A vizek, vízpartok állatai

Az orvosi pióca:
Ennek a piócafajnak a teste 10-15 centiméter hosszú. Színe a piszkos-, olykor sárgásbarna és
sötét olajzöld között változik. Az alapszínen hat feltűnő, vöröses hosszanti sáv látható, közülük
néhányat sötét foltok tarkítanak. Hasa sárga, egyenlőtlenül elosztott fekete foltokkal. A fejtájék
nem határolódik el élesen, a 10 kis szem felül, az elülső szelvények oldalain helyezkedik el. A
test elülső és hátulsó végén egy-egy tapadókorong van. A szájnyílásban három félhold alakú,
finoman fogas állkapocs található. Testének kígyózó fel-le mozgatásával gyorsan képes úszni.
Melegvérű állatok – köztük az ember – vérével táplálkozik. Élősködő életmódot folytat.

A nagy mocsári csiga:

A nagy mocsáricsiga házának hossza 4,5-6 centiméter, ház szélessége 2-3 centiméter. A csiga
háza mészből épül, hegyes csúcsban végződik, szarusárga színű és vékony, éppen ezért
törékeny. Az utolsó kanyarulat hasasan kiöblösödik. Különböző típusú vizekben eltérő
házformákat alakít ki, például a nagyobb tavakban élők háza rövidebb. Az állat teste szürke
színű. A csiga tapogatói oldalirányban lapítottak, nagyjából háromszögletűek, tehát eltérnek sok
más faj fonalas szerkezetű érzékszervétől. Szemük a tapogatók tövében helyezkedik el. Az
állatnak nincs héjfedője (operculum), amivel elzárja a ház száját. A nagy mocsáricsiga
magányos, állóvizekben vagy lassú folyóvizekben él, ahol dús a növényzet. Ritkán merészkedik
ki a szárazra. Tápláléka szerves üledék és alga, illetve állati tetemek. Néha lárvákat is
zsákmányol. A nagy mocsáricsiga 3-4 évig él.

A tavi kagyló:
A tavikagyló iszapos fenekű álló-, ritkábban folyóvizek lakója. Tápláléka planktonszervezetek,
melyeket vízátszűrés által kap el 10-20 centiméter hosszú és 12 centiméter széles, búbja előtt
szárnyszerűen megnyúlt. A két teknőt felül szaruszerű szalag, a zárópánt (ligamentum) tartja
össze. Alatta található az úgynevezett zárpárkányzat, amely úgy működik, mint az ajtó
sarokpántja. A tavikagyló esetében ezen nincsenek fogak. A két teknő két záróizom húzza össze,
ellazulásukkor a némileg merev zárópánt révén a teknők szétnyílnak. A teknő vékony falú,
zöldesbarna-sötétbarna. Alakja és nagysága igen változó. A lágy testen fej nem található, a két
teknő között azonban az állat egy erős, izmos lábat képes kinyújtani. Ezenkívül a test hátsó
végén két hasíték alakú nyílás van: alul a hosszúkás, szélén papillákkal borított vízbevezető
nyílás, közvetlenül fölötte a kerekded kivezető nyílás.

A folyami rák:
A folyóvizek és tavak lakója. Nappal a parti üregekben és kövek alatt él; éjjel vadászik, és ekkor
rovarokat, csigákat, ebihalakat és apró halakat fog. Szívesen megeszi az elhullott állatok húsát,
sőt, néha növényeket is fogyaszt. Gonadjai a szív alatt, a bélcső felett helyezkednek el. A
petefészek (ovarium) páros szerv, vékony falán átlátszanak a narancssárga peték. A rövid, izmos
falú páros petevezető (oviductus) a 6. torszelvényen növő 3. pár járóláb tőízén nyílik a szabadba.
A hímek ivarszerve a háromlebenyű, sárgásfehér here (testis). Ebből kétoldalt páros, kanyargós,
fehér színű ductus deferens indul ki, amelynek izmos falú végső része az ondókilövellő cső. A
hímivarnyílása 8. torszelvényen növő 5. pár járóláb tőízén van.
A hím a ductus deferens váladékával összetapasztott hímivarsejtadagot, a spermatophorát cső
alakú párzószervé módosult 1. és 2. potrohlábával tapasztja a nőstény ivarnyílásának közelébe.
A nőstény potrohát a tor alá hajtva petevezető váladékával feloldja a spermatophorát, és elkezdi
lerakni a petéket, amelyek a spermatophorából kiszabadult spermiumoktól megtermékenyülnek.
A nőstény október és december között rakja le 50-300 petéjét. Ezeket a peterakással egyidejűleg
elválasztott, először ragadós, majd vízben megszilárduló fonalak kötik egymáshoz és a
potrohlábakhoz. Az anyaállat tavaszig potrohlábain hordozza a megtermékenyített petéket. A
lábak mozgatása biztosítja a peteburkon belül fejlődő embriók megfelelő oxigénellátását, de így
is csak mintegy 20 kel ki közülük.
Az utódok május és július között kelnek ki, de még két hétig az anyaállat testén maradnak.
A frissen kikelt rákok szelvényszáma teljes, minden testrészük kialakult, alakjuk csaknem azonos
a felnőtt állatokéval. Nincs lárvaalakjuk; epimorfózissal (kifejléssel) fejlődnek. Miután elhagyják
anyjuk potrohát, önálló életet kezdenek.
A 4. évben válnak ivaréretté, innentől a nőstények évente kétszer, a hímek egyszer vedlenek.

A szitakötő:
A szitakötők (Odonata) lárvakorukban édesvízben fejlődő, ragadozó rovarok. Jellemző rájuk a
nagy, összetett szem, a két pár erős, átlátszó – egyes fajok esetében színes – szárny és az
elnyújtott, hosszúkás potroh. Tökéletlen átalakulással (hemimetamorfózis) fejlődnek ki, ugyanis
nincs bábállapotuk. Leginkább a folyóvízi szitakötők kötődnek konkrét környezethez. Gyakran
állóvizek, például tavak, mocsarak, vizesárkok környékén repülnek, kisebb mértékben patakok és
folyók közelében élnek. Mivel igen jól repülnek, a víztől nagy távolságra is feltűnhetnek.
Magyarországon mintegy 90 fajuk fordul elő.

A tükörponty:
A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty,
feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= „pontyka”), nyurgaponty,
pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görög küprinosz (latinosan cyprinus)
és latin carpio szavak összetétele (mindkettő jelentése „ponty”). A ponty (Cyprinus
carpio) a sugarasúszójú csontos halak közé tartozó típusfaj, a pontyalakúak rendjének és
a pontyfélék családjának névadója. Palearktikus elterjedésű halfaj. Eredeti őshazája Ázsia,
valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is
betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt
égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizű folyóit kedveli.

A dévérkeszeg:

Európában a gyorsabb folyású patakok és hegyi folyók kivételével szinte minden álló- és
folyóvízben megtalálható, valamint Ázsiában, a Fekete-tengerben, a Kaszpi-tengerben és
az Aral-tóban is előfordul. Magyarországon a Balatonban tömegesen előfordul. A meder mélyebb
részein keresgéli szúnyoglárvákból, kagylókból, csigákból és csővájóférgekből álló táplálékát

A lesőharcsa:
A hazánkban élő halfajok közül a lesőharcsa (Silurus glanis) a
legtermetesebb, a kifejlett óriás példányok hossza elérheti a két métert,
súlyuk akár másfél mázsa is lehet. Magyarországon azonban legfeljebb 40-
60 kg-os példányokat fognak. A lesőharcsa alakja és külseje nagyon
jellegzetes. Pikkelyei nincsenek, sima teste a halúszóktól hátrafelé
oldalról erősen lapított. Színezete felül zöldes árnyalatú szürke,
szabálytalan márványozással. Feje széles és lapos, nagy szájában sűrű
sorokba rendeződött apró fogak ülnek. Jellegzetes a száj szögletéből
induló egy-egy vastag és hosszú bajuszszál; az alsó állkapcson további
négy, vékony és rövid bajuszszál van. Hátúszója egészen kicsi, a
hasúszóktól induló anális úszója viszont széles és hosszú, egészen a
farokúszóig nyúlik.
A lesőharcsa a folyókban és tavakban egyaránt előfordul. Éjszakai
életmódú, napközben a mélyben, alámosott partoldal védelmében, úszó
szigetek alatt vagy vízbe dőlt fa árnyékában pihen. A sötétség beállta után
kezd mozogni, és indul zsákmány után. Mindent elfog, amihez csak
hozzáférhet, halakat, rákokat, csigákat eszik, de a nagyobb példányok
lerántják a felszínen úszó kacsát, szárcsát vagy vízipockot is. Május-
júniusban ívik, és ha például a Tisza éppen ilyenkor árad és tölti meg vízzel
a hullámteret, éjszakánként messzire hallani az egymással kergetőző nagy
halak hangos csapkodását. Egy-egy nőstény 25 000-28 000 ikrát rak le a
vízbe lógó gyökerekre, ezeket a hím kikelésükig őrzi. A viszonylag nagy
(3,5 mm), ragadós ikrákból kb. 3 nap múlva kelnek ki a lárvák.
Szikzacskójuk 5-7 napos korukban szívódik fel, ezután kezdenek
táplálkozni, apró planktonszervezeteket, szúnyoglárvákat, ágascsáp

A kecskebéka:
A kecskebéka (Pelophylax kl.[2] esculenta) egy rendkívül elterjedt kétéltű, amely – mint az utóbbi
évek DNS-vizsgálatai kiderítették – valójában nem önálló faj, hanem a tavi béka (Pelophylax
ridibundus) és a kis tavibéka (Pelophylax lessonae) természetes hibridje, így fennmaradása
mindkét faj jelenlétét igényli. A tavasz e kétéltűeknél is a szerelem évszaka, a párzáshoz és az
utódok kifejlődéséhez, átalakulásához feltétlenül vízre van szükségük. A tó ilyenkor mágnesként
vonzza őket, jelenlétükről az éjszakai kóruson kívül a növények közé tekert petefüzérek is
árulkodnak A kecskebéka mind a tavi, mind a kis tavi békák jellegzetességeivel rendelkezik, és
rendkívül nagy változatosságot mutat színezetét és mintázatát tekintve. A legújabb kutatások
szerint a különféle kromoszóma-mutációk miatt a fajkomplex tagjait morfológiai bélyegek alapján
nem lehet elkülöníteni. Hasa általában szürkés, háta gyakran zöld alapon fekete
foltos, bőre kevéssé rücskös. Hátsó, citromsárga foltos ugrólábai rendkívül hosszúak és erősek,
akár a 10 centiméteres hosszúságot is elérhetik.
A faj egyedei méretükben és színezetükben is a szülőfajok jellemzőinek átmeneti formáit
mutatják. Testhosszuk általában 10 cm alatt marad. Magyarországon sokáig a fajcsoport
legkisebb tagját a kis tavibéka (Pelophylax lessonae) egyedeit is kecskebékának tekintették. [3]
A különbségtétel inkább egyéb külső jegyek (így a test/lábszár, vagy a hátsó lábon az
első ujj/sarokgumó arányai) alapján történik. A kecskebéka 6-12 centiméteres nagyságú,
sarokgumója közepes méretű. A hímek szájzugában két külső hanghólyag van.
A tisztán esculentus-okból álló állományok ritkák, csakúgy, mint a kizárólag egyik vagy másik
szülő fajból állók.[2]
Petével szaporodik. Szaporodási időszak április közepétől augusztus végéig tart. A hímek jó
időben sokat brekegnek. Tavasszal a kecskebékák viszonylag későn, csak áprilisban jelennek
meg, és a melegebb napok beköszöntével, májusban, júniusban párzanak. Ilyenkor különösen
szürkület táján és éjszaka harsog a vízkörnyék a hímek hangos kuruttyolásától.
Páros hanghólyagjaikat felfújva lebegnek a felszínen, és ha valamelyikük megszólal, a többi is
nyomban rákezdi. De a legelső gyanús jelre éppen ilyen hirtelen el is hallgatnak, mintha csak
késsel vágták volna el a brekegő kórust. A nőstény több ezer petéjét nagy,
kocsonyás csomókban rakja le vízi növényekre.
Genusz- és fajneve közt gyakran olvashatjuk a görögklepton (tolvaj) szóra utaló ’kl.’ rövidítést,
ami annyit jelent, hogy a két különböző fajhoz tartozó szülő szaporodása során géneket „lop”
tőlük. A szaporodás során a hibrid utódok szintén szaporodóképesek. A hibrid kecskebéka tehát
a két különböző fajhoz tartozó szülőjétől kapott kromoszómákkal rendelkezik. Amikor azonban ő
maga ivarsejteket képez, a kromoszómái nem kereszteződnek át, így a szülői gének keveredése
nem történik meg, hanem e helyett egy sajátos mechanizmus következtében csak az egyik
jelenik meg az ivarsejtben. Tehát vagy csak nagy vagy kis tavibéka ivarsejteket termel, ami újra
könnyen visszakereszteződik bármelyik szülőfajjal, és ezzel újabb hibridek „előállítása” válik
lehetővé.[2]
Az átalakulása szeptember közepén, október elején történik meg. A nyári és kora őszi
időszakban főleg a fiatalabb, az előző évben kelt állatok messzire is elugrálnak a víztől, és a rét
füvében vadásznak sáskákra és lószúnyogra. A felnőtt állatok és a frissen átalakult fiatalok is a
vízben maradnak. Nappali aktivitású állatok, a parton vagy a víz színén vízinövényeken
ücsörögnek és lesik a zsákmányt. Téli álomra októberben vonul, ilyenkor a mélyebb vizek
iszapjába fúrja be magát.

A barna varangy:
A barna varangy (Bufo bufo) a kétéltűek (Amphibia) osztályának békák (Anura) rendjébe, ezen
belül a varangyfélék (Bufonidae) családjába tartozó faj. A barna varangy Európában szinte
mindenütt, Ázsia mérsékelt égövi részén Japánig, valamint Északnyugat-
Afrikában honos. Írországban, Korzikán, Szardínia szigetén és a Baleár-szigeteken nem fordul
elő. Magyarország legelterjedtebb kétéltű faja, szinte mindenhol előfordul, sík vidékeken,
dombságokon és középhegységekben, ember közelében is, kertekben, pincékben, árokparton
stb.[1] A hím legfeljebb 7 centiméter hosszú és 10–50 gramm testtömegű, a nőstény legfeljebb
13 centiméter hosszú és 50–120 grammot nyom. Az állat általában túlnyomórészt barna színű,
szürkés vagy feketés foltokkal; testét olajzöld – Dél-Európában vöröses – szemölcsök borítják. A
háton és a mellen található mirigyekben két különböző mérgező váladék termelődik, amelyek
elriasztják egyes ellenségeit. Mellső lábával kapja el zsákmányát; párzáskor a hím ezzel karolja
át a nőstényt. Úszóhártyával rendelkező hátsó lába nagyobb és erősebb, a meghajtást szolgálja.
Egy átlátszó, védő „harmadik szemhéj”, a pislogóhártya segítségével a béka a víz alatt is lát. A
száj elülső részében található ízület révén a béka akár 10 centiméter hosszúra is megnövő,
ragadós, rózsaszínű nyelvét képes lasszószerűen előre- és visszalendíteni. Ezt a reflexszerű
 mozgást minden tárgy kiváltja, amelynek nagysága körülbelül megegyezik a zsákmány

nagyságával.

Barna varangy úszás közben