Lehetséges-e az önszupervízió?

Az önszupervízió módszerének és segítők körében végzett hatékonyságvizsgálatának

bemutatása

Török Gábor Pál – Marlok Zsuzsa – Martos Tamás

Írásunkban azt a kérdést vizsgáljuk, hogy van-e létjogosultsága, illetve milyen hatással
működhet a szupervizor és szupervíziós csoport nélkül végzett önszupervízió. A szupervízió
alapvető irányainak és elméleti kérdéseinek rövid áttekintésével keressük az önszupervízió
helyét a szupervíziós iskolák rendszerében, elméletében és gyakorlatában. Kiindulópontunk
Reinhard T. Krüger, német pszichoterapeuta és pszichodramatista szerepcserén alapuló
önszupervíziós módszere, mely hatékonyságát egy, a pennebakeri expresszív íráson alapuló,
önszupervíziós technikaként alkalmazott kontrollmódszer segítségével kísérletben vizsgáltuk.
Írásunkban bemutatjuk mindkét önszupervíziós elvet, majd ismertetjük a segítők körében
végzett hatékonyságvizsgálatunk menetét és legfontosabb eredményeit. A kétféle technika
hatását a kutató team által kifejlesztett „Klienskapcsolati Kérdőívvel” mértük, melynek
kialakítási folyamatát szintén ismertetjük.
Az eredmények szerint mindkét technika elősegíti a segítőben az érzelmi megterhelődés és
elakadás érzésének csökkenését. A szerepcserén alapuló önszupervízió esetében azonban a
kliens mellé állás képessége szignifikánsan erősebben növekedett. Az eredmények megerősítik
az önszupervízió hatékony alkalmazásának lehetőségét.

Kulcsszavak
szupervízió — pszichodráma —szerepcsere — expresszív írás — hatékonyságvizsgálat

Önszupervízió – bevezetés és fogalomtisztázás (fejezetcím)

Az önszupervízió fogalma a segítő szakmák tudományterületeinek tágabb körében már ismert

fogalom. Az angol és német szakirodalomban „Self-Supervision” vagy „Selbstsupervision”
kulcsszavakkal kereshetünk rá, s figyelhetünk föl arra, hogy több területen is alkalmazzák e
módszertani megközelítést. Például a pedagógia területén az oktatásban (Hagemann és
Rottmann 1999; Kullmann 2000), a téma-centrikus csoportmunka előkészítésében (Kröger
1989), vagy a segítő szakemberek napi munkájának támogatásában (Peick, Willy 1981;
Morrisette 2002). A fogalom alatt valamennyi megközelítés azt a saját szakmai gyakorlatra
vonatkoztatott, önállóan kezdeményezett és lebonyolított szisztematikus belső dialógust érti,
ami az adott szakember saját maga által választott témájában és problémafelvetése nyomán
zajlik. Célja a szakmai önértékelés és önsegítés, a tevékenységhez kapcsolódó gondolatok,
érzések és cselekedetek önálló elemzése és esetleges megváltoztatása.
A pszichodramatikus eszközökkel megvalósított önszupervízió, terápiás és más segítő
folyamatban való alkalmazásának lehetőségére, Krüger hívja fel először a figyelmet (Krüger
2003). Az általa kidolgozott módszer alapján az önszupervízió fogalmának és gyakorlatának e
területen való bevezetésével, a terapeuták és segítők munkáját támogató szupervízió ismert
formái mellett, megjelenhet egy új módszertani út lehetősége. Ennek során a szupervízióban
az elakadások megértéséhez és feloldásához a kereteket nem egy külső személy, vagy egy
csoport adja, hanem azt maga a segítő teremti meg. Egyedül lép be egy előre meghatározott
lépésekből álló, strukturált munkafolyamatba, melyen szisztematikusan végighalad, és közben
nem vesz igénybe más személy általi segítséget. Ez némiképp kitágítja a szupervízió eddig
kialakult fogalmát és gyakorlatát, de tapasztalatink szerint bele is illeszkedik abba. Ez az
önálló, belső munka természetesen nem váltja ki, csak megelőzi és segíti a szupervízió
interperszonális formáit. Hangsúlyozzuk ezért, hogy a bemutatott két önszupervíziós eszköz
nem a külső segítségre épülő szupervíziós helyzetek helyettesítésére irányul és nem
gondoljuk, hogy az alábbiakban felkínált lehetőségek döntően befolyásolnák a csoportos vagy
egyéni szupervízió igénybevételének szükségességét. Arra viszont szeretnénk rámutatni, hogy
ez a lehetőség mégis hathatós és gyors segítséget nyújthat a szakemberek számára a kliensek
kísérésében, valamint fontos szerepe lehet az egyéni vagy csoportos szupervízió
előkészítésében azáltal, hogy segít a kérdések tisztább és pontosabb megfogalmazásában.

Szupervíziónak tekinthető-e az „önszupervízió”? (fejezetcím)

Az önszupervíziós technikák rövid bemutatása és a hatékonyságuk tesztelésére irányuló

kutatás ismertetése előtt kis kitérőt teszünk annak tisztázására, hogy az önszupervízió önálló
módszerként hogyan viszonyul a szupervízió ismert formáihoz, és beilleszthető-e egyáltalán a
szupervízió jelenlegi elméleti és gyakorlati keretébe. Az önszupervízió fogalmával
kapcsolatban ugyanis joggal merülhet fel a kérdés, hogy lehetséges-e szupervízió szupervizor
és csoport nélkül, hiszen látszólag hiányoznak belőle a szupervízió lényeges elemei: a
szupervizor és szupervideált interakciói, a külső nézőpont vagy a mások által behozott
reflexiók.
A szupervízió fogalma sokféle megközelítést és módszert foglal magába, ezáltal több
irányzata is létezik, melyek funkciójukat tekintve kapcsolódnak ugyan egymáshoz, de
célkitűzéseikben jelentős különbséget is mutatnak. Az egyes szerzők szupervíziós gyakorlatuk
és elméleti hátterük alapján eltérő hangsúllyal fogalmazzák meg annak célját. Az alábbi
felsorolásban csak néhány fontosabb megközelítését emelünk ki. A szupervízió szupportív,
személyiséget védő és támogató szerepet tölt be (Kadushin 1976). Lehetővé teszi a saját
foglalkozási cselekvés önreflektív analízisét (Scobel 1991). A segítő szakmai
tapasztalatrendszerére épül, és olyan megértést tesz lehetővé, ahol az önismeret által bővül a
szakmai hozzáértés is (Sárvári 1996). A foglalkozási helyzetből kiindulva segíti az
önismeretet, rámutat a személyes és szakmai összefonódásokra (Bagdy 1997). Növeli az
önreflexiós készséget (Weiß 2011). Megőrzi a munkavégzés hatékonyságát, megvéd a
kiégéstől (Komlósi 2013).
E megfogalmazások és célkitűzések keretében, melyek alapvetően az európai modellt követik,
jól értelmezhető az önszupervízió módszere is, de valószínűleg nehezen illeszthető be a
kontrollfunkciót hangsúlyozó amerikai vagy angolszász rendszerekbe. Ez utóbbi irányzat
ugyanis az elakadást pragmatikusan közelíti meg. Elsősorban a problémára fókuszál, a
szakmai kontrolt és a tanácsadást helyezi előtérbe, mindezt a hatékonyabb munkavégzés
elősegítésének érdekében. A kontinensünkön belüli irányzatok ezzel szemben inkább a segítő
személyes oldaláról közelítenek és az elakadt önreflexiós munkát helyezik a szupervíziós
folyamat középpontjába. E munkamódra az jellemző, hogy a szupervizor munkamódszerével
egy olyan tanulási keretet biztosít a hozzáfordulónak, amiben a szupervideált saját aktivitása a
legjelentősebb tényező. Maga küzdi végig a (ön)megértési folyamatot, és így a maga erejéből
nyeri vissza vagy fejleszti a cselekvőképességét az adott helyzetben. A legtöbb európai
modellben az önmegértést és a továbblépést segítő szupervíziós folyamatok
összekapcsolódnak, és az önsegítő potenciálok mozgósítása kap nagyobb szerepet a más
személytől jövő külső megoldásokhoz képest. E megközelítésben a személyes szupervizori
jelenlét elsődlegesen az önreflexióhoz nyújt segítséget (Weiß 2011). Ez a szemlélet
tükröződik a szupervízió történetében is, hisz a legtöbb segítő szakmában a kezdeti, leginkább
a szociális munkához kapcsolódó, kontroll funkció egyre inkább jelentőségét vesztette és
hangsúlyossá vált a szupervízió edukatív és szupportív funkciója (Pénzes 1999). A
tapasztalatok reflektív feldolgozására került a hangsúly, és az önreflexiót, mint a szupervízió
során elsajátítható és fejleszthető készséget állították a középpontba. Ezért is vált sok helyen a
szupervízió a segítők képzésének részévé (Fruttus 2006). Az önszupervízió is, mint
önreflektív technika, jelentős szupportív funkciót tölthet be a segítők munkájában. Kérdés
azonban, hogy ténylegesen eléri-e ezt a támogató hatást? Sárvári szerint ugyanis a
szupervízióban a „személy-személy közti interakció” az, ami döntően megváltoztathatja
illetve „befolyásolja a segítő látásmódját” (Sárvári 1996, 27.o.). Kérdés, hogy kihagyható-e a
folyamatból ez a „személyes hatás”?
Véleményünk szerint az önszupervízióban a szupervíziós folyamatot, és abban az önfeltárás,
önmegértés és új cselekvési módok kialakításának láncolatát, az önreflexiós készség és a
szabályozott lépésekből álló munkafolyamat biztosítja és hozza létre. A szupervideált
önállóan, a szabad önkifejezés és a szerepcsere eszközével – szóban vagy írásban – dolgozik
az elakadásán. Nem minden esetben, de az érzelmileg megterhelő, elakadást okozó
klienskapcsolataiban e módszer mozgósíthatja az önreflexiós készségét, épp úgy, mint a külső
személyek segítségével zajló formákban. Ennek hatására a szupervideált, egy konkrét
tapasztalatból (kapcsolati elakadás) kiindulva, az önmegértésen át eljuthat a
cselekvőképességének visszanyeréséhez és a szakmai kompetenciáinak fejlődéséhez. Az
önszupervízió e folyamata lehetőséget biztosít számára az érzelmi tehermentesülésre, a
távolságteremtésre, rálátásra, és ezáltal segít visszakerülni a kompetens segítő szerepébe.
Vagyis azáltal, hogy lehetőséget teremt az önreflexióra, tanulási és változási folyamatot indít
el.
Ha tehát a szupervízióban elfogadjuk azt a kiindulási pontot, hogy a szupervizor nem arra
törekszik, hogy mozgósítsa saját szakmai tudását, hanem inkább arra, hogy képes legyen
úgymond „tükröt tartani” és abban segíteni a szupervíziót kérőt, hogy maga jöjjön rá, mit tud
kezdeni az adott helyzettel, akkor az önszupervízió módszeres önreflexiót támogató folyamata
is feltételezhetően kiválthat hasonló hatást. Ezzel nem vonja kétségbe a személyközi
interakciók fontosságát és nem zárja ki annak szükségességét a segítők munkájának
támogatásából, csak hozzátesz egy plusz lehetőséget.
Az önszupervízióval kapcsolatban felmerülhet az kérdés is, hogy nem inkább önismereti
szempontból fontosak-e, s nem inkább e területhez köthető-e, mint a szakmai szerepekben
megélt elakadások feloldására irányuló szupervízió eszközeihez és munkamódjához? Az hogy
az önismereti munka és szupervízió összefügg egymással, gyakran elemzett téma a
szakirodalomban, e két terület elválaszthatatlan kapcsolata megkérdőjelezhetetlen. Bagdy és
Wiesner (2005, 23.o.) álláspontja szerint egyenesen foglalkozásközpontú önismeret a
szupervízió, mivel az önismereti munkát és szakmai fejlődést egyaránt szolgálja, s mindkét
szinten hat. Ugyanez elmondható az önreflexióra épülő önszupervíziós eszközökről is. Ennek
során ugyanis mozdul mindkét terület: az önismeret és a szakmai szerepfejlesztés is. Az
önszupervízióban az, hogy le kell rakni a szakmai szerepet, a személyes szintből kell
megfogalmazni az érzéseket és gondolatokat, valamint hogy a pszichodramatikus módszerben
még szerepet is kell cserélni, fel kell venni külsőleg és belsőleg a másik helyzetét, az
önismereti módszerekhez és munkához kötik az önszupervíziót. Kiindulási pontja azonban a
szakmai szerepben megélt élmény és ide csatolhatóak vissza a felismerések is. A folyamat
tehát elsősorban a szakmai szerepre hat, közvetlenül a munkavégzést segíti, ami pedig
szupervíziós cél. Annak egyik kiemelt célja valósul meg benne: lehetővé válik a távolságtétel,
egy más szemszögből való rálátás, a perspektívaváltás, ami magával hozhatja a szakmai és
személyes összefonódások tudatos megértését. A sejtett, de meg nem értett mozgatórugók, a
belső konfliktusok felszínre kerülnek, az érzések differenciálódnak és letisztulnak, vagy
egyszerűen csak tudatosulnak. A szupervízió idősíkja az „itt és most”. Ebből indul ki a
munka, ahogy az önszupervízióban is. Kiindulási pont a szakmai tapasztalat, de a
megértésben a személyes érzelmi reakciók szintje az igazán fontos, a továbblépés lehetősége
ennek feltárásából fakad. Ha ez alapján a szupervíziót, mint önismereti munkát nézzük,
hatásait abban fedezhetjük fel, hogy az önmegértésből születő rálátás révén feloldódnak a
cselekvés útjába álló akadályok, megszűnik vagy tudatosul az elakadás, és ezáltal sok esetben
újra cselekvőképessé válik a segítő. A szupervízióban, s így az önszupervízióban is
„tehermentesítő energia felszabadítás”, a szakmai szerep reaktiválása és a szakmai
kompetencianövekedés valósulhat meg (Sievers 1996). A kiindulási pont mindkét bemutatott
önszupervíziós eszköz esetében, mint sok más szupervíziós formában is a konkrét,
munkavégzéshez kötődő kapcsolati szituáció és annak egyéni megélése, a végcél pedig, a
kompetens szakmai szerep visszanyerése.. Ezek alapján úgy gondoljuk, hogy a bemutatott két
eszköz beilleszthető a szupervízió világába és jogosan felcímkézhető az önszupervízió
kifejezéssel.
E munkamódnak azonban van néhány alapfeltétele, elsősorban az, hogy a segítő jól
kidolgozott önreflexiós és empatikus készséggel rendelkezzen. A szerepcserén alapuló
önszupervízió azoknál működik jobban, akiknek van megelőző tapasztalata erről a
pszichodramatikus technikáról. Kezdő, kevés egyéni vagy csoportos szupervíziós
tapasztalattal rendelkező szakemberek valószínűleg kevesebb eredménnyel tudják alkalmazni.
Fontos az is, hogy nem alkalmazható valamennyi elakadást okozó helyzetben. Leginkább a
kapcsolat zavara miatt érzelmileg megterhelő esetekben javasolt, a szakmai kompetencia
határainak kérdéseiből adódó elakadásoknál nem. De mivel ennek felismerése is akadályozott
általában s gyakran ez is kapcsolati zavarként jelenik meg, ennek felismeréséhez eljuttathat az
önszupervízió, s így további adekvát külső segítség kérhető.
Meg kell jegyeznünk, hogy a módszerrel szerzett hosszabb távú tapasztalatok alapján lehet
majd arra reflektálni, hogy vannak-e ennek az egyéni útkeresésnek „tévútjai”. Hogy a
szupervizor vagy csoport visszajelzéseinek hiánya nem viszi-e el a segítőt hamis önkép vagy
téves következtetések felé, aminek a segítő kapcsolat vallja leginkább kárát. A módszer
hatékony alkalmazásának keretfeltételei valószínűleg még további pontosítást igényelnek, de
ez nem csak szűkítést jelenhet, mivel pont a közelmúltban láttunk rá arra, hogy a módszer az
áttétel és viszontáttétel jelenségének egyéni felismerésében és megértésében is jól
használható.

Önszupervíziós eszközök bemutatása (fejezetcím)

A szerepcserén alapuló önszupervízió általunk vizsgált pszichodramatikus módszertana R. T.

Krüger németországi pszichoterapeuta nevéhez köthető (Krüger 2003, 2011, 2015). A
módszer gyakorlati alkalmazását Magyarországon, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné
Intézete, a Magyar Pszichodráma Egyesület és a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztály
szervezésében létrejött szemináriumokon ő maga mutatta be az elmúlt években. E módszer
megismerésének és alkalmazásának a hatására kezdtünk el foglalkozni az önreflexiós
technikákkal (Török és Marlok 2013). Az expresszív íráson alapuló önszupervíziós technikát
Pennebacker alapján magunk dolgoztuk ki. Ezt elsősorban kontrollmódszerként alkalmaztuk a
kutatásunkban, de közben azt tapasztaltuk, hogy önálló önszupervíziós eszközként is
használható.

Önszupervízió szerepcserével (alfejezetcím)

A szerepcserén alapuló önszupervízió alapja az üres székes szerepcsere, ami egy széles
körben ismert, gyakran alkalmazott monodráma és csoportos pszichodráma technika. Krüger
szerint e technikát hatékonyan alkalmazhatjuk önszupervíziós céllal is. Egyéni alkalmazása
esetén egy fiktív, folyamatos szerepcserével történő beszélgetésről van szó. Ennek
keretfeltétele, hogy 15-20 percet zavartalanul egyedül tudjunk lenni egy szobában. Módja: két
széket egymással szembe helyezve fiktív beszélgetést folytatunk kliensünkkel. Ennek során
nem egy konkrét beszélgetést játszunk le újra, hanem letéve a segítő szerepünket, ’érző
emberként’ jelenünk meg, aki szabadon engedi érzéseit, gondolatait, és hangosan kimond
mindent, amit a kliens felé érez vagy róla gondol, túllépve a realitáson. Üljünk be először a
saját székünkbe. Képzeljük a másik székre a beszélgető partnerünket, megjelenésével,
testtartásával, kisugárzásával együtt, majd kezdjünk el hozzá beszélni. Fontos, hogy ne
legyünk tekintettel a viselkedési szabályokra vagy a kliensre, hanem szabadon adjuk ki
dühünket, tehetetlenségünket, frusztráltságunkat, szomorúságunkat és minden más érzésünket.
Következő lépésként átülve a másik székbe, szerepcserében, fölvéve az ő testtartását, először
fogadjuk be, amit segítőként mondtunk, majd reagáljunk a kliens szerepéből, szabadon,
kontroll nélkül, itt is a realitáson túllépve. Fontos a gyakori szerepcsere. Addig beszéljünk,
amíg van mondanivalónk. A beszélgetés végén gondoljuk végig az elhangzottakat és
próbáljuk megérteni, hogy mi történt. Fontos a megéltek tudatosítása. Minden felismerés, akár
a legapróbb és elsőre talán jelentéktelennek tűnő gondolat is fontos lehet, ezért a munka
befejeztével célszerű felírni azokat.
Az eredményeket jól magyarázza a szerepcsere elmélete (Krüger 2015). Bár a szerepcsere egy
nagyon egyszerű technikának tűnik, mégis egy nagyon komplex műveletről van szó. Két
ember kapcsolata, így a segítő-kliens kapcsolat is egy rendszer, amiben a két fél kölcsönösen
hat egymásra, a kapcsolatban megjelenő két szerep egymást szükségszerűen kiegészíti. A
kapcsolatban a segítőben megjelenhetnek a kliens által elfojtott vagy megtagadott tartalmak,
érzések, ami akár a kliens igazságának rendszerszintű kiegészítéseként is értelmezhető, és
fordítva. A rendszerszemlélet értelmében a kapcsolatban megjelenő mindkét pólus igaz kell
legyen, önmagában egyik sem egész, és mindkét fél igazságának megvan a maga
jogosultsága. Ezért a többszöri szerepcserével zajló pszichodramatikus párbeszéd akár úgy is
felfogható, mint egy kapcsolati tisztázás, melynek során a szerepcsere segítségével
tudatosulhat a kapcsolati személyek egymásra hatása, a kapcsolati dinamika folyamata. A
szupervizor és kliens szerepének váltogatott eljátszásának segítségével fel lehet tárni a
kapcsolat belső képét és a konfliktuspartnerek belső valóságát, ami által a projekciók
feloldhatók. Empátia által befogadjuk a „lelkünkbe” a másikat, a szerepcserével zajló
pszichodramatikus párbeszéd során kitesszük a másikat a „lelkünkből”, és kiültetjük a másik
székre. Így szétválasztódik az „Én és a Te” (Marlok és mtsai 2016, 227. o.). Azzal, hogy a
segítő mindkét szerepben kimondja mindazt, amit gondol és érez, beviszi a kapcsolatba mind
a kliens, mind pedig az önmaga igazságát, s eltávolodhat a saját nézőpontjától, ami által
valódi perspektívaváltás jöhet létre. Ez pedig hozzájárulhat a kliens jobb megértéséhez,
elfogadásához, támogatásához és a segítői kompetencia érzésének újbóli megerősödéséhez.
Ezen az elven működik hatékonyan a szerepcsere, mint önszupervíziós technika is.

Önszupervízió expresszív írással (alfejezetcím)

A kutatásunkban kontrollmódszerként alkalmazott, de önálló eszközként is használható,

expresszív írást alkalmazó önszupervízió Pennebaker „gyógyító írás” paradigmáján alapul
(Pennebaker 1997, 2005). Azért tartjuk alkalmas eszköznek, mivel ez a technika is önálló
munkára épül, az érzelmek szabad kifejezése áll a középpontjában, a realitáson túli érzelmi és
gondolati elemek is megjelenhetnek benne, és mint reflektív tevékenység növeli a kognitív
belátást, ezáltal segítve az elakadt kapcsolat blokkjának feloldását. Ugyanazon feltételek és
elakadások esetén javasoljuk, mint a szerepcserén alapuló ösnzupervíziós eszközt.
A módszer lényege az automatikus, nem kontrollált írás. Ez történhet egyszer vagy néhány
napon át többször is, körülbelül 20 percnyi időben. Fel kell idézni az elakadást hozó helyzetet
és konfliktuspartnert. Írás közben nem kell ügyelni a helyesírásra, a nyelvtanra, csak írni kell.
Hagyni, hogy az érzések és gondolatok papírra kerüljenek, akár egymás után többször is
ugyanabban az írásra szánt időegységben. Ez önmagában is segítséget jelenthet, de néhány
feldolgozást segítő kérdés tovább mélyítheti az önreflexiót és önmegértést. Például: „Volt-e
valami új, ami az érzelmeiben vagy gondolataiban megjelent? Mi volt ez? Ne becsülje le az
elsőre talán jelentéktelennek tűnő kisebb tapasztalatokat sem!”
Azért esett e technikára a választásunk, mert a módszer empirikusan vizsgált elméleti háttérrel
rendelkezik, s több ponton kapcsolódik a bemutatott másik technikához.
Pennebaker, szociálpszichológus kutató, évtizedek óta az önkifejezés egészségre gyakorolt
hatásait vizsgálja. Kutatásainak középpontjában az őszinte beszéd és írás belső gátlást feloldó,
így gyógyító hatásainak elemzése áll. Számos területen feltárta a személyes történetek
megosztásának hasznát és öngyógyító erejét a lelki egészséggel kapcsolatban. Véleménye
szerint az írás az önkifejezésnek olyan formája, mely gyógyítóan hat érzelmileg megterhelő
helyzetekben vagy fájó emlékek, traumatikus életesemények feldolgozásában, mivel az
írásban kifejezett érzelmek és gondolatok visszahatnak ránk. Legfőbb tézise, hogy a
megtapasztalt életeseményekhez fűződő érzéseink szabad kifejezésének gátlása, és így
történeteink lezáratlansága árt az egészségünknek. A „hallgatás” olyan belső fizikai munka,
amely stresszfaktorként jelenhet meg – annál erősebben, minél feszítőbb érzésekkel vagyunk
tele. Pennebaker arra a következtetésre jutott, hogy érzelmileg megterhelő helyzetekben
segítségünkre lehet a nyelv rendszerező ereje, mivel a szabad írás vagy elmondás
eredményeként koherens történetté sikerül alakítani élményeinket, s ez feloldáshoz,
értelemadáshoz, továbblépéshez vezethet minket. Kutatásai eredményeként ezt a módszert az
élmények intenzitásától függetlenül minden lezáratlan és érzelmileg megmozgató helyzet
feldolgozására önállóan alkalmazható módszernek tartja. Pszichológusként és terapeutaként
természetesen hangsúlyozza, hogy sok esetben ez a fajta önkifejezésre épülő „önálló munka”
csak része lehet annak az összetett folyamatnak, például egy terápiának, melyben a gátlások
feloldódnak és az egyén számára az érzelmileg megterhelő helyzetek feldolgozhatóvá válnak.
Mivel könnyen elérhető és alkalmazható, a segítő- vagy terápiás kapcsolatokon kívül egyedül
is alkalmazható módszerként javasolja.

Az önszupervíziós eszközök hatékonyságvizsgálata segítők körében (fejezetcím)

Az egyénileg és a csoporttagok beszámolói alapján szerzett pozitív tapasztalatainkon túl, sok

kérdés is felmerült a módszerrel kapcsolatban. Miben és hogyan segít az önszupervízió? A
pszichodráma eszköztárából kiragadott szerepcsere és az expresszív önkifejezés milyen
kapcsolati tényezőkben hat leginkább a segítés folyamatára? A szupervízió oldaláról nézve is
éreztük, hogy bizonyításra szorul a módszer hatékonysága. Jogosan merülhetnek fel szakmai
kételyek az önsegítés e formájával kapcsolatban, mert alkalmazása során nem az történik-e,
mint a mesebeli Münchausen báróval, aki a történet szerint saját hajánál fogva húzta ki magát
a mocsárból, és így menekült meg? Azaz nem önellentmondás-e, hogy magunkon segíthetünk
egy amúgy is a beszűkült cselekvési lehetőségekről szóló helyzetben. Lehetséges-e, hogy
bizonyos esetekben egy módszeres önreflektív tevékenység révén magunktól jutunk túl
elakadásunkon egy amúgy is túlzott kihívást jelentő eset kezelésében? Működhet-e az
önreflexiós képességünk éppen akkor, amikor valami olyannal küzdünk, amit magunk sem
értünk, és magunk sem tudunk megfelelően kezelni? Hisz ha értenénk, és megfelelő módon
tudnánk viszonyulni hozzá, nem élnénk meg elakadásként az esetet.
Az alábbiakban bemutatjuk kutatásunkat, melyben a fenti kérdéseket állítottuk a középpontba.
A pszichodramatikus önszupervíziós eszközre vonatkozó eredményeinket először egy
németországi pszichodráma folyóiratban publikáltuk (Marlok és mtsai 2016). Az alábbiakban
összefoglaljuk az ott részletesebben ismertetett kutatást és annak tanulságait.

Hipotézisek (alfejezetcím)

Kutatásunk alaphipotézise, hogy az önszupervízió érzelmileg tehermentesíti a segítőt, vagyis

a csoporttag, illetve az egyéni kliens felé megjelenő megterhelő érzések – mint düh,
tehetetlenség, erőtlenség, alkalmatlanság – intenzitása csökken. Feltételeztük továbbá, hogy
az érzelmi tehermentesítésen túl erősödik a segítő kognitív belátása, ami elvezethet az
elakadás okának jobb megértéséhez, és segíthet annak feloldásában.

Módszer (alfejezetcím)

A vizsgálatot kísérleti csoport és kontrollcsoport részvételével végeztük. A szerepcserén

alapuló önszupervízió hatékonyságának vizsgálatához egy megfelelő kontrollmódszert
kerestünk. Pennebaker írásos paradigmáján alapuló önszupervíziós technikáját találtuk erre
megfelelőnek. A két eljárás megegyezik abban, hogy mindkettő önállón elvégezhető, egyéni
munkán alapuló önreflexiós technika. Eltérő viszont az írott szöveg és hangos beszéd
alkalmazása, valamint a szerepcsere által megvalósuló perspektívaváltás szempontja. Az itt
ismertetett kutatásunkban mindkét módszert kontrollált körülmények között, kísérleti
elrendezés keretében vizsgáltuk.

Vizsgált minta (alfejezetcím)

A vizsgálatban való részvételre segítő szakembereket hívtunk meg. A kutatási felhívásban

tájékoztattuk őket arról, hogy egy a hazai gyakorlatban korábban nem ismert szupervíziós
technika hatékonyságát vizsgáljuk, az úgynevezett önszupervíziót, ami szupervíziós csoport
és külső szupervizor nélkül, önállóan végezhető belső reflektív munka. A részvétel feltétele
volt egy aktuális, érzelmileg megterhelő klienskapcsolat egyéni helyzetben, vagy
csoporttaggal. A felhívás nyomán a kutatásban 83 fő vett részt, összesen 10 vizsgálati alkalom
során, alkalmanként 6-10 fős csoportokban. Közülük 45-en a szerepcserén alapuló
önszupervíziót, míg 38-an az írásos paradigmán alapuló kísérleti feltételben vettek részt
(54,2% és 45,8%). Az eltérés abból adódik, hogy alkalmanként nem mindig jelent meg az
összes behívott személy, és páratlan számú résztvevőnél a véletlenszerű elosztás miatt a
feladatot elvégzők száma nem volt megegyező.

A vizsgálat menete (alfejezetcím)

A vizsgálatot a Semmelweis Egyetem oktatási és adminisztratív helyiségeiben, egységes

keretek kijelölésével, vizsgálatvezetői háttér-jelenlét mellett végeztük (a jelenlét a vizsgálati
személyek alább ismertetendő konkrét feladatvégzésére természetesen nem terjedt ki).
A vizsgálat előtt elkészítettük az önszupervízió önálló elvégzéséhez szükséges instrukciókat,
és ezt lezárt, előre kódolt borítékokba helyeztük. A borítékok tartalma:
1. Tájékoztató az elvégzendő lépésekről.
2. Kérdőív a résztvevők személyes adatairól.
3. Kérdőív a szupervízióhoz választott személyről.
4. Klienskapcsolati Kérdőív (’A’ Skála)
5. Az önszupervíziós gyakorlat lépései
 6. Klienskapcsolati kérdőív (’B’ skála)
Az egy-egy vizsgálati alkalomra az egyetemre behívott résztvevőket először tájékoztattuk a
kutatás menetéről. Elmondtuk, hogy egyedül fognak dolgozni kb. 45 percig egy általunk
kijelölt helyiségben, és ehhez borítékban kapják meg az instrukciót. Nem tájékoztattuk őket
arról, hogy két különböző eljárásról van szó. A kétféle instrukciót és a folyamat során
kitöltendő kérdőíveket tartalmazó borítékokat véletlenszerűen osztottuk ki a résztvevőknek,
akik ennek alapján önállóan végezték el az önszupervíziós gyakorlatot. A vizsgálat
helyszíneként kijelölt egyetemi helyiségek nyugodt, semleges körülményt biztosítottak. Az
eljárás során gondoskodtunk az egyéni munka tárgyi feltételeiről és zavartalanságáról. A
vizsgálat befejezésekor arra kértük őket, hogy egy, az intézet címére előre megcímzett és
felbélyegzett borítékban található kérdőívet a választott személlyel történő következő
találkozást követő 24 órán belül töltsék ki, majd postai úton juttassák vissza számunkra. A
kérdőívet 61-en küldték vissza számunkra, átlagosan 30 napon belül. A visszaküldők közül
33-an szerepcserével, 28-an pedig expresszív írással végezték eredetileg az önszupervíziót
(54,1% és 45,9%, a fenti sorrendben, ami gyakorlatilag azonos az eredeti arányokkal), ők
képezték az utánkövetéses vizsgálat mintáját. A vizsgálatban alkalmazott kérdőívet alább
mutatjuk be.

Mérőeszközök (alfejezetcím)

A Klienskapcsolati Kérdőív kifejlesztése (al-alcím)

A vizsgálat elvégzéséhez nem állt rendelkezésünkre megfelelő mérőeszköz, ezért a kutatás

első lépéseként egy kérdőívet fejlesztettünk ki. Ennek kialakításához a szerzőkből álló
szakértői team tételeket generált, mely során a legfontosabb szempont az volt, hogy a tételek a
kliensekkel kapcsolatos segítői attitűdök minél szélesebb skáláját lefedjék. Ennek
megfelelően mind érzelmi, érzelemszabályozással kapcsolatos, mind kognitív, mind
viselkedéses jellemzőket gyűjtöttünk, és egyes szám első személyben, mint egy konkrét
klienssel kapcsolatos személyes tapasztalatot írtuk le.
Az összegyűjtött tételeket a team közösen áttekintette és kiválasztott 29 olyan tételt, melyek a
klienssel kapcsolatos lehetséges tapasztalatok és belső állapotok viszonylag tág körét ölelték
fel, de nem voltak egymáshoz túlzottan hasonlóak. Az így kiválasztott tételeket egy online
kitölthető kérdőív formájában tettük közzé abból a célból, hogy minél több segítő
foglalkozású szakember kitöltse és kiszűrhessük azokat, amelyek pontosan és elkülöníthetően
leírják a segítő érzelmi állapotát a klienssel kapcsolatban. A visszajelzések alapján (75 segítő,
10 férfi, 65 nő) 29 tétel közül összesen huszonkettőt találtunk olyannak, melyet mind
matematikai szempontból (magas komponenstöltés az egyik komponensen és alacsony a többi
komponensen), mind értelmezés szempontjából úgy értékeltünk, hogy érdemes szerepeltetni a
végleges kérdőívben. Az első adatfelvétel adatain ellenőrizve azt találtuk, hogy az így képzett
alskálák belső megbízhatósága megfelelő. A mérőeszköznek a ’Klienskapcsolati Kérdőív’
nevet adtuk (lásd 1. melléklet), és ennek a kérdőívnek a segítségével mértük a segítő klienssel
kapcsolatos szubjektív élményeit és viszonyulásmódjait. A kérdőív 22 tételből áll, melyek
négy alskálába rendeződnek. Ezek érzelmi és kognitív minőséget mérnek, melyeket a segítő a
klienssel kapcsolatban megtapasztalhat:
1. Elakadás felismerése, vagyis az a tapasztalat, hogy a segítő folyamatban: „Az eddigi
eszközeim nem vagy csak kevéssé működnek vele kapcsolatban.”
2. Melléállás képessége, vagyis az a tapasztalat, hogy: „Mellette tudnék állni, és
támogatni tudnám.”
 3. Érzelmi megterhelődés, vagyis az a tapasztalat, hogy: „Ha a kliens eszembe jut,
erősebb érzéseket kelt bennem, mint más hasonló kapcsolataim.”
4. Átlátás képessége, vagyis az a tapasztalat, hogy: „Meg tudom fogalmazni, hogy mi
történik közöttünk, és látom, hogy mi a történésekben az én részem.”

Az alkalmazott kérdőívcsomag (alfejezetcím)

A vizsgálat során a résztvevők – a számukra írásban átadott instrukcióknak megfelelően – az

önszupervíziós gyakorlat elvégzése előtt közvetlenül és a gyakorlat után közvetlenül is
kitöltötték a Klienskapcsolati Kérdőívet, mindkét esetben a választott személyre
vonatkoztatva a válaszaikat az aktuális érzéseik szerint. Az utánkövetés során pedig
ugyanezen a módon harmadszor is kitöltötték a kérdőívet, melyet a vizsgálat befejezésekor
kaptak meg a vizsgálatvezetőtől.

Eredmények (alfejezetcím)

Az elemzéseket két szempontra figyelve végeztük: egyrészt vizsgáltuk, hogy a klienssel

kapcsolatos viszonyulásmódok hogyan változtak az önszupervíziós gyakorlatok hatására
(kísérleti helyzet előtt és közvetlenül utána felvett adatok), illetve mennyire voltak ezek a
változások tartósak (utánkövetéses adatok). Másrészt megvizsgáltuk azt is, hogy a kétféle
módszer között van-e szignifikáns különbség. Kétféle alapvető elemzést alkalmaztunk külön-
külön a Klienskapcsolati Kérdőív négy alskálájának mindegyikére:
1. A kísérleti helyzet előtti és utáni értékek összehasonlítása General Linear Modeling
eljárással (N=83).
2. A kísérleti helyzet előtti és utáni értékek összevetése az utánkövetés során megadott
válaszok értékeivel. Erre az elemzésre azért volt külön szükség, mivel az
utánkövetés során csak a kísérletben részt vevők egy része küldte vissza a
válaszborítékot (N=61). Emiatt ebben az elemzésben azokat a résztvevőket, akik
nem küldték vissza az utánkövetést, ki kellett hagyni valamennyi időpontra
vonatkozó adataikkal együtt.
Mivel az előzetes összehasonlítás azt mutatta, hogy a szerepcserén alapuló önszupervízió
kísérleti feltétele során a résztvevők szignifikánsan gyakrabban számoltak be arról, hogy
zavaró körülményeket észleltek, ezért a fenti elemzéseket megismételtük a zavar észlelését
kódoló változóra való kontrollálás mellett is. Az eredményeken ez a kiegészítés egyik esetben
sem változtatott. Az elemzések nyomán a következőket állapíthatjuk meg a kétféle
beavatkozás hatásairól és egymáshoz való viszonyukról:
1. Valamennyi jellemző esetében azt találtuk, hogy mindkét eszköz esetében
szignifikánsan javította a résztvevők klienssel kapcsolatos érzelmi és kognitív
állapotát, és ez a hatás az utánkövetés során is tartós maradt.
2. A négy vizsgált jellemző közül három esetében ez a változás különbség nélkül
egyaránt érvényes volt mindkét önszupervíziós eszköz esetében, tehát mindkét fajta
gyakorlat egyformán csökkentette az elakadás érzését és az érzelmi megterhelődés
élményét, valamint javította a helyzet átlátását.
3. A szerepcserén alapuló eljárás egy esetben bizonyult még kedvezőbb hatásúnak, mint
az expresszív írás: a melléállás dimenzióján ez a csoport szignifikánsan nagyobb
növekedésről számolt be (megjegyezzük, hogy az írás által létrehozott változás is
szignifikáns volt).
Az 1. ábrán grafikusan is bemutatjuk a fenti összefüggéseket.
(1. ábra helye)
Következtetések (fejezetcím)

A fenti eredmények arra utalnak, hogy az önszupervízió elve eredményesen alkalmazható,

függetlenül a két eszköz különbözőségétől. Azaz, eredeti hipotézisünknek megfelelően,
mindkét önszupervíziós módszer, a szerepcsere és az expresszív írás is elmozdulást
eredményezett a segítő klienssel való kapcsolatában.
A vizsgált négy elemből háromban – elakadás, érzelmi megterhelődés, átlátás – mindkét
vizsgált önszupervíziós eszköz hatására történt pozitív elmozdulás. Ennek magyarázata talán
abban rejlik, hogy mindkét eszköz hasonló alapelven működik. Mindkettőben a
differenciálatlan belső érzelmi és gondolati világ a kimondás és a leírás révén kívülre kerül,
megformálttá, artikulálttá válik, ami által lehetőség nyílik arra, hogy máshonnan, egy más
perspektívából lássunk rá a kapcsolatra és benne önmagunkra. A szavak által megformált és
kifejezett belső világunk hozzáférhetővé válik és így reflektálhatunk rá, elkezdhetünk vele
dolgozni, ami az érzelmi gátak feloldásához vezet. Ezáltal visszanyerhetjük
spontaneitásunkat, az alkotó kreativitásunkat, és újra kompetens segítővé válhatunk.
A szerepcserén alapuló önszupervízió vonatkozásban az eredményekben egy további
különbség jelent meg: a melléállás mértéke szignifikánsan nőtt a kontrollmódszerhez képest.
Eredeti hipotéziseink közül tehát csak a szerepcserén alapuló önszupervízió esetében
igazolódott a kognitív belátás ilyen fajta változása. Felmerül a kérdés, miért ad többet a
szerepcsere ebben a kontextusban? A szerepcsere elmélete alapján két lehetséges
magyarázatot találtunk. Az egyik, hogy a szerepcsere által – ami a pszichodráma egyik
alaptechnikája – perspektíva- és nézőpontváltás valósul meg. Ez segít, hogy a szerepcserében
belülről megtapasztaljuk a másik „valóságát”, és ezáltal képessé válhatunk arra, hogy
integráljuk magunkba az ő igazságát, és megadjuk annak létjogosultságát. Másrészt a
szerepcserében kívülről ráláthatunk magunkra, ez által eltávolodhatunk saját nézőpontunktól.
Mivel hol az egyik, hol a másik szerepben vagyunk, kénytelenek vagyunk határozottan
megindokolni mindkét álláspontot, így mindkettő egyszerre jelenvalóvá válik. Az állandó
szerepcsere által az alany-tárgy összefonódások, áttételi és viszontáttételi kapcsolatok
feloldódhatnak, így segítőként visszatalálhatunk saját segítői szerepünkhöz. Az én és te külön
igazsága eltűnik, helyette egy komplex igazság jelenik meg, ami lehetővé teszi a segítői
melléállást. Az írás révén ez a nézőpontváltás nem feltétlenül valósul meg, így ez az eljárás
nem, vagy alig befolyásolja a melléállás képességét.

Összefoglalás (alfejezetcím)

Véleményünk szerint kutatásunk jó kiindulópont, mely alapján érdemes az önszupervízió

hasznát a gyakorlatban szélesebb körben kipróbálni és alkalmazni, valamint további kutatások
is elkezdődhetnek a szupervizorral végzett szupervíziós munka és önszupervízió
összehasonlítása és azonos aspektusainak vizsgálata témakörében.
Kutatásunk további meghatározó eredményének tekintjük magát a kutatáshoz kifejlesztett
Klienskapcsolati Kérdőívet. A kutatásban részt vevők közül sokan jelezték, hogy már
önmagában a kérdőív kitöltése elindította a reflexiót és a mélyebb megértést. A kérdőív
tapasztalatunk szerint hatékonyan alkalmazható reflexiós eszközként, hiszen felméri a segítő
pillanatnyi állapotát, növeli személyes és interperszonális tudatosságát, támogatja a belső
egyéni reflexiót és megértést. Terveink szerint a kérdőív fejlesztésén a jövőben tovább
dolgozunk.
Ennek kapcsán azonban ismételten hangsúlyozni szeretnénk, hogy ezzel nem a szupervizorral
végzett szupervíziós munka létjogosultságát szeretnénk megkérdőjelezni, de kutatásunk
eredményeit és személyes tapasztalatinkat úgy értelmezzük, hogy az önsegítés elvét a
szupervíziós munkában is érdemes figyelembe venni és alkalmazni.
Is self- supervision possible?
Introduction of the method and efficiency testing of self-supervision in service professions

In our study we tried to find justification for self-supervision and test the efficiency of self-
supervision without the assistance of a supervisor or a supervisory group. Giving an
overview of the basic tendencies and theoretical questions of supervision, we looked for the
role of self-supervision in the system of supervisory schools, both in theory and practice. The
starting point of our investigation was the self-supervision methodof Reinhard T. Krüger,
German psychoterapist and psychodramatist, based on role reversal. The efficiency of this
method has been analysed in an experiment with the help of anapplied control model based
on Pennebaker’s expressive writing. In our study we show the process of both supervisory
models, then we introduce the process of efficiency testing and the most significant results.
The effects of the two types of techniques were measured by a client relationship scale
developed by a research team, which will also be introduced.
According to the results, both techniques help to reduce the feeling of emotional stress and
frustration. In the case of self-supervison based on role reversal, the ability to side with the
client increased more significantly. The results reinforce the possibility of the effective
application of self supervision.

Key words: supervision — psychodrama — role taking — expressive writing — efficiency

testing

Hivatkozott irodalom:

Bagdy E., (1997): Mi a szupervízió, az önismereti munka és a pszichoterápia? Pszichoterápia

6:425–431.
Bagdy E., Wiesner E. (2005): Szupervízió, önismereti munka és pszichoterápia. In: Bagdy E.,
Wiesner E. szerk.: Szupervízió, Debrecen, Kinizsi Nyomda, Supervisio Hungarica sorozat,
6:13–27.
Fruttus, I. L. (2006): Szociális munkások és diakónusok szakmai készég- és
személyiségfejlesztése. Tapasztalati tanulás – szupervízió. Embertárs 4/3:215–226.
Hagemann, M., Rottmann, C. (1999): Selbst-Supervision für Lehrende. Weinheim, Juventa.
Kadushin, A. (1976): Supervision in social work. New York, Columbia.
Komlósi P. (2013): A továbbképzések szerepe a kiégés megelőzésében. Kapocs XII/3: 24–28.
Kröger, M. (1989): Modell der Selbstsupervision in TZI. In: Themenzentrierte Interaktion,
Hf. 2.
Krüger, R. T. (2003): Indikationen und Kontraindikationen für den Rollentausch in der
psyichodramatischen Psychoterapie. Zeitschrift für Psychodrama und Soziometrie 2 1:91–
116.
Krüger, R. T. (2011): Die Gruppe als sich selbst organisierendes System. Konsequenzen für
die psychodramatische Arbeit mit Gruppen. Zeitschrift für Psychodrama und Soziometrie,10
2:191–208.
Krüger, R. T. (2015): Störungsspezifische Pszychodramatherapie. Göttingen, Vandenhoeck &
Ruprecht, 37–38.
Kullmann, V. J. E. (2000): Selbst-Supervision in der Schule. Neuwied, Luchterhand.
Marlok M., Török G., Martos T., Czigány L. (2016): Wirksamkeitsuntersuchung zur
Selbssupervision mit Rollentausch unter Angehörigen helfender Berufe. In: Psychodrama,
Empirical Reseach und Science. Zeitschrift für Psychodrama und Soziometrie. Sonderheft,
Heidelberg, Springer VS, 7/2016. 217–233. o.
Morrissette, P. J. (2002) Self-Supervision: A primer for counselorsand helping professionals.
New York, Routledge.
Sárvári Gy. (1996): Az európai és az amerikai szupervíziós modellek néhány eltérése. Család,
Gyermek, Ifjúság, 4:23–33.
Scobel, W. A. (1991): Was ist Supervision? Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht, 63-64.
Sievers, B. (1996): Nem minden szervezet olyan, mint az egyház! In: N. Lippenmeier, szerk.:
Szemelvények a német szuperviziós irodalomból. Supervisio Hungarica Füzetek. I.,
Salgótarján.
Peick, P. A., Willy, K. (1981): Selbsthilfe für Helfer. Kösel, Kontrolle.
Pennebaker, J. W. (1997): The Healing Power of Expressing Emotion. New York, Guilford
Press.
Pennebaker, J. W. (2005): Rejtett érzelmeink, valódi önmagunk – Az őszinte beszéd és írás
gyógyító ereje. Budapest, Háttér.
Pénzes E. (1999): Segítők segítése; szupervízió. Budapest, Ursus, 23–30.
Török G., Marlok Zs. (2013): Segítség segítőknek; Az önszupervízió lehetősége. Embertárs
11/4. 332-337.
Weiß, H. (2011): Lelkigondozás – Szupervízió – Pasztorálpszichológia. Kolozsvár, Exit.

(Melléklet)

Török Gábor Pál

Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet
torok.gabor@public.semmelweis-univ.hu

Marlok Zsuzsa
Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet
zsmarlok@gmail.com

Martos Tamás
Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet
Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézet
martos.m.tamas@gmail.com