Havas

Henrik - Almási Kitti

SZERETŐK
Hálószobatitkok férfi és női szemmel

Libri Kiadó

Budapest

© Havas Henrik, 2012

© Almási Kitti, 2012

Fülszöveg:

Kiszolgáltatott szerelmesek, akik mindent megadnak a párjuknak, és közben tudják: sosem kaphatnak
viszonzást. Számító nők és férfiak, akik eszközként használják a szexualitást, hogy mindent
megszerezzenek maguknak az életben. Emberek, akik a fájdalomtól való félelmükben úgy döntenek, hogy
a nagy ő helyett inkább beérik alkalmi partnerekkel.

A legtöbb embert megkísérti élete folyamán, hogy titkos románcba bonyolódjon valakivel. Vajon mitől
tűnik sokak számára annyira vonzónak a tiltott gyümölcs, hogy bármit hajlandóak lennének feladni érte?
Erre a kérdésre keresi a választ a cinikus, mindenre kíváncsi újságíró és az éles szemű pszichológus.

Havas Henrik tizennégy nő történetét gyűjtötte össze, mert kíváncsi volt arra, miért érik be a szerető
szerepével. Az általa feltett kérdésekre a téma ismert szakértője, dr. Almási Kitti felel.
 HAVAS HENRIK ELŐSZAVA

2001. szeptember 11. Délután négy körül épp az irodámban tartózkodtam, és diktafonra vettem annak a
harmadéves joghallgató lánynak a szavait, akit 56 éves szeretője rendszeresen megalázott, sőt meg is
vert. A lány gyönyörű volt, a szeretője viszont — az ő elmondása szerint -nemcsak agresszív, de csúnya is.
Ömlöttek a lányból a szavak, a szeme közben végig könnyes volt. Megmutatta a testén a kék-zöld foltokat.
Aztán megszólalt a mobilom. A tévéből telefonált egy barátom. „Kapcsold be a CNN-t! Lehet, hogy kitört a
harmadik világháború!” - mondta. Leállítottam a diktafont, és döbbenten bámultam a képernyőre.
Lángokban állt a World Trade Center. Mondtam a lánynak, milyen hihetetlen, tavaly még fenn voltam az
egyik torony tetején, és most... Talán össze is dől! Nem sokkal később a tornyok valóban leomlottak.
Őrület! Lehet, hogy tényleg kitört a harmadik világháború? A lány ekkor megérintette a karomat, elém
csúsztatta a diktafont, és megkérdezte: „Nem folytatjuk?” Csak néztem a tornyok romjait, aztán meg a
lányt, aki újra elsírta magát.

A Szeretők első változata 2002-ben jelent meg. Aztán tíz évvel később, 2012 tavaszán megkeresett egy
fickó, hogy itt, Magyarországon is folytatni akarja az amerikai üzletét: online elérhetővé tesz különböző
sikerkönyveket, és az én könyvemet, a Szeretőket is szeretné megkapni. Nagy fantáziát nem láttam
benne, de úgy voltam vele, miért ne. Amíg a szerződés részleteit tárgyaltuk, megkérdezte, miért nem írok
még egy könyvet erről a témáról, ha már az első ekkora siker volt. Amikor Amerikából hazajött, őt
meglepte, hogy Magyarországon egy ilyen téma érdekes lehet. Ő azt gondolta, hogy ez egy prűd ország.

Akkor én is elgondolkodtam: tényleg, miért is ne lehetne írni egy új könyvet erről? Hiszen közben eltelt tíz
év, és a téma tényleg örök. Elgondolkodtam, hogy kijöhetne-e belőle bármi újdonság. Vajon egy
társadalom életében tíz év számít valamit? Vajon a nők életében voltak olyan változások, ami miatt
érdemes újra foglalkozni ezzel a kérdéssel? Aztán egy nem olyan régi élményem meggyőzött arról, hogy
igen.

Interjút adtam egy lapnak, és a riporterlány bemutatkozáskor megjegyezte, hogy egykor ő is az én

tanítványom volt. Egy nagyon helyes, harminc körüli lányról volt szó. Láttam rajta, hogy nagyon rossz
hangulatban van, valami nem oké nála. Amikor kikapcsolta a diktafont, megkérdeztem tőle, hogy mi újság
vele. Elmesélte, hogy egy ideje már nagyon szeretett volna férjhez menni és gyereket szülni. Talált is egy
férfit, aki úgy tűnt, tökéletesen megfelel a célra. Jóképű, jó felépítésű, szórakoztató pasas volt, akivel el
lehetett menni színházba, kirándulni, társaságban udvarias volt és humoros. Tipikusan egy olyan férfi,
akiről azt képzelte, együtt lehet vele élni, lehetne ő a gyerekei apja.

2008-ban beütött a gazdasági válság. A férfi autókereskedő volt, a nyakán maradt az egész készlet, amit
leelőlegezett, aztán a bank elvitte az egészet. Ez az életvidám ember onnantól kezdve csak otthon ült,
rosszkedvűen, inni kezdett, és nem lehetett kimozdítani ebből az állapotból. Nem ivott túlságosan sokat,
nem lett agresszív, csak épp depressziós. Ráadásul egy elvált férfiról volt szó, akinek két gyerek után kell
fizetni a gyerektartást, az úszást, a vívást, az angolt, a különórákat, a zongorát. Egy idő után már nem
tudott fizetni, a felesége meg, akivel addig egészen tűrhető volt a kapcsolata, elkezdett ügyvéddel
fenyegetőzni.

A volt tanítványom azt mondta, hogy ő már nem tud mit tenni, csak aggódik, szomorú és közben azon
gondolkodik: „Jézus Mária, ehhez az emberhez menjek én hozzá? Ennek szüljek gyereket? Hiszen teljesen
alkalmatlan rá! Pedig nem volt mindig ilyen!” A lány ekkor elsírta magát, és még hozzátette „El kellene,
hogy hagyjam. Nekem nincs erre időm. Az a tragédia, hogy az eszemmel tudom, hogy el kellene hagynom,
mert mellette elsüllyedek. De ha elmegyek, vele mi lesz?” Mielőtt kiment az ajtón, még visszanézett. Nem
kérdezett semmit, de benne volt a szemében a totális tanácstalanság.

Azért döntöttem úgy, hogy mégiscsak írni kellene még egy könyvet erről a témáról, mert olyan dolgok
történtek a világban, amelyek befolyásolják az emberi kapcsolatokat. Nem olyasmikről van szó, hogy
lábszaga van, hogy büdös a szája, még csak nem is arról, hogy szőke hajszálat találtam a zakóján...
Egyszerűen történt valami a világban, és ez a valami meghatározza az emberek mindennapjait.

Ennek a könyvnek van egy nagy előnye, és egyben egy nagy hátránya is. Az előnye az, hogy az összes
interjút az irodámban vettem fel, azaz egy teljesen steril környezetben, ami elősegítette, hogy a nők,
akikkel beszélgettem, teljesen ki tudják kapcsolni a külvilágot, és a lényegre tudjanak koncentrálni

A nagy hátrány viszont az, hogy nem tudtam meg róluk, honnan jöttek, milyen a saját környezetük, milyen
képek vannak a falon, őrzik-e még a gyerekkori babájukat... Legfeljebb a ruhájukból, a táskájukból, egy-
egy gesztusukból következtethettem a társadalmi státuszukra, a környezetükre, mindarra, ami
meghatározza az érzelemvilágukat. Esélyem sem volt arra, hogy megnézzem azt a lakást, ahol a
szeretőjükkel találkozgatnak, nem volt lehetőségem arra, hogy a másik féllel is beszéljek. Ha csak
elkísérte volna őket, ha azt láthattam volna, ahogy elbúcsúznak, már abból sok minden kiderült volna. Egy
„igazi” riporternek - ezt úgy értem, hogy én nem vagyok egy „íróasztal-újságíró” típus, én általában ott
dolgozom, ahol a dolgok történnek - ezek nagyon árulkodó részletek. Itt viszont egy asztal mellett ültünk,
szemtől szembe, és csakis a lényegről lehetett beszélni, holott nem mindig a lényeg a fontos.

Valójában az én dolgom nem más, mint hogy a történeteket a maguk kerekségében kihozzam az
emberekből. Az már egy egészen más kérdés, hogy egy pszichológus vagy pszichiáter ezekből milyen
következtetéseket tud levonni A riporternek nincs más dolga, mint dokumentálni azokat a dolgokat,
amelyek megtalálhatók a világban: én ennél soha nem törekedtem, és nem is törekedhettem többre.

Az én feladatom az, hogy lekottázzam azt, amit a zenekar játszott. Hogy Beethoven süketsége hogyan
hatott a műveire, azt meg fejtse meg Almási Kitti, az engem nem érdekel.

ALMÁSI KITTI ELŐSZAVA

Amikor az előadásaimon szóba hozom a megcsalást, a féltékenységet, a hűtlenség témáját, mindig
kipattan a hallgatóság szeme. Ez a téma valahogy bevonzza az embereket. Egészen döbbenetes, hogy
olykor mennyire fontossá tud válni, hogy legyen egy jó szerelmi kapcsolatunk. Pedig elsőre ez nem tűnik
olyan alapvető problémának, mint például egy betegség vagy a nélkülözés, mégis azt látom, hogy sokkal
elemibb, elsöprőbb erővel hat az emberek életére, mint sok más szükséglet, mert ezt az érzelmeink
befolyásolják. Gondoljunk csak a rendőrségi statisztikákra, hány erőszakos bűncselekményt követnek el
az emberek szerelemféltésből... Ha jön egy másfajta nehézség, előbb-utóbb össze tudjuk szedni magukat,
vagy segítséget tudunk kérni, de mindenképpen elég gondolkodni a megoldáshoz. Az érzelmeink, a
szorongásaink azonban olyan elementáris erővel söpörnek végig az életünkön, hogy a hatásukra akár
pusztítóvá vagy önpusztítóvá is válhatunk.

Ha két ember összekapcsolódik, ha átmenetileg „eggyé válnak” akkor azzal, hogy az egyik elmegy,
teljesen ki tudja húzni a másik lába alól a talajt. Viszont amíg együtt vannak, azt érezhetik, hogy
összefoghatnak, hogy együtt küzdenek meg a gondokkal. Nem véletlen, hogy számos ember lesz öngyilkos
egy szakítás következtében. Hiába van mellettük a család, hiába szeretik őket, hiába sikeresek rengeteg
olyan dologban, amire sok ember csak vágyik, ők mégis eldobják az életüket - ezt sajnos én már
kamaszkoromban megtapasztaltam egy barátom kapcsán. Ez azt mutatja, hogy az ilyen helyzetekben
teljesen felborulhat a racionális gondolkodás, és a többi érték nem elég ahhoz, hogy meg tudja tartani az
illetőt.

Ahogy Havas Henrik is felvetette, az elmúlt évtizedben valóban sok dolog történt a társadalomban. A
válság például számos ember életébe beleszólt. Ha valaki hirtelen tehetetlen, kilátástalan helyzetben
találja magát, az nagyon súlyos következményekkel járhat. Ha egy nő hozzámegy egy férfihoz, akire
támaszkodni szeretne, de ehhez képest azt éli meg, hogy nemcsak hogy nem támaszkodhat rá, hanem
még róla is neki kell gondoskodnia, neki kell tartania benne a lelket, ha eltűnik a kapcsolatból a jókedv, az
energia, a szex, nem nehéz kitalálni, mindez hová vezet Ha felborul az egyensúly, mindenféle hiányérzet
keletkezik az emberekben, amit mindenki egyéni módszerekkel igyekszik pótolni.

Nagy változás, hogy mostanában egyre többen a szexet választják pótszernek. Régebben az volt a
jellemzőbb - legalábbis én azt tapasztaltam -, hogy a nők érzelmeket akartak, egy udvarlót, akivel
beszélgethetnek, aki kedves hozzájuk. De érdekes módon manapság ez a rész, a beszélgetés már
leginkább csak virtuálisan zajlik, a csetpartnereiknek sokkal könnyebben megnyílnak az emberek, hiszen
ők sokkal megértőbbek, elfogadóbbak velük, mint amire otthon számíthatnak.

A nők szexuális partnerkeresésében én leginkább azt látom megnyilvánulni, hogy elkezdtek kiábrándulni.
Sokan úgy érzik, hogy érzelmeket már úgysem kaphatnának senkitől, mert egyfelől kevés a megfelelő
alany, másfelől ott van a férjük, aki lehetetlenné teszi az új elköteleződést, ugyanakkor elválni meg nem
tudnak tőle, mert „mi lenne szegénnyel” nélkülük. Ezért azt hiszik, hogy be kell érniük egy olyan
partnerrel, akitől legalább néha megkapják, ami „jár” nekik. Ebben a kérdésben ma már néha egészen
férfiasan fogalmaznak a nők. Heti egyszer vagy havi egyszer, mindenki a saját libidójának megfelelően
megkapja azt a szexmennyiséget, amire már rá tudja fogni, hogy elégedett, mert ez legalább mérhető. Én
nagyon ritkán találkozom egyébként olyan esettel, amikor ez valóban arról szól, hogy valaki kielégül, akár
testi, akár lelki szinten, ahogy nincs felfutása sem ezeknek a kapcsolatoknak.

Már elég régóta figyelem, hogyan viszonyulnak az emberek a szexualitásukhoz, ami csak megerősít
abban, amit a szakirodalom is megfogalmaz: mindig az odavezető út a legérdekesebb. Ennek ellenére
manapság az izgalmak, a várakozások és a vágyakozások teljesen elvesznek. Legtöbbször olyan szeretői
kapcsolatokat látni, amelyek lecsupaszítva arról az egy-másfél óráról szólnak, amíg megkapják egymástól
az érintettek a testi élvezetet, és gyakorlatilag semmi lehetőségük nincs a töltekezésre. Nem véletlen,
hogy újra és újra meg kell hogy történjen, és az sem véletlen, hogy amikor valamiért kiesik a partner,
könnyűszerrel pótolható. Mostanában már nem rakunk bele annyi energiát a kapcsolatokba, mint régen.
Sokkal könnyebbé, sokkal megszerezhetőbbé vált minden.

Egy másik komoly változás az erőteljesen dübörgő emancipáció ezen a területen is: a nők és a férfiak
aránya a hűtlenség terén egyre jobban közelít egymáshoz. A párjukat megcsaló férfiak száma nem sokat
változott - legalábbis a legtöbb felmérés erre utal -, a nőké viszont egyre emelkedik. Ennek számos oka
van. Egyfelől az, hogy ma már nem feltétlenül borul meg a nő egzisztenciálisan, ha elveszíti a partnerét,
másfelől pedig van ebben egyfajta kompenzáció, hogy ha már mi is megkaphatjuk, megtehetjük, nehogy
már csak elszenvedjük. Ilyenkor a nők ezzel az olykor egészen erőszakos, „megszerzem, ami kell” típusú,
férfias hozzáállással bizonyos értelemben részben el is veszítik a nőiességüket.

Számomra ezekben a történetekben az a legfontosabb, hogy megmutatják, hogy a nők is félrelépnek.

Nyilván ez nem egy reprezentatív minta, de így is kiderül belőle, hogy vannak nők, akik ezzel a
módszerrel próbálnak adaptálódni a megváltozott, kemény világhoz, így kezelik a sérüléseket, amelyek a
kötődés szintjén érték őket. Kijelentik, hogy szeretnék az érzelmeket félretolni és csak az aktusokra
koncentrálni. A partner helyett pedig bármikor jöhet egy másik, sőt akár több is egyszerre. A lényeg, hogy
ők legyenek azok, akik használnak, ne pedig őket használják. Pszichológiai szempontból ez azzal
magyarázható, hogy kontrollálni akarják a helyzetet.

Mindaz, amiről ebben a könyvben olvashatunk, sok emberben visszatetszést kelthet. De én azt hiszem,
valójában ez a jelenség csak kétségbeesett próbálkozás, hogy a nők valamiképpen biztonságban
érezhessék magukat ebben a teljesen szétesett világban. Hiszen mindenki biztonságra törekszik - és az
érzelmek világa ebből a szempontból még érzékenyebb terület, hiszen sokszor a saját érzelmeinket sem
tudjuk kontrollálni, nemhogy a másikéit. Ezért egyesek inkább megpróbálják egyszerűen kiküszöbölni az
érzelmeket a kapcsolataikból.

Tulajdonképpen minden történetben megjelenik egyfajta érzéketlenség, de megjelenik a sérülékenység is,

az, hogy a főszereplők végtelenül szeretnének érzelmeket kapni, tartozni valakihez. Csakhogy rettegnek.
Számomra ez a legfontosabb tanulsága ezeknek a történeteknek: hogy felnyitják az emberek szemét egy
újfajta jelenségre, egy olyan női rétegre, amelyik kapálózva próbál megkapaszkodni, akár önsorsrontó
lépéseket is vállalva egy elképzelt biztonság reményében.
 MÁTRIX
Hogy lehetséges az, hogy egy férfi sikeres a szakmájában, találmányokat szabadalmaztat, cégeket alapít
és visz sikerre, tudományágának kiváló művelője, céltudatosan és racionálisan alakítja a karrierjét,
mindeközben azonban rendezetlen a magánélete, csalja a feleségét, de nincs ereje a szakításhoz? Két nő
között kellene választania, de mégis döntésképtelen?

Néha még az anyám is elhiszi, hogy tényleg olyan agresszív vagyok, ahogy ő azt a televízióban látja.
Hiába magyarázom, hogy ez csak játék, szerep, ő csak csóválja a fejét, hogy „fogd vissza magad, kisfiam”.
Az igazság az, hogy a képernyőn csak az tud „eladni” egy szerepet, akihez a figura közel áll. Azok a
kollégák azonban, akik „énidegen” szerepet játszanak, szenvednek. Ha a homoszexuális a macsót, a buta
a műveltet, az exhibicionista a zárkózottat akarja alakítani, általában nem sikerül.

A hétköznapokban is szerepet játszunk. Normális esetben ártatlan kis játékokról van csak szó. De van, aki
képes két teljesen kü lön világot megteremteni, az összes szükséges kellékkel együtt. Hogyan lehetséges
ez? (H. H.)

Misibe szó szerint belebotlottam. Egy cégnél dolgoztunk, ő volt az egyik szolgáltatási üzletág vezetője.
Ismertem már, találkoztunk az épületben itt-ott, láttam az étteremben, de közös munkánk nem volt. Ám
egyszer meg kellett keresnem öt egy projekt papírjaival. Kopogtam az irodája ajtaján, majd beléptem és
kis híján ráestem. Négykézláb szedegetett össze a padlóról valami papírokat, amiket elszórt.

Első pillantásra látszott, hogy nem véletlenül esett ki a kezéből az akta, nagyon rossz lelkiállapotban volt,
de a megbeszélésünk alatt persze összekapta magát. Profi volt a maga szakterületén, valamilyen
pénzügyes diplomája volt Az első találkozásunk után többször kellett egyeztetnünk a projekt kapcsán, és
valahogy mindig volt köztünk valami kis cinkos összekacsintás, valahogy kimondatlanul is összekötött
minket az, hogy akkor, amikor belebotlottam, egy pillanatra látni engedte a gyöngeségét.

Aztán elkezdtünk beszélgetni, nem csak a munkáról, hiszen ő úgy érezte, egy ilyen indítás után szinte
kötelessége, hogy beavasson engem a magánéletébe. Azt mondta, sok a gond otthon a feleségével, az
asszony nem értékeli öt, élő bankkártyának használja, nem kapja meg tőle azt a támogatást, nyugodt
hátteret, ami ahhoz kellene, hogy tisztességesen végezhesse a munkáját Hét vagy nyolc éve éltek már
együtt, két gyerekük volt, legalábbis én így tudtam. Mindig úgy beszélt a családjáról, mintha ő nevelné a
két kisfiút. Sokat mesélt a gyerekekről, hogy mennyire okosak, hogy szeretnek focizni, ilyenek. Aztán
szépen lassan kiderült, hogy csak az egyik kisfiú, ő még az előző házasságából született, és az
édesanyjával él. Misi már a második házasságnál tart, és ők a feleségével a nő kislányát nevelik. Már
akkor el kellett volna gondolkodnom egy kicsit, hogy miért is próbálta ezeket a családi ügyeket így
elkenni. Meg az is furcsa lehetett volna, hogy alig harmincévesen már kétszer nősült, és most ez a
második házasság is a végét járja. De az ember huszonöt évesen, fülig szerelmesen, nem szokott a
mélyebb összefüggéseken gondolkodni.

Mert persze alig két-három hétnyi közös munka és beszélgetés kellett ahhoz, hogy érdekelni kezdjen ez a
kedves, érzékeny, tehetséges pasi, és innen már igazán nem sok kellett ahhoz, hogy elkezdjek vonzódni is
hozzá. Ekkor még csak a munkahelyünkön találkoztunk. A közös projektünk megbeszélése azonban
mindig úgy ért véget, hogy ő az elrontott házasságáról mesélt, arról, mennyire rosszul érzi magát otthon,
mennyire vágyik egy kis megbecsülésre, elismerésre. Azt is elmesélte, hogy a felesége megcsalta, egész
kerek kis történetet adott elő arról, hogy egyszer ment haza, és egy idegen Volvo állt a ház előtt, és naná,
hogy az ő feleségénél volt a pasas. Ma már gyanús lenne ez a sztori, valahogy olyan volt, mintha egy
filmben látta volna, valahogy túl kidolgozottnak tűnt. De akkor persze elhittem, és nagyon sajnáltam
szegény Misit, akivel ilyen csúnya dolgot művelt az a szemét nő.

Felvettem a Teréz anya szerepkört, hallgattam, hallgattam a meséit a kihűlt házasságáról és arról,
mennyire vágyik egy kis melegségre.

Szóval beszélgettünk sokat, néha együtt ebédeltünk a cég étkezdéjében, és egyre többször láttam, hogy
összenéznek a kollégák. Ők sokkal hamarabb tudták, hogy lesz köztünk valami, mint én. Bár azt éreztem,
hogy vonzódom Misihez, az elején mégis mosolyogtam ezeken a feltételezéseken.

De valahogy az élet is úgy hozta, hogy többet kellett találkoznunk, mindkettőnket beírattak egy szakmai
továbbképzésre, ahová néha együtt mentünk. Aztán a cég szervezett egy kétnapos csapatépítő tréninget
vidéken, és ott, a szállodában, vacsora után bekopogott a szobámba.

A következő hetekben négy méterrel a föld fölött röpködtem. Az egyik kollégánk - aki tisztában volt a
részletekkel és jó barátom lett később - azt mondta, akkoriban titokzatos, megközelíthetetlen
hercegnőnek tűntem, akin látszik, hogy valami nagyon nagy erőt ad neki. Eufórikus volt az a pár hónap.
Misi elköltözött otthonról, bíztam a közös jövőnkben.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem kizárólag miattam szakított a feleségével, már korábban
elhatározták, hogy szétköltöznek. Amikor mi a szállodában egymásnak estünk, már ki volt tűzve az
időpont, amíg Misinek találnia kellett magának egy albérletet. Én kicsit nehezebben léptem. Bár a
barátom iránt akkor már nem éreztem szerelmet, mégis nehezen szántam rá magam a szakításra. Akkor
már elég ritka volt köztünk a szex, valahogy nem éreztem iránta vágyat, mindig találtam valami kifogást,
hol a fejem fájt, hol a hasam. A vicc az, hogy ha egy nő szeretne kibújni a szex alól, tényleg meg tud
fájdulni a hasa.

Mindenesetre nekem ő volt az első komoly fiúm. Mindketten főiskolások voltunk, én tanítóképzőre jártam,
ő tanárnak készült, biológia-fizika szakos volt. Igazi gondtalan diákszerelem volt a miénk, élveztük az
életet jöttünk-mentünk, aztán, ahogy tehettük, össze is költöztünk. Ő a nagymamájától örökölt egy kis
lakást a belvárosban, ott kezdtük meg a közös életünket. Nekem előtte csak egy fiúval volt szexuális
kapcsolatom, így nagyon sok összehasonlítási alapom nem volt, de ma is úgy emlékszem, hogy Kristóffal
nagyon jól megvoltunk az ágyban. Helyes, kedves fiú volt, megnősült azóta, és van két gyereke. Néha
eszembe jut, mi lett volna, ha mellette maradok. Bizonyára már nekem is lenne néhány gyerekem. De
mindegy, kár ezen a „mi lett volna, ha” dolgon gondolkodni. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

Nyolc évig voltunk együtt a Kristóffal, nyilván a végére megkopott már a szerelem, de a legnagyobb baj az
volt, hogy valahogy elmentünk egymás mellett, ő jól érezte magát az iskolában, szeretett tanítani, szerette
a gyerekeket, nem vágyott ennél többre, nagyobb hajtásra, izgalmasabb feladatokra. Engem viszont a
főiskola után egy ismerősöm elhívott egy nagy külföldi kereskedelmi céghez. Egykettőre beszippantott a
multik világa, a határidők, a napi 10-12 vagy éppen 14 óra munka, de nagyon élveztem mindezt. Az együtt
töltött utolsó években már látszott, hogy mást akarunk az élettől, és nem volt a kapcsolatunkban annyi
érzelmi töltés, hogy áthidaljuk ezt a különbséget.

Pár héttel Misi költözése után tehát elmondtam Kristófnak, hogy vége, és elköltöztem én is egy
barátnőmhöz. Nem laktam ott sokáig mert nemsokára Misihez költöztem, és megkezdődött a
kapcsolatunk legfelhőtlenebb szakasza. Iszonyú energiákat kaptam ettől a szerelemtől, attól, hogy azt
éreztem, megtaláltam a nekem rendelt férfit. Megvolt benne az a pezsgés, ami az előző kapcsolatomból
hiányzott Jöttünk-mentünk, nagy társaságunk volt, együtt jártunk koncertekre, vidéki hétvégékre. Meg
tudtuk beszélni a munkát is, hiszen azonos területen, azonos körülmények között dolgoztunk. Azt
gondolom, ha két ember ennyire jó barátja tud lenni egymásnak, és emellett még szexuálisan is
vonzódnak egymáshoz, az iszonyú erős kötelék tud lenni, és ez a mi esetünkben is így volt.

Misi közben kilépett a cégtől, ahol együtt dolgoztunk, saját vállalkozást indított, és én ebben a váltásban
is igyekeztem a segítségére lenni, tanácsokkal, egy-egy ötlettel, vagy csak nyugodt figyelemmel. De úgy
tűnik, ez nem volt elég. Vagy az is lehet, hogy Misinek egyszerűen mindig szüksége van arra, hogy az
állandó kapcsolata mellett valaki mással is megossza a gondolatait az érzéseit. Egyszerűen kell neki ez a
pezsgés, feldobja, ha valaki előtt titkolóznia kell. Szerintem ezzel erősíti az egóját, így bizonyítja
magának, hogy okos fiú, be tud csapni egyszerre több nőt is.

Bár mesésen indult a közös életünk, azon el kellett volna gondolkodnom, helyes-e, hogy valaki az egyik
kapcsolatból rögtön egy másikba ugorjon. Most azt gondolom, Misi érzelmileg még nem volt független,
végül, is hét vagy nyolc évig élt együtt a feleségével, és a szakítás után azonnal összeköltözött velem.

Egyszer éppen egy baráti társasággal voltunk egy pikniken, amikor felhívta a felesége, és lehordta, hogy
miért van velem. Kicsit furcsa volt, hiszen akkor már hónapok óta velem élt a Misi, de egyszerűen csak
nevettem a „hisztis libán”. Az első időkben még nem láttam be, hogy mindez baj lenne, de körülbelül
másfél évnyi együttélés után furcsa dolgokat kezdtem tapasztalni. Eltűnt a lakásból egy-egy tárgy, a DVD-
lejátszó például. Amikor kérdeztem tőle, hová lett, azt válaszolta, hogy elvitte a cége új vidéki irodájába,
ott kellett az új munkatársak betanításához. Egyáltalán nem gyanakodtam. Ahogy mondtam, akkoriban
indított saját céget, több vidéki nagyvárosban is nyitott irodát vagy üzletet. Kisállat-felszerelésekkel
foglalkozott, forgalmaztak a kutyaóltól a macskaeledelig mindent, és kutyakozmetikusokat is oktattak. A
'90-es évek második felében robbant ez a piac is, egy darabig nagyon jól ment a bolt. Szóval nem
gyanakodtam, amikor eltűnt ez-az. Még akkor sem, amikor néha Győrben vagy Sopronban töltött egy-egy
éjszakát. Persze, hiszen árut szállítottak külföldről, vagy épp jött a boltba a riasztószerelő, esetleg az
ÁNTSZ-ellenőr.

Viszont amikor egyszer csak észrevettem, hogy szinte kiürült a szekrény, eltűnt a ruhái nagy része, már
rákérdeztem, hogy mi is történik. Na, akkor bevallotta, hogy nagyjából visszaköltözött a feleségéhez. De
tényleg csak nagyjából, mondta ő, köztünk ettől nem fog változni semmi. Csak azért alszik ott hetente
néhány napot, mert nagyon hiányzik a kislányuknak, akinek ugyan nem ő a biológiai apja, de mégiscsak
együtt nevelték csecsemőkora óta. A gyerek állítólag szinte belebetegedett abba, hogy elhagyta őket,
Misit meg nagyon bántotta a lelkiismeret, így most egy kicsivel többet akar vele lenni, meg persze a
feleségével is, akitől egyébként el sem vált, hiába éltünk mi együtt.

Tudomásul vettem mindezt. Nem azt mondom, hogy nem esett rosszul, hogy fű alatt, titkolózva intézte a
dolgot, de el tudtam fogadni, hogy a kislánynak szüksége van rá, és nem lehetek olyan önző, hogy
elszakítom tőle. Pláne mert a Misi magától értetődő természetességgel közölte, hogy az asszonnyal ők
nem békültek ki, nem is alszanak egy szobában. Elhittem ezt is, és folyt tovább az életünk, mentünk ide-
oda, a szex is rendben volt köztünk, csak hetente három-négy éjszakát nem aludt otthon. Meg persze
elkezdődött az egyedül töltött hétvégék időszaka is. Szombaton, vasárnap nem tudott többé velem lenni,
hiszen a feleségével meg a gyerekkel szerveztek közös programokat.

De valahogy ez az egész lassan, fokozatosan alakult így, nem hirtelen kellett alkalmazkodnom a
helyzethez, így el tudtam viselni. Persze Misi ekkoriban is gyakran járt vidékre, soha nem lehettem biztos
abban, hogy épp a feleségénél alszik-e vagy Győrben. Szerintem az asszony ebben az időben azt
gondolhatta, hogy Misi végleg és teljesen visszatért hozzá. Amikor nálam aludt, nyilván ő is azt hihette,
valahol vidéken intézi az üzleti ügyeket.

Vagy két évig tartott ez az állapot, én közben dolgoztam, tanultam, karriert építettem. Anyáék nem tudtak
arról, hogy egy nős emberbe habarodtam bele. Ők nagyon jó házasságban élnek, szeretik, becsülik
egymást ma is, számukra a házasság két ember igen erős szövetségét jelenti. Nem akartam megingatni a
világukat, meg persze a rólam alkotott képüket azzal, hogy kiderül: a rajongva szeretett féltett kislányuk
szerető lett. Néha kitaláltam egy-egy udvarlót magamnak, és elmeséltem a szüleimnek, hogy a hétvégére
elutaztunk Prágába, vagy hogy színházban voltunk együtt „De semmi komoly” - tettem hozzá mindig, hogy
ne kelljen bemutatnom nekik a nem létező barátomat.

A barátnőim persze ismerték a történetet, és ők egyöntetűen azt mondták, amikor Misi visszaköltözött a
feleségéhez, hogy nem szabad ezt tovább csinálnom. De egy külső szemlélőnek mindig könnyebb objektív
képet alkotni két ember kapcsolatáról, mint annak, aki benne van. Én nagyon szerettem a Misit, és ekkor
valahogy még a javára is írtam, hogy ilyen jó apa, hogy nem hagyja el a gyerekét, törődik vele. De aztán
kaptam egy olyan pofont, aminek már igazán észhez kellett volna térítenie.

Ma is emlékszem, június harmadika volt, 1999-ben. Nagyon meleg nyári nap volt, csütörtök, arra
készültünk, hogy másnap, pénteken elmegyünk Misivel Dunabogdányba, és ott fogunk napozni, kajakozni
egész nap. Hetek óta erről beszéltünk, én még egy piknikkosarat is beszereztem, hogy majd abba
pakolom a szendvicseket meg az üdítőt. Csütörtökön délután azonban Misi felhívott, és elhaló hangon azt
mondta, kórházba került, most nem tud többet mondani, majd hív. Szörnyen megijedtem, és persze
felhívtam egy közös barátunkat, akivel együtt dolgoztak a vállalkozásában. Kérdeztem, hogy mi van a
Misivel, mit tud, melyik kórházban van. Mire ő azt felelte, hogy nincs semmi baja, ő úgy tudja, egy órája
indultak nyaralni a feleségével meg a gyerekkel Olaszországba. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, ha azt
mondom, olyan volt, mintha egy jeges kéz összeszorította volna a szívemet, de valóban ezt éreztem.
Lefagytam, lebénultam. Olyan letaglózó volt a fájdalom, mintha igazi, fizikai sérülés okozta volna. Fájt a
gyomrom, a fejem, a lelkem. Jó, hogy jött a hétvége, így csak a péntekre kellett beteget jelentenem, mert
nem tudtam volna dolgozni.

Hétfőn bementem az irodába, összeszorított foggal nekiálltam a munkámnak, de valahogy azt éreztem,
légüres térben mozgok, nem érzékeltem a kollégákat, a külvilágot, csak én voltam meg a fájdalom.
Folyton láttam őket magam előtt, ahogy nevetve gázolnak be a tengerbe, vagy ahogy egymás kezét fogva
sétálnak a naplementében. Fogadkoztam magamban, hogy soha többé nem állok szóba vele, de pár nap
után inkább már csak kétségbeesést éreztem, hogy mi lesz, ha nem is jön vissza hozzám, ha elhagy. Akkor
már iszonyúan függtem tőle, azt gondoltam, hogy Misi nélkül nem tudnám folytatni az életet. Úgyhogy,
amikor egy hét múlva megjöttek, és felhívott, inkább megkönnyebbülést éreztem. Persze durciztam egy
kicsit, kérdezgettem, hogy tehette ezt velem, hogy csaphatott így be, de igazából örültem, hogy újra itt
van mellettem, hús-vér valójában.

A magyarázat egyébként az volt, hogy ő is csak az utolsó pillanatban tudta meg, a felesége szervezte az
utat, meglepetés volt, és nem mondhatta azt, hogy nem megy el, hiszen a gyerek annyira örült. Most
persze már látom, milyen ostoba módon viselkedett, és mennyire jellemző, hogy még akkor sem vállalta a
felelősséget, úgy gondolta, valahogy majdcsak megússza ezt is. Mint a gyerek, amikor elcseni a mézet a
kamrából, aztán az ágy alá dugja az üres üveget.

A kapcsolatunk végül ezt a törést is túlélte, és Misi tovább folytatta a kétlaki életet: hol nálam aludt, hol a
feleségénél. Mi továbbra is nagyon jó barátai voltunk egymásnak, mindent meg tudtunk beszélni, legyen
az egy új film vagy a munkánkkal kapcsolatos nehézségek. Ebből az időszakból emlékszem azonban egy
kellemetlen epizódra. Egy szakmai rendezvényre voltunk hivatalosak mindketten, hiszen hasonló
területen dolgoztunk. Délelőtt együtt kávéztunk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk majd a partin is,
és együtt jövünk haza. Felvettem a szép „kis fekete” ruhámat, elmentem a rendezvényre az egyik nagy
szállodába, és szinte azonnal meg is láttam Misit meg mellette egy csinos barna nőt, a feleségét.
Balegyenes, azt éreztem, összeesek mindjárt, de persze tartottam magam, és szépen mosolyogtam egész
este, idegenekkel táncoltam. Egyszer, amikor Misi egyedül állt a bárpultnál, odamentem és
megkérdeztem, miért nem mondta, hogy az asszonnyal jön, de ő elütötte a kérdést valami jópofa
megjegyzéssel. Rövid beszélgetés volt, mert a felesége megindult felénk, de azt így is észrevettem, hogy
Misi megint jegygyűrűt visel. Addig egyszer sem láttam a kezén. Amikor másnap találkoztunk, kérdőre
vontam, és ő megint valami olyasmit válaszolt, mint a nyaralásuk után. Hogy hirtelen döntött úgy az
asszony, hogy ő is megy a partira, és Misi bízott benne, hogy nem fogok botrányt csinálni. Vagyis abban
bízott, hogy valahogy ezt is megússza.

Igaza is lett, megúszta. A kapcsolatunk egy-két hét mosolyszünet után ott folytatódott, ahol abbahagytuk.
Én még mindig hittem benne, hogy csak a gyerek miatt van még együtt a feleségével, igazából engem
szeret. Tudtam, hogy nagyon szereti mindkét gyerekét, hogy nagyon fontosak neki, és állandóan
lelkiismeret-furdalása van, amiért nem tud velük eleget foglalkozni.

Ezzel érvelt akkor is, amikor én teherbe estem. Ez még a kapcsolatunk első éveiben történt, nem voltak
még kétségeim a közös jövőnket illetően. Szerettem volna a babát, de nem ketyegett még annyira a
biológiai órám. Misi meg tudott győzni, hogy nincs még itt az ideje a közös gyerek vállalásának. Egyelőre
a két meglévő gyerekének sem tud annyi időt, szeretetet szentelni, amennyit szeretne. Az abortusz előtti
éjszakán egy percet sem aludtam, sírtam, de Misi végig ott volt mellettem, és utána is dédelgetett
napokig. Valahogy túl lettem az egészen.

Akkor teljesen racionális döntésnek tűnt, hogy nem vállaljuk a gyereket, nem haragudtam Misire a
történtek miatt. Néhány évvel később azonban egy másik gyerek érkezése már jó pár szöget bevert a
kapcsolatunk koporsójába.

Merthogy egyszer csak kiderült, hogy a felesége, aki szigorúan külön szobában alszik, és akivel évek óta
nem volt szexuális kapcsolata, teherbe esett. Igen, a Misitől. Ezt ő mondta el nekem, amikor már jó négy
hónapos terhes volt az asszony. Gondolom, nem akarta megkockáztatni, hogy ezt is valaki mástól tudjam
meg. Persze ez a beszélgetés is épp olyan volt, mint szokott. Bár legalább vette a bátorságot és elém állt,
valahogy mégis úgy adta elő, mintha neki semmi köze nem lenne a történtekhez. Mintha nem is lett volna
ott, amikora baba megfogant. Egyszeri alkalom volt, mondta, a felesége nagyon el volt keseredve valami
miatt, ő megpróbálta megvigasztalni, simogatta kicsit, majd egyik dologból következett a másik, és végül
az ágyban kötöttek ki. De erre azelőtt évekig nem volt példa, engem szeret, csak a gyerek miatt vannak
együtt, és ez ezután is így lesz. Azt annyira nem hangsúlyozta, hogy most már két gyerek érzéseire kell
majd tekintettel lennie, tehát egy újabb nagyon erős lánc köti majd össze az asszonnyal.

Azt mondtam az előbb, hogy Misi feleségének a terhessége jó pár szöget bevert a mi kapcsolatunk
koporsójába, de azt nem mondhatom, hogy ez volt az utolsó szög. Szomorú voltam persze és
reményvesztett, de egy darabig ment még közöttünk a dolog. Megszületett a gyerek, tudtam, mikor
vannak a szülőszobában - Misi is bement az asszonnyal -, hát, nem kívánom senkinek azt a délutánt. Izzó
fájdalmat éreztem, mintha lángok égették volna a testem, és valahogy a körülöttem lévő világ is izzó vörös
színt öltött. Hetek teltek el, mire a fájdalom csillapodott, és ezután már semmi sem volt olyan, mint
azelőtt. Nem csak a Misivel kapcsolatban. Nem láttam a színeket magam körül, nem éreztem az ízeket,
fásult voltam és állandóan fáradt. Ebben az állapotban agonizáltam még hónapokig, de aztán, amikor a
gyereke, egy kislány, féléves lett, megerősödtem annyira, hogy el tudjam küldeni. Ki tudtam mondani,
hogy vége, már nem szeretlek. Ez persze akkor még nem volt igaz. Sokkal inkább arról volt szó, hogy azt
éreztem, már inkább fájdalmat hoz a vele való együttlét, mint örömöt, hogy már nem éri meg nekem a
kapcsolatunk összetartásába energiát fektetni, mert csak a töredékét kapom vissza.

Misi nem örült a szakításnak, bár szerintem tudat alatt évek óta arra várt, hogy valaki megoldja a
helyzetet, hogy ne neki kelljen dönteni és felelősséget vállalni a döntésért. A mostani eszemmel azt
gondolom, az egész viselkedése gyerekes és éretlen volt ebben a kapcsolatban. Amikor kínos helyzetek
adódtak, mindig úgy próbálta megmagyarázni, mintha neki semmi köze nem lenne a történtekhez, mintha
csak az érintett nők tehettek volna a bonyodalmakról. Egyébként meg egy jól megalkotott mátrixot
működtetett maga körül, és el is hitte, hogy az a kreált világ úgy jó, ahogy ő felépítette magának. Hogy
ebben a helyzetben tulajdonképpen minden érintett jól érezheti magát, hiszen neki is teljesen megfelelt ez
az élet. A felesége otthon megadta neki a teljes nyugalmat, a biztos fészket. Az asszony viszont nem
tudhatta, mekkora nyomás nehezedik a férjére egy multi cégnél, illetve a saját vállalkozása beindításánál,
ezért ezeket a problémáit mind velem beszélte meg. Ez tartotta össze a kapcsolatunkat az erős szexuális
vonzódás mellett.

Most, hogy már régen vége köztünk mindennek, és néha beszélünk Misivel, azonnal megtaláljuk a közös
hangot, nagyon jól tudunk beszélgetni. Sőt, valahogy jobban is, mert most már nincsenek tabuk köztünk,
nem kell bizonyos dolgokat elhallgatnia vagy elferdítenie.

Megszenvedtem a szakítást, de egy idő után azt kezdtem érezni, hogy sokkal erősebb vagyok, mint az
elmúlt években bármikor. Egyszerűen örültem annak, hogy nincsenek tele a mindennapjaim
hazugságokkal, fájdalmakkal, elhallgatásokkal. Kilenc évig tartott ez a kapcsolat, azt lehet mondani, hogy
eközben lettem felnőtt nő. Ma már biztosan nem mennék bele egy ilyen helyzetbe, de úgy érzem, kellett
ez a tapasztalat, hogy azzá váljak, aki ma vagyok.

Ha valaki megteremt az életében két teljesen különböző világot az összes szükséges kellékkel, azt
mindenképpen tudni lehet, hogy ezek közül egyik sem lehet kerek. Ez csakis akkor kivitelezhető, ha
mindkettőben sok a hiány. És olyan szereplőket kell választani hozzá, akik szintén elfogadják ezt az eléggé
hiányos világot maguk körül.

Ebben a történetben is azt látjuk, hogy mindkét nő elfogadja, hogy a férfi a hét felét máshol tölti, elhiszik,
hogy épp valami céges dolga van három-négy alkalommal is egy héten. Ezek olyan nők, akiknek megfelel
ez a félig világ. Az egyiknek van egy félig férje, a másiknak van egy félig partnere. Ehhez a játszmához
mindenképpen kell a kevesebbel is megelégedő nő.

A férfi problémája az, hogy nem kapja meg otthon a kellő figyelmet, támogatást, ezért keres valaki mást,
de aztán azzal sem érzi elégedettnek magát. Azt mondja, kell valaki, aki folyamatosan pátyolgatja...

Bár ebben a konkrét esetben semmit nem tudunk arról, hogy ő milyen családból származik, mégis az az
érzésem, hogy itt egy korábbi sérülés határozza meg ezt a két ágon csüngést. Ha valaki elkötelezi magát
egy ember mellett, akkor azt kell elfogadnia, amit tőle kap. De mi van, ha ez mindig kevés marad? Nem
érti meg a partnere a munkahelyi nehézségeit, ezért keres egy kollégát, aki ezen a területen maximálisan
támogatni tudja. De vele viszont nincs közös gyermekük, így ő meg az apai részét nem fogja megérteni,
ezért visszamegy a feleségéhez. Itt az a szerencse, hogy ennél több szereplőről nem kell beszélnünk, de
én találkoztam már olyan történetekkel is, ahol az illető három-négy partnert is fenntartott, hogy a
különböző szerepeiben pátyolgassák és megerősítsék őt.

Amikor valamiből sosem elég, akkor a hiány általában nem a jelenből, hanem inkább a múltból ered.
Viszont ha a múltból ered, akkor nemigen pótolható. Ezt a valamit gyerekkorban kellett volna megkapni,
egy konkrét személytől, jelen esetben valószínűleg az édesanyától. Később hiába próbálja megadni más,
ez a hiány pótolhatatlan. Éppen ezért ilyenkor nem az a feladat, hogy próbáljuk befoltozni ezt a lyukat,
hanem hogy feldolgozzuk és elfogadjuk a történteket, és felnőtt módon, felnőtt fejjel már olyan dolgokat
akarjunk megkapni, amelyeknek nem a kompenzálás a céljuk, hanem hogy a jelen pillanatban meglévő
szükségleteinknek megfelelően tudjunk töltekezni belőlük.

Mivel azzal kezdődik a történet, hogy a lány meglátja a férfi esetlenségét, szétesettségét, a gyenge
oldalát, nekem az a benyomásom, hogy itt egy anyával kapcsolatos elakadásról van szó.

Valójában olyan ez a főhősnő, mint egy anyuka: ezerszer meghasonlott már a partnerével, de még akkor is
kitart. Kívülről egészen nonszensznek tűnik, hogy mennyi mindent meg lehet tenni ezzel a lánnyal. Még
az is belefér, hogy a másik nő gyereket szüljön a szeretett férfinak, és elhiszi neki még azt is, hogy csak
egyszeri alkalom volt. De ilyen az, amikor valaki úgy szeret, hogy teljesen elfogadja a másikat. Ha
belegondolunk abba, hogy az anyai szerepnek épp az a lényege, hogy feltétel nélkül elfogadjuk és
szeretjük a gyermekünket, hogy bármit megtehet, mindig visszajöhet hozzánk, máris látszik, hogy
mennyire hasonlít egymásra a kétfajta dinamika.

Az anyaság életre szóló vállalás, a párkapcsolat nem feltétlenül. Ebben az esetben meg főleg nem, hiszen
ők össze sem házasodtak, fogadalmat sem tettek egymásnak. Tehát meglenne a kilépési lehetőség, de a
lány mégsem teszi ezt meg.

Egy párkapcsolatban érdemes mérlegre tenni a veszteségeket és a nyereségeket, és megvizsgálni, melyik

bizonyul súlyosabbnak. Ebben a történetben már szinte felborul ez a mérleg, hiszen a tízszerese történt
meg annak, amit egy átlagember elviselne. Nagyon meglepőnek tűnik, amikor valaki ennyi mindent eltűr
a másiktól. Ez a magatartás az áldozati szereppel lehet összefüggésben: az ilyen esetekben extrémen
magasan van a küszöb, amit el kell érni ahhoz, hogy valaki méltatlannak érezze a helyzetét és kilépjen.

A lány szempontjából az elején még akár tisztának is tűnhetne ez a történél. Hiszen tényleg megtörtént,
hogy a férfi eljött otthonról, és elkezdték együtt a közös életüket. Azonban az egyik kapcsolatból a
másikba való átugrálás mindig gyanús. Egy megfelelő érzelmi érettséggel rendelkező ember, aki ilyenkor
előbb le akarja zárni, rendezni akarja magában a múltat. Vágynia kell arra, hogy egy kicsit egyedül
legyen. Az nem szerencsés, ha valaki rögtön belevág a következő kapcsolatba - ebben általában a nő
türelmetlensége is szerepet játszik egyébként. Mindenesetre érdemes óvatosnak lenni, hiszen az ilyen
típusú embereken azonnal látszik, hogy átkapaszkodóak.

Annak meg pláne feltűnőnek kell lennie, ha valaki ilyenkor sem indítja el a válását! Nagyon gyakran
elbagatellizálják az emberek a válás fontosságát. „Nem váltunk el, de már évek óta külön élünk”.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy sem a házasság, sem a válás esetében nem igaz, hogy ez csak egy
szimbolikus dolog, egy papír, ahogy gyakran emlegetik. Ez nem igaz. A házasság és a válás eseményének
is igencsak komoly jelentősége van érzelmi szempontból. Rengeteg olyan nőt és férfit láttam már, akik
végül többévnyi különélés után váltak el, praktikus okokból, mondjuk az anyagi helyzetük vagy a gyerekek
miatt, de így is iszonyatosan megrázta őket a válás. Még akkor is, ha, tegyük fel, már mással éltek, akiktől
azóta esetleg még gyermekük is született.

Nem véletlenül tesznek az emberek házasságkötéskor fogadalmat. Csak gyakran nem veszik elég
komolyan. Kijelentik, hogy egy életen át, de nagyon kevesen készülnek fel arra, hogy ez valójában mit
jelent. Van olyan persze, hogy mégsem jön össze, és minden próbálkozásuk ellenére eltávolodik egymástól
két ember. Viszont ha már van gyerek, akkor a fogadalom még így is egész életre szól, a válás után is. A
szeretőknek mindig számolniuk kell azzal, hogy ha van közös gyerek, akkor a partnerük életének lesz egy
része, amihez soha nem fognak tudni valóban közel férkőzni. A közös gyerek egy életre összefon két
embert.

Amikor ez a pár eljutott odáig, hogy a saját gyereküket elvetették, annak megint csak egy ordító jelnek
kellett volna lennie. Ha lezárt az ember valamit, és már egy új dologban van benne, természetes, hogy a
gyerekvállalás gondolata is felmerül. A főhősünk azonban nyilvánvalóan nem akarta kapirgálni ezeket a
dolgokat.
Az énvédelem egy nagyon komplex és nem tudatosan működő rendszer. A szelektív figyelem vagy hallás
segítségével megszűrjük, hogy miket veszünk észre, és így meg tudjuk védeni magunkat azoktól a
dolgoktól, amelyekre nem vagyunk felkészülve. Ennek az ellenkezője történik, amikor valaki azt érzi, hogy
ki akar lépni a kapcsolatából: elkezd kutatni, és találni is fog dolgokat, ilyenkor ugyanis a szelektív
figyelem épp arra fókuszál, ami megerősíti az elhatározásában.

Az énvédelem egy finoman beállított műszer, ami megállapítja, hogy egy adott pillanatban olyan
állapotban vagyunk-e, hogy el tudnánk viselni valamit vagy sem. A pszichoterápiában éppen ezzel
dolgozunk: a védelmi vonalat egy kicsit lejjebb visszük, hogy valamivel többhöz férjünk hozzá, mint
amennyiről az illető énvédelmi mechanizmusa az adott pillanatban úgy gondolná, hogy még el tudja
viselni.

Ha valakire rázúdítjuk a nyers valóságot, gyakran előfordul, hogy dühös lesz miatta, és azt érzi: „ezt most
miért kellett elmondani nekem? Hiszen így most kezdenem kell vele valamit, pedig nyilvánvalóan nem
készültem még fel erre.” Amikor valaki még nincs rá felkészülve, olyankor a valóság fáj. Érzékletesen le
van írva ebben a történetben, hogyan érkeztek az újabb és újabb pofonok. A főhősnő nem akart
észrevenni dolgokat, ám ennek ellenére időről időre kiderültek. Ő el akarta hinni, hogy a szerelme
kórházban van, de sajnos egy kollégájuk elmondta, hogy valójában mi az igazság. Nem akarta megtudni,
hogy a férfi azóta is tartja a kapcsolatot a feleségével, de aztán a párja bevallotta, hogy valóban ez a
helyzet. Ő azonban nem tudott mit lépni ezekre.

Attól, hogy méltánytalanság ért minket, még nem biztos, hogy fel vagyunk készülve arra, hogy tegyünk
ellene. Nagyon fáj, de azzal az eshetőséggel, hogy ő ne legyen többet, hogy mi lesz velünk nélküle, még
nem tudunk megbirkózni. Ha a kettő közül választani kell, az áldozati típusú nők mindig úgy döntenek,
hogy legyen ott a másik, még ha veri vagy szidja is őket.

Ez egy igen gyakori probléma: formailag benne marad valaki egy kapcsolatban, pedig nem tudja már
szeretni a másikat, mert túlságosan megbántotta. Sok esetben épp ilyenkor fordul elő, hogy egy szerető
be tud lépni a képbe. (A.K.)
 ONLÁNY, OFFSRÁC
Létezik olyan kétszemélyes játék, amelyben az egyik szereplő nem tud arról, hogy játszanak vele?

Vegyünk két nőt, akinek ajánlatot tesz egy nős férfi. Az egyik igent mond. Miért is ne? Ápolt, intelligens,
ideális szexpartner. A másik nő ugyancsak igent mond. Csakhogy ő nem szexpartnert keres, hanem társat.
Az „egyik” nő tökéletesen tisztában van azzal, hogy a nős férfi csak és kizárólag kellemes szexet akar.
Nem probléma, mert ő is ezt akarja. A „másik” nő azonban többre vágyik, virágra, vacsorára, együtt
ébredésre. A kérdés már csak az: a nős férfi vajon mindig tisztában van azzal, hogy a partnere az „egyik”
vagy a „másik” típusba tartozik? (H.H.)

Peti: menjek eléd?:)

jó, megyek:)

Kata: rendben

na de komolyan, mikor és hogyan tudok hazajutni?

Peti: azt hittem, ezt már megbeszéltük:)

Kata: Peti, ehhez mit szól a barátnőd?

Peti: jaj, Kata, neked mindent tudnod kell?

rendőr vagy?

Kata: nem, pusztán nő vagyok, és együtt érzek a többi nővel

Peti: ezzel megfogtál:)

csatlakozz le a hálózatról

disconnect,

és kész

Kata: J

Peti: nem akarsz nálam aludni?

Persze nála aludtam. Igazság szerint ez egyikünk számára sem volt kérdés, hiszen akkor már egy hete
izzott közöttünk a világháló. Az előtte lévő hétvégén találkoztunk először, azt hiszem, soha nem fogom
elfelejteni azoknak a napoknak az eseményeit.

Nyár volt. Egy régen látott, Amerikában élő unokatestvérem és a szintén magyar származású barátja
hazalátogatott ők is huszonévesek, vannak itthon élő barátaik is, és elhatároztuk, hogy egy hétvégére
lemegyünk együtt a Balatonra. Két lány, mi ketten a nővéremmel és négy fiú. Elég hamar kiderült, hogy
egyik fiúnak sincs barátnője, kivéve azt az egyet, aki a történetem és - most úgy érzem - az életem
főszereplője lett.

Én elég közvetlen ember vagyok, könnyen megtaláltam a hangot a társaság tagjaival, egész nap
viccelődtünk, úsztunk, napoztunk, aztán éjjel a kis házban egymás hegyén-hátán aludtunk. Sokáig voltam
kollégista, engem ez nem zavart, meg a könnyed flörtölésen kívül nem is volt semmi komoly jele annak,
hogy bármelyik fiú is közeledni próbálna. Ahogy most visszagondolok rá, gyanús lehetett volna, hogy
amikor lefeküdtünk, Peti, az egyetlen barátnős fiú átkarolt. Simogatta a hátamat, de én ezt akkor az
elfogyasztott alkoholnak tudtam be. Mondtam is neki: ne folytasd, neked lesz rosszabb.

Az unokatestvérem meg a nővérem persze utólag azt mondták, hogy a Peti feltűnően kedves volt hozzám,
de én tudtam, hogy barátnője van évek óta, igy nem foglalkoztam vele. Viszont foglalkozott ő velem eleget
a következő napokban, elindult köztünk a levelezés, a csetfolyam. Viccelődéssel, heccelődéssel és ki nem
mondott ígéretekkel.

Peti: héhéhékás, a szexben csak egyetlenegy szabály van

tudod, mi az?

persze hogy tudod

Kata: ja, az hogy nincs szabály

gondolom:)
vagy, ahogy Woody Allen mondta: a szexnek sosem

szabad gusztustalannak

lennie... kivéve, ha jól csinálják.

szerintem ez igaz:)

Hát, ilyen stílusú levelezések után jött el az első randink. Én akkor még egy Budapest melletti településen
laktam, a vonathoz voltam kötve: vagy viszonylag korán elválunk, és az utolsó járattal hazamegyek, vagy
bulizunk hajnalig, és az első vonatot kapom el. Aztán van, ugye, a harmadik lehetőség: hogy nála alszom.
Mint kiderült, ő eleve erre számított. Bár évek óta tartott a kapcsolata egy lánnyal, mindkettőjüknek volt
saját lakása, és Peti, bizony, nem volt igazán hűséges típus. Persze felmentünk hozzá... Az első alkalom
egészen filmbeillő volt: beléptünk az ajtón, és már téptük is le egymásról a ruhát. Gyönyörű volt, de az
igazsághoz hozzátartozik, hogy neki egy kicsit nehezen ment, gondolom, a fejében volt, hogy most épp
megcsalja a barátnőjét. Az én szememben a bizonytalansága az érzékenysége jele volt. Hamar túl lettünk
a nehézségeken, együtt fürödtünk, és minden a helyére került. Csodálatos volt, nem sokat aludtunk aznap
éjjel. Gyengéd volt, de rámenős, és ez nekem nagyon tetszett. Főleg miután az utolsó kapcsolatomban a
szex inkább olyan maszatolás-féle volt. Peti mindent megtett, amit szeretek, és ez nem a technika miatt
volt fontos, hanem mert ilyenkor azt érzem, a másik mindenhol akar engem, mindenemet kívánja. Nem is
az orgazmus a lényeg inkább a folyamat, amelyben egyre erősödik a két ember közötti intimitás. Ha két
ember szereti egymást, igazán közel kerül egymáshoz, a szex lehet akármilyen vadállati, nincs benne
semmi megalázó vagy gusztustalan. Persze ezt elmondtam Petinek is, és csodálkozott, el volt ájulva, hogy
ő még nem találkozott ilyen őszinte lánnyal. Mondtam neki, hogy ez fura, az én környezetemben ilyenek a
lányok, bár az is igaz, persze, hogy sokuktól hallom, manapság a férfiak sokkal lustábbak, nehezebben
kaphatóak egy kis játékra. Az első alkalom után elkísért a vonathoz, és csókkal búcsúzott tőlem. Ez kicsit
meglepett. Akkor még úgy gondoltam, egyszer megtörtént és kész.

Az egyéjszakás kaland nekem belefér, de két, három alkalom után egy lány elkezd érezni... Tudtam
valahol, hogy ezt nem szabad folytatni. Túlságosan vonzódtam hozzá. Külsőleg is az a típus, aki mindig
tetszett nekem: magas, izmos, barna hajú, zöld szemű, nagyon jó a humora. Illetve, nem tudom, jó-e, de
valahogy nagyon passzol az enyémhez. Varázslatos volt, hogy értette a gondolataimat, érezte az
érzéseimet, folytatta a ki nem mondott mondataimat.

Peti: azt mondtam, hogy nagyon vicces vagy?

Kata: elfáradhattál a melóban

nem, még nem mondtad

Peti: hát, veled kellett tartani a mentális tempót

Csókollak össze-vissza, ha nem tetszik, küldd vissza:)

rímelt, hehehe

Kata: akkor viszlát, szép álmokat :D

Peti: helyes, maradjunk diplomatikusak

Szóval nem lett vége az első együtt töltött éjszaka után. A következő alkalommal, amikor szeretkezés után
nem sokkal kijelentette, hogy indulni kellene, már rám tört valami nagyon rossz érzés, hogy mit is
csinálok. Úristen, most innen megy a barátnőjéhez! Sírtam, de gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és én
is mentem a barátnőmhöz, panaszkodni meg egy kis együttérzésért. Akkor mondtam is neki, hogy
fejezzük be, de nem akarta, és persze én sem.

A következő hétvégén elmentünk barátokkal a Balatonra. Azok a srácok is ott voltak, akik az előző
alkalommal. A barátai, ha csodálkoztak is, hogy mi egy párként megyünk, nem mutatták, ismerték a
helyzetet meg persze Petit is. Egyikükkel később én is nagyon jóban lettem, és azt mesélte, hogy Peti
mindig milyen szépen beszél rólam, biztosan érez irántam valamit de hát ő ilyen. „Hogy milyen?” -
kérdeztem tőle. „Hát nem tud kitartani egy lány mellett.

Ez a barát mesélt Peti barátnőjéről is: egy kisvárosból jött Budapestre, elég talpraesett, diplomás lány
különben, de évek óta tűri, hogy a szerelme folyamatosan megcsalja. Én most úgy gondolok rá, hogy
valószínűleg mélyen depressziós lehet és nagyon gyenge. Komoly önértékelési zavarokkal küszködhet
bizonyára azt hiszi, hogy neki ennyi jár, hogy nem találna jobbat. Meg aztán Peti talán attól tart, ha
elhagyja, a lány összeomlik. Nem tudom, állítólag sok kapcsolatot tart össze ez a félelem, hogy ha lépünk,
a másik talán megöli magát.

Kata: Peti, és most megint ezt fogjuk csinálni?

írogatunk, dumcsizgatunk, te meg mész a

barátnődhöz?

Peti: nem, dehogyis

tegnap próbáltam beszélni vele

nem ment túl jól, na

érted

és azért ilyen problémás az egész, mert szinte

rohamot kapott többször

A Balatontól visszafelé már nagyon össze kellett szorítanom a fogamat, hogy ne sírjak, hogy a többiek ne
lássák rajtam, mennyire fáj, hogy ő most, mintha mi sem történt volna, megy a barátnőjéhez. Aztán pár
nap múlva el kellett utaznom Pécsre, ott jártam levelezőn egyetemre, és aerobicórákat is tartottam a
városban. Ott voltam akkor is, amikor nagyon összevesztünk. Felhívtam, és ő úgy kezdett beszélgetni
velem, hogy ott volt mellette a lány. Nem is tudom, miért vette fel, nagyon megalázó volt. Akkor mondtam
neki, hogy vége, ezt én így nem akarom tovább csinálni.

Két nap múlva kibékültünk, eljött utánam Pécsre. Na, az a két nap! Minden fánál csókolóztunk, este
boroztunk, szerelmeskedtünk. Másnap reggel még tartottam egy aerobicórát, a déli vonattal terveztünk
hazamenni, de persze elment az idő, csak a legutolsó járattal indultunk. Utólag azt mondta, akkor már
nála is kezdtek az érzelmek kibontakozni. Az viszont biztos, hogy én akkorra már elvesztettem a
stabilitásomat.

Nem sokkal később egy buta balesetben megégettem a lábamat. Másnap, amikor cseteltünk, ismét
nagyon felidegesített.

Kata: hányszor kérdeztem meg tőled, hányszor

kértelek, hogy magyarázd el, miért tetted ezt

semmi, semmi mást nem kértem tőled

semmi mást nem vártam

Peti: és még mindig nem kaptad meg a magyarázatot?

Kata: nem, nem kaptam

sajnálatból egyszerűen nem élhetsz együtt valakivel

főleg, ha valaki másra gondolsz

főleg, ha azzal a mással ennyire jó volt

mi mást hihetnék, mint hogy engem nagyon csúnyán

átvertél, és elhittem neked mindent

de igazából nem gondolom ezt

ha ezt gondolnám, akkor csak gyűlölnélek

Ez után nem sokkal elindultam a kis Marutimmal a keresztfiamért az óvodába, és akkor ott majdnem vége
lett. Nemcsak ennek a történetnek, hanem mindennek. Egy kereszteződésnél nem adta meg nekem az
elsőbbséget egy terepjáró. Belém jött, az autóm totálkáros lett, de én nem sérültem meg súlyosabban... Ő
volt a hibás, de ha nem vagyok olyan zaklatott, talán megakadályozhattam volna a balesetet. Egy kis
agyrázkódásom lett, meg belement néhány üvegszilánk a fejembe.

Ezek után elmentem hozzá. Elég rossz állapotban volt ő is, kiderült, hogy szakított a lánnyal, viszont
éreztem, hogy nem biztos a döntésében. Nagyon felzaklatott a viselkedése, és nyilván a délutáni baleset is
közrejátszott benne, hogy végül elájultam. Nagyon megijedt, orvoshoz akart vinni, de mondtam, hogy nem
kell. Ott virrasztott mellettem egész éjjel, és ez még jobban összekötött minket.

Azokban a hetekben szinte naponta változott a helyzet, eljött, visszament, kibékültek, összevesztek. Én
meg hol azt éreztem, hogy kitépik a szívemet, hol meg azt, hogy visszagyömöszölik a helyére. Voltak szép
napjaink, amikor úgy tűnt, velem marad. De aztán egyszer felment a lányhoz a tévéjéért, és nem tudott
eljönni. Felhívott, hogy többet nem találkozhatunk. Sokk volt, igazi jeges fájdalom. Nem is bírtam ki
nélküle, kerestem, írogattam neki, aztán egy idő múlva válaszolt is.

Peti: hékás, én próbáltam továbblépni, és erre elkezdtél

SMS-eket küldeni

Kata: tudom

Peti: amiknek mindig nagyon örültem:)

Kata: hát ez az, örültél

akkor miért hívtál fel egy olyan este és délelőtt után,

hogy Kata, baj van, többet nem találkozhatunk

Peti: mert találkoztam vele, és rohadtul sírt és

kétségbeesett volt

és azt hittem, az a jó döntés. De túl sokszor jutottál

eszembe

aztán elkezdtél írogatni is

Kata: sajnálom, hogy elkezdtem írogatni,

tudom, hogy nem kellett volna

de nagyon fájt az a telefonbeszélgetés

Ezután minden ment ugyanúgy tovább: hol mellettem volt, hol mellette. Egyszer egy egész hónapig együtt
voltunk, de közben végig éreztem, hogy a régi barátnője is ott van velünk. Egyszerűen jelen volt a
kapcsolatunkban, fantomként ugyan, de jelen volt. Azt gondolom, nem csalt meg vele, bár lehet, hogy
találkoztak néha. Mindenesetre a szelleme ott volt. Akkor megint vége lett, de persze egy-két hét múlva
újra kezdődött megint.

Akkoriban írtam a szakdolgozatomat, sokat segített, nyomtatott, anyagokat keresett, filmeket írt ki
nekem. Sokat találkoztunk, olyan időszak is volt, amikor csak azért jött fel hozzám, hogy lásson, mert
kikötöttem, hogy szex nem lesz. Hogy akkor miért jött? Szeretett, a maga módján szeretett, a barátja is
mondta, hogy milyen sokat mesél rólam, biztosan sokat jelentek neki. Azt válaszoltam neki, hogy mindez
nagyon szép és jó, csakhogy ezzel nem vagyok kisegítve, hiszen hiába csetelünk egész nap, este máshoz
megy haza. Én vagyok a hétköznapi, a munkaidős barátnő, hetente egyszer-kétszer átjön, a hétvége pedig
a főállású barátnőé.

Mire ide jutottunk, már tél volt. A karácsonyt külön töltöttük, Ő a másik lánnyal, én meg a szüleimmel.
Kaptam tőle ajándékot, egy olyan apróságot, amit egyszer mutattam neki egy kirakatban. Nagyon
örültem, ez azt jelentette nekem, hogy figyel rám, fontos neki, amit mondok. Én persze mindent
beleadtam a karácsonyi ajándékba, egy könyvet kapott tőlem, amit teleírtam versekkel, főleg Szabó
Lőrinccel. És persze írtam neki egy levelet is.

Tudod, hogy imádom a karácsonyt. Imádom, mert gyönyörű és mosolygós és illatos, és mert
szeretetteljes... Szeretlek, Peti. Bár azt gondolom, Te is szeretsz, de én szerelmes vagyok („több kell már:
hogy sorsomnak alkatrésze légy”). Az vagyok, de tőled nem fogom ezt visszakapni, mert te nem engeded
el a múltad. Ezért el kell hogy engedjelek téged. El kell hogy engedjelek magamtól, kiengednem téged a
lelkemből, a szívemből. Ez az egyetlen megoldás arra, hogy az eddigi fájdalmak ne halmozódjanak tovább
bennem. Nem kitépni akarlak már a szívemből, az eddig sem sikerült, és mindig hatalmas fájdalommal
járt. A belenyugvás talán több eredményt hoz.

A szilvesztert is külön töltöttük, az egyik közösségi portálon persze láttam is, hogy nekik milyen remek
volt: boldog mosolygós képeket tettek fel.

Közben regisztráltam egy társkereső oldalon, és hamarosan meg is ismerkedtem egy fiúval. Mit
mondjak... Barna, zöld szemű, komoly fiú. Az élethez komoly, egyébként vicces, egy pályázatíró cégnél
dolgozik. Kialakult köztünk valami, kapcsolat volt, igazi kapcsolat. Volt szex is, szenvedélyes. Valahogy el
is feledtette velem az előző fél év zaklatottságát. Megmondtam Petinek is, hogy vége, ami persze nem
tetszett neki.

Közben a másik fiúval valahogy minden túl szép volt, hogy igaz legyen. Nem is volt az. Valentin-napon
telefonált, hogy a volt barátnője megkereste, és még nem tudott ő sem teljesen elszakadni tőle. Tudja,
hogy ezt nem teheti velem, ezért jegeljük egy kicsit a kapcsolatunkat. Na, ez a korábban átélt őrület után
már tényleg sok volt nekem.

Természetesen újrakezdődött minden Petivel. Érdekes módon egyáltalán nem faggatott a fiúról -
gondolom, tudta, hogy fájna neki, amit hallhat -, és én sem faggattam a barátnőjéről. Amíg tartott a másik
kapcsolatom, akkor is keresett, hogy találkozzunk, de akkor én nem akartam visszaülni erre az érzelmi
hullámvasútra. Aztán, mikor a másik fiúval szakítottunk, utána egy-két nappal megkerestem ismét Petit.

Peti: megyek és kialakul:)

Kata: de csalódni fogsz bennem, ha nem úgy alakul,

ahogy szeretnéd?

mert akkor még emiatt is sírni fogok

Peti: szeretnélek érezni, ez nem vitás, és azt gondolom,

ezzel nem lesz probléma

de ha valami csoda folytán mégse

akkor sincs semmi baj.

Tudod, hogy nem tudok rád haragudni

Kata: és megölelgetsz?

és kedves leszel?

és simized a buksim?

Peti: mint mindig

Kata: előtte is, utána is?

Peti: de még mennyire, hogy igen

Persze, a végén egymás karjaiban kötöttünk ki, de érdekes módon akkor először nekem nem volt jó. Végig
az volt a fejemben, miért van ez így, hogy egyik fiú sem akar engem teljesen.

Újrakezdődött minden, közben megjött a tavasz is, egyre jobb lett az idő. Március 15-én eljött hozzám,
megismerkedett a nagynénémmel, óriásit sétáltunk a napsütésben. Varázslatos nap volt, szeretkeztünk,
majd, persze gyorsan hazaindult, várta a másik lány. Na, akkor megint rádöbbentem, hogy többet érzek,
mint kellene. Mondtam is neki, hogy álljunk meg, vegyünk vissza egy kicsit, mert én lassan felőrlődöm
ebben. Beszéljünk, de ne találkozzunk.

Közben felhívott egy barátnőm, aki éppen vidéken volt, hogy beszélgessek egy kicsit egy barátjával, aki itt
van a városban, mert nem ismer senkit, elhagyták. Összetört, depressziós. Találkoztam a fiúval, aki
azonnal mást is akart tőlem, nem csak az alkalmi pszichológust látta bennem. Meglepett, hogy mennyire
akart. Volt pár szép napunk, szexszel, nevetéssel, de aztán hazament Békéscsabára, és már csak egy
üzenetet kaptam tőle, hogy visszament hozzá a barátnője.

Nagyon sírtam, gondoltam, feladok egy hirdetést, hogy aki szeretne visszamenni a régi barátnőjéhez,
keressen meg, pár velem töltött nap után biztosan kibékülnek. Igazából nem is maga a fiú hiányzott,
hanem a remény, a lehetőség, hogy szép lehet vele az élet.

Persze, visszatértem a Petihez, de pár hét után éreztem, hogy ez így nem mehet, nem tehetem ezt
magammal, nem alkudhatok meg olyanokban, hogy példáid este nem hívhatom, mert akkor a hivatalos
barátnőjével van... Mondtam neki, hogy én ezt így nem bírom. Akkor, majdnem egy év után mondtam neki
először, hogy válasszon. Addig soha nem mondtam olyasmit, hogy hagyja el a barátnőjét értem, csak azt
kérdeztem, miért nem teszi. De ekkor már túl sok volt a törés, a fájdalom, ezért megkértem. De persze
nemet mondott. Én meg nem tehettem mást, csak azt, hogy szintén nemet mondok, hogy kimondom: ez
nem mehet így tovább.

A fájdalom, ami most bennem lakozik, a csalódásból fakad, hogy láttuk, mit tudunk kihozni egymásból,
kettőnkből, és mégsem lehetett úgy. Úgy érzem, kudarcot vallottunk, miközben nem kellett volna. Nem
volt törvényszerű, hogy így lesz... Akkor miért? Úgy hiszem, a százegyszer megtört varázs már nem tudott
összeforrni. Féltem tőled, féltem az egésztől, és nem úgy viselkedtem, amilyennek megismertél. Így hát te
sem érezted azt irántam, amit előtte... mikor még élt bennem a csoda.

Természetesen az elszántságom pár nap múlva megtört, és válaszoltam az üzeneteire. Egyszer

találkoztunk azóta, egy program kapcsán. Eljártunk együtt egy alternatív színházi előadás-sorozatra, ahol
a darab után még hosszú beszélgetés következett a rendezővel, a színészekkel. Na, ennek a sorozatnak
jött egy újabb darabja, Peti megvette a jegyeket, és megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt.

Akkor nem találkoztunk már néhány hete, én úgy próbáltam túlélni, hogy szinte a végkimerülésig
edzettem. Nem volt az a súly, amit ne emeltem volna meg, mert azt éreztem, szét kell feszítenem a
határokat, a fizikai fájdalom legalább percekre elnyomja a lélek kínját Na, mire találkoztunk, fogytam 2-3
kilót, pedig addig sem voltam kövér, nagyon jó formában voltam. Gondosan kitaláltam, mit veszek fel,
miben vagyok a legvonzóbb. Ügyes voltam, hiába ismert már majdnem egy éve, amikor meglátott, mégis
leesett az álla.

Ez az előadás elég laza program, a beszélgetés alatt lehetett enni-inni, és én mindig csomagoltam valami
finomat, sütöttem, próbáltam kitalálni, mit szeret, szóval készültem. Most azonban nem, csak vettem a
sarkon pogácsát, azzal mentem. Meg is jegyezte persze, de mondtam neki: „Te szoktad mondani, hogy ne
csináljak neked szendvicset.” Beszélgettünk kicsit, megemlítettem, hogy fáj, de azért tartottam magam.

Néha nagyon hosszúra nyúlt ez az előadás, ha fáradtak voltunk, nem ültük már végig az éjszakába nyúló
beszélgetést. Most viszont egyeztetés nélkül is tudtuk, hogy maradunk, amíg csak lehet. Éreztük, hogy ez
az utolsó alkalom, ha kimegyünk az ajtón, nem látjuk többé egymást.

Talán most először beszélt őszintén a kapcsolatunkról. Azt mondta, ő ilyen, minden nővel ezt csinálja, egy
idő után rájuk un, és akkor nincs megállás, kell a friss hús. És hogy velem ezt nem akarja, a jelenlegi
barátnőjének meg már úgyis mindegy. Én is elmondtam neki, ami hetek óta feszített, és nem tudtam
megbeszélni senkivel: egy csomót találtak a mellemben, még tart a kivizsgálás, nem tudom, mi lesz.
Megnyugtatott, persze nem mondott semmi különöset, hiszen nem orvos, de már az is jó volt, hogy ő
mondta, és közben fogta a kezem.

Amikor vége lett a műsornak, már jóval elmúlt éjfél, de nem volt kérdés, hogy együtt maradunk reggelig.
Felmentünk hozzá, ledőltünk az ágyra és beszélgettünk, néztük egymást. Nem akartunk elaludni, hogy ne
veszítsünk el egy pillanatot sem a közös időből. Mindent elmondtunk egymásnak, én azt is bevallottam,
mennyire fáj, hogy nem tisztel, megaláz, használ engem. Erre persze tiltakozott, hogy nem igaz, ő a
barátnőjét nem tiszteli. A lány a kapcsolatunk elején tudott mindenről. Szerintem a nagy összeveszések-
kibékülések idején is tisztában volt vele, hogy Peti megcsalja. És tűrte, valószínűleg ez az ő igazi
erőssége, ezzel győzött le engem. Hogy mindent meg lehet vele csinálni. De most már gyakorlatilag
mindegy.

Sírtunk, zenét hallgattunk, végül fenn maradtunk reggel fél hétig. Örökre emlékezni fogok ennek az
éjszakának az összes tizedmásodpercére.

Azóta nem láttam, de nem merem azt mondani, hogy vége. Nem tudom, vége lesz-e valaha.

Egyszer egy könyvben, amit olvastam, a mesélő azt mondja, miközben a szerelmét átölelve fekszik, hogy
ha abban a percben venne egy mély levegőt, és mikor kifújná, azzal az utolsó leheletét engedné el és
megszűnne létezni minden... úgyis megérte volna. Mert már minden szép volt.

Szombat reggel ugyanezt éreztem. Vagy legyen így: fújjam ki magamból az utolsó leheletemet, vagy soha
ne múljon el, soha ne engedj el többé. Ölelj, simogass, aludjunk el így. Keljünk fel együtt, legyünk együtt,
szeretkezzünk, szeress és szerethesselek.

„Te ölsz meg engem” ezzel a helyzettel, és egy kicsit magadat is. Nagyon fáj, de még ezt az utolsó
éjszakát sem adnám semmiért, örülök, hogy megéltem.

Létezik olyan kapcsolat, amelyikben az egyik fél nincs tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi történik
vele?

Az a helyzet, hogy ha létezik is, ez egészen biztosan nem olyan. Ebben a társasjátékban ugyanis mindenki
tudja, csak éppen mindenki úgy tesz, mintha nem így lenne.

Egy nő esetében nagyon ritka, hogy ki tudna tartani amellett, hogy csak a szex kedvéért van együtt
valakivel. Én általában inkább olyan esetekkel találkozom, amikor egy nő azért adja oda magát egy
férfinak, mert hátha úgy meg tudja tartani. Csakis óriási hárítások esetén érezheti azt egy nő, hogy
egyedül a szex érdekli a partnerében. Egyszerűen így vagyunk beprogramozva. Már az első alkalommal is
elkezd kialakulni a kötődés, csak olyankor még elég hatékonyak az énvédő mechanizmusok, és inkább
lehasítjuk az élmény érzelmi részét, majd megpróbálunk gyorsan továbblépni. De a valakihez tartozás
vágya ott van, ez nem kérdés.

Ennek természetesen megvannak az evolúciós okai: a nők hosszú távú társat keresnek, míg a férfiaknak
sokkal természetesebb a poligámia. A nőnek az az érdeke, hogy maga mellett tartsa a partnert, míg
közösen felnevelik az utódot, a férfi célja pedig az, hogy minél több irányba biztosítsa a genetikai
állománya továbböröldtésének lehetőségét - ez egy igencsak közismert alaptétel, a témáról számos könyv
is született.

Ezt látjuk ebben a történetben is: a lány a második találkozás alkalmával már érezte, hogy ki kellene
lépnie a helyzetből, hiszen elkezdett kötődni a fiúhoz. Általában ez az a pont, amikor fel szokták ismerni,
hogy kezd érzelmileg elveszni valaki az adott történetben, és hogy ez már veszélyes lehet neki. Az első
alkalommal megszületik egy illúzió: mintha ebből még bármi lehetne. Aztán jön a hideg realitás, nem, az
együttlét után azonnal szedelődzködni kell, hiszen a fiú valaki máshoz tartozik. Nyilvánvalóan nagyon
megalázó ez a szituáció. Ez az a pont, amikor még komolyabb sérülések nélkül ki lehet lépni egy ilyen
kapcsolatból. És ilyenkor az alapján dől el, mi lesz a folytatás, hogy valaki mennyire tűrő típusú
személyiség, azaz magával cipeli-e a „második vagyok” élményt, programot.

Sok olyan nővel találkozom, akik mindig másodikak, az élet minden területén. Ennek különböző
magyarázatai lehetnek. Gyakran a testvérek közti vetélkedés szokott a háttérben állni, amiben az illető
mindig alulmaradt. „Ki a kedvenc gyerek, az első, hozzá képest én miért csak a második vagyok? Így
nekem mindig csak a maradék jut!” Általában ez az alapélmény az ilyen típusú emberek életében. A
testvérféltékenység gyakori eset, de előfordulhat például olyan is, amikor az azonos nemű szülővel
szemben érzi magát másodiknak, kevesebbnek a gyermek. Ha úgy érzi például, hogy „én sosem leszek
olyan szép, mint anyu, vagy olyan sikeres, mint apu”.

A lényeg az, hogy amikor az élet egy meglehetősen korai szakaszából jön egy ilyen „második vagyok”
élmény, ez gyakran elkezd ismétlődni, és a végtelenségig kísérni tudja egy ember életét.

Fontos kérdés, hogy miért tolerálja valaki ezt az állapotot még felnőttkorában is. Az egészséges
felnőttekben kell hogy legyen egy minimális egocentrikusság, önérvényesítési igény. Például elvárjuk,
hogy a partnerünk csak a miénk legyen - mint társ -, hogy bármikor felhívhassuk, velünk töltse az
ünnepeket s a többi. És kell, hogy legyen egy határ, amit ha a másik átlép, akkor kilépünk a számunkra
nem megfelelő helyzetből. Ehhez azonban az is kell, hogy észrevegyük, ha már átlépte azt a bizonyos
határt.

Ilyenkor nagyon gyakran egyfajta torzítás történik: az ember szeretné elhinni, amit hall. De kívülről nézve
egyből látszik, mi a valóság. Lehet hogy a fiú kapcsolata ellaposodott, de mégis kitart a barátnője mellett,
hosszú távon ő marad a társa.

A fix partner mindeközben egy belesüppedt állapotban van, amit úgy is hívunk, hogy tanult tehetetlenség.
A párja megcsalta, ám mégsem képes otthagyni, inkább elhiszi neki, hogy többé nem fordul elő. A
második, harmadik után már nem is próbál kilépni, inkább megbarátkozik a gondolattal, hogy ilyen a
párja, és megpróbálja elengedni a vágyat, hogy monogám kapcsolatban éljen. Kognitív értelemben
sikerülhet megnyugtatnia magát azzal, hogy legalább van egy párja, amihez jöhet még további ezer érv,
például hogy „na jó, de mindenki megcsal mindenkit”, „ott van a barátnőm, aki azóta nem talál magának
senkit”. Ismerős mondatok ezek mindenki számára, és gyakran mondogatják is az olyanok, akik benne
maradnak egy méltatlan helyzetben. Nyilvánvalóan ennek is megvannak az előnyei. Ám ilyenkor azt kell
mindenkinek eldöntenie magában, hol vannak a méltóságának a határai. Hiszen a másik serpenyőben ott
vannak a terhek, a fájdalmak, a méltatlanság. Melyik oldal bizonyul súlyosabbnak?

A függő típusú személyiség azonban egyszerűen nem képes egyedül meglenni - ezt divatosan
társfüggőségnek vagy kapcsolatfüggőségnek hívjuk. Az ilyen emberek bármit hajlandóak elviselni, csak
hogy ne maradjanak egyedül.

A tehetetlenség kialakulásánál fontos tényező, hogy az ember gyengének érzi magát ahhoz, hogy elviselje
a szakítás gondolatát. Ebben a történetben is azt láttuk, hogy a fiú barátnője kiborult, zokogott, nem bírta
elviselni, hogy elveszítheti a párját.

Érdekes, de sokszor úgy tapasztalom, hogy valahogy azokat szokták elhagyni, akik ezt ki is bírják. Akik
összeomlanak, és nem képesek kézbe venni a saját sorsukat, azokkal ritkábban történik meg. Én
legalábbis azt látom, hogy az erősebb nőket inkább elhagyják a férfiak, mint a gyengéket. Ha elég erős
egy nő. megkíméli a férfit a bűntudattól.

Bűntudat akkor keletkezik például, ha megígértünk valamit, és mégis visszaveszünk belőle. Ez a fix
partnerrel szemben fennáll, ellenben a szeretővel kapcsolatban nincs szó ilyesmiről, hiszen vele eleve az
az alku: „van barátnőm, te csak második lehetsz”, és még ezt is bármikor vissza lehet vonni. Ennél többet
nem ígér ilyen esetekben a férfi, és ezt mindig kommunikálja is. Még akkor is, ha mellette az is elhangzik,
hogy „milyen rossz a párommal, el akarom hagyni őt”.

Nem véletlenül szokták azt mondani, hogy a cselekvés alapján érdemes ítélni. Azt kell megnézni, hogy
valaki mit csinál valójában, nem pedig arra figyelni, mit mond, miket ígér, mondjuk, csetelés közben.
Mondani sok mindent lehet, de a cselekvés szintjét kell megvizsgálni. Amikor megy a titkolózás, meg el
keli indulni rögtön az együttlét után, az nyilván azt jelenti, hogy a férfi még hazafelé játszik, a másik
nőnek akarja fenntartani a látszatot, őt kíméli. Ha valaki ki akar lépni egy rossz kapcsolatból, az nem
hezitál túl sokáig, főleg ha még nincs gyerek.
Ugyanakkor annyit tesznek meg az emberrel, amennyit enged. Szó sincs arról, hogy „a szemét fiú mit
csinál a szegény lánnyal”, nyilván ezt közösen alakítják így. Mindketten megkapják egymástól, amire
vágynak.

Azt gondolom, hogy az ehhez hasonló esetekben a férfi tudatosan vagy tudattalanul, de megkeresi
magának az olyan nőt, aki érzelmileg ennyire kötődni fog hozzá. Ha belegondolunk, egy érzelmileg függő
nő állandóan készenlétben áll, és ezzel olyan kényelmes helyzetet teremt a férfinak, amiben újból és újból
megtehet vele dolgokat.

Egy csimpaszkodó nő azonban soha nem izgalmas hosszútávon. Mindig elérhető, mindig ott van, bármit
meg lehet tenni vele. A fiú ebben a történetben meg is fogalmazza, hogy egy idő után megun minden nőt.
Persze, hiszen mindig kapaszkodó nőket választ. Ez viszont valójában már az ő önértékelésével függ
össze.

Ez a fiú magát keresi a kapcsolatokban, és sosem elég neki egy tükör. Újabb és újabb kapcsolatra van
szüksége, hogy magát újabb és újabb dicsfényben lássa. Miért kellene ennyi tükör, miért akarna ennyit
hódítani valaki? Egyeden kapcsolatban is el lehet mélyedni, ki lehet teljesedni, nem attól leszünk többek,
hogy állandóan hódítunk. Nyugodtan lehet valaki attól még monogám, hogy sikeres az ellenkező nemnél.

Mivel azonban ez a fiú magát keresi a lányokban, azt láthatjuk, hogy mindig oda hajlik, ahol épp nagyobb
szükség van rá. Ha kiborul a barátnő, visszamegy hozzá. Ha a szerető írja neki, hogy „de hiányoztál” vagy
balesete történik, egy ideig vele foglalkozik, érte aggódik. Ahhoz a lányhoz megy, amelyik jobban ki tudja
fejezni, mennyire értékes a számára, mennyire szüksége van rá. De nyilvánvaló, hogy ugyanaz a funkciója
a fix és az új partnernek is: töltekezési lehetőséget nyújtanak a fiúnak, mellettük megélheti, hogy milyen
fontos és értékes is ő.

Ez a fiú hiába lépne ki a fix kapcsolatából, ettől még nem lenne képes az új lánnyal sem egy monogám élet
kialakítására, hiszen nem oldaná meg a problémáját, csak lecserélné a partnert Most az új lány lenne a
fix, és az ő helyébe pedig jöhetne valaki új...

A párkapcsolati társasjáték tehát csakis akkor válna minden szereplő számára élvezhetővé, ha minden
félnél meglenne a megfelelő önbecsülés, hogy meg tudják húzni a saját határaikat. (A.K.)
 HITELES MÁSOLAT
Tetszik, nem tetszik, a férjek óriási többsége nem porszívózik, magától nem viszi le a szemetet, hanem
csak a tévé előtt hever egész nap, sört hozat magának a frizsiderből és lehamuzza a szőnyeget. Ezeket a
büdös bunkókat vajon mind megcsalják?

Előbb-utóbb híve leszek a próbaházasságnak. Egy csomó nő mondta nekem, hogy ő a párjával a szexen
kívül nem csinál semmit közösen. Ha az esküvő előtt csak három hónapig együtt éltek volna, talán időben
kiderült volna, hogy a férjjelölt egy bunkó, aki kerüli a színházat, könyvet nem olvas, a tévében csak focit
és valóságshow-t néz, meg ráadásként éjszakánként a pornócsatornákat. Ha lenne próbaházasság, az
unatkozó feleség talán nem feküdne le az első olyan férfival, akivel „másról is lehet beszélgetni”. (H.H.)

Rettegek attól, hogy az anyám életét másolom le. Sokszor, amikor mondok valamit, az ő hangján szólalok
meg, és ha meghallom ezt a hangot, a közös hangunkat, napokra tönkretesz. Látom magam néhány év
múlva öregen, magányosan. Bár arra számítok, lesz, mondjuk, nyolc unokám, ők majd csak rám nyitják az
ajtót néha-néha.

Az első gyermekkori emlékem az anyai nagyapám temetése. Egyéves voltam, talán. Nem tudom persze
biztosan, de úgy képzelem, anyám egyedül állt már az apja sírja mellett. Akkor, alig 18-19 évesen már
elvált asszony volt Apám nem sokkal a születésem után lelépett, aztán pár évvel később egy jugoszláviai
nyaralást kihasználva még messzebbre húzott tőlünk. Ma Svájcban él, azzal a nővel, aki miatt annak
idején otthagyott minket.

Hogy nem tudok ezekről a dolgokról többet és biztosat, nem az én közönyömnek tudható be. Anyám nem
igazán szeret a 17 éves korában kötött házasságáról beszélni, és gyerekkoromban én valahogy ösztönösen
megéreztem, hogy jobb nem feszegetni a témát. Apám leginkább akkor került csak szóba, ha rám tudta
sütni, hogy „olyan vagy, mint az apád”.

Az apai nagyszülők sokáig a mumus szerepét töltötték be nálunk. Anyám azzal ijesztgetett, hogy
„meglátod, egyszer lefognak önteni vitriollal.” Ilyesmiről természetesen szó sem volt, de így utólag
érthető az ellenszenvük, gondolom, nem igazán támogatták, hogy a 24 éves fiuk elvegyen egy éretlen, 17
éves lányt. Anyám még ma is fel szokta hozni, hogy amikor friss házasokként az öregeknél laktak, sokszor
meg is fenyegették. Hogy bántották-e valaha, azt persze nem tudom, nálunk nem volt szokás a nem
komfortos dolgokról beszélni, de lehetséges, hogy ez az állítólagos fenyegetés inkább anyám rendkívüli
érzékenységének és élénk képzelőerejének tudható be.

Arra viszont tisztán emlékszem, hogy pár évvel később, amikor már anyám második férjének a családjánál
éltünk Csepelen, egyszer valóban én védtem meg, hogy meg ne verjék. Legalábbis én hat-hét éves fejjel
komoly veszélynek éreztem, amikor kihallgattam az új apukám és a szülei beszélgetését arról, hogy
anyámra bizony ráférne egy kis fegyelmezés. Kiszöktem a házból, elé mentem pár saroknyira, és zokogva
próbáltam lebeszélni arról, hogy hazamenjen. Szóval a második házassága sem volt sikeresnek mondható.
Úgy emlékszem, akkoriban egy csatatéren éltünk. Folyamatos veszekedések, drámák... Egyszer anyám a
szemem láttára ugrott a kútba. Kint voltam az udvaron, mikor kijött a házból, emlékszem, jobbra volt a
pottyantós vécé, balra a kút, ő meg egyenesen odament és beleugrott. Csak arra emlékszem, hogy
visítottam, mint a sakál, sokkot kaptam, nyilván. Nem tudom, ki húzta ki aztán, és azt sem, miért tette,
amit tett. Ez is, mint azoknak az éveknek a legtöbb eseménye, egy nagyon mélyre rejtett dobozba
kerültek, amit sohasem nyitunk ki.

Az viszont fontos, hogy még akkoriban, vagyis a Csepelen töltött időszakban, anyám második
házasságából megszületett a húgom. Nagyon szerettük egymást, összebújtunk, védtük egymást a
csatatéren.

Anyám egyébként nem egy elveszett ember, akivel azt csinálnak a pasik, amit akarnak. Inkább csak
nagyon szenvedélyes. Főleg, ha a szerelemről van szó, olyankor képes leginkább elveszíteni a józan eszét.
Nagyon gyakran olyan érzéseket képes felfedezni egy férfiban, amelyek valójában nem léteznek.
Egyébként elég talpraesett, és még most, túl a hatvanon is nagyon szép nő. Mindig imádták a pasik. Más
kérdés persze, hogy rendre rosszul választott. Meg az is más kérdés, hogy a szaporodó hisztijei hamar el
is kergették a férfiakat. Sokakra emlékszem, jöttek, mentek. Persze csak az után, hogy egy szép napon
megszöktünk a csepeli apukánk családjától. Igen, szabályosan megszöktünk egy nap, amikor senki nem
volt otthon. Lett is balhé, a nagyapámék egyszer ellopták a húgomat az óvodából. Egyébként a
szerencsének köszönhetően tudtunk megszökni; anyám nyert egy Zsigulit valamilyen betétkönyvvel.
Gyorsan eladta az autót, az árából pedig tudott venni egy kis, egyszobás házrészt Rákoskerten. Tudom,
nagyon sokáig várta a Józsit, a húgom apját, azt hitte, utánunk jön, és együtt maradnak. De persze nem
jött. Nagyon szerette azt a férfit, ez egyike annak a kevés dolognak, amit elmesélt magáról.

Szóval a Józsi csak nem jött, és anyám persze nem sokáig bírta ki pasi nélkül. Folyamatosan jöttek-
mentek, úgy kéthavonta volt egy „új apukánk”. Anyámnak nem volt könnyű megszervezni a szerelmi
életét, hiszen csak egy szobánk volt. Furcsamód mégis csak egyetlen bizarr emlékem maradt. Egy ágyban
aludtam a húgommal, anyánk meg az L-alakba fordított másikon. Egyszer felébredtem korán reggel, és
azt láttam, hogy az aktuális pasijával csókolózik éppen. Szigorúan a paplan alatt. Igazából nem is láttam
semmit, talán cs ak éreztem a levegőben... Mindegy, gyorsan úgy csináltam, mintha aludnék.

Ekkoriban még szorosabb lett a kapcsolatom a húgommal. Egymásra voltunk utalva, mert anyám nagyon
sokat dolgozott, keveset volt otthon. Ha nem pasikról van szó, nagyon talpraesett nő. Mindenféle
bedolgozásokat vállalt, járt takarítani, dolgozott titkárságon, valahogy mindig előbbre jutott A nyolcvanas
évek közepén már építési „vállalkozó” volt, persze az akkori viszonyoknak megfelelően. Gmk, vagy valami
ilyesmi. Szóval nagyon sokat vigyáztam a húgomra, erős véd- és dacszövetség volt köztünk. Ha valamelyik
új apuka nem tetszett, kiutáltuk. Nem sokukra emlékszem egyébként, csak a sok-sok cipő meg bajusz meg
táska maradt meg... Jóképű pasik voltak, most azt gondolom. Volt egy, akit ma szerintem
metroszexuálisnak neveznének, nagyon sokat törődött magával és rengeteg feminin vonása volt. Na, őt
nagyon utáltam. Aztán volt az a szerencsétlen Feri, az autószerelő. Valamelyik baráti arab államban is
dolgozott, szóval még pénze is volt... Csak aztán eltűnt, mint az aranyóra. Ő volt a harmadik férj
egyébként, de jött még utána negyedik is.

Közben költözgettünk is összevissza. Mondtam, hogy anyám nagyon ügyes volt. A rákoskerti házrész után
jött egy panel a nyolcban, itt kezdem el iskolába járni. Majd egy hatalmas, nagypolgári lakás a Dob
utcában, középiskolába már innen jártam. Jó tanuló voltam az általánosban, és csak azért nem mentem
gimnáziumba, mert kitaláltam, hogy én orvos leszek, ezért az egészségügyi szakközépiskolát
választottam. Aztán persze kiderült, hogy korántsem volt ez olyan jó ötlet és nem elsősorban az oktatás
minősége miatt, hanem mert ebbe a suliba kizárólag lányok jártak, fiúknak még a közelébe se kerültünk
az érettségiig.

Nekem egyébként rengeteg gondot okozott gyerekkoromban a külsőm: a vörös hajam, a szeplős bőröm.
Pont ezeket szerették aztán bennem később a férfiak, de akkoriban, az általánosban bizony nem
számítottam szépnek. Gyufafejünek, stoplámpafejűnek, kiskabosnak csúfoltak, gyakran egész nap
sapkában voltam, hogy ne lássák a hajamat. Nagyon jellemző, anyám hogy próbált segíteni rajtam: elvitt
egy fodrászüzletbe, és végig kellett néznem, hány nő ad pénzt azért, hogy vörösre fessék a haját. De
ennek ellenére elég soká szerettem meg magamat.

Az sem volt jó, hogy hamar nőiesedni kezdtem. Zavartak a melleim, állandóan lógós pulóvereket hordtam.
A középiskolás években elkezdtem sportolni, atletizáltam. Egy idő után azt vettem észre, hogy másképpen
néznek rám a srácok. Amikor a Városligetben futottunk a barátnőmmel, akkor is sokan lógatták utánunk a
nyelvüket... Szóval lassan rájöttem, hogy annyira mégsem lehetek csúnya, de szépségtudatom nem volt,
és ma sincs. Középiskolás koromban egyáltalán nem volt fiúm, miközben az osztálytársaim nagy része
sorra eldicsekedett a szüzessége elvesztésével, többen már egy-két abortuszon is túl voltak.

Jól tanultam itt is, jelentkeztem is az orvosira, de végül nem mentem el a felvételire. Valószínűleg a
kudarctól féltem, védtem magam. Anyám nagyon nehezen emésztette ezt meg, akkorra már mindenkinek
elmesélte, hogy a lánya orvos lesz. Eléggé elmérgesedett a viszonyunk, ezért nem sokkal később
elköltöztem a nagyihoz.

A nagyi egy csoda volt. Sokáig élt, 1994-ben halt meg. Eredetileg varrónő volt, egy igazi művészlélek,
festett, rajzolt és két kézzel volt képes szabni. Soha nem rajzolta fel az anyagra a szabásmintát, csak
kitalálta a ruhát, és egyszerűen kiszabta. Rajta kívül nem láttam még senkit, aki mind a két kezével képes
használni az ollót. Gyerekkorunkban, a hetvenes években nem volt könnyű divatos holmikat szerezni, de
mi a húgommal mindig jól néztünk ki, hála a nagyi fantasztikus kezeinek.

Szóval érettségi után egy darabig a csodálatos nagyimnál laktam. Elkezdtem dolgozni egy laborban, és
akkor már kezdett az agyamra menni a szüzességem. Még mindig nem volt igazi kapcsolatom senkivel
Emlékszem, egyszer a sportegyesülettel egy vidéki bemutatóra mentünk, vonattal. Fiúk, lányok vegyesen
ültünk egy kupéban. Volt ott egy srác, aki már előtte is mindig olyan kedves volt hozzám, szépeket
mondott, hozott nekem izomláz elleni krémet, ilyenek. Ott, a vonaton, amikor elzsibbadt a lábam, az ölébe
vette és masszírozni kezdte. Jó volt, nagyon jó és aztán már túl jó is. Én pedig olyan zavarba jöttem attól,
amit érzek, hogy tehetetlenségemben iszonyatos erővel megrúgtam a fiút. Olyat rúgtam bele, a kék
ingébe... Nem szólt semmit szegény, pedig majdnem elájult a fájdalomtól. Nagyon szégyelltem magam, és
ott, akkor eldöntöttem, hogy nekem pedig kell egy pasi, ha törik, ha szakad.

Azt, ami nem sokkal ezután történt, én Csernobil tragikus hatásának szoktam nevezni. 1986. május
elsején a Margitszigeten sétáltunk a barátnőimmel. Aznap volt a legerősebb a sugárzás, de persze mi
akkor erről semmit sem tudhattunk. Tizenkilenc éves voltam, és nagyon-nagyon szerettem volna már egy
igazi hús-vér fiút, akihez oda lehet bújni, aki átölel, meg persze a szexre is vágytam már. Szóval
sétálgattunk a Margitszigeten, és egyszer csak észrevettem, hogy követ minket egy fiú. Helyes volt,
jóképű. Biztos a csernobili sugárzás adott nekem annyi bátorságot, hogy az egyik saroknál leszakadtam a
barátnőimről és megvártam. Közelről is helyes volt, udvariasan bemutatkozott, és onnantól együtt
sétáltunk tovább meg fagyiztunk...

Ő lett az első fiú az életemben, és még hosszú időre az egyetlen is. Vele veszítettem el a szüzességemet.
Huszonnégy éves volt akkor, gépészként dolgozott egy gyárban. Szerettem... Amikor elmondtam
anyámnak, hogy van valakim, persze egyből faggatózni kezdett. Elmeséltem, hogy Laci vidéki fiú.
Sajószentpéterről jött a fővárosba. Na, akkor ő lett a cigány, a borsodi cigány. Ezt hallgattam hetekig. Be
kellett neki mutatnom. Egy zabszem nem fért volna be... De a Laci rendes fiú volt igyekezett jó benyomást
tenni, anyám meg nyilván azt gondolta, hogy nekem úgyse jut ennél jobb, meg kell fogni ezt a fiút.
Úgyhogy, amikor egyszer hazakísért, nekiesett hogy „az én lányom nem egy lepedőgyűrő, ha használni
akarod, vedd el feleségül!” Ez volt a balegyenes, de aztán rögtön megkezdte a puhítást is: „ha elveszed
feleségül, kaptok egy lakást, lesz kocsi”, szóval hogy jön az édes élet Azt hittem, ott halok meg. Meg
persze Laci is sokkot kapott, és hiába győzködtem, hogy ez csak az anyám magánakciója volt, nekem
eszem ágában sincs férjhez menni. Azt mondta, ha anyám még egyszer ezzel jön, soha többé nem látom.

Aztán valahogy mégiscsak meggyőzhette magát, mert hamarosan összeházasodtunk. Érdekes, még a
legutolsó pillanatban, a templomban is gondolkodtam, hogy nemet kellene mondani, valamit éreztem,
pedig szerettem Lacit.

Anyám komolyan gondolta, hogy kistafíroz minket, ha összeházasodunk. Eladta a Doh utcai lakást, vett az
árából egy házat a XVI. kerületben, és a pénzből még nekünk is futotta egy panelre. Akkor egyébként már
a negyedik házasságában élt, Péterrel, akivel közösen volt egy építési vállalkozásuk. Ő egy nagy építő
cégnél volt titkárnő, és úgy ügyeskedett, hogy kiszervezett néhány kisebb munkát. Felújításokat, kisebb-
nagyobb építkezéseket vállaltak, voltak mesterembereik, jól ment a bolt. Ebből a házasságból született az
öcsém. Én akkor érettségiztem, és tanulás közben őt ringattam, mert nagyon sírós baba volt, állandóan
ordított. Nekem egyébként a mai napig Péter a papi, nagyon haragudtam anyámra, amikor kitette öt.

Szóval megkezdődött a közös életünk Lacival. Én dolgoztam a laborban, ő pedig akkor már anyám
cégében melózott. Jöttek a gyerekek, egy fiú, egy lány, ahogy kell. De ekkor már éreztem, hogy valami
nincs rendben. Bár Laci szorgalmas volt, az ambícióval nem volt még csak köszönőviszonyban sem. Nem
volt hobbija, nem voltak barátaink, nem érdekelte semmi.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy megteremtett számunkra egyfajta anyagi jólétet. Kiment
Németországba dolgozni, és elkezdett csencselgetni. Ott vett, itt eladott dolgokat. Walkman, flopi,
ilyenek. Ez a rendszerváltás környékén nagyon kifizetődő tevékenység volt Lett volna tehát pénzünk, de
mégsem volt, mert Laci kártyázott. Ahhoz viszont, hogy üzletelni tudjon, pénzre volt szüksége, ezért
előfordult, hogy az utolsó fillérig elvette a fizetésemet. Egyszer egy teljes hónapig jártam olyan cipőben,
aminek letört az egyik sarka, és nem volt pénzem megcsináltatni. Akkor ezt úgy éltem meg, hogy
befektetés, és egyáltalán nem lázadoztam. Azt gondoltam, van értelme spórolni, mert lesz belőle valami
És lett is végül.

Nagyon viccesnek találtam, amikor először hazahozott egy doboznyi átlátszó öngyújtót, és azt mondta:
ezzel megcsináljuk a jövőnket. Kinevettem, de aztán kiderült, hogy itthon nem lehet öngyújtót kapni,
úgyhogy mégis jó üzlet volt ez. Ebből lettek aztán boltjaink, trafik, szivarbolt itt-ott, nagykereskedés. Jól
éltünk, egészen addig amíg a zárjegyrendszer le nem nullázta ezt az üzletágat. Akkor váltani kellett.

Már a kezdet kezdetén sem volt azért minden tündérmese. Ha csomós volt a tejbegríz, Laci egyből a
kurva keresztanyámat emlegette. Az igazi gond az volt, hogy nem volt közös érdeklődési körünk, nem
jártunk társaságba, a szexen kívül nem csináltunk együtt semmit. Aztán meg már azt sem. Laci az a fajta,
aki mellett egy nő soha sem érzi, hogy szeretik, hogy ő nő. A gyerekek születése után gyakorlatilag
megszűnt a szexuális életünk, csúnya voltam, kövér voltam neki. Most 82 kiló vagyok, akkor talán 70, ez
az én magasságomhoz éppenhogy elég. Igazi, csinos sportgiliszta voltam, de nem érdekelte, nem ért
hozzám, nem simogatott meg. Nyomorultul éreztem magam. Amikor siránkozni kezdtem, hogy ez így nem
jó, hogy lehetne másképp is, hogy én szeretem őt, vett nekem egy vibrátort. Nem azért, hogy együtt
játsszunk vele, hanem, hogy szolgáljam ki magam! Na, akkor tudtam, hogy ennek vége. Pláne, amikor egy
éjjel azon kaptam, hogy az akkoriban induló erotikus csatornákat nézi, és persze közben ő is kiszolgálja
magát.

Még olyanokat is mondott, hogy ki kellene próbálnunk egy másik párral Ez nekem akkor, alig huszonegy-
két évesen gyomorforgató volt Talán azt akarta látni, hogy a feleségét megdugják? Nem tudom. Beszélni,
beszélgetni nem nagyon lehetett vele, nemcsak erről, semmiről sem. És valahogy mindig megpróbált
visszahúzni. Amikor nem találtunk könyvelőt, és én azt mondtam, szívesen megtanulnám ezeket a
dolgokat, egyszerűen lehülyézett, hogy csak nem gondolom, hogy képes lennék rá...

Aztán persze elég sok mindenre képes lettem, és nem csak pozitív értelemben. Annyira megalázott,
nemcsak a nőiességemben, de az önértékelésemben is, hogy amint észrevett egy másik férfi, nem volt
megállás.

Az első férfival, aki azt mondta nekem, szép vagyok, kedves vagyok, tetszem neki, én megcsaltam a Lacit,
és egyáltalán nem volt lelkiismeret-furdalásom. A fogorvos volt, akihez jártam. A szexben nem volt semmi
különleges, inkább a személyisége volt fontos, az, hogy másról is lehetett vele beszélgetni, nem csak a
napi dolgokról. Sokkal idősebb volt nálam, sokkal többet tudott a világról. Később úgy fogalmaztam meg
magamnak, hogy a diplomájával dugtam. És a diplomájával dugtam annak a mérnöknek is, akivel az
üzletünk felújítása közben találkoztam. Imádtam vele beszélgetni, kitágította a világomat. Meg persze az
sem volt mindegy, hogy annyira kívánt engem. Azt mondta: „Ha látom magát, úgy érzem magam, mint a
versenyló a start előtt”. És úgy is érezte... Szóval voltak jó néhányan, és egyáltalán nem éreztem magam
rossznak miatta.

Aztán beleszerettem a szomszédban lakó gyönyörű seggbe. Igen, a szomszédban lakott egy szép, izmos,
formás hátsóhoz nőtt fiatalember, akihez sajnos tartozott egy élettárs is meg egy gyerek. De ez semmiben
sem akadályozta őt, meg igazság szerint engem sem. Új világba kerültem vele. Jókedvű volt, voltak
barátai, élvezte az életet. Az, hogy elmentünk együtt bowlingozni, nekem annyira új élmény volt, hogy
beleszédültem. Hogy nem csak otthon lehet ülni és tévét nézni. Hogy szerezhetünk közös élményeket.
Persze Laci is megtudta. Volt, hogy úgy mentem el a szomszéd Zolival randizni, hogy közben az erkélyről
nézett utánam. Úgy éreztem, megérdemli, mert annyira megalázott.

Egy idő után mégiscsak úgy döntött Laci, hogy tennie kellene valamit, úgyhogy átment a szomszédba
balhézni. Na, akkor Zoli élettársa is megtudta dolgot, és persze ő megígérte neki, hogy szakít velem, soha
többé nem áll velem szóba. Meg is tartotta két évig...

Közben én azért sok mindent megpróbáltam, hogy boldogabbá tegyem Lacit. Volt egy balesete, darabokra
törte magát meg a kocsit, majdnem ott maradt. Ápoltam, mellette voltam, azt gondoltam, ha felépül,
újrakezdhetjük. De amikor jobban lett, a régi Lacit kaptam vissza, nem változott semmi.

Amikor végül elköltöztem a gyerekekkel, huszonnyolc éves voltam. Egy darabig egyedül voltunk, de aztán
lett egy kapcsolatom. Másfél évig tartott, úgy, hogy mindennap együtt voltunk, de ő minden este
hazament a családjához... Kemény kompromisszum. Aztán egyszer csak ismét felbukkant a szép segg
tulajdonosa, és velem is maradt tizenhárom évig. Akkoriban kőműves volt, de idővel szépen kinőtte
magát, ma már komoly vállalkozást vezet, munkagépei vannak, több embert foglalkoztat. Egyszerűen
felébresztettem benne az igényt arra, hogy kihozza magából a legjobbat. Szerettem nagyon, pedig
szellemileg nem kaptam meg tőle, amire vágytam.

Akkoriban még nem fogalmaztam meg magamnak, mennyire fontos is nekem, hogy a mellettem lévő
pasinak agya is legyen. Azt gondoltam, a külseje a fontos, a jókedve, a stílusa, amibe beletartoztak a
barátok, a kirándulás, az élet szeretete. Csupa olyasmi, amiben nekem addig nem nagyon volt részem.
Csakhogy Zolinál az élet szeretetébe beletartozott a nők szeretete is... Rengetegszer megcsalt De mire is
számíthattam volna, amikor én is a szeretőjeként kezdtem, velem csalta az akkori élettársát? Már együtt
voltunk, amikor a régi nő szült neki még egy gyereket. Tűrtem, mert szerettem. Rengeteget balhéztunk,
és most már úgy látom, szinte elkerülhetetlen volt, hogy ez a szürreális állapot valamilyen tragédiába
torkolljon.

Teherbe estem, és a baba korábban született. Csak néhány napig élt. Megszületett, élt és meghalt. Átéltük
a napokig tartó rettegést, a bizakodást, a rettenetet. Én azt mondtam, nem élem túl a gyerek nélkül.
Kérlelni kezdtem, hogy legyen még babánk, de ő nem akarta. Így végül a tudta nélkül intéztem a dolgot, ő
azt hitte, hogy védekezem. Így született meg a legkisebb gyerek, ma nyolcéves, kedves, okos, tényleg
napfényt hoz az életembe.

Mire ő megérkezett, Zolival már ezer törésen voltunk túl Folyamatosan olyan helyzeteket teremtett,
amiket nem vállalhattam fel. Nők, nők, nők... Ha csak annyi volt, amennyiről én tudtam, már az is túl sok.
Én is megcsaltam egyszer, de csak azért, hogy bosszút álljak. Még szingli koromból ismertem egy fiút,
akivel néha összejöttünk egy kis játékra. Érdekes, vele mindig nagyon élveztem a szexet, de akkor, amikor
Zolin akartam bosszút állni vele, egy szenvedés volt. Zoli nem is tudta meg soha, szóval egyáltalán nem
volt túl édes bosszú. Viszont ez a kis kaland megerősített abban, hogy nem mehet így tovább, mert
valamelyikünk belehal.

Érzelmileg elengedtem, de nagyon akartam, hogy ott legyen a gyerekeknek. Mindent elkövettem, hogy
egyben tartsam a családot, de nem ment. Már nem érte meg a belefektetett energia. Lacival együtt
lehetett volna lenni, de én önző voltam, szerelmet, érzéseket akartam. Hát, Zolitól megkaptam. Voltam a
szeretője, aztán a társa, aki mellett számtalan szeretőt tartott. Másfél éves volt a gyerek, amikor végül
kiraktam.

Hosszú évekig voltam egyedül, néha egy társkereső oldalon keresztül megismerkedtem egy-egyférfival,
volt olykor szex is, de semmi komoly.

Most három éve van egy kapcsolatom, egészen más, mint az eddigiek. Sohasem ismertem olyan embert,
aki ennyire figyelne rám. És reagál is minden rezdülésemre, ha jó, ha rossz. Szóval igencsak kritikus.
Borzasztóan ki tudja forgatni az ember kis bakijait. Nem a botlásaimat, mert azok nincsenek, nincs
indíttatásom mást keresni. Egyszerűen fogalmazva viharvert a kapcsolatunk. Sokat gondolkodom azon,
hogy miért nem hagyom ott, de hát persze azért, mert szeretem. Hol összeköltözöm vele, hol meg szét, és
viszem magammal a kicsit ide-oda. A két nagyobb meg hol tanul, hol nem, hol az apjuknál laknak, hol meg
az anyámnál.

Anyám most épp egy rehabilitációs intézetben van, lábadozik egy agyvérzés után. Akkor kapta, amikor
hosszú szünet után telefonon beszélt a legutolsó élettársával. Ő egy nagyon értékes ember, festőművész,
sakknagymester, anyám azt mondta, élete legnagyobb szerelme. Ennek ellenére sikerült leépítenie ezt a
kapcsolatot is, a hisztijeivel, a durva stílusával. Most már segítségre szorul, a szélütés után az egyik
oldala gyengébb, nehezen mozog. Persze néha látom, ha nem figyelünk oda, egész jól boldogul, de ha ott
vagyunk körülötte, már nem tudja megfogni a poharat... Kiköveteli magának az együttérzést, a törődést.

Igen, rettegek attól, hogy az anyám életét másolom le. Sokszor, amikor mondok valamit, az ő hangján
szólalok meg, és ha meghallom ezt a hangot, a közös hangunkat, napokra tönkretesz. Látom magam
néhány év múlva öregen, magányosan. Bár arra számítok, lesz, mondjuk, nyolc unokám, ők majd csak rám
nyitják az ajtót néha-néha.

Attól, hogy egy férfi egész nap csak otthon ül, és nem csinál semmit, még egyáltalán nem törvényszerű,
hogy megcsalják. Merthogy egy ilyen férfi könnyen eléri - ahogy ebben az esetben is láttuk -, hogy a nő
egyre értéktelenebbnek érezze magát, és elhiggye, hogy nőként nem is kellene másnak.

Ez az élethelyzet, ami a történetben is megjelenik, hogy unalom van, rutin van, nem kap a nő olyan
visszajelzéseket, amitől értékesnek érezhetné magát, a pasi pedig érdektelenné válik, inkább annak
kedvez, hogy eltűnjön a szexualitás az ember életéből. A nők hajlamosak arra, hogy ha nem érkezik
egyfajta rácsodálkozás a nőiességükre a férfi részéről, teljesen kirekesszék ezt a részt az életükből. Itt is
azt látjuk, hogy a nő egyre lejjebb és lejjebb csúszott, egyre csúnyábbnak érezte magát - mindaddig, amíg
nem jött egy férfi, aki mást jelzett vissza neki. De ha nem jön egy ilyen, könnyen beszorulhat az ember
ebbe a beszűkült élettérbe. És csak a szerencsén múlik, hogy lesz-e valaki olyan, aki beindít egy pozitív
spirált, ami kiutat jelenthet ebből a reménytelen helyzetből.

Mostanában nagyon sok helyen esik szó a nőiesség kérdéséről. Egyre többször gyűlnek össze a nők, hogy
erről a témáról beszélgessenek, biztassák, támogassák egymást abban, hogy új lehetőségeket fedezzenek
fel az életükben. Sokszor a barátnők adják meg egymásnak azokat a pozitív visszajelzéseket, amiket
otthon nem kapnak meg. Szoktak is viccelődni azzal, hogy a nők valójában a barátnőiknek csináltatják
meg a hajukat, a körmüket, vesznek szép ruhát, mert adott esetben az unatkozó párjuk észre sem veszi...

A férfi egyébként ilyenkor általában saját magát is unja, pont ettől indul be az ördögi kör: az egyik
unalmasnak tartja magát, ezért a másikban sem tudja az izgalmasság érzetét felkelteni, amitől ő is
unalmasnak fogja érezni magát, és ebben a befásultságban egymást húzzák egyre lefelé. Ebből a
helyzetből vagy az jelentheti a kiutat, hogy az egyik fél megrázza magát, azt mondja, hogy így nem, és
teremt magának valamilyen új lehetőséget az élmények megélésére a kapcsolaton belül vagy kívül,
esetleg senki nem csinál semmit, de kívülről rácsodálkozik valaki az egyikükre, és ez indítja be a
változást.

A szexualitás elvileg alapvető szükséglet lenne a nőknél és a férfiaknál egyaránt. Csakhogy a nők nagyon
el tudják fojtani magukban. Ebben az is szerepet játszik, hogy a történelem folyamán sosem arra
tanították a nőket, hogy bátran éljék meg a szexuális impulzusaikat, mert az jó dolog, hanem arra, hogy
fojtsák el ezeket, hiszen egy feleség legyen hűséges és monogám, még akkor is, ha a férje nem kívánja
meg évtizedekig. Régebben sajnos még arra sem tanították meg a nőket, hogyan szerezzenek örömet
önmaguknak - ebben a történetben legalább ezt az opciót felkínálja a párja a főhősnek egy vibrátor
odaajándékozásával, meglehetősen megalázó módon...

Ez egy óriási probléma, ha azt érezzük, szégyellnünk kell magunkat azért, hogy teret akarunk adni a
valódi vágyainknak, belső késztetéseinknek. Megtanuljuk eltűrni, hogy ez nem is olyan fontos. Ennek az
elfojtásnak természetesen megvannak a következményei, például a női szerveket megtámadó
pszichoszomatikusan kialakuló betegségek, de egyszerű, hétköznapi dolgokban is jelentkezik, például
idegesség, feszültség, alvászavar, fáradékonyság formájában.

A legtöbb nő még ma is abszolút alkalmas arra, hogy a teljes szexualitást sutba dobja - például a gyerekek
miatt. Azt tapasztalom, hogy még mindig az a társadalmi elvárás, hogy egy nő ne akarjon túl csínos lenni,
ha van már gyereke, hanem ehelyett foglalkozzon a családdal, a háztartással, süssön-főzzön, vasalja a
férje ingét - ezt tartják jó asszonynak. Aki szexis akar lenni továbbra is, azt rögtön elítélik, és azt
gondolják, hogy önző. Azt a nőt, aki anyaként is kifejezi a nőiségét, sokszor rossz anyának vagy
háziasszonynak szokták titulálni, mert önző dolog, hogy nem áldozza fel magát egészen a családjáért.

Pedig nagyon nagy szükség van rá, hogy egy anya megtanítsa a kislányát arra, hogy jusson magára is
ideje, hogy szépnek, kívánatosnak érezze magát. Persze ha ez abból az időből vesz el, amikor a gyerekkel
lehetne, és ezért nem tudja megteremti számára a megfelelő érzelmi biztonságot, az nyilván nem jó dolog.
De nagyon sokat adunk azzal a gyereknek, ha mi magunk is olyan életet élünk, amit neki kívánnánk. Azzal
mutatjuk a legjobb példát, ahogy élünk, nem pedig azzal, amit próbálunk megtanítani neki.

Tudjuk, hogy a szülői példa mindenki életében nagyon meghatározó - vagy így, vagy úgy. Ebben a
történetben azt láttuk, hogy a főhősnő egyértelműen megfogalmazza a vágyát, hogy neki ne olyan élete
legyen, mint az anyjának. Ezt a törekvést ellenazonosulásnak nevezzük.

Az ellenazonosulás annyiban nagyon hasonlít az azonosulásra, hogy bizonyosfajta megkötöttséget jelent.

Egy gyerek személyisége természetesen rengeteg szálon kötődik a szüleiéhez. De azt, hogy kik vagyunk,
mit szeretnénk az életben, hogy honnan hová akarunk eljutni, nem aszerint kellene meghatározni, hogy
mindenképpen hasonlítsunk vagy épp ne hasonlítsunk valakire. Mert ha csak azt nézzük, hogy ezek a
szempontok érvényesüljenek, azzal lecsupaszítjuk a világunkat korlátozott számú összetevőre, és csak
ezekre fogunk tudni figyelni, pedig a világ nem húsz dologból, hanem annak a többszöröséből áll össze, és
így a sok másikra nem fogunk tudni odafigyelni. Ezzel bizony korlátozzuk magunkat, a lehetőségeinket.

Erre tökéletes példa, ahogy a történetben szereplő lány férjhez megy. Mivel ki akar kerülni az otthoni
közegből, kiemelkedik az életében egy prioritás, annyira, hogy igazából át sem gondolja, a lényeg, hogy
meneküljön. Pedig nem a menekülés lenne a megoldás a problémáira, hanem az, ha a saját életét
próbálná élni.

Az, hogy a leválni készülő fiatalok főként fizikailag akarnak eltávolodni a szülőktől, a legnagyobb csapda,
amibe bele szoktak esni. Ügy gondolják, ha elkerülnek otthonról, majd nem hatnak rájuk a szüleik. Pedig
ha érzelmileg nem történik meg a leválás, a világ másik végére is mehet az ember, nem ér el vele semmit.

A történetben szereplő lány anyjának már nagyon korán egy rossz választással indult az élete. Tizenhét
évesen még teljesen természetes, hogy nem fejlődött ki a személyisége, nincsenek meg a prioritásai, nem
tudja még, mit szeretne elérni az életben, hogy kicsoda ő valójában, hogy ki illik hozzá. Túl korai volt az
elköteleződés, a gyermekvállalás, amiben ráadásul cserbenhagyták, ezért magára maradt. Ez egy olyan
alaptrauma lehetett az anya életében, ami az egész életére rányomta a bélyegét, hiába harcolt ellene.
Harcos, küzdő ember lett belőle, de valójában alkalmatlan volt az intimitásra. Mindenkit elüldözött maga
mellől. Nyilvánvalóan volt egy sérülése, frusztrált dühe a férfiak irányában, és természetes, hogy a lánya
semmiképp sem szerette volna ezt a pályát befutni.

Ő pici gyerekként úgy próbálta meg túlélni mindezt, hogy megpróbálta megmenteni az anyját. Rettentő
mély traumát jelent egy gyermek életében, ha azt látja, hogy az anyja feladná az életét, vele mit sem
törődve. Ilyenkor pont azt kellene megélnie, hogy bármilyen nagy a baj, ő van annyira fontos a szüleinek,
hogy semmiképpen nem hagynák magára. Ez a lány azonban az anyja érzelmi hullámzásai, kiborulásai
miatt nem élte ezt meg, ezért helyette inkább a kishúgával kapaszkodott össze. Egy pici gyerek nagyobb
stabilitást hozott az életébe, mint a saját anyja: vele szeretni tudták egymást, meg tudták beszélni azokat
a feszültségeket, amelyeket az újabb és újabb „apukák” felbukkanása jelentett nekik. Bizonyos
értelemben ők ketten jelentették a családot egymásnak, mert az anyjuk erre alkalmatlan volt. Nagyon
fontos alapok hiányoztak ehhez, de hogy is lehetne másképp, ha egy anya túl korán lesz anya, még jóval
azelőtt, hogy alkalmassá vált volna erre? Nem azt mondom, hogy nincs felelőssége ebben, csak azt, hogy
nehezebben számon kérhető egy olyan valaki, akinek így alakult az élete.

Mindenesetre az anya rossz választása nemcsak a saját, de a lánya életét is sokáig egyértelműen
determinálta. Az is az ellenazonosulási vágy következménye, hogy a lány olyan sokáig szűz maradt.
Hiszen ha egy gyerek abban nő fel, hogy az anyja poligám életmódot folytat, az nyilvánvalóan elrettentő
hatású. Mindenre vágyott, csak arra nem, hogy állandóan váltogassák egymást az elvileg biztonságot adó
fix pontok az életében. Minden, ami a szexről, a szerelemről, az intimitásról szólt, veszélyesnek tűnt a
számára.

Ez lehet a magyarázata annak is, hogy a lány olyan férjet választott magának, aki valójában egyáltalán
nem volt férfias. Legalábbis elég férfiatlannak tűnik, ahogy végül elvette, és az is, hogy a kemény, férfias
anyós cégéhez ment el dolgozni...

Nem véletlen, hogy ezek után meg is szűnt köztük a szexualitás. Ebből pedig - hiába az ellenazonosulás
vágya - a poligámia jelentette a kiutat, ugyanúgy, ahogy az anyánál. Az anya egyrészt falta a férfiakat,
négy férje volt, másrészt viszont elmondhatjuk, hogy a fontosabb életszakaszaiban mindig magára
maradt. Ugyanígy ment bele a lánya is az újabb és újabb kapcsolatokba egy kis elismerésért, szeretetért,
de közben ő is eltávolodott az eredeti céltól: attól, amilyen társra valójában vágyott. Utólag meg tudta
fogalmazni, hogy megjelent benne az igény egy intelligens partnerre, de aztán mégis egy „szép segg”
mellett kötött ki tizenhárom évre! Ennél nem is lehetne megalázóbban fogalmazni. Ha egy testrészt
emelünk ki valakiből, abban hol van a személyisége, a mélysége, az érzelmei, a tudása...?

Mindenestre ebben a történetben egy nagyon hosszan elhúzódó önkeresési folyamatnak lehettünk a tanúi.
A főhősnő az imént végignézett okokból csak negyvenéves kora fölött jutott el addig, ahová huszonévesen
kellett volna: hogy meg tudja mondani, ki is ő valójában, mire vágyik egy kapcsolatban, és mi az, ami
kielégülést hoz neki. Nagyjából huszonéves korunk közepére vagy végére kialakul, hogy kire vágyunk. Ez
az optimális, hiszen így olyannak tudunk gyereket szülni, akinek valóban érdemes. De sokszor azt
tapasztalom, hogy a rengeteg magunkkal hordozott gyerekkori trauma miatt ez csak jóval később
fogalmazódik meg.

Manapság már lehet várni, és sokszor várnak is az emberek, ezért ilyen szempontból nem tragédia, ha
nem végleges az első választásunk, ha valakiben csak később alakulnak ki ezek a dolgok. Az viszont már
gondot okoz, ha a gyerekek sérülnek amiatt, hogy végig kell élniük a szüleik személyiségfejlődését.

De összességében azt gondolom, sosincs késő.

Manapság gyakran lehet látni, hogy az emberek csak a negyvenes éveikben jutnak el oda, hogy meg
tudják mondani, valójában mi fontos nekik, kik ők. Ekkorra tisztulnak le azok a kérdések, hogy ki hol tart
az életében, hogy honnan hová megy, mennyit ér, és ez alapján már tudnak választani maguknak
megfelelő partnert. Így meg tud történni egy váltás az életükben, és szerencséjük van, eljutnak oda. hogy
úgy tudnak élni valaki mellett, ahogy szeretnének. (A. K.)
 TÚL SZEXI LÁNY
Normális az, ha egy fiatal, gyönyörű lány mindenkiben az igazit látja?

Tulajdonképpen miért is ne jöhetne szóba a vonzó munkatárs, az ápolt és intelligens főnök, a fiatal csődör
a szobafestők közül, és akkor még nem is beszéltünk a sármos reklámgumról a hírnevével...

Beszélgettem egyszer egy nyugdíjas parasztasszonnyal. Keményen dolgozott egész életében, kapált, az
istállóban fejt, almozott. Még csak el sem pirult, miközben azt mesélte, hogy ő bizony sosem bírt a
vérével. Végigment rajta a fél falu. Az ura már annyira szégyellte, hogy végül elköltöztek egy másik
faluba. De ez sem bizonyult jó megoldásnak, mert, ahogy az asszony mesélte, „az uram még a bútorokat
pakolta a szekérről, de én már odatartottam a faromat a postásnak a csűr mögött.”

Madonna egyszer azt mondta: „ha térdelek, a legritkább esetben imádkozom”. Vannak nők, akik tudják
ugyan, hogy nem mindig kellene térdelni, de mégis megteszik fűnek-fának. A kérdés már csak az: vajon
érdemes fűvel-fával? (H.H.)

„Ha most elmentek apátokkal, nem is jöttök többé haza. Ott maradtok vele meg a kurvájával!” Anyám
visította ezeket a mondatokat, mi meg a nővéremmel csak néztünk egymásra, és nem értettük az egészet.
Mi úgy tudtuk, csak egy kis kirándulásra indulunk apánkkal, úgy, mint máskor: bemegyünk vele
Budapestre, sétálunk, fagyizunk. Egy Pest környéki faluban laktunk, az ilyen kiruccanásokat mindig
nagyon élveztük. Szerintem akkor sem akart minket apánk a nőjéhez vinni, csak anyámnál pont akkor telt
be a pohár, azért rendezett jelenetet.

Én még egészen kicsi voltam, épphogy elkezdtem az iskolát, a nővérem pár évvel idősebb. Érdekes módon
már ez előtt is mindketten tisztában voltunk azzal, hogy van valahol a családunk környezetében egy Vali
nevű nő, akit nem szerencsés emlegetni, mert amikor szóba kerül, valahogy megváltozik a hangulat a
szüleink között. Na, ez a kiabálós jelenet volt az első alkalom, amikor megéreztem valamit abból, hogy a
férfiak és nők közötti kapcsolat bizony néha elég bonyolult.

A szüleim kapcsolata is bonyolult volt, másrészről viszont szinte közhelyesen egyszerű. Apám rendkívül
jóképű, markáns, erőteljes férfi még ma is, és gyakorlatilag az első perctől fogva csalta anyámat. A
nővérem jobban emlékszik ezekre a korai sztorikra, ő szokta mesélni, hogy apám még a
szomszédasszonnyal is összejárt. Anyám csak néha bukott ki, egyébként tűrte a sok nőt, most azt
gondolom, ezt érezte normálisnak, ő szerinte a férfiak így vannak összerakva, egyszerűen nem bírnak a
farkukkal.

Egyszerű munkásemberek a szüleim, de jól éltünk, saját házunk volt, minden évben mentütik nyaralni.
Apám nőügyei nem rengették meg a hétköznapokat, és én is azt gondoltam gyerekkoromban - meg sajnos
később is -, hogy ez az élet rendje. A nő dolgozik a munkahelyén, otthon megfőz, mos, takarít, gondozza a
kertet, neveli a gyerekeket, és semmiféle megbecsülést nem kap cserébe a férjétől. Később ezt az
elképzelésemet csak megerősítették azok az élmények, amiket a környezetemben láttam.

Amikor befejeztem az általános iskolát, nyáron dolgozni kezdtem a helyi kocsmában. A szüleim nagyon
büszkék voltak rám, hogy milyen talpraesett vagyok, hogy már ilyen fiatalon saját keresetem van, én meg
nagyon büszke voltam apám elismerésére. Tulajdonképpen egész életemben apám elismerését akartam
megszerezni. Valahogy később is mindig olyan pasikkal jöttem össze, akik hasonlítottak rá, vagy a
külsejükben, vagy a rosszfiús tulajdonságaikban. Szóval ott, a kocsmában elég jól beleláttam, mit művel a
tulaj, ha nincs ott a felesége. Viszonya volt mind a két pincérnővel, egyszer rájuk is nyitottam a raktárban.

De egyáltalán nem lepődtem meg ezeken a dolgokon, azt gondoltam, ez a világ rendje. A Föld forog, a
férfiak meg szeretőt tartanak. Ez nem zavart, de a vidéki, kisstílű, kocsmai világot hamar megutáltam, és
elhatároztam, hogy én nem így fogok élni. Megvolt az álmom: tanulni fogok, saját üzletem lesz, az
eszemből fogok megélni.

Az általános iskola után közgazdasági szakközépbe kezdtem járni mellette minden nyáron dolgoztam. A
fiúk sokáig nem igazán érdekeltek. Már jócskán középiskolás voltam, amikor egy nyári táborban
megcsókolt egy fiú, vele egy darabig leveleztünk, de a több száz kilométeres távolságot akkor még nem
tudta túlélni a kapcsolatunk. Ő az ország másik végében lakott, és akkor még nem volt ilyen elterjedt a
mobiltelefon meg az internet.

Az első igazi szex otthon, a faluban esett meg. Buliban voltunk a helyi fiatalokkal, és mi összebújtunk egy
fáskamrában azzal a fiúval, akivel már régóta kerülgettük egymást. Nem volt túl nagy élmény ez a
kamaszkori szeretkezés, az sokkal élénkebben él bennem, hogy anyám mekkora pofont kent le
mindkettőnknek, amikor megtudta. Apám próbálta visszatartani, meg lehiggasztani, és én valami olyasmit
láttam a szemében, hogy büszke, amiért az ő lánya már nő.

Kamaszkoromban egyébként nem voltam túl csinos: vékony voltam nagyon, és idétlen, kihívó ruhákat
hordtam, miniszoknyát meg hasvillantós pólót, de emellett fogszabályzót is viseltem. A szex akkor még
nem volt fontos a számomra. A középiskola harmadik éve után, júniusban apám elküldött a Balatonra
azzal, hogy szeptemberig ne is lásson. Adott annyi pénzt, ami egy hétre elég volt, én pedig megoldottam
az egész nyarat. Dolgozgattam, ismerkedtem, hol itt aludtam, hol ott. Volt akkor is egy-két merész
kalandom, de sohasem esett bajom. Egyszer megállt mellettem egy gyönyörű Lamborghini, és a benne ülő
srácok megkérdezték, elvihetnek-e egy körre. Én meg velük mentem, meg sem fordult a fejemben, hogy
semmit nem tudok róluk, esetleg el is adhatnak valahová prostinak.

Ilyen kalandokkal jutottam el az érettségiig, aztán jelentkeztem egy főiskolára, pénzügyi szakra. Amikor
felvettek, elköltöztem otthonról, kollégista lettem egy közeli városban. Tanultam keményen, mindig ott
volt a szemem előtt a cél, hogy ki tudjak törni abból a világból, amit számomra a szüleim képviseltek. Én
az eszemből akartam megélni.

Elsős voltam a főiskolán, amikor megismertem Szabolcsot. Ő volt a szomszéd település maffiózója.
Legalábbis nekem annak tűnt, és akkor még imponált is a simlissége. Külsőleg is tetszett, erős, kigyúrt fiú
volt, rengeteg tetoválással és hatalmas autóval. Kényeztetett engem, a tenyerén hordozott, de valahogy
úgy tekintett rám, mintha egy simogatni való kismacska lennék, nem egy felnőtt, főiskolára járó nő. Nem
vett komolyan. Az is elég hamar kiderült egyébként, hogy bár a kis üzletei megvannak, korántsem
nehézfiú, inkább amolyan kis seftes. Üzletelt ezzel-azzal, autókkal, meg persze drogokkal is, de én akkor
még ebbe nem láttam bele. Egyébként inkább olyan kis balfék volt, sokszor jött úgy haza, hogy
megverték. Mindig azt mondta, hogy semmi gond, csak egy kis verekedésbe keveredett, aztán meg rendre
kiderült, hogy játékgépeken elverte a rá bízott pénzeket, azért kapott.

Mindegy, jó fellépése volt, és voltak olyan haverjai, akik szerették, sőt fel is néztek rá. Mindig csak a
hétvégén találkoztunk, akkor volt szex is. Nekem ez volt, ugye, az első hosszabb kapcsolatom valakivel.
Most utólag már látom, lehetett volna a szex több is, jobb is, és hogy főleg a drogoknak tudható be, hogy
nem volt az. Szedett speedet, ecstasyt meg nyugtatókat is, és ezekkel nem megy olyan jól a szex. De én
szerettem, amíg együtt voltunk, három évig egyáltalán nem csaltam meg és végig nagyon vágytam arra,
hogy elismerjen engem, büszke legyen rám.

Sokat lógtunk a haverjaival, diszkókba, szórakozóhelyekre jártunk, de valahogy én mindig a második

sorba kerültem ezeken a helyeken. Beszélgetett a fiúkkal, nézték a csajokat, megjegyzéseket tettek rájuk,
én meg ültem az asztal végén a martinis poharammal, és hallgattam, ahogy a Bódi Sylvit, a Horváth Évát
meg az éppen aktuális playmate-eket emlegetik. Húszéves voltam akkor, főiskolás, és néha már én is
kaptam egy-egy elismerő pillantást idegen férfiaktól, de én csa k Szabolcs elismerésére vágytam nagyon.

Vettem egy nagy levegőt, és jelentkeztem egy férfimagazin felhívására. Behívtak, megfeleltem, és egy
szép napon megjelentek a képeim az újságban. Meglepetésnek szántam a Szabolcsnak, azt gondoltam, így
majd észreveszi, hogy én is igazi nő vagyok, mint az általa csodált modellek. Hát, meglepetés, az volt, de
botrány is! Üvöltött, elmondott mindenféle utcasarkinak, de arról, hogy milyen is vagyok a képeken, nem
szólt semmit. A felháborodásában anyám is osztozott, de apámnak tetszett a dolog, büszke volt az ő kicsi
lányára. Persze kis idő után már Szabolcs is megbékélt, pláne, amikor elvittem magammal a magazintól
kapott egzotikus utazásra. Pedig nem érezte magát igazán jól az úton, valahogy ebben a közegben már
nem volt elég az ő falusi rosszfiúsága, percek alatt kiderült a kisstílűsége. De én erre csak később láttam
rá, akkor még nagyon szerettem, és örültem, hogy egy icipicit felnéz rám.

A címlapfotó után kötöttem egy egyéves szerződést a lappal, jöttek újabb fotózások, partik, Szabolcs
mindenhová elkísért, gondolom, tetszett neki a szerep, hogy ő egy ilyen szép lány védelmezője, támasza.
De amikor kettesben voltunk, továbbra sem kaptam meg tőle azt az elismerést, amire vágytam. Valahogy
mindig lekezelt, azt éreztette velem, hogy én csak egy kis falusi liba vagyok, és hálás lehetek a sorsnak,
hogy ő itt van velem, különben elvesznék az életben. Azért ez elég furcsa volt, mert a partikon, hivatalos
eseményeken körülrajongtak a férfiak, volt, aki fűt-fát ígért egy randiért. Soha nem dőltem be egyiknek
sem, szerettem Szabolcsot, meg nem is nagyon érdekelt ez az egész modellvilág és az ott előforduló
nyálas férfiak. Tartottam magam a tervemhez, hogy lediplomázom, és az eszemből fogok megélni.

Be is fejeztem a főiskolát időben, és állást kaptam egy állami hivatal vidéki kirendeltségénél, ez a mi
családunkban már óriási karriernek számított. Másodállásban dolgoztam egy pizzériában is, nagyon erős
volt bennem a vágy, hogy ne legyek senkire se ráutalva, magam keressem meg a megélhetésemhez
szükséges pénzt. Itt, a pizzériában megismerkedtem egy fiúval, aki megtetszett nekem. Fiatalabb volt,
mint én, valamilyen szakmunkásképzőt végzett, jó munkája volt. Azt gondoltam, nem baj, hogy nem olyan
iskolázott, mint én, talán éppen ezért fog felnézni rám, talán éppen ezért fogja megadni nekem azt az
elismerést, amire vágyom egy férfitól.

Jól indult a kapcsolatunk, úgyhogy én elhagytam miatta Szabolcsot. Nem esett jól neki, de érezte már egy
ideje ő is, hogy nem megy nekünk ez együtt, szerintem kicsit meg is könnyebbült, mert akkor már
tisztában volt vele, hogy azért én egy kicsit nagy falat vagyok neki.

Az új fiúval, Gáborral, hamarosan Budapestre költöztünk, itt egy nagy pénzügyi cégnél kaptam állást, itt
vagyok azóta is. Az évek alatt több továbbképzésen is részt vettem, szépen halad a pályám előre. Gábor is
dolgozik a szakmájában, s egy ideig úgy tűnt, minden rendben lesz köztünk. Ugye, akkor már mögöttem
volt egy-két címlapfotó, ez persze legyezgette a hiúságát, hogy olyan barátnője van, akiről mások csak
álmodnak, de aztán nagyon gyorsan megszokta mindezt.
Természetes lett neki, hogy otthon várja egy modell lány, aki főz, mos, takarít rá, és még el is tartja szinte,
mert én sokkal többet kerestem, mint ő. Valahogy elkényelmesedett, nem sokat tett a kapcsolatunkért
vagy azért, hogy legyenek közös élményeink. Itt voltunk egy nagyvárosban, pénzünk is volt elég de nem
csináltunk semmit. Nem jártunk színházba, moziba, szórakozni, de még sétálni sem. Nem nagyon
érdekelte semmi a szexen kívül. Mondjuk, az tényleg jó volt vele, fiatal kis csődör volt, sose fáradt el.
Nem, nem igaz, hogy nem érdekelte semmi, a focit szerette, sokat jártunk meccsre. A szülőfaluja
csapatának a meccseire, NB III-as mérkőzésekre. Na, számomra ez sem volt valami nagy szórakozás, és
szépen lassan azt kezdtem érezni, hogy becsaptak. Eltartok egy fiút, mindennap jóllakatom szexszel, és
cserébe nem kapok semmit, még egy kis elismerést sem.

Nem az zavart, hogy iskolázatlanabb, mint én, hanem, hogy nem érdekli a világ. Számtalanszor előfordult,
hogy munka után elkezdtem mesélni neki, mi történt aznap, és azt vettem észre, hogy közben egészen
mással foglalkozik. Kérdeztem, hogy figyelsz te rám egyáltalán, mire meg is mondta: „nem, de nem is
érdeket, amit mondasz”. Hát csoda, hogy felfigyeltem az irodában egy kedves jogász fiúra?

A cég, ahol együtt dolgoztunk, egy nemzetközi telekommunikációs vállalkozás magyarországi központja,
csak a központi épületben is több ezer munkatárssal. Az egyszerű irodisták mellett rengeteg öltönyös,
nyakkendős pénzügyes, marketinges, saleses vagy épp jogász szakember van ezen a szinte falunyi méretű
helyen összezárva. Közös ebédlő, kávézó, de még saját konditerem is van, hogy a munkatársak mindig a
legjobb teljesítményt nyújthassák. A fiú, aki először megtetszett nekem, jogász volt. Egyszer épp a mi
irodánkban akadt dolga, aztán többször is egymásba botlottunk az ebédlőben. Később már nézte, mikor
megyek ki cigizni, és gyakran csatlakozott hozzám.

Nem tudom, honnan tudta meg, hogy címlaplány voltam, de ez nagyon foglalkoztatta a képzeletét. El volt
ájulva attól, hogy milyen tökéletes vagyok, nemcsak hogy diplomás, de még ilyen veszettül szép is. Na,
nekem pont erre volt szükségem: hogy valakitől elismerést kapjak. Egyszer munka után megvárt, de
akkor már olyan intenzíven belém volt bolondulva, hogy nem is tiltakoztam, amikor náluk a ház előtt állt
meg. Felmentünk hozzá, a barátnője nem volt otthon, és rögtön nekem is esett. De csak esett, mert
alighogy kigomboltam a nadrágját, már vége is lett, én meg magamban mosolyogtam, hogy „ember, csak
ennyi?” Na, ezzel nagyjából vége is lett a viszonyunknak, ő kicsit szégyellte magát, próbálta azzal
magyarázni, hogy én túl szép vagyok egy ilyen egyszerű fiúnak, hogy annyira felizgattam, már csak azzal,
hogy a közelébe kerültem, hogy nem bírt magával. Mondjuk, ha megnézem a barátnője képét a közösségi
oldalakon, meg is értem, egy tarisznyás szakadt bölcsész. Tényleg nem olyan nőkhöz volt szokva, mint én.

Nagyjából így volt egyébként a következő fiúval is. Ő marketinges volt, és több közös projekten is
dolgoztunk. Vele nagyon jól megértettük egymást, szellemileg is azonos szinten voltunk, és izzott
körülöttünk a levegő. Tudtam, hogy van barátnője, de nem zavart, hiszen nekem is megvolt otthon Gábor,
aki egyáltalán nem vette észre, hogy velem valami történik. Az sem érdekelte, hogy egyre komolyabb
feladatokat kapok a cégnél, meg azt sem látta, hogy valaki más is bekerült a képbe. Elég volt neki, hogy
minden este megkapta a szexadagját meg a vacsoráját, amit persze én főztem a sokszor 10-12 óra munka
után.

A marketinges fiúval először a főnököm irodájában estünk egymásnak, késő este volt már, de még sokan
bent voltak az épületben, talán épp a veszély érzésétől volt olyan fantasztikus vele az első szeretkezés.
Megismételtük még jó párszor, hol az ő irodájában jöttünk össze, hol az enyémben, és közben én egyre
inkább vonzódtam is hozzá. De nagyon hamar kiderült, hogy ő sem hagyja el miattam a semmitmondó,
egyszerű barátnőjét, akit egy lapon nem lehetett velem említeni. Olyan kis lófarkas, bakancsos bölcsész
volt ő is, akitől a szenvedély olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Mindegy, Tibi végül is őt
választotta: pár hónap után megmondta, hogy nem folytathatjuk, mert ő is kezd engem túlságosan
megszeretni, és semmiképpen sem akarja a Hédit elhagyni Kérdeztem, miért, mire az volt a válasz, hogy
így tervezte el az életét, ragaszkodik az elveihez meg a biztos, bonyodalommentes nőhöz.

Elfogadtam a döntését, mi mást tehettem volna, de nagyon megzuhantam, egyszerűen nem értettem,
hogy lehet az, hogy nem akar valaki, akivel testileg-lelkileg egyaránt olyan jól összepasszolunk. Kicsit
később megtudtam, hogy elhagyta a barátnőjét, megismerkedett egy hasonlóan szürke jogász lánnyal, és
azóta vele van. Szóval én, bármilyen tökéletes vagyok is, nem voltam elég neki, hogy kimozdítsam, de egy
ilyen kis tucatlány igen?!

Volt pár komolyan depressziós hetem, de Gábor otthon ebből sem vett észre semmit. Próbáltam még
többet, még komolyabban dolgozni, de a pluszmunkák meg a határidős feladatok csak ideig-óráig terelték
el a figyelmemet a szerelemről, illetve annak hiányáról. Aztán egy újabb reklámkampány, amiben
dolgoztam, összehozott Vele.

Zoli a cég egyik sztár reklámguruja volt, néha-néha a médiában is feltűnt Külsőleg nem volt az esetem,
szőke, kék szemű, vékony, magas, nem olyan macsósan, rossz-fiúsan jóképű, mint az apám, meg az előtte
való fiúim. Egy közös projekt kapcsán kerültünk össze, ő találta ki a kampány részleteit, iszonyatosan
kreatív ember, meghökkentő ötletekkel. Én csak a sokadik kis fogaskerék voltam, a pénzügyi
megvalósításban volt szerepem, könyvelgettem a kampány költségeit. Mikor már néhány értekezleten
találkoztunk, egyszer hazavitt a kocsijával, a cég központja egy Buda környéki településen van, nekem
meg nincs autóm. Ott, az úton elkezdődött valami. Beszélgettünk, és ő elmondta, hogy nős, van két
gyereke. Aztán én is meséltem magamról. Valahogy annyira egymásra találtunk, hogy amikor kitett a ház
előtt nálunk, a következő percben már fájt a hiánya. Másnap persze együtt ittuk a reggeli kávét, együtt
ebédeltünk, és megint ő vitt haza.

Nem vártunk sokat az első szexszel sem. Az is az irodában esett meg, persze, de annyira közel álltunk
egymáshoz akkor már, hogy teljesen természetes volt, hogy testileg is szeretnünk kell egymást. Hát,
szerettük is. Az ő irodájában, az enyémben, a vécében, vagy éppen nálunk, ha délután hazavitt, és Gábor
még nem volt otthon. Őrült időszak volt, megesett, hogy közösen ültünk egy megbeszélésen, és írt egy
SMS-t, hogy „érzem az ízed”, aztán kiment a vécére, én meg pár perc múlva követtem, és egy gyors
menet után visszamentünk a megbeszélésre. De ez nem csak szex volt. Ő volt az a szeretőim közül, aki
igazán szeretett is engem. Számtalanszor beszéltük át a lehetőségeket, de mindig arra jutottunk, hogy ő
nem az az ember, aki elhagy két alig óvodás gyereket. Hagytuk magunkat sodorni az árral, de valahogy
arra mindig vigyáztam, hogy szex előtt levegyem róla a jegygyűrűt...

Úgy lett vége, hogy elment a cégtől. Átjött hozzám elbúcsúzni, sírt nagyon, össze volt törve. De arra azért
még megkért, hogy utoljára szopjam le, mert az asszony ilyet soha nem csinál. Megtettem persze.

Aztán nagyon sokáig nem láttam. Az ország legismertebb reklámügynöksége hívta el. Pár hónap után
egyszer felhívott. Megmutatta a cégét, körbevitt a budai hegyekben álló XXI. századi épületben, úgy
éreztem magam, mintha valahová Amerikába csöppentem volna. Sárga bőrkanapé volt az irodájában, és
egy nagyon ismert kortárs festő képe a falon. Úgy láttam, le akar nyűgözni azzal, mit ért el, mert előtte
mindig csak azt hajtogatta, én milyen tökéletes vagyok. Okos, szép, kedves. Hát persze, csak éppen neki
nem voltam elég. Azért ott, az új irodájában még egyszer szexeltünk, az volt az utolsó alkalom, hogy
láttam. Telefonon még beszéltünk, és elmondta, hogy ez neki már tényleg túlzás volt. Nemcsak a családi
életét veszélyeztette akkor, de a karrierjét is, és ezt nem engedheti meg magának. Ebben igaza volt, el is
fogadtam. Ő azóta is együtt van a feleségével, nevelik a gyerekeket.

Nekem egyébként a cégnél töltött évek alatt folyamatosan ott volt a szemem előtt az egyik
igazgatóhelyettes. A külföldi tulajdonos embere volt, egy nagyon jóképű, kulturált angol. Amikor először
megláttam, földbe gyökerezett a lábam, meg szerintem neki is, de semmi sem történt köztünk évekig.
Aztán, amikor már ez a nagy szerelmem elhagyott, meghallottam, hogy Mark is visszamegy Angliába.
Nem volt nehéz úgy alakítanom egy megbeszélést, hogy meghívjon vacsorázni. Egy gyönyörű étterembe
mentünk, utána kézen fogva végigsétáltunk a kivilágított Budapesten, de nem lett folytatása a dolognak.

Pár nap múlva rendezte a búcsúbuliját az egyik Dunaparti szálloda elnöki lakosztályában. Engem is
meghívott, iszonyúan készültem, új ruhát vettem, most igazán hasznát vettem, hogy amíg modellkedtem,
megtanítottak profin sminkelni. Na, beléptem a lakosztályba és majdnem ki is fordultam rögtön. Tele volt
szebbnél szebb, közönségesebbnél közönségesebb lányokkal, akikről kiderült, hogy mind a Mark barátnői
voltak, amíg itt volt Magyarországon. Elég hamar elmentem a buliból, a barátom jött értem, együtt éltünk
még akkor is.

Az éjszaka közepén kaptam egy SMS-t Marktól, az volt benne, hogy egyedül fekszik az elnöki
lakosztályban, a hatalmas ágyban, és szívesen megosztaná velem. Na, most mit csináljak, töprengtem.
Felhívtam a barátnőmet, aki szintén a cégnél dolgozott, és ismerte a sztorit. Ő mondta, hogy ne csináljak
semmit, ilyen üzenetet aznap éjjel több lány is kapott, a Mark kíváncsi volt, melyikünk ugrik a hívására,
ha meg esetleg többen is elmegyünk, legfeljebb jobban szórakozunk.

Hát, ezután a pofára esés után inkább a munkába temetkeztem megint. Közben, ugye, még együtt voltam
Gáborral, sőt vettünk is a szülőfalumban egy házat, elkezdtük felújítani, és én egyre inkább azt
gondoltam, ez lesz az életem. Szülök majd Gábornak néhány gyereket, és idővel talán megismerek valakit,
aki igazán megbecsül, aki értékelni tud. Mert Gábortól továbbra sem kaptam megbecsülést,
természetesnek vette, hogy van egy szép, értelmes barátnője, aki eltartja. Akkor már ismét dolgoztam az
éjszakában is, a házfelújítása zabálta a pénzt, és Gábor nem keresett valami sokat. Egyre többet
veszekedtünk emiatt, aztán végül is ő mondta ki, hogy szakítsunk, öt év után.

Amikor egyedül maradtam, egyre többet kezdtem dolgozni a komoly állásom mellett az éjszakában is.
Voltak kalandjaim, megismerkedtem például egy ismert zenekar énekesével, akivel nagyon hamar egy
hullámhosszra kerültünk. Egész napokat beszélgettünk át, cseteltünk, a telefonon lógtunk. Amikor szóba
került, hogy esetleg megpróbálhatnánk együtt, rögtön leállított, azt mondta, ő ugyan nem hagyja el a
Katát, akivel épp járt.

A diszkóban ismertem meg Patrikot is. Szilveszter éjjel volt, amikor bejött, és azonnal beleestem. Egy
igazi nagydarab, markáns arcú, vastag aranyláncos roma kokaindíler. Ez utóbbit persze eleinte nem
tudtam, csak azt láttam, hogy egy erős férfi, a sleppjével a nyomában. Ő is azonnal kiszúrt magának. Pár
órával később behívtak a szeparéba, megkínáltak anyaggal, és én ott rögtön a Patriké lettem. Elképesztő
volt vele a szex, bekokainozva meg főleg, ilyet még soha nem tapasztaltam. Tudtam, hogy rosszfiú, de
nem érdekelt, valahogy az apámra emlékeztetett, és a tenyerén hordozott. Kicsit féltem, amikor először
elmentem vele egy hotelbe, nem tudhattam, nem akar-e eladni Olaszországba kurvának, de nem volt
semmi baj. Na, tőle megkaptam azt a megbecsülést, amire vágytam. Szépeket mondott, figyelt rám. Csak
nagyon hamar kiderült, hogy nemcsak kokaint árul, de lányokat is.
Amikor először felvitt a saját lakásába, női ruhák száradtak, piperecuccok voltak mindenfelé. Na, akkor
leesett, hogy egy roma kokaindíler strici szeretője lettem, de hiába, mert már szerelmes voltam. Emellett
minden nap szívtam a cuccot, reggel meg kómásan mentem dolgozni. Aztán rám szálltak a lányok, a
kurvái, hívogattak telefonon, fenyegettek. Nem éreztem veszélyben magam, azt gondoltam, ők csak a
dolgozói, én meg a barátnője vagyok, én vagyok elöl a listán. Igen ám, de aztán felhívott egy lány, akiről
kiderült, hogy ő a Patrik hivatalos barátnője már hét éve. Meg előkerült egy másik lány is, akinek meg
gyereket csinált, mialatt velem találkozott szinte minden nap. Nem tagadott semmit, azt mondta, ez a
vérében van, náluk ez így szokás. Sőt, azt is mondta, szívesen elvesz feleségül, de tűrnöm kell ezeket a
dolgokat, meg akkor nem is dolgozhatok tovább, nem mehetek egyedül sehová, úgy kell élnem, mint a
roma asszonyoknak, de ezért cserébe aranyéletem lesz, ő mindig a tenyerén fog hordozni. Hát, ezt már
nem vállaltam, úgyhogy szépen elváltunk. Kicsit féltem, mit szól, hogy szakítani akarok, de nem volt
balhé, azóta is jóban vagyunk. Ha szükségem van valamire, megszerzi, ha segítség kell, segít.

Amíg Patrikkal voltam, közben is beszéltem néha az énekes fiúval, állandóan le akart beszélni erről a
viszonyról, mindig azt mondta, ne csináljam, én ennél jobbat érdemlek. Mondtam neki, hogy persze, csak
téged nem érdemellek meg, mi? Na, amikor szakítottam a roma fiúval, újra találkoztam vele, és elmesélte,
milyen boldog az új barátnőjével. Micsoda? Értem nem hagyta el Katát, de ezért a lányért igen? Miért? Én
miért nem voltam elég jó? Összeomlottam, orvoshoz kellett mennem, de a gyógyulás még most is messze
van.

Most van egy kollégám, akivel már több mint egy éve találkozgatunk. Kicsit fiatalabb nálam, nem akar
komoly kapcsolatot, csak szexelni járunk össze, miközben én reménykedem, hogy rájön, mégis érdemes
velem többet is kezdenie. Közben nem adom fel, ismerkedem, volt pár ígéretes randim, úgymond hozzám
illő fiúkkal, jogásszal, közgazdásszal. Az első, de legfeljebb a harmadik randi után mind lelépnek. Hogy
miért, arra csak az egyik adott eddig választ. Ő elég gerinces volt ahhoz, hogy a szemembe mondja:
szerinte én egyszerűen túl sok vagyok neki. Itt van egy szép, okos, diplomás nő, aki meg tud állni a saját
lábán, már ez is elijeszt nem egy férfit, de ehhez még hozzájön, hogy van egy olyan erős erotikus
kisugárzásom, ami miatt egy férfi sosem érezheti magát biztonságban mellettem, mindig attól retteg hogy
megcsalom, lelépek valakivel. Ezért gondolják azt, hogy én csak szeretőnek vagyok jó, mert egyszerűen
túl szexi vagyok.

Hát ezért kezdek én rendre nálam kevésbé iskolázott fiúkkal, akik büszkék arra, hogy a barátnőjük okos
és szép, nem pedig megriadnak tőle. Most is van egy fiú, sokkal fiatalabb nálam, ott lakik a
szülőfalumban, nyolc általánost végzett, de nagyon intelligens egyébként, nyitott a világra, kreatív.
Szeretek vele lenni, el van ájulva, hogy egy ilyen nő mellett lehet, de még egyáltalán nem volt közöttünk
szex, mert nagyon komolyan kábítószerezik, és már szinte képtelen rá. Ha rosszul van, megborul,
depressziós, mellette vagyok, pedig egyre gyakrabban mondja, hogy menjek el, nem kíváncsi rám. De én
kitartok, szerelmes vagyok. Talán nem kellene. Az orvos azt mondja, igazi önsorsrontó személyiség
vagyok, és lehet, hogy igaza is van.

Miért térdelnek le egyes nők fűnek-fának? Hát, egész biztosan nem azért csinálják, mert ez számukra a
kielégülés csúcsa. Hanem egyszerűen azért, mert azt remélik, cserébe kapnak egy kis elismerést. Egy kis
érzelmi pluszt, amitől az adott helyzetben úgy érezhetik, érnek valamit. Ez tehát nyersen fogalmazva
valójában nem más, mint koldulás az elismerésért.

Valószínűleg szó sincs itt semmiféle igaziról. Amire egy olyan helyzetben lévő embernek, mint a főhős,
szüksége van, az a feedback, a pozitív visszajelzés. Ha valaki a korai szülői megerősítések híján nem hiszi
el magáról, hogy értékes, állandóan feszült figyelemmel pásztázza a környezetét, hogy meglássa, honnan
kaphat egy kis megerősítést. És amint valaki ad neki valamennyi kedvességet, ahhoz azonnal ragaszkodni
kezd...

Sajnos ilyenkor sokan úgy gondolják, hogy a legbiztosabban azt tudják felkínálni egy férfinak - amiért
egész biztosan hálás is lesz az illető -, ha letérdelnek neki. Azt hiszik, vagy attól félnek, hogy ha az első
vagy a második alkalommal nem nyújtanak szexuális szolgáltatást, akkor a férfi elveszíti az érdeklődését,
és azt mondja majd: „édesem, így kevés vagy”. Egy megfelelő önbecsülésű nő erre valami olyat mondana:
„ha neki csak a szex kell, és nem élvezi velem az odavezető utat, akkor nekem meg ő nem kell”. Amikor ez
a magabiztosság nincs meg, a nők sokszor megteszik azt, amiről a legbiztosabban tudják/hiszik, hogy
eredményt hoz: kiszolgálják a férfiakat. Ha nem tudnak hinni magukban, a férfi sem fog.

Ilyenkor valójában nem is szexről van szó, hiszen ez teljesen egyoldalú, olyan, mint egy szolgáltatás.
Olyan ez, mint hogy tíz emberből nyolc szereti, ha megmasszírozzák a vállát. Alig-alig akad olyan férfi, aki
nem szereti, ha orálisan kielégítik. Nagy biztonsággal használható ez az eszköz, ám nem lehet nem
észrevenni, mennyire egyoldalú. Lehetne akár az előjáték része is, lehetne kölcsönös is, de a legtöbb ilyen
típusú esetben fel sem merül, hogy a nő is kapjon valamit, egy kis simogatást, kényeztetést. Nyilvánvaló,
hogy ez az ő számára nem lehet kielégítő.

Egy párkapcsolatban természetes, hogy csinálunk olyat, ami számunkra nem hoz kielégülést, csak adjuk a
másiknak szeretetből, csakhogy ez olyankor működik, ha fordítva is meg tud történni. De ezekben a
kapcsolatokban, amelyekről ebben a történetben szó esik, ilyesmi fel sem merül, itt kizárólag a nő ad:
szexuális szolgáltatást, sőt nem csak azt. Arra vágyik, hogy elismerést kapjon, de ennek elérése
érdekében olyan eszközt használ, amely eleve garantálja, hogy a vágya ne tudjon kielégülni.

Ennek az ellentmondásnak a magyarázata az édesanyával kezdődik, aki elfogadta, hogy a férfiak ilyenek:
félrelépnek, egyszerre több nő kell nekik. Így alakul ki az emberben az elnyomott, áldozati szerep: szép
lassan megtanulja, hogy bizonyos helyzetekben teljesen felesleges bármit is tennie. Hiába szól, hiába
kedveskedik vagy dühöng, ez a valami úgyis megtörténik. Amikor egy feleség megpróbál szemet hunyni
afelett, hogy a férjét hajtja a vére, azzal elismeri, hogy tehetetlen egy olyan helyzetben, ami egyébként
számára fájdalmat okoz. Nem tud belőle kilépni, pedig az önbecsülése szempontjából egyértelműen
romboló hatású a helyzet.

Az anya a lányát is mindig megtanítja erre a szerepre. A statisztikák szerint azok a lányok, akiknek az
anyját molesztálták, többszörösen nagyobb eséllyel lesznek maguk is molesztáltak vagy szexuálisan
bántalmazottak. Miért? Mert ezek a nők ezt a fajta áldozati szerepet, személyiséget, konfliktuskezelési
módot tudják csak továbbadni a gyermeküknek. Egy lánygyermek ilyenkor azt tanulja meg az anyjától,
hogy tűrni kell, hogy nyelni kell. Ez azt fogja eredményezni, hogy bizonyos dolgok a lánynál sem ütik ki a
biztosítékot. Ha egy olyan anyával rendelkezik valaki, aki nem volt hajlandó méltatlan helyzetekben benne
maradni, akkor valószínűleg ő is kevesebbet fog eltűrni egy kapcsolatban. Ebben az esetben azonban
nyilvánvalóan az anya alacsony önbecsülését viszi tovább a lány is, még akkor is, ha folyamatosan
győzködi magát a saját különlegességéről.

A másik dolog, ami ebben a történetben megjelenik, az ödipális elakadás. Amikor a gyerekek úgymond
„szerelmesek” az ellenkező nemű szüleikbe: odavannak értük, folyamatosan szeretnék kivívni a
szeretetüket, az elismerésüket. Egy olyan apa, aki ezeket az elismeréseket szétszórja a világban, ahelyett
hogy a felesége lenne a kedvezményezett, nyilván kevesebbet tud adni a leánygyermeknek is, hiszen
ebben az időszakban a kislány azonosul az anyával. Ha a két szülő között gond van, akkor azt érezheti a
gyerek, hogy elveszíti az apját, hogy nem tudja megszerezni az elismerését - épp, ahogy az anya sem
tudta.

Mindebből az következik, hogy állandó elismerésre való vágy alakul ki a leánygyermekben: ha már az
apáét nem tudta megszerezni, újra és újra megismétli ugyanazokat a helyzeteket, hátha valakiét majd
meg tudja. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy rendszerint nem megfelelő partnereket választ ehhez.

Ha a hétköznapjaink során elismerést kapunk valakitől, de az adott területen ő nálunk alacsonyabb

szinten áll, nem fogunk hanyatt esni a dicséretétől A nagy dolog az, amikor egy azonos szinten vagy egy
felettünk álló ember ismeri el a teljesítményünket. Ha alulválasztunk, az eleve garantálja, hogy az
elismerés, ami a másiktól jön, nem fog felemelni, hiszen az magától értetődő - épp ez az alulválasztás
lényege. Ha egy gyönyörűséges nő választ egy Quasimodót, és ő azt mondja rá, hogy csinos, abban nincs
semmi extra. Alacsonyan van a léc, nincs kihívás. Azt az elismerést tudjuk értékelni, az tudja az
önbecsülésünket följebb nyomni, amit kihívásként élünk meg. Amit túl könnyen kapunk, az csak egy
információ.

Érdekes, hogy ez a lány többször kijelenti: az eszéből szeretne megélni, ennek ellenére mégis elmegy egy
fotózásra. Minden kapcsolatában kiemeli, hogy a férfiak milyen különlegesnek tartották amiatt, hogy
címlaplány volt. Itt egy komoly ellentmondásba ütköztünk. Az eszünk, a belső értékeink segítségével
szeretnénk boldogulni, aztán mégis úgy alakítjuk az életünket, hogy a külsőnket hangsúlyozzuk, és amiatt
érdemeljük ki a „különleges” jelzőt? Ez egy nagyon ambivalens elvárás: a testünket mutatjuk a férfiaknak,
de közben borzasztóan vágyunk arra, hogy ők e mögé lássanak! Pedig ilyenkor ez nem várható el tőlük.
Ezt a munkát nem lehet rájuk bízni, nekünk kell eldönteni: képesek vagyunk-e arra, hogy ne olyan
külsővel állítsunk be egy partira, amire nem lehet nem reagálni, hanem valóban a belső értékeinkkel
próbáljunk meg lenyűgözni valakit? Képesek vagyunk-e olyan férfit választani, aki bár csinosnak tart
minket, de jobban érdekli, hogy mit mondunk és hogyan mondjuk, mit érzünk valamivel kapcsolatban? Ezt
csakis akkor meri megtenni valaki, ha valóban hisz abban, hogy a belső értékei vagy a tudása elegendő
ahhoz, hogy elcsábítson valakit.

Ez a lány állandóan vívódik saját magával: szeretné, ha a belső értékei alapján ismernék el, szeretné, ha
nemcsak a szexre kellene, hanem valódi partnernek, szeretne magabiztos lenni, mégsem tud ilyenné
válni. Azok a lányok tudják ezt megvalósítani, akiket ő lenéz a külsejük miatt. Erre egyébként épp azért
van szüksége, mert ha nem tenné, vállalnia kellene a kockázatot, hogy esetleg alul marad velük szemben.

Azt viszont nem érti, miért választják a férfiak mégis ezeket az általa nem sokra becsült
„bölcsészlányokat”. Több szempontból is nagyobb biztonságot sugároz egy olyan nő, aki nem feltétlenül
csak a külsejére alapoz. Aki nagyon sok munkát fektet abba, hogy csinos legyen, annak nyilván ez a
prioritás, ami hosszú távon labilitást eredményez, hiszen tudjuk, hogy a külső csillogás csak ideig-óráig
tart. Aki nagyon erőlködik, hogy csinos legyen, és nagyon fontos neki, hogy ne csak a párja, hanem
nagyon sokan jelezzék ezt vissza neki, az a megbízhatatlanság érzetét kelti a férfiakban. Akinek ennyi
feedback kell, annak egy idő után kevés lesz egy partner. Ahhoz, hogy újra és újra bebizonyítsa magának,
hogy értékes, újabb és újabb alanyokra lesz szüksége.

Általában az ilyen lányokat arra használják a férfiak, hogy igazolják maguknak: vannak olyan jó pasik,
hogy egy ennyire jó nőt „fel tudnak szedni”. Bár sok férfi hűtlen, egyáltalán nem azért azok, mert olyan
rettentően magabiztosak. Általában ennek épp az ellenkezője igaz: azzal próbálnak erősíteni az
önbecsülésükön, hogy minél jobb nőt próbálnak megszerezni. Például amikor valaki jobb pozícióba kerül a
cégénél, egyszer csak észreveszi, hogy már más típusú nőket is megkaphat, mint azelőtt, de alapvetően
nem magában hisz, hanem a pozíció erejében.

Tulajdonképpen tehát önigazolást kereső, bizonytalan emberek kapcsolatáról beszélünk oda és vissza.
Ehhez jön még hozzá a tehetetlenség érzése: hogy megpróbálok minden területen sokat adni, hátha kapok
egy kis elismerést, aztán szépen eljutok addig, hogy már a csillagot is lehozom az égről, és mégsem kapok
vissza cserébe semmit, ezért egyre lejjebb adom a szinteket, a vágyaimat. Ez ennek az iszonyú
leépülésnek a lényege.

Az emberek nagy része pontosan tudja azt, hogy mit szúr el ezekben a helyzetekben, hogy min kellene
változtatnia. Egyetlen dolgot nem tudnak: érzelmileg felkészíteni magukat erre a felismerésre. Sokan
mondják például egy méltatlan kapcsolatban: „igen, tudom, hogy el kellene hagyni”. Azt tudják, hogy mit
kellene tenni, de azt nem, hogy miért nem tudják megtenni.

A történetben szereplő lány sem tudja, mit kellene másképp csinálnia, mégpedig azért, mert ezeket a
stratégiákat, ezt a megoldási repertoárt hozta magával otthonról A változtatás, változás egy hosszú
folyamat: teljesen át kell alakítani hozzá az ember saját magáról alkotott képét, át kell rendezni az
önbecsülését, az értékrendjét. Van ilyenkor egy iszonyúan küzdelmes időszak, amikor a korábbi megoldási
módokat eldobja az ember. Ha például eddig csak a külsejére fektetett hangsúlyt valaki, meg kell próbálni
ezt félretenni.

Ilyenkor jön egy átmeneti nagyon nehéz periódus, amikor már nincs meg a régi, de még nem alakult ki
elég stabilan az új stratégia sem. Még nem tudunk hinni például abban, hogy a belső értékeink alapján is
elég érdekesek lehetünk. Ez hetek, hónapok munkája, ami alatt el kell tudni viselni, hogy azt a valamit,
ami addig átmeneti kielégüléseket hozott, elveszíti az ember. Aki erre képes, az képes lesz változni is,
meghaladni egy bizonyos szintet.

Sajnos az emberek többsége nem viseli túl jól a „már nem” és „még nem” időszakát, ezért visszaesnek.
Ugyanúgy működik, mint például a fogyókúra esetében: már nem eszünk annyit, tehát eldobtunk valamit,
ami addig kielégülést hozott, de még nem látszik annyira az alakunkon a változása, hogy ez kitartást
adjon. Ha valaki mégis kitart, mert hisz abban, hogy a munkája eredményes lesz, akkor sikerülni fog. Ez is
pontosan ugyanígy működik. (A.K.)
 A MEGSZÁLLOTT
Borzasztó régi, elcsépelt kérdés, de felteszem, hátha valami új, eredeti választ kapok: amíg világ a világ, a
nők mindig a sikeres és természetesen pénzes férfiakat fogják előnyben részesíteni?

Egészen mostanáig azt hittem, hogy csak egy férfi lehet igazán céltudatos, megszállott. Csak egy férfi
képes mindent alárendelni a sikernek. Mostanáig azt hittem, hogy az életben bármit meg lehet tervezni.
Kivéve a szerelmet.

Az nyilvánvaló, hogy mindig voltak, vannak és lesznek lányok és asszonyok, akik imádnak rajongani.
Színészekért, popsztárokért, sportolókért. Az viszont meglep, hogy egy fiatal lány az egész életét hajlandó
egyetlen férfira áldozni.

Amikor 2002-ben az első szeretőkről szóló könyvemet írtam, már akkor feltűnt, hogy a huszonéves lányok
igazából az ötvenes férfiakra vágynak. A hasonló korú fiúk szerintük éretlenek, unalmasak, szexuálisan
érdektelenek. Hogy ez régebben is így volt-e, azt nem tudom. Azt sem tudom viszont, hogy mire jó egy
sikeres, vonzó művész, ha nem lehet vele sétálni, vacsorázni, wellnessezni, egyáltalán mutatkozni.

Aztán az sem világos, miért nézi le egy fiatal lány az embereket. Miért dönt úgy, hogy neki mindenből a
legtöbb jár? Talán azért, mert megszállott? (H.H.)

Tizennégy éves voltam. Apukám felhozott minket Budapestre, a Vidámparkba. Velünk volt az öcsém is. A
Szépművészeti Múzeum előtt pirosat kaptunk, és apu azt mondta: „Nézzetek csak jobbra! Abban a
Mercedesben Szatmári Ákos ül!” Az öcsémnek fogalma sem volt arról, hogy ki az a Szatmári Ákos, de hát
egy hétéves vidéki gyerektől nem is várható el, hogy tudja. Én viszont nagyon is tudtam. Láttam a
televízióban, sőt színházban is, mert anyuval és a barátnőjével gyakran jöttünk fel Budapestre
kiállításmegnyitókra, és úgy alakítottuk, hogy eljussunk olykor színházba, hangversenyre is. Szatmári
Ákos volt a kedvenc színészem és a titkos szerelmem. Akkor, ott, tizennégy évesen a Hősök terén, apu
autójában megesküdtem, hogy egyszer még én leszek Szatmári Ákos szerelme. Majdnem tíz év telt el,
amíg az álmom beteljesült.

Fehérváron laktunk, a Kodolányi kézenfekvő választás volt Turizmus szakon szereztem főiskolai diplomát.
Tudatosan készültem az életre. Az teljesen egyértelmű volt, hogy a művészetből nem lehet megélni, bár
anyu kedvéért zongoráztam, jártam balettra, énekelni is tanultam. Csináltam én mindent, amit kértek, de
közben megvolt a magam kis titkos élete. Még az általános iskolában az ebédjegyekkel kezdődött.
Eladtam az ebédjegyeimet, a befolyt pénzből pedig posztereket vásároltam egy ismerős buszsofőrtől, aki
csoportokat vitt Ausztriába. Megőrültem Madonnáért. Amikor bevittem az egyik posztert a suliba, és
megláttam azokat az irigy arcokat, akkor döbbentem rá, hogy ebből nagy üzletet lehet csinálni. A
poszterek után hetedikes-nyolcadikos koromra már görkorcsolyát és márkás tornacipőket is kezdtem
árulni.

Tudtán kívül apu is besegített. Ő már a rendszerváltás előtt is mindenfélével üzletelt. Kereskedő, járja a
világot. Ha valaki megkérdezi tőle, hogy mivel foglalkozik, általában azt válaszolja, hogy pénzcsinálással.
Pár hete megkért, hogy csináltassak neki névjegyet. Azt írattam rá, hogy Pánczél Géza pénzcsináló,
pillanatnyilag szabadlábon. Apu piszkosul felhúzta magát, de a harag nála egy napig se tart. Az üzleti
érzékemet egész biztosan tőle örököltem. Anyu egyébként pont ezért vált el tőle.

Anyu művészlélek. Festőszakon végzett a főiskolán, aztán átállt a grafikára. Főleg mesekönyveket
illusztrál, néhányszor próbáltam rábeszélni, hogy inkább a szitával foglalkozzon, mert úgy sok pénzt
kereshettem volna az extrém pólókkal. Azt mondta, hogy szó sem lehet róla.

Anyuval kapcsolatban van egy meghatározó élményem. Elsős vagy másodikos lehettem a gimiben, amikor
a Vörösmarty téren az ORI akkor még létező épületének földszintjén, a galériában részt vettünk egy
kiállításmegnyitón. Volt üdítő meg pogácsa, ahogy ilyenkor lenni szokott. Anyu elcsevegett a
pályatársaival, aztán elindultunk a parkolóház felé, és a Váci utcánál beleütköztünk egy snellezőbe.
Életemben nem hallottam még ezt a szót, de anyu elmondta, hogy a szakmában így hívják azokat az utcai
rajzolókat, akik sámlira ültetik a turistákat, és ripsz-ropsz lekanyarítják a portréjukat Anyu egy-két
fiataltól eltekintve ismerte az összes snellezőt, ez sem volt kivétel. Irult-pirult, és valami olyasmiről
habogott, hogy „Hidd el, Zsófi, csak addig csinálom, amíg összejön a lakás, meg amíg az asszony a gyes
után vissza nem megy dolgozni”. Anyu bólogatott, hogy persze, mindig vissza lehet térni a táblaképhez, a
grafittól az olajhoz, de aztán a kocsiban, hazafelé menet azt mondta, hogy mindegyik reménytelen eset,
soha sem fognak lemondani a könnyen szerzett pénzről, ott ragadnak a Vörösmarty téren, aztán ősszel
átmennek Párizsba, télen pedig Monacóba. Anyu sóhajtozva mondta, hogy pedig van köztük olyan is, akire
a mestere azt mondta, hogy korszakos tehetség. Hazáig hallgattam, de szívem szerint megkérdeztem
volna, hogy ő mikor festett utoljára olajjal.

Sosem voltam nagy véleménnyel a szüleimről. Apámat egyenesen szánalmasnak tartottam. Állandóan a
pénzről beszélt, de nem tudott bánni vele. Egymás után szedte fel a fiatal csajokat, de még ezt is pitiáner
módon csinálta. A legközönségesebb macákat mutatta be nekem, az ötödiket simán összekeverhettem
volna a kilencedikkel. Szőke póthaj, szilikonmellek, üres tekintet. Ezekkel a lányokkal kegyetlen voltam,
úgy néztem rájuk, mint egy darab szarra. A leginkább mégis anyámtól kaptam agyvérzést. A válás előtt
attól volt depressziós, hogy csalja a férje, a válás után meg attól, hogy nincs már meg a férje, aki ugyan
így már nem csalja, viszont milyen rossz, hogy nincs. Merthogy akármekkora szélhámos is volt az apám,
azért csak elszórakozatta anyámat, meg csak-csak a segge alá rakott háromévente egy új autót.

Szóval elnéztem ezt a két boldogtalan embert, és eldöntöttem, hogy én semmiben sem akarok hasonlítani
rájuk. Én nem megyek férjhez, és nem szülök gyereket. Nem váltogatom a partnereimet: kinézek
magamnak egy férfit, és kitartok mellette a haláláig. A lehető legegyszerűbben akarom élni az életemet,
nincs szükségem kalandokra, izgalmakra, érzelmi lavinákra. Anyagilag független leszek, nem lesz
főnököm, megállok a saját lábamon. Olyan pályát választok magamnak, ahol én lehetek a legjobb.
Nemcsak anyagilag, érzelmileg is független akarok lenni. Soha nem fogom sajnáltatni magam, és én se
sajnálok másokat. Az emberek túlnyomó többsége taszít, de azért igyekszem elvegyülni köztük. Végezetül
azt is elhatároztam, hogy fejleszteni fogom magam, szellemileg és fizikailag is. Ha már megtanultam egy
nyelvet, elkezdek tanulni egy másikat. Ha már körbebicikliztem a Balatont, akkor körbemegyek
görkorcsolyával is. Gyakorlatilag megterveztem az életemet egészen a halálomig.

A gimnázium évei elszaladtak. Két kórusban is énekeltem, és a Hozsanna egyházi kórussal Jeruzsálembe
is eljutottam. A Mária Elszenderülése-templomban szinte érinteni lehetett az áhítatot. Az a helyzet, hogy a
nagyival meg anyuval minden vasárnap elmegyünk templomba, de én igazából ateista vagyok, mint apu.
Emlékszem, egyszer néztük a Híradót, és mutatták, hogy egy ronccsá tört buszból hogyan húzzák ki a
gyerekek holttesteit. Apu akkor azt mondta, ha lenne Isten, akkor ez nem történhetett volna meg. Amikor
meg másodikos gimnazista voltam, egy szép szőke kislány, a Maiinka Zsuzsi hetekre eltűnt. Azt tudtuk,
hogy kórházba került, de azt nem, hogy milyen betegséggel. Fehérvérűségben halt meg, egy héttel az
érettségi előtt. A temetésén egy csomó osztálytársam elájult. Én összeszorítottam a fogamat, és azt
mondtam: ha lenne Isten, Zsuzsi leérettségizne. A matektételeket én vettem át vele. Egy csomó arcot nem
tudok megjegyezni, mert nem különösebben érdekelnek az emberek, de a Malinka Zsuzsi fehér arca
mindig felbukkan a semmiből, ha rá gondolok.

Jeruzsálemben, abban az altemplomban, ahol a legenda szerint Mária élt, félkör alakban álltunk, Panni
néni finom mozdulatokkal vezényelt, mi pedig énekeltünk. A turisták - a kövér amerikaiak, a kóró angolok
meg az izgága olaszok - néhány másodpercig csodálkozva néztek minket aztán megmerevedtek. Mintha az
ének hipnotizálta volna őket. Amikor végigénekeltük a Panis Angelicust, kezdtünk volna szedelődzködni,
de nem lehetett, mert taps ugyan nem volt, de a szemekből sugárzott, hogy „tessék még énekelni”:
Úgyhogy elénekeltük még a Missa Tertiát, és bár most sem tapsoltak, de amikor kifelé mentünk,
megsimogattak minket.

Anyunak fogalma sem volt, hogy mennyi pénzem van. Nálunk, a családban teljesen természetes volt, hogy
mindenki beszél legalább három nyelven. Talán harmadikos lehettem, amikor kisegítő lettem a Mercurius
Toursnál. Ha bármilyen okból, betegség vagy szabadság miatt kiesett egy idegenvezető, beugrottam a
helyére. Angolul, németül és franciául vezettem csoportokat, de persze nem az ottani fizetésért csináltam.
Szívesen váltottam pénzt a turistáknak. A hivatalos árfolyamra rátettem tíz, de inkább tizenöt százalékot.
Akkor kerestem a legjobban, ha Fehérvárról Budapestre vittem csoportot. Nyolc-tíz percnyi szövegelés
után elénekeltem egy népdalt, a turisták meg nyögtek, hogy „beautiful”, meg „magnific”. Kaptam
borravalót rendesen.

De a nagy pénzt a boltosok jelentették. Főleg a Várban meg a Bazilika környékén voltak kapcsolataim.
Nem lehetett átverni. Álltam a pénztárgép mellett, és úgy számoltam, mint a profi blackjackezők a
kaszinóban. Elég rendes pénz összejött a Hungarian Handmade termékekből származó tízszázalékos
jutalékkal.

Tizennégy éves korom körül felhagytam a balettel. A tanárnőm sajnálta, mert azt mondta, hogy ideális az
alkatom, magas, nyúlánk lány vagyok laza ízületekkel, mindehhez pedig csinos pofi, kicsit görögös arcél,
derékig érő fekete haj társul. Átálltam az RSG-re, és nem bántam meg. Már az első órán rájöttem, hogy
milyen sokat veszítettem addig: a lendületet, a ritmust, a szenvedélyt. Alig múltam tizenhat, amikor
először rúdtáncoltam. Mindig vonzott az éjszaka, és könyörögtem apunak, hogy vigyen el egy éjszakai
bárba. Ő akkor már a fővárosban élt. Eleinte húzódozott, de nem sokáig mert gyorsan kiderült, hogy két
terület van, ahol igazán kiismeri magát: az üzleti és az éjszakai élet. A Váci utca környékén, egy
amerikaiak számára nyitott bárban ücsörögtünk apuval néhány órát. Ismerték egymást az üzletvezetővel.
Megittak néhány whiskyt, de a kislánynak, azaz nekem, be kellett érni a frissen facsart narancslével.
Miközben apu azt hitte, hogy elszunyókáltam, valójában azon filóztam, vajon mikor lépek majd itt fel
először.

Egy hónap múlva már ott voltam a rúdon. Az üzletvezető próbált elhajtani, de hamar rájött, hogy
szívósabb vagyok, mint a pióca. Megbeszéltük, hogy m inden második pénteken fél órát táncolok éjfél
körül. Ha anyu tudta volna, hogy mennyi jön össze nekem bugyipénzből, szerintem elájult volna.

Kaptam ajánlatokat rendesen, de arról szó sem lehetett, hogy egyet is elfogadjak. Az nem illett volna a
tervembe. Eldöntöttem, hogy profi módon felkészülök rá, hogy Szatmári Ákosé legyek. Olyan férfira volt
szükségem, aki mindenre megtanít, ami ahhoz szükséges, hogy elkápráztassam a szerelmemet.

Elég hülye neve volt, Bélának hívták. Eredetileg tesitanárnak készült, de nem érdekelte a tanítás, ezért
végül beállt buszsofőrnek. Elsősorban a kora miatt néztem ki magamnak. Szatmári Ákos 25 évvel volt
nálam idősebb, a Béla mondjuk csak tízzel. Sopron mellett, egy motelben vette el szüzességemet.
Borzasztóan meglepte, azt mondta, hogy egy ilyen temperamentumos lányból senki nem nézte volna ki,
hogy majdnem érettségiig tartogatja magát. Szegény Béla megkérdezte, miért éppen ő lett a szerencsés.
Mondtam neki, hogy ennek számos oka van, de a legfontosabb, hogy egy olyan bunkót kerestem, akibe
még véletlenül se szeretek bele. Ő erre is csak vonogatta a vállát, szegény, nem értett semmit. Mondtam
neki, hogy nem az a dolga, hogy filozofáljon, hanem az, hogy teljesítsen. Éjszakákat töltöttem azzal, hogy
pornófilmet néztem, aztán a Bélával elpróbáltam a dolgokat. Úgy éreztem, hogy mire kell, elég felkészült
leszek.

A tizennyolcadik születésnapomra megvolt a jogosítványom. Apa azt mondta, hogy kétmillió forintig
választhatok egy használt autót. Én egy 206-os Peugeot cabriót néztem ki magamnak duplaannyiért. Több
mint 10 millió volt a számlámon, könnyen kipótoltam a hiányzó részt, csak azt kellett kitalálnom, hogyan
magyarázom meg, hogy ennyi pénzem van. Apuval elvitettem magam a Hilton Szálló kaszinójába.
Eljátszottam pár száz dollárt, sóhajtoztam, dühöngtem, és azt mondtam neki, hogy egyszer még bosszút
állok a kaszinón. Aztán, amikor odaadtam a hiányzó két és fél milliót, már Apu volt az, aki hüledezett,
hogy „Jézus Mária, te képes voltál visszamenni a kaszinóba?”

A főiskolán nem törtem össze magam. A lányok utáltak és utáltak a fiúk is. Hogy a lányok miért, azt nem
kell megmagyarázni. Nem a cabrió, a márkás ruha meg az ékszerek zavarták Őket, hanem az, ahogy rájuk
néztem. Távolságtartó, fürkésző tekintettel. Na, ez az, amit gyűlöltek.

Húszévesen beneveztem a városi szépségversenyre és meg is nyertem. A polgármester tette a fejemre a

koronát, aztán felkért, hogy legyek a város háziasszonya. Ha jöttek a külföldi küldöttségek, én fogadtam
őket tágra nyílt szemekkel, mosolyogva és olyan üdén, mintha most léptem volna le egy reklámtábláról.

A fősulin a fiúk semmit nem értettek. Itt van ez a lány, és se közel, se távol egy barát. Valóban, nekem
nem voltak se barátnőim, se barátaim. Nekem csak egy tervem volt, amit valóra akartam váltani.
Huszonkét évesen Szatmári Ákosé akartam lenni.

A diplomaosztó után apu az egész családot felfuvarozta Pestre a Gundelbe, azt mondta, hogy most semmi
nem számít, hiszen a lánya ezennel kilép a nagybetűs életbe. Mondtam neki, hogy ez pontosan így van.

Másnap írtam egy levelet Szatmári Ákosnak. A másolata máig megvan. Kicsit közhelyesen kezdődött,
azzal, hogy már nagyon régen terveztem, hogy végre rászánjam magam a megírására, meg hogy régóta
nagy tisztelője vagyok a Művész Úrnak. Pusztán azért, hogy ne legyen „személytelen” a levél, mellékeltem
egy fényképet is, ami szerintem egyszerre volt kihívó és ártatlan. Hatalmas, dús hajtömeg, kissé
túlságosan kirúzsozott száj, darázsderék, gusztusosan gömbölyű csípő, hosszú combok. Na és persze azt
is leírtam, hogy a fotón szereplő lány nemsokára lesz huszonkét éves. A levél végén gratuláltam a
sikereihez, és megkérdeztem, hogy találkozhatnánk-e, meg hogy addig is kapok-e választ. Pár hét múlva
tényleg válaszolt. Egy műsorújság címlapfotóját küldte el nekem a szerelmem, zöld filctollal aláírva. A
borítékban volt még két színházjegy, de egyetlen sort sem mellékelt hozzá. Fájt az érzéketlensége. Ha
csak egy levelet küldtem volna, mint olyan sokan mások, és arra nem reagál, azt megértettem volna, de
én küldtem fényképet is!

Nem adtam fel, küldtem egy újabb, harcias levelet. Megírtam, hogy többet vártam, mást vártam,
leginkább azt, hogy személyesen meg akar majd ismerkedni a rajongóval, aki történetesen egy huszonkét
éves, csinos és értelmes lány. Nagyon gyorsan jött a válasz, hogy használjam fel a jegyet, és az előadás
után szívesen találkozik velem meg a barátnőmmel. Már akkor tudtam, amikor két jegyet küldött, hogy
fél. Pár hónap múlva, amikor szóba került, ő maga is megerősítette, hogy az ő helyzetében figyelni kell,
nehogy csapdába essen. A bulvársajtó mindenre képes, de vannak őrült rajongók is, akik szívesen
kompromittálnak ismert embereket.

Természetesen egyedül mentem az előadásra, nem is volt barátnőm, akit magammal vihettem volna.
Nyilván tudta, hogy az első sorban ülök középen, de rám se bagózott, aztán a végén, amikor már
harmadszor jöttek ki a függöny elé, felém nézett, rám kacsintott és mosolygott hozzá. Amíg a ruhatár előtt
várakoztam, azon töprengtem, hol is fogunk mi találkozni. Aztán megkocogtatta a vállamat egy ötven
körüli férfi. Egyből levettem, hogy meleg. Nem is tévedtem. Ő volt Szatmári Ákos öltöztetője. Magával vitt
Ákos öltözőjébe, útközben végig róla mesélt, azt mondta, hogy borzasztóan szereti a Művész urat, de néha
nagyon idegesítő tud lenni. A mai előadás előtt például nem engedte, hogy bekösse a cipőfűzőjét.

Az én szerelmem csíkos alsónadrágban fogadott és csak hebegett-habogott nekem. Meglepett, hogy egy
ilyen magabiztos művészt ennyire zavarba lehet hozni. Húzkodta magára a gatyáját meg az ingjét, és
közben bevallotta, hogy amikor kopogtatás nélkül rányitottunk, épp a mosdóba pisilt, és alig tudta
abbahagyni. Mondtam neki, hogy ne zavartassa magát, nyugodtan fejezze be. Azt mondta erre, hogy a
színészeknél teljesen megszokott, hogy az öltözőben a mosdóba pisilnek, ne higgyem, hogy ez az ő
aberrált szokása. Aztán elővette a farkát és pisilni kezdett. Letérdeltem a mosdó mellé. Az arcom pont egy
vonalban volt a farkával. Amikor befejezte, a számba vettem és szopni kezdtem.

A következő nyolc év gyakorlatilag ezzel telt el. Mármint hogy szexszel. Egyikünk sem volt szerelmes a
másikba. Ami engem illet, szerelem helyett inkább a rajongás szót használnám. Ákos soha sem tudta meg,
hogy én mennyire rajongok érte. Sohasem hallott tőlem olyasmit, hogy szeretlek, imádlak, meghalok
érted. Én úgy voltam vele, mint egy műgyűjtő, aki csak titokban nézegetheti az orgazdától vásárolt lopott
képet. A legfontosabb a tudat volt, hogy megszereztem.

Ákos számára én egy gyönyörű, fiatal lány voltam, aki mindig a rendelkezésére állt mindenben. Tényleg
mindent megtettem volna érte, hozhatta volna a barátait, elvihetett volna swinger klubba, verhetett volna
korbáccsal, belepisilhetett volna az arcomba, de semmi ilyesmiről nem volt szó. Ákos valójában a testemet
értékelte, illetve azt a képességemet hogyan tudom érvényesíteni a fizikai adottságaimat. A derékig érő
fekete haj önmagában is izgató, de még inkább az, amikor végigsimogatom vele a hanyatt fekvő férfi
testét. Ha jobban belegondolok, már amikor elkezdtem a rúdtáncot, tudat alatt akkor is Ákosra készültem,
hogy hogyan fogok egyszer majd a farka körül pörögni.

Mielőtt találkoztunk volna, bele sem gondoltam, hogy az én szerelmem teste vajon milyen állapotban van.
Aztán szerencsére kiderült, hogy ezen a téren egy igazán igényes férfira akadtam. Imádtam Ákost szopni,
meg persze nyalni, nemcsak a farkát, a kisujját és a nagylábujját is. Nagyon jó volt vele csókolózni.
Mindent megadtam neki, és szó sem volt arról, hogy ő ezt viszonozta volna. Már az első alkalommal
közölte, hogy orális szexről az ő részéről szó sem lehet azt fenntartja a feleségének. Imádtam, amikor a
fenekemet ütötte, háttal lovagoltam rajta, és ő vörösre verte a fenekemet a tenyerével, de amikor szóltam,
hogy használhatna szíjat, fakanalat vagy akár pingpongütőt is, akkor megrázta a fejét és azt mondta, hogy
nem.

Végeredményben a kapcsolatunkban éppen ez volt a legszebb: imádott megbaszni, és én imádtam, hogy ő

imádja. A találkozásaink egy-másfél óránál sohasem tartottak tovább, mintha csak enni jártam volna
hozzá. Felcsengettem, feljutottam az ötödik emeletre, ajtót nyitott, már ott az előszobában vetkőztem,
villámgyorsan lezuhanyoztam és már hanyatt is döntöttem a franciaágyon. Beszélni nem nagyon
beszéltünk, nem azért találkoztunk, hogy beszámoljunk egymásnak arról, kivel mi történt.

Nős volt, és volt egy nálam két évvel idősebb lánya. Róluk csak annyit tudtam, hogy Róza, a lány nemrég
férjhez ment, ami még nem lett volna baj, csakhogy a papa egy kollégájához, ami ugyancsak nem lett
volna baj, ha az illető nem szcientológus. Viszont az volt. Ez annyira kiborította Ákost, hogy minden
kapcsolatot megszakított velük. Edit, a felesége, ahogy Ákos fogalmazott, örökös feleség. Ez azt jelenti,
hogy a státusza olyan, mint a nemzet színészéé: a haláláig tart, a helyzete megingathatatlan. Elég hamar
rájöttem, hogy számos elődöm azon bukott meg, hogy az „Örökös feleség” helyére akart lépni. Nekem ez
eszembe sem jutott.

Ákossal nemhogy étteremben nem voltam, de még az utcán sem találkoztunk soha. Még a legelején
megegyeztünk a legfontosabb kérdésekben. Tisztáztam, hogy a szexen kívül semmit sem akarok tőle, nem
akarok feleségül menni hozzá, és gyereket sem akarok szülni neki. Egészen a haláláig vele akarok lenni,
ha kell, majd a tolószékről is gondoskodom. Cserébe csak annyit kértem, hogy ne csaljon meg. Számomra
teljesen nyilvánvaló volt, hogy én betartom a szabályokat és Ákos - ha van esze - ugyancsak betartja.
Nyolc évig működött a megállapodás, és ez a nyolc év nagyon gyorsan elrepült.

Elég hamar, a találkozásunkat követő harmadik héten felköltöztem Budapestre. Eredetileg albérletbe
akartam, de az apám annyira megörült nekem, hogy vett egy garzont a Várban. Azt hitte, hogy majd
mellette folytatom az életemet, tolmácsolok neki, együtt kötünk üzleteket. De én megmondtam, hogy erről
szó sem lehet, még az ő kedvéért sem tanulok meg ukránul vagy csecsenül. Az apám az ilyenek miatt
állandóan megsértődik, aztán, amikor már harmadik napja nem veszem fel a telefont, sírva kaparja az
ajtómat, hogy fogadjak el tőle egy Mercedes cabriót. Gyűlölöm a fölösleges luxust, nem hordok ékszereket
sem, és általában a tömegközlekedést használom. Szívem szerint bicikliznék, de Pest mocskos város.
Bármerre járok a világban, még ha csak fél napra is, de mindenütt biciklit bérelek. Budapesten azonban
nem. Mindenhol büdös van és kutyaszar. Na, ezért nem kell a bicikli.

A tizennyolcadik születésnapomra azt kaptam aputól, hogy elvitt Las Vegasba. A Bellagióban laktunk, és
ruletteztem a hotel kaszinójában. Megnéztük a Cirque du Soleil műsorát, voltam Julio Iglesias koncertjén,
és apu szerzett jegyet a Cotto-Mayorga boxmeccsre. Már akkor éreztem, hogy ez a város pár év múlva
már nem a szerencsejátékból él majd. Épp mikor kicsekkoltunk a szállodából, bezúdult kétbusznyi
fogorvos. A konferenciákkal kapcsolatos költségeket el lehet számolni, tök logikus, hogy a fogorvosok
Vegasban beszélik meg, melyik implantátum a nyerő, aztán este irány a kaszinó, jöhet a pia, meg a szex.

Úgyhogy még abban az évben, mikor Budapestre költöztem, megcsináltam a saját utazási irodámat. Hol
háziorvosokat, hol építészeket, hol agrármérnököket vagy épp szállítmányozókat utaztatok
konferenciákra. Nem annyira Tiranába vagy Kijevbe, inkább Párizsba, Londonba, meg persze Monacóba
is. Színészeknek soha sem ajánlottam szakmai utat, Ákostól tudtam, hogy a többségüknek sem ideje, sem
pénze nincs rá. Ákos viszont sokat keresett. Jó autóval járt, márkás cipőt és órát hordott, de az ő esetében
szó sem volt hivalkodásról.
Huszonkét éves voltam, amikor Ákossal összejöttem és harminc, amikor szakítottunk, illetve amikor
elhagytam. Ákos említette nekem, de az újságok is megírták, hogy a nyári szünet előtt utoljára játsszák a
színházban a Királyasszony lovagját, amiben ő volt a főszereplő. Természetesen láttam már, de úgy voltam
vele, hogy a következő két hónapban alig találkozunk, el kellene menni még egyszer megnézni.
Elmentem. Az előadás után taxit hívtam, és már majdnem indultam haza, amikor meggondoltam magam.
A művészbejárónál egy sportos, középkorú nő várta Ákost. Puszit adtak egymásnak, Ő átölelte a nőt,
aztán néhány lépés után már csókolóztak.

Még aznap éjszaka küldtem neki egy SMS-t, hogy vége, mivel megszegte a megállapodást Reggel hívott,
de nem vettem fel a telefont Küldött egy SMS-t, hogy az egész egy félreértés, egy régi szerelmével
találkozott, legalább tíz éve nem látták egymást, és csak annyi történt, hogy megörültek egymásnak Nem
reagáltam arra sem, soha többé nem álltam szóba vele.

Ákos a megismerkedésünk után egy évvel megvette azt a kis lakást, ahol találkozgattunk. Az évek alatt
sok mindent odahordott, festményeket, könyveket apróságokat, csupa olyasmit, ami az ízlését tükrözte.
Nagyon hiányzik Ákos, főleg az illata. Az anyám megszokta, hogy ha megkérdezi, hogy „kislányom, mikor
találsz már magadnak valakit?” nem kap választ. Egyszer azzal kezdte, hogy „nemsokára harminc leszel,
mikor találsz végre magadnak valakit?” Valamiért megszállt az ördög és azt válaszoltam neki, hogy
nyugodjon meg, már megtaláltam. Anyám levegőért kapkodott, aztán, amikor azt is elmondtam, hogy 53
éves és ismert színész, majdnem elájult. Nem arról faggatott, hogy kiről van szó, az érdekelte, hogy a
huszonnyolc éves gyönyörű lánya mit szerethet egy öregedő színészben. Mondtam neki, hogy ezt nem
lehet megmagyarázni. Egy férfi illatán nincs mit magyarázni. Egyébként meg egy normális nő sohasem a
sztárba szeret bele, hanem azokba a tulajdonságokba, amelyek sztárrá tesznek valakit. Az anyám erre
már végképp nem tudott mit mondani.

Miért mindig a sikeres és pénzes férfiakat részesítik előnyben a nők?

Valójában nem az az érdekes, hogy konkrétan milyen haszonnal jár a nő számára egy pénzes vagy nagy
hatalmú férfi, hanem inkább az - ahogy ez a történet végén pontosan le is van írva -, hogy melyek azok a
tulajdonságok, amik hozzásegítették a sikerhez.

Az a lényeg, hogy mi, nők evolúciós értelemben a dominánsabb hímekre vágyunk. Ez alapján olyan párt
fogunk választani magunknak, akinek a genetikai adottságait, a tulajdonságait az utódainknál is látni
szeretnénk. Ez furcsán hangozhat, hiszen nem egy tudatos folyamatról van szó: nem szoktuk részletesen
kielemezni, hogy milyen külsővel, tulajdonságokkal rendelkezik egy potenciális férfi, ám tudattalanul
mégis ilyen szempontok alapján választunk. De nemcsak mi, a férfiak is: azt választják feleségnek, aki ki
tudja hordani és föl tudja nevelni a gyerekeket, aki monogám típus stb... De ez egy másik történet.

Aki kiemelkedő eredményeket produkál az életben, az bizonyára másoknál jobb génállománnyal

rendelkezik, legalábbis ezt az érzést váltja ki másokból. Ugyanakkor érdemes szétválasztani a
népszerűséget, a hatalmat és a pénzt - ezek azok a különböző területek, amelyeken egy férfi sokat elérhet.
Egy népszerű színész nem feltétlenül gazdag, és általában nincs jelentősebb hatalom sem a kezében, ha
nem ő igazgatja mondjuk a színházat. De ha tömegek rajonganak érte, minden este vastapsot kap, és nők
százai írnak neki, akkor sikeresnek számít. Aztán van olyan, aki különböző ügyletekkel rengeteg pénzt
szerez magának, de nincs olyan pozíciója, amelyben hatalmat gyakorolhatna és nincs semmilyen befolyása
vagy népszerűsége sem: az ő sikeressége anyagi javak formájában jelentkezik. Végül ott van a harmadik
típus: amikor egy férfi vezető pozíciót tölt be valahol. Ilyenkor nincs feltétlenül népszerűség, még az sem
egyértelmű, hogy nagyon sokat keres. Ám a hatalom mások fölé emeli.

Ha ezek közül mindhárom megvan egy férfinál, az ellenállhatatlanul vonzóvá teszi a nők számára. Van
tehát egy tudattalan, evolúciós része a vonzalomnak: az utódok szempontjából nagyon fontos, hogy a
választott hím mennyire mutatkozik „életképesnek”. Hiába jelenti ki a történetben a főhősnő, hogy ő nem
akar gyereket, ez egy automatikus késztetés, ösztön, amit senki sem tud kikapcsolni, legfeljebb bizonyos
okok miatt hárítani ideig-óráig. Ám ez a lány nemcsak a népszerűsége miatt választotta ki magának a nála
jóval idősebb színészt.

Manapság nem kérdés, hogy sok szempontból a huszonéves lányoké a világ, ők azok, akik „kelendőek” a
piacon, akikre buknak a férfiak, akiket akár szeretőnek, akár feleségnek a legszívesebben választanak. A
tizenéves túl fiatal, a harmincas pedig már kétségbeesettnek tűnhet egy férfi szemében. A huszonéves
azonban szép, feszes, már elég érett ahhoz, hogy beszélgetni tudjon dolgokról vagy programokat lehessen
csinálni vele, de még nem ketyeg az óra, hogy néhány éven belül feltétlenül szülni szeretne... Tehát övé a
világ, számára ez a csúcsidőszak.

Ugyanakkor egy huszonéves fiú a hasonló korú lányok számára még éretlen, jellemzően nincs
egzisztenciája, ebből fakadóan sokszor nincs stabil önértékelése. A férfiak jóval később, a harmincas-
negyvenes-ötvenes éveikre érik el a csúcsot. Akkor válnak magabiztossá, amikor már van stabil
egzisztenciájuk, megfelelő tapasztalataik, esetleg gyerekük - az apaság is egy plusz fűszer, mert még
érettebbé, megfontoltabbá teszi őket, arról nem is beszélve, hogy ugyanúgy, ahogy a férfiak vágynak egy
kis anyai törődésre a párkapcsolatukban, a nők is vágynak ennek az apai megfelelőjére.
Ha megnézzük ezt a két csúcsidőszakot, és hogy az emberek általában négy-öt év korkülönbséggel
szoktak összeházasodni, nem nehéz kitalálni, mi lesz egy négy-öt évvel fiatalabb nő sorsa, amikor a férje,
a párja a negyvenes-ötvenes éveibe lép. Sajnos a tendenciák azt mutatják, hogy ők bizony bajba
kerülhetnek, mert legalábbis a flört vagy a futó kapcsolat szintjéig előbb-utóbb bekerül a képbe egy
sokkal fiatalabb, amitől a nők rendszerint kikészülnek, a kapcsolat pedig tönkremegy. Ez sajnos sokszor
elkerülhetetlen.

Ha ebből indulunk ki, akár úgy is értelmezhetnénk, hogy ebben a történetben két csúcsponton lévő ember
talált egymásra.

Csakhogy itt nem az történt, hogy a lány megismert egy férfit, akibe beleszeretett. Egyszerűen meglátott
egy ismert embert egy Mercedesben, és elhatározta, hogy megszerzi magának. Eleve nem érzelmi alapon
hozott döntést, hanem kitalált magának egy projektet. Nekem erről két dolog ugrik be először: a teljes
érzelmi közöny és a magányosság.

Bár a főhősnő tehetséges, több nyelven beszél, jó üzleti érzékkel rendelkezik, hihetetlenül önálló, tehát
rengeteg dolog van, amiért büszke lehet magára, a társas interakciók területén nem szerzett túl sok
tapasztalatot. Teljesen magányosan él, nincsenek barátai, párkapcsolatai, érzelmileg senkit sem enged
közel magához, még a szüleit is lenézi. Pedig többek között a mások tükre is kell ahhoz, hogy kialakítsuk
az énképünket: figyeljük, hogy milyen érzéseket váltunk ki másokból és mások milyen érzést váltanak ki
belőlünk, ez segít nagyjából elhelyezni magunkat a világban. Ehhez kellenek a kapcsolatok.

De még akkor is, ha valaki ilyen magányos, és ennyire céltudatosan, számítóan éli az életét, ki kell
indulnia valamiből, hogy megtapasztalja, ki is ő valójában. Ez a lány egyedül a szépségére támaszkodva
formálta az önmagáról alkotott képét, illetve arra, hogy a kiválasztott férfi visszajelezte: milyen klassz is ő
valójában.

A férfi reagál a lányra, de kizárólag szexuálisan, és számára ez a reakció elegendő... Az egész történetben
nekem az a legfontosabb, hogy milyen érzelmi távolságtartásban és ridegségben kell felnőnie egy olyan
gyereknek, aki ilyen szinten lemond egy kapcsolat emberi, érzelmi részéről. Mennyire félhet vajon attól,
hogy sérülni fog, ha előre meghatározza minden lépését, majd, amit elért, kipipálja, és azt mondja, nem is
kell neki több?

Ahhoz, hogy egy ember ne vágyjon arra, hogy emberként is szeressék, akarjanak vele időt tölteni,
megismerni az érzéseit, kíméletlenül el kell fojtania magában rengeteg dolgot. Az egész a rettegésről
szól: retteg elköteleződni, retteg igazán szeretni, valószínűleg retteg attól is, hogy igazán
viszontszeressék, ezért inkább hideg és számító lett, mert akkor nem sérülhet meg.

Aztán ott áll harmincévesen, és ki tudja, mi lesz vele, hiszen egy idő után elhervad majd a szépsége, véget
ér az élete női „csúcsidőszaka”. Mivel soha nem akart gyereket, eleve leszűkülnek a lehetőségek, hiszen a
férfiak nagy része - szintén evolúciós okoknál fogva - utódokat szeretne, tovább akarja örökíteni a génjeit.
Ha ő ebből kimarad, marad neki a pénz, a siker, és gyakorlatilag olyanná válik, mint egy megrögzött
agglegény, aki beéri a szexszel, amíg tud hozzá partnert találni. Végtelenül magányos életút ez.

Pedig nem arról van szó, hogy egy bántalmazó családból jön, a történetet olvasva nem a pokol jelenik meg
a szemünk előtt. Szimplán annyiról van szó, hogy van két egymástól érzelmileg teljesen eltávolodott
ember: a szülei. Egy művészlélek nő tele önigazolásokkal, félelmekkel és hárításokkal és egy teljesen
racionális, felületes férfi, akiknek semmi közük nincs egymáshoz. Ez a lány annyira „lúzernek” tartotta az
anyját, hogy életvitel szempontjából helyette szemmel láthatóan inkább az apjával azonosult. És mivel az
anya ebben a családban nem töltötte be a feleség funkcióit, a lány az ő helyébe lépett, az apa is inkább őt
értékelte, és miután elvált a feleségétől, már neki vásárolta az autókat.

Nagyjából óvodáskorra tehető egy gyerek életében az ödipális időszak, amikor a kicsi gyakorlatilag
szerelmes lesz az ellenkező nemű szülőbe, meg akarja őt szerezni magának, és azt akarja, hogy úgy
érezzen iránta a szülő, ahogyan a társa iránt. Nyilván nem a szexualitásra, az erotikára kell gondolni,
egyszerűen azért folyik a harc, hogy ki legyen a prioritás. Ilyenkor a gyerek átmenetileg szembe kerül az
azonos nemű szülővel, mert vetélytársat lát benne. Ha egészségesen fejlődik, az ebből fakadó szorongását
azzal oldja fel, hogy inkább azonosul vele. Ha azonban a vetélytárs valójában nem vetélytárs, vagy idő
előtt eltűnik a képből, ez az azonosulás nem mindig történik meg.

Nagyjából ez zajlott le itt is, és emiatt a lánynak az apja lett a valódi társa. Emiatt nem tud elköteleződni
egy új párkapcsolatban, hiszen lelkileg az apjához tartozik, mindig az ő reakciói, érdeklődése lesz a
legfontosabb a számára. Nem véletlen, hogy az apukája mutatta neki a kocsiban ülő színészt, aki végül a
lány megszállottságának a tárgya lett. És akinél nagyjából még az életkor is stimmel.

Nagyon érdekelne a történet folytatása, éppen azért, mert a lány eredetileg arra készült, hogy a férfi
haláláig kitart. Azzal a feltétellel, hogy nem csalja meg. Épp ezen bukik ki az érzelmi sérülékenysége: ha
már azt sem élheti meg, hogy ő a férfi egyetlen titkos kapcsolata, akkor mindent elveszít. Ő arra építette
fel az egész életét, hogy különb mindenkinél, hogy túljár mások eszén. Így viszont már csak egy lesz a sok
közül. Lecserélhető. Azt is eldöntötte, hogy soha nem lesz kiszolgáltatott, egzisztenciálisan és érzelmileg
is független marad. Ezért szakított, és ezen dolgozik most is. Csak az a kérdés, hogy megéri-e... (A.K.)
 EGY DEVOTELLA FELJEGYZÉSEI
Soha életemben nem hallottam a „devotellákról”. Egyáltalán, alig tudok valamit a szexuális perverziókról.
Nagyon halkan kérdezem csak: a szexualitásban létezik olyan, hogy „határ”?

Néha előfordul, hogy nem én kérek interjút, hanem tőlem kérnek. Pár évvel ezelőtt az új könyvemről
kérdezett az egyik bulvárlap munkatársa. Rovatvezetőként mutatkozott be, kifejezetten megnyerő
fiatalembernek tűnt, harmincvalahány éves, ápolt, jól öltözött, udvarias. Mondtam neki, hogy épp a
pornóiparral foglalkozom, nehéz munka, nem könnyű szóra bírni azokat, akik az úgynevezett felnőtt
filmmel foglalkoznak.

Megosztottam a fiatalemberrel az egyik legfontosabb élményemet. Valahol a Mátrában, egy kis faluban
találkoztam egy házaspárral, akik holland megrendelésre gyártanak „állatos” filmeket. Van egy egész kis
állatkertjük, szamár, német juhász kutya, sőt még kígyó is szerepel a filmjeikben.

Amikor befejeztem a történetet, hozzátettem: csak azt tudnám, kik nézik ezeket a filmeket. „Például én” -
mondta a rovatvezető, és még hozzátette, hogy az egyik videotékában mindig félre is teszik neki a
legújabb állatos filmeket.

Újra végigmértem a fiatalembert. Teljesen normálisnak tűnt. (H.H.)

Az egész egy álommal kezdődött Egy olyan álommal, amely éveken keresztül kísértett. Egyszerre volt
valóságos és homályos, lidércesen ijesztő és kéjesen izgató.

Azt álmodtam, hogy gyerek voltam, és nem tudtam járni. Valamilyen nehéz, kemény szerkezetbe volt
szorítva a lábam, amely meggátolt a mozgásban, de ahol hozzáért a testemhez, ott kellemes bizsergést
okozott. Féltem ettől az álomtól, de vágytam is azt az akkor még ismeretlen, meghatározhatatlan
izgalmat, amely közben eluralkodott rajtam. Futni próbáltam, de a nehéz, fémes kötelékek visszahúztak és
ingereltek, dörzsöltek itt-ott... Így éltem át először orgazmust álmomban. Még alig voltam tinédzser.

Sziasztok!

Nagy örömmel találtam rá erre a fórumra, ahol - mint olvasom - amputált hölgyek és értük rajongó urak
cserélnek eszmét! Én egy harmincas pesti srác vagyok, devo beállítottságú. Őszintén szólva, számomra
egy mankóval közlekedő, amputált lábú hölgy látványa felér egy vizuális kielégüléssel. Ha lehet, szívesen
csatlakoznék hozzátok, mert remélem, TI megértitek a vágyaim, az álmaim!

J.

Gyakran akkor is megjelent előttem ez az álom, amikor ébren voltam, és csaknem felnőtt voltam már,
amikor a nővérem elmesélte, hogy ez a vissza-visszatérő kép nem álom, hanem emlék. A szüleim soha
nem beszéltek arról, hogy csípőficammal születtem, amit csecsemőkoromban az akkoriban szokásos
gipszelős terápiával gyógyítottak. A lábaimat szétfeszítették, hogy erősödjön a csípőízület. Később egy
szíjakból, hevederekből álló járógépet kaptam, ez idéződhetett fel álmomban, de mire iskolás lettem, már
nem volt szükségem ezekre az eszközökre. Arra emlékszem még, hogy az iskolában valamiért máshogyan
kezeltek, mint a többieket, tornaórán nem kellett mindent megcsinálnom, szünetekben a teremben
maradhattam.

Ezek a korai események egy különleges látomássá álltak össze, ezek kísértettek évekig. Arra emlékszem
még hogy az iskolában volt egy lány, akinek valamilyen betegség miatt amputálták az egyik lábát.
Figyeltem őt midig szerettem volna tudni, hogyan jár a lába nélkül, hogyan tartja a mankót, hogy néz ki az
a csonk. Felettem járt pár évvel, soha nem beszéltünk, de nagyon sokat gondoltam rá és az ő - számomra
édes - titkára.

Bár férfi vagyok, ráadásul mindkét lábamat amputálták, azért nem vesztettem el az érdeklődésemet a
szebbik nem iránt, akárhány lába is legyen. Nem az számít...

Szóval, ha van itt köztetek olyan valaki (leginkább nőnemű), aki szívesen levelezne, beszélgetne,
ismerkedne egy olyan sráccal, aki már sosem fog bal lábbal kelni, akkor csak bátran, bátran!

Kisvárosban éltünk, talán a szüleim szégyellték, hogy a lányuk beteg, vagy legalábbis az volt, ezért
temették el magukban ezeknek a korai éveknek az emlékeit, nekem legalábbis soha nem beszéltek róla.
Amikor aztán a nővéremtől megtudtam az igazságot, kicsit helyére kerültek a dolgok, megértettem,
honnan jönnek a titokzatos álmok és az a fájóan gyönyörűséges bizsergés. Nem voltam persze boldog,
mert mire felnőtt lettem, azt is tudtam, nem teljesen normális, amit érzek. Akkor már nem csupán az
álmomban látott képek csalták elő az izgalmat belőlem, sokkal élőbb és gyötrőbb vágy tört rám, ha
mozgássérült embert láttam. De, mint mondtam, egy kisvárosban éltem a szüleimmel, nem volt a
közelemben olyan férfi, akivel valóra válthattam volna a vágyaimat. Maradtak az egészséges fiúk és
persze a képzelgés.
A mai fiatalokhoz képest meglehetősen későn, majd' húszévesen vesztettem el a szüzességemet egy helyi,
kedves fiúval. Jó volt vele a szex, és jó volt az utána következőkkel is, de valami hiányérzetem mindig
maradt. Több szakmát is kitanultam, van fodrász, eladó, ügyintéző képesítésem, de végül egy szociális
otthonban lettem ápoló. Zömében idős emberek voltak itt, de be-betértek fiatalabb betegek, sérültek is.
Nem, nem volt ott senkivel kapcsolatom, de jó érzéssel töltött el, hogy segíthetek néha egy-egy rokkant,
mozgáskorlátozott embernek. Közlekedni, cipekedni, a kezébe adni a mankót, beültetni a kerekesszékbe...
Közben egyre erősebben nyomasztott, hogy amit érzek ezekben a helyzetekben, az nem jó, szégyellnivaló.
Szörnyetegnek éreztem magam.

Itt, az otthonban ismertem meg a férjemet is. Bár ő nem volt bentlakó, gyakran bejárt egy kis
beszélgetésre, vagy segítséget kérni az ügyes-bajos dolgai intézéséhez. Ő látássérült, így, bár nem
teljesen olyan, mint az álmaimban szereplő férfiak, mégiscsak valahogyan más, beteg, segítségre szorul.

Szerintem mindenki devo, és mindenki fétistárgy is egyben. Szerintem minden kapcsolat azon alapszik,
hogy az egyik fél a devóságának megfelelő fétistárgyat megtalálja a másikban (és viszont). A pasi kopasz,
és a nagy seggű nőkre bukik, a nő meg nagyseggű, és a kopasz pasikra bukik. Akkor most ahelyett, hogy
mindketten örülnének, kezdjenek el moralizálni? Úgyis csak akkor lesz a dologból valami (komolyabb), ha
érzelmileg, lelkileg is egymásra tudnak hangolódni.

Már csaknem harminc éve tart a közös életünk a férjemmel, olyan csendeskén, nagy lángolás nélkül
működik a kapcsolatunk. Ő nem teljesen vak, elég jól elboldogul az életben, dolgozik is egy kisebb
üzemben. Van két, ma már felnőtt gyerekünk. A szexuális életünk kezdetben elég jó volt, ami hiányzott a
valóságban - az, hogy a férfi legyen komolyan sérült, vagy leginkább amputált -, azt én hozzátettem a
képzeletemben. A férjem rendes ember, nem üt, nem ver, hazaadja a pénzt, nincs vele semmi baj. Csak
hiányzik belőle valami, vagy inkább az a baj, hogy nem hiányzik belőle semmi, és így egyre kevésbé kelti
fel bennem a vágyat. Persze nem tud semmit az én furcsaságomról, de hát igazából senki sem tud róla.
Azaz, miután rátaláltam arra az internetes fórumra, ami megértette velem, ki is vagyok, elmondtam egy-
két barátnőmnek. Ők azt mondják, dilis vagyok, nem értik, de így szeretnek. Szóval az internetnek
köszönhetem, hogy megtudtam, vannak mások is, akik olyanok, mint én.

Az álmaimban szerepelnek fogyatékos lányok, és azt hiszem, ez már így lesz életem végéig. Nagyon
szeretnék egyszer egy fogyatékos lánnyal beszélgetni, úgy, ahogy az ember egy lánnyal beszélget, akivel
megtalálja a hangot, egy kellemes helyen beszélgetni mindenféléről, a fogyatékosságáról is és minden
másról, hogy milyennek látja ő a világot, hogy látja őt a világ, de hiszen ezt ti is tudjátok. Szeretném
megosztani vele a nyári éjszaka illatát, egy jó film hangulatát stb. És ha már megismertük egymást, és
mind a ketten akarjuk, szeretnék vele szeretkezni is.

2004-ben történt a nagy megvilágosodás. 43 éves voltam már akkor, és amire vágytam, még sohasem
kaptam meg. Előtte már évek óta nézegettem a MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos
Szövetsége) társkereső hirdetéseit, írtam is néhány férfinak, de soha nem kaptam választ. Nem tudom,
mire számítottam, szexpartnert kerestem, vagy csak meg akartam ismerkedni egy olyan férfival,
amilyenről már évtizedek óta álmodoztam, és aki esetleg valóra válthatja az álmaimat.

2004-ben volt egy kisebb balesetem, elszakadt egy szalag a lábamban, be kellett gipszelni. Mintha
szárnyakat kaptam volna, senki nem értette, mitől vagyok ilyen élénk, ennyire felpörögve. Persze a férjem
is csodálkozott, miért éppen most, begipszelt lábbal akarok szinte állandóan szexelni vele.

Akkoriban nemcsak a MEOSZ oldalát olvasgattam, rátaláltam egy olyan fórumra is, ahol amputált
emberek és a hozzájuk vonzódó „épek” osztják meg egymással a gondolataikat. Villámcsapásként ért a
felismerés: vannak mások is, akik ilyenek! Azt is láttam, hogy egyáltalán nem lehetetlen, hogy a vágyam
valóra váljon, hiszen a fórum bejegyzéseiből kiderült: sokan találnak partnert az enyémhez hasonló
vágyaik kielégítéséhez. Erről az oldatról tudtam meg, hogy annak, ami vagyok, van neve is: mi vagyunk a
devók. Én, szinte egyedüli nőként ebben a virtuális közösségben, devotella.

Én nem azt tartom perverznek, ha egy férfinak igazi kapcsolata van egy amputált nővel. Ebben semmi
kivetnivalót nem találok, sőt... Viszont amikor olyan szexoldalba botlok bele, ahol amputált nőket ábrázoló
szexképek vannak, szerintem az beteges! Ha valaki nem rendes kapcsolatot akar amputált nőkkel, hanem
a neten nézegeti a képeiket és arra élvezkedik, az már szerintem perverzió.

A fórumot olvasgatva felfigyeltem egy kommentelőre, akiről az derült ki, hogy egy betegség
következményeként amputálni kellett az egyik lábát. Valahogyan ráismertem a hozzászólásaiból:
korábban láttam már a hirdetését a MEOSZ honlapján, írtam is neki, de nem válaszolt. Na, itt már nem
hagytam magam lerázni, kértem, hogy adjon egy privát e-mail címet, és írtam neki. Levezni kezdtünk.
Már az elején elmondtam neki, hogy devo vagyok, és nagyon szeretném végre a valóságban is átélni a
szeretkezés élményét egy amputált lábú férfival. Ez nagyon kényes kérdés egyébként, mert a sérültek -
persze főleg a nők - gyakran és nem is alap nélkül tartanak a devóktól. Az ilyen beállítottságú férfiak
ugyanis nem kapcsolatot keresnek egy-egy amputálttal, hanem egyszerűen gyűjtik a trófeákat. Nekem is
elég nehéz volt meggyőznöm Janit arról, hogy nem akarom kihasználni, bár azt is el kellett ismernem,
hogy hihetetlenül izgat, ha csak elképzelem, hogy megsimogathatom, dédelgethetem a csonkját.
Sziasztok „fiúk” (és persze Mindenki)!

Olvasgatom a soraitokat, és arra gondolok, hogy én tulajdonképpen nagyon „szerencsésnek” mondhatom

magam, és ezért hálás vagyok a Sorsnak.

Ugyanis nekem a devóság nem okoz ekkora lelki problémát. Nem tudom, hogy ez miért van így, viszont
tény. Sokat gondolkodom, miért van az, hogy azok a sérült férfiak, akikkel én eddig találkoztam,
elfogadták/elfogadják a devóságomat, ellentétben azzal, amit Ti tapasztaltok a sérült nőkkel kapcsolatban.
Ez az én külön kiváltságom lenne? Aligha! Gondolom, azért van így, mert a férfiak mások, ők könnyebben
feldolgozzák az őket ért a traumát.

Az első találkozásunk nagyon suta volt. Én, ugye, vidékről jöttem, ezért a pályaudvaron találkoztunk.
Mindkettőnk részéről megvolt a vonzalom, de zavarban voltunk, így amikor elbúcsúztunk, csak egy
szégyenlős puszit adott a szám szélére. Azt hiszem, érezhette rajtam a feszítő vágyat, ami elfogott, amikor
annyi év álmodozás után végre szinte kézzelfogható távolságba került a beteljesülés. Ha csak ránéztem a
csonkjára, illetve arra a helyre, ahol a nadrágjában a műlábának és a csonkjának a találkozását sejtettem,
kiszáradt a szám... De akkor, mondom, még semmi sem történt.

Persze nem hagytam annyiban, és izgatta őt is a lehetőség, hogy olyan valakivel legyen, aki nemcsak
elfogadja a fogyatékosságát, de akinek ez még erősíti is a vágyát. Eddig nem jutott neki túl sok a
szenvedélyes szexből: kamaszkorában amputálták a lábát, és azóta kicsit félt attól, mit szólnak a lányok,
ha meglátják a csonkot. De ügyesen intézte az életét, házassági hirdetést adott fel egy női lapban,
jóravaló, vidéki feleséget választott, aki szült is neki két gyereket. Ahogy ő mondta: egyszerű, mit a kettes
legó, elfogadja Jani fogyatékosságát, de egészen más dolog, ha valaki szex közben másfelé néz, ha még
véletlenül sem hagyja odatévedni a kezét a sérült testrészre, és megint más, ha valaki imádja, babusgatja,
dédelgeti a csonkot.

Persze Jani is érezte, hogy tőlem valami különlegeset kaphat. Az első találkozásunk után nem sokkal
elmentünk egy panzióba. Emlékszem, átöleltem még felöltözve, simogattam a hátát a fenekét és egyszer
csak megéreztem a különbséget a teste és a műláb tapintása között… Csaknem elvesztettem az
eszméletem a gyönyörtől.

Azt hiszem, eltátottam a szám a csodálkozástól. Amint elhelyezkedett, s maga körül elsimítgatta hosszú,
leomló köntösét, nyilvánvalóvá vált, hogy nincsenek lábai. Törzse alól a hullámos selyemredőkön át
csupán két, rövid domborulat derengett elő; talán két, cseppnyi combmaradvány rejtőzött ott. Elnevette
magát, hogy olyan ügyetlenül téblábolok körülötte. „Ülj már le mellém - vált ott tegezésre - hiszen devo
vagy, bontsd hát ki az ajándékod!” Nem kellett biztatnia, ujjaim végigbarangoltak gyönyörű,
domborulatokban gazdag testén. Ahogy a csonkjait simogattam, izmai meg-megrándulva némiképp
változó formát adtak csodálatom tárgyainak. Ez a hihetetlen csodaként érkezett, elbűvölő nő valahonnan
tudta mindazt a varázslatot, mellyel egy devót a gyönyör őrületébe lehet kergetni. Meg is tette.
Felejthetetlen volt.

Viharos időszak következett. Én követeltem, akartam, állandóan vágytam rá, ő viszont megijedt ettől, és
nem akart bonyodalmat sem az életében. Tetszettem neki, de igazából nem akart mást, mint időnként egy
kis laza szexet. Meg is kapta persze, de nekem ez nem volt elég, hiszen több évtizednyi visszafojtott
szenvedélyt kellett megélnem, több ezer meg nem élt simogatást, csókot orgazmust akartam bepótolni.
Azt hiszem, megijedt ettől az intenzív vágytól, és visszakozni próbált. Ritkultak a találkozásaink, sorra
mondta le a randikat. Kétségbeestem. Úgy éreztem, valaki kinyitotta előttem a csodák barlangját,
engedte, hogy benézzek, majd, amikor már tudtam, milyen észvesztő dolgok vannak odabenn, becsapta
előttem az ajtót.

Tartottuk persze a kapcsolatot találkozgattunk továbbra is, de én többet akartam. Ekkoriban történt, hogy
elmentünk együtt egy olyan találkozóra, amit az említett internetes fórum üzemeltetői szerveztek.
Kétnapos program volt, nyolcan voltunk összesen, ebből két amputált, az én kedvesem és egy nő, a
többiek mind devo férfiak és én, az egyedüli devo nő. Egy Budapest környéki hotelben voltunk, nagyon
sokat beszélgettünk, főleg arról, kinek mit jelent egy ilyen kapcsolat, amelyben az egyik fél amputált. Itt is
bebizonyosodott számomra, hogy a devo férfiak bizony éppen olyanok, mint a nem devók nagy része:
hajszolják a trófeákat, csak az izgatja őket, hogy minél több nőt kapjanak meg, nem igazi kapcsolatot
akarnak. A különbség csak az, hogy ők az amputált nőkből fonnak maguknak koszorút.

ÉPP ARRÓL VAN SZÓ: egy fogyatékosnak (is - bár ez hülyén veszi ki magát, degradálónak tűnhet, de nem
az akar lenni) JOGA van AHHOZ, hogy ugyanazért szeressék őt, amiért másokat. A LÉNYÉÉRT, vagy
annak részeiért. ÉS NE A FOGYATÉKOSSÁGÁÉRT.

A devo férfiakról kialakított képemen nem sokat javított az sem, hogy az elutazásunk reggelén, amikor
kettesben maradtam az egyikükkel, ő szó nélkül átölelt és megcsókolt. Meghökkentem ugyan, de az a
csók... Talán az erősítette a varázsát, hogy vigyáznunk kellett, ne lássanak meg. Szóval szinte vártam a
hazautazás után, hogy jelentkezzen. Nem kellett sokáig várnom, jöttek az SMS-ek, és nemsokára újra
találkoztuk.
Jóképű, intelligens férfi volt, de főleg azzal vett le a lábamról, hogy olyan, mint én. Értjük egymás vágyait,
ki sem kell mondanunk, a másik mit akar szex közben. Szerepjátékokat játszottunk, amelyeknek az volt a
lényege, hogy egyikünknek hiányzik valamelyik végtagja. Nyolc csodás hónapot töltöttünk együtt, jártunk
ide-oda, még külföldön is voltunk. Valahogy mindig kimagyaráztam otthon, hová megyek, a férjem meg
elhitte, mert el akarta hinni. Ezekben a hónapokban alig találkoztam Janival, de ő ezt nem vette zokon.
Nem úgy élte meg hogy megcsaltam, vagy legalábbis nem bánta, hiszen ő tényleg csak szexet akart tőlem.

Szóval ebben a másik kapcsolatban két devo talált egymásra. De hamarosan kiderült, ennek a férfinak
csak addig volt érvényes az egymásra találásunk, amíg együtt voltunk. Egyébként meg kergette tovább az
amputált nőket, és jó néhányat sikerült is megszereznie. Azt mondta nekem: „Amíg veled vagyok, jó veled,
de ha nem vagy itt, nem akarok beszámolni az időmről.” Úgyhogy szakítottam vele, nem akartam egy
gyöngyszem lenni a nyakláncán.

Rohantam vissza Janihoz, aki meghallgatott és meg is bocsátott. Folytattuk a kapcsolatunkat, ami számára
lényegében a szexről szólt. Mondom, az ő számára, mert én lassan kezdtem beleszeretni. Évekig
találkozgattunk, és én egyre jobban kötődtem hozzá. Váltották egymást a meghitt időszakok, a
veszekedések, a szakítások, a kibékülések.

2010 vége szörnyű volt, eltűnt, több mint két hétig nem tudtam róla semmit. Amikor aztán válaszolt a
leveleimre, nem tudtam másképp értelmezni, amit ír, mint hogy szakítani akar velem. Az volt a lényege,
hogy nem szeret, és az én szenvedélyem pedig kezd terhes lenni neki. Kiborultam persze, és továbbra is
írogattam neki. Mígnem egyszer csak érkezett egy olyan levél, amelyben azt írta, ha még tudok bízni
benne, próbáljuk meg újra. Kívülről tudom azt a levelet:

Ott tartottunk, hogy beletetted a „fél életed” valamibe, ami össze akart dőlni. Úgy, hogy én addig
gyakorlatilag csak használtalak. Viszont megéreztem azt is, mi lehet belőlünk, ha beleadom én is
magamat. Most ott tartunk, hogy megengedhetjük magunknak az érzéseinket, vállalhatjuk azokat, amiben
főként, azt érzem, nekem van lemaradásom. Jó, hogy elhalmozhatlak szeretettel, szerelemmel, végre
boldognak láthatlak, az pedig külön örömmel tölt el, hogy ezt ÉN adhatom, még akkor is, ha tudom, hogy
mindeközben megint csak rengeteg kínt veszel magadra és feláldozod magad!

Elkezdődött tehát egy új fejezet az életünkben. Azóta ügyelünk rá, hogy havonta két napot együtt
töltsünk, volt már néhány együtt alvós alkalom is. Van egy lakás Pesten, mindig ugyanazt béreljük ki, már
szinte az „otthonunk”, azt próbáljuk elhitetni magunkkal és egymással, hogy ott együtt élünk. Főzünk,
beszélgetünk, elmegyünk koncertekre. Egyre jobban szeretjük egymást, igen, ma már azt mondja, ő is
szeret. Azt szokta mondani, senki nem ismeri őt úgy, mint én, senki nem tudja úgy megnyitni, mint én,
senkitől nem kap olyan érzéseket, mint tőlem. És persze a szexben is olyan magasságokba jutottunk már,
ami csak két egymást igazán szerető ember között elképzelhető.

Az a furcsa, hogy nekem már rég nem számít, hány lába van, bár még mindig nagyon izgat a csonkja. Már
rég nem csak erről szól a történetünk, de mindketten tudjuk, hogy innen indult... De néha meg is
feledkezem róla, mert már réges-rég megszerettem benne az embert, a férfit. És ezt a férfit meg akarom
kapni egészen, nem csak havonta két napra. Csakhogy ő ellenáll. Nem akar elválni, nem akar velem élni,
pedig én mindent megtennék érte. Én már évekkel ezelőtt megmondtam a férjemnek, hogy válni akarok,
de ő nem volt hajlandó olyan simán elengedni. A balhét meg a hosszú bírósági tárgyalásokat viszont én
sem akartam, ezért úgy döntöttem, maradok. Viszont azt is kikötöttem, hogy a férjem nem kérdezheti
meg, hová megyek, mikor jövök. Így tudok havonta két napra feljönni Budapestre, hogy Janival legyek.

Hét éve tart már a kapcsolatunk, és nem kopik a varázs, a szenvedély. Jó így, de jobb lenne mindig vele.
Vele és a csonkjával, a mi kisgyermekünkkel, akit dédelgetni, becézgetni, babusgatni kell.

Jó lenne, ha néha valaki hallatná a szavát errefelé. Jó lenne, ha a címben érintettek elhinnék, hogy
érdemes megmutatni itt magukat. Jó lenne, ha elhinnék, hogy közeledésünk hozzájuk szeretettel teli. Jó
lenne, ha a rég eltűnt topiklakók azt mondanák: élek, megvagyok. Jó lenne, ha mi, devók többet
nyújthatnánk nekik. Jó lenne, ha a világ elhinné: nem vagyunk torzszülöttek. Jó lenne még sok minden. De
nem jó.

(Az idézetek egy, a témával foglalkozó internetes fórumról származnak)

A hivatalos álláspont szerint perverznek, betegesnek tekinthető, illetve szakmaibban fogalmazva a

parafíliák közé sorolható az, amikor valaki egy speciális tárgyhoz, szokáshoz, vagy speciális
tulajdonságokhoz köti a szexuális érdeklődését, vagy hétköznapibb értelemben azt értjük alatta, ha
például valaki a szexben olyat erőltet rá a partnerre, amire a másik nem nyitott. Ebben természetesen
azért vannak fokozatok. Amikor valaki nem ismer valamit, és ezért van benne némi ellenállás, ám a másik
finoman nyitogatni kezdi a kapukat előtte, elképzelhető, hogy végül közösen felfedeznek maguknak egy
teljesen új területet. Sokszor találkozom olyannal, hogy valaki azt mondta, milyen perverznek tűnt a férje
vagy a felesége ötlete, hogy használjanak például egy segédeszközt. Aztán mégis, amikor a másik
finoman, semmiképpen sem erőszakosan rá tudta venni, hogy próbálják ki együtt, végül örömöt okozott
neki is. Ha pedig mégsem így történt, el tudták vetni a lehetőséget.
Azokat az eseteket azonban, amikor valaki olyat tesz a másikkal, vagy olyasmit erőszakol ki belőle, amire
ő nem nyitott, betegesnek mondjuk, hiszen olyankor nem a kölcsönös örömszerzés a cél, amiről a
szexualitásnak szólnia kellene, hanem csupán az egyoldalú élvezetek. A történetben is elhangzik például,
hogy vannak mozgáskorlátozott vagy fogyatékkal élő nők, akik egyáltalán nem szeretik, ha azért
nézegetik a férfiak a képeiket, hogy arra „élvezkedjenek”. Nem szeretik, ha tárgyként kezelik őket. Ezért
ez a tevékenység mindenképpen patológiásnak tekinthető. Az akrotomofília, azaz az amputáció iránti
vonzódás is a rendellenes szexuális viselkedések sorába tartozik a mentális zavarok osztályozásában.

A hősnő azonban egész biztosan nem abba a kategóriába tartozik, akik visszaélnek a fogyatékkal élő
emberekkel, hiszen ő kifejezetten adni szeretne egy mozgáskorlátozott férfinak. Mégpedig azért, mert a
kisgyerekkori csípőficamáról visszamaradtak emlékei, melyek valójában korántsem csak az erotikus
tartalmakról szóltak, hanem arról, hogy milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni.

Ha azt érezzük, hogy kiszolgáltatottak vagyunk bizonyos helyzetben, akkor aktiválódik bennünk egy anyai
rész: elkezdjük sajnálni, babusgatni magunkat. Ez a képesség segít abban, hogy meg tudjuk nyugtatni
magunkat, amikor már elég éretté válunk ennek a funkciónak a betöltéséhez. Egy kisgyerek azonban ilyen
helyzetben még magára marad a rengeteg érzéssel. Például amikor a csípőficam miatt szétfeszített lábbal,
gipszbe szorítva éli a napjait, és esetleg megjegyzéseket is kap miatta, magányosnak érezheti magát,
szomorú, kétségbeesett lehet stb. Az a kérdés ilyenkor, hogy hogyan dolgozzuk fel ezt az eseményt.

Ha valaki megél egy különösen rossz élményt, az befolyásolhatja az egész további életét: újra és újra
hasonló helyzetekbe hozhatja magát, hátha egyszer képes lesz átfordítani magában a rossz emléket jóra.
Ebben a történetben azonban egy másfajta stratégiát láthattunk: a főhősnő még kislányként átértékelte az
élményt magában azzal, hogy azt mondta: a gipsz tulajdonképpen izgató. Mondhatta volna azt is, hogy
„én egy sérült ember vagyok, furcsa vagyok, nem tudok részt venni a tornaórán, másképp áll a lábam,
szégyellnek a szüleim”. Ebben az esetben igencsak gátlásos felnőtt lett volna belőle.

Egy ilyen helyzetben az embernek mindenképpen ki kell fejlesztenie magában valamilyen megoldást a
túlélés érdekében. Ez lehet egy elhárító mechanizmus, lehet olyasmi, aminek a segítségével eltolja
magától, elfojtja vagy bagatellizálja a problémát, és előfordul, hogy úgy próbál valaki segíteni magán,
hogy „ha mástól nem kapom meg, majd én megadom magamnak”. Például úgy, hogy pozitívvá formálom,
megkeresem benne a jót.

Az, hogy ez a nő sérült férfira vágyik, valójában a saját problémája feldolgozatlanságára is utalhat.
Könnyen lehet, hogy kisgyermekként nem tudta kellő mértékben megvédeni, megnyugtatni,
megszerettetni magát a lábából fakadó problémák miatt. Ezt a késztetést aztán továbbvitte, és immár
felnőttként szeretné másnak odaadni, valakinek, aki szintén lábproblémával küzd.

Így beszél a szerelméről: „jó így, de jobb lenne mindig vele, vele és a kis csonkjával, a mi közös
gyermekünkkel, akit dédelgetni, becézgetni, babusgatni kell.” Nagyon nehéz túlélni, ha valakinek például
amputálni kellett a lábát, és benne reked abban, hogy gyűlöli saját magát emiatt. Ha valaki ebben
elsüllyed, sosem lesz képes normálisan létezni. A túlélésnek az az egyik módja, hogy átfordítja ezt az
érzést, és megpróbálja, ha nem is feltétlenül megszeretni, de legalább óvni, védeni, dédelgetni a
problémát okozó részt magában. Ennek a nőnek is lehettek ilyen érzései, gyűlöletesnek tarthatta a
gipszet, amit hordania kellett pici korában, mert akadályozta. De sikerült találnia valami jót is benne:
izgalmas volt, ahogy bizsergett tőle a bőre, amikor hozzáért. Így egyfajta erotikus izgalom társult a
helyzethez. Ehhez hozzájön még a titok izgalma, és így máris átkerülhetett a betegség a pozitív élmények
közé.

Ugyanúgy működik ez, mint amikor egy kellemes vagy akár kellemetlen szituációban vagyunk, és
megérzünk egy erős illatot: a kettő összekapcsolódik az emlékezetünkben. Utána, ha megérezzük az
illatot, eszünkbe fog jutni róla az adott emlék is. Ha valami egy időben vagy helyen történik valami
mással, a kettő összekapcsolódik a fejükben, és az egyik onnantól kezdve mindig emlékeztet a másikra.

Teljesen esetleges, hogy ez a folyamat hogyan tud megtörténni. Ebben az esetben a sérülés egy erotikus
tartalommal kapcsolódott össze, ami aztán olyan mélyen beleivódott a nő személyiségébe, hogy később
bármiféle sérülés automatikusan magával hozta az erotikus töltetet. Ugyanakkor, amikor az erotika az
élete részévé vált, ez mindig felidézte benne a sérülést is.

Tulajdonképpen csupán elméleti kérdés, hogy a főhősnőnek ki kell jönni ebből az állapotból vagy sem, ez
probléma vagy sem, kell-e kezelni vagy sem. Ha másoknak kárt okozna vele, az nyilván egy határt
jelentene, amit nem szabad átlépni. De ha csak örömszerzési vágy van mögötte, akkor maximum azt
mondhatjuk: furcsa, nem szokványos, eltér a legtöbb ember érdeklődésétől.

Az azonban, ahogy a leírtak alapján a férfiak viszonyulnak a mozgássérült, amputált végtagú nőkhöz
ebben a közösségben, már egy egészen más kérdés.

Itt legtöbbször tulajdonképpen kihasználásról van szó ezeknek a férfiaknak a részérói, és én óriási
kisebbségi komplexust érzek a háttérben. Bár nem kezeltem túl sok ilyen preferenciájú férfit, de a néhány
eset tapasztalatai alapján azt mondhatom, hogy mindig nagyon erős szorongást, kisebbségi érzést láttam
meghúzódni e mögött a vonzódás mögött, amit a nők kiszolgáltatottsága ellensúlyoz. Tehát valójában a nő
egyáltalán nem érdekes a számukra, nem számít, hogy milyen ember, hanem csakis az, hogy
kiszolgáltatott, gyengébb, mint ők - legalábbis látszólag.

Ha belegondolunk, már az is éretlenségre utal, ha valaki csak a szőkéket, csak az ilyen vagy olyan
alkatúakat, végzettségűeket szereti. Ha meg vagyunk győződve arról, hogy hozzánk ez vagy az a külsejű
ember illik, vele jobban mutatunk, az nem szól semmi másról, csak a biztonságkeresésről. Így egy szűrőt
gyártunk, ami segít az eligazodásban. A világ azonban ennél sokkal színesebb, és annyiféle újdonságot
tartogat. Ha egy érzelmileg érett ember nyitott a környezete felé, és érkezik egy olyan új impulzus, ami
megérinti, akkor azt be is tudja engedni.

A szorongó férfiak ilyenkor az esendőséget akarják megtapasztalni egy nőnél, hogy férfiasnak érezhessék
magukat, jelentkezzen az bármilyen formában. Például vannak, akik kifejezetten a nagyon kövéreket
szeretik, és nem feltétlenül esztétikai szempontok miatt, hanem azért, amilyen a kövér emberek
lelkivilága szokott lenni - legalábbis a testükkel kapcsolatos önbizalom terén. Gyakran jellemző rájuk
egyfajta kiszolgáltatottság, hiszen sokszor kapnak negatív visszajelzéseket a társadalomtól - különösen a
nők, mivel manapság inkább a vékony nő ideája van érvényben. Azok az emberek, akik bármilyen olyan
tulajdonsággal rendelkeznek, ami manapság nem divatos vagy trendi, jellemzően kicsit gátlásosabbá
válnak. És mivel gátlásosabbak, és félnek attól, hogy negatív kritikákat kapnak, esendőbbek lesznek. Ha
jön valaki, aki azt mondja nekik: „te épp ezért vagy gyönyörű”, hirtelen nagyon nyitottá válhatnak, hiszen
számukra ez egy olyan ajándék, amit, mondjuk, egy modell alkatú nő, aki naponta hallgatja, hogy milyen
gyönyörű, nem értékelne annyira. Utóbbi mellett már versenyhelyzet lenne, más is bókolna, itt viszont
feltehetőleg jóval kisebb a konkurencia. Egy esékeny ember mindig jobban értékeli a közeledést, a jó szót,
mint aki kevésbé az, bár sokan bizalmatlanabbak is, mert nehezen hiszik el, hogy a kedves szavak
őszinték.

A történetben szereplő férfiak, akik az amputált lábú nők körében gyűjtenek skalpokat, alapvetően lenézik
ezeket a nőket, és ezzel viszont már óriási baj van. Ez már egy olyan határ, amit nem szabad átlépni,
hiszen itt már arról van szó, hogy hazudnak a nőknek. Ebben nincsen érzelemadás: a nők
sérülékenységét, esendőségét kihasználva visszaélnek a helyzettel.

A statisztikák szerint százalékos arányban nézve sokkal nagyobb esélye van annak, hogy például egy
értelmi fogyatékos nőt megerőszakolnak, mint hogy egy nem fogyatékosat. Ennek az a magyarázata, hogy
az elkövető olyan, mint egy ragadozó, aki becserkészi a prédát: az a lényeg, hogy minél könnyebben
becserkészhető legyen az áldozat - ugyanúgy, ahogy az állatvilágban. Sérült emberek, gyerekek, olyanok,
akik egyedül vannak, és nem tudják megvédeni magukat. Az elkövetőknek mindenképpen fontos, hogy a
kiszolgáltatottságot, a gyengeséget lássák az áldozatban. A zaklatók is csak az olyanok mellett tartanak
ki, akik elkezdenek összeomlani, remegő hangon beszélni, kiborulni Mert épp ezt a reakciót szeretik
hallani, ez okoz nekik szexuális izgalmat, ilyenkor ugyanis dominánsnak érzik magukat, hiszen
ráijesztettek a nőkre. Ugyanakkor, ha egy ilyen férfi elé odaállna egy nő, hogy „hahó, itt vagyok, engem
hívtál fel az előbb”, bizonyára halálra rémülne, hiszen ezzel a helyzettel már nem tudna mit kezdeni.

Ha nagyon frusztrált valaki szexuálisan, a vágy generalizálódhat olyan dolgokra is, amelyek amúgy nem
rendelkeznének erotikus tartalommal. Tinédzser fiúk szokták azt mondani, amikor ők már nagyon
vágynak a szexre, de nincs megfelelő alany, hogy nem bírnak például villamoson utazni, mert a látvány,
ahogy a nők fogják a kapaszkodót, annyira izgató... Ilyenkor fölélesedik minden olyan inger, ami erotikára
utalhat.

Egy végtelenül magányos embert, akinek nincs lehetősége partnert találni, és erős szexuális frusztráció
alakul ki benne emiatt, erotikus izgalommal tölthet el akár az is, ha mondjuk állatokat lát aktus közben. A
folyamat aztán odáig is elmehet, hogy ő maga is bevonódik. Az állattal való szex mindenképpen
beletartozik a parafíliák körébe, hiszen egy állat esetében természetesen fel sem merül a kérdés, hogy
beleegyezett-e, vagy hogy kölcsönös örömszerzésről beszélhetünk. Ám itt is előkerül viszont az esendőség
szempontja, hiszen egy állat minden ilyen esetben teljesen kiszolgáltatott. Egy szorongó férfinak azonban
ilyenkor egészen biztosan nem kell amiatt aggódnia, hogy volt-e orgazmusa a partnerének vagy sem. Egy
nőnél viszont már nem mer próbálkozni, mert attól fél, hogy nem tudna megfelelően teljesíteni.

A pedofíliánál is jellemző ez az utóbbi hozzáállás, de ez egy egészen más téma, amibe most nem érdemes
belemenni.

Ezek a dolgok nyilván extrém módon perverznek tűnnek, de alapvetően a magány, a frusztráció, az
önértékelési probléma a magyarázatuk. A perverzióknak valójában mindig pszichés sérülés áll a
hátterében.

Ebben a történetben - szerencsére - egy bár rendellenesnek tekintett, de ártalmatlannak tűnő szexuális
beállítódást ismerhettünk meg, amelyben olyan érzelmi és szexuális vonzalom jelent meg, ami valóban
összekapcsolta ezt a két embert. Bár a férfi nem mer elválni, aminek a hátterében az állhat, hogy nagyobb
biztonságot él meg hosszú távon a felesége mellett, aki meglehetősen „egyszerű” szerinte, de talán nem is
vágyik többre. Viszont a főhős feltehetően már túl sok a férfi számára, talán mellette tartana attól, hogy
később elhagyná őt.
Mindenesetre azért fontos tudni az effajta vonzódásokról és szokásokról is, mert elgondolkodtatnak arról,
mennyi következménnyel járnak a korai tapasztalatok, sérülések, vágyak és félelmek. (A.K.)
 EGZOTIKUS KALAND
Más bőrszín, más vallás, más kultúra. Szinte mindenben különbözik a férfi és a nő, de vágynak egymásra.
Van ebben kockázat?

Közhely, de nyilván igaz: a nők két dologért hajlandóak bármire. Azért, hogy gyereket szüljenek, és azért,
hogy a baba ne szülessen meg. Annak idején, a jogi karon azt tanultuk, hogy az emberi társadalom
kialakulásának alapvető feltétele volt, hogy megszilárduljon a tulajdon elképzelése. A közösség tagjainak
tudniuk kellett, hogy kinek mije van, lova, fegyvere vagy épp rabszolgája.

Amint a tulajdon megjelent, követte egy másik fogalom is, az öröklés. A tulajdont gyarapítani kell, és
aztán tovább kell adni, mégpedig a leszármazottnak.

Innentől kezdve a nők nem léphettek félre, gyereket szülni mindenképpen csak a párjuknak volt szabad. A
kérdés napjainkban az, hogy érvényesek-e még az egykori szabályok. (H.H.)

Olyan fájdalmat okoztam neki, ami talán a legnagyobb fájdalom, amelyet nő okozhat férfinak. Megöltem a
meg nem született gyerekét. Féltem megmondani neki. Szenvedélyes ember, megfordult a fejemben, hogy
akár kárt is okozhat bennem, vagy inkább saját magában. Ő - számomra a Nagy Ő - félig török
származású, és ez néha megijeszt. Annyit hallani, hogy az iszlám világból jövő férfiak másképpen bánnak
a nőkkel, mint amihez Európában hozzászoktunk. Mindenesetre ő tényleg nagyon szenvedélyes ember.

Csaknem egy éve ismerem, de még mindig elvarázsol. Nemcsak a szexről van szó, minden gesztusa,
minden pillantása olyan erős, intenzív, mintha egyszerre több ember energiájával sugározná felém a
szerelmét. Ugyanez igaz a fájdalomra is: amikor elé álltam, és megmondtam, hogy megöltem a
magzatunkat, annyi fájdalmat láttam a szemében, amennyivel ki lehetne oltani a Napot. Nem tudtam,
mire számítsak. Azt mondta, hogy ezt a tragédiát is túl kell élnünk, együtt kell maradnunk, ő ragaszkodik
hozzám, engem akar, velem akar élni.

Most már több mint fél éve vagyok a szeretője. Az együttléteinket panziókban tudjuk megoldani, két-
háromhetente, ami nem sok, de azok az órák kárpótolnak mindenért. Eszméletlen. Szinte az ájulásig
szeretjük egymást. Érdekes, de még így sem fordult elő soha, hogy valamilyen nyomot hagytunk volna
egymáson, hogy erősebb lett volna egy harapás... Bár azt hiszem, ő már nem bánná, ha a felesége
megtudná.

Eleinte úgy gondoltuk, hogy vonzódunk egymáshoz, de végső soron ragaszkodunk az életünkhöz. Aztán
egy idő után elkezdte mondogatni, hogy többet szeretne velem lenni, hogy ő akár ki is lépne a
házasságából. Szerintem azért tette, amit tett - hogy direkt teherbe ejtett -, hogy rávegyen a döntésre
engem is, meg magát is. Hogy legyen otthon mit mondania, előállhasson azzal, hogy a másik nő
gyermeket vár, felelősséget kell vállalnia, lépnie kell.

A dolgot némileg az is bonyolítja, hogy mi a hivatalos párommal már régóta készülünk a gyerekvállalásra,
de eddig nem estem teherbe. Az orvos azt mondja, nincs semmi bajunk, egyelőre nem szorulunk
kezelésre, próbálkozzunk. Hát, próbálkoztunk is rendesen, volt olyan időszak, amikor minden nap
szeretkeztünk és egyáltalán nem esett nehezünkre. Persze, ez még azelőtt volt, hogy ő megjelent volna az
életemben, mert mostanában már csak ő jelenti nekem a férfit. Az ő testére, érintésére, illatára, csókjára
vágyom, és ha le is fekszem időnként az élettársammal, csak azért teszem, hogy ne gyanakodjon. Közben
ő, a szerelmem, azt hiszi, a mi kapcsolatunk is olyan hűvös, megfáradt, mint az övé a feleségével. Azt
mondtam neki, hogy már nincs túl gyakran szex otthon, és ő el is hiszi nekem. A férfiak tulajdonképpen
nagyon buták. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ő mégsem olyan buta ebben a dologban, mint
gondoltam.

Amikor vele szeretkezünk, mindig vigyázunk, de tablettát nem szedhetek, hiszen az élettársammal elvileg
gyereket terveztünk. Maradnak tehát a természetes módszerek: figyeljük a naptárat, és általában
megszakítással csináljuk. Ő nagyon ügyes, gyakorlott, még a legvadabb, szenvedélyes szeretkezés közben
sem veszíti el a fejét, odafigyel, hogy ne legyen gond. Legalábbis én azt hittem.

Aztán egyszer - pár hónapja már együtt voltunk akkor - nem jött meg a menstruációm. Azonnal tudtam,
hogy terhes vagyok, nekem tizennégy éves korom óta szinte órára pontosan jelentkezik a vérzésem.
Persze, nem akartam tudomásul venni, napokig vártam, bebeszéltem magamnak, hogy fáj a hasam,
hasogat a derekam, szóval a menstruáció előtti összes tünetet produkáltam, de hiába. Aztán egy hét
elteltével vettem egy tesztet A munkahelyemen csináltam meg, bevonultam a mosdóba. Azonnal kijött a
két csík.

Akkor már pár hetes lehetett. Ezt a pillanatot képzeltem a legboldogabbnak az életemben, ehelyett
viszont kemény gyomorszájon rúgást éreztem. Nem tudtam, melyikük lehet a gyerek apja. A hivatalos
páromnak elmondtam szinte azonnal, vele persze madarat lehetett volna fogatni. Én pedig megpróbáltam
a tudatom mélyére gyömöszölni a kérdést, hogy vajon ki is az apa. Akkor úgy gondoltam, hogy a könnyebb
utat választom: otthon maradok, megszülöm a gyereket, ezt az új kapcsolatot felszámolom, és azt az életet
élem, amit eleve elterveztem magamnak.

Abban bíztam, ha elmegyek az orvoshoz, és kiszámolja, milyen idős lehet a baba, az jön majd ki, hogy a
hivatalos párom az apja. Hiszen vele mégiscsak gyakrabban voltam együtt, volt rá esély, hogy olyan hetet
mond az orvos a fogamzás időpontjára, amikor a szerelmemet nem is láttam. De az orvos nem tudott
biztosat mondani, viszont látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Kérdezte is, amikor mindenképpen ki
akartam húzni belőle a pontos dátumot: „Barbara, mi a baj? Nem tudja, ki az apa, ugye?” Ő mondta azt is
végül, hogy ebben a helyzetben csak egy helyes döntést hozhatok.

Közben persze kérdezgettem a szerelmemet is, mit szólna, ha lenne egy közös gyerekünk. Olyanokat
válaszolt, hogy ő szinte már várja, hogy terhes legyek, hogy ő nagyon örülne neki. Nekem már ebből
gyanús volt, hogy esetleg tudhat arról, hogy terhes vagyok. Előtte letagadtam az otthoni aktusok felét,
mert nagyon féltékeny. Nem vele élek együtt, tudja, hogy mással alszom esténként, de azt vettem észre,
hogy jobb, ha letagadom, mert rosszul esik neki. Úgyhogy inkább azt mondtam, otthon csak nagyon ritkán
csináljuk, így aztán nem lehetek a hivatalos páromtól terhes, ezért is kell nagyon vigyáznunk. Szóval ő
úgy tudta, ha jönne a baba, csakis ő lehetne az apja.

És tett is róla, hogy jöjjön. Mondom, nagyon gyakorlott volt, egyszerűen nem vettem észre, mikor történt.
Lehet, hogy nem is orgazmus közben jutott be néhány csepp, hanem még előtte, a nagy izgalom miatt.
Mindegy, a lényeg, hogy ő előbb tudta, hogy terhes vagyok, mint én. És én persze megijedtem ettől.
Milyen dolog ez, így csőbe húzni egy nőt? Lehet, hogy kiütközött rajta az erőszakos keleti vére?

Amikor a szerelmemet megismertem, már három és fél éve együtt éltem a hivatalos párommal, akivel
egyébként már nyolc éve jártunk együtt. Lehet, hogy furcsa, de én most is, hogy szerelmes vagyok, ki
merem jelenteni, hogy szeretem a páromat Azért, mert jó ember. Az a megbízható típus. Voltam már
szerelmes közben többször is, de mégis mellette döntöttem, mert éreztem, hogy így jó lesz nekem. Bár az
én részemről nem volt szó nagy szerelemről, de a szex szenvedélyes volt. Kettőnk közül én voltam a
tapasztaltabb, én tanítgattam őt. Azt is mondhatnám, hogy az ágyban az ujjam köré csavartam. Aztán szó
szerint kiügyesedett mellettem. Mostanában természetesen már nem szívesen vagyok vele, egyszerűen
nem kívánom őt, hiszen mást szeretek.

A párommal szinte nincs semmi közös bennünk. Én például szeretek moziba járni, amire neki az volt a
válasza, hogy beszerzett otthonra egy komplett házimozi rendszert. Ő olyan típusú ember, aki, ha eljön
értem munka után, hiába kérem, hogy álljunk meg, hadd vegyek legalább egy gombóc fagyit, nem
hajlandó. Nem, rohan haza, lefürdik, aztán levágja magát a kanapéra és kapcsolgatja a tévét. Ő az
építőiparban dolgozik, értelmes ember, de nem értelmiségi. Én pont az ellentéte vagyok, folyamatosan
tanulok a munka mellett, hogy egyre jobb állásba kerülhessek.

Otthonról hoztam ezt a hozzáállást Úgy is mondhatnám, hogy anyukám élete jelentette a negatív példát, ő
megmutatta, hogyan nem szabad élni. Soha nem tanult szinte semmit, papíron elvégezte a nyolc
általánost, de még írni-olvasni is alig tud. Dolgozni viszont nemigen szeret, apu tartotta el, amíg meg nem
unta. A válás után anyám visszaköltözött a nagyszüleimhez, nincs jövedelme, mi támogatjuk a húgommal.
Én többet akarok az élettől. Többet akarok látni, hallani, érezni a világból, és többet akarok keresni is. A
középiskola után dolgozni kezdtem, de a munka mellett is állandóan tanultam valamit Elvégeztem több
tanfolyamot, most fogom befejezni a főiskolát. Jogi asszisztens leszek, aztán tovább szeretnék menni az
egyetemre. Négy-öt éve már, hogy eljöttem a szülővárosomból Budapestre szerencsét próbálni. Egy
bankban kaptam állást, aztán egyre jobb és jobb helyekre kerültem.

Akkor költöztünk össze az élettársammal, amikor Pesten kezdtem dolgozni. Úgy gondoltam, ha én
felkötöznék, azzal vége lenne a kapcsolatunknak, és ezt nem akartam megkockáztatni. Szóval
összeköltöztünk, abban a házban, amit ő a szüleitől örökölt. Utólag már egy kicsit bánom, talán jobb lett
volna, ha mégis felköltözöm Budapestre, hátha ő is utánam jött volna. Később elég sok vitánk volt ebből,
noszogattam, hogy költözzünk, adjuk el a házat, vegyünk egy lakást, hogy ne kelljen annyit utazni. Amiatt
is aggódtam, hogy ha otthon szülök gyereket, hogyan járatom majd balettra, angol óvodába, meg mit
tudom én hová? Vidéken sokkal kevesebb a lehetőség. De az élettársam nem hajlandó mozdulni. Röghöz
kötött, mozdíthatatlan. A szó szoros értelmében is.

Imádja a sportot, de csak nézni. Autóverseny főleg, de a foci is érdekli. Az ő sportrajongásának

köszönhetem egyébként életem eddigi legpikánsabb kalandját, illetve azt, hogy teljesült egy nagyon régi
vágyam.

Az történt, hogy tavaly nyáron nyaralni voltunk a párommal. Egy elég jó szállodában laktunk, és az utolsó
este átmentünk a wellness részlegbe. A medencében voltunk épp, mikor egyszer csak bevonult négy csoki
fiú, gyönyörű néger srácok libasorban. Én tizenhat éves korom óta odavagyok a néger fiúkért. Nem
tudom, miért, szinte mániákusan vonzódom hozzájuk. Akkor pont egyedül ültem a jacuzziban, elég kicsi
volt, ezek meg négyen beültek mellém. A párom a másik medencében úszkált. Nagyon zavarban voltam.
Néztek, de én persze nem nagyon mertem visszanézni, de azt azért megállapítottam, melyik közöttük a
leghelyesebb. Hallottam, hogy franciául beszélnek.
Na, vége lett a nyaralásnak, hazamentünk. Egyik délután a párom szokás szerint a tévét nézte. Egyszer
csak kiszólt nekem a konyhába, hogy „gyere csak, a barátaid kosaraznak a tévében!” És tényleg, ott volt
az a fiú is, aki megtetszett nekem, és akivel szemezgettem kicsit a medencében. A tévéből megtudtam a
nevét is, és megkerestem a Facebookon. Elkezdtünk levelezni. Üzengettünk egy hétig aztán elmentem
abba a városba, ahol a másodosztályban kosaraznak. Persze, féltem egy kicsit, de nem hagyhattam ki ezt
a kalandot. Az élettársamnak azt mondtam, Pesten kell aludnom egy munka miatt, szóval egyáltalán nem
gyanakodott. A fekete fiú egyszerűen gyönyörű volt, nem is igazán fekete, inkább kapucsínószlnű bőrrel
és nagyon kevés önbizalommal. Alig hitte el, amikor mondtam neki, hogy mennyire tetszik, és hogy egy
régi vágyam válik ezzel valóra, hogy egy ilyen egzotikus fiúval lehetek.

A mai napig azt gondolom, jól tettem, hogy engedtem a csábításnak, és hálás vagyok a sorsnak, hogy egy
ilyen szexi néger fiúval hozott össze. Egyébként azok a pletykák, amelyek a fekete fiúk óriási péniszéről
szólnak, igazak, legalábbis nála mindenképpen igaznak bizonyult. De ha megint szembe jönne egy ilyen
lehetőség most már kihagynám. Régen vágytam erre, de már megvolt, tovább nem izgat.

A barátnőimet egyébként sokkal jobban izgatta az egész. Irigyek voltak, de féltettek is, amikor elmentem
a fiúhoz. Annyi mindent lehet hallani. De ezek a srácok nagyon rendesek voltak, a városukban a sport
miatt mindenki ismeri őket, úgyhogy nem is engedhetnék meg maguknak, hogy valami hülyeséget
csináljanak.

Az, hogy meg mertem tenni mindezt, hogy meg tudtam valósítani egy régi vágyamat, óriási önbizalmat
adott. Ugyanakkor kicsit le is nyugodtam. Úgy éreztem, most már el tudom fogadni a párommal az
életemet, végül is már nyolc éve megvolt a kapcsolatunk, teherbírónak, stabilnak bizonyult. Meg aztán
már elmúltam harminc. Hamarosan befejezem a tanulmányaimat, végre a magánéletemre
koncentrálhatok, jöhet a családprojekt. Az élettársam már régóta szeretett volna gyerekel, és most már én
is úgy éreztem, készen állok a baba vállalására. De az élet nagyon durván közbeavatkozott, hiszen az
egzotikus kalandom után néhány héttel betoppant az életembe Ő!

Azóta nagyon sokat töröm azon a fejem, hogy miért pont akkor kellett ennek megtörténnie, amikor már
elhatároztam, hogy a párom mellett élem le az életemet. Talán a sors avatkozott közbe, az utolsó
pillanatban nyitott nekem egy kaput egy teljesen másfajta élet felé, ami inkább nekem való lenne, mielőtt
gyermeket vállaltam volna egy tőlem ennyire különböző férfival, aki mellett nem is igazán érzem magam
boldognak, sőt rengeteg szempontból üresnek érzem az életemet.

Szóval ő... Akaratom ellenére is minden nap láttuk egymást. Reggelente egy buszon utaztunk, meg
sokszor még a metrón is. Gyakran ugyanabba a metrókocsiba is szállt be, mint én. Figyelt a buszon is, a
metróban is, nem tolakodóan, de nekem feltűnt. Még fintorogtam is néha, néztem csúnyán, direkt nagyon
beszélgettem más ismerősökkel, hogy lehetősége se legyen közelíteni. Így ment hónapokig.

Aztán tavaly nyáron egyszer csak mellém fészkelődött a metróban, a nagy tömegben, és megszólított.
Előtte is láttam, hogy ott van a peronon, de a másik kocsiba szállt be. Csakhogy az egyik megállónál
átszállt. Egyszer csak felbukkant mellettem a tömegben, és édesen mosolygott... Akkor már nem
menekülhettem. Ezek után, ha összefutottunk, már mindig együtt utaztunk. De még előfordult, hogy
megpróbáltam elkerülni. Nem akartam ismerkedni, barátkozni, főleg nem egy ilyen jó pasival. Úgy voltam
vele, hogy minek? Miért pont engem szúrt ki? Nem értettem...

De ennek így kellett történnie. Hiába próbáltam, aminek meg kell történnie, azt úgysem lehel elkerülni...
Nekünk pedig találkoznunk kellett! Ha akartam, ha nem, bennem is kialakult a vonzalom, a szimpátia, az
érdeklődés. Rengeteget beszélgettünk. El volt ájulva a kisugárzásomtól, azt mondta, egyszerűen meg
kellett velem ismerkednie, nem is tudta megmagyarázni magának, de ezt érezte. Ő félig török, hisz abban,
hogy mi az előző életünkben is kapcsolatban lehettünk: a lánya, a szerelme, a testvére vagy valakije
voltam. Ezt sokszor, több alkalommal is elmondta. Most már én is hiszek ebben, pedig előtte nagyon
racionális embernek gondoltam magam. Annyira, de annyira egy hullámhosszon vagyunk... ő teljesen
olyan, mint én... A gondolkodása, az érzelemvilága, tetszik, hogy őszintén és bátran kimondja, amit érez,
amire vágyik. Hogy olyan határozott, de soha nem tolakodó.

Emlékszem az egyik első találkozásunkra. Amikor meglátott a buszmegállóban, már messziről mosolygott,
úgy örült nekem, hogy megfogta rögtön a két könyököm, üdvözlésképpen már majdnem át is ölelt.
Megfogta a kezemet is, mert közelről meg kellett néznie a körmöm... A buszon is más volt akkor már, mint
addig, sokkal közelebb állt hozzám, szinte összesimultunk, és olyan lágyan nézett rám. Olyanokat
mondott, hogy annyira jó érzéseket váltok ki belőle, hogy nem is tudja hová tenni az egészet... És higgyem
el, ez nemcsak arról szól, hogy legszívesebben megcsókolna, hanem hogy lelkileg, gondolkodásban is
teljesen egyformák vagyunk . Na, ezek után én csak néztem rá, nemigen találtam a szavakat Ezt már a
mozgólépcsőn mondta, általában egy lépcsőfokkal alattam szokott megállni, így egy magasságban van az
arcunk, ez olyan izgalmas mindig.

Beszélgettünk a szerelemről is. Kérdezte, hogy szerintem mikor érzi egy ember, hogy szerelmes, mi
nevezhető már szerelemnek. Azt is elmondta rögtön az elején, hogy ő nagyon szenvedélyes ember,
ragaszkodó, nagyon tud kötődni. Miközben erről beszélt, valahogy úgy összehúzta magát... Olyan
sebezhető lett, és fájdalmat meg zavart láttam a tekintetében.
Áradozott, hogy mennyire örül nekem, és milyen jó neki velem lenni, meg hogy ez milyen furcsa, hogy
szinte vadidegenek, akik véletlenül összeakadtak egy buszon, ilyen hatással legyenek egymásra. Ezt
hallgattam majd minden reggel jó félóráig, amíg együtt mentünk dolgozni... Így indultak a napjaim.
Bizsergett minden porcikám, főleg, amikor a metrón, szinte hozzám simulva a szerelemről beszélt.

Azt is elmondta szinte azonnal, hogy már öt éve nős. A felesége idősebb nála majdnem tíz évvel, a
szerelem már rég kihűlt, gyerekük nincs. Én akkor még mindig nem akartam tőle semmit, de így is
befészkelte magát a gondolataimba. Végül a Facebook hozott minket még közelebb egymáshoz. Ismerősök
lettünk, és írogatni kezdtünk esténként, órákon keresztül. Egyszer csak elkérte a telefonszámomat is.
Onnantól már nem volt megállás...

Már az első csók előtt fülig szerelmesek voltunk egymásba, így az első csókunk is igazán csodás volt!
Megbeszéltük, hogy aznap korábban indulok otthonról, már reggel fél hétkor az egyik teljesen üres
plázában ültünk egy padon. Mintha egy álomba csöppentem volna... Egész nap mámorban úsztam utána.

Ezeket az első heteket, hónapokat - sőt később is, amikor már rendszeresen találkoztunk, és én egyre
szerelmesebb lettem - úgy csináltam végig, hogy a hivatalos párom semmit sem gyanított. Ezt képtelen
vagyok megérteni... Hiszen szerintem messziről látszik rajtam ez az érzés, szinte a föld fölött lebegek, a
barátnőim is azt mondják, hogy sugárzom. Arra persze vigyázok, hogy ne legyen oka gyanakodni, a
szexben megadom neki, amit eddig is, csak talán ritkábban, egyszerűen nem kívánom. Jobban mondva,
mást kívánok. Őt, a szerelmemet...

Szóval, ott tartottam, hogy elhatároztam: elvetetem a babát. Még őrlődtem rajta vagy három hétig,
úgyhogy végül is két hónap elteltével intéztem el a dolgot. Elmentem a védőnőhöz, végigcsináltam, amit
kellett, azzal az orvossal, akihez jártam. Az élettársam már előtte is nagyon furcsállotta, hogy nem boldog
kismama vagyok, hanem ideges és szomorú. Hímeztem-hámoztam, hogy fáradt vagyok, hányingerem van,
sokat kell dolgoznom, tanulnom... Az abortusz után bent kellett aludnom egy éjszakát a kórházban. Neki
azt mondtam, hogy egy barátnőmnél alszom. De már előtte néhány nappal mondogatni kezdtem, hogy fáj
a hasam, görcseim vannak. Amikor hazamentem, még nagyon véreztem, úgyhogy azt adtam elő, hogy
nagyon rosszul lettem a munkahelyemen, ezért a kollégák bevittek a kórházba, de már nem volt mit tenni,
elment a baba. Nagyon-nagyon elkeseredett, mert már nagyon akart volna gyereket Engem
megvigasztalt, ápolt... Akkor azért megszólalt a lelkiismeretem.

Ő, a szerelmem egyáltalán nem akarta, hogy elvetessem. Már tervezte, hogy együtt fogunk élni,
idevisszük a kicsit meg amoda. Igaz, nem lehetett száz százalékig biztos a dolgában, de azt mondta,
szüljem csak meg, utána úgyis eldől, ő-e az apa, úgyhogy majd akkor lépünk. Mondtam neki, hogy azért
ezt így nem lehet. Van egy családja, én megszülök neki egy gyereket, aztán fél év múlva, egy év múlva
meg otthagyom, hogy bocs, mégsem a tiéd? Ezt így nem lehet. Egyre jobban kezdtem megbolondulni,
teljesen befordultam. Én nagyon pozitív ember vagyok egyébként, de most rendesen összeomlottam. Ő
viszont nem akarta ezt észrevenni, boldog volt, mindig csak a babáról beszélt Én meg egyre rosszabbul
voltam, fullasztó volt az egész.

Lassan elkezdtem neki adagolni, hogy én nem akarom megtartani a babát. Nagyon haragudott, azt
mondta, hallani sem akar erről, de végül is nem tudott mit tenni. Sikerült meggyőznöm, legalábbis azt
hittem, hogy elfogadta az egészet és megért engem, de a műtét előtt pár nappal megint belekezdett, le
akart beszélni róla, bűntudatot akart ébreszteni bennem.

Még a szüleinek is elmondta. Nem tudott addig rólam semmit a mama, azt hitte, a fia boldog házasságban
él. Mivel az öregek messze laknak, vidéken, végül telefonon mondott el nekik mindent, mert annyira
kétségbe volt esve, hogy én el akarom vetetni a babánkat. Azóta meg is bánta, hogy úgy kiöntötte a szívét
a szüleinek. Lesokkolta őket, mert addig nem tudtak rólam semmit, de aztán előkerült egy nő, és azzal
indított, hogy meg akarja ölni az unokájukat. Különösen az apja akadt ki. Nem is annyira az őrjöngésétől
ijedtem meg inkább attól, hogy ezek után mit várhatok a fiától?!

Akkor, az abortusz után pár hétig úgy tűnt elengedjük egymást, ezt a törést nem éli túl a kapcsolatunk. De
aztán mégis ismét egymásra találtunk. A történtek után ő még mindig azt mondja, hogy próbáljuk meg,
hogy ne védekezzünk, hogy biztosan ő legyen az apa. Gondolom, így könnyebb lenne kiszállnia a
házasságából. Állítólag már hónapok óta mondogatja a feleségének, hogy nem fog vele maradni. Talán a
nő már számít is erre.

Érdekes, amikor még csak beszélgettünk, ismerkedtünk, elmesélte, hogy volt pár éve már egy barátnője a
felesége mellett. Amikor erről kérdeztem, furcsán nézett rám, hogy miért gondolom, hogy egy kis kaland
miatt ki kellett volna lépnie a házasságából. Furcsállom, hogy most meg ő sürget engem.

Engem az zavar ebben a történetben, hogy a szerelmem egyedül akart dönteni rólam ő, helyettem is.
Magához akart kötni, így akart megszabadulni a feleségétől, ezért ejtett teherbe. Pedig nem beszéltük
meg. Picit félek már tőle. Annyi mindent hallani a keleti férfiakról. A szenvedély, ami hozzá köt, viszont
semmit sem változott, az ő felfokozott vágya minden nap magával ragad. Hogy hová? Hegycsúcsokra vagy
egy szakadékba... Egyelőre még nem tudom. Ahogyan azt sem, hogyan döntők végül. Maradok-e a
biztonságos, kicsit unalmas párom mellett, vagy követem a szívemet? A legtöbb barátnőm azt mondja,
nem szabad lépnem, örüljek, hogy van valaki, aki szeret, akire számíthatok, akire támaszkodhatom, ne
engedjek az őrületnek. Főleg, miután azt tette velem, amit tett. Lehet, hogy igazuk van... De az életet élni
kell, nem igaz?

Mindenkinek szüksége van biztonságra, de izgalmakra is. Amikor két ember mindenben különbözik,
kultúra, viselkedés, reakciók, szenvedélyesség vagy erőszakosság szempontjából, az kimozdítja őket a
komfortzónájukból, ami kockázatos ugyan, de ettől azt érezhetik, hogy élnek - ahogy ez a történet
lezárásában el is hangzik.

Minden olyan dolog el tudja érni ezt a hatást, ami kirángat minket a megszokásainkból, ami felrepít vagy
letaszít, ami segít megélni olyan szélsőségeket, amelyek által megtapasztaljuk a határainkat. Olyan
dolgok, amelyek nem részei a hétköznapjainknak.

Ugyanakkor komfortzónára is szüksége van mindenkinek, mert ez alapozza meg a biztonságérzetünket

Annak is evolúciós okai vannak, hogy ez párválasztáskor, bár másmilyen okokból, de mindkét nemnek
fontos szempont. A nőnek az számít, hogy a férfi, aki a gyermeke apja lesz, támogassa őt, tehát hogy egy
megbízható, jó ember legyen. A férfinak pedig az fontos, hogy a választott nő monogám legyen - vagy
legalábbis annak tűnjön -, aki megfelelően felneveli majd a gyerekeiket.

A komfortzóna tehát evolúciós szükséglet, az viszont már idegrendszeri kérdés, hogy kell az izgalom is.
Ahhoz, hogy egy ember megfelelően stimulált tudjon maradni, mindenképpen szükség van különböző
ingerekre: zajokra, illatokra, bármire. Ugyanígy van ez akkor is, ha azt szeretnénk érezni, hogy igazán
élünk: ehhez kellenek a fordulatok. Az viszont már teljesen egyedi, hogy kinek mennyi ingerre van
szüksége, hogy elérje a megfelelő izgalmi szintet. Vannak olyan emberek, akiknek bőven elég, ha minden
tíz évben egyszer éri utol őket valamilyen komolyabb esemény, ők azok, akik élvezettel elmélyednek
például egy órákig tartó művészfilmben; és vannak, akik állandóan új ingereket keresnek, szeretik a
veszélyt, a kockázatot, ezért például extrém sportokat választanak hobbinak.

A legtöbb ember hétköznapjai jórészt a komfortzónában zajlanak, de olykor előfordulnak kilengések.

Bizonyos életszakaszainkban - például tinédzser korunkban - nagyobb az igényünk az izgalmakra, máskor
pedig - például időskorban - szívesebben maradunk a komfortzónában, mert már kevésbé vagyunk
rugalmasak.

Ha egy párkapcsolat sosem hagyja el a komfortzónát, az valóban nagyon stabil és megbízható - viszont
unalmassá válhat. Ezen csak az segít, ha mégiscsak kimozdítjuk onnan valahogy - akár pozitív, akár
negatív irányba, hiszen a közösen megvívott csaták, az összefogás átfordíthatja a negatív élményeket is
pozitívba. Hozzá kell azonban tennem, hogy az nagyon szerencsétlen játszma, ha egy pár tagjai azt
szokják meg, hogy veszekedést kell generálni ahhoz, hogy valamiféle intimitást megéljenek.
Mindenesetre, ha az ilyen kilengésekből nincsen meg egy optimális mennyiség, a kapcsolat
menthetetlenül egyhangúvá válik.

Ebben a történetben is azt látjuk, hogy a főhősnő megbízható, jó embernek látja a partnerét, aki
tulajdonképpen egy teljesen kiszámítható életritmussal rendelkezik. A lustasága miatt nem kell félni attól
sem, hogy egyszerre ezer nőnek csapja a szelet. Beszűkült életet él: lehet tudni, mikor indul, mikor
érkezik, még csak egy fagyira sem áll meg soha, csak megy egyből haza, hogy játszósba bújhasson és
tévét nézzen. Ő egy kiszámítható, elérhető partner, akire lehet alapozni. Viszont ha mellette sosem lehet
kilépni a komfortzónából, az unalom megöli a szenvedélyt a kapcsolatukban, és ez a lány részéről igen
súlyos következményekkel járó hiányérzethez vezetett el. Szüksége lett valamiféle „fűszerre” - amit
először a kosaras fiúban talált meg, aki legalább nemcsak nézi, de űzi is a sportot...

A főhősnő partnere elég mulyának tűnik ebben az egész helyzetben. Az, hogy nem érezte meg a
szállodában, hogy mi történik, hogy még ő hívta fel a barátnője figyelmét a fiúra a tévében, majd hogy
nem vette észre rajta a változást akkor sem, mikor a lány viszonyba kezdett, valójában arra utal, hogy
vagy nem figyelt már oda eléggé a partnerére, vagy már nem érdekelte annyira a nőisége, ahhoz már nem
kapcsolódott eléggé. Lehet, hogy ez egy kiüresedett kapcsolat volt, amelyben a férfit csakis a gyerekvágy
motiválta az együttlétekre. Ő egyáltalán nem tűnik egy szenvedélyes embernek...

A főhősnő választásai azonban vele ellentétben abszolút a szélsőségek felé mozognak. Mindenkinél
egyedi, hogy mennyire szívesen választja a biztonságos, megbízható életet vagy inkább az izgalmakat, de
az emberek jellemzően tudnak dönteni, ha rendelkeznek egy alapfokú önismerettel. Itt viszont azt látom,
hogy neki egyik sem felel meg igazán, ami valami egészen más gondot sejtet a háttérben.

Érdekes volt számomra ebben a történetben, hogy a lány szeretője azért akart ennyire gyereket tőle, mert
az jó apropót jelentett volna neki, hogy kilépjen a házasságából. Gyakori, hogy azok a férfiak, akik nagyon
nehezen hoznak meg döntéseket, és nem szívesen vállalnak felelősséget, szinte vágynak arra, hogy egy
még kényszerítőbb helyzetbe kerüljenek, ami valahogyan legalizálná a döntésüket. „Nem tehetek mást,
útban van egy gyerek...” - mondják. Erre az elhagyott feleség joggal kérdezhetné meg: „De ugye akkor is
ott voltál, amikor megfogant?” Mintha ezek a férfiak át akarnák ugrani azt a lépcsőfokot, hogy ők
egyébként viszonyt folytattak egy nővel a partnerük háta mögött. Ezekben az esetekben komoly gond van
a felelősségvállalással. Egy érzelmileg érett ember, ha már ennyire rossz a házassága, már ennyire kihűlt
a kapcsolata, és esetleg bejön egy szerető, akit ráadásul nagyon megszeret, akkor feláll, és eljön
otthonról. Ez nem is kérdés. Ez nem úgy működik, hogy addig maradunk, amíg a másik engedi, hiszen így
kényelmes. Egy érzelmileg felnőtt ember azért száll ki a kapcsolatából, mert az nem elég jó, és nem azért,
mert a másik azt mondja...

„A szerelmem egyedül akart dönteni rólam, magához akart kötni, így akart megszabadulni a feleségétől.”
Én ezen a ponton úgy érzem, hogy ennél a lánynál megjelenik egy magára erőltetett áldozati szerep: „jaj,
mit tettek velem?!” Miközben valójában egy olyan hölgyről beszélünk, aki a fix partnerével elhitette, hogy
ő is százszázalékosan benne van a gyerekprojektben. Pedig, ha párhuzamosan két férfival van együtt
valaki, egy dolgot egész biztosra vehet: sosem tudhatja majd megdönthetetlenül, hogy ki a gyereke apja.

Ez a lány teljesen össze van kavarodva. Nem tudja megítélni, ki van vele és ki ellene. Amikor a kedvese
pátyolgatja, feltámad a lelkiismeret-furdalása, és ilyenkor elítéli a szerelmét, amiért kihasználta őt. Aztán,
mikor a szerelme szenvedélyesen körbeudvarolja, már azt mondja, a párja figyelmetlen és nem törődik
vele eléggé. Minden helyzetben áldozatként jelenik meg: a férfiak tehetnek mindenről. Pedig a saját
döntése volt az, hogy egy stabil párkapcsolat mellett még belement egy szeretői kapcsolatba is...

Ez a történet jól megmutatja az önismeretünk fontosságát. Ha nem igazán vagyunk tisztában azzal, hogy
honnan hova tartunk, mit szeretnénk elérni és hogyan, kivel érezzük jól magunkat, kinek szeretnénk
gyereket szülni, milyen a számunkra jó szex, akkor csak keressük az utunkat. Ha valaki több egzotikus
kalandba is belebonyolódik egymás után, az erősen utal arra, hogy csak keresi önmagát. Láthatjuk, hogy
maga a férfi nem érdekli - a sportoló esetében - vagy akár félelmet is ébreszt benne - a török fiú.

Ez tipikusan az a helyzet, amikor azt szoktam érezni, hogy ha több is van, akkor talán egyikük sem az
igazi. Előbb azt kellene kiderítenie, hogy ő kicsoda valójában... (A.K.)
 MÉG EGY ESÉLY
Azt mondja a lány, hogy az ő érintését akarja, és már régen nem érdekli a pocakja, vagy az, hogy hány
évvel idősebb... Azzal sem foglalkozik, hogy iszik, csak az a fontos, hogy az övé legyen... Hogy lehet ez?

Az egyik alföldi városban találkoztam egy prostituálttal. Egy kis faluból költözött a városba, nővérszállón
lakott. Nagyjából arra számíthatott, hogy előbb-utóbb felfigyel valaki a csinos, talpraesett lányra, meglátja
benne az ideális feleséget. Udvarolt neki mentőápoló, szakács, diploma előtt álló egyetemista, meg persze
egy csomó orvos, de nem vette őket komolyan.

A barátnőjével egy este felvették a legszebb ruhájukat, és úgy döntöttek, hogy ők bizony a szálloda
bárjában fognak koktélozni, pont úgy, ahogy a filmekben látták. Aztán a zongorista rámosolygott az
ápolónőre, és két hét múlva már össze is költöztek.

Elég hamar kiderült, hogy a zongorista szenvedély- és alkoholbeteg. Szórja a pénzt, tartozik boldognak-
boldogtalannak. Az ápolónő ennek ellenére szült neki két gyereket, és bár sokan tanácsolták, nem hagyta
el a Művészt. Élni viszont valamiből kell, a gyerekek már iskolások, a zongorista egyre többet iszik, és
egyre kevesebbet dolgozik.

Az ápolónő már nem ápolónő. (H. H.)

Tízéves voltam. Bementem a szüleim szobájába, anyám éppen telefonon beszélt valakivel. Ahogy
meghallotta a nyíló ajtó hangját, olyan hirtelen fordult arra, mintha áram rázta volna meg. Egy
tizedmásodperc alatt történt minden: kétségbeesve rám nézett, aztán megjelent a megkönnyebbülés az
arcán, és valahogyan megváltozott a hangja telefonálás közben. Még arra is emlékszem, hogy azt mondta,
igen, akkor reggel viszi az irodába a kimutatást. Mondom, egy tizedmásodperc volt az egész, mégis elég
volt ahhoz, hogy megérezzem, valami nincs rendben ezzel a jelenettel, anyám valami olyat tesz most, ami
nem helyes. Érzékeny gyerek voltam, aki szivacsként magába gyűjti a környezete történéseit, és
ösztönösen megérzi az összefüggéseket. Valahogyan tudtam, amikor anyámra rányitottam, hogy a
szeretőjével beszélt, bár nem tudtam volna még megmondani, hogy pontosan mi is az a szerető. Soha nem
beszéltünk később erről a jelenetről anyámmal, de szerintem attól a pillanattól ő is tudta, hogy én tudom.

Megőriztem egyébként a titkát, apám jó pár évvel később tudta meg - nem tőlem -, hogy anyám hosszú
ideje csalja egy fiatalabb kollégájával. Botrányokra nem emlékszem ebből az időből sem, inkább csak
arra, hogy apám megváltozott. Az én mackós testalkatú apukám lefogyott, valahogy megkeményedett.
Nem a bánatba fogyott bele persze, mint a rossz lányregényekben a megtört szívű hősök. Elkezdett
sportolni, futni, konditerembe járni, nyilván a mozgás segített neki túllépni, feldolgozni a történteket.

Mi a két öcsémmel tisztes polgári közegben nőttünk fel. Apám egy kutatóintézetnél pénzügyi elemző,
anyám ugyanott titkárnő. Gyerekkoromban minden vasárnap templomba jártunk, egy olyan katolikus
gyülekezetbe, amelynek sok ismert ember is a tagja volt, a pap is amolyan celeb, akit gyakran látni a
médiában. A testvéreim ma is tartják a hitet, mennek szépen minden vasárnap a misére. Én mindig
kilógtam ebből a kicsit merev közegből.

A legszorosabb kapcsolatom az apai nagyapámmal volt, ő volt az, aki hajlandó volt velem bolondozni, a
nyakába venni, csiklandozni. Nyolcéves koromig ő volt számomra a legfontosabb ember, amíg meg nem
halt szegény. Én persze nem tudtam akkor még, hogy a pia vitte el, később hallottam csak a történeteket
arról, hogy mennyire megnyomorította az alkoholizmusa a családja, a gyerekei, így az én apám életét is.
De amikor én megszülettem, már megszelídült, úgy emlékszem rá, hogy én voltam az ő kis királynője.
Mástól nem is igen kaptam meg azt az intimitást, dédelgetést, amire egy gyereknek szüksége van.

Anyám, szerintem, túl fiatal volt, amikor engem szült, alig húszéves, és nem nagyon tudott mit kezdem
azzal a helyzettel, hogy ő most családanya lett. Érzelmes, szenvedélyes nő pedig, de a szenvedélyt nem a
gyerekei iránti szeretetben, hanem a szerelemben élte ki. Abban a szerelemben, amit nem az apám iránt
érzett. Azt szoktam mondani róla, hogy egy szigorú ribanc, aki mindig terrorizál engem. Valamiért
szekálással próbálja pótolni a melegséget, azt hiszi, az a nevelés, ha hajt minket, hogy mindig tökéletesek
legyünk. Állandó konfliktus köztünk például, hogy én miért nem sportolok, miért nem vagyok egy
negyvenkilós manöken. Anyám nagyon szép nő ma is, szőke, kék szemű, sportos, én meg ugye inkább az
apámra ütöttem. Ő volt ilyen kis kerekded, amíg le nem fogyott anyám hűtlensége miatt.

Én nagyon sokáig utáltam az apámat. Emlékszem, mikor még kicsi voltam, könnyen eljárt a keze, kaptam
egyet-egyet a fenekemre, állandóan ideges volt. Ma már tudom persze, hogy főleg anyám miatt volt
feszült már akkor is, szerintem mindig is sejtette, hogy szeretője van. Aztán, amikor meg ki is derült a
dolog valahogy mégis elviselte. Nem őrjöngött, nem pofozta fel anyámat, éltek együtt tovább.
Megvetettem ezért a tutyimutyiságért, de csak amíg rá nem jöttem, hogy apám bizony egy nagyon jó
ember. Azt gondolom, mi - a két öcsém meg én - vagyunk az oka, hogy benne maradt ebben a
szituációban. Azt gondolhatta, fel kell nevelni a gyerekeket. Meg egyébként sem az a lázadó típus.
Mondom, az apja alkoholista volt, megtanult tűrni. Felépítette a saját kis világát. Nagyon fontos neki a
munkája, el is ismerik a szakmájában, a nehézségeket meg hatalmas önfegyelemmel tűri.
Én pont az ellenkezője vagyok, nem nagyon hagyom magam átverni, elnyomni, de ki is mondom mindig a
véleményemet, ami a szívemen, az a számon. A határozottságom már általános iskolás koromban is
megmutatkozott, alig tízévesen kitaláltam, hogy én bizony nyolcosztályos gimnáziumba fogok menni,
anyámék meg nem ellenkeztek, sőt örültek is, hogy ilyen komolyan veszem a tanulást.

Kicsit félrenyúltam persze ezzel az iskolaválasztással mert amikor jelentkeztem, igazság szerint az
motivált, hogy az osztályból többen is oda mentünk volna együtt, de végül csak engem vettek fel. Nem
volt könnyű új barátokat szereznem. Akkoriban éppen kicsit ducibb voltam, így a fiúk sem igazán
szerettek. De aztán összebarátkoztam Szilvivel, azóta is ő a legjobb barátnőm. Nemrégiben beszélgettünk
ezekről az évekről, és elmondta, mennyire irigyelt engem, mert úgy tűnt, nagyon lazán fognak otthon, azt
csináltam már gimnazista koromban, amit akartam. Én meg titkon őt irigyeltem, mert vele mindig
foglalkoztak a szülei. Ha buliban voltunk, rátelefonáltak, hogy odaért-e, a végén pedig érte jöttek. Ha
felmentem hozzájuk egy közös programunk előtt, volt, hogy az anyukája átöltöztetett. Nem volt igazán jó
az ízlése, de nekem nagyon jólesett ez a törődés.

Szilvinek köszönhetem egyébként azt is, hogy bekerültem a színház világába. Én akkor már nagyon sok
mindent csináltam, hatéves korom óta minden nyáron néptánctáborban voltam, meg jártam a szüleimmel
abba a templomi közösségbe. A Szilvinek viszont nem volt hobbija, és a szülei szerették volna rólam is
leválasztani egy kicsit, vagy legalábbis azt szerették volna, ha rajtam kívül is vannak barátai. Mindegy,
beíratták egy énektanárhoz. Egyszer elmentem vele én is, és ott fogtak, megszerettek. Azóta is tanulok
énekelni, tagja vagyok több kórusnak, jazzformációnak.

Az a közösség ami az ilyen művészképző stúdiókban kialakul, elég kemény. A fiúk, ugye, mind elég erős
bizonyítási vággyal vannak megáldva, kakaskodnak egymás között is, és legkönnyebben azzal tudnak
felvágni, hogy a lányokat froclizzák. Kaptam tőlük én is eleget, de valahogy nem tudták megingatni az
önbizalmamat. Igazság szerint ez a fiú-lány dolog engem akkor még nem izgatott. Kislány koromban igazi
királylány típus voltam, sok olyan kép van rólam, ahol a nagymám ruháját, cipőjét, ékszereit próbálgatom.
Aztán ez valahogy elmúlt, lehet, hogy az anyám példáját akartam elkerülni, ezért is nyomtam ezt el
magamban, de a testiség nagyon sokáig nem érdekelt.

Tizenhat évesen találkoztam először a szexszel. A nyári néptánctáborban történt, évek óta ismertem már
azt a fiút. Mindig csak nyáron találkoztunk, abban a faluban lakott, ahová a tábort szervezték. Sokkal
idősebb volt nálam, lovagolni tanított minket. Rengeteget beszélgettünk, okos fiú volt, de így
visszagondolva úgy érzem, nem volt teljesen komplett. Valahogy olyan különc volt, elég szélsőséges, talán
biszexuális is. Mindegy, egyik este bepróbálkozott nálam. Nem volt ellenemre a dolog, de főleg azért, mert
kedveltem őt, nem akartam megbántani. Végül is csak egy kis nyomakodás lett belőle, nem sikerült neki,
és többet már nem is próbálkoztunk. Nekem ez az egész nem volt fontos.

Egy évvel később a Sziget Fesztiválon megismerkedtem két francia fiúval. Elmentem velük a bérelt
lakásukba, és ott lefeküdtem az egyikkel. Ez volt az első, de sokáig az egyetlen szexuális élményem is,
egyszerűen nem érdekelt a dolog. Valahogy a társaságom sem kínált igazán jó alanyt. Azt nagyon hamar
eldöntöttem, hogy nekem ezek a magamutogató művészfiúk nem kellenek. Láttam, mi megy a bulikban:
mindenki mindenkivel, fiúk, lányok szinte válogatás nélkül. Én azt éreztem, nekem ez nem kell. Nem
akarom a testnedveimet kicserélni senkivel, amíg nem vonz igazán testileg is, intellektuálisan is.

Közben persze már elvégeztem a középiskolát Jelentkeztem a Zeneakadémiára, de nem vettek fel, ezért
elmentem egy OKJ-s képzésre, irodavezetőnek tanultam, de közben továbbra is jártam énekelni a
kórusokba, együttesekbe. Belekóstoltam a színjátszásba is, meg mindenféle kreatív tevékenységbe. Sok
mindent kipróbáltam. Az érettségi utáni egy-két évben eléggé szétcsúsztam, kerestem, miben vagyok
igazán tehetséges.

A legjobb barátom egy homokos fiú lett, együtt énekeltünk vele egy jazzbandában. Egyszer kimentünk
együtt Amszterdamba, és persze szerzett egy kis fiivet, azt mondta, nem jöhetek haza anélkül, hogy
kipróbálnám. Hát kipróbáltam. Szívtunk itthon is párszor, és ilyenkor azt éreztem, jobban mennek a
dolgaim, szebben énekelek, kreatívabb vagyok. De ez is csak póz volt.

Már húszéves voltam, amikor az első komolyabb szexuális élményt átéltem. A házukban lakik egy fiú, pár
évvel idősebb, mint én, régóta ismerjük egymást Egyszer összetalálkoztunk a liftben, pár nap múlva meg
behívott magához. Sokat beszélgettünk. Elsírta a bánatát, hogy épp kirúgta a barátnője, egy idősebb
házas nő volt egyébként gyerekekkel. Egymásba gabalyodtunk valahogy, és aztán kialakult köztünk
valamiféle szexuális kapcsolat, hónapokig szinte naponta összejártunk. Ekkor jött meg a kedvem a
szexhez, de olyan nagy szenvedélyt azért nem éreztem. Ez a fiú egyébként a tantra megszállottja volt.
Órákon keresztül tudott szeretkezni, mondta, hogy én élvezzek el nyugodtan, számára nem az orgazmus a
lényeg. Szóval kielégítő szexuális életem volt éppen, de nem jártunk együtt ezzel a fiúval, amikor egy
buliban megismerkedtem a szerelmemmel.

Említettem, hogy akkoriban nagyon sűrűn éltem, az egy nagyon szétcsúszott időszak volt. Nem is
emlékszem már, hogy kerültünk abba a kocsmába a homokos barátommal. A lényeg, hogy egyszer csak
észrevettem, hogy nagyon néz egy pasas, de annyira öregnek tűnt, hogy nem is igazán tudtam komolyan
venni. Aztán valahogy szóba elegyedtünk, de akkor meg azt hittem, hogy a homokos barátom tetszik neki.
Tőle kérte el a telefonszámomat is, én meg amikor láttam, hogy számot cserélnek, azt hittem, egymást
akarják majd keresni. Nem izgatott a dolog egyáltalán, számomra ő csak egy öregedő férfi volt, kis
pocakkal, aki nagyon hasonlít Oscar Wilde-ra.

Amikor hajnalban elbúcsúztunk, én a barátommal elindultam haza. Nem telt el tíz perc, amikor jött egy
SMS. Elnézést kért, amiért annyira nyomult rám, amit én gyakorlatilag észre sem vettem... Életemben
először összeszedtem a bátorságomat, és nagyon határozottan megírtam neki, hogy szívesen találkoznék
vele. A következő két napban jöttek-mentek az üzenetek, és én egyre kíváncsibb lettem rá. Aztán
elérkezett a hétvége, elmúlt a péntek, a szombat, a vasárnap, és semmi, egy betű sem. Elkísértem az
öcsémet egy focimeccsre, nagyon izgultam érte, úgy szurkoltam, hogy majdnem infarktus kaptam, de
közben azért egyfolytában a telefonomat lestem, hogy jelentkezik-e. De nem.

Vasárnap felmentem a szomszéd fiúhoz, szexeltünk, és persze elmeséltem neki, hogy megismerkedtem
valakivel, aki nagyon izgalmas fickónak látszik. De akkor még csak intellektuálisan izgatott, szerettem
volna megismerni, mert látszott rajta, hogy érdekes ember. Éppen róla meséltem a szomszéd fiúnak,
amikor jött az üzenet Istvántól, hogy találkozzunk.

Az első pár randink nagyon furcsa volt. Engem, ugye, elsősorban intellektuálisan izgatott. Azt hamar
megtudtam, hogy alapvetően kreatív ember, de tisztes polgári foglalkozást űz. Színész szeretett volna
lenni, de a szülei lebeszélték, így vegyészmérnök lett belőle. Frusztrálta persze, hogy nem valósította meg
az álmait, és nagyon izgatta az, hogy én énekesként az előadóművészethez egészen közel tevékenykedek.
Érdekes volt, hogy ilyen lassan, bátortalanul, régimódian udvarol. Amikor először megcsókolt, előtte
engedélyt kért. Én egészen máshoz voltam szokva.

Nemrég beszélgettem erről az időszakról a barátnőmmel, és ő azt kérdezte, emlékszem-e, hogy miután
találkozgatni kezdtem az Istvánnal, még hónapokig összejártam a szomszéd fiúval. Azt válaszoltam:
„tényleg?”. Ennyire nem számított nekem az a fiú, meg a szex sem.

Istvánnal az első hetekben rengeteget beszélgettünk, de nem annyira kettőnkről, hanem az életről, a
világról. Szépen lassan elkezdtem kötődni hozzá, miközben azért azt is tudtam, hogy ezt nagyon nem
kéne. Itt van egy ember, aki kétszer annyi idős, mint én, eléggé szét van csúszva, iszik és van két gyereke.
Róluk elég sokat beszélt, a hozzájuk tartozó anyáról viszont semmit. Én ebből azt hittem, nem élnek
együtt, régen elváltak. Aztán szépen lassan kiderültek a dolgok. Egyszer, miután egy kocsmában
átbeszélgettük az éjszakát, felmentünk hozzá. Akkor esett le nekem, mi a helyzet, amikor megnyomta a
kaputelefont, és egy nő szólt bele. Elmentünk egy kicsit még sétálni, és csak akkor mentünk vissza,
amikor a felesége már elment dolgozni.

Ez volt az első alkalom, amikor felmentünk hozzá, de még nem történt köztünk semmi. Mondjuk, én is
zavarban voltam egy kicsit, hogy itt vagyunk, a családi otthonukban, de Istvánon sokkal jobban látszott a
feszültség. Hamar kiderült, hogy nem a felesége miatt szorong, azt állította, már évek óta nincs köztük
semmi. Ez látszott a lakáson is, úgy volt elrendezve, hogy Istvánnak volt egy teljesen különálló lakrésze,
nem kellett a közös nappaliba se bemenni, hogy bejusson az ember az ő szobájába.

Akkor, az első alkalommal csak beszélgettünk, nem volt több egy-két bátortalan ölelésnél, csóknál. Nekem
ez elég furcsa volt, hiszen az én közegemben egészen másképp működtek a dolgok, azt láttam a
korombeli barátaim között, hogy a szex olyan, mint a fogmosás, sőt egyeseknek még gyakoribb. Akkoriban
nekem is ott volt még a szomszéd fiú, vele még hetente többször is összejöttem, így nem mondhatnám,
hogy nagyon hiányzott volna István közeledése, de egy idő után azért már csak szöget ütött a fejemben,
hogy most vajon mi is van. De ezekben az első időkben a beszélgetés, az ismerkedés volt a legfontosabb.

Minden nap órákat töltöttünk együtt. Késő ősz volt, sétálni már nem sokat tudtunk, ezért általában
valamelyik kocsmában ültünk és beszélgettünk. És persze ittunk. Neki ez egyáltalán nem volt persze
újdonság, majd két évtizede jó barátságban volt az alkohollal. Sok mindent megtudtam róla. Arról mesélt
a legtöbbet, hogy fiatalkorában teljesen biztos volt abban, hogy művész lesz. Hogy pontosan milyen, az
nem volt ennyire egyértelmű, talán, mert annyi mindenhez volt tehetsége. Szépen rajzolt, több
hangszeren is játszott, a színház is érdekelte. Lehet, hogy épp ez a sokoldalúság akadályozta meg abban,
hogy valamelyik képességét igazán kibontakoztassa. Mindenesetre feladta ezeket az álmokat, és mérnök
lett belőle. Megnősült, éldegélt, de aztán pár év házasság után rájött, hogy ez az út mégsem az övé. Jött
az alkohol, a kocsmázás a haverokkal, hozzá hasonló lecsúszott értelmiségiekkel, és persze a nők. Éveken
keresztül jöttek-mentek a csajok, és ezeket a kalandokat az ismerkedésünk heteiben sorra mind elmesélte
nekem.

Talán szüksége volt ezekre a beszélgetésekre, hogy ő maga is megértse a történteket, hogy szembe tudjon
nézni az elcseszett életével. Csak beszélgettünk, beszélgettünk, én hallgattam a történeteit, és egyre
inkább azt éreztem, hogy ezt nem kellene csinálnom. Ott ültem fényes nappal egy kocsmában egy
szétcsúszott, megbízhatatlan alkoholistával, és elkezdtem komolyan vonzódni hozzá, miközben meg
utáltam és taszított is az az élet, amit lefestett előttem. Közben persze én is ittam vele együtt Nem ittam
magam öntudatlanra, de az énekórákra már egyre ritkábban mentem el. De ez akkor már nem is volt
fontos, mert István egy öreg gitáron előadta a nekem írt dalait, és ezek a gesztusok a mennybe repítettek.
Pedig továbbra sem feküdtünk le egymással.
Közben megjött a tél, egyre hidegebb lett, és én egyre jobban untam a kocsmákat. Néha felcsempésztem
őt hozzánk, amikor a szüleim már elaludtak, hajnalban meg kiengedtem. Attól nem kellett félnem, hogy a
szenvedélytől túl hangosak leszünk, mert szex még mindig nem volt köztünk. De még így is nagyon kínos
volt, hogy éjszaka beloptam a lakásba, mást kellett kitalálnunk. A nagymamám akkor még dolgozott, és
kitaláltam, hogy napközben feljárhatunk oda, hiszen volt kulcsom a lakásához.

Itt történt meg végül az első szex is, hónapokkal a megismerkedésünk után. Azért olyan már volt néha,
hogy az utcán, vagy itt-ott átölelt és csókolóztunk, néha azt hittem, hogy ott, a szabadban fog megdugni,
de mire hazaértünk valahová, mindig lehiggadt. Aztán egyszer, amikor a nagyihoz mentünk, a liftben
csókolózni kezdtünk, és ezúttal sikerült fenntartanom a vágyát a négy fal közé érve is. Nem mondom,
hogy olyan volt, mint a mesében, hiszen össze kellett még szoknunk, de én akkor már na gyon vágytam rá.
Az ő érintését akartam, és régen nem érdekelt már a pocakja, vagy az, hogy hány évvel idősebb nálam.
Akkor mesélte el, hogy ő már évek óta nem szeretkezett senkivel, az ilyen-olyan csajokkal felhagyott,
amikor egyszer a felesége nagyon nagy botrányt csinált. Szóval nem volt nővel nagyon régóta, mert, ugye,
az asszonnyal is eléggé megromlott a viszonya. Volt viszont helyette rengeteg alkohol meg éjszakázás, és
félt attól, hogy egy fiatal nőnek nem lesz elég, amit nyújtani tud. De nekem megfelelt, hiszen akkor már
szerelmes voltam alaposan. Ennek ellenére utána nagyon kiakasztott Valami régi nőjéről kezdett el
beszélni, én meg csak néztem, hogy lehet valaki ilyen bunkó. Ma már összerakom persze a képet, hogy
zavarban volt nagyon, azért beszélt összevissza, de akkor még nem értettem.

Az első szex után nem sokkal volt szilveszter Külön töltöttük, ő a gyerekeire vigyázott, én pedig egy
buliban voltam a homokos barátommal. Közben egyfolytában azon gondolkodtam, hogy miért is csinálom
ezt. Végül is fiatal vagyok, megvan a saját közegem, a barátaim, ha komolyan veszem az énektanulást, sok
mindent elérhetek. Miért kell nekem egy lecsúszott alkoholista, aki folyton a régi kalandjaival henceg? Ezt
a kérdést egyébként anyám is feltette nekem sokszor, pontosabban inkább üvöltve a fejemhez vágta.
Gyűlöli Istvánt, de nem is csoda, hiszen pont annyi idős, mint ő, és bár a szüleim az utóbbi években nem
nagyon tudták, mikor hová megyek, mit csinálok, az azért feltűnt nekik is, hogy István egy kicsit
felborította a mindennapjaimat. Ha véletlenül otthon voltam, csak azt látták, hogy kialvatlan vagyok és
ideges, meg ki van sírva a szemem. Mert István nagyon prosztó tudott lenni velem. Mesélt mindenféle
nőkről, fel akart velük vágni előttem, de az is előfordult, hogy velem akart felvágni az alkoholista barátai
előtt. Elvitt egy-egy bárba, és úgy beszélt rólam a haverjainak, mintha egy ostoba, olcsó kurva tennék.
Ilyenkor kiabáltunk, veszekedtünk egymással, még az is előfordult, hogy összeverekedtünk. Volt, hogy az
utcán estünk egymásnak, a járókelők meg kihívták a rendőröket. De ennek ellenére már egy napot sem
bírtam ki nélküle.

Akkoriban megint nálunk aludtunk éjszakánként, meg néha feljártunk a feleségével közös lakásukba is.
Egyszer ránk nyitott az asszony, iszonyú kínos volt, ahogy szedegettem össze a ruháim, miközben ő
folyamatosan ordított. Olyan is volt, hogy felhívott telefonon, és arról kezdett magyarázni nekem, hogy
István egy alkoholista, és hogy ezt most már akkor nekem kell valahogy megoldanom. Én meg eléggé
felhúztam magam, hogy miért akarja rám terhelni a felelősséget, nem én csesztem el az életüket, ők
csinálták maguknak ezt a szart. Amikor megjött a tavasz s már tarthatatlan volt a helyzet otthon is meg
náluk is, volt, hogy hetekig a Városligetben aludtunk. Volt mindenféle dolog nálunk, nem úgy éltük meg,
mintha hajléktalanok lennénk, nagyon hangulatos volt a fák alatt, összebújva. Nappal, amikor nem volt
otthon senki, felmentünk hozzánk fürdeni, meg ő is hazajárt néha. Aztán a kapcsolatunk kezdete után jó
egy évvel a felesége beadta a válópert.

Volt egy nagy lakásuk a belvárosban, szép tágas, polgári lakás, azt eladták, a pénz felét az István kapta
volna. Ez nagyon jól is hangzott, de aztán kiderült, hogy a lakáson sokmilliós hitel volt, mert még évekkel
azelőtt bedőlt az István vállalkozása, és a lakásra felvett kölcsönnel tudták egyenesbe hozni. Tehát végül
alig maradt valami az árából. A felesége a gyerekekkel albérletbe költözött, István meg gyerektartást
fizet. Egy darabig látogatta is őket, de aztán, amikor egyszer átment hozzájuk, senki sem nyitotta ki az
ajtót. Elköltöztek, és azóta sem tudjuk, hová. Hiába van Istvánnak joga a láthatáshoz, hiába tett
feljelentést a gyámhatóságon, nem történik semmi. Ugyanúgy vonják tőle a gyerektartást, de azt nem
tudja, hol lehetnek a gyerekei.

Nem szokott erről beszélni, csak mostanában megint többet iszik. Néha elmeséli, milyen szörnyűségeket
álmodik a gyerekekről, olyankor napokra megborul. De talán az majd segít, hogy hamarosan lesz még egy
gyereke. Három hónapos terhes vagyok, és az a terv, hogy még a szülés előtt összeházasodunk.

Nagyon szeretem, de állandóan veszekszünk valamin. Valahogy azt érzem, nem akarja, hogy énekelni
járjak, féltékeny a kórusban a fiúkra, akiknek egyébként a nagy része homokos, de ez őt nem zavarja.
Egyszer pont egy vizsgám előtt hergelte fel magát annyira, hogy felpofozott. Két napig látszott az
arcomon a keze nyoma. Engem sem kell félteni persze, van, hogy nekimegyek. Olyanokkal szokott
felidegesíteni, hogy mesél a régi kalandjairól, a nőiről, amire persze én is visszavágok, és mesélek
valamit, ami lehet, hogy meg sem történt, csak azért találom ki, hogy ne érezzem magam mellette olyan
kis nyuszikának. Aztán egyből ki is tör a balhé. Pedig igazán nyitott ember egyébként, jön velem
kiállításokra, színházba, a barátaim performanszaira. De ha arról van szó, hogy én is részt vehetnék
valami ilyesmiben, azonnal robban.

Van egy lakásunk, István szülei vették - mondjuk, még az ő nevükön van -, na, ott már többször kint volt a
rendőrség is. Valahogy mindig le akar tiltani arról, hogy a saját életemet éljem, de ő közben a húszévnyi
hibernáltság, alkoholizmus után most elkezdte végre a saját útját járni. Elkezdett zenét szerezni, már
állították ki képét. Az elmúlt két évben annyi feszültség halmozódott fel bennünk, hogy már azon is össze
tudunk verekedni, ha az egyikünk azt mondja, hogy a másiknak szép a haja. Állandóan meséli a
hülyeségeit, hogy mit csinált régebben, és mintha büszke is lenne ezekre a dolgokra. Én meg tromfolok,
nehogy alulmaradjak. Megtudtam például, hogy még régen regisztrált egy netes szexpartnerkereső
oldalon, és az ott megismert nőkkel még ma is tartja a kapcsolatot. Mondjuk, szex már nincs köztük, csak
csetelnek néha. Erre én is regisztráltam, és bosszúból le is feküdtem egy sráccal. Volt ebből is balhé, de
igazából nem számít, mert bármin tudunk veszekedni.

De szerelmes vagyok belé, és hamarosan itt lesz a gyerek. A gyerek, aki, remélem, új esélyt hoz Istvánnak
és kettőnknek is.

Amikor valaki érthetetlenül ragaszkodik egy ennyire irreális helyzethez, felmerül a gyanú, hogy valami
egészen más, ettől független ok áll a háttérben. Ebben a történetben például egyből szembetűnik, milyen
ordító a hasonlóság a lány apja és a választott férfi között, több szempontból is, ami arra enged
következtetni, hogy a partnerhez való ragaszkodás itt is egy gyermeki attitűdből fakad.

Az egész azzal indul, hogy a lány gyerekkorában megérezte a harmónia felborulását a szülei között. Az
édesanyja vágyát, hogy a szenvedélyét kiélje, sokkal kevésbé tudta elfogadni, mint az apja
tutyimutyiságát, aki viszont ennek ellenére benne maradt a kapcsolatban. Utólag úgy értékeli, hogy az
anyja önző volt, az apja viszont önzetlenül, csak a gyerekek miatt vállalta ezt a helyzetet. Egyértelműen
látszik tehát a kötődés az apához. Sőt, én úgy gondolom, hogy itt még ennél is többről van szó:
bűntudatos kötődésről. Hiszen eleinte tutyimutyinak tartotta az apját, és csak utólag mentette fel és
helyezte őt egy magasabb polcra. Ha valaki tesz értünk valamit, de mi nem tudjuk értékelni, sőt esetleg
rosszul ítéljük meg, idővel törvényszerűen bűntudatunk lesz, és szeretnénk helyrehozni a dolgot valahogy.
A történet címe, a „még egy esély” számomra valójában erre vonatkozik: a lány szeretett volna egy új
esélyt, hogy megszabaduljon az apjával szemben érzett bűntudatától. Valami olyat szeretett volna
csinálni, amivel kompenzálhatja a korábbi viselkedését - ha nem lehetséges a konkrét személlyel
kapcsolatban, akkor áttételesen.

Ezért jöhetett be ez a férfi, akiben van tehetség, ugyanakkor sosem vitte sokra, alkoholista, de legalább
nem üti-veri a gyerekeit, tönkrement a feleségével a kapcsolata, de továbbra is együtt élnek. Nem is
beszélve az életkori különbségről, ami még inkább hasonlatossá teszi őt a lány apjához. Az, hogy a
szexuális vonzalom nem jelenik meg egyből a kapcsolatukban, hogy a megismerkedésükkor a lány nem
tudta eldönteni, hogy a meleg barátja, vagy ő érdekli-e a férfit, hogy ilyen sokáig nem történik köztük
semmi, hanem csak beszélgetnek - ez mind arra utal, hogy a férfi nem férfiként van jelen az életében.

A lánynál olyan élesen széthasadt az érzelmi kötődés és a szexualitás, hogy csak utólag döbben rá, hogy a
kapcsolata elején még hónapokig tartott a szexuális viszonya a szomszéd fiúval - ami viszont kizárólag
csak a szexualitásról szólt. Ha valakiben így széthasad ez a két dolog, az mindenképpen a
személyiségében bekövetkezett torzulásra utal.

A főhősnő életében ez egyértelműen egy otthonról hozott minta: az anyjának volt egy férje, de nem volt
köztük szexualitás, a vágyai kiélésére szeretőt tartott. Az apja szorongása pedig kísértetiesen hasonlít a
választott párjáéra: míg István attól fél, hogy nem felel meg a nőknek, az apa úgy éli le az életét, hogy
közben tudja, férfiként nem volt elég a feleségének.

Ha valaki ilyen partnert választ magának, az bizonyos értelemben alulválasztás. Ha nem egy potens férfi
van mellettünk, aki megkaphatna más nőket is, mindig bennünk lesz az érzés, hogy nem azért választott
minket, mert mi vagyunk a legvonzóbbak a számára, hanem azért, mert másnak nem kellene, mert
bizonyos értelemben „kevés”. Ez evolúciós szempontból nem tesz túl vonzóvá egy férfit. Nem véletlen,
hogy István is kompenzálni próbál, azzal, hogy előrángat a múltjából mindenféle valós vagy kitalált
történeteket, hogy egy kicsit versenyképesebbnek állítsa be magát. Bár nem a legszerencsésebb
megoldást választja, de érthető, hogy a vonzerejét és a kelendőségét akarja hangsúlyozni a
szerencsétlensége helyett. Igaz, hogy így legtöbbször veszekedésig vagy akár verekedésekig is fajul a
dolog, de számára ez is bizonyíték, hogy sikerült felkeltenie a lány érdeklődését, a vágyát, hogy meg
akarja őt tartani.

Kérdés, hogy ez a férfi, aki egész életében művészi karrierre vágyott, most, amikor esélye nyílik a vágya
beteljesítésére, vajon meg fogja-e találni önmagát és megnyugszik, vagy inkább megpróbálja kárpótolni
magát az elveszett évekért. Ha viszont elbukik, egészen biztosan egy komoly leszálló ág következik,
alkoholizmussal, szorongással, kisebbségi érzésekkel, és ebből fakadóan rengeteg konfliktussal otthon is.

A művészek általában szabálytalanabb emberek. Sokszor jellemző rájuk egyfajta hullámzó hangulati
állapot, és azt tapasztalom, hogy az alkotáshoz, előadáshoz nagyon gyakran használnak valamilyen szert
is segédeszközként. És ehhez az is hozzájárul, hogy igen gyakran kiszolgáltatottak a közönségnek. Bár azt
azért érdemes megjegyezni, hogy sokak szerint ez az igazi művészek esetében nincs így, mert ők attól
függetlenül alkotnak, hogy a közönség reagál-e rá vagy sem, egész egyszerűen van bennük egy késztetés,
hogy kifejezzék magukat. De ilyen művészből csak nagyon kevés van.

Egy olyan valakiben, aki csak szeretett volna művész lenni, benne reked ez a fajta önkifejezési vágy, így
szükségszerűen rettentő frusztrált ember lesz belőle, és egész életében keresi majd azokat az utakat,
amelyeken keresztül mégis különlegesnek tudja érezni magát - például a kocsmai filozofálgatások során, a
lényeg, hogy valami olyat csináljon, ami nem fér bele abba, amit ő a hétköznapiságról gondol.

Nem tudunk eleget erről a férfiról ahhoz, hogy meg lehessen jósolni, mi fog vele történni. Nem teljesen
lehetetlen, hogy ketten együtt tudnak majd fejlődni, ha valóban ezt akarják. De ha két ember régóta csak
veszekedésre, sőt verekedésre tudja kifuttatni a beszélgetéseket, az nem ad túl sok okot az optimizmusra.
Én nem látok ebből a helyzetből túl sokféle kiutat.

Mind a ketten kisebbségi érzésektől szenvednek: a férfi hozza a csajozós sztorikat, a lány pedig épp ettől
érzi magát lejjebb, és értelmetlenségekkel vág vissza, amivel csak ő is rátesz egy lapáttal. És ezt ráadásul
tudja is, hiszen többször meg is fogalmazza. Kell ahhoz némi elakadás, hogy valaki annak ellenére, hogy
belátja, hogy egy adott dolog nem visz sehova, ugyanúgy folytassa tovább. Ez nem egy működőképes
stratégia: „én is lenyomlak téged, te is lenyomsz engem, aztán még lejjebb nyomjuk egymást, amitől
mindketten még jobban szorongunk, és egyre agresszívabbak leszünk.” Aztán másnap vagy harmadnap
újra elölről kezdődik a játszma. Minél frusztráltabb valaki, annál agresszívabb lesz, ez vezet végül a
verekedésig. Ez egy negatív spirál, ami egymás körkörös lenyomásán alapszik.

Ebben a történetben épp ez a nagyon szomorú: hogy mindketten úgy akarják legyűrni a saját
szorongásaikat, hogy még nagyobb szorongást próbálnak kelteni a másikban. Ez semmiképpen nem egy
előremutató folyamat. Hosszú távon, ha ez a két ember nem lesz képes belátni, hogy most épp hol
tartanak, ha nem tanulják meg értékelni, hogy a másik valamiért mellettük van, hiába jön a gyerek, a
kapcsolatuk eléggé kilátástalannak tűnik.

Bár a történetből kiderül, hogy a főhősnő utólag elég sok mindent belát, ez önmagában még nem elég.
Fejlődés csak akkor van, ha rájövünk, hogy nem működik valami, és megpróbáljuk másképp csinálni. Egy
ilyen helyzetben, amikor például a férfi hozza a csajozós sztorijait, csak az visz előre, ha nem
befeszüléssel, hanem mondjuk közeledéssel reagálunk. Mindenképpen valami szokatlan dologgal kell rá
felelni, hogy kirántsuk a másikat a játszmából. Ezt sokszor nagyon nehéz megtenni, nehéz a támadásra
nem visszaütni. De segít, ha észrevesszük, hogy a másik ezt az egészet csak szorongásból csinálja. Nem
azt mondom, hogy mindig, minden helyzetben az a megoldás, hogy mi tegyünk egy kedves gesztust a
másik felé. De érdemes kipróbálni, mi történik, ha a támadó magatartás mögött felfedezzük a szorongó
embert, aki csak meg akar valahogy felelni nekünk, vonzóbbnak akar tűnni a szemünkben.

Ha valaki elküld a fenébe, és mi erre azt lépjük, hogy mi is elküldjük a fenébe, az nem visz igazán előre.
Mi történne, ha visszatámadás helyett azt mondanánk: „neked most biztos rossz lehet, ha ezt mondod
nekem, de nincs rá szükség, hogy így viselkedj”. Mi történne akkor, ha az indulatra nem indulattal
válaszolnánk?

Bármelyik fél kezdeményezheti ezt, működik. Ugyanis a másik sem tud benne maradni a játszmában, ha
nem azt a reakciót adjuk, amire ő tovább szokott lépni. Ezzel kikerülhetetlenül megakasztjuk.

Ahhoz, hogy felismerjük a játszmát, elég megvizsgálni, hogy egy adott szituációban, ami a problémát
okozza, melyek az ismétlődő elemek. Meg kell nézni, mik az újra és újra előkerülő akciók és reakciók,
hogy szokott lezajlani egy tipikus veszekedés, ki mit csinál, hogyan reagál erre a másik stb. Ha
mindezeket végigvesszük, kiderül az is, melyik az a pont, amelyikre másképp reagálva az egész szituációt
megváltoztathatnánk.

A játszmából való kilépésre legtöbbször a nézőpontváltás a megoldás. Maga a terápia sem szól másról,
mint a nézőpontváltások elősegítéséről. Van egy helyzet, ami a pácienst valahogy lehúzza, lebénítja, nem
tud eljutni A-ból B-be, és mi arra kérjük, hogy legyen szíves egy másik nézőpontból is megnézni, mert
máshonnan nézve az egész szituáció teljesen másmilyennek látszik. De ezt magától is el tudja érni bárki,
ha figyel magára és a másikra, és hajlandó erőfeszítéseket tenni érte. (A.K.)
 SVÁJCI FÉRJJEL ITTHON
Fogalmam sincs, milyen az ágyban a patkolókovács, a könyvelő, az atomfizikus, a tenorista vagy éppen a
nőgyógyász. Ugyancsak sejtelmem sincs arról, hogy az említett, illetve a többi szakma képviselői hogyan
válnak be férjnek és családapának. Az újságíró szakmát viszont valamennyire ismerem.

Pár évvel ezelőtt a Magyar Újságírók Szövetségének lapjában azt olvastam, hogy az újságírók között van a
legtöbb elvált, magányos nő. Én is tanúsíthatom, hogy az újságírók gyakran válnak.

Az azért mindenképpen furcsa, hogy a könyv készítése során majdnem húsz nővel beszélgettem, és
közülük ketten is a nőgyógyász férjüket csalták meg, illetve hagyták el. Talán azért, mert egy sikeres,
jócskán önző munkamániás férfit nagyobb bravúr otthagyni, mint mondjuk a gépéhez ragadt
informatikust? Vagy törvényszerű, hogy az anyagilag, szakmailag sikeres, teljesítményorientált férfiak
szolgálójukként kezelik az anyjukat és a feleségüket? (H. H.)

Az ember először az eszével megy férjhez, másodszor pedig a szívével. Nálam legalábbis így volt.
Sajnálom, hogy az első nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. De ha megkérdezné a második, a mostani
férjemet, ő is ugyanezt mondaná. Elvált, elvesztette a házát. Ötvenévesen nulláról kellett kezdenie...
velem. Nem akarok tanácsot adni senkinek, mert minden eset egyedi, de tapasztalatból mondhatom, hogy
a második házasságban soha nem juthat el az ember addig a beteljesült jólétig, amihez az első vezethetett
volna, ha a két érintett szépen, türelmesen felépíti. Az első férjem egy magyar nőgyógyász volt, a
második, a mostani, egy svájci kommunikációs tanácsadó.

Huszonöt évesen mentem férjhez, és ezzel csapdába is estem. Az a helyzet, hogy az én apukám egészen
kiváló, mindenféledíjas építész, de egy kávét nem tud megfőzni magának. Pontosabban megfőzni sem
tudja a kávét: gyerekkoromban mindig azt láttam, hogy anyu megfőzi neki, csészébe tölti, kevergeti, és
amikor már nem túl forró, apunak már csak meg kell innia. Akkor azt mondtam, nekem ez nem lesz példa,
én ennél sokkal emancipáltabb vagyok.

Aztán felvettek az ELTE-re, francia szakon végeztem. Ezután kaptam egy párizsi ösztöndíjat. Pár nappal
az elutazásom előtt ismertem meg a férjemet. Ötödéves orvostanhallgató volt, igazi úrigyerek. Egy év
múlva, amikor hazajöttem, felgyorsultak az események, ő nősülni akart, én meg ott voltam huszonöt
évesen, és már az esküvőt terveztem.

Nem véletlenül mondják az asszonyok, hogy az orvos férjnél nincs rosszabb a világon. Én még azt is
hozzáteszem, hogy a nőgyógyász közülük is a legrosszabb. Vasárnap békésen meri az ember a levest, mire
megszólal a telefon, hogy megindult a szülés, menni kell. Már az elején tudtam, hogy mire számíthatok,
de amikor az ember nap mint nap szembesül vele, előbb-utóbb így is elege lesz.

Volt még egy probléma, nem is akármekkora, mégpedig az, hogy az én férjem egy szem fiacskája volt a
mamájának, papájának. Egy kicsit elkényeztették. Az elején, amikor albérletben lakott, aludtam nála
többször, de fogalmam sem volt arról, hogy a mama hetente felvonatozik és kitakarít, mos, vasal és főz
nála. Én bizonyisten abban a hitben voltam, hogy az én férjem ezekben a dolgokban otthon van. Ahogy
összeköltöztünk, megbeszéltük az elején, hogy ki porszívózik, ki mosogat. Nem árt a házasság elején
kiosztani a szerepeket. De aztán, amikor hazajött egy nyolcórás műtétről, nem mondhattam, hogy itt a
porszívó, ma te vagy a soros. Voltak persze fölös energiái, de azokat inkább a teniszpályán vezette le.

Nálunk végül az okozta a bajt, hogy nem született gyerekünk, ö mindig nagyon büszke volt rá, hogy hány
nőnek „csinál” gyereket... persze átvitt értelemben, gyógyszerekkel. Hát, az én férjemre illett a mondás,
hogy a suszternek lyukas a cipője. Amikor szóltam neki, hogy most már itt volna az ideje, hogy szüljek,
nem mondta, de éreztette, hogy a munkája meg a tenisz fontosabb. Én meg csak vártam. Egy idő után
megvizsgáltak minket. A férjemnek fél évig vitamint kellett volna szednie, de két hónap után abbahagyta.
Éreztem, rajta múlik, hogy nem igazán akarja a gyereket, és ebből rádöbbentem, hogy köztünk valami
nagyon nincs rendben.

Tizenöt évig voltunk együtt, és igazából sosem volt okom gyanakodni. Ha hazajött a teniszből, és koszos
volt a zoknija, tudtam, hogy tényleg ott volt. A válás után a képembe vágta, hogy ő már évek óta lakást
bérelt a kollégáival, és oda hordták munkaidőben a nőket. Akkor kicsit meglepődtem ezen, de így utólag
be kell vallanom, hogy naiv voltam. Elgondolkodhattam volna például azon is, hogy miért mindig ugyanaz
az asszisztens van beosztva a férjemhez. Hetente egy éjszakát együtt töltöttek, havonta pedig egy egész
hétvégét. Megjegyzem, külföldön mintha nem volna akkora divat szeretöt tartani, mint Magyarországon.
Nálunk, legalábbis azok között, akiket én ismerek - az orvosokról beszélek - ez kifejezetten jellemző.
Svájcban viszont, én úgy látom, próbálnak normális életet élni emberek, ez példáid azt jelenti, hogy
tisztelik és elismerik a nőket. Nekem, a feleségnek ugyanúgy jogom van sportolni és kikapcsolódni, mint a
férjemnek. Az értelmiségi családokban a nők dolgoznak ugyan, de nem főállásban, és próbálják az
életüket úgy alakítani, hogy a háztartás meg a gyerek mellett legyen idejük a hobbijukra is. És ezt
mindenki tiszteletben is tartja.

A tizenöt év alatt én csak a legelején, egy magántanítványommal csaltam meg a férjemet egy-két
alkalommal, később ez már eszembe sem jutott. Nagyon sokat dolgoztam, tolmácsoltam, fordítottam,
tanítottam, nagyon jól is kerestem.

A tizedik házassági évfordulónkon meglepetéspartival készültem: volt behűtött pezsgő, meg ott voltak a
barátok. Aztán megjött ő, és nem értette, hogy mit ünnepelünk. Ezt egyébként nem értem a férfiakban. Az
autójukról minden apró részletet tudnak, de az asszony születésnapját nem tudják megjegyezni. Igazából
nem tudtam haragudni a férjemre, mindig is inkább mulattatott, mint bosszantott. Szereti magát nézni a
tükörben. Hiú, mint minden férfi. Néha figyelmes, néha nem. Nem törődik azzal, hogy mások mit
gondolnak róla, a lényeg, hogy ő jól érezze magát. A nőket leginkább kiszolgáló személyzetnek használja.
Először az anyuka, aztán meg a feleség. A műtőben kiválóan mutat, magas, fekete hajú, gyönyörű szemű
doktor. A kezei kicsik, az jó egy nőgyógyásznak.

Az első férjem kettővel, a mostani, a második tizenkét évvel idősebb nálam. Tudom, hogy a nőknek
gyakran bejönnek az idősebb férfiak, de én biztosan nem az apukámat kerestem benne. Ugyanolyan
magas, mint az első férjem, de sportosabb, rendszeresen fut, már betervezte a következő félmaratont. Az
első pillanattól kezdve vonzódtunk egymáshoz, de szerintem ebben az is közrejátszott, hogy egyikünk sem
volt otthon boldog.

Zürichben találkoztunk, egy menedzsertréningen. Izgalmas volt, mert a magyar bankároknak hol
franciáról, hol németről, hol angolról kellett fordítanom, ő tartotta a kommunikációs tréninget. Egy hétig
voltunk együtt. Szerintem izzott köztünk a levegő, és ezt nyilván érzékelte a környezetünk is. Abban az
oktatási központban, ahol találkoztunk, rengetegen megfordultak. Európa majdnem minden országából
jöttek a csoportok, de a férjem kiemelten foglalkozott velünk, magyarokkal. Még a szabadidejében is
velünk volt. Amikor megköszöntem neki, azt mondta, hogy ilyen a svájci stílus, én viszont tudtam, hogy ez
nemcsak a munkatársnak szól, hanem a nőnek is. Aztán, amikor hazaértünk - ez a kilencvenes évek
közepén történt, amikor még nem volt e-mail -, írtam neki egy köszönőlevelet. Nem volt kifejezetten
hivatalos a levél, voltak személyes vonatkozásai is. Válaszolt. Szép lassan kialakult, hogy hol én mentem
hozzá, hol ő jött hozzám, és három év alatt beindult a kapcsolatunk. Pedig már pár hónappal az első
találkozás után arról beszéltünk telefonon, hogy talán meg kellene próbálni, tudunk-e együtt élni. Akkor ő
azt mondta, hogy gondolkodik egy ideje már a váláson, de szüksége van néhány évre ahhoz, hogy
átrendezze az életét. Na, ez az átrendezés tartott végül három évig.

Nem volt egyszerű a válása. Érdekes, hogy milyen sok házasság bomlik fel huszonöt év után, az övéké
huszonhat évig tartott. Egyébként a felesége sejtette, hogy van valakije Magyarországon, mert túl
gyakran jött Budapestre. Aztán meg ki is derült. Volt a férjemnek egy dupla aljú bőröndje, abban tartotta
a leveleimet. A felesége meg persze megtalálta. Akkurátus emberek a svájciak, terapeutához mentek.
Szerintem megkönnyebbültek, hogy nem négyszemközt kell megbeszélni a roppant kínos részleteket.

Én sem bántam már akkor, hogy szakításra kerül a sor, nekem is mehetnékem volt már itthonról Amikor
először utaztam Svájcba a férjem engedélye nélkül, teljesen megőrült. Közölte, hogy azonnal összeszed
egy barátnőt. Másnap már a fülem hallatára telefonált a szeretőjének, egy fogorvosnőnek. Szerintem
addigra már mind a ketten belefáradunk a másikba. Eredetileg nagyon jó volt köztünk a szex, csak aztán
egyre ritkább lett. Éreztem, hogy valami nem kerek, de ráfogtam a munkájára, hogy fáradt, rengeteget
éjszakázik, otthon meg állandóan alszik. Ez néha tényleg így volt, néha nem.

Az új férjemmel egészen más a kapcsolatunk. Én már túl vagyok az ötvenen, ő a hatvanon. Ha az ember
ilyen idős korában szerelmes lesz, az már nem a szexről szól. Sokáig nem is történt meg köztünk, nem
arról szólt az egész, fontosabb volt, hogy beszélgessünk, megismerjük egymást.

Nem vettem fel a svájci állampolgárságot, nem is fogom, mert nincs rá szükségem. Van egy magyar
útlevelem, nem kell másik. A férjem viszont megtanult egy kicsit magyarul, úgyhogy egészen jól
kommunikál már a családommal. Mindent megtett azért, hogy elfogadják.

Említettem már, hogy a férjem tizenkét évvel idősebb nálam. Elvben ő fog először meghalni. Erre akkor
gondoltunk először, amikor kölcsönt vettünk fel az épülő házunkra. El kellett dönteni, milyen biztosítást
fizessünk. Látja, vagyok azért már annyira svájci, hogy a pénzügyekkel is foglalkozzak.

A történet főhősnője azt állítja, először az eszünkkel, másodszor viszont már a szívünkkel választunk
férjet. Lehet, hogy van ebben igazság: elsőre öntudatlanul is megbízható, hűségesnek tűnő társat
keresünk, olyat, aki egzisztenciálisan stabilitást képes nyújtani - számunkra és a reménybeli utódok
számára. Azaz, ha nem is tudatosan, de racionális szempontok vezérelnek. Második alkalommal azonban -
főleg, ha ez időben is tíz, tizenöt, húsz, évvel későbbre tolódik - a gyerekek már nem befolyásolnak, hiszen
könnyen lehet, hogy már rég túl is vagyunk az életnek ezen a szakaszán. Ezért ilyenkor már magunknak
választunk: igen, úgy is fogalmazhatunk, hogy a szívünkkel.

És ha már a választásnál tartunk, egyértelműen befolyásolja a kapcsolatunkat többek között a partnerünk

családi, kulturális és társadalmi háttere.

Tény, hogy léteznek olyan szakmák, amikre azt szokták mondani, hogy ha valaki ilyen partnert választ
magának, az felér egy kisebbfajta öngyilkossággal. Az olyan hivatások esetében, amelyek már
önmagukban is komoly státuszt adnak a férfinak, amelyekben ilyen vagy olyan okokból szinte
„félistennek” érezheti magát, tulajdonképpen ennél már nem is kell sokkal többet leraknia az asztalra,
hogy folyamatosan számos hódolója akadjon, és ennek a legtöbbször meg is lesznek a következményei.

És tény az is, hogy vannak férfiak, akik valóban szolgálóként kezelik az anyjukat, később pedig a
feleségüket. Ebben a tradíció, különösen a családon belülről hozott szokások, minták szerepe a
meghatározó. Nagyon fontos, hogy egy férfi hogyan viszonyul a saját édesanyjához, illetve mit látott, az
édesapja hogyan beszélt a feleségével, hogyan kezelte, segítette vagy csak elvárt tőle dolgokat. Ezek
olyan sablonok, amelyek mélyen rögzülnek és teljes egészében beépülnek egy gyerek lelkébe.

A családunkból is nagyon erős mintát hozunk tehát, de legalább ilyen fontos az is, hogy általában milyen
háttérrel rendelkezünk, hogy a társadalomban, amelyben élünk, mi megengedett, és mi az, ami elítélendő,
az utcán, a baráti vagy rokoni körünkben milyen viselkedésre kapunk jutalmazó visszajelzéseket és
milyenekre nem. Ha egy társadalomban az a jutalmazandó magatartás, ha szépen, tisztelettel bánnak a
férfiak a feleségükkel, az ezt a magatartást fogja erősíteni. Ha viszont valahol az a szokás, hogy az
asszony csöndben végezze a dolgát, és szolgáljon, ott a férfiak lekezelően fognak bánni a feleségükkel.
Ezek természetesen szélsőséges példák, de tudjuk, hogy a környezet igen erősen befolyásolja a
viselkedésünket, hiszen mindannyian vágyunk arra, hogy befogadjanak, értékeljenek bennünket abban a
közösségben, amelyben élünk.

Ilyen értelemben tehát egész biztosan nem mindegy, hogy svájci vagy magyar férfihoz megy egy nő
feleségül.

Már csak azért sem, mert a két országban teljesen eltérőek a párok hosszú távú lehetőségei. Nyugaton
egészen máshogyan öregszenek meg egymás mellett az emberek. Ha egy magyar nyugdíjasra gondolok, a
kényszerű spórolás az első, ami az eszembe jut róla. Egy megtört, a valódi koránál sokkal idősebbnek
kinéző ember képe jelenik meg előttem. Ezzel szemben a nyugati nyugdíjasok esetében napbarnított bőrű,
hamvasan őszülő, jól öltözött párokat látok magam előtt, akik utazgatnak a világban, jókat esznek az
éttermekben, és fotózzák a naplementét. Egyszerűen ordít róluk, hogy nem élnek rosszul, hogy mások
mint mi. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, noha nem célom sztereotípiákat gyártani.

És ebben a jelenségben korántsem csak az anyagi lehetőségek játszanak szerepet, hanem az egészségügyi
kultúra, az igényesség, az idősek megbecsültsége és lehetőségei, és még rengeteg minden.

Ha úgy érezhetjük, hogy öregkorunkra van még előttünk élet, vannak terveink, jó fizikai és szellemi
állapotban tudunk maradni, jó dolgokat tudunk enni, érdekes programokat tudunk kitalálni magunknak,
az egészen másfajta jövőképet jelent egy pár számára, mint hogy együtt tartanak a leromlás, az
elszegényedés, a lakásba beszorult nyugdíjasévek irányába. Az utóbbi esetben nyilvánvalóan vonzóbb
lehetőség egy fiatalabb, másfajta egzisztenciával rendelkező partner, aki kiutat jelenthet ebből a
helyzetből.

A nyugati országok egészen máshol tartanak abban is, hogyan viszonyulnak a női emancipáció
kérdéséhez, a nők munkájának, társadalmi szerepvállalásának megbecsültségéhez.

Az emberek nagyon régóta ahhoz szoktak, hogy a nő alapvetően nem dolgozik, hiszen az ö feladata az,
hogy otthont teremtsen a családnak, és a gyerekek ellátásáról, fejlődéséről, taníttatásáról gondoskodjon,
akár egymagában, akár külső segítség igénybevételével. Természetesen, ha egy nő nem dolgozik, nagyobb
kedvvel, vagy legalábbis alaposabban, több időt ráfordítva végzi az otthoni teendőket. És ha egy férfi
olyan családban nő fel, ahol az anyukája nemcsak az apját, de őt is kiszolgálja, teljesen egyértelmű lesz,
hogy hasonló dolgokat vár majd el a feleségétől is.

A férfiak nálunk még sok esetben nem tudtak alkalmazkodni az utóbbi évtizedekben lezajlott
emancipációs folyamathoz, amelynek hatására a nők joggal várhatják el, hogy felosszák egymás között az
otthoni teendőket. Itt még ki kell várni azt a néhány évtizedet, amíg a közfelfogás hozzáigazodik a
változásokhoz, és természetessé válik, hogy a férfiak átvesznek a nőktől bizonyos funkciókat.

A történet tanulsága azonban szerintem mégis az, hogy a főhősünk akkor volt meggondolatlan, amikor
minden megalapozottság híján hozzáment az első férjéhez - ezt ő maga is csapdának nevezi. Ha
belegondolunk, hogy a kiutazása előtt pár nappal ismerte meg a fiút, majd egy év távkapcsolat után a
párja megkérte a kezét, és összeházasodtak, akkor érezzük, hogy ez nem azon az alapon történt, hogy
valóban megismerték és megszerették volna egymást. Ahhoz legalább egy-két évet együtt kell tölteni,
hogy kipróbálva a közös életet, számos helyzetben lássuk a másikat, magunkat, kiderüljön, hogy miben
kell összecsiszolódni, ha egyáltalán képesek vagyunk erre. Aki ezeket kihagyja, óriási rizikót vállal:
részinformációk alapján kezd el egy közös életet, és csak reménykedhet abban, hogy a
meggondolatlansága ellenére a kapcsolat végül mégis szerencsésen alakul. (A. K.)
 THE GREAT PRETENDER
Miért van az, hogy a nők akkor is kérdeznek, amikor pontosan tudják, hogy ha őszinte választ kapnának,
belehalnának? Miért van az, hogy nem hajlandók szembenézni az igazsággal, hitegetik magukat az utolsó
pillanatig, sőt még azon is túl?

„Annyira hülye már tényleg nem lehetek, hogy ezt a mesét elhiggyem” - mondják, mikor a szeretőjük azt
próbálja elmagyarázni, most éppen miért nem tudja otthagyni a feleségét, a családját. Aztán a nagyon
nagy többségük mégis van annyira hülye, hogy elhiszi.

Engem ezek a nők az én szeretett, alkoholista nagybácsimra emlékeztetnek, aki sajnos már meghalt. Nem
számoltam, de tíz év alatt úgy több százszor megígérte, hogy befejezi, hogy nem adja el megint a
televízióját, a lakását, hogy most már tényleg munkát keres, hogy most már tényleg befekszik az elvonóra,
hogy rendesen szedi majd a gyógyszereit. Igazából mindig hinni akartam, hogy most, most tényleg
betartja az ígéretét, és amikor kiderült, hogy most sem, akkor sem adtam fel a reményt.

Abban egyébként biztos vagyok, hogy a nagybácsikám minden alkalommal komolyan gondolta, amit
mondott. Azt azonban nem hiszem, hogy minden nős férfi komolyan gondolja, hogy előbb-utóbb lecseréli
az asszonyt a szeretőre. (H. H.)

Két és fél hónapja „szabadultam”, gyakorlatilag mindent újra kellett kezdenem. Életem legjobb döntése
volt, hogy szakemberhez fordultam, bár az az igazság, hogy a mostani segítőm már a második. Az első
terapeuta semmi mást nem akart tőlem, csak minél több pénzt lehúzni rólam. Annyit mindenesetre
megtanultam a szakmájából, hogy négy-öt beszélgetés vagy - ahogy ő szokta mondani – „ülés” után talán
már én is ki tudtam volna gyógyítani őt a betegségéből. Igazából nem azzal van a baj, hogy
ellenszolgáltatás nélkül elszedi a pénzedet, hanem azzal, hogy csak később döbbensz rá arra, hogy
nemcsak becsaptak, de elrabolták tőled azt az időt is, amit a gyógyulásodra fordíthattál volna. Hála
Istennek, találkoztam egy gyermekpszichológussal, aki párokat is vállalt. Ha ő nincs, talán még mindig az
iszappal teli gödörben fuldokolnék, amit Krisztiánnal három év alatt jó mélyre ástunk.

Azt mondtam az előbb, hogy én kimásztam már a gödörből, de az igazság az, hogy Krisztián még mindig
dagasztja a sarat, és közben továbbra is nyújtja felém a kezét, az ujjunk hegye pedig még összeér. Kisebb-
nagyobb kihagyásokkal még érkeznek az e-mailek, nemcsak a szokásos szöveggel, hogy „hiányzol” meg
„meghalok nélküled”, de gyönyörű szerelmes verseket is szokott írni.

Krisztián kedvéért hagytam el a férjemet, Tibort. Az egész azzal kezdődött, hogy a házasságunk második
évében megszületett a fiunk, és én arra számítottam, hogy a gyerek majd megmenti a kapcsolatunkat.
Akkor már tizedik éve éltünk együtt. Hogy mi bajom volt vele? Csak a szokásos. Ha legalább horgászott
volna! Ha legalább bowlingozni eljárt volna! Ha legalább egyszer hosszú szőke hajszálat találtam volna a
kabátján! De semmi. Könyv nem fordult meg a kezében, újságot nem olvasott, a tévét csak akkor
kapcsolta be, ha jött a meccs, na jó, néha belenézett a teletextbe is.

A vicc az, hogy a szüleinek még én voltam a kevés. Az igaz, hogy én tizenhat éves koromig kijártam a
budiba a ház mögé, és hetente egyszer mosdatott le az anyám egy lavórnyi meleg vízben, de fogalmam
sincs, ők miért voltak olyan nagyra az angol vécés, fürdőszobás házukkal, ami viszont nem volt bevakolva
és tele volt jelzáloggal. A férjem a helyi Volánnál volt buszsofőr, későn jött, korán kelt, nem ivott,
legfeljebb a szabadnapján egy üveg sört. Az az igazság hogy nem kellett volna hozzámennem!

Az én apám alkoholista volt, verte az anyámat, féléves sem voltam, amikor megszöktünk. Később aztán
anyám nekem adta vissza, amit apámtól kapott: kiskoromtól fogva vert, ritkán kézzel, gyakrabban szóval.
Ha egy lány, hiába múlt húszéves, még mindig arról álmodik éjjelente, hogy egész este ott kell állnia a
tűzforró kályha mellett, és azt hallgatja az anyjától, hogy kár volt megszületnie, igencsak hálás tud lenni
akár egyetlen jó szóért, nem is beszélve egy simogatásról.

Az anyám onnantól kezdve, hogy hazahozta a nevelőapámat, folyamatosan azt tudatosította bennem, hogy
egy nő akkor ér valamit, ha el tudja adni magát. Fiatalkorában tényleg csinos nő volt, csakhogy még
amikor elmúlt negyven, akkor is - már elnézést a kifejezésért - picsányi miniszoknyákat hordott, merthogy
ő egy dögös nő. A mostohaapám, Attila, azért hagyta el, mert már mértéktelenül sokat ivott és hisztizett.

Általános iskolában jól tanultam, és a továbbtanulással is kifejezetten mázlim volt. Éppen akkor indult egy
alapítványi iskola, a szokásosnál előbb hirdetett felvételt. Az anyámat nem érdekelte, mit és hol tanulok, a
nevelőapámat pedig még annyira se. Kiderült, hogy jól választottam, emelt óraszámban tanultunk
németet és informatikát. Az első két évben rendesen bejártam busszal az iskolába, de aztán minden
megváltozott. A mostohaapám lelépett, az anyám pedig még többet kezdett inni. Nem egyszer egész
éjszaka bolyongtam a földeken, hogy megtaláljam, kihúztam a szántásból, az árokból, keltettem fel az út
széléről. Már nem emlékszem, pontosan mennyit, de kétszáz valahány órát lehetett egy évben
igazolatlanul hiányozni. És, mivel én éjszaka az anyámat hajkurásztam, délelőttönként a barátnőmnél
aludtam. Az osztályfőnöknő, mikor megelégelte a hiányzást, kibuszozott hozzánk, felmérte a helyzetet
aztán beszélt az igazgatóhelyettessel, és anélkül, hogy vitát nyitottak volna róla, beraktak a kollégiumba.

Így utólag azt is mondhatom, hogy megmentettek. Akkor viszont gyűlöltem a világot. Már az általános
iskolában is szégyelltem a szegénységünket, nem azt, hogy nekem semmin sincs, még csak nem is azt,
hogy otthon üvöltenek velem és néha megvernek, hanem azt, hogy senki sem foglalkozik velem. Volt egy
lány, a Nagy Ildi, na, őt borzasztóan utáltam. Ha volt iskolai ünnepség neki ott voltak a szülei, a
nagyszülei, de még a nagynénje is. Ha énekelt vagy szavalt, megsimogatták, dicsérték, megfésülték. Az én
anyám meg a mostohaapám vagy el se jöttek, vagy ha mégis, akkor csak toporogtak, hogy „mit keresünk
itt már megint, minden pont olyan, mint tavaly”. Arról már nem is beszélve, hogy milyen ruhákban
járattak. Az anyámék együtt dolgoztak egy kőbányai finommechanikai üzemben. A géptisztító rongyot
nyugatról hozták bálában, amit a munkások először széttúrtak, és ha volt benne valami használható, azt
hazavitték. Na, ilyen bálákból volt nekem blúzom meg szoknyám.

Amikor beköltöztem a kollégiumba, és kiderült, hogy három másik lánnyal lakom majd egy szobában,
majdnem belehaltam. Mi egy L-alakú, klasszikus parasztházban laktunk, a tornácról egymás mellett
nyíltak a szobák. Nekem is jutott egy, így idegen előtt én nem öltöztem, nem mosakodtam korábban soha.
Az ebédlőben is zavarban voltam, hiszen én krumplin nőttem fel. Vasárnap volt hús, de én nem kaptam. A
mostohaapám azt mondta, hogy ő meg az anyám fizikai munkát végeznek, ahhoz kell az erő. Egyébként
mivel szeretett kertészkedni, a kertünkben mindig volt kelbimbó, padlizsán meg cukkini. Ma már egyik
sem kuriózum, de akkor egyedül nálunk termett a környékünkön. Enni ugyan nem ettünk belőle, de a
mostohaapám nagyon büszke volt rá. Volt borsó is, nagyon szerettem volna friss borsót enni, de
megtiltották, merthogy nem dolgoztam meg érte.

Hála a kollégiumnak, kitűnőre érettségiztem, és nyárra felvettek a kocsmába a falunkban. Az egri

főiskolára jelentkeztem német szakra, az volt az álmom, hogy nyelvtanár leszek. Amikor megjött az
értesítés, hogy felvettek, az anyám bevonult a kocsmába, és lobogtatta a levelet, hogy „ez az én lányom,
maximális pontszámmal vették fel a főiskolára”. Tök részeg volt akkor is, kinevették, én meg iszonyúan
szégyelltem magam. Főiskola helyett Tibort választottam, hogy minél hamarabb megszabadulhassak az
anyámtól.

Már említettem, hogy a férjem szülei ki nem állhattak, ezért albérletbe költöztünk. Innentől számítom azt
a tizenkét évet, amit együtt éltünk le.

Attól kezdve, hogy megszabadultam az anyámtól, és összeköltöztem Tiborral, az évnek legalább a felét
külföldön töltöttem. A nyári szezonban Olaszországban, egy jesolói szállodában, december közepétől
húsvétig pedig valamelyik Salzburg környéki hotelben dolgoztam recepciósként. Emlékszem, havi 1200
euróval kezdtem. Normális, rendes személyzeti szálláson helyeztek el minket, Olaszországban és
Ausztriában is, kielégítő, napi háromszori étkezés mellett. Már az első időkben is legalább havi 1000
eurót hazaküldtem a páromnak, aztán egyszer arra mentem haza - ez még a házasságunk előtti évben
volt, októberben -, hogy ott áll a házunk előtt egy 206-os Peugeot. Tibor vigyorogva kérdezte, hogy örülök-
e, én meg elsírtam magam, mert nem kérdezett meg előtte.

Tőlem soha senki nem kérdezte meg, hogy mit akarok, mit szeretnék. Az anyám a mai napig azt
hajtogatja, hogy ő szült erre a világra, ezért ő parancsol nekem. Nem azért menekülök anyámtól, mert
alkoholista és elviselhetetlen, hanem azért, mert amíg a közelemben van, úgy érzem, hogy egy láthatatlan
köldökzsinór köt minket össze, és még mindig ő uralja az életemet. Még nem sikerült megszabadulnom
tőle, de előbb-utóbb lesz hozzá erőm.

Velem van most is. Tudom, hogy ez a ruha például jobban kivágott, mint kellene, többet mutat a
melleimből. Lehet, hogy hihetetlen, de én azután raktam fel magamról félakt képeket az internetre,
amikor megszültem a fiamat. Mindig szép melleim voltak, de amikor szoptatni kezdtem, úgy voltam vele,
hogy ezt érdemes megmutatni a világnak. Az anyámtól vettem át ezt a gondolkodást. Tibornak ez
megfelelt. Mondjuk, melyik buszsofőr ne örülne annak, hogy a felesége főz, mos, vasal, takarít és még az
ágyban is produkálja magát?

Ahányszor hazajöttem külföldről, én azonnal megcsaltam a férjemet. Ez nem azt jelenti, hogy
összefeküdtem minden jöttmenttel, volt két állandó partnerem, egymást váltották, négy-négy évet húztam
le velük. Nős volt mind a kettő, gondos családapák, szerető férjek. Nem különösebben foglalkoztam
egyikkel sem, szexre, kikapcsolódásra használtam őket, így, utólag már azt gondolom, hogy
tulajdonképpen le akartam bukni. Egy olyan férjet nehéz otthagyni, mint az enyém. Olyan, mint a
menetrend. Megbízható. Ekkor indul, ekkor érkezik. Szóval végül úgy intéztem a dolgot, hogy lebukjak.
De aztán megint előbújt belőlem az anyám. Tizenvalahány évet húzott le a mostohaapámmal teljesen
értelmetlenül. Végig kitartott mellette, még csak meg se csalta. Én megcsaltam a férjemet, és bűntudatom
sem volt, hiszen szabadulni akartam, de amikor valóban felmerült a válás lehetősége, elbizonytalanodtam.
Mondtam, hogy menjünk el párterápiára. Tibor persze azt mondta erre, amit vártam, hogy oda csak a
hülyék mennek, meg azok, akik tényleg nem normálisak. Úgyhogy nem jött el velem, pedig lehet, hogy
mind a ketten jobban jártunk volna.
Nem sokkal később albérletbe költöztünk Árpikával, és tulajdonképpen felsóhajthattam, hiszen
kiszabadultam a börtönömből, rám szakadt a szabadság.

Annyit még megjegyeznék, hogy Tibor jó apa, pontosan fizeti a gyerektartást, komolyan veszi a láthatást,
törődik Árpikával. Egy szavam se lehet. Ha annak idején a sarkamra állok, és elrángatom párterápiára,
talán még mindig együtt vagyunk. Akkor viszont, amikor otthagytam, úgy éreztem magam, mint a frissen
szabadult rab, de csak mert még nem tudtam, mi vár rám.

A Krisztián! 48 éves, kétgyermekes családapa, komoly beosztásban. Ő is informatikát tanult, de nem

szakközépiskolában, hanem főiskolán. Egymásba szerettünk. Egy helyen dolgoztunk, mindig néztük
egymást a liftben. Öltöny, ing nyakkendő, bőrcipő, zselézett haj, manikűrözött körmök. Nagy terveim
voltak vele, színház Pesten, hosszú hétvégék a tengerparton, Bryan Adams és gyertyafény. Aztán az
egészből nem lett semmi.

Krisztián az elején olyasmikkel bókolt, hogy egész Pest megyében én vagyok a legszebb, legkívánatosabb
anyuka. Amikor még külföldön dolgoztam, annak ellenére nem jöttem össze soha olasz fiúval, hogy
ostromoltak. Minden hotelben lebzselt legalább két-három olyan csillogó hajú srác, mint a Cristiano
Ronaldo, és mindegyik szeretett volna összejönni velem, de szóba sem jöhettek. Úgy voltam vele, hogy jó
nekem Pest megyéből a tornacipős tornatanár vagy a kopaszra nyírt autókereskedő. Krisztián viszont pont
úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint egy öregedő digó főpincér. Nem vicc, pont olyan a mentalitása,
mint a legrosszabb olaszé.

Soha nem beszélt róla, de lehettek problémái a mamájával gyerekkorában. Amikor már párterápiára
jártunk, a pszichológus annyit húzott ki belőle, hogy nagyon sokáig, majdnem négyéves koráig szoptatták.
Nálam azzal kezdte, hogy kivett a munkából. Vett egy lakást Pest egyik külső kerületében, pár percre az
M3-astól. Teljesen kiszolgáltatott lettem, anyagilag függtem tőle. Ebből a szempontból sosem volt okom
panaszra, időről időre megkérdezte, mire van szükségem, aztán megvette. Ha pénzt adott, és
megköszöntem, akkor megölelt, puszit adott, és azt mondta, hogy ő hálás nekem. Ha most felhívnám,
hogy szükségem van ötszázezer forintra, félórán belül hozná. Soha nem éreztette, hogy eltart minket a
gyerekemmel. Jól fizető állása volt, de igazából nem abból volt pénze. Határidős ügyleteket kötött a
tőzsdén, jutalékért mások pénzét forgatta. Volt persze vesztesége is olykor, nem is kevés, de ez nem
ingatta meg a helyzetét.

Egyszer viccesen azt mondta nekem, hogy ő legalább annyit színlel és tetteti magát, mint az a figura, akit
Freddie Mercury megénekelt. A kocsijában állandóan a Great pretender szólt a Queentől. Többször is
meghallgatta egymás után. Mondom, eszméletlenül tudott hazudni. A múltkor olvastam az egyik
bulvárlapban, hogy Amerikában lebukott egy hatvanas férfi, akinek két családja volt. Huszonvalahány
kilométerre volt egymástól a két ház, a két feleség meg a gyerekek. Krisztián is ilyen kettős életet élt. Az
informatikusokról köztudott, hogy szabad időbeosztásban dolgoznak: ő a nappalokat szinte kizárólag
nálam töltötte. Árpikával soha nem találkozott, akkor jött, ha a gyereket elvittem óvodába, és délután,
mielőtt hazahoztam volna, már el is ment.

Jó volt vele a szex, de azért nem volt valami eget rengető. Volt egy nagyon furcsa szokása, egy
szerepjáték, ami eleinte nagyon idegesített. Eljátszotta a pólyás babát, akit meg kellett szoptatni, aztán,
ha rosszalkodott, nem volt mese, el kellett fenekelnem. Délben, mikor ebédeltünk, a nyakába kellett
kanyarítani a kis előkéjét, és kiskanállal kapta meg a bébiételt. Nem akármilyen produkció, amikor egy
190 centis óriást büfiztet a mamája! Közben meg dolgozott, tőlem tartotta karban az informatikai
rendszereket, meg programokat írt. Megbízható szakember volt egyébként, én meg lassan megszoktam a
furcsaságait, bár azért odáig nem mentem, hogy szexuálisan is izgatónak találtam volna.

Már két és fél hónapja túl vagyok rajta, de nem tudom megmondani, hogy mi tartott mellette két és fél
évig. Talán az, hogy bedőltem a taktikájának, hogy állandóan szakaszolta az időt. Először azt mondta:
„szívem, még hat hét, és a gyerek érettségizik. Ha túl van az utolsó vizsgán, azonnal hozzád költözöm”.
De aztán nem jött, mert a gyerek épp a felvételire készült. Aztán azt ígérte, hogy ha megjönnek a
nyaralásból, odaáll a Zsuzsa elé - ő a felsége -, és megmondja, hogy vége, új életet kezd, aztán csomagol
és már jön is. Külön megkért, hogy ürítsem ki neki a szekrény felét, legyen hová beakasztani az öltönyeit.
Évike meg a megbeszélt időben ott áll a szekrény előtt, nézi az üres felét, mire megszólal a mobil, és
Krisztián azt suttogja: „bocs, édesem, de most nem tudok menni, mert Zsuzsi kitálalta a vacsorát”. Évike
pedig beül a szekrénybe, és bőg vagy két órán keresztül. A két és fél év alatt - a párterapeutával
összeszámoltuk - összesen tizenegy ilyen várakozás szakaszt sikerült átélnem, aztán a tizenkettediknél
besokalltam.

Krisztián azt mondta, hogy Zsuzsának van valakije, gyanús e-maileket olvasott a gépén. Azt ígérte, ha
sikerült kiderítenie, ki az, és megvolt a leleplezés, már jön is hozzám. Na, akkor kimentem a lépcsőházba -
egy téglaépület negyedik emeletén lakunk -, ültem a lépcsőn, és csak bőgtem. Azt mondtam: annyira
hülye már tényleg nem lehetek, hogy ezt a mesét is elhiggyem.

A szakításnak az volt a közvetlen előzménye, hogy Krisztián annak ellenére eljött velem a
párterapeutához, hogy tudta, túl sok jóra nem számíthat. A szakember végül azt mondta, hogy köztük
Zsuzsával már bebetonozódott egy szerepjáték, de az a legszomorúbb, hogy egy ugyanilyen szerepjátékot
alakított ki velem is. Krisztián jóval intelligensebb férfi az átlagosnál, és élvezi hogy folyamatosan
félrevezeti a feleségét. Az ő számára minden hazugság egy kihívás, vajon sikerül-e végigvinnie lebukás
nélkül. És amikor engem megtalált, duplázni is tudott! A felesége után most én lettem a soros, akit
hülyíteni lehetett, beváltatlan ígéretetekkel, ócska kis hazugságokkal. Két szinten játszott: Zsuzsánál
előadta a tekintélyes és tehetséges családfőt, nálam az anyuci csalafinta fiacskáját.

Két és fél hónapja nem láttam Krisztiánt. Próbálom újra felépíteni az életemet, találtam munkát, ha nem is
a képesítésemnek megfelelőt, meg egy albérletet is, így ott tudtam hagyni a tőle kapott lakást. Neki
nehezebben megy az elengedés, vagy inkább csak annak az elfogadása, hogy én már nem akarok partner
lenni a játékában. Továbbra is próbálkozik. Ma is küldött egy verset:

Hiába ezer szó s ezer cselekedet, a szívem eldobtad,

s a lelkem beleremegett

Szép álomnak szép a vége, de nem így lett,

s mindennek vége.

Nem tudom elfelejteni az együtt töltött perceket

Most is rád gondolok, és a szívem megreped

Az élet egy szakadék, s mi a két végén ülünk

Mert négyzetté vált a mi szerelmes körünk

Neked már csak egy név vagyok sajnos

De nekem te vagy a világban a bajnok

Mert a szívemben még mindig te virágzol

Üzenem ordítva: szeretlek, hiányzol!

Miért van az, hogy a nők az utolsó pillanatig képesek hitegetni magukat?

Természetesen azért, mert a másik nélkül nem tudnák elképzelni az életüket. Mert ha nem tudnák
meggyőzni magukat, hogy mindennek ellenére azért mégiscsak szereti őket, ki kellene lépniük a
kapcsolatból, csakhogy erre rendszerint nincsenek felkészülve. Különösen akkor nem, ha a túlélésükről
van szó, vagy ha valamiért épp meg vannak gyengülve az életükben.

Egy kapcsolatban akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy valójában szeret-e minket a párunk, velünk
akar-e élni, ha arra a verzióra is felkészülünk, hogy esetleg „nem” lesz a válasz. Ha csak azt az egy választ
tudjuk elfogadni, hogy „igen, téged akarlak, annak ellenére, hogy mostanában nehézségeink vannak”,
inkább ne is kérdezzünk. Sajnos azonban az esetek többségében nem ez történik. Még a baráti
kapcsolatokban is gyakran látni ilyet: ha valaki megkérdezi a barátaitól, hogy van-e benne valami, amit
nem szeretnek, és erre azt a választ kapja, hogy „igen, ez meg ez van”, akkor egész egyszerűen
megsértődik. Ez egyébként egy tipikus női játszma. Párterápiákon is sokszor látok ilyet. „Szerinted
meghíztam?” - kérdi az asszony. Mire a férje: „Biztosan tudni akarod, mit gondolok?” A nő meg persze
rávágja, hogy biztos. Ha a férfi ilyenkor azt válaszolja, hogy „valóban kicsit túlsúlyos vagy, örülnék, ha egy
picit sportolnál” akkor tízből kilencszer az lesz a reakció, hogy a feleség megsértődik. Az a szomorú, hogy
ezzel tulajdonképpen azt jelezzük vissza a másiknak, hogy nem érdemes őszintének lenni velünk, mert
úgysem leszünk képesek elviselni. Amíg ez így van, amíg nem vagyunk felkészülve a nekünk nem tetsző
válaszra, egyszerűen nincs értelme kérdezni sem.

Sokakkal előfordul, hogy nincsenek felkészülve arra, hogy kilépjenek egy számukra nem megfelelő
helyzetből, de a küszöbök azért eléggé eltérőek. Vannak, akiknek tényleg nagyon pocsék a helyzetük, de
mégis várnak és kitartanak: ennek általában az áll a hátterében, hogy azt tanulták meg, nem érdemes
válogatni, mert a végén hoppon maradhatnak. De olyanok is vannak, akiknél nagyon alacsony a határ,
akik például - kis túlzással - azt mondják: „bocs, de nem tetszik, ahogy eszel, úgyhogy elhagylak”. Az ilyen
emberek úgy gondolják, hogy még iszonyú sok lehetőségük van az életben. Az önértékelés is fontos
szerepet játszik ebben, de még ennél is fontosabb, hogy mit hozunk magunkkal otthonról.

Van, aki úgy éli az életét, hogy biztosan tudja, járnak neki bizonyos dolgok, és vannak, akik úgy gondolják,
hogy mindent ki kell érdemelniük. Egy olyan lány, aki nem ehetett a kertből borsót, mert nem dolgozott
meg érte, akinek a rongyok közül szedték össze a ruháját, az egészen biztosan nem azt tanulja meg, hogy
neki bármi is járna. Ezzel szemben azok az emberek, akik olyan családból jönnek, ahol mindig mindent
megkaptak, egész másképp, sokkal kegyetlenebbül válogatnak. Nem kitartóak, nem akarnak dolgozni a
kapcsolatukon, hanem, amint jön egy nehézség, egyszerűen továbbállnak. Akkor maradunk a realitás
keretein belül, ha tudjuk értékelni, amink van, de azért meg is tudjuk húzni a határainkat, hogy mi az, ami
már méltatlanul kevés.

Ebben a történetben azonban a tragikus gyerekkor lehetetlenné tette ezt. Annyira katasztrofális volt
ennek a lánynak az élete, annyit bántották, annyira élhetetlenek voltak az otthoni körülményei, hogy
tényleg el kellett onnan menekülnie. Az, amit a buszsofőr mellett megtapasztalt, hiába volt rettentően
unalmas, de a pokolhoz képest, amiből jött, mégiscsak borzasztóan nagy előrelépést jelentett.

A korai trauma nagyon meghatározó maradt a főhősnő egész életében. Ezt az is tanúsítja, hogy ő maga
bevallja: soha nem tudott elszakadni a köldökzsinór, ami összekötötte őt az anyjával. Optimális esetben
muszáj végigmenni azon a folyamaton, hogy érzelmileg leválunk a szüleinkről, hogy ne vigyük át másokra
a szüleinkhez kapcsolódó terheinket. Ennek a nőnek véleményem szerint nem párterápiára lett volna
szüksége, hanem egy hosszú, egyéni terápiára, amely során megtanul különbséget tenni önmaga és az
anyja között, hogy ne nyomják agyon az ő életének a traumái, és képessé váljon arra, hogy önmagát
megszeresse, ellentétben az anyjával, aki az alkoholba menekült. Attól még, hogy az anyja úgy élt, ahogy,
ő igenis élhet egy boldogabb életet.

Amikor valaki ennyire rossz családból jön, hiába van tisztában azzal, hogy nagyon nehéz szülei voltak,
mindig ott marad benne a vágy, hogy legyen egy jó anyja vagy apja. Ez viszont hasadást eredményez, és
az embereket is csak úgy tudja majd kezelni, hogy vagy nagyon-nagyon jónak, vagy nagyon rossznak látja
őket.

Gyakran tapasztaljuk a pácienseknél, hogy ha valaki gyerekkorában ilyen súlyosan sérült, a terapeutát is
egyfajta vetítővászonként használja az érzései megéléséhez. A terapeuta általában előhívja a szülői
érzéseket a páciensből, abból fakadóan, hogy ő odafigyel rá, próbál segíteni a krízishelyzetekben, tehát ez
a kapcsolat rengeteg olyan vonással rendelkezik, ami a szülő-gyerek viszonyra emlékeztetheti. Amikor
valaki ilyen rossz háttérrel rendelkezik, gyakran előfordul, hogy eleinte idealizálja a terapeutát, a nagyon
jó anyát vagy apát látja benne, de aztán, ha valamiért konfrontációba kerülnek, vagy a szakember
elutasítóan reagál valamire - például napi tíz telefon után megkéri arra, hogy ne keresse munkaidőn kívül
-, könnyen átkerülhet a rossz szülő kategóriájába. Az ilyet másképp kell értelmezni, nem szabad
személyeskedésnek venni, ha valaki elégedetlen a terapeutájával, mert ez sokszor pont az illető
elakadásáról szól és segíteni tudja a közös munkát.

Hogy valaki meg tudja-e találni a számára megfelelő segítőt, azon az alapvető kérdésen múlik, hogy meg
tud-e bízni igazán valakiben, rá tudja-e bízni az életét, el tudja-e hinni, hogy tényleg tud segíteni neki.
Csakis ebben az esetben tud egy pszichológus belépni a páciens életébe úgy, hogy nem a szélsőségesen jó
vagy rossz szülő szerepét tölti be, hanem ki tudnak alakítani közösen egy hosszú távon is optimális
kapcsolatot. Itt végül egy gyermekpszichológus tudott segíteni, ami az előzmények után talán nem is
véletlen.

Sokszor azt hiszik az emberek, hogy akkor haladják meg a szüleiket, ha az ellentétét csinálják annak, amit
ők tettek: ha az anya ivott, a lánya nem fog, ha hűséges volt egy méltatlan partnerhez, ő inkább nem lesz
az. Pedig nem ez a módja, hogy meghaladjuk a szüleinket, hanem az, ha egy egyedi - de nem az övékhez
képest feltétlenül más -, saját életet kezdünk élni. Ha az a görcs határoz meg bennünket, hogy nehogy
olyanok legyünk, mint ők, akkor az azt jelenti, hogy még mindig ők irányítják az életünket, és nem mi.

Ebben a történetben az ellenazonosulás eredményeképpen a lányból felnőttkorára jó anya lett. Ez

nemcsak abból látszik, hogy - bár erről nem esik sok szó - valószínűleg a kisfiának is jó anyja, de abból is,
ahogy a buszsofőr mellett mos, főz, takarít, míg a férfi csak dolgozik, aztán meg ül otthon, nincsenek
igényei, olyan, mintha egy nagy gyerek ülne az anyukája szoknyáján. A „csecsemőemberről” nem is
beszélve... A főhősnőben érthető módon semmiféle szexuális izgalmat nem keltett, hogy egy 190
centiméteres férfi személyében egy csecsemőt kellett ellátnia, de mégis kiszolgálta a férfit. Ez is azt
mutatja, hogy semmilyen igénye nincs a férfiakkal szemben. Korábban szeretői voltak, de aztán lemondott
még a szexualitásról is, csak hogy legyen mellette egy férfi, aki legalább anyagilag gondoskodott róla.
Ebben is az érződik, hogy az ő életében a kompenzálási vágy a meghatározó, hiszen nagyon szegény
sorból jött, és az ebből való kitörés lehetősége még ilyen súlyos áron is megérte neki.

Részletekben meg tudta szerezni magának, amire vágyott a biztonságot vagy az anyagi stabilitást. De
közben végig végtelenül magányos maradt. Ami nem is csoda, ilyen családi háttérrel, amiben fel kellett
nőnie. Nagyon súlyos az a kép, ahogy bolyong, keresi az anyját, és végül ő húzza ki az árokból. Ez tényleg
nagyon tragikus élmény. Ahelyett, hogy az anyja az érzelmi stabilitást, a feltétel nélküli elfogadást
jelentette volna, neki kellett átvállalnia tőle ezt a funkciót. Azt gondolom, hogy nagyon, nagyon korán fel
kellett nőnie. Iszonyú nagy teher szakadt rá, így nem is tudta megélni a gyerekkorát, amikor például a
nőiségének kellett volna szépen-lassan kifejlődnie, és olyan impulzusok kellett volna hogy érjék, amelyek
hatására felépítheti az önértékelését. Ehelyett az egész élete egyedül a túlélésre épült. Mindig megtette,
ha valamit kértek tőle. Egy gyerek, aki kihúzza az árokból a részeg anyját, nem fogja felnőttként
visszautasítani, hogy megszoptasson egy megrekedt férfit, ha az azt várja el tőle. Még akkor is megteszi,
ha ez nem okoz neki örömet.

Sajnálom, hogy ez a nő csalódott az első terapeutájában. Nyilván, ha valamiért nem működik, akkor azt el
kell fogadni, de keresnie kellett volna egy olyat, aki tényleg segíteni tudott volna neki abban, hogy
megélhesse azokat a fázisokat, amelyek nála kimaradtak. Bár pótolni soha nem lehet, amit gyerekkorban
nem kapott meg az ember, de nagyon sok mindent meg tud szerezni felnőttkorában is, ha meg akarja és
megfelelően segítenek neki.

Viszont, amíg nem dolgozza fel ezeket a nagyon súlyos dolgokat, a helyzete teljesen reménytelen marad.
Nem véletlenül húzódik mindig a háttérbe: fogalma sincs, hogy mire vágyik, nem fejlődött ki a stabil
énképe, nem tudja, hogy ki ő. Épp ez a legfurcsább ebben a történetben: hogy nem tudjuk meg a
szövegből, hogy kiről is szól! A főhősnőnek nincs markáns személyisége, mert amikor kiskorában
kibontakozhatott volna, neki azzal kellett foglalkozni, hogy megmentse vagy elviselje az anyját. Akkor
ehhez a helyzethez kellett adaptálódnia, hogy túléljen, és azóta is adaptálódik bármilyen helyzethez, és
végül elveszik ebben az egészben.

Ahhoz, hogy legyen egy egészséges párkapcsolatunk, kell hogy legyen egészséges személyiségünk,
önértékelésünk, saját céljaink, tudnunk kell honnan hová haladunk, mit várunk egy kapcsolattól, mit
várunk egy munkától, milyen célokat szeretnénk megvalósítani, hol szeretnénk élni, mik a prioritások...
millió ilyen kérdésre tudnunk kell a választ. Mert csakis ezek alapján, az önismeret segítségével tudjuk
eldönteni, hogy illik-e hozzánk a másik. (A. K.)
 TALÁLKOZÁS A KAMÉLEONNAL
Annak idején, amikor a jogi egyetemen vizsgáztam kriminalisztikából, a viktimológiát húztam. Ennek a
tudományágnak a művelői végzik az áldozatokkal kapcsolatos kutatásokat. Lehet, hogy tévedek, de nekem
úgy tűnik, mintha némelyik nő eleve áldozatnak született volna.

Az ismeretségi körömben szinte kizárólag szingli nők vannak. Rendben, van köztük olyan is, aki férjnél
van, de a férj láthatatlan, aludni meg enni jár haza, meg persze tiszta ruháért. Ezek a nők mind társat
keresnek. És azt mondják, hogy harminc fölött ez majdnem reménytelen. Némelyikük még azt is
hozzáteszi, hogy gyerekkel aztán végképp az.

Aztán arról beszélnek, hogy olyan férfi, aki korban hozzájuk illene, nem létezik, illetve ha létezik, biztosan
nős. Amelyik nem nős, az gyanús. Ha elvált, az a kérdés, hogy miért vált el. Ha negyven-, ötvenévesen
még mindig agglegény - és ami a legrosszabb, még a mamával él -, na, az aztán szóba sem jöhet!

Igaza volt annak a nőnek, aki azt mondta nekem, hogy a legkiszolgáltatottabbak a gyerekeiket egyedül
nevelő harmincas, negyvenes nők. Az arcukra van írva, hogy maguknak férjet, a gyereküknek pedig
pótapát keresnek. Ezeket a nőket könnyű becsapni. És elég sokan vannak, akik meg is teszik. (H. H.)

A nyolcvanas évek legvége volt, amikor megismerkedtem a férjemmel. Tomi az ELTE-re járt, jogot
hallgatott, és nekem is volt ott néhány ismerősöm. Én akkor már végeztem egy vidéki tanárképzőn, és az
akkori szerelmemet követve költöztem a fővárosba. Hirtelen valahogy kicsi lett nekem Eger, Budapest
viszont kitárta előttem az összes titkos ajtaját. Napközben egy iskolában tanítottam rajzot, délután, este
pedig szisztematikusan felfedeztük a barátnőmmel a várost. Néztük a térképet, és elterveztük, hogy
kedden Csepelre BKV-zunk ki, csütörtökön meg megnézzük Újpestet Ezek akkor óriási kalandok voltak.
Akkoriban még újak voltak a nagy Duna-parti szállodák. Megnéztük, mennyibe kerül a Fórumban egy
fagyikehely, és hetekig spóroltunk rá. Fantasztikus volt kiülni a teraszra és eljátszani a német turisták
között a menő pesti nőt!

Szórakozni is rengeteget jártunk, koncertekre a Petőfi Csarnokba, de olyan alternatívnak számító

helyekre is, mint a Capella, vagy a Tilos az Á. Azóta is bennem van ez a kíváncsiság, még így, túl a
negyvenen is szívesen járok koncertekre, galériákba, romkocsmákba.

Amikor Tomit megismertem, már nem jártunk együtt azzal a fiúval, aki miatt Budapestre költöztem.
Terhes lett nekem a kötöttség, még élni akartam, szórakozni. Egy egyetemi, kollégiumi bulin gabalyodtam
össze Tomival, de már előtte is láttam párszor. Jóképű, magas, szőke fiú volt, kissé arisztokratikus
megjelenésű. Az kezdett el izgatni benne, hogy a barátnőim óvtak tőle. Azt mondták, ez a fiú nem szereti
nőket, az is lehet, hogy inkább a fiúkra bukik. Abból gondolhatták ezt, hogy Tomi mindig olyan kis
disztingvált, úrifiú volt, nem nyomult látványosan a csajokra, ez pedig abban az egyetemistákból álló
társaságban, ahol az egyik buli vége belefolyt a másik elejébe, szokatlan volt. Hát, mit mondjak, nagyon
hamar kiderült, hogy a barátnőim tévedtek, Tomi bizony nagyon is élvezi a szebbik nem nyújtotta
örömöket.

Elég sokat ittunk abban a buliban, én épp egy kisebbfajta szerelmi csalódás után voltam, és elhatároztam,
hogy az első fiúval, aki felkér táncolni, le fogok feküdni. Nem kellett sokáig várnom, az első tánc után alig
egy órával már Tomi egyik barátjának a kollégiumi szobájában voltunk. Reggel én ébredtem előbb,
próbáltam csendben felöltözni és kisomfordálni a szobából, amikor megszólalt: „Nem megyünk el
reggelizni?” Elmentünk egy henteshez, ahol árultak főtt kolbászt, szalonnát, ilyesmit, és megreggeliztünk.
Aztán együtt maradtunk 16 évig.

Nagy szerelem volt a miénk, és kielégítette a szenvedély iránti vágyamat. Tomiban volt valami
megfejthetetlen. Egyszerűen másképpen működött, mint én. Máshogyan élte meg a szerelmet, a
szeretetet, egyáltalán az emberi érzéseket A családjuk egy hagyományos felállású, szigorúan tekintélyelvű
família volt Az apja ismert nemzetközi jogász volt. Náluk minden a papáról szólt és a karrierjéről, a
család, a gyerekek inkább csak azért kellettek, mert az is hozzátartozik a tekintélyes ügyvédtől elvárt
életformához.

Az apósom jó szakember, kiterjedt ügyfélköre van ma is meg elegáns irodája. Már a hatvanas-hetvenes
években is nagyon jól keresett, és a pénzt ingatlanokba fektette. Otthon, az előszobában felakasztva 6-8
lakáskulcs is lógott. Mi Tomival mégis az apósom irodájában kezdtük a közös életünket, mert az összes
lakás bérbe volt adva, nekünk nem jutott egy sem. Szóval esténként az utca túloldaláról testük, mikor
megy el az utolsó ügyfél, mikor kapcsolja le a villanyt és indul haza az apósom, akkor mehettünk csak
haza az iroda melletti kamrányi szobába.

De boldogok voltunk, önfeledtek. Annak ellenére, hogy engem az ő családja csak több év múlva fogadott
el igazán. Akkor, amikor látták, hogy megállok a saját lábamon is, nem az ő vagyonukra meg a balatoni
nyaralójukra fáj a fogam.

Engem mindig a kreatív foglalkozások vonzottak, anyám tisztes polgári családjában több művész is akadt,
apám pedig gépészmérnök, akinek több nagyjelentőségű találmánya is volt Én elég jó rajz tehetséget
örököltem. Tanárképzőt végeztem, majd a tanítás mellett elkezdtem mindenféle más dologban is
kipróbálni magam. Akkoriban terjedtek el a személyi számítógépek, és én kitanultam a különböző grafikai
programok használatát, egyedül. Leültem egy kockás papírral, és kitapasztaltam, mikor milyen gombot
kell leütni.

Aztán elkezdtem kirakatokat rendezni; elmentem az első ismert hazai lakberendező mellé inasnak. Szépen
lassan megtanultam azt is, jöttek a kisebb-nagyobb munkák. Apám, szegény, fogta a fejét, amikor a
diplomás lánya otthagyta a biztos tanári állását azért, hogy létrára mászhasson egy-egy kirakatban, vagy
reklámfeliratokat vághasson ki színes papírból, de persze nagyon büszke volt rám. Pláne, amikor a kis
munkáim árából be tudtam fizetni az első pesti lakásom kezdőrészletét.

Büszke volt Tomi is, tetszett neki, hogy önálló vagyok, hogy nem kell folyamatosan a kezemet fognia. Az
első években végül is az én keresetemből éltünk, ő még tanult. Nagy vágyai voltak, bíró akart lenni,
nagyon érdekelte a büntetés lélektana, de végül is a családja döntött helyette. Amikor végzett, jött egy
telefon, hogy másnap menjen be az egyik neves ügyvédi irodába és írja alá a szerződést. Így lett az én
férjem ügyvéd. Óriási lehetőség volt persze, az ilyen állásokat akkoriban egy autó áráért lehetett szerezni.
Tomit viszont igazából nem érdekelte ez a szakma, nagyon frusztrálta a jogászok világának végtelenül
idejétmúlt, tekintélyelvű rendszere. Arról nem is beszélve, hogy a kezdő ügyvédeket majdnem ingyen,
nevetséges fizetésért szinte a végkimerülésig dolgoztatják. El kell telnie jó néhány évnek, amíg valaki
gyakorlatot szerez, szakvizsgát tesz, csak akkor kezd folydogálni egy kis pénz, ha már saját ügyeket lehet
vállalni, ügyfeleket szerezni. Mire azonban a Tomi idáig eljutott, belefásult, és persze megkereste azokat
az eszközöket, amelyek színesíthetik a napjait.

Mindenféle extrém sportokat kezdett űzni, sziklákra mászott, barlangokba bújt, télen síelt, nyáron
búvárkodott és nagyjából minden évszakban horgászott. Könnyen megtehette mindezt, mert akkoriban
már elkezdtünk jól élni. Egy-egy tehetős ember válása elég jól hoz a konyhára: ha az egyik fél nyer, azért
fizet az ügyvédnek, mert nála maradhatott a vagyon nagy része, ha a másik, akkor a nagy összegű
apanázs megítéléséért hálás. Minden pénzt megér egy apának vagy anyának az is, ha nála helyezik el a
gyereket és a Tomiék irodáját tényleg csak a legtehetősebb ügyfelek keresték fel. Aztán az is előfordult
hogy egy-két hálás ügyfele bevette valamilyen üzletbe csendestársnak, szóval nem volt gond az all
inclusive sítúra vagy a búvárkodás a Vörös-tengeren.

Közben nekem is folyamatosan volt lakberendezői munkám, ő pedig saját irodát nyitott. Én beszéltem rá
erre, segítettem kialakítani az ügyfélkörét, berendezni az irodát úgy, hogy tetsszen a hozzá járóknak. Át
tudtam érezni, milyen kiszolgálást akar kapni valaki, ha válás előtt van, ha a gyermekéért küzd, hiszen
akkorra már nekünk is volt kettő. Tomi szerette a gyerekeinket, de persze a maga módján, úgy, hogy
leginkább csak ő tudott róla. Igazából talán nem is tehetett erről, ilyen mintát hozott otthonról.
Egyszerűen nem értette, miért gond az, hogy ő húsvétkor elmegy három napra horgászni, én meg egyedül
kereshetem a gyerekekkel a kertben a piros tojást. Egy ideig még néha elmentem vele ezekre a
kirándulásokra, vagy épp egy-egy konferenciára, de két gyerek mellett már nem ment. És egyre
csalódottabb voltam azért, mert úgy éreztem, teljesen rám hárítja a család összetartását. Ő meg
valószínűleg zavarba jött attól, hogy hirtelen neki kellett volna a családfenntartónak lennie, hiszen én a
két gyerek mellett már nem tudtam annyit dolgozni és persze keresni sem, mint azelőtt.

Szóval velünk is az történt, ami sok házaspárral előttünk, banális történet. Amikor végre célba értünk, és
már csak élveznünk kellett volna, amit összehoztunk, meg nevelni a gyerekeket, egyszer csak tönkrement
az egész. Elkezdtünk külön életet élni, úgy, hogy közben még házasok voltunk. Nem, egy jó darabig nem
volt harmadik, nálam egészen biztosan nem, és szerintem nála sem. Csak elmentem néha a barátnőimmel
ide-oda, Tomi pedig járta a saját útját. Nők még nem voltak. Emlékszem, milyen sokszor beszéltünk erről:
a hozzáforduló nőkről, az irodában dolgozó asszisztensekről, az ügyvédbojlárokról. Azt hajtogatta:
„Kicsikém, hát nem vagyok én hülye, hogy tönkretegyem a családot egy kis maca miatt.”

Aztán egy nap észrevettem, hogy Tomi újabban Batmannek öltözik: elegáns fekete inget, pulóvert kezdett
hordani, nagyon jól állt ez a korán őszülő hajához. Én is próbáltam erre rábeszélni régebben, de akkor
még nem érdekelte a külseje. Aztán hirtelen elkezdett odafigyelni magára, megjelentek a jó minőségű,
drága alsónadrágok is... és persze kiderült, hogy mindez Szandinak szól.

Ügyvédielölt volt Tomi irodájában. Amikor leültettem a férjemet, hogy megbeszéljük, bizony kiderült, hogy
komoly szerelemről van szó. Szandi vidéki kislány volt, albérletben lakott, és el volt ájulva az én jóképű,
őszülő halántékú férjemtől. Próbáltam Tomi eszére hatni, mondtam neki, hogy mit gondol, mi kell belőle
ennek a kislánynak, de persze nem használt. Akkor abban állapodtunk meg hogy adunk a családnak egy
évet. Én úgy gondoltam, ennyi idő alatt túl lesz ezen az őrületen, és élhetünk tovább.

Mindenképpen össze akartam tartani a családot, nálunk nem volt divat a válás. Az az egy év pokoli volt,
annyira szégyelltem, hogy ez velem megtörténhet, hogy nem mondtam el senkinek, mi van otthon. Hétről
hétre hazudtam a szüleimnek, most éppen miért nem jött velünk Tomi, vagy miért ment el megint a
hétvégére. Ez a hazudozás volt a legnehezebb.

Aztán, már amikor több ilyen rettenetes hónap eltelt, egyszer Tomi elvitte Szandit Franciaországba síelni.
Baleset érte a pályán, megrepedt két csigolyája, nem lehetett tudni, lábra áll-e valaha. Délelőtt én
mentem hozzá a kórházba, délután Szandi. Próbáltam a férjem lelkére beszélni, nem látja, hogy ez egy jel,
hogy rossz úton jár? Mi lesz, ha nem fog tudni járni, vajon fogja őt ez a fiatal nő gondozni, tologatni a
kerekes székben? Én vállaltam volna, persze, de akkor már neki nem számított semmi. Amint felépült,
végleg elköltözött tőlünk. A lányaink nyolc- és négyévesek voltak akkor.

Dénesnek köszönhetem, hogy túléltem ezt az időszakot ép ésszel. A férjemmel való szétköltözésünk után
nem sokkal elmentünk egy kiállításmegnyitóra egy barátnőmmel, és ott találkoztam Dénessel. Ő volt az,
aki miatt húszévesen Budapestre költöztem, és akit akkor már több mint tizenöt éve nem láttam.

Amikor először találkoztunk, még a nyolcvnanas években a Balatonon, ő még egyetemista volt. Egész éjjel
táncoltunk, és másnapra megbeszéltünk egy randit. Mivel nagyon sokat ivott, elfelejtette, mikor és hol
kellene találkoznunk. Arra emlékezett csak, hogy mondtam valamit arról, hol lakom Füreden, hogy egy
diófánál kell bekanyarodni egy templom után... Úgyhogy elindult megkeresni. Végigjárta Füred minden
utcáját, kereste a diófát, ami közel van a templomhoz. Este lett, mire megtalált, és persze ez a hősies
gesztus nem kis elégedettséggel töltötte el a büszkeségemet. Nem sokkal a megismerkedésünk után
miatta költöztem Budapestre és jó két évig tartott a kapcsolatunk. Békében váltunk el, és én nem sokkal
ezután megismertem Tomit.

Nem is hallottam Dénesröl egészen addig az estéig, amíg meg nem láttam ott a kiállításon. Nagyon
megörültünk egymásnak. Kiderült, hogy befejezte az egyetemet, és van egy polgári állása, de már egyre
inkább a képeiből él, rajzol, festeget. Kreatív ember, keresik a munkáit. Én elmeséltem neki, hogy éppen
elhagytak, ő meg hogy megnősült, van két gyereke és nagyon-nagyon nehéz helyzetben van. A felesége
beteg gyakorlatilag menthetetlen, rosszindulatú daganata van. Egymásra találtunk újra, támogattuk
egymást, én így éltem túl, hogy eldobtak, neki meg volt ereje ápolni a feleségét egészen addig amíg a nő
elment.

A kapcsolatunknak ebben a második szakaszában nagyon sokat nevettünk azon, hogy mennyire ismerjük
egymást, hogy tudtuk, hogy fog reagálni a másik egy érintésre, vagy épp egy illatra. Éppen a legjobb
pillanatban találkoztunk, egymásba kapaszkodtunk, de minden fölösleges szenvedély vagy bonyodalom
nélkül. Én persze próbálkoztam másokkal is, meg akartam találni az igazit, aki ágyban-asztalnál egyaránt
megállja a helyét Ezt a hozzáállást egyébként a fiúktól tanultam. Ha van valaki, aki szimpatikus, látom
benne a lehetőséget, nem hagyom, hogy fölöslegesen teljenek a hetek, hónapok. Igenis kipróbálom az
illetőt az ágyban, hogy tudjam, működik-e együtt. Ha nem, minek raboljuk egymás idejét? Szóval Tomi
után sokat szórakoztam, ismerkedtem, éltem, miközben azért Dénessel jó két évig ott voltunk egymásnak.

Összejöttem egy több mint tíz évvel fiatalabb fiúval is. Ez persze így, utólag kicsit visszavágás volt
Tominak: ha neked lehet fiatal macád, nekem is lehet fiatal macsóm. Arra is kíváncsi voltam, mi ez a nagy
felhajtás a fiatalság a fiatal test imádata körül. Hát nem lettem okosabb. Lehet, hogy esztétikailag vonzó
egy fiatal fiú, de úgy látom, a mai huszonévesek szexuális kultúrája bizony sok kívánnivalót hagy maga
után. Buta pornófilmeket néznek, azt hiszik, elég reszelni, és a nő már sikoltozik is a gyönyörűségtől.
Bizony, rá keltett szólnom a fiatal Adoniszomra, hogy álljunk meg ez nekem így nem jó, kezdjük elölről...
Dénes más, vele minden mozdulat, de még az összenézés is arról szólt, hogy nekem jó legyen, és ettől
persze neki is jó volt velem. Mi voltunk egymásnak a kis hegyi búvópatak, ami megbízhatóan felbukkan,
ha kell.

Amikor a felesége hosszú évek szenvedése után elment és ő egyedül maradt a két gyerekkel, felmerült,
hogy folytassuk együtt, kössük össze az életünket, de én nem mertem ezt vállalni. Négy gyerek, egy
család, egy férfi, aki bár jó ember, de kicsit talán túl jó… Azt gondoltam, ez egyrészt túl nagy felelősség,
másrészt attól tartottam, belefulladok az unalomba mellette. Szép lassan elengedtük egymást de azt
hiszem, már akkor is éreztük, hogy ez az elengedés nem lesz végleges. Dénes nagyon hamar újranősült, jó
parti, kedves, rendes ember, aki tud felelősséget vállalni azért, akit szeret gyorsan le is csapott rá egy
galériás nő, akinél kiállította a képeit. Lehet, hogy kicsit önző voltam, amikor le akartam beszélni a gyors
házasságról egy olyan nővel, aki 35 évesen már kétszer elvált de Dénes azt mondta, olyan szépen kérte az
a nő, hogy vegye el. Ő meg, amilyen jó ember, elvette, meg persze anyát is akart a gyerekei mellé. Alig
egy évvel az esküvő után már nem aludtak egy szobában, a Dénes meg persze, ismét az én ágyamban
kötött ki. Nekem is kellett az ő biztonságos ölelése, mert közben megkaptam életem talán legnagyobb
pofonját Palitól.

Pali úgy bukkant fel az életemben, ahogy az a mesében, vagy a lányregényekben meg van írva. Amikor ez
történt, már leginkább lakberendezésből éltem, egy-egy lakásom bekerült a szaklapokba, volt, hogy rólam
is megjelent egy-egy fotó. Akiket érdekel a téma, ismerhettek, több megbízást is kaptam úgy, hogy a
megrendelők megkerestek a közösségi oldalakon. Így tett Pali is, azt írta, most jött haza Amerikából, itt
kapott a cégétől egy szolgálati lakást, azt kellene berendeznem. Leveleztünk, megbeszéltük, milyen stílust
szeret, mekkora a lakás, milyen anyagi lehetőségei vannak, és persze esett néhány szó kettőnkről is. A
személyes találkozóra már úgy mentem el, hogy nagyon kíváncsi voltam erre a hat nyelven beszélő,
világlátott, intelligens férfira.

Nagyon szimpatikus volt, jóképű, magas, megnyerő modorú. Az persze elég hamar kiderült, hogy
berendezendő lakás nincs, de hogy mindezt kitalálta, csak hogy megismerkedhessen velem, inkább
mellette szólt, mint ellene. Elvitt vacsorázni, és én már aznap este azt éreztem, hogy végre megkaptam,
amire egész életemben vártam, egy kedves, okos, jó modorú férfit, aki megáll a saját lábán, nincs az én
keresetemre szorulva. Bemutattam a gyerekeimnek, és hamarosan szinte együtt éltünk. Minden nap
otthagyott nálam valamit, először fogkefét, alsónadrágot, aztán nagyobb dolgokat is. A tágabb család is
megismerte, elvittem egy összejövetelre, és az ügyvéd nagybátyám, aki rengeteg szélhámossal találkozott
már életében, gratulált nekem, hogy milyen szerencsés vagyok Palival.

Elindult a mi közös életünk. Pali minden reggel öltönyben, aktatáskával elment dolgozni, egyszer meg is
mutatta azt az irodaházat, ahol egy ismert nemzetközi kereskedelmi cég székelt. Néha felhívott
napközben egy vonalas számról, ő azt mondta, az irodájából. Beavatott az életébe, megmutatta a
közösségi portálon a volt felesége képét, aki Amerikában maradt a gyerekekkel, a házat, amit otthagyott
nekik. Úgy éreztem, egészen álomszerűen alakul minden, imádta a gyerekeimet, kényeztetett engem is,
ajándékok, drága éttermek.

Igazság szerint a vészjelző akkor már csengetett néhányszor, valahogy azt éreztem, Pali túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen. Hiába a rossz megérzés, nem vettem róla tudomást. Hinni akartam Paliban és a közös
életünkben, meg szerelmes akartam lenni. Egész életemben szerelmes akartam lenni, mindig azt éreztem,
az élet csak lángoló, erős érzelmekkel lehet teljes. Mióta Pali megjelent az életemben, minden nap részem
volt apró, szerelmes gesztusokban, ami nagyon-nagyon jólesik minden nőnek, akit kicsivel ezelőtt
lecserélt a férje egy feleannyi idős cicuskára.

Pali egyszer-kétszer kölcsönkért tőlem kisebb összegeket. Azt mondta, késik a fizetése, nem jött meg az
utalás. Ez persze elgondolkodtatott, hiszen azt gondoltam, ez egy nemzetközi nagyvállalatnál
elképzelhetetlen, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Olyan is volt, hogy közös nyaralásra készültünk,
és én odaadtam neki a részemet. Azt mondta, hogy befizette az utazási irodában. Aztán az utat lemondták
a szervezők, de a pénz csak nem került vissza. Én kicsit hisztiztem, mondtam neki, ha másnap nem szerzi
vissza a pénzemet az irodától, én megyek oda botrányt csinálni. Csodák csodájára egyből vissza tudta
szerezni a pénzem! Én meg nem gyanakodtam, előtte is csak az irodát tartottam hibásnak, az meg sem
fordult a fejemben, hogy Pali tette el a pénzt.

Utólag átgondolva fel kellett volna tűnnie, hogy egyszer rengeteg pénze volt Palinak, a következő héten
meg semmi. De nem akartam észrevenni a jeleket Persze, hiszen minden reggel ágyba kaptam a kávét.

Na, ebbe az idillbe robbant bele az a telefon. Egy ismeretlen nő követelni kezdte rajtam a kétezer euróját.
Kiderült, hogy Pali neki is előadta a szerelmes férfit, és kicsalt belőle kétezer eurót. Rám hivatkozott, azt
mesélte rólam, Németországból hozok be ezt-azt jó áron. Még a képemet is megmutatta neki a
Facebookon, és ezen bukott le végül, mert a nő innen megtudta a telefonszámomat is.

Nem szóltam akkor semmit Palinak, viszont csendben elkezdtem utánanézni a dolgainak. Megtudtam,
hogy nem dolgozik annál a cégnél, ahová állítólag minden reggel elindul dolgozni. Mint kiderült,
napközben a többi becsapott nőt látogatta végig. Megkértem a nagy számítógépes guru öcsémet aki
Amerikában él, hogy nézzen utána Pali történetének a tengerentúlon is, és persze az lett az eredmény,
hogy semmi sem igaz az egészből. Illetve a meséjének mindig volt azért valami valóságalapja: a ház, amit
megmutatott tényleg az övé volt mielőtt lefoglalta az ottani bank. Zseniálisan épített a kis igazságok köré
hatalmas hazugságokat és egyszerre öt-hat nőt is ezzel szédített, akik szépen lassan mind előkerültek.

Kiderült hogy engem a többiektől elcsalt pénzből tudott kényeztetni: abból vitt este vacsorázni, amit
délután valamelyik sorstársamtól kicsikart. Volt olyan nő, akinek kilencmillió forintja bánta ezt a nagy
szerelmet. Neki azt mondta, miközben apránként elszedte a pénzét, hogy előleg a nő házfelújítására.
Néha tényleg odavitt egy-egy szakit, akik megnézték a házat, terveket készítettek, így a nő egy darabig
egyáltalán nem gyanakodott.

A legnagyobb pofon az volt amikor kiderült, hogy az elmúlt hat évet nem Amerikában töltötte. Valóban élt
ott egy ideig, de aztán hazahozták. A rendőrség, merthogy évekkel azelőtt még a budapesti diplomaták
között „dolgozott”, tőlük csalta ki a milliókat, aztán Amerikába szökött. Hat évet ült csalás miatt, nem
sokkal azelőtt szabadult, hogy rám vetette magát.

A bőrtönben szépen kitalálta, hogy a külföldi diplomaták között már nem tud olyan könnyen boldogulni,
hiszen időközben elvált tőle a felesége, akinek ezeket a kapcsolatokat köszönhette, így új vadászterületet
kell keresnie. A legkönnyebben becserkészhető áldozatokat választotta: az elvált, jó anyagi körülmények
között élő, gyerekes nőket, akik ki vannak éhezve egy kis szeretetre, törődésre. Nagyon sokan bedőltek
neki, abban a jó egy évben, amíg ezt a játékot játszotta, egy nemzetközileg ismert énekesnő éppúgy a
horgára akadt, mint az egyszerű özvegyasszony, aki a férje halála után kapott biztosítási összeget adta
oda neki egy szép szerelem reményében.

Amikor mindezt megtudtam, különös dejà vu érzésem támadt. Annyira szégyelltem magam, hogy ez velem
megtörténhetett, hogy nem szóltam senkinek, a szüleimnek sem, hazudoztam hetekig, hogy minden
rendben van. Pont olyan volt, mint amikor a Tomi megcsalt, azt sem akartam elmondani senkinek. Szépen
csendben kitaláltam, hogyan tudnám kirakni úgy, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljak tőle.
Felmértem, mennyi cucca van nálam, és azt is, mennyi idő alatt tudom becsomagolni. Reggelente ő vitte
iskolába a lányaimat, tudtam, hogy 27 perc alatt fordul meg, utána pedig még visszajön, hogy együtt
kávézzunk, mielőtt munkába indul. 27 percem volt tehát, hogy mindenét összeszedjem, a fogkefétől
kezdve az ajándékba hozott DVD-lejátszóig, amit persze szintén az egyik nőtől kicsalt pénzen vett.

Egy reggel aztán, amikor elindult a gyerekekkel, gyorsan összecsomagoltam mindent. Arra már nem volt
időm, hogy kitegyem a ház elé a bőröndöket, így amikor megérkezett, be kellett engednem az előszobába.
Azt mondtam neki: mindent tudok és kérem vissza a kulcsokat. Nem hitte el, amit lát. Magyarázkodni
kezdett persze, hogy én más vagyok, engem tényleg szeret, én meg rettegtem, mi lesz, ha nem hajlandó
elmenni, ha rám támad. Előző este felhívtam az anyámat, elmeséltem neki mindent, és megkértem, hogy
jöjjön át reggel. Így, amikor Pali épp a magyarázkodás közepén tartott, megjelent az én higgadt,
határozott anyám, és utánozhatatlan stílusban előadta, hogy „Jó napot, Pali, látom, éppen indulni készül,
segítsek kivinni a bőröndöket a kocsihoz?” A Pali erre köpni-nyelni nem tudott, mi pedig, a két nő,
segítettünk kivinni a gengszter cuccait a lopott pénzből vett autójáig.

Jöttek még levelek, magyarázkodott, de persze nem válaszoltam neki . A többi nő összefogott,
feljelentették, most bíróság előtt van az ügye, és minden esélye megvan rá, hogy újra rács mögé kerül.

Én viszonylag olcsón megúsztam, tőlem nem sikerült nagy pénzt kicsalnia. Szerintem csak a megfelelő
alkalomra várt, amikor nemcsak egy piti összeget, hanem nagyobb tételt is tud kérni valamire. A pénzem
megmaradt, a bizalmam az, ami csaknem elveszett. A hitem abban, hogy találok egy normális, intelligens
férfit, akit nem riaszt el, hogy önálló vagyok, és még akarok ezt-azt az élettől.

Persze a gengszter után ismét visszaengedtem az ágyamba Dénest, olyan hálás tud lenni az ember egy
ilyen csalódás után egy kis otthonos, megbízhatóan működő szexért, amit csaknem 25 év tapasztalata
alakított ki. De talán éppen ez a baj, hogy a szex ilyen megbízható: visz minket a megszokás a biztos
gyönyör felé, de közben az én szerelemre, izgalmakra éhes lényem egyre gyakrabban tekintget körbe.
Talán valóban van valahol egy férfi, akinek én kellek. Azt hiszem, addig a pillanatig tart egy nő fiatalsága,
amíg nem adja fel, amíg még várja az igazit, legyen akár harminc- vagy hetvenéves.

Igen, valóban létezik olyan, hogy valaki áldozati típus. De senki sem születik annak, ebben inkább a
szocializáció játszik szerepet. Ahogy arról már szó esett, az áldozati típusú szülő sok esetben áldozati
magatartással rendelkező gyermeket szokott nevelni. A szakemberek ezt nagyon jól megfogalmazták: a
szülő nem a szavaival, hanem a viselkedésével, a működésmódjával tanítja a gyermeket Az ő mintája
alapján áll össze az a cselekvési készlet, ami meghatározza, hogy a későbbiekben egy hasonló helyzetben
hogyan tud majd a gyerek reagálni.

Ha valaki végignézi, hogy a saját édesanyját esetleg fizikailag bántalmazták, vagy a férje rendszeresen
csalta, esetleg kikészítették a munkahelyén, és ő csak tűrt, tűrt és tűrt, akkor ő is ezt fogja továbbvinni:
tűrni fog a méltatlan helyzetekben. A tűrés és a túlélés legkülönbözőbb formáival találkozhat az ember az
élete folyamán - például megiszogatott a szülő egy-egy pohárral esténként, nyugtatófüggő lett vagy
altatókat szedett, sokat sírt, lebetegedett és még számos módot említhetnék -, és ezek igencsak
markánsan rögzülnek is benne, tíz, húsz vagy harminc évvel később pedig könnyen azon kapja magát,
hogy ő is a szüleiéhez nagyon hasonló életet él.

Az áldozattá válás általában egy folyamat következménye. Ha állandósul valakiben, hogy egy rossz
helyzetből nem tud kitörni, kialakul a tehetetlenség, és hamarosan feladja a küzdelmet.

Ám ebben a történetben nem ez a dolgok magyarázata. Ez a nő egészen másképp áldozat: ő egyszerűen

csak szerelmet szeretne kapni az életben, és emiatt válik túlságosan esendővé, sérülékennyé.

Mindenki vágyik a szerelemre: a teljes egyesülésre, biztonságra, amiben kicsit elveszíthetjük saját
magunkat. Kell ez az élmény, hiszen ebből indul ki az életünk: kezdetben, a születésünk előtt és után
mindannyian szimbiózisban vagyunk az édesanyánkkal. Ennek a kapcsolódási vágynak óriási szerepe van
abban, hogy gyakran egyszerűen illúziókat kergetünk. Nagyon sokszor nem is a másik embert látjuk,
hanem csak egy filmvásznat, amire rá tudjuk vetíteni mindazt, amit látni akarunk. Valljuk be, mindannyian
annyira szeretnénk szerelmesek lenni, szeretve lenni, hogy emiatt hajlandóak vagyunk szemet hunyni
rengeteg olyan tulajdonság vagy vészjelzés felett, ami egyértelművé tenné, hogy nem érdemes
beleereszkednünk egy adott történetbe, mert nem lesz minden teljesen fenékig tejfel. De ezt nem
szeretnénk észrevenni. Eltorzítjuk a valóságot, hogy az legalább ideiglenesen megfelelőnek tűnjön a
számunkra.

Pedig azért érdemes odafigyelni a jelekre: arra, amikor kezd valami gyanús lenni, valami az első
pillanattól fogva fura, vagy tőlünk idegen, nekünk nem tetsző. Nem azt mondom, hogy meneküljünk, csak
mert mondjuk rosszul áll az illetőn a zakója, nem kell túlértékelni sem a dolgokat. Ám amikor valami
nagyon énidegen, amikor bizonytalanságérzést kelt bennünk, amikor azt érezzük, hogy ha
megkapirgálnánk kicsit a dolgot, valami olyasmit találnánk, ami nem tetszene, olyankor érdemes résen
lenni. Ha tényleg illik hozzánk valaki, akkor kapirgálhatunk nyugodtan, mert csak olyasmit találhatunk,
ami valóban belefér.
Ezen a ponton lehet nagyon könnyen beleesni abba, hogy áldozattá váljunk. Amikor annyira védjük
magunkat a nemkívánatos információktól, annyira félünk attól, hogy különben magunkra maradnánk,
hogy inkább elhessegetjük azt, amiről nem akarunk tudni. Nemcsak az számít, hogy megértjük-e egymást
vagy jó-e együtt az ágyban, hanem számos más dolog is, amelyeken mind érdemes végigmenni, hogy
eldönthessük, rábízhatjuk-e magunkat valakire, mielőtt gyerekeket vállalnánk, közös életet alakítanánk ki,
pénzt adnánk neki kölcsön. Ebben sokkal-sokkal elővigyázatosabbnak kellene lenni.

Amikor valakinek van egy rossz megérzése, ha nagyon alaposan a mélyére nézne, általában az derülne ki,
hogy konkrét, kézzelfogható alapjai vannak. Gyakran előfordul például, hogy nagyon tetszik a másik, jó
vele az ágyban, jókat beszélgetünk, majd amikor kimegyünk egymás társaságába, meglátjuk egy olyan
oldalát, amit addig nem ismertünk. Meglátjuk, hogyan viselkedik a párunk a barátainkkal, vagy hogy neki
kik alkotják a baráti társaságát, hogyan viselkedik velük. Meglátjuk, milyen, amikor konfliktushelyzetbe
kerül, vagy hogy mennyire hallgatnak rá mások, hogy mennyire szorong, ügyetlenkedik bizonyos
helyzetekben.

Akár nőhet is a szemünkben egy ilyen új helyzetben a párunk, mert például nem is gondoltuk volna,
milyen jó érzés látni egy adott szituációban. De az is előfordulhat, hogy amit látunk, nem annyira előnyös.
Erre reagálhatunk úgy, hogy „jó, de ha ennyi minden stimmel, miért lenne ez az egy olyan fontos, lehet,
hogy egyszerűen rossz napja volt, vagy a többiek voltak ellenségesek, úgysem velük fogunk együtt élni, ha
mi ketten jól vagyunk, akkor minden rendben...” Ezzel kezdődik az elbagatellizálás. Ha zavar valami,
annak igenis érdemes a mélyére menni!

A vészcsengők elég pontosan szoktak jelezni. Általában tudjuk, hogy mi tetszik nekünk, mi vonzó a
számunkra - nem felsorolásszerűen, az nem túl mély dolog, amikor valaki listázza, hogy mit vár a
partnerétől. De amikor megélünk egy adott helyzetet, azt meg tudjuk mondani, hogy ezt a magunkénak
éreztük-e vagy nem, hogy vállalható volt-e a számunkra. Kifejez minket, ahogy a párunk viselkedik,
mozog, létezik? Ki tudunk mellette állni jó szívvel? Nem ciki a számunkra?

Ebben a történetben például azt láttuk, hogy a férj olyan családból származott, ahol minden az apukáról
szólt, aki a gyerekekkel nem is nagyon törődött. Érdemes ezt is megnézni, hogy vannak-e azzal
kapcsolatban rossz érzéseink, hogy honnan jön, milyen mintát hozott a másik - bár ez nem feltétlenül
irányítja majd az életünket, hiszen nem robotok vagyunk. Viszont ha kelt bennünk egy rossz érzést, hogy a
párunk családjában ilyen erős „apakultusz” van, hogy nincsen intimitás az apa és gyerekek között, akkor
érdemes megnézni, hogy ennek a tükrében milyennek látjuk a párunkat, benne mennyire vannak meg
ezek a tendenciák.

Döntés kérdése, hogy mibe megyünk bele. Meg kell nézni, hogy olyan dolgokban különbözünk, amelyek
még nem zavaróak, vagy ezek alapvetően már nem illeszthetőek be az életünkbe, mert teljesen ütköznek
a személyiségünkkel. Érdemes ilyenkor belegondolni abba is, hogy csak ideig-óráig tudjuk eltussolni
ezeket a kérdéseket, vagy nyitott-e rá a másik, hogy hosszú távon változtasson. Ezekbe a kérdésekbe
nagyon is fontos belemenni, hogy működőképes legyen a kapcsolatunk.

Csakhogy ilyenkor ott a félelem, hogy ha túl óvatosak vagyunk, a végén egyedül maradunk, mert egyetlen
olyan férfi sem marad fenn a rostán, aki megfelel az elvárásainknak. Emiatt jönnek a torzítások, az
elbagatellizálások, szemet hunyások, amelyek megalapozzák, hogy esetleg csak évek után derül ki, hogy
egyáltalán nem ismertük azt az embert, akivel addig éltünk. Ahogy a történetben is kiderült, hogy a férfi
nem Amerikában volt, hanem börtönben ült hat évig, hogy nem volt munkahelye, hanem különböző
nőkhöz járt, hogy kicsalja a pénzüket, hogy gyakorlatilag nap mint nap ezer hazugságot mondott. Ahhoz
nagyon-nagyon hárítani kell, teljesen a homokba kell dugni a fejünket, hogy semmit ne vegyünk észre
ezekből!

Szégyent azonban semmiképp sem kellene érezni emiatt. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert a
történetben többször is megjelenik, hogy mennyire szégyellte a helyzetét ez a nő: igyekezett fenntartani a
látszatot, inkább hazudozott, csak hogy a szülei nehogy megtudják. Szégyellte bevallani, hogy a férfinak
nincs rá eléggé szüksége, nem szereti őt eléggé, hogy megint nem jól választott. Teljesen fölöslegesen
veszi magára annak a szégyenét, hogy az első férje egy fiatalabb nőt választott helyette, vagy hogy a
második partnere egy bűnöző, egy szélhámos volt. Inkább a választásai olyanok, amit nem ártana
végiggondolnia...

Óriási különbség van a női és a férfi megcsalás között. Ha egy nő csalja meg a párját, azt majd minden
korban, minden társadalomban jobban elítélték, valahol egész végletesen, végzetesen. De a szégyen
mindkét esetben eléri a megcsalt felet: a „felszarvazott férj” kategóriája nagyon megalázó a férfinak,
ahogy az is, hogy a megcsalt feleség a „kiselejtezett nő” kategóriájába kerül.

Ez egy óriási gond a mai világban. Az érzi magát kellemetlenül és az szégyenkezik, akit megcsaltak,
miközben valójában az értékteleníti el magát, aki megcsalja a másikat, ahelyett hogy őszintén kimondaná,
hogy a kapcsolat valamiért nem működik, aztán kilépne, és csak ezután kezdene bele a következőbe. Ez
szerintem nagyon komoly probléma, hogy egy ilyen szituációban a szégyen, a felelősség érzete áttevődik a
szenvedő félre. Ez azért van így, mert az egész helyzet azt sugallja, hogy aki félrelép, az válogathat, akit
pedig megcsaltak, az nem elég értékes. Pedig általában nem azokat csalják meg, akik értéktelenebbek.
Ezt abszolút állíthatom. Sőt, nagyon érdekes, hogy legtöbbször olyanokkal lépnek félre az emberek, akik
sokkal lejjebb vannak bizonyos értelemben a ranglétrán, mint a partnerük. Kevésbé szépek, kevésbé
okosak, kevésbé sikeresek. Mert az ilyenek tudnak ideig-óráig egyfajta megnyugvást jelenteni. A fiatalabb
nővel félrelépő férfiak sokszor mondják, hogy „persze, ez a nő fiatal, feszes stb., de egy lapon nem lehet
említeni a feleségemmel, a nyomába sem ér, ez nem is kérdés, a feleségem sokkal értékesebb”.

Az, hogy az ember partnere valaki újat keres, nem arról szól, hogy ő már romlott gyümölccsé vált volna.
Ha valaki nem próbálja a kapcsolatát megjavítani vagy lezárni egy olyan pillanatban, amikor még csak
kettőjükről van szó, ez inkább annak a problémáiról árulkodik, aki a helyzetet létrehozta.

Az unalom nagyon sok esetben a félrelépések kiváltó oka. Azt látom, hogy manapság az embereknek azzal
van a legnagyobb bajuk, hogy saját magukat megunják. Amikor 12-14 órásra nyúlik a munkaidő,
mindenképpen számolni kell azzal, hogy az állandó taposómalom elkezd unalmassá válni. Az ilyen
munkabeosztás azt jelenti, hogy a tisztálkodáson és az evésen kívül nem sok minden fér bele a napba.
Egy-két találkozás még talán, de a spontán dolgok már nem igazán. Ha kiesik a kreativitás, a spontaneitás
az életünkből, az fásultságot okoz. Az ember megunja saját magát, a környezete megunja az embert, a
kapcsolatok ellaposodnak, a szexualitás elsekélyesedik. A családok életében ez nagyon gyakran
bekövetkezik, hiszen a gyerekek miatt kénytelen az ember még pontosabban beosztani a napot. Már nem
működnek az olyan spontán dolgok, hogy „drágám, vegyél ki két napot, és csak úgy menjünk el egy
hosszú hétvégére”, hiszen ahhoz már meg kell szervezni, mi legyen a gyerekekkel. Önmagában tehát a
gyerekvállalás jelentősen csökkenti a spontaneitás lehetőségét, főleg ha még azt is hozzávesszük, hogy a
szülők beállnak a darálógépbe. Így könnyen ellaposodik az élet.

Az emberek nagyon vágynak egy ellenpólusra, valamire, ami színt visz az életükbe. Enyhébb esetben ez
csak azt jelenti, hogy akciófilmeket néznek esténként. Mindenesetre vágynak valami újra, valamire, ami
izgalmat hoz. Erre tökéletes megoldásnak tűnik a szerető: azt a heti egy-két órát még be lehet illeszteni a
programba, és így máris van egy kis titok, ami átszínezi a mindennapokat. Lehet gondolni rá, lehet várni,
készülni a találkozásra, ami már önmagában bearanyozza a napot.

Ebben a történetben az is szembetűnő, hogy mennyire nincs benne fejlődés. Mindkét esetben, amit a
főhősnő leír, társas magányt látunk. A házasságában alig látta a férjét, ebben a másodikban kapcsolatban
pedig alig ismerte a partnerét. Ha valaki átélt már egy csalódást amiatt, hogy túl sok kompromisszumot
kötött és elvesztette saját magát, van esélye arra, hogy a legközelebbi kapcsolatában jobban csinálja,
amennyiben feldolgozza magában azokat az elakadásokat, kételyeket, szorongásokat, vágyakat, amelyek
afelé viszik, hogy ugyanolyan típusú férfit válasszon, akivel kapcsolatban korábban már csalódott.
Azonban, ha erre a munkára nem hajlandó, helyette inkább újra belekapaszkodik egy ismerős, komfortos
régi szálba, ahogy itt is történt, azzal csak elaltatja magát. Újra, és újra hasonlót fog választani, és megint
áldozattá válik, nem talál igazi társat magának.

Mindezek valójában nem tudatos döntések. A választásaink nagy százalékban nem tudatos döntéseken
alapulnak, hanem a magunkkal hozott elfojtott, tudattalan emlékek, vágyak, félelmek állnak mögöttük.
Azzal, hogy haragszunk magunkra ezek miatt, nem jutunk előrébb.

Az viszont tudatos, ha elhatározzuk: energiát fektetünk ebbe a dologba, és akár saját magunk, vagy egy
terapeuta segítségével ránézünk arra, hogy miért ezt a fajta kapcsolati dinamikát működtetjük az
életünkben. (A. K.)
 A LOGISZTIKA HERCEGNŐJE
Mi, gyarló emberek nagyon sok mindenre képesek vagyunk a karrierünk előmozdítása érdekében.
Kompromisszumokra, megalkuvásokra, sőt kisebb-nagyobb hazugságokra. Ha kell, felfelé nyalunk, lefelé
taposunk. Tőlünk telhetően titkoljuk gyengeségeinket, de a lehető legjobban megpróbáljuk kihasználni az
adottságainkat is. Miért ne használhatnák ki testi adottságaikat a fiatal, csinos lányok?

Igazából össze kellene hoznom a következő történet főszereplőjét Yvettel és Petrával. Yvett és Petra
egykori play-mate-ek. Még most is csinosak, szépek, de azért látszik, hogy már harminc körül járnak.
Ebbe a könyvbe nem kerültek be, mert nem voltak képesek érthetően elmesélni a történetüket.
Mindketten idegösszeomláson estek át, már lábadoznak, de rengeteg gyógyszert szednek. Valamikor nem
is olyan régen, alig néhány éve ők is magas fokon űzték a logisztika művészetét, nekik is kemény volt a
fenekük, formás a mellük és meg voltak győződve arról, hogy ezekkel az értékekkel márpedig élni kell.

Igazából nem tudom, törvényszerű volt-e, hogy Yvett és Petra összeomoljon. Lehet, hogy vannak boldog
egykori playmate-ek, de én nem találkoztam velük. Amikor a prostituáltakról írtam, akkor hallottam, hogy
ezek a „buta lányok csak arra várnak, hogy jön majd a királyfi fehér lovon, és elvágtat velük jó messzire.”
De a királyfi persze nem jön.

Illetve Babyért mégiscsak eljött. Jóval túl volt már a harmincon, állandó kuncsaftjai voltak a
masszázsszalonban. Volt köztük polgármester, országgyűlési képviselő, Kossuth-díjas művész. Baby a
tőlük kapott pénzből tartotta el a rosszul sikerült házasságából született két gyerekét, meg persze a
stricijét. Néhány évvel az első találkozásunkat követően odajött hozzám a Hungaroringen, a VIP-sátorban,
és én nem ismertem meg. Bemutatta a férjét, egy ötvenes vállalkozót és közös gyermeküket, egy kétéves
fiúcskát. Igazán remekül alakította a sikeres férj szemrevaló feleségét, és még jól is állt neki.

Hogy a logisztika hercegnőjéért eljön-e a királyfi fehér lovon, azt nem tudom. Arról viszont
meggyőződtem, hogy Yvettet és Petrát elgázolták a lovak. (H. H.)

Szerintem kezdjük azzal, amiről a „bemutatkozó” levelemben már írtam. Jelenleg két állásom van, reggel
nyolctól este kilencig folyamatosan dolgozom, mellette négy pasim van, akik egyáltalán nem tudnak
egymásról, még csak nem is sejtik egymás létezését, és akkor az úgynevezett rajongókról még nem is
beszéltünk, akik elszórakoztatnak. Van egy barátnőm, aki mindenben hasonlít hozzám, vele az a
filozófiánk - ami szerint élünk is -, hogy nekünk nem háziállatnak, hanem - ahogy az előbb már említettem
- rajongónak kell a férfi. Mi ketten, a barátnőmmel „celeb” életet élünk, ami azért izgalmas, mert ezt az
életformát össze tudjuk egyeztetni a munkával. A bevezetéshez még annyit, hogy igazából nem én vagyok
szerető, hanem nekem vannak szeretőim, méghozzá sokan.

Az egész 2006-ban kezdődött a Hungaroringen. Alig vártam, hogy 18 éves legyek, és elmehessek végre
hosztesznek egy Forma-1-es versenyre. Minden adottságom megvolt ehhez a munkához. 172 centi magas
vagyok, kemény és kerek a seggem, ugyancsak kemény, formás cicik, hosszú combok, telt ajkak. 18 éves
koromig tartogattam magam, és megérte. Az a Forma-1-es futam megváltoztatta az életemet. Mindenki,
higgye el, mindenki fel akart szedni. Máig az akkori kapcsolatokból élek. A négy fő szponzorom „Apa”-
ként van elmentve a telefonomban.

„Papa” a legfontosabb, ő autókereskedő. Mielőtt bárki félreértené, mi a barátnőmmel nem vagyunk

kurvák. Nem kérünk pénzt, de minden olyasmit elfogadunk, ami a luxusigényeinket kielégíti. Például egy
céges autót a Papától, vagy egy hét nyaralást a horvát tengerparton főidényben.

„Apuci” a televízió környékén nyüzsög. Róla elég annyit tudni, hogy majdnem mindent el tud intézni,
ruhát Guccitól vagy Valentinótól, vagy épp egy belépőt az Arénába, meghívót a zártkörű partikra. Papában
és Apuciban az a legjobb, hogy mind a ketten nősek, és nem könnyen szabadulnak el otthonról.
Kéthetente, legfeljebb hetente egy gyors dugás, és már boldogok.

„Apuka” kicsit más eset, vele többé-kevésbé napi kapcsolatban vagyok, egyszer három hónapig együtt is
éltünk. Egy országgyűlési képviselő fia különben, sok mindent hozott ez az ismeretség, az egyik jelenlegi
munkahelyemre is ő tett be.

Aztán itt van még „Apu” ő áll most a legközelebb hozzám lelkileg, egyébként a titkosszolgálatnál dolgozik,
egyszer az ő segítségével sikerült leállítanom egy zaklatót. Apu is ott volt már a kezdeteknél, a
Hungaroringen. A ferraris csapatot biztosította a háttérből, de ezt, persze, akkor még nem tudtam, csak
egy kisportolt, rövid hajú fiatalemberre figyeltem fel, akinek szemmel láthatóan mindenhová bejárása volt
a pálya környékén. Találkoztam vele a backstage-ben is, meg este, a Kempinskiben is feltűnt, amikor
odakísértem a toyotások néhány emberét. Persze, az igazi sztárokhoz, Buttonhoz például nem engedtek
közel, de én ezt egyáltalán nem bántam. Hemzsegtek körülöttem az izgalmas figurák, a háttéremberek, a
média képviselői. Mindegy, valahogy megakadt Apun a szemem. Váltottunk pár szót, de ő inkább
közömbösnek tűnt. Olyan titokzatos volt, távolságtartó, így aztán akkor sem tudtam igazán megbízni
benne, amikor már a futam után kettesben találkoztunk.
Tudja, én a kertvárosban nőttem fel, a fű szigorúan négycentisre vágva, a nők nyakában gyöngysor. Anya
mindig otthon volt velünk - van egy húgom és egy öcsém -, otthon dolgozik most is, könyvelőcégük van
apával. Mármint az igazi apukámmal persze, nem azzal, akit a telefonomban ezen a néven mentettem el.
Jól éltünk, anyagilag mindenünk megvolt, és sok helyre el is jutottunk gyerekkoromban. Voltunk
Amerikában is.

Annak ellenére, hogy anyuval sok mindenben nem értünk egyet, sokat veszekszünk, én is ilyen életet
képzeltem el magamnak, és a titokzatos Apu ebbe a képbe valahogy nem illett bele. Ma persze már
tudom, hogy a munkája miatt volt kezdetben tartózkodó, de akkor, 18 évesen ezt nem értettem, és inkább
a tévés Apucit választottam.

Mondhatjuk, hogy ő csinált belőlem nőt, kinyitotta a szemem a világra. Akkor persze még nagyon hittem a
mesékben, a kertvárosi idillben, és azt hittem, az én utam is ez lesz Apucival, de aztán két év után jött a
feketeleves. Egy rendőrségi ügybe keveredett, kiderült, hogy a kapcsolatait felhasználva fűtől-fától
kölcsönkért azzal, hogy majd jól befekteti, de persze az üzlet nem jött be. Na, ebből lett a zűr, megúszta
persze, nem kellett ülnie, de egy kicsit azért letörte a szarvait. Ekkor már megingott a bizalmam, aztán
csinált még néhány olyan dolgot, amik miatt nem tudtam rá többé úgy nézni, mint egy férfira.
Kölcsönadta például az autóját a bátyjának, aki nem teljesen százas. Az meg elvitte a kocsit külföldre, és
Apuci meg csak ígérgette állandóan, hogy visszaszerzi. Hónapokig nem állt a sarkára, nem állt ki
magáért. Nagy csalódás volt, de ott volt bennem az előző három év, amikor hozzá menekülhettem, ha a
szüleimmel balhé volt. Szóval érzelmileg függtem tőle, és ez még ma is tart, pedig később már mellettem
sem állt ki. Például volt, hogy elment külföldre egy tanulmányútra, én meg látogathattam a beteg
mamáját, aki azzal hálálta meg hogy felhívta anyát és elmondott neki mindennek. A bátyja meg egyszer
szabályosan felpofozott. Haragudott rám, amiért hozzám került az autó, amit vissza kellett adnia. Apuci
meg nem védett meg, próbálta eltussolni ezeket a dolgokat.

Na, ekkor kapott komolyabb szerepet Papa az életemben. Mondom, öt is a Forma-1-en ismertem meg,
mint hivatalos márkakereskedőnek, a Gold szektorban volt helye, meg neki is bejárása volt a csapatához.
Beszélgettünk kicsit, összefutottunk egy fogadáson, aztán többször felhívott. Én viszont épp a tévés
Apucival jártam akkor, úgyhogy sokáig nem volt köztünk semmi, csak ő szerette volna. Sármos férfi,
gyönyörű kereskedése van, szóval amikor eltávolodtam Apucitól, rá tudott beszélni, hogy lefeküdjek vele.
Én akkor, 21 évesen ezt csak egy kalandnak fogtam fel, de aztán egy darabig komolyabban is együtt
voltunk. Tavaly január óta viszont nem szexeltünk, úgy gondoljuk, a barátságunk fontosabb, nem éri meg
elrontani. Ő az egyetlen a párhuzamosan etetett pasijaim közül, aki tud a többiekről, mondom, átalakult a
kapcsolatunk, vele megbeszélhetem ezeket a dolgokat. Na persze, mindent ő sem tud. Megismerkedett
egy nővel, és én azt a tanácsot adtam neki, hogy ne csalja meg pláne, hogy mondta is, ő is komoly
kapcsolatot szeretne most már, esetleg gyerekeket. Azóta el is vette, nem tudom, hogy tudja komolyan
venni a házasságot, amikor annak idején dicsekedett is vele, hogy csak ott, a kereskedésében az összes
lány megvolt neki. Mindegy, rajtam ne múljon, én nem fekszem le vele. Csakhogy egy hete írt egy SMS-t
hogy van-e kedvem nosztalgiázni. Na, ezen azért kibuktam, úgy látszik, a mai férfiak egyáltalán nem
tudnak megkomolyodni, darabszámra mérik a nőket.

Egyre inkább azt látom, hogy a kis kertvárosi életről dédelgetett álmom egy cseppet idejétmúlt. Sokkal
kifizetődőbb - és persze kényelmesebb is - ez a „celeb” élet, amikor az ember nem bonyolódik fölösleges
érzelmi viharokba.

Amikor a tévés Apucival megromlott a viszonyunk, és ő elment külföldre, én hoszteszkedtem még egy
darabig a főiskola mellett, és egy rendezvényen megismerkedtem egy férfival. Ő lett a telefonomban az
Apuka. Hamar kiderült róla, hogy egy országgyűlési képviselő fia, egy sportlétesítményt vezet. Mit
mondjak még? Érti már, hogyan lett annyira gyorsan állásom egy iskolában, amikor kirúgtak a hotelből,
ahol recepciós voltam? De akkor, amikor hozzá költöztem, még nem ez motivált, sokkal inkább a válság a
tévéssel, meg az állandó balhé anyáékkal. Szóval összeköltöztünk. Anyáék találgattak, vajon meddig
bírom, hát végül három hónap lett belőle.

Kiállhatatlan egy pasi volt, önállótlan, a képviselő apja meg az anyja mindent a feneke alá toltak. El volt
ájulva tőlem, hogy főzök minden nap, meleg kajával várom, hogy ő ilyet még nem látott. Képzelje, annyira
mulya, hogy amikor megkérdeztem, tejföllel vagy anélkül szereti-e a lencsefőzeléket, felhívta az
anyukáját, hogy megkérdezze tőle. Az anyja egyébként is mindig ott volt körülöttünk, ha este nem
mosogattam el, volt hogy reggel korán átjött a 35 éves fiacskájához meg a barátnőjéhez, hogy mire
felkelnek, rend legyen. Nem tudtam kibontakozni mellette, mint nő. Amikor viszont a bankban
akadékoskodtak a lakáshitellel, csak szóltam az ügyintézőnek, hogy egy pillanat, telefonálok egyet. Aztán
persze egyből megkaptam a hitelt. Hogy maga a képviselő szólt-e az érdekemben, hogy a Zsuzsika
megérdemli azt a hitelt vagy valamelyik samesza intézkedett, azt már nem tudom, de elég fontosnak
éreztem magam akkor. Na, erre értem én, hogy „celeb” vagyok, azok miatt az apró kis előnyök miatt, amit
a rajongóimnak köszönhetek.

Én egyébként a tévés óta nem voltam szerelmes. Nem, a képviselő fiába sem, őt is csak hülyítem. Főleg a
második nekifutás óta. Mert először három hónapig bírtam csak, de megvártam, hogy ő mondja ki, hogy
vége. Le akart menni egész nyárra a gyerekével Balatonra, de én persze nem mehettem, mert a volt neje
állítólag nem tudhatott rólam. Kicsit eljátszottam a sértettet, aztán végül szakított velem. Na, akkor
előadtam a nagyhalált, szenvedtem, amíg látta. Aztán éltem világomat, gyarapodott a kis
telefonszámlistám.

Jaj, egyet mindenképpen el kell még mesélnem! A lényeg, hogy amikor így leléptem a képviselő fiától,
beszélgetni, csetelni kezdtem egy régi ismerős csávóval. Együtt mentünk le a Balaton Soundra, és már
első este megbeszéltük, hogy én most azért nem a pasimmal jöttem, mert nem akarok senkinek a
játékszere lenni. Mondta, hogy milyen jó, ő is komolyan gondolja, aztán, amikor megtörtént a dolog, és
neki már jó volt, mondta, hogy hello, ennyi volt. Na, de azért másnap még elmentünk együtt a Soundra.

A képviselő fia egyébként pár hónap múlva jelentkezett, hogy ő mekkora marha volt, és hogy élete
legnagyobb hülyeségét követte el, amikor engem elengedett. Hagytam egy kicsit rinyálni, aztán nagy
duzzogva belementem, hogy újrakezdjük. Valahogy már éreztem a vesztem a szállodában, meg igazság
szerint a titkosszolgálati ember, az Apu meg ő vezeti a listát a szexben. Neki a nyelve az erőssége. De
most már nem költöztem hozzá, mert közben anyáéktól kaptam annyi pénzt, ami elég volt egy lakás
beugrójára, tudja, ehhez kellett kiegészítésnek a hitel.

Amikor beköltöztem a saját lakásomba, akkor lett szorosabb a kapcsolatom a titkosszolgálati emberrel,
Apuval. Volt, hogy ott aludt, és én sokáig arról álmodoztam, hogy odaköltözik hozzám. Talán ő az, akihez
érzelmileg is a leginkább kötődöm, tetszik az egész felfogása, amit az életről gondol. Mondjuk, túl sokat
nem tudok róla, mert valami titkos munkája van, nem mondhatja meg, hol született, hány éves. Nagyon jól
kijövünk, vele a szex is isteni, mert érzelmileg is egymásra vagyunk hangolódva. Csak most épp két hete
eltűnt. Ilyenkor mindig azt mondja utólag, hogy nem mondhatja meg, hol volt. Hogy nős-e? Á, nem
hiszem. Amikor köntörfalazni kezd, kicsit hisztizek, de belül már csak röhögök a hülyeségein, amikor
megmagyarázza, hová tűnik el időnként Egyébként elvileg 24 órás beosztásban dolgozik, ez egyszerűvé
teszi a logisztikát, tudok vele tervezni. Az a bevett szokás, hogy ha tud, ő jön hétfőn és pénteken, a
képviselő fia pedig általában kedden és csütörtökön. Vele, mondjuk, hétvégén egyáltalán nincs gondom,
péntektől vasárnapig a gyerekével van, ilyenkor legfeljebb felhív néha. A hétvége így marad a
szórakozásra, a rajongókra. Mondom, fontos a logisztika.

A rajongók, ha ügyesen használjuk őket, nagyon meg tudják könnyíteni az ember életét. Tudja, a főiskola
mellett egy hotelben dolgoztam, 40 kilométerre Budapesttől. Gyakran nem volt kedvem vonatozni, meg
olyan is volt, hogy várni kellett volna az állomáson. Na, volt ott a faluban egy csávó, aki odavolt a
mellemért meg a fenekemért, az sokszor eljött értem a szállodához és hazahozott. Aztán a ház előtt a
parkolóban történt ez-az. Leszoptam konkrétan. Vagy nála aludtam, és akkor nem kellett aznap utaznom.
Az nagyon érdekes egyébként, hogy engem oda, a hotelbe hány autóval vittek. Egyszer gondoltam rá,
hogy végignézem a biztonsági kamerák felvételeit, és összeszámolom. Jó sok lenne biztosan. Na, így
értem, hogy kihasználom a rajongóimat. Engem hoznak-visznek a férfiak, nehogy már BKV-znom kelljen
vagy vonatoznom. Volt olyan, aki Budakalászon lakott, eljött értem a hotelhez, hazamentünk hozzá, ott
megvolt a dolog, aztán még engem is hazavitt a saját lakásomba. Neki egyébként az volt a perverziója,
hogy a lábamat szopogathassa, amikor előtte egész nap nejlonharisnyában dolgoztam. Hát, ha neki ez jó,
rajongjon csak.

Vigyázni kellett egyébként a hotelben is ezekkel a sofőrökkel, volt, hogy jóval messzebb szálltam ki valami
indokkal a kocsiból. Egyszerű, mondjuk, fáj a fejem, vagy a főnököm rám van kattanva és leskelődik
utánam. De igazából a szakács miatt kellett őrizni a látszatot. Ő egy idősebb, kicsit nagydarab, de jóképű
férfi volt. Rögtön ostromolni kezdett, amikor odakerültem, de először még nem adtam oda neki magam.
Aztán egy jó hónap múlva, egyszer megengedtem neki, hogy levigyen a Balatonra motorral. Még soha
nem motoroztam, úgyhogy előtte eljött értem, tettünk egy próbautat, majd másnap elmentünk vitorlázni,
jól éreztük magunkat. Körülbelül két hét múlva lefeküdtem vele.

Na, hát nagyjából ők a legfontosabb szponzoraim, de a telefonomban a nevek legalább nyolcvan százaléka
férfinév. Akarja, hogy végigfussak még a listán? jó hosszú, az biztos. Itt van például Ali, ő egyszer kifizette
a repülőjegyemet Manchesterbe, csak hogy egy éjszakát vele legyek. Ádámot egy buszmegállóban
szedtem fel, megállt mellettem, hogy elvihet-e, aztán elmentünk vacsorázni és, hát, leszoptam, na. De ki
lehet kerülni a szexet, én sem fekszem le mindenkivel. A Tamást például két hónapig hülyítettem.
Elvitettem magam ide-oda, mondtam, hogy nem akarom elsietni, várjunk még a szexszel, komoly
kapcsolatot szeretnék. Ő valamelyik bíróságon dolgozik, de egy nulla, szóra sem érdemes. De várjon, még
csak az á-nál tartunk! Eduárd kuvaiti srác, nyomult a barátnőmre, de hamar levette, mi a helyzet, jóban
vagyunk ettől még, építi az imidzsünket. Ausztráliában, hogy ha kimegyünk egyszer, elég legyen a
repülőjegyet kifizetni. Itt van ez a szerb csávóka, itt dolgozik, valami kereskedelmi cégnél. Vele voltam
tavaly egy hetet Dubrovnikban. Na, ez meg a másik szakács... képzelje, ugyanabban a szállodában
egyszerre kavartam a két szakáccsal, és nem tudnak egymásról a mai napig! Ó, a Dani, a személyi edzőm!
Karban kell tartanom a fenekemet, persze. De neki fizetek.

Hát, ez a „celeb” lét nagy titka. Hoznak-visznek a pasik, ha kérek valamit, megkapom, a nyaralást nem én
fizetem. Meg most dolgozom az iskola mellett egy másik szállodában is, hobbiból ugyan, mert sokat nem
keresek, de persze a főnök ott is rám van kattanva. Hogy nekem milyen mellem, fenekem van. Nem, vele
még nem volt semmi. De, mondjuk, keresek ott 130 ezer forintot, és megeszek még egyszer annyit az
étteremben, meg haza is viszek annyit, hogy másnap az iskolában meglegyen az ebédem.
Nem vagyok elveszett lány, az biztos. Anyáék mindig attól féltek, hogy mi lesz velem, ha kikerülök az
életbe. Hát, erre a „celeb” életre biztos nem számítottak. Bár anya lehet, hogy kapizsgál valamit,
mostanában még rosszabb a viszonyunk, ha hazamegyek hozzájuk, húsz percet bírunk ki, aztán kitör a
balhé.

Menjünk tovább a telefonkönyvön? Na, itt van még a Tibor, benne valamilyen latin vér lehet, ő az igazi
latin szerető. Vele is voltam egyébként tavaly Horvátországban. Zolika, vele csak egy csók volt, de ő
szerelmes belém, azt mondja a felfogásom miatt. Mind szerelmesek, nem csak szexelni szeretnek velem. A
tévés Apucival ma is napi kapcsolatban vagyok, ha valami gondom-bajom van, neki mondom el először. A
képviselő fia, ugye, azt hiszi, járunk, a titkosszolgálatos meg az, akihez én vonzódom leginkább. A
kereskedőre most haragszom az üzenet miatt, hogy nem akarok-e vele nosztalgiázni, miközben ő már nős
ember, útban van a gyerek is. Jó, persze, eszébe jutott a fenekem, hogy milyen jó lenne egy kicsit megint
megmarkolni, de most nincs ehhez kedvem. Hát, tényleg ilyenek a mai férfiak, hogy csak darabra
számolják a nőket? Na, van itt még egy „Neveddfel” is, így írom be a telefonomba a nagyon béna fiúkat.
Van egy csomó, akire nem emlékszem.

Nem tudom, hány fiúval feküdtem le, gondoltam, hogy ez az interjú esetleg lehet alkalom arra, hogy
összeszámoljam, de aztán lebeszéltem róla magam. Az olyan végleges lenne, és még csak 24 éves vagyok,
biztosan bővül még a lista.

Aztán, nézzük csak... ez ki lehet? Nem tudom. Soha nem törlök ki senkit, nem lehet tudni, mikor fog
felhívni, vagy mire lehet még jó. Egyébként még mindig hiszek az eredeti elképzelésemben. Kertváros,
család, gyerekek, kutya, gyöngysor. De csak úgy izgalmas, ha a szolid külső mögött ott van egy csipetnyi
romlottság is. Hát, ez nálam megvan, azt hiszem. De tényleg csak egy csipetnyi!

Lehet-e egy playmate boldog? Bizonyára igen - átmenetileg.

Hosszú távon azonban biztosan nem lehet az, ha nem elég okos ahhoz, hogy ne kizárólag erre az egy
dologra alapozza az életét...

Ezek a lányok a rengeteg lehetőséget, amelyen keresztül értékesnek láthatnák magukat, leszűkítik a
külsőre, és azon belül is kifejezetten a szexuális kisugárzásra. Mivel azonban ez egy nagyon behatárolt
időszak az életben, amíg ebből ténylegesen meg lehet élni - a szónak bármilyen értelmében, gondolok itt a
konkrét felkérésekre, pénzkeresetre és a hódolókra is -, ezért ez egy igencsak múlékony boldogság.
Emiatt válik ez a stratégia kockázatossá.

Borzasztóan veszélyes az, mikor serdülőkorban - ebben a rendkívül érzékeny időszakban, amikor
alakulnak az énképünk körvonalai, azaz meghatározzuk magunknak, milyen emberek vagyunk, és milyen
tulajdonságok azok bennünk, amelyeket értékel a környezetünk - a hangsúlyt csakis a külsejére helyezi
valaki.

Ebben az időszakban nagyon labilis az identitásunk, sok minden hat ránk. Ilyenkor jellemzőek a
szárnypróbálgatások: próbálunk valahogy kitűnni a többiek közül egyedi öltözködési stílusunkkal, a
különböző sportágakban nyújtott teljesítményünkkel, bármilyen produkcióval, külső-belső
tulajdonságunkkal. Nagyon meghatározó az, hogy ebben a periódusban mire reagál a környezetünk: arra,
hogy én vagyok a legjobb matekos, nyertem egy versenyt, szépen énekeltem az iskolai ünnepségen, vagy
hogy csinos a fenekem.

Idővel sok más tényező is bekerülhet emellé, de a könnyen jövő siker nagy valószínűséggel stabil pontot
jelent majd a további életünkben. Az azonban nagy baj, ha valaki beéri egyetlen dimenzióval. Ha azt
mondja: „nekem jó a fenekem, úgyhogy engem majd emiatt fognak értékelni, a többi - a gondolataim, a
lelkem - nem számít”.

Az egydimenzióssá válás kiszolgáltatottságot jelent, mert ilyenkor előbb-utóbb vákuum keletkezik az

ember életében, és egyszer csak nem tudja majd értékesnek látni magát.

A külső kapcsán tisztában kell lenni azzal is, hogy ez nem egy olyan tulajdonság, amiből hosszú távon
táplálkozni lehet, ami egyre mélyül, bővül az idővel, ami a stabilitásunk részévé válik. Tudatában kell
lennünk, hogy előbb-utóbb az önértékelésünkben betöltött szerepét át kell ruháznunk valami másra. Mert
ha ez nem történik meg, az egész szisztéma, amire addig építettük az életünket, amin keresztül láttuk
magunkat valamilyennek, összeomlik, és nem marad a helyén semmi.

Aki okosan csinálja, és azt mondja: „most ez a pár évem erről szól, de egyébként építgetem a jövőt,
tanulok valamit vagy másféle emberekkel is megismerkedem, akik a társaim lehetnek hosszú távon”, azok
kiegyensúlyozottak maradhatnak. Mint ahogy lehet is találkozni néhány olyan egykori playmate-tel vagy
címlaplánnyal, aki aztán megtalálta a helyét, tudott váltani, és feleség- vagy anyaszerepben is megfelelő
visszajelzéseket tudott szerezni magának.

De míg azt lehet látni, hogy egy táncos, egy profi modell vagy egy sportoló egyre inkább készül arra, hogy
bizonyos idő elteltével valami mást kell majd csinálnia, másból kell megélnie, addig ezek a lányok
igencsak ritkán készülnek fel erre. Sodródnak az árral, és abban reménykednek, hogy ha ki tudják tolni
ezt az időszakot, ez a néhány év elég lesz arra, hogy annyira megszedjék magukat pénzzel, státusszal,
kapcsolattal, hogy az kitartson egy életre.

Ám ez ritkán van így. Azok az emberek, akiktől pénzt vagy elismerést kapnak, értelemszerűen le fogják
cserélni őket egy idő után a frissebbekre. Hiszen pont az a tulajdonságuk kezd elértéktelenedni, ami miatt
addig érdemes volt kitartani mellettük.

A legtöbb ember tudja, hogy szeretőnek lenni minden szempontból vesztes pozíció, hiszen a szerető az,
aki sok mindent megad, de nem kap cserébe eleget. A szerető az, aki végül egyedül megy haza, aki nem
élheti meg, hogy mindig vele van a társa, akinek a hívását kinyomják, aki nem töltheti azzal a szentestét,
akit szeret.

Ez a lány kijelenti, hogy nem ő a szerető, azért, hogy elhitesse magával: őt nem tudják kihasználni. Pedig
mindeközben folyamatosan használják őt a férfiak.

Mindannyian rengeteg dolgot hárítunk az életünkben, épp annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy el
tudjuk viselni a valóságot. Ez a lány valamiért úgy tudja elviselni az ő valóságát, hogy így fogalmazza meg
magának a dolgokat. Annyira sok szálat mozgat egyszerre, hogy azt hiszi: ő irányít. Közben azonban pont
azok a férfiak teszik ezt vele, akik ennyire könnyen megkapják őt.

A szeretőség egy nagyon kiszolgáltatott állapot: hatalmas kompromisszum, amit azért vállalunk, mert nem
hisszük el, hogy teljes egészében kellhetünk valakinek. A szerető nagyon sokszor valóban nagyon
szerelmes, és rettentően szenved ebben a pozícióban.

Ám ez a lány valójában nem szerető, ő tulajdonképpen a szexuális szolgáltatásaiért ajándékokat,

szolgáltatásokat, szívességeket kap cserébe. Nem azért szeretkezik különböző férfiakkal, mert valóban
szeretetből vagy szívesen ad a partnerének, és mert a másik szintén örömet okoz neki szexuális téren.
Valójában egy szolgáltatást kínál, és kap valamit cserébe.

Ez lényegében ugyanaz a folyamat, mint a prostituáltaknál. Még akkor is, ha valaki el akarja magával
hitetni, hogy egy autó nem ugyanaz, mint a készpénz.

Ugyanakkor az is tény, hogy az ajándék és a szívességek a szeretetnyelv egy-egy fajtáját jelentik. Az

ajándékon keresztül valaki kézzelfoghatóan megélheti, hogy őt szeretik, illetve az ember kifejezheti, hogy
szeret valakit. A kedves szavak, az érintés és a minőségi idő, azaz a további három szeretetnyelv, nem
ennyire kézzelfogható. Ez a lány azokat a módszereket részesíti előnyben, amelyek praktikus előnyökkel
járnak. Ezek a dolgok biztonságérzetet keltenek benne, ugyanis ezeket fel lehet mutatni, míg a
kedvességet, a simogatást, egy jó beszélgetést nem lehet kitenni a kirakatba.

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék, hogy családban éljen, hogy stabilitás legyen körülötte. Ez a lány
azonban fél, hogy ez nem valósulhat meg, fél, hogy csalódhat, és ezért nem kockáztatja meg, hogy egy
emberre bízza magát.

„Nem teszek bele érzelmeket a kapcsolataimba, csak használom a partnereimet.” „Sok név van a
telefonomban, hátha jók lesznek valamire.” A lány teljesen eltávolítja az érzelmeket magától. Mert úgy
gondolja: ha nem vonódik be érzelmileg, akkor nem is sérülhet. Ez azonban kicsit olyan, mint kiönteni a
fürdővízzel a gyereket: ha nem vonódom bele semmibe, hogy meg ne sérüljek, attól is megvédem magam,
hogy valós érzéseket éljek át. Ezzel az alapvető boldogságérzetet adó élményeket is kihagyom az
életemből. Sajnos az ilyen embereknek esélyük sincs megtapasztalni, mi az, ami miatt érdemes lenne egy-
egy esetben feladni a védekezést... Mert, ahogy Müller Péter mondja, „Szeretni nem lehet szkafanderben -
csakis meztelenül. Aki szeret: védtelen.”

Pedig a főhősnőnél is megjelenik a stabil kapcsolat utáni vágy - a kertvárosi életről szőtt álom formájában.
Ez azonban szintén egy olyan világ, amiről tudni lehet, hogy bizonyos értelemben képmutató, hogy
nagyon sok szenvedést elfed. Nagyon jó példa erre A szabadság útjai című film. Minden nagyon szép és jó,
mint egy reklámfilmben, de valójában valamiféle hiány, szomorúság vagy üresség bújik meg a háttérben.

A történetből az derül ki, hogy ez a lány is csalódott bizonyos értelemben a kertvárosi életben. Szeretné
elhinni, hogy működhet, mindeközben viszont azt látja, hogy a kertvárosi férfi ugyanúgy szeretőket tart.
Mikor gyerekek vagyunk, látunk magunk előtt egy mintát. Aztán, mikor felnövünk, szép lassan kiderül,
hogy ez a nagyon szép, stabilnak hitt ép ítmény nem biztos, hogy valóban meg is áll a lábán. Ez a
konfliktus ebben a történetben az édesanyával folytatott veszekedések formájában mutatkozik meg. A
lány azért haragszik az anyjára, mert nem tudja többé megadni számára a biztonságot, esetleg mert
meglátott olyan dolgokat, amiket nem szeretett volna látni. Meglátta az anya szenvedését például. Tehát,
ahogy szembesül ennek a világnak az árnyoldalaival, fellázad ellene. Úgy dönt: olyan életet fog élni,
amitől a szüleinek felállna a szőr a hátukon. De közben mégis ugyanazt csinálja: ugyanazt a
szeretetnyelvet tudja csak használni, amit az apjától és az anyjától megtanult. Az anyja ugyanúgy az
anyagi biztonsága miatt tartott ki egy férfi mellett. Csakhogy ő nem bízza magát egyetlen férfira: Ő nem
lesz beszűkült, mint az anyja. Ez megint ellenazonosulás: „én nem akarok olyan lenni, mint az anyám.
Lehet, hogy közben pontosan arra vágyom, mint az anyám, de nem ugyanazon az úton fogom elérni. Ő
mindig vesztes marad, mert valószínűleg őt is megcsalta az apám. Velem ezt nem teheti meg senki, mert
én vagyok az, aki a szálakat mozgatja”.

Az a mód, ahogy a lány a férfiakat nevezi - apa, apuci, apuka - arra utal, hogy nem alakult ki közte és az
apja között egy olyan kapcsolat, amelyben értékesnek érezhette magát, vagy megkapta volna, amire
vágyott. Ezért próbálja ezt felnőttként más férfiaktól megszerezni. Egészen gyermeki, ahogy felmenti
magát, hogy úgy érzi, ez neki jár. Nem probléma, ha valamelyik „rajongó” kiesik a képből, mert ott van a
többi, legfeljebb az adott részfeladatra találni kell egy másikat. Ha belemenne egy párkapcsolatba, és az
megdőlne, azzal viszont kihúznák a lába alól a talajt.

Pedig ez így működik: ha valakit szeretünk és rábízzuk magunkat, akkor bizony elveszíthetjük a talajt a
lábunk alól, ha szakítunk. Meg kell élni azt a rettenetesen nagy fájdalmat, amikor nincs a másik, és óriási
űrt hagy maga után. Az már más kérdés, hogy ebből föl is kell tudni állni, mert ez az egészséges
személyiség esetén megtörténik, de ettől még át kell élni a szenvedés részét is. Ez a lány azonban
tulajdonképpen arra rendezkedik be, hogy szinte bárkit elveszíthet fájdalommentesen. Az egész erről szól,
hogy valahogy biztonságot kell teremtenie magának. Legyen, aki elviszi A-ból B-be, legyen meg az ebédje
másnapra, legyen, aki ruhát vesz stb.

Átmenetileg ez mindenképpen egy működőképes stratégia. Tényleg egyfajta logisztikáról van szó, ám
korántsem arról, hogy ő irányítja a dolgokat. Ám, ha ezt sokáig így csinálja, ha nincs meg az előrehaladás,
a fejlődés lehetősége, végül teljesen ki fog égni.

Ha nem jön valakiből a valódi bensőséges kapcsolat iránti vágy, akkor feltehetően nem alakult ki nála az
egészséges személyiség, hiszen ezt hozzuk alapvetően magunkkal: hogy az anyánkkal és az apánkkal
belehelyezkedünk egy bensőséges érzelmi kapcsolatba. Ha ehelyett állandó védekezésben vagyunk, az
komoly sérülésre utal. Teljesen elfojthatjuk magunkban a tartós kapcsolat iránti vágyat. Ahhoz azonban,
hogy ezen változtatni tudjunk, előbb-utóbb el kell dobni az addig jól bevált eszközeinket.

Ahhoz, hogy egy playmate hosszú távon boldog lehessen, hinnie kell abban, hogy tényleg kellhet
valakinek minden más tulajdonsága miatt is. Le kell cserélnie a régi stratégiáit egészen újakra, és bízni
magában, hogy az újak legalább olyan jól tudnak majd működni. (A. K.)
 DRÁGA KALAND
Amikor a kilencvenes évek közepén Orfűn nyaraltunk, egy erdész házában béreltünk szobát. A környék
csodálatos, eszményi hely a sétához, úszáshoz, biciklizéshez, evéshez, iváshoz. A házigazda egy délután
megkérdezte, hogy volna-e kedvünk megnézni, hogyan fedezteti a kedvenc kancáját. A feleségem
húzódozott, engem viszont kifejezetten érdekelt a dolog. Nekem, a „városi fiúnak” a két állat - nem is
tudom, mi a helyes kifejezés - párosodása komoly élményt jelentett. Lehet, hogy bután hangzik, de
szembesültem magával a természettel. Nyers volt a jelenet, de kifejező, A dolog nagyjából úgy történt,
hogy a csődört odavezették a kancához, amely már fedeztetésre alkalmas állapotban várta. A nőstény
kutyánál ezt úgy hívják: tüzel, a kanca pedig sárlik. Ilyenkor támad fel a csődörben a nemi vágy iránta.

Nekem egy középkorú, mellesleg diplomás asszony azt mondta egyszer, hogy ő minden nap „tüzel”, és ez -
ahogy ő fejezte ki magát - szaglik róla. Emiatt nem képes szabadulni a férfiaktól, de nem is akar.

Volt idő, amikor még udvarolni kellett, szükség volt virágra, ha vacsorára nem is tellett, legalább egy
kávéra... Most az internet percek alatt összehozza a gyors szexet.

A hatvanas évek után itt az újabb szexuális forradalom? (H. H.)

Tudja, én szeretem a szexet, és nem szoktam a testiséget összekeverni az érzelmekkel. Volt olyan, hogy
egy barátnőm esküvőjére mentem taxival, és a sofőrrel az első pillanatban tudtuk, hogy le fogunk feküdni
egymással. Megkérdezte, értem jöjjön-e a lagzi után, én meg persze igent mondtam. De olyan is volt, hogy
egy barátnőmmel, akivel együtt dolgoztunk a kórházban, egyszerűen kiloptunk két ápoltat éjszakára a
betegágyból. Nem voltak persze súlyos betegek, fiatal srácok sportsérüléssel. Na, az az éjszaka szerintem
sokat segített nekik a gyógyulásban...

Számtalan ilyen kalandom volt, és egy kezemen meg tudnám számolni, hányat bántam meg. Azt is meg
tudnám számolni, hány olyan férfi volt, aki nem élt a lehetőséggel, amikor úgy adódott. Én ilyenkor
egyébként azt szoktam mondani magamban: ha ilyen hülye vagy, megérdemled. Van olyan barátnőm, aki
tizenhét éves kora óta együtt van a férjével, és soha nem volt más férfi az életében. Sajnálom nagyon,
nem tudja, miből marad ki. Nekem csak a szexszel teljes az életem, de ne értse félre, igényes vagyok, nem
állok le bárkivel. Volt ugyan etióp, meg jemeni partnerem is, de soha nem kaptam el egyetlen betegséget
sem, és nem is estem teherbe. Megjegyzem, az etióp nőgyógyász, a jemeni pedig kézsebész szakorvos
volt.

Petivel, az első igazi szerelemmel akkor találkoztam, amikor tizenhat éves voltam. Illetve, helyesbítenék is
rögtön: ő nem az első, hanem eddig az egyetlen igazi szerelmem volt. Mikor vége lett, úgy éreztem, túl
sok fájdalommal és bonyodalommal jár ez az egész, azóta választom szét tudatosan a szexet és az
érzelmeket. Nem hagyom belelovallni magam semmiféle lángolásba.

Pedig Petivel nagyon jól kezdődött a dolog. Lakásfelújítás volt a nagybátyáméknál, ő a festőknek segített,
úgy találkoztunk, amikor felszaladtam hozzájuk. A földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam, meg
neki is. Azt hiszem, így kell szerelmesnek lenni tizenhat évesen. Szóval szépen indult a kapcsolatunk, a
szüleink is ismerték egymást, a nagymamája a mai napig azt mondja, engem kellett volna elvennie
Petinek. Ő el is vett volna, azt hiszem, csakhogy az első két év után valami elromlott közöttünk. Neki én
voltam az első nő az életéiben, és egy idő után elkezdte bántani, hogy nekem már volt másik fiúm.
Féltékenykedett és azt kérdezgette, milyen volt másokkal.

Aztán elvitték katonának, én meg egyedül maradtam. Nem csaltam meg vártam rá - megjegyzem, erre
azóta nem volt példa, ő volt az utolsó pasim, akihez hűséges voltam. Szóval, amikor a Peti katona volt,
már nem volt minden olyan tökéletes. Amikor hazaengedték szabadságra, sokszor elment a haverjaival
szórakozni. Én is eljárkáltam a barátnőimmel, de egyszer sem csaltam meg bár a végén ez már csak a
szerencsének volt köszönhető.

Megismerkedtem egy idősebb ügyvéddel, a szüleimnek intézte valamilyen céges ügyét, és nagyon odáig
volt értem. Én meg úgy voltam vele: miért ne? Meghívott vacsorázni, készültem is nagyon, mégiscsak egy
idősebb, tapasztalt, jól szituált úr. Arra is kíváncsi voltam, milyen lehet vele a szex, mit tudhat egy ilyen
férfi. Már rajtam volt a szép kis fekete ruhám, épp indultam volna, amikor Peti betoppant, soron kívül
elengedték a seregtől. Nem tudtam értesíteni az ügyvéd urat, úgyhogy jól meg is sértődött, többé nem
keresett Hát így maradtam én hűséges Petihez.

A kapcsolatunk ekkor már menthetetlen volt. Nemsokára szakítottam vele, nem egy harmadik miatt,
hanem mert már nem szerettem, sok volt nekem a féltékenykedése. A szakítás után majdnem húsz évig
nem tudtam róla semmit, míg meg nem keresett az egyik közösségi portálon. Elmesélte, hogy hosszú ideje
házas, monogám kapcsolatban él. Azt mondta, fél találkozni velem, mert még soha nem csalta meg a
feleségét és nem is áll szándékában. Tiszteletben tartottam az elhatározását. Bár rengeteg partnerem
volt, arra mindig vigyáztam, hogy ne rondítsak bele senki életébe, ha ő nem akarja.

A Petivel töltött évek alatt leérettségiztem, és jelentkeztem az orvosira, de nem vettek fel. Egy kórházban
dolgoztam, és amikor egyedülálló lettem, bizony nem fogtam vissza magam. Orvosok, ápolók, betegek...
Rengeteg férfi volt ott, akinek tetszettem, és akik nekem is tetszettek. A hétvégi, éjszakai ügyeletek alatt
bizony össze vannak zárva az orvosok, a nővérek, az asszisztensek... Azt hiszem, ekkoriban jöttem rá,
mennyire fontos nekem a szex, a minőségi szex, amikor az ember élvezi, amit csinál. Szerintem ezt látják
rajtam a férfiak is. Nem azért szeretnek annyira velem lenni, mert olyan nagyon szép vagyok, hanem mert
érzik, hogy tőlem igazi élményt kaphatnak.

Soha nem volt gondom az ismerkedéssel Már az általános iskolában is szerettek a srácok. Látja, most is
eléggé kis töltött galamb formám van, kislányként is hamar nőiesedtem. Lakótelepen laktunk, és
esténként összejöttünk az egyik játszótéren. Tizennégy-tizenöt éves gyerekek, persze a szexről
beszélgettünk. Az első fiúm nagyon jóképű kissrác volt, egyfajta sztár a társaságban, nekem is imponált,
hogy tetszem neki. Az első alkalom egy lépcsőházban esett meg, nem túl romantikus körülmények között.
Nem is volt igazán jó, de örültem, hogy megtettem. Inkább a kíváncsiság hajtott, mint az igazi vágy. Volt a
társaságban egy fiú, akinek már voltak tapasztalatai, ő mesélte el nekünk, mit is kell csinálni, mit hová
kell tenni.

Ennek az első alkalomnak végül nem lett folytatása, a fiú sem izgatott igazán, meg fiatal is voltam még.
Azt persze láttam, hogy tetszem a fiúknak meg az idősebb férfiaknak is, de sokáig nem foglalkoztatott a
szex. Azt azért megjegyezném, hogy szent meggyőződésem, a pasik igazából nem a zörgő csontú piszkafa
nőket szeretik, igenis arra vágynak, hogy legyen mit fogni a nőn. Szerintem száz fölött jár már azoknak a
pasiknak a száma, akikkel dolgom volt, és soha senkinek nem volt kifogása a súlyom miatt.

Gyuri, aki később a férjem lett, a szomszédom volt. Össze-összefutottunk a lépcsőházban, és egyszer,
amikor épp egy buliba indultam, pont kinézett az ajtaján. Beteg volt, megálltunk beszélgetni, és végül
végigbeszélgettünk négy órát Szimpatikus, intelligens fiú volt, a szakmája műszerész. Valahogy olyan
természetes volt, hogy mi összeházasodunk. Kezdetben a szex is jó volt vele, persze, ma már tudom, hogy
ebben azért benne volt az újdonság varázsa is. Mert aztán már egyre laposabb és egyre ritkább lett. Gyuri
pár évvel idősebb volt nálam, elvált. Amikor összeházasodtunk, én jóban lettem az első feleségével is.
Jobb lett volna, ha már hamarabb elbeszélgetek vele, talán feltűnt volna néhány dolog Gyurival
kapcsolatban.

Mint friss feleség, elkövettem azt a hibát, hogy mindent én csináltam otthon. Úgy éreztem, csak akkor van
jól elmosogatva, ha én mosogatok el, csak akkor jó a kávé, ha én főztem. Ez ment is egy darabig, de
amikor már három munkahelyen dolgoztam - a kórház mellett segítettem egy boltban is, meg mentőzni is
jártam -, és mellette folyamatosan tanultam is, már jólesett volna egy kis segítség. De arra hiába vártam,
Gyuri energiái nagyon hamar elfogytak. Nemcsak a házassághoz, az élethez sem volt elég ereje. Néhány
év múlva kiderült, hogy komoly bipoláris depressziója van: hol a fellegekben lebegett, hol nem is kelt fel
napokig az ágyból. A szex is megkopott, Gyurinak csak ritkán volt rá igénye, nyilván a gyógyszerek is
gyengítették a vágyát, ha mégis eszébe jutott, akkor is vége lett tíz perc alatt. Na, most nekem a tíz perc
arra elég, hogy levegyem a melltartómat. Én a szexben a játékot szeretem, azt, amikor két ember
egymásra hangolódik, amikor már az is gyönyört okoz, ha csak a két karunk összeér. Ezt viszont nem
kaptam meg Gyuritól, és a helyzetet súlyosbította az is, hogy elkezdett inni. Ez a depresszióra szedett
gyógyszerekkel végzetes kombináció, mindenféle emberi kapcsolatra alkalmatlanná tette. Szóval, azt
hiszem, nem csoda, hogy a házasságunk második évében már folytatódtak az én kis kalandjaim.

Voltak partnereim a kórházban is, de valahogy mindenhol olyan férfiakba botlottam, akik akartak engem.
Egyszer bementem a bankba új számlát nyitni, és az ügyintézővel már akkor összeakadt a szemem,
amikor beléptem az ajtón. Valahogy a sors is úgy hozta, hogy vissza kellett hozzá mennem, másnap meg
már ő hívott fel, és megkérdezte, nem találkoznék-e vele. Ebből egy nagyon lángoló viszony lett, volt olyan
nap, hogy ötven SMS-t váltottunk. Vigyáztam is, hogy Gyuri meg ne lássa a telefonszámlámat. Ez a fiú is
nős volt, nem is akart elválni, tényleg csak a szex miatt jártunk össze. Volt olyan, hogy éppen
szeretkeztünk, amikor a férjem telefonált, én meg azt mondtam neki, azért nem tudok hangosabban
beszélni, mert a könyvtárban ülök. Tanultam akkor is, egészségügyi főiskolára jártam, és meg is
szereztem a gyógytornász diplomát.

Így teltek az évek, dolgoztam, tanultam. Próbáltam egyben tartani a férjemet és a házasságomat, de
emellett jól is szórakoztam. Mindig volt olyan férfi, aki szívesen eltöltött velem néhány kellemes órát. Már
jó tíz éve éltünk együtt, amikor Gyuri, aki akkor már egyre kevesebbet dolgozott és egyre többet lógott a
neten, megismerkedett egy nővel. Napokon keresztül beszélgettek, és az én férjem rájött, hogy ez a nő,
Mónika, az ő lelki társa. Miskolci volt a Móni, volt egy férje meg egy kicsi gyereke. A házassága romokban
volt, a férje évek óta csalta. Na, ezeket a történeteket mesélte napokon át az én Gyurimnak. Barátok
voltak pusztán, nem is találkoztak még amikor Gyuri megkért, ismerkedjek meg én is a Mónival.
Csetelgettünk kicsit, tényleg szimpatikus nő volt, úgyhogy meghívtam, ha Budapesten jár, jöjjön el
hozzánk. El is jött nemsokára, találkoztunk, beszélgettünk hármasban, jó barátok lettünk. Sok mindent
elmeséltem Móninak magamról meg a házasságunkról, és ő is elmondta, hogy alakult az élete. Elég
gyakran volt nálunk, és persze egy idő után, barátság ide vagy oda, csak összeszűrte a levet a férjemmel.
Meg persze el is mesélt neki mindent, amit tőlem hallott a kalandjaimról. Ezt én egy darabig nem tudtam,
éltünk tovább Gyurival, sőt egy Pest környéki településen építkezni is kezdtünk.

Aznap, amikor megjött a lakhatási engedély, kaptam egy SMS-t a férjemtől, hogy szerelmes Móniba, vele
akar élni. Aztán eltűnt három napra, telefon kikapcsolva. Később kiderült, elmentek Miskolcra, „elkérték”
Mónit a férjétől. Az meg persze azt mondta: „vigyed, legyen csak a tied”. Szóval ezután elváltunk. Remek
volt, a vagyont meg kellett osztani, a frissen felépült házunkat csak nagyon nagy veszteséggel tudtuk
eladni. Alig maradt valami, annak a fele is Gyurié lett. Én meg visszaköltöztem az anyámhoz, aki
akkoriban lett másodszor is özvegy. Attól nem féltem, hogy anyagilag nem tudok felállni, remek szakmám
van, mindig feltaláltam magam, de a megaláztatás, hogy engem hagytak el, teljesen fejbevágott. Nem
tudtam megemészteni.

Sosem iszom, de akkor, első este azt éreztem, itt az alkalom. Vettem magamnak egy üveg vodkát, leültem
a konyhában, és azt mondtam az anyunak, hogy most leiszom magam. Ő meg csak nézett, de nem kezdett
hisztizni, sok mindent látott már. Szépen lassan megittam a vodkát, és közben vagy huszonháromszor
hívtam fel a Gyurit, és elmondtam neki az együtt töltött tizenhat év minden fájdalmát. Elmondtam?
Elkiabáltam! Kinyomott, újrahívtam. Másnap reggel bementem az egyetemre, és letettem egy nagyon
fontos vizsgát. Amikor hazamentem, mondtam az anyunak, hogy eddig tartott az önsajnálat, most akkor
újrakezdem az életemet.

És itt, ezen a ponton kezdődik az a történet, amiért most itt vagyok, mindjárt el is mesélem, de előtte még
el kell mondanom, hogy Móni három hónap múlva elhagyta Gyurit. Kiderült, hogy volt itt Pesten egy
másik pasija is, Gyuri csak arra kellett neki, hogy kirántsa a házasságából, legyen hová mennie, ha
elhagyja a férjét. Gyurinak ez már tényleg sok volt, összeomlott, nem tudott dolgozni, egyre lejjebb
csúszott. Adósságokba keveredett, volt olyan időszak, amikor szabályosan hajléktalanként élt. Sokáig
segítettem neki, kifizettem az adósságait, de most már a gyerekemre kell gondolnom elsősorban.

A válásunk után fél évvel már teljesen rendben voltam. Egy barátom tanácsára, akivel néha
elszórakoztattuk egymást regisztráltam egy társkereső oldalra. Igazság szerint ez inkább egy
szexpartnerkereső oldal volt, és nekem hihetetlen nagy sikerem volt ott a pasik között. Volt, hogy ültem a
számítógép mellett, és percenkét három-négy levelet kaptam. Egyszerűen nem győztem válaszolni,
minden pasival felvenni a kapcsolatot. Meglátták a feltöltött képeimet, és azonnal akartak. Már mondtam,
hogy szerintem a férfiak igazából a nagy mellű, életvidám nőket szeretik, nem az anorexiás, búvalbélelt
modelleket.

A sok jelentkező közül végül Zoli nyert. Vele valahogy nemcsak a szexet az életet is el tudtam képzelni.
Úgy kezdődött, hogy cseteltünk, és én épp azt írtam neki, kéne főzni valamit, mert éhes vagyok. Erre ő azt
írta, várjak egy kicsit, átjön és majd ő főz. Így is lett, az első találkozásunkon együtt főzőcskéztünk.
Mindig is gyanítottam, hogy akinek van érzéke az ízekhez, az anyagokhoz, annak a szexhez is van. Zoli be
is bizonyította ezt, és hamarosan már be is költözött az én kis bérelt lakásomba. Azt mondta, épp eladta
az övét a pénze meg le van kötve, és nem nagyon akar hozzányúlni, mert szeretne beindítani egy
éttermet. Felvázolt nekem egy olyan jövőképet, amiben tényleg hinni tudtam.

Kellemes volt vele az élet, tele volt tervekkel, mindig csinált valamit, szervezett, sürgött-forgott. Reggel
elvitt dolgozni, délután értem jött. Az én kocsimmal persze, mert ő az autóját is eladta, kellett a pénz az
étteremre. Ami egyébként nagyon elegáns hely lesz, biztos megélhetést, nagystílű életet biztosít majd
nekünk. Elvitt szakkiállításokra, nézegettük a konyhai berendezéseket, a poharakat, a tányérokat, a
damasztabroszokat. Szóval szépen alakultak a dolgok, de bennem ott volt közben is a kisördög, nem
töröltem magam a társkereső oldalról. Talán a hatodik vagy hetedik érzékem jelezhetett, hogy valami
nincs rendben, de az is lehet, hogy csak a vérem hajtott. Mondom, én a kamaszkori nagy szerelmem után
már soha nem voltam hűséges senkihez.

Ugyancsak a szexpartnerkereső oldalon megismerkedtem egy fiúval, a Mikivel. Nős volt, a felesége
külkereskedő egy nagy cégnél, sokat járt külföldre, a Miki meg ilyenkor egyedül maradt a gyerekkel. Csak
kalandot keresett, de nekem ez nem volt ellenemre, hiszen én is csak néhány kellemes órát akartam tőle.
Sokáig nem találkoztunk, de órákat beszélgettünk a neten, nagyon szimpatikus, művelt fiú volt. Aztán
egyszer, amikor Zoli elment a haverjaival pókerezni, áthívtam Mikit. Addig nem láttam, de amikor
megjelent az ajtóban, azt éreztem, amit utoljára tizenhat éves koromban, amikor a nagy szerelmemet
megismertem. Remegett a lábam, kiszáradt a szám, a külvilág kikapcsolt. Órákon keresztül
szeretkeztünk, aztán találkoztunk másnap, meg utána is. A harmadik randinkon azt mondta: „Szívem,
csináljunk gyereket!” És komolyan is gondolta, meg azt is, hogy menjek hozzá feleségül, ő elválik,
kezdjünk együtt új életet. Én még vacilláltam, hiszen ott volt Zoli, aki mellett egy nagyon kényelmes élet
várt rám.

Alig pár hete ismertem Mikit, amikor elmentünk három napra egy wellness hotelbe. Otthon azt mondtam,
egy szakmai konferenciára megyek Szegedre. Az alatt a három nap alatt azt éreztem: igen, most
megtaláltam a páromat. Amikor Pestre értünk, nem mentem fel a lakásba, ahol Zolival együtt éltünk. Úgy
beszéltük meg előzőleg, hogy egy étteremben találkoztunk, oda vártunk egy ügyvédet, aki segít a
vállalkozás beindításában. Zoli megkért, hogy hagyjam az autóban a táskámat a telefonjaimmal, mert
fontos megbeszélés lesz, ne keressenek közben állandóan a pacienseim. Merthogy akkor már beindult a
gyógytornász praxisom. Bementünk az étterembe, rendeltünk, de az ügyvéd csak nem jött. Jó félóra múlva
megszólalt Zoli telefonja. Az ügyvéd volt, azt mondta, nem találja a helyet, és kérte, hogy Zoli menjen el
érte. Ő el is indult, az én autómmal, amiben benne volt a táskám a telefonjaimmal, a pénztárcámmal, a
laptopommal és egy másik táskám a ruháimmal, hiszen akkor jöttem meg a wellness hétvégéről. Na,
akkor láttam Zolit utoljára.

Jó félóra múlva lett gyanús, hogy nem jön. Elkértem a pincér telefonját, azon hívtam fel az öcsémet. Értem
jött, hazavitt. A lakásomat fel kellett törni, hiszen a kulcsaim is a táskámban voltak. A lakásban viszont kis
túlzással nem maradt semmi.

A három nap alatt, amíg én a Mikivel wellnesseztem és szexeltem, Zoli kirabolt. Elvitte mindenemet: a
plazmatévét, a számítógépet, az otthon tartott pénzemet, még a ruháimat is. Meg az autómat a táskámmal
és tulajdonképpen mindenemmel. Még szerencse, hogy némi pénzem maradt a számlámon, a kártyáimat
azonnal letiltattam. A szomszédok azt mondták, látták, amikor Zoli elvitte a tévét, de azt hitték, költözünk.
Elmentem a rendőrségre és feljelentést tettem. Már meg sem lepődtem, amikor közölték velem, hogy
olyan nevű ember, ahogy én Zolit ismertem, nem él Magyarországon.

Mire mindezt elintéztem, reggel lett, Miki meg délután óta várta, hogy hívjam. Már azt hitte, mégis Zoli
mellett döntöttem. Miután sikerült végre elérnem, nagyon rendes volt, segített elintézni a papírjaimat,
vett nekem egy telefont, szerzett egy számítógépet, és végig azt hajtogatta, hogy elvesz feleségül.

Sok dolgom akadt azokban a napokban-hetekben, újra kellett szerveznem az életemet, zárat cserélni,
bútorokat beszerezni. Nem is igen figyeltem rá, hogy nem jött meg a szokott időben a menstruációm. De
nem jött meg és bizony kiderült, hogy azon a wellness hétvégén teherbe estem. Nem hiába mondogatta
Miki, hogy csináljunk gyereket. Érdekes ez, jó húsz éve élek szexuális életet, rengeteg partnerem volt, és
soha nem estem teherbe. Mindig is azt gondoltam, attól lesz majd gyerekem, aki igazán közel áll hozzám,
és így is lett.

Hetekig vártam, mielőtt megmondtam Mikinek, hogy gyerekünk lesz, kicsit tartottam attól, mit fog szólni.
De fölösleges volt az aggodalmam, madarat lehetett vele fogatni. Azt mondta, ha hazajön a felesége az
épp aktuális külföldi útjáról, elmondja neki, hogy válni akar. Aztán hazajött az asszony, én meg hirtelen azt
éreztem, valami megváltozott. Miki elkezdett ritkábban jönni, másmilyen volt. Egyszer csak elém állt
azzal, hogy ezzel a gyerekkel tönkreteszem az életét. Megbeszélték a dolgaikat az asszonnyal, és
újrakezdik, adnak a házasságuknak még egy esélyt. Azt mondta, vetessem el a gyereket, és akkor
maradhat minden a régiben, lehetünk szeretők továbbra is, hiszen a szex nagyon jól megy nekünk. Én
meg csak néztem rá: negyvenéves elmúltam, én már nem vetetek el egy gyereket! Megszülöm, vele vagy
nélküle. Kiment az ajtón és hónapokig nem láttam.

Nem omlottam össze. Erős voltam, vártam a babát. Visszaköltöztem anyuhoz, aki persze nagyon megijedt
attól, hogy egyedül fogok felnevelni egy gyereket, de most már igazi nagymamai imádattal csüng a
lányomon. A terhességem vége felé megjelent Miki is, és megkérdezte, tud-e valamit segíteni. Azóta is itt
van mellettünk, segít a baba körül, amennyire a körülmények engedik, próbál apa lenni. A felesége nem
tudja, hogy van egy házasságon kívüli gyereke. Nincs már köztünk szex, barátok vagyunk, de én azon
vagyok, hogy visszakapjam, illetve hogy végre teljesen megkapjam őt. Remélem, egyszer igazi család
leszünk.

Azt a tendenciát, ami manapság zajlik, mindenképpen nevezhetjük egyfajta szexuális forradalomnak. De
én mégis inkább azt mondanám, hogy egyfajta elértéktelenedés zajlik, illetve értékválság alakult ki. Egy
egészséges személyiség esetében ahhoz, hogy az illető odaadja a testét, érzelmileg is kapcsolódnia kell a
partneréhez. Ha ez mégsem így történik, azzal mintegy lehasítja, eltávolítja magától a saját testét. Egy
ilyen helyzetben a másik személyisége teljesen lényegtelen, lecserélhetővé válik, a kapcsolatban pedig
nincs meg az az intimitás, amelynek ilyenkor alapvetőnek kellene lennie. Persze a legtöbb emberrel
előfordul, hogy életében egyszer-kétszer úgy létesít szexuális kapcsolatot, hogy ahhoz nem kötődnek nagy
érzelmek, de az ilyen életvitelszerű szétválasztása a szexnek és az érzelmeknek már problémákra utal.

Ebben a történetben azt láttuk, hogy a főhősnő csalódott, mert véget ért az első szerelme. Nincsen szó
súlyos csalódásról, egyszerűen csak nem mert többé hinni abban, hogy ő újra szerelmes lehet, és az
egyszerre szexuálisan is jó lehet, ezért inkább lehasította az érzelmeit azokról a pillanatokról, amikor
testileg össze akart kapcsolódni egy férfival.

Elsőre nehezen érthető a döntése, hiszen nem esik szó a történetben olyan súlyos traumáról, ami
indokolná ezt az erőteljes reakciót. De a kevés információ ellenére arra gyanakszom, hogy a dolog
magyarázata a főhősnő gyerekkorában, pontosabban az édesapjával való kapcsolatában rejlik -
valószínűleg gyerekként súlyosan sérült amiatt, hogy elveszítette az apukáját.

Ha nem adja bele magát az ember egy kapcsolatba, akkor azt elveszíteni sem tudja. Szerintem ennek az
egésznek az ő esetében az lehet a magyarázata, hogy nagyon szerette volna idealizálni férfiakat, amire az
első szerelme - a féltékenykedésével, vagy azzal, hogy nehezményezte, hogy neki már voltak tapasztalatai
- nem bizonyult jó alanynak. Ugyanez volt a helyzet a férjével is: kezdettől fogva rávetített olyan dolgokat,
amelyek aztán nem igazolódtak. Az idealizálás nemcsak a párkapcsolatokra, de bármilyen más emberi
kapcsolatra jellemző lehet. Ilyenkor egyfajta vetítővászonnak használjuk a másikat, és minden olyan
pozitívumot, amit látni szeretnénk egy emberben ahhoz, hogy mi jól érezzük magunkat mellette,
egyszerűen rávetítjük, majd addig gyűrjük a dolgokat, amíg képesek nem leszünk elhinni, hogy ő ezt
valóban biztosítani is tudja a számunkra.
Ezt az élményt a legtöbb ember először a szüleivel kapcsolatban éli át. Az anyánk és az apánk kapcsán
iszonyú erős vágyat érzünk mindannyian arra, hogy jónak lássuk őket - akkor is, ha esetleg nem is voltak
olyan jó szüleink. Nagyon sokszor hallom bántalmazó szülők gyerekeitől, hogy „ő valójában jó ember”
„tényleg csak azért ütött meg, mert felidegesítettem”, vagy hogy „szegény sokat ivott, de csak azért, mert
beteg volt, fájdalmai voltak” esetleg „tényleg sokszor félrelépett, de csak azért, mert csúnyán beszélt vele
az anyukám”. Még egészen extrém helyzetben is sokszor felmentésekkel próbálkoznak az emberek,
amelyeknek egyetlenegy célja van: hogy továbbra is jónak láthassák, szerethessék a másikat.

Semmilyen pszichoterápiának nem lehet az a célja, hogy valakit rávegyen, ismerje fel, mi zavarta a
szüleiben, hogy felébressze benne a haragot, aztán meg úgy hagyja vele. Valóban meg kell élnünk a
dühünket a szüleinkkel kapcsolatban, ha van rá okunk, és rá kell jönnünk, mi zavar bennük, de aztán
mindenképpen meg is kell értenünk, majd el kell fogadnunk őket. Ez a célkitűzés sokakat felháborít, mert
úgy érzik, hogy a szüleik méltatlanok arra, hogy még ők küzdjenek azért, hogy megbocsáthassanak nekik.
Csakhohy ez nem a szülőkért van, hanem saját magukért. Én nem hiszek abban, hogy lehet valakinek
harmonikus élete úgy, hogy nem békélt meg a szüleivel, akikből ő maga is lett. Ám erre nyilvánvalóan nem
az a megoldás, hogy idealizáljuk, hogy tökéletesnek látjuk őket, hiszen ez egy torzítás. Felnőttkorban már
látjuk a hibáikat is, és annyit tudunk csinálni, hogy elfogadjuk, amit adni tudtak nekünk, ahogy azt is,
hogy ezt adott esetben csak így tudták adni. Ha ezen a folyamaton valaki végigmegy, akkor a
párkapcsolatában is meg tudja keresni, mi az, ami nem tökéletes, és el tudja dönteni, hogy ennek ellenére
ezt akarja-e magának. Viszont ha valakit idealizálunk, ha úgy látjuk, hogy minden nagyon szuper, annak
csakis csalódás lehet a vége. Ez valójában a gyermeki rácsodálkozásból fakad, annak az igényéből, hogy
valamit nagynak és tökéletesnek lássunk, és nem a realitásról szól.

De ebben a történetben nem csak az idealizálás okozott újabb és újabb csalódást a főhősnőnek. Ha valaki
hosszú távon berendezkedik arra, hogy bármilyen okból az érzelmeket és a szexualitást szétválassza,
ebben bizonyosan sérülni fog. Ha tartósan elfojtjuk az érzelmeinket, a vágyunkat, hogy szeretve legyünk,
azzal kikerülhetetlenül elcsökevényesítjük az alapvető emberi igényeinket, amelyek a normál
párkapcsolathoz kellenének. A cím - drága kaland - számomra épp erre utal: sok szexuális élményt,
nagyon kellemes pillanatokat lehet így szerezni, megélheti a főhősnő, hogy a töltött galamb alkata
mennyire tetszik a férfiaknak, de nagyjából ennyit tud felmutatni. És igen nagy árat kell megfizetnie érte.
Itt van középkorúan, egyedül neveli a gyermekét, magányos, és nyilván lassan elmúlnak azok az idők is,
amíg percenként három-négy levelet kap az interneten. Nemsokára egy olyan időszakot kellene megélnie,
amikor más dolgok kerülnek a szexualitás helyett az előtérbe, olyasmik, amitől elmélyülhet egy emberi
kapcsolat, és erre ő valószínűleg nincs felkészülve.

Ha valaki ilyen életvitelt folytat, mint amit ez a nő élt a férje mellett - benne voltak egy felszínes
házasságban, közben ő szeretőket tartott, de az egész sehova sem vezetett, hiszen igazság szerint már
egyikük sem hitt a kapcsolatban -, az általában beindít egy nagyon rossz folyamatot. Olyan ez, mint egy
színdarabban: az ember pontosan tudja, hogy hamarosan jön valamilyen fordulat, hiszen így nem mehet
sokáig tovább.

Ám, amikor bekövetkezik a fordulat, az tulajdonképpen egy ilyen helyzetben csak jót tud hozni. Ez a
krízis, amibe ez a nő a válásakor belekerült, tipikusan olyan, amivel sok páciensemnél is találkozom:
összeáll egy olyan életszituáció, amivel már nem tud az ember a szokásos módszereivel megbirkózni. Én
azért örülök ezeknek mindig nagyon, mert minden ilyen krízis arra készteti az embert, hogy szétszedje
darabokra az életét, megvizsgálja, mi nem működik benne, és ezek után kénytelen-kelletlen felépítsen egy
új rendszert, amiben már másképp tudnak működni a dolgok. Ha nem lenne ilyen komoly a krízis, nem
tudná összeomlasztani az addigi működésmódot. Ilyen értelemben hálásak lehetünk ezeknek a
fordulópontoknak, mert fejlődésre késztetnek, és a segítségükkel megtapasztalhatjuk az
erőtartalékainkat. Először úgy érezzük, nem bírjuk elviselni, de aztán mégis talpra állunk.

Nagyon szomorú a vége ennek a történetnek, amikor a szélhámos kirabolja a főhősnőt, ugyanakkor
valamilyen szinten szimbolikus is. Hiszen ő célul tűzte ki magának, hogy a lelkét nem fogja beleadni a
kapcsolataiba, és így legalább azt nem tudták elvenni tőle. Csakhogy kérdés, hogy megérte-e. Nem rakott
bele semmilyen érzelmet a kapcsolatba, még a valódi nevét sem tudta a férfinak, nem vizsgálta meg,
vajon reálisak-e a vágyai, nem köteleződött el, hiszen tovább keresgélt a szexpartnerkereső oldalon, és
épp egy másik férfival töltötte a hétvégét, amikor a dolog történt. Tehát nem adott bele magából semmit,
és a másik sem adott magából semmit neki, kellemes perceket töltöttek csak együtt. Ennek lett az a
következménye, hogy a férfi elvitt tőle mindent, amit csak el tudott vinni. Ilyen értelemben igaza lett a
nőnek, hiszen mivel a szívét nem adta bele a kapcsolatba, legalább azt nem tudták összetörni... De nem
csak ez az egy veszteség érte, mert ott volt a másik férfi is, akiről szintén kiderült, hogy nem ismerte
igazán. Egy olyan férfit - és ezzel lehet, hogy általánosítok, biztosan van ezerből mondjuk egypár kivétel -,
aki a második-harmadik randin azt mondja, hogy „csináljunk gyereket” nem lehet komolyan venni. Egy
olyan nő pedig, aki egy ilyen kijelentést el tud hinni, iszonyatos módon idealizálja a helyzetet, és nagyon
el akarja hinni, hogy a másik tényleg akarja őt.

Úgy látszik, ennek a nőnek tényleg minden meggondolatlan döntéséért drágán meg kellett fizetnie.

Nyilván azért következett el újra a szabad szerelem korszaka, mert kialakult az emberekben az igény,
hogy szakítsanak a korábbi értékrenddel a szabadság jegyében. Sokaknak már nem a monogámia fontos,
hanem hogy éljük meg, amit meg lehet, tapasztaljunk, ereszkedjünk bele az élményekbe. Ez
mindenképpen afelé vitte az embereket, hogy egyre egoistábbá váljanak. Már nem egy külső
szabályrendszer határozza meg az életünket, hanem sokkal inkább az önkifejezés, az önmegvalósítás
irányába mozdultunk el, ha ez annak nevezhető...

Nálunk a kommunizmus időszaka alatt nem volt nyilvánosan elfogadott és jó szemmel nézett dolog sem a
válás, sem a nyílt félrelépés. Bár nyilván nem volt kevesebb embernek szeretője, csakhogy zárt ajtók
mögött történtek az ilyen dolgok. Most egészen más a helyzet: az emberek felrakják a fotójukat is a
szexpartnerkereső oldalakra, mert a társadalom már tolerálni tudja, már nem cikinek, hanem
elfogadhatónak tartja, hogy mindenkinek kell valaki, még ha csak szexuális értelemben van is mellette. Ez
egy hosszú évtizedek alatt formálódó folyamat, és nekem úgy tűnik, érzelmileg még nem értük utol benne
magunkat.

Ezt tanúsítja az is, hogy az emberek egy külső mércének próbálnak megfelelni, amikor arról döntenek,
mikor feküdjenek le a partnerükkel. Az első vagy a harmadik randi után „normális”? Ez egy igencsak
téves gondolkodásmód. Minden jól felépített emberi kapcsolatban nagyon fontos, hogy figyeljünk a saját
érzéseinkre, arra, hogy mit vált ki a másik belőlünk, mi volt az első benyomásunk, mi volt, ami esetleg
nem tetszett, ami kérdőjeleket hagyott bennünk. Ezek az első érzések nagyon pontosan működnek.
Például ez a nő is elmondta, hogy megérezhetett valamit, ezért is keresgélt tovább a társkeresőn... Oda
kell figyelni a saját belső jelzéseinkre. Ugyanígy működik ez a szexszel is, és ha valóban megérintett a
másik, akkor talán mindegy is, hogy az első együttlét az első, a harmadik vagy a tizedik találkozás után
történik meg. (A. K.)
 Ó, MISZTER ALKOHOL
Tűz és víz, kecske és káposzta, farkas és bárány, róka és csirke. Természetes ellenségek. Normális az, ha
feleség és szerető megbarátkozik egymással?

Még 2008-ban, amikor kitört a gazdasági válság, találkoztam egy régi tanítványommal. Rosszkedvű volt,
nem értettem miért, hiszen egy jól menő magazinnál dolgozott, úgy tűnt, szakmailag egyenesben van.
Kiderült, hogy szakmailag valóban rendben van, de a magánélete romokban hever. Elmarad a tervezett
esküvő. A vőlegényével már harmadik éve élt együtt, úgy gondolta, hogy harmincévesen már épp itt az
ideje férjhez menni és szülni egy-két gyereket. Amikor megismerte a párját, biztos volt abban, hogy ő az
igazi. Igaz, hogy elvált, de gondoskodik a gyerekeiről, sikeres üzletember és - bár már elmúlt negyven -
rendszeresen sportol, jól tartja magát. Aztán jött a gazdasági válság, a vállalkozás csődbe ment, már nem
volt pénz külföldi utazásra, wellness hétvégékre, de még a gyerektartásra sem. Az egykori sikeres
üzletember feladta. Állandóan otthon ült és ivott. Meg sírt. Az egykori tanítványom azt mondta, hogy
mennie kellene, az egykori szerelme egy alkoholista roncs, és mindenki azt tanácsolja, hogy szabaduljon
meg tőle. A kérdés persze az - mondta végül, és közben elsírta magát -, mi lesz ezzel az emberrel, ha még
ő is elhagyja. (H. H.)

Letehetem valahol kint a szatyrokat? Bevásároltam idefelé jövet, vettem egy kis gyümölcsöt, üdítőt, meg
van mellette egy üvegben húsleves is. Viszem Gizikének a kórházba. A Gizike? Hogy is fogalmazzam meg?
Ő életem szerelmének az özvegye. Nem volt persze mindig Gizike, amikor Ferit megismertem, csak „az a
nő” volt, aztán meg legfeljebb Gizi. De most már évek óta ő Gizike nekem is, meg a Feritől született
fiamnak is. Gizike, akit ápolunk, ha kell, akit segítünk és akiről gondoskodunk. Most kórházban van, a
múlt héten megint megszaladt a kezében a vodkásüveg, elesett, és csúnyán megütötte magát. A fiamat
hívta fel, de a lelkére kötötte, hogy „a Jutkának - nekem - ne szólj!” Valahogy tart tőlem, vagy legalábbis
szeretné őrizni a látszatot előttem. De az alkohol lassan tönkreteszi, ha nem figyelünk rá, előbb-utóbb
végez vele.

Az alkohol tette tönkre Ferit is, aki egyébként drága jó ember volt. Mindig azt mondtam neki: „te kis
úttörő”. Merthogy az úttörő ahol tud, segít. Ilyen volt Feri is, ezért tartottam ki mellette tizenhat évig az
alkohol és Gizike ellenére. Igen, tizenhat évig voltam a szeretője, úgy, hogy a feleségét soha egy napra
sem hagyta el.

Ha most végiggondolom az életem, azt hiszem, törvényszerű volt, hogy egy ilyen emberhez kössön a
végzetem. Egy zenészhez. Amikor tinilány voltam, épp dúlt a beatkorszak, a hatvanas évek második fele, a
hetvenesek eleje volt. Szerettem a keményebb zenéket is, még láttam Radics Bélát játszani... jártunk az
Ifi-parkba, a másik törzshelyünk meg a Sport Szálló volt, a Feneketlen-tó mellett. Na, ott játszottak az
utcánkbeli fiúk egy bandával, mi meg oda jártunk táncolni minden hétvégén. Ruhaipari iskolába jártam,
meg a táncoslábú barátnőm is, tudtunk varrni, úgyhogy szinte minden héten volt valamilyen új ruhadarab
rajtunk. Olyan bőszárú nadrágokat hordtunk hogy kétszer-háromszor is körbetekeredett a bokánkon.
Máig emlékszem egy széles spanyol derekú, csíkos nadrágra, ami valami miatt nem lett kész szombat
estére. De kellett az új ruha, úgyhogy átjött a barátnőm, ő varrta az egyik szárát, én a másikat, aztán
futottunk táncolni. Hatalmas műszempillát ragasztottunk, ami néha leesett, már a villamoson. Szépek
voltunk, fiatalok...

Igen, csinos voltam, évekig szertornáztam versenyszerűen, az egy életre jót tett az alakommal. Pici,
formás lány voltam szőke hajjal. Nemrég - két éve talán - beszélgettem a régi időkről az unokabátyámmal,
és ő azt mondta nekem: „Én mindig olyan büszke voltam rád, hogy te milyen szép vagy”! Csodálkoztam...
Akkor én még nem éreztem magam szépnek. A srácok viszont annak találtak... Talán tizenöt éves voltam,
amikor egy fiú elvette a szüzességem. Másfél évig jártunk együtt. Gyönyörű fiú volt egyébként, magas,
vékony, volt egy kis válla, de akkor még nem volt divat ez az agyba-főbe gyúrás... Szép haja volt, és
gyönyörű tekintete. Szép volt. De a szex, az akkor még nem sokat jelentett nekem, csak jóval később
kezdtem el érteni, mi is az. A fiú egyébként dilis volt, féltékenységi rohamok ok nélkül, ilyenek... Pedig én
még nagyon őszinte, naiv kislány voltam akkor. Másfél év után vége lett.

Aztán megismertem Palit, akihez hozzá is mentem tizenhét évesen, és ezzel véget ért az én táncolós,
bulizós tinikorom. De a zene, a zenészek utáni rajongás megmaradt. Demjénért én ma is elmennék a világ
végére!

Hogy miért mentem tizenhét évesen férjhez? Valószínűleg arról lehet szó, hogy folyamatosan bennem van
a bizonyítási vágy, ezért aztán mindig mindent próbálok teljesíteni, vagy épp túlteljesíteni. Még
kislánykoromban azt mondta az anyukám meg a család, hogy én a jég hátán is megélek. Ezzel indítottak
útnak az életben, ahogy így visszatekintek. Talán azért mentem ilyen korán férjhez, hogy ezt is
kipipálhassam...

Nem volt az olyan nagy szerelem... nem tudom. Nagyon aranyos ember a férjem egyébként, most, hogy
már nem élünk együtt régóta, nagyon jól kijövünk. Cipelem őt is a hátamon, most varrtam neki függönyt,
holnap felrakom. Egyedül van szegény, hatvanhárom évesen. Én olyan tyúkanyó típus vagyok egyébként.
Ha engem szülinapi bulira hívnak, biztos, hogy olyan tortával megyek, amit én sütöttem.
Az is benne volt, persze a korai házasságban, hogy nálunk otthon nem volt nagyon jó a családi légkör.
Elváltak a szüleim, azt hiszem, a papa csak később kezdett inni, de aztán az alkohol miatt halt meg
szegény hatvanévesen. Mechanikai műszerész volt, ügyes ember, le is érettségizett már felnőttként,
fontosnak tartotta ezt. Miután a mamát elhagyta, talált egy olyan feleséget, aki rendkívül jó partner volt
az italozásban. Érdekes, a mama egy kocsmában dolgozott évtizedekig, mégsem volt soha részeg.
Mindegy, nem illettek egymáshoz, az biztos.

A férjemnek viszont olyan családja volt, amilyet én is szerettem volna magamnak. Lehet, hogy ezt
szerettem Paliban a leginkább... Nagyon rendes emberek voltak a szülei. Az édesanyja lányaként szeretett
engem, ha kigondoltam valamit, mondjuk, szerettem volna egy új esernyőt, biztos, hogy neki már a
szekrényében lapult. A papa akkor már rokkantnyugdíjas volt, ő sütött-fözött otthon, ő látott el
bennünket.

Hozzájuk költöztünk az esküvő után egy szoba-konyhás lakásba, a konyhaszekrény mögé. Ott volt a mi
birodalmunk. Csak egy egyszemélyes heverő fért el ott, de nem volt baj, a férjem gyakran éjszaka
dolgozott, nappal aludt. De azért csak megoldottuk azt is, hogy együtt tudjunk lenni, és nagyon rövid idő
alatt megszületett a gyerek.

De a szex Palival sem volt igazán jó, inkább olyan unalmas. Pedig nagyon szerettem őt, fogtuk egymás
kezét, úgy aludtunk el esténként, ha otthon volt. Most azt gondolom, a szexhez egyszerűen nem volt
kultúrája. Gépkocsivezető volt egyébként, talpraesett ember, de nagyon szeretett például kártyázni.
Sokszor eljátszotta a fizetését, akkor én ezt nem tudtam, de sokszor anyám adott kölcsön neki, hogy
tudjon nekünk hazaadni valamit.

De ő legalább nem ivott, nem volt ugyan antialkoholista, néha egy-egy sör lecsúszott a haverokkal, de
nem volt részeges. Csak olyan unalmas volt szegény. Nekem legalábbis, mert később kiderült, hogy más
nők bizony elég izgalmasnak találták. Évekig összejárt a szomszéd Mártával is. Jóban voltunk egyébként a
csajjal, még azután is, hogy megtudtam, mi van köztük. Átjött néha, beszélgettünk. Egyszer mondtam
neki: „Te, Márta, attól, hogy nem beszélek valamiről, még nem biztos, hogy nem tudom.” „Mi? Miről
beszélsz?” - kérdezte „Á, csak beszélek összevissza!” -feleltem.

Közben persze éltük szépen a Kádár-korszak hétköznapjait. Most úgy emlékszem, megvolt mindenünk:
autó, minden nyáron ki tudtunk venni egy kis házat a Balatonon. Én varrtam, egyre jobban ment az üzlet,
anyagi gondjaink nem voltak. Az volt a férjem szokása, hogy kikönyökölt a konyhaablakba, és nézte az
autóinkat, az enyémet meg az övét. Jómódban éltünk, mindkettőnknek külön autója volt. Volt egy
keresztanyja, aki meghalt kint Kanadában, és rengeteg pénzt hagyott rá, amit aztán szépen el is szórt.

Egyre nehezebben találtuk a közös hangot. Olyan típusú volt a férjem, aki nem iszik, nem dohányzik, csak
kötözködik. Csak egy példát mondok, hasonló története szerintem minden nőnek van, nagyon jellemző.
Előfordult, hogy otthon főztem, egy nagyon meleg nyári nap volt épp. Ő kijött a konyhába dörmögni, hogy
nem vagyunk mi normálisak, itt ülünk a lakásban, a negyven fok melegben, ahelyett hogy a strandon
lubickolnánk, meg innánk a hideg sört! Jó, a következő héten kimentünk a strandra. Ott meg az volt a
szöveg, hogy mi nem vagyunk normálisak, itt rohadunk a napon, ahelyett hogy a besötétített lakásban
néznénk a tévét, és innánk a hideg sört. Na, ilyen típus. Ha sapka van rajtad, az se jó, ha nincs sapka, az
se.

Talán érezte, hogy baj van közöttünk, és ezért kötött bele mindenbe. Persze, engem sem kellett félteni:
mikor bejött az ajtón, már láttam rajta, hogy belém fog kötni, úgyhogy azonnal lecsesztem valamiért.
Azonnal, abban a pillanatban!

Mégis majd tíz évig nem csaltam meg. Az első szeretőm egyébként jó fej volt, a férjem is ismerte, de,
persze, nem tudta, hogy mi van köztünk. Zűrös fickó volt, olyan ügyei voltak, amikről jobb is, hogy nem
tudtam akkor. Adott-vett dolgokat, néha a rendőrség is rászállt. Viszont vele végre nagyon jó volt a szex. Ő
is örült szerintem, hogy itt van egy nő, csinos, nem túl zűrös, nem csinál jeleneteket, nem rágja a fülét. Ez
fontos volt, mert persze neki is volt családja mellettem. Eleinte volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, de
hamar elmúlt, kivált mikor megtudtam, hogy a férjem is összeállt a Mártival.

Jó két évig tartott a kapcsolatom az első szeretőmmel, aztán az egyik legjobb barátnőm befújt a
férjemnek. Máig nem tudom, miért. Szegény no, már meghalt azóta... Jó nagy botrány volt otthon, de
aztán gyorsan elcsendesedett Pali, miután a fejéhez vágtam, hogy én is tudok a szomszédasszonyról meg
a többiekről.

Később elcsitultak a viharok, kitaláltuk, hogy próbáljuk meg újra... De már nem működött a dolog.
Agonizáltunk még évekig. Amikor megtudta, hogy el akarok költözni tőle, elkezdett zsarolni, hogy majd
elmegy a gyerek iskolájába, és elmondja neki, hogy én mit műveltem. Szóval ilyen elmebeteg dolgokat
csinált. Na, ezzel rontott el végleg mindent, ezeket a dolgokat nem fogom neki soha elfelejteni. Mondtam
neki, hogy jó, maradhatunk még együtt, amíg a gyerek felnő.

Tizenhat éves volt a lányom, amikor végre el tudtam költözni. A férjem nem tudta, hogy el akarok menni,
csak úgy leléptem. Előző este még bejött a fürdőszobába, amikor fürödtem - de már akkor nagyon feszült
volt a légkör hetek óta -, és mondta nekem, hogy takarodjak. Mondtam neki, hogy jó, elmegyek. Persze,
nem mondta komolyan, pedig nekem akkor már hetek óta a zsebemben volt a lakáskulcs. Szóval másnap
elmentünk a gyerekkel együtt, akitől előtte még megkérdeztem: „Évike, nem baj, ha otthagyjuk az apádat,
nem rossz az neked?” Erre ő azt mondta: „Anya, hülye vagy, hogy eddig is csináltad!” Rossz volt az ő
viszonyuk is, őt is állandóan piszkálta Pali. Márta napján költöztünk el, sosem felejtem, július
huszonkilencedikén. Nagy csokorral ment a szomszédasszonyhoz, először hozzá ment, hogy odaadja neki
a virágot. Annak meg le volt fagyva az arca. Kérdezi Pali, hogy mi van. Mire ő: „Hát te nem tudod?”
„Nem!” „A Jutkáék elköltöztek a gyerekkel!” Durr!

Sírt, zokogott. Hónapokon keresztül főztem és küldtem neki a kaját, hogy legyen ennivalója, és fizettem a
rezsi felét még vagy másfél évig.

Amikor elköltöztünk, harmincnégy éves voltam. Akkoriban baromi jól kerestem a varrással, nagy
cégeknek dolgoztam be, volt egy alkalmazottam is. Ez még a rendszerváltás előtt történt közvetlenül,
kicsit már szabadabb volt a piac, és az emberek ki voltak éhezve az új, divatos ruhákra, a szép dolgokra.
Én meg szinte ész nélkül dolgoztam, minden új modellt megcsináltunk, képes voltam naponta szállítani a
megrendelőknek, új gépeket vásároltam, hogy minél jobb minőségű legyen a munkánk. Egy időben
szabadidőruhákat varrtunk, a kolléganőm varrta a felsőrészeket, én meg a nadrágokat. Annyit
megvarrtunk már, hogy egyszer kipróbáltuk, becsukott szemmel is meg tudjuk-e csinálni. Mindkettőnknek
sikerült. Mikor végeztünk egy-egy darabbal, bele kellett tenni egy zacskóba és fóliahegesztővel
lehegeszteni a zacskót. Annyira sokat és gyorsan dolgoztunk, hogy többször előfordult, hogy belecsúszott
a zacskóba a kezünkről egy-egy gyűrű vagy karkötő. Mondtam is a kereskedőnek egyszer: „Figyelj,
szerintem azért viszik ezt annyira, mert azt hiszik, minden századikban van valami ajándék.”

Jól éltünk, volt mindenem. Gyönyörűen felszerelt háztartás, szép ruhák, cipők, mentünk nyaralni, volt
autóm. Nem is igen gondoltam a férfiakra évekig, pedig fiatal voltam még... Hiányzott ugyan a szex, de fel
kellett nevelnem a lányomat, dolgoznom kellett. Aztán kiderült, a férfi, akit nekem rendelt a sors, ott van
a szemem előtt régóta.

Annyira ment a varrás, hogy külön helyiséget kellett bérelnem, nem fértünk már el a lakásomban.
Kivettük egy családi ház felét, és ott ismertem meg Ferit. Ő volt a tulajdonos. Rettentő csúnya ember volt
és nagyon-nagyon jólelkű. És zenész, persze, ekkor került a helyére visszamenőleg az én zenészek iránti
rajongásom. Egy akkoriban eléggé ismert bulizenekar tagja volt, rengeteg szegény, hátrányos helyzetű
fiatat járt a koncertjeikre. Nem volt pénzük, Feri meg mindig mindenkit beengedett, ha szóltak neki.
Aztán meghívta őket egy-egy sörre, erre-arra, és persze mindegyikkel ivott egyet ő is...

De akkor még nem láttam, hogy beteg, hogy beteggé tette az alkohol. Csak azt láttam, hogy rendkívül
kedves, segítőkész ember. Ezt szerettem benne: a lelkét, pedig nagyon csúnya férfi volt. Mindenki
csodálkozott. Anyám fogta a fejét, a lányom meg azt mondta: „Anya, ezt most miért csinálod? Nem szép,
iszik, felesége van! Beteg nem érted? Alkoholista!” Mondtam neki: „Ne legyél hülye, néha elmegy buliba
és iszik. Ugyan már, dehogy alkoholista!” Nagyon buta voltam.

De nagyon jó volt vele együtt lenni, mellette mindig éreztem, hogy élek. Annyira ismerte a várost, hogy ha
elmentünk valahova, biztos, hogy egy egész más úton jöttünk vissza, mert azt mondta, hülyeség ugyanazt
az utat kétszer megtenni, látni kell mindent. Tulajdonképpen egyfajta második feleség lettem a felesége
mellett.

Amikor megszületett a gyerek, és már nagyobbacska lett, másfél, kétéves, minden vasárnap elvitt
bennünket kirándulni, és ahol épp megálltunk, ott ebédeltünk. A gyereket is vittük mindenhová, jól
működött a dolog. Nekik a feleségével nem volt gyerekük, és egy idő után Gizike is megbarátkozott a
helyzettel, a fiamat ma már úgy emlegeti, hogy „a fiam”. Nem tudom, miért nem vált el tőle Feri.
Szerintem tudta, hogy Gizinek is gondja lesz az alkohollal, és féltette. Elég hamar teherbe esetem, és
mondtam neki: „Eldöntheted, hogy akarod vagy nem. Ha nem akarod, akkor is megszületik, csak akkor
nem szeretnék veled soha többet találkozni, se a gyerekkel, se a gyerek nélkül. Akkor sincs semmi baj, én
nem kényszerítelek semmire, de ha akarod, akkor felelősséget kell vállalni.”

Nem éltünk együtt, ő otthon élt, én is a saját lakásomban. Ő legkésőbb éjfélkor mindig elrohant, merthogy
ő nem tud panelban aludni. Mondtam neki, hogy még jó, hogy olyan gyereket csináltál, aki tud, egyébként
ott laknánk mind nálatok, a feleséged szobájában.

Mégis működött a dolog néhány évig. De egyre többet ivott, egyre többet jártak el bulizni, zenélni. Én már
nem tudtam vele menni, hogy fékezzem. Sokszor megígértettem vele, hogy nem iszik rövidet, csak sört.
Egyszer, mikor már a harmadikat itta, mondtam neki: „Feri! Megígérted, hogy nem iszol rövidet.” Azt
válaszolta: „Igen, Juditkám, megígértem. De, amikor megígértem, akkor még nem tudtam, hogy nem
fogom tudni betartani.”

Lehet, hogy csajozott is, ugye, minden koncerten nem tudtam ott lenni. De az biztos, hogy nagyon
szeretett engem. Olyan emlékeim vannak... Egyszer csúnyán összevesztünk, mert berúgott, nagyon
alpárian viselkedett. Elmentem otthonról a lányomékhoz, ott is aludtam, és mire hazamentem, az ajtón
volt egy óriási papír, ráírva ezerszer, hogy „szeretlek”. Az összes szomszéd ezen röhögött.
Tulajdonképpen nagyon értékes ember volt, de egyre többet ivott, és lassan szétesett. A lányom sokkal
hamarabb tudta, hogy Feri reménytelen, mint én. Sokszor kérdezte, hogy lehetek együtt egy ilyen alakkal,
én meg mondtam neki, hogy „Évike, ez az én dolgom”. De elfogadta miattam. A születésnapjára, a
névnapjára mindig minőségi ajándékokat vett neki, főleg ruhaneműt, mert Feri eléggé igénytelen volt az
öltözködésére. A lányoméktól kaptam az ötvenedik születésnapomra egy törökországi nyaralást, közösen
velük. Mondta, hogy vigyük a Ferkót is - így hívta, pedig Feri utálta nagyon -, háha kicsit magához tér, ha
lát egy működő családot, jól érzi magát.

Elvittük, de rettenetesen érezte magát. All inclusive nyaralás volt, annyit ihatott, amennyit csak akart,
rövidet viszont nem. Azt persze nem tudta, hogy ez alól a vodka kivétel. Aztán pár nap múlva meglátta,
hogy az orosz vendégek isszák a vodkát számolatlanul, duhajkodnak, hangoskodnak. Onnantól kezdve
ebéd után, szieszta alatt mindig eltűnt, mondta, hogy mi pihenjünk csak, majd később jön utánunk a
strandra. Persze, amikor megjött, már látszott rajta, hogy piált, már egészen más kedve volt, mint
délelőtt.

A halála előtti öt évben már nem tartottuk a kapcsolatot. A fiam járt hozzájuk, én meg amikor mentem
érte, legfeljebb beintegettem a kapunál. Csoszogó öreg bácsi volt már akkor.

Sajnos a gazdasági válságot én sem úsztam meg, egyre kevesebb lett a megrendelés, vissza is kellett
adnom a vállalkozást. Többször felhívtam, hogy „Feri, gyerektartás kell, a gyereknek negyvennégyes lába
van, nem olcsó a cipő, már nem tudom egyedül eltartani. Mindig az volt a válasz, hogy neki nincs pénze.
Mondtam, „Feri, muszáj lesz, hogy elmenjek a bíróságra”... Nem dolgozott akkor már hosszú évek óta,
senki nem alkalmazta. Egyszer sofőr akart lenni egy ismert ember mellett. Elment az irodájába, és várta,
mikor kell valahova elfuvarozni. Aztán meg elmesélte, hogy „képzeld, ültem ott a titkárnő mellett egy
széken, és elaludtam! Én nem tudok várakozni, nekem tevékenykednem kell, inkább nem vállaltam.”
Mondtam neki: „Te hülye vagy. Biztos, fix állást nem vállalsz?”

Szóval ott tartottunk, hogy mondtam neki, hogy muszáj lesz elmenni a bíróságra. Mondta, hogy „Igen, és
mit fognak velem csinálni, ha egyszer nincs állásom?” „Megmondjam mit? Ráterhelik a kicseszett
házadra!” Mert arra nagyon büszke volt mindig.

Pipa voltam nagyon, tényleg bepereltem. Eljött a bíróságra, kijött a liftből, egy öreg, csoszogó bácsi.
Ránéztem, és azt mondtam neki: „Feri, hogy juthattunk idáig?” Erre azt mondta: „Te akartad!” Nem
értette, hogy miről beszélek. Bementünk, megítéltek valami tizenötezer forintot, aztán kérdezte tőlem a
bírónő, hogy akarom-e, hogy a perköltséget az alperes kifizesse. De akkor már potyogtak a könnyeim.
Annyira sajnáltam, és annyira megbántam, hogy odamentem! Mondtam, hogy nem, dehogy, nem akarok
semmit, már bánom is, hogy idejöttem. Ennek ellenére mondta Ferinek, hogy a perköltséget neki kell
fizetni, húszezer forintban állapította meg, ennek a tíz százalékát volt köteles megfizetni, tehát kétezer
forintot. Erre ő felállt és azt mondta: „De nekem nincs ennyi pénzem!” Kész voltam. Csak sírtam, sírtam.
Mondta neki a bírónő, hogy nem most kell kifizetnie, valamikor majd kap egy csekket, és ha lesz egy kis
pénze, akkor néhány héten belül fizesse be.

Biztosítást is fizetett a gyereknek egy ideig én voltam a biztosított, a gyerek meg a kedvezményezett.
Persze nem értette, miért én vagyok a biztosított. Mondtam neki: „Cseszd meg így ha én megdöglök,
legalább kap a gyerek X összeget, amiből te szépen majd tovább tudod valameddig nevelgetni. Egyébként
meg ha senkinek semmi baja nem lesz, egy idő után kap a gyerek egy nagyobb összeget.” Nagy nehezen
megértette, egy darabig fizette is, aztán persze már nem, fel is mondták a szerződést ő nem tudta, hogy
én is kapok erről értesítést, mert én vagyok a biztosított. Megírták, hogy elküldték a címére az addig
összegyűlt pénzt, negyvenvalahány ezer forintot. Rákérdeztem nála, hogy „Feri, mi van a biztosítással?”
„Semmi, semmi nincs” - mondta. Erre azt válaszoltam: felhívjam őket és megkérdezzem?” Erre azt
mondta: „Nem kell, elköltöttem” Mire én: „Cseszd meg a gyerek pénzét elköltötted?!” Szóval akkor már
mindent... Pedig nem ilyen volt ám! Elment az esze az alkoholtól.

Hirtelen halt meg. Rosszul lett, még mielőtt a mentő odaért, kihányt három és fél liter vért. Gondolom, a
kórházban nem úgy látnak el egy alkoholistát, aki már többször megfordult ott, mint a többi beteget.
Nekem vannak ott nagyon jó kapcsolataim, az én ruháimban járnak a nővérkék, orvosok, és már korábban
mondták is: ha nem hagyja abba Feri az ivást, bele fog pusztulni Na, ez alkalommal meg is repedt az
aortája, szivárgott a vér a gyomrába. Ez az alkoholisták betegsége állítólag. Próbáltak lenyomni egy
ballont és felfújni benne, hogy hátha az megállítja a szivárgást, de aztán fölment a vércukra, összeomlott
a keringése és meghalt.

A gyerek akkor még középiskolás volt, aznap suli után felhívott, és mondta, hogy csak később jön - mindig
szólt, ha később jött -, mert fölmegy az apjához látogatóba. Kicsit mérges is voltam, mert tudni kell,
amióta iskolába járt, mi mindig együtt ebédeltünk, az ebédnél beszéltünk meg mindent. Szóval elment az
apjáékhoz és becsöngetett, mire kijött az egyik barátjuk, aki akkor már ott volt, meg a felesége, és
mondták neki, hogy az apja meghalt.

A gyerek totál kivolt. Zokogva hívott fel. Odamentem, és mondtam nekik: „Csesszétek meg nem lehetett
volna esetleg, hogy szóltok nekem, és felkészítem a gyereket erre valahogy?”
Azóta sokat gondolkodom a történteken, de visszacsinálni nem tudom. Előre kell néznem. Próbálom
magam jól érezni a bőrömben. Szerető családom van, gyerekem, akire figyelnem kell, nem számít, mi volt
régen.

Én szerettem őt. Valamilyen szinten biztosan ő is szeretett engem. Most az a dolgom, hogy támogassam a
feleségét, aki már olyan állapotban van, hogy fölborul nélkülünk. Támogatom a volt férjemet is, ő is
egyedül van most már, nemrégen hagyta ott a barátnője, az a Márti, aki már akkoriban is vele volt, amikor
még a felesége voltam. A családi ünnepeket együtt tartjuk, hiszen van egy közös gyerekünk és két
unokánk. A volt férjem is imádja őket.

Volt pasim egyébként Feri halála óta is, négy évig voltam együtt valakivel. Én rúgtam ki. Olyan férfi volt,
aki valamiért azt hitte, jár neki egy fiatal nő. Egyre többet célozgatott erre, meg arra, hogy én ötvennyolc
éves vagyok. Mondtam erre, hogy akkor viszlát, keress fiatalabbat.

Lehet, hogy most azt gondolja, „ez a nő egy beképzelt liba” de úgy gondolom, hogy én a koromhoz képest
jól nézek ki. Sok ötvennyolc éves nő cserélne velem. Sportolok, nekem nem okoz gondot fölrohanni az
ötödik emeletre szatyrokkal, ha rossz a lift, nem okoz gondot egy gyalogtúra, akárhány kilométeres, vagy
egy edzés két órán keresztül. Hastáncolni járok a barátnőmmel, péntekenként összejövünk páran, sütünk-
főzünk, megiszunk egy üveg pezsgőt, jól érzem magam. Úgy gondolom, ez így rendben van.

Lehetnék okosabb, lehetnék szebb, lehetnék karcsúbb, ismerem a határaimat, tudom, hogy csak ennyi
vagyok, de ez a csak, szerintem, több mint az átlag. Vagy nem?

A feleség és a szerető ősi ellenségek lennének? Én nem tartom túl előrevivőnek, ha Ők ketten iszonyú
harcban állnak egymással, mert tulajdonképpen nem kettejük között áll fenn egy konfliktus ilyen
esetekben, hanem a házastársak között. Attól, hogy bejött egy szerető a képbe, magához a szeretőhöz a
feleségnek valójában nincs túl sok köze, legalábbis az alapprobléma megoldása szempontjából
elhanyagolható.

De az, hogy a történet főhősnője pátyolgatja a szeretője feleségét, egészen más okból van. Ő igazából egy
„tyúkanyó” típus, aki állandóan gondoskodik mindenről és mindenkiről. Az is kiderül a sztoriból, hogy már
az anyja is ilyen volt, és ő azonosult ezzel a képpel. A korai házasság, hogy ő a jég hátán is meg tud élni,
hogy kipipálja, amit elért - ebben én azt érzem a leginkább, hogy ő háttérbe helyezi magát, nem az a
fontos számára, hogy megvalósítsa magát, hanem az, hogy mielőbb elvégezze, amit elvárnak tőle. Ő azt
tanulta meg a szülői mintából, hogy nem ő a fontos, hanem az, hogy ne hagyja cserben a férfit, aki nélküle
gyenge lenne.

Pedig még a tizenhat éves gyereke is azt mondja neki: „hülye voltál, hogy eddig is maradtál!” Ez
egyébként korántsem meglepő reakció egy gyerek részéről. Nagyon sokszor hallani házaspároktól, hogy a
gyerekek miatt maradnak benne egy kapcsolatban, de közben meg se kérdezik őket, hogy nekik mi lenne
jó. Téves azt gondolni, hogy minden esetben az a jobb a gyereknek, ha a család együtt marad. Ez abban az
esetben a legordítóbb, ahol bántalmazás van, tehát valójában egy pokolban élnek a gyerekek - ott a
megmenekülést jelentené nekik, ha a szülök szétmennének. Sokkal jobb még az is, ha csonka családban
nő fel egy gyerek, mintha egy megnyomorító, bántalmazó szülő mellett, rettegésben élne. Ha egy gyerek
azt látja, hogy az anyja rosszul érzi magát egy bizonyos helyzetben - mert aránytalan a kapcsolat vagy
teljesen kiüresedett -, azt neki sem jó végigélni. Egy tizenhárom, tizennégy éves gyerekkel már meg lehet
beszélni, ő hogy látja ezt, jobb-e neki így, melyik megoldás áll közelebb hozzá. Lehet, hogy pont a gyerek
fogja feloldozni, felmenteni a szülőt a bűntudat alól, de azzal vigyázni kell, hogy ne azt érezze: az ő
felelőssége döntést hozni.

Lehet, hogy ez a nő pont azzal tett volna a legjobbat a gyerekének, ha már korábban megtette volna ezt a
lépést. De ezt a kérdést csak akkor érdemes feltenni a gyereknek, ha valóban elfogadható az az opció is,
hogy maradjunk. És még ebben az esetben sem szabad arra kérni, hogy ő hozza meg a döntést
helyettünk, hanem csakis azt kérdezzük meg, hogy számára mi az, ami jó ebben a helyzetben, és mi az,
ami nem jó, és ha ez tényleg egy vállalható dolog, akkor meg kell próbálni változtatni azon, amin
szükséges. De nyilván, ha tarthatatlan a helyzet, mert ütik-verik az anyát otthon, akkor nem kell
gondolkodni, nem kell a gyereket megkérdezni, hanem mindenképpen menni kell. De még egyszer
hangsúlyozom: tényleg nem szabad ráhárítani egy gyerekre a döntés súlyát, csak azt lehet megkérdezni,
hogy érzi magát, hogy látja a helyzetet, és meghallani, ha azt mondja: „én már régen elmentem volna.” De
maga a döntés a saját felelősségünk kell hogy legyen.

A főhősnő lánya elég koraérett gyerek lehetett, aki hamar meglátta és megértette, mi történik körülötte,
ezért abszolút lehetett volna rá hagyatkozni ebben a dologban.

Amikor a nő házasságában kiderültek a megcsalások, azt láttuk, hogy igencsak bejött a képbe a kettős
mérce. Tanulságos, milyen óriási kiborulás van abból, amikor kiderül, a másik is félrelép. Ilyenkor
általában azért is haragszik az ember, mert nem nézte volna ki a másikból, hogy ő is élhet ezzel a
fegyverrel, ám főleg azért, mert nem túl kellemes belenézni a tükörbe, amit ezzel a lépésével elénk tart.
Ha következmények nélkül meg tudunk csinálni valamit valakivel, ez azt jelenti, hogy azt a dolgot bátran
megtehetjük. Ha viszont érkezik valamiféle ellenreakció, azzal a másik meghúz egy határt, amitől rá kell
döbbennünk a saját tetteink következményeire is.

De ebben a történetben azt látjuk, hogy mindennek ellenére megint csak megjelenik a tyúkanyós dolog:
hogy abszolút nem a saját érdekeit helyezi előtérbe a főhősnő. Hiszen akárhogy is nézzük, azért az elég
nonszensz, hogy még a szétköltözés után is küldi az ebédet és fizeti a rezsi felét, mert a szegény,
tehetetlen férje nem tud magáról gondoskodni.

Én azt érzem ebben a történetben, hogy ez a nö az anyaságban, a „tyúkanyóságban” teljesedett ki, amit
mindenkire kiárasztott maga körül: Palira, a gyerekeire, Ferire, Gizire... Az önkiteljesedés azon részét
viszont, hogy ő nő, már jóval kevésbé tudta megélni.

Szerintem ő valójában szereti magában, hogy ő igenis gondoskodik másokról, neki jó érzés másokkal jót
tenni, mert meghálálja magát, tulajdonképpen így lesz egy nagy, szerető családja. Ugyanakkor azt is
láthattuk, hogy bizonyos helyzetekben azt is érzi, hogy ez a hozzáállás kicsit balekot is csinálhat belőle.
Főleg olyankor, amikor emiatt a saját gyereke szenved kárt. Lehet az ember önfeláldozó, amíg valóban
csak magát áldozza fel. De a saját gyereke nem kerülhetne hátrányos helyzetbe emiatt! Ezen a ponton
ütközik egymással a kétfajta szerep, az anya és a „tyúkanyó”, és ilyenkor azért mérlegelni kell, ki a
sérülékenyebb, az önállótlanabb: a kisfiú vagy a felnőtt apja... Mivel a gyerek sérülékenyebb, ez a nő is át
tud változni anyatigrissé, és el is megy a bíróságra. De ekkor viszont összeomlik, és végül mégsem tudja
átlépni ezt a határt, nem tudja elnyomni magában az önfeláldozó asszonyt. Ez egy súlyos szerepütközés.
Egy elfogadó tyúkanyó hogy tudna dühös lenni, és érvényesíteni az érdekeit? Főleg egy idős bácsika
láttán, akit mindig jó embernek tartott. Sehogy!

Ahogy megjelenik a színen a csoszogó öregember, egyből átváltozik egy nagyapóvá, akiről megint csak
gondoskodni kell. Tudjuk, hogy a gyermekkor és az öregkor nagyon hasonlít ilyen értelemben egymásra,
hiszen ahogy megöregedünk, egy idő után nem tudunk egyedül mozogni, gondoskodni magunkról stb.
Ilyen értelemben egy idős emberhez nagyon hasonlóan viszonyulunk, mint egy gyerekhez.

A csúnya és alkoholista Feri azonban engem leginkább egy apai figurára emlékeztet. Egy nagyon kedves
emberről beszélünk - ezt emeli ki vele kapcsolatban leginkább a főhősnő -, aki mindig segített a
szerencsétlen fiatalokon, befizette őket a szórakozóhelyre, meghívta őket sörre és bulizott velük: ebben
megjelenik egy jó apa, egy atyáskodó férfi képe. Míg a férfi felesége, Gizi meg olyan, mint egy anyuka:
mivel vágyott az anyaságra, de nem lehetett gyereke, végül a második anyja lett a férje és a szeretője
kisfiának... Bár elég furcsa ez az egész, mégis van benne egyfajta harmónia. Olyan inkább, mintha a
főhősnő ennek a házaspárnak a gyereke lenne, és szült volna nekik egy unokát. Most pedig, hogy a
szeretője már meghalt, az özvegyét ápolja úgy, mintha a saját anyja lenne. Így végül egy családi idillé
változott a kapcsolatuk. Ha nem adatott ez meg a hagyományos úton, létrehozta a segítőkészségével:
tehát nem mint nő, hanem mint tyúkanyó. Fontos észrevenni, hogy ez a magyarázat azért is valószínű,
mert többek között már a férjéhez is azért ment hozzá, mert általa lett egy szerető családja, az anyósáék
lányaként szerették. Viszont a válás után új család kellett, amit végül sikerült meg is szereznie magának.

Azt látom, hogy a mai világban már valahogy elfogadhatóbbnak éljük meg, hogy az emberek félrelépnek,
hogy a házastárs mellett felbukkan egy szerető is. Nincs már meg ez az ősi ellenséges viszony a házastárs
és a szerető között minden esetben. Mert már kezdenek nem hinni abban az emberek, hogy a partnerük
kizárólagosan az övék lehet - nem a birtoklás értelmében, hanem a hűség szempontjából. Van egyfajta
feladás ebben: ha másképp nem megy, akkor fogadjuk el, hogy ezt csak így lehet, és ha ezt a
kompromisszumot meghozzuk, túllépünk az ezzel járó alapvető ellenérzésen, akkor sokkal nagyobb
harmóniát fogunk érezni magukban.

Régen is hűtlenek voltak az emberek, csak most sokkal többször napvilágra kerülnek az ilyen esetek, mert
már van egyfajta elfogadottsága. Más a társadalom attitűdje, nagyon általánossá és nyílttá vált ez a
kérdés, és az emberek nagy része általában számol is azzal a lehetőséggel, hogy meg fogják csalni - mivel
nem akar teljesen naivnak tűnni.

Nagyon kevesen vannak, akik hisznek az egész életen át tartó hűségben. A legtöbben maximum azt
mondják: „bízom benne, meg kell próbálni, és remélhetőleg nem fogunk beletartozni a többségbe, akikkel
megtörténik”. Inkább csak ezt hallani a mostanában házasodó emberektől.

Régebben a válás mint alternatíva nem volt ennyire terítéken. Sokkal nagyobb súlya volt, ezért sokkal
ritkábban fordult elő. Nem megcsalás nem volt, csak jobban rejtegették az emberek, mert nem akarták,
hogy válás legyen belőle. Most viszont már gyakrabban válnak, mint nem válnak. Már nagyon kevés is
elég ahhoz, hogy az emberek kilépjenek a kapcsolatukból. Nem az van, hogy mindezek ellenére
erőfeszítést teszünk és maradunk, ami nem feltétlenül a kompromisszumokról szól, hanem a küzdésről.
Ma egyszerűbb továbblépni, és ez eléggé felborítja az egész rendszert.

Igencsak fontos kérdés, hogy hova vezet mindez. Nyilván eleinte borzasztó káosz lesz, és majd ebből kell
valamiféle új rendet megteremteni, de ez egyelőre még teljesen felmérhetetlen. Izgalmas dolog lenne
elkezdeni figyelemmel követni a most megkötött házasságokat, és teljesen őszinte információt kapni
valahogy arról, hogy hányadik évben van az első, a második, az ötödik, a tizedik megcsalás... és hány
százaléknál nem történik meg - ha akad egyáltalán olyan -, illetve hányan maradnak együtt végül.
Nem azt mondom, hogy mindent tűrni kell, hanem hogy változni kell. Az lenne jó, ha egy ilyen helyzet
előtt meg lehetne vizsgálni, hogy mindent megtettünk-e, hogy együtt maradhassunk. Mind a két ember
motiváltan elkezdene dolgozni azon, hogy kiküszöböljék mindazt, amitől a kapcsolatuk esetleg túl
rutinszerűvé vált, amiért eltávolodtak, veszekednek stb. Ha tényleg mindent megtettek, és valamiért
mégis kihunyt a dolog, csak akkor váljanak el. Akkor nyilván helye is van a szakításnak.

De én mégis hiszek abban, hogy létezik olyan kapcsolat, ami egy életre szól. Sőt, szerencsére látok is
ilyet... (A. K.)
 UTÓSZÓ
Havas Henrik: Az volt az első érzésem, amikor elolvastam a történetekhez írt magyarázatokat, mint
amikor a kritikus elmondja a költőnek, hogy miről szól a verse, ő meg erre azt mondja: „ha maga
mondja...” Én, ugye, jogot végeztem, tehát abszolút távol tartom magam a pszichológia tudományától.
Nem is tudom, valójában mitől az. Annak idején a Bevezetés a jogtudományba előadáson megtanultam,
hogy az a tudomány, aminek van egy kialakult fogalmi apparátusa, és ami olyan általánosan igaz
törvényszerűségeket képes felállítani, amelyek időtállóak. A pszichológiánál én ezt nem érzem. A könyv is
arról tanúskodik, hogy ezen a területen minden változik. Ami igaz volt az ötvenes években, az nem volt
igaz a szexuális forradalom időszakában, most meg pláne nem, mikor a technikai forradalomnak
köszönhetően már nem is kell udvarolni, csak felmegy az ember az internetre, és fél óra múlva már
találkozhat is valakivel. Annyira gyorsan változik a világunk, hogy nincs az a tudomány, ami ezt követni
tudja. A pszichológusok, pszichiáterek meg csak nyűglődhetnek az újabb és újabb problémákkal...

Almási Kitti: Azért én érzek némi provokációt abban, hogy Havas Henrik kijelenti, nem tud arról, mitől is
lehetne tudomány a pszichológia... Valljuk be, valószínűleg nem vágtunk volna bele ebbe a közös
munkába, ha valóban így gondolná. Másrészt azt gondolom, még felsorolhatnánk néhány területet, ahol
újabb és újabb felfedezéseket tesznek, ahol újabb és újabb problémákkal találkoznak a szakemberek, és
nem rögtön tudják követni a változásokat, de ettől az még tudomány. Nyilvánvalóan a pszichológia esetén
is egy kialakult fogalomtárról beszélhetünk, mérhető, ismételhető eredményekről és hatékonyságról.
Szívesen kölcsönadok néhány ezer oldalnyi szakirodalmat a témáról, ha gondolja. Ha nem lehetne a
világon mindenütt pszichológiai, pszichoterápiás módszerekkel bizonyíthatóan csökkenteni bizonyos
betegségek tüneteit, javítani az életminőségen, akkor tényleg nem neveznénk tudománynak. De
természetes, hogy egy kívülálló, aki soha nem próbálta, nem tudhatja... Az azonban valóban fontos, hogy
ezeknél a történeteknél számolnunk kell némi felületességgel. Nyilvánvaló, hogy nem fogunk tudni
életeket megismerni egyórás, kétórás vagy akár tízórás beszélgetések alapján. Néha a terápiák kapcsán
van, hogy fél év, egy év vagy még ennél is több idő elteltével derülnek ki olyan dolgok - családi tragédiák
például -, amelyekre addig nem volt felkészülve az ember. Attól, hogy ezek a nők elmesélték a
történetüket magának, még nem fog megváltozni az életük. Ahhoz, hogy valaki fel tudjon dolgozni
valamit, hogy változtatni tudjon, érzelmileg fel kell nőnie a feladathoz. Az pedig hónapokig is eltart.
Éppen ezért fontos tudni, hogy ezekbe a felszíni rétegekbe - amelyekben természetesen már nagy drámák
is vannak -, ugyanilyen felszínesen tud egy pszichológus is bekapcsolódni. Itt mindketten csak a felszínt
kapirgálhattuk meg, így az elemzések sem megcáfolhatatlan igazságokat tartalmaznak, hanem azokat az
érzéseket, amelyek a korábbi tapasztalatok alapján felmerültek bennem a történetek olvasása közben.

Havas Henrik: Goethe azt mondta, az ő művészete nem más, mint az élete megkomponálva. Azt
gondolom, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, de mindenki komponálja a saját életét. Amikor én például a
börtönben csináltam interjúkat, azok az emberek, akik ott ültek már tizenöt vagy húsz éve, egy olyan
történetet adtak elő nekem, ami az ő fejükben összeállt. Az ő történetüket. Az én tehetségem - ha
egyáltalán van ilyen - abban rejlik, hogy el tudom érni, hogy az emberek el tudják mondani a
történeteiket. Az én dolgom annyi, hogy beszélgessek velük, és eközben kihúzzak belőlük egy kerek
történetet. Nekem ennyi elég is, mert az ő életük számomra annyi, amennyit elmondanak belőle. A
mélyrétegek számomra teljesen érdektelenek.

Almási Kitti: Ezek szerint ebben jól kiegészítjük egymást. Ami magát nem érdekli, engem pont az érdekel,
és így egészen másképpen közelítjük meg ugyanazt a témát. Engem például most sokkal jobban
érdekelne, hogy magából melyik történet milyen érzést váltott ki. Szerintem sokakat érdekelne, hogy
megérintette-e valamelyik hölgy sorsa, vagy érzelmileg mindegyiken kívül tudott maradni...

Havas Henrik: Ha már magunkról beszélünk, az is érdekes, hogy tulajdonképpen mind a ketten egy
közvetítő közeg vagyunk. Van egy diktafon, ott ül egy nő, aki beszél a problémájáról, és vagyok én. Én
egyfajta indikátor vagyok: az a dolgom, hogy elindítsak benne egy folyamatot, hogy el tudja mondani a
történetét, a fájdalmas részekkel, a pikantériájával, a szörnyűségeivel együtt. Tehát az én dolgom az, hogy
kihúzzam belőle, amit esetleg nem is szeretne elmondani. Elérjem, hogy felejtse el a diktafont, felejtse el
a kamerát, és ha elég ügyes vagyok, elmondja nekem ezeket a dolgokat is. Számomra nagyon nagy kérdés
az, hogy maga, aki nem ült ott velük szemben, nem kockáztat-e túl sokat azzal, hogy egy kész szöveget
kapott. A maga helyében én biztosan nem tudnék eltekinteni attól, hogy ki az, aki ezt a szöveget leírta. Ha
más ült volna ezekkel a nőkkel szemben, valószínűleg a történetük sem lenne ugyanaz.

Almási Kitti: Ez egész biztosan így van. Én nem láttam ezeket a nőket, de még a nyersanyagot sem. Ami
hozzám eljutott, az már átment az ön szűrőjén. Nyilván, ha én csináltam volna az interjúkat, arra
hagyatkoznék, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az illető, mennyire szorongott, mert-e eleget rám
nézni közben, milyen volt a testtartása, hogy irritált-e valamiért... Most rengeteg ilyen fontos információt
nélkülöznöm kellett. Ez így egy speciális helyzet, amelyben csak általános felvetésekhez,
következtetésekhez tudtam eljutni. De pont ezért sokkal több olvasó tudja majd használni őket, mert nem
csak specifikusan arról a valakiről szólnak, aki a történetben szerepel.

Havas Henrik: A gyógytornászom mesélte, hogy mikor megjelent az első Szeretők, rögtön elrohantak a
barátnőjével megvenni, mert mindketten épp szeretők voltak. De csalódtak benne, mert nem volt benne
elég érzelem. Akkor elgondolkodtam azon, lehet, hogy bennem van a hiba. Mert engem nem az érzelmek
érdekeltek, hanem egyszerűen csak az, hogy mi történt. Engem csakis ez érdekelt, mert úgy éreztem,
hogy ez képes megmutatni a világunkat. Talán ez a második könyv már jobb lehet az érzelmek
visszaadásában.

Almási Kitti: Értem... Mivel vannak, akiknek nehezére esik kifejezni az ilyesmit, hadd segítsek: én is
örülök az együttműködésnek. A szakemberek egy része biztosan fanyalog majd ezen a könyvön, hiszen
nem meríti ki sem az esetelemzés, sem az esetleírás fogalmát. A pszichoterápiás követelményeknek sem
felel meg, amit még elvárhatnának a szakmabeliek. De valójában ez nem is nekik szól. Az én részem egy
általánosabb érvényű ötletelés, reakció, gondolatsor - nyilván amikor saját könyvet írok, az szakmaibb,
hiszen a saját praxisomban tapasztalt élményekhez kötődik, ahol ismerem a szereplőket. De úgy
gondolom, hogy minél általánosabban fogalmazunk, annál több emberhez képes eljutni az üzenet, és
annál inkább fejlesztjük az emberek pszichológiai kultúráját. Ha sokat beszélünk ezekről a témákról
például a médiában, akkor az emberek elkezdenek gondolkodni rajtuk. Nem azt mondom, hogy mindenkit
meg kell érteni és el kell fogadni, csak mert nehéz gyerekkora volt - ebből ugye már viccet is csináltak -,
de azt gondolom, hogy egy értelmes ember nemcsak elítél és megítél, hanem egy kicsit mélyebbre megy.

Havas Henrik: Én pedig erre azt tudom mondani, hogy ha ez a tizennégy történet képes valamennyire
lefedni, megmutatni a mai világunkat, végeredményben mindketten elértük a célunkat!
 Tartalom
HAVAS HENRIK ELŐSZAVA

ALMÁSI KITTI ELŐSZAVA

MÁTRIX

ONLÁNY, OFFSRÁC

HITELES MÁSOLAT

TÚL SZEXI LÁNY

A MEGSZÁLLOTT

EGY DEVOTELLA FELJEGYZÉSEI

EGZOTIKUS KALAND

MÉG EGY ESÉLY

SVÁJCI FÉRJJEL ITTHON

THE GREAT PRETENDER

TALÁLKOZÁS A KAMÉLEONNAL

A LOGISZTIKA HERCEGNŐJE

DRÁGA KALAND

Ó, MISZTER ALKOHOL

UTÓSZÓ