Dr.

Steven Phillipson

VÁLASZTÁS - 1. rész.
Az OCD kezelésében és egy fegyelmezett élet vezetésében nincs is fontosabb szó, mint a
"választás".
VÁLASZTÁS
A tudatos, független viselkedés (fizikai vagy gondolati) egy döntés kiválasztásában,
meghozásában vagy a szerinti cselekvésben, mikor kettő vagy több lehetőséggel állunk
szemben: a választás jó és rossz, ügyes vagy ügyetlen között vagy, mint a harc és a menekülés
között.
- lehetőségek skálája, amelyek közül egy vagy több is választható
- egy cselekvésfolyamat (gondolati vagy fizikai), egy tárgy vagy személy, amit/akit kiválasztunk
vagy mellette döntünk és azonnal végre is hajtjuk
Ez az írás fegyverbe hívás! A célja, hogy arra inspirálja az olvasóit, alakítsanak ki egy őszintébb
kapcsolatot a céljaikkal az életben és a választásokkal, amik ahhoz kellenek, hogy elérjék
ezeket. Sajnos az iskolában nem tanítják meg, hogy az agyunk sok rendszerből áll össze,
amelyek közül némelyik a többitől meglehetősen nagy függetlenséggel működik. Ezeknek a
rendszereknek a függetlenségét világítja meg az, ahogy az OCD-sek reagálnak a szélsőséges
szorongás eseteire. Mint minden más emberi lénynek, az OCD-seknek is erős túlélési
alapösztönük van, és valószínű, hogy erős aggódást élnek át annak az eshetőségére, hogy egy
érzékelt fenyegetést elhárítatlanul hagyjanak. Azonban amit fenyegetésként élnek meg, az
valójában az OCD-jük működése (és így lényegében az agyi ideghálózat téves jelzésének a
terméke), mégis úgy reagálnak erre az érzékelt veszélyre, mintha a puszta létük lenne
veszélyben. A független rendszerek összeütközése azokra is hatással lehet, akiknek nincs OCD-
jük. Például valakinek lehet az a célja, hogy edzeni fog, de amikor a lehetőség erre adja magát,
azon gondolkodva találhatja magát, hogy "Majd holnap kezdem el.". Hasonlóképpen, kísértés
hatásra valaki, akinek a célja, hogy pénzt takarítson meg, azon gondolkodva találhatja magát,
hogy "Igen, de ez a leárazás olyan hatalmas! Nézd mennyi pénzt tudnék spórolni!". A lényeg,
hogy csak akkor tudunk fegyelmezetten és értékalapúan választani az ösztönös vagy önfeladó
késztetésekkel ellenszegülve, amikor tudatában vagyunk az ezeknek ellentmondó
"programoknak", amikkel az agyunk előáll számunkra.
Ezidáig az írásaim fókusza az volt, hogy megismertessem az érintettekkel és a szakmabeliekkel
egyaránt a szorongás számos formáját és a viselkedésterápiai módszereket, amiket
hatékonynak találtam. Ezzel ellentétben ez a cikk megkísérli beazonosítani azokat a lényeges
tulajdonságokat egy érintettben, amik hozzájárulnak a kezelés sikeréhez vagy kudarcához.
Ennek a témának a tárgyalása során jelentős figyelem fogok szentelni olyan fogalmaknak, mint
Ha(j)tóerő, Tudatosság, és Autonómia. A Ha(j)tóerő úgy határozható meg, mint a hit a saját
képességünkben, hogy hatékonyan reagálunk a kihívásokra az életünkben. A Tudatosság egy
jelenség ítélkezéstől mentes figyelemmel kísérése valós időben - azaz, ahogy ez a jelenség
kibontakozik -, és a felelősségünk felvállalása a választásunkért ezzel a jelenséggel
kapcsolatban és/vagy a gondolataink vagy a távlataink, amikkel hozzáállunk. Az érintettek
hajlandóságának, hogy felelősséget vállaljanak a választásaikért, komoly hatása van mind a
felépülési folyamatra, mind az életben kitűzött céljaik elérésére. És végezetül az Autonómia
fogalma a "Kapuőr" - az "én vagy "nekem" - választásaira és cselekedeteire utal, aki a céljai és
értékpreferenciái alapján meghozza a végső döntést az egyén számára fontosnak számító
dolgokban.
A viselkedésterápia egy különlegesen hatásos gyógyászati beavatkozás, konkrét, bizonyíthatóan
hatásos iránymutatásokkal. [Ennek egyik formája] az ingerexpozíciós-válaszmegelőzéses terápia
(ERP) - kutatáson alapuló kezelés a szorongásos rendellenességekre - egy előírt megközelítési
mód. Bármely tapasztalt szakember alkalmazhatja az ERP technikáját úgy, hogy ha az érintett
megtartja a kezelési előírásokat, akkor nagy a valószínűsége, hogy a kívánt eredményt végül
elérik. Hangsúlyozni akarom azonban, hogy az ERP sikere azon múlik, hogy az érintett napi
szinten pontosan tartsa meg az iránymutatásokat, amit a terapeuta felállított a találkozásaik
során. Az egyik oka, hogy az OCD-re és más szorongásos rendellenességre specializálódást
választottam, az ennek a kezelési típusnak a tudományos és objektív megközelítési módja volt.
Dr. John Parrish, a “mentorom” a Johns Hopkins Egyetemi Kórházban egyszer azt mondta: "A
terápia rejtélye nem az, ami működik, hanem a terápia nézőpontja vagy a tulajdonságok a
páciensen belül, amik hozzájárulnak a kezelés sikertelenségéhez.". Több mint 25 évnyi OCD
kezelés után meg vagyok győződve arról, hogy egy érintett megérti-e vagy sem, hogy a
választás mit is jelent valójában, az erős befolyásolja a kezelés sikerét vagy sikertelenségét.
A kelleténél többször nincsenek az érintettek annak tudatában, hogy bizonyos alapvető
félreértések miként gátolják meg választás folyamatát. Például sok érintett úgy tűnik, hogy át
akarja ruházni a felelősséget a választásaiért másokra - különösképpen a terapeutáikra. Ez a
hajlam komolyan akadályozni képes a kezelési folyamatot. Ebben a cikkben rá fogok világítani
arra, amiről azt gondolom, hogy szükséges ahhoz, hogy valaki ténylegesen felelősséget vállaljon
a saját választásaiért. Arra a módra is rá fogok fókuszálni, amivel az emberek hajlamosak feladni
az autonómiájukat (a választott céljaiknak megfelelő életért való felelősségük értelmében).
"TUD NEKEM SEGÍTENI, DOKTOR?"
A kérdés, amit a legtöbbször feltesznek a terápia kezdeti fázisa során ez: "Doktor, gondolja,
hogy tud segíteni?". Erre a kérdésre mindig az alábbiak valamilyen verziójával válaszolok:
"Sokként érheti, de a munkám nem az, hogy segítsek magának, hanem, hogy dolgozzak
magával. A terápia egy partneri viszony, amiben maga, a páciens, elhatározza, hogy egy jó
időszak-e ez az életében, hogy magára vállaljon egy nagy kihívást. A terápia során a maga keze
van a kormányon, és a lába vagy a gázpedálon vagy a féken. A partnereként én egy térképet
tartok, amin irányok és útmutatások szerepelnek, de hogy hová megyünk és milyen gyorsan
érünk oda, az teljes egészében magán múlik."
Azok az érintettek, akik egyszerűen csak segítséget keresve vesznek részt a terápián, a
kezdetektől hátrányban vannak. Gyakran éltek át kudarcot a tradicionális pszichoterápiával
és/vagy olyan beavatkozásokkal való próbálkozásaik során, mint az akupunktúra vagy hipnózis,
amikben ők csak passzív befogadói a kezelésnek, mintsem aktív résztvevői a saját
felépülésüknek. Egy érintett hajlandósága, hogy felelősséget vállaljon a kezelési folyamathoz
való aktív hozzájárulásért, kritikus feltétele a viselkedésterápia sikerének.
Még olyan érintettek is, akik jelentős fejlődést értek el a terápia során, gyakran szoktak
olyasmiket mondani, hogy "Doktor, hatalmasat segített nekem.". A válaszom rendszerint ez:
"Irgalmatlan befektetést tett a saját felépülésébe, és megtisztelő, hogy segítő társa voltam a
sikerében, de maga volt az, aki megtette azokat a rendszeres választásokat, amik szükségesek
voltak ennek a nagyszerű célnak az eléréséhez.".
VÁLASZTÁS - 2. rész
-----------------------------------------------------------------------------------
NEM AZ AGYUNK VAGYUNK
Az ereje és nehezen kezelhetősége annak a rendellenességnek, amit OCD-nek nevezünk, sok
éve hozza zavarba az érintetteket, szakorvosokat és kutatókat egyaránt. Hogy lehet az, hogy
magas intelligenciájú emberek, jól fejlett logikai képességekkel ennyire erősen tudnak reagálni
és ennyire hatékonyan tudja őket manipulálni olyan gondolatok, amik ennyire irracionálisak? A
válasz, úgy hiszem az, hogy az agyunk képes függetlenül jeleket küldeni, amiket mi olyan
gondolatoknak, érzéseknek és /vagy fiziológiai reakcióknak élünk meg, amik függetlenek a
tudatos, akaratlagos kontrollunktól. Például ha valaki beveri a lábujját, azt gondolva találhatja
magát, hogy "Béna idióta vagy!". Ami fontos itt, az nem az ilyen gondolat tartalma, hanem
legelső sorban az a tény, hogy senki nem tudja megakadályozni az agyát, hogy ilyen üzeneteket
küldjön. Az automatikus, akaratlan mód, ahogyan ezek a gondolatok felmerülnek azt sugallják,
hogy ezek annak a termékei, amit én az agyban lévő független rendszereknek nevezek. Sajnos
az OCD-sek gyakran nehéznek találják megkülönböztetni az ilyen reflexív gondolatokat azoktól,
amik az alapvető értékvilágukat tükrözik, és összetéveszthetik ezeket egy őszinte önmagukba
pillantással. És mivel ezek az automatikus gondolatok nyersen önvizsgálóak lehetnek, az
érintettek azon gyötrődhetnek, hogy ez a belső dialógus mit is sugall a jóra vagy a rosszra való
képességeikről . Ha az agyam azt mondja, hogy ezt a gyereket szexinek találom, ez azt jelenti,
hogy pedofil vagyok? A gondolat valóban ott van és én nagy bűntudatot érzek éppen. Ha az
agyam azt mondja, hogy balfék vagyok, mert az a fiú szakított velem, ez azt jelenti, hogy tényleg
balfék vagyok? Annyira alkalmatlannak és levertnek érzem magam. A pszichológiailag helyes
válasz, hogy "valójában NEM!". Ezek a gondolatok és érzéske semmi egyebek, mint "régi
lemezek", amiket sok évvel ezelőtt írtak, és ezeknek a szavaknak semmi közük sincs azokhoz
valós mérőeszközökhöz, amikkel önmagunkat látjuk.
A kérdés aztán felmerül: mit mondanak az érzéseink az alapvető értékrendünkről? Úgy hiszem,
hogy a válasz erre a kérdésre az, hogy "Nem szükségszerűen túl sokat.". Az érzéseink nem
megbízható mérőeszközei annak, amivel önmagunkat látjuk. Miért? Mivel az automatikus
gondolatok olyan érzéseket tudnak kreálni, amelyek épp olyan meggyőzőek, mint azok a
gondolatok, amik a legmélyebb értékrendünket tükrözik. Tehát létfontosságú, hogy a
gondolatokat és érzéseket, amiket az agyunk küld nekünk, ne tekintsük reflexszerűen
"névértékükön".
A fenti példában arról, hogy valaki beverte a lábujját, a reflexszerű önkritika alaposan
ellentmondhat a saját önfegyelem tényleges észlelésének. Az OCD-sek gyakran állítják, hogy
mindannak ellenére, hogy fájdalmasan tudatában vannak annak a ténynek, hogy a valós
veszély, amivel szemben állnak, amit az agyuk fenyegetésnek azonosított, az valójában
elhanyagolható, mégis nagyon komoly félelmet, bűntudatot, dühöt és levertséget élnek meg
annak a lehetőségére, ha nem kísérelnék meg ezt a "fenyegetést" megoldani vagy elmenekülni
tőle. Sőt, ilyenkor az ész és a logika hatástalanná válik az érzelmi egyensúly helyreállításának
eszközeként. Az érintettek gyakran úgy találják, hogy az érzések ,amiket átélnek annyira
eredetinek és kényszerítőnek tűnik, hogy nagyon nehéz elfogadniuk, a félelmeik nem igazoltak.
Azt érzik, hogy éppen fenyegetéssel néznek szembe amitől el kell menekülniük, és
kétségbeesetten próbálják megszüntetni ezeket a fenyegetéseket és helyreállítani a
biztonságérzetüket. Ilyeneket mondanak: "Tudom, hogy nem kaphatok AIDS-et ennek az
ajtókilincsnek a megérintésétől, de annyira veszélyesnek érződik, hogy tényleg azt hiszem,
veszélyben vagyok." Ezek az emberek nem téveszmések, de mivel az érzéseiket használják
mérőeszközként az aggodalmaik jogosságához, különlegesen nehéznek találják, hogy figyelmen
kívül hagyják az agyuk irracionális állításait.
A szorongás kezelésében annak, ahogy az érintettek látják a saját kilátásaikat, nagyon komoly
befolyása lehet a kezelés kimenetelére. Az a reményem, hogy ez a cikk némi fényt fog vetni arra,
hogyan tudják az érintettek átkeretezni azt a módot, ahogyan önmagukat és a világot látják,
annak érdekében, hogy elismerjék, a kilátásuk egy választás, nem pedig egy régi tapasztalataik
által meghatározott valami. Lényeges, hogy az érintettek úgy tekintsenek a kilátásaikra, mint
valami, ami a tudatos kontrolljuk alatt van, ahelyett, hogy a saját kilátásaik áldozatainak látnák
magukat.
VÁLASZTÁS - 3. RÉSZ
-----------------------------------------------------------------------------------
JELENTŐSÉGNÉLKÜLISÉG
Alapvető az OCD kezelésében a jelentéktelenség koncepciója. Mivel az OCD egy olyan
rendellenesség, amiben az érintettek kényszerítve érzik magukat, hogy megoldjanak egy képzelt
problémát vagy elmeneküljenek tőle, a kezelés célja az, hogy az érintett számára megszokottá
váljon az, amit az OCD fenyegetésként azonosít be. Ahhoz, hogy a megszokás bekövetkezzen
és a szorongásos tünetek csökkenjenek, az érintetteknek alapvető váltást kell végrehajtaniuk
abban, ahogyan azokhoz a jelzésekhez viszonyulnak, amiket az OCD küld nekik. Legelőször is
abba kell hagyniuk névértékükön kezelni őket és azt kell választaniuk, hogy jelentőség
nélküliként tekintenek rájuk. Ezek a jelzések valószínűleg végzetes történés vagy fenyegető
katasztrófa üzeneteit foglalják magukban, ami szorongást, bűntudatot, depressziót, dühöt vagy
más erős érzelmet képes kiváltani, és pontosan ezeknek az érzelmi összetevőknek a jelenléte
miatt nagyon nehéz a rendellenesség üzeneteit jelentőség nélküliknek átértelmezni. De ez a
feladat, amit teljesíteni kell ahhoz, hogy a kezelés sikeres legyen.
Gyakran használom két változatát a következő elbeszélésnek, hogy bemutassam egyszer azt,
hogy miként reagálnak az OCD-sek a rendellenesség jelzéseire a kezelés előtt, aztán pedig azt,
hogy azok, akik sikeresen keresztülmentek a kezelésen, miként szokták meg ezeket a jelzéseket
úgy, hogy jelentőség nélkülinek értékelték át azokat.
"David és Ester nemrég nézték meg álmaik házát. Valamiért a ház nagyszerű üzlet is volt és
csodálkoztak rajta, hogy az ajánlati ár miért olyan alacsony. Mindazonáltal minden rendben
lévőnek látszott, így megalkudtak az árban és megvásárolták a házat, és nemsokára elkezdték
az új életüket álmaik otthonában. Azonban három nappal azután, hogy a pár beköltözött. amint
lefekvéshez készültek, egy távoli morajra figyeltek fel, amiből gyorsan dörgés lett és amit a ház
rázkódása és zörgése kísért. David kirohant a hátsó udvarra és a telek szélénél lévő lombokon
keresztül nézve ledöbbenten vette észre, hogy a zaj egy tehervonat felől jön, ami csak egy kis
távolságra haladt el a telek határától. A vasúti síneket elrejtette a telekhatáron lévő lombozat a
szemek elől, és az előző tulajdonos úgy döntött, hogy nem közli velük a ház közelségét a
sínekhez. Következő nap a szegény pár megállapította, hogy kétszer egy héten az életüket
szétrombolja egy éjszaka elhaladó tehervonat dörgése. A pár álmai darabokra törtek. Rájöttek,
hogy meg lettek vezetve és azt kérdezgették maguktól, hogy miért nem végeztek jobb munkát a
ház és a környék ellenőrzésekor. Az elkövetkező években minden alkalommal, mikor egy vonat
elhaladt, megátkozták a napot, amikor meghozták azt a rossz döntést, hogy megveszik a házat.
Most nézzük a történet alábbi verzióját:
"David és Ester nemrég nézték meg álmaik házát. Valamiért a ház nagyszerű üzlet is volt és
csodálkoztak rajta, hogy az ajánlati ár miért olyan alacsony. Ránéztek a telek és az azt körülvevő
terület térképére és felfedezték, hogy vasúti sínek futnak a ház mögött, a telekhatártól csak kis
távolságra. További keresgélésre kiderült, hogy kétszer egy héten menetrendszerűen
tehervonatok haladnak el a háznál éjszaka. Így megértették, miért olyan jó üzlet ez a ház.
Rendes esetben nem engedhettek volna meg maguknak egy ilyen nagy és jól karbantartott
otthont. Ezzel a tudással felfegyverkezve kemény alkudozásokba bocsátkoztak és hamarosan
megállapodtak egy elfogadható árban. Két hónappal később beköltöztek a gyönyörű új
otthonukba. A ház megvásárlásának féléves évfordulóján a pár egy bulit tartott, hogy
megünnepeljék a jó szerencséjüket. A buli alatt egy ponton távoli morajlást lehetett hallani,
amiből gyorsan dörgés lett és amit a ház rázkódása és zörgése kísért. Ettől megriadva a
vendégek kérdezték a párt, hogy mi okozza ezt a nagy zajt. David és Ester egymásra nézett és
mosolyogva azt válaszolták: Milyen zajt?"
Az első történetben a vonat hangja egy felemás helyzet uralkodó jellemzőjeként van bemutatva.
A másodikban a pár hozzáállása az, ami lehetővé tette, hogy egy ilyen csodálatos otthont
megvegyenek, a zajnak nincs jelentősége. Mivel nem találták a vonat zaját aggasztónak, az
agyuk abbahagyta a máskülönben erős jelzés feldolgozását.
Mivel az OCD azzal jár, hogy az agy megkísérli az érintettet figyelmeztetni valamire, amit -
helytelenül - veszélyként azonosított be, én arra bátorítom a pácienseimet, hogy vegyék
fontolóra, hogy bizonyos fokú "elismeréssel" reagáljanak a figyelmeztető jelre, mint az agy
kísérletére - habár egy félrevezetőre -, hogy védje őket. Ezek a figyelmeztető jelzések az agy
primitív "harcolj vagy menekülj" központjából erednek, és intenzív érzelmek és érzékelések
kíséretében érik el a kontrollált tudatunkat. De mivel az agyunk képes arra, hogy önkéntelen
gondolatokat küldjön nekünk, amelyek valami számunkra semmi jelentőséggel nem bíróra
utalnak, ezért ezektől függetlenül el is tudjuk vetni az ilyen gondolatokat - akkor is, amikor az
önvizsgáló magunkba pillantás formáját öltik.
VÁLASZTÁS - 4. RÉSZ
-----------------------------------------------------------------------------------
A SZELLEM A GÉPBEN
Több szempontból az agyunk működése nagyon mechanikus. Számos anyagcsere funkciót az
agyunk automatikusan szabályoz, bármiféle tőlünk jövő tudatos jel(zés) nélkül. És mégis, az a
részünk, ahol az értékek vannak és ami a választást végzi - amit én Kapuőrnek nevezek - képzi
azt, amit az "identitásunk"-nak tartunk, azon tény ellenére, hogy nincs világos helye az agy
valamelyik meghatározott központjában. A befolyása kiemelkedő, mégis valahogyan továbbra is
nehéz meghatározni, és úgy tűnik, hogy olyan a létezése, ami független attól a "géptől", amit az
agyunknak nevezünk. Ebben az értelemben ez a "szellem" a gépben.
A "szellem", hogy úgy mondjam, az egyedi és független akaratlagos gondolkodási
kapacitásunkat jeleníti meg, a képességünket, hogy megválasszuk a gondolatokat, amelyekre
koncentrálunk és amelyeknek jelentőséget tulajdonítunk. A Kapuőr hozza a végső döntést,
amikor tudatosan észleljük az előttünk álló választási lehetőségeket. Például, amikor egy
magasban lévő erkélyen állok, a gondolat, hogy leugorhatnék, behatolhat a tudatomba, de a
Kapuőrnek - az "én" vagy "engem", aki felelős azért, hogy mely gondolatokat és érzéseket
hagyok jóvá, és melyeket vetek el - megvan az a képessége, hogy megvizsgáljon egy ilyen
elképzelést és elutasítsa, mint jelentőség nélküli múló gondolatot. A Kapuőr mindannyiunk
számára lehetővé teszi, hogy meghatározzuk, melyik testrészünket mozgatjuk, mely
elképzelések illenek a céljainkhoz az életben, és melyik beszélgetéseknek van jelentése vagy
értéke számunkra. Tudjuk koncentrálni a figyelmünket bizonyos elgondolásokra a fejünkben és
másokat figyelmen kívül hagyni. Érdekes megfigyelni, hogy habár az agy feltérképezéséről szóló
tanulmányok behatárolták az agy konkrét régióit, ahonnan a beszéd vagy az érzelmek erednek,
senki nem volt képes behatárolni azt az agyterületet, ahonnan a szabad akarat származik.
Viktor E. Frankl szavai emlékeztetnek bennünket arra, hogy mit is jelent az autonómia
koncepciója, amikor azt mondja: "...az inger és a reakció között van egy időköz. Ebben az
időközben van a szabadság, hogy megválasszuk a reakcióinkat. Egy reakció kiválasztásával
megerősítjük a fejlődési lehetőségeinket és a szabadságunkat." Ennek a választási
szabadságnak a hatékony gyakorlásához szükséges a tudatosság fegyelme, hogy a az
értékeinknek megfelelően tudjunk választani a kondicionáltságunk, impulzusaink és ösztöneinek
helyett.
Ahogy korábban említettem, az emberi agyszámtalan folyamatot kontrollál. bármiféle tőlünk jövő
tudatos jel(zés) nélkül. Azonban az OCD esetében az agy (a "gép") romboló akaratlan jelzéseket
is küld a tudatos figyelmünkbe, ami akut érzelmi gyötrődést tud okozni és sokkal nehezebbé
teszi a mindennapi létet. A Kapuőr elé kerülnek az erős érzelmi vészjelzések és gondolatok,
amik tipikusan valamilyen fenyegető elemet tartalmaznak. Ha te, a Kapuőr ezeket az érzelmi
vészjelzéseket mindent elborítónak találod, választhatod, hogy megnyugtatást vagy biztonságot
keresel, különösen ha (amint az gyakran lenni szokott) nem vagy tudatában annak, hogy éppen
a saját agyad vezet félre. Az érintettek valóban gyakran éreznek rettenetes bűntudatot és
frusztrációt a kényszercselekvésekért és a kényszergondolatokért amik gyötrik őket, mert
tévesen úgy hiszik, hogy ők - mint Kapuőrök - felelősek azokért a tudati elemekért (amiket
"spike"-oknak hívok*) és fájdalmas érzésekért, amik ezeket kísérik. Ez a hiszem azonban
teljességgel hamis, minthogy a tünetek, amiket megtapasztalnak olyan üzenetekből származnak,
amiket az agyuk automatikusan állított elő és ami felett nekik nincs kontrolljuk.
Régi filmek néha ábrázolták egy "szó asszociáció"-nak nevezett elavult terápiás eszköz
használatát, amiben a pszichológus mondott egy szót és aztán kimondatta a pácienssel az első
dolgot, ami az eszébe jutott. Például a terapeuta azt mondta, hogy "anya" és a páciens mondjuk
válaszolhatott azt mondva, hogy "szeretet". Ezt a technikát feltehetően arra használták, hogy
feltárják a mélyen gyökerező érzéseket és vágyakat, vagy a páciens elnyomott emlékeit. Sajnos
amit ez a tudománytalan vizsgálati módszer szándékolatlanul is belenevelt az emberek tudatába
az a hiszem volt, hogy a spontán és akaratlan tudati asszociációink értékes vagy jelentéssel
rendelkező információkat tárhatnak fel rólunk. Ez az elképzelés, sok más freudi alaptétellel
együtt, évtizedekkel hátráltatta a pszichológia tudományát.
A megkülönböztetést a mechanikus agyi aktivitás és a Kapuőr tevékenysége között annak a
megértése segít elő, hogy bármi, amivel kapcsolatban nincs a kezünkben választási lehetőség,
az nem a "mi" megjelenítésünk. Az álmok, gondolattársítások, pánik, alvás, sőt még a szexuális
vágy csak néhány az emberi lét azon megjelenési formái közül, amik felett gyakran tévesen úgy
véljük, hogy akaratlagos kontrollunk van. A gondolattársítások magukba foglalhatják akár egy
kés látványának az összepárosítását valaki megszúrásának a gondolatával is.
A pszichológia egyik legnagyobb szakembere, Albert Ellis volt, aki előállt az "automatikus
gondolatok" koncepciójával. Felállította azt az elméletet, hogy az elménk független módon küld
spontán irracionális üzeneteket a tudatos figyelmünknek, és hogy mindannyiunknak megvan a
képessége, hogy vagy jóváhagyja vagy elvesse ezeket a gondolatokat. Elméletét alkalmazta
olyan kóros állapotok kezelésében, mint depresszió vagy alacsony önértékelés. A megközelítése
az volt, hogy segítsen a pácienseknek beazonosítani az automatikus gondolataikat, vitatni
ezeket az irracionális elképzeléseket és helyettesíteni őket sokkal ésszerűbb gondolatokkal. Arra
építve, amit korábban említettem ebben a cikkben (megj.: ezen egész Választás c. esszét kell
érteni, nem ezt a részét), megbocsáthatatlannak tartom, hogy az iskolákban nem tanítják meg
nekünk, hogy azok az üzenetek, amiket az agyunk automatikusan küld nekünk, nem
szükségszerűen jelenősek vagy jelentéssel bíróak. Habár Albert Ellis munkája nem közvetlenül
alkalmazható az OCD kezelésére, az alapvető tételei mindannyiunknak megadják a lehetőséget,
hogy az akaratlan irracionális gondolataink ne vezessenek félre.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
*spike: nem találtam rá megfelelő szót, az angol nyelvű szakirodalomban elterjedt kifejezést az
akaratlan, betolakodó gondolat megjelenésére használják, idevágó legpontosabban "tűszúrás"-
nak lehetne fordítani, de a "villámcsapás" jobban illene rá...amíg nem találok megfelelő magyar
szót, addig a "spike"-ot használom a későbbiekben is.

VÁLASZTÁS - 5. RÉSZ
-----------------------------------------------------------------------------------
VISSZA AZ ŐSEMBERIG
Terapeutákként elengedhetetlen azon dolgoznunk, hogy segítsünk azoknak, akik pszichológia
bajoktól szenvednek megtanulni "megbocsátani" maguknak azért, hogy van az a
rendellenességük, és hogy megértsék, miért tűnik úgy, hogy a saját agyuk a legjobb érdekeik
ellen dolgozik. Az OCD-sek nem gyengébbek érzelmileg, mint más emberi lények. Hanem egy
érzelmi vészjelzéssel kerülnek szembe, az összes emberi ösztön közül az egyik
legerőteljesebbel – a túlélési ösztönnel. Az OCD egy hibás kifejeződése ennek az alapvető
ösztönnek. Kényszeresen menekülési rituálékat végezni egy észlelt veszéllyel szembekerülve
nem gyengeség, sokkal inkább a legműködőképesebb válasz egy ösztönre, aminek a célja, hogy
megóvjon bennünket a veszélytől. Igencsak tekintélyes erőt, állhatatosságot és önismeretet
igényel, hogy ne úgy reagáljon az érintett az OCD-je jelzésire, mintha valós veszélyre
figyelmeztetések lennének.
Kutatások kimutatták, hogy az OCD-t egy „amygdala” nevű aprócska agyi rész hibás működése
okozza, ami az ismerős „harcolja vagy menekülj” érzelmi reakció aktiválásáért felelős. Ezzel az
információval felszerelkezve az OCD tünetei úgy is felfoghatóak, mint az agy elhibázott
kísérletei, hogy végrehajtsa egyik alapfunkcióját – hogy megóvjon a bajtól. Az agyad figyelmeztet
egy potenciális fenyegetésre, hogy el tudj menekülni, illetve el tudd kerülni a hasonló helyzeteket
a jövőben. Az egyetlen probléma, hogy ez a „veszély” igazából nem létezik.
A túlélési ösztönünk egy létfontosságú védelem valós veszélyek ellen, azonban az OCD-seknél
ez az ösztön szükségtelenül és ismételten aktiválódik valószínűtlen vagy abszurd lehetőségekkel
kapcsolatban. Mindazonáltal a szorongás, a félelem és más érzelmek, amik ezeket a hamis
riasztásokat kísérik ugyanolyan valóságosnak érződnek, mint bármi, amit megtapasztalhatunk,
amikor az életet vagy biztonságot vonatkozó valós fenyegetéssel állunk szemben. Ezen felül a
korábbi tapasztalatok az ilyen hamis riasztásokról nem szolgálnak tanulságul semmilyen módon
az épp aktuális figyelmeztetés erejéről és késztető erejéről. A riasztás minden egyes
bekövetkezése ugyanolyan intenzívnek és kényszerítőnek érződik,l mint a legelső. Így
értelmetlen megpróbálni hasonló események emlékéhez nyúlni abbéli erőfeszítésünkben, hogy
meggyőzzük az agyunkat, hogy éppen becsapják. Az érzelmi gyötrelem, amit abban a
pillanatban élsz át, elsöpör minden kísérletet arra, hogy logikával és ésszerűséggel kizárd az
észlelt fenyegetés valódiságát. Megpróbálhatsz ellenállni azonban ennek a félrevezető túlélési
ösztönnek úgy, hogy az agyad által küldött figyelmeztető jelzési figyelmen kívül hagyását
választod, és szándékosan kiteszed magad az észlelt veszélynek, miközben elfogadod annak a
lehetőségét, hogy a fenyegetés valódi. Ezzel a választással az OCD-s egy „ingerexpozíciós
gyakorlatba” fog bele, rituálé megelőzéssel. Ahhoz, hogy tudd, ez a gyakorlat milyen érzés lehet,
képzeld el magad, hogy vasúti síneken állsz, miközben egy egyre gyorsuló vonat robog feléd, és
amint elütni készül, úgy határozol, hogy nem lépsz le a sínekről.
Az agy arra van programozva, hogy elmeneküljünk vagy szembeszálljunk a veszéllyel, hogy
keressük az alapvető szükségleteket, mint az élelem és menedék, hogy élvezeteket hajszoljunk
és elkerüljük a fájdalmat. Ezekre a legfőbb ösztönökre hagyatkozva az agy a legkisebb
ellenállási utat fogja keresni abbéli kísérletében, hogy ezeknek a szükségleteket ki legyenek
elégítve. Ennek az alapprogramnak a természete megmagyarázza, miért is olyan nehéz az OCD
kezelése. Ahhoz, hogy hatékony legyen, a kezelésnek azt kívánja meg, hogy az érintett –
Kapuőrként – ismételten fogjon bele azokba a napi ingerexpozíciós gyakorlatokba, amik
ellentmondanak az agy azon alapprogramjának, hogy kerülje el a veszélyt vagy meneküljön
előle. Más szavakkal: ahhoz, hogy megfeleljen a kezelési előírásoknak, az érintetteknek
ismételten autonóm döntéseket kell hozniuk arról, hogy figyelmen kívül hagyják a biztonságban
maradási ösztönüket. Szükségtelen mondani, hogy ez nem egy könnyű feladat. Az érintetteknek
gyakran olyan fenyegetések figyelmen kívül hagyását kell választaniuk, hogy ők vagy szeretteik
meg fognak halni vagy más rettenetes sorcsapás éri őket, ha nem végzik el a rituáléikat.
Másrészről sok olyan OCD-s téma is van, aminek a kezeléséhez nincs szükség szándékos
ingerexpozícióra az észlelt veszéllyel kapcsolatban, csak abban az esetben, ha a gyötrődés
élménye – önmagában – nem hagy alább. Például valaki órákat tölthet azzal, hogy megpróbálja
kitalálni, miképpen szabadíthatná meg magát egy zavaró gondolattól. Mivel ezek a „spike”-ok
nem járnak katasztrofális fenyegetésekkel, a hozzájuk társuló kényszeres reakciókat „semleges”
kényszergondolatoknak nevezzük.
Az egyik legnagyobb hiba, amit az érintettek ismételten elkövetnek, amikor szemben találják
magukat a szorongás kihívásaival az, hogy megvitatják, megtárgyalják, vagy úgy tekintik a
problémákat amiket a rendellenesség hozott elő, mintha azok valóságosak lennének. „ Miben
különbözöm egy valódi gyerekmolesztálótól?” A mechanizmusnak az agyunkban, ami belénk
táplálja a valóságosság „élményét”, nincsen nyelvi képessége, tehát belebonyolódni bármilyen
kognitív erőfeszítésbe, hogy megnyugtassuk magunkat az aktuális kockázat felől, elpazarolt
erőfeszítés. Honnan tudom, hogy voltaképpen nem halálos szívrohamom van? Úgy nevezem az
OCD-s problémák vagy bármilyen szorongás megtárgyalását vagy az azokkal való
foglalatoskodást, mintha „egy ugató kutyához beszélnék”. Igen, a kutya ugatása ádáz és
fenyegető. De a reagálás az aktuális problémára, mintha annak bármilyen valóságalapja lenne,
az csak időpazarlás és voltaképpen megerősíti az agy érzékelését a valóságalapról. Azok a
pácienseim, akiknek sérülésokozási kényszergondolataik vannak gyakran szokták arról beszélni,
hogy milyen lesz az élet számukra, miután letartóztatták őket? „Ki fog valaha ismét beszélni
velem, miután kiderül, hogy egy gyereket molesztáltam?” Milyen rosszuk fognak velem bánni a
börtönben, mikor kiderül, hogy megöltem a saját családom?”
ÖNÉRTÉKELÉS
Azokat, akik hisznek az önértékelésben – akárcsak azokat, akik hisznek a szellemekben -, ez a
hitük kísérteni fogja. Hogy lehet az, hogy képesek vagyunk utálni a saját „énünket”? Ahogy azt
korábban említettem, az agy annak biztosítására van programozva, hogy bizonyos
alapszükségleteink teljesüljenek. Azért, hogy maximalizálja a siker esélyét, állandó jelleggel
értékeli az egyén teljesítményét és nagy hangsúlyt fektet bármilyen hiányosságra, amit talál.
Nos, ha a folyamat megállna ennél a pontnál – úgy, hogy az agy beazonosította azokat a
speciális területeket, ahol a viselkedésnek fejlődésre van szüksége -, ez nem vezetne alacsony
önértékeléshez. Azonban az emberi agy hajlamos általánosításokat létrehozni azokra a
viselkedési problémákra alapozva, amiket talál, olyan mértékig, hogy az egyén „lénye” kerül
megítélésre a viselkedésének egyes elemei helyett. Ez azt eredményezi, hogy a személy lesz
hibásnak címkézve, nem csak a viselkedés. Ennek a megállapításnak az illusztráláshoz nézzünk
egy egyszerű kis történetet az alábbi szegény ősemberről. A történet úgy szól, hogy ennek az
ősembernek nagyszerű képességei voltak az ősasszonyok figyelmének elnyerésére. Úgy
ismerte a törzs, hogy eléggé oda vannak érte az ősasszonyok! Másfelől a lándzsahajító
képességei szánalmasan alulfejlettek voltak és nem tekintették valami nagy előnynek a mamut
vadászatban. Ahelyett, hogy büszkeséggel nézett volna a szaporodási képességeire és
megkereste volna a leghozzáértőbb lándzsahajító ősembert a törzsben, hogy miként kell
lándzsát hajítani pontosabban, az agya általánosított a „lényéről” a hiányossága alapján és azt
mondta neki, hogy ő egy „vesztes”, mert egy önmagára adó ősasszony sem akarhat valakit, aki
következetesen sikertelen volt vadászként és problémái akadtak volna a családjáról
gondoskodással. Egy mai napi Homo Sapiens esetében egy ilyen személynek feltehetőleg
nagyszerű munkája lenne, gyönyörű iskolázottsága. szerető családja, sok barátja és egy
gyönyörű otthonban lakna, de mégis utálná önmagát, mivel az agya automatikus gondolatokat
hozott létre arról, hogy sérülést okoz másoknak, és azt hinné, hogy ezek a rettenetes
gondolattársítások azt jelzik, hogy gonosz ember.
Az „alacsony önértékelés” ellenszere az „önértékelés hiánya”. Igen, mi emberként választhatunk,
hogy vagy úgy éljük az életünket, hogy elfogadjuk önmagunkat emberként, vagy valamilyen
minőségi ítélkezésbe fogunk az énünk teljességéről. […]*
VÁLASZTÁS - II.
AZ OCD DIÓHÉJBAN
Az OCD egy olyan rendellenesség, amiben az agy megkísérel segíteni az érintettnek, hogy
túléljen egy komoly fenyegetéssel szemben. Azonban ezek a "fenyegetések" sosem
valóságosak. Egy hosszú bemutatása után, hogy az OCD mechanizmusa miként működik az
agyban, egy páciensem szépen összefoglalta ezzel: "Tehát alapvetően az OCD egy hibásan
működő amygdala, ami tematikus igazolást keres az intenzív érzelmi zavarra." Ennek a
rendellenességnek az alaptermészete, hogy az érintett hitelt ad azoknak az irracionális
gondolattársításoknak amik létrehozzák ezeket a fenyegetéseket, csak azért, mert intenzív
érzelmi vészjelzésekkel járnak együtt, ami kényszerítő erejű szükséget generál a
biztonságkeresésre. Az OCD-vel érintettek gyakran említik, hogy úgy érzik, mintha a kényszeres
aggodalmaik ésszerűek és valóságosak lennének. Az érzelmi reakcióik a rendellenesség
irracionális gondolattársításaira megegyezik azokkal, amit akkor élnének át, amikor az életükre
vagy biztonságukra vonatkozó valóságos fenyegetéssel kerülnének szembe. Emiatt az ember
gyakran lát nagyon intelligens és értelmes embereket körülményes rituálékkal foglalatoskodni
azért, hogy elkerüljenek képtelen veszélyeket. Ahogy az egyik páciensem mondta: „Ez egy
nagyon ostoba rendellenesség, ami egy nagyon erős és kényszerítő érzelmi rábeszélő erőt
hordoz.” A félelem, hogy az ajtókilincstől AIDS kapható, irracionális. Egy szerető anya
aggodalma, hogy az agya által létrehozott szexuális képzettársítások a lányával kapcsolatban a
deviánsságára bizonyíték, alaptalan, és mégis ezen aggódik órák hosszat minden nap.
Ahhoz, hogy OCD-vel diagnosztizálják, az érintetteknek szorongásból eredő viselkedést kell
mutatniuk és olyan erőfeszítéseket, hogy elkerüljék a gyötrődést, ami jelentős módon
megakaszatja és akadályozza az életvitelüket. A felnőtt népesség több mint 80%-ának elismeri,
hogy vannak bizarr gondolattársításai, és ezeknek a gondolattársításoknak a természete és
tartalma nem különbözik az OCD-sekétől. Azonban az OCD-sek képzettársításaihoz a pánik és
kétségbeesés elsöprő erejű érzése társul. Ha valakiknek az lesz a meggyőződésük, hogy a
spontán, irracionális képzettársítások valami mély és jelentőségteljes igazságot tükröznek az
alaptermészetükről, azok ellenállóvá válhatnak a kezelésre. Azok, akiknek ez lesz a téves
meggyőződésük gyakran a kezelésük sikerét is az alapján ítélik meg, hogy ezek a
gondolattársítások (és a fájdalmas érzések, amik kísérik ezeket) megszűntek-e vagy legalább
gyakoriságukban csökkentek. Mivel azonban az emberi lényeknél természetes, hogy vannak
ilyen képzettársításaik, az a cél, hogy véget érjenek, irreális. Sajnos jó sok idő és erőfeszítés
megy el gyakran a páciensek azon elgondolásának az eloszlatására, hogy le tudják mérni a
fejlődésüket azon, hogy vannak-e továbbra is ezek a képzettársításaik vagy sem. Megalkottam a
„spike” kifejezést ezeknek a fájdalommal párt alkotó gondolattársításoknak a megjelenítésére,
hogy tükrözze azt a módot, ahogy beledöfnek az érintett tudatába. Mivel a viselkedésterápia
elsődleges célja az, hogy közvetítse az agynak, hogy ezek a fenyegető képzettársítások
jelentésnélküliek és lényegtelenek, az a választás, hogy elfogadják ezeknek a gondolatoknak a
jelenlétét, ténylegesen egy jelentős lépést jelent a felépülés felé.
AUTONÓMIA
Az autonómia egy személy önálló és egyedi lehetőségeinek a leképeződése. Ennek az írásnak a
céljához az „autonómia” szó úgy lesz a meghatározásra, mint az egyén felelősségének tudata és
annak elfogadása a saját meggyőződések, értékek, vélemények és teendők megválasztására,
és az egyedi lehetőségek létére. Autonómnak lenni annyit tesz, hogy azzal a meggyőződéssel
cselekszel, hogy te - a Kapuőr - vagy felelős az önálló választásaidért és azért, hogy megválaszd
a saját meggyőződésed, valamint a gondolatszabadságod és a rád jellemző világfelfogás a
következményeiért. Az autonómia annak az elismerése, hogy bár nem vagy felelős a fejedben
lévő legtöbb képzet létrejöttéért, felelős vagy azonban azért, hogy mely képzeteket teszed
magadévá. Lényegében az autonómia az, ami emberré tesz bennünket. Az OCD sikeres
viselkedésterápiás kezelésében a legfontosabb tényező kétséget kizáróan, hogy a páciens
megértse és alkalmazza, amit „autonóm választásnak” nevezünk. Egy OCD-snél az agy
programja, hogy az érintettet megóvja a „fenyegetésektől” - amik igazából nem is léteznek. Csak
a „gép” hajlamosságának ellentmondó autonóm választással tudja az érintett kiszabadítani
magát a ritualizálás börtönéből.
Mikor az ember autonómiáról beszél, az „összeszedettség” mindig közvetlenül ott van mellette.
Ahhoz, hogy összeszedett légy, az szükséges, hogy fogj bele a saját lehetőségeid fegyelmezett
felmérésébe, és igyekezz felfedezni olyan elképzeléseket és nézeteket, amik függetlenek a
többiekétől. Az összeszedettség szintén kritikus fontosságú ahhoz, hogy tudatosan álljunk az
agy kívánalmaihoz és impulzusaihoz. és el tudjunk ezektől vonatkoztatni. Nagyon fontos, hogy
tartsuk magunkat az összeszedettség mentális fegyelméhez, akkor is, amikor az agy a tudatos
figyelmünkbe automatikus akaratlan gondolatokat küld, amik összezavarnak és ellentmondanak
a valóságos észlelésünknek. Az összeszedettség hozzátartozik egy érzelmi „erődítmény”
fenntartásához, amiben érintetlenek maradunk mások megítélésétől.[…]*
Az összeszedettség állapotában a saját utadra vagy fókuszálva. Ez nem keverendő össze az
önzéssel. Odaadónak, empatikusnak, nagylelkűnek és megbocsátónak lenni elősegítheti az
érzelmi fejlődést és óriási összeszedettséget tükröz. Ebben az összefüggésben a „saját utadra
vagy fókuszálva” azt jelenti, hogy mindig törekszel kapcsolatban maradni a saját
világfelfogásoddal anélkül, hogy megkísérelnéd rákényszeríteni a nézőpontodat másokra.
[…]*
KI IRÁNYÍTJA A HAJÓT?
Hogyan teszed meg a legfontosabb választásokat az életeddel kapcsolatban? A saját agyad
impulzusai kontrollálnak? Ha azt mondja az agyad, hogy „Ugorj”, akkor azt kérdezed „Milyen
magasra?” Vagy tudsz úgy viselkedni, ami független azoktól az automatikus gondolatoktól,
amiket az agyad küld? Az OCD egy olyan rendellenesség, amiben ezek az automatikus
gondolatokhoz erőteljes érzelmek társulnak, amik az agy egy olyan részéből erednek, ami
pusztán csak reagál, ahol autonómia nem létezik. Ha OCD-s vagy és nem maradsz állandóan
éber, hogy választásokat tégy, amik a felépülésedre irányulnak, ha hagyod magad, hogy az
agyad reaktív jelzései manipuláljanak, akkor több és több kontrollt fogsz feladni az OCD javára.
A farok csóválja a kutyát? Az állandóan változó érzelmi állapotunk határozza meg, hogy mit
választunk bármely tetszőleges pillanatban? Az OCD sikeres kezelése attól függ, hogy az
agyunkat felkészültnek érezzük, hogy vállalja a napi ERP feladatok kihívásait, vagy az érintett
elhatározásától függ, hogy megtesz mindent, ami szükséges a sikerhez? Állandó éberséget
igényel, hogy következetesen felvállaljuk a felelősséget a tudatos és körültekintő választásoknak,
amik kifejezik az autonómiánkat. Végső soron az autonóm céljaink alapján szükséges
megválasztanunk az utunkat, nem pedig az örömkereső, szorongáskerülő agyunk érzelmi
állapotáén. Terápiás alkalmakkor rendszerint megkérdezem a pácienseimet: „Ki irányítja a
hajót?” Ez a kérdés provokálja a pácienseket, hogy megvizsgálják, vajon olyan tudatos,
átgondolt választásokat tesznek-e, ami teljesíti a céljukat a felépüléshez? Hogy átfogalmazzam
Viktor Frankl korábban idézett megállapítását, az inger és a reakció között van egy lehetőség
mindannyiunk számára, hogy éljünk a szabadságunkkal arra vonatkozóan, hogy olyan reakciót
válaszunk, ami a legjobb érdekeinket szolgálja és elősegíti a legfőbb értékeink kifejezését.
Egy kollégám egyszer azt mondta, hogy úgy véli, csak kb. 3%-a az emberi választásoknak
tudatos. Más szavakkal: véleménye szerint 97%-a a tetteknek, amiket az emberi lények
megcselekednek naponta, azt tudatos akaratlagos kontroll nélkül teszik. Ez minden bizonnyal
igaz. Gyakran megdöbbent, hogy milyen kevés az választást, amit a napi munkába járásom alatt
teszek, ami tudatos. Rendszerint ez az utam végén tudatosodik bennem, mikor rájövök, hogy
milyen keveset tudok valójában a vezetésből felidézni. Bár ha a kollégámnak igaza van, vajon
tekintheti-e valójában bárki is közülünk önmagát a saját életútja kapitányának?
Emily fontolgatja, hogy végrehajt egy ingerexpozíciós gyakorlatot egy magasabb érzelmi
fenyegetettség szinten, mint bármi, amit eddig megpróbált a kezelése során. Az agya azt mondja
neki, hogy túlbecsüli a képességeit és nem lesz képes ellenállni a stressz intenzitásának, amit
meg fog tapasztalni ezzel az ingerexpozícióval. Az akaratlan gondolata az, hogy ez a gyakorlat
túlságosan hatalmas kihívás számára, hogy felvállalja a kezelésnek ezen a pontján. Ennek
eredményeként Emily most beragadva érzi magát. Úgy érzi, várnia kell, hogy az agya eleressze
az érzelmi szorításából, mielőtt vállalhatná ezt a kihívást. Azonban az engedély utáni kutatás a
saját agyától, hogy belefoghasson a gyakorlatba. elmozdítja őt az életben a kapitányi székből, és
a hajó végébe teszi utasnak, akit elvittek egy utazásra. Azt kérdezem tőle: „Ki irányítja a hajót?”
Emlékeztetem, hogy ha arra vár, hogy az agya zöld lámpát adjon neki és csökkentse a rettegés
falát, a felépülése egy hibásan működő rendszertől fog függni, ami megpróbálja őt megóvni
olyan veszélyektől, amik alapjában véve sohasem léteztek.
A ha(j)tóerő hiánya akkor következik be, mikor az emberek úgy döntenek, hogy nincs meg
bennük a képesség vagy lehetőség, hogy elérjenek egy célt. Ez gyakran megtörténik, amikor
azonosulnak az agy negatív programozásával, ami a személyes történetükön alapszik. Egy
gyakori reakció, ami a ha(j)tóerő hiányát tükrözi, amikor a páciensek azt mondják nekem, hogy
nem tudtak teljesíteni egy feladatot, mert „nem találtak rá időt”. Én erre rendszerint ezt felelem:
„Azt hiszem fog találni egy kis időt elrejtőzve a nappali kanapéjának a párnája alatt.” Az időt nem
találják! Azt az ember saját választásával osztja be. Mikor olyan pácienseket látok, aki azt
állítják, hogy „képtelenek” fejlődés-orientált választásokat tenni, John Bach szavait idézem nekik:
„Érvelj a korlátaid mellett, és biztos, hogy meg is kapod őket.” A páciensek gyakran
panaszkodnak arról, hogy a nekik kiadott ingerexpozíciós gyakorlat túlságosan nehéz. „A
szorongás elsöprő volt”, szokták mondani. Az ilyen gondolatok hozzák magukkal azt a
meggyőződést, hogy a szabadságunk a választásra vagy külső befolyástól vagy a saját
agyunktól folytatási engedély beszerzésétől függő.
Kellemetlen tud lenni a teljes felelősség vállalása azért a módért, amit választunk az időnk
beosztására. Gyakran úgy tekintünk az élet folyamataira, mint kötelezettségek, „muszáj”-ok és
felelősségek sorozatára. Más szavakkal: hajlamosak vagyunk nem „tulajdonolni” a saját időnket.
A ha(j)tóerő hiányát mutatja meg, mikor azt mondod, „Képtelen vagyok megcsinálni.”, ahelyett,
hogy „Azt választottam, hogy nem viselem el a rossz érzést.” Mikor a „képtelen” szót használod,
az autonóm választás lehetőségét veszed ki a képből, és elmulasztod a lehetőséget, hogy
őszintén felmérd az erőforrásaidat vagy a rugalmasságodat a kihívással kapcsolatban, amit
éppen fontolgatsz.
Milyen gyakran rugaszkodtunk neki, hogy elérjünk egy célt és tapasztaltuk meg, hogy egy
feltételezett kontrollhiány miatt az erőfeszítéseink sikertelenek voltak? Ilyen esetekben külső
körülményeket hibáztattunk vagy - még rosszabb – azt a következtetést vontuk le akkor, hogy
egyszerűen képtelenek vagyunk elérni a célt? Ha nem figyelünk tudatosan arra, hogy kinek van
meg a joga és a felelőssége, hogy megtegye a választásainkat, akkor a feladat érzelmi
nehézsége, amivel szemben állunk, az fogja a legvalószínűbben meghatározni a választásunkat.
Mikor gyengének érezzük magunkat, lehet, hogy a nem fegyelmezett döntést hozzuk – a
legkisebb ellenállás útja nagyon csábító tud lenni. „Nyomd meg a szunyókálás gombot, túl
fájdalmas most kikelni az ágyból.” A saját eszközeire hagyva, az elme nem mindig azt az utat
választja, ami a leghasznosabb lesz hosszú távon. Ha szórakozni mész aznap éjszaka, a
délelőtti józanságban döntsd el, mennyi italt engedsz magadnak elfogyasztani majd este. Aztán,
ahogy az éjszaka lassan halad előre, figyelj, hogy meg tudd tartani azt a kötelezettségvállalást,
amit magadnak tettél és hagyd figyelmen kívül az agyad csábító invitálását, hogy igyál csak még
egyet. Az agy hajlamos az élvezete keresni mindenek felett. Ha nem teszel különbséget e között
az élvezet kereső belső hang és az autonóm önmagad fegyelmezettebb célja között,
valószínűleg az lesz a vége, hogy megismételsz sokat azok közül a választások közül, amiket
már korábban is megbántál.
Ahogy korábban írtam, ha OCD-s svagy, az agyad a legkényszerítőbb erejű üzeneteket küldi,
amit csak tud. hogy elvégeztessen ritualizáló viselkedéseket a megkönnyebbülés eléréséhez. Az
agyad szerint hatalmas veszélyben vagy és kétségbeesetten szükséges elmenekíteni téged a
feltételezett veszedelemtől. Tudatosság vagy OCD-s témájú jelzések azonosításának képessége
nélkül, valószínűleg engedni fogsz az agy menekülési impulzusának. Sajnos minél többször
engedsz az OCD-dnek, annál inkább csapdába fog ejteni, és egyre kevésbe fogsz tudni rendes
életet élni. Mikor engedelmeskedsz az agy parancsának, hogy maradj biztonságban minden
áron, ez az életkorlátozó kör potenciálisan végtelen. Másrészről, mikor képzetté válsz a
rendellenességedről és megtanulod a készségeket, amik lehetővé teszik, hogy kijelentsd a
függetlenségedet a rendellenességtől, egy irgalmatlan kötélhúzás bontakozik ki az autonómiád
és az agy sürgető erőfeszítései között, hogy „óvd magad”. Ameddig nem biztosítod, hogy mindig
te maradj a kapitányi székben, addig egy egyre inkább akadályozott és szorongással elnyomott
életet fogsz élni.
NEM AZ ÉRZÉS A CÉLUNK
Miért próbálunk meg hatással lenni valamire, ami felett nincs kontrollunk? AZ OCD-t egy, az
agyban lévő hibásan működő érzelmi riasztórendszer jellemzi. Habár ismételten kibocsát
olyanokat. amik lényegileg „hamis riasztások”, az ezekhez a figyelmeztetésekhez társuló
érzelmek teljesen eredetinek érződnek. Mégis, ha az érintettek az életükkel kapcsolatban
lényeges választásokat ezeknek az érzelmi vészjelzéseknek az alapján tesznek, mintsem az
autonóm céljaikén, az állapotuk elkerülhetetlenül romlani fog. Emlékezz rá, hogy még akkor is,
amikor elhibázott, a túlélési ösztön marad az egyik legerősebb az ösztöneink közül, és a
rendellenesség által létrehozott illúzió, hogy az ember túlélése forog veszélyben, teljességgel
meggyőző. És mégis, az OCD kezelése azt igényli, hogy az érintettek hagyják figyelmen kívül
ezt az ösztönt és fogjanak bele abban a különlegesen nehéz feladatba, hogy nem törődnek az
agyuk figyelmeztetésével, miközben mégis elfogadják annak a lehetőségét, hogy a fenyegetés
valós. Szükségtelen mondani, hogy ez eléggé fájdalmas tud lenni, mivel figyelmen kívül hagyni,
ami valós figyelmeztetésnek érződik az agyadtól, hogy éppen bajod fog esni, olyan érzés tud
lenni, mint ha éppen leugrani készülnél egy szikláról. Amikor belefogsz ebbe a folyamatba, tartsd
észben, hogy nem a „jól érezni magam” a kezelés azonnali célja. Először keresztül kell menned
annak a fájdalmán, hogy nem veszed figyelembe az agyad hamis riasztását, annak érdekében,
hogy hosszú távon jobban érezd magad. Emlékezz arra, hogy ha OCD-s vagy, az érzéseidet
nem tudod használni annak megállapítására, hogy egy fenyegetés „igazi-e”. Ha így teszel, az
kicsit olyan, mintha az ördögöt kérnéd arra, mutassa meg, hogy hol a mennyország.
Az elmúlt pár hónapban Kathy azzal a kérdéssel küzdött, hogy leszbikus-e, és ezen a ponton
kétségbeesetten keresi a választ és véget akar vetni a kínlódásnak, hogy nem tudja. Odahajol
egy csókért a régóta meglévő barátjához, és reméli, hogy ezúttal érezni fogja azt a szenvedélyt,
ami onnantól hiányzik a kapcsolatukból, mióta a küzdelme a szexuális orientáció problémájával
elkezdődött. Azonban mikor a fiú megcsókolja, semmit sem érez. A szenvedélynek ez a hiánya
csak növeli a szorongását, hogy esetleg meleg lehet, és azon gondolkodik, vajon milyen hosszan
tudja még fenntartani a kapcsolatot a barátjával, mikor olyan kevés maradt meg abból a
szenvedélyből és izgalomból, amit valaha érzett, mikor együtt voltak.
Kathy reakciója gyakorlatlanságra utal. Ha az OCD terápia gyakorlott veteránja lenne, akkor az
érdemének tudta volna be, hogy vitte tovább azt az elköteleződését, hogy szeretetteljes a
barátjával és megértette volna, hogy saját részéről az érzelmi reakció hiánya, akkor épp nem volt
lényeges tényező. Felismerte volna, hogy a fogékonysága hiányának sokkal több köze volt a
szorongáshoz, amit érzett a szexuális orientációjával kapcsolatban, mint bármilyen problémához
a kapcsolatban. Mind az OCD és a depresszió olyan állapotok, amiket olyan erőteljes érzelmek
irányítanak, mint a szorongás, bűntudat, kétségbeesés, törékenység vagy gyengeség érzése,
gyötrődés, pánik, reménytelenség és demoralizálódás. De nagyon fontos emlékeznünk, hogy az
érzéseket, akár csak a gondolatokat, az agyunkon belüli független rendszerek is létre tudják
hozni. Mikor érzések ilyen spontán módon jönnek létre, a Kapuőrnek nincs kontrollja a folyamat
felett. Nem vagyunk képesek tudatosan formálni az érzelmi reagálásainkat, pusztán csak
megtapasztaljuk őket. Nem választhatjuk ki, hogy boldogok legyünk vagy szomorúak. Az érzések
a választásaink „osztaléka”. Sőt, a kognitív terápia egyik alapvető előfeltételezése, hogy az
érzéseink annak a jelentésnek terméke, amit a tapasztalatunknak tulajdonítunk.
Eltekintve attól, hogy az életünkben bekövetkező események értelmezése erős érzelmi
reakciókat eredményez, más tényezők szintén befolyásolhatják az érzelmi változékonyságot.
Alváshiány, étrendi hatások, agyi kémia, napi életritmus, diabétesz és menstruációs ciklus alatti
hormonális változások csak néhány azok közül a lehetőségek közül, amelyek során az
érzelmeinket független tényezők befolyásolhatják.
Steven Hayes munkája – aki kifejlesztette az Elfogadás és Elköteleződés terápiát (angolul ACT)
– szoros hasonlóságban van a viselkedésterápia kezelési protokolljával. A szomorúságról
beszélve, amit egy páciense élt át a hörcsöge halála után, ezt mondja: „Egy viselkedésterapeuta
azt mondaná, hogy ezt a szomorúságot nem az az esemény okozta, hogy meghalt a hörcsöge.
Ez a szakember nyugtázná, hogy a fájdalom annak a szeretetnek az eredménye, amit szabad
akaratából adott a hörcsögének. A viselkedésterápia sajnos elhanyagolta számításba venni,
hogy az érzelmek váltakozni tudnak kognitív összetevő nélkül is.” Az ACT arra bátorítja a
pácienseket, hogy éljék az életüket a napi rutinjuk szerint és tartsák magukat az életük
folyamatához, függetlenül az érzelmi változékonyságtól, ami a múltban akadályozta a
fegyelmezett életet.
„Ne a farok csóválja a kutyát!” Az érzéseinkkel kapcsolatban ez az ismerős mondás
emlékeztetőül szolgál annak fontosságára, hogy ne hagyjuk, hogy az érzelmeink határozzák
meg a választásainkat az életünkben. Egy hangulatingadozási problémás páciens tesz egy
egészségileg veszélyes választást, mikor kivesz egy szabadnapot a munkából, mert „nem érzi jól
magát”. Ez az úgynevezett „lelki egészség nap” rendszerint az ágyban telik vagy a lakásban
őgyelgéssel. Egy ilyen választás – aminek a célja, hogy csillapítsa a reggel fájdalmát - a
valóságban csak súlyosbítja a páciens negatív hangulatát és negatív. terméketlen választások
spirálját hozza létre. Gyakran a kísértés másnap reggel az ismételt otthonmaradásra még
erősebb lesz. Mikor engedjük az érzelmeinknek, hogy meghatározzák a választásainkat,
hajlandóak vagyunk megadni magunkat a negatív érzelmeknek és elkerülni a kihívásokat,
ahelyett, hogy fegyelmezett választásokat tennénk, amik az autonóm értékeinket és
meggyőződéseinket tükrözik.
Ahogy azt említettem ebben a cikkben korábban, megtanítani az OCD-vel kezelt pácienseket
arra, hogy a rendellenesség késztetéseinek és témáinak jelentéktelennek tekintése messze a
legfontosabb célja a viselkedésterápiának. A választás, hogy valamit jelentéktelennek soroljon
be, a Kapuőr hatóköre alá tartozik. A pszichológiai hozadékai a rendellenességből eredő „spike”-
ok (az irracionális, megakasztó figyelmeztetések) jelentéktelennek tekintésének – még az átható
szorongás átélésekor is –, a hozzászokás ezekhez, ami a kioltódásukhoz vezet. A hozzászokás
az agynak az a hajlama, hogy többé ne reagáljon szorongással, miután az érintett ismételten azt
választotta, hogy kiteszi magát az ingernek anélkül, hogy a menekülést keresne a
„fenyegetéstől”.
Mikor átgondolják a jelentéktelennek tekintést, mint a terápia célját, a legnagyobb dilemma,
amivel a páciensek szembesülnek az, hogy a „spike”-ok nem érződnek jelentéktelennek. A
közelgő megsemmisülésre való figyelmeztetés, amit az agyuktól kapnak, annyira valódinak
érződik, minta azok, amiket akkor tapasztalnának, mikor egy tényleges fenyegetéssel néznének
szembe az épségükkel kapcsolatban. Tehát amikor az elméd jeleket („spike”-okat) küld neked,
amik lényegesnek érződnek, hogyan szemlélteted ezeknek a gondolatoknak és érzéseknek a
jelentéktelenségét az agyadnak? Úgy, hogy nem változtatod meg a választásaid és a terveid - a
kijelölt utad – semmilyen módon azért, hogy hozzáilleszd a „spike”-ot, mindegy, hogy esetleg
mennyire féktelenek és fájdalmasak is lehetnek az érzelmeid. Úgy, hogy félreérthetetlenül közlöd
az agyaddal, hogy az irracionális gondolatoknak, amiket küld neked, nem lesz hatásuk
egyáltalán a viselkedésedre, világossá teszed, hogy nincs értelme folytatni a küldésüket - és
végeredményképpen az agyad meg fogja kapni az üzenetet és abba fogja hagyni.
Néha az ember úgy találja, hogy egy esemény vagy élmény, amit mások ünnepeltek nem váltja
be a hozzá fűzött reményeit. Pár évvel ezelőtt azt mondogatták a barátaim, hogy a Forrest
Gump, olyan, „mint a valaha volt legjobb film”, de mikor végre rávettem magam, hogy
megnézzem, nagyon csalódott voltam. Valójában mikor már harmadjára láttam, csak akkor
kezdtem el értékelni a zsenialitását. Kezdetben azonban a várakozásom, hogy mennyire szeretni
fogom ezt a filmet, nem találkozott annak az első megnézésnek a tényleges élményével. OCD
terápiás páciensek gyakran érdemi tünetenyhülést éreznek, miután agresszíven alkalmaztak
egyet a terápiás technikák közül, amiket tanultak, hogy szembeszálljanak a rendellenességgel.
Azonban az újonnan tanult technikák ezt követő alkalmazásai gyakran nem hozzák ugyanazt a
fokú megkönnyebbülést, amit elértek annak a kezdeti alkalmazásával. Sőt, a várakozás, hogy a
jövőbeni agresszív ingerexpozíciók akkora megkönnyebbülés fognak hozni, mint az első,
valójában azt okozhatják, hogy a páciens pánikba esik, mikor ezt a szintű megkönnyebbülést
nem érik el. A páciensek ezt gondolhatják: „Ez a technika működött ezelőtt. Hogy-hogy most
nem működik?”
Az OCD ellentmondása, hogy nagyon intelligens és értelmes emberek különlegesen irracionális
módon viselkednek. Az érintettek agya a rettegés jeleit küldi nekik, amikhez gyakran képtelen
gondolatokat kapcsolódnak. Ezek az épeszű, intelligens és értelmes emberek már tudják –
valamilyen szinten -, hogy a félelmeik ésszerűtlenek, és mégis a rendellenesség „spike”-jait
olyan fokban tapasztalják valóságosnak és kényszerítőnek, hogy arra ösztökélve érzik magukat,
hogy menekülési reakciókat hajtsanak végre. Annak választása, hogy az ember nem változtatja
meg a terveit annak a pániknak az ellenére, amit érez, rettentő nagy lelkierőt igényel, mivel ez a
választás az egyik legerőteljesebb alapvető emberi ösztön figyelmen kívül hagyásával jár – a
túlélési ösztönével. A terápia során a pácienseket arra utasítják, hogy kerüljék meg az érzéseiket
és érzelmi függetlenséggel cselekedjenek. A hajlandóság, hogy az ember szembenézzen a
félelmeivel és ismételten szemléltesse a jelentéktelenségét, az ingerexpozíciós és
válaszmegelőzéses terápia (ERP) középpontjában van.
Ha a célod következetesen az, hogy „pozitív érzéseid” legyenek, akkor az életben sok
csalódásra és kétségbeesésre készíted elő magad éppen. Egy sokkal termékenyebb cél, hogy
koncentrálj azokra a választásokra, amik „előkészítik a terepet” az ilyen jutalmakhoz. A pozitív
érzések lehetnek a hozadékai az olyan választásoknak, amik megfelelnek az autonóm
céljaidnak, választásoknak, amik lehetnek nagyon egyszerűek és lényegre törőek, de ezek azok,
amik lehetővé teszik, hogy olyan dolgokat csinálja, amiket élvezel. Például ott voltam ez évben a
US Open ebben az évben és nagyszerűen éreztem magam. Ez nem meglepő: mindig is
élveztem ezt az eseményt és megyek minden évben. Azonban mikor tervezem a következő utat,
azokra a cselekvésekre koncentrálok, amik lehetővé teszik, hogy ott legyek - mint a jegyek
vásárlása, a szállás elrendezése, és voltaképpen az odajutás -, mint sem az élvezet, amire előre
számítok, hogy megtapasztalom, mikor ott vagyok.
Sok páciensem úgy hiszi, hogy utálom az „érzés” szót. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól.
Egy páciens egyszer hirtelen megszakította a kezelést, miután azt mondtam neki: „Nem érdekel,
hogy an érez.” Miközben ő azt feltételezte, hogy ez a megjegyzés részemről érzéketlenséget
jelzett, én pusztán csak próbáltam arra tanítani, hogy a figyelmét a választásai
egészségességére fókuszálja, mintsem a krónikus lehangoltságára, amit átélt. Minden egyes
gyakorlott, életre vonatkozó döntése után gyorsan megvizsgálta, hogy jobban érzi-e magát
annak eredményeként. A ragaszkodása a potenciális jutalomhoz egy egészséges, életre
vonatkozó választásért nehézzé tette számára, hogy egyszerűen csak engedje magának, hogy
megtapasztalja (és élvezze) a jó érzéseket, mikor azok természetesen következtek be. A
páciensek gyakran viccelnek velem azzal, hogy „Tudom, magát nem érdekli, hogyan érzek.” Ők
értik, hogy velük az nekem az elsődleges, hogy éberen koncentráljak arra, hogy a választásaik
gyakorlottak és függetlenek legyenek a pillanatnyi hangulatukban történő pillanatnyi
változásoktól.
Az érzésekről szóló állítások hajlamosak túl nagy hangsúlyt helyezni egy olyan vetületére az
életnek, ami felett nincs kontrollunk – a hangulatunk. Túlságosan is gyakran hallok ilyen
mondatokat: „Szorongást érzek, hogy koszos a kezem”, vagy „Bűntudatot érzek, hogy szexuális
gondolatom volt az anyósomra vonatkozóan.” Egy sokkal egészségesebb megközelítés valami
ilyesmit mondani: „Azt választottam, hogy nem mosom meg a kezeimet, habár szorongást
éreztem annak a lehetősége miatt, hogy megbetegszem, ha nem mosom meg őket.”
Boldogságot érzek, mikor kártyázom a családommal vagy a barátaimmal. Lelkesedést és örömöt
érzek, mikor egy vitorláson vagyok, akár vitorlázom, akár csak utazom. Nem azzal a garanciával
foglalkozom ezekkel a tevékenységekkel, hogy ilyen pozitív érzéseket fogok megtapasztalni,
hanem ehelyett annak a növekvő valószínűsége, hogy ilyen pozitív érzéseket fogok
megtapasztalni mikor részt veszek ezekben a tevékenységekben motivál, hogy azt válasszam,
csinálom őket. Úgy vélem, hogy a hajlamunk arra, hogy átengedjük az autonómiánkat az
érezéseinknek sok kétségbeeséshez és frusztrációhoz vezet az életben. Mikor azt várjuk, hogy
pozitív érzésekkel legyünk jutalmazva, mert bizonyos tevékenységekben részt veszünk, úgy
találhatjuk magunkat, hogy kétségbeesetten keressük ezeket a „jutalmakat”, amint ezek a
tevékenységek befejeződtek, és ez önmagában is meggátolhat bennünket ilyen érzések
átélésében, egyszerűen úgy, mint a természetes mellékterméke annak, hogy egyáltalán
foglalkoztunk ezekkel a tevékenységekkel. Mennyire lelohasztó, mikor egy nagyokos a bulin azt
mondja: „Hé, szórakozunk már?” Ha a dolgok nem igazán indultak még be, egy ilyen kérdés
csak növeli a nyomást a házigazdán és vendégeken egyaránt, hogy olyanná tegyék a bulit, hogy
megfeleljen mindenki elvárásának. És ilyen esetekben ez ritkán történik meg.
Meghatározni, hogy mennyire csináljuk jól, arra alapozva, hogy mit érzünk valójában, az a „farok
csóválja a kutyát”. Ahogy korábban említettem, az ember képessége, hogy hangulattól független
választásokat tegyen, sokkal jobb mértéke a sikernek. Képesnek lenni fegyelmezett
választásokat tenni lecsökkent motiváció ellenére (egy optimálisnál alacsonyabb érzelmi állapot)
nagyszerű teljesítmény, ami megérdemli a dicséretet és tiszteletet.
A SÁRKÁNY KERGETÉSE
Azok az emberek, akik heroint használnak, arról számolnak be, hogy az első betépésük teljesen
az eufória leghatalmasabb állapota, és hogy minden azt követő élményük a droggal alig tesz ki
többet egy kísérletnél a kezdeti euforikus élmény újbóli előhívására. Ezt a hiábavaló és
veszélyes keresést hívják a „sárkány kergetésének”. Ehhez hasonló, ahogy az OCD-sek
hajlamosak gondolni arra az időre az életükben, amikor nem kínozták őket az agyuk állandó
kísérletei, hogy meneküljön látszólagos fenyegetésektől, és ahogy azok, akik megtapasztalták a
mérséklődést vagy egy korábbi kezelési sikert, hajlamosak azon az időn gondolkodni állandóan,
mikor viszonylagosan szabadok voltak az OCD romboló hatásaitól. Ez a fókuszálás annak az
állapotnak az újjáteremtésére, amikor nem tapasztalták a rendellenességük terheit, egy erős
sürgetést hoz létre abbéli vágyukban, hogy az agyuk végre hagyja abba mindannak a „spike”-
nak és szorongásnak a generálását, amit átélnek. Mivel azonban az agy célja ezeknek a
tüneteknek létrehozásával, hogy figyelmeztesse őket a veszélyekre, amivel szembenéznek
(noha azok nemlétezőek), türelmetlenül arra várni, hogy ez a védelmi mechanizmus
megszűnjön, ellentétes a túlélési ösztönünk alapvető programozásával. Hasonlóképpen, az
érintettek vágya, hogy az OCD-jük végre eltűnjön és újra megtapasztalják azt az időt, amikor
annak romboló hatásaitól mentesek voltak, ellentmond a viselkedésterápia folyamatainak és
filozófiájának. Ha az OCD-jük „spike”-jaihoz jelentéktelenként viszonyulás kritikus fontosságú az
érintettek felépüléséhez, akkor belátható a káros hatása annak, ha kétségbeesetten azt várják,
hogy az agyuk hagyja abba ezeknek a kihívásoknak a produkálását. A kérdés, amivel a
viselkedésterapeuták gyakran szembesülnek, ez: „Ha azért veszek részt terápián, hogy jobban
érezzem magam, akkor miért ne lennék csalódott, mikor ennyi idő és pénz után még mindig
vacakul érzem magam?” Egy szakavatott felelet magába foglalja a páciens emlékeztetését, hogy
a viselkedésterápia célja számukra, hogy következetesen képesek legyenek fegyelmezett
választásokat tenni, tekintet nélkül arra, hogy hogyan éreznek vagy a várt érzelmi hozadékra. A
pácienseket arra ösztönözzük, hogy engedjék a fejlődést az érzelmi állapotukban magától és a
saját tempójában bekövetkezni. Az elsődlegese célja ennek a típusú kezelésnek az, hogy
lehetővé tegye a páciens számára, hogy megmutassa az agyának, hogy a rendellenesség
impulzusai lényegtelenek. Ezen cél az elérésének a közvetett hatása az, hogy ezeknek az
impulzusoknak mind a gyakorisága, mind az intenzitása idővel fokozatosan csökkenni fog.
A pácienseim jelentős száma azzal a meggyőződéssel lép fog bele a terápiába, hogy meg van
bennük a potenciál a „jó életre”. Felmérik a hátterüket és az akkori „vagyonukat” – barátok,
család, pénzügyek, kapcsolatok, stb – és arra a következtetésre jutnak, hogy ha meg tudnák
magukat szabadítani az OCD-jüktől, akkor végre képesek lehetnének élvezni azt a csodálatos
életet, ami majdnem karnyújtásnyira van. Sajnos az ilyen páciensek makacs ragaszkodása
ahhoz, hogy az élet valóban ilyen jó lehet, egyfajta kétségbeesettséget teremt a felépüléssel
kapcsolatban, ami – együtt a rendellenesség jelenlétére és kihívásaira nehezteléssel -, csak
gátolja a folyamatot. Ne felejtsék, teljesen tisztában vagyok azzal, mennyire romboló lehet az
ember életére az OCD. Ahogy hajthatatlanul kínoznak ostoba, értelmetlen dolgok, az
rettenetesen fájdalmas, igazságtalan és terhes. De az OCD nélküli élet idealizálása az emberi
tapasztalatok valóságának elferdítése. Sőt, ha az OCD-t valamilyen varázslatos úton el tudnánk
ezeknek a pácienseknek az életéből távolítani, egyszerűen csak csatlakoznának az emberiség
többi részéhez, a tökéletlen életükbe, amit következetlenség, gyenge pillanatok és
fogyatékosságok jellemeznek. Azért, hogy megdöntsem ezeknek a pácienseknek az
idealizálását az OCD nélküli életről, néha azt mondom nekik, hogy mint emberi lények,
mindannyian a „bele vagyunk ragadva a sárba”- Mindannyian erőlködünk a sáron keresztül,
egyformán piszkosak vagyunk, mindenkinek szaga van, de értelmet adunk az életünknek azzal,
hogy követjük a céljainkat és megbirkózunk a kihívásokkal.
Mit jelent valójában embernek lenni? Ez minden bizonnyal az élet egyik legfontosabb kérdése,
és amilyen választ erre adunk, annak erőteljes hatása lehet az életünkre. Én abban hiszek, hogy
elfogadni az emberi mivoltunkat azt jelenti, hogy elfogadjuk a bennünket jellemző bolondságokat,
és hogy megértjük, mindannyian lehetünk következetlenek és gyengék. De ez egyúttal azt is
jelenti, hogy mindannyiunknak megvan a képessége a nagyszerűségre, és mindannyian le
tudjuk aratni a célokkal rendelkező, fegyelmezett élet jutalmát.
ÖNÁLLÓ RENDSZEREK
Talán csodálkozol, hogy miért szentelünk annyi figyelmet a „önálló rendszerek” témájának egy
olyan cikkben, ami a választás természetéről szól. A válasz az, hogy sok érintett hatalmas
mennyiségű időt és energiát pazarol el és tekintélyes frusztrációt él át azzal, hogy abban a téves
meggyőződéssel él, hogy mi, mint emberi lények képesek vagyunk vagy képesnek kellene
lennünk elkerülni, kontrollálni vagy megváltoztatni a önálló elme- és test rendszereket. A önálló
rendszerek az elménken és testünkön belüli folyamatok, amelyek nincsenek kitéve a mi
választás-tevési képességünknek. nem tudjuk elindítani vagy leállítani ezeket a folyamatokat.
[…]** Ha megtanuljuk azokat a dolgokat az életünkben, amik nincsenek a kontrollunk alatt, az
jelentősen hozzájárulhat az érzelmi egyensúlyunk fenntartásához és támogathatja a gyógyulási
folyamatot.
A önálló rendszerek, amiket az OCD érint: 1) a fiziológiai/érzékelési megnyilvánulása olyan
érzelmeknek, mint szorongás, bűntudat, düh és depresszió; 2) a spontán észlelések, amik a
rendellenesség „spike”jaiból állnak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ezeknek a spontán
gondolatoknak kevés jelentőségük lenne számunkra, ha nem lennének az érzelmi gyötrelemnek
a szökőárja, ami velük járnak.
A közhiedelemmel ellentétben az érzések nem a választásaink közvetlen következményei,
hanem közvetett reakciók, amiket valószínű, hogy megtapasztalunk miután választottunk. Az
érzéseidet befolyásolhatja a nézőpontod, de nincs közvetlen kontrolod a felett az egyedi érzelem
felett, amit megtapasztalsz. Mégis, amit a legtöbb ember nem ismer fel az, hogy az agyon belüli
önálló rendszereknek meg van az a képességük, hogy érzelmeket hozzanak létre, ahogyan
gondolatokat is. Így amikor engedsz az agy természetes ösztönének, hogy biztonságot keressen
a szorongás ideje alatt, akkor akaratlanul igazolod ezeknek a önálló rendszereknek az
impulzusát. Mikor engedsz a menekülési szükségérzetnek attól, amit az agyad fenyegetésnek
határoz meg azért, mert az veszélyesnek „érződik”, az hitelt ad ennek az automatikus
gondolatnak, ami okozta a hibásan működő amygdalában, hogy aktiválja az agyad túlélési
ösztönét, és így megfoszt a szorongásod megoldásától, amit annyira kétségbeesetten keresel.
A viselkedésterápia nem kínál módszereket ahhoz, hogy befolyásold a fent megtárgyalt önálló
rendszereket. Azonban a változások, amik bekövetkeznek azoknak a készségeknek a
használata eredményeként, amit a viselkedésterápián megtanulsz, gyakran nem azonnaliak. Sok
évvel ezelőtt egy nagyon elszánt és a terápiája tekintetében agresszív páciens panaszkodott
nekem, hogy nincs megfelelő mértékben kihívás elé állítva, hogy elég gyorsan felépüljön, és én
azt mondtam neki, hogy ez az agresszív kihívás hajhászása valójában elkezdte gátolni az agyát,
hogy szükségét lássa a veszélyekre figyelmeztetni őt. Elmagyaráztam, hogy mivel az OCD-je az
agyának azon a programozottságán alapszik, hogy tudatosítsa benne a potenciális veszélyeket,
ha aktívan keresgéli ezeket a veszélyeket, az agy úgy értelmezheti, hogy ez azt jelenti, a
figyelmeztetések többé nem szükségesek.***
Alább található egy lista a gyakori spontán reakciókról, amiket a testünk és az agyunk önállóan
hoz létre, és ami felett nincs közvetlen kontrollunk:
a) szorongás érzése és pánikroham: gyors szívverés, figyelemhiány, bizsergés érzése, szédülés.
izzadó tenyerek, rohanó gondolatok, nyomás a halántékban, torok összeszorulása, émelygés,
felforduló gyomor, és személytelenedési érzések
b) krónikus fájdalom: a hátban, nyakban vagy a lábakban, önálló tünetekből áll, amik rendszerint
stresszel társulnak; az emberek milliókat költenek minden évben, hogy megpróbálják ezeket a
problémákat kezelni orvosi úton, mikor ezek valójában rosszul kezelt stressz és düh eredményei
c) izomgyengeség érzése, rángások, görcsök: ezeket túl gyakran tévesztik össze Sclerosis
Multiplex-el, Amiotrófiás laterálszklerózissal, vagy Parkinson-kórral
d) hangulatváltozások: szomorúság, depresszió vagy nyilvánvaló ok nélküli kitörő öröm érzései;
van egy része az OCD-seknek, akik szorongást és kétségbeesést élnek át bármilyen hangulati
csökkenésnél, az ilyen változásokkal kapcsolatos túlzott figyelmük miatt: hajlamosak olyanokat
mondani, mint „Rettegek, hogy mély depresszióba csúszom.”
e) tudatos megfigyelés: figyelemmel lenni minden egyes pislogásra, nyelésre és lélegzetvételre;
az agyunk olyan testrészeinkre és tesztfunkcióinkra is felhívhatja a figyelmünket, amire tipikusan
nem vagy kevésbé figyelünk
f) elalvás vagy felkelés: amint azt mindannyian tudjuk, nincs kontrollunk az elalvás vagy a
fennmaradás felett; könnyedén írhatnék egy egész cikket „Alvás, a szorongás túsza” címmel
g) szexuális izgalom: se férfi, se nő nem tud szexuális izgalmat vagy orgazmust produkálni
kívánság szerint, habár paradox módon az emberek tapasztalhatnak szexuális izgalmi tüneteket
mikor az a legutolsó dolog a világon, amit akarnának 
h) pislogás: ez rendes esetben reflexszerűen történik
A fent idézett tünetek megjelenítenek néhányat azok közül a módok közül, amikkel az emberi
élettan szemlélteti nekünk, hogy nem állnak a testi reakcióink és gondolattársításaink a teljes
kontrollunk alatt. Amikor ezek a önálló rendszerek zavarokat okoznak az életünkben és mi
intoleranciával, kétségbeeséssel és frusztrációval reagálunk, még intenzívebben a tudatában
leszünk épp azoknak a tüneteknek, amikről azt szeretnénk, hogy eltűnjenek. És ha azt hisszük,
hogy képesnek kellene lennünk ezeket a tüneteket kontrollálni, csak mélyítjük a fennakadásokat,
amiket okoznak az életünkben.
Van egy jól kivehető külön típusa az OCD-seknek, akiknek a figyelmét teljesen lekötik azok
önálló rendszerek, amiknek rendszerint kevés figyelmet szentelünk. Például, fájdalmasan
pontosan tudnak minden egyes alkalomról, amikor nyelnek, pislognak vagy lélegzetet vesznek,
vagy kényszeresen foglalkoztatják őket a szemük előtt megjelenő foltok, stb. Mivel megvan a
képességünk, hogy „megválasszuk” mikor lélegzünk, pislogunk vagy nyelünk, az érintettek
kényszeressé válnak annak meghatározásában, hogy mikor van itt a „megfelelő” idő egyik vagy
másik végrehajtásának. Az érintettek jelentős gyötrelmet élnek át, mivel ezekre állandóan
emlékeztetve vannak. Mivel „nem kellene a tudatában lennünk a saját lélegzésünknek,
szívverésünknek, pislogásunknak vagy nyelésünknek”, az állandó emlékeztetés ezekre az
eseményekre őrjítővé válik. Az, hogy a tudatunk riadókészültségben tart bennünket minden
egyes eseményre vonatkozóan, úgy tűnik számunkra, mint egy árulás. A bekövetkező
kétségbeesés, hogy ne legyünk tudatában ezeknek a folyamatoknak, paradox módon egy
fokozott érzékenységet hoz létre arra vonatkozóan, hogy állandóan emlékeztetve legyünk rájuk,
pánikot és gyötrődést okozva miattuk. Az ezzel a fajta OCD-vel érintetteknek gyakran
tökéletességre törekvési hajlamaik is vannak. Esetleg fájdalmasan pontosan tudatában vannak a
beteljesületlen lehetőségüknek egy teljes életre és úgy érezhetik, hogy ez az állandó zavarás
megakadályozza őket ebben. A tartós figyelemelterelés amiatt, hogy állandóan a figyelmükben
van azoknak a rendszereknek a működése, amit a legtöbb ember alig versz észre, egy érzelmi
fátylat dob az elméjük tisztaságának és szabadságának érzésére.
Más OCD-sek annak kitéve érzik magukat, hogy az agyuk állandóan szexuális tartalmú
gondolatokat hoz létre. A rendellenességnek ezzel a fajtájával érintettek gyakran megpróbálják
bizonyítani maguknak, hogy nem okoznak szexuális izgalmat nekik ezek a gondolatok, így
nyugtatva magukat, hogy nem „perverzek”. Mivel azonban a szexuális reakció nem akaratlagos,
a kísérletük, hogy megnyugtassák magukat, képes visszalőni úgy, hogy – legnagyobb
rémületükre – szexuális ingert éreznek ezekre a gondolatokra. Ezeket az érintettek a szexuális
ingert észlelése arra a hajthatatlan következtetésre vezeti, hogy ők valójában szexuálisan
deviánsak. Egy páciensnek, akivel dolgoztam, erekciója volt minden egyes alkalommal, mikor
egy koporsót megközelített. Ez a reakció megdöbbentette és arra a következtetésre jutott, hogy
deviáns szexuális vonzalma van a halottakhoz. Egy női páciens jelentős hüvelyi nedvesedéseket
vett észre, mikor a lányát az ölébe ültette az esti mesékre. Ez nagyon meggyötörte, mivel úgy
vélte, hogy ez a reakció azt jelezte, hogy megbízhatatlan ahhoz, hogy egyedül legyen a lányával.
Egy életfelfogás, amivel gyakran bíztatom a pácienseimet így szól: „Ha nem választom, hadd
legyen!” A fejfájás, a hirtelen hányinger, a pánik, az alvászavarok, és az ijesztő
gondolattársítások csak módozatok, amiken keresztül megtapasztaljuk a spontán működését
annak a gépnek, ami az agyunk. Az agy nem vágyik arra, hogy bennünket kínozzon, azért küldi
nekünk ezeket a figyelmeztetéseket, hogy tesztelje ezeknek az impulzusoknak az
elfogadhatóságát. Az agy kreatív képzettársításai természetes részei az elménk működési
folyamatainak. Például, mikor vársz egy stoplámpánál, nézel egy anyát a babakocsit tolni az úton
keresztül előtted és az elütésük ötlete eszedbe jut, ez nem bizonyíték arra, hogy zavart vagy
gonosz vagy, ezek azok a fajta asszociációk, amiket az agy tipikusan végez. Elkerülhetetlenül
szükséges, hogy az ember semmilyen jelentőséget ne tulajdonítson az ilyen gondolatok
előfordulásának, mivel ebben nagyon valószínű, hogy növekedni fog annak az esélye, hogy
majd visszatérnek újra, meg újra, nagyobb szorongást hozva magukkal minden egyes
alkalommal, mikor felbukkannak. Ennek a folyamatnak a dinamikája nagyon olyan, mint ami a
„Ne gondolj a rózsaszín elefántra” játékban működik.
Túlságosan gyakran hiszik azt a pácienseim, hogy a felépülés az ilyen felzaklató
gondolattársítások megszűnését jelenti. Az egyikük azzal indított az utolsó találkozónkon, hogy
„Ma ötször voltam próbára téve, és a szorongás elsöprő volt. Nem tudom elhinni ezután a sok
terápia után, hogy még mindig így legyőznek! Mi a baj velem?” A baj itt az, hogy a rossz
elemekre fókuszál, mint a felépülése fokmérője. Ha annak az automatikus rendszernek
aktivitására fókuszálunk, ami létrehozza a szorongást, depressziót, vagy apátiát, hogy
meghatározzuk előrehaladtunk-e a terápiában, akkor olyan üzenetet küldünk az agynak, hogy
ezeknek az érzéseknek a jelenléte probléma, és gyakran az lesz a z eredmény, hogy többször
tapasztalod meg ezeket az érzéseket.
Mikor gyötrődünk a stressz miatt, csak még több stresszt ösztönzünk. „Ne okozzon fejfájást, ha
fejfájásod van.” Ne törjön le, ha lehangoltnak érzed magad. A depresszív hangulat gyakran egy
automatikus rendszer terméke és hangulattól független választásokkal tanácsos kezelni.
„Pocsékul éreztem magam, de mégis elmentem az edzőterembe és nem mondtam le a bulit,
mait az estére terveztem.”
Az önálló rendszernek, ami az ember alvásának a minőségét és/vagy a hosszát szabályozza,
drámai hatása lehet egy másik önálló rendszerre: a hangulatra. A legjobb módja, hogy ne ragadj
bele egy önálló rendszer negatív gravitációs mezőjébe, ha nagyon ügyelsz arra, hogy az
életeddel kapcsolatos választásokat ne az érzelmi állapotod határozza meg, és hogy az autonóm
céljaid vezessék a döntéseid minden nap minden egyes percében.
AZ ÖNÁLLÓ RENDSZEREK KEZELÉSE
Nemrégiben a depresszióban aktív önálló rendszerek egy új kezelése merült fel a viselkedés
pszichológia területén. A neve „Viselkedési Aktiválás”, egy terápiás kezdeményezés, amiben a
pácienst arra ösztönzik, hogy számos kötelezettségvállalást tegyen konkrét célokra egy nap
vagy hét időtartamra. A pácienst arra vezetik rá , hogy csinálja végig ezeket a terveket tekintet
nélkül a hangulati állapotára vagy negatív észleléseire. Az előrehaladást a terápiában nem a
hangulat azonnali emelkedésével mérik, hanem azzal a mértékkel, amivel a páciensek
elkötelezett maradnak a céljaikhoz – ezt Napi Élet Tevékenységeinek (angolul ADL’s) nevezik –,
amiket maguk választottak önmaguknak. Ahogy a régi bölcsesség mondja: „Hadd tanítsa az
izom az elmét.” Vállald először a cselekvést és engedd, hogy az emelkedett érzések jutalma
kövesse. Habár a kívánt hangulatemelkedés nem biztos, hogy olyan gyorsan jön, ahogyan
vágyunk rá, a pácienseket bátorítják, hogy fókuszáljanak a viselkedési fegyelemre, amit eddig
gyakoroltak, mintsem az érzelmi hozadékra, amit keresnek. Fontos észben tartani, hogy a
ragaszkodás az érzelmi megkönnyebbülés eléréséhez valójában ellentétes hatást válthat ki úgy,
hogy arra emlékeztethet, milyen messze van a cél és éppen ezért meghosszabbíthatja a
szenvedést.
Az emberi testnek megvan az a figyelemre méltó képessége, hogy fenntartsa az egyensúlyát
durva és stresszes körülmények között is, és hogy helyreállítsa ezt az egyensúlyt, amennyiben
az elveszett. Az agy/test gépezet állandóan felügyel számtalan anyagcsere folyamatot, és
amikor a normálistól eltérést vesz észre, gyorsan reagál, hogy kijavítsa a problémát és
helyreállítsa a „minden rendszer rendben” állapotot. Az OCD-seknél az agy egy része - amit
amygdalának hívnak és az a funkciója, hogy figyelmeztessen bennünket a túlélésünket
fenyegetésről – hibásan működik, azt okozva, hogy ismételt vészjelzéseket küld a tudatos
figyelmünkbe. Amikor ez bekövetkezik, természetes az emberi lényeknek, hogy biztonságot
keressenek. Azonban ha így cselekszünk, szándékolatlanul azzal a megerősítéssel látjuk el az
agyat, hogy ezek a hamis riadók szükségesek, mivel reagálunk rájuk. Másrészről, ha engedélyt
adunk az agyunknak, hogy hibásan működjön, majd megmutatjuk neki, hogy a jelek, amiket küld
nekünk, lényegtelenek, azáltal, hogy azt választjuk, nem reagálunk rájuk, az elme végül fel fogja
ismerni, hogy ezeknek a figyelmeztetéseknek a küldése részünkre hatástalan, és fokozatosan
abba fogja hagyni a kibocsátásukat. Ez az elfogadó kapcsolat a Kapuőr, valamint az elménk és
testünk önálló rendszerei között, amiben engedményeket teszünk a hibás működésnek nagy
mértékben elő tudja mozdítani az olyan gyakorta gátolt rendszerek gyógyulását, mint az alvás,
szexuális fogékonyság és krónikus fájdalom.
Az életben sokkalta fontosabb előbbre helyezni az „eréllyel cselekvést” az „erősen érzés”-nél. A
gyógyulást segítő választásokra fókuszálni, mintsem az állandóan változó érzelmi élményekre.
Ha azzal méred azt, hogy mennyire jól csinálod, hogy miként érzel egyik pillanattól a
következőig, akkor valószínű, hogy olyan választásokat fogsz tenni, amelyek átmeneti érzelmi
élményeken, nem pedig a hosszú távú prioritásokon és célokon alapulnak. A ha(j)tóerő csökkenő
érzete származhat abból, ha megkíséreljük szabályozni az önálló rendszereket – rendszereket,
amik felett kevés vagy semmi kontrollunk sincs – és ismételten kudarcot vallanak az
erőfeszítéseink. Ez a tehetetlenség és demoralizálódás érzéseit eredményezheti.
Az életben sokkalta fontosabb előbbre helyezni az „eréllyel cselekvést” az „erősen érzés”-nél. A
gyógyulást segítő választásokra fókuszálni, mintsem az állandóan változó érzelmi élményekre.
Ha azzal méred azt, hogy mennyire jól csinálod, hogy miként érzel egyik pillanattól a
következőig, akkor valószínű, hogy olyan választásokat fogsz tenni, amelyek átmeneti érzelmi
élményeken, nem pedig a hosszú távú prioritásokon és célokon alapulnak. A ha(j)tóerő csökkenő
érzete származhat abból, ha megkíséreljük szabályozni az önálló rendszereket – rendszereket,
amik felett kevés vagy semmi kontrollunk sincs – és ismételten kudarcot vallanak az
erőfeszítéseink. Ez a tehetetlenség és demoralizálódás érzéseit eredményezheti.

A MOTIVÁCIÓ VESZÉLYEI

Az olyan szavak meghatározásai, mint a „motiváció”, gyakran bizonytalanok vagy

következetlenek. Sok beszélgetés, vita és kutatás után nekem úgy tűnik, hogy a
leghasználhatóbb meghatározás ez: „Érzelmi energia egy cél felé irányítva, ami valamilyen belső
vagy külső ösztönzőn alapszik.” Arra a következtetésre jutni, hogy „hiányzik a motivációd” még
inkább önkorlátozó, mint „lustának” nevezni magad. És téves előfeltevésen is alapszik. Az
emberek hajlamosak úgy tekinteni a motivációra, mint egy energikus vagy érzelmi állapotra,
aminek a meglétére „szükségük” van ahhoz, hogy nekilássanak a céljaik eléréséhez. A
motivációt általában úgy határozzák meg, mint egy választ egy ösztönző feltételeire, vagy mint
egy kényszerítő erő alkalmazását, amik azt eredményezik, hogy az ember aktívan törekszik a
céljaira. Ez a meghatározás rávilágít egy gyakori nehézségre, amibe a páciensek a terápia során
beleütköznek, arra, hogy annak alapján döntik el, hogy végigcsinálják-e a meghatározott
feladatokat, hogy milyen motiváltnak érzik magukat. Azonban az ingerexpozíciós gyakorlatok
alaptermészetüknél fogva idegenkedést kiváltóak, és ha a pácienseknek akkor kellene csak
folytatniuk azokat, mikor „motiváltnak” érzik magukat rá, akkor lényegében senki sem választaná
a viselkedés terápiát. Talán ezért van az, hogy az emberek gyakran csak azután próbálják meg a
viselkedés terápiát, miután más fajta terápiák kudarcot vallottak.
Gyakran úgy néz ki, hogy a páciensek valamilyen külső tényezőt keresnek, ami megadja nekik
azt az ösztönzőt, hogy törekedjenek a terápiás céljaik elérésére, mintsem hogy az autonóm
céljaikra és prioritásaikra alapoznák a döntéseiket. Túl sok ember jön azzal terápiára, hogy
megtalálják vagy erősítsék a motivációjukat (lásd a korábbi „Tud nekem segíteni, doktor?” c.
fejezetet). A legtöbb OCD kínzásával bajlódó számára a tényező, ami arra vezeti őket–
legalábbis kezdetben –, hogy megpróbálják a viselkedés terápiát, a kétségbeesettségük,
hogy megszabaduljanak a szorongásukhoz, kényszergondolataikhoz és
kényszercselekvéses rituáléikhoz társuló állandó fájdalomtól. De a sürgetést, hogy szűnjön
meg a fájdalom, amit átélnek, nem tudja hosszan megtartani a pácienseket, mivel a terápia
annak az ingernek a szándékos, ismételt kitettséggel jár, ami előidézi a fájdalmat, és a fájdalom
csökkenése vagy eltűnése nem annyira a cél, mint inkább a mellékterméke annak, hogy
megtanulják a rendellenesség tüneteit lényegtelenként kezelni. Az kötelezettségvállalásaink
végigcsinálása nem függhet az érzéseinken, különösen olyan nehezen megfoghatón, mint a
motiváció. A viselkedésterápiában a motiváció rosszul meghatározott jelenségét felcseréljük a
céljainkra törekvés melletti elköteleződésre, függetlenül attól, hogy mennyire ihletettnek érezzük
magunkat ehhez. A pácienseket arra ösztönözzük, hogy kezdjenek bele egy érték alapú
folyamatba, amiben a hangsúly nem az ihletettség szintjén van, hanem azon, hogy tudatos és
szándékolt választások megtételén, hogy megtartsák a kezelési protokollokat. Azzal a téves
előfeltevéssel, hogy valamifajta érzelmi lendületet igényel tőlünk, hogy képesek legyünk
fegyelmezett választásokat tenni, fel kell hagyni. A futók hasonló folyamatba kezdenek, amikor
meghatározzák azt az időt és energiát, ami szükséges a távolság-céljuk eléréshez a futás
rendes részeként, ahelyett, hogy arra várnának, hogy megérezzék az érzelmi ihletettséget a
futásra.
A távlat, aminek kialakítására a pácienseimet ösztönzöm az, hogy hajlandóak legyenek
elkötelezni magukat egy nem vitatható választás mellett. Egy nem vitatható választás olyan,
amiben tisztában vagyunk az agyunk kísértésével, hogy ne tisztelje azt a döntésünket, hogy a
céljainkra törekszünk, és mi tudatosan megerősítjük, hogy az elköteleződésünk azok elérésére
nem nyitott a megvitatásra vagy módosításra. A makacs ragaszkodásunkat a céljainkhoz
megváltoztathatatlannak és visszavonhatatlannak kell tekinteni. Annak ellenére, hogy az elménk
meggyőzően könyörög, hogy kerüljük el a fájdalmat, ami esetleg a szükséges ingerexpozíciós
terápiához társulhat, arra bátorítom a pácienseimet, hogy önállóan kötelezzék magukat ezeknek
az otthonra kiadott feladatoknak a teljesítéséhez, függetlenül a fájdalomtól, amit esetleg átélnek.

Kontraproduktívnak tűnhet egy pszichológustól, hogy ezt mondja: „Nem érdekel, hogyan érzi
magát, engem az érdekel, hogyan választ.” Mégis alapvető, hogy a páciens megértse a
különbséget a „gyengének érezni” és a „gyengén választani” között. A szorongással
szembenézést illetően Clair Weekes azt írta: „A gyenge térdek még képesek keresztülvinni egy
szobán.”

Rengeteg idő van szentelve a terápiás találkozásokon a páciensek elbeszéléseinek a

szorongással kapcsolatos próbatételekről, amikkel szembenéztek a megelőző héten. Azonban a
páciensek gyakran hajlamosak a szorongás által generált kényszergondolatok (a „spike”-ok)
mellékes szempontjaira fókuszálni, mint a kényszergondolatok tárgya vagy a nyugtalanság, amit
ezekkel a kényszergondolatokkal kapcsolatban éreztek. Hasonló eset: John hat hónapja volt a
páciensem. Feldolgozta magát a kényszergondolati ingerexpozíciós hierarchia 10 szintjéből az
5-re. A szóban forgó találkozást annak az elmondásával kezdte, hogy a kényszergondolatainak
uralkodó témája (hogy pedofil) egy kicsit átalakult, úgy, hogy most olyan kényszergondolatai
vannak, hogy a gyermekeit akarja bántani más módokon, mint a molesztálásukkal. Levert volt és
frusztrált, hogy ahelyett, hogy elmúlt volna, az OCD-je átváltott a kényszergondolatai fókuszát
egy eltérő témára. Csodálatos módon, többé nem találta a gyerekeivel szexuális kapcsolat
létesítésének képzetét zavarónak. Azonban ahogy hallgattam beszélni, csüggedten azt vettem
észre, hogy semmit nem mond arról, hogyan sikerült kiszabadítania magát a szorongástól és
elkeseredettségtől, amit átélt, amikor a gyermekei molesztálásáról voltak gondolatai. A
kényszergondolatok új tárgya egy terápiás lehetőséget nyújtott Johnnak, hogy írja le ezeket az új
gondolatokat kártyára és nézze át őket naponta tízszer. Ha így tett volna, az lehetőséget adott
volna neki, hogy szemléltesse az agyának, hogy ugyanúgy hajlandó elfogadni az új témáról
szóló kényszergondolatait, ahogyan a régieket is. Ehelyett John fő fókusza azon volt, hogy
érzelmileg mennyire gyötrőnek találta ez új képzettársításokat. Annak, hogy előre sorolta a
felzaklatottságát attól, hogy ezek az új gondolatai vannak, az volt a hatása, hogy üzenetet küldött
az agyának, hogy ezeknek a gondolatoknak jelentősége van, ami csak növelte a valószínűségét,
hogy még több lesz neki belőlük.
Hetekbe, hónapokba, vagy akár évekbe is telhet egy páciensnek, hogy elkezdje megérteni ezt a
mondatot és a szerint cselekedni: „A sztori főcíme a választás, amit megteszel válaszként a
próbatételre.” Az nem hoz eredményt, ha annak a gondolattársításnak a tartalmára fókuszálsz,
amit önállóan és spontán módon hozott létre az agyad. Ha megengeded magadnak annak a
megvitatását, belefogj-e egy ingerexpozíciós gyakorlatba vagy sem, ténylegesen ki tudja
meríteni az érzelmi energiáidat és ez az érzelmi kimerültség érezés ürüggyé tud válni arra, hogy
azt válaszd, ne fogj bele egy tevékenységbe vagy ne törekedj egy célod elérésére, amiktől
esetleg idegenkedést érzel. Sajnos az agyunk alapprogramozottsága, hogy örömöt keressen és
kerülje el a fájdalmat nem szolgál bennünket jól, amikor épp ingerexpozíciós gyakorlatot
készülünk végezni, ami - legalábbis a gyakorlat ideje alatt- valószínű, hogy növeli a stressz
szintünket és a lelki fájdalmunkat.

Diszlexiás gyerekként a házi feladatom elkészítésének kötelezettségét elég fájdalmasnak

találtam, mivel az azzal járt, hogy szembesültem a súlyos tanulási hiányosságaimmal.
Rendszerint vacsora után csináltam a házimat, és amikor belekezdtem ebbe a küzdelembe,
semmit sem kívántam jobban, mint aludni menni és véget vetni a szenvedésemnek. Mégis, mikor
végeztem a házim utolsó oldalával egy energia felszabadulást tapasztaltam és igyekeztem
rávenni anyámat, hogy hadd maradjak fenn sokáig, hogy megnézzem a kedvenc tv műsoromat.
Amit végül is megtanultam ebből a forgatókönyvből, az volt, hogy az érzelmek, amiket átéltem
mikor azokra a célokra törekedtem, amik a hosszú távú érdekeimben álltak, nem voltak mindig
kellemesek és nem lehetett bízni abban, hogy megadják a „motivációt” a kihívások felvállalására.
Ha szorongásos rendellenességed van, az érzelmeid mindig arra fognak irányítani, hogy azt az
utat válaszd, ami valószínű, hogy megkönnyebbülést hoz. Azonban ha követed ezt az
iránymutatást, azzal a rendellenességet fogod erősíteni és gyengíteni a ha(j)tóerődet a
felépülésre.
MI NEM VÁLASZTÁS?
Mielőtt megértenénk, mivel is jár egy autonóm döntés megtétele, elengedhetetlen, hogy teljesen
tisztában legyünk azokkal a tényezőkkel, amik arra viszik az érintetteket, hogy félrevezessék
önmagukat abban, hogy mit is jelent valójában egy választást megtétele és végigvitele.
ÖNBECSAPÓ VÁLASZTÁS
“Ma volt az első terápiás napom, végre magam mögött fogom hagyni ezt az állapotot! Ha ilyen
sokat fogok fizetni a kezelésért, bizonyára úton leszek a sikeres felépülésem felé. Még csak
végrehajtom ezt a pár utolsó rituálét és elmenekülök a szorongás elől most még, hogy
szabadabb lelkiállapotban lehessek a felépülésem elkezdéséhez.”
Egy nagyon gyakori módja a választás elkerülésének, ha nekilátnak annak, amit én „önbecsapó
választásnak” nevezek. Az, aki áldozatául esik az önbecsapó választásnak, az behelyettesíti
magát a választást azzal, hogy megtervezi a választás megtételét. A valódi választás
végigcsinálással jár: konkrét lépések megtétele ennek a választásnak a megvalósításáért. Egy
valódi választás nem csak elköteleződés, hogy megtesszük azt a választást valamilyen ponton a
jövőben! „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve” mondás ebben az esetben arról a
kockázatáról szól, hogy összetévesztjük a választás megtételének szándékát azoknak a
cselekményeknek a végigcsinálásával, mik ahhoz szükségesek, hogy ezt a választást valósággá
tegyük. Például az a tett, hogy megjelenünk a viselkedésterápiás találkozónkon nagyon messze
van attól, hogy ténylegesen meg is csináljuk az ismételt ingerexpozíciós gyakorlatokat, amik a
felépüléshez vezető változásokat eredményezik.

Nagyon sok eset van a mindennapi életünkben, amiben az autonóm érdekeink – a céljaink és
értékeink – és az agy impulzusai, ösztönei és szorongásai ellentétbe kerülnek. Lényegében a
következő a forgatókönyv: az „A” választás a legjobb érdekeim szerint való, a „B” választás pedig
azt fejezi ki, amire vágyok, vagy amit el kívánok kerülni. például John úgy véli, hogy a legjobb
érdekei szerint az való, hogy egy órával korábban keljen fel szombat reggel és tornázzon, így
beállítja az ébresztőjét reggel 8 órára. Azonban amikor az ébresztőóra megszólal a következő
reggel, John nem akar felkelni és arra gondol, milyen „rettenetes” érzés ébren lenni egy ilyen
„istentelen” órában, és úgy dönt, hogy amire igazából szüksége van, az még egy óra alvás. A
döntése persze érthető és első látásra nem is tűnik annyira ésszerűtlennek, de vegyük
figyelembe a demoralizáló hatását egy olyan nap elkezdésének, amiben a legelső cselekedet,
amit megteszünk az ébredést követően az, hogy eláruljuk az előzetes szándékainkat és
engedjük a fáradtság érzésének, hogy meghatározza a cselekedetet, amit választunk.
Megítélésem szerint akárki is találta fel a „szundikálás” gombot – a kézfertőtlenítőt nem is
említve -, sokkal könnyebbé tette, hogy engedjük az érzéseinknek (akár a fáradságnak, akár a
szorongásnak) eltéríteni bennünket az autonóm céljaink követésétől. Hányszor vittünk
magunkkal munkahelyi vagy iskolai feladatot a vakációra azzal a szándékkal, hogy befejezzük,
csak azért, hogy állandóan félretegyük, míg végül azon kapjuk magunkat, hogy már megyünk is
haza? Ha azt mondom, meg fogok valamit csinálni, például lemosom az autót, első dolgomként
reggel, nem azt jelenti, hogy valóban meg fogom csinálni? Legtöbbünknek a válasz valószínűleg
az, hogy „Nem.” Talán szándékunkban állt megcsinálni, de mikor a következő reggel elérkezett
és tudatosult bennünk, hogy mekkora erőfeszítést fog ténylegesen igényelni a választás végig
vitele, akkor hagyjuk az elménknek, hogy meggyőzzön arról, adjuk fel a terveinket. Engedjük,
hogy ilyen gondolatok, mint „Nos, lehet, hogy nem ma, Végül is kedden esni fog.” vagy
„Nagyszerű! Hagytam magamat egy órát tovább aludni. Ennek a napnak lőttek. Akár vissza is
alhatok.”, kifogásként szolgáljanak arra, hogy nem csináltuk végig a terveinket.
Bob eltökélt, hogy a továbbiakban nem fogja az OCD-je elnyomni. Tisztában van vele, hogy a
kényszeres kézmosása állandósítja az állapotát. Mégis, amikor elmegy otthonról, véletlenül
megérint egy hajléktalant az utcán és azonnal rohan a drogériába, hogy vegyen valamilyen
kézfertőtlenítőt. Mennyien szeretnénk fogyni és mégis azon kapjuk magunkat, hogy
rendszeresen engedünk az impulzusnak, hogy együnk cukrot és/vagy magas zsírtartalmú
ételeket, amik elkerülhetetlenül súlygyarapodást okoznak? Mikor a figyelmünk elmozdul a
választott célunkról, vagy nem vagyunk hajlandóak szembenézni a fájdalommal, amit a
követésük magával hozhat, akkor végeredményben arra vagyunk kárhoztatva, hogy engedjünk
az impulzív vágyainknak és elforduljunk a céljainktól.
Az emberi agy úgy látszik állandó harcot folytat az autonóm céljaink – amik gyakran tekintélyes
erőfeszítést igényelnek, és elérésük kellemetlenséggel vagy fájdalommal járhat – és az agy
kellemes érzethez ragaszkodása és fájdalomkerülése között. Habár Daniel vágyik a kezelési
sikerére, az elméje állandóan kifogásokat talál, hogy ne csinálja végig az otthoni ingerexpozíciós
gyakorlatait. A kezelés sikeressége hatalmas fegyelmet igényel, mivel ha a saját eszközeire van
hagyva, az agyunk megpróbál a legkisebb ellenállás útjára lépni – kellemes érzéseket keres és
kerüli a fájdalmat.

Figyeld meg, mennyi ember vásárol edzőtermi bérletet, de azután valójában ritkán (vagy soha)
nem megy el edzeni. Hatalmas különbség van a között, hogy vállalsz egy lelki elköteleződést
érdemi életmódváltásra, és hogy ténylegesen neki szenteled a szükséges időt és energiát, hogy
elérd ezt a célt. Például jó sok lelkierő kell ahhoz, hogy ismételten belefogj az ingerexpozíciós
gyakorlatokba, különösen mikor ezek a gyakorlatok azt igényelhetik tőled, hogy nagyon
kellemetlen érzelmi élményeket viselj el. Képzeld el egy pillanatra, hogy délután 2 óra van és az
elmúlt négy órában szorongásmentes voltál. A telefonjelződ berreg, figyelmeztetve a tényre,
hogy itt az ideje nekifogni egy újabb ingerexpozíciós gyakorlatnak. Mikor eredetileg beállítottad a
jelzőt négy órával ezelőtt, a legszilárdabb szándékod volt, hogy eleget teszel a terapeutás
iránymutatásnak, de most, hogy a pillanat elérkezett, a legutolsó dolog, amit csinálni akarsz az,
hogy felborítod a helyzetet és kockáztatod a nyugalom érzését. Mit csinálj? Nos, ha azt akarod,
hogy továbbra is haladj előre a terápiában, szükséged lesz megtalálni az erőt, hogy lemondj a
pillanat békéjéről a rendellenesség állandó kínzásától mentes jövőért.

Találkoztam többször olyan emberekkel, akik erősen elhatározottak voltak, hogy elkezdenek
egészségesebb módon étkezni a jövőben, és aztán ténylegesen egy olyan választással
ünnepelték meg ezt a nehéz döntést, hogy megengedték maguknak azokat az egészségtelen
ételeket, amiket szerettek. Ez az, amit én „önbecsapó meggyőződés”-nek hívok. Ha nagyon
letört vagy amiatt, hogy széthullik az életed és arról beszélsz egy szeretteddel, hogy miként
fogsz tényleg jelentős, az életedre kiható változásokat csinálni, előfordulhat, hogy ez valójában
csökkenti a valószínűségét annak, hogy végig fogod csinálni azokat a cselekedeteket, amik
ahhoz kellenek, hogy a változás létrejöjjön. Gyakran azt javaslom azoknak, akik elkötelezték
magukat a dohányzás abbahagyása mellett, hogy tartózkodjanak attól, hogy beszéljenek
másoknak a megtenni kívánt változásról. Ha azon a ponton vannak, ahol készen állnak nekifogni
egy cselekvési sornak, ami tekintélyes fegyelmet igényel, akkor arra ösztökélem őket, hogy azt a
belső autonómiájuk alapján folytassák, és ne abban a hitben, hogy a szándékaik megosztása
másokkal ugyanaz, mintha napról napra meghoznák azokat az áldozatokat, amiket a céljuk
elérése igényel. Önbecsapásos választás történik akkor is, amikor olyan jelentőség nélküli
dolgokat mondunk, mint „Meg fogom csinálni.”, vagy ami ennél is rosszabb, „Meg kell tennem.”
Ezek a kinyilatkozások azt sugallják, hogy a döntés már megszületett – „Már majdnem kész!”
Azonban annak a mondása, hogy „meg fog történni” nem veszi számításba a felkészülést, ami
szükséges lehet; a mindannyiunkban meglévő változásnak ellenállás higgadt átgondolásának
szükségességét; és ami a legfontosabb, a kritikus fordulatot, amikor bizonyítod az
elkötelezettségedet, hogy végigviszed a szándékodat tettekkel, nem pedig szavakkal.
„A meccs előtti buzdítás nem nyeri meg a meccset.” Ne tégy egyenlőségjelet aközé, hogy
önmagadat lélekben teljesen felkészíted a változásra és a fegyelem közé, ami ténylegesen
szükséges lesz ahhoz, hogy az előtted fekvő kihívásokkal szembenézz. Mikor a rettegés
szorításában vagy, ami az OCD-hez társul, a lelkesedésed és az érzelmi bátorságod, ami
tegnapi terápiás találkozón még megvolt, ki fog szállni az ablakon. Sok páciensem azt kereste a
terápiában, hogy biztosítsa neki a lelkesítést, hogy szembenézzen az állapota érzelmi
megpróbáltatásaival. Azonban amikor megtapasztalod a félelmet, reménytelenséget, bűntudatot,
depressziót vagy más fájdalmas érzelmet a rendellenesség kényszereivel kapcsolatban,
hajlandónak kell lenned beleugorni a rettegés poklába akár „kedved van” hozzá, akár nincs, és
nem csak mert „lélekben felkészült vagy rá”. Sok páciens úgy megy el a terápiás találkozókról –
vagy ami azt illeti egyéb helyekről, mint a templom vagy egyházi alkalmak -, hogy lelkesültnek
érzi magát nekiindulni és megváltani a világot. Fel lettek töltve a pszichológustól, a rabbitól, a
paptól, a lelkésztől új lelkierővel és hirtelen képesnek érzik magukat olyan életet élni, amit
keresnek. A probléma ezzel a „lelkesedéssel nekiindulni” megközelítéssel az élmény rövid életű
természete. Ahogy azt korábban említettem, ne ess abba a hibába, hogy összetéveszted az
érzelmi ösztönzést, amit érezhetsz, mikor eljössz a terápiás alkalomról a kemény munkával, ami
ahhoz kell, hogy teljesítsd az otthoni feladataid, amiknek a terápiában központi szerepük van.
„Motiváltnak” vagy „lelkesültnek” lenni egy átmeneti állapot: a végén a választás, a fegyelem, és
a kemény munka a változás ha(j)tóerői.
Amikor olyan nehéz feladatokra kerül a sor, mint az otthoni próbatételek, valójában
kontraproduktív bátorítani magadat, hogy sikeresen teljesíteni fogod a feladatot. A lépések, amik
egy kellemetlen feladat teljesítésével járnak, magukba foglalják az időtől való eltekintést, a
végrehajtás rossz érzésével szembenézést, és annak a lehetőségnek az elfogadását, hogy a
feladat végrehajtása nyomorúságos élmény lesz. Mindezek mellett át kell magad küzdeni minden
kifogáson, hogy „elhalaszd” és aztán ténylegesen el kell kezdened a tevékenységet. Valójában
gyakran azt javaslom, hogy a páciensek azt jósolják meg, hogy a legvalószínűbben kudarcot
fognak vallani a kötelezettségvállalásuk végig vitelében. Ennek a negatív jóslásnak a
megtételével megvan a lehetőségük, hogy szembenézzenek a saját elméjük engedetlenségével.
LECKÉK CHARLIETÓL ****
Mit taníthat nekünk Charlie Brown az autonómia és a valószínű megtörténésének elfogadása,
valamint az attól elcsábulás között, amiről reméljük, hogy meg fog történni. Charlie Brown egy
fajta „Hétköznapi ember”. Minden bizonytalanságunk, reményünk, álmunk és hitünk az
emberiség lehetőségeiben megjelenítődik Charlie Brown életében és karakterében. Charlie
nemezise Lucy. A „Charlie Brown” mindegyik részben Lucy felajánlja Charlienak a lehetőséget,
hogy elrúgja az amerikai-futball labdát, és megígér, hogy tartani fogja neki. Már megígérte ezt
sokszor korábban, és mindig, az utolsó pillanatban, ahogy Charlie éppen belerúgna a labdába,
elhúzza a labdát, Charlie pedig elszáll a levegőbe, kétségbeesve, amint rájön, hogy ismételten
átverték. Minden egyes alkalommal, mikor felajánlja, hogy tartja a labdát neki, Charlie azt
gondolja: „Ez alkalommal Lucy teljesen őszinte. Elismeri, hogy a múltban becsapott, de ez
alkalommal teljesen becsületesen viselkedik. Ez alkalommal azt ígéri, hogy a dolgok másként
lesznek. Nem fog bolondot csinálni belőlem.” Charlie azt tanítja mindannyiunknak, hogy „a
remény nem utoljára hal meg”. Az alapján választásokat tenni, hogy mit remélünk, ahelyett, hogy
az alapján tennénk, ami valószínűleg bekövetkezik, hiba. Lényeges észben tartanunk, hogy a
valóság elég gyakran nem az, aminek szeretnék, hogy legyen. A valóság gyakran azt jelenti,
hogy egy nemkívánatos helyen vagy kellemetlen körülmények között találjuk magunkat.
Én arra ösztönzöm a pácienseimet, hogy egy olyan életvitelben leljenek értelmet, amiben
felkészültek megfelelni azoknak a kihívásoknak, amiket az élet nyújt és hozzák ki a lehető
legjobbat még az embert próbáló körülményekből is, aminek a létrejöttében nem volt részük. Én
azt állítom, hogy úrrá lenni azokon a megpróbáltatásokon, amiket a saját agyunk nyújt
számunkra, egy nemes feladat, ami elősegíti az érzelmi gyarapodást és fejlődést.

FELBORÍTANI AZ ASZTALT

Gondolkodj el a következőn: a következő 2 napban mióta voltál a terápiás alkalmadon, nagyon

eltökélten álltál hozzá, hogy teljesítsd minden ingerexpozíciós gyakorlatodat, amiben
megállapodtatok, hogy végrehajtod. Pontosan végrehajtottál tíz nehéz és fájdalmas
ingerexpozíciót az elmúlt 2 nap mindegyikén. Most csütörtök van, és arra a felfedezésre ébredsz,
hogy szinte semmi szorongást nem tapasztalsz egyáltalán az OCD-d központi témájával
kapcsolatban. Milyen dicsőséges ilyen szabadnak lenne a gyötrődéstől! Aztán a telefonod jelzője
csenget és emlékeztet, hogy itt az ideje végrehajtani még egy újabb ingerexpozíciós gyakorlatot.
Mit teszel? Milyen csábító, hogy egyszerűen átugord az aznapi gyakorlatot! Hogy is várhatná el
tőled reálisan a terapeutád, hogy megszakítsd a békének ezt a csodálatos érzését, amit átélsz?

Ez a kritikus pillanat egy jelentős előrejelzője lehet annak, hogy a páciens felépül-e sikeresen.
Azok a páciensek, akik megértik a terápia természetét és az eltökéltség fontosságát a terápia
során – mindegy, hogy milyen „jól” érzik magukat -, hajlandóak lesznek felborítani az asztalt.
Ezek a páciensek építeni fognak arra az előrehaladásra, amit elértek, azzal a kísértéssel
szemben, hogy a nyugalmuk megmaradjon. Érdekes módon azok a páciensek, akik ebben a
pillanatban aktívan belefognak az ingerexpozícióba és hajlandóak megszakítani a békesség
érzetüket, valószínűleg azt fogják felfedezni – paradox módon -, hogy egy újabb viszonylagosan
nyugodt napot élnek át. Az a legvalószínűbb, hogy az agyuk úgy fogja értelmezni azt a megtett
tudatos választást, hogy eltökélten felkeressék és aktiválják a figyelmeztető rendszerét, mint egy
üzenet, hogy a céltárgy igazából nem is jelent veszélyt. Másrészről azok a páciensek, akik
elkerülik az aznapi ingerexpozíciós gyakorlatot annak érdekében, hogy fenntartsák a
békességüket, olyan jeleket küldenek az agyuknak, hogy a gondolatok, amiknek nem hajlandóak
kitenni magukat, fenyegetések, és az agyuk valószínűleg elkezdi ismételten tesztelni ezeknek a
tárgyát még gyakoribb és még intenzívebb kényszergondolatokkal.
A legtöbb érintett tekintélyes mértékű gyötrődéssel kezdi lép be a terápiába, és ennél a pontnál
elszántak, hogy követik a kezelési protokollt megingathatatlan elköteleződéssel és
állhatatossággal. Azonban ahogy a kezelésük halad előre, a gyötrelem, amit a rendellenességtől
megtapasztalnak fokozatosan a csökkenés felé halad. Sőt, akik szorgalmasan kitartanak a
kezelési protokoll mellett, általában nagymértékű tünetenyhülést tapasztalnak. Egy gyakori
buktató, amivel a páciensek a kezelési folyamat ezen szakaszában találkoznak, a „csökkenő
hozadék” jelensége. Ahogy már többször is említettem ennek a cikknek a során, a siker ezzel a
fajta terápiával azon függ, hogy a páciens a szükséges ingerexpozíciós gyakorlatok kivitelezését
állandó jelleggel folytassa. Ha a gyötrődésük szintjének csökkenése eredményeként a páciensek
kevésbé lelkiismeretesekké válnak ezeknek az ingerexpozícióknak a kivitelezését illetően, akkor
a fejlődésük üteme le fog lassulni. Ezért kritikus fontosságú, hogy a páciensek fenntartsák az
elért lendületet, úgy, hogy folytatják az ingerexpozíciós gyakorlatok végzését kitartó
szorgalommal, még akkor is, amint a tüneteik csökkenni kezdenek. Tekintélyes mennyiségű
bátorságot és elszántságot igényel ennél a pontnál a terápiában, hogy folytassák az OCD
fájdalmának és szorongásának a behívását az életükbe, de alapvető fontosságú, hogy a
páciensek ezt tegyék, ha el akarják érni a felépülésüket a rendellenességből.
VÁLASZTÁS - III. fejezet
-----------------------------------------------------------------------------------
AZ AUTONÓMAI KISZÁRAD
Úgy hiszem, hogy az életben nagyon nehéz következetesen fenntartanunk az értékeinket és
folyamatosan haladni a céljaink felé. A fegyelmezett élet fenntartása egy kicsit olyan, mint felfelé
úszni a folyó árjával szemben. Mikor megpihenünk a babérjainkon és abbahagyjuk az úszást,
elvesztjük a lendületünket és talán elkezdünk visszasodródni az árral. Még az elért helyzet
fenntartása is némi erőfeszítést igényel, mert maga az egy helyben maradás is azt kívánja, hogy
ellenálljunk az árnak, ami folyamatosan tol bennünket az ár irányába. Elég gyakori a
pácienseknél, hogy nézik más sikerét és arra jutnak, hogy az, akit csodálnak „különleges”
valamilyen módon. Ilyen dolgokat mondhatnak: „Hű, bárcsak ilyen fegyelmem lenne. Sosem
lennék képes rá.”, sommásan elutasítva a képességüket, hogy hasonló célokat érjenek el. Vagy
ami még rosszabb, arra juthatnak, hogy ők egyszerűen csak lusták.
Túlságosan gyakori és rettenetesen tragikus, mikor páciensek úgy tekintenek magukra, mint az
emberiség valamilyen „alosztályára”, aminek hiányzik a képessége, hogy sikeresen vállaljon
olyan feladatokat, amik hosszantartó és fegyelmezett erőfeszítést igényelnek. Sikert elérni az
OCD kezelésében olyan cél, ami nagy kitartást, elkötelezettséget, áldozathozatalt és lelkierőt
igényel. A kezeléshez szükséges, hogy a páciensek következetesen éljenek a téves túlélési
ösztön figyelmen kívül hagyásával és azt válasszák, hogy nem reagálnak az agyuk elhibázott
kísérletének, hogy biztonságban tartsa őket. Sajnos sok páciens a körülmények áldozatának
látja magát és abban hisznek, hogy vannak bizonyos bennük rejlő korlátok, amik nehézzé – ha
nem lehetetlenné – teszik számukra, hogy elérjék a céljaikat az életben. Nekik a „Nem tudom
megcsinálni” életfelfogásuk van. Az ilyen páciensek ösztönzése, hogy teszteljék az érzelmi
rugalmasságukat „visszaütő” hatást eredményezhet, amiben a páciens a következők valamilyen
verzióját adja elő a terapeutának: „Ha jobban megértene engem, doktor, rájönne, hogy korlátaim
vannak, amik lehetetlenné teszik ezt a feladatot. Maga is csak olyan, mint a többiek, akik
bátorítanak, hogy próbálkozzam, mivel nincsenek tudatában azoknak a komoly hátrányoknak,
amikkel születtem. A hite bennem valójában annak a jele, hogy igazából nem érti, mennyire
korlátozottak a képességeim, és ez kevésbé magabiztossá tesz engem annál, hogy maga
valójában segíteni tudna jobban lennem.” A páciensek, akik áldozatnak látják magukat,
különleges terapeutás eljárást igényelnek. Ezek a páciensek nem látják hasznát a bátorításnak,
mivel azt érzik, hogy alkatilag képtelenek véghezvinni azokat a változtatásokat, amik
szükségesek a rendellenességből felépüléshez, és úgy értelmezhetik az ösztönzést, mint egy
jelet, hogy egyszerűen nem értik meg őket. Ez egyedüllétet és elidegenedést érezve hagyhatja
őket. Néha, hogy elősegítse a partneri viszony létrejöttét, a terapeutának el kell fogadnia a
páciens inkompetencia érzéseit. Ilyen esetekben mondhatom azt a pácienseknek, hogy nem
fogok technikákat javasolni, amik elősegítik a felépülésüket a rendellenességből, ameddig nem
tudnak biztosítani engem arról, hogy teljességgel tisztában vannak azzal, hogy ekként látják
magukat és a korlátaikat, és el tudják ismerni a saját szerepüket ennek a látásmódnak a
fenntartásában. Ameddig ennek a magukba nézésnek a pillanata el nem érik, gyakorta
megpróbálom az ő szemükön keresztül látni a világot, akkor is, ha ez esetenként egyetértést is
kell, hogy jelentsen azzal a kijelentésükkel, hogy tehetetlenek. Empatikusnak lenni azzal, hogy
páciensek gyengének látják önmagukat, egyfajta tükörként szolgálhat, amiben megláthatják,
mennyire alulértékelik magukat, és ez végül talán lehetővé teszik számukra, hogy elvessék az
önmagukat „leíró” nézőpontjukat.
Mikor látsz csúcsatlétákat beszélgetni azokról a tényezőkről, amik hozzájárultak a sikerükhöz,
gyakran nagyon hasonló dolgokat mondanak. Például gyakran megköszönik istennek a jó
szerencséjüket. Olyat is állíthatnak, hogy ők csak egyszerű emberek, akik hajlandóak voltak
elkötelezni magukat teljességgel valami mellett, amivel nagyon sokat törődtek. Sokkal
valószínűbb, hogy kitartásról beszélnek, mint tehetségről. Ténylegesen alig tulajdonítják a
sikerüket annak, hogy különös tehetségekkel vagy képességekkel születtek. E helyett azt
sugallhatják, hogy úgy hiszik, a kiválóság ugyanazon lehetősége létezik mindannyiunkon belül.
A „lusta” kétségtelenül a leggyakoribb önkorlátozó szó, amit önmagunk jellemzésére használunk.
A lustaság koncepciójának a magunkévá tétele egy példája annak, amit én „autonómia
kiszáradás”-nak hívok. Itt önkényesen korlátokat állítunk a képességeinknek, hogy a nehéz
választásokat autonómiahiányos tényezők alapján tegyünk meg. Ebben az esetben az
autonómiahiányos tényező az önmagunk fegyelmezetlenként való értékelése. Egy páciens arra
juthat, hogy „Mivel lusta vagyok, hiányoznak belőlem a képességek, amik megvannak azoknak a
pácienseknek, akik tényleg megcsinálják a feladataikat.” Pszichológusként és a páciens
partnereként a terápiás folyamatban sohasem fogadom el ezt a kifogást. Létfontosságú, hogy a
páciensek uralják a hajlandóságukat vagy a hajlandóságuk hiányát a fájdalom
megtapasztalására – azaz vállalják érte a felelősséget. „A feladat túlságosan nehéz volt – nem
tudtam megcsinálni”-t a „Nem voltam hajlandó elviselni a nyugtalanságot.” vagy „Az előre látott
nyugtalanság érzése egy olyan ingerexpozíciós gyakorlat végrehajtásának, ami próbára tesz,
több volt, mint amivel hajlandó voltam szembenézni.” kell, hogy helyettesítse. Gyakran voltam
tanúja a jótékony hatásának, mikor páciensek felelősséget vállalnak azért a választásért, mait
megtesznek. Hajlamosak vagyunk sokkal fegyelmezettebb választásokat tenni, mikor tudatosan
tisztában vagyunk az összes lehetősséggel, amik elérhetőek számunkra, és amikor elfogadjuk a
felelősségünket és elszámoltathatóságunkat a végső döntés meghozataláért.
Bárcsak lenne egy pénzérmém minden alkalomért, mikor azt hallottam a pácienstől, hogy „Nem
tudom megtenni.” Ez csak egy újabb formája a „mérgező” szószaporításnak. Egy körültekintő
stratégia felállítása és felelősségvállalás annak eldöntéséért, hogy végigcsinálom-e azt, sokkal
termékenyebb. Ha úgy döntesz, hogy nem hajtasz végre egy feladatot, akkor annak az
elismerése, hogy tudatosan választottad a cselekvésnek ezt az irányát, sokkal egészségesebb
megközelítés, mint nem vállalni a felelősséget azért, hogy tudatosan választottad a nem
fegyelmezett utat, és hogy hagytad az érzelmi élményednek (az érzéseidnek) uralni a napot.
„Valós az, hogy nem tudod megtenni, vagy annak a gondolata, hogy kiteszed magad ennek a
próbatételnek, maga alá gyűr? Hajlandó vagy végigcsinálni a programodat és kockáztatni egy
lehetséges érzelmi visszaütés átélését, mint a próbatétel vállalásának az eredményét?” Ezeknek
a kérdéseknek a feltétele jeleníti meg azt a terápiás kommunikációs stratégiát, ami elősegíti a
tudatosságot és az autonómiát.
További „autonómia kiszáradások” olyan kijelentéseket foglalnak magukba, amikben olyan
szavak szerepelnek, mint „szükséges”, „kell”, „muszáj” és „kellene” (mint a „Meg kell csinálnom
ezt a feladatot”-ban). Az ilyen kifejezések követeléseket rónak ki az agyunknak, felidézve valami
misztikus „munkafelügyelőt”, aki kényszeríthet bennünket a kijelölt feladat végigcsinálására. Az
emberek hajlamosak zokon venni, ha kötelezve érzik magukat valamilyen feladat végrehajtására,
és valószínű, hogy ellenállnak ilyen elvárásoknak, tekintet nélkül arra, hogy azok másoktól vagy
önmaguktól jöttek-e.
TÚL BETEG, HOGY BEVEGYE A GYÓGYSZERT
Tragikus módon létezik a páciensek egy kis százaléka, akik komolyan gondolják a terápiás cél
elérését, de hajthatatlanul azt jelentik ki, hogy túlságosan rossz állapotban vannak ahhoz, hogy
olyan választásokat tegyenek, amik elvezetnek a felépüléshez. Úgy látszik, hogy valamilyen
oknál fogva ennél a kisebbségi csoportnál az autonómiájuk helyét átvette a rendellenességük
sugalmazása. Elméletben képesek akarni a terápiás haszon elérését, de a zaklatottságuk
sugalmazása rendre felülkerekedik a ha(j)tóerejükön az önálló döntések meghozatalára. A
szorongásuk azt mondja, hogy”ugorj”, ők meg azt kérdezik, hogy „milyen magasra?” Gyakran
azért járnak terápiás alkalmakra, mert a terapeutától várják, hogy beléjük oltsa a meggyőződést,
a motivációt és az elszántságot. Mivel ezeknek az embereknek annyira hiányzik önálló akaratuk,
hogy a kihívások kezeljék, a prognózisuk nagyon rossz. Idővel rájönnek, hogy a terapeuta nem
képes megadni nekik azt a lendületet, ami ahhoz kell, hogy az ingerexpozíciós és
válaszmegelőzéses terápiával sikert érjenek el, és lemorzsolódnak vagy keresnek egy újabb
terapeutát, aki talán meg tudja adni annak valamilyen reményét, hogy ő „az”, aki talán lelkierőt
ad nekik.
VÁLASZTANI
Mindazokkal a módszerekkel, amivel az emberi lények, úgy tűnik, képesek elkerülni, hogy
egészséges választásokat tegyenek az életükkel kapcsolatban, létfontosságú, hogy
beazonosítsuk azokat a lelki mechanizmusokat, amik ténylegesen támogatják azokat a
választási folyamatokat, amik a céljaink megvalósítását segítik.
ÁLDOZATHOZATAL
Minden választás együtt jár a veszteség lehetőségével, a „másik út” –ra értve. „A tengerparti
vakációra vonatkozó választásom azt jelenti, hogy ki fogom hagyni a sí-kalandot ebben az
évben. A vasárnap reggeli futást választva fel fogom áldozni annak a lehetőségét, hogy
csendben élvezzek egy kis szabadidőt és egy jól megérdemelt pihenést egy kemény munkával
töltött hét után. Azzal, hogy elmegyek a lányom 3. osztályos iskolai színdarabjára, ki fogom
hagyni a heti kártyapartit a srácokkal.” Nyilvánvalóan egyes áldozatot könnyebb meghozni, mint
másokat, de alapvető annak figyelembevétele, hogy mi nélkül vagyunk hajlandóak meglenni, ha
el akarjuk érni a választott céljainkat. Amikor kísértést érzünk, hogy azt az utat válasszuk, ami a
legkisebb mértékű áldozathozatalt igényli, az lenne a bölcs, ha először átgondolnánk, melyik
választás képviselné legjobban az értékeinket és szolgálná a hosszú távú érdekeinket.
Az OCD-ből felépüléshez hajlandónak kell lenni áldozatokat hozni. Ha ez a rendellenességed
van, akkor az agyad hamis jelzéseket küld, hogy te, valamelyik szeretted vagy ártatlan emberek
veszélyben vannak, és neked kell döntened, hogy – a hosszú távú felépülésed érdekében –
hajlandó vagy-e feláldozni a gyors megszabadulás a szorongásodtól, amiről az agyad azt
mondja, hogy meg tudsz, ha egyszerűen csak megcsinálsz bizonyos viselkedési vagy gondolati
rituálékat. Természetesen az agyad szerint ezeknek a biztonság keresési viselkedéseknek a
nem teljesítése bolondság lenne, de fontos emlékezni arra, hogy megvan az a választási
lehetőséged, hogy lemondj a beígért megkönnyebbülésről annak érdekében, hogy végezetül
úrrá légy magán a rendellenességen. A kapuőrnek kell eldöntenie, hogy hajlandó-e feláldozni a
biztonság érzését annak érdekében, hogy győzzön a ritualizálás kísértése felett, vagy fenntartja
a biztonság hamis érzetét. Az agy szerint bolondság lenne nem megcsinálni a biztonságkereső
viselkedéseket vagy gondolatokat. A Kapuőrnek megvan a választási lehetősége annak
megfontolására, hogy engedményt tegyen az agy érzelmi szükségletének, vagy feláldozza az
érzelmi nyugalmat a felépülés folytatásáért. Egy tapasztalt páciens azt mondaná: „Ha feláldozom
ezt a pillanatnyi nyugalmat és kényelmet, egy egészséges lépést fogok tenni a hosszú távú
felépülésem felé.”
SZÁMONKÉRHETŐSÉG
Önmagunk vagy mások által számadással tartozni a tetteinkért segíthet biztosítani azt, hogy
fegyelmezett választásokat tegyünk. Egyik módja, ahogy ezt tehetjük, hogy táblázatot vezetünk a
célokról, amiket kitűztünk és a cselekményekről, amiket megtettünk a teljesítésükért. Kutatások
megmutatták, hogy az a puszta tett, hogy naponta pontos naplót vezetünk, meg tudja erősíteni
az elköteleződésünket a céljainak elérésére. A problémás viselkedés, amihez az ilyen
„önmonitorozás” segítség lehet, magába foglalja a túlevést, az edzés elkerülését, dohányzást,
kényszeres hajhúzogatást - és a rituálék végzését válaszként az OCD-ből eredő
kényszergondolatokra. A saját naplónk vezetésén felül, ha a házastársunknak vagy közeli
barátunknak beszámolunk, fokozhatja az elköteleződést a fegyelmezett választások megtételére.
Rendszeresen arra biztatom a pácienseimet, hogy vezessenek feljegyzést papíron, vagy
computeren, tableten vagy egyéb digitális eszközön mind a fegyelmezett, mind a
megkönnyebbülést kereső választásaikról. Amikor kísértést éreznek, hogy elkerüljék a
fegyelmezett választás megtételét, a tény, hogy feljegyzéseket fognak készíteni ezekről a
választásokról, javíthatja az esélyét annak, hogy olyan cselekedeteket fognak választani, ami
elősegíti a hosszú távú céljaikat.
Esetenként, amikor a páciensek nehéznek találják, hogy a heti otthoni feladataikat
végigcsinálják, azt javaslom, amit „viselkedési szerződésnek” hívnak. Ennek a szerződésnek a
pontjai a következők: a páciens betesz egy bizonyos mennyiségű pénzt egy borítékba és
megcímzi a borítékot egy szervezetnek, amit megvet. A páciens ezt követően beleegyezik, hogy
ha elmulasztja teljesíteni a házi feladat legkisebb mennyiségét egy meghatározott idő alatt, a
boríték fel lesz bélyegezve és megy a postára.
Így működött ez a megállapodás az egyik páciensemnél. Sheldon következetes jelleggel nem
teljesítette az otthoni feladatait, és beleegyezett, hogy „viselkedési szerződést” kössön velem.
Belehelyezett 50$-t egy borítékba és megcímezte a borítékot a National Rifle Association-nek
(megj.: jelentős fegyvertartás támogató szervezet az USA-ban). Nos Sheldon rendíthetetlen
Demokrata párti volt, aki erősen támogatta a fegyverkorlátozást, és majdnem mindent megtett
volna, hogy elkerülje egy olyan szervezet részére támogatás nyújtását, amit annyira utál, mint
ezt. Hogy növeljem az ösztönzését, figyelmeztettem, hogy amint támogatta a Nationla Rifle
Association-t, el lesz árasztva pénzkérésekkel minden jobboldali szervezettől az országban. Ez a
kilátás annyira megrémítette, hogy nagyon gyorsan felhozta a teljesítési szintjét 90%-ra, ami
jóval beljebb volt a szerződéses feltételnél.
A VÁLTOZATLAN ÚT
Természetesen mielőtt learathatnád a jutalmat a „változatlan út” követéséért, legelőször is
szükséges, hogy legyen egy út, amit követsz! Jó módszer azzal kezdeni, hogy egy viszonylag
rövid időtartamra állítasz fel célokat – egy órára, egy napra vagy esetleg egy hétre. Óvakodj
attól, hogy ettől eltérítsenek azok a fajta „önbecsapó választás”-ok, amiket korábban tárgyaltunk.
Ne állíts fel olyan célokat, amik örökre a jövőben maradnak – azaz olyan célokat, amiket nem
tudsz azonnal elkezdeni követni. Egy cél felállítása a következő egy órára egy fegyelmezett és
céltudatos élet sarokkövévé válhat.
Az a mondás, hogy „ember tervez, Isten végez” megvilágítja azt a kettősséget, ami létre tud jönni
a megfogalmazott céljaink és a valós tetteink között, amik szükségesek azok eléréséhez. E
mellett az életben előre nem látható események a céljaink követését nehezebbé tehetik. A célok
lehetnek annyira egyszerűek és gyakorlatiasak, mint a kutyasétáltatás vagy a mosott ruha
összehajtogatása, vagy lehetnek sokkal ambiciózusabbak, mint például 500 hideghívást
megcsinálni a munkahelyeden vagy minden napot 5 mérföldes futással kezdeni -. vagy ami azt
illeti, megcsinálni 10 ingerexpozíciós gyakorlatot minden nap.
Azok az emberek, akik belefognak az OCD kezelésbe, gyakran elbizonytalanodnak, amikor
lehetőségük támad egy rögtönzött ingerexpozíciós gyakorlatot megcsinálni. Az agy „gépezete”
esetleg azt mondja: „Ha nem csinálod meg ezt az ingerexpozíciós gyakorlatot most azonnal,
nem fogsz felépülni az OCD-dből”, de ha nem tervezted, hogy éppen akkor csinálsz egy
ingerexpozíciót, akkor – kezelésre nyitott páciensként – mit kellene tenned? Sokan a pácienseim
közül meglepődnek, amikor azt javaslom, hogy ne csinálják meg a rögtönzött ingerexpozíciót. A
felépülés után vágyódó emberek túlságosan buzgókká tudnak válni abbéli erőfeszítéseikben,
hogy legyűrjék a rendellenességet, és gyakori nem tervezett ingerexpozícióknak romboló hatása
lehet az életükre.
A „változatlan út” követése azzal jár, hogy konkrét célokat állítasz fel az adott napra.
Meghatározol egy napirendet és szigorúan ragaszkodsz is hozzá. Abban nincs választásunk,
hogy miként érzünk, és az élet eseményeit sem tudjuk kontrollálni, amik körülöttünk
kibontakoznak, de ha végigcsináljuk a napot és tartjuk magunkat a kijelölt úthoz, jelentős
hatással lehetünk a hangulatunk stabilitására. Még egyszer: ha tudni akarod, hogy hogyan
haladsz a terápiával, akkor azt nézd, hogy miként választasz és ne azt, hogy miként érzel.
Minden feladat és kötelezettségvállalás teljesítése, aminek nekifogtál, hogy megcsinálod egy
adott napon annak ellenére, hogy szorongó, kimerült, szomorú vagy nyugtalan voltál,
irgalmatlanul fellendíti a szellemedet. Ne feledd, hogy annak a fájdalomnak az előre elképzelése,
amiről azt hiszed, hogy társulni fog egy bizonyos tevékenységhez, rendszerint sokkal
kellemetlenebb, mint a fájdalom maga. Fel kell ismerni, hogy minden egyes pillanat, amikor úgy
éljük az életünket, ahogyan azt szándékoztuk, hatalmas elégedettség forrása lehet – még egy
köröttünk tomboló érzelmi vihar kellős közepében is.
Magától értetődő, hogy a munkanélküliség hatalmas érzelmi gyötrődés lehet. Egy munka
megállapított kereteinek a hiánya sok embert képes mély depresszióba és kétségbeesésbe
taszítani. Mikor minden nap olyan, mint a hétvége, kevés dolog van, amire várhatunk (mint
például egy újabb munkahét végének a megünneplése). A munkanélküliséget úgy tekintem, mint
ami jelentősen hozzájárul mind a depresszióhoz, mind a „viselkedési szabályozatlanság”-hoz
(engedni, hogy az ember hangulata határozza meg a választásait). Ez egy nagyon veszélyes
lelkiállapot, amiben magunkat találhatjuk. Valamiféle napi beosztás megállapítása a
munkanélküliség alatt elengedhetetlen az autonómia és az érzelmi egyensúly fenntartásához.
Állíts be egy szilárd felkelési időpontot és gondoskodj róla, hogy fel is kelj, mikor az óra
megszólal. Ez az egyszerű cselekedet be tud bikázni egy fegyelmezett választásokkal teli napot.
„Vállalom, hogy felkelek ebben az időben, és bizony pontosan ez az, amikor kikelek az ágyból.
Teszem ezt a hatalmas érzelmi vonzás ellenére, hogy leállítsam az órát és késleltessem a nap
tényleges elkezdésének a fájdalmát.” Azokat az embereket, akiknek a halogatás probléma az
életükben, különösen csábítani fogja, hogy lenyomják a „szunyókálás” gombot, ami az egyik
leginkább autonómia-legyőző felfedezés, amit valaha alkottak! Szóval kelj fel, menj végig a
rendes reggeli rutinodon és menj ki a házból – még ha csak egy gyors sétára is a háztömb körül.
Tervezd meg, miket fogsz csinálni, és ami a legfontosabb, keress egy másik munkát.
ELKÖTELEZETTNEK MARADNI A FOLYAMAT MELLETT
Néha, mikor a világ összeomlani látszik körülöttünk, és úgy érezzük, hogy az életet a
lehatározottabban nem éri meg élni, a legjobb, amit tehetünk, hogy emlékeztetjük magunkat:
„benne vagyunk egy folyamatban”. Ez egy lelki taktika, ami a „tudatosság” koncepciójából lett
kölcsönözve.
Munkába vezetés közben hétfő reggel Brian úgy érzi, hogy felkavaró gondolatok és érzelmi
élmények bombázzák olyan mértékben, hogy komolyan fontolóra vesz, hogy megfordul és
visszamegy az ágyba. Azonban mielőtt meghozná ezt a döntést, megvizsgálja a rendelkezésére
álló választási lehetőségeket. Folytathatja a jelenlegi pályáján és elkötelezett maradhat a
változatlan út mellett, vagy beteget jelenthet és reménykedhet, hogy holnap egy érzelmileg
sokkal barátságosabb nap lesz. Brian azt választja, hogy egyik lábát a másik elé teszi és folytatja
a munkába menést. A nap végén kifejezett elégedettséget érez a tekintetben, hogy „jól
választott” azzal, hogy teljesíti a nap eredeti célját, habár az érzései reggel szembe mentek a
szándékával. Azokra kis választásokra fókuszálás, amiket a napi tevékenységeink bonyolítása
folyamán teszünk, nagyon összeszedetté tehet. Mikor autonóm módon viselkedünk, újratöltjük az
érzelmi erőforrásainkat. A fegyelmezett választások megtételének fontosságát - akkor is, amikor
ezeket a választásokat nem támogatják az érzéseink – nem lehet túlhangsúlyozni.
A megmaradás a változatlan úton kritikus összetevője a fegyelemnek, amit az OCD-ből felépülés
igényel. A terápia nagy számú napi kötelezettségvállalással jár az ingerexpozíciós gyakorlatokat
illetően. Az agyunkból érkező rettenetes mennyiségű érzelmi és tudati ellenkezés ellenére
nélkülözhetetlen, hogy következetesen megcsináljuk ezeket a gyakorlatokat és kövessük a többi
kezelési protokollt. Más szóval, akkor is, amikor a szorongás próbára tesz, szükséges, hogy
meglegyen a fegyelem, hogy tartsuk magunkat a terápiához. A választott úthoz ragaszkodással
érhető el a terápia elsődleges célja, ami annak demonstrálása az agy számára, hogy a
kényszerek és az azokat kísérő szorongásnak nincs jelentősége abban a választásban, amit
megteszünk. Természetesen az OCD létre tudja hozni azt a kényszerítő illúziót, hogy a
témájának jelentősége van, és ezért van az, hogy a pácienseim gyakran kérdezik: „Hogyan
tudom jelentéktelenként kezelni a kényszereimet, amikor olyan lényegesnek érződnek?” A
válaszom, amit mindig adok, hogy „válaszd a jelentéktelenséget” és mutasd meg az agyadnak,
hogy a megakasztó gondolatok és a látszólag ellenállhatatlan érzelmi gyötrelem ellenére
folytatod a választott utadat követését és semmi sem változott meg az életed menetében.
Egy mások gyakori akadályozó tényező az OCD-vel kezelteknek a demoralizálódás, amit
éreznek, mikor rájönnek, hogy nincs kontroll juk az agyuk megakasztó tevékenysége felett. A
legrosszabb eseteikor az OCD eláraszthat a rémület, bűntudat, zaklatottság és kimerültség
érzéseivel. Úgy kezdheted érezni, mintha alig ismernéd magad többé. Úgy tűnhet, hogy messze
az alatt a szint alatt „működsz”, mint amire képes vagy; hogy halvány árnyéka vagy annak, aki
lehetnél. Kedved lehet feladni és meghátrálni. Ezeknek a demoralizáló érzéseknek a kijátszására
egy olyan terápiás választ használok, aminek a szokatlannak tűnhet a megnevezése. Azt
javaslom a pácienseimnek, hogy legyenek hajlandóak „megélni a morzsákból”. Ez alatt az értem,
hogy a pácienseknek fogniuk kell az akármilyen kis részét a választási képességüknek, ami
megmaradt, és folytatni az életüket azzal az akármekkora erőforrással, amijük még van. Arra
sarkallom őket, hogy leljenek némi megelégedettségre attól a ténytől, hogy még mindig „játékban
vannak”. „Ne törj össze lélekben, mert csak a képességeid 20%-án működsz. Azzal, hogy
elkötelezett maradtál a folyamat mellett, megvan a lehetőséged, hogy folytasd a terved
követését, hogy folytasd az előremeneteled a felépülés felé. Megéri ismételgetni, hogy a jól
választás kell elsődlegessé tennünk, nem azt, hogy magunkat jól érezzük. Az igazi győzelem
elkötelezettnek maradni a folyamat mellett az érzelmeid eredendő változékonysága ellenére.
A döntéseid meghozatala és a tetteid számítanak! Ragaszkodj az értékeidhez. Az értékrended
vezessen. A terved és céljaid által meghatározott utat kövesd, Ne várj a „motivációra” – az
érzelmi löketre vagy energiára -, amiről azt hiszed, hogy szükséges a céljaid követéséhez.
Tervezz előre, oszd be az idődet, és vállalj megingathatatlan kötelezettséget minden lépésre a
felépüléshez vezető úton. Amikor a rendellenességből származó megpróbáltatásokkal kerülsz
szembe, tégy róla, hogy a mindig autonóm választásodé legyen az utolsó szó.
TUDATOSSÁG
A tudatosság az OCD kezelésének egyik alapvető eszköze. A pácienseket arra tanítják, hogy az
agyuk önálló tevékenységének „jelen pillanatában legyenek tudatában”, amikor az létrehozza
azokat a vészjelzéseket, amik a rendellenességet jellemzik. A pácienseknek abban is irányt
mutatnak, hogy csak megfigyeljék, mintsem reagáljanak a taszító élményekre és gyötrő
gondolattársításokra, amiket az agyuk előállít. A „megfigyelő mód” alkalmazásának a terápiás
hatása fokozható azzal, ha a páciensek leírják maguknak a szorongási tüneteiket, konkrét és
objektív fogalmak használatával. Ahelyett, hogy felkiáltanának, mint pl. „Ó, Istenem, az a
gondolatom volt éppen, hogy sérülést okozhatok a kisbabámnak, miközben cserélem a
pelenkáját! Úgy érzem, mindjárt megbolondulok.”, egy tapasztalt páciens ezt mondja: „Az agyam
éppen azt a gondolatot állította elő, hogy bánthatom a gyerekemet, és a szívem most hevesen
ver, a gyomrom olyan, mintha lefolyótisztítót ittam volna, és a fejem úgy érzem, mintha satuban
lenne.” Ez a stratégia fokozza a Kapuőr függetlenségének érzését a fájdalomtól, szorongástól
és/vagy bűntudattól való, amik az agy vészjelzéseihez társulnak, mindez pedig annak a
fájdalomnak az intenzitás-csökkenéséhez vezet, amit ez az érzelmi felfordulás okoz.
Egymással összhangban lévő kutatások arra a megállapításra jutottak, hogy amikor tudatosak
vagyunk a fájdalmas élményeinket illetően és azt a tudatos választást tesszük, hogy nem
keresünk megkönnyebbülést, a hatás a fájdalom hevességének a csökkenése. Így az a
választás, hogy belefogunk egy ingerexpozíciós gyakorlatba, miközben ezzel párhuzamosan
hajlandóak vagyunk szembenézni a kibontakozó érzelmi ellenkezéssel, az hozzájárul az agy
azon hajlandóságának a csökkenéséhez, hogy előidézze az előre várt érzelmi visszacsapást.
John szándékán kívül kapcsolatba kerül egy tárgyal, amiről azt hiszi, hogy szennyezett.
Válaszképpen erős tudati és érzelmi impulzust tapasztal meg, hogy mossa meg a kezeit. Először
enged ennek az impulzusnak és reflexszerűen elkezd a mosdó felé menni, azzal a szándékkal,
hogy megszabadul a szorongásától az elképzelt szennyeződések lemosásával. Azonban, amint
eléri a mosdót és elfordítja a csapot, azt mondja magában, „Most egy 6-os szintűt élek át a
„Szubjektív Gyötrelem Egységek” skálán (angolul: “Subjective Units of Distress (SUDs)” scale),
és most tudatosan választom a kézmosást és, hogy negedek a szorongásnak.” John tudatában
van a szívverése hevességének. Tudatában van az émelygésének, au izzadó tenyereinek és a
gyenge térdeinek. Azt mondja magában: „Most engedek a szorongásnak és elismerem, hogy
most épp elveszítem a szabadságom azzal, hogy engedek a fenyegetésnek és elvégzem a
rituálét.” De amint a szappanért nyúl, felismeri, hogy ebben a pillanatban megvan a lehetősége,
hogy másik választást tegyen. Megáll, leteszi a szappant, és elsétál a mosdótól, miután
eldöntötte, hogy a kellemetlenség érzést magával viszi. Ebben a pillanatban John elhatározta,
hogy hajlandó megtenni az öngyógyító választást és ellenállni a kísértésnek, hogy megmossa a
kezeit. Más szavakkal: elutasította, hogy engedje az érzelmi reakcióinak meghatározni a tetteit.
Ezáltal John a tudatosság tanát gyakorolta. Nem ítélkezett maga felett, hogy szorongásos
pillanata volt, egyszerűen csak megvizsgálta a választásait és elköteleződött a felépülése
mellett. És még akkor is, ha John megmosta volna a kezeit, ezt úgy csinálta volna, hogy közben
tudatos marad azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a sorsa felett kontrollja volt, így teljes
felelősséget vállalt azért, hogy engedett a szorongásnak.
Mikor belefogsz egy ingerexpozíciós gyakorlatba vagy szembenézel egy „nem szándékolt
próbatétel”-el (egy előre nem látott ingerexpozíció), feltehetőleg van számodra egy lehetőség,
hogy tudatosan reagálj az önálló rendszerre, ami a szorongásodért felelős. Ilyenkor nagyon segít
megőrizni az érzelmi egyensúlyodat, ha megkérdezed magadtól,”Ebben a pillanatban
gyakorlottan (bármiféle ellenállás nélkül) fogom kezelni a kihívást, vagy ritualizálok és
megpróbálok elmenekülni előle vagy elkerülni?” Más szavakkal: „Öngyógyítással reagálok-e az
ellenállás helyett?” Ha a válasz erre a kérdésre az, hogy „Igen”, akkor teljesen biztos lehetsz
benne, hogy a legjobb teszed, amit csak tudsz - tekintet nélkül arra, hogy miként érzel.
Ahogy a tudatosság, a „paradox szándék”-nak nevezett stratégia szintén segíteni tud abban,
hogy autonóm módon reagálj az OCD-d kihívásaira. A paradox szándék egy terápiás technika,
amit leggyakrabban a „fordított pszichológia”-val társítanak. Akkor alkalmazunk a paradox
szándékot, mikor pl. azt mondjuk egy ordító barátnak, hogy „Beszélj hangosabban, alig hallak.”
Bob észreveszi, hogy társasági eseményeken állandóan a kedvenc témájáról beszél –
önmagáról – és a felesége tudomására hozza, hogy ezt nagy otrombaságnak tartják. Bob
elhatározza, hogy az elkövetkező eseményeken a dolgok másképpen lesznek. Mégis, minden
alkalommal, mikor részt vesz egy újabb eseményen, visszaesik a régi viselkedésmintájába.
Paradox módon, Bob meggyőződése, hogy meg fogja változtatni a viselkedését, lecsökkenti az
agya éberségét a probléma keresésében. Sok páciens elköveti ezt a hibát újra és újra, mikor
olyan dolgokat mondanak, hogy „Egyáltalán nem fogom megmosni a kezeimet a következő
alkalommal, mikor szorongani fogok.” vagy „Nem fogok desszertet enni a kedvenc éttermemben
ma este, habár a születésnapom van.” Egy sor ilyen sikertelenség után nagyon könnyű áldozatul
esni a frusztráció, tehetetlenség és reménytelenség érzéseinek. Bob megbeszéli a frusztrációját
közeli barátjával, Kurttal, aki a következő stratégiát javasolja: ahelyett, hogy a viselkedésének
megváltozásának sikerét vagy abban reménykedne, Bobnak inkább azt kellene jósolnia, hogy
teljesen kudarcot fog vallani a változás véghezvitelében, és az egész estét azzal fogja tölteni,
hogy csakis önmagától beszél. Ez a technika nagyon hatékony tud lenni, mert éberen tartja az
agyat annak a ténynek a vonatkozásában, hogy ez a problémás viselkedés nagy
valószínűséggel be fog következni, és ennek eredményeként az agy gondosan figyeli annak
megjelenését.
A pályám kezdetén dolgoztam egy olyan pácienssel, aki minden héten azzal az izgatottsággal
feltöltődve hagyta el az irodámat, hogy legyőzi az OCD-jét. Sorozatosan elkövette azt a hibát,
hogy abban hitt, a megújult lelkesedése és hite az elhatározásában majd végigviszi a hosszú
távú felépülésig. Ahogy az kiderült, az előrehaladása a találkozásainkat követő második napokon
megtorpant. Végül azt mondtam neki, hogy minden napot egy olyan becsléssel kezdjen, hogy
hányszor fogja magát megadni az agya ritualizálási impulzusának. Ez a megközelítés a kezelés
két nagyon erős összetevőjét vonultatja föl: az önmagunk figyelemmel kísérését és a paradox
szándékot.
Fájdalomkezelésről szóló tanulmányok arra jutottak, hogy az élményünket a fájdalomról erősen
befolyásolja, hogy van-e kontrollunk az élmény felett vagy sem. Ha egy páciens vállalja a
felelősségét egy ingerexpozícióba belekezdésnek, az érzelmi visszacsapás csökkenni fog, mivel
szándékosan idézte azt elő. A tudatos döntés, hogy megtapasztalod a kellemetlenséget és
magaddal viszed a próbatételt a mindennapi tevékenységeidbe, képes jelet küldeni az agynak,
hogy éppen önkéntesen vállalsz kockázatot és vagy hajlandó elfogadni az érzelmi próbatételt,
ami ezt követheti. Érdekes módon ilyen esetekben a tényleges valószínűsége az érzelmi
próbatétel megtapasztalásának lecsökken, mert az agy kevésbé hajlandó előidézni a
vészjelzéseket olyankor, amikor úgy tűnik, a figyelmeztetések szükségtelenek.
A BIZONYTALAN VÁLASZTÁSA
Az OCD kezelése során nagyon gyakori, hogy a páciensek kétségbeesett szükségét érzik, hogy
a terapeuta megnyugtassa őket: az a bizonyos kockázat vagy fenyegetés nem igazi. A
páciensek változatos módokon keresnek megnyugtatást: internetes keresés, chat szobás
posztolás és a terapeuta kérdezgetése a leggyakoribbak. Azonban ezek az erőfeszítések ritkán -
ha egyáltalán – eredményeznek hosszan tartó megkönnyebbülést, és ténylegesen sokkal
valószínűbb, hogy súlyosbítja az állapotot. Az OCD viselkedésterápiás kezelése nagyban
támaszkodik az ingerexpozíciós gyakorlatokra, amelyekben a páciens célzatosan előhozza a félt
ingert. Ez vagy úgy megy végbe, hogy a páciens szándékosan egy olyan témára gondol, ami
szorongást provokál, vagy valami olyan cselekedetet hajt végre, amit fenyegetőnek tart. Azonban
több páciens, mielőtt hajlandó lenne végrehajtani az ingerexpozíciót, gyakran azt akarják, hogy a
terapeuta megnyugtassa őket: a kockázat nem valódi, és ők vagy más személy nem fog valóban
semmilyen negatív következményt elszenvedni, ha vállalják az ingerexpozíciót. „Ha sikeres
vagyok ebben a kezelési eljárásban és ennek eredményeként többé nem szorongok attól a
lehetőségtől, hogy másoknak sérülést okozok, akkor lehetséges, hogy a terápia valójában növeli
annak az esélyét, hogy bántani fogok másokat?” Ebben a helyzetben van az, hogy a
gondolkodásom eltávolodik a sokkal tradicionálisabb kognitív viselkedés terapeutáétól. Erre a
kérdésre reagálásként arra a választásra szoktam ösztönözni a pácienseket, hogy anélkül a
megnyugtatás nélkül hajtsák végre ezeket az ingerexpozíciókat, hogy a kockázat nem igazi.
Az egyik különösen nehéz formája az OCD-nek azzal a félelemmel jár, hogy másokat esetleg
ártalom ér a páciens gondatlansága, vagy pedig a páciens szándékolatlan vagy teljesen véletlen
részvétele miatt egy tevékenységben, ami mások sérüléstét eredményezi. Én úgy utalok erre a
típusú OCD-re, mint „Felelősség OCD”-re, mivel az érintett kényszerítve érzi magát, hogy óvjon
valakit maga helyett. Ami az OCD ezen a formájának a kezelését különösen nehézzé teszi, az
egy plusz összetevő: a bűntudat. Nem csak szorongást élnek át a páciensek, hogy mások
esetleg veszélyben vannak, hanem aggódni kezdenek, hogy felelősek lehetnek az ártalomért,
ami másokat ér, ha elmulasztanak végrehajtani bizonyos rituálékat azért, hogy megvédjék őket.
Az ingerexpozíciós terápia az OCD ezen formájára az igényli, hogy a páciensek árulják el azt az
ösztönüket, hogy megóvják szeretteiket vagy ártatlan embereket a bajtól. A hatékony kezelés azt
igényli, hogy a páciens mutassa meg az agyának, hogy az érzelmi vészjelzés nem bír
jelentőséggel. Pusztán azt mondani az agyunknak, hogy a veszély nem valós, az időpocsékolás.
A sikeres kezelés megkívánja, hogy a páciensek a tetteikkel nyilvánítsák ki, hogy nem fognak
törődni a figyelmeztetésekkel, amit az agyuk küld nekik a kockázatról, hogy sérülést fognak
okozni másoknak vagy nem akadályozzák meg, hogy baj érje őket.
Sok idő megy kárba, mikor az OCD-sek azon tépelődnek, hogy a dolog, amitől félnek, az valós
vagy sem. Habár ez a tépelődés igazoltnak látszódhat sok páciensnek, és több terapeuta
bizonyára a terápiás folyamat részeként tekint rá, semmi sem lehetne távolabb az igazságtól. A
páciensek gyakran kétségbeesetten meg akarnak bizonyosodni arról, hogy ők maguk
ténylegesen veszélyben vannak-e, vagy veszélyeztetnek-e másokat, és bár az aggodalmuk
érthető és talán még igaz is lehet, a kísérlet, hogy meghatározzák a választ a kérdésre, ellene
megy a terápia céljának. Az OCD-sek gyakran hiszik azt, hogy ha végérvényes választ kapnának
ezekre a kérdésekre, az lehetővé tenné számukra, hogy ennek megfelelően reagáljanak. Mégis,
legvégül a felépülés a bizonytalanság elfogadásán múlik, abban az értelemben, hogy a
páciensek hajlandóak próbára tenni a félelmüket, szorongásukat, bűntudatukat és más
érzelmeiket, amiket egy gondolattal vagy tettel kapcsolatban éreznek, anélkül, hogy bizonyítékuk
lenne arra, a veszély nem valódi.
A bizonytalan választása azzal jár, hogy anélkül cselekszünk, hogy bizonyosság valamely
szintjét meghatároztuk volna a tekintetben, hogy a választás megtételének potenciális kockázata
igazi-e vagy sem. A bizonytalan választása olyan, amit anélkül teszünk meg, hogy arra logikus
magyarázatot keresnénk. Egyszer említettem egy barátomnak, hogy nem szeretek Banana
Splitet enni. ezen nagyon meglepődött és megkérdezte, miért nem szeretem. A válaszom
egyszerű volt: „Nem szeretem a Banana Spiltet” Miért? Mert nem szeretem a Banana Splitet. A
magabiztosság azt jelenti, hogy nincs szükséged arra, hogy az ízlésedről és a preferenciáidról
számot adj. Egyszerűen csak a „tiéd” lehet a saját nézőpontod anélkül, hogy magyarázatot
kellene nyújtani érte.
Ésszerűnek tűnik, hogy annak érdekében, hogy megalapozott döntés hozzunk egy cél
követéséről, számodra ésszerűnek látszik legelőször is azt meghatározni, hogy ténylegesen
mennyire akarod azt a célt, és hogy hajlandó vagy-e áldozatokat hozni annak eléréséhez. Mielőtt
John felvette a telefont, hogy időpont kapjon az első terápiás alkalomra, komolyan fontolóra
vette, hogy vajon ez-e a jó időpont az életében, hogy elkezdjen egy bizonytalan és elég embert
próbáló terápiás folyamatot. Mielőtt felhívott volna egy viselkedésterapeutát, részese volt számos
terméketlen, hosszan tartó, magába nézés orientált típusú „beszélgetős terápiának”, és
érzelmileg ki volt merülve. Gondosan utána nézett a viselkedés terápiának és arra jutott, hogy ez
reményt nyújt, így elhatározta, hogy belefog. Ennek a döntésnek a meghozatalával kifejezte,
hogy teljesen készen áll megtenni, amit csak kell a felépülésért.
Másrészről, ha homoerotikus anyagok nézegetése ingerexpozíciós gyakorlatot fontolgatsz, hogy
kitedd magad annak a kényszergondolatnak, hogy meleg vagy, nem kellene előbb valami
bizonyítékodnak lenni arra, hogy valóban OCD-d van-e, és nem csak egyszerűen egy „coming
out” krízisen mész keresztül? Sajnos a vágy, hogy megszerezzük ezt az információt az
ingerexpozíciós terápia megkezdése előtt, csak egy másik formája a válaszkeresésnek. Ha
OCD-d van, az agy kétségbeesetten meg akarja szerezni a biztonság garanciáját. Ennek
következtében mindig késztetést fogsz érezni, hogy választ találj ilyen kérdésekre, mielőtt
belefogsz bármilyen ingerexpozícióba. Ez az, amikor a páciensek elkerülhetetlenül
szembesülnek azzal a bizonytalansággal, amiről beszéltem nekik a „bizonytalanság
elfogadásának” lehetőségekor. Ennek a stratégiának az alkalmazása könnyebbé tudja tenni a
pácienseknek, hogy a terápiában való határozott részvételt válasszák, még annak a
bizonyossága nélkül is, hogy a félelmeik nem valósak. Ahogy az egyik cikkemben írtam: „A
kérdésben van a válasz.” Más szóval: ha bizonytalan vagy a tekintetben, hogy a szorongásod
forrása egy potenciális veszélyt illetően az OCD-e, akkor az a legjobb, ha ekként is kezeled és
szembeszállsz a szorongással. Mikor az OCD-vel küzdesz, fel kell függesztened minden
kísérletet, hogy megbizonyosodj arról, mi a „valóság”, és minden kérdést, ami ahhoz bizonyos
kényszerhez kapcsolódik, amivel éppen küzdesz, megválaszolhatatlannak kell tekinteni. Mikor
azt kérdezik tőlem, „Nem lehetséges az, hogy OCD-m van és meleg is vagyok?”, azt szoktam
felelni: „Én azt javasolnám, hogy hozza magával ezt a kérdést, mivel ez az OCD-je témájához
tartozik.”
VÁLASZTÁS (IV. FEJEZET) - 23. RÉSZ
-----------------------------------------------------------------------------------
Mikor megkérdezem egy páciensemtől: „Hogyan telt az elmúlt hét?”, gondosan megválasztom a
szavaimat. Nem azt kérdezem igazából, hogy „Hogyan érezte magát az elmúlt hétben?” vagy
„Mennyire tette próbára a rendellenessége az elmúlt hétben?” Az egyik alapelképzelés, amit a
páciensek a legnehezebb elfogadniuk, hogy a mértéke annak, hogy milyen jól teljesítettek a
terápia során, azt az általuk megtett választások jelentik, nem pedig az, hogy miként érezték
magukat. Az, hogy az agyad folytatja a vészjelzések küldését neked, nem az a jelentős tényező
annak meghatározásában, hogy mekkora fejlődést tettél meg. Igazából arra hangsúlyt helyezni,
hogy mennyire intenzívek és/vagy mennyire gyakoriak a késztetések az önálló agyad felől, az
terápia lényegének teljes félreértése. Ha egy páciens azt mondja, „Nagyszerű volt a hét, mert
olyan kevés próbatételem volt az OCD-től.”, a feleletem mindig ez: „És mennyire lett volna
hajlandó az agya próbatételei elé állni, ha bekövetkeztek volna?” Ha az a célod az agyad
számára, hogy csillapodjon le az OCD-d témáit illetően, akkor mutasd meg az agyadnak, hogy a
témának nincs jelentősége. Ha a próbatételek hiányát tekinted a terápia céljának, akkor az agy
fenyegetésként fogja feldolgozni a próbára tételét, és az eredmény még több próbára tétel lesz.
Rendszeresen arra ösztönzöm a pácienseimet, hogy választásokat a hangulatuktól függetlenül
tegyenek, mivel a depresszió gyakran társul az OCD-hez. Ez az ajánlás annak a hasznosságnak
a megértésén alapul, amit a célok követése jelent arra tekintet nélkül, hogy miként érezzük
magunkat. Akár szorongással, akár lehangoltsággal küzdesz, kritikus fontosságú, hogy
elkötelezettek maradjunk a folyamat mellett, hogy tudatosan tartjuk magunkat a kijelölt utunkhoz,
tekintet nélkül az érzelmi viharokra, amikbe beleütközhetünk.
Ahogy azt korábban említettem, az egyik legfélreértettebb állítás, amit terápiás alkalmakkor tenni
szoktam: „Nem érdekel, hogyan érzi magát.” Ahogy számtalanszor mondtam ebben a cikkben,
hogyha arra fókuszálsz mennyire fájdalmasak vagy nehezek a dolgok, mintsem a választásokra,
amiket teszel ezekre a kihívásokra válaszként, akkor valószínű, hogy hagyni fogod, hogy az
érzelmeid határozzák meg a választásaidat. Az OCD egy roppant kényszerítő erejű
rendellenesség, amitől azt érzed, hogy muszáj vagy megkönnyebbülést keresned azoktól az
érzelmektől, amiket megtapasztalsz éppen, de ha fel akarsz épülni ebből a rendellenességből,
akkor előtérbe kell helyezned az elköteleződésedet a gyötrődés tűrésére a megkönnyebbülés
keresésével szemben.
Mikor visszanézünk egy óra, egy nap vagy egy hét múlva és látjuk, hogy mindazokat a célokat,
amik mellett elköteleződtünk, elértük, hatalmas megelégedettséget érezhetünk a teljesítményünk
iránt. Miután azt választottam, hogy írok egy hosszú cikket és most látom a befejezés felé
közeledni, az roppantul kielégítő – ahogy az is, hogy összhangban vagyok az életúttal, amit
választottam magamnak.
Habár a jutalmak az élet fontos részei, kutatások következetesen bemutatták, hogy az emberek
hajlamosak az azonnali jutalmat választani a fegyelmezett választások megtételének hosszú-
távú hasznaival szemben. Emberként rettenetesen nehezünkre esik a jóérzés késleltetése. Mikor
szorongást élünk át és egyszerűen csak azt akarjuk, hogy abbamaradjon, hatalmas
fegyelmezettséget és tudatosságot igényel azt mondani, hogy „Rendben, hajlandó vagyok
szembenézni a veszéllyel és nem fogok biztonságot vagy megkönnyebbülést keresni.” Ahogy
Victor Frankl megfogalmazta: az inger és a reakció között ott van számunkra a lehetőség, hogy
tudatosak legyünk a szabadságunkat illetően, ami alapján olyan reagálást választhatunk, ami a
legjobb érdekeink szerint való és legfontosabb értékeinket tükrözi. Bár azt hiszem dr. Frankl egy
kicsit optimista volt…
VÁLASZTÁS (IV. FEJEZET) - 24. RÉSZ
-----------------------------------------------------------------------------------
A VÁLASZTÁSI LEHETŐSÉG ILLÚZIÓJA
Indiában az elefántokat egy egyedi módon tanítják be engedelmességre. Nagyon kis korukban
egy nagy fához láncolják őket, ami komolyan korlátozza a mozgásukat. Mikor az elefánt
megpróbál menekülni, beleütközik a fizikai korlátjának és korlátozott mozgóképességének a
valóságába. Idővel az elefánt belenyugszik környezetének a korlátaiba. Ahogy az elefánt
növekszik, a fa mérete és a lánc vastagsága fokozatosan csökken, és mire az elefánt eléri a
serdülőkort, az idomár akár egy vékony bottal és zsineggel is terelgetheti. Életének ezen a
pontján az elefánt könnyedén legyűrhetné az idomárt és kiszabadíthatná magát. Mivel azonban
a zsineget és a botot azzal a lánccal és a fával társítja össze, ami egész életében fogva tartotta,
még csak meg sem próbál menekülni. Mióta hallottam erről az idomítási módról, azóta kísért a
gyanú, hogy az élet sok lehetőségét elmulasztjuk a fejlődésünkre a múltbéli
programozottságunkhoz való vak ragaszkodásunk miatt.
Volt egy élményem a „választási lehetőség illúziójá”-ról 40 éves koromban, mikor a
feleségemmel elmentünk meglátogatni az édesanyámat. Ahogy sétáltunk be az ajtón, anyám
hangot adott elégedetlenségének, hogy őszerinte mennyit szedtem magamra és megjegyezte,
hogy biztosan „90 kg feletti a súlyom”. Nem értettem egyet és azt sugalmaztam, hogy téved, de
hogy bizonyítsa az állítását, megragadta a karom és a mérleghez vezetett, hogy mérjem meg
magam. Én passzívan eleget tettem és ráléptem a mérlegre. Miután látta, hogy mennyit nyomok,
anyám nagyon elégedettnek nézett ki, hogy az ítélete pontos volt. Röviddel ezután a feleségem
félrevont és nyomatékosan megjegyezte, hogy meg volt lepődve mennyire nem fejtettem ki
ellenállást azzal szemben, ahogy az anyám kezelt engem. Emlékeztetett, hogy senki mástól nem
fogadnék el ilyen fajta bánásmódot, és azt sugallta, hogy legalább tiltakozhattam volna a
lealacsonyító bánásmód ellen. Rájöttem, hogy fel sem merült bennem, hogy kiálljak magamért
és ellenálljak annak, hogy gyerekként kezeljenek. Anyám úgy nevelt, hogy sosem kérdőjeleztem
meg az autoritását. Az életünkben választások közül, amiket megtettünk – vagy megkérdőjelezni
elmulasztottak -, mennyi a terméke az ilyen fajta kondicionálásnak? Nélkülözhetetlen, hogy
tudomást szerezzünk a saját lehetőségeinkről és potenciáljainkról ezeknek a korlátoknak a
legyűrhetősége érdekében. Ha nincs meg bennünk a hajlandóság, hogy a saját önkorlátozó
érzékeléseink próbára tegyük, akkor – akárcsak az engedelmes elefánt – nem leszünk soha
tudatában a potenciális szabadságunknak.
A terveink és a céljaink tudatos értékelése – függetlenül az érzékelt korlátainktól -, elvezethet
bennünket oda, hogy próbára tegyük a vélelmezett határainkat és felfedezzük, ami valójában
lehetséges számunkra. Richard Bach írt egy könyvet „Illúziók” címmel*, aminek az alaptétele,
hogy a személyes történetünkből jövő illúzióknak nem szabad korlátoznia bennünket. Azt akarja,
hogy az emberek képesek legyenek hozzáférni a legteljesebb lehetőségeikhez. Gyakran hallom
páciensektől nyomatékosan ezt: „Nem tudom megtenni, nem tudom vállalni a kellemetlenséget –
a szorongás mindent elborító.” Ezek a hamis észlelések a leginkább kényszerítő erejű tényezők
azok közül, amik a mögött vannak, hogy a páciens kudarcot vall a terápiás program
megtartásában.
Ha OCD-s vagy, az gyakran lehet olyan érzés, mintha nem lenne más választásod, mint
megpróbálni elmenekülni a „fenyegetések” elől, amikre vonatkozóan akkora szorongást élsz át.
Mégis, mikor az agy ilyen jelzést küld, annak kell a célodnak lennie, hogy tudatában maradj a
számodra rendelkezésre álló összes lehetőségnek, nem csak a rendellenesség által
diktáltaknak. „Mossam meg a kezem és meneküljek el a megbetegedés veszélyétől, vagy
válasszam a megbetegedés kockázatának vállalását?” Az a lényeg, hogy az olyan módon való
viselkedést válaszd, ami növeli a szabadságodat és megmutatja az agyadnak, hogy a
„fenyegetés”, amire figyelmeztet éppen, annak nincs jelentősége – mintsem ismételten engedj az
érzelmi sürgetésnek, ami azt kívánja tőled, hogy keress megkönnyebbülést.
„Nem tudtam kikelni az ágyból tegnap.” „Nem volt hozzá energiám.” „Képtelen vagyok vállalni az
elsöprő szorongást amit érzek, mikor nem veszem figyelembe a fenyegetést.” Ezeket az
önkorlátozó megállapításokat rendszeres jelleggel hallom. Ahogy korábban is említettem ebben
a cikkben, néha, mikor megkísérlem vitatni egy páciens kijelentését, hogy ő túl gyenge a
rendellenesség kihívásainak kezeléséhez, hatalmas ellenállással találkozom, sőt még
nehezteléssel is, ha a páciens azt gondolja, hogy nem vagyok együttérző azzal kapcsolatban,
hogy mennyire nehéz számára a terápiás reakció választása. Ez besáncolt ha(j)tóerő hiány a
páciens részéről oda vezetheti a terapeutát, hogy széttárja a karjait és megadja magát a páciens
meggyőződésének, hogy neki tényleg ez a korlátja.
Egy páciens, aki mély benyomást tett rám, iderepült New Yorkba egy nap, és remegő kezekkel,
hófehér arccal lépett be az irodámba. Úgy nézett rám, mintha éppen egy szörnyűséges bűntettet
készülne meggyónni, amiért én minden bizonnyal a rendőrséget fogom hívni. Mogorván
tájékoztatott, hogy 18 éves kora óta olyan gondolatai vannak, hogy erőszakosan bántja azokat,
akik a legfontosabbak számára: a családtagjait. Legvégül, az ereje elfogytával és nem akarva a
rettenetes titkával élni, összegyűjtötte minden földi tulajdonát és személyes pénzügyi iratait,
magához hívta a már felnőtt lányait, és meggyötörten megvallotta, hogy évek óta gyilkos
gondolatai vannak, melyek közül némelyik őket is érinti. A lányai, akik valamilyen közelgő
katasztrófának a bejelentésére számítottak, megkönnyebbülten sóhajtottak, hátradőltek és azt
mondták mosolyogva: „Apa, neked csak OCD-d van. Kezelésre van szükséged.” Harminc éven
át ez az ember csendben szenvedett a „titkával”, mivel nem volt tisztában azzal, hogy teljesen
normális, ha az embernek ilyen gondolatai vannak. Két hónap intenzív terápia után olyan nagy
fejlődésen ment keresztül, hogy képes volt még viccelni is azon, hogy az elméje még mindig
gyártja ezeket a hülye gondolatokat. A kényszerek jelentőségnélkülivé váltak.
ÖSSZEFOGLALÁS
Mindannak a lényege, ami ebben a cikkben elhangzott az, hogy akár az a célod, hogy felépülj az
OCD-ből vagy akár egyszerűen csak az, hogy teljesebb, jelentőségtelibb életet élj, szükséges,
hogy vállald a felelősségét tudatosan átgondolt, önálló választások megtételének, amik a
programod, a céljaid és az értékeidet tükrözik. A tudatosság azt jelenti, hogy tisztában vagy a
különbséggel az agyad hangja (egy önálló rendszer) és a kapuőr hangja (a te önálló hangod)
között. Terápiában résztvevő OCD-sek egy roppant nehéz kötélhúzást folytatnak az önálló
céljaik és az agyuk azon hajlama között, hogy a legkisebb ellenállás útját keresse. A páciens
önálló hangja azt mondja, „Fel akarok épülni.”, és a páciens agyának hangja (a gépezet) azt
mondja még hangosabban, „Maradj távol vagy menekülj a veszélytől bármi áron!” A terápia
sikerességéhez meg kell tenni néhány nagyon nehéz és érzelmileg fájdalmas választást, és
nélkülözhetetlen, hogy ne próbáld meg a terápiás választások megtételének a felelősségét a
terapeutád vállára tenni. Azt is meg kell értened és számítanod rá, hogy az agyad nem fog
automatikusan a céljaid felé vezetni, tekintet nélkül arra, hogy mennyire hasznosak lennének
azok.
Úgy jósolom, hogy a nagy többsége azoknak, akik elolvasták ezt a hosszú esszét, a befejezést
követően azt fogják hinni, hogy teljesítettek valami kézzel foghatót és jelentőset abban az
értelemben, hogy változtattak az életükön. Azáltal, hogy így éreznek, az agyuk becsaphatja őket
és elhitetheti velük, hogy pusztán a szavak elolvasása és megértése önmagában jelentős
változásokat fog előidézni az életükben – és sajnos semmi sem állhatna távolabb az igazságtól.
Megérteni vagy még ihletet is kapni ennek vagy bármely más cikknek a szavaitól csak az első
lépés abban a tárgyalt változások megtételének a folyamatában. A sokkalta nehezebb (és
nélkülözhetetlen) lépés, ezeknek a választásoknak a tényleges megtétele, és azoknak a
cselekvéseknek a végrehajtása, amik életre keltik ezeket a szavakat. Tehát ne elégedj meg
azzal, hogy szereztél némi bepillantást az OCD-be, vagy egy sokkal céltudatosabb és
jelentőségtelibb élet lehetőségébe. Ez az oka annak, hogy utálom az „önsegítő” könyveket. Az
azokat elolvasó emberek többsége azt hiszi, hogy a kívánt változás az olvasás befejezésének
eredményeként jön, nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent ténylegesen megtenni egy
fegyelmezett választást. Nekikezdést és a munka elvégzését igényli, hogy a bepillantást és a
megértést átváltsuk valódi viselkedési változásra. Ez az, amiről ez a cikk ténylegesen szól – a
megértés és az ihlet átváltásáról szándékba, a szándékot pedig cselekvésbe. És ez az, amit a
választás igazából jelent.