13.

TÉTEL

AZ ÓVODAPEDAGÓGUS

SAJÁT ÉLMÉNYEK TUDATOS ELEMZÉSE AZ ÓVODAI GYAKORLAT

FOLYAMATÁBAN

A) NEVELŐI ATTITŰD
Diana Baumrind-féle modell:
 autoritariánus, tekintélyelvű: hagyományos értelemben vett, igazi szigorú szülők,
pedagógusok.
 „hiteles”, „mérvadó”: gyermekközpontú szülő, pedagógus, de magas követelményeket támaszt
 premisszív, engedékeny: szintén gyermekközpontú, de nem támaszt követelményeket a
gyerekkel szemben. Elfogadja a gyerek vágyait és kívánságait, kerüli a büntetést.

Kurt Lewin nevelési stílusai:

A) Autokratikus (Tekintélyelvű) nevelői stílus jellemzője: Egyedül vezet. Döntéseit egyedül
hozza. A csoport tagjai alig vagy egyáltalán nem vehetnek részt a döntésekben, ill. azok
előkészítésében. Módszere: utasítás, parancs. Ebben a stílusban nevelkedő gyermekek
visszahúzódóak, önállótlanok és nagyfokú bennük az elfojtás.
B) Demokratikus nevelői stílus jellemzője: Alkalmat ad a döntés előtt a dolgok megvitatására,
mindig figyelembe veszi a csoport véleményét. Módszere: elsősorban a
kompromisszumkeresés, vita, a meggyőzés révén. A gyerekek elmondhatják a véleményüket.
Nyitottak lesznek a problémák és azok megoldása iránt. Kialakul egyéniségük,
szociabilitásuk.
C) Laissez – faire (Ráhagyó) nevelési stílus jellemzője: Vezetés hiánya, anarchia jellemzi
továbbá, hogy leginkább a csoport tagjaiból kivált informális vezetők hozzák meg a döntést.

Ranschburg Jenő négy stílust különböztet meg:

•    meleg – engedékeny
•    meleg – korlátozó
•    hideg – engedékeny
•    hideg – korlátozó

Meleg – engedékeny nevelői stílus: a gyermekek általában nyíltak, barátságosak, önállóak,

magabiztosak, hatékonyak lesznek.

A meghatározásban a “meleg” jelző, nem a kritika nélküli, túlóvó szülői viselkedést jelenti, mint
ahogy az “engedékeny” sem a korlátok és tiltások nélküli szülői magatartást. Vannak szabályok és a
megszegésükért helytelenítés, feddés jár, azonban a szabályok nem merevek, hanem szükségszerű és
rugalmas normák, nem nehezednek a gyerekre, nem válnak cselekedeteinek akadályává. A gyermek
sosem fordul szüleihez hiába sem érzelmi, sem intellektuális igényeivel, vagyis a “szeress” és a
“beszélgess velem” jelzéseire mindig kap a szülőktől választ. Az a gyerek, aki ilyen légkörben nő fel,
pozitívan fordul a világ felé: aktív, becsvágyó és barátságos, gondolkodása gyors, kreatív, érdeklődő,
cselekedeteivel aktív részese a világnak. Sosem kételkedik abban, hogy szeretik, ez a szeretet azonban
sosem korlátja cselekedeteinek. Megfigyelték, hogy ebben a légkörben felnövő gyerekek

1
agresszívabbak, ennek oka a biztonságérzés és a szigorú büntetés hiánya, nem pedig az önálló
cselekvés akadályoztatása miatt van. Ezek a gyerekek megvédik magukat és álláspontjukat, ezért
nehezebben kezelhetők, mint a más nevelői beállítódásban nevelkedők. Ez azonban bőségesen
megtérül, mert barátságosabbak, könnyen alakítanak ki kapcsolatot a felnőttekkel és a gyerekekkel,
bíznak önmagukban, kiegyensúlyozottak, kedvesek. Az agresszió, ami tapasztalható, a megfelelő
feltételek esetén egészséges bátorsággá fejlődik. Kutatók megfigyelték, hogy a meleg-engedékeny
miliőben felnövő gyerekek szerepjátékaik során sokkal gyakrabban játszottak felnőtt babával, mint a
többiek. Ez a megfigyelés azért fontos, mert a szerepjáték során a gyerekek a felnőtt viselkedési
mintákat sajátítják el, építik be személyiségükbe, viselkedésükbe, így a felnőttekkel való azonosulás
ezeknél a gyerekeknél a legintenzívebb.

Meleg – korlátozó nevelői stílus: „a széltől is óvó”, mintagyerek kialakulása, talán túlságosan is
engedelmes, kevésbé kreatív- és önálló gyermek lesz

Ebbe a szülőtípusba elsősorban a túlóvó, túlszerető, túlgondozó szülő tartozik, aki nem engedi
önállósodni gyermekét. Ő az, aki szigorúan csak júliusban –augusztusban engedélyez egy-egy
fagylaltot, a sapkát csak májusban lehet levenni, a homokba belemenni csak játszóruhában lehet.
Ezeknél a szülőknél a gyermek nyílt agressziója szigorúan tiltott. Mivel minden szülő korlátokat állít a
gyerek elé, amivel akadályozza a cselekedeteiben, a gyerekek időnként haragszanak a szüleikre. Ennek
a haragnak esetenként eltérő módon, de megnyilvánulásai is vannak. Az előbb ismertetett meleg-
engedékeny nevelői stílusnál a gyermek kifejezheti agresszióját, nem büntetést kap érte, hanem a
szülők a megbeszélésre törekednek az esetek nagyobb részében. A meleg korlátozó nevelői stílusban a
családon belüli agressziónak szigorú büntetése van (gyermeknek szülők felé, testvéreknek egymás felé
megnyilvánuló agressziója). Így a gyermek kénytelen magában tartani –befelé fordítani – ellenséges
érzéseit, ami szorongáshoz vezet. Előfordul, hogy csak a családon belüli agresszió tiltott, az
osztálytársak felé megnyilvánuló nem (“milyen bátran, férfiasan viselkedik a gyerek, megvédi
önmagát”). Ez a gyerek tehát az otthoni “tiltott” indulatait is a társaival szemben vezeti le, aminek
következménye előre látható: a sok agresszív megnyilvánulás előbb-utóbb visszajut a szülőkhöz, akik
szigorúan büntetnek. A gyermeknek ismét csak tiltott az indulatainak, agressziójának levezetése,
megint “kénytelen” önmagában tartani, ami tovább erősítheti a szorongásukat. Ezek a gyereke előbb-
utóbb jól viselkednek az iskolában, jól tanulnak, erősen iskola centrikusak lesznek, ők azok, akik még
akkor is jól viselkednek, ha a tanár nincs az osztályban. Magatartásuk és gondolkodásuk erősen
szabálykövető, kevéssé kreatívak, mindig illedelmesek, egy kicsit visszahúzódók, félszegek. A szülői
szeretet, a melegség rendszerint elejét veszi annak, hogy a korlátozások túlzottan ránehezedjenek a
gyerekre, komolyabb problémát okozva.
Szintén a kutatások eredménye, hogy a meleg – korlátozó nevelői stílusban felnövő lányok jobban
tűrik ezt a szülői magatartást, mint a fiúk, mivel kevesebb szorongásos tünetet mutatnak.

Hideg-engedékeny nevelői stílus: magas fokú agresszió jellemzi a gyereket, s nagy az esélye az

antiszociális magatartás megjelenésére

Ez a nevelői stílust is segíti a gyermeki agresszió kibontakozását, mégpedig azért, mert a szülő
elutasítja a gyermekek közeledési, függőségi igényét, ugyanakkor időnként már-már nemtörődöm
módon engedékeny. A gyermek függőségi igényének elutasítása mögött gyakran a gyermekkel
szembeni ellenszenv húzódik meg. A szülő valamilyen ok miatt nem tudja elfogadni gyermekét, így
annak közeledési igényére elutasítóan reagál (ez az elutasítás tudattalan is lehet!). A gyermekben ez az
érzelmi, fizikai elutasítás szeparációs szorongást idéz elő. Ráadásul ezt a nevelői stílust folytató szülő
időnként – mintegy önmaga igazolására – nyilvánosan bünteti gyermekét. A szülő érzelmi elutasítása a

2
gyermeket attól a lehetőségtől is megfosztja, hogy azonosuljon a szülővel, elfogadja, kövesse, először
annak viselkedését, a későbbiekben pedig értékrendjét. A szülői elutasítás előbb-utóbb a gyermekből
is elutasítást vált ki, mindennel szemben, ami a szülőtől ered. Ez érthető, ha arra gondolunk, hogy a
gyermek alapvető szükséglete maradt kielégítetlenül. A gyermek viselkedésében egyre gyakrabban
nyilvánulnak meg az agresszív elemek, amik a szülő engedékenysége miatt teret is kapnak. Az így
felnövekvő gyermekek serdülőkorukra erőteljes függőségi szorongást mutatnak, rossz lesz a
kapcsolatuk a szüleikkel, nem fordulnak hozzájuk tanácsért, problémáikat nem beszélik meg velük.
Ezek a gyermekek, fiatalok kapcsolati igényeiket máshol próbálják kielégíteni, ami könnyen
sodorhatóvá teszi őket, könnyen kerülhetnek a társadalom számára nem kívánatos körökbe.

Hideg- korlátozó nevelői stílus: a gyermek önértékelése alacsony, általában önállótlan, énképe negatív

Ez a nevelői stílus annyiban különbözik az előzőtől, hogy a gyermek elutasítása mellé erőteljes
korlátok társulnak. A szülő ellenérzéseire (amelyek fizikai büntetésben, a gyermekkel való kapcsolat
minimalizálásában nyilvánulnak meg) a gyerek ebben az esetben is agresszióval reagál, csakhogy ezt
az agressziót a szülő keményen bünteti. A szülő elutasító magatartása itt is gyakran rejtett: a felszínen
azt hangoztatja, mennyi mindent tesz a gyermekért, ellátja, dolgozik rá, stb., miközben a gyermek
érzelmi igényei kielégítetlenül maradnak, csak korlátokkal találkozik. Ezek a szülői “üzenetek” a
gyermek számára érthetetlenek, bűntudatot érez, hiszen “hálátlan”, ugyanakkor agressziót is átél, mert
csak a szülei által állított akadályokat látja maga körül. Ez az agresszió, mivel a világ felé nem
nyilvánulhat meg, befelé fordul, súlyos zavarok, különféle testi-lelki bajok alakulnak ki, amelyek az
idő múlásával egyre komolyabbá válnak, a személyiség torzulását, a felnőttekkel/emberekkel
szembeni bizalom hiányát okozva.

A) A PEDAGÓGUSHIVATÁS SAJÁTOSSÁGAI

Elengedhetetlenül fontos az alábbi képességek magas szintű fejlettsége:

 kitartás
 szervezőképesség
 önmaga „rendezésére” való képesség
 konstruktivitás
 kommunikáció, szociális intelligencia, szociális érzelmek
 konfliktuskezelés

Kitartás

= az egész pedagógiai tevékenységet átszövő képesség.

Céltudat, akaraterő, a siker és a kudarc elviselésére és ezek tanulságainak felhasználására való
képességre és készségekre épül.
A céltudat (a cél tudása) az óvoda pedagógiai programjában, illetve annak csoportra és egyénre történő
lebontásában rejlő célokat jelenti, ami természetszerűen adekvát az egyes gyermekek egyéni,
differenciált, sajátos nevelési igényeivel. Szükséges az óvodapedagógus tudatossága, kreativitása és
akarati tevékenységének összpontosítása, mozgósítása.
Hogy egy ember felnőtt korában sikerorientált-e vagy kudarckerülő-e, az gyermekkori élményeitől, s
főként az anyával való hajdani kapcsolatától függ. Az anya bátorító, ösztönző, a gyermeket
újrakezdésre sarkalló magatartása, amelyhez társul a tévedés lehetőségének teljes természetességgel

3
történő kezelése, a pszichológiai kutatások tanúsága szerint többnyire sikerorientálttá, kockázatot
vállalóvá alakítja a személyiségét. Ezt a képességet elindítja az anya, a család, ennek tökéletesítése,
további fejlesztése az egyénen múlik.
Az óvodapedagógus abban a szerencsés helyzetben van, hogy ismeretei közé tartozik e
törvényszerűség tudása is, módjában áll tehát önmagát tudatosan tréningezni, fejleszteni ez irányban.
E képesség kifejlesztése és működtetése azért jelentős, mert a pedagógus a rá bízott gyerekek
személyiségének alakítását így megfelelőbben tudja végezni.
A sikerorientált személyiségű óvónő kellő önismeret és kockázatvállalás birtokában képességeit,
személyiségének minden sajátosságát hatékonyabban képes kipróbálni, kibontani, fejleszteni —
ugyanakkor hatékonyan képes erre ösztönözni az óvodás gyermekeket.
Nem szükséges annak bővebb kifejtése, hogy az egyes képességeit különböző tevékenységekben
kitartóan próbálgató gyermek fejlettebb lesz, mint szorongó, tevékenykedni alig merő társa.
Kudarctól félő, ezért azt kerülő személyiségűvé is nevelhető egy gyermek, ha azt tapasztalja, hogy
nem bíznak benne, hogy a világ megismerésére való törekvése közben „elkövetett” tévedései
elítéléssel, elmarasztalással, büntetéssel találkoznak, érthetően kevesebb tevékenységgel fog
próbálkozni, ezért fejlődése is más módon történik, mint szerencsésebb társaié.

Szervezőképesség

= az óvodapedagógus nap, mint nap szembesül a kényszerrel: szerveznie kell az óvodai csoportot, a
gyermekek tevékenységeit, gondozásukat, levegőzésüket, alvásukat és étkezésüket, szerveznie kell a
szülőkkel való kapcsolatot, együttműködést, össze kell hangolni saját és kollégájuk munkáját, a dajka
segítő tevékenységét az óvodai nevelési feladatokat stb.
Ez nagyfokú áttekintőképességet, strukturált, fegyelmezett gondolkodást feltételez.
Szükséges, hogy az óvónő bizonyos esetekben prioritásokat legyen képes megállapítani, és
érvényesíteni. A jó szervezőképesség függ az óvónő önértékelésének adekvációjától és eddigi
tapasztalataitól. Természetesen e képességre nézve is érvényes a gyakorlás, a tapasztalás jelentősége.
Az óvónőnek jó idői, téri tájékozódó képességgel kell rendelkeznie ahhoz, hogy feladatait időben és
térben koordinálni legyen képes.

Önmaga „rendezésére” való képesség

= ez voltaképpen képességcsoport, mely magába foglalja:

• az impulzivitás és az érzelmek önfegyelmezésére való képességet,
• a nagy- és finommozgások koordináltságát,
• a helyzetfelismerő képességet,
• az analógiás és a helyzetmegoldó gondolkodás képességét és készségét,
• bizonyos fajta bölcsességet, mellyel különbséget tud tenni fontos, az élet és életvitel
szempontjából jelentős és jelentéktelen dolgok között,
• humorérzéket, mellyel felülemelkedhet az élet mindennapos, apró eseményein, s melynek
segítségével a történéseknek nemcsak színét, de fonákját is láthatja.
Az „önrendezésbe” beleértendő az óvónő külseje, megjelenése is. Jelentőségük van azoknak az
üzeneteknek, amelyeket a ruha, a cipő, a hajviselet, a smink hordoz.
Az öltözködés, a frizura, a smink harmóniája nyugalmat, derűt, biztonságot sugároz. A rendetlen haj, a
túl hangsúlyos arcfestés, a nagyon rövid vagy nagyon feszes, szoros — az óvónő tevékenységéhez
fontos mozgásokat, mozdulatokat akadályozó — ruha olyan üzeneteket közvetít, amelyek
nyugtalanítják a gyerekeket: ziláltság, rendezetlenség, a biztonság és a megállapodottság hiánya
áradhat az óvónőből.

4
Az arc festése fontos: az óvónő szépsége jelentősen befolyásolja a gyerekeket.
A festéssel óvatosan ajánlott élni: az erős alapozás, sminkelés elfedi, akadályozza a mimika
érvényesülését; a harsogó, erősen kontúrozott szájfestés félelmet kelthet a domináns orális fejlődési
szakaszához még közel lévő gyermekben, a felfalatás képzetét ébresztve benne. Ugyanez a szájfestés
szexuális izgalmat válthat ki az ödipális, nemi identitás fejlődési szakaszában lévő idősebb óvodás
gyermekben.
A mértéktartó, diszkrét arcfestés viszont ápoltságot, nyugalmat, biztonságérzetet sugároz, illetve
eredményez.
A színek harmóniája is fontos: a természet színei többnyire kellemes érzelmeket keltenek; a kék, a
sárga, a barna, a fekete, a zöld színek alkalmazása, ezek kombinálása — akár a „színre színt” elv
érvényesítésével is — kedvezően hat a gyerekekre. Természetesen a pirosnak, a fehérnek vagy
rózsaszínnek stb. is helye van az óvónő öltözködésében, az arányokra ajánlatos odafigyelni.

Konstruktivitás

= feltétele az originális gondolkodás; újfajta összefüggések felfedezése ismert dolgok, jelenségek,

folyamatok között. Ezzel a képességgel váratlanul felmerülő, előre nem látott helyzetek felismerése és
megoldása történhet; hirtelen előálló nevelési helyzetek adekvát megoldásához segítheti az óvónőt. Ez
a képesség támogatja az egyéni, differenciált nevelési eljárások tervének kidolgozását/megvalósítását
is; új, vagy újszerű nevelési/fejlesztési ötletek, stratégiák születhetnek.

Kommunikáció, szociális intelligencia, szociális érzelmek

A két utóbbi képesség/készség kimunkáltsága/kimunkálatlansága, mértéke befolyásolja a

kommunikáció színvonalát, minőségét, technikáit. Minden idevonatkozó képesség/készség bonyolult,
összetett; fejlődésükhöz hosszas gyakorlás, tapasztalatszerzés és elemzés szükséges.
A szociális érzelmek és a szociális intelligencia körébe tartoznak a részvét, együttérzés (és ezek
ellentétei); az empátia, a mások lelki történéseibe, pszichés folyamataiba történő belehelyezkedés, a
másik ember/gyermek sajátosan rá jellemző élmény-feldolgozási stratégiáira való „ráérzés”, mások
személyiségének mindenki másétól eltérő fejlődésének megértése. E képességekhez nagyfokú
szociális érzékenység szükséges: ha nem értem is azonnal a másik embert, „megérzem” az enyémtől
eltérő lelkiállapotát, érzéseit, viszonyulási módjait.
Mindez befolyásolja/meghatározza a kommunikációs irányokat, módokat, eljárásokat.
A kommunikáció szerves tartozéka a metakommunikáció, a non-verbális kommunikáció.
Metakommunikációval kísérjük — sokszor akaratunkon kívül, vagy nem is tudva — verbális
közléseinket. Ezek az eszközök kiegészítik, módosítják vagy felülírják a verbális kommunikációs
tartalmakat (elég, ha csak arra az egyszerű megszólításra gondolunk: „édes fiam”; hányféle
kommunikációs tartalmat hordozhat e két szó, a hangsúly, a hangerősség, a hangszín, a hanglejtés
eszközeivel gazdagítva!)
Milyen gondolatokat, érzéseket sugall — és kelt — a szó/mondat közi szünet, vagy a túl gyors,
„felpörgetett” beszéd — vagy akár a dadogás…, a beszéd színes vagy monoton volta stb.
Az óvónő másik „nagy lehetősége” a non-verbális, a szavak nélküli közlés.
Ide sorolhatók:

5
  a mimika
 a pantomimika:
 a testtartás
 a gesztusok
 a járás
 az ülés
 a proxémika

 A mimikai közlésekre a fiatal gyermekek igen érzékenyek (a beszéd értését kezdetben a helyzet, a
mimika, a gesztusok értése helyettesíti!), ezért az arckifejezés igen jelentős eszköze az óvónőnek.
A közhittel ellentétben nem a szem az arc legkifejezőbb része, hanem az idegvégződésekkel
dúsan ellátott, mozgékony száj. Ugyanakkor a szem és a száj kifejezésének egyeznie kell ahhoz,
hogy a partner kongruensnek, hitelesnek érezze az arc üzenetét.
(Az ókori görög szoborarcok jellegzetes arckifejezését, a mosolygó száj és a mosolytalan szem
együttese eredményezi, e sajátosságot nevezik „archaikus mosolynak”.)
A mosoly rendkívül fontos információkat hordoz: „örülök neked, jó, hogy látlak; kedves vagy
nekem; megfelelő vagy; jó vagy olyannak, amilyen vagy; boldog vagyok, ha találkozunk” stb.
Ilyenformán a mosoly gazdája azzal a jó érzéssel ajándékozza meg a másikat, hogy az életben a
legfontosabb dolgok/kapcsolatok/törvények rendben vannak; az élet harmóniájához a másik
ember is hozzátesz, hozzájárul az élet szépségeinek kiteljesedéséhez. Jó ajándék. Rendszerint
mosoly-választ vált ki, így növeli a két ember közötti kellemes aktivációs feszültséget, ami segíti
az együttműködést.
Mivel ennyire fontos, jelentős a mosoly az emberi kapcsolatokban, ezért nyilvánvaló a
szükségessége.
Az óvónő kommunikációját/non-verbális kommunikációját különösen kell jellemeznie! /Az
óvónő nyilvánvalóan nem képes állandó mosolyra, hiszen élete nem csak örömből áll. De
mosolyt mégis be kell vinnie az óvodai csoportba — hogyan varázsolhatja elő? Segítségére van a
faciális feed-back törvényszerűsége: a száj körüli emelőizmok (a faciális izmok) mosolyra húzása
olyan folyamatokat indít el az agyban, amelyek következtében a következő faciális változás már
valódi mosoly lesz…/
Az arc egyéb gyakori kifejezéseit (bánat, szomorúság, kétségbeesés, harag, gyűlölet stb.) szintén
érzékenyen olvassák le a gyerekek, ezért az óvónőnek meg kell tanulnia impulzivitásának
fegyelmezését, arcának „rendezését”.
A gyermek érzelmi fejlődését, önértékelését károsan befolyásolják a gyakori negatív mimikai
információk.

 A pantomimika is igen kifejező eszköz: testünkkel bánatot, kétségbeesést, reménytelenséget;

érdeklődést, bátorítást; félelmet, örömöt stb. fejezhetünk ki, szavak nélkül. (A gyermekek
testbeszéde igen kifejező; testi-lelki egészségi állapotukat, érzelmeiket jelzi.)
A pantomimika egyik lehetőségeként értelmezhető az érintés (ugyanakkor át is vezet a
proxémikai törvényszerűségekhez.) Az érintés szükséglete változó erősségű az emberekben, de
még ugyanazon embernél is különböző, a partner személye, a lelkiállapot, a helyzet stb.
függvényében.
Az ún. „érintkező” típusú emberek érintés iránti szükséglete jóval erősebb, mint a „nem-
érintkezőké”. Utóbbiaknál a simogatás, átölelés stb. érintés komoly feszültséget okozhat.

6
 A proxémika /térközszabályozás/ sajátosságai a másik emberhez való viszonyunkat, tartós, vagy
aktuális érzelmi beállítódásunkat fejezi ki.
Intim zónánk (0–60 cm) határának másik személy általi átlépése általában akkor érinti kellemesen
az embereket, ha a másik emberrel bizalmas kapcsolatban vannak. Gyermekeknél a
megkapaszkodási ösztön ereje növeli az érintés, az átölelés iránti vágyat. Ez nem azt jelenti, hogy
a gyerekre váratlanul „rárontva”, tevékenységében megzavarva, abból kiragadva kellene (vagy
lehetne) őt megérinteni, felkapni, rázni, ringatni stb.! — Az óvónő nem elégítheti ki saját érintés
iránti szükségletét a gyermek „hozzájárulása”, részvétele nélkül.
Személyes zónánk (60–120 cm) megfelel a leggyakoribb társzükségletnek, érintkezési igénynek.
Együttjátszó, együtt tevékenykedő gyermekek között leggyakoribb az intim és a személyes zóna
fenntartása.
Társas konzultatív zóna (120–330 cm), nyilvános zóna 330 cm →) kevésbé szoros, érzelmekkel
kevésbé átitatott, objektívebb kapcsolatot, helyzetet feltételez. Óvodás gyermekeknél, óvodai
csoportnál az óvónő igen ritkán alkalmazhatja a nyilvános zónát a kommunikáció eszközeként. Ez
személytelen, voltaképpen kapcsolattalan helyzet, ami nehezen feltételezhető az óvodai életben.
Ugyanakkor az óvónő személyes szükséglete lehet a társas konzultatív, illetve a nyilvános zóna
megteremtése munkatársaival. Ennek jelentősége van az óvónő autonómiájának megőrzésében,
aminek figyelmen kívül hagyása stressz, feszültség, munkahelyi konfliktusok forrása lehet.

Konfliktuskezelés

Konfliktus minden funkcionáló közösségben van. Több vagy kevesebb, de létezik, és éppen a
közösség életképességének egyik jele. Nem a konfliktusok száma, hanem azok kezelése jelenthet
minőségi különbséget egyes közösségek között.
Az óvodában jellemzően:
 vezető — beosztott
 óvónő — óvónő
 óvónő — szülő
 óvónő — gyermek
 óvónő — egyéb dolgozó között lehet konfliktus.
E sorból kiemelendő az óvónő–gyermek konfliktus, ez inkább nevelési helyzetként értelmezendő.
Egzisztenciális szempontból — helyzettől és személyektől függően — a beosztott számára veszélyt
jelenthet a vezetővel való gyakori konfliktus, még optimális konfliktuskezelési technika esetén is.
Az óvodai nevelőmunkát veszélyezteti a rosszul megoldott
 óvónő — óvónő,
 óvónő — dajka és
 óvónő — szülő konfliktus
A megoldatlan, „szőnyeg-technikás” konfliktushelyzetek óriásira duzzasztják a munkahelyi
feszültséget okozó helyzeteket, kapcsolatokat.
A jó konfliktuskezelés érdekében meg kell erősíteni a kommunikációs technikákat:
 a passzív hallgatás,
 az értő figyelem,

7
  az én-közlés technikáit.

Passzív hallgatás

A passzív hallgatás jellemzői: csendes, éber és élénk figyelem.

Non-verbális kommunikációval megerősíthető az odafigyelés jelzése. Ezek biztató üzenetek a másik
ember számára.

Eszközei:
• szemkontaktus
Nem jelenti azt, hogy állandó „farkasszemezést” hozzunk létre, de amikor valamilyen okból jelezni
akarjuk különleges figyelmünket, hatásosan fejezhetjük ki szándékunkat fokozott szemkontaktus
kiépítésével.
Passzív hallgatás közben ez könnyebben megvalósítható, mint élénk párbeszéd közben. Ez utóbbinál a
beszélő felek gyakran megszakíthatják a szemkontaktust, pl. amikor valamilyen közlésüket nagyon
pontosan, árnyaltan akarják megfogalmazni, rendszerint elfordítják a tekintetüket, oldalra, távolabbra,
„befelé” néznek. Ezeket a kitérőket nem tanácsos az őszintétlenség jeleként értelmezni, mert az
elhamarkodott véleményalkotás gátolhatja a további kommunikációt.

• bólintás
Üzenettartalma: értem; tényleg így van; egyetértek stb.
Vigyázni kell az „adagolással”. Túl gyakori bólintgatás hitelteleníti az üzenettartalmat.
Könnyen keltheti a beszélőben azt az érzést, hogy tulajdonképpen mindegy, mit mond; a másik
mindennel egyetértést jelez. Talán azért, mert nem figyel eléggé, vagy, mert rövidre akarja zárni a
beszélgetést.

• a test előre döntése

A beszélő számára a másik fél erős érdeklődését, esetleg bevonódását jelzi.
Amikor a beszélő izgalmas, érdekes részlethez ér, a meghallgató feszültséget fejezhet ki a testtartás
változtatásával.
Ha előre dőlő testhelyzetéből kimozdul, hátradől, ez a mozdulat is hordoz üzeneteket. A hirtelen
hátradőlés az érdeklődés elveszítését, fölényhelyzetet, unalmat fejezhet ki.
A lassú hátradőlés az érdeklődés, a közlés következtében fellépő aktivációs feszültség lassú kialvását
jelentheti.
Ha az előredőlés az asztalon tenyérrel való megtámaszkodással
együtt történik, akkor az nem a figyelem, hanem a befejezésre való késztetés jele!

• a beszélő megérintése
Az érintés fontos jelzés: számtalan tartalmat hordozhat.
Jelentése attól is függ, milyen viszonyban vannak egymással a beszélők.
A „hivatali” viszony általában az alkar megérintését engedi. Jelentése: együttérzés, részvét, megértés,
biztatás a folytatásra.
Ennél sokkal bizalmasabb a vállak átkarolása. Jelezhet pártfogást, a hatalom, a fölény enyhe
éreztetésével; gyámolítást; birtoklást. Ez utóbbit főleg férfi átkaroló mozdulata jelzi, nővel való
beszélgetésben. Jelezhet jóakaratú, baráti érzelmeket is. Ha beszélgetés közben a felek járkálnak és a

8
passzívan hallgató fél átkarolja a másik ember vállát, ez valamiféle ígéretként is értelmezhető gesztus:
„segítek, megkeresem a megoldást” stb.
A combok megérintése bizalmi helyzetben fordul elő jellemzően: biztatást, együttérzést, alkalmasint
intimitást, vagy arra történő felhívást is jelenthet.
A térd könnyed érintése többnyire biztatást, bátorítást jelez (a másik ember térdének csapkodása
másféle üzeneteket hordoz!).
A hát érintése: pártfogó, biztató üzenet lehet, de férfi és nő között a férfi részéről más természetű
érdeklődést is kifejezhet.
Passzív hallgatás közben a beszélő fél számára zavaró lehet az arc megérintése
(ez főként felnőtt-gyermek meghallgató-beszélő helyzetben fordul elő), mert a beszélő fél intim
zónájába történő „belépés” megzavarhatja őt.
Értő figyelem
Az értő figyelem jelzései a közlés tartalmának pontosítását, értését fejezik ki. Itt már nem csak
érdeklődésről van szó, hanem értésről is. Ennek érdekében időnként rövid összegző kérdéseket,
megállapításokat lehet tenni.
„Jól értettem, arra gondolt, hogy…”
„Azt hiszem, értem, mit mond…”
„Úgy is mondhatnám, amit elmondott, hogy…” stb.
Fontos, hogy az összegzés ne ellentmondást nem tűrő kijelentés legyen; célja az, hogy a közlő fél
önmaga és a beszélgető partner számára is összegezhesse, finomítsa, pontosítsa, módosítsa, bővítse
vagy szűkítse addigi közléseit.
Ez nem a vita helye:
„de hiszen az előbb még az mondta, hogy…” stb.
Nincs szükség a meghallgató fél jó memóriájának bizonygatására; nem ekkor kell meggyőzni a másik
embert tévedéséről; nem kell őt „jobb belátásra” bírni — csupán hagyni kell beszélni, s közben
többféle módon kell figyelni:
 mit mond
 hogyan mondja
 milyen érzéseket, érzelmeket kommunikál
 megfelelő módon hallgatom-e stb.

Én-közlés

Az én-közlés célja az események következményeként és a közben kialakuló érzelmek közlése a másik

emberrel.
A legtöbb ember úgy tartja, hogy ő gyakran él az én-közlés eszközével, hiszen naponta több
alkalommal is elmondja gondolatait, véleményét.
Az én-közlés nem a gondolatok, vélemények, döntések közlése, hanem a feltámadó harag, félelem,
aggodalom, szeretet, öröm, boldogság stb. elmondása, verbális kifejezése.
A jó én-közlés megtanulható. Tartalmaznia kell az eseményt, melynek kapcsán érzéseink keletkezek; a
szóban forgó érzéseket és „hívást”, a másik ember számára: „oldjuk meg!”.
Balesetveszélyesen játszó gyereknek azt mondani, hogy „amikor így rohansz a talicskával, mindig
félek, hogy megütöd magad. Hogy lehetne úgy játszani vele, hogy ne kelljen félnem” — jobb,
eredményesebb, mint azt mondani: „nem bírom, hogy állandóan rohansz, te vagy itt a fő-rohanó, ülj
csak le a padra és gondolkozz, szabad-e a talicskával szaladni.”
Előbbi: én-közlés: az eseményt, eseménnyel kapcsolatban fellépő érzést, és a lehetséges megoldásra-
felhívást tartalmazz, de nem marasztal el, nem tartalmaz ítéletet.
Utóbbi: te-közlés: a gyerekről mond el valamit, valami elmarasztalót.

9
Nem késztet együttesen megbeszélhető megoldásra, hanem eldöntendő kérdést tesz fel, amin
voltaképpen nem kell gondolkodni…

Az én-közlés legfőbb értékei:

 konkrét (azonnal tudhatja a másik fél, hogy miről van szó)
 tudatosítja az érzelmeket az érintett felekben (nem szükséges elfojtani
indulatunkat, érzelmünket, dagasztani a haragot, a félelmet stb.)
 megnyitja az utat a megoldáskeresés felé, jelzi, hogy a megoldás közös érdek;
lehetővé teszi a további jó viszonyt a felek között.
Érdemes számba venni a leggyakrabban alkalmazott kommunikációs gátak tárházát is, azért, hogy
ezeket elkerülhessük:

Fenyegetés, figyelmeztetés;
„Jobb, ha nem szólsz senkinek, nagyobb bajod lehet belőle!”
„Azt akarja, hogy a vezetőnek szóljak?!”

Utasítás, irányítás;
„Na, most azt kell csinálni…”
„Mondja el a pszichológusnak, hogy milyen a gyerek az óvodában, de nehogy mást mondjon, mint
amit le is írtam!”

Prédikálás, nyomásgyakorlás;
„Ha akkor hallgatott volna rám, akkor most nem lenne…”
„Én csak akkor tudok segíteni, ha anyuka őszintén elmondja a családi életüket!”

Azonnali tanácsadás, gyors megoldási javaslatok;

„Egyszerű ez, el kell vinni a gyereket orvoshoz.”
„Legyen szigorúbb és nem lesz baj!”
„Mondja meg a nagymamának, hogy az az idő már elmúlt!”

Logikai érvek, rábeszélés;

„Tisztán látszik, hogy ez az egyetlen értelmes megoldás!”
„Hallgasson rám, szabaduljon meg attól a részeges alaktól!”

Kritizálás, hibáztatás, ítélkezés;

„Csak magadnak köszönheted, én előre láttam!”
„Nahát, ez nagy hiba volt!”

Dicséret, hízelgés, elismerés, egyetértés;

„Ne is folytassa, már látom, hogy jól tette!”
„De hát te intelligens ember vagy, majd kitalálod…”
„Nagyon helyes, meg kell mondani, aztán majd ő lép, ha akar!”

Értelmezés, elemzés;
„Ezt azért látod így, mert esik az eső.”
„Ez pofonegyszerű: a férje a hibás.”

10
Bagatellizálás, vigasztalás;
„Ugyan, ez csak nem probléma!”
„Örülj neki, hogy csak ennyi a bajod!”
„Én is voltam már így, mégis itt vagyok!”

Címkézés, kategorizálás, megszégyenítés;

„Én nem dicsekednék azzal, hogy még nem tud olvasni az a gyerek.”
„Én a maga helyében elköltöznék, úgy szégyellném, hogy…”
„Ez csak sérült gyerekeknél fordul elő: ez a gyerek sérült, az biztos.”

Faggatás, kikérdezés;
„És mit érzett, amikor azt mondták Önnek, hogy…”
„Na és ez rossz érzés volt?”

Figyelemelterelés, humorizálás.
„Rá se ránts, igyunk egy kávét, majd elmúlik!”
„Erre mondják, hogy gondolkozz pozitívan!”
„Majd ha a föld alatt leszel, nem fáj!”

A jó kommunikációs stratégiák közé tartozik az ún. szerződéskötés. Köthető szóban, írásban, rajzban
stb., a szerződő felektől függően.
Kik között történhet? Óvodapedagógus főként szülővel és gyermekkel köthető. A szabályos
„szerződés” tartalmazza a szerződés tárgyát, tartalmát, időtartamát, eszközeit, módszereit stb.
Milyen esetben köthető szerződés? Bármilyen közösen megoldandó feladat esetén.
A pedagógus óvatosan és reálisan mérje föl, mit ígér, mit ad, és mit várhat.
Óvakodjon minden olyan ígérettől, ami láthatóan nem teljesíthető, — de ne is kérjen ilyen ígéreteket a
szülőtől vagy a gyerektől. Nem korrekt az „akkor…, ha…” jellegű szerződéskötés, mert voltaképpen
feltételes módba helyezi az egész folyamatot.
Tartalmazzon tendenciákat, s azokhoz rendezett módszereket, eszközöket.
Pl.: ne ígérje, hogy „a gyerek év végén jól fog viselkedni” — mert ez nemcsak rajta múlik.
Olyan ígéretet tehet, ami őt kötelezi, és aminek teljesítésére ő maga képes.
Pl.: ígérheti/vállalhatja, hogy minden lehetőséget felhasznál a gyerek szókincsének bővítésére. De nem
ígérheti, hogy minden nap 15 percet foglakozik a gyerekkel. Ugyanígy azt sem ígérheti, hogy „ha ezt
és ezt tesszük, a gyereknek nem lesznek nehézségei az iskolában” — mert ez soktényezős folyamat.
A jó szerződés megóvja a feleket az irreális várakozásoktól, megóvja őket a csalódástól, az
elégedetlenségtől; és megtanítja őket arra a fontos dologra, hogy minden apró eredménynek lehet
örülni.
A helyes kommunikációs technikák alkalmazásával és az akadályozó technikák elhárításával
elérkezhetünk a konfliktuskezelés alapjaihoz:
 probléma meghatározás, azonosítás;
 alternatív megoldások kidolgozása, értékelése;
 döntéshozás: a megoldás kiválasztása;
 a megoldás figyelemmel kísérése;
 értékelése.
A konfliktusok megoldásában, a kommunikációban feltétlenül szem előtt kell tartani az ember, a
másik ember személyiségének tiszteletét, megbecsülését.
Akkor is, ha nem értünk egyet, akkor is, ha meg vagyunk győződve saját igazunkról.

11
 ***

Röviden áttekintettük azoknak a sajátosságoknak, képességeknek jelentős részét, amelyek különösen

fontosak az óvodapedagógus hivatásának gyakorlása, személyiségének épsége, mentális higiénéje
szempontjából.
Végezetül ajánlást tárunk az Olvasó elé, hogyan fejlesztheti és őrizheti meg személyiségének épségét,
lelki egészségét.

• Őrizze meg hidegvérét és humorérzékét a kritikus helyzetekben!

• Keressen partnereket munkájához!
• Fejlessze önismeretét (önismereti, szupervíziós, esetmegbeszélő csoportokban)!
• Ha csak lehet, vegyen részt szervezett mozgás-programban.
• Legalább egy örömöt okozó tevékenységet szervezzen minden napra!
15–20 percen keresztül tegye azt, amit legjobban szeret (zenehallgatás, séta,
teázás/kávézás/süteményezés — leülve, nyugodtan!)
• Amikor hazaér a munkából, szervezzen önmagának 10 olyan percet, ami alatt egyedül
van, átöltözik, felfrissül — nyerjen időt a „szerepváltásra”.
• Esténként (pl. fürdés közben) gondosan tekintse át a napját. Idézze fel, mi történt,
mivel elégedett, mivel nem, mit kell „kijavítania”.

B) TESTI ÉS LELKI EGÉSZSÉG, MENTÁLHIGIÉNÉ

A mentálhigiéné
A pedagógiai mentálhigiéné arra az alapvető pszichoterápiás irányzatra épül, amely szerint a
személyiség számára problémát jelentő történések, érzelmek, gondolatok azáltal válnak
feldolgozhatóvá, azzal csökkenthető a személyiség működését zavaró, veszélyeztető hatásuk, hogy
beszélünk róluk, egyéni és közösségi helyzetekben feltárjuk azok létezési formáját, kimondjuk
azokkal kapcsolatos ítéleteinket, gondolatban, szavak szintjén megoldási lehetőséget keresünk a
problémára.

A gyakorlati megvalósítás fő eszközei:

az egészségérték tudatának fejlesztése, az egészségfejlesztő szokások alakítása, a jó közérzetet
segítő társas kapcsolatok ápolása.
A pedagógus saját megfelelő mentálhigiénés állapota és magatartása jóval túlterjed ezen a nevelési
tartományon. Minden nevelés előfeltétele. Sérült lélekkel, fusztráltan, nem lehet nevelni.

Mentálhigiéné: egészségközpontú szemlélet, tudás, magatartáskultúra

Az emberi kapcsolatok hálózata:

- primer csoport kiterjesztett közössége (rokonság...)
- közösségi kapuőrök (óvónő, tanítónő, orvos, lelkész...)
- szomszédsági közösség (lakóhely, élettér...)
Az óvoda, mint mentálhigiénés intézmény (megelőzés, együttműködés, nyitottság)

12
Az óvónő mentálhigiénés eszközei (jelenre és a jövőre orientált szemlélet, a kapcsolati kultúra,
saját erőforrások)
Önsegítő csoportok.

Az intézményen belüli önsegítő munkák lehetnek:

- Expresszívek (a résztvevők probléma megoldásának, személyiségének, munka-egyensúlyának
támogatására irányulók)
- Értékőrzők és értékteremtők (közösségi hagyományokat ápoló, azokat megmentő, közösségek)
- Instrumentálisak (az adott intézmény érdekképviseletét, az intézmény életének reformját,
elősegítők)

A hivatásgyakorlatot fenyegető ártalom a kiégési jelenség (burnout szindróma)

A foglalkozás megterhelése és stresszek következtében jelentkező kimerültség, kifáradás,
érdektelenség.
Négy szakaszát különböztetjük meg:
1. Lelkesedés
2. Stagnálás
3. Frusztráció
4. Apátia

Tünetei:
- A foglalkozással való elégedettség fokozatos megszűnése
- A munka elveszíti korábbi izgalmát, élvezetét
- Egészségügyi panaszok (fejfájás, émelygés, alvási zavarok)
- Szaporodó konfliktusok, munkatársakkal
- Visszahúzódás a társas kapcsolatoktól
- Csökkenő önbizalom és önértékelés

A kiégés megelőzésének lehetőségei:

- Tanácsadó szolgáltatás pedagógusoknak és más mentálhigiénés programok a lelki egészség
védelmének érdekében
- Oktatási programok, amely során tudatosítják a tanárokban a stressz okozta egyéni tüneteket,
valamint a leküzdésükre alkalmas módszereket

A stressz leküzdésének egyéni módszerei lehetnek:

- A személyes támogató hálózat megerősítése
- Megbeszélés más olyan személyekkel, akik hasonló helyzetben vannak
- A nem munkával kapcsolatos érdeklődés, elfoglaltságok, hobbik kialakítása
- Az otthoni és munkahelyi problémák teljes szétválasztása
- Egészségesebb életstílus kialakítása, több sport és helyes táplálkozás

C) AZ ÓVODAPEDAGÓGUS, MINT MODELL (A TEVÉKENYSÉGEK ÉS

FEJLESZTÉSI CÉLOK MINDEN TERÜLETÉN – PL. EGÉSZSÉGNEVELÉS,
ERKÖLCSI NEVELÉS, ANYANYELVI NEVELÉS, MŰVÉSZETEK)

13
Az óvodapedagógus, mint magatartási modell

Azonosulás (identifikáció):
Spontán módon veszi át a gyermek az érzelmileg jelentős személyek viselkedésmódját,
elvárásait, tulajdonságait.
A modellkövetés egy magasabb szintje - kiválaszt egy modellt, és olyan szeretne lenni,
mint ő, nem csak bizonyos helyzetekben követi a viselkedését, hanem bensőleg idomul a
modellhez.
A legteljesebb azonosulás a korai gyermekkorban figyelhető meg, amikor a gyermek
teljesen azonosul a szeretett szülővel.
Ha a gyerek magáévá teszi a szülői követelést, nem sérül a szülő iránti szeretete,
ugyanakkor elkerüli a büntetést, és átélheti a szülők örömét, dicséretét.
A gyermek közvetlen környezetéből meríti a modelleket, a szerepeket, amelyekkel
azonosulni igyekszik. A család e tekintetben nagyon erősen ható tényező.
Modell a gyerek számára az, amit a szülők egymás iránt éreznek és mutatnak. Ebből tudja,
mennyire szeretik és tisztelik egymást, de fontos, hogy a szülők ismerjék és tiszteletben
tartsák a gyerekek tevékenységeit.
Az óvoda az a társadalmi intézmény, amely képes formálni a gyermek személyiséget.
Nem közvetlenül formál, hanem megteremti a legkedvezőbb feltételeket tudatos
irányítással.
Az óvoda nyugodt légköre segíti a gyermek öntevékeny kibontakozását, megteremti annak
lehetőségét, hogy a gyermek nyitott legyen.
Az óvodapedagógus érzelmei is nagyon fontosak a nevelésben. A gyerek számára fontos,
hogy szeressék, hogy meghallgassák, hogy figyeljenek rá. Mindez befolyásolja a
személyhez való kötődését, viselkedését, részvételét a tevékenységben. Az
óvodapedagógus érzelmei segítik a gyermeket abban, hogy ne csak tudja, hogyan kell
viselkednie, belső kényszer hatására alakuljon ki benne egy olyan magatartásforma, amely
meghatározója személyiségének.
A példamutató személy fontos a gyermek életében. Biztonságot, jó közérzetet jelent. A
félelem azért van jelen, mert fél, hogy az érzelmi kötődés csorbát szenvedhet. A szeretet
és a félelem együtt kell, hogy fejlődjön a gyermekben, hiánya erkölcsi problémákkal
járhat.
Azok a gyerekek, akiket csak dédelgetnek, akiknek mindent megadnak féltő szeretetükkel,
de nem követelnek, azoktól nem várható az erkölcsi érzelmek megerősödése, a normák
kialakulása, hiszen a nélkül is elfogadják őket.
A nevelés folyamatában jó szokásokat, cselekvésmódokat kell kialakítani a gyerekekben,
amelyek a felnőtt életszakaszban alapszükségletként jelentkezhetnek. A nevelés
folyamatában interiorizálódnak, lassan belső meggyőződéssé alakulnak.
Az óvodáskorban kialakított magatartásformák meghatározói lesznek felnőtt korú
gondolkodásának, tetteinek. Az óvónő nem engedheti meg, hogy a gyerekek értékek
nélkül éljenek, tetteiket bizonytalanság jellemezze.

Szerep:

14
 - egy társadalmi helyzethez tartozó viselkedésnek, cselekvési módoknak olyan együttese,
amelyet a külvilág elvár attól, aki társadalmi viszonylatai révén ilyen helyzetben van.
Az óvodai szerepjátékban a szerepet a valóság táplálja, amely a játék témájában és
tartalmában mutatkozik meg. Ilyen szerepek: anya, orvos, sofőr stb.

A gyermeki szerepre jellemző:

- önként vállalt, következmény nélküli – nincs benne kötelességtudat
- nem a szerepet reprezentáló személlyel, csak viselkedésével való azonosulás
- szerepfunkciók csak részjelenségek, az idő, tér, a helyzet teszi azzá
A gyermek a szerepeken keresztül mindent megtanul, amire szüksége lehet környezete
eligazodásában. Megismeri, elsajátítja azokat a normákat, amelyekre szüksége van most
és felnőttkorában.
Ha egy gyermektől mindig, minden helyzetben helyes viselkedést kívánunk, akkor ebből
előbb vagy utóbb kialakul a helyes magatartás. Az értékek nem alakulnak ki maguktól a
gyerekekben. A gyermek igényli az irányítást, ettől szerez biztonságot, bizalmat,
nyugalmat, ezt azoktól várja, akikhez érzelmileg kötődik.
A pedagógus feladata, hogy a gyermekek minél több pozitív példával találkozzanak, azok
helyességéről meggyőződjenek, azok követését tekintsék helyesnek. Közben alakuljon
értékelő-ítélőképességük, amellyel tovább erősíthetik a tudatos döntésük képességét.
Ki kell emelni a gyereket nevelő felnőtt szerető, elfogadó nevelői attitűdjének fontosságát.
Ez a fajta nevelő, sokkal többet érvel, több magyarázatot ad a büntetés során, és a
dicséreteket is pontosan körvonalazott viselkedéshez kapcsolja. Az érvek segítik a
gyereket abba, hogy pontosabban tudja megítélni, mi volt jó vagy rossza a saját, ill. a
mások viselkedésében. Szoros érzelmi kapcsolat esetén az identifikáció folyamata sokkal
gyorsabb és intenzívebb.
Ahogyan az óvónő viselkedik, ítéleteket alkot, betartja a szabályokat, a gyerek is így tesz,
ezt utánozza, mert szereti az óvónőt. Így tanulja meg az erkölcsi, etikai normákat és úgy
alkalmazza, ahogyan az óvónő.

Az óvodapedagógus feladatai az esztétikai értékek közvetítésében, befogadásában, az

ízlésformálásban, az esztétikai alkotó képesség, a kreativitás fejlesztésében, a tárgyi
környezet esztétikumának alakításában.

Az esztétikai nevelés hatásossága nagyrészt az óvónő felkészültségén, érzelmi beállítottságán

múlik. Az esztétikai nevelés nem egyenlő a művészetre neveléssel, több annál, mert magába
foglalja a viselkedés, a nyelvi kifejezés, a környezetalakítás, az alkotás stb. területeit is.
Az óvodás gyermekre érzelmein keresztül lehet hatni, ezért lényeges része az esztétikai
nevelésnek, hogy az óvónő szeretettel, örömmel, élvezettel vegyen részt a nevelésben.
Birtokában kell, hogy legyen mindazoknak a nyelvi kifejezéseknek, melyekkel
mondanivalóját hatásosan tudja megérteni, elfogadtatni.
A pedagógus feladata a környezet harmóniájának biztosítása.
A műalkotásokkal való ismerkedésnek feltétele a pedagógus kifejezőkészsége,
művészettörténeti tudása, műelemző készsége, műveltsége.

15
Az óvónő által készített szemléltetőeszközök legyenek nagyon igényesek, hiszen a
gyermekeknek az óvónő példa, akit szeretetből követ! Ha a gyerekek között dolgozik,
munkája hasonlóan gondos legyen, hiszen az is példa!

16