7.2.

Az érzelmi sebek tudnak gyógyulni

A képesség az érzelmi bevonódásra azt is jelenti, hogy a kapcsolatunk alkalmas arra, hogy az érzelmi
sebek begyógyulhassanak abban a közegben. Tehát a kapcsoltunk közegében, terében a hozott, és
akár egymásnak is adott, de jelesül a hozott érzelmi fájdalmaink és sebeink tudnak gyógyulni. Itt
különböztessünk meg két dolgot. Az egyik, hogy valaki egy rettenetesen hiánymotivált módon, egy
életen keresztül a társától elvárja azt, amit nem kapott meg a származási családból. Ez előbb-utóbb
azt a gyógyulásra kész közeget nem megteremti, hanem fölzabálja.

Tehát amikor egy kapcsolat olyan közeget tud teremteni, ahol ott érzelmi sebeink gyógyulnak, ez
nem azt jelenti, hogy a társamtól elvárhatom, hogy megadjon valami olyasmit, amit a származási
családból nem kaptam meg, hanem arra alkalmas, hogy miközben énnekem nagyon fáj, hogy anyám
nem szeretett úgy, vagy hogy az apám elhagyott minket, az meg dühít. Az anyám az fáj, az apám
dühít. Hogy én a veled való kapcsolatnak a terében és közegében ebből a fájdalmamból és
haragomból tudjak gyógyulni. De éppen nem gyógyulok akkor, hogyha elvárássá teszem azt a
vágyamat, hogy én szeretnék gyógyulni, és ütlek-váglak, és ha nem értesz meg… és három órán
keresztül a kisujj-lábam percét nem masszírozgatod, akkor már csalódott vagyok. „Te se vagy olyan,
mint amit vártam, te se vagy az igazi.” És erre szokták sokan úgy mondani, hogy… de persze ebben
egy csomó fájdalom van, csak mondom, hogy… boci szemeket látok. S a boci szemmel, hogy
„Énnekem olyan nagy a szeretetigényem.” Ú, de mi mindent tudunk ebbe begyömöszölni! (19:05)

Szeretetéhség, szeretetmohóság

Sok évvel ezelőtt beszéltünk a szeretetéhségről, és a szeretetmohóságról, és a kettő nem ugyanaz.

Amikor egy természetes és egészséges éhségünk van a szeretet után, az segíti azt a közeget, amiben
az érzelmi sebeink gyógyulni tudnak. Amikor mohók vagyunk, és a hiányaink diktálnak bennünket, és
nem a növekedésre való irányultságunk, akkor éppen azt a közeget verjük szét, amiben gyógyulni
lehetne. Az elvárásainkkal, akkor a kritikánkkal, a panaszunkkal, az összes hozott sérelemmel és
fájdalommal.

A társunk, aki egyébként szívesen teremtené meg a maga részét ehhez a közeghez, elkezd elhúzódni.
Azt mondja: „Ez egy kielégíthetetlen ember. Hát két órája hallgatom, de most, hogy fölálltam, hogy
elmenjek pisilni, már látom a szemében, hogy úgy éli ezt meg, mint amikor az anyja elment tőle.” De
ő attól még élheti úgy meg, a legegyszerűbb helyzetet meg lehet így élni, hogy „Most megint
elhagynak, pedig most voltam egy fontos mondat közepén. És te meg hugyozol? Mikor a szívemet
öntöm ki, te elmész és…? Hogy lehet ez? Ezt a kettőt hogy lehet közös nevezőre hozni? A szívem
legmélyebb fájdalmát mondom – igaz, hogy most már 2 óra 27 perce mondtam – és te meg a sárgát
dobod? Hát ne haragudjál! Ezt nevezik társkapcsolatnak? Nem kérek belőLED!” Érzékelhető, amit,
amit próbáltam itt… érzékelni? Érzékeltetni? Jó? (Tehát hogy az a fé… le-, lecsúszik a gatyám.
Köztetek föl kell kötnöm. Nem vagyok elég katolikus. Na.) (21:15)

Tehát a következő pont az így szólt, hogy az érzelmi sebeink gyógyulásának közeget biztosít, de azzal
vissza is lehet élni, miközben aki visszaél vele, általában ezt nem tudatosan teszi. Nem is veszi észre,
hogy éppen azt a közeget rombolja, ami neki gyógyulást biztosíthatna. Nem veszi észre – ezért
mondom. Hogy, hahó! Te nem szeretet után vágysz – amit ugye aki nagy fájdalomban, sebzettségben
van, hogy szokott kommunikálni? „Csak egy kis szeretetre vágyom. Ez szokott lenni a mondat, és
mögötte ennek a közegnek a fölzabálása történt. De miközben épp azt a közeget zabálja föl, ami őt
gyógyíthatná, természetesen ő egy nagyon nyomorult valaki. „Semmi harag nincs bennem, csak
dühös vagyok…” Jó. Jöjjön a neurobiológia! Nem ússzuk meg. (22:25)