You are on page 1of 2

Ezért milyen hihetetlen sok belátást, vagy türelmet, vagy rálátást, vagy munkát, vagy a munkára való

képességet, vagy valamit igényel az, hogy egy kapcsolatban egy folyamatot érzelmi szinten fönn
tudjunk tartani. Még ha biztonságosan kötődnénk mind a ketten, és az érzelmileg nehéz
élethelyzetekre csak adekvát stressz válaszokat adnánk, még akkor se lenne könnyű. Na de két
bizonytalan-, vagy elkerülő módon, szorongó módon kötődő valaki, akinek nyilván ehhez kapcsolódó
stressz-válaszai vannak, és akkor épp… a tükör-neuron aktivitás lecsökken, majdhogynem teljesen ott
kiszolgáltatottan ordibálnak egymással. Ugyanabban a hajóban eveznek. Nem t’om, ez most nagyon
kiábrándító? Mert nem azért mondom. Én szerintem nem az, csak a… tehát… De nagy dolog, hogyha,
ha tudunk – most így mondom – fölmentéseket adni. Még csak nem is kell megérteni a másikat, csak
úgy fölmentést, hogy „Ja, hogy ilyesmi történhet veled? Hogy amikor fölkapod a vizet, akkor a
pszichés funkcióidnak nem is vagy a birtokában? Hogy a tükör-neuronjaid elmennek szabira? A
stressz hormonszinted magasabb, mint a Mount Everest? Hát, ha én ezt tudtam volna…
megmelegítem a vacsit, gyere, te… hülye!” (42:45)

Érzékelhető ez a rendszer? De aki, aki, és amikor benne vagyunk, hát mindannyian, mindig, állandóan
élünk át ilyen helyzeteket. Ugyan már, ki tökéletes köztünk? Ugyan már! Itt picik vagyunk, csetlünk-
botlunk. Hogy de ennek akkor legalább látjuk most akkor a biokámiai, neurobiológiai hátterét. De van
egy jó hírem is, fejleszthetők vagyunk. Hát hogyne tudnánk fejleszteni magunkat, és fejlődni. A rossz
hírem, hogy dolgozni kell vele. És hogy… tudjátok, egy kliens olyan zseniálisat mondott. Azt mondta:
„A gyógyulásomban a fordulatot a következő fölismerés hozta. Mikor rájöttem, hogy a környezetem,
és a környezetemben egyesek, vagy sokak, sosem hagynak engem annyira magamra, mint amennyire
én szoktam elhagyni magamat.” Ez egy kliens rácsodálkozása. „Rájöttem, hogy én szoktam magamat
sokkal inkább elhagyni, mint ahogyan az engem szeretők engem elhagynak. Mindig vannak olyanok,
akik nem hagynak el annyira, mint amennyire én magamat. Hát akkor…!” (44:15)

Emlékeztem, mondtam azt a másik tör…, ezek mind valós történetek. A pszichiátrián valaki ott a
pszichózis és valahogy a normális között ingadozik. S akkor látja az egyik betegtársát, hogy annak
ilyen, egészen, egészen normális reakciói, dolgai vannak. S ez a valaki, aki ott, ott a pszichózis és a
normalitás harán billeg, azt mondja: „Hát ha neki sikerült, nekem is sikerülhet!” Csak ennyi. Hát ha
neki sikerült, nekem is sikerülhet! S ezért van az, amit olyan megmosolyogva, meg sokszor dühösen
szoktatok hallgatni tőlem, hogy 2-3 éve alatt vannak eredmények, 5-6 év alatt kezdünk jól lenni, s
körülbelül 10 év, és már érezzük, hogy megváltoztunk, már nem vagyunk ugyanazok, akik elkezdtük a
munkát. Ezt, ugye látom, ezt utáljátok. Az a jó hírem, 1 éven belül már néha más leszel, másképpen
tudsz reagálni, mint addig. Hát az óriási dolog. (45:30)

Most képzeljétek el, hogy az egész testetek, az idegrendszeretek, az agyműködésetek, a


hormonháztartásotok, és minden, beállt egy rendszerre. Hát abból kijönni? Minden mindennel
összefügg itt. Minden a másikat egy negatív körben meg tudja erősíteni – hát erről beszéltem,
egészen a magzati-, csecsemőkortól kezdve létrejön egy rendszer. És te ebben meg tudtál valamit
változtatni? Hát süssük a tortát! Ez nem azt jelenti, hogy „Hányszor kértelek már, hogy…”
Akárhányszor kértél, itt egy egész biológiai arzenál ellened van. Hát így van, bocsi, bocsi, de hát…
Ezért ha már egyáltalán mondjuk a magatartásomban tudtam egy vagy két dolgot másképpen tenni,
és utána ötször megint nem tudom, akkor is egy nagy eredmény, onnan már lehet indulni, erre el
lehet kezdeni építeni. (46:25)

Olyan, most nem tudom, hogy ez megint jó néven veszitek-e, vagy nem. Amikor valaki… jaj, de most
nem akar… de nem gúnyosan akarom mondani, de mégis úgy mondom. De mikor valaki ilyen
hihetetlen sok szenvedés után azt mondja: „Na jó, elmegyek egy önismereti csoportba.” De 20 éve
szenved ugyanabban a… nem 20 éves, hanem 20 évesen rájött, hogy „Hú, de nehéz ez az élet!”, és
akkor 40 évesen „Talán, esetleg lehetne vele valamint csinálni.” S elmegy önismereti csoportba, és
akkor ott, na egyszer… és azt mondja: „Hát de akkor ott ripsz-ropsz változzon meg minden! Tehát
azért megyek el, nem? Na ide figyelj, rászántam magam, na, akkor kérem az eredményt!” Hát hogy?
Mondjuk ott, egy csoportban, egyszer csak lett egy új meglátásod, egyszer csak lett egy másik
érzésed, egyszer csak kaptál egy visszajelzést. Egy bedugult kommunikáció ott, egy önismereti
csoport védett közegében, tik-tik-tik, ahol lehet gyógyulni, ott valahogy másképp tudott lefutni. Az 1,
s mennyi van vele szemben? Kismillió. Inkább én azon csodálkozom, hogy egyetlen egyszer, amikor
valamit másképp tudunk csinálni, hogy annak mekkora hatása és ereje tud lenni. Én attól vagyok
lenyűgözve, hogy egy pszichózis határán lebegő embernek egyetlen használható gondolat az életét el
tudja kezdeni megváltoztatni. Hogy egyetlen értékes emlékképünkre tudunk építeni, ez döbbenetes,
mert az már megvan, mert az már megtörtént. És én rád nézek, és ha csak egyetlen egyszer is
átéltem, hogy te tényleg szeretsz engem, ahogy tudsz, abból föl lehet építeni egy kapcsolatot. – Most
milyen szinten, meg milyen dimenzióban, ez másik kérdés. – Ezért egyetlen tapasztalatnak is a sok
millióhoz képest döbbenetes ereje tud lenni, egy-egy pozitív élménynek. Persze negatívnak is,
egyetlen negatív tapasztalat egy életre bevésődik, és akkor hmmm-mmhh. (48:45)

You might also like