Reflexiós levél

Saját élményű gyakorlat

Csiszér Ágnes

A DSZIT tanfolyam saját élményű gyakorlata egészen speciális életszakaszban érkezett meg
hozzám. Várandós vagyok/voltam, miközben ezeket az élményeket átélhettem. Mindez egészen más
színezetet adott az átélt tapasztalatoknak, óhatatlanul is átszőtte az egész jelenlétet. Így reflexióm
fókuszába is ez kerül, ennek fényében tudok csak visszajelezni saját megéléseimről a tanfolyami
modul alatt.
Fontos információ, hogy eredetileg másik csoportban lettem volna, de abban az időpontban
kórházba kerültem, kérdéses volt, hogy folyatódik-e a várandósságom. Átjelentkeztem hozzátok,
Vera, Timi, de bevallom, még akkor is kicsit „félve” indultam neki ennek a helyzetnek. Tele
szorongásokkal, noha már nem volt annyira „fenyegető” a helyzet. A gyakorlaton végzett játékok,
feladatok kicsit segítettek enyhíteni a nehézségeken, át tudtam magam adni a „terápiás helyzetnek”.
Így utólag azt érzem bele tudtam helyezkedni egy olyan szerepbe, mintha én is egy terápiára szoruló
gyermek lennék, ami esetemben persze nem a szenzoros integrációs zavar nehézségét célozza,
sokkal inkább a pszichés nehézségeket, félelmeket, szorongások oldását. Mivel a DSZIT és így a
gyakorlat is kissé a határterületeken mozog (művészetterápiás eszközök, mozgásos élmények,
emberi kapcsolatok) ezért ebben is nagyon támogatónak éreztem ezt a két hétvégét. Jó volt
megtapasztalni, hogy az alap nehézségekre (pl. organikus elmaradások, eltérések és szenzoros
integrációs zavar) rárakódott másodlagos problémák esetében (pl. szorongások, zárkózottság) is
milyen széles tárházzal rendelkezik a DSZIT. Magamat és csoporttársaimat is figyelve elmondható,
hogy mindannyian ki tudtunk emelni egy-egy gyakorlatot, ami különösen jól esett, ami nagyon
betalált, amiben szívesen vettünk részt. Kinek több, kinek kevesebb. Nagyon jó volt látni, hogy
attól, hogy szabadott nemet mondani, az emberek mennyire megkönnyebbültek, s bár kellett idő,
mire élni tudtunk vele, de úgy érzem, ennek tudatában annál több helyzetre nyitottak maradtunk.
Nekem ilyen volt például a rajzolás, amihez eleinte semmi kedvem nem volt, nem is nagyon
vonódtam be, aztán végül éltem a lehetőséggel és a többedik alkalomra már kifejezetten sokat
adott... Hasonló lehet gyermekeknél is, hiszen ahogy megtanultuk, kell a belső motiváció egy
sikeres terápiás munkához, a saját kompetencia megélése és a választás lehetősége.
Várandós állapotomra és a gyakorlaton átélt tapasztalatokra visszagondolva elmondhatom,
hogy az első hétvége feladatai inkább bevezetésként szolgáltak nekem, amik segítettek
elvonatkoztatni aktuális gondolataimtól. Kissé gyermeki létbe helyeződhettem vissza, gondtalannak
kezdtem érezni magam, ahogy a játékok jöttek egymás után. Az ismerkedés, a kezdő, könnyedebb
gyakorlatok játékossá tették a jelenlétet. Megtapasztalhattam újból, hogy milyen egy új közösségbe
bekerülni, együtt játszani, társulni, egyedül tevékenykedni. Fontos tapasztalás ez, mert bár én jól
éreztem magam minden helyzetben, a társaim közül sokan megfogalmaztak nehézségeket olyan
gyakorlatok során, melyben nekem fel sem merült volna, hogy kényelmetlenül érezheti magát
valaki tőle. A beszélgetések ezért nagyon hasznosnak bizonyultak. Egy idő után már nem is kellett
kivárni, hogy az adott illető megszólaljon, a jelenlétéből, mimikájából, bevonódásából lehetett
sejteni, hogy, hogy élte meg a gyakorlatot. Gyermekeknél sokszor csak erre, illetve más
viselkedésbeli jegyekre odafigyelve lehet levonni a következtetéseinket, ezek ugyanis nagyon
fontosak lehetnek rövid és hosszú távon is. Rövid távon úgy, hogy mennyire tud az adott órán
bevonódni a feladatokba, hogy mennyire lesz hatékony az adott napi terápia, hogy milyen szívesen
vesz részt a következő feladatokban. Hosszú távon pedig, hogy mennyire köteleződik el a terápia, a
terapeuta iránt, milyen érzésekkel megy be a terápiás szobába, mennyire „használja” a terápiás teret
arra, hogy azt vegye ki belőle, amire neki igazán szüksége van.
Ugyanis én a második hétvégét úgy érzem, hogy már „használtam”. Mivel az első alkalom
magabiztossá tett, biztonságban éreztem magam, a várandósságom is gondtalanul haladt tovább,
ezért mélyebbre tudtam menni. Vágytam rá abban az időszakban, hogy a hasamban lévő kis
emberkékkel kapcsolatba kerüljek, szerettem volna tudni, hogy milyen lehet nekik ott bent – de ez
csak utólag, a feladatban fogalmazódott meg, vagy utána, a megbeszélések alatt. Nem olyan
indíttatással érkeztem, hogy erre fogom használni a hétvégét, mégis így alakultak a helyzetek, így
alakítottam ki őket. A terápiára szoruló gyermekeknek is feltételezem erre van szükségük, hogy az
adott élethelyzetből fakadó kérdéseik megválaszolásra kerüljenek, hogy a belülről jövő vágyaikat
megélhessék. Nagyon intenzív volt a mi hétvégénk, ezért nehezebb összehasonlítani azzal, hogy
milyen lehet hétről hétre, 45 percben belecsöppenni egy ilyen elfogadó térbe, szabad játékhelyzetbe.
Mennyire tudják a gyermekek továbbgörgetni lezáratlan kérdéseiket, megéléseiket? Milyen lehet,
hogy lejár az időd egy fontos kérdést boncolgató játékhelyzetben? Most, hogy magamat elemzem és
visszatekintek arra, hogy hogyan használtam a második hétvégét, lehet, hogy nem tudtak volna
létrejönni ezek a mély megélések. Nekem szükségem volt rá, hogy ez így egybe legyen fűzve. A
gyermekek teherbírása és a pedagógiai munkarend természetesen nehezen engedi meg, hogy
hosszabb, elnyújtott foglalkozások jöjjenek létre, de nagyobb gyerekeknél, felnőtteknél
megfontolandó lehet. A gyermekek talán rugalmasabban tudják ezt kezelni és foglalkozásokat
összefűző beszélgetésekkel, rituálékkal talán könnyebben egyetlen folyamattá alakítható.
Pedagógusként nekem azt kell jól megoldanom, hogy hogyan tudok visszaemlékezni az egy
héttel azelőtti apróbb történésekre is, amelyek igen nagy jelentősségűek lehetnek a folytatás
szempontjából. Számomra ez mindig is gondot jelentett, a jegyzetelés nem erősségem foglalkozás
után, fejben nem tudom megtartani egy hét távlatában, összemosódnak az események. Ezért is
hasznos, ha a ketten dolgoznak együtt a szakemberek, hiszen ilyenkor mindig van mód arra, hogy
ránézzünk, megbeszéljük az adott foglalkozás eseményeit, dinamikáját, kérdéseit és következő
alkalommal egy mélyebben bevésett emlékhalmaz alapján tudunk tovább dolgozni.
Összességében pedig azt mondhatom el a saját élményű gyakorlatról, hogy jól esett, jó volt
ott lenni, számomra tényleg élményként valósult meg, ami a saját magánéletemben is változást,
előrelépést hozott, nem csak szakemberként. Meg tudtam tapasztalni, milyen lehet egy terápiás
helyzetben benne lenni, hasznos volt, hogy résztvevő lehettem, nem pedig irányító, vezető, amilyen
szerepben többnyire a pályám során szükség van. Annyiban talán változik majd a szakmai munkám
is, ha elkezdek a DSZIT-tel foglalkozni, hogy sokkal inkább leszek a továbbiakban én is
valamelyest résztvevő, még akkor is, ha én vezetem az órákat, én leszek a terapeuta. Hiszen ebben a
szemléletben a terapeutának is ugyanúgy célszerű bevonódnia, megélnie a helyzeteket.