miniszterek.
 I.

Em lékezés Trefortra.
E halvány vázlatokban nem korképet festek, nem
jellemrajzokat írok, csupán csak a magam személyes
emlékeit újítgatom föl — olyan időkről, amelyek, a
mai viszonyok közül hátratekintve, nagyon is régen
letüntnek látszanak — és azokról az emberekről, akik­
nek sorai már annyira megritkultak. Az élet haladásá­
val az ember már kevésbbé akar, nem is szeret a jövőbe
pillantani, manapság meg éppen alig mer attól vala­
mit remélni — s nekem is, kissé kifáradva a sok csa­
lódásban, gyötrelemben, jólesik, ha el-elvonatkozva
a jelentől:
„Azokkal időzöm, akik másszor voltak,
Mit az élet megvon, megadják a holtak.. / '
Trefort-rü. gondolok, az én első miniszteremre.
Vele való személyes érintkezésem legrégibb emléke
egy kis könyv, az ő Emlékbeszédek és tanulmányok
című munkája, amit éppen negyven esztendeje kap­
tam tőle magától, bele is írta saját kezével — a mai
kevés papirosú világba nem is illő nagybetűs, laza
írásával — 1882 március 15-iki kelettel, hogy azt ő
adja nekem emlékül.
Ehhez az emlékhez pedig úgy jutottam, hetedik
gimnázista diák koromban, hogy édesapám — ki ak­
kor a kultuszminisztériumban tanácsos volt, és Trefort
kebelbarátja, s igazán jobbkeze — engem aján-lt mi­
niszterének egy alkalommal íródiákul, s így én — ki
már kisdiák koromban olyan szépen írtam, hogy a
S zász K ároly: E m lékek. 9
130

„szépírás“ alól föl is mentettek — tisztáztam le azt az

emlékbeszédet, amit Trefort mondott az Akadémiá­
ban Lukács Móric fölött, 1882 nyarának elején. Fárad­
ságom jutalma volt a szép könyv, amelyet — előszavá­
nak tanúsága szerint, a boszniai okkupáció alatt 1878-
ban Zvornikban elhunyt nagykészültségű, szépremé-
nyű Ervin fiának emlékére adott ki a mélyen sújtott
apa. Ez a megrendítő haláleset betetőzte azt a sok fáj­
dalmat és gyötrelmet, amin éleiében át kellett mennie
szegény Trefortnak, ki abban a szép előszóban meg-
indultan mondotta, hogy „a nagy fájdalmak nem ölik
meg az embert, de nem szűnnek meg soha“.
Boldogult édesapám sokat beszélt otthon Trefort-
ról, akihez meleg érzéssel ragaszkodott, s akit nem­
csak híven, hanem igazi lelkesedéssel szolgált. Egy­
mást nagyon jól kiegészítő egyéniségek voltak ők.
Trefort izgékony ideg-életet élt, gondolatvilága rend­
kívül gazdag volt, folyton terveit, szinte állandóan
tevékenységi lázban égett — s ha valamit elgondolt,
nyomban édesapámat hivatta, elmondotta neki tervét,
szándékát, s meghagyta, hogy ezt meg ezt a rendeletet,
ezt meg ezt a levelet, ezt meg ezt az újságcikket írja
meg azonnal. És édesapám, aki ritka fogékonysággal
gyorsan magáévá tudta tenni minisztere nagyszerű
eszméit s szinte egybeforrt velük — ez a mások gon­
dolatkörébe és érzéísvilágába való gyors beleilleszkedni
tudás segítette őt műfordítói tevékenységében m —
egy-kettőre olyan szeretettel és gonddal s olyan töké­
letességgel készítette el a szükséges cikket, iratot, hog>
legtöbbször még a várakozni nem igen szerető, nagy­
eszű minisztert is meglepte.
Édesapám sokszor, is nem minden büszkeség nél­
kül, és mint hivatalnoki pályája egyik legszebb sikerét
említette, hogy mikor Trefort ővele készíttette el a
„harmadik egyetem“ kérdésének megoldására irá­
nyuló és Pozsony mellett nyilatkozó „legalázatosabb
előterjesztés“-t — a király, aki akkor még minden
előterjesztést a legnagyobb pontossággal személyesen
végigolvasott és széljegyzetekkel is ellátott — külön
megkérdeztette Treforttól, hogy ki fogalmazta azt az
 131

elő'terjesztést, amely irályával és szerkezetével, érvei­

vel és okfejtésével annyira megnyerte az ő tetszését?
Már diákságom ideje alatt sokszor mondotta
Trefort édesapámnak, hogy ha végzem tanulmányai­
mat, ő azonnal kinevez a minisztériumba, ahol én a
harmadik leszek a Szász Károlyokból, mert már nagy­
apám is, az egykori híres enyedi professzor, Eötvös
első minisztersége alatt, 48-ban, rövid ideig „álladalmi
titoknok“ volt a közoktatásügyi minisztériumban. Ne­
kem is kedves volt ez a gondolat s mikor — éppen 34
évvel ezelőtt — megszereztem a jogtudományi doktori
oklevelet, Trefort, Ígéretéhez képest, rögtön kinevezett
engem díjtalan fogalmazó-gyakornoknak, egyben öt­
havi szabadságidőt és néhány száz forintnyi (sok pénz
volt az akkor!) utazási ösztöndíjat engedélyezvén ré­
szemre, külföldi tanulmányútra.
Trefort akkor már — 1888. tavaszán — erősen
betegeskedett. Sok időt kellett otthon töltenie, gyak­
ran ágyban, — hol azonban folyton olvasott, a leg­
nehezebb tudományos munkáktól kezdve a legköny-
nyűbb francia regényekig mindent. Eskütétel végett
engem is lakására rendelt, mely alkalomra azonban
fölkelt, sőt igen gondosan, választékosán öltözött föl,
fekete szalonruhába, s én ott, hálószobájában tettem
le kezeibe legelső hivatali eskümet. Egy kicsit aztán el
is beszélgetett velem, s lelkemre kötötte, hogy a strass-
burgi egyetemre menjek, mert az kitűnő intézet, s ott
a német szó mellett a franciát is gyakorolhatom. Mind­
járt utasított is, hogy egy ottani kedves ismerősét ok-
vetetlenül fölkeressem, mert annak házában kellemes
baráti kört fogok az ő ajánlata alapján találni. Úgy is
történt.
Én a strassburgi egyetemen eltöltvén a nyári
szemesztert — s hallgatva többek közt az európai hírű
közjogásznak, Laband-nak rendkívül érdekes és élve­
zetes előadásait — augusztusban, oda érkezett édes­
apámmal és testvéröcsémmel együtt egy kis körutat
tettem, Párisba, Svájcba és északi Olaszországba, s
hazatérőben, Velencében ért bennünket Trefort halá-
9*
132

Iának híre. Édesapámat, aki egészen a szív embere

volt, a szó szoros értelmében lesújtotta ez a gyászhír,
magába vonult, s megírta A Lidó-parton című szép
versét, mely azután Utitárca címmel kiadott kis köte­
tében „Trefort Ágoston emlékezete“ jelzéssel je-
lent meg.
„ . . . Dőltével mennyi minden romba dőlej
Hunytával mennyi eszme hamvba hullt!
Dolgozni, tenni, lelkesedni — tőle
Egy nemzedék, egész nemzet tanult! ..
Eképpen emlékezett meg a hű barát, a hálás
munkatárs, a lelkes költő a nagy emberről, aki a vers
tanúsága szerint örökös munka közben, a közművelő­
dési és a gazdasági haladás iránt egyaránt fogékony
lélekkel mindig azt hirdette:
„Hogy szaporodjék, dolgozzék s tanuljon —
Ha élni kíván Árpád nemzete! . .
így én igazán elmondhattam, hogy szolgáltam is
Trefortot, nem is — mert hiszen ő nevezett ki, s hiva­
talnoki pályám első öt hónapja az ő minisztersége
alatt folyt le, de én ez alatt az öt hónap alatt távol vol­
tam nemcsak a hivataltól, hanem hazámtól is.
De később, a minisztériumban, egy-egy nevezete­
sebb ügydarab előiratai során sokszor volt alkalmam
belepillantani Trefortnak — ennek az igazi nagy,
igazi magyar és igazi modern embernek — lelki vilá­
gába és szellemi hagyatékába, tervei kohójába s fárad­
hatatlan munkássága eredményeibe, ő akkor már rég
a temetőben pihent, de tevékenységének eltörülhetet-
len nyomai ott látszottak a magyar közművelődésnek
úgyszólván minden mezején. Könyveit is — beszédeit
és tanulmányait — sokszor olvastam, s a magam
szerény kultúrpolitikai hitvallása egészen »az ő eszméi
és elvei nyomán alakult ki. Igazat adtam neki abban
is, — ami működésének egyik vezető gondolata volt
 133

—- hogy a kultúrpolitika legnagyobb igazsága az,

hogy: „Felülről jön a világosság!“ A fő súlyt ő is a
felső oktatásra vetette, az volt az ő programmjának
legkedvesebb része, — s bizony elsősorban neki kö­
szönheti a budapesti egyetem, hogy igazán európai
színvonalra emelkedhetett — az ő gondoskodásának,
amellyel épületeket emelt, laboratóriumokat szerelt
föl, tanszékeket állított és tudósokat válogatott ki.
Igaza volt, hogy egy ország kulturális színvonalának
és jelentőségének kérdése nem azon fordul meg,
hogy mennyire kevesen vannak a lakosok közt Írás-
tudatlanok — hanem azon, hogy hány igazi tudósa,
írója, művésze van!
Valahányszor megfordulok az Akadémia elnöki
szobájában, — mely egykor neki is hivatali helyisége
volt — úgy el-elnézem az ő kitünően eltalált képmá­
sát, mely, ülő helyzetben bár, mégis azt az embert
mutatja, aki pihenni sohasem tudott, akinek lelke
örök mozgásban, szelleme el nem fáradó tevékeny­
ségben élt. S még jobban szeretem nézni kis álló
szobrát az egyetem muzeum-köruti kertjében, —
mely szobor, merem állítani, egyike a legjobbnak,
leghívebbeknek egész Budapesten (amivel különben
nincs nagyon sok mondva). Ez a szobor a velencei
Goldoni-szoborra emlékeztet engem, mert mind a
kettő mozgást fejez ki, szinte életet lehel, már az alak
és a talapzat méreteinek nem túlságos nagyságával
is közeledve az életigazsághoz. A Goldoni-szobor úgy
ábrázolja a nagy és népszerű komédia-írót, amint
egyik kezét hátravetve, a másikban sétabotot tartva,
járkál az ő eleven élettől nyüzsgő kedves Velencéjé­
ben, a piaci nép között. A Trefort-szobor talapzatáról
is mintha lelépni akarna az egy helyben állni, ha­
bozni, tespedni sohasem tudott államférfi s mintha
előre vivő útjában magával akarná ragadni részben
kissé elmaradt, részben rossz útra tévedt, sokat hibá­
zott, de mégis oly forrón szeretett nemzetét! . . .
Oh, bár megelevenedhetnél, te kis szobor! Igaz,
hogy a föltámadó Trefortra nézve lesújtó lenne a
134

látvány, amely rútul marakodó országunk megszű­

kült határai között szeme elé tárulna — de 'az ő csüg-
gedést nem ismerő lelke bizonyára hamarosan föl-
ocsúdnék s a fórumon tolongok tömegében rést
vágva: tevékenységével és munkára serkentő példá­
jával utat nyitnia a magyar közművelődés annyira
szükséges további fejlődésének is!

(1 9 2 2 )
 II.

E m lékezés Csáky Albinra.

Mikor Trefort Ágoston kultuszminiszter 1888
nyarán meghalt, utódává Csáky Albin gróf szepes-
megyei főispánt nevezte ki a király, ami nagy meg­
lepetést keltett. Mert Csáky ismert és tisztelt alakja
volt ugyan az országos közéletnek, a belügyminisz-
terségre ismételten is emlegették — ám közoktatás-
ügyi kérdésekkel sohasem foglalkozott a nagy nyil­
vánosság előtt, vallási jellegüvel is talán csak egy­
szer, a keresztény-zsidó házasság kérdésének főrendi­
házi híres tárgyalása alkalmával, 1884-ben, mikor
tiszta szabadelvű szellemtől áthatott beszéddel vett
részt a vitában.
Én Csáky miniszteri kinevezése idején éltem
hivatalnoki mézesheteimet, többhónapi külföldi tar­
tózkodás után, szeptemberben vonulván be a kultusz­
minisztériumnak budavári ódon, sárga épületébe, —
s Szüry Dénes, ez a felejthetetlenül kedves és érde­
kes ember, az irodalomnak is fmoiwtollu munkása
és családunk régi barátja még abból az időből, mikor
édesapámnak, mint miniszteri tanácsosnak oldalán
dolgozott — az elnökségbe osztott be engem, melynek
akkor ő volt közszeretetben álló vezetője.
Csáky Albint azelőtt egyáltalában nem ismertem.
Akkor láttam először, mikor egy szép szeptember-
végi napon megjelent a minisztériumban, s átvette
hivatala vezetését. Negyvenhétéves ember volt akkor,
s választékos megjelenésével, minden frázistól ment,
de nem minden melegség hijján lévő rövid be-
136

köszöntő beszédével igen jó benyomást tett reánk,

tisztviselőkre. Ez iá jó benyomás később, a gyak-
rabbi érintkezés során csak fokozódott, s miniszter­
sége alatt rokonszenvünk iránta mélyen átérzett tisz­
teletté s meleg szeretetté errősödött. Kevés jobbérzésu
és korrektebb gondolkozású államférfival találkoz­
tam életpályámon, mint amilyen ő volt. Ha voltak —
pedig ugyancsak voltak — bajai és küzdelmei, mi­
niszteri működése folyamán, azok is valósággal mind
erényeiből: gondolkozásának egyenességéből, erkölcsi
érzésének puritán voltából, nemes idealizmusából,
elszánt hajthatatlanságából származtak. A törvények
határtalan tisztelete, s a magához hasonlóan korrekt­
nek hitt emberek szavába vetett bizodalma vitte rá őt
például az egyházpolitikai harcokat megindító híres
„elkeresztelési rendeletinek kiadásába, mely intéz­
kedés országos törvényen alapult, s a „strictum jus“
szempontjából egyáltalában nem volt megtámadható,
később ellene fordult illetékes tényezők sem kifogá­
solták, mikor Csáky előre megkérdezte őket. — S
nem kétségtelen-e, hogy a legjobb szándék és az igaz­
ság megtalálásának vágya ösztönözte Csákyt többek
közt az egyetemi leckepénz reformjára is, abból
indulva ki, hogy nem helyes és nem igazságos, hogy
a hallgatók által fizetett leckepénzek az illető taná­
roknak jussanak — tehát egyik tanárnak tízannyi
jövedelme legyen ebből, mint a másiknak, — hanem
sokkal megfelelőbb lesz, ha a leckepénzek az állam-
pénztárba folynak, és igazságosan osztatnak fel —
pótlék és kárpótlás címén — az egyes tanárok között.
Valóban, ha Csáky a „jog, törvény és igazság“ jelsza­
vát nem hirdette is nagy hangon, — de követte <min-
dig, tiszta meggyőződéssel és erős akarattal.
Csákyt, a közéleti férfiút, a kötelességteljesítés­
nek mondhatni klasszikus képviselőjét, hivatalában,
— de Csákyt, az embert, otthonában ismertem meg
igazán. Az 1889. év nyarát fenn töltöttem — főnö­
kömmel s atyai barátommal: Szüry Dénessel együtt —
Szepes-Mindszenten, hol a miniszter családjával nyá­
rfáit, ám szünidejében sem akarta hivatalos munká­
 137

ját megszakítani. Ezért vitt bennünket magával, a

„fenyvesekkel vadregényes“ gyönyörű szepesi földre,
a XVIII. században épült, s remek árnyas parktól
övezett kényelmes, szép kastélyba, — hol én az eme­
leten kaptam egy hatalmas szobát, melynek három
ablakából nagyszerű kilátás nyilt a híres szepesi vár
impozáns romjaira.
Mondhatom: szebb, eszményibb családi életet a
legpuritánabb polgári házban sem lehet találni, mint
amilyen volt az ősi 'arisztokrata Csákyék főúri laká­
ban. Ahogyan a szülők egymást szerették, s amily
gyöngéd és finom volt az érintkezés a gyermekek
között is — azt szinte megható volt látni. Az első
pillanatra kissé hidegnek tetsző Csáky, otthon, csa­
ládja körében, egészen átmelegedett, modorának tar­
tózkodó volta eltűnt, s az előkelő főúr nemcsak na­
gyon udvarias, hanem igen kedves házigazdának is
bizonyult. Hét gyermeke — négy fiú, három leány •—
közül kedvence, — úgy látszott — az akkor mintegy
tízéves, nagyon szép, sőt bájos Ilike volt, aki a ház
úrnőjének — született Bolza Anna grófnőnek —
nevenapja előestéjén kis öccsével, a hétesztendős
Imrével — ki nemrégiben rövid ideig külügyminisz­
ter volt — fantasztikus jelmezben, allegórikus me­
sével köszöntötte anyjukat, — Ilike fenyőnek, Imre
pedig nyárfának öltözve. Roppant kedves, megindító
jelenet volt!
A fiuk közt a legnagyobb István volt, — amint
otthon hívták: Isti — igen komoly, talán betegeske­
dése miatt szinte melankóliára hajló, s ezért kissé
kesernyés kedélyű ifjú, aki néhány év múlva kép­
viselő lett, ő azonban érzékeny leikével a mozgalmas
karriér helyett az örök béke útját választotta —
megbizólevelének átvétele után csakhamar saját ke­
zével vetve véget reményteljes, fiatal életének. —
László és Károly, — a második és harmadik fiú —
amaz jogász, emez katonaiskolai növendék — szin­
tén nagyon jól nevelt, jómodorú, szerény ifjak voltak.
László később főispán lett, de elég fiatalon meghalt,
Károllyal, az egykori kedves kis kadéttal pedig csak
138

nagyon-nagyon hosszú idő múlva, mint ezredessel

találkoztam újra, a honvédelmi minisztériumban.
Két nagy leány volt a háznál: Marcsi és Lóra
grófnők — ez utóbbi, titokban állítóan még néhány
versnek is írója, később az én utódomnak, a követ­
kező években ott időzött fogalmazónak: Hertelendy
Laci barátim nak lett a felesége, ök is részesültek az
okos nevelés áldásaiban — s emlékszem, láttam, hogy
nagymoisás előtt a fehérnemű összeszedésében, elren­
dezésében épp úgy közreműködtek, akárcsak a mi
leányaink, a régi jó polgári házaknak szellemiekben
sem elmaradt, de bizony a háztartási munkáktól sem
húzódozó jókedvű, szorgalmas kisasszony kád.
A családi érzés ápolása nem szorítkozott Csáky
Albinéknál csupán a mindszenti család legszűkebb
körére — fénye és melege besugározta a kiterjedt
család többi kedves otthonát is, mik ott a környékben
nagy számban voltak. Különösen két házra emléke­
zem vissza igen szívesen: az olasz stílben épített ked­
ves welbachira, melynek kicsiny, de igen barátságos
szobádban a miniszter bátyja, a rendkívül szeretetre­
méltó Zénó gróf élt, gyermektelen, de igen boldog
házasságban feleségével, Esterházy Leontine grófnő­
vel, — és a hottkócira, (mely falucska később Szepes-
Ujvárra magyarosodott, most azonban — de remél­
hetően csak átmenetileg — bizonyára visszatótoso-
dott), melynek ura Csáky Kálmán gróf, nyugalma­
zott tábornok volt, ki a miniszter testvérét, szül.
Csáky Natália grófnőt, a család méltán rajongva sze­
retett „Naxi néni“-jét birta nőül.
Hottkócra különösen nagyon szerettem járni,
mert az a barátságos és kedves fogadtatás, amiben
ott a vendégnek része volt, szinte elbájolta az embert.
Igen szép hely volt az, a szepesi vár tövében, park­
jában részint schönbrunni modorban nyírott fasorok­
kal, szép plateau-val — részint pedig regényes erdőcs-
kékkel, romokkal, fából összerótt remete-lakkal,
mely a ház szépséges kisasszonyának, az elragadóan
bájos Mausi grófnőnek, — aki egyébként a kereszt-
ségben anyja nevét kapta — volt kedvelt tartózkodó­
 13fr

helye, noha a vidámkedvü grófnő különben semmi

féle remetei hajlamokat sem árult el. Csinos ká­
polna is volt a kertben, s mellette egy külön, egészen
nyilt kápolnácskában, ravatalra helyezett koporsóban
nyugodott — végakaratához híven — Csáky Tivadar
gróf — Kálmán atyja — síriratában annak megemlí­
tésével, hogy ő volt Szepes vármegyének ,,utolsó örö­
kös, ősi alkotmányos, valóságos“ főispánja.
Kálmán grófot pompás kedvű, minden nagy­
képűség nélküli s rendkívül hazafias érzésű ember­
nek ismertük meg, — fiával, az irodalomban is na­
gyon tájékozott Adorján gróffal együtt. Háza kertre
néző homlokzatára ezt a felírást vésette Kálmán gróf:
„Légy magyar, erényes, bátor és hű“. A park végé­
ben pedig keresztet emeltetett, ezzel a felírással:
„Isten áldd meg a magyart!“ A hottkóci tótok aztán
persze áhítatosan megsüvegelvén a keresztet, így
minden alkalommal kalapot címeitek a magyar nem­
zeti géniusz előtt is. Hejh, — áll-e még az a kereszt,
rajta van-e az a felírás, s van-e, aki meghajtja
előtte bánatos fejét, a nyomorultul leigázott „Szlo-
venszkó“-ban?! . ..
A rokonokon kívül — akik egyszer különösen
nagyszámban sereglettek össze a mindszenti kastély­
ban, a háromévenkint szokásos családi gyűlésre, me­
lyen a nagykorú férfitagok különösen a felosztatlan
családi birtokok ügyeit vitatták meg — sok jóbarát
is fölkereste a Csáky Albin vendégszerető házát. Ha
nem kellene úgy takarékoskodnom a hellyel — sok
derék és kedves ember emlékét újítanám itt föl, —
de így csak egy-kettőről emlékezhetem meg röviden.
Meleg szeretettel ragaszkodott a miniszter hű
barátjához, Svábij Frigyeshez, aki megyei levéltáros
volt, a Csáky-nemzetség avatott genealógusa, s kinek
kedves látogatására — és két szép leányára: Annára
és Minára — ma is örömmel emlékezem.
Igen eredeti alak volt Kheil László, lőcsei járás-
bíró, aki külső megjelenésében, nyakkendőnélkülisé­
gében, kissé cinikusnak tűnt föl, egyébként azonban
140

nagyon jóízű ember volt, zamatos bonhómiával ellen-

zékieskedett, szidva a miniszter házában a kormányt,
a trafikot, meg a gyalázatos külpolitikát. Éppen negy­
ven évvel előbb pedig — 1849-ben — ez a Kheil
László, mint lelkes ifjú, kerülő úton elvezette Görgey
csapatát a branyiszkói szorosban lábát teljes biztos­
sággal megvetett császári sereg hátába s ezzel fényes
diadalt szerzett honvédőinknek.
Ezt a természettől is gyönyörűvé tett branyiszkói
helyet egy szép kirándulás alkalmával mi is fölkeres­
tük, s én megilletődve állottam a terméskövekből ra­
kott alapon nyugvó, egyszerű emlékoszlop előtt, ame­
lyet Szepes vármegye emelt 1875-ben a branyiszkói
híres csatában elesett honvédek emlékére. Erre a
helyre a hatvanas évek elején a fiatal császár: Fe­
renc József is eljött volt, s ennek a látogatásnak em­
lékére is állított az akkori alattvalói hűség egy kis
oszlopot, melyet azonban egy sötét éjszakán — mikor
csak a búba merült, de elszántságban nem engedő
hazafias érzés fénysugara világított — két derék és
lelkes fiatalember: a hofikóci Csáky Kálmán gróf és
a lőcsei Kheil László fejükkel játszva ugyan, de a
következményektől nem félve — kiemeltek helyéből
és legurították a mélységbe . ..
Egy napon Máriássy Ferenc, előkelő földbirto­
kos, Berzeviczy Albert sógora, érkezett ebédre a
mindszenti kastélyba, — hatalmas bajusszal és igen
tekintélyes testi körülettel biró, felvidéki dialektus­
ban, de mégis jóízű magyarossággal beszélő kedves
úriember — aki nyomban „megrovási kaland“-dal
állt elő. Ugyanis, amikor behajtatott az udvarra,
észrevette, hogy azon a gazdasági épületen, melyben
a méltán híres „mindszenti sajt“-nak készítése folyik,
ez a német felírás éktelenkedik: „Käserei“. A minisz­
ter kijelentette, hogy erről neki nincs tudomása, és
ebéd után az ő vezérlete alatt siettünk testületileg ki­
vonulni az inkriminált helyre, ahol a miniszter azon­
nal erélyesen elrendelte a magyar főúr és igazán jó
hazafi portájához sehogyan sem illő német felírás
haladéktalan eltávolítását.
 141

A jó öreg Császka György — akkor szepesi

püspök — persze szintén gyakran megjelent Mindszen­
ten, egy ízben a szepeshelyi székhelyén vendégéül
időző Meszlényi Gyulának, az örökké adomázó szat­
mári püspöknek társaságában. Megfordult ott a nyár
folyamán Berzeviczy Albert is — akkor Csáky állam­
titkára, hűséges munkatársa — szép megjelenésű
feleségével, kik kocsin jöttek Lőcséről, s mentek a
Branyiszkón át haza, Sárosba. Egy ízben néhány
napot ott töltött Mednyánszky László báró, a festő,
ki fekete szalonkabátban rándult ki e szép tájra, s
egy hétig erdőn-mezőn barangolván, témákat és han­
gulatokat keresve — mire bevonult a kastélyba: bi­
zony nagyon furcsán „festett“ gyűrött és piszkos
ünnepi toilette-jében. De hát ő a maga genialitásá-
ban efféle külsőségekre mitsem adott. — Járt ott
Justh Zsigmond, a divatos fiatal író, s Czóbel Minka,
a tehetséges költőnő is, ki néhány új versét fel is
olvasta, a vacsora után a szalonban egy óra hosszat
mindig együtt maradni szokott társaságnak.
De a társaság központja, legnagyobb tekintélye
— akárki jelent is meg — mindig a házigazda ma­
radt. Nem volt bőbeszédű ember, de amit mondott,
az mindig nagyon bölcsen megfontolt és igen érdekes
volt. Ottlétünk alatt sokszor szóba került a közigaz­
gatás reformjának már akkor is a közérdeklődés
homlokterében álló kérdése — és a miniszter, aki
22 esztendeig állott a megyei közigazgatás szolgálatá­
ban s annak minden aprólékosságát, csinját-binját a
leglelkiismeretesebb gyakorlatból ismerte — mindig
igen alapos érveléssel szállt síkra a maga egészen
határozottan önkormányzati álláspontja mellett. Na­
gyon kedve ellenére volt a nagy készülődés, a köz-
igazgatás államosítása mellett. „Hiszen a mostani
közigazgatási törvény még csak hároméves — mon­
dotta nagyon meggyőzően hangzó fejtegetései végén
— s mi már megint reformálni akarunk, mikor még
az a törvény jóformán ki sincs egészen próbálva!“
Egy vacsora után — mi férfiak erősen fújva a
füstöt a dohányzóban — a miniszter elővette szépen
142

rendezett gazdag könyvtára egy értékes darabját, s

nem minden büszkélkedés nélkül mutatta nekünk.
Az úgynevezett ,,zöld könyv“ volt az, melybe «a XVII.
század folyamán — pontosan: 1602-től 1698-ig —
pompás magyarsággal, igen jól olvasható írással bele­
jegyezték a Csáky-ősök a családi eseményeket.
Mondhatom, nagyon érdekes volt lapozni ebben a
könyvben, mely egy, a haza hűséges szolgálatában
annyi érdemet szerzett derék főrangú nemzetség tör­
ténetének egyik részletét tartalmazta. Olvasgatva azo­
kat a szép kerekbetűs sorokat s hallgatva grófi házi­
gazdánk csöndes, nyugodt, világos beszédét, meg­
jegyzéseit és rá-rápillantva nem közönséges értelmi
erőtől sugárzó szép, magas homlokára s belenézve
jóságos tekintetű szemeibe: megállapítottam magam­
ban, hogy ha Csákv Albin nemes büszkeséggel gondol
az ő törökverő vitéz őseire, a „körösszegi és ador-
jáni“ főnemesekre, kik vértől csepegő turbános török
fejet szereztek címerükbe — viszont a rég porló
elődök nyugodtan, háborítatlanul pihenhetnek, mert
kései utódjuk, ime, nem puzdrával és buzogánnyal
ugyan, de szellemi felkészültsége erős fegyvereivel
harcolva, még jobban öregbíti a család hírnevét és
dicsőségét.. .
Hat évig volt miniszter Csáky Albin, s mikor
1894 nyarának elején távozott a minisztériumból —
mindnyájan sajnálattal tekintettünk utána, őszinte
könnyeket ejtett távozta fölött hű öreg ajtónállója, a
szókimondó derék Tibay Mihály is, — kinek aztán
néhány évvel utóbb történt temetésén, az egyszerű
koporsó mellett ott állott meghajtott fővel, szemmel-
Játhaiólag megindulva — a fényesmevü volt miniszter
is, Csáky Albin gróf.
Életpályája vége felé azután még egyszer össze­
kerültem Csákyval hivatalosan, ő akkor a főrendi­
ház elnöke volt, — én, mint 1910-ben választott új
képviselő, jegyzői tisztet viseltem a képviselőházban.
Az úgynevezett „egyeztető bizottság“ — mely a két
Ház által elfogadott törvényjavaslatokat volt hivatva
átvizsgálni, szentesítés alá bocsátás előtt — felváltva
 143

a képviselőház és a főrendiház elnökének elnöklete

alatt ülésezett, — s egy olyan alkalommal, mikor
Csákyn volt az elnöklés sora, én meg éppen kép­
viselőházi soros jegyző voltam: összetalálkoztunk.
Akkor ő már törődött, beteges öreg ember volt —
élete 70-ik évében járt — de szelíden mosolygó sze­
meiben még mindig a régi jóság csillogott, s mele­
gen fogott velem kezet, megilletődve szólván kevéssel
előbb elhunyt derék vejéről, az én régi jó pajtásom­
ról és volt kartársamról: Hertelendy Lászlóról. Több­
ször nem is beszéltem vele — nem sokkal rá meg­
halt . ..
Valahányszor képe fölmerül emlékezetemben, a
kép alatt lelkiszemeimmel mintegy azt a felirást lá­
tom: ,.Integer vitae, scielerisque punis“, ő igazán az
volt: feddhetetlen, tiszta jellem. Nagy kár, hogy erős
és határozott s mégis finom egyénisége, tiszteletet pa­
rancsoló fenkölt alakja hiányzik mai közéletünkből,
annak nagy erőfeszítéseiből, viharos küzdelmeiből.

(1 9 2 2 )
 A legkedvesebb politikusról.
Kilenced félesztendős parlamenti pályámon —
mely a magyar politikai életnek annyi küzdelmes és
szenvedelmes, oly sok ragyogó és szerencsétlen nap­
ját egyesítette — különösen elnöki működésem köré­
ben sok vezető politikussal voltak érdekes érintkezé­
seim: a cselekvés legnagyobb embere mellett az ékes­
szólás legkiválóbb mesterével, a legepésebb termé­
szetű mellett a leggyöngédebb lelkűvel — de a „leg­
kedvesebb“ köztük, ki ezt az elnevezést minden tekin­
tetben legjobban megérdemelte: Wekerle Sándor volt.
Távol a fővárostól, balatonparti kis villám gyö­
nyörű kilátást nyújtó verandáján szorgalmasan ro-
vogatom a betűt, a proletárdiktatúra gyászos idejére
vonatkozó emlékirataimon dolgozva — s amint éppen
ahhoz a fejezethez jutottam, melyben a gyűjtőfogház
egyik legillusztrisabb lakójáról, a vörösök által letar­
tóztatott, utolsó igazán alkotmányos miniszterelnök­
ről akarok visszaemlékezéseim során szólani: jön a
posta, hozza az újságot, s annak vezető helyén gyász­
keretben a Wekerle Sándor nevét olvasom . . .
Én Wekerlét régebben személyesen nem is is­
mertem — csak messziről gyönyörködtem, hol elő­
kelőén finom (arcában, hol szellemi munkája nagy­
szerű eredményeiben. Akkor találkoztam össze vele
először, mikor ő már rég visszavonult a politika zajos
mezejéről, sőt már a közigazgatási bíróság elnöki
székének díszes magaslatáról is leszállóit — de tár­
sadalmi téren tovább is szerepelt, többek közt a Sza­
bad Lyceuim elnökségét is megtartotta. Ez egyesület
 145

egyik tavaszi közgyűlésén én tartottam az ünnepi ér­

tekezést — a magyar dráma hagyományairól — és
szerény előadásom legnagyobb sikerének azt érez­
tem, hogy ez alkalommal közelebbi érintkezésbe ju ­
tottam az elnöklő Wekerlével.
Eltelt néhány év, s én — most múlt négy esz­
tendeje — azon a szentistván-napi körmeneten ke­
rültem vele megint össze, melyen az Esterházy Móric
miniszterelnöki bukása után Wekerlét — ki iákkor
még igen jól festett szép díszmagyarjában — már
mindnyájan úgy tekintettük, mint aki hamarosan
átveszi a mind szennyesebbé váló hullámoktól ostro­
molt országhajó nehéz kormányzását.
Egy éven keresztül aztán igen sokat érintkeztem
vele. Tisza Kálmán ideje óta szokás, — nem tudom,
a nemzetgyűlésen is így van-e, mert összeülte óta
nem jártam ia Ház épületében — hogy a miniszter-
elnök minden ülésnapon, közvetlenül az ülés meg­
nyitása előtt, fölkeresi a házelnököt, hivatalos szobá­
jában. Ilyenkor folytak le azok a megbeszélések, «—
néha természetesen igen fontosak és elbatározóak —
amik a törvényhozó és a végrehajtó hatalom vezetői
között természetesen nemcsak kívánatosak, hanem
elkerülhetetlenek is. így tett persze Tisza István is,
miniszterelnök korában — s ezt a szokást Wekerle is
megtartotta.
Ezek a megnyitás előtti beszélgetések legkedve­
sebb parlamenti emlékeim közé tartoznak. Wekerle
rendesen pontban tíz órakor nyitott be az elnöki szo­
bába, akkor, amikor már voltaképpen meg kellett
volna nyitni az ülést. De ő ismerte azt a talán még
régebbi parlamenti szokást is. — a kiírthatatlan rossz
szokások egyikét — hogy képviselőházi ülést soha
pontosan meg nem nyitottak, nem is nyithattak
volna, mert tíz órakor, mikor már berregni kellett
volna az ülés kezdését jelző csengőnek — a minisz­
terelnökön és az elnökön kívül talán csak négy-öt
képviselő volt a Ház épületében, a pontosság lelkes
fanatikusai és szigorú pedánsai, akik iaz olvasóterem­
ben böngészték a reggeli újságokat.
S zász K ároly: Eml&kek. 10
146

Ezekben a reggeli beszélgetésekben — mint har^

matcsöppben az egész nap ragyogó képe — Wekerle
Sándor ritka egyéniségének teljessége tükröződött:
bámulatosan éles esze, mely túl tudott járni minden
homályon, minden szövevényen, és minden huncutsá­
gon is — óriási tudása, mely a maga mérhetetlensé­
gével, és pedig nemcsak pénzügyi dolgokban, szinte
megdöbbentett, — és a modornak az a kedves köz­
vetlensége, amit — bár nem szeretem férfival szem­
ben ezt a szót használni — igazán bájnak lehetett
mondani.
A folyamatos, részletező, színező beszélgetésnek
kedvességében valóban nem tett túl Wekerlén egyet­
len vezető-politikus sem. ö maga, szivarra gyújtva, a
szorosabb értelemben vett hivatalos megbeszélések
után — ami, azonban nála sohasem vált rideggé, vagy
feszessé — vidáman lökte a csevegés bőven ömlő és
lágyan zsongó vizeire a maga finom csónakát, s érez­
hető volt, hogy a csónak vezetésében neki magának
is kedve telik, minket pedig — az elnökség tagjait —
úgy vitt magával a sajka, hogy én is csak jó későn
vettem észre az idő múlását. Eleinte nem akartam
rontani sem a pompás beszélőnek mulatságát, sem a
magunkét — amely mulatság egyébként sokszor igen
hasznos, nagyon tanulságos időtöltésnek bizonyult —
de harmadik-negyedik nap már előre megkértem
valamelyik alelnök-kollégát, hogy majd féltizenegy­
kor felállással vagy órája tüntető elővevésével figyel­
meztessen bennünket, hogy be kell mennünk az ülés­
terembe.
Azokban az időkben a már egészen fehérhajúvá
vált Wekerle, régi akcióképességéből, egykori eré-
lyéből már sokat veszített, és testileg is eléggé meg­
roppant — a hetven év közelsége erősen meglátszott
rajta — de régi kedvessége, s talán azzal párhuzamot
tartó híres jó étvágya semmit sem csökkent. Akkor
már olyan időket éltünk, hogy még a képviselőház
folyosóin is minduntalan piaci nyomorúságokról, a
háztartás nehézségeiről folyt a beszéd — s egyszer,
ülés előtt, az elnöki szobában is valami gasztronómiai
 147

kérdés került szóba, úgy emlékszem: a „hústalan

nap“-okról beszéltünk. „Én nem tudok pecsenye nél­
kül megebédelni, — mondta a valóban jól táplált
Wekerle — az én szervezetem rá van szorulva ja
húsra. Sőt nekem két húsétel kell ebédre. Tegnap,
azonban — foiytatá elragadóan kedves zsörtölődés-
sel — engem is becsaptak, mert egyik húsétel fejé­
ben libaaprólékos rizist adtak. De én tiltakoztam az
ilyen megrövidítés ellen.. . “
A rettenetes emlékű forradalmi esztendő őszén
már sokszor szinte sajnálkozva néztem a mindjob­
ban öregedő, a nehéz viszonyok közt a maga régi
én-jét megtalálni sehogyan sem tudó, kedélyében is
elkomorulni kezdő miniszterelnökre. Néhány nappal
a felfordulás előtt hallottam miniszterelnöki minő­
ségében utoljára szónokolni, az akkor már egyesült
alkotmány- és munkapárt egyik esti értekezletén, a
Lloyd-féle klubteremben. Kitartásra buzdított, erélyt
Ígért, szigorú megtorlást helyezett kilátásba, — de
szinte látszott, hogy már maga sem bízik abban, hogy
a mindjobban emelkedő piszkos áradattal szemben
meg lehet őrizni a tisztesség védgátját, s vele meg­
menteni az országot.
Az ár elsodort bennünket — aztán döntött min­
dent. November első felében egyszer, néhány poli­
tikai barátommal meglátogattuk őt budavári úri-utcai
kedves otthonában, mikor már neki a mindjobban
erősödő terror folytán nem volt tanácsos nyilvánosan
mutatkoznia — s boldogok voltunk, látva, hogy ő, a
bukott kormányférfi, egyszerre sokaktól elhagyatva,
mily jónéven veszi ezt a baráti megemlékezést és
ragaszkodást.
. .. Azután, majdnem félév múlva, mikor már a
proletárdiktatúra vörös uralma alatt nyögött szegény
Magyarország — a gyüjtőfogházban kerültem vele
össze. Mi, jó sokan — „túszok“ voltunk, hogy a ma­
gunk becsületes fejével álljunk jót a vörös banditák
kötelet érdemlő nyakáért — ő meg úgynevezett „po­
litikai fogoly“, mely állapota bizony hónapokig tar­
tott. ő a kórházi részben volt, de egyszer-kétszer si-
10*
került a magunk Hagy udvaráról az ő kisebb sétál­
óhelyükre átsurrannom, s ott a többi kórházi fogoly:
Szurmay, Hazai, Darányi, Szterényi, Polónyi Géza
stb. között — vele is alkalmam nyílt elbeszélgetni.
Bámultam, hogy a határozottan beteg kinézésű em­
ber — kinek különösen arcszíne volt rossz — milyen
nyugodtan veszi, s milyen jól bírja a fogság sok min­
den kellemetlenségeit, sőt szenvedéseit. De szinte
szívembe nyilallott, hogy a régi jókedvnek alig van
nyoma felfogásában, beszédében. Az egykori fény­
nek csak árnyéka borult már fejtegetéseire, melyek­
kel legsötétebb pesszimizmusát az ország helyzetére
és jövendőjére vonatkozólag indokolta, magyarázta.
A vörös gazemberek gyalázatos világa bebörtö­
nözte a „legkedvesebb“ magyar politikust, s régi jó
kedvének is megadta a kegyelemdöfést — letörölte
csapongó szárnyairól a ragyogó hím port. . .
Kiszabadulásunk után egyszer a bástyán talál­
koztam vele, kedvenc sétahelyén, hol már reggel hat
órakor szokott sétálni, miniszterelnöksége idején más­
kor nem is érvén rá — de már nagyon megöregedett-
nek találtam.
Most halála hírét olvasom — s megilletődöm.
Elmerengek és arra gondolok, hogy az a mosoly, az
a derű, az a fény, amely Wekerle Sándor érdekes
egyéniségét o*ly végtelenül kedvessé tette, ragyogást
árasztva egy egész nemzedékre, egy egész kor­
szakra — hosszú időre egészen kiveszett Magyaror­
szágból, talán nem is illenék a mi nehéz nemzeti
gyászunkhoz, keserves gyötrelmeinkhez . . .

(1 9 2 1 )
 Em lékezés Bérezik Árpádra.
Szegény Magyarországon a gyászos emlékű pro­
letárdiktatúra alatt úgy megnehezültek — sok min­
den más pusztuláson kívül — a közlekedési viszo­
nyok is, hogy én csak hat héttel a kedves jó Bérezik
Árpád koporsójának földbeeresztése után tudtam meg
a vidámlelkű vígjátékíró elhunytát. A vörös uralom,
mély fővárosi lakásomból családomat az én túszként
történt letartóztatásom után a tavasszal kidobta, ke­
gyesen meghagyta rendelkezésem alatt balatonparti
kis zugolyomat, s ott olvastam a nyár végén egy vé­
letlenül kezembe került folyóiratból Kozma Andor­
nak Temetés a commune alatt című cikkét, melvből
meghatva értesültem, hogy Bérezik Árpád még július
16-án meghalt. De lelkem mélyéig fel is háborodó
tam, mert az volt a cikkben keserű érzéssel megírva,
hogy a gyalázatos rémuralom az örök pihenőre tért
derék magyar írónak még azt az utolsó kívánságát
sem engedte teljesedésbe menni, hogy családi sírbolt­
jába temetkezhessék, ősei, az ott nyugvó jászói Bér-
czik-ek tisztes sorába . . .
A folyó év nyarán, alig pár héttel halála előtt
találkoztam utoljára Bérezik Árpáddal. Bár akkor
igazán nem gondoltam arra, hogy a testi halál sötét
árnyéka ott settenkedik az én kedves öreg barátom
nyomában — azt szomorúan megállapítottam ma-r
gamban, hogy az „örökifjú“ Bérezik Árpád, ki a het­
venet átlépve is méltó hetvenkedésisel viselte ezt az
Isten kegyelméből nyert címet — nincs többé. Kinek
pihenést nem ismerő agyában örökké vígjáték-tervek
150

motoszkáltak, annak fáradt fejét most sötét aggodal­

mak hajtották meg, nemzetünk szomorú tragédiája
fölött. A „vidámság atyjáéból — mint ahogy Beöthy
Zsolt búcsúztatójában, a< Kozma Andor cikkéből ki-
tetszőleg, oly találóan nevezte — a „bánat fia“ 'lett,
ki nem csalt mosolyt — mint azelőtt mindig — a
vele beszélgetőnek ajakára, mert a maga ajakáról is
elröppent, elpusztult a mosoly, el a tréfa és vidám
kötődés kedves hangja. Ki azelőtt csak vígjátéki alak­
jainak furcsa sorsán, bonyodalmas helyzetein tépelő-
dött — most a haza szomorú helyzetén, s benne a
maga megrontott, cudarul meghajszolt életén aggós-
kodott. A nevetőszemű optimistából kétkedő, lemondó
pesszimista lett, — s kinek irodalmi, publicisztikai,
társadalmi és hivatali téren olyan elismerésre méltó
szerep jutott, virágzásnak indult országunk közel­
múltjában, mitsem mert már remélni és bízni a haza
jövendőjében. Még nekem kellett őt — az én többszö­
rösen megtépett szomorú lelkemmel — vigasztalni és
biztatni, ami azonban nehezen ment nekem is.
Első emlékeim Bérezik Árpádra a múlt század
hetvenes éveinek derekára* nyúlnak vissza. Kisdiák
voltam, de az irodalomért máris rajongó, — ő élet­
erejének, munkakedvének és sikereinek teljes virág­
jában. A Kisfaludy-Társaság egyik ünnepélyes köz­
ülésén — nem akarok utánanézni, hogy pontosan
melyik esztendőben volt, hiszen én most nem iroda­
lomtörténetet írok, csak kegyeletes em'léksorokat ve­
tek megindult lelkem mélyéből hevenyészve papi­
rosra — Bérezik A kék rókák című rövid, vidám el­
beszélését olvasta fel, melynek hőse, egy fiatal férj,
úgy tudom, az Alfréd névre hallgató, a „Kék rókák“
elnevezésű víg cimbora-társaság révén — ha jó negy­
ven esztendő messze távolából jól emlékszem — va­
lami féltékenységi ügybe bonyolódik, feleségének, a
szép Natáliának jóvoltából. A novella meséjére rész­
letesebben nem emlékszem, irodalmi értékéről éppen
nem tudnék számot adni (akkor, tíz egynéhány esz­
tendős koromban, valószínűleg meg sem igen tudtam
 151

ítélni), de a hatásra, a külső hatásra, amit a jóhangú,

kitünően hangsúlyozó és pompásan színező felolvasó,
előadásával elért, élénken emlékszem. Azóta sokszor
hallottam Bercziket felolvasni — mindig egy-egy víg
elbeszélését, vagy valamelyik készülő vígjátékának
egy-egy felvonását adta elő — s mindig bebizonyoso­
dott, hogy egyike szépirodalmi társaságaink legkitű­
nőbb felolvasóinak, aki nem hagy kiaknázatlanul
semmi hatásos helyet, s nem szalaszt el egyetlen al­
kalmat sem, ahol a közönség nevető izmait műkö­
désbe hozhatja. Felolvasói fogásaiban — mert azok­
nak nevezhetem — általában nem volt túlságos válo­
gatós, mint ahogy írói ötleteit, tréfáit is mindig bizo­
nyos vaskosság jellemezte. Múzsája nem valami lé­
gies tündér, nem is finomkodó szalon-hölgy volt, ha­
nem tenyeres-talpas, pirospozsgás, harsányan nevető
fruska, a régimódi magyar falusi szolgálók kissé kö­
zönséges, de rokonszenves fajtájából.
Pár évvel azután aratta a pályája delelőjére ju ­
tott Bérezik Árpád egyik legnagyobb szinpadi diada-i
lát, Az igmándi kispap című, sok tekintetben csak­
ugyan nagyon sikerült, kedves falusi vígjátékával,
vagy mondjuk népszínművével, a régi Népszínház­
ban, mely darab fő női szerepét a magyar színpad­
nak — múltat és jelent egyaránt tekintve — egyik
legtüneményesebb alakja, a deszkákról már, sajnos,
letűnt, de a hálás emlékezetben felejthetetlenül élő
Blaháné adta. Úgy emlékszem, akkortájban közölte
a „Borsszem Jankó“ (maga is fényes virágkorában)
Bérezik arcképét, amint a tóll e fáradhatatlan mun­
kása íróasztalnál ül, szájában — bodor füstfelhőket
eregetve — két szivarral: egyik, a termékeny víg­
játékíró működésére utalva, a „hivatásinak volt jel­
képe, a másik pedig a „hivatalié, mert Bérezik szor­
galmas hivatalnok is volt, évtizedeken át a miniszter­
elnökség közkedveltségnek örvendő tisztviselője,
utóbb, miniszteri tanácsosi rangban, a sajtóosztály
főnöke.
Személyesen csak később ismerkedtem meg Bér-
152

çzikkel, mikor mint nagydiák, egyetemi hallgató,

meg-megjelentem egy-egy Kisfaludy-banketten, a
februári ünnepies közülések után, az Akadémia-utcai
„István főherceg“-szállóban, a híres „Gundel“-ben,
vagy azokon a zártkörű bizalmas vacsorákon, me*
lyek a Ferenciek-terén lévő, sok nevet cserélt (Holz-
warth, Csalányi stb.) vendéglő egyik kis külön szobád
jában zajlottak le, s melyeken Gyúlai vitte a szót
(ezért használtam a „zajlottak“ kifejezést) — leg­
inkább boldogult édesapám, Csiky Gergely és Bérezik
Árpád társaságában. A bankettek toasztozói közül
Bérezik úgyszólván sohasem hiányzott, de viszont
pohárköszöntője talán sohasem tartozott az úgyneve­
zett hivatalos, komoly tósztok sorába, ő rendesen
már csak az együttlét vége felé állott szólásra, leg­
többször közkívánatra s mindig közderültséget keltve*
Rendkívül szellemes tósztozó volt, rögtönzött vidám
beszédeiben csakúgy pattogott az éle, röppent az
ötlet — jól célozva, jól is találva, de sebet sohasem
ejtve. Nem volt ő ellenséges indulattal talán senki
iránt a világon, de neki se volt ellensége tudtommal
senki — nemcsak a kritikusok, de még a konkurrens
vígjátékírók közt sem, ami olyan rendkívül termé­
keny színpadi írónál igazán ritkaság.
Közelebbi ismeretségbe, bensőbb viszonyba ak­
kor kerültem Berczikkel, mikor az én első színpadi
kísérletemet, A múzsa című egyfelvonásos apróságo­
mat az a megtisztelés érte, hogy boldog emlékű
Paulay által előadásra elfogadtatván, Bérezik Árpád
Egy ábránd című kis vígjátékával és Almási Tihamér
Érdemkereszt című szinművecskéjével egy este került
színre a Nemzeti Színházban, 1892 őszén. Még az e'lső
előadás előtt felkeresett engem hivatalomban (segéd­
fogalmazó voltam a közoktatásügyi minisztérium
egyetemi osztályában) Valentin Lajos — azelőtt teno­
rista a vidéken, majd színházi ügynök a főváros­
ban — hogy megvegye tőlem kis darabom vidéki elő­
adásának jogát. Ez előttem megindítóan fontos ügy­
nek látszott, úgy erkölcsi, mint anyagi szempontból:
mert nagy dolognak tekintettem, hogy az én dara­
 153

bocskám esetleg bejárja az ország több színpadát,

meg aztán, hogy én egy kis jövedelemhez is jussak
hivatalnoki fizetésemen felül — ami havonként, az
adó levonása után, körülbelül negyvenöt forintra rú ­
gott, lévén nem tréfa, hogy akkor egy segédfogalma^
zónák évi hatszáz forint fizetése volt, s nem tréfa az
se, hogy ebből a summácskából (igaz, hogy egy kis
„hazai“ segítséggel) jobban éltünk hármacskán, mint
manapság sokkalta többől egy-egy ember. Bizony,
megilletődve hallottam Valentin úr szájából, hogy a
szerzői jog átengedéséért hajlandó nekem előre és
egyszerre 40, azaz negyven forintokat o. é. lefizetni.
Járatlan voltam én akkor — különben maradtam is
mindig — nemcsak a színdarab-írásban, hanem az
írói tevékenység pénzügyi gyümölcsöztetésében is*
úgy hogy fel is függesztettem a tárgyalást Valentin­
nal, s mentem sokat tapasztalt osztályos írótársaim­
hoz, a szelid Almási Tihamérhoz s a kedves Bérezik
Árpádhoz — tanácsért, útmutatásért. Bercziknél
Rákóczi-úti (akkor ugyan még csak Kerepesi-úti) la­
kásán voltam és sohase felejtem el, milyen szívesen
fogadott engem, fiatal kollégát, az akkor már előttem
veterán-számba menő jeles író, s mily sok érdekes dol­
got beszélt nekem irodalmi életéből. A Valentin aján­
latával szemben óvatosságot ajánlva, éppen a fentebb
említett Az igmándi kispap című, kitünően beütött da­
rabjára hivatkozott, melynek páratlan sikere óta —
mint mondá — sohasem adja el egy darabját előre,
mindig megvárja — a sikert. Én azonban szerény igény­
telenségemben jobb spekuláns voltam, semhogy hall­
gattam volna Bérezik Árpád bácsira, hanem tanácsa
ellenére eladtam a kis Múzsáit negyven forintért, s
azt hiszem, jól jártam, Valentin pedig belebukott
ebbe az üzletbe, mert egy zombori műkedvelői elő­
adást leszámítva, nem hallottam, hogy az én szegény
darabocskám valaha is előadásra került volna vala­
melyik vidéki iszinpadon.
Az a sikere azonban megvolt a Múzsá-nak, hogy
ezután mind többször jöttem össze Bérezik Árpáddal,
154

s minden találkozásunk egy-egy kedves emlék gya­

nánt hat, ha visszagondolok rájuk. Szerény írói pá­
lyám nemcsak a vígjáték terén érintkezett a Bercziké-
vel, hanem a magyar nyelv és stílus érdekében iro­
dalmi téren kifejtett tevékenység során is. Bérezik,
különösen pályája második felében, mindig nagy
hévvel s nagy hozzáértéssel és jó nyelvérzékkel szállt
síkra irodalmi nyelvünk tisztaságáért, ami nekem is
mindig szívemen feküdt, s cikkeztem és szónokoltam
érdekében erre-arra.
Ennek a „boldogtalan év“-nek elején pedig, mely
a múlt esztendő ősze óta rettenetes kegyetlenséggel
„tipra keresztül“ rajtunk — a Magyar Írók Segély-
egyleté-ben kerültem össze Bérezik Árpáddal, hol én
lettem a visszavonult Kozma Andor utóda a titkári
székben, Bérezik pedig már régebb idő óta egyik
másodelnök volt. ő elnökölt — a már súlyos beteg,
s azóta szintén elköltözött Eötvös Loránd elnök he­
lyett — akkor is, mikor engem megválasztottak s
páratlan jó szívét még jobban megismertem azokból
a levelekből, miket a múlt télen egy-egy segélyre szo­
rult öreg író érdekében hozzám intézett.
Mert ha kedélyének Vidámságát elpusztította is
az az undorítóan iszonyatos idő, mely néhány hónap
alatt annyi gyászt és szennyet zúdított ránk — szíve
jóságát meg nem ronthatta semmi, sem az időnek,
sem az embereknek gonoszsága. Ez a jó szív, s a régi
nyugodt világban ezen alapult, ezen kisugárzott, kissé
naiv, de hamisítatlanul tiszta és magyaros jókedv
volt Bérezik Árpád irodalmi munkásságának irány­
tűje és jellemző vonása, ez adta meg e nem elsőrangú
jelentőséggel birt, de nem is csekélylendő írói tevé­
kenységnek nemcsak külső színét, hanem belső tar­
talmát is. Drámaírói működésének részletes ismerte­
tése és beható méltatása nem fér bélé egy tárcacikk
szűk keretébe, s így ez emlékezés során — mit nem
az irodalomtörténész vagy kritikus, hanem a hű
barát és hálás tanítvány szentel egy, az imént bezá­
rult földi pálya kedves hősének — csak röviden mu-
 155

tathatok arra, hogy a magyar dráma épületében a

főoszlopok mellett — mik a Kisfaludy Károly és
Katona József, Szigligeti Ede és Csiky Gergely hal­
hatatlan nevével és hervadhatatlan koszorúival éke­
sek — szerep jutott annak a pillérnek is, — mit a
liim fy dalai sokat tapsolt szerzőjének, Bérezik Ár­
pádnak munkássága képviselt, s amely ha nem el­
pusztíthatatlan márványból készült is, de magyar
föld méhéből került kövéhez nem tapad szennyes
salak, s megérdemli, hogy időnként egy-egy babér­
levéllel díszítsük.

(1919)
 A „Csók“ költőjéről.
Lefordította — ritka költői erővel, hellyel-közzel
megragadó szépen — Faust-ot magyarra, s fordította
Aranyt, Vörösmartyt és Madáchot igen sikerültén
németre, — írt egy csomó színdarabot, nyerve velők
akadémiai aranyat és színházi tapsot (ami pedig nem
mindig jár együtt), — szerzője volt nagy rakás lelkes
Deák-párti politikai cikknek s a Borsszem Jankóban
egész sereg kitűnő politikai versnek, — írt érdekes
tanulmányokat, szellemes tárcákat, finom elbeszélé­
seket, — politikai hirlaptudósítócskából külügyminisz-
tériumi osztályfőnökségig és báróságig emelkedett, —
de azért mindvégig csak ,,a Csók költője“ maradt
Dóczi Lajos, kit ia most folyó esztendőnek minden­
képpen olyan borús nyara — vele jót téve — meg­
szabadított hosszú, kínos betegségétől s a szomorúra
fordult élettől. . .
Mikor <az 1867-ben újra ébredt alkotmányos élet
nyomán megindult hazánkban az átalakulás, társa­
dalmi és irodalmi téren egyaránt — a forrongó uj
világ friss hangulatokkal és eszmékkel s kitűnő tár­
gyakkal és alakokkal szolgáit a szinp>ad íróinak. A
felpezsdülő szellem, a lendületet nyert kedv és a neki­
bátorodó elhatározás uj korszakot nyitott drámánk
történetében, melynek nem csupán személyileg, ha­
nem hangban és felfogásban is új írói két irányba
indultak: egyik csapatuk a modern élet mozgalmai­
ban keresett darabjai számára jellemeket és cselek-
vényt, — többen meg a költészettől nagyon eltávolodott
drámánkat a mindennapi élet szürkeségéből ki akar­
 157

ván emelni, a mesevilágba mentek tárgyakért s a ro-

manticizmushoz friss hangért, új színekért. Az úgyne­
vezett „új romantikusok“ mozgalmának megindítója $
legnagyobb drámaírói tehetsége Rákosi Jenő volt, az
Aesopus és a Szerelem iskolája ékesszavu költője —
nyomába pedig, 'az uj irány élénk szellőtől duzzasz­
tott színes lobogója alatt Dóczi Lajos lépett, ha a drá­
maírás törvényei iránt talán kevesebb érzékkel is, de
mesterénél nem kisebb költői tehetséggel.
Első darabja Az utolsó próféta vagy Jeruzsálem
pusztulása című tragédia volt, mely, szerzőjéül még
Dux Lajost vallva, ötven esztendővel ezelőtt, 1869
tavaszán a Molnár György-féle „Hazafiság a nemzeti­
ségnek“ jeligéjű budai Népszínházban került szinre.
Hatást tett, de nem maradandót — a mai nemzedék
már címéről sem igen ismeri e darabot, melyet egyik
korabeli bírálója olyan képhez hasonlított, „amelyben
összhang nincs, csak erős vonások“. Az erős vonások
pedig a szingazdag nyelv voltak, a kifejezés heve, s
némely helyzet erőteljes festése, Dóczinak mindvégig
kiváló tulajdonai.
Érdekes megemlíteni, hogy e szomorujáték egyik
fő női szerepét, a próféta húgát, Rákhelt, Rákosi
Szidi játszotta, az akkor „színi tanodádnak nevezett
ujvilág-utcai intézet fiatal növendéke, aki, »mint az
egykorú kritika feljegyezte, játékával „a közönség
osztatlan tetszését vivta ki“. Ma pedig örömmel je­
gyezhető meg, hogy Rákosi Szidivel szemben az osz­
tatlan tetszés a közönség részéről most is megvan —
csakhogy persze az ma a jeles komikai művésznőnek
jár ki, míg akkor — félszázaddal ezelőtt — a kedves
naivának szólt a taps, ki, „az ártatlanság egyszerű
kifejezéseit megnyerőleg találta el“.
Pár év múlva írta meg Dóczi — most már ezen
a néven — alig húszegynéhány éves korában a Csók
című verses vígjátékot, mellyel 1872-ben Teleki-díjat
nyert, s amelyet a költő Tóth Kálmán — mint a
biráló-bizottság előadója — jelentésében igen találóan
úgy jellemzett, hogy e darab „a drámai gyöngeségek
ús költői erények sajátságos vegyüléke“.
158

Közbevetőleg talán nem lesz érdektelen — sem

időszerűtlen — megjegyezni, hogy ugyanakkor, mikor
a Csók az akadémiai jutalomért pályázott, verseny-
társai közt volt egy Világboldogító című vígjáték is,
melynek komikai hősében a szerző a kommunizmus
hóbortját akarta nevetségessé tenni. „A kommuniz­
musnak nálunk ugyan nincs talaja, — mondta a jelen­
téstevő — de a praeservativ gyógyszereket mi is elfo­
gadhatjuk.“ íme, mikor a Csók költője rálépett a hal­
hatatlanság földi útjára, Magyarországon még csak
így, tréfásan, egy vígjáték nyomán diskurálgattak a
kommunizmusról — s mikor a jeles író öt évtizeddel
utóbb belépett a halhatatlanság égi kapuján, akkorra
már hová süllyesztette ezt a szegény országot a kom­
munizmus cégére alatt egy csomó lelkiismeretlen
vörös kalandor! .. .
A Nemzeti Színházban csak két évvel utóbb, 1874
januáriusában került előadásra a Csók — de akkor
aztán rendkívüli hatással. Az első felvonás után
mindjárt zajosan hívták a szerzőt, ki nem volt jelen,
s így az a ritka kitüntetés érte, hogy helyette nem a
szokásos rendező, hanem — egy király, Navarra
uralkodója, — igazabban persze Náday, a csókot
eltiltó, de a maga hálójában bezzeg fennakadó fiatal
király deli személyesítője, mondott köszönetét. De
akkor már közeledett Pest felé a bécsi gyorsvonat,
mely az ifjú szerzőt hozta, ki aztán a második felvo­
nás után — mikor a tetszés heve izzásig, zaja pedig
tombolásig fokozódott — hétszier egymásután kihíva
(ami az akkori divat szerint igen sok volt), személye­
sen hajolhatott meg a lelkesedésében valósággal
ujjongó közönség boldogító ítélete előtt. íme, a pub­
likum aeropágján a „költői erények“ ezúttal diadal­
maskodtak a „drámai gyöngeségek“ felett!
„A zártszékek Ínyencei s a karzat írástudói egy­
aránt meg lehettek elégedve — írta Hevesi Lajos a
Reform tárcájában — mert -a nouveauté ezúttal haute
nouveauté volt“. A Fővárosi Lapok szinházi bírálója
pedig e szavakkal hódolt a költő géniusza előtt:
„Olyan este volt, midőn a kritikus is eldobja kezéből
a bonckést, hogy tapsoljon a tapsotokkal“. Valóban,
a> költői erő, mely a Csók koncepciójában mutatkozik,
s a megkapó báj, mely az egész darabon elömlik, tel­
jességgel megmagyarázza a színpadi zajos sikert —
ami évtizedeken át hozzáláncolódott e finom alkotás­
hoz és sok német színpadon is kísérte — s a Csók-ot
jelentős művé avatja, habár ia valószínűtlenségeknek
és lehetetlenségeknek szinte tobzódó összevisszasága
nem az élet valószerü képét nyújtja e darabban.
A bemutató előadás igen nagy sikerét a költő
múzsáján kívül — az ötletes rendezőnek, az e téren
méltán híres Molnár Györgynek, s a játszó színészek­
nek is 'köszönhette. A bemutató szereplői közül ma
már egyetlenegy működik csak a Nemzeti színpadján;
a királyné szép udvarhölgyének, az egyébként nem
igen hálás szerepet játszó Angélának személyesítője,
az lakkori Kassainé — ma: Jászai Mari. De él még —
ha a színpadtól régóta távol is — a kedves Molnárné
Kocsisovszky Borosa, aki a tűzrőlpattant paraszt-
leánykát, Marittát, adta, s akit, mikor a szerelembe
ugyancsak belemelegedett királynak azt magyarázza,
hogy:
„...Nem értik azt meg, csak a suttogok,
Hogy mi az édes, az igazi csók — “
olyan tapsvihar szakított meg rendkívüli finomsággal,
s pajzán bájjal előadott szavalatában, hogy csak né­
hány perc múlva végezhette be a szívet és ajkat egy­
aránt csiklandó kedves tanítást, a szerelmi filozófia
ama találó csattanójával:
„ . . . Nem csók az, hidd el, amely tiltva nincs! . . .“
De bármennyire legzajosabb sikerű műve volt is
Dóczinak az ihlet szerencsés pillanatában született
Csók — méltatlanság volna most, mikor pályája em­
lékét felújítjuk, meg nem emlékeznünk többi darab­
járól is.
Tíz évvel a Csók után kerül színre a Nemzeti
Színházban az Utolsó szerelem című történeti vig-
játéka, Nagy Lajos királyunk korából, melynek hőse
Í60

a férji becsületekben gázoló csélcsap szoknyahös,

Laczfi Apor István. A jellemrajz nem erős oldala
ennek a darabnak sem, de ez is igen szépen s elég
érdekesen, néhol különösen megkapó költői erővel
van írva.
Sikert aratott ez ia darabja is, de még nagyobbat
— két évvel utóbb — Széchy Máriá-ja, melynek köl-
tőisége mellett, az író történeti felfogása ad — külö­
nösen utolsó harmadában — rendkívüli érdekességet,
amint a hősnő jellemrajzának tengelyévé —. e kaland
sok költői feldolgozójától eltérően — azt a küzdelmet
teszi, mit ez a szenvedélytől lobogó és erővel teljes
asszony, igaztalanul megtépett hírnevének tisztára
mosásáért folytat. Mikor Jászai Mari — mint Mária
— kupával kezében elmondja az asztalnál élete igazi
történetét: első férjének, Bethlen Istvánnak pipogya-
ságát, kora özvegységében ipa rátörő kapzsiságát, —
^második férjének, Kun Istvánnak viselkedését, 'aki
részegen közelít nászágyához s akitől el is menekül
és akit ágyúszóval tart vissza, — azután murányi
„fogságát“, hol (testvéreivel bírván a várat), sógorai,
a durva Illésházy s a ravasz Listius igyekeznek őt
jussából kitudni — az a színházat járók előtt mind­
örökre felejthetetlen jelenet marad.
A mesedarab és a történeti vígjátékok után Dóczi
két társadalmi darabbal próbálkozott, de drámaírói
előnyei e téren kevésbbé érvényesülhettek, hibái pedig
még rikítóbban mutatkoztak. A Vegyes párok című
színmű (1889) nem szellem nélkül, s itt-ott fényes
dialektiával, de erős lélektani botlásokkal tárgyalja
a keresztények és zsidók közti házasságnak színpa­
don felettébb kényes problémáját. A Vera grófnő
című szotfnorujáték pedig (189Í) a kötelesség és a
szerelem, az ész és a szenvedély nehéz harcát v í v ó
asszony tragédiája, mely azt a kérdést fejtegeti, hogy
ha az asszony mást szeret, elhagyhatja-e az urát, uj,
szerelmi házasság kedvéért? Ebben a darabban kissé
sok a bölcselkedés, a drámába nem illő elvont okos­
kodás; ám a koncepció ezúttal is igazi költőre vall,
aki szép fejtegetésekkel gyönyörködtet, ha nem tudja
 161

is az emberi lelket jól megfigyelni és mindenben he­

lyesen rajzolni.
Utolsó darabjában Dóczi visszatért első szerel­
méhez, a romantikus mesevigjátékhoz. Ha azonban
Ellinór-ydvíxl — melyben a liliomtipró Edgár skót
király elől kegyence, Ethelwood elszereti s .meg is
menti a szép Elfridát — ismét megnyerte is a Csók
költője az Akadémia száz aranyát, s ha költői fel­
fogása és érzéke s kifejező ereje -ezt a művét is több
helyen ragyogóvá teszi — de a sok mesterkéltségen
kívül már kissé bántó érzékiséggel tarkított ízléste­
lenség is akad e darabban.
Mindent összevéve, kétségtelen, hogy Dóczi egyik
legjelentékenyebb drámaírója az uj romantikusok
érdekes csapatának, s talán még jeles vezérüknél is
tipikusabb képviselője annak az iránynak, mely a
költőiséget újból jogaihoz akarta s tudta is juttatni a
szinpadon. Ha darabjaik nem jelentették is mindig a
magyar dráma igazi diadalait, — annyi bizonyos,
hogy munkásságukkal és küzdelmeikkel sok fényes
sikert szereztek nemcsak maguknak, hanem a szín­
padnak és az irodalomnak is.
Dóczi Lajos hetvennégyesztendős korában abban
a fájdalmas tudatban hunyta le fáradt szemét, hogy
magyar hazája, mit ő — saját érzése és mondása sze­
rint — ősök hiányában maga szerzett magának, ki­
tartó irodalmi és közéleti munkásságával — örökre
elveszett!
Szegény öreg költője a Csók-nak! Siri nyugalma­
dat ne háborítsa ez a rettenetes gondolat. Magyar
hazád él, s élni és virulni fog, és a késő nemzedékek
bizonyára a te nevedet is azokéi között fogják emle­
getni, akik lelkesen és sikeresen dolgoztak ez ország
kultúráján, s ezzel szebb és boldogabb jövendőjén!

(1 9 1 9 )

S z á sz K á ro ly : EmléfcQfc. 11
 Költők a régi „Vár“-b an.
Fenn járván mostanában a budai várban, meg
akartam tekinteni azt az úri-utcai régi házat, amely­
ben — a költészetért való rajongásomnak első meg­
nyilatkozásai idején — gyermekkorom néhány ked­
ves évét töltöttem. De az épületeket azon a környé­
ken azóta annyira modernizálták, hogy hirtelenében
nem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani, me­
lyik is hát az a Vasalkó-ház (tulajdonosáról nevez­
tük így), amelyiknek egyik szerény udvari szobájában
negyven és néhány esztendővel ezelőtt vasárnap dél­
utánonként én meg pajtásaim el-eljátszottuk a Jules
Verne-nek akkor friss erővel hatott érdekes regényei­
ből magunk által összeütött szindaraboikat, a földet
nyolcvan nap alatt körülutazó Fogg Phileas-róil s az
Irkutskba küldött cári futárról, Strogoíf Mihályról —
mely darabok megírásában azonban csupán a „Sze­
mélyekéig jutottunk, a többire nézve csak élőszóval
állapodtunk meg.
A régi ház keresésében benyitván egyik kapun,
főúri inas ugrott elém, tudakolva, hogy kit keresek,
— Nem keresek én voltaképpen senkit, csak né­
hány gyermekkori emlékemet, — felelém — mert
úgy gondolom, ez a ház az, melyben én egykor szü­
leimmel laktam.
A lakáj tudákosan komoly képet öltött.
— Az bizony meglehet, — mondá — mert ez a
ház már a török világban itt állott.
Elmosolyodtam. Habár elég öregnek érzem is
magamat, s ha más italán még vénebbnek Ítél is, de
 163

a török világba mégsem nyúlnak vissza gyermek­

kori emlékeim — mikre aztán a ház udvarán, ama
^bizonyos szoba ablaka alatt, a négy-öt évtizedes múlt
távolába néző lelkiszemeimmel, csakugyan rátaláltam.
Igen-igen, ez az a szűk lépcső, amelyen a fiatal
költő, Endrődi Sándor gyors lépésekkel sietett fel
egykor, az én boldogult édesapámhoz, minden ifjú
poéta őszinte barátjához és lelkes pártfogójához, a
múlt század hetvenes éveinek második felében, abban
az időtájban, mikor néhány évi vers- és ujságirás
után — ami akkor még igen szűkös kenyeret adott —
tanári oklevelet szerezvén, állást keresett. Én nyitot­
tam neki ajtót, én vezettem be édesapámhoz, ki akkor
tanácsos volt a közoktatásügyi minisztériumban, s
aki persze hogy szívesen fogadta azt a nekem olyan
nagyon megtetszett fiatal urat, akinek zsebét tanári
oklevél, keblét pedig költői becsvágy dagasztotta.
Kapott is Endrődi állást Nagyváradon, örömmel is
ment oda, de hajh, néhány esztendő múlva szomorú
város lett az rá nézve — ott temette el kis leányát,
kis fiát, szeretett hitvesét, életörömeinek jórészét sírba
téve velők.
Egy másik fiatal költő-tanárnak — Jakab Ödön­
nek — csak a levelei jöttek gyakran abba a régi házba,
Pancsováról meg Déváról, de én, akit minden érde­
kelt, aminek köze volt az irodalomhoz, rendesen végig­
olvastam azokat a leveleket, amikből olyan jól meg
lehetett ismerni Írójuknak minden szép iránt melegen
érző, hálás lelkét. Régi jó világ volt az, önzetlen sze­
retettel és őszinte hálával teljes — hová tűntek ezek
a tulajdonságok a mai önző és kapzsi, rideg és ideges
életből?! . . .
A régi ház csöndjét néha hatalmasan zengő zon­
gora-hangok verték föl. Nem a gyerekek unott és
untató skálázása volt ez — igazi művésziélek tolmá­
csaként szólaltak meg a billentyűk: a fiatal Zichy
Géza gróf — aki többször meg-meglátogatott bennün­
ket — verte nemcsak hatalmas művészettel, hanem
félkezüségéhez képest csudálatos izomerővel is a zon­
gorát. Voltaképpen nem mint művész járt hozzánk,
11*
UA

a zenei tehetségnek a mi családunk — sajnos — egé­

szen hijjával volt, hanem — ha kérésünkre játszott
is néha valamit — tulajdonképpen mint szárnyait
bontogató költő kereste föl a fiatal poéták barátjának
otthonát. Most már, majdnem öt évtized múltával, az
öreg lantosok sorába fehéredett ő is, de azt hiszem,
finom lelke igaz hálájával emlékezik azokra a szép
időkre, mikor egy-egy versét bemutatva épesapám-
nak, az ifjú kezdő nemcsak dicséretet és biztatást,
hanem sok jó tanácsot is kapott a versírás techniká­
jában annyira jártas veterán virtuóztól.
. . . Egyszer egy nyájas képű, szelid mosolya
fiatalember jött hozzánk, több író társaságában, —
de nem az öregek látszottak őt érdekelni, velünk,
gyerekekkel foglalkozott, fejünket simogatta, mesélt
nekünk — s a gyerek mindig vonzódván a hozzá igaz
szeretettel közeledőhöz, én és testvéreim rögtön meg­
barátkoztunk vele. Dömötör János volt az, a kedves
lelkű ifjú költő, egy csomó nemes érzésű, megkapó
vers szerzője. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt
volna — pedig éppen ma, mikor e (sorokat írom,
negyvenkét esztendeje — amint e látogatás után ke­
véssel, egy téli reggélen beállított hozzánk a régi jó
Vasárnapi Újság ismerős szolgája, s, pársoros levelet
hozott, melyben a szerkesztő — Istenben boldogult
derék Nagy Miklós bátyáim, édesapámnak nemcsak
mint szerető rokonának, hanem mint hűséges mun­
katársának akkoriban igen gyakori vendége, Dömö­
törnek lakótársa — felindult lélekkel írta (még a sza­
vakra is tisztán emlékszem): ,,Iszonyú eset! Dömötör
az éjjel megölte magát! . . . “ Szegény „kis“ Dömötör
— mert barátai így nevezték s emlegették! — Szép
lelke meghasonlott a világgal, pedig oly scJk: szépet
talált benne, s meghasonlott magával, kit az egész
világ annyira szeretett — s szobájában egy nagy ké­
pet leakasztván erős szegéről, a maga időnap előtt
romlásra szánt porhüvelyét akasztotta rá. Igazán
„iszonyú eset“ volt! . ..
Abban a várbeli kedves lakásban ismertem meg
Beöthy Zsoltot is, személyében és tehetségében. (Maga
 165

is a még régebbi Budavár szülöttje.) Jól emlékszem

első látogatására — még élénkebben fiatalkori kitűnő
regényére, a nagy angol írókra emlékeztető, de egé­
szen magyar levegőjű művére, a „Kálozdy Bélá“-ra,
.mit édesapám — régi jó iszokás szerint — felolvasván
édesanyámnak, én is oda ültem az asztalhoz, s áhita-
tosan hallgattam a 'lebilincselő olvasmányt. Ez a ,,Ká­
lozdy Béla“ különben annyira megnyerte Deák Fe­
renc tetszését, — kiről a mai nemzedék nem is igen
tudja, mily szorgalmas regényolvasó volt — hogy a
külföldről akkoriban hazatért Lukács Mórictól, a
finomlelkü ,,litterary gentlemanétől, a Kisfaludy-
Társaság későbbi elnökétől megüzentette a fiatal író­
dnak, hogy szeretne vele megismerkedni. Beöthy csak
udvariaskodásnak vélte Lukács szavát s nem akart
alkalmatlankodni az „öreg úr“-nál, Deák azonban
komolyan vette üzenetét s Kandó Kálmán utján meg­
ismételte azt. Erre Beöthy Zsolt csakugyan megjelent
a ,,haza bölcséinek városerdei lakásán, s Deák m a­
gyarosan őszinte örömmel szorított kezet a megillető-
dött ifjúval. Bizony — nemcsak a fiatal írók voltak
akkor másformák, hanem — az öreg államférfiak is!...
Annak a régi háznak ósdi szobájában hány
fiatal drámaíróval is megismerkedtem zsenge gyer­
mekkoromban — de személyes találkozás nélkül,
csak az akadémiai pályázatok során. Igen, mert bol­
dogult édesapám rendesen bíráló volt, s mikor az
Akadémia szolgája fel-felhozott egy csomó pálya­
művet, elsősorban legtöbbször én kerítettem őket
kézre, s óriási érdeklődéssel estem nekik. Mily lelke­
sen szavaltam zengő sorait és szép tirádáit a „ J ó s la t­
nak, mely az addig ismeretlen Csiky Gergely sikerek­
ben gazdag pályájának ttett kiinduló pontjává, bár az
Akadémia nem jósolt szerzőjének oly fényes jövőt,
mi különben talán nem is következett volna el, ha
Csiky elég hamar rá nem tér buzgó munkájával tehet­
sége igazi termőföldjére, a társadalmi színműre.
A Váradi Antal első darabját, az „Iskárióth“-ot
— amit, ahogy emlékezetem szerint utólag csakhamar
Msült, fiatal szerzője a szabályok ellenére saját keze-
166

Írásában nyújtott be, mert a szegény fílozopternek

valószínűleg nem tellett másoltatási díjra — szinte
mohón faltam és elragadtatva deklamáltam, pályamű
korában. Emlékszem a fölötte megindult vitákra is,
és én a Szigligeti véleménye mellett szorítottam, aki
tudniillik mindenképpen ki akarta adni a Karácsonyi­
díjat a darabnak, mit azonban a pályabírók többsége
megtagadott tőle. A színpadi zajos siker, mely „Iská-
rióth“-ot sokáig kísérte — a jóhiszemű Szigligetinek
adott igazat s én büszke voltam, hogy tízesztendős
fejemmel már eleve ehhez a véleményhez csatlakoz­
tam. (
. . . A fiatal költők mellett — kik közül többen
irodalmunknak ma is élő érdemes ősz bajnokai —
néhány akkori öregnek alakja is elébem áll, ha a régi
Várról emlékezem, akiket itt lenn már — hogy a
Longfellow gyönyörű „Lábas órá“-jának szép refrén­
jével éljek — „soha többé“ nem találunk meg, de
„mindörökké“ látunk. Köztük elsősorban boldogult
édesapámat pillantom meg — amint két órakor haza­
térvén a hivatalból, a leves-befőzés néhány percnyi
idejét Dante egy-egy terzinájának lefordítására hasz­
nálja föl. Pedig az még az ő bámulatosan szívós és
sokoldalú munkaerejének sem volt könnyű dolog. Én
legalább nem emlékszem, hogy ő máskor valaha is
panaszkodott volna írói munka nehézsége miatt — de
a „Divina Comediá“-t, min évtizedeken át dolgozott,
ő is kemény diónak mondotta.
. .. Mennyi pompás kolbászos és turóslepényes
vacsorát evett meg nálunk abban a vastagfalu régi
házban az örökké jókedvű, és hatalmas étvágyú
Gyulai bácsi, aki a maga kritizáló kedvében az én
méltán kitűnő háziasszony hirében álló boldogult jó
édesanyámmal mindig kivételt tett: az ő gazdasszonyi
munkáját állandóan dicsérte.
Gyulai bácsi nálunklétét én — nemcsak a kol­
bász és turós'lepény, hanem az ő kifogyhatatlan iro­
dalmi adomái és hirei miatt is — mindig ünnepnek
tekintettem s bár távozását mindig korállottam, mégis,
büszke és boldog voltam, mikor minden alkalommal
 167

nekem kellett a vacsora után haza induló hires ven­

dégünket elkísérnem a siklóig, nehogy eltévedjen az
ámbár csak ötperces egyenes utón — mert csodála­
tosképpen annyira nem volt az utcai világban tájé­
kozódási képessége az öreg urnák (akkor ugyan még
nem is volt olyan öreg), hogy bár elég gyakran elláto­
gatott hozzánk, az est sötétjében sohase tudta, hogy
a kapuból kilépve, jobbra vagy balra kell-e fordulnia?
. .. Egyszer aztán a: magyar költők mellett egy
előkelő francia is bevonult várbeli régi lakásunk sza­
lonjába: az idősebb Dumas Sándor. Nem személye­
sen jött — nem is jöhetett volna, mert már néhány
évve1! előbb a halhatatlanság birodalmába költözött —
csak szelleme jelent meg nálunk egy kis egyfelvoná-
sos vigjátéka finom hangjában, költői érzésében. „Fel­
hívás keringőre“ című darabocskáját adtuk elő mű­
kedvelőkul. Hogy én a két inas jelentéktelen mondó­
kéiból eggyé gyúrt szerepet, mint fiatal gimnázista, a
Szalag László jogász rokonomtól (ki később osztály­
főnök 'lett a közös pénzügyminisztériumban) kölcsön­
kért frakkban roppant buzgalommal játszottam, az
az előadás érdekességét legfeljebb a frakk nyomán
fokozhatta; de az már nevezetesebb esemény volt,
hogy Maurice lovaskapitányt — kit a Nemzeti Szín­
házban akkor a zengő hangú Nagy Imre adott —
egy ifjú költő, Vargha Gyula (később sógorom) sze­
mélyesítette. Miután az aggódó hazafias érzéseknek
később méltán hiresisé vált költőjéről kevesen tudják,
hogy — statisztikai buzgó munkásságán és politikai
tevékenységén kívül — mint színjátszó is sikerrel sze­
repelt, e kis emlék felemlítése talán érdekes adalékul
szolgálhat jövendő életírója számára.
Ennek az előadásnak különben — legalább is
így utólag visszatekintve rá — egyik különös érdekes­
sége volt, hogy az az alig húszesztendős ifjú (a köz-
oktatásügyi minisztérium akkori államtitkárának,
házunk jó atyafi-barátjának fia), aki egy süketnéma
zongorahangoló epizódszerepében élénk derültséget
keltett — később katonai pályán aratott nagy és ko-
108

moly sikert. Ö nem volt költő — bár diákkorában oly

szenvedéllyel feküdt neki a görög nyelvnek, hogy írt
is Homeros és Pindaros nyelvén, ha jól emlékszem
még verseket is — de azért talán nem helyénkivüli őt
itt említenem, a költők között, hiszen egyik diadal­
mas hőse Üett nemzetünk legnagyobb, legszomorúbb
epopoeájának, amiről bizonyára zengeni fognak egy
szebb jövendő költői. Mert ez az egykori jó humoru
fiatal műkedvelő nem volt más, mint a nagy világ­
háborúban az oláhokat Erdélyből kivert magyar
sereg egyik! vitéz generálisa, ,a brassói csata so­
kat emlegetett vezére: Tcinárky Béla tábornok. Pár
évvel ezelőtt meghalt — elpusztíthatatlannak látszott
egészségét megőrölték a háború szenvedései és izgal­
mai.
. . . Istenem, milyen öröm és mennyi szomorúság
támad egy-egy ilyen visszaemlékezés nyomán az em­
ber lelkében! . . .

(1 9 2 0 )
 írók a hivatalban.
i.
Visszaemlékezéseim során most néhány olyan
férfiúról akarok szólani, akikhez pályámon kétszeres
kartársi kötelékek fűztek. Egy pár olyan elhunyt jó
emberem emlékezetét újítom föl, akikkel hajdanában
■egy hivatalban dolgoztam s akik irodalmi téren is
társaim voltak. A kultuszminisztériumban régebben
különösen sok tisztviselő forgatta nemcsak az akta­
csináló írótollat, hanem az írói pennát is — amazzal
kenyeret keresve, ezzel dicsőséget nyerve.
Hivatali pályám legelejére emlékezve, kilép a
múltak ködéből ,az öreg Kárffy Titusz szikár alakja.
Már akkor is a legidősebb hivatalnokok közé tarto­
zott, nyugdíjba készülését emlegetve, amit én — Isten
bünül ne vegye — epedve vártam, mert három esz­
tendei ingyenes szolgálat után (akkor még ilyen is
volt), az ő elvonulása folytán támadt üresedések
során lehettem csak fizetéses segédfogalmazóvá, és
házasodhattam meg. Ha közbevetően megjegyzem,
hogy a segédfogalmazói állás akkor 600 forint évi
fizetéssel és 200 forint lakáspénzzel járt s hogy erre
a bázisra az akkori életviszonyok között családot lehe­
tett alapítani — hát az e soraimat netalán olvasó
fiatal emberek, többmilliós havi fizetés félvezetőben
(ámbár bizony nagyon keveset élvezhetnek rajta),
valószínűen csodálkozni, sőt hitetlenkedni fognak. Én
azonban kételyeikre azt felelem a poétával, hogy
„nem mese ez, gyermek . .
170

Nos hát, Kárfi'y Titusz, az egyébként németes szí­

nezetű, megcsontosodott, de sima modorú bürokraták
példányképe, egész pályáján nagy előszeretettel fog­
lalkozott az irodalommal. Az én írói hajlamaimat
ismerve s kísérleteimet figyelemre méltatva, többször
elbeszélte nekem a maga ifjúkora egy kedves epi­
zódját.
ö ugyanis a negyvenes évek elején a helytartó-
tanácsnál gyakornokoskodott, s akkor még a hivata­
lokban nem igein lévén sok dolog, rendesen ,a hivatalos
órák befejezése előtt végzett aktáival, s akkor 'azután
a körömtisztításnak a búrokban nem szokatlan mű­
tétje helyett elő-előhuzott fiókjából egy-egy szépiro­
dalmi művet s azt olvasgatta.
Egyszer egy ilyen nemes szórakozása közben
meglepi hivatali főnöke — rideg, szigorú beamter, a
hivatali copf kellemetlenkedni szerető megszemélye­
sítője.
— Mit csinál, amice? — kérdi nem éppen barát­
ságos hangon.
Az ifjú gyakornok részint félve, részint büszkél­
kedve mutatja a verses könyvet.
A főnök megnézi, még jobban összeráncolja
szemöldökét, elfintorítja orrát, s azt mondja:
— Nem szeretem a literátus frátereket.
A megszeppent praktikáns fel is hagyott a búrok­
ban való irodalmárkodással, de szeretete az irodalom
iránt hivatalon kivül még jobban erősödött, s nem­
sokára meg is jelentek első, még német nyelven írt
versei, az Iris, meg az Ungarn című folyóiratokban,
hogy aztán később — mikor már Karpf családi nevét
is Kárffy-ra magyarosította — a Délibáb dolgozó­
társává csapjon föl. Utóbb úgy párosította magyar lel­
kesedését és német tudását, hogy Jókai egyik nagyon
népszerű regényét — A régi jó táblabirák címüt
lefordította Goethe és Schiller nyelvére. A műfordí­
tás maradt később is legfőbb irodalmi kedvtelése, s
fiatal korunkból még sokan emlékezhetünk a Nemzeti
 m
Színházban színre került Leonarda című színműre, a
híres Björnson Björnsterne norvég író munkájára,
meg a Magdolna című »angol darabra, mit mindkettőt
Kárffy Titusz fordításában adtak.
Hivatalnoki buzgalmáért és kulturális érzékéért
a nagy Eötvös igen szerette. Mikor 1867-ben alkotmá­
nyunk visszaállíttatott, »a másodszor kultuszminisz­
terré lett Eötvös titkárrá nevezte ki KáríTyt, s az el­
nökség vezetését bizta rá. Mikor én 1888-ban a »mi­
nisztériumba kerültem, Kárffy akkor már mint idős
miniszteri tanácsos, az alapítványok ügyeivel foglal­
kozó osztály főnöke volt. De sokat lejárt az elnök­
ségbe, hová én is beosztattam, s melynek élén akkor,
mint elnöki titkár, osztálytanácsosi rangban, az ő
egyik kedves embere, nekem is atyai barátom, Szűnj
Dénes állott.
E nevet leírva, a kedves emlékek egész csapatja
rajzik előttem. Szüry Dénes a legfinomabb lelkű, leg­
választékosabb egyéniségű emberek közé tartozott.
Vele már kisdiák koromban ;megismerkedtem, mikor
még boldogult édesapám is a minisztériumban szol­
gált, s Szüry az ő osztályában fogalmazóskodott. Apám
és Szüry életkora közt éppen húsz esztendő különb­
ség volt, de ritkán láttam szeretetteljesebb baráti vi­
szonyt, mint amilyen ő közöttük, a tanácsos és konci-
pistája, az elismert költő és a fiatal kezdő író közt
kifejlődött. Sokszor tréfásan büszkélkedett Szüry,
hogy édesapámnak akadémiai pályadíjat nyert szép
ódájához — mit Deák Ferenc halála alkalmából írt
— neki is van némi köze. Mert az ódát — anit köny-
nyen hangolódó és gyorskezíi édesapám a hivatalban
írt, egy-egy akta elintézése után hirtelen papirosra
vetve egy-egy strófát — „Pater patriae“ jeligével ő,
Szüry, tisztázta le.
Szüry igazi író-talentum volt, az irodalmi embe­
rek ama fajtájából, amelyiket az angol „literary
gentlemian“-nek nevez. Tehetséges műkedvelőnek is
mondhatjuk az ilyen embert, aki csak kedvtelésből ír,
tehát mindig csak akkor, ha igazán van mondani
172

valója, vagy mikor szíve már csordultig telt. Szüry,

mint színházi kritikus lépett föl az irodalom terén.
Akkor még a hivatalos lap, <a Budapesti Közlöny —
a nagy történettudósnak, Salamon Ferencnek szer­
kesztésében — nem csak kinevezéseket és rendelete­
ket, pályázatokat és árverési hirdetéseket közölt,
mint ma, hanem irodalmi része is volt, s ott jelentek
meg a „kis“ Sziiry, magvas bírálatai.
A szinpad iránti előszeretete egész pályáján kí­
sérte Szüryt, — s attól az időtől kezdve, mikor (1893-
ban) a Kisfaludy-Társaság tagja lett, állandó munka­
társként dolgozott — első sorban, mint színházi kri­
tikus — a Nagy Miklós Vasárnapi Ujság-ydba., a ma­
gyar középosztály e méltán kedvelt kitűnő hetilap­
jába. Oh, mennyire nélkülözzük most ezt a pár éve
szünetelő jó újságot, melynek sokan irodalmi •művelt­
ségünk jelentékeny részét köszönhetjük, s melynek
megfelelő felújítását a Franklin-Társulat méltó dicső­
ségeként ünnepelnők.
Sziiry mindig nagy nyomtatókkal hangoztatta,
hogy ő nem rendszeres eszthetikus, ő csak mint szín­
házbarát friss benyomásait írja meg, teljes őszinte­
séggel. Nem is a première-<ekre járt. Azokat nem sze­
rette, mert — mint sokszor mondta — akkor még iga­
zában. nem készült el az előadás, nem ment át a be­
mutató izgalmain és tisztító tűzén, s ezért sokkal jobb
a harmadik, negyedik előadáson nézni meg a dara­
bot, mikor sorsa a közönség előtt s a rendes kritika
fórumán már voltaképpen eldőlt. Nem is írt minden
darabról, csak arról, amelyikről éppen kedve tartotta.
Kritikáiban — miknek javarészét később Drámai im­
pressziók címmfel könyvben is! kiadta — az őszinte
közvetlenség igen mélyreható fejtegetések során nyi­
latkozott meg, s bilincselte le az olvasó figyelmét,
anélkül, hogy holmi modem „lirizálás“-ba tévedt
volna.
E (két, színházi kritikusi időszak közé két más
irodalmi munkássága esett Szürynek. Egyik — amely­
ben hivatalnoki és írói mivolta érdekesen ölelkezett
 173'.

— abból 'az időből való, mikor mint a királyi biztos­

ság titkára, bosszú időt töltött ia karlócai szerb egy­
házi kongresszuson, s benyomásairól és tapasztalatai­
ról rendkívül érdekes cikkeket írt a Pesti Napló-ba,
Budapesti Hirlap-ba és Budapesti Szemlé-be. Könyve
is jelent .meg e tárgykörből, Öt év a szerb egyház éle­
téből címmel.
Másik csoportja pedig írásának, ama gyakori
utazásai nyomán sarjadt, miket Olaszországban —
„minden művelt ember líazájá“-ban — tett. Különö­
sen Mosolygó ég című könyvében összegyűjtött tárcái*
az útirajz eléggé elkoptatott műfajába szinte uj életet
öntöttek. Talán leginkább e munkásságának köszön­
hette, hogy legelső szépirodalmi társaságunk tagjává
választatott. Akkortájban mindennapos érintkezésben
voltam vele a hivatalban, s mondhatom, e megválasz­
tatása rendkívül boldoggá, büszkévé tette. Székét egy
nagyon alapos Sbakespeare-tanuknánnyal foglalta el.
A nagy angol költőt ő erősen kultiválta, s a Shakes-
peare-darabok beható tanulmányoz!) atása kedvéért
tanult meg már meglett férfi korában angolul. A Kis-
faludy-Társaság ritka gazdag könyvkiadó-vállalatá­
ban két híres fordításával szerepelt. A francia Gon­
court Edmond-nak A Zemganno-fivérek, — s az angol
Fielding-nek Jones Tamás című művét ültette át
magyarra, nem közönséges írói készséggel, nagy
stilusművész ettek
Egyik legérdekesebb írói munkája azonban
Szürynek voltaképpen: egy katalógus. Neki ugyanis
remek különleges könyvtára volt, a magyar irodalom
XVIII—XIX. századbeli jelesebb termékeinek első,
úgynevezett princeps-kiadásaiból összegyűjtve. Ennél
gazdagabb, teljesebb, hasonló irányú imagánkönyv-
tára talán csak Horánszky Lajosnak van fővárosunk­
ban, az efféle páratlan kincsekkel dúsan megrakott
városmajor-utcai kedves házban. Szüry a maga könyv­
tárának jegyzékét érdekes bibliográfiai munkába fog­
lalta, és Száz év cím' alatt kézirat gyanánt könyvben
is kiadta.
,174

Könyvtárának meghitt helyiségében áldozott

aztán Szüry a maga írói kedvtelésének és pedig ren­
desen a hajnali órákban, — átérezve a szép latin
mondás igazságát: „Aurora imusis arnica“. Ha cikket
akart írni, vagy ha fordításain, dolgozott — már reg­
gel öt órára fölkelt, s mikor kilenckor bejött a hiva­
talba, már két-három órai munka voll háta mögött.
A szepesmindszenti főúri kastélyban Csáky Albin
gróf miniszterünk «mellett, egy szép nyarat töltöttem
Szüryvel. Ez az állandó együttlét még bensőbbé tette
baráti viszonyunkat s fokozta bennem a tiszteletet,
mit az ő nagy tudása iránt már addig is éreztem, s a
szereteiet, mit egyéni kedvessége keltett bennem.
Rendkívül eleven szellemének volt ugyan valami sza­
tirikus vonása, az azonban nem -embergyűlöletből
származott, csak fölényes szempontjai folytán vált
érezhetővé. De szatirizáló hajlamát talán táplálták a
maga testi bajai, mikkel úgyszólván kora fiatalságá­
tól kezdve küzködött. Gyenge tüdejü, koronként vért-
(köpő ember volt, kit végre is, hatvanegyéves korá­
ban, a tuberkulózis vitt el, az e korban azt hiszem»
már eléggé ritka agyhártya-gyulladás formájában.
Most is fáj az ő aránylag korai elmúlására gondol­
nom — de viszont jól esik a hálás emlékezés tiszta
fényében megújulni látnom alakját annak, kinek
mindenképpen annyit köszönhetek. Buzdítást nyer­
tem s tanultam is sokat tőle, ki mint hivatalnok, a jól
fölfogott kötelességteljesítésnek, mint író, a nemes
ízlésnek volt kiváló, jellegzetes képviselője.
Hasonló érzések fűztek — s fűznek még ma is,
halóporában — a kedves öreg Markusovszky Lajos­
hoz, ki egy darabig szintén főnököm volt a kultusz­
minisztériumban, mikor a felső-oktatásügyi osztály­
ban tettem: nagy passzióval szolgálatot.
Markusovszky még a régi gárda embere volt —
már túl a hetvenen, mikor keze alá kerültem. Szepes-
megyei luteránus papi családból származott, doktor
lett s 48-ban jóbarátjának, Görgeynek hadosztályá­
ban törzsorvos. A politikai elnyomatás idejében egye-
 175

lemi magántanári képesítésért folyamodott, de akkor

olyan sötét világ járta, hogy protestáns ember ilyen
grádust nem érhetett el.
Nos hát az egyetem küszöbéről elzavart Marku-
sovszky orvosi gyakorlatot volt kénytelen folytatni,
de egyben az Orvosi Helilap alapításával megkezdette
élte fogytáig folytatott rendkivül sikeres tevékeny­
ségét, az orvosi közszellem és irodalom fejlesztése
érdekében. E munkásságát kiegészítette minisztériumi
működése, melyre 1867-ben hívta el Eötvös, ki csalha­
tatlanul biztos érzékkel tudta kiszemelni munkatár­
sait, ami a kormányzati sikeres működésnek egyik
előfeltétele. Orvosi egyetemi oktatásunk felvirágozta­
tásában — különösen Trefort alatt — igazán ércnél
marandandóbb emléket emelt magának az é;eseszű, jó
tollú, fáradhatatlan Markusovszky, aki mint író, ren­
geteg cikkel gazdagította az orvosi irodalmat, úgy
tudományos, mint adminisztratív vonatkozásokban.
A fel vidékies tájki ej téssiel beszélő öreg úrban pom­
pásan egyesült két, nem mindig párosulni szokott
vonás: nagyszerűen tudott tekintélyt tartani, de azért
nemcsak el nem riasztotta az embereket, hanem
inkább magához vonzotta őket. Nagy puritánsága és
pártatlan természetessége segítette ebben. A kiváló
orvosokban nem éppen ritka tulajdonság az ünnepé­
lyes nagyképűség — «míg Markusovszkyból ez a néha
kellemetlen, néha komikus vonás egészen hiányzott.
Egyszer panaszkodtam neki, hogy a torkom fáj. ö
belenézett, de nem ráncolta össze fölöslegesen a hom­
lokát, nem is írt drága receptet, hanem vidáman azt
«mondta:
— Menjen haza Carolus. (Mindig így hivott.)
Kérje el kis feleségétől a paprikatartót, vegyen belőle
egy csipetet, nyúljon bele a saját torkába, s kenje
meg két oldalt ia manduláit paprikával. Én is így
szoktam tenni. Maga is hamar meggyógyul.
. .. Emlékezve a kedves Markó bácsira — mert
mi meg így hívtuk őt — elgondolom, hogy milyen,
szép idők is voltak azok, miket én vele egy hivatalban
J 76

löltöttem. Ó, másformák voltak azok, mint a maiak,

mások voltak a hivatalok, mások az emberek. Bizony*,
ha azt akarjuk, hogy a mai szomorú idők megváltoz­
zanak, szükség, hogy minél többször gondoljunk az
olyan emberekre, mint amilyen Markusovszky is volt*
s minél jobban megszívleljük az ő lobogó lelkesedés­
ben és szorgos munkában töltött pályájuk tanulságait.
 11.

Előbb néhány olyan íróemberről emlékeztem

meg, akik mikor a nyolcvanas évek végén a kultusz­
minisztériumba léptem, már az idősebb lisztviselő­
gárda tekintélyes tagjai voltak. Most az akkori ifjú
hivatalnok-írók csoportjából idézem emlékét néhány­
nak, de akik már szintén valamennyien elmentek
ebből a világból a ,,minden élők útján ..
Pályám első éveiben egyszerre heten voltunk
fizetéstejen segédfogalmazók. A hosszas fizetéstelen-
ség miatt néha bizony békétlenkedő enne csoportnak
élén — mint rangban legidősebb — Lippich Elek
haladt, a Kadocsa néven már akkor is ismert és ked­
velt fiatal költő, ki 1924 tavaszán halt meg Me-
ránban, hová már pár esztendővel ezelőtt költözött,
mint a minisztérium művészeti osztályának nyuga­
lomba vonult főnöke.
Lippich Elek — a jásznagykunszolnokmegyei
előkelő és vagyonos Koronghi Lippich-család szép
^megjelenésű, igazán urias fellépésű tagja — Isten­
áldotta poétái tehetség volt. Tizenhatesztendős korá­
ban — 1878-ban — jelent meg első verse a Fővárosi
Lapok-ban, a költő Tóth Kálmántól alapított s Vadnay
Károlytól kitünően szerkesztett kedves napilapban,
mely az előbb emlegetett Vasárnapi Újság mellett
másik bőséges és egészséges szellemi tápláléka volt
az irodalmi és művészeti kérdések iránt érdeklődő
ifjabb nemzedéknek. Ha ez a lap új életre tudna kelni,
s a megváltozott időknek megfelelő változtatásokkal,
de egyébként a Vadnay nyomdokain haladna: igen
S z á sz K ároly: E m lék e1*.. 12
178

jó szolgálatokat tehetne az ízlés helyes irányítása és

nemesbítése terén — amire pedig ma különösen ége­
tően szükség lenne.
Lippich Elek egész pályája a szépnek szolgálatá­
ban telt el — hivatalában és hivatalán kívül. Mint
tisztviselő, folyton a «művészeti osztályban szolgált,
eleinte a mozgékony szellemű Szalay Imre alatt —
ki utóbb a Nemzeti Muzeum igazgatója lett — majd
a nagytudásu, választékos ízlésű Szmrecsányi Miklós
oldalán, míg később ő m'aga lett az osztály vezetője.
Eredeti, önálló egyéniség volt, nem közönséges mű­
vészeti érzékkel. Sokat dolgozott, sokat újított, s így
természetesen nem egy összeütközésben, sőt sokszor
heves küzdelemben is volt része. Mikor a viták és
harcok során elfáradt a hivatali szobában, vagy a
közélet egyéb fórumán — Anteuszként új erőt merí­
teni: szép kis otthonában, az éjszaka csendes, nyugal­
mas óráiban lantjához nyúlt, s ♦mélyérzésü, formára
is ékes dalokat zcndített a húrokon. Még egészen
fiatal ember volt, mikor Egy élet tavaszából című
verskötete megjelent, s e gyűjteménynek nem egy
darabja vált közismertté, gyakran megcsendülve egy-
egy ábrándos szerelmes ajkán:
Vetettem violát, nem kelt ki, —
Szőkébe akarnék szeretni.
Akarnék barnába — hiába,
Búra jöttem én e világra —

énekelte édes-bús fájdalommal az ifjú poéta, ki

azután időnként, hivatali, sok dolga közepette, el­
elhallgatott, de a költészet annyira erős első szerelme
volt, hogy azért mindig vissza-visszatért hozzá, soha
egészen el nem aludt vágyakozással.
Mikor az ifjúi álmok elszállta után az igazi férfi­
kor küszöbére lépett Lippich, negyvenesztendős korá­
ban összeszedte addig írt költeményeinek legjavát s a
Pallas szép kötetben adta ki az értékes versgyűjte­
ményt. Két hűséges művész-barátja: a pár éve meg­
halt, széplelkii, mély filozófiáju Kőrösföi-Kriesch
Aladár — nekem is gyermekkori kedves, jó barátom
 179

— és annak .sógora, a geniális Nagy Sándor illusztrál­

ták érdekesen ia> kötetet, melynek egy, a szerzőtől
szeretettel jes dedikációval ellátott példányát kegyeletes
emlékül őrzöm, mint elhunyt barátom szép lelkének
e földön maradt egyik részét.
Vigasztalói élelemnek
Ezek az édes, kis dalok —
És jól tudom, hogy ők borítják
Sírom , ha meghalok —

zengi egyik igazán édes kis versében a költő, ki me-

ráni elvonultságában is egyre írta, írta szépen zengő
poémáit, mikből egy csomót — hozzám intézett leve­
leinek mellékleteként — tartogatok emlékeim között.
Ennek az én mostani röpke emlékezésemnek,
szerény virágát pedig én küldöm messzi sírodra, egy­
kori hűséges hivatalbeli kollégám, végig kedves író­
társam, — vallva és hirdetve, hogy benned irodal­
munk is talentumos, derék bajnokot vesztett.
*
Az említettem ifjúi hetes csoportnak korra leg­
öregebb s a fizetésnélküli szolgálat miatt békétlenke-
désre talán éppen ezért leghajlamosabb tagja, Váli
Béla barátunk volt, a szinésztörténet páratlan buz­
galom munkása. Ö sokkal hamarább lett író, mint
hivatalnok — s amazt a foglalkozást sokkal jobban
is szerette emennél. Már tanuló korában rendes leve­
lezője volt a Pesti Napló-nak s egyúttal folyton kuta­
tott, gyűjtött, rostált szinésztörténeti adatokat. De a
magyar szinészet történetére vonatkozó s a Kisfaludy-
Társaság pályázatán is figyelmet keltett összefoglaló
munkáján és az aradi szinészetről szóló monográfiá­
ján, meg az első magyar szinigazgatónak emlékét
megörökítő művén kívül több más könyvet is írt —
Gergei Albertról, Vas Gerebenről, Kuthy Lajosról,
Kossuthról, stb. Mint szinészeti kiállítások rendezője
is páratlan lelkesedéssel dolgozott akkor is, mikor
pihenésre, gyógyulásra lett volna szüksége.
Mert szegény Váli Béla — aki kollégának is rop-
12*
180

pánt melegszívű, ragaszkodó volt — az én emlékeze­

tem szerint folyton reszelte a torkát, gégéjével szün­
telenül bajoskodott. A népoktatási osztályba volt so­
rozva, hol falusi tanítók ügyes-bajos dolgaival, iskola-
épületek apró-cseprő javítási munkálatainak engedé­
lyezésével kellett bibelődnie — de eleven szelleme,
képzelete, az akták szürke tömegéből el-kiszállt a
szinpad színes, fényes világába, legtöbbször ama régi
színpadéba, amelyet ugyan még nem villannyal, talán
nem is gázzal, hanem sokszor csak faggyúgyertyával
világosítottak, de mely az ő lelkesen kutató szemében
olyan ragyogóvá lett, hogy fénye századokra kiható-
nak tűnt fel. Ebben a világban érezte magát jól az én
nagy kerekszemű, göndör szőkefürtü kedves Vali Béla
pajtásom, kivel én annál inkább rokonszenveztem,
mert a magyar színpadnak én is hasonló rajongója
voltam.
Az ezredévi ünnepek évének tavaszán, a kiállítás
szülészeti osztálya szervezési munkálatainak köze­
pette, egészen megtört már a szegény fiú régóta
fogyó ereje. Talán éppen 38-ik születésnapjára kapta
megtisztelő ajándékul a kedves hírt, hogy a firenzei
akadémia tiszteleti tagjává választotta. De e fölötti
öröme már utolsó boldogsága volt földi életének. Pár
napra rá roncsolt testéből kiszállt szép lelke, eltávo­
zott abba a boldogabb hazába, ahol nincs hivatal és
nincsenek akták, és ahol nem is a szinpad lámpái
lobognak, hanem az örök világosság fényeskedik.
De bizonyos, hogy ő abban az elolthatatlan fényben
is szinházról álmodik, s nagyon boldog, hogy ebből
az álmából sohasem kell felébrednie . . .
*
Most tégy vékony, alacsony termetű, kissé mégis
meghajlott vállu, sápadt arcú, hirtelenszőke ifjú
alakja jelenik meg lelkiszemeim előtt, emlékezetem
látóhatárán. Hozzá az írói és hivatalnoki kötelékeken
kívül a gondtalan diákélet sok-sok kedves emléke is
fűzött, miért együtt jártunk a budai gimnáziumba,
együtt verselgettünk, együtt pályázgattunk Vörös-
 181

martyról nevezett önképzőkörünkben. A kis Jeszenszky

Béla báró volt ez az ifjú, ki majdnem két évvel volt
fiatalabb nálam, de csak egy osztállyal járt lejjebb,
velem majdnem egyszerre lépett a minisztériumba, s
nálam pár évvel előbb házasodott, ő ugyanis kinevez-
tetése után csakhamar oltárhoz vezette választottját,
a rendkívül bájos egyéniségű Koller Mariennet, Koller
Lajos miniszteri tanácsosnak, a postaügy fő-fő vezé­
rének, a legszebb és legkedvesebb férfiak egyikének
leányát, kit még gimnázista korában megszeretett, ki
igazán gyermekleányul lett szíve menyasszonya, s ki,
bár nagyon korán özvegyen maradt, sohasem dobta
el az özvegyi fátyolt. Ma is ritka hűséggel viseli ifjan
elköltözött férjének nevét, lelke mélyén rendületlenül
őrizve élete virágos tavaszának, első és egyetlen sze­
relmének emlékeit.
Jeszenszky Béla — a Tolna megyében birtokos
Jeszenszky Kálmán, fia — a korán érett geniális gyer­
mekek közül való volt. Első könyve alig 17 esztendős
korában jelent meg, — abban az évben, amelyben
érettségit tett. E kötet — mely Ifjúkori kísérletek cí­
met viseli s mit egyik osztálytársa és jóbarátja rende­
zett sajtó alá — verses és prózai dolgozataiban egy
valóban nagyrahivatott költő és író oroszlánkörmeit
mutatta.
Mikor már a minisztériumban együtt szolgáltunk
— történt, hogy egy akadémiai pályázaton, melyen
édesapám bíráló volt, megint megjelent egy példánya
a szokásos Martinuzzi-tragédiáknak, de ez sokkal jobb
volt az e tárgyról kocsiderék-számra írt daraboknál.
Én minden ilyen pályázat valamennyi darabját kíván­
csian és híven végigolvastam — mintegy albérlőként
működve édesapám mellett, kinek az általam kritikán
alulinak jelzett fércművekkel már igazán keveset kel­
lett foglalkoznia. Az említettem Martinuzzi-szomorú-
játék kéziratába a szerző világos lilatintával sokat
belejavított volt, s e javításokban én nyomban rá­
ismertem Jeszenszky Béla barátom jellegzetes betűire.
A darab nem nyerte meg a pályadíjat, ami — úgy lát­
szik — nagyon bánthatta a fiatal szerzőt. Mert mikor
182

később említeltem neki, hogy ráismertem írására, ő

nem tagadva szerzőségét, keserűen mondotta, hogy
felhagy írói törekvéseivel, minthogy hite megingott a
♦miaga tehetségében — s azt tartja: nincs értelme,
hogy irodalmunkban, ahol annyi hivatott apostol hir­
deti ékes szavakban az igét, a hívatlanok is dadogja­
nak, — a daloló pacsirták és fülemilék mellett a vere­
bek is csipogjanak.
Én vigasztaltam, buzdítottam őt, munkáját di­
csértem. Utaltam azokra a szép sikerekre is, miket
műfordításaival elért, — hiszen Leconte de Lisle-
fordításait a Budapesti Szemle közölte, már pedig akit
a Szemle előkelő körébe a szigorú Gyulai Pál beeresz­
tett: az nem lehet tehetségtelen tollforgató. Szavaim
nem igen derítették föl szegény Béla barátomat. De
megokolatlan érzékenysége, eibúsúlása, sötéten látása
talán már annak a szürkületnek volt szomorú elő­
hírnöke, mely súlyos idegbajként nemsokára szép lel­
kére borult s mely életét oly hamar — 29 éves korá­
ban — kioltotta. Meggyőződésem, hogy ha tovább él
vala, egykor jelentékeny pozíciót foglalt volna el köz­
életünkben, mint ahogy szerephez és sikerekhez
jutottak annak a hetenkint egyszer együtt vacsorázott
baráti körnek tagjai, amelyhez tudtommal ő is tarto­
zott s melyből különösen Teleszky János, Jankovicli
Béla, Daruváry Géza, Pékár Gyula, Grósz Emil váltak
ki közérdekű munkásságukkal.
Kevés idő jutott neked e földi éleiben, kedves
barátom, Jeszenszky Béla, — nem volt módod sokat
dolgozni. De lám, mégsem éltél hiába, nem nyomta­
lanul mentél el, — mert nemcsak családod tagjai őrzik
emlékedet, hanem rajtuk kívül is vagyunk bizonyára
többen, akik ma is szeretettel és elismeréssel gondol­
nak rád.

(1 9 2 4 )
Em lékek, régi írókról
( 19 ‘2 4 )
 I.

Arany János.
Régi írókról emlékezem ebben a most kezdődő1
cikksorozatban. Távolról sem valami rendszeres fej­
tegetésekbe fogok, sem életrajzo'kat, sem pályaké­
peket nemi nyújtok — csupa apró, általában véve
talán nem is jelentékeny adatot rakok itt egymás
mellé, de mind olyan emlékeket, amikkel közvetetten
kapcsolatom van, vagy amelyek legalább szoros vo­
natkozásban vannak velem, viaigy családommal, külö­
nösen boldogult édesapámmal, ki maga is a régi írói
világ embere volt, szoros barátságban sok írótársával,
ismeretségben és érintkezésben számtalannal.
Ezek az emlékek persze elsősorban nekem ked­
vesek és értékesek. De mert szellemi életünk régi jele­
seiről szólanak, talán némi érdeklődést fognak kelteni
a közönségnél is, mit annyival inkább hiszek, mert
úgy látom, a publikum mostanában különösen szíve­
sen fogadja az elmúlt időknek emlegetését, hőseinek és
szellemének idézését. Ez természetes is. Olyan korban
élünk, amelynek sok viszonylatától és eseményétől
(és sok emberétől) szeretnénk elfordulni, és mert st>
közeljövő sem nagyon biztat sok fényes reménységgel
— marad-e más hátra, mint azok társaságát keresni:
„(akik másszor voltak?! ..
Ennek az idézetnek kapcsán hadd idézzem; min­
denki mást megelőzőleg a Toldi szerelme hallhatatlan
költőjének szellemalakját' — egyébként is legelői áll-
186

van ő a magyar Parnasszuson, élén irodalmunk ve­

zérkarának.
A régi szép emlékek között, amikre büszke szok­
tam lenni, s amik boldogsággal töltenek el, egyike a
legszebbeknek az a tudat, hogy személyesen ismertem
Arany Jánost, hallottam hangját, hozzám intézett
szavát, éreztem kezének érintését. Igaz, hogy kevés a
róla való közvetetten emlékem — de hát az igaz­
gyöngynek legapróbbikát is nem féltve őrizziik-e? . . .
Elemi iskolás gyermekül kerültem fej. állandó
-lakosnak a fővárosba. Apámat akkor már két évti­
zedes meleg barátság ifüzte Aranyhoz — és szerető
baráti viszonyban álltak az asszonyok is: édesanyám
és Aranyné, — amaz a duna-tiszaközi, emez pedig a
túlatiszai régivágású magyar úrinőknek, jó gazdasszo-
Tiyokmak valóságos mintaképe, családjuk igazi őran­
gyalai. Természetes, hogy felköltözvén a fővárosba,
családunk hamarosian megkezdte az összejárást
Aranyékikal, kik az Akadémia palotájában laktak —
Abany & tudós társaság főtitkára lévén.
Tízéves fiú lehettem — a hetvenes évek derekán
^— 'mikor édesanyám (aki különben is szeretett bevá­
sárlásaira és látogatásaira legalább egy gyereket min­
dig magával vinni a sok közül) elvitt Aranyékhoz.
Akkor láttam életemben először Aranyt. Még a hat­
vanon innen volt, de emlékezetemben mégis egészen
roskadt öregemberként áll előttem alakja. Azóta sok
nagy és néhány igen nagy emberrel találkoztam, de
annyira igénytelen megjelenésű egy se volt köztük,
mint a legnagyobb költő, lakinek külseje még csak
sejtetni sem engedte a lelke mélyén lobogó lángokat.
Az alföldi magyar földmivelő nép legegyszerűbb fiai­
nak volt ő külső vonások szerint típusa, s igénytelen­
ségét modorának végtelen egyszerűsége, fellépésének
szinte példátlan szerénysége is fokozta.
Jól emlékszem: valami slafrok-féle házikabátban
volt, fején bojtos házisipkával.
S mikor búcsúztunk, ő kikisért bennünket az elő-
 187

szobába, rám nézett szelid szemeivel, s kezét buksi

fejemre téve, azt mondta:
— Aztán kis fiam, máskor is jere ám el Piros­
kához . . .
Piroskia; — az ő egyetlen unokája, ki anyja kora
halála óta náluk nevelkedett — majdnem egyidős
volt velem, egy esztendőben születtünk. Igen szép kis
leány volt, ragyogó, nagy fekete szemekkel, később
gyönyörű hajadonná fejlődött, huszonegyesztendős
korában meghalt, úgy, mint az édesanyja: ,fiatalon,
boldogan, szeretve és szerettetve“ — ahogyan az ö
vigasztalhatatliain kedves nagybátyja, Arany László
írta a Piroskáról és anyjáról való gyönyörű emlé­
kezésében.
— Üdvözöld szépen Piroskát, — figyelmeztetett
édesanyám az említett búcsúzáskor és én, nem tudom,
gyerekes zavaromban, vagy fellelkesültségemben-e —-
kezet csókoltam a tízesztendős kis leánynak.
Azután sokszor összejöttünk még, felcsepered-
lünk, de Széli Piroska azt az első kézcsókot — mert
■azelőtt még nem kapott volt — mindig nagyon büsz­
kén emlegette.
Arany Jánosról szólvia, egyáltalában nem térek el
tárgyamtól, ha Piroskát emlegetem — hiszen ez a kis
lány valósággal lelke egv része volt a költőnek. Már
„baljóslatú“ nevét is az ő „álmaiból“ vette — s mint
forrón szeretett egyetlen leányának „egyetlen kedves
maradványa“ : Arany minden gondjának és aggodal­
mának, s minden örömének és reménységének közép­
pontja volt. Leány test véreimmel együtt aztán sokszor
összejöttünk Piroskával, — úgy nálunk, mint náluk
— aki a legvidámabb, sőt legpajzánabb gyermekek
egyike volt. Aranyéknál vizitelve, Piroska be-bevitt
minket az Akadémia nagytermébe, s míg mi bizonyos
elfogódottsággal, sőt áhítattal álltunk meg a fényes
oszlopok alatt: a valóságos elevenördög Piroska szinte
fiús kedvvel ugrálgatta át a székeket.
Aranynéhoz gyermeki lelkem egész melegével von­
zódtam. Valami rendkívüli kedvesség, báj, szeretetre-
188

méltóság ült az ő arcán, tekintetén, egész lényén. Sok­

szor egyedül jött, édesanyámhoz. Nagyon ragaszkod­
ván egymáshoz, egész délutánokat jóízűen elbeszél­
gettek és én — félretéve ,a másnapi leckét — beültem
mietléjük ia szobába, s szót se szólva, hallgattam a két
kedves asszony beszélgetését. Aranyuénak egy levelét
is kegyelettel őrzöm, mit ő 1873 januárius 2-án írt
Pestről, akkor Halason lakó édesanyámhoz. Ez a
meleghangú levél köszönetét foglal miagában a jóféle
disznóaprólékért, amivel édesanyámék kedveskedtek
Aranyéknak, kik ezt a pompás falusi ételt nagyra tar­
tották, igen szerették. De kitűnik e levélből, hogy
Csengery — iái jeles író és államférfiú, Aranynak egyik
legbensőbb embere, édesapámnak is jóbarátja — már
bezzeg nem tudta élvezni a disznótoros örömöket.
Édesanyám ugyanis — úgy látszik — a hurkát-
kolbászt kisérő levelében tudakozódott Aranynénál,
vájjon Csengeryék hogyiam fogadnának hasonló kül­
deményt — s Aranyné bizalmasan közölte „édes jó
Tónikájával“ (édesanyámmal), hogy bár Róza (Gsen-
geryné) nagyon szereti az efféle „friss holmi“-t, de
már az urta „meg nem enne egy falat sertéshúst, vagy
sertéshúsból készült dolgot, semennyiért sem“.
Hanem érdekesebb és értékesebb az a két kéz­
irat, mi családunk birtokában van, magától Aranytól.
Élete utolsó évtizedéből való két érdekes balladája ezv
a maga kezeírásában — az 1877-ből való Éjféli párbaj
és a Vörös Rébék. A kéziratok szemmelláthatóllaig nem
első fogalmazványok, de az elsőben maga a költő tett
azért némi változtatásokat. S érdekes, hogy az Éjféli
párbaj címe alá — írónnal, s a költő kezével — ez
van írva: Kisértetes história — amely magyarázó al­
címet a Kisebb költemények kötetében közölt szöveg­
ből kihagytak. S a kézirati szöveg alatt zárjelben ott
van a vers elkészültének pontos dátuma: „1877 ju-
lius 31“.
Hasonlóképpen nem érdektelen annak felemlí­
tése, hogy míg a Vörös Rébék második sorához csatolt
csillagalatti jegyzet a Kisebb költemények kötetében
 189

csak annyi, hogy: „E két sót népmondai töredék44 —

a kéziratban a jegyzet szóról-szóra* így hangzik: „A
helyi népmonda csak ennyit tartott fel a tisztes bo­
szorkányról, hogy t. i. ,által ment a keskeny pallón,
ott varjúvá vált, s elröpült4. A többit én toldottam
hozzá. Szerző“.
Élénken emlékezem még Aranyra, amint egv
akadémiai ünnepélyes iközülésen a pódiumon lévő fő­
titkári székben ült — meggörnyedt vállal, lehajtott
fejjel, nagy tehernek érezve már akkor iá főtitkári
tisztet, miről ismételve le is mondott, de melytől — az
Akadémiának hozzá való ragaszkodása folytán —
csak nagynehezen és sokára tudott, 1879-ben meg­
szabadulni.
Mikor utoljára megjelentem előtte — már kopor­
sóban feküdt, az Akadémia palotájának oszlopos
előcsarnokában felállított ravatalon. Én akkor —
1882 őszén — a budai főgimnázium nyolcadik osz­
tályos tanulója voltam, s néhány társaimmal együtt
vittem a nagy halottnak a V örösmarty-önképzők öt
babérkoszorúját.
Ott voltam ai temetésen is. És a magam család­
tagjainak földi búcsúztatásait kivéve, soha még teme­
tésen úgy meghallva nem voltam, mint akkor, a
Gyulai Pál gyászbeszéde alatt. Gyulai — Aranynak
talán mindenek közt legkedvesebb barátja — a Kis­
fal udy-Társaság nevében mondott egészen rövid
búcsúztatót. S mikor az utolsó szavakat — nem is
annyira mondotta, mint inkább tördelte: . . . „A fáj­
dalom elfojtja a szót, s csak könnyeink omlanak ..
— és elcsukló hangja valósággal zokogásba fűlt: mi,
a hallgatók ezrei, szintén elkezdtünk zokogni, de oly
igazán és olyan szívből, hogy alig győztük szárogatni
könnyeink hulló záporát. ..
Aztán sok év múlva, mikor jó sorsom közelebbi
összeköttetésbe, a Szerzői Jogi Sziaikértő Bizottság
körében igen gyakori érintkezésbe juttatott Arany
Lászlóval, — mely Bizottságnak ő elnöke volt, én meg
jegyzőjeként működtem — a nagy költő fia rendkívül
190

értékes ajándékkal lepett meg engem: nekem adta

emlékül „Az 1831. esztendő“ címmel Szcmeriai Szász
Károly „törvény és hazai történetek r. tanítója“ általi
írt s 1832-ben Kolozsvárit megjelent könyvnek azt a
példányát, mi 1837-ben Eresei/ János tulajdonai volt,
azután Aranyé lett, aki plajbásszal széljegyzeteket írt
a könyvbe.
Ez a kis könyv — melynek írója boldog emléke­
zetű nagyapám — az én könyvtáram egyik legérté­
kesebb, s legnagyobb kegyelettel őrzött darabja.
 II.

Gyulai Pál,
Arany János után szólhatnék-e elsősorban más­
ról, mint az ő leghívebb barátjáról, a magyar értekező
próza nagymesteréről, a legnagyobb magyar kritikus*
ról — kihez engem évtizedek gazdag és értékes emlé­
keinek elszakíthatatlan szálai fűztek, fűznek szellem­
alakjához ma is, talán erősebben, mint valaha, mert
érzem, hogy most még nagyobb szükség lenne, mint
bármikor >a Gyulai kritikai tekintélyére és bölcseséJ
gére, bátorságára és erejére, mikor irodalmi téren a
'léha megalkuvásnak, a pajtáskodásnak, az üres nagy­
hangnak annyi szomorú és annyi veszedelmes jelen­
ségeit látjuk . . .
Gyulai, édesapámnak is egyik legrégibb barátja
volt — emlékeik erdélyi tanuló korukba nyúltak
vissza. De amint Gyulai kritikusi természete egy
hosszú életre terjedő barátságukat soha egy percre
sem zavarta — éppúgy ez az igen meleg baráti
viszony távolról sem feszélyezte benne a kritikust,
édesapámmal szemben. Igazi, komoly barátok voltak
ők, nem léha pajtások, — s mint ahogy émelygős frá­
zisok és a ma annyira divatos szertelen jelzők nélkül
meg tudta dicsérni Gyulai édesapám költői munkás­
ságában — kora ifjúságuktól késő vénségükig —
mindazt, amit jónak és szépnek tartott, éppúgy nem
hallgatta el sem négyszem között, sem a nyilvánosság:
előtt észrevételeit és megrovásait.
192

Édesapám fiatal diák korától kezdve éveken át

naplót vezetett. Ennek megfakult lapjain egy helyen
— 1849 május 3-án, Debrecenben — megemlékezik
arról, hogy az ott átutazó Gyulai nála töltött egy estét,
s ő (t. i. apám) felolvasta neki akkoriban készült, is
Zrimji-TŐ\ szóló költői beszélyét. A beszélyben az ifjú
kritikus talált ugyan dicsérni valót is, ám oda konklu-
dált, hogy a történeti adatokon kívül a költő a cselek -
vényt a maga leikéből mivel sem gazdagítván: „az
egész nem egyéb, mint ezen egyes históriai adatok s
jelenetek feletti ábrándozás“.
Ám ez őszinte bírálat nem haragította meg a
naplóiró fiatal költőt, sőt inkább azt jegyezte föl kriti­
kus barátjáról: „Csodálatos', hogy mily élesen, helye­
sen, igazán tud ítélni szépirodalmi dolgokban. Más
emberben nem tapasztaltam soha ily helyes ítéletet...“
Később is, az ötvenes években, mikor már édes­
apám ismert nevű költő, Gyulai elismert kritikus volt,
s egymás közti levelezésükben persze minduntalan
irodalmi tárgyakról váltottak szót — Gyulai isok erős,
de mindig nagyszerűen megindokolt kritikai megjegy­
zést hangoztatott. S hogy mily jó és bölcs tanácsok­
kal is szolgált, arra legyen elég csak egy példát hoz­
nom fel, pár sornyi idézetet egy 1855 augusztus 11-én
Pesten kelt leveléből, mit Gyulai akkor Kézdivásár-
helyen léikészkedő édesapámhoz írt. Abban az idő­
ben már nagyon foglalkozott az irodalmi közvélemény
Shakespeare teljes lefordításának gondolatával, s
édesapám is készült fordítói munkára. E tárgyban,
sok egyéb jó tanács között még ezt is írta Gyulai,
említett levelében:
„Előlegesen arra figyelmeztettek, hogy tégy egy
kis magyar nyelvi tanulmányt is, azaz olvasd a régi
magyar írókat, például Pázmányt, Zrinyit, Mikest
stb., kiknél sok oly erőteljes és ódon szinezetü szót és
kifejezést találhatsz, minőknek sehol sem vehetni úgy
hasznát, mint Shakespeare fordításánál“.
Milyen különbség van ezen álláspont és amaz
között, amelyre a mostanában készülődő új Shakes-
peare-fordítók helyezkednek, akik még az Arany,
 193

Petőfi és Vörösmarty klasszikussá iiemesedett fordí­

tásaihoz is hozzá akarnak — a felröppentett híradás
szerint — nyúlni, amit pedig bizony-bizony csak
szentségtörő kézzel tehetnének.
A kedves jó Gyulai bácsi! Nekem, aki kisdiák
koromtól kezdve oly sokszor voltam társaságában, s
tudtam és éreztem, hogy szívének meleg szeretetét
édesapámról reám is átvitte — irodalmi szárnypró­
bálgatásaim során mennyi figyelmeztetésben, sőt kí­
méletlen fejmosásban volt tőle részem! De soha, egy
pillanatra sem éreztem kritikáját igazságtalannak —
most pedig áldom érte őt még haló porában is. Egye­
temre, vagy később, hivatalba menet előtt, a kora reg­
geli órákban hányszor beállítottam hozzá, a Sándor-
utcai régi Szendrey-ház udvari kis szobájába, ahol őt
mindig pipafüstbe burkolózva és rendesen újságolva­
sás közben találtam. Pedig az újságokra sokat hara­
gudott, ám azért persze nem tudott meglenni nélkü-
lök ő sem. De most isem időszerűtlen egyik politikai
xéniá-jából idézni azt a tanácsot, amit a hírlapoknak
adott volt:
„Írjatok lélek hevéből,
Csak igazat, semmi m ást . .

Ebben a két sorban összesürítve bennfoglaltatik

az újságírás egész ethikája, s benne van a Deák
Ferenc háromszavas hires sajtótörvénye: „Nem sza­
bad hazudni!e£
. . . Mikor már Gyulai arra méltatott engem, a
kezdő írót, hogy befogadott a Budapesti Szemle mun­
katársai közé — néhány versecském közlése után
e8y-'e&y könyvbírálatot bízva rám, mindig hangsú­
lyozta:
— Aztán semmi ömlengés, és nem is csupa di­
cséret kell ám. Ha van a könyvnek hibája vagy hiá­
nya: rá kell mutatni. Mindegy, hogy ki írta.
Ez a három kurta mondat meg, mintha a kritika
kiskátéjának vázlatát nyújtotta volna.
Gyulai annyira kizárólagosan irodalmi ember volt,
S zász K ároly: E m lékek. 13
194

mint ő utána talán csak Beöthy Zsolt. Egyetem, Aka­

démia (benne a Kisfaludy-Társaság is) és Frank-
lin-Társulat — ez a három hely volt fő-főszintere az
ő munkásságának. A főrendiházba is — az 1885-iki
újjászervezéskor — mint az írói világ képviselője ke­
rült, s ott mindjárt meg is tették jegyzőnek, lévén
olyan ember, akiről föltették, hogy a jegyzői tollat is
jól tudja majd forgatni.
Politizálgatni különben társaságban nagyon sze­
retett. A józan és szabadelvű Tisza-féle politikának
volt törhetetlen híve — a frázispuffogtató ellenzékies­
kedést, a hangos szélbaliaskodást gúnyolta és meg­
vetette. Persze ,a közművelődési politika érdekelte leg­
jobban és sohasem felejtem el, mily tűzzel védte a
középiskolai klasszikái nyelvtanítás egységét, s ho­
gyan elítélte a görög nyelv elleni támadásokat. A
görög nyelv tanításának vagylagossá tételére vonat­
kozó törvény miatt sokat polemizált Csáky Albin gróf
kultuszminiszterrel. E viták során egyszer a miniszter
Gyulainak arra az érvére, hogy Európa minden m ű­
velt államában rendes tárgy a görög nyelv, <azzal vá­
gott vissza, hogy egyszer már csináljon Magyarország
is olyat, amiben a külföld követheti. Gyulai nyomban
odasüvítette, hogy ez esetben az nem fog megtörténni,
— s attól kezdve valahányszor velem, ki 'akkor a
kultuszminisztériumban hivatalnokoskodtam, találko­
zott, néhány esztendőn át mindig megkérdezte tőlem,
tréfás gúnnyal — sokszor már messziről kiáltva fe­
lém, nyilt utca során:
— No, hát követ-e m ár bennünket Európa?! .. .
Azok az emberek, akik tőle távolabb állottak,
vagy akik hiúságukban, önteltségükben sértve, nem
tudták elviselni az ő, sokszor bizony csipkelődő, sok­
szor mérges kritikáját — rideg, szívtelen embernek
tartották. De gyermekei és barátai jól ismerték az ő
nagyon melegen érző szivét és — ha szólni tudtak
volna: leányfalvi kedves kertjének maga ültette fái is
bizonyságot tettek volna lelke nemességéről, gyöngéd­
ségéről.
Gyermekei közül észrevehetőleg Margit lánya volt
 195

a kedvence, ki — mint maga írta róla egyik versé-:

ben — képmása volt édesanyjának, Szendrey Mari­
nak, Petőfmé testvérhugának. Gyulainé a hatvanas
évek derekán kolerában halt meg, fiatalon — s az el­
bűvölően szép Margitnak sorsa is anyjáéhoz „közelíte
gyászban“. Mert ő is ifjan szállt sírba, alig néhány-
éves asszony korában, kis leányt hagyva árván, ki
még gyermekül követte anyját a halálba.
„ Csengő szavad a zöld lombok között
Nem kelt szivembe többé örömöt,
Mint egykoron, mint nemrég s annyiszor!__
Szépséged, bájad egy maroknyi por — “

énekelte zokogva, tört szívvel a sokat szenvedett sze­

gény apa, Margit emléke cimű meghaló versciklu­
sában.
Kálmán fiával kapcsolatban kedves kis emléket
őrzök lelkemben Gyulai Pálról. Diákkoromban a kö­
zépütt elválasztott haj volt az ifjú gavallérok közt
divatos, és Gyulai Kálmán is hódolt ennek a kicsit
tagadhatatlanul asszonyos, férfiatlan divatnak.
— Összeszidtam Kálmánt ezért a szamárságért,
— pattogott egyszer Gyulai bácsi édesapáméknál va­
csorázva, s az én hasonló haj-választékomat nézve
vasvillaszemekkel, mikor talán már a tizedik darabot
fogyasztotta édesanyám kitűnő konyhájának füstölt
kolbászából, mi neki különösen kedvenc étele volt.
— Kérdeztem is tőle — folytatta, hogy másfelől
(ez meg kedvenc szava járása volt) tud-e okos embert
megnevezni, aki középütt választotta el a haját? S
tudjátok, mit felelt a fiam? Azt, hogy — ott van
Csokonai.
— És igaza van a fiúnak, tessék csak megnézni
Csokonai szobrát, képeit — végezte jóizűet kacagva
Gyulai bácsi, aki roppantul örült, hogy ezt a divat­
kérdést is irodalmi alapon sikerült megoldani.
De a mindig irodalmi dolgokkal bíbelődő, majd­
nem kizárólagosan szellemi életet élő Gyulai az asztal
örömeit is nagyon tudta élvezni. Imént emlegettem a
füstölt kolbászt, — de általában igen jó étvágyú em-
13*
196

ber volt, szerette a jóféle ételt, italt. A Kerepesi-űton

volt — nem sokkal ,a Nemzeti Színház régi épületén
túl — egy Sallay nevű derék magyar, jó családbeli
kereskedőnek csemege- és füszeresboltja, s oda, külö­
nösen erdélyi különlegességeket élvezni, Gyulai gyak­
ran betért. Egyszer Béla öcsémmel együtt szembe ta­
lálkoztunk Gyulai bácsival azon a vidéken, s ő, szinte
örülve a jó alkalomnak, nyomban megfogott ben­
nünket.
— Jertek. Meguzsonnáztatlak benneteket.
S bementünk Sallayhoz és ott, a bolthelyiség mel­
letti irodában erdélyi szalonnát és valami pompás er­
délyi sajtot falatoztunk, s elfogyasztottunk mellé —
vidám koccintgatás közt — két üveg remek bort:
egy Leánykát, meg egy Kéknyelűt.
S néhány nap múlva Gyulai bácsi levelet írván
(1889 október 2-án) Halason szüretelő édesapámnak,
egy s más irodalmi ügyben — sorait ezekkel a ked­
vesen évődő szavakkal végezte:
,,Fiaid ha azt mondanák, hogy őket a korhely
életre csábítom, ne higyj nekik. Csak egy pár pohár
erdélyi bort és szalonnát kóstoltattam meg velük ..
Ilyen jó, kedves, szeretetreméltó ember volt a
rettegett Gyulai Pál.
 III.

A Vírágregék költőjéről
Voltaképpen sokkal inkább nevezhetnők A gólyá­
hoz vagy a Pusztán, A madár fiaihoz, vagy az Uj
Simeon költőjének, hiszen e versek és néhány társuk
nemcsak a Tompa költészetének hasonlíthatatlanul
legremekebb termékei, hanem egész irodalmunk leg­
igazibb értékei közé sorozhatok. De a nagyközönség
csodálatosképpen mégis á Virágregék-et tartja Tompa
legszebb s legjellegzetesebb művének, legalább is ezek­
nek gyűjteménye ért legtöbb kiadást «a költő-pap va­
lamennyi könyve között. Pedig ezekben a virágregék­
ben — a kedves poéta páratlanul álló természet-érzéke
mellett — sok van a magyar nép leikétől teljesen ide­
gen néíQietes érzelgősségből, mig az elől említett né­
hány vers a legtisztább nemzeti érzéssel teljes, és tö­
kéletesen művészi alkotás.
Én Tompát személyesen nem ismertem. De egy-
pár, vele kapcsolatos emléket fel tudok itt sorakoz­
tatni róla.
Édesapám akkor ismerkedett meg vele, mikor a
szabadságharc leveretése után a gömörmegyei Bején
nevelősködött, Tompa pedig a inem messze eső Kele-
méren hirdette Isten igéjét, Kálvin tanai szerint. Édes­
apám akkor naplót vezetett, — ami rendkívül értékes
kézirati anyag — s annak lapjain 1850 augusztus
31-én ad számot a Tompánál tett látogatásról:
„Megismerkedém Tompával — írja — s e napot
198

a legszebbek közé számítom gömöri életemben.

Tompa a legkedvesebb ember, — költő, de mint em­
ber nem a Petőfi fajtájából. Szelíd, kedves, vidám,
társaság embere. Sokat és szépen beszélt. Estig vig
volt, s a legmulatságosabb anekdotákat beszélé papi
életéből, — aztán Lisznyairól, Petőfiről stb. Iroda­
lomról igen sokat beszélgeténk s sok élvezettel és ta­
nulsággal részemről. .
Tompa ak'kor már harmincon túl lévő, meglett
ember volt, édesapám huszorcegyéves ifjú. De később a
legszorosabb barátság fejlődött ki köztük, minek
gyönyörű bizonyságai azok a nagy csomóban előttem
fekvő levelek, miket Tompa — sirig tartó barátságuk­
nak tizennyolc esztendőre terjedt ideje alatt — inté­
zett édesapámhoz. E levelek egyszer — ha az idők a
könyvkiadás terén kissé jobbra fordulnak — meg­
jelennek majd a Kisfaludy-Társaság kiadásában,
Tompa sok egyéb más levelével együtt, s rendkívül
érdekes olvasmányul fognak szolgálni. A lírikus költő
— és Tompa elsősorban mégis csak lírai tehetség
volt — verseiben is hű képét adja álmainak és szen­
vedélyeinek, gondolatainak és érzéseinek, egész lelké­
nek. De a meghitt jó baráthoz írt bizalmas levelekben
— hol nem kell arra gondolni, hogy mit szól majd a
közönség — még szabadabban, még leplezetlenebbül
nyilatkozhatik meg a szív és lélek.
E levelekből mutatóba, Ízelítőül idézem az alábbi
töredéket. A természetének derűs alapszíne mellett is
— talán szervezetének korai megrokkanása követ­
keztében — a sötétlátásra nagyon hamar hajlamos,
és különben eredetileg is igen érzékeny lelkű Tompa
1852 februárius 2-án, már mint hanva-i pap, felettébb
keserű hangon írt az akkor Nagykőrösön tanárkodó
édesapámhoz, ki a maga fiatalos kedvével és optimisz-
tikus természetével lankadatlanul szőtte szép álmait
a letiport magyarság irodalmának fényes jövőjéről.
,,Kár volt nektek, szerelmes öcsém — írja Tompa
— ollyan ha nem is éppen bolond, de minden esetre
ostoba gondolatra jönnötök: hogy ti Nagy-Kőrösön
 199

valami irodalmit állíthattok elő sükerrel. Ha ti azt hi-

szitik: hogy néhány évtized múlva még magyar nem­
zetiség és irodalom is lesz, — hogy néhány év múlva
a mostani hatiszázból álló magyar olvasó és fizető
közönség végkép elapadni nem fog, — ha ti azt gon­
doljátok: hogy ma szűnvén meg minden magyar írói,
s összeolvasztatván a föld színén található minden
magyar betű: ez Magyarországon legkisebb sajnálko­
zást is fog okozni: úgy boldogok vagytok! Nem vidé­
ken barátom, de a fővárosban is megszűnni fog ma­
holnap minden ilyenfajta vállalat. — Hol van oka: a
kormány és cenzúra eljárásában-e? A kontár írók el­
szaporodásában-e? a publicum pénztelensége- vagy
részvétlenségében-e? Azt én nem tudom — de tudom,
hogy a magyar irodalomnak jövendője nincs. — Ha
csak . . . de egyszóval barátom így „hegedűnket füg­
geszthetjük fűzfára . . . “
Mily megrendítő kétségbeesés sikolt ki ezekből a
reménytelen szavakból! De e kifakadás után mégis
egy hala vány fénysugár világit be az elkeseredett
költő aggodalmainak sűrű sötétjébe:
„Próbáljátok meg azért — így folytatja a. levelet
— én társatok leszek a halálig. Szerezzetek vagy 10
embert, de embert, s indítsatok valamit, nem bánom,
—■de nem hiszem, bár csalatkozzam, hogy jó vége
legyen . . . “
Évek múlván azután, testi és lelki kínjainak szá­
nandó martaléka lett a szegény költő. Élete utolsó
esztendeinek története úgyszólván a haldoklás szen­
vedéseinek megrendítő mozzanataiból szövődött.
Szinte hihetetlen izgatottsága az utolsó félesztendőben
— 1868. első felében — már a végsőkig fokozódva,
egészen felbillentette szép lelki egyensúlvát, és ő, az
öngyilkosság gondolatával foglalkozva, megtört hittel
már ott állott az örvény szélén. Ez időben a szegény
nagy beteg — kinek baját szívtúltengésben állapítot­
ták meg a doktorok — izgatott és zavart lelkiállapo­
tában a levelek mellett egyre-másra küldözte barátai­
nak a táviratokat, mikből az édesapám hagyatékában
200

huszonhét darab van. Minden kicsiség mód felett

izgatta akkor már a haldokló költőt: kőnyomatos arc­
képe kiadásának ügye, verseinek az Akadémiában
felolvasása, a „Virágregék“ kötetébe becsúszott sajtó­
hibák — ezek s efféle kérdések tárgyai ezeknek a
sokszor kuszáit szövegű sürgönyöknek. Egyikben —
a március 22-én keltezettben — könnyetfakasztóan
búcsúzik hűséges barátjától:
„...H aldoklóm . Fogadjátok lankadó karom öle­
lését, hülő ajkam csókját, lelkem áldását. . . “
S az aláírás: „Tompád — végórájában“.
A legutolsó sürgönyt azután — mely huszonnyol­
cadikul csatlakozik a csomóhoz — már nem Tompa
írta, hanem: özvegye. Ez a távirat 1868 július 30-án
kelt, s szószerint így hangzik:
„Aranynak, Szásznak — Akadémiánkban, Pes­
ten. — Felejthetetlen kedves férjem, fájdalom, ma ki­
múlt, megmérhetlen szenvedései után pihen csende­
sen! Tompa Mihályné“.
És a táviratlapra, a másoló-plajbásszal írt szöveg
alá — úgy látszik, a felvevő táviró-tiszt — tintával
ezeket a szavakat írta: „Omnes moriamur scd non
moriturus est ille“. (Mindnyájan meghalunk — ö azon­
ban nem fog meghalni. . .)
S két nappal a nagy költő halála után — 1868
augusztus 1-én — feketepecsétes ajánlott levélben,.
„Szász Károlynak, bizalmasan“ címzéssel, megérke­
zett Tompa posthuimus búcsúja, mely a tornaijai
postán július 31-én, a halál utáni napon adatott fel.
Hogy s mint történt ez, nem tudom, de úgy képzelem,
hogy e levelet a költő megírván (édesapámnak a borí­
tékra vezetett jegyzete szerint „valószinüleg még
junius 15. előtt“) — titokban rábízta valakire, hogy
halála után küldjék csak el.
Ezt a megható levelet érdekesnek tartom egész
terjedelmében közölni:
„Kedves, lelkemből szeretett Károlyom! Ha meg­
gondolom ama lelkedben élő nemes, egészen odaadó,
 201

mély és tiszta lángot, méllyel hozzám tartoztál egé­

szen; azt a sok türelmet, mellyel beteg testem s lelkem
iránt teher nélkül viseltettél; ama körülményt, hogy
irodalmi nevem, ha szabad dicsőségem fél-megalapí­
tója valál, hasonlíthatlan bírálataiddal, melyeket a
világ elé bocsájtál, szavalásoddal éppen úgy felhan­
golván, mint maga a mű, hallgatóidat: ha ezeket meg­
gondolom, büszke vagyok.
De mi az, azon édes boldogság mellett, melyet
lelkemhez közelléted, barátságod heve keltett lelkem­
ben, s jól esett tudnom, hogy egészen enyém valál.
Isten áldása legyen rajtatok, házatokon, családo­
don. Azon a te nemes lelkű, művelt és deli nődön, ki­
hez a kicsinyek is bizonyosan hasonlók, mint a fiák
hozzád.
Virágoztassa Isten élteteket. Fogadjátok vég­
búcsúmat, jobbom erőtlenülő szorítását, de lelkem
teljes hevét.
Hanva, 1868.
Végig örökké hived, barátod
Miskád<{.
.. . S most még néhány szót egy Tompa-emlék­
ről, mit én kaptam, kilenc esztendővel ezelőtt.
Ez az emlék: egv körülbelül háromdecis, hen-
geralaku metszett szép üvegpohár, fenéklapján Emlék
felírással, egyik oldalán babérágak között góth stilusu
T. M. betűkkel, a másikon lombos fa alatt a hit, re­
mény és szeretet jelképei: ia szentírás, kereszttel a
fedelén, — horgony és csókolózó galambpár.
Ezt az emléket Tompa Mihály pohara“ felírásu
keménytáblába fűzött néhány levél kíséretében kap­
tam, az én kedves Lőrinczy György barátomtól és író­
társamtól — ki ez idő szerint a Kisfaludy-Táns-aság
legfiatalabb tagjainak egyike. A levelek annak bizony­
ságai, hogy ezt a poharat a cseh-brézói Zahn-féle
üveghutában a hires üvegmetsző és opalizáló Panto-
esek, lengyel *menekült készítette a Nagy-Szuhán
lakott nemes Kovács-család két tagjának: Zsigmond-
202

nak és István-nak megbízásából, kik Tompával jó­

barátságban voltak, s ha a költő őket falujokban meg­
látogatta, mindig ebből a pohárból ivott. A pohár
Kovács István hagyatékából unokaöccséhez, Kovács
Alajoshoz került, ki azt Bodiczky Mihály, karaj-i
evangélikus papnak adta névnapi ajándékul. A pap
huszonöt évig kegyelettel őrizve a poharat, Lőrinczy-
nek kedveskedett vele, ki viszont hozzám, a Tompa
hű barátja fiához juttatta, emlékezetül a nagy költőre.
Én pedig hiven, áhitatosan, boldogan őrzöm.
 IV .

Gömöri levelek.
Itt fekszik lelőttem egy csomó megsárgult levél
— nem olyanok, amiket fákról sodort le az őszi szél,
de talán mégis hasonlók hozzájuk. Egy szerető, ne­
mes lélek egykor dús lombozatából szakadtak le ezek
a levelek, fiatal kézzel írva, több mint hetven évvel
ezelőtt — ma már papirosuk, betűik bezzeg meg­
fakultak.
Ezeket a leveleket boldog emlékezetű édesapám
írta, szíve választottjához, menyasszonyához, egyben
unokatestvéréhez, Szász Pofihoz, a később Iduna név
alatt ismert, korán elhalt költőnőhöz.
Nagy csomó levél ez, most csak néhány darabja
nyomán akarok egy-két emléket felújítani.
1850 elején édesapám — ki mint honvédtiszt
küzdött <a szabadságharcban, s Világos után álruhá­
ban bujdosott, el akarván kerülni az osztrák ármá­
diába való besoroztatást és aztán hónapokig Tiszá-
roffon, a Borbélyék vendégszerető házában rejtőzkö­
dött többed magával — innét Gömörbe került, Beje
nevű faluba, Szentmiklóssy Viktor úri házához, neve­
lőnek, az ifjú Szentmiklóssy Aladár mellé.
Egy évnél hosszabb időt töltött ezen a félreeső,
csendes, de szép helyen, (ahol a Szentmiklóssy-házban
valósággal családtagként tekintették. A környéken is
minden háznál nagyon szívesen és meleg barátsággal
fogadták őt, úgy is, mint a forradalom alatt (mert
szabadságharcunkat akkor mindenki így nevezte)
204

tüzes és harcias verseivel nevet szerzett fiatal költőt

(alig múlt húszesztendős), de — úgy is, mint a mél­
tán híres és tisztelt idősb Szász Károlynak, a nagy­
nevű enyedi professzornak, Vizakna lángszavu köve­
tének, majd Eötvös államtitkárának s a 48-as kép­
viselőház jeles tagjának fiát.
A gömöri előkelő birtokosok — akik igazi ma­
gyar nemes embernek módjára kényelmesen, uriasart
éltek, de arisztokratikus gőg, feszesség, vagy rátar-
tiság wem volt bennök — társaskörükben szinte felej­
tetni tudták vendégükkel, hogy milyen messze esett
szülőföldjétől, kedveseitől. Az erdélyi embernek kü­
lönösen nagy becsülete volt azon a vidéken — ám
az érzékeny szívű, költői lelkű fiatal nevelő mégis azt
sóhajtozta egyik levelében, hogy valahányszor csak
az előzékeny szívességnek és meleg barátságnak je­
leivel találkozott, mindig az a régi vers jutott eszébe:
„Jó emberek köszöntenek,
De mégis csak idegenek! . . . “
Nagy aggodalomban volt a szegény ifjú azon év
nyarán édesapja miatt — aki persze mint a nemzeti
mozgalmak egyik jelentékeny szerepvivője — a düh­
től tajtékzó osztrák uralom által kereset alá vétetett,
s bizony a legrosszabbra is el lehetett készülve. De
Haynaut akkor már, hatalma alkonyán, talán éppen
bukása fölött érzett dühében, kegyelmezési rohamok
szállották meg, s július elején huszonkilenc perbe­
fogott volt képviselő közül huszonöt akasztófára ítél­
tet egészen felmentett. Ez a hir édesapámat az első
pillanatban biztató reményre s jókedvre hangolta, de
— mint július 17-én Pólihoz intézett levelében írta —
csakhamar nyugtalanítani kezdte az a megfoghatatlan
következetlenség, hogy a nagyon kompromittáltak fel­
mentettek, a kevésbbé gyanúsítottak közül pedig ket­
tőt börtönre ítéltek. Félt, hogy a sors kiszámíthatatlan
szeszélye apját is az elítéltek közé sodorja. Azután
pedig hire jővén Haynau „cassiroztatásá“-nak — az
a gondolat kezdte gyötörni a szerető fiút, hogy hát ha
éppen kegyelmező mániája miatt lett kegyvesztetté a
 205

..„bresciai hiéna“, s utódja majd annál kegyetlenebből

fog elbánni a még el nem ítéltekkel, köztük a volt
„álladalmi titoknok“-kal is — mert akkor ilyen zengze-
tes címmel illették az államtitkárokat. (Ma már szá­
muk, ebben a csonka kis országban úgy megszaporo­
dott, hogy már csak ezért sem lehetne ilyen hosszú
címet adni nekik.)
Nemsokára azután — de amely idő kétség és re­
mény közt nagyon hosszúnak tetszett — idősb Szász
Károlynak megkegyelmeztek, ő t azonban annyira
megtörte a maga és családja rettentő helyzetéből folyó
aggodalom, s a gyötrelem szerencsétlen hazája sorsa
miatt, hogy ha elfoglalta is a marosvásárhelyi kollé­
giumban neki felajánlt tanári székel, — a Bolyai Far­
kas egykori mathematikai kathedráját — nem tudta
sokáig hurcolni az élet nehéz terhét, s aránylag fiata­
lon, nem is egészen 56 éves korában meghalt.
De bármennyire elfojtotta is a kényuralom a
nemzeti érzés lángját — a hamu alatt eleven parázs
izzott, amit sok minden jelenség mutatott. 1851 már­
ciusában azt emlegette édesapám egyik levelében,
hogy ott Gömörben az úri nők az azelőtti, magyar
pénzdarabokból összeállított karperecek helyett szép
kis lakattal ellátott csinos acélláncokat viselnek (a rab
ország asszonyai!) — a merészebbjei meg olyan kar­
perecét öveznek csuklójukra, amelyeken a pénzek he­
lyén a tizenhárom aradi áldozat arcképe van, kö­
zépütt pedig: egy halálfő.
Apám, a volt ifjú honvéd, legalább egy Kossuth-
vagy Batthyány-képet vágyott volna szerezni, de se­
hogyan sem tudott hozzájutni. „Ha Franc Jóskát ke­
resné az ember — írta azzal a keserűséggel, mely ak­
kor igazán érthető volt, az aradi tábornokok kivégez­
tetését meg nem akadályozó fiatal császár ellen — az
annyi van, mint a szemét. Még a szivar-pipám is a
Radeczky feje, mindennap azt füstölöm, bár igazában
is a füstre tették volna . . . “
1850 őszén ismételve vonultak át Bején császári
csapatok — s a cserepár tisztek, a letiport országban
206

és a maguk hatalmának érzetében pökhendiségükkel

és gorombáskodásukkal — miktől még a hölgyeket
sem kímélték meg — sok bosszúságot okoztak édes­
apámnak. De e jelenetek során örömben is volt része*
habár szintén nem keserűség nélkül. Egyik nap, az
óbester számára kvártélyt csináló katonák között egy
„besorozott“ volt honvédtiszt is érkezett, kiben édes­
apám egykori jó pajtására ismert. „Velem együtt volt
káplár, — írja — együtt lettünk tisztek, együtt tettük
le a fegyvert, szóval együtt éltünk jót és. rosszat. Azok
közül, kikkel együtt szolgáltam, ez volt az első, kivel
találkozám, és bár sírtam, őt a német ruhában látván,
mégis oly boldogan éreztem magam, hogy legalább
bajtársaim egyikével kezet szoríthatok . . . “
Bizony, csak ilyen szomorú örömeik voltak ak­
kor a szegény magyar ifjaknak! . . .
A besoroztatástól nagyon féltette édesapám leg­
idősebb öccsét, Róbertét is, aki úgyszólván gyerekfővel
vett részt a szabadságharcban — de akinek aztán va­
lahogy szintén sikerült elkerülni azt, hogy bele kény­
szerítsék a császár hadseregébe. Róbert — ki körül­
belül ötven esztendővel utóbb mint kereskedelmi mi­
nisztériumi nyugalmazott osztálytanácsos halt meg —
Erdélyben lappangott, s édesapám minduntalan kül­
dött neki üzenetet, Pólihoz írt leveleiben. 1850 tava­
szán Gömörben fantasztikus hírek terjedtek el E r­
délyről — hogy ott nagy belzavarok, meg ellenséges
beütések vannak — s édesapám e miatt nyugtalankod­
ván, Póli utján tudósítást kért Róberttól. De persze
efféle híreket csak úgy közönséges levélben továbbí­
tani nem lévén tanácsos, édesapám mindjárt a látha­
tatlan írás recipéjét is közölte.
„Róbert, mint nagy chemikus — írja (mert való­
ban olyan ezermesterféle ember volt mindig) — egy
kevés vízbe olvasszon fel annyi ammortiák-sót, meny­
nyit a víz megbír, abból egy tiszta új ludtollal írjon,
de ennél nem simább (vagyis kissé durva) papírra,
mert összefut, és jó tiszta nagy betűkkel. Azt szá­
radni hagyva, mint tiszta papirt a levélbe zárva el-
küldhetitek.“
 207

Azután zárjelben hozzátette: „Az ammoniák-sót

a specerájokban salamia névvel árulják, s egy gara­
sért 10 levélre is eleget adnak“.
Az ilyen láthatatlan írást aztán — mint ahogy
egy másik levelében jelezte — tűznél oly erősen kel­
lett melegíteni, hogy csak éppen meg ne gyűljön a
papiros — s akkor a betűk olvashatókká váltak.
De a közel jövőbe vetett politikai reménységét,
bizakodását mégis csak fekete tintával írta meg édes­
apám, a jó fordulatról mindig álmodozó, hiszékeny
lelkű fiatal poéta.
„Újon megindult a katonaság — írja 1850 novem­
ber derekán kelt levelében — s mind egyre vonul át
egy-egy csapat, de most mind Bécs felé mennek, mert
már kiütőfélben van a háború. Bár csak ránk, ma­
gyarokra is valami jó következnék belőle, ami nem.
éppen lehetetlen — legalább rosszabbul már nem igen
lehetünk. Mint a ló, amelyet abrak után szalmára fog
gazdája, tudhatja, hogy rosszabbul már nem igen le­
het a dolga, s mindig jobbat rem él. . . “
.. . így reménykedtek Magyarországban, a poli­
tikai elnyomatás keserves éjszakájában, hét évtized­
del ezelőtt. A hír persze nem bizonyult valónak, a re­
ménység korai, nagyon korai volt. . .
De azért mégis megviradt!
Oh mert minden éjtszakának — a leghosszabb-
nak és ia legsötétebbnek is: fényes pitymallat a vége!....
 V.

Nagykőrösi levelek.
Édesapámat 1851. őszén a nagyőrösi refor­
mátus gimnáziumba választották meg tanárul. Há­
rom erdélyi földije ajánlja az alig huszonkét esz­
tendős ifjú poétát, s volt honvédtisztet — ki időköz­
ben magánúton lelkészi képesítést szerzett — ,a tanári
katedrára, melyre iaztán egyhangúlag hívta meg a
fentartó testület. Az ajánlók egyike Mentovich Ferenc
volt — egykori nevelője Enyeden, s költőtársa, —
másika Jánosi Ferenc, aki a szabadságharc idején
Mentovichcsal együtt lőport meg gyutacsot gyártott
a honvédek számára, miért aztán a politikai elnyo­
matás idején gyanús szemmel is néztek reá az osztrák
uralom emberei. E két erdélyi jóbarát akkor már
egy év óta Kőrösön tanárkodott, s társaságukban volt
Vajda Dániel, Mentovich ipa, egykor — de betegsége
miatt csak rövid ideig — enyedi tanár, ki az ifjú
Szász Károly ajánlásában melegen csatlakozott Men-
tovichhoz és Jánosihoz.
Apám 1851 októberében foglalta el tanszékét, de
nem az irodalmit, melyre voltaképpen választatott
hanem a mennyiségtanit — mert az irodalmit áten­
gedte Arany Jánosnak, az akkor már híres költőnek,
ki annak az esztendőnek nyarán Geszten, a poétikas
lelkű Tiszia> Domokos mellett nevelősködött.
Az 1851 őszétől 1852 tavaszáig terjedő félév alatt
édesapám Nagykőrösről Erdélybe Szász Pólihoz, ké­
sőbbi feleségéhez intézett leveleiben a körösi élet sok
 209

érdekes mozzanatáról, sok kedves apróságáról emlé­

kezik meg.
Milyen különösen esik ma hallatni, hogy a tanár
uraknak — már egy kis mozgalom nyomán történt
fizetésemelés után is — csak évi 550 pengő forint volt a
járandóságuk. (A tanárok szerették volna a 600 pengőt
kiszorítani, volt is rá egy kis reménység — de végre
sem sikerült.) Ez az összeg bizony iákkor is kevés volt,
úgy hogy a szegény professzoroknak — hogy vala­
hogyan meg tudjanak élni — mellékfoglalkozás után
kellett nézniök, s vagy magántanítóságot vállaltak —
vagy, ami legtöbbjüknél könnyen ment, hiszen lite-
rátus emberek voltak — irodalmiiag dolgoztak.
A megélhetési viszonyokra vonatkozólag a leve­
lekből néhány érdekes adatot lehet felsorolni. Ami a
lakást illeti, édesapám Kőrösre kerülvén, Szentgyörgy-
napig csak legény-szállást bérelt — csinos, tiszta
udvaron, becsületes, csendes embereknél, világos,
tiszta szobát, melynek bútorzata egy három-fiókos
„kaszten“-ből (ez nem körösi, hanem erdélyi kife­
jezés) , egy könyvszekrényből, íróasztalból, ágyból,
fa-kanapéból, néhány székből, fogasból s egy tükörből
állott — s ezért az egyszerű kis szállásért, fűtéssel,
takarítással és „ágyvetésÉ‘-sel együtt hűt és fél hónapra
36, mondd: harminchat pengőt fizetett — s ami fő:
nagyon drágállotta, de — amint írta — „olcsóbban
becsületes szobát lehetetlen volt kapni“. Megjegyezte
azonban, hogy a nagyobb szállások aránylag olcsób­
bak, mert például jó három szobát, konyhával, speiz-
zal, istállóval, pincével száz pengőért lehetett kapni
egy esztendőre — még talán kerthasználatot is bele­
értve. Tavaszra azután ő, la Báthoryék örökölt telkén
lévő kisebb épületben kétszobás lakást fogadott,
mellékhelyiségekkel, évi nyolcvan pengőért — melybe
vitte azután fiatal hitvesét.
Persze, mint házasodni készülő embernek, cseléd-
kérdéssel is kellett foglalkoznia. 1852 márciusában írt
egyik levelében nagyon panaszkodik, hogy a cselédek
Kőrösön minden tekintetben szörnyű rosszak — lus­
ták, lopósak és kikapósak — és igen drágák. A körösi
Szász Károly: Emlékek. u
210

úriasszonyok — jó alföldi szokás szerint — maguk

szeretvén főzni, vasalni, enélfogva főzni tudó cseléd
ott nem is igen kínálkozott s ha mégis akadt: elkért
egy évre 120 forintot! Vajdáéknak — írja — olyan
cselédjük van, aki „mos és tüzet csinál, főzni a világért
sem tud, simítni sem (az erdélyieknél ez vasalást je­
lent), még amellett egyéb rossz tulajdonsággal is bir,
és a bére 78 forintra megy ..
Mindent összevéve: mégis csak Árkádia volt az a
régi világ — a miaihoz képest! . ..
Persze kedves tanártársairól is gyakran megemlé­
kezik a levelek írója. Ács Zsigmond kartársa jövetelé
nek azért örül, mert ennek a derék, művelt ifjúnak, >a
görög nyelv tanárának, — a későbbi Shakespeare-
fordító református papnak — igen sok szép és jó
könyve van, mindenféle nyelven, s így majd csak
eltartja őket jó darabig olvasmánnyal. — Hasonló
képpen örömmel várta jövetelét jó barátjának, Ober-
nyik Károlyinak, a már akkor neves drámaírónak,
később a Brankovics György című szomórújáték szer­
zőjének, — kit előbb már megválasztottak Debre­
cenbe, jogtanárnak, de azt az állást nem fogadta el.
De bizony a körösit sem — mert ugyaniakkor Kecske­
métre is megválasztották, az egyik classica-philologiai
tanszékre, s ő inkább oda ment.
Ám az egész tanári karniak fő-fő büszkesége,
mindannyiójuknak úgyszólván szemefénye természe­
tesen Arany János volt. A levelekben is többször esik
róla szó. Édesapám szinte szorongva várja, vájjon
elfogadjfa-e a Toldi írója a meghívást, s kap-e ő a Gö-
mörben hagyott kedves költőbarát helyett Arany­
ban másikat?! Nos hát — Arany egy darabig csak­
ugyan húzódozott és pedig miért? Mert — mint édes­
apám egyik levelében írjia — „oly szegény állapotban
volt, hogy az útiköltségre nem volt pénze . .
De aztán a nemes város megemberelte magát, ki­
utalványozták a már akkor is nagytekintélyű költő­
nek az utazásra szükséges összeget, sőt még szállását
is kifizették félesztendőre — s így Szialonta egykori
híres nótáriusa, most már professzori minőségben át­
 211

költözhetett családjával Nagykőrösre. Megérkezésük

után felesége és két gyermeke — a barna Laci, meg a
szőke Julcsa — Mentovichéknál töltötte az első éjsza­
kát, ő miaga pedig édesapám vendége lett. „Most e
percben — írja apám Pólikájának — éppen az én
hosszú pipámból füstölve, heverész az ágyon.“ „Mert
— folytatja — ámbár még az én kedves gazd-
asszonyom hiányzik, mégis tudok vendéget látni, mert
hiszen szobámban két ágy van, s miagamnak két rend­
beli ágyneműm, úgy hogy az én kedves Aranyomnak
stikkolt párnákkal és selyem paplannal szolgál­
hattam . . . “
Kedves epizód volt a körösi életben iái Tompa láto­
gatása. Az 1852 februárius 27-én kelt levél erre vonat­
kozó része így hangzik:
„A múlt héten igen kedves és örömteljes megle­
petés ért: Tompa Mihály, az én kedves Tompám meg­
látogatott. ő Arany Jánost személyesen eddig sohase
látta, de már rég olta leveleznek együtt. Arany is, én
is, leveleinkben kértük, hogy már most Kőrösön együtt
lévén, kerekedjék fel s látogasson meg, én különösen
is megírtam, hogy áprilisban ne jöjjön, mert akkor itt
nem leszek.“ (T. i. akkor készült esküvőjére.) „ő azt
válaszolta, hogy jól van, hát majd a nyáron eljő. Kép­
zeld meglepetésünket, mikor egyszer csak beállított.
Egyenesen Aranyhoz ment, ki őt nem ismervén, meg
akarta tréfálni, azt mondván, hogy Dunántúlról utazik
Pestre, s míg lovai étetnek, kivánt vele megismerkedni.
De Arany mindjárt sejteni kezdte 'a tréfát, s futtatott
utánam; míg én megérkeztem volna, addig már felfe­
dezte magát Tompa, s aztán vígan voltunk. Három
map mulatott nálunk, s ennél jobb napokat még nem
töltöttünk Kőrös városában . . . A nyáron kedves fele­
ségével együtt fogod őt megismerni, ki éppen oly
forma asszony, mint te vagy, tudniillik végtelenül
gyöngéd, szelid és kedves . . .“
A körösi társaséletnek — általános színmagyar
szokás szerint — nevezetes mozzanatai voltak a név­
napi összejövetelek. Erdélyben a névnap előestéjén
tartották a cécót, Kőrösön azonban a napján, s az
14*
212

üdvözlésre mindenki igen nagy súlyt helyezett,

mert — mint apám írta — 1852 januárius 27-én (a
Károly-nap előtti napon) — „aki itt valakihez el
nem megy névnapot köszönteni, azzal azt fejezi ki.
hogy ellenséges viszonyban akar élni“. így aztán az
ismertebb emberek nevenapján meg is indultak a
„kálvinista processziók“ — mint ahogy a kollégium
tanárai a névnapi felvonulásokat tréfásan nevezték,
s édesapám is, bár még csak néhány hónapja volt
nagykőrösi lakos, számított annyi vendégre, hogy —
mint levelében megjegyzi — el fog fogyni legalább
ötven szivarja. „No de én is eleget szívom a más szi­
varját, hadd szíjjá más is az enyémet“ — végzi ven-
dégszeretően kedves tfnegnyugvással.
...Ö tv e n szivar! Ma egész vagyon! S hiába van
ma egy gimnáziumi tanárnak sok százezer korona
havi jövedelme — bizony nem igen akad a szegény
professzorok között, aki ötven szivarnak névnapi
elfüstöltetését megkockáztathatná, anyagi helyzete
egyensúlyának vészes felbillentése nélkül.
Nem frázis hát a „régi jó idők“ irigykedő emle­
getése és visszakívánása. Ha csak 550 pengő volt is
a tanári fizetés, de tellett belőle névnapra 50 szivar
— mily pehelykönnyűségüek lehettek hát az akkori
idők anyagi gondjai a mai milliós fizetésű köz-
tisztviselők súlyos aggodalmaihoz és gyötrelmeihez
képest! . ..
 V I.

Iduna.
Iduna — egy ábrándos lelkű, kedves fiatal asz-
szonyka költői neve, mely név viselőjéről majdnem
egészen beteljesedett, .amit kora halála után költő-
férje írt róla, hét évtizeddel ezelőtt:
„Ne kapd föl nevét kósza hír —
Adj neki nyugtot, néma sír —
Fedezd be árny nyal, zöld berek —
Felejtsétek el emberek . . . “

A sír, a nagykőrösi szép, árnyas temetőben, meg­

adta a nyugalmat az ifjú kora ellenére is sokat szen­
vedett költőnőnek — az emberek pedig nem igen
érnek rá az élet nagy hajszájában emlékezni róla,
akinek — mint sírkövén az Arany János tollából szár­
mazó nyolcsoros szép versecske első szavai mondják:
„Egész teste fájdalom volt,
Egész lelke szeretet— “
Iduna, családi nevén Szemerjai Szász Polixéna
— Póli, mint ahogy családjában hívták — elsőfokú
unokatestvére volt és első felesége lett édesapámnak,
Szász Károlynak, a költőnek, a későbbi püspöknek.
Mondják, hogy nagyon szép, kékszemű, szőkefürtü
leányka volt. Két testvérhugát: Augusztát, aki Székely
Lajosné, utóbb Turóczy Adolfné lett, és Zsuzsánnát,
ki mint Wagner Frigyes özvegye, csak néhány éve
liait meg magas korban, Kolozsváron — mint kedves
214

nagynénéimet, én is jól ismertem, s mondhatom: gyö­

nyörű szép asszonyok voltak.
Ám a bájos Póli teste nagyon gyenge, törékeny
volt. Rövid élete úgyszólván folytonos betegeskedés­
ben telt el, s több más baja mellett valami különös,
hipnózisos idegbetegsége is volt, unit a német Mesmer-
ről, az állati delejesség tanának megalapítójáról, mes-
merizmusnak hívtak. Az ifjú Szász Pólira időnként
ébrenalvási állapot jött rá, minek érdekes bizonyságai
is maradtak: ilyen öntudatlan óráiban írt levelei,
mikre később nem emlékezett vissza. Egyik ilyen leve­
lében különösen érdekes, hogy maga utal benne arra,
hogy ő most nincs ébren, s talán egy fél fertály múlva
nem is fogja tudni, hogy írt. Olyanféle jövőbe-látásai
is voltak, mint amilyen egy halványkék kis papiros­
lapon e sorokban maradt fenn: „Ma, julius 20-adikán
volt utolsó Miágnesálmom, mert ma magnetizált az
Isten utoljára, hosszas időre, t. i. ha kémélők és vi­
gyázok lesznek erányomban. 1851. Póli, saját keze.“
Hogy általában mily végtelenül érzékeny, ideges
teremtés volt szegény, azt mutatja az is, hogy néha
az utcára sem mert kimenni, mert valami nagyobb
zaj, vagy akár harangszó is végtelenül fölizgatta volna.
Mikor 1852 tavaszán arról volt szó, hogy esküvőjük
után hogyan utazzanak majd Erdélyből Nagykőrösre,
— Póli egyik levelében arra kéri vőlegényét (az ő
„édes lelkét, Károlyát“), hogy fogadjanak inkább
valami fuvarost, de ne üljenek gyorskocsira, mert
annak trombitálását ő nem birja elviselni. S azt
is nagyon kérte, hogy lehetőleg „alház“-ban fogadja­
nak szállást, mert az ő gyenge lábainak nem való a
grádics. (Gondolom, Nagykőrösön akkor nem is igen
lehetett sok az emeletes ház.) Ezeket az utolsó levele­
ket meg azért írta plajbásszal Póli, mert — mint meg­
jegyezte — a pennia percegése is fájdalmat okozott
neki.
Szinte költői földolgozásra is alkalmas lenne a
Póli és unokatestvére közt már jóformán gyermek­
korukban kezdődött viszony, mely évek jmultán há­
zasságra vezetett, hogy aztán á szinte eszményien
 215

szép frigyet a Póli halála hamarosan megszakítsa.

Szász Károly 1844-ben, mint tizenötesztendős tanuló
fiú írja fennmaradt első levelét az ő szép kis unoka-
hugocskájához, ki akkor tizenhároméves csitri leányka
volt. E levél, úgy látszik, nyelvgyakorlat is akart
lenni, mert — német nyelven van írva. A levelezés
állandósult — mert az ifjak nem egy városban lak­
tak, apámnak Enyed, Pólinak Vizakna volt az otthona
— de az ábrándos szerelemnek persze akadályai is
támadtak. A leányka apja eleinte nem igen jó szem­
énél nézte a gyerekek rajongását, aztán jöttek a sze­
relmi perpatvarok, akadt más udvarló is, és a fiata­
lok — úgynevezett józan gondolkodást iparkodva
magukra erőszakolni — a szakítást is megpróbálták.
Ekkor írta édesapám „Menyasszony vagy, azt be~
szélik“ című szép és híres, de kicsit igazán kegyetlen
versét. De egymás iránt való érzésük erősebb volt
akaratuknál, s mikor apám, 1848-ban közoktatási
államtitkárrá kinevezett apjával Pestre költözvén, a
fiatalok egy álló esztendeig nem találkoztak és nem
leveleztek — ez a hosszú próbaidő csak fokozta szí­
vük szerelmét.
„Számtalan fájdalmas óráimban egyetlen viga­
szom a költészet volt, mert általa veled beszéltem“ —
írja az érintkezést újra fölvevő édesapám, elválásuk
évfordulóján, 1849 májusában, Pólinak. És a mély-
érzésű leány, eltépve egy, másoktól reáerőltetett isme­
retség utolsó szálát is, megindítóan kedves levélben
tesz azon év őszén szív szerinti vallomást az akkor
már volt honvédtisztként bujdosó kedves unokatest­
vérének, kivel való szerelmi viszonya igazán az égben
köttetett.
,,. .. Kezem reszket, fejem szédül örömömben,
hogy már valahára oly hosszas hallgatás után meg­
adta Isten érnem, hogy szólhatok hozzád, még pedig
az őszinteség legtisztább hangján mondhatom, hogy
szeretlek, hogy mindig szerettelek, hogy sohas-em tud­
talak téged nem szeretni..
Innét kezdve aztán nem is zavarja szívük szerel­
mét semmi, csak a szegény Póli gyengélkedése oko­
216

zott sok aggodalmat, fájdalmat, hűséges kedvesének.

De a gyenge testi szervezetben páratlanul erős lélek
lakott, s az életkedv sohasem hagyta el a kora her-
vadásra termett leánykát. Művelte szép lelkét, s ha
abbahagyta az akkor oly népszerű Körner gyujtó-
hatásu verseinek olvasását, sietett ki a kertbe violát
és rezedát vetni, mert hiszen — írta szíve bálványá­
nak, egy fehér selyemszállal összekötött, ma már
ugyancsak megfakult ibolya-koszorúcskával bélelt
levélben: „ha eljössz s nem lesz virágom, honnan
kötök számodra bokrétát? . ..
De az ábrándos Póli, mint régimódi magyar
nemesi család sarja — ha csak egészségi állapota
engedte — részt vett bizony a házi és gazdasági dol­
gok intézésében is. Szorgalmasan varrt, foglalkozott
a konyhában is, sőt nyáron elment a szomszéd faluba
kendermosatni (akkor még otthon szőtték-fonták a
menyasszonyok ,,estafirung“-ját), — ősszel meg részt
vett a mezőn a „törökbúza“ (vagyis kukorica) és a
„pityóka“ (vagyis burgonya) szétosztásában.
1852 tavaszán — április 15-én, husvét utáni héten
— volt az esküvő, s a fiatal pár (az asszonyka 21, a
férj 23 éves) a bérces Erdélyből átszekereziett a duna-
tiszaközi sík alföldre, Nagykőrösre - rövid boldog­
ságra, hosszú szenvedésre. Alig tizennégy havi, gyer­
mektelenül maradt házasság után — mely a költői
lelkű ifjú nőnek liliomhulláshoz hasonló hervadásá-
ból állott — Póli, kinek néhány szép, megható ver­
sét Iduna aláírással akkortájban közölte csak a
Divatcsarnok, a Hölgyfutár és a Szépirodalmi Lapok
— itt hagyta a földet. Utolsó öröme az volt, hogy a
halála előtti nap estéjén, megérkezvén hozzájok az
előfizetési ív, Tompa Virágregéi-re — édesapám fel­
írta rá haldokló felesége nevét. Ez boldoggá tette a
nagy beteget, ki bizakodva mondta, hogy mire a
kötet megjelenik, ő is meggyógyul, s egészségesen
olvassa majd a verseket. Néhány óra múlva a kedves
Iduna egészen meggyógyult — lelke, lerázva a ron­
csolt test nyűgét, szabadon szárnyalt az örökkévaló­
ságba.
 217

„ ... Mily szép iaz ily halál — írja édesapám

néhány héttel utóbb, hűséges barátjához és költő­
társához, Tompa Mihályhoz intézett levelében. Az
utolsó két órán kívül, midőn eszméletét elvesztve,
szólni nem tudva, az utolsó küzdésnek csak reánk
nézve kínos percei folytak, mindig vidor, lélek-éber
és erőslelkü volt. Azt a neme-fölötti erőt és türelmet,
mely hosszú kín jait egy szent vértan óságává emelte,
soha nem veszté el. Halála előtt néhány nappal írta
utolsó, szép költeményét — és mosolygott és könnye­
zett, mikor átnyujtá nekem. Szegény angyal, mennyit
szenvedett, s én hiszem, hogy mégis boldog v o lt. . . “
Igen szép a Tompa válasza erre a levélre. „Fele­
ségem keservesen megkönnyezte szegény elhunyt
kedvesedet, kiről nem hitte: hogy először és utószor
lássa néhány pillanatra“, — írja többek közt. Majd
így folytatja: „Igen meghatott bennünket azon körül­
mény is, hogy éppen halálakor tudtuk meg: hogy
Iduna ő volt. Szegény költői lelkű teremtmény! Beh
hirtelen elzengett élethárfáján az utolsó accord! Ne­
kem némi szomorú öröm, tudni: hogy élete utolsó
napjaiban mégis a tied volt, szeretted, ápoltad, el­
temetted — ebben mégis van némi szomorú költészet.
Nyugodjék csendesen . . . “
Még abban az évben — 1853-ban — megjelent
Pesten, Müller Gyula bizományában egy Landerer-éle­
néi nyomatott kis füzet: „Iduna (Szász Károlyné)
hagyományai“ címmel, mely Arany János e négy so­
rát viseli jeligéül homlokán:
„Mint álló csillagot
Nem láttuk az égen —
Fényesen ragyogott,
Oh de már estében . . . “

E kis gyűjteményben mindössze tizennégy köl­

temény van — „korán elnémult lant bájos dalai“ —
mint ahogy Iduna költőnő-társa, Majthényi Flóra
(akkor 16 éves ifjú lány, később a költő Tóth Kál­
mán felesége és Tóth Béla anyja) írta a kötetke meg­
jelenésekor édesapámhoz intézett levelében. Legszebb
2 18

és több anthológia nyomán a legismertebb a versek

közül az utolsó, a Tanítsatok című. Szegény Iduna L
A „lehulló levél“ és a „hulló csillag“ nagyon is korán
megtanították, hogy hogyan kell szépen, halkan, pa­
nasz nélkül meghalni. . .
„A sírkő aranyozott betűi oly szépen csillognak
ki a lombok közül, ha a délesti nap rájok veti sugá-
rait“ — írta Arany János, 1853 szeptember 1-én
Tompának, Iduna sírjáról szólva. A betűk aranya
azóta, gondolom, nagyon lekopott, mint ahogy elhal­
ványult emlékezete a szép Idunának, kinek egész
életrajza benne foglaltatik ebben ,a három szóban;
„szeretett, szenvedett, dalolt“. E sorokban igyekeztem
emlékét megújítani — hátha gyöngéd kezek a halha­
tatlan költő írta sorok betűit is megaranyozzák majd
azon a sírkövön, jeléül annak, hogy a kegyelet mégis
csak velejárója az emberi szívnek — akármennyi
önzés, hidegség és gonosz indulat van is a világon.
 V II.

Csiky Gergely.
Negyedik elemi osztályos koromban — mint a
budavári képezdei gyakorló iskolának vidékről nem
sokkal azelőtt felkerült növendéke — már nagy szin-
házbarát voltam. Ez különösen három irányban nyil­
vánult: rendszeresen jártam — havonként legalább
egyszer — színházba, a Nemzeti Színháznak a Vár­
színházban tartott előadásaira, — továbbá, — így
szerzett tapasztalataim felhasználásával otthon, a gye­
rekszobában, testvéreimmel s pajtásaimmal majd min­
den vasárnap színdarabot játszottunk, (leginkább:
szabadon, Jules Verne után) — s végül: lelkesen ol­
vastam albérletben az akadémiai pályázatokra érke­
zett darabokat, mikor t. i. édesapám résztvett a bíráló
bizottság munkásságában.
Eme bírálói műkedvelősködésem során, az 1874
—5-iki télen, különösen jó alkalmam volt a lelkese­
désre. A vígjátékra kitűzött Teleki-jutalomért ver­
senyző művek között volt egy, a Jóslat című, amely
egészen elbájolta már erősen a gimnázium felé törő,
majdnem tízesztendős lelkemet, s én ebből a kalligra­
fikuson másolt darabból délutánonként nagy tűzzel
szavaltam a szépen hangzó tirádákat.
Szerencse, hogy ez a Jóslat ott volt a pályázaton,
mert tizenegy versenytársa — mint ahogy »azt éppen
édesapám, mint bizottsági előadó — jelentésében
ugyancsak keményen pattogva megállapította: nem
220

érte el az irodalmi iszinvonalat, s erre a műre is, mint

viszonylag legjobbra, az úgynevezett „szégyenparag-
rafus“-t alkalmazta az Akadémia, Tóth Kálmán bi­
zottsági tagnak kedvezőbb megítéléséből fakadó kü­
lönvéleményével szemben. A Teleki-díj szabályai sze­
rint ugyanis a jutalmat minden esetben oda kellett
Ítélni, de az emlitett paragrafus megengedte, hogy ha
a legjobb pályamű is gyenge, jeligés levele ne bontas-
sék fel nyomban, hanem csak ha a szerző a lecsepülő
birálat után jelentkezik.
Ez március 19-én — mert akkor mindig Józisef-
napján történt a döntés, az alapító gróf Teleki József
emlékezetére — kihirdettetvén, a legközelebbi ülésen
már azt jelentette a főtitkár, hogy a birálat vesszejé­
vel megcsipdesett Jóslat szerzője a 100 aranynak át­
vétele végett jelentkezett, s hogy neve Csiky Gergely
— állására nézve temesvári teológiai tanár.
A következő idényben Csiky a Jóslat-tál bevonult
a színpadra. Szigligeti — akit egészen igaztalanul
mondottak önző és ármányom embernek — nyomban
szárnyai alá vette az új drámaírót, meglátván benne
az igazi hivalottságot. A sajtó, már csak azért is, hogy
üthessen egyet az Akadémián, ami akkor (vagy mond­
juk: akkoriban is) divatos mulatság volt, éppenség­
gel tüntetőleg pártul fogta az addig ismeretlen nevű
szerzőt. De tagadhatatlan, hogy a közönség figyelmét
is megkapta s érdeklődését lekötötte a Jóslat költői-
sége és komikuma. Rám, aki akkor egyes részleteit
könyv nélkül tudtam, igen nagy hatással volt a darab,
különösen a széphangu, gyönyörű megjelenésű Fele-
kíné-nek és Nagy Imré-nek szavalata, s Újházi-nak és
Szatmáryné-nak, meg Vízvári-nak bohókás szerep­
lése.
Gyulai, a kritika fő-fő tekintélye, nem volt a Jóslat
iránt olyan szigorú, mint az akadémiai bizottság —
de a darab mellett megnyilvánult hűhó mégis bosz-
szantotta, meg aztán az sem tetszett neki, hogy ez az
új szerző is ahhoz a drámairói-irányhoz csatlakozik,
amelynek művelői „itthon költött meséjüknek idegen
 221

országot keresnek“ — ahelyett, hogy vagy történel­

münkből, vagy társadalmi életünkből merítenék tár­
gyukat. De azért egészen igazságosan ítélte meg
Csikyt, fejlődését későbbi műveiben nem habozott el­
ismerni, s néhány évvel utóbb a társadalmi tárgyú
Proletárok drámai becsét már örömmel méltatta, ha
leszállítani igyekezett is az e darab -szokatlanul nagy
külső sikerének értékét.
Mikor a Proletárok, 1880 januáriusában szinre-
került, akkor én már Csikyt személyében is jól ismer­
tem — de egyelőre csak látásból. Az 1878 nyarán el­
hunyt Horváth Miháiy püspöknek, iá hires történet­
irónak helyére ugyanis 1879 februáriusában Gsiky
Gergelyt választotta meg a Kisfaludy-Társaság rendes
tagnak, s két héttel utóbb, a tisztújító ülésen mindjárt
másodtitkárnak. Ebbéli minőségében aztán persze
mindig ott ült az elnöki asztalnál, a társaság ülésein,
— miknek én már kis diákkoromban szorgalmas
látogatója voltam. Ott aztán sokszor megbámultam a
kövér másodtitkár bozontos üstökét, mely alól olyan
csodálatos gyorsasággal pattantak ki újabb és újabb
drámai gondolatok. Amikor pedig a Nemzetiben óriási
sikert aratott Proletárok felvonultak a Várszínházba
— ott is hatalmas tüntetést rendeztünk a már ritka
népszerűségnek örvendő szerző mellett, aki akkor
még papi ember lévén, nem jelenhetett meg a szín­
padon, mi azonban nem nyugodtunk addig, mig
páholya homályos hátteréből eiő nem lépett, s mélyen
meghajolva, meglebbenni nem láttuk hatalmas fürt­
jeit.
Néhány nappal a Proletárok zajos sikerű bemu­
tatója után tartotta meg székfoglalóját Csiky a Kis-
faludy-Társaságban, felolvasva uj darabjának igen
mozgalmas és mulatságos első felvonását. Muká-
nyi-ra, erre az azon év őszén szinre került vígjátékra
— melyben Szigeti József, Újházi és Vízvári remekel­
tek — még bizonyára sokan emlékeznek. De arra
már talán kevesebben, hogy mikor Csiky részletet
olvasott fel a Kisfialudy-Társaságban e darabból, an-
222

nak cime nem Mukányi — hanem Kukányi volt. A

névváltoztatás egy igazi Kukányi nevű ur kérésére
történt, aki a maga tisztes családi nevét óhajtotta a
színpadi kifigurázástól megmenteni.
Én Csikyvel már csak élete vége felé ismerked­
tem meg, Gyulai utján, kivel ő már akkor nagyon jó
barátságban volt. Gyulai, a szigorú, de igazságos kri­
tikus, kezdte jobban értékelni a nagyszorgalmu, he­
lyes irányban folyton haladó Csikyt — kinek vigjáté-
kai közül különösen a Buborékok-at szerette, — s
volt egy közös emberi gyengéjük, ami talán szintén
hozzájárult baráti viszonyuk erősbödéséhez. Nagy
Ínyencek voltak mind a ketten, igen szerették a jó
konyhát s az étvágy-gerjesztő különlegességeket. Én
is egy vacsoránál ismertem meg a Proletárok hires
költőjét. A vacsora a Ferencziek-terén levő Holz-
warth- (később Csalányi-) féle vendéglő külön szobá­
jában folyt le, hol Gyulai többször rendezett ilyen
irodalmi falatozást. Mikor én egyszer — 1888 ja-
nuáriusában — mint süldő versíró, édesapám kísére­
tében odakerültem, rajta és az elnöklő Gyulain kivül
Gsiky Gergely és Bérezik Árpád voltak ott. Lehet,
hogy volt még valaki, de nem emlékszem rá.
A beszélgetésnek egy részlete pedig különös ele­
venséggel cseng fülembe ma is.
A Nemzeti Színházban a Karczag Vilmos Hitves
című színművének bemutatására készültek, s a társa­
ság egyik tagja az új darab felől kérdezősködött az
akkor már dramaturgként működő Gsikytől. És ő
ilyenformán felelt:
— A darab nem valami különös. De külső ha­
tása zajos lesz, mert szerzője új ember, és a közönség
már csak kiváncsiságból is ki fogja hívni, s ha látja,
hogy milyen ifjú még, — innen a harmincon — nagy
melegséggel fog mellette tüntetni. Én tudom, hogy
szokott az lenni, hiszen — én is voltam kezdő és
fiatal! .. .
S ezzel kihörpintette pezsgős poharát — mert
bizony, a gourmand író urak pezsgőt iszogattak azo­
 22a

kon a kedélyes vacsorákon. (Hogy a pezsgőt akkor

ki fizette, arra már nem emlékezem.)
Édesapám leveles ládájában hét darab levél ma­
radt Csikytől, melyek mind a Ráth-féle illusztrált ma­
gyar Shakespeare-kradásra vonatkoznak, és pedig az
édesapám egyes fordításainak — az Othello-én&k,
Macbeth-ének, //. Richard-énak, Téli regé-ének és az
Antonius és Kleopátrá-énak — átengedésére, dara­
bonként 100, azaz száz forint tiszteletdíjért. A tiszte­
letdíj látszólagos csekélységén ne ütközzenek meg
esetleg nyájas, fiatal olvasóim, mert ha a száz pengőt
aranyparitás szerint valorizáljuk, körülbelül három­
millió jön ki, mai lesorvadt pénzünkben.
Az első levélnek külön érdekessége is van. Tud­
niillik, nem postás kézbesítette, hanem egy fiatal szi-
nésznövendék, kit a levélíró — a szinésziskola tanára
— mint küldöncöt, meg is nevez soraiban. Ezt az ifjú
muzs’aifit Csiky Gergely és tanártársai jól kioktatták,
kiművelték, mert — persze a mia,ga talentumától is
ugyancsak segítve — csakhamar ügyes színésszé fej­
lődött, majd a művészvilág egyik legkiválóbb képvise­
lője lett. Ma a Nemzeti Színház oszlopos tagja s egyik
büszkesége: Gál Gyula.
S a Proletárok szerzőjéről való eme kis megem­
lékezésemet hadd végezzem egy megrovással és egy
óhajtással. A megrovás a Nemzeti Színháznak szól,
mely nagyon, szinte tüntetőleg elhanyagolja Csikyt, —■
igaz, hogy drámairodalmunk többi letűnt nagyságá­
val is eléggé mostohán bánik. Csiky Gergely néhány
évtizeddel ezelőtt legünnepeltebb szerzője volt a Nem­
zeti Színháznak, és nem éppen ok nélkül. S ha gyor­
san feledésbe merülésének belső okai is vannak, —
ügyesen rajzolt alakjaiból iaz igazi drámai lélek sok­
szor hiányozván — mégis méltatlanság annyira sem­
mibe venni őt, drámairodalmunk egyik igen neveze­
tes fejezetének érdemes hősét, mint ahogyan azt, a
feladatait nem mindig teljesítő Nemzeti Szinház teszi.
Itt van a Proletárok, mindent összevéve, talán mégis
legjobb darabja Csikynek, melynek színei ha meg­
fakultak is, gondos, szeretetteljes rendezésben és elő­
224

adásiban azt hiszem ma is hatna. És itt van Márkus

Emília, színjátszó tehetségének teljességében — mily
kitűnő megszemélyesítője lenne ő a vértanú-özvegy
Szedervári Kamillának, kinek remekül jellemzett
alakját a magyar színpad egyik legfinomiabb művész­
nője: Prielle Kornélia formálta meg annak idején
olyan nagyszerűen.
Ennek az érdekes repriznek a jövő idényben —
Csiky Gergely drámaírói fellépése ötvenedik évfordu­
lóján — igazán sorát ejthetné a Nemzeti Színház,
melynek igazgatója — úgy tudom — nem is idegen­
kednék ennek taz óhajtásnak teljesítésétől. Az óhaj
pedig, azt gondolom, sokunké.*)

*) Az 1925. év ő s z é n fe lú j ít o t t a a N e m z e ti S z in h á z A pro­
letárokéi, K a m illa sz e r e p é b e n c s a k u g y a n Márkus Emiliá-vaL
 V III.

Jánosi Gusztáv,
A Franklin-Társulat sok jó könyve sorában mos­
tanában többször láthatunk apró kötetkéket, rózsa­
színű kemény papirosborítékban, mik innen-onnan
már egész kis könyvtárrá szervezkednek. Még pedig
nagyon érdekes könyvgyűjteménnyé, mert ezek a
könyvecskék igen sok remekművet tartalmaznak.
A mostanában kezemhez jutott egyik ilyen rózsa­
színű könyvecske Tennyson-nek, az angolok hires
„poéta laureatus“-ának néhány gyönyörű költemé­
nyét nyújtja — mik közül a két „Király-idill44-t Szász
Károly, a református püspök, az „Arden Enoch44 című
kis költői elbeszélést pedig Jánosi Gusztáv, a katho-
likuis főpap fordította volt le. E fordítások már ismé­
telt kiadást értek, minden irodalomkedvelő olvasó
előtt ismeretesek, de jól tette a derék kiadó társulat,
hogy, különösen ebben a bár szinte puritánul egy­
szerű, de mégis nagyon tetszetős formában megint
forgalomba hozta őket. Az ilyen műremekek, mint a
Tennyson versei, nincsenek A divat szeszélyeinek 'alá­
vetve és az épérzékü, meg ilfctft rontott Ízlésű embe­
reknek minden időben gyönyörűségére szolgálnak. És
mert ezek a kisded kötetek aránylag nagyon olcsón
vásárolhatók: közreadásuk igazán kulturális jó csele­
kedet számba megy, ami az izíés nemesbítése terén
bizonyára meg fogja hozni a maga gyönyörködtető
virágait és megtenni a maga lélektápláló gyümölcseit.
S zász K á roly: E m lékek. 15
.226

Ezt a kötetkét, amiről most szólok, ia Jánosi for­

dítása nyitja uneg. S újból elolvasva a holtnak hitt férj
visszatéréséről szóló szép és megható történetet —
lelki szemeim előtt fölmerül a jeles műfordító alakja,
s örömmel elevenítem azt föl e néhány sornyi töredé­
kes visszaemlékezésben.
Egy kis csomó levele fekszik előttem Jánosi
Gusztávnak, miket ő nagyrészt Veszprémből, szék­
helyéről, de Kenéséről isi, kedves nyaralójából inté­
zett édesapámhoz, kihez őt évtizedeken át tartott me­
leg és tiszteletteljes baráti viszony fűzte. Isten szolgái
voltak mind a ketten, s egyben mind a ketten a köl­
tészet fölként papjai. Különösen a műfordítás terén
találkoztak — a buzgó katholikus főpap (mint édes­
apám sokszor emlegette), a legtürelmetlenebb protes­
táns költővel, Milton-val foglalkozva, — a református
pap pedig a legkatholikusabb nagy poétát, Danté-1
tolmácsolva. De hát mindez — munkálkodásuk és
barátkozásuk — abban a régi boldog időben történt,
amikor nem felekezetieskedtek Magyarországon any-
nyit, mint manapság — ma, amikor pedig jobban
össze kellene tartani magyarságukban minden egy­
ház hiveinek, mint valaha.
Az első levél 1879-ben kelt, s egy műfordítás volt
hozzá csatolva, ezzel az utalással: „ . . . Küldi a ta­
nítvány mesterének . . . “ Ez a hűséges, meleg ragasz­
kodás valamennyi levélből kicsendül — mint ahogy
állandóan megnyilatkozik bennök az általánosan is­
mert kitűnő műfordító egyéniségének egyik nagyon
jellemző és nagyon tiszteletreméltó vonása: rend­
kívüli szerénysége. (Poétáknál ez, különösen nap­
jainkban, a ritkaságok közé tartozik.)
Szerénységében odáig ment a puritán lelkű Já ­
nosi, hogy mikor édesapám, 1898 végén, levélben kö­
zölte vele, hogy tagul akarja ajánlani a Kisfaludy-
Társaságba — Jánosi, december 18-án kelt válaszá­
ban többek közt iá következőket írta:
„...Beválasztatni a Kisfaludy-Társaságba, — egy
 227

sorban ülni irodalmunk sok jelesével, szép és nagy

megtiszteltetés volna reám nézve, nem tagadom. De
amint soha nem számítottam reá, úgy most, őszülő
fejjel, arra kell kérnem Méltóságodat, hogy rám nézve
oly megtisztelő szándékáról, melyről becses levelében
értesíteni méltóztatott, lemondani kegyeskedjék. Eb­
béli komolyan meggondolt eltökélésemet nem kicsi­
nyes tekintetek sugalták, s ha, amint biztosan remé­
lem, elhatározásomat Méltóságod kegyes figyelemre
méltatja, eggyel ismét szaporítani fogja tartozásai­
mat, amelyek fejében Méltóságodnak örökre lekötele­
zettje vagyok.. .“
De persze édesapám nem azért volt nyakais kál­
vinista, hogy feltett szép és bölcs szándékáról egy­
könnyen lemondjon. Nyomban írt újból Jánosinak és
sikerült is őt meggyőznie. Karácsony szent estéjén —
mélyen meghatva költőtársa meleg vonzalmának s
nagyrabecsülésének negnyilvánulásától — válaiszol
Jánosi az újabb levélre és — nehogy, mint mondja,
megbántsa pártfogóját: megadja magát, nem ellenzi
többé taz ajánlás tervét.
A választás 1899 februárius elsején történt. Já-
nosin kívül azon az ülésen lettek rendes tagjai a Kis-
faludy-Társaságnak: Alexander Bernât és Berzeviczy
Albert mint írók, Ambrus Zoltán és Szabolcska Mi­
hály mint költők. Az uj tagok legidősebbje Jánosi
volt, ki iákkor már élete hatodik évtizedének vége
felé ballagott, és — miután első versei székesfehér­
vári diák korában 1858-ban jelentek meg a „Tanodái
Emlék“ című kötetben: már éppen negyvenéves köl­
tői pályára tekinthetett vissza. E pályának reá nézve
mindenesetre egyik legszebb, legértékesebb emléke az
a buzdítás volt,, mit Arany Jánostól nyert, aki a
„Szépirodalmi Figyelődben készséggel adott helyet
az alig húszesztendős poétának. Első, ott megjelenő
eredeti költeménye — „A babiloni fogság után“ cím­
mel — érdekes emléke az 1861-ben politikai egünkön
feltűnt, de csakhamar elhomályosodott hajnali fény­
nek. A hazafiui reménység e versben persze még csak
15*
228

burkoltan mert megnyilatkozni, de bizonyára minden

olvasó megérezhette a rabságból szabadult zsidóság
örömében a magyarságnak szóló biztatást. S mikor
az ifjú költő — akit nemzeti érzésének erőssége kora
ifjúságától kezdve egész pályáján át jellemzett — a
jeruzsálemi templomról zengette, hogy:
Dicsőbb lesz, mint volt egykoron —
mindenki csiak az osztrák bilincsekbe vert szegény
magyar haza várva-várt szép jövendőjére gondolha­
tott. Most olvasva ezt a csinos verset, nem is kell a
hatvan esztendővel ezelőtti nemzedék lelkiállapotába
képzelnünk magunkat. Nem vagyunk-e úgynevezett
,függetlenségünk“ mai keserves korában ^megint
guzsbakötve, de aggodalmaink és szenvedéseink kö­
zött is nem él-e lelkünk mélyén most is a remény és
bizodalom, hogy Magyarország egykor még — a haj­
dani fiatal költő szavaival szólva: dicsőbb lesz, mint
volt egykoron . . .
Az eredeti1 versek hamarosan elhallgattak a
Jánosi Gusztáv lantján — melyen mindig a legemel-
kedettebb felfogás, a legnemesebb érzés, hazaszeretet
és istenfélelem nyert hangot — s költői tevékenysé­
gében a műfordítás lépett előtérbe. Ezt az „Arden
Enoch“-ot — melyről a mostani rózsaszínű kötetecske
kapcsán megemlékeztem, — pályája első szakaszá­
ban fordította le (ezért nevezi egyik levelében „fiatal­
kori bűnének“ — pedig fordítói erényei tündökölnek
benne), s 1870-ben a imaga költségén adta ki. Máso­
dik kiadásban aztán Gyulai vette föl az Olcsó Könyv­
tár népszerűvé vált füzetei közé. Most jól esik megint
találkoznunk vele.
Én személyesen — csodálatosképpen a politika
révén ismerkedtem meg Jánosival, édesapám egykori
barátjával, ő állandóan vidéken lakván, sohasem
volt alkalmiam vele találkozni, — de mikor 1910-ben,
a munkapárti országos hatalmas fellendülés során az
enyingi kerület kedves közönsége engem is belevitt —
minden tiltakozásom ellenére — a választási küzde­
lembe, — jelölti körutaimon benéztem a vármegye
székvárosába, Veszprémbe is, és ott többek között
 229

bemutatkoztam Jánosinál, kérve szíves támogatását

egyik-másik községem katholikus lakosságánál.
Jánosi akkor már tíz év óta címzetes püspök,
egy év óta a káptalan nagyprépostja volt. Ott foga­
dott a veszprémi vár méltóságteljesen csendes főpiapi
utcáján álló nagypréposti lakban, könyvekkel s mű­
tárgyakkal gazdagon díszített dolgozószobájában. Rit­
kán láttam nála megnyerőbb, rokonszenvesebb kül­
sejű embert. Ezüstfehér haja szinte ragyogott homlo­
kán, szelid kék szemei barátságosan tekintettek
aranykeretes pápaszeme mögül — s egész lényén
valami véghetetlen finomság ömlött el, úgy hogy ön­
kéntelenül is a francia regények és drámák előkelőén
szeretetreméltó abbéi jutottak eszembe. Olyan nyá­
jassággal, sőt gyöngédséggel beszélt velem, az újdon­
sült politikussal, mintha régen ismerne, ám ajkain
szelíd panasz kelt, a maga, addig mindig jól meg­
őrzött egészségi állapota ellen. Külföldről — hová
mindig nagy buzgalommal járt — kevéssel előbb be­
tegen érkezett haza, s úgy érezte, hogy vas egészsége
— mit kedves sportja, a balatoni vitorlázás edzett
meg a kenesei partokon, — már csak a múlt emléke.
Balsejtelme valóra vált — a következő év nyarán
már halála hirét vettem.
Ha igaz az, hogy az utolsó percben mint röpke
kép, az életnek valami régi emléke merül föl a hal­
dokló szemei előtt — akkor Jánosi Gusztáv azon az
utolsó nyári estén, mikor szemét rövid tusa után
örökre lehunyta — azt (az ifjú költőt láthatta emlékei
visszfényében, akinek vonásaiban a magáéira kellett
ismernie, s aki szelid lemondással, boldog remény­
séggel zengette — mint ahogy az az Arany János
lapjában éppen félszázaddal előbb megjelent egyik
eredeti versében olvasható:

Reményeimnek megrakott hajója

Széttört korán az élettengeren.
Egy kincsem lón csak a vésztől meg óva:
BizcJmam benned, édes Istenem . . .
230

Ez a nemes, magasztos lélek halhatatlanul él e

földön is műveiben. Méltó szép emléket állított neki
Perényi József, a buzgó irodalomtörténész, Jánosi
Gusztáv c. érdekes monográfiájában, melynek egy, a
Jánosi-családtól nekem dedikált példányát kegyelet­
tel őrzöm. De a melegérzésü költő-pap kedves képe
kitörülhetetlenül él szerető, hálás szivem mélyén is.
 IX .

D obsa Lajos centénáríuma.

1879-ben, ia rettenetes árvíz által rombadöntött
Szegled károsult népének fölsegítéséhez a Kisfaludy-
Társaság is hozzá kívánván járulni, Árvizkönyv cí­
men vaskos kötetet adott ki, mit Szász Károly — a
későbbi püspök — szerkesztett, a Társasáig rendes és
levelező tagjainak e célra áldozatkészein felajánlott
mimikáiból.
Szász Károly Dobsa Lajos-1, a jeles drámaírót, a
Lydia című társadalmi irányregény szerzőjét, kinek
tollából sok költemény s politikai és egyéb cikk is
látott napvilágot, szintén felszólította a közreműkö­
désre, mert Dobsa 1862 óta tagja volt a 'Kisfaludy-
Társaságnak is.
Dobsa akkor már •— könnyen sértődő, érzékeny
természeténél fogva sokakkal összeütközésbe kerül­
vén, s magát különösen a Nemzeti Színház részéről
mellőzöttnek érezvén, régen visszavonult az irodalmi
közélettől, vissza a politika Heréről is, melyen mint
balközépi képviselő, szintén szerepelt néhány éven
át, — s biharmegyei birtokán, a kis Kosgyán falu­
ban élt, családja körében, csöndes magányban. A fel­
szólításnak azonban engedett, s mint elsősorban
drámaíró, persze színművet ajánlott fel az Árviz­
könyv számára. A mű az L István király című öt-
felvonásos szomorujáték volt.
Ez ügyben levelezés folyt közte és a könyv szer-
232

kesztője közt, s Dobsa öt levelét — édesapám ha­

gyatékából — kegyelettel1 őrzöm. E levelek egyik
érdekes passzusa, hogy mikor Dobsa megkapta az
Árvizkönyv díszpéldányát, s nagy méltánylással /em­
legette annak „gyönyörű kiállítását“ — ezt a megjegy­
zést tette: „Nem tudom miért? De az egész engem
Pompéjira emlékeztet — hamu nélkül“.
Ám ezt a reflexiót talán inkább csak a maga
darabja válthatta ki leikéből, mert azt csakugyan sok
évvel előbb irta, s még 1861-ben adatta elő a Molnár
György igazgatása alatti budai Népszínházban! —
miután a Nemzeti Színházzal, hol addig több darabja
került színre, kissé összekülönbözött — s így erre a
poros súgópéldányok közül kiásott régebbi kéziratra
némileg csakugyan ráillett a „Pompéjiszerüség“-féle
megjelölés.
István király-1 tíz évvel utóbb — 1890-ben —
mégis előadatta a Nemzeti Színház, — s további har­
minc év múlva — 1920-ban *— a nemzetgyűlés meg­
nyíltának alkalmából, ünnepi előadás keretében —
nem valami nagy sikerrel — felújította.
Dobsa a dráma terén a komoly és a víg fajtát
egyaránt művelte. Történeti tárgyú szomorujátékai
közül legismertebb s tagadhatatlanul legkülönb — az
féírdekesen romantikus Guttenberg és a figyelemre­
méltó koncepciójú Attila és Ildikó mellett — a IV.
László, melynek nemcsak irodalmi értéke van, ha­
nem színpadi hatása is nagy volt, niem csupán Íratása
idején, az ötvenes — és versekbe szedése után — a
hatvanas években, hanem későbbi felújításakor,
1891-ben is. A Nemzeti Színház most is elővehetne, —
fő női alakjában, a nekibőszült, ledér kun Eduában
érdekes szerephez juttatva valamelyik elsőrendű mű­
vésznőjét.
A Kamara Színház pedig bátran felújíthatná az
Egy nőy kinek elvei vannak című kétfelvonásos víg­
játékot, amely pompásan perdülő kis darab a francia
anyától — Du Bois Amelietől — született, s írásai­
ban is franciás modort csillogtató Dobsának legsike-
 233

Tültebb vigjátéka, mert a bár magasabb stílusra tö­

rekvő, s egyébként szintén nagyon jó ötletből kiinduló
Vígjátéktárgy mesterkéltebb alkotás, az életigazság­
nak nagyon feltűnő hijjával.
Az Egy nő, kinek elvei vannak c. darabot a Vár­
színházban negyven és egynéhány esztendővel ezelőtt
még én is láttam, s kitűnő előadásán pompásan mu­
lattam. Helvey Laura, a finom társalgásnak szinte
utolérhetetlen művésznője, adta a darab komikai hős­
nőjét, az első házassága során csalódott fiatal özve
gyet, ki elvül tűzi ki az újabb házasság kerülését, de
mikor megtudja, hogy kikosarazott kérője — kit
titokban nagyon szeret — cselből öngyilkosságra ké­
szül: elveinek szegreakasztásával boldogan nyújtja
kezét imádójának. Ezt a szerelmes ifjat Náday Ferenc
játszotta pompás routine-nal és eleganciával, — la da­
rab legjobb alakját, a páciens nélküli mulatságos ifjú
doktort pedig a pézsgőkedélyű, felejthetetlen Halmi
Ferenc.
Hogy Dobsa mennyire rajongott a színpadért,
azt nemcsak mint termékeny színműíró mutatta meg
tizennyolc darabjával. Gyermekkorától kezdve, mint
műkedvelő, úgyszólván folyton játszott, majd a vidé­
ken egy évig forma szerint szinészkedett, s 1844—
1846-ban vendégként többízben föllépett a Nemzeti
Színházban is, Szigligeti Két pisztolyában, Bájkerti
szerepében, a Legjobb az egyenes út és a Garrick
Bristoléban című, akkortájban divatos darabokban; s
utoljára a Falura keli mennie című vígjátékban.
Ma, október 6-án, századik évfordulója van annak,
hogy Dobsa született. Ha nem tartozott is a legnagyob­
bak közé — nem kerülhetvén bele a Beöthy Irodalmi
Kis Ttikré-be sem — lelkes buzgalommal és időn s
enyészeten eleddig diadalmaskodó néhány művével
mégis szerzett elég érdemet arra, hogy centénárhima
mellett ne haladjunk el egészen szó nélkül, hanem újít­
suk föl emlékezetét. Ö a szabadságharc után bekövet
kezett politikai elnyomatás szomorú korszakának
egyik legtevékenyebb írója volt, — s abban az idő­
234

ben, mikor a hazafias érzés ébrentartására irányuló

jszent hivatáson kívül, a felburjánzott sok szertelen­
ség között a tónus finomítása s az ízlés nemesítése is
fontos feladat volt a magyar irodalomban: műveltsé­
gével, felfogásával s külföldi jeles példákon palléro­
zott ízlésével nem csekélylendő szolgálatokat tett.
Méltó, hogy idegen uralom alá került területen
lévő sírjára legalább gondolatban letegye a hálás haza
az emlékezés örökzöldjének egy szerény levelét.
 Apróságok Beöthy Zsoltról.
i.

Nagy emberek egyéniségének rajzát az általáno­

san isimért körvonalak mellett sokszor rendkívül érde­
kesen egészítik ki azok az apró, intim vonások, amik
csak a mindennapos bizalmas érintkezések alkalmá­
val figyelhetők meg.
Beöthy Zsolt — a maga lelki alkatának rend­
kívüli elevenségében és színességében különösen azok
közé tartozott, akiknek szellemi képe valósággal
csonka maradna ez apró vonások nélkül, melyek
talán jelentékteleneknek látszanak, de voltaképpen
igen jellemzőek — s gondolkozásának és felfogásának
irányát kitünően éreztetik és magyarázzák. Kívánatos
lenne tehát, hogy emlékének minél bensőségesebb
ápolása és megőrzése érdekében minél több adatot
hordjanak össze barátai és tanítványai — akik kü­
lönben igazában egy sereget alkottak, mert aki őt
barátként szerette, az egyben mesteréül is vallotta s
tanult tőle, minden beszélgetés alkalmával, — aki
pedig forma szerint is tanítványa volt az iskola, az
egyetem padjain: azt ő a baráti szeretet erejével von­
zotta és csatolta magához.
Beöthy Zsolt — a padrone, mint intimusai egy­
más közt nevezték — amellett, hogy egyike volt a leg-
tudósabb embereknek, kinek ritka tehetségét óriási
tanultság és nagy világlátottság támogatta — igazán
társaságba való, szinte pezsgőkedélyű ember volt, ki
tréfát érteni és élvezni s tréfát csinálni is pompásan
236

tudott. Ha elemében volt: kedve néha egészen diákos

pajkosságig emelkedett s a legpaprikásabb adomákon
is úgy tudott mulatni, hogy öröm volt nézni.
A baráti érzést különösen nagyra tartotta, s pél­
dául a Kisfaludy-Társaságban minden alkalmat föl­
használt annak hangoztatására, hogy ez a Társaság
baráti körből keletkezett — a Kisfaludy Károly leg­
bensőbe jó embereinek kis csoportjából — s e baráti
érzés ápolása egyik legszentebb hagyomány kell hogy
maradjon a Társaság kebelében. Es ő ezt nemcsak
mondta, hanem e felfogás szerint gyakorolta is elnöki
tisztét, a jóbarát hangját használva :az elnöki szék­
ből, még a zárt üléseknek sokszor heves vitáiban is.
Viszont önkéntelenül is vezérnek mutatkozott a fehér
asztalnál is, azokon a régi, kedves vacsorákon, melye
ken a forradalomelőtti szép időkben a havi ülések
után tizen-tizenketten összejöttünk, s Beöthy Zsolt
vitte mindannyiunk gyönyörűségére — hol fölöttébb
tanulságosan, hol rendkívül mulatságosan — a szót.
Ezek a vacsorák néhány év óta elmaradtak — hiszen
szegény írók jövedelmei nem emelkedtek a vendéglői
árak arányában, — de pótolták őket a budai Auróra-
beli kedves uzsonnák, melyeknél a társalgás közép­
pontjában megint csak a Zsolt bácsi elbűvölően
kedves egyénisége állott.
Volt Beöthy Zsoltnak néhány baráti háza, ahol
hetenként egyszer ebédelni szokott, egészen szűk kör­
ben. Az utóbbi években többször voltam vele együtt
boldogult Wodiáner Arthur közös barátunk Nagy
János-utcai szép otthonában, hol szombat volt a
„Beöthy-ebéd“ napja. Wodiáner két kedves menyecske-
Jányát — Kánitz Vilmosnét és Lefébre Richardnét —
szinte atyafiságosan meleg érzéssel szerette a szere
ietreméltó „Beöthy bácsi“, aki nemcsak a kellemes
társaságot s a szellemes csevegést, hanem a jó ebédet
is nagyszerűen tudta élvezni. Igaz, hogy mindig egy
kis sósav bevevésével kellett a pompás étvággyal el­
fogyasztott ebédet végeznie és ellensúlyoznia, — de ez
a háttérben fenyegetőző sósav nemcsak nem ijesztette,
hanem óvatossá sem igen tette, ö mindig pazar ada­
 237

gokat vett ki abból a különlegesen kitűnő töltött­

káposztából, amely a Wodiánerék egyébként is remek
konyhájának egyik fő-fő ékessége gyanánt sokszor
került asztalra, s melynek készítési titka — ha ugyan
jól meg tudtam jegyezni — abban állt, hogy a káposz­
tát nem savanyították, s főzés közben állandóan tej­
föllel locsolták. (Ezért ijedt meg a tejföl árának mai
index-száma mellett a feleségem, mikor javaslatot tet­
tem e jóféle ételnek itthon is műsorra tűzése iránt.)
És a komáromi születésnapi hal-ebédek szeptem­
ber 4-én, 30—40 vendéggel a Beöthy szép kert köze­
pén álló kedves tuszkulánumában, hol ha reggel végig­
néztük a terítékre került óriás halakat: szinte el-
szörnyedtünk arra a gondolatra, hogy nekünk ezt
mind meg kell enni! S az igazi szörnyűség az lett,
hogy az az óriási mennyiségű hal — közte több cápa­
nagyságú harcsa és hatalmas ponty — rendesen mind
elfogyott. Hejh — nem is jó ezekre az időkre gon­
dolni, mert keserves szomorúság fogja el a szívemet.
Nincs már meg a komáromi ház gazdája — nincs
meg már maga Komárom sem, a Zsolt bácsi kedves
városa — ,,gyermekreményi s vágyai tanyája“ - -
melynek elvesztése rettenetes sebet ütött az ő érzé­
keny lelkén! . . .
De ha Beöthy Zsolt modorának páratlan nyájas­
ságáról, természetének barátkozó vonásáról szólottám
— a kép teljessége és igazsága érdekében hozzá kell
tennem, hogy Beöthynek nagyon határozott nézetei
voltak, a maga felfogása mellett keményen kitartott,
s nem csinált belőle titkot, ha népszerűsége rovására
ment is a dolog.
Az utóbbi évek forrongó közhangulatában sok­
szor fejtegette előttünk, baráti körben, hogy ma
háromféle irodalom van Magyarországon.
; Az egyik: az az alapjában véve sem nem erköl­
csös, sem nem hazafias hypermodern irodalom, amely
külső formáiban néha talán eleget igyekszik tenni az
erkölcsi felfogás és a nemzeti irány követelményei­
nek — de lényegében nem erősíti, hanem rontja — a
néha talán gonosz szándék nélkül, de sokszor egye-
238

nesen rosszhiszeműen aláássa az erkölcsi és nemzeti

alapot, amely nélkül komoly, tisztességes litteratura
— mint nemzetfönntartó tényező — el sem képzel­
hető. Érezte és hirdette is Beöthy Zsolt, hogy ennek
a nyálkás nyelvű, szenvelgő stilusú, léha irodalomnak
nemcsak nagy, hanem fő része volt Magyarország
pusztulásában, mert ez készítette elő a lelkeket a for­
radalomra, ez mételyezte meg a közönség érzés- és
gondolatvilágát. *
A másik irodalmat Beöthy a hazafias szólamú
handa-bandázókénak mondta, akiknek szája és tolla
mindig csakúgy habzik ia nagyhangú ikijelentésektől,
a tetszetős, ám üres frázisoktól — de akik igazában
nem a komoly munkát, nem a valódi konszolidációt
képviselik, s akikre szóról-szóra ráillik Arany János
egykori keserű panasza:
„Mennyi száj hős, mennyi lárma,
S egyre süllyed a naszád..
A harmadik irodalom — az igazi. Amely erkölcsi
felfogás tekintetében Gyulai-val azt vallja, hogy ha az
irodalom nem is az elvont erkölcs rajza kell hogy
legyen, de nem is az erkölcstelenségé, — s nemcsak
az immorális, hanem az amorális felfogástól is távol
áll. Nemzeti szempontból pedig világért sem merül
ordító „hazaffy“-askodásba — ám azért nemcsak
fönntartani, hanem fejleszteni is igyekezik a nemzeti
lelket.
Nálunk — mondotta el-elboruló arccal Beöthy —
a léha és a handa-bandázó irodalomnak is sok „hőse“
van. De eleven tekintetű szemében láng látszott lá ­
gyulni, ha arról beszélt, hogy az igazi kultúra, az
igazi komoly irodalom mégegyszer meg fogja men­
teni ezt az örvény szélén tántorgó, szerencsétlen nem­
zetet.
 IL

Beöthy Zsolt — akihez fogható kizárólagosan

'irodalmi ember ő előtte a nagyok közül talán csak
Gyulai, Toldy és Kazinczy volt, — a napi politikába
sohasem avatkozott, s ezt az előnyét is igazi esztéta
érzésének köszönhette. Hogyan is lehetett volna csak
elképzelni is, hogy a finom ízlésű, érzékenylelkű, igazi
litterátus ember, Beöthy Zsolt — akár tollal, akár
szóval, akár mint cikkíró, akár mint szónok, bele­
avatkozzék azokba a szószátyárkodásokba és szemé­
lyeskedésekbe, azokba az ármányokba és gyűlölködé­
sekbe, amelyek a napi politika küzdelmeiben igazán
oly mindennapiak.
' Természetesen, erős politikai érzése volt neki is
— nem hiába ősmagyar nemesi család sarja volt, —
de ő a politikát csak mint a nemzeti közérdek áldo­
zatos szolgálatát tekintette és becsülte, s gyakorolta.
Tisza Istvánhoz nemcsak a gondolatok közössége, s
a felfogás azonossága, hanem az eszmények és az
érzések egyformasága is fűzte. Amilyen különlegesen
irodalmi ember volt Beöthy, olyan kizárólagosan poli­
tikai egyéniségnek volt mondható Tisza. De mert
mindkettőjüket a szép és nemes iránti érzék és a nem­
zet jól felfogott érdeke vezette közéleti munkálkodá­
sában: végső céljaikban, sőt sok tekintetben már tö­
rekvéseik formájában is találkoztak. Nagy író nem
is lehet el a nemzet legfontosabb életszükségletei iránti
(érzék nélkül — s nem igazi államférfi, aki nem vet
számot — különösen nálunk — a nemzeti irodalom
jelentőségével.
240

! így került össze Beöthy Zsolt Tisza Istvánnal —

így került bele Tisza a Kisfaludy-Társaságba, s leg-
gyászosabb tragédiánk nyomán Beöthy a Tisza-emlék-
bizottság elnöki székébe.
Sohasem felejthetem azt a minden lesújtó keser­
vében is oly fölemelően fenséges pillanatot, mikor
Beöthy Zsolt a Kisfaludy-Társaság zárt ülésén elpa-
rentálta Tisza Istvánt. Néhány iszó volt az egész — de
hbban a pár szóban mennyi fájdalom reszketett, és
mégis milyen reménykedés csillogott — mennyi szép­
ség és mennyi igazság tündökölt! Csak emlékezetből
írom, de azt hiszem, mégis híven idézem szavait:
„Tisza István társunk meghalt, s ezzel szellemalak já-
nak képe bevonult a mi szívünkbe és a történelembe.
'Hiszem, hogy e két kép nem fog különbözni egy­
mástól“ . . .
Mikor pedig a Tisza-Bizottság — a nagy férfiú
emlékének ápolása végett — megalakult, s Beöthy
Zsolt lett a bizottság elnöke: ő volt abban a tisztes
testületben egyike azoknak, akik a Tisza-kultuszt
elsősorban irodalmi eszközökkel kivánták szolgálni,
és pedig a legtermészetesebb és leghatásosabb módon,
úgy, hogy minél előbb tétessenek közzé Tisza István
munkái: beszédei és tanulmányai, levelei és följegv-
zései — hogy minél jobban belevitessenek a köz­
tudatba és közfelfogásba, a közérzésbe és közhangu­
latba azok az eszmék és gondolatok, azok az érzések
és ideálok, amelyek Tisza István agyát foglalkoztat­
ták és szívét hevítették.
, Élete utolsó őszén, a Tisza-Bizottság egy ülésén
nem minden meghatottság és nem minden büszkeség
nélkül mondotta Beöthy, hogy e bizottság elnöki tisz­
tének reá történt ruházását élete legnagyobb tisztes­
ségének tekinti.
Ha már így Beöthynek a politikával való vonat­
kozásairól szólok, — hadd örökítsek meg egy igen
Lnulatságos és nagyon jellemző esetet, — melynek
viszont szintén vannak irodalmi vonatkozásai.
Mikor 1910-ben a nemzet a csúfosan levitézlett
koalícióból alaposan kiábrándulván, és vezéreinek
 241

magyhangú kijelentéseitől s a csoportok rút veszeke­

désétől valósággal megundorodván — a nemzeti mun­
kapárt kezdett ritka megértés és népszerűség jelei
között előnyomulni: a főváros VII. kerületében, hol
Beöthy az Erzsébet-körúti Newyonk-palota negyedik
emeletén lakott, két jelöltje is volt a képviselőválasz­
táson a munkapártnak: Márkus József, az egykori
népszerű főpolgármester, ismert író- és művészcsalád
tagja, és Eötvös Károly, a „vajda“, a híres kriminá-
lista, aki maga is ugyancsak népszerű író volt.
A választás napján Beöthy Zsolt — ki ezt a kis
történetet maga beszélte el nekem, nem is egyszer —
összetalálkozott Goldzieher Ignáccal, a jeles orientá-
listával, kivel nagyon meleg baráti viszonyban volt,
s kit Európa egyik legnagyobb tudósának tartott.
Goldzieher azt persze tudta, hogy Beöthy testestől-
lelkestől munkapárti, — az volt akkor az igazi komoly
intelligenciának legnagyobb része —i de azt nem tudta,
s nagyon kíváncsi volt rá, hogy a két munkapárti
jelölt közül vájjon melyikre szavaz a nagy irodalmi
vezér? i
Kérdésére aztán megmondta Beöthy, hogy: Eöt­
vös Károlyra.
— Ahá, — felelte Goldzieher, — bizonyosan
azért, mert Eötvös íróember?!
— Nem, — viszonzá Beöthy, — hanem az álta­
lános választójog miatt, ami nem kell sem testemnek,
sem lelkemnek.
— Igen ám, de az általános választójognak
támogatását mind a két jelölt Ígéri — mondotta Gold­
zieher.
— Az igaz, — felelte Beöthy, á nála szokásos
hamiskás szemhunyorgatással, — de Eötvös Károly-
ban bízom, hogy nem fogja megtartani ezt az Ígé­
retét.
Hanem azért mégis Márkus József lett a kép­
viselő.
(1 9 2 2 )

S zász K ároly: E m lékek. 16

 A budai Auróra.
i.

A jó öreg Buda egyik különösen kedves, csöndes

részén, a Városmajor-utcában, a 12. szám alatt, van
egy földszintes, szép, úri családi ház, amely volta­
képpen a kitűnő államférfi Horánszky Nándor ha­
sonló nevű, derék unokájának, a Horánszky Lajos
fiának tulajdona, kire anyai nagyapjáról, a szintén
méltán híres báró Schwartzer Ottóról, a főváros tu­
dományos, társadalmi és községi életében oly jelen­
tékeny szerepet vitt, és európaszerte is ismert kiváló
orvosról szállott.
Ebben a házban Magyarország igen sok híres,
nagy embere megfordult már, s még a külföldről is
volt néhány hónapon át nem kisebb lakója, mint
Mommsen, a híres német történetíró, aki akvinkumi
régiségek után kutatva, időzött remek fekvésű fő­
városunkban, s az ő általa feltárt egyik római fel­
iratos kő oda is van falazva annak a városmajor-
utcai úrilaknak tágas, szép kertjében álló egyik fila-
gória oldalába.
E házban minden szerdán délután — hacsak
nincs éppen a Kisfaludy-Társaságnak ülése, ami
minden hónapban egyszer megesik — egy nem-
hivatalos jellegű, de annál kedvesebb és fesztelenebb
irodalmi társaság ülésezik, pompás uzsonna és kedé­
lyes pipaszó mellett — a pipát ugyan Regalia Media
és Memphis pótolván «— s ez a Budai Aurora Kör.
 243

A száz esztendővel ezelőtti pesti Aurora-Kör ne­

mes érzés- és gondolatvilága látszik ebben a budai
baráti társaságban felújulni. Amannak a nagyművelt-
ségü, biztos ítéletü, irodalmi ízlésű Bártfay László
volt a gazdája, — emezé a hasonló jelzőkkel ékesít­
hető Horánszky Lajos, kiről talán ma sem sokan tud­
ják Magyarországon, hogy irodalomtörténetírásunk
egyik igen értékes termékének, az új adatokban és
új szempontokban egyaránt gazdag „Bacsányi János
és kora“ című nagy munkának érdemes szerzője. A
régi Aurora iszellemi vezére maga Kisfaludy Károly
volt, a mester, — az új budai Aurorának — fenn­
állása, vagyis 1919 nyara óta a múlt év végéig: Beöthy
Zsolt, ki a szeretetreméltó egyéniség személyes hatása
tekintetben vetekedett Kisfaludyval.
A szót persze hogy Beöthy Zsolt vitte szegény,
míg csak a betegség ágyba nem döntötte. Nála kitű-
nőbb társalgó, kedvesebb csevegő alig képzelhető el.
A legtudományosabb kérdésektől a legpajzánabb ado­
mákig minden téren otthonos volt ő, s szavai a szel­
lem ritka fényében ragyogtak. Irodalmi s általános
közművelődési tárgyakról folyik az Aurorában a szó,
de miután az ókori hellén nép után a politikai szen­
vedély terén mindjárt a magyar következik a világ-
történelemben, persze hogy politikai eszmecsere sem
maradhat el egy szerdáról sem. De — bár különböző
pártállásu emberek vagyunk, ott, a remek kávé és
kitűnő vajaskenyér mellett — veszekedés nincs soha.
Nem mintha csöndesen diskurálnánk. Vitázunk bizony
gyakran jó hangosan, — de mindig gyűlölködés nél­
kül, sőt iszeretetben egymás iránt és a nemzeti közügy
iránt, ami egyformán szívünkön fekszik mindany-
nyiunknak. Bizony sok! kör és társaság vehetne ró­
lunk példát e tekintetben!
Néhány hónap óta borús felhő csüng s néha-
néha bizony meg is csordítja a bánat könnyeit az
Aurora-Kör felett: a Zsolt bácsi utáni gyász fekete
felhője. Kis társaságunk igen nagyot vesztett benne,
kinek lábainál hűséges és megértő tanítványokul ül­
tünk valamennyien, öregebbek és fiatalabbak —
16*
244

szomju vággyal az általa képviselt és hirdetett „szép“

után.
A legutóbbi összejövetelen az ő sohasem hiányzó
szellemalakja mellett azután földi képmása is meg-
jelent. Kiss József — a budapesti szobrok egyik leg­
jobbikának, a Treforténak tehetséges alkotója — a
múlt év őszén; megmintázta természet után Beöthy
Zsolt érdekes fejét s a sikerült domborművet bemu­
tatta az Aurorásoknak. Megilletődve néztük a plasz-
tilin-mintát, melyről bizonyára készülni fog bronz*
plakett — alkalmas emlékül mindazoknak, akik
Beöthy Zsoltot szerették. S micsoda nagy légió azl
Beöthy Zsoltnak szelleme ezután is mindig ott
lesz az Aurora-Körben. Ott lesz, összetart bennünket*
munkál lelkűnkben s viszi gondolkodásunkat, vá­
gyainkat, törekvéseinket abba az irányba, amelyben
Beöthy Zsolt munkássága haladt: a magyar kultúra
szolgálatában, a fényes magyar jövendő felé ! . . ,

II.
„A költészet nemcsak a szép versben nyilatko­
zik, hanem a szép életben, is“ — ezekkel a szavakkal
hajtotta meg a lobogót Gyulai Pál, a jubiláló öreg
Tóth Lőrinc nemes egyénisége előtt, körülbelül har-
minic esztendeje. E mondás igazságát érezzük mi
Budai Aurorások, valahány szerda délutánján össze­
gyűlünk a Horánszky-házban.
Abban a kedves kis lakban valóban szép élet
folyik, nem csupán földi jóléttel megáldott, hanem
szellemi kincsekben is gazdag esztéta-élet, hasonlatos a
derűs régi Hellasz lakóiéhoz. Legnagyobb büszkesége
az Aurora gazdájának a mintegy tizenötezer kötetre
rugó, szépen elhelyezett, cédula-katalógussal ellátott
gyönyörű könyvtár, amely minden valamire való
szépirodalmi és történettudományi könyvet magában
foglal, Bessenyei György korától 'klezdve máig, és pe­
dig úgynevezett „princeps“, — vagyis első kiadásbant
Ha még hozzávesszük a röpiratokat és újságokat,
 245

érdekes leveleknek s értékes egyéb kéziratoknak te-

ménytelen számát, melyek ezt a gyűjteményt kiegé­
szítik — bízvást elmondhatjuk, hogy a Horánszky
Lajos könyvtára a magyar kultúra igazi 'kincsesháza.
S ha a tágas könyvtár-teremben — melyhez több,
kön yvszekrényekk el és állványokkal fölszerelt szoba
csatlakozik — csak úgy találomra fölvesszük egyik
asztalról vagy szekrény párkányáról az ott fekvő
albumok közül bármelyi'klet: ott is nyomban egy-egy
érdekes különlegességre akadunk. Ott fekszik —
hogy csak példát említsek — az a ritka autogramm-
gyüjtemény, amely bőrkötésű kapcsos könyvbe van
foglalva, s mit Gromon Dezső, az egykori népszerű
honvédelmi államtitkár szedett össze 1869-ben, mikor
mint fiatalember bekerülvén a képviselőházba, kór­
téré az összes képviselők sajátkezüleg beleírták nevü­
ket az emlékalbumba, kerületeik jelzésével. Kinyitjuk
a könyvet, s két, egymással sziemben lévő lapon — a
többitől eltérőleg — csak egv-egy név foglaltatik
Egyiken, ezt olvashatjuk: „Deák Ferenc, Pest belvá­
rosi képviselő.“ (Erre gondolva, bizony elmondhat­
juk: „Más idők — más emberek.“) A szemben lévő
lapra pedig ez van írva: „Kerkápoly Károly, Kolozs
városi képviselő.“ (Istenem, ki képviseli ma a kedves
sósfürdős Kolozs várost — a bukaresti parlament­
ben!?! ...)(
A falakat az egész Aurora-házban — szobákban,
folyosón, még a lépcsőházban is 1— érdekesebbnél
érdekesebb képiek (festmények, acélmetszetek, raj­
zok, fényképek) díszítik, páratlan gazdagságban.
Egyik sarokból egy színes fényképről, elragadóan
bájos nő' mosolyog felénk ,s kelti föl érdeklődé­
sünket — alföldi magyar parasztláiny gyönyörű arca,
alakja. A kép aljához rézlemez simul, rajta facsimilé­
ben kézírás-metszet:

„Sir az emiik szemem,

A másik könnjjezik. —
Sirion mind a kettő.
Mint a závoréső/*
246

S folytatólagosan: „7i-ben énekeltem először a Nem­

zeti Színházban. Blaha Lujza.“
Igen, igen — jó félszázaddal ezelőtt énekelte azt
a dalt a nemzet csalogánya, a magyar színpad egyik
legnagyobb büszkesége és dicsősége, a legigazibb szí­
nész vér, aki csak valaha játszott és lelkesített az éle­
tet jelentő deszkákon: Blaháné, mint Rózsi, a szép
jobbágyleány, Szigligeti „Csikós“ című népszínmű­
vében.
De nemcsak szép művésznők képe van itt az
Aurora-házban. A műgyűjtőket bátran izgalomba hoz­
hatják Székely Bertalannak, a legnagyobb magyar
mesterek egyikének Kossuth-ot, meg Pauler Tivadart
ábrázoló képei, s egy ugyancsak tőle való szénrajz,
mely Szent Istvánnak a pécsi székesegyházat ékesítő
képéhez készült tanulmányként. Ott van Kovács Mi­
hálynak, az egykor neves, de ma jóformán elfelejtett
jeles festőinek Lenkeit ábrázoló képe, azt a Lenkei
János kapitányt, aki a szabadságharc kitörésekor
hazavezette Lengyelországban állomásozott huszár­
jait, hogy segítsenek megmenteni a hazát, — s akit
Petőfi olyan leikiesen megénekelt.
Egy egykorú színes daguerreotypen Damjanichot
látjuk, a híres honvédtábornokot, az aradi vértanuk
egyikét, — egy eredeti alt-wien porcellánra festett
szép képben pedig a fiatal Deák Ferencre ismerünk.
Szobrok, iparművészeti alkotások, műértékü ap­
róságok is gazdagon díszítik a kedves szobákat. Köz­
tük talán a legnagyobb értéket az a Madonnát ábrá­
zoló, s a XVI. század elejéről való fehér márvány
dombormű képviseli, amit Pulszky Károly hozott volt
Itáliából. S ezt a legtudósabb és legfinomabb érzékű
magyar műértők egyikét rövidlátás és rosszakarat
— ez a mi közéletünkben oly gyakran szeneplő két
döntő tényező — kiüldözött a hazából, s belehajszolt
a távol ausztráliai partokon nyílt kora sírba .. .
Ezek s efféle emlékek sokszor felujulnak az
aurorai szerdákon, mikor a magyar szellemi élet min­
den mozgalma, mozzanata szóba kerül. E baráti kör­
ben fogant meg a Tisza-emlékbizottság alakításának
 247

gondolata, s ezzel indult hódító útjára a Tisza-kul-

tusz, amely szépen virágzik a lelkekben, habár a
nemzetgyűlésen múltkoriban ellenmondás nélkül,
igyekezett is egy igaztalan hang megtépázni korunk
legnagyobb magyarjának áldott emlékét.
Sokszor emlegetjük a ház egykori tulajdonosá­
nak, Schwartzer Ottónak, az egykori hős honvédnek
nagynevű vezérét, Görgey Arthurt is — Hunyadi Já­
nos és Bethlen Gábor után a legnagyobb magyar had­
vezért —*kinek főhadiszállása 49-ben, Buda ostroma­
kor, ott voit a közelben, a Svábhegy lejtőjén. Ha egy­
szer az utcajniév-osztogató tisztes testületben az igazi
hazafi-érzés és bölcseség arra találna jutni, hogy
illenék — vagy talán kellene is — Görgevről utcát
elnevezni a magyar fővárosban: talán az a Város­
major-utca lenne legalkalmasabb lerre az átkereszte­
lésre. Ez a gondolat is ott röppent föl a budai
Auróra-körben — bár öltene testet minél előbb, az
illetékes fórumon.
(1 9 2 2 )
 K ét régi újságról.
A kiegyezés utáni idők nemzedéke — a múlt
század hetvenes-nyolcvanas éveiben — az újságok
közül aj Vadnay Károly szerkesztette Fővárosi Lapok­
ból és Nagy Miklós szerkesztésében megjelent Vasár­
napi Újság-ból merítette nemcsak irodalmi, ismere­
teit, hanem úgyszólván ez a két kitűnő lap formálta
ki a művelt középosztály fiainak és leányainak lelki
alkatát, nagyszerűen egészítve ki az otthon és az
iskola nevelő hatását és tanító munkáját.
Hogy vártuk mi már gyermekkorunkban is, a
hétfő kivételével minden nap reggelén megjelenő
kedves Fővárosi Lapok-at, amely már nem tulnagy
formájánál fogva is tetszetős és megnyerő vala, s
szinte szerves része volt a reggelinek — melynek
során akkor persze az újság és kávé mellett a méltán
híres, ropogós pesti kiflit is élveztük, nem is gon­
dolván arra, hogy lesz idő Magyarországon, mikor el
fog tűnni a Fővárosi Lapok is, a kifli is — amazzal
szellemiek terén válván szegényebbekké, emennek
hiánya pedig gazdasági leromlásunkat jelezvén és fe­
jezvén ki.
Megtaláltuk mi a Fővárosi Lapok-bán mindazt,
amit irodalmi hatásokra vágyó fiatal lelkünk csak
kívánt. Minden második szám élén eredeti — néha
fordított — költeményt olvashattunk, azután minden
számban egy hazai és egy külföldi elbeszélőnek rövi-
debb-hosszabb novelláját. A tárcában könnyed for­
májú irodalomtörténeti vagy esztétikai fejtegetések és
 249

egyéb tudományos csevegések váltakoztak útirajzok­

kal s társadalmi kérdések megbeszélésével. Évek
hosszú során át Beöthy Zsolt „akadémiai levelek“-et
írt a vonal alatt, amikből tanulni, s amikben gyönyör­
ködni is lehetett eleget. A színházak újdonságairól
— rendesen harmadnap— részletes és komoly bírá­
lat jelent meg, külön cikkben. Persze akkor a szép
és boldog Budapestnek még elég volt két állandó szín­
ház: a Nemzeti — melyben hetenként háromszor
operát adtak — és az 1875-ben Rákosi Jenő igazga­
tásával megnyílt Népszínház. Amaz szolgálta a maga-
sabbrendű nemzeti közművelődés szent ügyét, emez
a németes főváros megmagyarosításának nem kevésbbé
szent céljait.
A színházak mellett híven beszámolt a Fővárosi
Lapok egyéb kultúrális mozgalmakról is, különösen
az irodalmi és tudományos társaságoknak működésé­
ről, meg az új könyvekről. Sokszor még a Budapesti
Szemle egy-egy újabb tartalmas számának ismertetése
is önálló tárcát kapott.
De volt aztán abban az eleven lapban még sok
más egyéb — sőt el lehet mondani — benne volt
minden. Volt még politika is — politizálás nélkül,
vagyis: a nevezetesebb eseményeknek s az ország­
gyűlési tárgyalásoknak rövid, egészen tárgyilagos is­
mertetése, nem pártos szempontból, hanem az egész­
séges gondolkodású, becsületes érzésű, hazafias fel­
fogású ember álláspontjáról. Azután napihírek —
mind irodalmi formában feldolgozva, báli jelentések,
tudósítások a vidéki élet társadalmi és kultúrális
mozzanatairól, ■ — külön rovat a bécsi, s külön a
messzebb külföldi nevezetesebb híreknek. Ha valaki
csak ezt a lapot olvasta is: teljesen; és nem egyolda­
lúan tájékozódott Magyarország egész életéről és a
nagyvilág folyásáról.
Fő-fő erőssége volt Vadnaynak a rendkívül finom
ízlés, amellyel lapja szépirodalmi közleményeit és ér­
tekező cikkeit összeválogatta s tájékoztató híradásait
megformálta. Ez az emelkedett felfogásra valló ízlés
tette ezt az eleven tollú elbeszélőt igazán jelentékeny
250

alakká a magyar szellemi élet történetében, melyben

a Fővárosi Lapok pályájának és hatásának külön
méltató fejezet kell hogy jusson. Hozzá kell tennem,
hogy a lap tárgyilagossága egyáltalában nem jelentett
színtelenséget. Ha nem volt is pártlap — sem politi­
kai, sem irodalmi téren — nagyon határozott iránya,
nagyon eleven színe volt, távol minden köntörfalazás­
tól és szürkeségtől. Meg mert mondani mindent, amit
jónak látott, de híven követve a klasszikus tanácsot:
suaviter in modo, fortiter in re — kijelentéseinek és
vitáinak formáját és hangját mindig nagy gonddal
válogatta meg s nem engedte a jóízlés színvonala alá
sülyedni.
A vasárnapi ünnepi hangulatú reggeleken pedig
a magyar család régi hű barátját, a Vasárnapi Ujság-ot
vártuk nagy kíváncsisággal. Versek és elbeszélések
mellett minden számban egy-egy hazai vagy külföldi
nevezetes embernek arcképpel illusztrált életrajzát
olvashattuk — éveken át mindig a főmunlkatárs Szász
Károlynak, a püspök-költőnek tollából — ismeret-
terjesztő cikkeket a tudomány minden ágából és a
jelen idők eseményeire vonatkozó közleményeket,
igen szép képek kíséretében — a kisbetűs rovatok gaz­
dag tartalma pedig a politikai és társadalmi, egyházi
és iskolai, irodalmi és művészeti mozgalmakat regisz­
trálta. Később külön regénymellékletet, karácsonykor
pedig gyönyörű díszműnek beillő karácsonyi számot
adott a nagyon kedvelt lap, mely különösen vidéken
egész hétre szóló kitűnő olvasmány volt a középosz­
tály gólyafészkes, patriarkális házaiban. Nem szabad
említés nélkül hagyni, hogy a Vasárnapi Ujság-nak
néhány kisebb melléklapja is volt: a Politikai Újdon­
ságok, mely újság a politikában is keserű hangulatú
Vajda Jánosnak és a mostanában meghalt kedves
egyéniségű Kazár Emilnek munkásságával volt kap­
csolatos — továbbá a Képes Néplap és a Világ-
krónika.
Mindezeket a fáradhatatlan Nagy Miklós irányít
to^ta, kiről igaztalanul állapította meg a tréfálkozás,
hogy a „lábaival szerkeszt“ — mert igaz ugyan, hogy
 251

pihenés nélkül járt cikkek és munkatársak után, s

Mikszáthot sokszor kora délelőttől késő éjszakáig kö­
vette mindenüvé, hogy a megígért cikket kivasalja
belőle — de ő is igen sok ízlést, nagy tudást, józan
világnézetet vitt bele lapjaiba, nem csekély mérték­
ben járulva hozzá a nemzeti és erkölcsi érzés meg­
erősítéséhez.
Hova lett a Fővárosi Lapok és a Vasárnapi Újság?
Virágzási koruk a Vadnay és a Nagy Miklós munkás­
ságához kapcsolódott s míg a Fővárosi Lapok a Vad­
nay gyorsan változott utódai kezén csakhamar egé­
szen elhervadt és száraz levélként lehullott a magyar
hírlapirodalom fájáról — a Vasárnapi Újság szintén
nagyon megfagyva bár, egészen a múlt év végéig élde­
gélt, hogy most, ,a tervbevett újjászervezéséhez szük­
séges idő alatt megpihenjen, várva feltámadását.
Ügy érzem, úgy tartom, hogy mind a két lapra
szüksége volna most is a magyar szellemi életnek. Ma
új, a réginél nehezebb föladatok megoldása várna. reá.
juk, de bizonyos, hogy ha régi jeles szerkesztőik szel­
lemében, a régi tisztes nyomokon keresnék az új bol­
dogulás útjait: valósággal missziót teljesítenének. A
Vasárnapi Újság csak szünetel, új életre kelését öröm­
mel várjuk. S ha a kelleténél jóval több napilap mel­
lett volna bátorság a régi hangú és fölfogásu Fővárosi
Lapok-at is föltámasztani, mely a ma már, úgy lát­
szik, még jobban nélkülözhetetlen politikai tájékoz­
tatást is megadná, politizálás nélkül: ez a vállalkozás
nemcsak több silány újságot tenne egészen fölösle­
gessé, hanem a mai nehéz idők kultúrális mozgalmai
kipróbáltan kitűnő eszközt, erős tényezőt nyernének
benne is.
(1 9 2 2 )
 M unkácsy levele.
Az 1882. év elején nagy mozgalom indult meg
fővárosunk társadalmában. Várták Munkácsy hatal­
mas új festményének — a Krisztus Pilátus előtt cí­
műnek — Budapestre hozatalát, s az ezen alkalomból
haza érkező világhírű művész ünnepi fogadtatására
lázas előkészületek folytak.
Ez év januárius 20-ról keltezve, édesapám a kö­
vetkező levelet kapta Szamossy Elek nagyváradi rajz­
tanártól, Munkácsynak a rajzban első mesterétől:
„Méltóságos úr! Azon nagymérvű előkészületek,
melyek a világraszóló hírneves Munkácsy Mihálynak
budapesti fogadtatására folyamatban vannak, egy —
hazánkban még nem ismert — szellemi mozgalomnak
előjeleként tűnnek fel, melynek végeredménye a kép­
zőművészetek felvirágzása lesz.
Nem kétlem, hogy Méltóságodnak, mint ezen
szellemi mozgalom egyik kiváló harcosának, kellemes
szolgálatot teszek, midőn az egykori Lieb Miskának
ikezdetleges rajza után most annak tizenkilenc év
előtt hozzám irt levelét eredetiben megküldeni szeren­
csém van. Mert élénk nyilatkozása ez a még bölcső­
jében szendergő lángésznek, melynek felébresztésére a
művészet iránti rajongásommal én okoztam az első
zajt.
Fogadja Méltóságod ezen levelet legőszintébb
nagyrabecsülésem jeléül, mellyel kiváló tiszteletem
mellett maradok Méltóságodnak — Nagyváradon,
1882 januárius 20-án, alázatos szolgája
Szamossy Elek s. k.
 25a

U. i. Egy másik levélre is akadtam, melyben

Rock István, Miska öttsét családi összejövetel ked«*
véért kevés időre haza kívánja.“
Munkácsynak az e sorokhoz csatolt saját kéz-
írásu levele pedig szóról-szóra a következő:
„Mélyen Tisztelt Mesterem I
Március 3-án kelt levelét vettem. —. A mily lelki
örömöt okozott az első percekben: oly fájdalmasan
hatott rám annak meg értése, hogy kedves mes­
terem súlyosan megbetegedett, mely bánatomban
csak az vigasztalt, hogy egyidejűleg tudám meg azt
is, miszerint becses egészsége ismét helyreállt. Erre
nézve fogadja benső szerencse kívánatomat; és azon
őszinte óhajtásom kifejezését, hogy bár az Isten jö­
vendőre, mentül állandóbb egészséggel áldaná meg.
Kifejezhetlenül megindultam azon édes tapasz­
talásból, hogy Tisztelt Mesterem, reám, atyai gondos­
kodását a távolból is kiterjeszti, s azon szokatlan
részvétet, melynek alapját nem is tudom hol keresni
máshol, mint Tisztelt Szamosy úr önzéstelen, em­
berbaráti emelkedett jellemében: s a művészet iránti
nemes áldozatkészségében. Nem teszek hiú fogadáso­
kat — ám tapasztalja Jó Mesterem, hogy 'kegyes tet­
teit nem pazarolja hálátlanra.
Mennyire becsesek nekem Tisztelt Szamosy úr
mesteri oktatásai, azt most van alkalmam leginkább
tapasztalni, midőn pályámon vezér nélkül tapoga-
tódzom. Köszönettel fogadtam kedves mesterem azon
rendreutasítását, hogy a rajztól eltérve, magamat a
festésre elcsábíttatni engedém. Ezennel fogadom,
hogy jövőre magamat egyelőre szigorúan Tintoretto
ama bizonyos szabályához fogom tartani, annyival
inkább, mert most is számtalanszor volt alkalmam
tapasztalni, hogy ezen reám nézve egészen új művelet
útmutatás nélkül csak tév útra vezetne.
Ami kedves mesteremnek a párisi útra vonatkozó
nemes ajánlatát illeti, azért szinte fogadja forró kö-
szönetemet. Érzem, egy ily út lelkemet mily gyönyör T
rel töltené el. Tudom, hogy jó Szamosy úr oldala
mellett mennyire meglepő s új világot tárna fel élőt-
tem. De fájdalom, azt megtehetni legfejebb úgy le­
hetne mód, ha a szükséges úti költség az ott mulatás
idejével némi arányban állana. Annálfogva bátorko­
dom felkérni Tisztelt mesteremet, hogy engem Páris-
ban mulatása idejéről értesíteni méltóztassék, legalább
hozzávetőleg. Ha az úti költség az ott töltendő időre
felosztva, az itteni rendes költségeket tetemesen felül
nem múlná, úgy átengedhetném magamat a kilátás
boldogságának, t. i. körülbelül egy évnyi időtől vár­
hatnám e szerencsémet.
Becses sorainak olvasására annyira meghatott
voltam, mikép annak kedves bátyámmali közlését
magamtól meg nem tagadhatván, bátyám egyenes
meghagyásából bizonyossá tehetem jó mesteremet,
hogy Tisztelt Szamosy úr irántam való ritka rész­
véte, Mesterem iránt őt is a legnagyobb mértékben
lekötelezi.
Melyek után kedves bátyám szíves üdvözletének
közlése mellett, forró köszönetem ismételve, midőn
magamat további pártfogásába ajánlanám, tisztelettel
vagyok — Március 12-én, 863.
Kedves mesteremnek
hálás tanítványa
' Miska.“
A „kedves bátyám“ — akiről e levélben emlí­
tés tétetik: Rock István, Munkácsy anyai nagybátyja,
ki előbb Koburg hercegi uradalmi tiszt volt, majd a
gerendási pusztán — gróf Apponyi-birtokon — ha­
szonbérlő. Ide, Gerendásra tért vissza a fiatal Mun­
kácsy, mikor megvált Szamossytól, aki főúri és ne­
mesi házaknál Aradon, Buziason, Beodrán, családi
képeket restaurált, s kit ő e kőrútjában a tanítvány
lelkesedésével és becsvágyával kísért. Minden való­
színűség szerint Gerendáson írta a fentebbi levelet
Munkácsy, ki azon évnek — vagyis 1863-nak — őszén
került föl Pestre, hogy azután sorsa a földgömbön
mind messzebbre — és ai halhatatlanság útján mind
magasabbra ragadja.
A levélhez több kommentár nem is igen kell.
 255

Érdeklődésünket megkapja és kielégíti így is — kü­

lönösen az a jelentős passzusa, amelyben a levél he­
lyes felfogású fiatal írója a rajz alapvető fontosságára
utal.
Ezt a levelet tizenkilencesztendős ikorában írta
Munkácsy, egyelőre még csak sóvárogva tekintve a
„művészi szent hegy“ felé, mely azonban már akkor
biztatólag hívogatta. Éppen tizenkilenc évvel utóbb
mikor e levél édesapám ereklyetárába került — vo­
nult be a még csak 38 esztendős, de már az egész vi­
lágon ismert nevű művész, leghatalmasabb alkotása
kíséretében — mely a világ legelsőrangú műremekei
közt foglal helyet — a fényes külföldről, forrón sze­
retett kis hazája fővárosába, s került páratlanul me­
leg ünneplés középpontjába.
S még le sem pergett újabb tizenkilenc év —
mert egy hiányzott e harmadik seriesből — s az idő­
nap előtt leroskadt mester már ott nyugodott a kere-
pesi temetőben, hogy sohase kelljen többé elhagynia
azt a földet, melynek porából vétetett, s melynek
napja érlelte meg páratlan tehetségét.

(1 9 2 4 )
 Tisza Kálmán verse G örgeyről
Hogy Tisza Kálmán, a nagynevű politikus és ál­
lamférfi poéta is volt, arra én egyszer már utaltam,
boldogult Tisza Istvánunk folyóiratának, a Magyar
Figyelő-nék 1911. évi folyamában, annak IV. köteté­
ben. Abban a kis közleményemben boldogult édes
apámnak, Tisza Kálmán ifjúkori kebelbarátjának
régi naplója nyomán bemutattam a nyilvánosság előtt
a 18 éves Tisza Kálmán egyik szerelmes versének
egy igazán nagyon szép strófáját, mely versről édes
apám azt jegyezte meg naplójában, hogy „Petőfi
Szerelem gyöngyei közé illenék“.
Most itt olyan versét közlöm az ifjú Tisza Kál­
mánnak, melyben a költői véna mellett már a politi­
kai érzék is érdekesen nyilatkozik — de legfőképpen,
mintegy a kis költemény ragyogó koronájaként, a
férfias lélek gondolkozásának az a tiszteletet paran­
csoló emelkedettsége, amely a Tiszákat általában —
s köztük a modern Magyarországot megalkotott Tisza
Kálmánt is jellemezte.
Boldogult édesapám — bizonyára nagynevű
atyjának, Vizakna egykori híres országgyűlési köve­
tének, a 48-as minisztériumban Eötvös államtitkár­
nak, id. Szász Károlynak hatásától is ösztönözve —
már a 48—49-es időkben nagy Görgey-barát volt, a
Kossuthtal való összekülönbözések során mindig tör­
hetetlen híve a lángeszű magyar hadvezérnek, Buda­
vár hős visszafoglalójának, a Hunyadi Jánosok és
Bethlen Gáborok méltó utódjának. E lelkes ragaszko­
dás kifolyása volt az a Görgeyről szóló költeménye,
 257

mi 1850 elején, a Szilágyi Sándor szerkesztette Ma-

gyár Emléklapok c. folyóirat egyik füzetében jelent
meg.
Édesapám akkor már — mint volt honvédtiszt
— Gömörben lappangott, nevelői tisztet vállalván
Byé-n Szentmiklóssy Viktor házában. Kedves barátja,
a nála másfél évvel fiatalabb Tisza Kálmán, kivel egy
darabig egy szobában dolgozott volt, a kormánynak
Debrecenbe történt menekülése idején, a közoktatás-
ügyi minisztériumban — olvasta a verset, s miután
még édesapámnál is tüzesebb Görgey-védő volt, a sok
piszkos rágalommal szemben, annyira föllelkesedett
a nagy hadvezért dicsőítő költeményen, hogy verses
levelet intézett édesapámhoz.
Tisza Kálmán ezt a verses levelet — mely Gör­
gey iránti meleg érzésének és őszinte nagyrabecsülé­
sének megindító bizonysága — akkor nem küldötte
ei] édesapámnak, kihez intézve volt. Később azonban
édesapám tudomást szerzett a versről, s a 90-es évek
végén — mikor már minden higgadtan gondolkozó
ember szemében nevetségesnek tűnt föl a „hazaáru­
lás“ vádja, mit már akkor a rosszhiszemű fanatiku­
sok is mind ritkábban mertek hangoztatni — elkérte
Tisza Kálmántól a költeménvt, valami intim célra
leendő felhasználás végett. Hogy ez a cél mi volt,
pontosan nem tudom, — de azt hiszem, hogy édes­
apám és Gyulai, Görgey Arthur igaz barátjai, rehabi­
litációiénak legkomolyabb és legelszántabb mozgatói
— a Görgey-család részére gyűjtötték össze a kedves
irodalmi emlékeket.
Tisza Kálmán — űgv látszik, nagy habozás után,
pár soros levélke kíséretében juttatta el (1898 decem­
ber! 13-án) a kérdéses verses* levelet, édesanámhoz,
ki annak eredeti kéziratát hűségesen megőrizte kin­
cseket érő leveles-ládájában. Onnét emelem én ki
most — mikor már mind a föld alatt nvugszanak,
akik ezzel a verssel közvetlen vonatkozásban voltak,
de kiknek mindegvikére csak fény árad e költemény
soraiból. Éppen ezért büszkén és boldogan ismerte­
tem meg a nyilvánossággal ezt a nagybecsű ereklyét,
S z á sz K á ro ly : E m lé k e k . 17
258

meggyőződésem szerint érdekes adalékot nyújtva

benne, jeles férfiak élet- és jellemrajzához.
A költeményhez, mely Tisza Kálmán saját keze-
írása, írója ezt a felírást toldotta:
,,Ezen kiírt sorok egy 1850-ben Szász Károlyhoz
intézett, de soha el nem küldött levél egy részét ké­
pezik, melynek Írására egy költeménye indított.“
Azután jön a vers, a következőképpen:

í „ Olvastam én barátom versedet,

Amellyel Görgeit védelmezed,
És szivemet, hidd el, öröm lepé,
Midőn benned hite társát leié.
örültem én, hogy van e dúlt hazán
Egy bár, akibe nem csalatkozám,
Ki érti a hős égi szellemét,
Más bunivel nem mocskolja nevét.
Nemes volt ő, felette is nemes,
Talán azért sorsa rettenetes.
A villám is nem a kis bokrokat
Sújtja, hanem az ős cserágakat.
Bár engem a remény sokszor cstila,
Szivemben van egy vég lángirata,
Hogy a letiprott, vádolt férfi még
Tisztán fogja bemutatni nevét.
Hogy a perc majd ha egykor eljövend,
Amelyben a hagy gazság bünhödend,
E férfinak csak egyetlen szava —
Vád és vádló immár elhallgató.
Addig, mert tér nincs, hol szivem szerént
Beszélhetnék lelkem sugaltaként.
Hogy védjem őt, kit tisztának hiszek —
Hallgatok, bár szivem majd megreped.
De hagyjuk őt, úgy sem segíthetünk,
Baján legfeljebb csak könnyezhetünk.
Az égre kell bíznunk az ő ügyét,
A történet Ítélje jellemét.
Ámbár a történet ítélete
Az igazságnak csupán rémlete.
 259

Ott is, mint másutt, ember a bíró —

5 vagy csalatik, vagy maga is csaló.
Csak egy biró van, mely nem csal soha,
És az kinek-kinek öntudata.
De az a világnak soha sem ítél,
Miért is az mindig csalatva él.“

Az igaz férfi tiszta öntudatának mindennél töb­

bet érő és mindennél jobban boldogító kincsével lel­
kűk mélyén gazdagon végezhették földi pályafutásu­
kat mind a hárman, kikről a fentebbiekben szó esett,
s léphettek nyugodtan az örökkévalóság küszöbén át,
az isteni igazság örök birája elé: a hős vezér, akit
nem a maga fogyatkozásai vagy bűnei bélyegeztek
meg, hanem a másokéi akartak bemocskolni, — az­
után a fiatal költő és még ifjabb barátja, akik már
úgyszólván gyermeklélekkel meg tudták érezni azt az
igazságot, melynek aztán magas ívbe szökkent pá­
lyájukon mindig bátor szószólói, rendíthetetlen har­
cosai lettek.
Ezektől a férfiaktól bátran tanulhat a mai nem­
zedék erkölcsi bátorságot, komoly kötelességérzést,
igaz hazaszeretetek

(1924)

17*
 TARTALOM:
Oldal
É lto r s z á g ...................................................... 5
N y o lc s z á l r ó z s a ......................................................................... . . 10
E g y e te m i e m lé k e k T. II. . 17
B á l o i k ........................................... 31
K a to n a i e m lé k e k I. IL III. . . 39
V á la sz tá si e m lé k e k . . . 61
S z ín h á z i e m lé k e k . . . . 66
T h á lia B u d á n ......................... 72
S z e llő s z á r n y á n ......................... 78
B a la to n i le v é l . . . . . 83
N y á r i e s t é n .............................. 91
A k e s z th e ly i k a s té ly . . . . 96
A T isz á k f é s z k é b e n ........................ 101
A cslóti t á b o r ..................................... 106
S író f ü z e k ..................................... .112
A k is h e r c e g . 117
P a la tin u sé k . . . 122
R égi m i n i s z t e r e k ............................... 127
I. E m lé k e z é s T r efo r tra . . 129
II. E m lé k e z é s G sák y A lb in ra . . . 135
A le g k e d v e s e b b p o litik u s r ó l . . . 144
E m lé k e z é s B é re zik Á rp á d ra . . . 149
A „ C só k “ k ö ltő jé r ő l . . . 156
K ö ltő k a rég i „ V á r i b a n . . 162
író k a h iv a ta lb a n I. II. 169
E m lék ek , r é g i ír ó k r ó l . . 183
I. A ra n y J á n o s . . • 185
II. G yu lai P á l ............................... 191
III. A „ V ir á g re g ék “ k ö ltő jé r ő l . 197

IV. G ö m ö ri l e v e l e k ......................... . . 203

‘262

Oldal
V. N agyk őrösi le v é le k . . . 208
VI. I d u n a ...................... 213
V II. C sik y G erg ely . . 219.
V III. J á n o s i G u s z t á v ................................ 225
IX . D o b s a L a jo s c e n te n á r iu m a 231
A p ró sá g o k B e ö th y Z so ltr ó l I. II. . . 235
Abudai A u r ó r a ..................................... 242
K ét r é g i ú js á g r ó l . . . 248
M u n k á csy le v e le 252
.

T isz a K á lm á n v e r s e G ö rg ey rő l . 256