CSAK A SAJÁT VISELKEDÉSEMET

KONTROLLÁLHATOM, DE AZT IGEN! – MI

MINDENRE JÖTT RÁ EGY LEENDŐ
PSZICHOLÓGUS A SAJÁT TERÁPIÁBAN?
2020. JÚLIUS 29. | WMN | OLVASÁSI IDŐ KB. 7 PERC

Nem vagyok pszichológus, csupán pszichológushallgató, így ebben a cikkben

nem szakmai szempontból beszélek a terápia hatásairól, hanem azokat az
élményeimet szeretném megosztani, amelyeket kliensként szereztem a saját
önismeretem során. Emellett hiszem, hogy az írás mégis segíthet
megvilágítani, milyen pozitív hatása lehet a terápiának az ember életére, és
ebből a szempontból az is fontos, hogy olyasvalakiére, aki történetesen ezt a
szakmát tanulja maga is. Az elmúlt években sokan sokszor kérdezték, miért
járok terápiába. Azt is megkérdezték, miért nem terápiára, és erre könnyű lett
volna azt mondani, hogy azért, mert a pszichológusok az extrovertáltat is
extravertáltnak mondják (tessék, a Word is aláhúzta pirossal), de sokkal
kedvesebb magyarázatnak tartom azt, hogy azért, mert ez nem egy kezelés,
amire jár az ember, hanem egy tér, amibe belép. A terápia nem egy passzív
dolog, aminek alávetem magam, hanem egy folyamat, aminek aktív részese
vagyok. Kerekes Anna írása.

Ragok és jelzők problematikája

Néhányan ragot tévesztenek, szokott poénkodni a terapeutám, és

pszichológusnak mennek ahelyett, hogy pszichológushoz járnának.
Régóta gyűjtöm magamban az erőt, hogy megtudakoljam, ezt finom
utalásképpen mondja-e – tekintve, hogy én is előbb végeztem a BA-t, mint
hogy terápiába mentem volna –,

de úgy érzem, kétszáz óra analízis után még nem

tartunk ott, hogy ilyen provokatív kérdéseket tegyek
föl. Egyelőre bőven elég, hogy már partedli nélkül
eszem, és hogy az Annie Hallból idézek.
Természetesen ez csak vicc, de arra jó, hogy kimondhassam: ha sohasem
leszek magam is gyakorló terapeuta, akkor is büszke vagyok arra az
önismereti útra, ami mögöttem van, és akkor sem cserélném el egy egy
hónapos nyaralásra a Bahamákon (vagy kettőre). Pedig istenemre mondom, a
kötelező százötven órás önismeretet, ami ahhoz szükséges, hogy egy leendő
pszichoterapeuta vagy szakpszichológus papírt szerezhessen egy akkreditált
módszerről, amellyel aztán a megfelelő végzettségek birtokában jogosult lesz
embereket kezelni, és amelybe ajánlott minél hamarabb belevágni,
igyekeztem sok pszichológushallgatóhoz hasonlóan a lehető leggyorsabban
és legolcsóbban megúszni.
Hogy hogyan jutottam el innen négy év fekvő analízisig?

Hát úgy, hogy jelentkezett a „szenvedésnyomás” – ez az az érzés, ami a

legtöbb embert eljuttatja a terápiába. Annak megélése, hogy jelenleg annyira
rosszul érzem magam, hogy szükségem van a professzionális segítségre.
Nyilván ennek is vannak fokozatai, ebbe most nem mennék bele, én
működőképes maradtam, nincsen semmilyen mentális betegségem, de az
egyértelművé vált, hogy egy mély, egyéni önismeretre van szükségem,
méghozzá a lehető leghamarabb.

Az azóta eltelt évek során több hasznos felismeréssel lettem gazdagabb a

terápia hatására. Ezek közül elmesélem most a legfontosabbakat. Előbb
azonban hadd tanácsoljak valamit leendő pszichológusoknak, ami számomra
is jelentős tapasztalat volt: ne a saját élményen spóroljanak, mert amit a saját
önismeretük alatt megtanulhatnak a terápiás folyamatokról, azt nagyon nehéz
– ha nem lehetetlen – száraz tankönyvekből pótolni.

Felelősséggel tartozom a fejlődésemért

Amikor az ember elmegy terápiába, azt általában azért teszi, mert változást
akar.

Ha az életében minden jó lenne úgy, ahogy van, akkor nem lenne szükség
segítségre. Ez eddig világos volt számomra is (mégiscsak államvizsgáztam).
Azon viszont már meglepődtem, hogy a vágyott változás kulcsa én magam
vagyok, és a sikerért meg kell dolgoznom.

Már maga az elköteleződés egy fontos döntés volt – nagyon sok mindent
végig kellett hozzá gondolnom, komoly áldozatokat is hoztam. Aztán nagyon
hamar felismertem azt is, hogy a terápia nem egy „lélekjavító szolgáltatás”,
hanem a kliens és a terapeuta közös munkája, amelynek pozitív kimeneteléért
a kliens is felelősséggel tartozik. Nem véletlenül fogalmazzák meg a
kezdetekor a terápiás szerződést, nem véletlenül vannak mindkét fél által
tiszteletben tartandó szabályai.

Véleményem szerint ez az egyéni felelősség és a kemény munka az, ami a

leghangsúlyosabban megkülönbözteti az ezoterikus vagy a pszichológia
tudományos kereteibe már nem beilleszthető módszereket a tudományosan
megalapozott terápiáktól. Előbbiek esetében ugyanis gyakran az történik,
hogy a befizetett pénz fejében a kezelést végző mentesíti a hozzá fordulót a
munkától, a saját sorsa feletti felelősségvállalástól. Nem hiszek abban, hogy
ezzel valódi eredményt lehetne elérni. Abban hiszek, hogy a változásért
elsősorban nekem kell megdolgoznom egy olyan ember vezetésével, aki
hozzáértő módon terelget engem a folyamat során (azért nem véletlenül
tanulnak kilenc–tizenkét évet azok, akik valóban jogosultak arra, hogy komoly
terápiát tartsanak).

A terapeuta az ülés teljes ideje alatt minden idegszálával rám koncentrál.

Támogat és együttműködik velem. A munka során pedig közösen hozunk létre
valamit: egy kapcsolatot, egy teret, amely nemcsak arra alkalmas, hogy
optimálisan fejlődhessek benne, hanem arra is, hogy megmutassa, hogyan
működöm minden más emberi kapcsolatomban. Persze a terapeuta használ
egy adott módszert, de szerintem a folyamat legigazabb lényege két ember
mély és őszinte kapcsolata. Ennek ellenére ez nem barátság – ezt jelzi a
magázódás is –, annak ugyanis meglehetősen egyoldalú lenne, hiszen a
terapeuta nem beszél magáról, a fókusz mindig a kliensen van, az objektivitás
és ítélkezésmentesség pedig alapvető kívánalom.

A legtöbb gyerek már alsó tagozatban lát pornót! – Milyen volt a szexuális felvilágosítás
régebben, és milyen ma (ideális esetben)?

WMN LIFE – 2020. JÚLIUS 29. – TF

Csak a saját viselkedésemet kontrollálhatom – de azt igen!

Emlékszem, eleinte milyen sokat beszéltem az üléseken másokról.

Fel akartam használni a terapeutám tudását, hogy együtt megfejtsük: egyes

emberek az életemben miért olyanok, amilyenek. Olykor dühített, hogy folyton
visszakanyarodtunk rám. Erről eszembe jut a Szex és New York című sorozat
egyik epizódja, amikor Carrie képtelen feldolgozni fájdalmas szakítását, és
elmegy egy pszichoterapeutához.

Elmeséli, hogy milyen sok elköteleződésre képtelen

emberrel került kapcsolatba, a nő pedig megkérdezi:
van valami közös ezekben a férfiakban? Carrie-nek
semmi sem jut eszébe, a terapeuta ekkor rávágja:
maga!
Szóval nekem is hamar rá kellett ébrednem, hogy mégiscsak én vagyok az,
aki életem minden eseményén ott van, tehát meglehetősen logikus, hogy rám
kerül a fókusz a terápiám során és változnom is nekem kell. Ez nem azt
jelenti, hogy mindenért én vagyok a felelős, ami velem történik: azt értettem
meg, hogy – hacsak nem vagyok pszichopata szektavezető – hathatósan és
tartósan csak a saját viselkedésemet, attitűdömet, reakciómat tudom
megváltoztatni.

Természetesen ez valamilyen szinten hatással lesz más emberekre és

helyzetekre is, de nem ez benne a lényeg. Azért nem, mert ha ezzel az
elvárással szeretnék változni, akkor megint kívülre helyezem a kontrollt.

Amíg arra vártam, hogy maguktól változzanak a dolgok, addig kevés

kontrollom volt a saját sorsom alakulását illetően. Annak a tudata, hogy
cselekedhetek, gondolkodhatok, reagálhatok másként, a kezembe adta az
irányítást az életem felett. Ez nagyon nehéz élethelyzetekben is erőt adott, de
a hétköznapi kis apróságokban is: például amikor nem hagyom, hogy egy
másik ember tönkretegye a napomat, amikor nem veszek magamra egy
sértést, amikor egy dühítő élethelyzetre derűvel reagálok, vagy, mint egy
mantrát, kimondom a tükör előtt: a gondolatom csak egy gondolat. (Jó, ez így
nagyon teátrális, ezt nem szoktam a tükör előtt mondogatni.) Magam is
meglepődtem, hogy valójában mennyi mozgásterem van azt illetően, éppen
hogyan érzem magam.

Elfogadható vagyok úgy, ahogy vagyok

A filmekben gyakran ábrázolják úgy a terápiás folyamatot, mint ami tele van
szenvedéssel, amelyet a terapeuta gyakran direkt, provokatív módon vált ki,
hogy aztán ezzel előidézze a mozivásznon mindig túldramatizált katarzist. Én
azért örülök, hogy engem a terapeutám nem bánt, hanem inkább szeret, és
sohasem tesz rám több terhet, mint amennyit elbírok. Persze a fejlődés és
alakulás így is sokszor fájdalommal jár, és ettől ő – nagyon helyesen
egyébként – nem kíván megkímélni, de végig szeretettel, elfogadással és
támogatással áll mellettem az úton. A terápiás tér pedig egy olyan puha
fészek képzetét kelti bennem, ahol biztonságban vagyok, vigyáznak rám, és
vállalhatom önmagam. Szerintem igazán csak egy ilyen közegben lehet
változni és dolgozni magunkon –

talán egy elég jó szülőhöz tudnám hasonlítani az

ideális terapeutát: segít kibontakozni, korlátokat szab,
de sosem érzem azt, hogy nem szeret, vagy hogy el
kellene magamat fogadtatnom vele.
Minél többet voltam ebben a közegben, annál kevésbé éreztem azt, hogy
bármely más helyzetben el kellene magamat fogadtatnom bárkivel is. Ez nem
arroganciát jelent, undokságot vagy a társadalmi szabályok figyelmen kívül
hagyását, hanem azt, hogy megőrzöm az integritásomat, nem megyek alá
senkinek csak azért, hogy szeressen. Érdekes egyébként, hogy az
önelfogadással párhuzamosan mások elfogadása is egyre könnyebben megy
számomra. Ahogyan világossá vált, hogyan kell a saját határaimat
megtartanom, úgy egyre inkább kezdtem tiszteletben tartani más határait is.
Ehhez azonban az az elsőre ijesztő felismerés is kellett, hogy nem vagyok
tökéletes, más sem az, és nem fog mindenki szeretni, ahogy én sem fogok
tudni mindenkit szeretni. Egyre jobb vagyok abban, hogy kérjek és elfogadjam
azt, amit más tud adni, úgy, ahogyan azt tudja adni, és én is képes legyek úgy
adni, hogy nem érdekel, viszonozzák-e.

Egyszer véget ér

Nem a lázas ifjúság, mert az sosem, de a terápia igen.

Hiszen éppen az a lényege, hogy növelje az énerőt, tehát olyasvalakivé váljak
a hatására, akinek már nem lesz szüksége heti rendszerességgel arra, hogy
az életvezetésében támogassák. (Fontos hangsúlyoznom, hogy vannak olyan
mentális betegségek, amelyek esetében akár egész életen át szükség lehet a
támogató terápiára, de itt most egy mentálisan egészséges ember
önismeretéről van szó.) Úgy gondolom, egy a terápiáját sikeresen lezáró
ember életében is történhet olyasmi, amikor ismét szüksége lesz a segítségre.
Abban azonban nem hiszek, hogy a terápiára mint egy mankóra
támaszkodjunk. Nekem fontos, hogy tudjam, afelé haladok, hogy egyszer már
ne legyen szükségem a támaszra, még akkor is, ha egy ilyen meghatározó
emberi kapcsolat véget érése érthetően fájdalommal is jár majd.

Hadd meséljek el végezetül egy történetet, valamikor a nyolcvanas évek

közepéről!

A legjobb barátom apukája tanított minket kétkerekűvel biciklizni. Sose

felejtem el, ahogy elém vetül hosszúra nyúlt árnyéka az aszfalton, aztán
szorongva figyelem, hogy az árnyékkezek eltávolodnak a testemtől, a biciklitől,
és elengednek, de azért óvón ott maradnak kétoldalt. Puff, eldőltem. Nem baj,
újra megpróbáljuk. A kezek egy ideig tartanak, aztán megint nem. És így
tovább. Tízszer, tizenötször. Egyszer csak, miközben látszólag minden éppen
ugyanúgy történik, mint addig, ugyanazokat az instrukciókat kapom, ugyanúgy
taposom a pedált, magam mögött hagyom a kitárt karokat, és megyek.
Egyedül. Megtanultam biciklizni! Persze még így is megbillenhetek, de már
nem félek az eleséstől.

Fölálltam már vagy tizenötször belőle.

Kerekes Anna