Professional Documents
Culture Documents
1. Az első feltétel abban áll, hogy tökéletesen világos gondolatot valósítunk meg. Evégből,
ha a napnak csak rövid idejében is, legalább öt percre (ha több, annál jobb) szabaduljunk meg
a gondolatok lidércfényszerű rendnélküli fellobbanásától. Gondolatvilágunk uraivá kell
válnunk. Nem vagyunk urai, ha külső helyzetek, foglalkozás, vagy bármilyen tradíció,
társadalmi kapcsolatok, sőt, akár egy meghatározott néphez tartozás, vagy a nap különleges
pillanatainak igényei, egy meghatározott feladaton kell túljutni stb., hozzák magukkal egy
bizonyos fajtájú gondolat szükségességét és kifejtésének módját. A fenti rövid idő során tehát
szabad akaratból vessük ki a lélekből a gondolatok közönségesen megszokott menetét és saját
iniciatívából egy egyetlen gondolatot helyezzünk középpontjába. Ne higgyük, hogy ennek
fennkölt és érdekes gondolatnak kell lennie. Az, amit belső vonatkozásban el kell érni, még
inkább sikerül, ha kezdettől fogva súlyt helyezünk rá, hogy valamilyen lehető legkevésbé
érdekes témát válasszunk. Ily módon inkább ösztönözzük a gondolkozás autonóm erejét, - s
ez az, ami fontos -, míg egy érdekes téma maga az, ami magával rántja a gondolkozást. Jobb,
ha a gondolkozás feletti uralomnak ezt a gyakorlatát inkább "a gombostű" témájával, mintsem
a "Nagy Napóleon"-éval végezzük.
Azt mondjuk magunknak: "Ebből a gondolatból indulok, s tisztán belső iniciatívából fűzöm
hozzá mindazt, ami alkalmasan összeköthető vele." A gyakorlat idejének végére a
gondolatnak ugyanolyan színesen és élénken kell a lélek előtt állni, mint kezdetben. Ezt a
gyakorlatot napról napra, legalább egy hónapig vesszük: naponta is választhatunk új
gyakorlatot, ugyanazt a gondolatot azonban jó néhány napon át is meg lehet tartani. A
gyakorlat végén (II. rész) törekedjünk teljes tudatosságra emelni a benső szilárdság és
biztonság érzését, amit finomabb megfigyeléssel hamar észreveszünk lelkünkben: ezt a
homloktól kissé befelé eső, a szemöldökök közötti pontba koncentráljuk. Azzal zárjuk (III.
rész), hogy egy ettől a ponttól egyenesen a tarkó felé és a hátgerinc középső barázdája mentén
(az agytól a gerincoszlop felé) leereszkedő vonalat kell elképzelnünk, mintha csak azt az
érzést a testnek ebbe a részébe akarnánk önteni.
3. A harmadik hónap során a lelki egyensúly gyakorlatát kell az élet központjába helyezni,
azaz a lélek élvezet és szenvedés, öröm és fájdalom közötti oszcillációt illető egyenletességre
nevelését: az "egetverő lelkesedést és a halálos levertség"-et tudatosan stabil lelki
diszpozícióval kell felváltani. Gondoskodjunk róla, hogy semmilyen öröm se ragadjon
magával, semmilyen fájdalom se terítsen le, semmilyen tapasztalat se taszítson haragba, vagy
mértéktelen nyugtalanságba, semmilyen várakozás se töltsön el szorongással, vagy
félelemmel, semmilyen szituáció se billentsen ki normális egyensúlyunkból, stb.
Ne féljünk, hogy ilyen gyakorlat szárazzá, vagy közönyössé tesz. Inkább azt venni észre,
hogy annak a helyébe, ami ilyen gyakorlattal elvész, a lélek fényteli kvalitásai lépnek fel és
finom figyelemnek köszönhetően, egy nap a testben belső nyugalmat észlelhetünk (II. rész).
Úgy, mint a két megelőző esetben, ezt az érzést hasonlóképp a testbe öntjük, úgy, hogy a
szívből a kezekbe sugároztatjuk, aztán a lábakba és végül a fej felé (III. rész). Nem kell
azonban minden egyes gyakorlat után megkövetelni ezt a műveletet, mivel valójában nem
egyetlen gyakorlatról, hanem a lélek élete felé irányuló folytonos figyelemről van szó.
Napjában legalább egyszer fel kell idézni a lélek színe előtt ezt a benső nyugalmat, s utána
nekifogni a gyakorlatnak, hogy a szívből kiindulóan áramoltatjuk. Az első és második hónap
gyakorlataival úgy járunk el, mint az elsőével a második hónapban.
Ez a gyakorlat valami módon azzal függ össze, amit a kritikától való tartózkodásnak hívunk.
A dolgot nem úgy kell érteni, hogy a feketére fehéret és fehérre feketét kellene mondanunk.
Különbség van azonban egy a múlandó személyiségből eredő ítélet - mely szimpátia és
antipátia szerint dönt - és olyan álláspont között, melynek alapján a külső megnyilatkozásban,
vagy egy másik lényben szeretettel eltelten helyezkedünk el, felvetve minden esetben a
kérdést: Hogy van az, hogy ilyen és így cselekszik?" Az ilyen magatartás azonnal segíteni
szándékozik azon, ami tökéletlen, ahelyett, hogy korholására, vagy kritizálására korlátozódna.
Az az ellenvetés itt nem vethető fel, hogy sok ember életkörülményei követelik meg, hogy
korholjanak és ítélkezzenek, miután ezek a feltételek az érdekeltet megfelelő okkult
nevelésében akadályozzák. Tényleg léteznek olyan életkörülmények, amik nagy részben
ellehetetlenítenek ilyen nevelést. Ezért a tanítványnak nem kellene türelmetlenül - ennek
ellenére - követelni, hogy a csak meghatározott körülmények mellett elérhető előrehaladást
megvalósítsa. Ha egy hónapig megszakítás nélkül tudatosan a pozitív nézőpont szerint szab
irányt magának tapasztalatai során, fokozatosan megfigyeli majd (II. rész), hogy bensejében
egy érzés merül fel, mintha áthatolhatóvá válna bőre minden részében és mintha lelke szélesre
tárulna környezete minden szubtilis és rejtett folyamata tekintetében, amik előzőleg figyelmét
teljesen elkerülték. Valóban arról a figyelemhiánynak leküzdéséről van szó, mely minden
emberben - ilyen szubtilis dolgokkal kapcsolatban - fennáll.
Amikor észrevette, hogy a leírt érzés a lélekben egyfajta boldogságként nyilatkozik meg,
akkor törekedjék (III. rész) gondolatban a szív felé irányítani ezt az érzést, hogy innét a
szemekbe és ezekből a maga körüli térbe öntse. Észreveszi majd, hogy ezáltal benső
kapcsolatot nyer ehhez a térhez. Hogy úgy mondjuk, önmagán kívülre nő. Azonkívül
környezetének egy részét megtanulja olyannak venni, mint ami hozzánk tartozik. Erre a
gyakorlatra sok koncentrációt kell fordítani és mindenekelőtt felismerni, hogy minden
viharos, szenvedélyes, emócióval telített elem, az említett szellemi diszpozícióra rombolóan
hat. Az első hónapok gyakorlatainak ismétlése mellett, az előző hónapoknál kifejtett
megjegyzésekhez hasonlóan, megmaradunk.
Ezen a fokon a tanítvány belső figyelmét ne fordítsa az alsó érzékeken, mint az ízlés,
szaglás és tapintás, érkező impressziókra: lehetetlen még számára a számtalan negatív
befolyás megkülönböztetése, amik elkeverednek ezen a fokon a meglévő jókkal. Üdvös ezért,
ha a tanítvány ezeknek az érzeteknek az iskolázását a következő fokra halasztja.
Ahogyan láttuk, a beavatási diszciplína három részből áll: az első az alapgyakorlat, ami az
étertestnek a fizikaihoz való kötöttségén dolgozik: a második az ilyen kötöttség feloldásának
néhány aspektusa felé fordított kontemplatív figyelem: a harmadik az éteráramlatok
irányítása, amik így határozódnak meg: I. a fejtől a gerincoszlophoz, II. a fejtől, a szíven át, a
testbe, III. a szívtől az egész személybe, IV. a szívtől, a szemeken át, a környezetbe, V. egy
visszatérő mozgás, az életrekelt környezetből, lényünk felé.
Ismételten két intelmet kell hangsúlyozni: az első, hogy az öt alapgyakorlat erejét veszi a
más okkult gyakorlatok által előidézett káros hatásnak úgy, hogy belőlük csak jótékony
elemük marad vissza. A második az, hogy a szó igaz értelmében és egyedül biztosítják a
meditációs és koncentrációs munka pozitív kimenetelét. Az ezoterista számára egyáltalán nem
elég a közönséges morál tiszta és egyszerű, sőt lelkiismeretes szem előtt tartása, mivel ez a
morál szubtilis módon lehet egoista is, ha a tanítvány például becsületesen dolgozik, hogy
becsületesnek lássék, vagy ilyennek tekinthesse magát. Az ezoterista nem azért teszi a jót,
hogy jónak tekintsék, vagy tekinthesse magát, hanem mert tudja, hogy csak a jó viszi fokról-
fokra előre a fejlődést, míg a gonosz, a butaság, a rút erre az útra akadályokat helyeznek.