Patrick Casement (1999) Páciensektől tanulva.

Animula Kiadó

A belső szupervizor
A belső szupervízió: az egyensúly keresése
A terapeuta a páciens számára korai kapcsolatainak bizonyos vonásait képviselő átmeneti tárgy és ugyanakkor
egy valóságos személy is. Ez azt jelenti, hogy akkor is megfelelően kell viszonyuljon a pácienshez, ha az olyan
személyként kezeli őt, akinek a tulajdonságai merőben idegenek a számára.
Sokáig úgy tartották, hogy az analitikus folyamatot meg kell védeni a terapeuta saját személyiségéből eredő
szükségtelen ráhatásoktól, mégpedig azért, hogy a páciens a saját belső világának megfelelően, minél
szabadabban viszonyulhasson hozzá. Egyes analitikusok a terápiába való betolakodás ellen úgy védekeznek,
hogy megpróbálnak a lehető legkevésbé megnyilvánulni. Sajnos, ez a végletes kívülmaradás (és ahogyan elérni
próbálják) éppúgy tolakodóvá válhat, mint a másik véglet, amikor előtérbe kerülve, a páciens gondolatvilágának
középpontjába törnek. Amennyire csak lehetséges, a terapeuta az áttételen keresztül legyen jelen, illetve a
lehetőségeket kell biztosítania (éppen úgy, mint az az anya, aki nem tolakodóan van jelen játszó gyermekével).
Ebben az esetben a páciens akár segítségül is hívhatja a terapeutát mint jelenlévő személyt, de felhasználhatja
arra is, hogy valami hiányzót megjelenítsen.
Ez az átmeneti tér világa (Winnicott 1971, 3. fejezet), amely részben valóságos, részben illuzórikus (itt most az
illúzió fogalmát mint játékélményt használom: ludo = játszani). Ebben a térben meg kell adni a páciensnek az
optimális élmény lehetőségét, anélkül, hogy a terapeuta befolyásolná őt ebben.
Annak érdekében hogy fenntartsák ennek a térnek a kreatív potenciálját, a terapeutának meg kell tanulnia elég
közel kerülni ahhoz, amit a páciens átél (hogy magán érezhesse annak hatását), mégis elég távol maradni tőle,
hogy még tudjon terapeutaként működni. De ez a professzionális távolság nem teheti őket érzéketlenné a páciens
szükségletei iránt. Fel kell fedezzék, hogyan lehetnek pszichésen intimek, mégis elkülönültek; illetve
elkülönültek, mégis intimek. A mindennapi működésük során a terapeutáknak érezniük kell a saját útjukat a
sokféle paradox vonzás és taszítás között. De itt többre van szükség, mint az előző fejezetben említett gondos-
kodó triódra; leginkább valamilyen egyensúlyérzékre, amelynek elsajátítása megkönnyíti ezt a terápiás pas de
deux-t.
A szupervizor segítsége egyrészt utólagos rálátást nyújthat arra, hogy mi volt a hiba az előző ülésen -, valamint
előrelátást is: mire lehet számítani. A terapeutának magának azonban elsősorban azt a képességet kell
kifejlesztenie magában, hogy még az analitikus folyamat lendületében is - ha nem is azonnal, de elég gyorsan -
működjön a belátása. Vagyis mindazt, amire a terápia során szükség van, még az "internalizált szupervizor" sem
egyesíti magában.
Ehelyett magam az ülésen a terapeutára nehezedő sokféle nyomás ellensúlyozására a belső szupervizort
(Casement 1973)1 tartom hasznosnak. Először mások szupervízióját végezve kezdtem ennek szükségességét
érezni. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a tanulók a szupervízióban gyakran túl erősen támaszkodtak tanácsaimra,
megjegyzéseimre. Ez viszont gátat emelt a kezelő és kezeltje közé, ami azután kedvezőtlenül hatott ki a további
klinikai munkára. Rájöttem, hogy a formális szupervízió önmagában nem készíti fel megfelelően a tanulót arra,
hogy a terápiás jelen azonnaliságával megbirkózzon.

A belső szupervizor fejlődése2

Ennek az úgynevezett belső szupervizornak a kezdeményei jóval megelőzik a szupervíziós időszakot, a fejlődése
pedig még jóval az után is tart. Ezt különös nyomatékkal hangsúlyozom azon terapeuták előtt, akiknek a

1
Az írásban, amire utalok (eredetileg szociális munkásoknak jelent meg), azt javaslom, hogy ha két személy
dolgozik együtt egy családdal vagy párral, egy olyan "képzeletbeli szupervizor" szempontjából is próbálják meg
végiggondolni, mi történik az interjú vagy az ülés során, akihez mindketten igazodni tudnak. Ebből a
szempontból is figyelve az interakciókat, megtalálhatják, hogyan nyilvánulnak meg a családi vagy házassági
interakciók tudattalan vonatkozásai. Ennek a megoldásnak a klinikai értéke győzött meg arról, hogy fontolóra
vegyem egy hasonló referenciapont használatát olyankor, amikor a kezelő egy személyben végzi a terápiát. Ezt
hívom belső szupervizornak.
2
Talán segítséget jelent az olvasónak, ha tudja, hogy a könyv minden részletes esetbemutatását (a 3., 5., 7. és 9.
fejezetben) előbb írtam, mint ahogy a jelenlegi fejezet gondolatait megfogalmaztam. Voltaképpen az ezekkel a
korábbi páciensekkel megvalósult munka irányított afelé, hogy közelebbről megvizsgáljam az ebben a fejezetben
részletezett folyamatot.
kiképzés részeként személyes analízisre is szükségük van. Az alább felsorolt többi szint más segítő szakmákban
is megtalálható.

... a személyes analízisben

Az analitikus látásmódját elemezve Sterba (1934) hangsúlyozta, mennyire fontos a páciensben létrehozni egy
"terápiás ego-disszociációt". Ez, mint kimutatja, az áttétel értelmezésével érhető el, ugyanis ennek
egyikhozadéka az, hogy a pácienstbátrabban vizsgálja meg az aktuálisan átélteket. Az áttételes élmény
kettéválik, a két oldalára többnyire úgy hivatkozunk, mint "megfigyelő" és "tapasztaló" énre. Sterba ebben a
cikkében még az "intellektuális szemlélődés szigetének" fogalmát is bevezeti. Ezen a következőket érti: amikor a
terapeuták belemerülnek a saját analízisükbe, a páciensekhez hasonlóan ők is átélhetik azt az igényt, hogy
rátaláljanak önmagukban a "szemlélődés szigetére", ahonnan az analitikusukkal együtt vizsgálhatják azt, amit az
áttételben tapasztalnak. Még itt, ebben a páciensként megélt sajátélményben alapozzák meg a terapeuták azt az
első csírát, amiből később belső szupervizor válik. Ehhez azután a kiképzés minden további fázisában és a
későbbi klinikai munkában mindig hozzáadódik valamennyi, és ahogy a tapasztalatunk nő, úgy építjük majd
tovább.

... a szupervíziós időszakban

Ezt három különböző fázisban tekintjük át, mivel a szupervízió szerepe a tréning első, korai stádiumában
különbözik attól, amire később szükség van.

(1) Amikor a terapeuták először kezdenek pácienseket kezelni, még csak korlátozott források állnak
rendelkezésükre: amit az elméletből tudnak és amit a saját analízisükben átéltek. Van még valamelyes ismeretük
mások munkájáról, esetleírások, illetve szemináriumi esetbemutatások alapján. Valójában azonban a képzésben
levő terapeuták egyetlen igazi élménye a terapeuta-szerepről az, amit sokszor más diszciplína keretében
orvosként, pszichiáterként, tanárként, szociális munkásként betöltöttek. Időnként, főleg ha nagy a páciensből
származó nyomás, igen erős lehet a vonzás, hogy visszatérjenek a korábbi, ismerős működési módokhoz. Ezt
csak az új hozzáállás olyan szintű elsajátítása tudja megakadályozni, aminek egy kezdő terapeuta még nincs
teljesen a birtokában. Ezért, amikor egy tanuló terapeuta szupervízió alatt kiképző analízisbe kezd, a
szupervizornak alapvető feladata, hogy a klinikai munkának ebben a kezdeti szakaszában megtartsa őt, miközben
az tanulja analitikusan tartani a pácienst. A szupervizor egyfajta kontrollt nyújt, ezzel mind a terapeuta, mind a
páciens számára biztonságossá teszi az analitikus összekapcsolódást, és segít a páciens anyagának megértésében
és elbírásában. Itt fektetik le a későbbi önálló munka alapjait.
Kezdetben a képzésben levők nagyrészt a szupervizor tanácsaira és megjegyzéseire támaszkodnak, akinek a
működése idővel integrálódik a pácienssel folytatott munkába. Néha azonban a tanulók hosszasabban
ragaszkodnak a kölcsönkapott gondolatok elemeihez.
(2) A szupervízió ideje alatt a terapeutáknak meg kell teremteniük azt a képességet, hogy az internalizált
szupervizor segítségével az ülésen spontán reagáljanak. Így tanulják meg vizsgálni önmagukat és a pácienst
egyaránt, felhasználva erre az intellektuális szemlélődés szigetét, mint egy olyan mentális lehetőséget, ahol a
belső szupervizor megkezdheti működését.
(3) Remélhetőleg a kiképzés végére a szupervízió folyamata a külső és a belső szupervizor párbeszédévé alakul.
Ezen keresztül érik el a terapeuták azt az autonóm működést, ami képesítésük alapján elvárható tőlük.

... a formális szupervízió nélküli munkában

A terapeuták első minősítése után a konszolidáció fontos időszaka következik. Szupervíziós munkája során John
Klauber azt hangsúlyozta, hogy a minősítés után legalább tíz évet vesz igénybe, amíg valaki analitikussá válik.
Bion azt emelte ki, hogy ez az "átváltozás" olyan folyamat, aminek csak kezdete van, vége soha. Mindig az
alakulás állapotában maradunk (1975:26). Mire a minősítés elérkezik, a terapeutában kialakul egy fokozottan
független belső szupervizor, de remélem, az analitikus jelölt soha sem hagyja abba az "átváltozást" és nem
képzeli azt, hogy "kész".

… mások szupervízióját végezve

Amikorra a terapeutának alkalma nyílik arra, hogy már mások szupervízióját is végezze, a fejlődés egy
következő szakaszába jut: ez összegzi mindazt, ami korábban történt. Egy spirálszerű szakaszról van szó,
amelyben az analitikus ismét a kezdeteknél találja magát, de mégis ott, ahol még soha nem járt.
Mások szupervíziója is hasonlóképpen történik, mint ahogy a saját hibáinkat is jobban látjuk másokban. Itt
végtelen lehetőség nyílik a terapeuta előtt, hogy miközben közelről vizsgálja a szupervizand munkáját,
újraértékelje a sajátját is. Nem ritkán a szupervizor saját technikai nehézségeinek visszatükröződését kaphatja itt
lencsevégre. Nem tudjuk mindig megtenni azt, amire másokat tanítunk, de sokat tanulhatunk, miközben ezzel
próbálkozunk.
Amikor kapcsolati nézőpontból figyelem azok munkáját, akiknek a szupervízióját végzem, mindig elámulok,
milyen pontosan követik a páciensek terapeutáik munkamódját, monitorozzák a hangulatukat, érzékelik az
időzítéseket és eltöprengenek megjegyzéseik tudattalan célzásain (micsoda jelzéseket jelentenek ezek a
páciensnek, miközben a terapeuta megpróbál rejtve maradni). Korábban soha nem tűnt fel nekem, hogy milyen
mértékben adom ki magamat a saját működésemen keresztül, illetve azzal, ahogyan a pácienseimre reagálok.

Megújult reflexiók

Amikor felismerem a hozzám szupervízióba hozott páciensek akaratlan manővereit, sürgetően érzem, hogy a
saját munkámat is alaposabban szemügyre vegyem. A terapeuták meglepődnének azon, milyen gyakran esnek
vissza ugyanabba a típusú beavatkozásba, amit mások szupervíziója során megkérdőjeleznek. Ez a felismerés a
technika tanulásának egy megújult ciklusát kelti életre, és sok belátást nyerünk azzal kapcsolatosan is, mennyire
hozzájárul pácienseink reagálásaihoz a saját működésünk.

A próba-identifikáció
A javasolt belső szupervízió részeként hasznosnak tartom a próba-azonosulás használatát (Fliess 1942). Az
empátiával kapcsolatosan is gondolhatunk erre, amikor a páciens megértésének kulcsát keressük. Reik (1937)
emelte ki, hogy az empátia fejlesztésével mások élményében nem úgy osztozunk, hogy az 12asonló a
sajátunkhoz, hanem úgy, hogy az a sajátunk. Money-Kyrle (1956:360-61) ezt összekapcsolta azzal, hogy az
analitikusnak ismerős a saját tudattalanja: "Az analitikus csak akkor tudja analizálni a pácienst, ha képes
felismerni benne saját korábbi, már analizált énjét. Az elméleti tudásából származó empátia és rálátás ezen a
részleges identifikáción múlik. Az azonosulásnak két formája létezik: projektív és introjektív. Az analitikusnak a
páciensével való részleges azonosulásában várhatólag mindkét formát megtaláljuk. Amikor a páciens beszél, az
analitikus mintegy belevetítve magát azonosul vele, és így belülről megértve őt, ezt kivetíti és értelmezi. Azt
hiszem, az analitikus leginkább ennek a projekciós, kivetítő szakasznak van tudatában, annak a szakasznak,
amelyben a páciens az analitikus korábbi, éretlen vagy beteg részét képviseli, beleértve azokat a sérült tárgyakat
is, amelyeket most már az analitikus képes megérteni, és így értelmezéssel kezelni a külső világban."
Ezért, mint azt Sterba leírja, nemcsak a páciens az, akinek ki kell alakítania az énjén belül a terápiás
disszociáció képességét. A terapeutának szintén fent kell tudnia tartani önmagában ezt a jótékony hasítást, és így
az érzékelő énje szabadon mozoghat önmaga és a páciens között, a gondolatok és az érzések között. Kris (1950)
úgy beszél erről, mint "regresszió az ego szolgálatában". Az analitikus egy kontrollált regressziót hoz létre
önmagában, hogy átlépje a határt a tudatos (racionális) és tudattalan (elsődleges folyamat / irracionális)
gondolkodás között. Ha megengedi magának azt a szabadságot, hogy a páciens oldalán belépjen a figyelő
ábrándozás állapotába, meg tudja figyelni, milyen érzés páciensnek lenni, bármilyen vonatkozásban.
A próba-azonosulást számos különböző módon tehetem. Például beleképzelem, beleérzem magam bármilyen
helyzetbe, amit a páciens elmesél; vagy annak a bőrébe bújok, akire a páciens éppen utal. Ezen nézőpontok
bármelyikéből lehetséges olyan apró részleteket észrevenni a páciens tárgykapcsolatairól, amelyekről különben
lemaradtam volna.
Ezen általánosan használt módszerek mellett a próba-identifikáció révén folytatott monitorozás arra is alkalmas,
hogy a páciens oldaláról vizsgáljam meg a velem való kapcsolatát: igyekszem meghallani, mi jutna az eszembe,
magamban próbálva ki a lehetséges megjegyzést, értelmezést. Ez segít felismerni, ha a páciens félreértheti azt,
amit mondani szeretnék, akár kétértelműsége, akár szerencsétlen megfogalmazása miatt. Vagy a páciens
pozíciójába helyezkedve megpróbálok reagálni a saját legutolsó megjegyzésemre. Gyakran ez figyelmeztet a
tudattalan kommunikációra, amit a páciens kiérthet a szavaimból. Így, amikor a páciens következő válaszát
hallgatom könnyű eldöntenem, hogy azt én provokáltam-e ki, vagy az értelmezés időzítése és módja.
Először akkor tanultam meg a terápiás interakciókat ilyen módon, a pácienssel való próba-identifikáción
keresztül megfigyelni, amikor a hozzám szupervízióba járók esetismertetéseit követtem. Kis gyakorlattal
lehetséges a két nézőpont (a páciensé és a saját) párhuzamos használata, mint ahogyan egy zenekarban is követni
lehet a különböző hangokat. De ez a képesség, hogy egy időben két helyen legyünk, a páciens bőrében is és a
sajátunkéban is, csak akkor érhető el, ha a terapeuta kifejleszti magában ezeknek a nyilvánvalóan különös
énállapotoknak a szintézisére való képességét. És azt hiszem, itt kezdődik el a belső szupervizor fejlődési
folyamata. Ez több mint önanalízis és több mint önszupervízió.
A belső szupervizor és a játék
Winnicott mutatott rá arra, hogy "a pszichoterápia ott történik, ahol a két játéktér, a páciensé és a terapeutáé,
átfedi egymást. Ha a terapeuta nem tud játszani, nem alkalmas a munkára. Ha a páciens nem tud játszani, akkor
kell valamit tenni annak érdekében, hogy képessé váljon a játékra, és ezután kezdődhet a pszichoterápia. Az ok,
amiért a játék ilyen alapvető fontosságú: a játék az, amelynek során a páciens kreatív." (1971:54)
Én a játékot a belső szupervizor egyik funkciójának tartom, rajta keresztül képes a terapeuta osztozni a páciens
kreativitásában. És funkciói közé tartozik az is, hogy felfedezze az egyensúlyt a tudattalan természete és a túl
korai előfeltevés csapdái között.

Makacs prekoncepciók: egy geometriai analógia

Szeretnék egy példát hozni a pszichoterápiával kapcsolatos imaginatív játékra. Azt szeretném illusztrálni,
mennyi mindenre utalhat az "eredeti" képzet (vagy jelentés), ha felismerjük, hogy a tudattalan kommunikáció
gyakran használja az utalás elhárító formáit (úgymint: hasítás, projekció, helyettesítés, ellentétbe fordítás stb).
Most egy geometriai elképzeléssel szeretném bemutatni ezen folyamatok némelyikét.
Tegyük fel például, hogy egy olyan formát próbálunk megérteni, amit három egyforma hosszúságú vonal képez.
Tegyük fel azt is, hogy a három vonal találkozik: kettő 60 fokos szögben, míg a harmadik derékszöget képez az
egyikkel.

2. ábra

Ha arra számítunk, hogy háromszöget találunk, akkor a forma kulcsának, a két hatvan fokos szöget bezáró
vonalat tekintjük. A 90 fokos szöget bezáró vonalat ebben az esetben kívülállónak tarthatjuk. Ha elkezdünk
játszani ezzel, úgy mint egy álomképpel (3. ábra) akkor a 90 fokos sarokról azt gondolhatjuk, hogy valószínűleg
egy elhárítási szükségletre utal, ami nem jelenhet meg a maga leplezetlen - háromszög - formájában. Ezzel a
magyarázattal megtámogatva már elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy itt "tényleg" egy egyenlőszárú
háromszög részletével állunk szemben.

3. ábra

Ha egy terápiában az a feltevésünk, hogy ödipális problémával kerültünk szembe, akkor könnyen létrehozhatunk
hasonló háromszög-értelmezést, annak tekintve a "felfedezett" háromszöget, amit az elhárítással képvisel.
Gondoljunk csak az eredeti formára, ami egy rejtett háromszögből állt, amire inkább csak közvetve, mint közvet-
lenül utalt.

Ha vetünk még egy pillantást a képzeletbeli formánkra, és inkább a derékszöget szik az is, hogy favorizáljuk,
akkor a 60 fokos szöget tekintjük eltérésnek, és kiigazítva, még egy Feltevés csapdái derékszöget kapunk (4.
ábra). És akkor már egy négyzet származékának láthatjuk, amelynek az egyik oldala nincs meghatározva. De
láthatjuk egy szögletes U-nak vagy tartálynak, vagy (fejjel lefelé) lehet tető is, ha nem szorítkozunk a geometria
területére.
4. ábra

A páciens képzeteivel való játék képessége az, amit Bion bátorított akkor, amikor arról beszélt, hogy az
analitikus használja az "ábrándozást" (1967b, 9. fejezet). Ő is rajzban illusztrálta ezt a Brit Pszichoanalitikus
Társaságban bemutatott utolsó dolgozatában (1979, kiadatlan). Bemutatta nekünk, hogyan jutott el egy páciens
álinával kapcsolatban a páciens "miért?" (WHY) kérdéséhez: az álmodóra emberek tömege nézett le egy olyan
lépcsőről, amely Y formában ágazott el.

A fókuszálatlan hallgatás
Mielőtt a belső szupervízió használatára mutatnék példát, szeretném bevezetni a fókuszálatlan hallgatás
fogalmát. A technikai előírás az, hogy a páciens kommunikációjának általános folyamatát szabadon lebegő"
figyelemmel hallgassuk. Én ezen túl az első lépésnek a fókuszálatlan hallgatást tartom.
Amikor azt hiszem, hogy kezdem érteni, mit kommunikálnak felém az ülésen, akkor segít az ezzel kapcsolatos
elhamarkodott ítéletek elkerülésében, ha az elhangzottakból először kivonom az azonosítható témákat, és
átmenetileg külön választom a nyílt tartalomtól. És ha a felismert részleteket a tudattalan szimmetriájával
figyelem, az segít megmutatni a többi felmerülő lehetséges jelentést is.
Például, ha a páciens azt mondja, "a főnököm mérges rám", ez csendben úgy szűrődik le, hogy "valaki mérges
valakire". Az, hogy ki kire mérges, nyitott kérdés marad, és így sokkal elfogulatlanabbul lehet megvizsgálni,
mint egyébként. Lehet ez tárgyilagos ténymegállapítás, utalhat a páciensnek a főnökre projiciált haragjára. Lehet
az áttételre vonatkozó utalás is, ha a terapeutát látta haragudni, de lehet homályos utalás arra is, hogy a páciens
mérges a terapeutára. A gyakorlatban ezen különböző lehetséges jelentések mérlegelésének kell a belső
szupervízió normál folyamatába integrálódnia.

Munkában a belső szupervizor: egy példa az alkalmazásra

Egy rövid esetrészletet használnék fel bemutatásként, mivel sokkal könnyebben megtanuljuk a különféle
választási lehetőségek felismerését, ha nem vagyunk kitéve egy valóságos terápiás ülés feszültségének. Annak
érdekében, hogy a belső szupervízió tudatküszöb alatti használatát a valóságos üléseken kifejlesszük, hasznos a
klinikai anyagot magán az ülésen kívül felhasználni (winnicotti értelemben eljátszani vele). Éppen úgy, ahogyan
a zenészek skáláznak, gyakorolják a technikát, hogy az tudásuk természetes részévé váljon, így van ez a
pszichoterápiában is: ha a terapeuta "muzsikálni" szeretne a pácienssel, akkor nem lehet képzetlen technikailag.
A technika azzal fejleszthető, ha a rendelőn kívül is szakítunk időt a klinikai anyaggal való gyakorlásra. Ekkor
később, a páciens jelenlétében is- amikor a leginkább szükség van arra - könnyebben elérhető lesz a belső
szupervízió folyamata.

Az özvegy

A negyvenes évei elején járó özvegy (Mrs. J.) ezzel a nyílt kijelentéssel lépett be a férfi terapeutájához:
Páciens: "Azon gondolkodom, hogy elmegyek egy tisztánlátóhoz. (Szünet) Megtaláltam John egyik
könyvét a polcon, az a címe, hogy Apa és fiú. Emlékszem, meseit arról, hogy milyen fontos volt neki
ez, de nem tudom felidézni, mit mondott róla. Egyszer már elkezdtem olvasni, de nem megy igazán.
Egyszer azért be kellene fedeznem. (Szünet) Szeretnék olvasni, különösen Proustot. John ismertette
meg velem. Örülök, hogy megtette. Mostanában újra elkezdtem olvasni. Ez jó sok időt kitölt. (Szünet)
 Álmodtam. Láttam egy lányt, bajban volt egy gyors sodrású folyóban. Azt gondoltam, megfullad, és
azon töprengtem, hogy be kellene ugranom segíteni neki kiszabadulni. De felébredtem, még mielőtt
bármit tehettem volna. (Szünet). Kíváncsi vagyok, vajon az ember tényleg látja-e az egész életét, amikor
megfullad. Nem hinném, hogy van rá idő. Persze az agyunk olyan különös. Lehet, hogy soha nem
tudjuk olyan tisztán látni az életünket, mint amikor éppen megfulladunk.

Passzív felidézés

Szándékosan nem említettem semmi előzményt az üléshez, mivel azt szeretném illusztrálni, milyen hasznos, ha
hagyjuk, hogy az ülés anyaga elevenítse fel a pácienssel való korábbi munka emlékeit. Ez segít a terapeutának
abban, hogy ne a korábbi üléseken alapuló előfeltevéseivel megterhelve kezdje el az ülést. A paradox benne
persze az, hogy minden pszichoterápiás folyamatról kell legyen áttekintésünk, ugyanakkor képesnek kell
lennünk arra, hogy azt magunk mögött hagyjuk és csak szükség szerint hívjuk elő.
Itt most csak annyira kell emlékeznünk, hogy Mrs. J. férje (John) kevesebb mint egy éve halt meg; valamint arra
(egy korábbi ülésről), hogy nemrégiben elhatározta, Londontól távolabb vásárol egy házat. Magyarázatként azt
hozta fel, hogy messzire akar kerülni mindentől, ami állandóan Johnra emlékezteti, attól a háztól, ahol házas-
ságkötésük óta éltek. És azt szeretné, ha a fia (az egyetlen gyerekük) azon a helyen kezdené el a gimnáziumot,
ahol élni akarnak. A fiúnak a nyári szünet után kell kezdenie az iskolát. Ez a döntés, hogy elköltözik Londonböl,
hirtelen jött, mintegy hónapos terápiát követően. A terapeutában felmerült, hogy a páciens félhet szembe nézni a
mélyebb érzéseivel, és ez az elköltözés egy egészségbe menekülés lehet, de mivel a felhozott érv tényleg fontos
volt számára, ezért nem értelmezte az elköltözést. És azért sem, nehogy azt a páciens úgy tekintse, mint kísérletet
a kontroll megszerzésére.)
A terápia ezen pontján már csak öt hét volt a nyári szabadságig, és Mrs. J. úgy tervezte, hogy akkor fejezi be az
üléseket. Ez a befejezés elhamarkodottnak és korainak tűnt, de egészen a mostani ülésig egyáltalán nem lehetett
nyíltan gondolkodni a páciens egyéb lehetőségeiről.

A témák összefoglalása

Ha a fókuszálatlan hallgatást használva eljátszogatunk ezzel a klinikai anyaggal, feltűnhet, hogy több visszatérő
téma is van. A tisztánlátó azt a vágyat fejezheti ki, hogy megismerjük a jövőt; a tudattalan szimmetria elve
alapján itt nagyon vigyáznunk kell a múlt és a jövő lehetséges egyenlőségével az elsődleges folyamatban. Másik
tudattalan téma lehet itt a vágy, hogy kapcsolatba kerüljünk valakivel, aki nehezen elérhető vagy elérhetetlen (a
múltban vagy a jövőben). Nem tudjuk, hogy ez elsődlegesen a férjre, a férjet reprezentáló terapeutára vagy a
terápiára vonatkozik-e. Ezenkívül a tisztánlátó lehet tudattalan metaforája annak, hogy a páciens szeretne egy
másik terapeutát, akár a terápia közelgő megszakadása miatt, akár azért, mert a mostanit nem találta eléggé
jövőbelátónak.
Rengeteg apró részlet van akörül, hogy valami befejezetlenül marad. Például ott van a könyv, csak részben
olvasva. Ez éppúgy utalhat a férjével való befejezetlen kapcsolatára vagy a terápiára, amit Mrs. J. csak részben
vállalt fel, vagy mindkettőre. Az álomban észre kell vennünk, hogy Mrs. J. kezdi érezni, hogy be kellene ugrania
megmenteni a fuldokló lányt, de felébred, még mielőtt megtenné. A férj halála miatt több minden maradt
befejezetlenül, a házastársi kapcsolatuk, John kapcsolata a fiával, és ott a könyv címe is, ami szintén lehet egy
tudattalan jelzés.
Egyértelmű utalás történik az elveszett időre, amikor Proust regényére (Az eltűnt idő nyomában) utal. Az
elveszett idő nyilvánvalóan utal a rövidre szabott házasságra, de rögtön utána eszünkbe jut a terápia is, amely
éppen most szabódik rövidre. Valószínűleg a páciensnek még nem volt elég ideje arra, hogy megbirkózzon a
fájdalmas élménnyel, amin keresztülment. Mrs. J. elmondja, valamiféle önterápiát végez a gondolataiban: Proust
olvasása sok időt kitölt. Ott a vágy, hogy kitöltse az elveszett időt, hogy újra átélje a múltat, valószínűleg azért,
hogy életben tartsa az emlékeket. Valószínűleg sokat töprengett azon, hogyan képes valaki felidézni a saját
életét. A fulladáshoz kell közel kerülni ahhoz, hogy elérje? Ez egy újabb utalás arra, hogy lesz-e elég idő,
valószínűleg a terápia tervezett végére célozva.
Gondolhatunk az apa/fiú kapcsolatra is. Ha erre is a szimmetriát alkalmazzuk, akkor a szülő/gyerek kapcsolat jut
az eszünkbe. Vajon ez csak a páciens fiára és annak halott apjára vonatkozik? Vagy utalhat ez a páciensre is mint
gyerekre és az ő apjára? (A páciens apja szívrohamban halt meg a páciens tizenkét éves korában.) Valószínűleg
nagyon jól tud azonosulni most a fiával és annak élményeivel. Mindketten hasonló életkorban és hasonló
körülmények között vesztették el az apjukat. Eltöprenghetünk az áttételen. Képviselheti-e a terapeuta a
páciensnek azt az apát, aki éppen elhagyni készül őt, még azelőtt, hogy a páciens felkészült volna arra. A
veszteség mintája életének minden részében nyilvánvaló, mintha itt valami megállíthatatlan ismétlődés működ-
ne. Ezt láthatjuk a gyerekkorában, a házasságában és most a terápiájában-úgy, ahogy számára is tűnhet.
Valóban olyan leállíthatatlan a terápiának ez a korai befejezése? Biztos, hogy elkerülhetetlennek kell tekintse ezt
a terapeuta? Mrs. J. valójában könnyen bejuthat Londonba. Csak egy órára van az új otthonától. Lehet, hogy a
terapeutára utalt az álomban az a személy, aki bizonytalankodott, hogy megmentsen valakit a fulladástól.

Az értelmezés megválasztása: néhány példa

Természetesen sok lehetséges válasz van erre az anyagra. A belső szupervizor munkájának része az, hogy
eldöntse, ezek közül melyik szolgálja legjobban a páciens érdekét és a terápiás folyamatot. Most különféle
lehetőségeket fogok bemutatni, bővebben kifejtve azokat a megoldási módokat, amelyek átvillannak az
agyamon, ha hagyok magamnak időt a "hezitálásra" (Winicott 1958, 4. fejezet), mielőtt beavatkozom.
A reagáláshoz időre van szükség, de az emberi agy nagyon gyorsan dolgozik -úgy mint a fuldoklóé -, és oly sok
jöhet össze, hogy a terapeuta a végén már maga is úgy érezheti, megfullad a pácienstől befogadott mennyiségtől
(vagy a hatásától). Ha a terapeuta túl soknak találja, amivel elárasztották, akkor sokszor hasznosabb először a
kommunikáció formájára figyelni, mielőtt megkockáztatjuk, hogy belemerüljünk a tartalom részleteibe.

A részletek kapcsolata a terápiával

Az értelmezésnek egy meglehetősen általános formája az, amikor a páciens kommunikációjának részleteit a
terápiára vonatkoztatva visszajátsszuk. De ha ez túl sok mindent felölel, akkor olyan lesz, mint egy előadás, nem
pedig értelmezés. Hallottam például már olyan válaszokat a pácienseknek, amelyek valahogy így hangzottak:
"Azt hiszem, azt szeretné, hogy én tisztánlátó legyek, és így képes legyek csökkenteni a szorongásait azzal, hogy
tudom, hogyan fognak alakulni a dolgai a jövőben. Mint ahogy egy könyvre, amit most kezdett el olvasni,
éppúgy kíváncsi arra is, hogy mi marad 'olvasatlanul', ha korán abbahagyja a terápiát. Most nincs rá időnk, hogy
alaposan megvizsgáljuk az eddigi életét vagy a jövőjét, ezért lehet, hogy az álomban ön a fuldokló személy, és
engem az képvisel, aki bizonytalankodik, hogy beugorjon-e megmenteni önt. A további terápia helyett azt
tervezi, hogy Proustot olvas, ami kísérlet lehet arra, hogy a saját maga terapeutája legyen, és egymaga pótoljon
mindent, amit csak lehet."
Ez szinte mindent átfog, amit a páciens mondott, és egészen jól összerendezi a terápia köré. Még az is lehet,
hogy igaz. A belső szupervízió azonban segít nekünk felismerni, hogy hiányzik belőle a fókusz. Ez még
egyértelműbb lesz, ha a próba-identifikációt alkalmazzuk. Mi lehet a válasza erre? Azt hiszem, erre az egész
hosszú értelmezésre annyit mondana: "Igen'. De mire is mondja ezt?
Képzeljük el, hogyan érzi magát az a páciens, akit egy ilyen mindent átölelő értelmezéssel támadunk le. Lehet,
hogy nagy hatással lesz rá a terapeuta ügyessége, hogy képes volt mindent így összeilleszteni. (Ha tényleg
összeillik!) De bosszanthatja is az, hogy itt minden a terapeutára vonatkozik, mintha ez így lenne rendben. Az
ilyen értelmezés valószínűleg nem segíti a terápiás folyamatot, mert nem hagy lehetőséget a páciensnek, hogy
saját maga irányítsa a kommunikációja fontos részeinek kiválasztását az ülésnek ezen a pontján.

A komplett áttételi értelmezés

Komplett áttételi értelmezésnek azt nevezem, amikor lehetséges összehozni azt a három elemet, amelyek egy
dinamikailag egységes értelmezésben általában összekapcsolódnak: (a) a páciens jelenlegi élete, (b) a terápiás
kapcsolat, (c) a páciens múltja. (Megjegyzendő, amit gyakran elfelejtenek: sok ülést, akár heteket is igénybe
vehet, amíg akár egy álomra, akár egyéb kommunikációra alapozva egy komplett áttételi értelmezést
meggyőződéssel felajánlhatunk a páciensnek.)
Ebben az esetben az áttételi értelmezés úgy fogalmazható meg, hogy összekapcsoljuk a páciens aktuális
élményeiből a következő elemeket: a jelenlegi életéből a férje halálának folyamatos hatását, a gyerekkorából az
apja halálát és a terápiás kapcsolatból a közelgő befejezést. Ebben az esetben az értelmezés így szólhat:
"Mindig a korai befejezés ismétlődő mintájával küszködik: a férje halála, a gyermekkorában az apja idő előtti
halála, és most, közeledve a terápia vége felé, én lehetek az, aki képviselem az apját is meg a férjét is."
A legtöbb terapeuta ezt az értelmezést használhatónak, sőt szükségesnek tartaná itt. Sokkal fókuszáltabb az
előzőnél, a téma teljesebb elvonatkoztatására épül, és egyszerűbb integrációt is kínál a korai befejezés fókusza
köré.
A belső szupervizorunk azonban rámutathat arra, mennyire előre látható egy ilyen értelmezés. Ez szinte általános
megjegyzés, és azok a páciensek, akik gyakran hallottak ilyenfajta értelmezéseket, pontosan arra számítanak a
terapeutától, hogy bármire, amit ők mondanak, pontosan ezt csinálja. A pácienssel való próba-identifikáció
nyomban felismerteti velünk, hogy a páciens ezt válaszolhatja: "Tudtam, hogy ezt fogja mondani." Ez a válasz
nem az értelmezés pontosságának a bizonyítéka, csak a kiszámíthatóságának. Nem azt kell elmondani a
páciensnek, amit az már amúgy is tud.
Természetesen lehetséges, hogy az adott ülésen a páciens használni tudja ezt az áttételi értelmezést: annak
nyomán felmerülhet benne, hogy nem szükséges a terápiát most abbahagynia, esetleg felismerheti - valószínűleg
az első alkalommal -, hogy a kezelés idő előtti abbahagyása a férje halálának az újra megismétlése a terápiában.
Ebben az esetben az én fő fenntartásom az időzítésre vonatkozik. Több bizonyíték összegyűlne, ha a terapeuta
várna addig, amíg tisztábbá válik, hogy a páciensnek erre a fajta értelmezésre van szüksége. Itt most ez inkább
hozzávetőleges számítás eredményének tűnik.

A legmélyebb szorongás

Egy másik lehetséges értelmezés az álom tudattalan tartalmának megragadása, amely a páciensnek ebben a
szakaszban mutatott legmélyebb szorongását célozza meg. (Tudnunk kell, hogy Mrs. J. ismételten dühös volt a
kórházra és az orvosokra, amiért nem tettek többet a férje életének a megmentéséért.)
Az álomban is látszik az utalás a késlekedő életmentő akcióra. Eltöprenghetünk azon, hogy Mrs. j. vádaskodása
mennyire a projiciált bűntudat korai jele. (A terapeuta emlékezett korábbi kijelentésére, miszerint nem gondolta,
hogy egy könnyű szívroham ilyen gyorsan és fatálisan ismétlődhet meg; azt hitte, a férje sokkal jobban
meggyógyult, mint ahogyan valójában történt; és könnyelműbb lett, amikor a férje felgyógyult az előző
szívrohamából és visszatértek a normális élethez.)
Elgondolkodhatunk Mrs. J. tudattalan bűntudatán és azon, vajon mennyire játszott közre a páciens abban, hogy a
férje gyorsan visszatért a normális hétköznapi aktivitásához. Lehet hogy vádolta önmagát, amiért nem vette
komolyabban az életveszélyt a férjénél? Lehet, hogy a fuldokló lány (az álombor) a férjet képviseli, akinek az
élete veszélyben van? Azért képviseli egy lány a férjet, mert a keserű igazság túlságosan fájdalmas volna a
számára? Ha ezt tartjuk igaznak és úgy gondoljuk, hogy a páciensnek szüksége van rá, hogy szembenézzen a
tudattalan bűntudatának fájdalmával, akkor azt mondhatjuk:
"Úgy érzem, vádolja magát, mert azt hiszi, szerepe volt a férje halálában. Úgy érzi, mintha lett volna valami,
amit meg kellett volna tennie, hogy megmentse őt. Az álomban van valaki, akiről azt látja, hogy fuldoklik, de ön
felébredt, még mielőtt tehetett volna valamit."
Van itt azonban egy technikai probléma. Ha a terapeuta túl korán értelmezi a feltételezett tudattalan bűntudatot,
akkor a páciens ezt úgy élheti át, mintha a terapeuta azt sugallaná, hogy neki bűntudatot kellene éreznie. Ha a
terapeuta azt állítja, látja a tudattalan bűntudat bizonyítékát vagy az ilyen bűntudat feltételezett okát, még mielőtt
a páciens tudatába kerülne ennek, akkor a terapeuta feltételezését nem lehet másnak tekinteni, csupán
projekciónak vagy áttételnek.
Próba-azonosulást alkalmazva sokkal pontosabban fel tudjuk mérni, vajon a páciens aktuálisan felkészült-e az
esetleges tudattalan bűntudat feltárására. Vagy lehetséges-e, hogy éppen az ezt célzó értelmezés váltaná ki a
bűntudatot, úgy, hogy sem az ülésen, vagy akár az egész hátralévő terápia során sem maradna idő annak
átdolgozására. Ha a páciens helyzetéből hallgatjuk a lehetséges értelmezést, az esetleg rögtön figyelmeztet
bennünket arra, hogy óvatosak maradjunk és egyelőre ne kínáljunk semmilyen értelmezést a feltételezett
tudattalan bűntudatáról.

Találjunk hidat az értelmezéshez!

Fontos, hogy a terapeuta olyan utat találjon az értelmezéshez a páciens felé, amely nem zavarja meg a páciens
saját ébredő gondolatainak folyamatát. Az is fontos, hogy nem szabad elővételezni a páciens élményeit azzal,
hogy közbeszólunk, mit kezd érezni, vagy olyant jósolunk, amit még nem érez. Az is gyakran előfordul, hogy a
terapeutának még nincs elegendő bizonyítéka semmilyen értelmezéshez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem
tehet fel olyan kérdéseket, amelyekkel megszerezheti a hiányzó bizonyítékot, de nem jelenti azt sem, hogy
csendben várjon addig, amíg további információk felmerülnek. Sokszor a páciens jobban tudja folytatni, ha a
terapeuta egyszerűen csak jelzi, hogy követi őt. Vagyis vannak alkalmak, amikor a terapeutának az értelmezés
helyett inkább egy következő lépcsőfokot kell keresnie, ami már kezelhető távolságba hozza azt, ami az előbb
még túl messze volt. Ez őrzi meg a lehető legjobban a páciens szabadságát arra, hogy bármely irányban
haladhasson tovább, ahelyett, hogy a terapeuta megjegyzései által kijelölt úton halad.
Itt például nem állíthatjuk, hogy a fulladásra utalás szükségszerűen a terápiára utal és nem valami másra. Ha
például a terapeuta elfelejti vagy nem tudja, hogy közeledik a férj halálának évfordulója, bántónak hatna az a
feltételezése, hogy minden nyugtalanság főleg a terapeuta miatt van. A legkedvezőbb tehát az, ha az ülésnek
ezen a pontján nem teszünk semmilyen megjegyzést a terapeutára vonatkozóan, még akkor sem, ha róla van szó.
Ehelyett egy jóval semlegesebb módon játsszuk vissza a témát a páciens számára.
Jelezhetjük például, hogy ott van a befejezetlen dolgok témája; rámutathatunk az álomban lévő sürgősségérzésre;
és így azt is megmutathatjuk, hogy mindennek a tudatában vagyunk, valahogy így: "Végigfutva azon, amit
mondott nekem, észrevettem, hogy számos utalás van benne olyan dolgokra, amelyek befejezetlenek maradtak
Ugyanakkor ott van a sürgősség érzése is, az álomban a fuldokló személy kapcsán."
Egy ilyen semleges visszajátszásról a páciens vagy visszakanyarodik ahhoz a témához, hogy abbahagyja-e vagy
sem a terápiát, vagy meglephet minket azzal is, hogy egyenesen elvezet a gyász évfordulójához. Ezt a következő
lépésben vagy hozzá lehet kapcsolni a terápia tervezett végéhez, vagy sem. Ha nem, akkor érezzük fontosnak
azt, hogy hagyjunk utat a páciensnek, melyet saját maga megtalálhat a továbbhaladásra, ahelyett, hogy arra
irányítanánk. A következő áthidaló megjegyzés, ami a célt szolgálhatja, ez lehetne: "Van egy kérdés, amit az
álomban feltehetne magának: szükségszerűen megállíthatatlan és végleges-e minden befejezés. Ott a gyors
sodrású folyó, amit nem lehet megállítani, de lehetséges lenne megmenteni a lányt a fuldoklástól."

A legsürgetőbb szorongás

Az egyik lehetőség itt az értelmezés fókuszálására a sürgősség kérdésével kapcsolatos, amely tisztán
megmutatkozik az álomban. Az álom olyan tettért kiált, amely megmentene valakit a fulladástól.
Legközvetlenebb kapcsolódásának az a tény tűnik, hogy a terápiás idő elfogy. Ha úgy érezzük, a páciensnek
szüksége van arra, hogy felismerje a terápia idő előtti befejezésének öndestruktivitását, de már nincs elég idő
arra, hogy ezzel megbirkózzunk, akkor ezt mondhatjuk a páciensnek:

"Azt hiszem, nyugtalan a terápiája közelgő vége miatt. Ahogyan a helyzet most áll, az idő elfogy és
most aggódhat, hogy akarok-e valamit tenni az ellen, amit (az álomban) a fulladás jelöl."

A próba-identifikáció azonban rögtön megsúgja nekünk, hogy várjunk, mielőtt ezt az értelmezést ajánljuk. Lehet,
hogy a páciens arra vár, a terapeuta akadályozza meg a távozását. Ha a terapeuta a kívánsága szerint tesz, akkor
viszont a páciens ezt manipulációként, vagy akár a terapeuta csábításaként élhetné meg. A páciens eljuthat ide
saját maga is egy fél értelmezésen keresztül, úgy, ahogyan azt az előző oldalon leírtuk.
A terapeutának a páciens lehetséges veszteségei és nyereségei között kell egyensúlyoznia. Ha nem jelzi előre a
páciens vágyát arra, hogy a terápiát folytathassa, akkor lehet, hogy a páciens saját maga is eljut ide, és sokkal
egyértelinűbben tudja elfogadni a folytatásról szóló döntést, hiszen az a sajátja. Másrészt viszont, ha a páciens
öndestruktivitását tagadjuk, az olyan lenne, mintha a terapeuta csak passzívan hátradőlve figyelne, anélkül, hogy
bármit megpróbálna tenni ellene. Mielőtt eldönti, hogy konfrontálja-e ezzel a pácienst vagy sem, a terapeutának
fel kell mérnie, mennyire kész a páciens saját magának beismerni az öndestruktivitását, illetve mekkora az
öntudatlan ellenállása azzal szemben. Az adott pácienstől függően mindig más és más lefolyás a legkedvezőbb.
Ötféle válaszlehetőséget adtam ehhez az anyaghoz, és természetesen vannak még másfélék is. Egyetlen terapeuta
sem képes tudatosan ilyen sok lehetőséget előhívni egy éppen zajló ülésen, hacsak a páciens nem hagy időt erre.
A válaszok közül néhányat csak úgy röptében érzékelünk, esetleg csak tudatelőttes szinten. De nagyon fontos,
hogy a terapeuták megtanulják felismerni azokat az alternatív utakat, amelyeken reagálhatnak.
Annak érdekében, hogy néhány technikai kérdést illusztráljunk, a klinikai anyag alapján néhány mintát mutattam
meg; ezt én "játékskálának" hívom. Ha a terapeuta nem sieti el az értelmezést, a belső szupervizor pontosan
fogja jelezni a használható lehetőségeket és mindegyiknek a várható következményét is.

A szupervizortól a belső szupervízióig

A külső szupervizor iránti kezdeti dependenciáról - az internalizált szupervizoron keresztül - átváltani a jóval
autonómabb belső szupervízióra, lassú folyamat, ami időben soha nem fejeződik be. Ennek a fejlődésnek néhány
állomását illusztrálandó, mutatnék mindegyikre egy rövid klinikai példát.

Amikor a belső szupervízió hiányzik

Az erőszakos

A nőpácienst hetente három alkalommal látta egy férfi terapeuta. A páciens az ülés első felét azzal
töltötte, hogy elárasztotta a terapeutát a depresszió, a promiszkuus szexualitás és erőszakos jelenetek
stb. részletemel. Az volt az általános vélemény, hogy egyáltalán nincs se konténerfunkció, se kontroll.
A terapeuta csendben maradt, képtelen volt bármi értelmes megoldást találni az ülésen. A páciens
kiment az ülésről a vécére, amit minden ülésen legalább egy alkalommal meg szokott tenni. Amikor
visszatért, becsukta a rendelőszoba ajtaját maga mögött és úgy tűnt, témát vált.

Megjegyzés: a terapeuta csökkenthette volna a saját bénultság-érzését, ha megvizsgálja a páciens

kommunikációs formáját, azt, ahogyan ráöntötte a részleteket, és ahogyan szüksége volt arra, hogy enyhítsen a
szorongásán (a vécén), mintegy rámutatva arra a félelemre, hogy a terapeuta nem tudja azt a megkönnyebbülést
vagy konténerműködést nyújtani, amire neki sürgősen szüksége van.)

Az ülés így folytatódott:

Páciens: Csak akkor tudok aludni, ha szorosan bezárom az ablakokat és az ajtókat. Terapeuta: Az anyja
is ezt csinálta?
Páciens: Igen... (Számos részlet következett.)

Megjegyzés: a páciens követésében rejlő fontos lehetőségek veszhetnek el, ha a terapeuta eltéríti az ülést azzal,
hogy új fókuszt ajánl a figyelmébe.
Amikor a terapeuta szupervízióba hozta ezt a részletet, kezdetben nagyon meg volt elégedve a páciens
gyermekkorából származó új részletek gazdagságával, amelyek az ő egyszerű kérdéséből származtak. Hiszen
úgy tanulták, a hatékony értelmezés egyik mutatója az, hogy új anyag bukkan elő a páciensből. Mégis, ha a
kapcsolatuk szempontjából3 vizsgáljuk meg ezt a részletet - a próba-identifikációt megosztva alkalmazva a
páciensre és a terapeutára -, akkor ennek a párbeszédnek egy egészen másféle szemléletéhez jutunk el.
A terapeuta első közbeavatkozását megelőzően azt láthattuk, hogy a páciens viselkedése az ülésen a kinti
életéhez hasonló. Ontotta magából a részleteket, mindez inkább kiömlesztés volt és nem kommunikáció, témája
szerint is kontrollálatlan szexualitás és agresszió. A terapeutával való próba-identifikációm itt a páciens felől
érkező erős nyomást hangsúlyozta. A páciens ezután elhagyja az ülést, hogy a mellékhelyiségben szabaduljon
meg a feszültségeitől. Ez további kiömlesztése a nyugtalanságának, immáron cselekvésen keresztül. Nincs
konténerműködés.
Visszatérve az ülésre, a páciens első (non-verbális és verbális) kommunikációja az ajtóra és az ablakokra irányul.
Ezek lehetnek a jelképei annak a konténerműködésnek, amire a páciensnek szüksége van. Rámutat arra, hogy
ezeknek szorosan zárva kell lenniük ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. A terapeuta azt hiszi, kulcsot
kapott ennek a "tüneti viselkedésnek" a vizsgálatához a páciens gyerekkorában, ezért elkezdi az anyjáról
kérdezni őt.
Ha most újra a kapcsolatukra koncentrálunk, érzékelhetjük a terapeuta tudattalan kommunikációját a páciens
felé. Sok minden van ebben az egy kérdésben! Nyomást fejt ki a páciensre, hogy válaszoljon neki. (Lehet, hogy
a terapeuta érzi magát nyomás alatt, és ezt fordítja vissza a páciensre, mintegy tudattalan megtorlásként?) Eltéríti
a jelentől a múlt felé. (Lehet, hogy a kollégának van szüksége itt egy szusszanásnyi időre mindattól, amik eddig
zajlottak az ülésen?) A pácienst a terapeuta felől a saját anyja felé tereli el. (Lehet valami, amit kényelmetlen
elviselnie a terapeutának a terápiás kapcsolatban?) Ezek mind lehetséges okai a fókusz eltérítésének.
Amikor a páciens elfogadja a terapeuta tudattalan invitációját, akkor csatlakozik hozzá egy közös kutatásra.
Enyhülést keresnek valamire, amivel mindketten érezhetően nehezen birkóznának meg vele aktuálisan. Ha a
terapeuta használta volna a próba-identifikációt, az megsúgta volna neki, hogy eszerint kell átértékelnie ezt a
részletet: itt a páciens a terapeuta által felkínált eltérítésre reagált. Az új részletek készséges felkínálása itt nem
azt jelzi, hogy a kérdés intuitíve találó volt. Inkább nyilvánvalóvá teszi a közös elhárítást: a terapeuta és a
páciens együtt térnek át a régi eseményekre, ahol az érzések jóval távolibbak, és ahol az előadott részletek nem
vonatkoznak kimondottan sem a terapeutára, sem a páciensre. A mama patológiájáról folyó beszélgetés
összeesküvéssé válhat a jelen, valamint a terapeuta és a páciens közötti kapcsolat - ami nemcsak áttételi -
elkerülésére. A páciens azt is érzékelheti, hogy a jelennek erre az elkerülésére a terapeuta vette rá. Amit eddig a
páciensnek volt nehéz kibírni, arról most kiderült, hogy kettőjüknek együtt éppolyan kibírhatatlan.

Az internalizált szupervizor használata

A feledékeny

A terapeuta férfi pácienst fogad a terápia kezdetén, és azt veszi észre magáról, hogy a kezdeti néhány
ülés során túlságosan aktív. Lehet, hogy ez válaszreakció arra a jellegzetes passzivitásra, amellyel a
páciens az egész életet megközelíti, beleértve azt a kérdést is, hogy küldték terápiába.
A szupervízió kérését közvetlenül megelőző ülésen a következő eszmecsere zajlott le:
Páciens: Nem emlékszem, hol hagytuk abba a múlt óra végén.
Terapeuta: Lehet, hogy ha egy kicsit hagyná jönni-menta a gondolatait, eszébe jutna.

A szupervízió során erre azt mondtam a terapeutának, hogy az ilyen válasz azt a látszatot keltheti a páciensben,
meg kell próbálnia az egyik ülést összekapcsolnia a másikkal. Az a megjegyzés, hogy maradjon a jelennél,
bárhová is vezet, valószínűleg nem egészen tiszta még a páciensnek.) A következő ülés így indult:

3
A következő fejezetben bővebben részletezem ezt a szempontot.
 Páciens: Hagyom jönni-menni a gondolataimat, hátha ez segít nekem visszaemlékezni az előző ülésre.
Nem hiszem, hogy ez nálam működni fog.
Terapeuta: Félrevezető lehetett, amit az előző alkalommal mondtam. Azt akartam kifejezni, hogy a
terápiában nem számít, hogy az egyik ülés egyértelműen kapcsolódik-e a másikhoz vagy sem. Bárhol
elkezdheti és majd meglátjuk, hová jutunk. Páciens: Azon gondolkodom, hogy megtanuljak-e úszni a
nővérem segítségével. CO tudja, meddig kell engem tartata és mikor lehet elengedni, így megtanulhatok
úszni magam. Ugyanez történt, amikorbiciklizni tanultam. A nővérem úgy kezdte, hogy tartotta a
kormányt és a nyerget is nekem. Később már csak a nyerget tartotta és én kormányoztam, és aztán már
hagyta hogy menjek, és csak én hajtattam magamat.

A páciens rögtön egy olyan emlékkel reagál, amelyik arra a szükségletére vonatkozik, hogy valaki kormányozza
és tartsa őt (mindkettő a kontroll formája), miközben hagyja működni. Vagyis a terápiás folyamatot jóval
önállóbban és aktívabban kezdte el használni, mint ahogy azi addig tette (a terápiában és az életében is).
Ez a példa azt illusztrálja, hogyan épít a terapeuta a közben megtartott szupervízióra (hogyan használja az
"internalizált szupervizort"). Azzal, hogy a következő ülésen felismerte és megválaszolta a páciens jelzését, a
terapeuta azt jelzi, hogy elkezdte kifejleszteni és használni a saját belső szupervízióját.

A belső szupervízió használata

Annak érdekében, hogy bemutassam, a belső szupervízió a szociális esetkezelésben éppúgy használható, mint a
pszichoterápiában, most bemutatnék egy részletet saját, még szociális munkásként szerzett régebbi
tapasztalataimból.

Teddy

Teddy (az anya hívta így) 24 éves volt, amikor először találkoztam vele. Két éve otthon kezeltek katatón
szkizofrénként, erős antipszichotikummal. Addig egy pszichiátriai kórházban volt, mígnem anyja
elhatározta, hogy hazaviszi.
Az anya kért meg, hogy nézzem meg a fiat, mert úgy érezte, lehetséges, hogy újra kapcsolatot lehetne
teremteni vele: kezdett a kérdésekre egyszavas válaszokat adni. Megegyeztünk heti egyszeri
találkozásban. Mindig az anyja kísérte el a munkahelyemre, kézen fogva, és lent várakozott, amíg
befejeztük. A szcéna olyan volt, mintha egy totyogó kisgyereket vittek volna a bölcsödébe.
Az első néhány hét során három különféle egyszavas választ tudtam kapni Teddytől: Igen, Nem, Nem
igazán. Ezekből a válaszokból, speciális rávezető kérdéseket használva, megtudtam tőle, hogy van egy
négy évvel fiatalabb öccse. Megtudtam néhány részletet az otthonáról, az iskolájáról és hogy az iskola
abbahagyása után két még állásban volt. Bizonyos, számomra még nem világos okok miatt később az
állásából elbocsátották, és azóta egyáltalán nem beszél.
A belső szupervízióm szerint, bár hihető, hogy elértem nála némi fejlődést, hiszen megtudtam ezeket a
részleteket róla, mégis nagyon el voltam keseredve a közöttünk zajló interakciók természete miatt. Úgy
tűnt, semmit sem tudok elérni azzal, hogy megpróbálok csendben maradni vele, és az aktív
kérdezgetéssel is csak tényszerű információkat nyertem. A helyébe képzeltem magam: milyen lehet az,
ha egy szociális munkás "tüzel" rám a kérdéseivel. Rögtön mellbevágott a dolog ellenséges természete.
Ilyenné válhatok, amikor megpróbálom keresztülküzdeni magam azon, amivel Teddy a külvilágot
csaknem teljesen kirekesztette? A válaszai azt a kompromisszumot tükrözték, ami a betolakodók elleni
védekezés szükséglete és a beszédre kényszerítése között feszült. Ú megközelítéssel próbálkoztam.
Amikor legközelebb elhozták, a két szobai fotelt átrendeztem: eredetileg csaknem szemtől szembe
voltak, most pedig csaknem párhuzamosak lettek. Amikor leültünk, beszélni kezdtem, félig magamnak,
félig Teddynek.
Szociális munkás: Meg szeretném magyarázni, miért rendeztem át ma a székeket. Gondolkoztam rajta,
milyen érzés lehet magának itt lenni velem, aki folyamatosan revolverezi a kérdéseivel. Arra is
gondoltam, talán mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem ülnék ennyire szemben, mintha azt várnám,
hogy nézzen rossza énrám. (Csend.)
Amikor a maga helyébe képzeltem magamat, ezekkel az állandó kérdésekkel, úgy éreztem, valaki
megpróbál belém hatolni, arra kényszerítve, hogy odaadjak magamból olyan részeket, amiket nem
akarok odaadni. (Csend.) Elkepzeltem, hogy emberek fognak körül és megpróbálnak rávenni arra, hogy
beszéljek, pedig én el akarok bújta előlük. Elképzeltem magam, amint nem beszélek senkivel, mintegy
falat képezve magam köré, hogy kizár)am az embereket. (Szünet.)
Sajnos, egészen mostanig nem jöttem rá arra, hogy szüksége lehet erre a csendfalra, ez egy olyan
módszer, amivel engem biztonságos távolságban "kívül" tarthat. (Teddy érdeklődő tekintettel felém
fordította a felét.)
 Teddy: Fura, hogy ezt mondja. Sokszor elképzeltem magam, amint elre tőzőm egy csatornanyílás
menedékében vagy benn a csatornában az emberek elő, akik meg akarnak találni engem-alattam a
szennyvíz. Nem félek a csatornáktól. Az emberek azok, akik büdösek. Nehezen lehet levegőt kapni
tőlük. Az anyám fojtogat engem.
Úgy kezel, mint egy kisfiút. Tudja, én belül valójában egy férfi vagyok. De ő nem érti ezt.
Meg voltam rökönyödve. Teddy az utóbbi két évben csaknem teljesen csendben volt. Kivételt csak azok
az egyszavas válaszai képeztek, amelyekkel elhárította a körülötte lévők kérdezősködését. És most
váratlanul elkezdte kifejezni saját gondolatait és érzéseit.

Világos, hogy akkor tudtam felismerni Teddy igényét a védekező visszahúzódásra, amikor a helyébe képzeltem
magamat: csak akkor érezheti magát annyira szabadnak, hogy közeledjen hozzám vagy akárkihez, akihez
kapcsolódni tud, ha megszűnök "zavaró tárgy" lenni, ha különösen tekintettel tudok lenni szeparációs igényére
ebben az állandóan tolakodó-tülekedő világban. Kezdetben én is úgy reagáltam a csendjére, mint mindenki más:
tolakodóvá váltam. Csak a próba-identifikáció használta során, amikor a velem kapcsolatos élményeire
összpontosítottam, jöttem rá ennek az interakciónak a természetére.
Ez volt az az alap, amit Teddy azután képes volt tovább építeni. Hat hónap múlva meggyőzte az anyját arról,
hogy álljon el a kísérgetésétől. Attól kezdve egyedül jött, és spontánul, a vezetésem nélkül kezdte használni az
üléseket. A második évben állást talált magának egy játékboltban. Ott a saját módján tudott viszonyulni a
szülőkhöz és a gyerekekhez.
A könyv hátralévő részében a belső szupervízió használatát, illetve hiányának következményeit még bőven
illusztrálom klinikai részletekkel. Remélem, azt is meg tudom mutatni, hogyan kell ennek a folyamatnak a
működés hátterébe illeszkednie. Ha az önmegfigyelés túlságosan aktív, az zavarhatja a szabadon lebegő
figyelmet (lásd az 5. fejezetet), de igen sok esetben az analitikus munkát kimenekíti a megfeneklésből, ha a
terapeuták az általam leirt módon megtanulják, milyennek érzékelhetik őket a pácienseik.

Belső szupervízió: a hiba és helyrehozása

Ebben a fejezetben azt szeretném bemutatni, hogyan reagálnak a páciensek a terapeuta hibáira. Hozott példám
még abból az időből való, amikor könnyen kiestem a professzionális szerepből. Látjuk majd, hogyan segít a
páciens tudattalanja a terápia talpra állításában, amikor azt az összeomlás veszélye fenyegeti. Ezzel az
esetrészlettel szeretném illusztrálni azokat a gyakorlati szempontokat is, amelyek akkor nyílnak meg, ha valaki
egy olyan nézőpontból vizsgálja a terápiás kapcsolatot, ami figyelembe veszi azt a páciens és a terapeuta közötti
tudattalan viszonyt, amellyel mindkettő reagál a másik jelzéseire.

A kölcsönösség szempontjának kirajzolódása

Amióta megjelent Heimann (1950) és Little (1951) írása a viszontáttételről, egyre inkább felismerjük, hogy az
analitikus kapcsolat is egyike azoknak, amelyben két ember hat egymásra, mindkettő megpróbálja megismerni a
másikat. Tudatosan vagy tudattalanul befolyásolják egymást. Az analitikus kapcsolatnak ez a dimenziója számos
tanulmányban nincs előtérben (bár néha nyilvánvaló), mint például Bálint, Winnicott, Bion, Sandler és Searles
írásaiban, hogy csak néhány nevet említsek. Langs ezzel szemben részletesen tanulmányozta ezt a jelenséget 4.
Ma már nem képzelhetjük el úgy az analitikus kapcsolatot, hogy a terapeuta az, aki csak megfigyel és értelmez,
és a tünethordozó páciens az, aki tudattalanul kommunikál. A páciensek nem üres vászonnak látják az
analitikust. Alaposan kifürkészik azt, aki kifürkészhetetlen próbál maradni, rengeteg utalást szednek össze a
velük foglalkozó személy természetéről, érzékelik aktuális lelkiállapotát és annak megfelelően reagálnak rá.
Az analitikusok sokkal többet árulnak el magukról, mint gondolják; még ha biztosan nem beszélnek nyíltan és
igen óvatosak is a személyes kérdésekkel kapcsolatban, pácienseik előtt nem maradhatnak olyanok mint a
csukott könyv. Ahogyan a kisgyerek figyeli anyja arcán annak kedvét és hangulatát, úgy figyelik a páciensek is a
terapeuta hasonló jelzéseit. Folyamatosan figyelik a változásokat, például elengedettségének vagy feszültségének
a fokát is az ülés alatt. Észlelik a megjegyzéseiben rejlő tudattalan célzásokat. A terapeuta beavatkozásai nem

4
Lekötelezettje vagyok Langsnak, mivel lehetővé tette számomra, hogy alaposabban is betekinthessek a terápiás
kapcsolat ezen dimenziójába. Ő "interakcionális-adaptációs nézőpontról" beszél és az analitikus figyelemnek egy
részletes, szisztematikus mintáját alkotta meg (Langs 1978). Ezt nem szeretném itt leírni, de hangsúlyoznám a
figyelem egyfajta beállítódását, ami magában foglalja annak tudatosítását is, hogyan érzékelik a páciensek a
terapeuta valóságát, illetve hogyan reagálnak arra.
mindig a tudattalant tudatossá avató, értelmező intervenciók. Olykor direktívek, javaslatokat tartalmaznak,
esetleg lehetnek tolakodó kérdések, de lehetnek elterelők, a fókusz megváltoztatását kezdeményezők is, azt
fejezve ki, hogy a terapeuta el akar kerülni valamit, ami nehéz számára az ülés folyamán.
A páciensek megjegyzik, milyen beavatkozásokat választ a terapeuta és hogyan időzíti azokat. Megkérdezhetik,
miért ezt és nem amazt kommentálja, miért pont akkor és nem előbb vagy utóbb. Felfogják a szorongását, ami
túlzott aktivitásában vagy közbeszólásaiban megmutatkozik; de éppúgy megakadnak hosszú csöndjein is, főleg
akkor, ha előzőleg ők heves érzelineket nyilvánítottak - lehet, hogy ez sok volt szegénynek?
A páciensek leginkább tudattalanul, de néha tudatosan is értelmezik őt a maguk számára, de kínálnak tudattalan
értelmezéseket a terapeutának is (Little 1951:381). Ha úgy látják, hogy a terapeuta védekezik vagy megsértődött,
az szorongást kelthet bennük a terapeuta képességei iránt: képes engem megtartani? Ilyenkor az egyik lehetőség
a páciens számára, hogy védelmezőn viszonyul a kezelőjéhez, nehéz érzéseit másra tolja vagy introjektíve
önmaga ellen fordítja. Egy reménykeltőbb magatartás az, ha a terapeuta elhárítása stimulálja őt és
következményként elkezdi felhívni a figyelmét arra, amit szerinte a kezelő elhibázott. A páciensek mindig
megérzik, hol az a határ, ameddig a terapeuta kész követni azt, amit kommunikálnak felé. Éppígy fontos ennek
fordítottja is: a terapeuta ismerje a rendelése objektív valóságát, amelyekre a páciens reagálhat. Ebben az utóbbi
kérdésben a próba-identifikáció értékes belátáshoz juttathatja a terapeutát.
Akár mond valamit a terapeuta, akár csendben marad, az mindig hatással van a páciensre. Nagyon kell figyelnie,
milyen válaszokat ad a páciens a megnyilatkozásaira, különösen, mivel köztük lehetnek olyanok is, amelyek a
pillanatnyi tudatosság szintje alatt maradnak. A páciens helyzetéből történő "visszahallgatás" sokat segíthet
abban, hogy ennek dinamikája jobban a tudatosság szintjére emelkedjen.
A páciensek gyakran kettős választ adnak a terapeuta működésére: egyik szinten a külső valóságra válaszolnak,
míg a másikon múltbéli éhvényeiknek, belső valóságuknak megfelelően. Emiatt a páciens áttételesnek tekinthető
reagálásait gyakran az ülésen a terapeuta által nyújtott külső kiváltó ok kezdeményezi (részletesen lásd az 5.
fejezetben).
A terapeutáknak gyakran egészen addig nem sikerül megérteni, mit próbál a páciens közölni, amíg nem veszik
észre, mi volt megelőzően az a saját lépésük, amire a páciens reagálhatott. Ha azonosítani lehet a páciens
reakciójának kiváltó okát (okait), akkor remélhetőleg differenciáltabban és pontosabban érthetik meg őt. Mint a
vak ember, kell figyelniük azokat a visszaverődéseket, amelyek az ülésen tett minden egyes
megnyilvánulásukról visszajutnak hozzájuk. Ezt nevezem az analitikus figyelem kapcsolati szempontjának. Ez
segít abban, hogy tisztában legyenek a páciensre gyakorolt hatásukkal, megkülönböztetendő mindattól, ami
autonóm módon származik tőle. Mindemellett meg kell vizsgálniuk azt a hatást is, amit a páciens gyakorol rájuk.
A kapcsolati szempont használata ebben az egész könyvben nyilvánvaló. Itt azért hangsúlyoztam különösen,
mivel a jelen és az 5. fejezetben speciális példákat hozok a saját korai kísérleteimről, amikor elkezdtem
megpróbálni ilyen módon figyelni a pácienseimre. Sokkal részletesebben áttekintem még a páciens tudattalan
jelzéseinek, segítségeinek természetét a 8. fejezetben.

Bevezetés az esetbemutatáshoz

Az a klinikai munka, amit itt most illusztrációként használok, még abból az időből származik, amikor
gondolataim nem voltak még annyira kidolgozottak, mint a 2. fejezetben. Akkoriban a belső szupervízió még
nem volt állandó része analitikusi munkámnak; csak akkor használtam, ha tudtam magamról, hogy a páciens
nyomása megfogott vagy ha a páciens éppen krízisben volt. Azóta megtanultam, hogy különösen akkor van
szükség az ilyenfajta jelzésekre, ha úgy tűnik, a terápia jól halad.
Az alábbi példában a viszontáttétel két esetben ostobán elhibázott. Valahányszor a terapeuta ez alapján dolgozik,
ahhoz, hogy rájöjjön, mi és miért történik, szüksége van az önanalízisre. Az is szükséges, hogy ügyeljen ennek a
terápiára gyakorolt bomlasztó hatására. Az idézett esetekben-így utólag is-a kapcsolatra összpontosító figyelem
tűnik a legkedvezőbbnek, annál is inkább, mivel abban az időszakban nem jártam szupervízióba. Látni fogjuk,
hogyan jelzi a páciens a különböző szinteket, miközben arra reagál, ahogy én lépegetek kifelé a szerepemből,
egyúttal azt is bemutatva, milyen figyelmesen követte működésemet az üléseken.
Mivel akkoriban nem voltam tudatában annak, hogy a viszontáttételem "actingout", bomlasztó magatartásom egy
kapkodó, destruktív lezárás felé vezette a terápiát. Szerencsére a páciens tudattalan súgását felismerve képes
voltam felülkerekedni ezen a hibán. Könnyen elnézhettem volna ezeknek a jelzéseknek a jelentőségét, ha addigra
már nem lettem volna tisztában azzal, hogyan reagálhatnak a páciensek a terapeuta tudattalanjának valós
percepciójára (Langs 1978).
Az ülés előzményei5

Mrs. A. a hatvanas éveiben járt, amikor elkezdte ezt a heti egyszeri terápiát. Súlyos szorongás miatt
küldték, anamnézisében mániás-depressziós hangulatzavar szerepelt. Kezdetben a terápis nem volt
képes megtartani a pácienst, és kórházba került. Az a pszichiáter, aki átvette a kezelest, Lithmmot
kezdett adni. Később Mrs. A. kérésére - ő még kórházban volt - engem kértek meg a pszichoterápia
folytatására. Ez az ő számára igen sokat jelentett, es hamarosan hazaengedték a kórházból, nem sokkal
később pedig azt a kérését is akceptálták, hogy abbahagyhassa a gyógyszeres kezelést.
Mrs. A. élete számos területén jelentős feJ lődést kezdett mutatni. Két évnyi terápis után a szorongásos
rohamai megszűntek, és nem tért vissza a korábbi kontrollálhatatlan hangulatingadozása sem. A páciens
elégedett volt a fejlődésével, én szintén. Ez az állapot egy sokkal felszabadultabb kapcsolathoz vezetett
köztünk, csak "fél gőzzel" hajtottam, és az időszakot mindketten már bevezetőnek tekintettük a terápia
befejezéséhez. Akkor ezt az elcsúszást a reálisabb, kölcsönös kapcsolat irányába az ismereteim alapján
úgy indokoltam meg magamban, hogy ez majd lehetővé teszi az áttétel átdolgozását és a könnyebb
befedezést. Most már nem hiszem ezt. Ez még a korábbi szociális munkás, illetve a tapasztalatlan
terapeuta hagyatéka volt.
Nem vettem észre, hogy szép lassan egy házassági krízis közeledik. Feszültség kezdett otthon
kialakulni, mivel a férje azt várta, hogy az ő vágyainak, elvárásainak kötelességtudó teljesítésével a
felesége továbbra is kész elkerülni a konfliktusokat.

A terápia során Mrs. A. felfedezte, hogy ki tud állni a férjével szemben a saját érdekében, még akkor is,
ha az konfliktushoz vezet. A benne lejátszódó fejlődess folyamat a házasságot is változás felé sodorta.
A múltban is voltak utalások erre a problémára, de a házassági problémák ilyen nyílt megtárgyalása
nem került sorra addig, amíg én a szakmai hanyagság fent leírt időszakában voltam.

A terápiás keret szétszakadása6

Kb két hónappal az idézendő ülést megelőzően, Mrs. A. a fogorvosát (Mr. X-et) dicsérte. Bár a
rendelője jó messze volt, mégis évek óta vele kezeltette magát, mert mindig gondos és alapos munkát
végzett. Utóbb már össze is tudta egyeztetni a heti terápiáját a fogorvos felkeresésével, akinek a
rendelője egy utcányira volt az enyémtől.
Itt estem bele a viszontáttételes kielégülés csapdójába, annak következtében, hogy nekem is szükségem
volt egy jó fogorvosra. Tantaluszi kínokat okozott nekem a páciens önkéntes ajánlólevele a fogorvosról.
Végül megkérdeztem tőle, odaadná-e a nevét meg a címét, mivel én is egy használható fogorvost
keresek magamnak. Mrs. A. készségesen megadta ezeket és azt mondta, nagyon örül, hogy segíthet.
Remélte, hogy én is olyan jónak találom majd Dr. X-et, mint ő, eddig minden alkalommal.

Megjegyzés: később meglátjuk, miféle tipikus hasítás észlelhető itt. Tudatosan a páciens örül, hogy segíteni tud;
tudattalanul azonban visszautasítja azt a bennfoglalt célzást, hogy én elvárom tőle, legyen tekintettel az én
szükségleteimre. Azt is megfigyelhetjük, hogyan vezet az egyik kivétel a következőhöz.

Később, a bemutatandó ülést kettővel megelőzően még egy másik szívességet is kértem a pácienstől.
Mrs. A. beszélt arról, hogy alkalmanként alvásproblémái is vannak, és ezekben milyen hasznosnak talált
egy relaxációs kazettát. Ez annyira hatékony, hogy még soha nem tudta végighallgatni, mivel addigra
már mindig alszik.
Mondtam neki, hogy engem is érdekelne ez a kazetta. Mrs. A. azt felelte, meg tudja nekem mondani,
hol lehet megvásárolni. Aztán rájött, hogy én arra céloztam, az övét kérném kölcsön. Azt mondta,
biztosan szeretném meghallgatni, mielőtt elszánnám magamat arra, hogy vásárolok egyet. Felajánlotta,
hogy a következő órára elhozza és kölcsönadja a sajátját. A férje tud csinálni neki egy másolatot, ha
közben, amíg én használom az eredetit, neki is szüksége lenne rá.

5
Ez az esetbeszámoló kivonat The Reflective Potential of the Patient as Mirror to the Therapist című
tanulmányomból, amely a J.O. Raney (szerk) Listening and lnterpreting: the Challenge of the Work of Robert
Langs (New York: Jason Aronson) kötetben jelent meg.
6
Marion Milner az analitikus keret funkcióját összehasonlítja azzal, amit a művészetben egy kép kerete játszik:
"A keret kijelöli a valóságok különböző formáit, azt ami benne van, és azt. ami rajta kívül; az analízisben az idő-
és térbeli keret szintén egy sajátos valóságot jelöl ki. És ennek a keretnek a létezése teszi lehetővé annak a
kreatív illúziónak a kifejlődését, amit áttételnek hívnak." (1952:183)
Nyilvánvaló, hogy a figyelmem teljesen elfordult a pácienstől. Pontosan mint a fogorvos ügyében az előző
alkalommal, most is úgy viselkedtem, mint egy irigy kisgyerek. Valahányszor Mrs. A. azt jelzi, hogy neki
valami jó dolga van, én is szeretném azt magamnak, és megkérem a pácienst, hogy ajánlja fel nekem. Teljesen
valószínűtlen, hogy a páciens elmulasztja felismerni azt a tudattalan jelzést, hogy nekem nehézségeim vannak
bizonyos dolgok elintézésében. Eltöprenghet azon, vajon azt mondtam-e neki, hogy nekem is vannak
alvásproblémáim, hiszen úgy tűnik, burkoltan azt kértem, segítsen nekem. Az én viszontáttételes kielégülésem
teljesen nyilvánvaló.

Megköszöntem és elfogadtam Mrs. A. ajánlatát. A következő ülésre elhozta nekem a kazettát, és az ülés
végén ez volt a záró mondata: "Nem tudom miért, de ma nem volt olyan hasznos, mint reméltem."

Még mindig nem reagáltam a páciens tudattalan erőfeszítéseire, amellyel figyelmeztetett a szerepcserére. Az,
hogy elfogadtam a kölcsönkazettát, bár egy hetem volt arra, hogy felismerjem ennek burkolt jelentését,
beigazolhatta az ő félelmét, miszerint nem veszem észre, hogy valami rossz van a terápiában. Mindez jelzi, hogy
a belső szupervízióban éberségem folyamatosan hiányzik. A záró szavak csalódást fejeztek ki, és ez volt az a
pillanat, amikor végre érzékeltem a tudattalan súgást és azt fel is tudtam használni a következő órán.

Az ülés

Mrs. A. bejött és leült. Én visszaadtam a kazettát és megköszöntem, hogy kölcsönadta meghallgatni.

Nem tettem további megjegyzést, nem akartam beszélgetést kezdeményezni a dologról, és a páciens
sem. A kazettát letette kettőnk közé az asztalra és az ülés hátralévő részen otthagyta.

Belső szupervízió: azzal, hogy a kazettát az asztalon hagyta, azt kívánta jelezni, hogy ez emlékeztet valamire,
amire figyelni kell.

Azzal folytatta, hogy egy úJ Bibliát mutatott, amit most kapott a férjétől a házassági évfordulólukra. A
férje tudta, hogy pont ez az, amire vágyik. Én röviden megnéztem, aztán visszaadtam, mondván hogy ez
valóban egy gyönyörű Biblia.

Belső szupervízió: még mindig rabja vagyok a korábban kialakított felemás társasági kapcsolatnak. A páciens
viselkedése hasítás; továbbra is a keretek széttörésével próbálkozik: odaad nekem megnézni valamit. Az is lehet,
hogy aggódik az elcsábíthatóságom miatt - hiszen semmibe veszem a terápiás határokat -, ezért hozta magával
szimbolikusan a férjét (ráadásul Biblia formájában. A szerk.). Így emlékeztet engem arra, hogy férjes asszony.

Elmesélte, hogy szörnyű hete volt, de nem tudja miért. Mégis minden éjjel tudott aludni, az utolsót
kivéve. Használhatta volna a relaxációs kazetta másolatát, amit a férje csinált, de most éjjel nem merte,
mert félt, hogy nem fog időben felébredni és lekési az órát.

Belső szupervízió: megszid, amiért rossz alvást okoztam neki. Valamennyire vágyhatott arra is, hogy lekésse az
órát, ezt fejezhette ki az elalvás miatt érzett szorongása.

Ezután azt mondta, nem emlékszik rá, mi történt az előző órán, és azzal folytatta, hogy a héten elesett.
Egy pillanatra azt hitte, vele van valami baj, esetleg pillahatnyi eszméletvesztése lehetett, de aztán
rájött, hogy nem ez történt. Megbotlott egy rosszul lefektetett járdakőben, "nagyon egyenetlen és
veszélyes volt... tényleg nem biztonságos a járdákat ilyen állapotban hagyni... sok ember elesik rajtuk,
néhányan súlyosan megsérülnek, de a hatóságok mindig ki tudnak bújni a felelősség alól, és soha nem
tesznek semmit, hogy rendbe hozzak."

Belső szupervízió: lehet, hogy az utóbbi időben mutatott viselkedésemet kommentálja? Introjiciálta az én
botlásomat? Közrejátszhatott ez az ő elesésében, ezért hihette azt, hogy az ő hibája volt? Később felismerte,
hogy vele nincs semmi baj, az elesését annak egyenetlensége okozta, amin járt. Ez tudattalan utalásnak tűnik az
én vele folytatott munkám egyenetlenségére: én nem tartottam fenn kellőképpen biztonságos alapot a terápiához.
Rámutat arra, hogy ez az egyenetlenség veszélyes lehet. A téma azzal folytatódik, hogy kibújnak a felelősség
alól és nem tesznek semmit az ügyben. Ha mindez tényleg tudattalanul az én utóbbi munkám egyenetlenségéről
szól, akkor ez a páciens aggodalmát fejezi ki azzal kapcsolatosan, hogy semmi nem történik azért, hogy a dolgok
jobbra forduljanak.

Mrs. A. annak elinesélésével folytatta, hogy a hétvégén hirtelen egy szörnyű tályog képződött a
metszőfoga gyökerénél, és ez élete legszörnyűbb fájdalmát eredményezte. Telefonált Dr. X-nek (a
 fogorvos), aki azt mondta, menjen gyorsan. Hétfőn rogtön el is ment. A fogorvos alaposan
megvizsgálta, és azt mondta, minden bizonnyal tályogja van, de nincs semmi baj a fogával, menjen,
sétáljon egy kicsit, vagy valami ilyesmi. A páciens nem értette, miért volt ez. Aztán elment a nyugdíjas
klubba, azt remélve, hogy ott jobban lesz, de ugyanúgy érezte magát.

Megjegyzés: amint felfogtam, hogy ez egy fontos ülés a terápiában, rögtön utána részletes feljegyzést
készítettem. Ettől a ponttól kezdve szóról-szóra folytatom, olyan pontosan, amilyen pontosan csak vissza tudtam
emlékezni arra, mit mondott. Most a jegyzeteimből idézek.

Páciens: Meg fogom mondani Dr. X-nek, hogy valami olyat csinált, amit manapság *, nem túl gyakran
tesznek. Ha ott alul van a talyog, akkor azt hiszem, jobb felvágta vagy valami más módon segíteni, hogy
a méreg ki tudjon jönni. És később pontosan ezt tette. Kivett egy tömést, ez lehetővé tette, hogy a
tályogot leszívja, és most jobban érzem magam. Kaptam penicillint is, ami valószínűleg segít, de
mindig nagyon legyengít. A doktorok gyakran csak úgy felírnak valamit és aztán várják, hogy az
megoldja a problémát anélkül, hogy barmi mást is kezdenének vele.

Belső szupervízió: most a tökéletesen elvégzett munkáról beszél, hiszen a foggyökerét, amivel baj volt,
radikálisan és gondosan kikezelték. Összehasonlítja ezt a páciensek kezelésének sokkal esetlegesebb módjaival.
Eddig tehát elmesélte az elesését, aztán a tályog kialakulását, és most azzal folytatja, hogy az igazi kezelést
keresi. Elég rossz rájönni, hogy a terápiás keretnek egy korábbi figyelmen kívül hagyása (a fogorvost illetően)
észrevétlen maradt, és ez ide vezetett.
Terapeuta: Azt hiszem, most rámutatott azokra, amiket az utóbbi órákon rosszul csináltam. A múlt
héten azzal az előérzettel jött, hogy valami felé közeledik, ami aggasztja. És azzal az érzéssel távozott,
hogy az ülés nem volt hasznos.
Páciens: Nem gondoltam, hogy kritizálom azzal, amit mondtam de lehetséges, hogy mégis ez történt.
Nem állítom, hogy sokat értek ezekből a dolgokból.

Belső szupervízió: hajlandó fontolóra venni, hogy kritikát fejezhetett ki felém. Úgy beszél magáról, mint aki
nem sokat ért "ezekhez a dolgokhoz". Ez lehet egy további introjektív utalás rám, aki azt állítottam, hogy értek
ezekhez a dolgokhoz, aztán kiderül, hogy mégsem.

Páciens: Van néhány jó hírem is. Bár John (a férje) és Anne (a lánya) még mindig .problematikus, de
James (a fia) sokat segít. Egy öreg hölgy elektromos forralója elromlott. Elvitte a szervizbe, ahol azt
mondták, hogy egy új fűtőszál kell bele, az ára 4 font, de 10-be kerül, ha a szervizben teszik bele.

(Megjegyzés: Az a helyzet, hogy a páciens órája szintén 10 font ülésenként.)

Folytatta: Az öreg hölgy nem fizetett, hanem inkább felajánlotta Anne-nek az éves jótékonysági vásárra,
de James felajánlotta, hogy megnézi, mi a hiba és nem sokkal azután már jött is vissza azzal, hogy
megjavította. Észrevette, hogy a zsinór használódott el, ahelyett kell új, és a rugó is két helyen el volt
törve. Kicserélte a zsinórt és a dugót, és a forraló máris tökéletesen működött. James most azt tervezi,
hogy az öreg hölgy többi elektromos készülékét is megnézi, hátha ezeknek is veszélyesek a zsinórjai
vagy a dugói. Mindent ellenőrizni fog nála. Halálos is lehetne! Fura, hogy valaki a szervizben nem veszi
észre, hogy ez a baj, és ilyen állapotban visszaadja. Nekik mindenki másnál jobban kellene tudniuk. Azt
hiszem, manapság rengeteg ember van, aki nem dolgozik megfelelően. Csak ülnek, felveszik a pénzt és
nem törődnek a következményekkel.

Belső szupervízió: a téma ugyanaz maradt-rendetlenül végzett munkák, akár halálos következménnyel is járó
hibák. Utalás olyan komoly hibára, amely megfelelő vizsgálattal felismerhető lett volna, és szakemberekre, akik
nem ismerték fel, mi a rossz; törésekre - a terápia kereteiben is több törés volt, és ezek még mindig javításra
szorulnak. Vettem a megjegyzését a rossz munkáért való pénzfelvételről is. Mivel ez az óra volt az utolsó a
hónapban, és a páciens havonta várta a számlát, nehéz lett volna nem észrevenni, hogy nekem szól ez a célzás -
hogy csak üldögélek a terápiában.

Terapeuta: Több példát is hozott nekem arról, hogy munkákat nem végeznek rendesen, mert az
embereknek nem fontos, hogy észrevegyék azt, ami rossz, szemben James-sel, aki vette a fáradtságot és
megn ézte, mi a rossz, aztán helyrehozta azokat a hibákat, amelyek különben komolyan, akár halálosan
veszélyesek lettek volna. Azt hiszem, azon töpreng, én vajon törődöm-e azzal, hogy jól végezzem itt a
dolgomat, vagy csak ülök és elteszem a pénzt anélkül, hogy foglalkoznék azzal, ami rossz.
 Páciens: Hát jó, most hogy így mondja, gondolkodtam azon, hogyan dolgozik. Például vegyünk egy
gépet, mondjuk egy magnót (és rámutat a magnóra az oldalsó asztalon), amiben valami rossz, ezért csak
egy részét veszi fel az elmondottaknak. Amikor visszajátssza, akkor vannak olyan részek, amik annyira
gyengék, hogy nem lehet igazán hallani. És most vegyük mondjuk a látogatásomat a nyugdíJ as
klubban. Tudom, hogy tudja, vagy legalábbis feltételezem, hogy tudja, ez elég fontos a számomra,
mégsem kérdezett meg róla. Az egész órán végig azt vártam, hátha megteszi, de nem tette meg. És
mivel nem tette meg, így nem vagyok benne biztos, vajon tényleg törődik-e velem. Másrészről viszont
feltételeztem azt is, hogy ez azért van, mert hagyni akarja, hogy én mondjam el azt, ami még a fejemben
jár. De néha mégis kérdez. Például mindig érdeklodött a lábamról a baleset után, és zsámolyt is kínált
nekem, amikor fel kellett polcolni a lábamat.

Belső szupervízió: látható, hogy rendkívül alaposan megfigyelte, ahogyan dolgozom, és megpróbálta megérteni,
miért így csinálom. Most azt próbálta megérteni, miért vagyok következetlen. A magnóra mutat, mint aminek
egy része rossz; vagyis egy "hallgatógépre", ami rosszul működik. Erősen az a benyomásom, hogy ezek közve-
tett utalások a figyelmem botlásaira, a megfelelő odafigyelésben elkövetett legutóbbi hiányosságaimra. Aztán
azon kezd töprengeni, vajon én törődöm-e vele. A példájában arra az időre utal, amikor még megfelelően
működtem, teret hagyva arra, hogy elmondja, ami az eszébe jut. Aztán mégis a következetlenségemre utaló
célzással fejezi be. A zsámoly felajánlása szintén eltávolodás volt a formális terápiás kapcsolattól és inkább a
szabály alóli kivételre utal.

Terapeuta: Szerintem mindennek a kulcsa az, hogy egy csomó zavaró következetlenséget tapasztalt
abban, ahogy önnel dolgozom. Az egyik része szeretné, ha egy sokkal társaságibb jellegű kapcsolatot
ajánlanék, és amikor ezt megteszem, tudatosan örül is ennek, mint a zsámoly esetében. De valójában
arra van szüksége, hogy én ebben a kapcsolatban terapeuta maradjak. (Szünet.)
Ha sokkal egyértelműbben csak terapeuta maradtam volna, sokkal jobban megértette volna, amit
csinálok, egészen addig, amíg következetes maradok. Önnek az volt a zavaró, hogy az egyik pillanatban
terapeuta voltam, aztán a következőben váltottam egy sokkal társaságibb, de felszínesebb viszonyra,
ami azt eredményezte, hogy nem hallgattam vagy figyeltem megfelelően a háttérben álló problémákra.
A kazetta kölcsönzése egy példája ennek, és ez további zavarok forrása lett.
Páciens: Be kell vallanom, nagyon meglepett, amikor kiderült, hogy meg szeretné hallgatni a kazettát.
De arra gondoltam, hogy kedves, ilyen emberinek látni, jó segíteni magának. És különben is, rengeteget
segített nekem a múltban.

Belső szupervízió: most már ki tudja mondani a magatartásom feletti megütközését, miután jeleztem, hogy kész
vagyok ennek utána nézni. Ő szépíti ezt, valószínűleg azért, hogy ne bántson meg, és mert nem biztos benne,
hogy mennyire bírom a kritikát.

Terapeuta: Ebben az esetben nem voltam nagyon hasznos Önnek, amint erre a múlt óra végén rá is
világított. Hiszen még azt is megmondta nekem, hogyan tudom a maga segítsége nélkül beszerezni a
felvételt, én mégis azt a legegyszerűbb megoldást választottam, hogy kölcsönkérem mayától. Ez
megtörte a megszokott kapcsolatunkat, és ha ez észrevétlenül marad, és nem törtenik vele semmi,
veszélyes lehetett volna a maga terápiájára. Ugyanúgy, mint a tályog a fogában.
Páciens. Igen, ez volt a másik alkalom, amikor meglepett engem: amikor azt mondta, Dr. X nagyon jó
fogorvos lehet, ha ennyit utazik azért, hogy eljusson hozzá. Azután pedig elkérte a nevét. Olyan
szokatlan volt az, hogy kér, de akkor is úgy éreztem, jó, hogy segíthetek.

Belső szupervízió: nyilvánvalóan minden alkalommal észrevette, amikor kiestem a szerepemből. Kedvességet
fejez ki a meglepetése mellett. Az, ahogyan a tetszését kifejezte, annak a tudattalan felismerését hordozza, hogy
én mint a segítőmhöz, a titkos terapeutámhoz fordultam hozzá.

Terapeuta: Több esetben is szerepet cseréltünk, amikor abban a hejyzetben találta magat, hogy a saját
szükségleteit félretéve arra kértem, hogy az én kívánságaimra figyeljen. Lehet, hogy jó érzés engem
emberinek látni, és segíteni nekem, de amilyen mértékben errefelé haladunk, a terápiája annál inkább
eltér attól a céltól, amiert hozzám jön. Azt hiszem, ezért mutatott rá a különbségre azok között az
emberek között, akik rendesen végzik a dolgukat és azok között, akik nem. Azért fizet nekem, hogy
terapeutaként dolgozzam és ezt gondosan, figyelmesen csináljam, és ne csak itt üljek és társalogjak
magával.
Odaadtam neki a számlát, amit ismerős mosollyal nyugtázott, jelezve, hogy érti, amit most mondtam
neki. Ez volt az óra vége.
 Egy héttel később a páciens a bemutatott óra munkájától megnyugodva tért vissza. Elkezdett beszélni a
házassága állapotáról, és a családban lévő feszültségekről, melyeket felszínesen már kora"bban is
erintett, de akkor még bizonytalannak érezte magát ahhoz, hogy komolyan beszéljen róluk. Bevallotta,
hogy már azon kezdett töprengeni, van-e értelme a terápis folytatásának, de most megkönnyebbült, mert
úgy érzi minden rendben halad. Megint kezdett jó véleménnyel lenni a terápiájáról.

Megbeszélés: egyértelmű, hogy olyan szinten ismeri a terapeuta lelkiállapotát, hogy az már szinte nyugtalanító.
Sokan ezt bizonyára szokatlannak tartják, pedig valószínűleg ez a típusos. A páciensek mind tudatosan, mind
tudattalanul megfigyelik a terapeutát. Mrs. A-nak volt egy intuitív elképzelése arról, hogy mi képezi a terápia
biztonságos keretét. Minden alkalmat megjegyzett, amikor én áthágtam azokat a határokat, amelyek egy belátás-
orientált pszichoterápiában szükségesek. Tudattalanul felismerte ezeknek a határsértéseknek a viszontáttételes
vonatkozásait és saját terápiája érdekében tudattalanul folyamatos szupervíziós erőfeszítéseket tett (Langs 197g),
hogy kezelje őket.
A bemutatott részlet azon pontján, ahol én a "viszontáttételes neurózis" (Racker 1968) állapotában terapeutám
szerepébe került (Searles 1975). Csak amikor elkezdtem megérteni a terápiás keret súlyos töréseit, akkor
kezdtem azokat tekinteni elsődlegesen megoldandó problémáknak. Ez a tudatosulás súgta meg, hogy
figyelmemet inkább a kommunikáció rejtett szintjére kell irányítanom. Tulajdonképpen ez vezetett el ahhoz a
szükséges munkához, amivel rendbe tudtam hozni ezt a helyzetet. Amint helyreállítottam terapeuta-szerepemet,
ő is eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy rámutasson a megszokott terápiás keret többi anomáliájára is.
Amikor ezeket is helyre tettük, a páciens képes volt visszatérni az eredményes terápiához.