Jane Austen

A Klastrom titka

Fordította: Borbás Mária

2
 Első fejezet

Senki sem gondolta volna, aki gyermekkorában valaha is látta, hogy

Catherine Morland hősnőnek született. Az életben elfoglalt helyzete,
atyjának és anyjának jelleme, a maga személye és hajlandósága – ellene
szólt egyaránt. Atyja lelkész volt, de sem elnyomott, sem szegény, s habár
a Richard névre hallgatott, igen tiszteletreméltó férfiú – szép pedig nem
volt soha. Tekintélyes magánvagyonnal és két jövedelmező stallummal
rendelkezett – s a legcsekélyebb mértékben sem hódolt annak a
szenvedélynek, hogy lakat alatt tartsa leányait. Catherine anyja kiváló
józan észnek, jó kedélynek, s ami még sajátosabb: jó egészségnek
örvendett. Catherine előtt már három gyermeket hozott a világra, s
ahelyett, hogy leányának születése – ahogy mindenki elvárhatta – sírba
vitte volna: ő csak élt tovább; megélte, hogy még hat gyermeke született –
s megélte, hogy kicsinyei mind felcseperedtek, neki magának pedig
továbbra is kitűnően szolgált az egészsége. Tízgyermekes családot, ahol a
gyermekek számával arányos a fejek, a karok, a lábak száma is, mindenkor
szép családnak neveznek; a Morland család azonban egyébbel nemigen
szolgált rá erre a jelzőre, mert általánosságban igen csúnyák voltak, s
életének sok esztendején át Catherine maga is csakoly csúnya, mint a
többi. Vézna, esetlen alakja volt, fakó, színtelen bőre, merev szálú fekete
haja és éles vonásai – ennyit a külsejéről; s elméjét tekintve sem szolgált rá
jobban a hősnői címre. Kedvelte a fiús játékokat; sokkal lelkesebb híve
volt a krikettnek, mint a bábuknak, sőt, jobban szerette még a gyermekkor
amolyan regényesebb örömeinél is, mint a kerti pele dédelgetése,
kanárimadár etetése, rózsabokor locsolgatása. Mi több, Catherine
egyáltalán nem lelte kedvét a kertészkedésben; ha virágot szedett, csak a
csínytevés öröme vitte rá – erre következtethetünk legalábbis abból, hogy
mindig szívesebben tépte le a tiltott virágot. Ilyenek voltak hajlamai – s
képességei sem kevésbé sajátságosak. Semmit meg nem tanult, meg nem
értett, amíg meg nem tanították rá; néha még akkor sem, mert gyakorta
volt figyelmetlen, sőt olykor butácska. Csupán az belételt három
hónapjába az édesanyjának, míg megtanította Catherine–t A koldus imájá–
ra, s a végén a sorban következő húga, Sally, nálánál sokkal szebben
mondotta fel. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy Catherine mindig
ostoba volt – ó, dehogy; A nyúl és barátai–nak történetét csakoly szaporán
elsajátította, mint bármelyik leányka Angliában. Anyja óhajára nekikezdett

3
a zenetanulásnak; Catherine bizonyos volt abban, hogy örömét leli majd
benne, hisz szívesen kalapálta az árva spinét vén billentyűit; nyolcéves
korában hát zenére fogták. Egy évig tanult, és nem tudta elviselni; Mrs.
Morland pedig – mert nem ragaszkodott hozzá mindenáron, hogy leányai
zenei képzést nyerjenek, ha nincsen hozzá se kedvük, se tehetségük –
megengedte, hogy Catherine abbahagyja. Catherine életének legboldogabb
napjai közé tartozott az, amelyiken menesztették a zenetanárt. Ízlése a
rajzolás terén sem volt emelkedett; habár amikor csak megkaparinthatott
anyjától egy használt levélborítékot vagy egy darabka papírt, megtett
mindent, ami e téren tőle telt, rajzolt házakat és fákat, tyúkokat és
csirkéket, s egyiket sem lehetett megkülönböztetni a másikától.
Betűvetésre, számolásra édesapja oktatta, franciára anyja; egyik tárgyban
sem tanúsított különleges előmenetelt, s amikor csak tehette, mindegyik
leckéjét elmulasztotta. Mily különös, kifürkészhetetlen jellem! hiszen
mind e kárhozatos tünetek ellenére tízesztendős korára nem volt sem rossz
indulatú, sem rossz természetű; ritkán volt konok, jóformán sosem
civódott; kistestvéreivel gyengéden bánt, csak néha–néha ragadtatta magát
zsarnokoskodásra; ezenfelül hangos volt és szertelen, gyűlölte a
szobafogságot meg a mosakodást, és semmit a világon annyira nem
szeretett, mint ha a ház mögött hengergőzhetett a gyepes domboldalon.
Ilyen volt hát Catherine Morland tízesztendősen. Tizenöt éves korára
szépülni kezdett; bodorította a haját, és bálok után sóvárgott; arcbőre
javult, arca kitelt, megszínesedett, szemébe több élet költözött, alakjába
több tartás. Már nem vonzódott a piszokhoz, inkább a cicomához, s ahogy
tiszta lett, úgy lett takaros; most már, örömére, azt hallotta olykor, hogy
apja és anyja a csinosodásáról ejt el néha egy–egy szót. – Catherine–ből
egészen jó külsejű leány lesz – ma szinte szemrevaló – efféle
megjegyzések ütötték meg olykor a fülét; s mily kellemetesen hangzottak!
Ha az a leány, ki élete első tizenöt esztendejében csúnyácska volt, szinte
szemrevaló lesz, nagyobb örömben van része, mint amilyen a született
szépséget valaha is érheti.
Mrs. Morland igen derék asszony volt, és szívéből óhajtotta, hogy
mindegyik gyermeke elérje azt, amit el kell érnie; idejét azonban
olyannyira elfoglalta a gyermekágy meg a kicsikék tanítgatása, hogy
nagyobb leányainak óhatatlanul magukról kellett gondoskodniok; nem
csoda hát, hogy Catherine, akit a természet semminémű hősnői
tulajdonsággal nem ruházott fel, tizennégy esztendős fejjel jobban kedvelte
a krikettet, a baseballt, a lovaglást meg a környéken való kóborlást a
könyveknél – vagy legalábbis a hasznos tudnivalókat tartalmazó
könyveknél; feltéve ugyanis, hogy semminémű hasznos tudományt nem

4
lehetett belőlük meríteni, ha csupa mese volt bennük és semmi elmélkedés,
a legcsekélyebb kifogása sem volt a könyvek ellen. Tizenöt és tizenhét
éves kora között azonban hősnőnek készült; elolvasta mindama műveket,
amelyeket hősnőknek el kell olvasniuk, hogy emlékezetüket az
eseménydús életük hányattatásaiban oly hasznos és megnyugtató
idézetekkel vértezhessék fel.

Pope–tól megtanulta bírálni mindazokat,

[1]
akik felfuvalkodva gúnyolják a kínt
Graytől azt, hogy
... a rétnek hány pazar virága nő,
[2]
S hervad látatlan puszták vad szelén!
Thomsontól, miszerint
... Boldogító feladat
[3]
A zsenge eszmét virággá nevelni
Shakespeare pedig az ismeretek valóságos tárházát nyitotta meg előtte;
megtudta példának okáért, hogy holmi
... légnemű
Kis csacsiság a féltékenynek oly
[4]
Erős bizonyság, mint a biblia,
hogy
A kis bogár, mit lábunk eltapos,
Testében éppolyan fájdalmat érez,
[5]
Mint egy haldokló óriás,
valamint hogy a szerelmes ifjú nő
A türelem szép emlékszobraként
[6]
Mosolyog búján.

Catherine kielégítő javulást tanúsított e tekintetben, és módfelett jól

haladt sok egyéb vonatkozásban is; szonetteket nem írt ugyan, ám az
olvasásukra már ráfanyalodott; és ha arra vajmi csekélyke volt is a remény,
hogy a társaságot elragadtatásba sodorja a zongorán előadott, maga
szerzette prelúdiummal, az azonban alig került fáradságába, hogy mások
előadására figyeljen. Legsúlyosabb fogyatékossága a ceruza terén
mutatkozott: a rajzolásról fogalma sem volt – mégannyi sem, hogy tetten
érhetnék, amint lopva megkísérli felvázolni szerelmese arcélét. Itt azután
siralmasan elmaradt az igaz hősnői magaslatoktól. Pillanatnyilag még
maga sem volt tudatában e fogyatékosságnak; nem volt ugyanis
szerelmese, akinek az arcélét felvázolhatta volna. Catherine betöltötte

5
tizenhetedik életévét, ám egyetlen szeretetreméltó ifjút sem ismert meg,
aki felébreszthette volna szunnyadó érzelmeit: egyetlen igaz szenvedélyt
sem lobbantott lángra, és nem keltett semminő, ha mégoly szerény és múló
csodálatot sem. Ez már valóban különös! Ám a különös dolgoknak
rendszerint okát adhatjuk, ha tüzetesen felkutatjuk az eredetüket. A
környéken egyetlen árva gróf, de még báró sem akadt. Ismeretségükben
egyetlen család sem volt, amely küszöbön lelt fiúgyermeket nevelt és
támogatott volna – egyetlen ifjú sem, kinek a származását homály
borítaná. Catherine atyjának nem volt gyámfia, a község földesurát pedig
nem áldotta meg gyermekkel az Ég.
Ám ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család
megátalkodottsága sem állhatja az útját. Valaminek történnie kell – és fog
is történni, hogy hősnőnk útjába vesse a hőst.
A wiltshire–i Fullerton falu, Morlandék lakóhelye körüli földek
birtokosát, Mr. Allent, Bath–ba küldték csúzos bántalmainak kezelésére;
felesége őnagysága pedig, egy nyájas természetű dáma, megkedvelte
Morland kisasszonyt, és minden bizonnyal tudta, hogy ha egy ifjú hölgy a
maga falujában nem bukkanhat kalandra, nyakába kell vennie a világot
kalandkeresőben – meginvitálta hát Catherine–t: tartson velük. Mr. és Mrs.
Morland készséggel, Catherine pedig túláradó boldogsággal egyezett bele.

6
 Második fejezet

Hozzáfűzve a mindeddig elmondottakhoz Catherine Morland külső és

belső adottságairól, az idő tájt, amikor hatheti bath–i tartózkodás
viszontagságaiba és veszedelmeibe készült bocsátkozni, az olvasó
tüzetesebb tájékoztatása érdekében le kell szögeznünk – ha netán a
következő lapok egyébiránt nem lennének képesek felvilágosítással
szolgálni a tekintetben, milyennek szántuk Catherine jellemét –, hogy
jószívű volt, vidám és nyílt természetű; nem volt benne sem önhittség, se
mesterkéltség; modora épp most vetette le kisleány korának esetlenségét és
bátortalanságát; személye szívet, s ha jó napja volt, szemet
gyönyörködtető, elméje pedig nagyjából oly tudatlan és tájékozatlan volt,
amilyen a női elme tizenhét esztendős korában rendesen.
Az elutazás órája közelegvén, Mrs. Morlanden, úgy vélhetnők,
mindjobban eluralkodott az anyai aggodalom. Szívét bízvást keservesen
fojtogatja a szeretett Catherine–jétől való szomorú válás ezernyi gonosz,
riasztó előérzete, s együttlétük utolsó egy–két napján könnyeinek árjában
fürdik minden bizonnyal; mi sem természetesebb, mint hogy az anya
szobácskájában tartott végső tanácskozásukon felette fontos és haszonnal
alkalmazható intelmek áradata patakzik bölcs ajkairól. Ily pillanatban a
csordultig telt anyaszív megkönnyebbül, ha óva inthet heves vérű
nemesurak és lovagok ellen, kik abban lelik gyönyörűségüket, hogy ifjú
hölgyeket erővel elcsalnak holmi távoli tanyaházba. Hogyan is lehetne
másképp? Mrs. Morland azonban oly keveset tudott grófokról és bárókról,
hogy az általános gonosz hajlandóságukkal kapcsolatos gondolatok meg
sem járták az eszét, és fel sem ötlött benne olyas gyanú, hogy a mondott
urak üzelmei netán leányát fenyegetik. Intelmei a következő pontokra
korlátozódtak: – Kérve kérlek, Catherine, mindig bugyoláld be jó melegen
a nyakadat, amikor este kilépsz a Kaszinóból; és szeretném, ha számon
tartanád, mennyit költesz – erre a célra neked adom ezt a könyvecskét.
Sally, avagy más néven Sarah (hisz melyik jólnevelt ifjú hölgy lépheti át
tizenhatodik esztendejét úgy, hogy a nevét szinte a felismerhetetlenségig
meg ne változtatná?), helyzeténél fogva ez idő szerint minden bizonnyal
nővérének meghitt barátnéja és bizalmasa. Ennélfogva felettébb
figyelemreméltó, hogy Sarah sem azon nem erősködött, írna neki
Catherine minden postával, sem pedig nem csikarta ki ígéretét, hogy híven
tudatja minden egyes új ismerősről, meg a Bath–ban elhangzott minden

7
érdekes beszélgetésről. Szó ami szó, e fontos utazással kapcsolatban
Morlandék minden tekintetben mérsékelten és józanul jártak él, s ez
inkább a mindennapi élet mindennapi érzelmeire vallott, nem pedig olyas
kifinomult érzékenységre, gyengéd szenvedelmekre, amelyeket egy
hősnőnek családjátóli első elszakadása kiváltani hivatott. Catherine atyja,
ahelyett, hogy leányának korlátlan hitelt biztosított volna a bankárjánál,
vagy akár csak egy százfontos bankjegyet nyomott volna a markába,
mindössze tíz arannyal bocsátotta útnak, meg azzal az ígérettel, hogy
szükség esetén kaphat többet is.
Ily kevéssé biztató előjelek közepette ment végbe a búcsú és kezdődött
az utazás; és illő nyugalommal, eseménytelen biztonságban folytatódott.
Sem útonállókat, sem viharokat nem terelt elébük a szerencse, a batárnak
sem sikerült felborulnia, hogy így biztosítaná hősnőnknek a hőssel való
megismerkedést. Útjuknak legriasztóbb eseménye az volt, midőn Mrs.
Allen megijedt, hogy fél pár fapapucsát a fogadóban felejtette – ez
azonban szerencsére vaklármának bizonyult.
Megérkeztek Bath–ba. Catherine csupa izgatott öröm volt; a tekintete
ide–oda röppent, ahogy Bath szép és lenyűgöző környékéhez közeledtek,
később pedig végighajtottak a szállóhoz vezető utcákon. Catherine azért
jött, hogy boldog legyen, s boldognak érezte máris magát.
Hamarosan elfoglalták kényelmes szállásukat a Pulteney utcában.
E helyütt illik elmondanunk egyet–mást Mrs. Allenről, hogy az olvasó
megítélhesse, a hölgy cselekedetei hogyan segítik elő a továbbiakban a mű
általános nyomorúságát, s mivel járul hozzá ő maga a szegény Catherine–
re az utolsó kötetben bizonnyal leselkedő végromláshoz – óvatlanságával,
közönségességével, avagy féltékenységével–e; hogy elfogja–e Catherine
leveleit, aláássa jó hírét, avagy kiutasítja a házából.
Mrs. Allen a nőnemű lények ama népes osztályához tartozott, akiknek
társasága egyetlen érzelmet válthat ki: meglepetést azon, hogy akadt a
világon férfiú, ki a hölgyet kellően kedvelte ahhoz, hogy elvette légyen
feleségül. Nem jutott osztályrészéül sem szépség, sem lángész, sem
tehetség, sem előkelőség. Úrinőre valló viselkedés, csöndes, tunya
jóindulat bőségesen, hétköznapi észjárás – mindössze ez tette alkalmassá
arra, hogy őt válassza párjául egy értelmes, művelt férfi, mint Mr. Allen.
Egyetlen tekintetben csodálatra méltóan alkalmas volt rá, hogy egy ifjú
hölgyet bevezessen a társaságba: csakoly szívesen járt ugyanis
mindenhova s nézett meg mindent maga is, mint bármelyik ifjú hölgy. Az
öltözködés volt a szenvedélye. Tökéletesen ártalmatlan örömét lelte az
eleganciában; s hősnőnk csak három vagy négy nap elteltével léphetett ki
az életbe, miután megtudták, mit viselnek általában a hölgyek, s

8
gardedámja a legújabb divat szerinti ruha birtokába került. Catherine maga
is vásárolt egyet–mást, és amikor mind e dolgok végére jártak, elérkezett a
fontos este, amikor bevezetést nyer a Felső Kaszinóba. Avatott kéz vágta
és fésülte a haját, adta rá a ruháját, s mind Mrs. Allen, mind a komornája
kijelentette: Catherine külseje szakasztott olyan, amilyennek lennie kell. E
bátorítás hallatán Catherine merte remélni, hogy legalábbis nem éri gáncs,
amíg a tömegen áthalad. Ha megbámulnák, szívesen fogadná, de számítani
nem számított rá.
Mrs. Allen oly sokáig öltözködött, hogy későre járt, mire a bálterembe
léptek. Zajlott az idény, zsúfolt volt a terem, s a két hölgy nagy fáradsággal
bepréselődött. Ami Mr. Allent illeti, ő egyenesen a kártyaszobába vette
lépteit, s hagyta, hogy a hölgyek maguk élvezzék a tömeget. Mrs.
Allennek nagyobb gondja volt új ruhájának biztonságára, mint
pártfogoltjának kényelmére, ahogy az ajtónál zsúfolódó férfiak tömegén –
oly gyorsan, ahogy a szükséges óvatosság engedte – átfurakodott;
Catherine azonban nem tágított mellőle, barátnéja karjába fűzte karját, és a
harcias gyülekezet együttes erővel sem szakíthatta el kettejüket.
Legnagyobb megdöbbenésére azonban azt kellett tapasztalnia: ha
végighaladnak is a termen, akkor sem tudnak a tömegből kibontakozni;
sőt, szinte sűrűsödött, ahogy tovább jutottak, holott Catherine úgy
képzelte: mihelyt sikerül behatolniok az ajtón, könnyen találnak ülőhelyet,
és tökéletes kényelemben kísérheti figyelemmel a táncot. Ez azonban
távolról sem volt így, s bár lankadatlan buzgalommal sikerült eljutniok a
terem túlsó végébe, a helyzetük semmit sem változott; a táncolókból nem
láttak mást, mint némelyik hölgy magas tolldíszét. De ők csak haladtak
tovább – valami jobbra számítottak; s erejük és ügyességük csüggedetlen
megfeszítésével végre a legtávolabbi pamlag mögötti folyosón találták
magukat. Itt némileg kisebb volt a tömeg, mint odalent; s Morland
kisasszony innen átfogó képet nyerhetett az alanti társaságról, meg arról,
mily veszedelmes volt áthatolnia közöttük. Pompás látvány volt, s az est
során első ízben érezte meg, hogy bálban van: táncolni vágyott, de
egyetlen ismerőse sem volt a teremben. Mrs. Allen megtette mindazt, ami
tőle telt: jámborul el–elmondogatta:
– Bárcsak táncolhatna, kedvesem – szívemből kívánom, hogy lenne
táncosa.
Ifjú barátnéja egy darabig hálálkodott eme kívánságokért, azonban oly
gyakran ismétlődtek, és oly tökéletesen hatástalannak bizonyultak, hogy
Catherine elunta végül, és többet nem mondott köszönetet.
Nem élvezhették azonban sokáig a nagy nehezen meghódított magaslat
nyugalmát. Hamarosan mindenki teázni indult, nekik is ki kellett

9
préselődniök tehát, akár a többieknek. Catherine–t holmi csalódottságféle
fogta el – belefáradt, hogy szüntelenül tülekednie kell olyan emberek
között, akiknek az egyhangú arca semmiféle érdekességgel nem szolgált,
akik a számára tökéletesen ismeretlenek voltak, s bosszantó
bebörtönöztetését még azzal sem enyhíthette, hogy szót válthatott volna
fogolytársaival; amikor pedig végre valahára a teaszalonba értek, csak még
félszegebbnek érezte, hogy nincs társaság, amelyhez csatlakozhatnának,
ismerős, akit üdvözölhetnének, úriember, aki a segítségükre lehetne. Mr.
Allent nem látták sehol; s mivel hiába tekingettek körül elfogadhatóbb
hely után, végül kénytelenek voltak egy asztal végénél leülni, ahol már
nagyobb társaság telepedett le, holott nem volt ott semmi dolguk, és nem
volt senki, akihez szólhattak volna, legfeljebb egymáshoz.
Mihelyt leültek, Mrs. Allen elégedetten állapította meg, hogy sikerült
épségben megőriznie a ruháját.
– Igazán bosszantó lett volna, ha elszakad, nemde? Olyan kényes ez a
muszlin. Ami azt illeti, az egész teremben nem láttam semmit, ami ennyire
tetszene nekem.
– Milyen kellemetlen, hogy nincs itt egyetlen ismerősünk sem – suttogta
Catherine.
– Valóban, kedvesem – felelte tökéletes nyugalommal Mrs. Allen –,
csakugyan felettébb kellemetlen.
– Mit tegyünk? Az urak és a hölgyek itt az asztalnál mintha azon
tűnődnének, miért jöttünk ide – mintha rájuk akarnánk erőltetni a
társaságunkat.
– Csakugyan. Felettébb kellemetlen. Bárcsak volna sok ismerősünk.
– Bárcsak volna akár egy; legalább odamehetnénk valakihez.
– Nagyon igaz, kedvesem; s ha ismernénk valakit, nyomban
csatlakozhatnánk hozzá. Skinnerék itt voltak tavaly – bárcsak itt volnának
most is.
– Ne menjünk el inkább? Hiszen itt még teríték sincs a számunkra!
– Valóban nincs. Milyen bosszantó! De azért inkább maradjunk itt; az
embert annyit taszigálják ilyen tömegben. Milyen a frizurám, kedvesem?
Valaki meglökött, és attól tartok, kárt tett benne.
– Nem, dehogy; igazán nagyon szép. De, drága Mrs. Allen, bizonyos
abban, hogy senkit sem ismer ebben a nagy sokaságban? Valakit csak kell
ismernie.
– Szavamra, senkit sem ismerek – bárcsak ismernék. Tiszta szívemből
kívánom, bárcsak volna itt sok ismerősöm, és akkor szereznék táncost
magának. Igazán örülnék, ha táncolhatna. Nicsak, milyen különös asszony
megy ott! Milyen fura ruhát visel! Mennyire ódivatú! Nézze csak a hátát.

10
 Egy kis idő elteltével egyik szomszédjuk teával kínálta őket; az ajánlatot
köszönettel elfogadták, s ez felületes társalgást eredményezett azzal az
úrral, aki a teát kínálta; ez volt az egyetlen alkalom, hogy bárki is beszélt
velük egész este, amíg csak Mr. Allen a tánc végeztével fel nem fedezte
őket s nem csatlakozott hozzájuk.
– Nos, Morland kisasszony – kérdezte nyomban –, ugye, kellemes volt a
bál?
– Ó, igen, nagyon kellemes – felelte Catherine, s hiú igyekezettel próbált
leplezni egy hatalmas ásítást.
– Bárcsak táncolhatott volna – mondotta Mrs. Allen. – Bárcsak
szerezhettünk volna neki táncost. Mondtam is, hogy mennyire örülnék, ha
idén télen volnának itt Skinnerék, nem tavaly, vagy ha Parryék eljöttek
volna, amint egyszer említették – akkor Morland kisasszony táncolhatott
volna George Parryvel. Annyira sajnálom, hogy nem volt táncosa!
– Majd egy másik este jobban sikerül, remélem – hangzott Mr. Allen
vigasztalása.
Mihelyt a tánc véget ért, a társaság oszladozott, és az ott maradók
kényelmesebben sétálgathattak; elérkezett hát az ideje, hogy hősnőnket,
aki mindeddig az este eseményeiben nem játszott valami jeles szerepet,
észrevegyék és megcsodálják. Öt percenként, ahogy ritkult a tömeg, mind
nagyobb tere nyílt bájainak. Most már láthatta sok fiatalember, aki
mindaddig a közelébe sem került. Ám megpillantván hősnőnket, egyikük
sem rezzent össze elragadtatott csodálatában, az izgatott kíváncsiság
suttogása sem futott végig a termen, és istennőnek sem nevezte Catherine–
t senki. Holott igen jól mutatott aznap este, s ha a társaság ismerte volna
három esztendeje, most igen csinosnak tartották volna.
Bizonyos elismerést mégiscsak aratott: két úr a füle hallatára jelentette
ki róla, hogy csinos leány. E szavak el is érték a kellő hatást: Catherine
nyomban kellemesebbnek érezte az estét, mint azelőtt – szerény hiúságát
érte bók – s hálásabb volt a két fiatalembernek ezért az egyszerű
dicséretért, mint egy vérbeli hősnő lett volna a bájait dicsőítő tizenöt
szonettért; Catherine mindenki iránt nyájas indulattal eltelve tért vissza
székéhez, és tökéletesen beérte annyival, amennyiben a közfigyelemből
részesült.

11
 Harmadik fejezet

Ezentúl rendszeres kötelezettségekkel járt minden délelőtt; boltokat

kellett felkeresni; a város valamely új részét megtekinteni; s az
ivócsarnokban megjelenni, ahol vagy egy óra hosszat parádéztak fel–alá,
megnéztek mindenkit és nem beszéltek senkivel. Mrs. Allen ajkán most is
gyakori volt az óhaj, hogy bárcsak volna Bath–ban népes ismeretsége, s el
is ismételte minden alkalommal, minden áldott délelőtt, amikor újra meg
újra bebizonyosodott, hogy az égvilágon senkit sem ismer.
Megjelentek az Alsó Kaszinóban is; és itt már jobban kedvezett
hősnőnknek a szerencse. A ceremóniamester bemutatott táncosul egy
felettébb úri megjelenésű fiatalembert, Tilney urat. Huszonnégy–huszonöt
éves lehetett, meglehetősen magas volt, az arca megnyerő, tekintete
értelmes és élénk, s ha nem is éppenséggel jóképű, de szinte az. Fellépése
jó volt, és Catherine felettébb szerencsésnek érezte magát. Tánc közben
kevés alkalom volt a beszélgetésre; amikor azonban leültek teázni,
Catherine szakasztott olyan kellemesnek találta táncosát, mint amilyennek
feltételezte. Folyékonyan és szellemesen beszélt – volt a modorában
bizonyos hetykeség, tréfálkozását pedig, ha nem mindig értette is
Catherine, érdekesnek találta. Egy darabig elcsevegtek a körülöttük
található tárgyak kínálta témákról, majd a fiatalember hirtelen így szólt:
– Mindeddig megbocsáthatatlanul elhanyagoltam a táncos kötelmeit,
kisasszonyom; meg sem kérdeztem, mióta időzik Bath–ban; hogy járt–e
már itt máskor is; vajon volt–e már a Felső Kaszinóban, színházban,
hangversenyen; s hogy hogy tetszik kegyednek általánosságban a hely.
Igen figyelmetlen voltam – de vajon hajlandó lenne most az említett
kérdésekben kielégíteni kíváncsiságomat? Ha igen, kezdem is legott.
– Felesleges fáradnia, uram.
– Nem fáradság, higgye el, kérem, kisasszony. – Azután merev
mosolyba rendezte arcvonásait, s mesterkélten ellágyítva hangját, negédes
modorban megkérdezte: – Régóta időzik Bath–ban, kisasszonyom?
– Körülbelül egy hete, uram – felelte Catherine, és igyekezett palástolni
mosolyát.
– Valóban?! – hangzott mesterkélt megdöbbenéssel.
– Miért lepi ez meg, uram?
– Csakugyan, miért? – kérdezte természetes hangján a fiatalember. – De
hát valamiféle indulatot csak kell hogy tanúsítsak a kegyed válasza

12
nyomán?! A meglepetést a legkönnyebb tettetni, és az sem kevésbé
indokolt, mint bármi más. No, de folytassuk. Járt már itt, kisasszonyom?
– Még sohasem, uram.
– Valóban? Megtisztelte már megjelenésével a Felső Kaszinót?
– Igen, uram. Hétfőn voltam ott.
– Színházban volt–e már?
– Igen, uram, kedden láttam a darabot.
– Hangversenyen?
– Voltam, uram, szerdán.
– És általánosságban tetszik–e kegyednek Bath?
– Igen – nagyon kedvelem.
– Most pedig negélyesen el kell mosolyodnom, aztán visszatérhetünk a
józan beszédhez.
Catherine elfordította fejét; nem tudta, vajon elnevetheti–e magát.
– Látom, mit gondol felőlem – mondotta komolyan a fiatalember. –
Ugyancsak szánalmas figura leszek holnap a naplójában.
– A naplómban?!
– Szinte látom, mit ír majd: „Pénteken elmentem az Alsó Kaszinóba;
kék szegélyű, babos muszlinruhámat viseltem – sima fekete cipőt – igen
előnyös volt a megjelenésem; de különös módon zaklatott egy fura,
együgyű ember; kényszerített rá, hogy táncoljak vele, és ingerelt az
ostobaságaival.”
– Ilyesmit ugyan nem fogok írni.
– Megmondjam, mit kellene írnia?
– Ám tessék.
– „Táncoltam egy fölöttébb kellemetes ifjú emberrel, akit Mr. King
mutatott be; sokat társalogtam vele – egészen különleges lángésznek
tetszik – remélem, közelebbről megismerhetem.” Nos, kisasszony, óhajom
szerint ezt kellene írnia.
– Talán nem is vezetek naplót!
– Talán nem is ül ebben a szobában, és én nem ülök a kegyed oldalán –
ebben is épp annyi joggal kételkedhetünk. Nem vezet naplót! Napló nélkül
hogyan is értesülhetnének távollevő kuzinjai a kegyed bath–i életviteléről?
Hogyan számolhatna be érdemük szerint minden egyes nap
bájcsevegéséről, bókjairól, hacsak minden este fel nem jegyzi a naplójába?
Hogyan emlékezhetnék valamennyi ruhájára, hogyan írhatná le arcbőrének
mindenkori árnyalatát, hajának változatos fodorítását, ha nem
hagyatkozhatnék mindenben a naplójára? Kedves kisasszonyom, nem
vagyok én oly járatlan az ifjú hölgyek szokásainak tekintetében, ahogyan
hinni szeretné; azonkívül javarészt a naplóírás dicséretes szokásának

13
köszönhető ama könnyed stílus, amelyért a hölgyeket általában ünneplik.
Mindenki egyetért benne, hogy a kellemetes levelek írásának tehetsége
sajátlag nőnemű adottság. A természet is közreműködhetett némiképp, de
bizonyos vagyok benne, hogy lényeges segítségére szolgál a naplóvezetés
gyakorlata.
– Néha elgondolkodtam azon – mondta kétkedő hangon Catherine –,
vajon a hölgyek csakugyan annyival jobb leveleket írnak–e, mint az urak?
Alig hihetem, hogy a fölény mindig a mi oldalunkon van.
– Amennyire alkalmam volt megítélhetni, úgy látom, nők körében a
levélírás szokásos stílusa makulátlan – három sajátságot kivéve.
– És vajon mik azok?
– A tárgy általános fogyatékossága, az írásjelek tökéletes elhanyagolása,
és a nyelvtan felettébb gyakori semmibevétele.
– Mondhatom, felesleges volt attól tartanom, hogy el kell hárítanom a
bókot. Úgy látszik, e tekintetben nincs rólunk túlságosan nagy
véleménnyel.
– Nem tartom azt sem általánosabb szabálynak, hogy a nők jobb
leveleket írnak a férfiaknál, mint azt, hogy jobban énekelnek duetteket
vagy jobban festenek tájképeket. Nagyjából egyenlő arányban jut mindkét
nemnek minden tehetségből, amelynek az ízlés az alapja.
Mrs. Allen szakította félbe társalgásukat:
– Kedves Catherine–em – szólott –, vegye ki ezt a tűt a ruhám ujjából;
attól tartok, máris elszakította. Sajnálnám pedig, mert igencsak kedvelem
ezt a ruhát, holott yardja mindössze kilenc shillingbe került.
– Pontosan ennyire becsültem volna, asszonyom – mondotta a muszlinra
tekintve Mr. Tilney.
– Ön ért a kelmékhez, uram?
– Különlegesen jól; mindig magam vásárolom a nyakravalómat, és
ítéletemet kitűnőnek tartják; húgom pedig gyakran kér meg, hogy
válasszak helyette kelmét. A minap is vettem neki egy ruhára valót, és
bámulatosan jó vételnek mondotta valamennyi hölgy, aki csak látta. Alig
öt shillinget adtam yardjáért, holott tiszta indiai muszlin.
Mrs. Allenre nagy hatást gyakorolt az ifjú különleges képessége.
– A férfiak általánosságban oly csekély figyelmet szentelnek az efféle
holminak – mondotta. – Sehogy sem tudtam rászoktatni Mr. Allent, hogy
egyik ruhámat a másiktól megkülönböztesse. Ön bizonyára nagy támasza a
húgának, uram.
– Szívből remélem, asszonyom.
– Megmondaná, uram, hogy vélekedik Morland kisasszony ruhájáról?
– Igen csinos, asszonyom – mondta a fiatalember, és komolyan

14
szemügyre vette –, de alig hinném, hogy jól bírja majd a mosást, és tartok
tőle, hogy könnyen kifoszlik.
– Nahát – nevetett Catherine –, hogy lehet ennyire... – kis híján azt
mondta: „bolondos”.
– Tökéletesen egy véleményen vagyok önnel, uram – felelte Mrs. Allen
–, s meg is mondtam Morland kisasszonynak, amikor a kelmét vásárolta.
– Igen ám, de kegyed is tudja, asszonyom, hogy a muszlint
sokféleképpen fel lehet használni; Morland kisasszonynak marad belőle
elég egy zsebkendőre, főkötőre, avagy körgallérra. A muszlin sosem megy
veszendőbe. Ha negyvenszer nem, egyszer sem hallottam ezt a húgomtól,
ha könnyelműen többet vásárolt belőle, mint amennyire szüksége volt,
vagy óvatlanul szabta fel a kelmét.
– Bath elbájoló hely, uram; annyi jó bolt van itt. Mi igen szegényesen
vagyunk ellátva vidéken; nem mintha nem volnának igen jó boltok
Salisburyben, de az bizony messze esik; nyolc mérföld nagy út – Mr. Allen
szerint kilenc, pontosan kilenc, én azonban bizonyos vagyok benne, hogy
nyolcnál nincs több –, és oly fáradságos az út, hogy halálosan kimerülök,
mire hazaérek. Itt pedig csak kilép az ember az ajtón, és öt perc alatt
mindent megvehet.
Mr. Tilney kellő udvariassággal látszott érdeklődni Mrs. Allen
mondókája iránt; a hölgy pedig nem tágított a muszlin témájától, míg újra
nem kezdődött a tánc. Társalgásuk hallatán Catherine–ben feltámadt a
gyanú, hogy táncosa magában mulat a mások gyengeségein.
– Min töpreng oly komolyan? – kérdezte a fiatalember, amikor
visszamentek a bálterembe. – Remélem, nem a táncosán; mert ahogy a
fejét rázza, azt kell hinnem, gondolatai nem elégedettek.
Catherine arcát elfutotta a pír.
– Nem gondoltam semmire – felelte.
– Ej, de ravasz és titokzatos; hanem én szívesebben venném, ha
megmondaná nyíltan, hogy nem mondja meg.
– Nos, úgy tehát nem mondom meg.
– Köszönöm; most már ugyanis ismeretségben leszünk, én meg ezennel
felhatalmazást nyertem, hogy ezzel ingereljem kegyedet, valahányszor
találkozunk, márpedig a világon semmi ennél jobban nem egyengeti a
meghittség útját.
Táncoltak megint; s amikor az összejövetel feloszlott, elválásukkor – a
hölgy szívében legalábbis – erős volt a hajlandóság, hogy folytassák az
ismeretséget. Vajon Catherine oly sokat gondolt–e táncosára, míg megitta
hígított forralt borát, s ágyba készült, hogy mire odakerült, álmodott is róla
– nem tudható bizonyosan; ám remélem, hogy ha úgy történt is, csupán

15
könnyű szender során, legfeljebb reggeli félálomban; mert ha igaz, amit
egy ünnepelt író állít, hogy egyetlen ifjú hölgynek sincs joga szerelembe
esni, amíg az úr a maga szerelmét meg nem vallotta, bizonyára nagy
illetlenség, hogy egy ifjú hölgy egy úrról álmodjon, mielőtt nyilvánvalóvá
válnék, hogy az illető úr róla álmodott. Mr. Allen bizonyára nem törte
azon a fejét, hogy vajon mennyire illedelmesen álmodozik, avagy
szerelmes Mr. Tilney, afelől azonban csakhamar kielégítő eredménnyel
tudakozódott, hogy az ismeretsége ifjú pártfogoltjával nem kifogásolható–
e – Mr. Allen ugyanis már az est kezdetén utána járt, ki a kisasszony
táncosa, és megnyugodva értesült arról, hogy Mr. Tilney lelkész, és
felettébb tisztes gloucestershire–i családból származik.

16
 Negyedik fejezet

Catherine másnap a szokásosnál nagyobb buzgalommal sietett az

ivócsarnokba. Szíve mélyén bizonyos volt abban, hogy még a délelőtt
folyamán viszontláthatja ott Mr. Tilneyt, és kész volt rá, hogy mosollyal
üdvözölje: ám a mosoly nem szükségeltetett – Mr. Tilney nem jelent meg.
A divatos órák valamelyikében Istennek valamennyi Bath–ban időző
teremtménye felbukkant a csarnokban – az ő kivételével; tömegével
áramlott szüntelenül a nép, ki és be, le és fel; csupa olyan ember, aki nem
érdekelt senkit, s akit nem akart látni senki – nem maradt más távol,
csak ő.
– Micsoda élvezetes hely Bath – mondotta Mrs. Allen, amikor
letelepedtek a nagy óra mellett, miután addig járkáltak fel–alá a teremben,
míg el nem fáradtak –, és mennyire kellemes lenne, ha volna itt
ismerősünk!
Ennek az érzésnek Mrs. Allen oly sűrűn és oly hasztalanul adott hangot,
hogy semmiféle különleges okkal nem remélhetett ezúttal sem kedvezőbb
eredményt; tudjuk azonban, hogy ki míg él, remél, mert lankadatlan
buzgalmunk egyszer célba ér, s a lankadatlan buzgalom, amellyel a hölgy
minden áldott nap ugyanazt remélte, végül csakugyan célba ért: mert alig
üldögélt ott tíz perce, midőn a mellette ülő és vele nagyjából egykorú
hölgy, aki néhány perce figyelmesen szemlélte, felettébb szívélyesen e
szavakat intézte hozzá:
– Gondolom, nem tévedek asszonyom; bár jó ideje nem részesültem
abban az örömben, hogy láthattam volna kegyedet, de ugyebár Allen a
neve?
E kérdésre igenlő válaszban részesülvén, az idegen hölgy magát Mrs.
Thorpe–nak nevezte meg; Mrs. Allen pedig legott felismerte benne egy
hajdani iskolatársnéját és kebelbarátnéját, akit, mióta ki–ki férjhez ment,
mindössze egyszer látott, s annak is sok esztendeje. Nagy volt az örömük e
találkozáson, s bízvást lehetett is, hiszen az elmúlt tizenöt esztendő során a
legkevésbé sem kavarta fel lelkük nyugalmát a tény, hogy mit sem tudnak
egymásról. Kölcsönösen bókoltak egymás külsejének; megállapították,
hogy az idő valósággal repült legutóbbi találkozásuk óta, hogy nem is
gondolták volna, hogy Bath–ban találkoznak, s hogy micsoda boldogság
régi barátokat viszontlátni, majd ki–ki a másiknak családja, testvérei és
kuzinjai felől érdeklődött, és számot adott a magáéról, s egyszerre

17
beszéltek mind a ketten, mert mindegyikük hajlamosabb volt
tájékoztatással szolgálni, mintsem abban részesülni, következésképpen
mindegyikük igen keveset hallott abból, amit a másik mondott. Mrs.
Thorpe–nak mindazonáltal volt egy nagy előnye a beszédben Mrs.
Allennel szemben, számos gyermeke lévén, s amikor bőségesen kitért
fiainak különb–különb tehetségére, leányainak pedig a szépségére –
amikor beszámolt az életben való helyzetükről és reményeikről – hogy
John Oxfordban van, Edward középiskolában, William pedig a tengeren –,
s hogy kit–kit jobban szeretnek és tisztelnek a maga helyén, mint bármely
más három emberi lényt bárhol és bármikor: Mrs. Allen mindezt nem
viszonozhatta hasonló tájékoztatással, nem halmozhatta el kelletlenül és
hitetlenül hallgató barátnéját hasonló diadalmak elbeszélésével, s
kénytelen volt ülni, és színleg hallgatni ezen anyai ömlengéseket, melyek
során mindössze azzal vigasztalhatta magát, hogy – mint éles szeme
csakhamar felfedezte – a Mrs. Thorpe köpenyét szegélyező csipke
feleannyira sem csinos, mint az övé.
– Itt jönnek az én drága leányaim – kiáltott fel Mrs. Thorpe, és három
csinos leányzó felé mutatott, akik kart karba fűzve közeledtek feléje. –
Drága Mrs. Allen, engedje meg, hogy bemutassam őket, annyira boldogok
lesznek, hogy megismerhetik kegyedet: a legmagasabbik Isabella,
legidősebb leányom; ugye, milyen szép fiatal teremtés? A másik kettőnek
is sok a bámulója, de szerintem Isabella a legcsinosabb.
A Thorpe kisasszonyokat bemutatták; Morland kisasszony pedig aki egy
kis időre feledésbe merült, hasonlóképpen bemutattatott. A név láthatólag
valamennyiüket meglepte, s miután néhány udvarias mondatot váltottak, a
legidősebb ifjú hölgy fennhangon így szólott a többiekhez:
– Mily rendkívüli módon hasonlít Morland kisasszony a bátyjához!
– Szakasztott mása! – kiáltott az anya; és: – Bárhol ráismernék, hogy az
ő húga! – ismételték valamennyien, kétszer–háromszor is. Catherine egy
pillanatra meglepődött; alig fogtak azonban Mrs. Thorpe és a leányai Mr.
James Morlanddel való ismeretségük történetébe, már eszébe jutott, hogy
legidősebb bátyja nemrégiben bizalmas barátságot kötött egy kollégiumi
társával, aki a Thorpe névre hallgat, s hogy a karácsonyi vakáció utolsó
hetét a Thorpe családnál töltötte, London közelében.
Miután mindezt kibogozták, számos lekötelező mondat hangzott el a
Thorpe kisasszonyok szájából ama vágyukat illetőleg, hogy szívesen
megismerkednének Morland kisasszonnyal közelebbről is; hogy a bátyjaik
barátsága révén máris barátnőknek tekintik magukat és a többi, amit
Catherine örömmel hallgatott, és a rendelkezésére álló kellemetes
kifejezésekkel viszonzott, majd, a barátság első zálogául, felkérték,

18
fogadná el a legidősebb Thorpe kisasszony karját, s kerülne vele egyet a
teremben. Catherine–t elbűvölte, hogy bath–i ismerőseinek köre ily módon
kibővült, s feledte jóformán még Mr. Tilneyt is, amíg Thorpe
kisasszonnyal beszélgetett. A csalódott szerelemnek minden bizonnyal
legjobb balzsama a barátság.
Csevegésük ama tárgyak körül forgott, amelyek kötetlen megvitatása
általában nagymértékben elősegíti két ifjú hölgy között a hirtelen támadt
barátságot; úgymint: a ruhák, a bálok, a széptevők és a fura figurák.
Thorpe kisasszony mindazonáltal, négy esztendővel idősebb és legalább
négy esztendővel tájékozottabb lévén, mint Morland kisasszony, határozott
előnnyel rendelkezett mindezen ismeretek terén. Módja volt
összehasonlítani Bath báljait a tunbridge–iekkel; divatját a londoni
divattal; helyesbíthette új barátnéja nézeteit az ízléses öltözködés számos
pontját illetően; felfedezte a kacérkodást bármely hölgy és úr között, ha
csak egymásra vetettek egy mosolyt; s a sűrű tömegben is felismert
minden fura szerzetet. E tulajdonságai kivívták Catherine illő csodálatát,
akinek szemében merő újdonság volt mindez; s az általuk
természetszerűleg felkeltett tisztelet akadálya lehetett volna tán a
barátkozásnak, ha Thorpe kisasszony modorának könnyed vidámsága,
gyakori fogadkozása: mennyire örül az új ismeretségnek, fel nem
olvasztotta volna az áhítatos tiszteletet, s a nyomában más nem maradt,
csak gyengéd vonzalom. Növekvő barátságuk nem érte be féltucatnyi
fordulóval az ivócsarnokban, hanem távozóban megkövetelte, hogy
Thorpe kisasszony egészen Mr. Allen házának kapujáig kísérje el Morland
kisasszonyt; s hogy ott felettébb meleg és hosszas kézszorongatással
váljanak el, miután kölcsönös megkönnyebbülésükre megtudták, hogy este
a színházban viszontlátják egymást, s hogy másnap reggel ugyanabban a
kápolnában mondhatják el imádságukat. Catherine ekkor egyenesen
felrohant a lépcsőn, és a szalon ablakából figyelte Thorpe kisasszony
távolodását az utcán; csodálta kecses és élénk járását, alakjának,
öltözékének divatos eleganciáját, és hálás volt – mint lehetett is –, hogy a
jó szerencse ilyen barátnéval ajándékozta meg.
Mrs. Thorpe özvegyasszony volt, nem is nagyon gazdag; jó kedélyű, jó
szándékú teremtés, és igen elnéző anya. Legidősebb leánya nagyon szép
volt, a fiatalabbak pedig igyekeztek éppoly csinosnak látszani, utánozták
modorát, öltözködését, és fáradozásukat siker koronázta.
E rövid beszámoló a Thorpe családról pótolni hivatott magának Mrs.
Thorpe–nak hosszadalmas és részletes elbeszélését múltbéli
hányattatásairól és szenvedéseiről, amely egyébként szükségszerűen
megtöltött volna további három–négy fejezetet, bőségesen taglalva a

19
nagyurak és jogászok érdemtelenségét, valamint apróra részletezve húsz
évvel ezelőtt elhangzott beszélgetéseket.

20
 Ötödik fejezet

Aznap este, a színházban, Catherine idejének jó részét igénybe vette,

hogy viszonozza Thorpe kisasszony bólintásait és mosolyait – de nem
foglalta le annyira, hogy elmulasztotta volna kutató pillantását végigjáratni
valamennyi, szemmel elérhető páholyon, vajon nincs–e benne Mr. Tilney;
ám hiába nézelődött: Mr. Tilney a színházat sem pártolta jobban, mint az
ivócsarnokot. Catherine remélte, hogy másnap nagyobb szerencsével jár; s
amikor jó idő iránti fohászára válaszul gyönyörű reggelre ébredt, alig is
kételkedett benne, mivel egy szép vasárnap Bath–ban minden házból
kicsalja a lakókat, s ilyen alkalommal szinte az egész világ fel–alá sétál, és
elmondja ismerőseinek, hogy milyen csodás nap virradt reájuk.
Az istentisztelet végeztével Thorpe–ék és Allenék nagy buzgalommal
keresték egymás társaságát, s miután elegendő ideig maradtak az
ivócsarnokban, hogy felfedezzék: elviselhetetlen a tömeg, és hogy sehol
egy úri arcot nem látni – amit az egész idényben minden áldott vasárnap
minden áldott lélek megállapít –, elsiettek a Crescentre, hogy jobb
társaságban friss levegőt lélegezzenek. Itt azután Catherine és Isabella,
kart karba öltve, ismét ízlelték a barátság édes zamatát fesztelen
csevegésükben; sokat és nagy élvezettel beszélgettek; ám Catherine–nek
ismét csak csalódnia kellett abbéli reménységben, hogy viszontláthatja
táncosát. A fiatalember nem volt sehol; minden kutatás hiábavalónak
bizonyult, délelőtti teremben vagy estéli táncon; sem a Felső sem az Alsó
Kaszinóban, jelmezes vagy egyszerű bálon, nem volt látható, sem a
délelőtti sétálók, a lovasok, a csézahajtók között. Neve nem szerepelt az
ivócsarnok vendégkönyvében, s a kíváncsiság kénytelen volt ennyivel
beérni. Mr. Tilney minden bizonnyal eltávozott Bath–ból. Pedig nem is
említette, hogy a tartózkodása ily rövid lesz! E hőshöz olyannyira illő
titokzatosság új kellemmel ruházta fel az ifjú személyét és modorát
Catherine képzeletében, s csak fokozta aggályos igyekezetét, hogy többet
tudjon meg felőle. Thorpe–éktól semmiről sem értesülhetett, hiszen csak
két napja időztek Bath–ban, amikor Mrs. Allennel találkoztak. A tárgyról
azonban bőségesen cserélt eszmét szép barátnéjával, aki tőle telhetően
bátorította: tartsa meg jó emlékezetében az ifjú urat; következésképp a
benyomásnak, amit az utóbbi gyakorolt Catherine képzeletére, nem kellett
gyengülnie. Isabella teljességgel bizonyos volt benne, hogy Mr. Tilney
elbűvölő fiatalember; s hasonlóképpen bizonyos volt abban is, hogy Mr.

21
Tilneynek nagyon megtetszett az ő drága Catherine barátnéja, mi sem
természetesebb hát, mint hogy hamarosan visszatér. Mr. Tilney lelkész
lévén, Isabella csak még nagyobb rokonszenvvel gondolt rá, „hisz nem is
tagadja, nagy előszeretettel viseltetik e hivatás iránt”, s e szavak után kis
sóhajféle szakadt fel kebeléből. Catherine – talán helytelenül – nem
tudakolta e gyengéd felindulás okát; oly járatlan volt még a szerelem
finom fortélyaiban, a barátság kötelmeiben, hogy nem tudta, mikor
helyénvaló a szelíd csipkelődés, mikor a bizalmas vallomás kicsikarása.
Mrs. Allen most már egészen boldog volt – egészen elégedett Bath–szal.
Ismerősökre lelt, s nagy szerencséjére, bennük ráadásul régi kedves
barátnőjének családjára; s a jó szerencse betetőzéséül módjában volt
megállapítani, hogy a barátok közelről sem öltözködnek oly költségesen,
mint ő. Mindennapi fohásza már nem az volt, hogy: – Bárcsak volna
ismerősünk Bath–ban! –, hanem ily módon változott: – Mennyire örülök,
hogy találkoztunk Mrs. Thorpe–pal! –, és maga is csakoly buzgón,
szorgalmazta a két család találkozását, akár ifjú pártfogoltja és Isabella;
csak akkor volt elégedett a napjával, ha a nagy részét Mrs. Thorpe oldalán
tölthette az általuk társalgásnak nevezett művelet közepette, amelynek
folyamán véleményüket alig cserélték ki, s még a tárgya sem mindig
hasonlított, Mrs. Thorpe ugyanis főként gyermekeiről beszélt, Mrs. Allen
pedig a ruháiról.
Catherine és Isabella barátsága éppoly gyorsan fejlődött, mint amilyen
hevesen fellángolt, s oly sebesen lépdeltek végig a növekvő meghittség
fokozatain, hogy hamarosan már nem szolgálhattak újabb bizonyítékával
sem barátaiknak, sem egymásnak. Keresztnevükön szólították egymást,
kart karba fűzve sétáltak, tánchoz feltűzték egymás uszályát, a négyesnél
elválaszthatatlanok voltak; s ha egy–egy esős délelőtt megfosztotta őket
minden egyéb szórakozástól, akkor sem tágítottak: találkozásukat nem
akadályozhatta meg se sár, sem eső; bezárkóztak, és regényt olvastak
közösen. Igen, regényt – én ugyanis nem veszem fel regényíróinknak azt
az oly gyakori, kicsinyes és oktalan szokását, hogy megvető
rosszallásukkal épp ama terméket alacsonyítják le, amelynek a számát ők
maguk szaporítják, és esküdt ellenségeikkel versengve halmozzák el az
efféle műveket a legkíméletlenebb jelzőkkel, a tulajdon hősnőjüknek pedig
jóformán meg sem engedik, hogy ilyesmit olvasson, s ha netán mégis a
kezébe vesz egy regényt, egészen bizonyos, hogy utálattal forgatja ízetlen
lapjait. Ó, jaj! ha az egyik regény hősnője nem remélheti a másik regény
hősnőjének pártfogását, kitől várhat vajon oltalmat és figyelmet? Ezt
sehogy sem helyeselhetem. Hagyjuk a műítészekre, gyalázzák kedvükre a
képzeletnek effajta ömlengéseit, emlegessék minden egyes új regény

22
ürügyén a sajtót fojtogató fércműveket. Ne hagyjuk cserben egymást;
érezzük sértve magunkat testületileg. Noha termékeink általánosabb és
őszintébb élvezetet nyújtanak, mint a világ bármelyik egyéb írástudó
testülete, az irományoknak semmi egyéb fajtáját ennyire el nem
marasztalják. Gőgből vajon, tudatlanságból avagy divatból, elleneink
szinte csakoly számosak, mint olvasóink. S míg ezernyi toll zengi
dicséretét az angol történelem kilencszázadik dióhéjba–foglalójának, vagy
ama férfiúét, ki egy kötetbe tömörítve teszi közzé Milton, Pope és Prior
néhány tucatnyi sorát, a Spectator egy dolgozatát, meg Sterne–ből egy
fejezetet – mintegy közfelkiáltással becsmérlik a regényíró képességeit,
becsülik alá fáradozását, és kicsinyítik műveit, amelyeknek nincs egyéb
erénye, csupán lángész, szellem és ízlés. – „Jómagam nem vagyok
regényolvasó.” – „Ritkán pillantok regényekbe.” – „Ne gondolja, hogy én
gyakran olvasok regényt.” – „Ahhoz képest, hogy regény, igazán nagyon
jó.” – Ilyen az általános vélemény. – „Hát kegyed mit olvas, ...
kisasszony?” – „Ó, csak egy regényt!” – válaszol az ifjú dáma, és tettetett
közönnyel avagy pillanatnyi szégyenérzettel teszi le könyvét. – Csak
Cecilia, vagy Camilla, vagy Belinda – vagyis, röviden, olyan mű csupán,
amelyben a szellem legnagyobb erőit vonultatják fel, amelyben a világ
legcsiszoltabb nyelvén közvetítik az emberi természet legalaposabb
ismeretét, változatainak legszerencsésebb foglalatát, a szellem és a humor
leggazdagabb áradását. Ha mármost ugyanaz az ifjú dáma a Spectator egy
folyamával foglalkozott volna efféle mű helyett, mily büszkén mutatná fel
s nevezné nevén a kötetet! habár minden valószínűség az ellen szól, hogy e
terjedelmes kiadványban találna bár egyetlen passzust, amelynek a tárgya
vagy az irálya el ne riasztana bármely jó ízlésű fiatal személyt:
dolgozatainak lényege oly gyakran merül ki valószínűtlen körülmények,
senki élő emberfiát ma már nem érdeklő, természetellenes jellemek és
tárgyak ismertetésében; a nyelvezetük pedig gyakran oly bárdolatlan, hogy
aligha szolgál kedvező képpel a korról, amely elviselte.

23
 Hatodik fejezet

Az itt következő beszélgetés, amelyet nyolc– vagy kilencnapi

ismeretség után folytatott egy délelőtt az ivócsarnokban a két barátnő,
szolgáljon példájául meleg vonzódásuknak, valamint annak a
finomságnak, tapintatnak, eredeti gondolkodásnak és irodalmi ízlésnek,
amely e vonzódás tökéletes ésszerűségét jellemezte.
Megbeszélték, hogy találkoznak; s mert Isabella közel öt perccel
korábban érkezett, mint barátnője, természetesen így szólalt meg:
– Drága lelkem, mi történt, hogy elkéstél? Időtlen idők óta várok rád!
– Igazán? Nagyon sajnálom; azt hittem, jókor érkezem. Épp most van
egy óra. Remélem, nem vagy itt nagyon régen?
– Ó, az idejét sem tudom, mióta. Legalább egy fél órája már, hogy itt
vagyok. No de most menjünk, üljünk le a terem túlsó végében, és
szórakozzunk. Százféle mesélnivalóm van. Először is, annyira féltem,
hogy esni fog ma délelőtt, épp amikor indulni készültem; úgy látszott,
zápor készül, s akkor aztán halálosan kétségbeestem volna! Hanem el sem
képzelnéd, milyen nagyon csinos kalapot láttam épp az imént, a Milsom
utcán egy kirakatban – nagyon hasonlít a tiedhez, csak épp nem zöld a
szalagja, hanem pipacsvörös; a szívem szakad meg utána. No de
legdrágább Catherine–em, mit csináltál egész délelőtt? Haladtál
valamelyest Udolphóval?
– Igen; olvastam, amióta csak felébredtem; eljutottam egészen a fekete
fátyolig.
– Csakugyan? Ó, hisz ez pompás! A világért el nem árulnám neked, mi
rejlik a fekete fátyol mögött! Nem öl meg a kíváncsiság?
– Jaj, dehogyisnem! Vajon mi lehet? De el ne mondd – meg nem
hallgatnám a világ mindén kincséért! Tudom, hogy csak csontváz lehet.
Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Laurentina csontváza. Ó, mennyire
élvezem a könyvet! Legszívesebben Udolpho olvasásával tölteném az
egész életemet. Hidd el, ha nem veled lett volna találkozóm, a világon
semmi el nem szakíthatott volna a könyvtől.
– Drága lelkem! mennyire hálás vagyok neked; s ha végeztél
Udolphóval, együtt olvassuk majd az olasz regényt; s már össze is
állítottam neked vagy tíz–tizenkét hasonló könyv jegyzékét.
– Igazán? Jaj, de örülök! Mik azok?
– Mindjárt felolvasom a címüket; itt van mind a jegyzetfüzetemben: A

24
wolfenbachi várkastély; Clermont; Titokzatos jelek; A Fekete Erdő
varázslója; Éjféli harangszó; A rajnai árva; és Hajmeresztő rejtelmek.
Ezekkel elleszünk egy darabig.
– Igen, egész jól; de vajon rémisztőek–e mind, bizonyos vagy benne,
hogy rémisztőek?
– Igen, egészen bizonyos; egy igen jó barátném, Andrews kisasszony –
nagyon édes lány, a világon kevés ilyen édes teremtés akad – olvasta
valamennyit. Bárcsak ismernéd Andrews kisasszonyt, el volnál bájolva
tőle! El sem tudod képzelni, milyen édes kabátot horgol magának.
Énszerintem olyan gyönyörű, mint egy angyal, és annyira haragszom a
férfiakra, amiért nem rajongják körül! Korholom is őket eleget.
– Korholod őket?! Azért korholod őket, mert nem rajongják körül?
– Azért bizony. Mindent megtennék az igaz barátnőimért. Ha én
szeretek valakit, szeretem egész szívemmel; ilyen a természetem. Az én
vonzalmam mindig mértéktelen. Télen, az egyik táncmulatságunkon azt
mondtam Hunt kapitánynak, ha egész este gyötör is, akkor sem táncolok
vele, míg el nem ismeri, hogy Andrews kisasszony olyan gyönyörű, mint
egy angyal. Tudod, a férfiak azt hiszik, mi nem vagyunk képesek
barátságra, és én eltökéltem, hogy megmutatom nekik, mi a különbség. Ha
azt hallanám, hogy rólad beszél valaki fitymálólag, menten haragra
gerjednék: de ez egyáltalán nem valószínű, hiszen a magadfajta leányért
valósággal rajonganak a férfiak.
– Jaj, istenem! – kiáltott fel Catherine, és arcát elfutotta a pír. – Hogy
mondhatsz ilyet?
– Ismerlek nagyon jól; annyi elevenség van benned, Andrews
kisasszonyból meg éppen az hiányzik, mert be kell vallanom, van benne
valami szörnyen ízetlen. Ó, el kell mesélnem, tegnap, épp miután
elváltunk, láttam, amint egy fiatalember oly komolyan néz rád – egészen
bizonyos vagyok benne, hogy szerelmes beléd! – Catherine elpirult, és
megint szabadkozott. Isabella nevetett. – Pedig így van; becsületszavamra;
de látom én, hogy áll a dolog: téged hidegen hagy mindenki bámulata,
kivéve egyetlen úrét, akit ne nevezzünk nevén. Nem, igazán nem
hibáztathatlak (komolyabbra fogva a szót), értem én az érzéseidet. Ha a
szív igaz vonzalmat táplál, nagyon jól tudom, milyen hidegen hagyja bárki
másnak a figyelme. Minden oly ízetlen, oly érdektelen, ami nem
vonatkozik a szeretett személyre! Én tökéletesen átérzem az érzéseidet.
– Kár is bizonygatnod, hogy olyan sokat gondolok Mr. Tilneyre, hisz
lehetséges, hogy nem látom soha többé.
– Nem látod soha többé! Drága lelkem, ne is mondj ilyet. Bizonyos
vagyok benne, hogy szörnyen szerencsétlen volnál, ha ezt komolyan

25
gondolnád.
– Ó, dehogyis. Nem akarom azt mondani, hogy nem tetszett nekem
nagyon; de amíg Udolphót olvashatom, úgy érzem, senki sem tehet
szerencsétlenné. Ó! az az iszonyú fekete fátyol! Drága Isabellám, bizonyos
vagyok benne, hogy Laurentina csontváza rejlik mögötte.
– Oly különös, hogy még nem olvastad Udolphót; de bizonyára Mrs.
Morland ellensége a regényeknek.
– Nem, dehogyis. Maga is gyakran olvassa Sir Charles Grandisont; csak
az új könyvek nem jutnak el hozzánk.
– Sir Charles Grandison! Az aztán szörnyen rémes könyv, nem?
Emlékszem, Andrews kisasszony az első köteten sem tudott átvergődni.
– Egyáltalán nem olyan, mint Udolpho; de azért igen szórakoztatónak
tartom.
– Csakugyan? Ez meglep; azt hittem, olvashatatlan. De mondd csak,
legdrágább Catherine–em, eldöntötted már, milyen fejdíszt viselsz ma
este? Én elhatároztam, ha törik, ha szakad, ugyanúgy öltözködöm, mint te.
Erre felfigyelnek néha a férfiak, tudod.
– De hát, ha felfigyelnek is, az sem jelent semmit – mondotta ártatlanul
Catherine.
– Hogy jelent–e! Ó, Egek! Én leszögeztem magamban, hogy ügyet sem
vetek rá, mit mondanak. Nagyon gyakran szörnyen orcátlanok, ha az
ember nem felel meg nekik szavakészen, s nem tartja őket három lépés
távolságra.
– Igazán? Ezt még észre sem vettem. Velem mindig nagyon illő módon
viselkednek.
– Ó, szörnyen felfuvalkodottak ám! A világ legönteltebb teremtményei,
és annyira fontosnak képzelik magukat! Mellesleg, százszor is megfordult
az eszemben, de mindig elfelejtelek megkérdezni: milyen férfi tetszik
neked legjobban? A fekete vagy a szőke?
– Nem is tudom. Sosem gondolkoztam még ezen. Talán a kettő között.
Barna – nem világos, és nem nagyon sötét.
– Nagyon helyes, Catherine. Ez szakasztott ő. Nem felejtettem el,
milyennek írtad le Mr. Tilneyt. „Barna bőr, fekete szem, meglehetősen
sötét haj.” Nos, nekem más az ízlésem. Énnekem jobban tetszik a világos
szem, ami pedig az arcszínt illeti – nos, tudod, nekem a sápadt jobban
tetszik, mint bármi más. El ne árulj, ha netán olyan ismerősöddel
találkozol, akire ráillik ez a leírás.
– El ne áruljalak! Hogy érted ezt?
– Nem, nem, ne gyötörj. Már így is túlságosan sokat mondtam.
Beszéljünk másról.

26
 Catherine kissé ámultan engedelmeskedett; s néhány percnyi hallgatás
után már éppen visszatért volna arra a tárgyra, mely akkoriban bármi
másnál jobban érdekelte: Laurentina csontvázára – barátnéja azonban
megelőzte, mondván:
– Az Égre kérlek, menjünk át a terem túlsó végébe! Két undok
fiatalember már fél órája bámul. Igazán kihoznak a sodromból. Menjünk,
nézzük meg, kik érkeztek Bath–ba. Bizonyára nem fognak követni.
Elsétáltak a vendégkönyvhöz; s amíg Isabella a neveket tanulmányozta,
Catherine–re hárult az a kötelesség, hogy a két riasztó fiatalember
tevékenységét figyelje.
– Nem tartanak erre, ugye? Remélem, nem oly arcátlanok, hogy
kövessenek bennünket. Kérve kérlek, tudasd velem, ha jönnek. Eltökéltem,
hogy nem nézek fel.
Catherine néhány pillanat múltán őszinte örömmel biztosította Isabellát,
hogy nem kell már semmitől tartania, mert az urak épp az imént hagyták el
az ivócsarnokot.
– Merre indultak? – kérdezte Isabella, és gyorsan megfordult. – Az
egyik igen jóképű fiatalember volt.
– A templomkert felé mentek.
– Mondhatom, szörnyen örülök, hogy megszabadultam tőlük! Most
pedig eljönnél velem az Edgar házba, és megnéznéd az új kalapomat? Azt
mondtad, szeretnéd látni.
Catherine készségesen beleegyezett.
– Csakhogy – tette hozzá – akkor talán beérjük a két fiatalembert.
– Ó, nem baj. Ha sietünk, mindjárt elhagyhatjuk őket, és majd
meghalok, annyira szeretném megmutatni neked a kalapomat.
– De ha várunk egypár percet, már nem fenyegethet a veszély, hogy
utolérjük őket.
– Eszem ágában sincs így legyezni a hiúságukat. Nem vagyok hajlandó
férfiakra tekintettel lenni. Ez volna a legjobb módja, hogy elrontsuk őket.
Catherine mit sem hozhatott fel ezen érvelés ellen, következésképpen,
bebizonyítandó Thorpe kisasszony függetlenségét, valamint eltökéltségét,
hogy a másik nemet megalázza, nyomban felkerekedtek, s oly sebesen,
ahogy a lábuk bírta, a két fiatalember nyomába eredtek.

27
 Hetedik fejezet

Fél perc alatt átjutottak az ivócsarnok udvarán a kapuboltozathoz,

szemben az Union közzel; itt azonban megrekedtek. Aki csak ismerős
Bath–ban, emlékezhetik, milyen nehéz e ponton átkelni a Cheap utcán; ez
az orcátlan természetű utca ugyanis kárhozatos mód elkerülhetetlen, akár
Londonba, akár Oxfordba igyekszik az ember, akár a város legnagyobb
vendégfogadójába, s el nem múlhat nap, hogy hölgyek csoportjait, ha
mégoly fontos járatban vannak is, cukorsüteményt, csipkeárut, vagy
éppenséggel (mint a jelen esetben) ifjú embereket keresőben, az egyik
vagy a másik oldalon fel ne tartóztatnák a kocsik, lovasok vagy szekerek.
Amióta csak Isabella Bath–ban időzött, napjában legalább háromszor
tapasztalta és kárhoztatta ezt a bajt; s most arra ítélte a sors, hogy megint
csak tapasztalja és kárhoztassa, ugyanis épp abban a pillanatban, amikor a
szembenső Union közhöz értek volna, s látták, amint a két úr áthalad a
tömegen, és belegázol az említett érdekes sikátor csatornájába, őket
megakadályozta az áthaladásban egy közeledő bricska, amelyet felettébb
magabiztos kocsisa a rossz kövezeten a tőle telhető legnagyobb
szilajsággal hajtott, hogy a legalkalmatosabban sodorhassa veszedelembe
mind a maga, mind a társa meg a lova életét.
– Ó, ezek az utálatos bricskák! – mondta Isabella, amint felpillantott. –
Mennyire gyűlölöm őket! – Ez a mégoly jogos gyűlölet azonban rövid
életűnek bizonyult, mert Isabella megint odapillantott, és felkiáltott: –
Nagyszerű! Mr. Morland és a bátyám!
– Jóságos Ég! Hisz ez James! – szólt ugyanabban a pillanatban
Catherine; s amint elkapta a fiatalemberek pillantását, a lovat nyomban oly
erőszakosan fogták vissza, hogy kis híján letérdelt, az inasnak nagy
nehezen sikerült feltápászkodnia, az urak kiugrottak, és a fogatot az inas
gondjára bízták.
Catherine, akinek a számára tökéletesen váratlan volt ez a találkozás,
élénk örömmel fogadta bátyját; amaz pedig, mivel ugyanolyan szívélyes
volt, és őszintén ragaszkodott húgához, hasonló örömnek adta számos
tanújelét, már amennyire tehette, hiszen a ragyogó szemű Thorpe
kisasszony szüntelenül igyekezett a figyelmét magára vonni; neki is
hamarosan lerótta hát a kötelességét, az öröm és a zavarodottság elegyével,
amely, ha Catherine jártasabb a mások érzéseinek fejlődésében, s kevésbé
merül el a magáéban, tájékoztatásul szolgált volna, hogy barátnéját bátyja

28
is csakoly csinosnak találja, mint ő maga.
John Thorpe, aki ezenközben a lovak felől rendelkezett, hamarosan
csatlakozott hozzájuk, s tőle azután Catherine nyomban megkapta az őt
megillető jóvátételt; amíg ugyanis az ifjú úr könnyedén és hanyagul épp
csak megérintette Isabella kezét, Catherine–t egy teljes bókra meg egy fél
kurta meghajlásra érdemesítette. Thorpe úr középmagas, zömök
fiatalember volt, az arca csúnya, az alakja esetlen, és alkalmasint attól
tartott, túlságosan szemrevaló lesz, ha nem ölt magára lovászlibériát, s
túlságosan úrias, ha nem viselkedik hányaveti módon ott, ahol udvariasnak
illenék lennie, s orcátlanul, ahol bátran lehetne könnyed.
– Mit gondol, Morland kisasszony – vette elő az óráját –, mennyi idő
alatt futottuk meg az utat Tetburyből?
– Nem tudom, mekkora a távolság.
Bátyja tudatta Catherine–nel, hogy huszonhárom mérföld.
– Huszonhárom! – kiáltott fel Thorpe. – Úgy megvan huszonöt, mint
egy hüvelyk!
Morland tiltakozott; hivatkozott útikalauzok, fogadósok és
mérföldkövek tekintélyére; barátja azonban semmibe vette mindezt; ő
maga biztosabb bírája, úgymond, a távolságnak:
– Huszonötnek kell lennie, abból az időből ítélve, ami alatt megtettük.
Most fél kettő; tizenegyet ütött, amikor kihajtottunk a tetburyi fogadó
udvaráról; s állom a fogadást bárki emberfia ellen Angliában, hogy az én
lovam tíz mérföldet tesz meg óránként a hámban; vagyis ez pontosan
huszonöt.
– Tévedsz egy órát – mondta Morland –, csak tíz óra volt, amikor
eljöttünk Tetburyből.
– Tíz óra! tizenegy volt, hitemre! Számláltam minden óraütést. A
kegyed bátyja, Morland kisasszony, kétségbe vonja az érzékeim tanúságát;
de nézze csak a lovamat; látott–e már életében ehhez foghatóan
gyorsaságra termett állatot? (Az inas épp akkor szállt fel a bakra, és hajtott
el.) – Tiszta telivér! Még hogy három és fél óra potom huszonhárom
mérföldre! nézze meg ezt a jószágot, s mondja csak meg, lehetségesnek
tartja–e.
– Igazán úgy látszik, mintha nagyon melege volna!
– Melege! Egy szál szőre se rezdült, amíg el nem értünk a walcoti
templomig; de nézze csak a szügyét; nézze az oldalát; csak nézze, hogyan
mozog; ez a ló egyszerűen nem képes óránként tíz mérföldnél kevesebbet
megtenni: kösse meg a lábát, akkor is megy. Hát a bricskámról mi a
véleménye, Morland kisasszony? Takaros darab, igaz–e? Jól felszerelt;
városi építésű; egy hónapja sincs, hogy szert tettem rá. A Christ Church

29
kollégium egyik hallgatójának készült; barátom – igen derék fickó; néhány
hétig hajtotta, míg úgy nem látta jónak, hogy túladjon rajta. Történetesen
épp akkor kerestem valami hasonló könnyű alkalmatosságot, habár
nagyjából eltökéltem volt, hogy kétfogatút vásárolok, hanem amikor
összefutottam vele a Magdalen–hídon, épp amikor behajtott Oxfordba, az
elmúlt szemeszterben: – Hallgasd csak, Thorpe – azt mondja –, nem
akarnál egy ilyen kis készséget vásárolni, mint ez itt? Príma holmi a maga
nemében, csak én már torkig vagyok vele. – Az áldóját, mondom én, áll az
alku; mennyire tartod? Mit gondol, Morland kisasszony, vajon mennyit
kért érte?
– Még csak nem is sejtem.
– Akár a kétfogatú, látja: ülés, utazóláda, kardtok, vízvetőléc, lámpások,
ezüstszegély – minden megvan rajta; a vasalása mint az új, ha ugyan nem
különb. Ötven aranyat kért; nyomban a tenyerébe csaptam, letettem a
pénzt, s enyém volt a kocsi.
– Keveset tudok az ilyesmiről – vallotta be Catherine –, nem tudom
megítélni, olcsó volt–e vagy drága.
– Sem ez, sem az; megkaphattam volna alighanem kevesebbért is;
hanem én nem vagyok barátja az alkudozásnak, szegény Freemannek meg
kellett a pénz.
– Igazán nagyon szép volt öntől – mondta Catherine helyeslőleg.
– Ej, az áldóját, én már csak azt mondom: ha az embernek módja van
segíteni a barátján, ne kicsinyeskedjék.
Az urak ezután az ifjú hölgyek tervei felől érdeklődtek; s amikor
kiderült, merre indultak, elhatároztatott, hogy elkísérik őket az Edgar
házig, és tiszteletüket teszik Mrs. Thorpe–nál. James és Isabella ment elöl;
s az utóbbi annyira elégedett volt sorsával, annyira igyekezett kellemessé
tenni a sétát azzal az ifjúval, akinek kettős ajánlólevele volt, lévén
bátyjának barátja és barátnője bátyja, oly tiszták és kacérságtól mentesek
voltak az érzései, hogy beérték s el is hagyták bár a Milsom utcai két
vétkes ifjú embert, Isabellától olyannyira távol állott, hogy a figyelmüket
magára vonja, hogy mindössze három ízben nézett vissza rájuk.
John Thorpe természetesen Catherine oldalán haladt, és néhány perces
hallgatás után ismét bricskájára terelte a szót:
– Meg fogja látni, Morland kisasszony, mégis akad majd, aki olcsónak
véli, hiszen már másnap tíz arannyal többért adhattam volna el; Jackson,
az Oriel kollégiumból, nyomban hatvanat ajánlott érte; Morland is velem
volt, megmondhatja.
– Igen – mondta Morland, aki meghallotta –, csakhogy ne feledd, abba a
lovad is beleszámított.

30
 – A lovam! ej, az áldóját! a lovamat száz aranyért sem adnám el!
Kedveli a nyitott hintót, Morland kisasszony?
– Nagyon; eddig ugyan alig volt alkalmam, hogy üljek benne, de nagyon
kedvelem.
– Ennek örülök; mindennap megkocsikáztatom majd.
– Köszönöm – mondta Catherine, némi zavarban, mert nem tudta, vajon
ildomos–e effajta ajánlatot elfogadni.
– Holnap elviszem a Lansdown dombra.
– Köszönöm; de nem kellene a lovának pihennie?
– Pihennie?! hisz ma alig huszonhárom mérföldet futott; micsoda
képtelenség; semmi sem árt annyira a lónak, mint a pihenés; semmi olyan
hamar tönkre nem teszi. Nem, nem; én a magamét átlagban napi négy órát
futtatom, amíg itt leszek.
– Igazán? – kérdezte komolyan Catherine. – Az negyven mérföld lesz
naponta.
– Negyven?! Felőlem akár ötven is lehet. Nos, holnap felviszem
kegyedet Lansdownra; ne feledje, hogy megállapodtunk.
– Micsoda élvezet lesz! – kiáltott Isabella, és hátrafordult. – Legdrágább
Catherine–em, valóban irigyellek; de attól tartok, bátyám, harmadik
személy számára nemigen lesz helyed.
– Méghogy harmadiknak? Ugyan már! nem azért jöttem Bath–ba, hogy
a húgaimat kocsikáztassam, az volna csak a pazar móka, hitemre! Majd
Morland a gondodat viseli.
Erre kölcsönös udvariaskodás tört ki a másik pár között; Catherine
azonban nem hallotta sem a párbeszédet, sem a végeredményt. Társa
felhagyott az eddigi lelkesült értekezéssel; ezentúl pusztán egy–egy kurta
és határozott mondatra szorítkozott; dicsérte avagy elmarasztalta minden
egyes szembejövő nő külsejét. Catherine hallgatta, és amennyire csak az
ifjonti női elme udvarias megadásra képes, egyetértett vele, mert félt olyan
véleményt megkockáztatni, mely ellenkezett volna egy ennyire magabiztos
férfiúéval, kivált ami a női nem szépségét illeti, s csak nagy sokára
próbálta a tárgyat megváltoztatni egy kérdéssel, amely az elméjében már
régóta motoszkált, s szólt pedig ekképpen:
– Olvasta Udolphót, Mr. Thorpe?
– Udolphót? Egek Ura, dehogy; nem olvasok én regényt; okosabb
dolgom is van.
Catherine, megalázva, szégyenkezve, már épp mentegetőzni akart a
kérdésért, Thorpe azonban megelőzte, mondván:
– A regényekben más sincs, mint ostobaság meg szószaporítás; a Tom
Jones óta még egyetlen tűrhetően tisztességes regény se jelent meg, csak A

31
szerzetes; azt épp a minap olvastam; hanem ami a többit illeti, a
teremtésben nem akad náluk ostobább.
– Ha elolvasná Udolphót, bizonyára tetszene önnek; olyan nagyon
érdekes!
– Nekem ugyan nem! Más regényt én, mint Mrs. Radcliffe–ét a
kezembe se veszek; az ő regényei eléggé szórakoztatók; azokat érdemes
elolvasni; azokban akad egy kis móka meg természetesség.
– Udolphót Mrs. Radcliffe írta – mondta kissé tétovázva Catherine; félt,
hogy meg találja bántani Thorpe–ot.
– No nem; igazán? Aha, emlékszem már, csakugyan; arra a másik
ostoba könyvre gondoltam; az a nőszemély írta, aki körül akkora hűhót
csapnak; valami francia emigránshoz ment feleségül.
– Bizonyára Camillára gondol!
– Igen, az az; micsoda természetellenes vacak! Egy vénember, amint
libikókán hintázik! Egyszer a kezembe vettem az első kötetet, és
átfutottam, de hamarosan rájöttem, hogy semmire se jó; mi több, még meg
se láttam, máris sejtettem, micsoda vacakra számíthatok; mihelyt
meghallottam, hogy emigránshoz ment feleségül, bizonyos voltam benne,
hogy sosem lennék képes átrágni magamat a könyvén.
– Én nem olvastam.
– Nem veszített vele semmit, nekem elhiheti; el sem tud képzelni
förtelmesebb ostobaságot; nincs abban a világon semmi, csak egy
vénember, aki libikókán hintázik, és latint tanul; szavamra, semmi.
E bírálat során, amelynek jogosságát szegény Catherine sajnálatos
módon nem tudta megítélni, elérkeztek Mrs. Thorpe szállásának ajtajáig,
ahol is Camilla kényes ízlésű és elfogulatlan olvasójának érzései helyt
adtak a kötelességtudó és szerető fiú érzéseinek; a folyosón találkoztak
ugyanis Mrs. Thorpe–pal, aki már fentről megpillantotta őket. – Á, anyám!
hogy van? – kérdezte Thorpe, és szívélyesen kezet rázott anyjával. –
Honnan szedte ezt a muris kalapot, olyan benne, mint valami vén
boszorkány! Morland meg én egypár napig maguknál akarunk időzni,
úgyhogy keressen nekünk valahol két jó ágyat a szomszédságban. – S ez a
szózat minden bizonnyal kielégítette az anyai szív leggyengédebb óhajait,
mivel Mrs. Thorpe módfelett örvendező és lelkesült szeretettel üdvözölte
fiát. Thorpe hasonlóképp árasztotta el két ifjabb húgát testvéri
gyengédségével, megkérdezte ugyanis mindkettejüktől, hogy vannak, és
megállapította, hogy csúnyábbak, mint valaha.
Ez a modor nem tetszett Catherine–nek; Thorpe azonban James barátja
és Isabella bátyja volt; s ítéletét némiképp lefegyverezte Isabella
bizonykodása, amikor visszavonultak megszemlélni az új kalapot: hogy

32
ugyanis John véleménye szerint ő a legbájosabb leány a világon; meg az,
hogy búcsúzkodásnál John elkérte estére az első táncát. Hogyha Catherine
idősebb vagy hiúbb, csekély hatással járt volna az efféle támadás; hanem
ahol az ifjúság bátortalansággal párosul, különlegesen szilárd józan ész
igényeltetik ahhoz, hogy valaki szenvtelenül hallgassa, ha a világ
legbájosabb leányának nevezik, s ha ily nagy buzgalommal kérik el a
táncait; következésképpen, miután a két Morland testvér egy órát üldögélt
Thorpe–éknál, majd együttesen felkerekedtek, hogy átsétáljanak
Allenékhez, és James, mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, megkérdezte:
– Nos, Catherine, hogy tetszik neked az én Thorpe barátom? –, Catherine
ahelyett, hogy szíve szerint válaszolt volna, ha nem befolyásolja sem a
barátság, sem a megtiszteltetés: – Egyáltalán nem tetszik –, nyomban
ráfelelte: – Nagyon tetszik; igen kellemes embernek látszik.
– Nincs a világon nálánál derekabb fickó; szeret ugyan fecsegni, de
nektek, lányoknak, ettől alighanem csak rokonszenvesebb; s hogy tetszik
neked a család többi tagja?
– Ó, igazán nagyon: kiváltképp Isabella.
– Nagyon örülök, hogy ezt hallom tőled: olyan fajta ifjú hölgy, akivel
szívesen látlak jó barátságban; igen sok benne a józan ész, tökéletesen
mesterkéletlen és kedves; mindig is szerettem volna, hogy megismerd; és
ő, úgy látszik, nagyon megkedvelt téged. A lehető legnagyobb dicsérettel
emlékezett meg rólad; s az ilyen leány dicséretére, mint amilyen Thorpe
kisasszony – fogta meg szeretettel húga kezét James –, még te is büszke
lehetsz, Catherine.
– Büszke is vagyok – felelte amaz –; nagyon megszerettem, és boldog
vagyok, mert látom, hogy neked is tetszik. Amikor a náluk tett látogatásod
után írtál nekem, alig egy–két szóval említetted.
– Mert azt gondoltam, hamarosan találkozom veled. Remélem, sokat
lesztek együtt, amíg Bath–ban vagyok. Igen szeretetreméltó leány; és
milyen remek esze van! Ő a család kedvence; és nyilvánvalóan szereti
mindenki. Bizonyára csodálják városszerte – ugye?
– Igen, csakugyan, azt hiszem; Mr. Allen szerint egész Bath–ban ő a
legcsinosabb leány.
– Meghiszem azt; márpedig nem ismerek olyan férfit, aki a szépségnek
avatottabb bírája volna, mint Mr. Allen. Meg sem kell kérdezzelek, vajon
boldog vagy–e itt, drága Catherine–em; ilyen társnővel és barátnővel, mint
Isabella Thorpe, aligha lehetnél más; és bizonyos vagyok benne, hogy
Allenék nagyon kedvesek hozzád.
– Valóban nagyon kedvesek; sosem voltam még ennyire elégedett; és
most, hogy te is itt vagy, élvezetesebb lesz, mint valaha; milyen jó is vagy,

33
hogy ilyen messzire eljöttél, csak azért, hogy meglátogass!
James elfogadta a hálának ezt a zálogát, s hogy megnyugtassa
lelkiismeretét, amiért elfogadta, tökéletes őszinteséggel hozzáfűzte:
– Hisz tudod, Catherine, hogy tiszta szívemből szeretlek.
Ezután került sor az érdeklődésre meg a tájékoztatásra a többi testvér,
némelyikük helyzete, mások gyarapodása és egyéb családi ügyek felől,
majd így folytatódott a társalgás – csupán egyetlen kis kitérővel James
részéről, aki Thorpe kisasszonyt dicsérte –, amíg el nem értek a Pulteney
utcába, ahol Jamest igen szívélyesen fogadta Mr. és Mrs. Allen; az előző
meghívta, vacsorázzék velük, az utóbbi felszólította, becsülné meg új
karmantyújának és szőrmegallérjának az árát, és mérlegelné a minőségét.
James elígérkezett már az Edgar házba, ezért nem állt módjában elfogadni
egyikük meghívását, s ugyanez az ok késztette arra, hogy elsiessen, amint
a másikuk kérését kielégítette. Minekutána pontosan megállapodtak, hogy
a két társaság mikor találkozik a nyolcszögű teremben, Catherine
felzaklatott, nyughatatlan és rémült képzelete kedvére elidőzhetett
Udolpho lapjain, elveszve az öltözködés és a vacsora világi hívságai
számára, képtelenül arra, hogy csillapítsa Mrs. Allen aggályait a várt
varróné késlekedése miatt, s minden hatvan percből ha egyet szánt a
boldogító gondolatra, hogy az estéjét máris elígérte.

34
 Nyolcadik fejezet

A Pulteney utcai társaság Udolpho és a varróné ellenére is idejében elért

a Felső Kaszinóba. Thorpe–ék és James Morland alig két perccel előzték
meg őket; Isabella mosolygós és nyájas sietséggel bonyolította le a
barátnéja üdvözlésének szokásos szertartását, megcsodálta remekül álló
ruháját, irigyelte fürtjei göndörödését, majd kart karba fűzve követték
gardedámjaikat a bálterembe, valahányszor az eszükbe jutott valami,
összesugdolóztak, sok gondolatot pedig egy kézszorítással vagy nyájas
mosollyal pótoltak.
Letelepedtek, majd néhány perc múlva elkezdődött a tánc; James, aki
éppolyan régen elígérkezett már, mint a húga, unszolta Isabellát, állna már
fel; John azonban elment a kártyaterembe, hogy egy barátjával beszéljen,
és őt, jelentette ki Isabella, semmi rá nem veheti, hogy csatlakozzék a
táncolókhoz, amíg az ő drága Catherine–je nem jöhet:
– Biztosíthatom – mondotta –, a világ minden kincséért sem állnék föl a
maga drága húga nélkül; hiszen ha megtenném, egész estére
elválasztanának bennünket egymástól!
Catherine hálásan fogadta ezt a kedvességet; majd három percnyi
társalgás után Isabella, aki Catherine másik oldalán Jamesszel beszélgetett,
megint James húgához fordult, és így suttogott:
– Drága lelkem, attól tartok, el kell hogy hagyjalak, a bátyád oly
szörnyűségesen türelmetlen már; tudom, nem haragszol, ha elmegyek;
John egész bizonyosan itt lesz egy pillanat múlva, és akkor könnyen
megtalálhattok.
Catherine, noha egy kissé csalódott, túlságosan jóindulatú volt ahhoz,
hogy ellenvetést tegyen, s mikor amazok ketten felálltak, Isabellának épp
csak annyi ideje maradt, hogy megszorítsa barátnéja kezét, mondván: –
Isten veled, drága lelkem –, és már el is siettek. A fiatalabb Thorpe
kisasszonyok is táncoltak, úgyhogy Catherine ott maradt Mrs. Thorpe és
Mrs. Allen kényére–kegyére. Akaratlanul is ingerültséget érzett, amiért
Mr. Thorpe nem jelenik meg; Catherine ugyanis nemcsak táncolni vágyott:
azt is jól tudta, hogy mivel való helyzetének méltósága nem ismeretes,
osztozik a többi fiatal hölgy sorsában, aki táncos híján dicstelenül ülve
marad. Gyalázatot szenvedni a világ szemében, eltűrni a szégyenbélyeget,
míg tiszta a szív, ártatlan minden cselekedet, s a megaláztatás a külvilág
megbocsáthatatlan magatartásának folyománya – nos, az efféle

35
megpróbáltatás elidegeníthetetlen része egy hősnő sorsának, s jellemét
különösen jóindulatunkba ajánlja, ha mindezek során megőrzi lelkének
erejét. Volt lelkiereje Catherine–nek is; szenvedett, de zokszó nem hagyta
el ajkát.
A megalázottságnak ezen állapotából tíz perc elteltével kellemesebb
érzés ragadta ki: nem Mr. Thorpe–ot pillantotta meg ugyanis, hanem Mr.
Tilneyt, alig néhány lépésnyire onnan, ahol ültek; úgy látszott, feléjük tart;
ő azonban nem látta Catherine–t, ezért aztán a mosoly és a pirulás, amelyet
hirtelen felbukkanása keltett, hamar elhervadt, s hősnőnket nem hozta
hírbe. Mr. Tilney szakasztott olyan csinos és élénk volt most is, mint
mindig, s érdeklődéssel beszélgetett a karján vezetett elegáns és kellemes
külsejű ifjú hölggyel, akiben Catherine nyomban Mr. Tilney húgát vélte
felfedezni; nem is gondolt rá, hogy ezzel micsoda lehetőséget szalaszt el:
hiszen egy pillanatig sem hitte, hogy Mr. Tilney házasember,
következésképp az ő számára végleg elveszett. Mivel azonban Catherine
mindig arra gondolt, ami kézenfekvő és valószínű, meg sem fordult a
fejében a gondolat, hogy Mr. Tilney házas lehet; nem úgy viselkedett, nem
úgy beszélt, mint a házasemberek, akiket Catherine ismert; feleséget nem
említett, egy lánytestvér létezését azonban bevallotta. E körülményekből
fakadt az egyenes következtetés, hogy most húga van az oldalán; s ezért,
ahelyett hogy arcát halotti sápadtság vonta volna be, s eszméletlenül
rogyott volna Mrs. Allen kebelére, Catherine egyenesen ült, érzékeinek
tökéletes birtokában, s orcája is csak egy árnyalattal volt pirosabb, mint
rendesen.
Mr. Tilneyt és társnőjét, akik ha lassan is, de közeledtek, megelőzte egy
hölgy, Mrs. Thorpe ismerőse; ez a delnő meg is állt, hogy szót váltson
vele, amazok pedig, a hölgy társaságában lévén, megálltak hasonlóképpen,
és Catherine, elkapva Mr. Tilney pillantását, nyomban elnyerte tőle a
felismerés mosolygó zálogát. Örömmel viszonozta; majd Mr. Tilney még
közelebb lépett s megszólította őt és Mrs. Allent, aki igen udvariasan
viszonozta a köszöntést.
– Igazán örülök, uram, hogy viszontláthatom; attól tartottam, elutazott
Bath–ból.
Mr. Tilney megköszönte Mrs. Allen aggodalmát, majd közölte, hogy
egy hétre valóban elhagyta Bath–t, méghozzá a következő reggel, hogy
Mrs. Allennel szerencséje volt megismerkedni.
– Nos, uram, alig hinném, hogy kedve ellenére tért vissza, hisz ez a hely
igazán fiataloknak való – igaz, mindenki másnak is. Mondom is Mr.
Allennek, valahányszor szóba hozza, hogy elege van belőle: nem volna
szabad panaszkodnia, hisz ez annyira kellemes hely, és az évnek ebben az

36
unalmas szakában sokkal jobb itt lenni, mint odahaza. Mindig mondom,
igazán szerencse, hogy ide küldték kúrázni.
– Én pedig szívből remélem, asszonyom, hogy Mr. Allen kénytelen–
kelletlen meg fogja kedvelni ezt a helyet, ha majd nyilvánvalóan a javára
szolgál.
– Köszönöm, uram. Semmi kétségem afelől, hogy megkedveli. Egy
szomszédunk, dr. Skinner itt kúrázott az elmúlt télen, és
makkegészségesen tért haza.
– Ez a körülmény minden bizonnyal serkentő hatású lesz.
– Valóban, uram – és dr. Skinner meg a családja három hónapig időztek
itt; úgyhogy magam is mondom Mr. Allennek, kár volna hazasietnie.
Beszélgetésüket ekkor Mrs. Thorpe szakította félbe; megkérte Mrs.
Allent: húzódnék egy kissé odébb, hogy Mrs. Hughes és Miss Tilney is
helyet foglalhasson mellettük, a mondott hölgyek ugyanis hajlandónak
mutatkoztak csatlakozni a társasághoz. A kérés teljesedett, Mr. Tilney
pedig továbbra is ott állott előttük; s néhány percnyi megfontolás után
táncra kérte Catherine–t. Ha mégoly örvendetes volt is ez a bók,
hősnőnknek mégis heveny szívfájdalmat okozott: s amikor megtagadta a
kérést, oly nyomatékosan adott hangot szomorúságának, mint aki valóban
érzi is; úgyhogy ha Thorpe, aki épp ezután csatlakozott hozzá, csak egy fél
perccel korábban érkezik, túlságosan is hevesnek vélhette volna Catherine
szenvedését. Az ifjú hölgyet a legkevésbé sem békítette meg sorsával az a
felettébb könnyed modor, amellyel Thorpe úr mentegette magát, amiért
megváratta; s ahogy felálltak a tánchoz, nem érdekelték annyira a partnere
által bőségesen részletezett adalékok az imént elhagyott barátjával a
lovairól és kutyáiról, meg a kettejük között tervezett vadászkutyacseréről
folytatott beszélgetésről, hogy felettébb gyakran ne pillantson a terem ama
része felé, ahol Mr. Tilneyt hagyta. Drága Isabelláját, akinek kiváltképp
óhajtotta volna a szóban forgó urat megmutatni, sehol sem látta. A táncnál
más–más csoporthoz tartoztak. Catherine elszakadt a társaságtól, el
valamennyi ismerősétől – megannyi csapás! s mindebből azt a hasznos
tanulságot vonta le, hogy ha egy bálozó ifjú hölgy jó előre elígéri a táncait,
ez még nem öregbíti sem a méltóságát, sem az élvezetét. Ebből az erkölcsi
elmélkedésből hirtelen felrezzentette az, hogy valaki megérintette a vállát,
és sarkon fordulva Mrs. Hughest pillantotta meg, Tilney kisasszonynak és
egy úrnak a társaságában.
– Bocsánatát kérem, Morland kisasszony, amiért megzavartam –
mondotta a hölgy –, de sehogy sem tudok Thorpe kisasszonyhoz közelebb
kerülni, Mrs. Thorpe pedig azt mondotta, bizonyos benne, hogy kegyednek
semminémű ellenvetése sem lesz az ellen, hogy maga mellé engedje ezt az

37
ifjú hölgyet.
Mrs. Hughes keresve sem találhatott volna az egész teremben olyan
személyt, aki boldogabban állt volna rendelkezésére, mint Catherine. Az
ifjú hölgyeket bemutatták egymásnak; Tilney kisasszony illő módon
kifejezte háláját Morland kisasszony kedvességéért, az utóbbi szívélyesen
elhárította a hálálkodást, Mrs. Hughes pedig, elégedetlen, hogy ifjú
pártfogoltját ily megnyugtató körülmények között hagyta, visszatért
társaságához.
Tilney kisasszonynak jó alakja volt, csinos arca és megnyerő
arckifejezése; s ha fellépése híjával volt is Thorpe kisasszony határozott
öntudatosságának, eltökélt eleganciájának, több volt benne az igaz
finomság. Magaviselete józan értelemre és jó nevelésre vallott; nem volt
félénk, sem kéretlenül bizalmas; megvolt rá a képessége, hogy ifjú, vonzó
bálozó leány legyen anélkül, hogy magára akarná vonni körülötte minden
egyes férfiú figyelmét, s anélkül, hogy akármiféle jelentéktelen esemény
hatására az önkívületig boldognak avagy éppenséggel mérhetetlenül
ingerültnek mutassa magát. Catherine érdeklődését felkeltette Tilney
kisasszony megjelenése is, szívéből vágyódott hát ismeretséget kötni vele,
következésképpen ha eszébe jutott valami, nyomban szóba hozta, s
megvolt a kellő bátorsága és alkalmat is talált rá, hogy elmondja a
mondókáját. E két kellék egyikének–másikának gyakori hiánya azonban
útjában állott a meghittség gyors kibontakozásának, s aligha adott módot
többre, mint hogy megvessék ismeretségük alapjait, tájékoztatván egymást
arról, hogy melyiküknek mennyire tetszik Bath, mily nagy mértékben
csodálja az épületeit, valamint a környező vidéket; hogy vajon a másik
rajzol, zongorázik, avagy énekel, s vajon híve–e a lovaglásnak.
Alig ért véget a két tánc, amikor Catherine karját gyengéden
megszorította hűséges Isabellája, és nagy jókedvűen felkiáltott:
– Csakhogy megtaláltalak! Drága lelkem, egy órája csak téged kereslek.
Mi bírhatott rá vajon, hogy ehhez a csoporthoz csatlakozz, amikor tudtad,
hogy magam a másikhoz tartozom? Egészen nyomorultul éreztem
magamat nélküled.
– Kedves Isabellám, hogyan kerülhettem volna a közeledbe? Nem is
láttam, hol vagy.
– Hisz ezt mondtam a bátyádnak egész idő alatt – de sehogy sem akart
hinni nekem. Eredjen csak, Mr. Morland, keresse meg, mondtam – de
mindhiába – ő biz’ egy tapodtat se mozdult. Nem így volt, Mr. Morland?
Maguk, férfiak, mind oly mértéktelenül lusták! Annyira korholtam, drága
Catherine–em, magad is ámulnál. Hisz tudod, én nem sokat teketóriázom
az effajta emberekkel.

38
 – Nézd csak azt a fiatal hölgyet a fehér gyöngykoszorúval – suttogta
Catherine, és elvonta barátnéját Jamestől –: Mr. Tilney húga az.
– Ó, egek! Ezt nem mondhatod komolyan. Hadd nézzem meg ebben a
pillanatban! Micsoda gyönyörűséges leány! Életemben még ilyen szépet
nem láttam. De hol marad szívtipró bátyja? Itt van a teremben? Ebben a
pillanatban mutasd meg, ha itt van. Belepusztulok, úgy szeretném látni!
Mr. Morland, ne hallgasson ide. Nem magáról beszélünk.
– De hát mi legyen ez a sustorgás? Mi folyik itt?
– Ejnye már, tudtam én, hogy így lesz. Maguk, férfiak azzal a
leküzdhetetlen kíváncsiságukkal! És még a nők kíváncsiságáról beszélnek!
Hisz az semmi. De érje csak be ennyivel; többet úgysem fog megtudni a
dologról.
– És kegyed azt akarná, hogy ennyivel érjem be?
– Ejnye, szavamra, sosem láttam még magához foghatót. Mit érdekelheti
az magát, hogy mi miről csevegünk? Az sem lehetetlen, hogy éppenséggel
magáról, ezért azt ajánlom, ne is hallgatózzék, mert a végén valami
ugyancsak kellemetlent hallhat!
Ez a felületes csevegés eltartott egy darabig, s az eredeti beszédtárgy
szinte tökéletesen feledésbe merült; s habár Catherine–nek tetszésére
szolgált, ha egy időre elejtik a témát, óhatatlanul egy kis gyanú ébredt
benne, nem csillapította–e vajon Isabella végérvényesen a türelmetlen
vágyat, hogy megláthassa Mr. Tilneyt. Amikor a zenekar új táncba kezdett,
James már elvezette volna szép táncosnéját, az azonban ellenállott.
– Mondom én magának, Mr. Morland – kiáltott fel Isabella –, hogy a
világ minden kincséért ilyesmit nem tennék! Hogy is bosszanthat ennyire!
Gondold csak meg, drága Catherine–em, mire kényszerítene engem a
bátyád! Azt akarja, hogy megint táncoljak vele, akárhogy hajtogatom,
mennyire illetlen volna, s homlokegyenest ellenkező minden szabállyal!
Szájára venne bennünket az egész társaság, ha táncost nem cserélnék.
– Szavamra mondom – válaszolt erre James –, az effajta nyilvános
bálokon akárhányszor megtörténik az ilyesmi.
– Botorság; hogy is mondhat ilyet? Hanem amikor maguk, férfiak, a
fejükbe vesznek valamit, semmi el nem tántoríthatja magukat. Édes
Catherine–em, fogd már a pártomat, győzd meg a bátyádat, micsoda
lehetetlenséget kíván. Mondd meg neki, hogy téged is felháborítana, ha
ilyesmit látnál tőlem; vajon nem így van–e?
– Ó, nem, dehogy; ám ha helytelennek ítéled, cserélj inkább táncost.
– No tessék! – kiáltott fel Isabella. – Hallja, ugye, mit mond a húga, de
maga őrá sem hallgat! Nos, ne feledje, nem én leszek az oka, ha rajtunk
köszörüli majd a nyelvét valamennyi idős dáma Bath–ban! Gyere,

39
legdrágább Catherine–em, az Ég szerelmére, el ne maradj mellőlem! – S
már tértek is vissza előző helyükre. John Thorpe időközben odébbsétált;
Catherine pedig, aki bármikor hajlandó volt alkalmat adni Mr. Tilneynek,
hogy korábbi kellemetes és hízelgő ajánlatát megismételje, amilyen
sebesen csak tudott, Mrs. Allenhez és Mrs. Thorpe–hoz igyekezett, abban
a reményben, hogy a fiatalembert még a társaságukban leli – ám amidőn e
remény hiábavalónak bizonyult, Catherine nyomban igen ésszerűtlennek is
ítélte.
– Nos, kedvesem – szólalt meg Mrs. Thorpe, ki már türelmetlenül várta
fia dicséretét –, remélem, kellemes táncosa volt.
– Igen kellemes, asszonyom.
– Nagyon örülök. John elbájoló szellem, ugyebár?
– Találkozott Mr. Tilneyvel, kedvesem? – tudakolta Mrs. Allen.
– Nem; hol van?
– Az imént még itt volt velünk, és azt mondta, annyira belefáradt az
ődöngésbe, hogy úgy határozott: táncolni megy; azt gondoltam hát, talán
magát kéri fel, ha találkoznak.
– Hol lehet? – tekintett körül Catherine; nem kellett azonban sokáig
tekingetnie, már meg is pillantotta a keresett úriembert, amint épp táncra
kért egy ifjú hölgyet.
– Ah! akadt hát partnere; szívemből kívánom, bárcsak magát kérte volna
fel – mondotta Mrs. Allen, majd rövidke hallgatás után hozzátette: – Igen
kellemes fiatalember.
– Csakugyan, Mrs. Allen – mosolygott elégedetten Mrs. Thorpe. –
Magam is azt mondom, ha az édesanyja vagyok is, hogy nálánál
kellemesebb fiatalember nincs az egész világon.
Sokak felfogóképességét meghaladta volna ez az oda nem illő felelet:
Mrs. Allent azonban nem hozta zavarba, mert alig egy pillanatnyi
fontolgatás után odasúgta Catherine–nek: – Alighanem azt gondolta, az ő
fiáról beszélek.
Catherine csalódott és bosszús volt. Épp csak hajszálnyival vétette el a
szeme előtt lebegő célt; s e tudat bizony nem ösztökélte holmi kedves
válaszra, amikor hamarosan megállott előtte John Thorpe, mondván:
– Nos, Morland kisasszony, gondolom, nekiállhatunk megint?
– Ó, nem; igazán köszönöm a figyelmét, de eltáncoltuk már mindkét
táncunkat; meg azután el is fáradtam, és többet ma nem táncolok.
– Nem–e? akkor hát járjunk körül, és figurázzuk ki a többieket. Jöjjön
csak velem, megmutatom kegyednek a terem négy legfurább figuráját: a
két kisebbik húgomat meg a táncosukat. Fél órája máson se nevetek, csak
rajtuk.

40
 Catherine megint csak kimentette magát; s végül Thorpe úrfi kénytelen–
kelletlen egymaga sétált odébb, hogy kifigurázhassa a húgait. Catherine
igencsak unalmasnak találta az este hátralevő részét; a teánál Mr. Tilneyt
elvonták tőlük kötelességei a táncosnéjának társasága körül; s habár Tilney
kisasszony az ő társaságukhoz tartozott, távolabb ült Catherine–től, James
és Isabella pedig olyannyira elmerült a társalgásban, hogy az utóbbinak
mindössze egy mosolyt maradt ideje barátnéjának odavetni, egyetlen
kézszorítást, s egyetlen „legdrágább Catherine”–t.

41
 Kilencedik fejezet

A táncmulatság eseményeinek folyományaként a következőképpen

alakult Catherine boldogtalansága. Előbb általános elégedetlenségben
nyilvánult meg a környezetükben jelenlevő valamennyi személlyel, amíg
csak a teremben tartózkodott; ezt hamarosan igen nagy fáradtság követte, s
a hazatérés hő óhaja. Alig érkeztek meg a Pulteney utcába, az iménti érzés
heves éhségbe csapott át, s amikor ezt sikerült csillapítani, kínzó
sóvárgássá változott az ágy iránt; ezzel elérkezett elkeseredésének
mélypontja; amikor ugyanis végre ágyba került, nyomban álomba zuhant,
amely eltartott kilenc óra hosszat, s amelyből tökéletesen felüdülten,
kiváló kedvben ébredt, eltelve új tervekkel és újult reménnyel. Szívének
első vágya az volt, hogy szorosabbra fűzze ismeretségét Tilney
kisasszonnyal, s jóformán első elhatározása, hogy e célból az
ivócsarnokban még aznap délben meg is keresi. Az ivócsarnokban minden
bizonnyal találkozhatik az ember az újonnan érkezettekkel, s az említett
épületet Catherine már addig is oly kiválóan alkalmasnak találta arra, hogy
falai között a vele egynembéliek remek példányaira, s a vele egynembéliek
meghitt barátságára bukkanjon, oly csodálatosan célszerűnek titkos
társalgásokra és bizalmas vallomásokra, hogy nem volt ésszerűtlen azt
hinnie: joggal remélhet új barátnéra szert tenni a csarnok falai között.
Imígy elhatároztatván a délelőtt tervei, Catherine reggeli után nagy lelki
nyugalommal visszaült könyvéhez, eltökélten, hogy sem helyét, sem
elfoglaltságát meg nem változtatja, amíg az óra az egyet el nem üti; s a
megszokás révén igen kevéssé zavarták Mrs. Allen megjegyzései, aki, üres
elméje és a gondolkodásra való alkalmatlansága folytán, sokat sosem
beszélt, de tökéletesen néma sem maradt; ezért tehát, míg kézimunkázva
üldögélt, ha leesett a tű, ha elszakadt a fonal, ha kocsizörej hallatszott
odakintről, ha egy porszemet pillantott meg a ruháján, menten hangot is
adott észrevételének, ügyet sem vetvén arra, vajon a közelben van–e
valakinek módja válaszolni rá. Úgy fél egy tájt feltűnően erélyes
koppantás vonzotta a hölgyet nagy sebességgel az ablakhoz, s alig volt
ideje tájékoztatni Catherine–t afelől, hogy két nyitott kocsi áll az ajtó előtt,
az elsőben mindössze egy inas ül, a másodikban azonban Catherine bátyja
kíséri Thorpe kisasszonyt, John Thorpe már futott is fel a lépcsőn, és
fennhangon így szólott:
– Hát itt volnék, Morland kisasszony. Régóta vár? Nem jöhettünk

42
hamarabb, mert egy örökkévalóságig eltartott, míg az a vén gazember
bognár olyan alkalmatosságot nem kerített, amibe bele is lehet ülni, de
tízezret tennék egy ellenében, hogy az utca végére sem érünk, már
összerogy alattunk. Hogy van, Mrs. Allen? Remek volt a bál az este, igaz?
Nosza, Morland kisasszony, siessen, a többieket majd megeszi a
türelmetlenség, úgy mennének már. Alig várják, hogy túl legyenek a
felboruláson.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Catherine. – Hová indultak?
– Hogy hová? Hát elfeledte, mit beszéltünk meg?! Nem abban
állapodtunk meg vajon, hogy ma délelőtt kikocsizunk? Micsoda feje van
magácskának! Megyünk fel a Claverton dombra.
– Emlékszem, esett róla szó – mondta Catherine, és Mrs. Allenre
pillantott: vajon hogyan vélekedik a dologról –, de igazán nem is vártam
magát.
– Nem várt! Nahát ez jó! S micsoda zenebonát csapott volna, ha nem
jövök!
Catherine néma, segélykérő pillantása lepattant barátnéjáról, Mrs. Allen
ugyanis, neki magának nem lévén szokása bármiféle érzését egy tekintettel
kifejezni, nem volt tudatában, hogy bárki másnak ilyesféle szándéka lehet;
Catherine pedig, aki e pillanatban a kikocsizás kedvéért még elviselte,
hogy a Tilney kisasszonnyal való találkozása további rövidke halasztást
szenved, s mivel úgy gondolta, nincsen abban semmiféle illetlenség, ha
elmegy Mr. Thorpe–pal, hisz Isabella is kikocsizik Jamesszel, kénytelen
volt világosabban beszélni. – Mi a véleménye, asszonyom? Nélkülözhet
egy–két órácskára? Elmenjek vajon?
– Ahogyan kedve tartja, drágám – válaszolt békés közönnyel Mrs.
Allen. Catherine elfogadta a jótanácsot; s futott, hogy elkészüljön. Alig
néhány perc elteltével már meg is jelent, amazoknak kettejüknek alig
maradt idejük, hogy néhány kurta mondatot váltsanak a dicséretére,
minekutána Thorpe úr biztosította magának Mrs. Allen csodálatát a kocsija
iránt; majd Catherine, elfogadván barátnéja útravaló jókívánságait,
kísérőjével lesietett a lépcsőn.
– Drága lelkem! – kiáltott fel Isabella, akihez Catherine–t nyomban
odaszólította a baráti kötelesség, még mielőtt Thorpe úr kocsijára
felszállhatott volna –, legalább három óra hosszat készülődtél; már–már
attól tartottam, beteg vagy! Micsoda élvezetes bálon vettünk részt este!
Ezerféle mesélnivalóm van; de siess már, szállj be, alig várom, hogy
elinduljunk.
Catherine engedett a parancsnak, és elfordult, de még hallotta, amint
barátnője így kiált fel Jamesnek:

43
 – Micsoda aranyos leány! Valósággal csüggök rajta!
– Nem fog félni, Morland kisasszony – kérdezte Thorpe, miközben
felsegítette Catherine–t –, ha a lovam táncol egy kicsit, mikor elindulunk?
Igen valószínű, hogy rángat majd egyet–kettőt, talán egy percre meg is áll;
de hamarosan megtudja majd, kinek a kezében van a gyeplő. Csupa tűz ez
a jószág, játékos is, de rosszindulat nincsen benne egy szemernyi sem.
Catherine ugyan nem érezte túlságosan vonzónak ezt a leírást, de most
már késő volt visszavonulót fújni, meg azután fiatal is volt ahhoz, hogy
megvallja ijedelmét; megadva hát magát sorsának, s bízván abban, hogy a
gazdája nemhiába dicsekszik, mennyire ismeri a lovát, békességesen
letelepedett, s nézte, amint Thorpe melléje ül. Mindent elrendeztek; a ló
fejénél álló inas fenséges hangon parancsot kapott, hogy „engedje
indulni”, s el is indultak valóban, az elképzelhető legbékésebb módon;
nem volt ott se zökkenő, se bukkanó, még csak hasonló sem. Catherine
örült, hogy ilyen szerencsésen megmenekült, s örömteljes meglepetését
nem is titkolta; társa pedig nyomban megadta a dolgok legegyszerűbb
magyarázatát: biztosította ugyanis afelől, hogy mindez ama kiváltképpen
szakértő módnak köszönhető, ahogyan ő a gyeplőt tartja, valamint a
sajátos elmeéllel párosult kézügyességnek, amellyel az ostort kezeli.
Catherine önkéntelenül is eltűnődött rajta, vajon ha ily tökéletes ura a
lovának, miért tartotta szükségesnek útitársnőjét azzal riogatni, hogy
elsorolta a ló valamennyi hamisságát; nem győzött azonban örvendezni
magában, amiért ily kiváló kocsiművész gondjaiba került, amikor pedig
észrevette, hogy a derék jószág békésen folytatja útját, a legcsekélyebb
hajlandóságot sem tanúsítván semmiféle kellemetlen élénkségre (holott,
mint ismeretes, óránként tíz mérföldes sebességnél lassabban nem is tudott
menni, és semmiképp sem riasztóan gyors, Catherine a biztonság tökéletes
tudatában adta át magát az enyhe februári napon való levegőzés és mozgás
vérpezsdítő élvezetének. Első kurta párbeszédüket néhány percnyi
hallgatás követte, amelyet Thorpe tört meg felettébb hirtelen,
megkérdezvén:
– Ugye, az öreg Allen gazdag, mint valami zsidó?
Catherine meg sem értette a kérdést, úgyhogy társa megismételte, és
hozzáfűzte magyarázatul:
– Az öreg Allen, akiknél maga lakik.
– Ó, Mr. Allenre gondol. Igen, azt hiszem, nagyon gazdag.
– És gyereke nincs egy se?
– Nem – nincsen.
– Szerencsések az örökösei. Ő a maga keresztapja, igaz?
– A keresztapám?! Dehogy.

44
 – De sokat van velük, nem?
– Igen; nagyon sokat.
– No, hát erre gondolok. Derék öregúrnak látszik amúgy különben, s a
maga idejében élhette is világát; nemhiába vette elő a podagra. Megissza
vajon manapság is a napi palackját?
– A napi palackját?! Dehogy. Hogy jut az eszébe ilyesmi? Mr. Allen
nagyon is mértékletes. Csak nem gondolta tegnap este ittasnak?
– Uram, segíts! Maguk nők másra se tudnak gondolni, mint hogy
minden férfi ittas! Azt hiszi tán, hogy férfiembert egyetlen palack bor
földhöz vág? Ebben az egyben aztán biztos vagyok: ha mindenki meginná
a napi egy palackját, feleennyi zűrzavar se volna a világban. Ugyancsak a
javunkra szolgálna valamennyiünknek.
– Alig hinném.
– Ej, uramisten, ezreknek szolgálna az üdvösségére! Ebben a
királyságban századrész annyi bor nem fogy, mint amennyinek kéne.
Ködös éghajlatunk támogatásra szorul.
– Én pedig azt hallottam, Oxfordban sok bort isznak.
– Oxfordban! Oxfordban ma senki sem iszik, nekem elhiheti. Nem iszik
ott egy lélek se. Alig talál olyat, aki négy pintnél többet inna meg naponta.
Amikor például legutóbb rendeztem mulatságot a szállásomon,
különlegességszámba ment, hogy fejenként mintegy öt pinttel
fogyasztottunk. Ezt egészen rendkívülinek tartotta mindenki. Mert az én
borom nem mindennapi ám. Nemigen találna különbet egész Oxfordban –
talán ez volt az oka. No, de ebből némi fogalmat alkothat arról, általában
mennyit isznak ott az emberek.
– Fogalmat alkothatok, valóban – szólt hevesen Catherine –; úgy látszik,
sokkal több bort isznak, mint gondoltam volna. Abban azért bizonyos
vagyok, hogy James nem iszik sokat.
Ez a megállapítás hangos és lehengerlő választ fakasztott, melynek nem
volt minden része tökéletesen világos, hacsak nem a cifrázására szolgáló,
és már–már szitkozódással felérő sűrű felkiáltások, s melynek végeztével
Catherine hite csak megerősödött a tekintetben, hogy Oxfordban igen sok
bort isznak, bátyja józanságába vetett boldog hite azonban nem rendült
meg.
Thorpe gondolatai azután visszakanyarodtak fogatának érdemeihez, s
felszólította útitársnőjét: csodálja meg, minő táncosan fürge léptekkel
halad a lova, mily könnyed a járása, s hasonlóképpen mennyire kiváló a
kocsi rugózata, következésképp mily egyenletesen gördül az úton.
Catherine, amennyire tőle telt, igyekezett követni útitársát a csodálatban;
meghaladni avagy felülmúlni ugyanis lehetetlenség lett volna. Thorpe

45
mindentudó volt a tárgyban, Catherine tökéletesen tudatlan; Thorpe
kifejezőkészsége korlátlan, Catherine pedig – önbizalom híján – jóformán
ki sem tudta fejezni magát; Catherine semmiféle újabb dicsérettel nem
hozakodhatott elő, ám készségesen visszhangozta mindazt, amit útitársa
épp bizonygatott; s végül minden nehézség nélkül sikerült eldönteniök,
hogy az úrfi fogata a maga nemében a legkülönb egész Angliában, kocsija
a legtakarosabb, lova a legfürgébb, s nála magánál különb kocsihajtó sem
akad.
– De csak nem gondolja, Mr. Thorpe – kockáztatta meg Catherine, némi
idő elteltével, amikor úgy érezte, a kérdést véglegesen eldöntötték, s
igyekezett a témát legalább csekély változattal bővíteni –, hogy James
bricskája össze fog dőlni?
– Hogy össze fog–e dőlni? Uramisten! Látott már ilyen ingatag holmit
életében? Nincs azon egyetlen ép vasalás. A kerekek legalább tíz éve
kopnak – no és az ülés! Szavamra mondom, elég hozzáérni, és darabokra
hullik! Életemben még ennél komiszabb, rozogább holmit nem láttam!
Hála az Úrnak, hogy a miénk különb. Ötvenezer fontért nem tennék meg
két mérföldet amabban.
– Jóságos Ég! – kiáltott fel rémülten Catherine. – Akkor nagyon kérem,
forduljunk vissza; bizonyára baleset éri őket, ha továbbmegyünk. Igen
szépen kérem, Mr. Thorpe, forduljunk vissza; álljon meg, beszéljen a
bátyámmal, mondja meg neki, mennyire nem biztonságos a kocsija!
– Nem biztonságos! Uramisten! Hát abban meg mi a baj? hisz legfeljebb
felhemperednek, ha a kocsi összedől alattuk; van elég sár az úton, annál
kitűnőbb talajra nem is eshet az ember. Az áldóját! épp eléggé biztonságos
az a kocsi, ha az ember hajtani tudja; jó kézben az efféle holmi még húsz
évig eltart, ha már tönkrement is. Az Isten is megáldja! Öt fontért
elhajtanám Yorkig meg vissza, s egy szöget el nem veszítenék egész úton.
Catherine meglepetten hallgatta; sehogyan sem tudta összeegyeztetni ezt
a két homlokegyenest ellenkező kijelentést egy és ugyanazon tárgyról;
neveltetése során nem ismertették meg a léha fecsegők természetével, sem
azzal, hogy mennyi üres állításra és pimasz hazugságra ösztökélhet a
pöffeszkedő hiúság. Apja, anyja, valamennyi testvére egyszerű, józan
ember volt, ritkán törekedtek elménckedésre; Catherine édesapja beérte
olykor–olykor egy szójátékkal, édesanyja egy–egy velős mondással; nem
volt tehát szokásuk, hogy a maguk fontosságának öregbítésére
hazugsághoz folyamodjanak, sem pedig hogy egyik pillanatban
kijelentsenek valamit csak azért, hogy a következőben megcáfolják.
Catherine értetlenül latolgatta magában egy darabig a dolgot, s nemegyszer
már–már azon volt, hogy megkéri Mr. Thorpe–ot: vallja meg, hogyan is

46
vélekedik valójában; ezt azonban meggondolta, mert úgy vélte, útitársa
nemigen jeleskednék az efféle őszinte vallomásban, sem az előzőleg
összekuszált dolgok kibogozásában; mindehhez járult az a megfontolás,
hogy Mr. Thorpe bizonyára nem engedné húgát és barátját olyan
veszedelembe rohanni, amelytől könnyűszerrel megkímélhetné őket –
Catherine tehát végezetül arra a megállapodásra jutott, hogy Mr. Thorpe
minden bizonnyal tökéletesen biztonságosnak tudja a szóban forgó kocsit,
következésképpen ő maga sem riadozott tovább. Maga Thorpe szemmel
láthatólag tökéletesen elfeledte az egész ügyet; s társalgását vagy
helyesebben magánbeszédét ezek után is önmagával és a maga dolgaival
kezdte és végezte. Mesélt Catherine–nek bagóért vásárolt és irdatlan
összegért továbbadott lovakról; futtatásokról, amelyeken bölcs ítélete
tévedhetetlenül megjövendölte a nyertest; vadászportyákról, amelyek
során több madarat szedett le (holott egyetlen jó lövése sem volt), mint
valamennyi társa együttvéve; s regélt egy pompás falkavadászatról, amikor
előrelátása és a kopók irányítása terén tanúsított ügyessége helyrehozta a
legtapasztaltabb vadászok valamennyi tévedését, s ahol az ő merész
lovaglása, ha a maga életét egyetlen pillanatig sem veszélyeztette is,
szüntelen nehézségekbe sodorta a többieket, kik közül, fejezte be
elbeszélését nagy nyugalommal Thorpe, nem egy a nyakát is szegte.
Catherine ugyan nem szokta még meg, hogy a maga feje szerint ítéljen,
nem is igen alakult még ki a véleménye arról, milyenek is legyenek a
férfiak – mégis, míg némán tűrte útitársa véghetetlen magahittségét,
óhatatlanul kétely támadt benne afelől, hogy Mr. Thorpe valóban oly
tökéletesen kellemes fiatalember–e. Merész gyanú volt ez, lévén Mr.
Thorpe Isabella bátyja; meg aztán Catherine–nek maga James mondotta,
hogy Thorpe modora kedves az egész női nem szemében; mindezek
ellenére azonban annyira untatta a társasága, s ez az unalom alig egyórányi
kocsikázás után annyira elhatalmasodott rajta s oly mértékben és
szüntelenül fokozódott, hogy mire visszaértek a Pulteney utcába, ha
módjával is, arra ösztökélte Catherine–t: ne higgyen e mégoly szavahihető
forrásoknak, s ne bízzék abban, hogy Mr. Thorpe közkedveltségnek
örvend.
Amikor Mrs. Allen kapujához értek, Isabella jóformán szavakba sem
tudta foglalni meglepetését, midőn ráébredt: késő van már ahhoz, hogy
barátnéját a házba bekísérjék:
– Elmúlt három óra!
Hihetetlen volt, lehetetlen, felfoghatatlan; Isabella nem hitt a maga
órájának, sem a bátyjáénak, sem az inasénak; nem hitte, hogy a valóságon
avagy a józan észen alapulna bárki tanúsága, amíg csak Morland is elő

47
nem vette az óráját s maga is meg nem erősítette a tényt: ekkor már
csakoly hihetetlen, lehetetlen és felfoghatatlan lett volna akár egy
pillanatig is tovább kételkednie; s most már csak azt hajtogatta, hogy
bizony soha, de soha még két és fél óra ily gyorsan el nem szaladt, és
Catherine is felszólítást kapott ennek megerősítésére; Catherine ajkát
azonban még Isabella kedvéért sem hagyta el hazugság; az utóbbi mégis
megkíméltetett barátnéja ellenvéleményétől, meg sem várta ugyanis a
válaszát. Tökéletesen eluralkodtak rajta érzései; heveny boldogtalanság
fogta el, amiért kénytelen egyenesen hazamenni. Időtlen idők óta nem volt
módja egy pillanatig is társalogni az ő drága Catherine–jével; s habár ezer
meg ezer mondanivalója volna a számára, úgy látszik, sosem lehetnek már
együtt; így tehát az üdvözült boldogtalanság mosolyával s a végső
csüggedés kacagó szemével mondott barátnéjának istenhozzádot, és
távozott.
Catherine épp visszatérőben lelte a délelőtti szorgos semmittevésből
Mrs. Allent, aki nyomban ekképp üdvözölte: – Nos, kedvesem, megjött –
mely igazságot Catherine–nek sem hajlandósága, sem hatalma vitatni nem
volt –, s remélem, kellemesen levegőzött?
– Igen, asszonyom, köszönöm; nem is lehetett volna kellemesebb az idő.
– Ezt mondta Mrs. Thorpe is; nagyon nagy örömére szolgált, hogy
mindannyian kikocsiztak.
– Tehát találkozott Mrs. Thorpe–pal, asszonyom?
– Igen, mihelyt maguk elindultak, elmentem az ivócsarnokba, ott
találkoztunk, és rengeteget beszélgettünk. Szerinte ma reggel jóformán
nem lehetett borjúhúst kapni a piacon, oly kevés van belőle.
– Látott valakit az ismerőseink közül?
– Igen; megbeszéltük, hogy végigsétálunk a Crescenten, és ott
találkoztunk Mrs. Hughesszal, és a társaságában sétált Mr. és Miss Tilney
is.
– Csakugyan? Meg is szólították kegyedet?
– Igen, együtt sétáltunk a Crescenten fél óra hosszat. Igen kellemesnek
látszanak. Tilney kisasszony nagyon csinos babos muszlinruhát viselt, és
úgy hiszem, már amennyire hallom, mindig igen tetszetősen öltözködik.
Mrs. Hughes sokat mesélt a családról.
– És vajon mit mesélt róluk?
– Ó, nagyon sokat; másról jóformán nem is beszélt.
– Elmondta azt is, Gloucestershire–nek melyik részéről valók?
– Elmondta; de nem emlékszem már. Annyi bizonyos, hogy igen jó
család és nagyon gazdagok. Mrs. Tilney Drummond lány volt,
iskolatársnéja Mrs. Hughesnak, és Drummond kisasszony igen vagyonos

48
családból származott; amikor férjhez ment, édesapja húszezer font
hozományt adott neki, és ötszáz fontot külön a kelengyéjére. Mrs. Hughes
a tulajdon szemével látta a kelengyét, mihelyt megérkezett a kereskedőtől.
– Mr. és Mrs. Tilney is Bath–ban van?
– Igen, azt hiszem, de nem vagyok benne egészen bizonyos. Ahogy
jobban utánagondolok, úgy emlékszem, mind a ketten meghaltak már; az
anya mindenképpen; igen, igen, bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Tilney
meghalt, mert Mrs. Hughes elmesélte, milyen felséges gyöngysort adott
Mr. Drummond a leányának nászajándékul, és hogy a gyöngy most Tilney
kisasszonyé, mert az édesanyja halálakor ő örökölte.
– És a táncosom, Mr. Tilney, egyetlen fiú?
– Ezt nem tudom egészen határozottan, kedvesem; az az érzésem, hogy
igen, de mindenképpen igen derék fiatalember, Mrs. Hughes szerint, és
minden bizonnyal jól boldogul majd.
Catherine felhagyott az érdeklődéssel; a hallottakból arra következtetett,
Mrs. Allen nem szolgálhat valódi értesüléssel, ő maga pedig kiváltképpen
balszerencsés, amiért elmulasztotta a találkozást a két testvérrel. Ha ezt az
eseményt előre láthatta volna, semmi rá nem veheti, hogy a többiekkel
tartson; így azonban mi mást tehetett: siratta balszerencséjét, s addig
rágódott veszteségén, míg el nem döntötte, hogy a kocsikázás egyáltalán
nem volt kellemes, maga John Thorpe pedig egyenesen kellemetlen.

49
 Tizedik fejezet

Allenék, Thorpe–ék és Morlandék este a színházban találkoztak; s mivel

Catherine és Isabella egymás mellett ült, az utóbbinak alkalma nyílt
elmondani egynéhányat a sok ezernyi dologból, amely közlésre készen
gyülemlett fel benne a kettejüket elválasztó mérhetetlenül hosszú idő
folyamán.
– Ó, Egek! én drága Catherine–em, csakhogy megkaparintalak végre! –
szólította meg barátnéját Isabella, amint Catherine a páholyba lépett, és
leült mellé. – Most pedig, Mr. Morland – folytatta, mert másik oldalán a
nevezett úriember foglalt helyét –, egész este nem is szólok magához
többet; ne is várja. Hogy vagy, legédesebb Catherine–em? Időtlen idők óta
nem láttalak! de mit is kérdezem, hiszen annyira szépséges vagy.
Mondhatom, mennyeibb a frizurád, mint valaha; haszontalan teremtés, te,
vajon mindenkit meg akarsz hódítani? Biztosíthatlak, a bátyám máris fülig
szerelmes beléd; ami pedig Tilney urat illeti – de hát ehhez azután nem fér
semmi kétség –, most már a te szerénységed sem tagadhatja, hogy
meghódítottad; mi sem bizonyítja jobban, mint hogy visszatért Bath–ba!
Ó, mit meg nem adnék érte, ha láthatnám! Alig bírom már féken tartani a
türelmetlenségemet. Anyám azt mondja, Tilney úrnál nincs a világon
kellemetesebb fiatalember; délelőtt ugyanis találkoztak; igazán be kell már
mutatnod. Itt van most a színházban? Nézz már körül, az Ég szerelmére!
Biztosíthatlak, alig élek, míg meg nem látom.
– Nem – felelte Catherine –, nincs itt; nem látom sehol.
– Ó, szörnyűség! Hát már soha meg nem ismerhetem? Hogy tetszik a
ruhám? Azt hiszem, nem csúnya; az ujja egészen az én találmányom.
Tudod–e, hogy már mérhetetlenül megelégeltem Bath–t? A bátyád meg én
ma délelőtt megegyeztünk abban, hogy borzasztóan jó itt lenni néhány
hétig, de milliókért sem volnánk hajlandók itt élni. Igen hamar felfedeztük,
hogy a kettőnk ízlése tökéletesen egyezik: mind a ketten előnyben
részesítjük a vidéket minden egyébnél; mondhatom, a nézeteink annyira
tökéletesen azonosak, hogy az már szinte nevetséges! Egyetlen pontban
sem különbözünk; a világért el nem tűrtem volna, hogy te is ott légy;
ravaszdi jószág, te, egészen bizonyosan tettél volna valami bohókás
megjegyzést a dologról.
– Ugyan, dehogyis tettem volna.
– Dehogyisnem, egészen bizonyosan; jobban ismerlek én téged, mint te

50
magadat. Azt mondtad volna, hogy mi ketten egymásnak születtünk, vagy
valami hasonló oktondiságot, ami pedig elképzelhetetlenül zavarba hozott
volna; olyan vörösre pirult volna az orcám, mint a te rózsáid; a világ
minden kincséért el nem tűrtem volna, hogy ott légy.
– Igazságtalan vagy; semmi áron nem tettem volna ennyire illetlen
megjegyzést; meg aztán egészen bizonyosan az eszembe sem jutott volna!
Isabella hitetlenkedve mosolygott; az este hátralevő részében pedig csak
Jamesszel beszélgetett.
Catherine elhatározása, hogy igyekszik Tilney kisasszonnyal találkozni,
másnap reggelre csak erősbödött, s az ivócsarnokba indulás szokásos
pillanatáig riadt félelemmel gondolt arra, hogy valami újból
megakadályozhatja. Ám nem történt ilyesmi, nem jött látogató, aki
késleltethette volna őket, s mind a hárman idejében felkerekedtek az
ivócsarnok felé, ahol a megszokott események és a megszokott
beszélgetések következtek; Mr. Allen megitta a pohár vizét, majd néhány
úrhoz csatlakozott, hogy megvitassák a napi politikát és egybevessék
újságaik beszámolóit; a hölgyek pedig együtt sétáltak, számba vettek a
teremben minden egyes új arcot, és kis híján minden egyes főkötőt. Alig
negyed óra elteltével megjelent a tömegben a Thorpe család nőnemű része
James Morland társaságában. Catherine menten elfoglalta szokásos helyét
barátnéja egyik oldalán, James pedig – aki immár állandó kísérőjük volt –
a másikon. Társaságuk többi tagjától kissé elkülönülve így sétálgattak egy
darabig, míg csak Catherine–ben kétség nem támadt, vajon kielégítő–e ez
a helyzet, amely ugyan barátnéja és bátyja mellé láncolja, igen kevéssé
részesül azonban bármelyikük figyelmében. Amazok szüntelenül érzelmes
társalgásba avagy élénk disputába merültek, ám akár ilyen, akár amolyan
hangulat kerítette őket hatalmába, annak suttogva adtak kifejezést;
élénkségüket sok kacagás kísérte, s ámbátor egyikük is, másikuk is
minduntalan Catherine jóváhagyásáért folyamodott, sosem állt módjában
meg is adni, mivelhogy a szóban forgó tárgyból semmit sem hallott. Nagy
sokára végül el tudott szabadulni barátnéjától, azzal az ürüggyel, hogy
Tilney kisasszonnyal kell beszélgetnie, akit nagy örömére épp meglátott a
terembe lépni Mrs. Hughes társaságában. Nyomban csatlakozott is az
utóbbihoz, a megismerkedésnek szilárdabb szándékával, mint amilyen a
bátorságától telt volna, ha nem ösztökéli az előző napi csalódás. Tilney
kisasszony igen udvariasan köszöntötte, hasonló jóindulattal viszonozta
közeledését, és mindaddig beszélgettek, amíg csak mindkét társaság a
teremben időzött; s habár valószínűleg egyikük sem tett olyan kijelentést,
hangoztatott olyan véleményt, amely ugyanezen tető alatt ezernyi
alkalommal el ne hangzott volna minden egyes bath–i évadban – minden

51
bizonnyal szokatlan, s a fenti kijelentések érdeméül említhető, hogy
minden szavuk őszinte volt és igaz.
– Milyen jól táncol a kegyed bátyja! – hangzott el a mesterkéletlen
felkiáltás Catherine ajkáról beszélgetésük vége felé, s ez a kijelentés meg
is lepte, el is szórakoztatta társnőjét.
– Henry? – válaszolt mosolyogva. – Igen, valóban nagyon jól táncol.
– A múltkor este bizonyára igen furcsállta, amikor azt mondtam, hogy
elígérkeztem – holott látta, hogy ülök. Pedig való igaz; már előző nap
elígérkeztem Mr. Thorpe–nak. – Tilney kisasszony erre csupán főhajtással
válaszolhatott. – El sem képzelheti – tette hozzá egy pillanatnyi hallgatás
után Catherine –, mennyire meglepett, hogy viszontláttam. Egészen
bizonyos voltam benne, hogy végleg eltávozott.
– Amikor Henry szerencsés volt kegyedet megismerhetni, mindössze két
napig időzött Bath–ban. Azért jött csak, hogy nekünk szállást foglaljon.
– Erre nem is gondoltam; nem láttam sehol, hát természetesen arra
gondoltam, hogy elutazott. Az a fiatal hölgy, akivel hétfőn táncolt, vajon
nem bizonyos Smith kisasszony volt?
– De igen, Mrs. Hughes ismerőse.
– Alighanem nagyon örült, hogy táncolhat. Kegyed csinosnak találja?
– Nem nagyon.
– Ugye, a kegyed bátyja nem jár az ivócsarnokba?
– De igen, néha; ma reggel azonban édesapámmal kilovagolt.
Ekkor Mrs. Hughes lépett hozzájuk, és megkérdezte Tilney kisasszonyt,
akar–e elmenni.
– Remélem, hamarosan részem lesz abban az örömben; hogy láthatom –
mondta Catherine. – Ott lesz holnap a füzértánc–bálban?
– Talán... igen, azt hiszem, biztosan ott leszünk.
– Örülök, mert mi is megyünk.
Kölcsönösen bókoltak; s mire a két hölgy elköszönt egymástól, Tilney
kisasszony tisztában volt új ismerőse érzéseivel, Catherine azonban nem is
sejtette, hogy a legcsekélyebb mértékben is elárulta őket.
Boldogan ment haza. A délelőtt beváltotta hozzá fűzött reményeit,
várhatta a másnapi estét, és biztató volt a jövő. Milyen ruhát, milyen
fejéket viseljen – ez volt most Catherine legfőbb gondja. Aligha menthető
érte. Az öltözék felületes megkülönböztető jegy, s a túlzott törődés vele
nemegyszer önnön célját hiúsítja meg. Catherine nagyon is jól tudta ezt;
csak az elmúlt karácsonykor nyert dédnagynénikéjétől kioktatást e
tárgyban; szerda éjjel mégis tíz percig feküdt ébren, latolgatva, vajon a
babos avagy a hímzett muszlinruháját viselje–e, s csupán az idő rövidsége
akadályozta meg abban, hogy estére új ruhát vásároljon. Márpedig ez

52
súlyos tévedés lett volna, ha nem is ritka, amiről azonban csak az
ellenkező nem egy tagja győzhette volna meg, nem a magáé; fivér inkább,
mintsem dédnagynéni, mivel csupán férfiember lehet tudatában annak,
minő érzéketlenül viseltetik a férfi az új toalett iránt. Számos hölgy
érzéseinek szolgált volna sanyargatására, ha valaki megérteti velük, milyen
kevéssé hat a férfiszívre az ő öltözéküknek bármelyik drága vagy új
darabja; mily kevéssé befolyásolja a hölgyek muszlinjának szövete, s mily
kevéssé fogékony gyengéd érzelmekre a babos vagy az ág–bogas minta, a
fátyolszövet avagy az ottomán iránt. A nő a tulajdon tetszésére cicomázza
magát. Nincs férfi, aki ezért jobban csodálná, asszony, aki jobban szeretné.
Takaros, divatos megjelenéssel beéri az első, s a kopottas avagy
kedvezőtlen külső teszi kellemetessé az utóbbinak szemében. Catherine
nyugalmát azonban eme mély megfontolásoknak egyike sem háborgatta.
Csütörtök este merőben más érzések kíséretében lépett be a bálterembe,
mint az előző hétfőn. Akkor örvendezéssel töltötte el, hogy elígérkezett
Thorpe–nak, most legfőbb aggodalma az volt, el tudja–e majd kerülni,
nehogy megint magának követelje a táncait; nem várta, nem merte várni
ugyan, hogy Mr. Tilney harmadszor is táncra kéri, ám mi tagadás: óhajai,
reményei, tervei mind ebben összpontosultak. Nincs olyan ifjú hölgy, aki e
válságos pillanatban együtt ne érezne hősnőmmel, hisz nincs olyan ifjú
hölgy, aki élete során hasonló válságot át ne élt volna. Mindegyikőjüket
fenyegette – valóságos vagy vélt – üldöztetés olyan személytől, akit
elkerülni óhajtott; mindegyikőjük leste aggodalmasan valakinek a
figyelmét, akinek a tetszését elnyerni kívánta. Amint Thorpe–ék
csatlakoztak hozzájuk, megkezdődött Catherine kínszenvedése;
fészkelődött, ha John Thorpe közeledett hozzá, amennyire csak tudta,
kerülte a tekintetét, s ha megszólította, úgy tett, mintha nem hallaná. Vége
volt a négyesnek, kezdődött a kontratánc, és még akkor sem látta sehol
Tilneyéket.
– Ne ijedj meg, drága Catherine–em – suttogta Isabella –, de igazán
táncolnom kell megint a bátyáddal. Határozottan kijelentem, hogy
botrányos. Mondom is neki, hogy szégyellje magát, de te meg John
feltétlenül húzzatok ki a csávából. Siessetek, drága lelkem, gyertek
utánunk. John épp elment egy pillanatra, de mindjárt itt lesz megint.
Catherine–nek sem ideje, sem kedve nem volt válaszolni. A többiek
továbbmentek, de John Thorpe még ott volt a közelben, és Catherine
feladta a reményt. Nem akarta azonban azt a látszatot kelteni, mintha
figyelné vagy várná Thorpe urat, tekintetét állhatatosan a legyezőjére
szegezte hát; s épp korholta magát bohóságáért, amiért feltételezte, hogy
ekkora tömegben akár csak találkozhatnak is belátható időn belül

53
Tilneyékkel, amikor egyszer csak megszólította, és ismét táncra kérte – ki
más, mint maga Tilney úr! Nem nehéz elképzelni, milyen csillogó
szemmel, fürge mozdulattal teljesítette Catherine a fiatalember kívánságát,
s mily élvezetesen dobogó szívvel ment vele a táncolók közé.
Megmenekülni, méghozzá, mint Catherine meggyőződéssel hitte: egy
hajszál híján megmenekülni John Thorpe–tól! s táncra kéretni,
találkozásuk pillanatában, Mr. Tilney által, ki mintha egyenesen az ő
keresésére indult volna! – Catherine úgy érezte, ennél nagyobb
boldogságot nem tartogathat számára az élet.
Ám alig vívtak ki maguknak egy talpalatnyi helyet, amikor Catherine
figyelmére a mögötte álló John Thorpe formált igényt.
– Hohó, Morland kisasszony! – mondá az ifjú úr. – Hát ez meg mit
jelentsen? Azt gondoltam, maga meg én egymással táncolunk.
– Vajon miből gondolta? hisz fel sem kért.
– Hát ez jó, istenemre! Kértem én, amint a terembe léptem, s kértem
volna megint, hanem mire megfordulok, magácska eltűnt! – micsoda
gyalázatos, gonosz tréfa! Hisz csakis azért jöttem el, hogy magával
táncoljak, és biztosan tudom, hogy hétfő óta nekem ígérkezett el! Igen;
emlékszem, akkor kértem, amikor az előcsarnokban várt a köpenyére; itt
pedig elmondtam valamennyi ismerősömnek, hogy a terem legcsinosabb
lányát viszem táncba, és ha meglátják, hogy mással táncol, ugyancsak lesz
mit hallgatnom tőlük.
– Ó, dehogy! Ilyen leírás hallatán senki sem fog énrám gondolni!
– Az Égre mondom, ha nem, kirúgom valamennyi tuskót a teremből. Ki
az a fickó ott magával? – Catherine kielégítette Thorpe úr kíváncsiságát. –
Tilney... – ismételte Thorpe úr –, hm. Nem ismerem. Szép szál ember;
derék termet. Nincs szüksége lóra? Itt egy barátom, Sam Fletcher; olyan
lova van eladó, ami megfelel bárkinek. Hatalmasan okos egy állat,
remekül bírja az utat – potom negyven guinea az ára. Ötvenszer is
megvenném én magam, mert elvem, hogy ha jó lóval találkozom,
megveszem; csakhogy nem felel meg a céljaimnak, terepre nem való.
Minden pénzt megadnék egy jó hátaslóért. Három hátaslovam van,
különbekkel még emberfia nem vadászott. Nyolcszáz guinea–ért se válnék
meg tőlük. Fletcher meg én házat akarunk bérelni Leicestershire–ben a
jövő évadra. Átkozottul kényelmetlen fogadóban lakni.
Ez volt az utolsó mondat, amelyet Catherine figyelme kénytelen volt
eltűrni; Thorpe urat ugyanis magával sodorta az elsorjázó hölgyek hosszú
füzérének könyörtelen nyomása. Catherine táncosa közelebb húzódott,
mondván:
– Ez az úr kihozott volna a béketűrésből, ha még egy fél percig magával

54
marad. Nincs joga táncosom figyelmét elvonni tőlem. Kölcsönös
megegyezéssel szerződést kötöttünk egy este tartamára, s kötelezettséggel
csupán egymásnak tartozunk ez idő alatt. Senki sem erőltetheti magát
egyvalakinek a figyelmébe anélkül, hogy a másiknak a jogait meg ne
sértse. Az én szememben a négyes a házasság jelképe. Mindkettőben fő
kötelesség a hűség és a megegyezés; s az olyan férfinak, aki maga nem
táncol vagy nem házasodik, semmi dolga felebarátja feleségével vagy
táncosával.
– De hisz ez két merőben különböző dolog!
– Annyira, hogy kegyed szerint össze sem hasonlítható?
– Nem bizony. Akik összeházasodnak, nem válhatnak el soha, egy fedél
alatt kell élniük. Akik táncolnak, mindössze fél óra hosszat állnak
egymással szemközt egy nagy teremben.
– Tehát így határozza meg a házasságot és a táncot. Ilyen nézőpontból
persze nem tűnik fel a hasonlatosságuk; no de én majd mindjárt kellő
megvilágításba helyezem a kettőt. Meg kell engednie, hogy mindkét
esetben a férfi előnye a választás, a nő hatalma csupán a visszautasítás;
hogy mindkét esetben férfi és nő szövetkezik mindkettejük előnyére, s
hogy ha megkötötték az egyezséget, csakis egymáshoz tartoznak az
egyezség felbomlásának pillanatáig; mindkettőnek kötelessége arra
törekedni, okot ne adjon a másiknak arra az óhajra, hogy bárcsak mást
tüntetett volna ki, s mindkettőnek legjobb érdekében áll képzeletét
megfékezni, nehogy a szomszédai kiválóságára tévedjen, s azt ne vélje,
hogy bárki mással jobban boldogult volna. Megengedi mindezt?
– Ezt igen, s a maga előadásában mindez igen jól hangzik; hanem azért
igencsak különböznek. Egyáltalán nem tudom a kettőt azonosnak
tekinteni, s nem hiszem, hogy egyforma kötelességekkel járnának.
– Egyetlen tekintetben mindenesetre van különbség. A házasságban a
férfitól várják, hogy gondoskodjék a nő eltartásáról; a nőtől, hogy tegye
kellemessé a férfi otthonát; a férfi munkálkodik, az asszony mosolyog.
Hanem a táncban kettejük kötelessége épp ellenkező; a kellemetességet, a
hajlékonyságot a férfitól várják el, a nő köteles szolgáltatni a legyezőt meg
a levendulavizet. Alighanem a kötelességeknek ez a különbsége tűnt fel
kegyednek, s azért nem érzi alkalmasnak a feltételeket az
összehasonlításra.
– Erre bizony nem gondoltam.
– Akkor pedig nem is sejtem, mire gondolt. Egy dolgot mindenesetre
meg kell állapítanom. Kegyednek ez az elfogultsága ugyancsak ijesztő.
Tökéletesen elzárkózik az elől, hogy a kötelezettségek hasonlóságát
elismerje; arra következtethetek ebből netán, hogy a táncoló állapot

55
kötelmeit illető felfogása nem oly szigorú, amilyennek táncosa
kívánhatná? Nincs–e okom attól tartani, hogy ha az az úr, aki az imént
megszólította kegyedet, visszatérne, vagy ha bármelyik másik úr
megszólítaná, mi sem tarthatná vissza kegyedet attól, hogy addig
társalogjon vele, ameddig csak akar?
– Mr. Thorpe olyan jó barátja a bátyámnak, hogyha megszólít,
beszélnem kell vele; rajta kívül azonban alig akad három fiatalember az
egész teremben, akit egyáltalán ismerek.
– S ez legyen minden biztosítékom? Ó, jaj nekem!
– Nem; ennél különbbel szolgálhatok, hiszen ha nem ismerek senkit,
lehetetlenség beszélnem velük – meg aztán nem is akarok senkivel
beszélni.
– Ez valóban méltó biztosíték; így már bátrabban folytathatom. Épp
annyira kellemesnek találja Bath–t, mint amikor az a megtiszteltetés ért,
hogy ugyanezt a kérdést első ízben feltehettem?
– Igen, pontosan – sőt, még inkább.
– Még inkább! Vigyázzon, mert még elfelejt idejében ráunni! Hat hét
elteltével rá kell unnia.
– Nem hiszem, hogy ráunnék, ha hat hónapot kellene is itt töltenem.
– Londonhoz mérve Bath–ban kevés a változatosság, erre mindenki
rájön, minden esztendőben. „Megengedem, hat hétig Bath meglehetősen
kellemes; ezen túl azonban nincs unalmasabb hely a világon!” Minden
rendű–rangú embertől hallhatja ezt, aki rendszeresen idejár minden télen,
hatheti tartózkodását tízre, vagy éppen tizenkettőre nyújtja, s végül csak
azért megy el, mert nem áll módjában tovább maradni.
– Nos, a többiek ítéljenek maguk; aki pedig Londonba jár, talán
semmibe veszi Bath–t. Én azonban, aki egy eldugott faluban élek, nem
tapasztalom itt azt az egyhangúságot, mint az otthonomban; Bath–ban
változatos a szórakozás, sokféle látni– és tennivaló akad egész nap,
amilyet otthon nem ismerek.
– Nem kedveli a vidéket.
– De igen. Mindig ott éltem, és mindig nagyon boldog voltam. De annyi
bizonyos, hogy a vidéki életben sokkal több az egyhangúság, mint Bath–
ban. Vidéken egyik nap szakasztott olyan, mint a másik.
– Csakhogy vidéken ésszerűbben tölti az idejét.
– Igen?
– Hát nem?
– Nem hiszem, hogy nagy a különbség.
– Itt egész nap csak a szórakozást keresi.
– Otthon is – csak nem találok annyit. Itt sokat sétálok; otthon is; itt

56
azonban sokféle ember jár az utcán, ott pedig nem látok mást, csak Mrs.
Allent.
Mr. Tilney ezen igen jól mulatott.
– Nem lát mást, csak Mrs. Allent! – ismételte. – Minő képe a szellemi
szegénységnek! Hanem amikor újra abba a mélységbe kénytelen merülni,
már több lesz a mondanivalója. Elcseveghet Bath–ról, meg mindarról, amit
itt csinált.
– Ó, igen. Sosem leszek szűkében a mondanivalónak, akár Mrs.
Allennel beszélgetek, akár mással. Azt hiszem, mihelyt hazamegyek,
mindig csak Bath–ról fogok beszélni – olyan nagyon szeretem. Ha csak itt
lehetne papa, mama meg a többiek, alighanem túlságosan is boldog
lennék! Nagyon örülök, hogy James (a legidősebb bátyám) idejött –
főképp mert kiderült, hogy az a család, akikkel olyan meghitt barátságba
kerültünk, neki régi barátja! Ó, ki is unhatna rá Bath–ra?!
– Az semmi esetre, aki oly sok friss érzéssel jön el ide, mint kegyed.
Csakhogy Bath legtöbb látogatója jócskán túl van már a papákon,
mamákon, fivéreken és meghitt jó barátokon – meg a bálok, a színdarabok
és a mindennapi látnivalók őszinte élvezetén.
Itt megszakadt a társalgás: a tánc kívánalmai nem engedték, hogy
figyelmüket megosszák.
Hamarosan azután, hogy a sor végére értek, Catherine észrevette, hogy
igencsak komolyan tanulmányozza egy úriember, aki a nézelődők között
állt, közvetlenül a táncosa mögött. Igen jóképű, parancsoló külsejű férfi
volt, túl élte virágján, de nem élte erején; szemét le nem vette Catherine–
ről, úgy szólította meg Mr. Tilneyt, bizalmas suttogással. Catherine–t
zavarba ejtette ez a figyelem; attól tartott, hogy megjelenése valamely
hibájának köszönheti, elpirult, és elfordította a fejét. Az úriember közben
hátrább húzódott; táncosa azonban közelebb lépett, mondván:
– Látom, kitalálta, mit kérdeztek tőlem. Az az úr tudja a kegyed nevét,
és kegyednek is joga van az övét megtudni. Tilney tábornok az, az
édesapám.
Catherine válasza csupán egy – Ó! – volt, azonban kellőképpen kifejező
– Ó! –; figyelmet árult el táncosa szavai iránt, és tökéletes bizalmat
őszinteségükben. Pillantása igaz érdeklődéssel és nagy csodálattal kísérte a
tömegben a távolodó tábornokot; és titokban ennyit mondott magának: –
Milyen szépek mindannyian!
Mielőtt az est véget ért volna, Tilney kisasszonnyal társalogva új
boldogságban volt Catherine–nek része. Amióta Bath–ba érkezett, nem
sétált még a környéken. Tilney kisasszony jól ismerte s olyan szavakkal
emlegette a vidék népszerű pontjait, hogy Catherine–ben is felkeltette a

57
vágyat, bárcsak megismerhetné valamennyit. Amikor hangot adott annak
az aggodalmának, hogy nem lesz, akivel elmenjen, a testvérpár azt
ajánlotta, induljanak valamelyik délelőtt együtt sétára.
– A világon mindennél jobban szeretném! – kiáltotta Catherine. – Ne is
halogassuk – menjünk el holnap!
Ebben szívesen megegyeztek, mindössze annyit kötött ki Tilney
kisasszony, hogy ne legyen esős idő – és Catherine bizonyos volt benne,
hogy nem fog esni. Megállapodtak, hogy tizenkét órakor érte mennek a
Pulteney utcába.
– Ne feledje, tizenkettőkor – hangzott búcsúszava új barátnéjához. A
másikat, a régebbi, kipróbált barátnét, Isabellát, akinek hűségét és értékét
már két hete volt alkalma tapasztalni, alig látta az est folyamán. S ámbátor
vágyott boldogságának részesévé avatni Isabellát, derűs szívvel engedett
Allen úr óhajának, mely meglehetősen korán elszólította őket, s lelke
valósággal táncot járt, ahogy maga is táncosan tartott hazafelé
hordozószékében.

58
 Tizenegyedik fejezet

Másnap igen józan reggel virradt rájuk; a nap épp csak meg–
megkísérelte, hogy előbukkanjon; Catherine pedig óhajának megfelelő
körülményeket jövendölt belőle. Az évnek e korai szakában a verőfényes
reggel, vélte, általában esőbe fordul, ám ha felhős, csak javulhat a nap
előrehaladtával. Reményei igazolásáért Mr. Allenhez fordult, aki azonban,
nem lévén kéznél a maga ege és a maga barométere, nem volt hajlandó
egyértelműen napsütést ígérni. Catherine ekkor Mrs. Allenhez
folyamodott, s a delnő véleménye már kedvezőbb volt: semmi kétsége
afelől, úgymond, hogy igen szép napjuk lesz, ha elvonulnak a felhők, és
kisüt a nap.
Tizenegy óra tájt azonban Catherine vizsga tekintetét néhány parányi
esőcsepp vonta magára az ablaküvegen, és: – Ó, jaj, azt hiszem, esni fog! –
tört ki belőle, ugyancsak siralmas hangon.
– Gondoltam, hogy úgy lesz – jelentette ki Mrs. Allen.
– Nem sétálhatok ma – sóhajtott Catherine –; de talán mégsem lesz
belőle semmi, vagy talán eláll tizenkettőig.
– Lehetséges; de akkor, kedvesem, bizonyára nagy sár lesz.
– Ó, az nem számít; én nem bánom a sarat.
– Nem – felelte barátnéja békességesen. – Tudom, hogy nem bánja a
sarat.
Catherine az ablaknál állt és kinézett, majd rövid hallgatás után
megszólalt:
– Egyre sűrűbben és sűrűbben esik!
– Valóban. Ha el nem áll az eső, vizes lesz az utca.
– Négy nyitott esernyőt látok! Hogy utálom az esernyő látványát!
– Kényelmetlen vinni. Jómagam szívesebben fogadok hordozószéket.
– Reggel olyan szép idő volt! Bizonyos voltam benne, hogy nem fog
esni.
– Valóban mindenki azt hitte volna. Ha egész délelőtt esik, kevesen
lesznek az ivócsarnokban. Remélem, Mr. Allen felveszi a nagykabátját, ha
elmegy, bár alig hiszem, hogy felvenné, mert mindenre a világon hajlandó
volna inkább, mint nagykabátban elmenni; nem értem, miért is nem
szereti, pedig bizonyára igen kényelmes.
Esett tovább – sűrűn, de nem erősen. Catherine ötpercenként lépett az
órához, s ahányszor visszatért, azzal fenyegetőzött, hogy ha még öt percig

59
esik, feladja a reményt. Az óra elütötte a tizenkettőt, és még akkor is esett.
– Nem fog tudni elmenni, kedvesem.
– Még nem mondtam le róla egészen. Negyed egyig nem adom fel. A
napnak éppen ebben a szakában szokott kitisztulni, és mintha máris
világosabb volna egy kicsit. No tessék, öt perccel múlt negyed egy, most
már valóban feladom. Ó, bárcsak volna olyan időnk, amilyen Udolphóban,
vagy legalábbis Toszkánában és Dél–Franciaországban! azon az estén,
amikor szegény St. Aubin meghalt – micsoda gyönyörű idő volt!
Fél egykor, amikor Catherine felhagyott az időjárás aggodalmas
figyelésével, és már nemigen áltathatta magát azzal, hogy megjavul, az ég
a maga jószántából tisztulni kezdett. A megvillanó napsugár meglepte
Catherine–t; körülnézett, a felhők felszakadoztak, ő tehát menten visszatért
az ablakhoz, hogy figyelemmel kísérje és bátorítsa a szerencsés fordulatot.
Tíz perc elteltével bizonyosra vált, hogy szép idő lesz délután, és
igazolódott Mrs. Allen véleménye, aki „mindig is azt gondolta, hogy
kitisztul”. Megoldatlan maradt azonban a kérdés, vajon Catherine
várhatja–e még barátait, vajon nem sokallta–e Tilney kisasszony az esőt, s
kimerészkedik–e.
Nagyon nagy volt a sár, így Mrs. Allen nem kísérhette el férjét az
ivócsarnokba; Allen úr következésképp maga vágott neki, Catherine pedig
nézte, amint végigmegy az utcán, amikor a figyelmét ugyanannak a két
nyitott hintónak az érkezése vonta magára, s bennük ugyanazé a három
személyé, akiknek a látása egyik délelőtt annyira meglepte.
– Isabella, a bátyám és Mr. Thorpe; nahát! Talán értem jönnek – de én
nem megyek – nem is mehetek, hiszen kegyed is tudja, hogy Tilney
kisasszony még eljöhet.
Mrs. Allen egyetértett ebben. John Thorpe csakhamar belépett, de
megelőzte a hangja; már a lépcsőről szólította ugyanis Morland
kisasszonyt, hogy ne késlekedjék.
– Siessen! siessen! – s már be is taszította az ajtót –, ebben a percben
tegye fel a kalapját – nincs veszteni való időnk – megyünk Bristolba. Jó
napot, Mrs. Allen.
– Bristolba! Nincs az nagyon messze? – de különben sem tarthatok
magukkal ma, mert már elígérkeztem; minden pillanatban itt lehetnek a
barátaim.
Ezt persze mint oktalan kifogást hevesen elhárították; Mrs. Allen
segítségül hívatott, és már be is lépett a másik kettő, hogy a kérést
támogassa.
– Legdrágább Catherine–em, hát nem remek? Mennyei kocsikázásban
lesz részünk. Bátyádnak és nekem köszönheted az ötletet; reggeli közben

60
jutott hirtelen az eszünkbe, alighanem szakasztott ugyanabban a
pillanatban; s már két órája el is indultunk volna, ha nincs az az utálatos
eső. No de sebaj; holdfényesek az esték, és igen élvezetes lesz. Ó,
földöntúli gyönyörűség már csak a gondolata is egy kis vidéki levegőnek,
csendnek! annyival jobb, mint elmenni az Alsó Kaszinóba! Egyenesen
Cliftonba hajtunk, és ott vacsorázunk, vacsora után pedig, ha lesz még rá
idő, továbbmegyünk Kingswestonba.
– Alig hinném, hogy ennyi mindenre telik az időnkből – vélte Morland.
– Te károgó varjú! – kiáltotta Thorpe. – Tízszer ennyi is telik.
Kingswestonba bizony, de még Blaize kastélyba is, és mindenhová, amiről
csak hallottunk; csak épp a húgod azt mondja, nem jön.
– Blaize kastély! – kiáltott fel Catherine. – Mi az?
– Anglia legszebb helye – megér akár ötvenmérföldnyi utat is.
– Igazi kastély – régi kastély?
– Nincs is régibb az egész királyságban.
– De olyan vajon, amilyenről olvas az ember?
– Olyan bizony – szakasztott olyan.
– És igazán vannak tornyai meg hosszú folyosói?
– Tucatszám.
– Akkor nagyon szeretném megnézni; de nem... nem mehetek.
– Nem jöhetsz! – drága lelkem, hogy érted ezt?
– Nem mehetek, mert – (és Catherine beszéd közben lesütötte a szemét,
mert félt Isabella mosolyától) – Tilney kisasszonyt és a bátyját várom,
hogy értem jöjjenek. A környékre akarunk kisétálni. Megígérték, hogy
tizenkettőkor itt lesznek, csak éppen esett; de most, hogy ilyen szép idő
van, bizonyára megérkeznek hamarosan.
– Ők ugyan nem! – kiáltott fel Thorpe. – Amikor bekanyarodtunk a
Broad Streetre, láttam őket – ugye, nyitott hintaja van, két világos
pejkóval?
– Bizony nem tudom.
– De tudom én; láttam. Arról a férfiról beszél, akivel az este táncolt,
igaz?
– Igen.
– Nos, egy perce sincs, hogy láttam befordulni a Lansdown utcába. Egy
elegáns leány volt vele.
– Látta, igazán?
– Láttam hát, szavamra mondom; meg is ismertem menten; takaros két
pejkót hajtott.
– Milyen különös! De bizonyára azt gondolták, sáros az út a
gyalogsétához.

61
 – Gondolhatták is, mert életemben még ennyi sarat nem láttam!
Gyalogséta? Épp úgy lehet gyalogosan sétálni, mint repülni! Egész télen
nem volt ennyi sár; bokáig ér mindenütt.
Isabella is igazolta bátyja állítását:
– Legdrágább Catherine–em, el sem tudod képzelni azt a sarat; ej, el kell
jönnöd; most már nem utasíthatod vissza.
– Szeretném látni a kastélyt; de vajon megnézhetjük az egészet?
felmehetünk valamennyi lépcsőn, bemehetünk mindegyik szobájába?
– Be bizony, minden zegébe–zugába.
– Akkor talán... De mi lesz, ha csak egy órára mentek el, amíg fel nem
szárad, utána pedig eljönnek értem?
– Sose nyugtalankodjon, ilyen veszély nem fenyegeti; magam hallottam,
amint Tilney odakurjantott egy férfinak, aki épp ellovagolt mellette, hogy
kihajtanak egészen a Wick sziklákig.
– Akkor elmegyek. Menjek el, Mrs. Allen?
– Ahogy kedve tartja, édesem.
– Mrs. Allen, beszélje rá, hogy jöjjön el! – hangzott a közfelkiáltás, és
nem talált süket fülekre.
– Nos, kedvesem – mondotta Mrs. Allen –, ha akar, menjen.
Két perc múlva már ott sem voltak.
Catherine nyugtalan érzések közepette szállt a hintóba; sajnálta, hogy le
kell mondania egy élvezetről, ám azt remélte, hogy hamarosan másikban
lesz része, amely, ha merőben másfajta is, kis híján egyenértékű. Úgy
vélte, Tilneyék nem jártak el vele egészen helyesen, hogy ilyen könnyen
lemondtak a megbeszélt kirándulásról, s még csak ki sem mentették
magukat. Most már egy óra telt el a sétára kitűzött időpont óta; és annak
ellenére, amit a kérdéses óra folyamán felgyülemlett roppant mennyiségű
sárról hallott, a maga megfigyelése alapján óhatatlanul arra gondolt, hogy
csekély kényelmetlenség árán elmehettek volna. Igen fájdalmas volt a
gondolat, hogy mellőzik. Másrészt azonban az élvezet, mellyel az
Udolphóhoz hasonlatos épület felderítése kecsegtetett – képzelete ugyanis
ilyennek ábrázolta Blaize kastélyt – olyan súllyal nyomott a latban, hogy
jóformán megvigasztalta mindenért.
Sebesen haladtak végig a Pulteney utcán, át a Laura téren, s közben
kevés szót váltottak. Thorpe a lovához beszélt, Catherine pedig váltakozva
merengett tört reményeken és tört íveken, nyitott hintókon és
rejtekajtókon, Tilneyken és tetőablakokon. Alig hajtottak át azonban az
Argyle ház kapuján, Catherine–t társának ez a kérdése riasztotta fel:
– Ki az a leány, aki olyan nagyon megnézte magát, mikor elment
mellettünk?

62
 – Kicsoda?... Hol?
– Ott a jobb oldali járdán – nem hiszem, hogy látni még.
Catherine hátrafordult, s Tilney kisasszonyt pillantotta meg, amint
bátyja karján lassan végigmegy az utcán. Látta azt is, hogy mind a ketten
visszanéznek rá.
– Álljon meg, álljon meg, Mr. Thorpe! – kiáltotta türelmetlenül
Catherine. – Tilney kisasszony az; ők azok! Hogy is mondhatta, hogy
elmentek? Álljon meg, álljon meg, ebben a percben kiszállok, és
odamegyek hozzájuk!
De miért is fecsérelte a szót? Thorpe csak fürgébb ügetésre ösztökélte
lovát, Tilneyék pedig már nem néztek utána, és egy pillanat múltán
eltűntek szem elől a Laura tér sarkán, a következő pillanatban pedig
Catherine–t beröpítették a piactérre. De még a következő utca hosszán is
egyre rimánkodott társának, állna meg.
– Kérem, nagyon kérem, Mr. Thorpe álljon meg! Nem mehetek tovább.
Nem akarok továbbmenni. Vissza kell mennem Tilney kisasszonyhoz.
Mr. Thorpe azonban csak kacagott, ostorát pattogtatta, lovát biztatta,
csettingetett, és hajtott tovább; Catherine pedig, akármennyire haragudott
és bosszankodott is, sehogysem tudott elszabadulni, kénytelen volt tehát
felhagyni szándékával. Szemrehányásaival azonban nem fukarkodott.
– Hogyan szedhetett így rá, Mr. Thorpe? Hogyan mondhatta, hogy látta
őket végighajtani a Lansdown utcán? A világért nem akartam volna, hogy
így történjék. Annyira különösnek fogják gondolni; nagy gorombaság,
hogy csak így elmegyek mellettük, egyetlen szó nélkül! Nem is tudja,
mennyire haragszom. Semmi örömöm nem lesz sem Cliftonból, sem
másból. Sokkal inkább, tízezerszer inkább kiszállnék most, és
visszamennék hozzájuk. Hogyan is mondhatta, hogy látta, amint
kihajtottak!
Thorpe csökönyösen védekezett; kijelentette, hogy életében még két
ember között ilyen hasonlatosságot nem látott, és szinte nem is engedett
abból, hogy igenis magát Tilneyt látta.
Még amikor végeztek ezzel a tárggyal, akkor sem ígérkezett nagyon
kellemesnek az útjuk; Catherine már nem volt annyira alkalmazkodó, mint
előző kiruccanásuk alkalmával. Kényszeredetten figyelt, kurtán
válaszolgatott. Blaize kastély volt egyetlen vigasza; olykor elfogta a
várakozás izgalma, habár, semmint elessen az ígért sétától s kivált
semmint hogy Tilneyék rosszat gondoljanak róla, még a kastély ígérte
boldogságról is lemondott volna – a boldogságról, hogy végighaladhat
magas termek hosszú során, szemlélheti az immár hosszú esztendők óta
elhagyott kastély pompás berendezésének maradványait; a boldogságról,

63
hogy keskeny, kanyargós kriptákban vezető útjukon alacsony, rácsos
kapuba ütköznek; hogy még lámpásukat, egyetlen lámpásukat is kioltja
egy hirtelen támadt szélroham, s ők koromsötétségben maradnak...
Eközben minden baleset nélkül folytatták útjukat, és már megpillantották
Keynsham városát, amikor hátuk mögül felhangzott Morland kiáltása;
barátja erre megfékezte lovát, hogy megtudja, mi a baj. A többiek kellő
közelségbe kerültek, hogy szót váltsanak, és Morland így szólt:
– Okosabb lesz visszafordulnunk, Thorpe; ma már késő van, hogy
továbbmenjünk; a húgod is úgy gondolja, akárcsak magam. Pontosan egy
órája indultunk a Pulteney utcából, és alig hét mérföldet tettünk meg; azt
hiszem, legalább nyolc mérföld van még előttünk. Nem lesz ez jó. Nagyon
későn indultunk el. Jobb lesz, ha máskorra halasztjuk, és visszafordulunk.
– Nekem édesmindegy – válaszolt Thorpe, meglehetősen dühösen;
menten megfordította lovát, és már indultak is vissza Bath–ba.
– Ha a bátyjának nem kellene olyan átkozott dögöt hajtania – mondotta
hamarosan –, könnyen megtehettük volna az utat. Az én lovam, ha
engedem, egy órán belül beügetett volna Cliftonba; majd a karomat törtem,
úgy fékeztem, hogy olyan átkozottul lassan kocogjon, mint az a rozzant
gebe. Morland ostoba, hogy nem tart lovat meg homokfutót.
– Dehogyis ostoba – mondta Catherine hevesen. – Biztosan tudom, hogy
nem engedhetné meg magának.
– Miért ne?
– Mert nincs rá pénze.
– És arról ki tehet?
– Tudtommal senki.
Thorpe ekkor abban a hangos, összefüggéstelen modorban, amelyhez
gyakran folyamodott, olyasmit mondott, hogy átkozott egy dolog, ha
valaki fukar; s ha az, akit felvet a pénz, meg nem engedhet magának
semmit, akkor vajon ki engedhet meg magának valamit; amit Catherine
még csak nem is igyekezett megérteni. Csalódott abban, ami vigaszára
kellett volna hogy szolgáljon első csalódásáért, s egyre kevesebb
hajlandóságot érzett arra, hogy kellemetesen viselkedjék, vagy társát
kellemesnek találja; így aztán visszatérőben a Pulteney utcába húsz szót
sem váltottak.
Amikor Catherine a házba lépett, az inas tudatta, hogy néhány perccel az
elindulása után egy úr meg egy hölgy kereste és érdeklődött felőle, s hogy
amikor megmondta nekik, hogy Morland kisasszony Thorpe úrral távozott,
a hölgy megkérdezte, vajon hagyott–e a számára üzenetet; midőn pedig ő
erre tagadólag válaszolt, a hölgy névjegyet keresett, de azután azt mondta,
nincs nála, és távozott. Catherine ezeken a szívszaggató híreken

64
elmélkedve lassan ment fel a lépcsőn. Odafent Mr. Allennel találkozott,
aki gyors visszatérésük okának hallatán megjegyezte:
– Örülök, hogy a bátyjának volt ennyi józan esze; örülök, hogy
visszajöttek. Különös, vad vállalkozás volt.
Együtt töltötték valamennyien az estét Thorpe–éknál. Catherine bosszús
volt és lehangolt; Isabella azonban a Morlanddel való
magánbeszélgetésben bőséges kárpótlást talált a cliftoni fogadó csendjéért,
meg a jó vidéki levegőért. Nemegyszer adott hangot abbéli
megelégedésének is, hogy nem kell az Alsó Kaszinóban időznie.
– Hogy szánom a szerencsétleneket, akik odamennek! Mennyire örülök,
hogy én nem vagyok közöttük! Vajon bál van–e ma este vagy sem? Még
nem kezdődött el a tánc. A világért sem akarnék ott lenni. Olyan élvezetes,
ha az embernek van olykor egy nyugodt estéje. Egészen bizonyos vagyok
benne, hogy nem lesz nagyon jó bál. Tudom, hogy Mitchellék nem
mennek el. Mondhatom, szívemből szánok mindenkit, aki ott van. De
abban bizonyos vagyok, Mr. Morland, hogy maga szívből vágyódik oda,
igaz? Ne is tagadja! Nos, kérve–kérem, miattunk a világért se mondjon le
róla! Biztosíthatom, igen jól megleszünk maga nélkül; de maguk, férfiak,
annyira fontosnak képzelik magukat!
Catherine már–már azzal vádolta Isabellát, hogy nem viseltetik kellő
gyengédséggel iránta meg a gondjai iránt; mindez ugyanis oly kevéssé
látszott foglalkoztatni barátnéját, s oly súlytalan volt az általa nyújtott
vigasz:
– Ne légy már annyira lehangolt, drága lelkem – suttogta Isabella. –
Megszakad a szívem miattad! Elképesztően döbbenetes volt, igaz; de hát
csak Tilneyék tehetnek róla. Miért nem voltak pontosabbak? Sár volt, az
igaz, de hát mit számít az? Bizonyos vagyok benne, hogy John meg én
ügyet sem vetettünk volna rá. Én nem törődöm semmivel, ha barátról van
szó; én már csak ilyen vagyok, és szakasztott ilyen John is; döbbenetesen
erősek az érzései. Jóságos Ég! micsoda pompás lapod van! Csupa király,
esküszöm! Ilyen boldog sem voltam életemben! Ötvenszerte jobban
örülök, hogy neked van ilyen jó lapod, mint ha magamnak volna.
Most pedig átengedem hősnőmet az álmatlan fekhelynek, a tövissel
telehintett, könnyekkel áztatott párnának, mely az igaz hősnőnek
osztályrésze. És bizony szerencsésnek tekintheti magát, ha az
elkövetkezendő három hónap során csak egyetlen éjszaka is álom jő
szemére.

65
66
 Tizenkettedik fejezet

– Mrs. Allen – szólalt meg másnap reggel Catherine –, baj volna, ha ma

délelőtt meglátogatnám Tilney kisasszonyt? Addig nem érzem jól magam,
amíg mindent meg nem magyarázok.
– Menjen csak, kedvesem, mindenképpen; de vegyen fehér ruhát; Tilney
kisasszony mindig fehéret visel.
Catherine derűs szívvel engedelmeskedett; s mihelyt megfelelőképpen
felfegyverkezett, türelmetlenebbül várta, mint valaha, hogy már az
ivócsarnokban legyen, és tájékozódjék Tilney tábornok szállása felől. Úgy
vélte bár, hogy a Milsom utcában laknak, de nem volt bizonyos a ház felől,
s kételyeit Mrs. Allen tétova tudomása csak elmélyítette. A Milsom utcába
irányították valóban; s minekutána biztos tudomást szerzett a számról,
dobogó szívvel, fürge léptekkel elsietett, hogy meglátogassa őket,
mentegesse viselkedését, és bocsánatot nyerjen. Átsietett a templomkerten,
s eltökélten elfordította tekintetét, hogy kénytelen ne legyen megpillantani
szeretett Isabelláját meg a drága családját, akik, s ezt jó okkal hitte, egy
közeli boltban tartózkodtak. Akadály nélkül elérkezett a házhoz, megnézte
a számát, megkoppintotta ajtaját, és Tilney kisasszony felől tudakozódott.
Az inas úgy gondolta, Tilney kisasszony otthon van, de nem volt benne
egészen bizonyos. Lenne szíves a látogató felküldeni a nevét? Catherine
odaadta vizitkártyáját. Az inas néhány perc múlva visszatért, és olyan
pillantással, amely nem igazolta kellőképpen szavait, közölte: tévedett,
Tilney kisasszony ugyanis elment már hazulról. Catherine elpirult
megaláztatásában, és távozott. Szinte bizonyos volt benne, hogy Tilney
kisasszony igenis odahaza van, csak annyira megsértődött, hogy nem
fogadja. Visszafelé menet nem állhatta meg, hogy egy pillantást ne vessen
a szalon ablakára; arra számított, hogy meglátja Tilney kisasszonyt – ám
az ablakban nem jelent meg senki. Az utca végéről még egyszer
visszanézett, s akkor nem az ablakban pillantotta meg Miss Tilneyt, hanem
épp amint az ajtón kilépett. Egy úr követte, akit Catherine az édesapjának
vélt, és az Edgar ház irányába fordultak. Catherine mélységesen
megalázva folytatta útját. Maga is szinte haragos volt ily haragos
udvariatlanság láttán; ám megfékezte neheztelését, mert eszébe jutott
tájékozatlansága. Nem tudta, az általa elkövetett sértést miként osztályozza
a nagyvilági jólneveltség törvénykönyve, a meg–nem–bocsátásnak mely
fokát engedélyezi az illendőség, s hogy viszonzásul mekkora sértést

67
köteles zokszó nélkül elviselni. Csüggedten, megszégyenülten már–már
arra gondolt, el se megy a többiekkel este a színházba; meg kell azonban
vallanunk, hogy ez a gondolat nem volt hosszú életű: Catherine–nek
ugyanis hamarosan eszébe jutott, hogy először is, nincs semmiféle ürügye
rá, hogy otthon maradjon; másodszor pedig, hogy olyan darabot adnak,
amit nagyon szeretne megnézni. El is mentek hát mindannyian; Tilneyék
nem jelentek meg, hogy meggyötörjék vagy megörvendeztessék. Catherine
attól tartott, a család számos jeles tulajdonsága közül hiányzik a
színdarabok iránti szeretet; bár talán azért maradtak távol, mert a londoni
színpad magasabb rendű előadásaihoz voltak szokva, amelyekhez képest –
ezt Catherine Isabella avatott bírálata nyomán jól tudta – minden egyéb e
műfajban „tökéletesen elviselhetetlen”. Catherine nem csalatkozott
örömteli várakozásában; a komédia annyira magával ragadta érdeklődését,
hogy ha valaki az első négy felvonás folyamán megfigyelte hősnőnket,
sosem hitte volna, hogy keserűség nyomasztja. Az ötödik felvonás
kezdetén azonban megpillantotta Mr. Henry Tilneyt és az édesapját, amint
a szemközti páholyban ülő társasághoz csatlakoztak, s ez Catherine eszébe
juttatta aggodalmát és bánatát. A színpad már nem serkenthette igaz
vidámságra – már nem foglalta le teljes figyelmét. Átlagosan minden
második pillantása a szemközti páholyra irányult; két teljes jelenet során
imigyen figyelte Henry Tilneyt, ám a tekintetét egyetlenegyszer sem
sikerült elfognia. Tilney urat immár senki sem gyanúsíthatta a színművek
iránti közönnyel; figyelmét két teljes jelenet során egy pillanatra sem
fordította el a színpadról. Végre–valahára mégiscsak Catherine felé nézett,
és meghajolt – de micsoda meghajlás! se mosoly, se további figyelem nem
kísérte; tekintete nyomban visszatért előző célpontjára. Catherine
nyugtalan volt és boldogtalan; szinte képes lett volna odafutni Tilney
páholyához, és kényszeríteni: hallgatná meg magyarázkodását. Lelkét
uraló érzései természetesek voltak inkább, semmint hősnőhöz illők; nem
tekintette az azonnali elítéltetéssel megsértett méltóságát; ártatlansága
tudatában nem tökélte el büszkén: kimutatja neheztelését az iránt, aki
kétséget táplálhatott felőle; ráhagyja a magyarázat keresésének fáradságát,
s a múlt tekintetében csupán azzal világosítja fel, hogy kerüli látását, vagy
hogy valaki mással kacérkodik – mindezek helyett Catherine magára
vállalta a helytelen magatartásnak vagy legalábbis a látszatának szégyenét,
s minden igyekezetével alkalmat keresett, hogy az okát
megmagyarázhassa.
A darab véget ért – a függöny lehullott – és Henry Tilney már nem volt
látható addigi ülőhelyén. Édesapja ott maradt, de ő talán épp most
közeledik páholyuk felé! Eltalálta; Tilney néhány perc múlva megjelent,

68
utat tört az immár ritkuló sorokban, s nyugodt udvariassággal üdvözölte
Mrs. Allent és barátnéját. Kevésbé nyugodtan viszonozta köszönését az
utóbbi.
– Ó! Mr. Tilney, majd megbolondultam már, hogy beszélhessek
magával, és mentegetőzhessem! Bizonyosan nagyon gorombának gondolt;
pedig igazán nem az én hibám volt – igaz, Mrs. Allen? Ugye, ők mondták,
hogy Mr. Tilney és a húga kihajtott? és mit tehettem akkor? Pedig
tízezerszer inkább lettem volna magukkal; ugye, így volt, Mrs. Allen?
– Kedvesem, összegyűri a ruhámat – hangzott Mrs. Allen válasza.
Catherine bizonykodása azonban, ha nem támogatta is senki, nem
utasíttatott el; szívélyesebb, természetesebb mosolyt csalt Tilney arcára, ő
maga pedig olyan hangon válaszolt, amelyben már épp csak egy kevés
erőltetett tartózkodás érződött:
– Mindenesetre igen lekötelezett bennünket, hogy kellemes sétát kívánt,
amikor elhaladt mellettünk az Argyle utcán: igazán kedves volt, hogy még
hátra is nézett.
– De hát én nem is kívántam maguknak kellemes sétát; eszembe se jutott
ilyesmi; rimánkodtam Mr. Thorpe–nak, hogy álljon meg; mindjárt szóltam
neki, amint megpillantottam magukat; igazán, Mrs. Allen, hát nem... Ó,
hiszen kegyed ott sem volt; de igazán így történt, és ha Mr. Thorpe megállt
volna, menten kiugrom és maguk után futok!
Van–e a világon Henry, aki érzéketlen maradhatna ilyen nyilatkozatra?
Henry Tilney legalábbis nem tartozott közéjük. Még nyájasabb mosollyal
elmondott minden elmondhatót húgának szomorúságáról, sajnálkozásáról,
s Catherine őszinteségébe vetett meggyőződéséről.
– Ó, ne is mondja, hogy Tilney kisasszony nem haragudott! – kiáltott fel
Catherine. – Hiszen tudom, hogy haragudott; ma délelőtt nem akart
fogadni, amikor meglátogattam; alig mentem el, a következő percben
megláttam, amint kilép a házból; ez fájt, de nem sértődtem meg. Maga
talán nem is tudja, hogy ott voltam.
– Nem voltam otthon, de hallottam róla Eleanortól, s azóta is szeretne
találkozni kegyeddel, hogy mentegesse udvariatlanságát; de talán én is
megtehetem. Mindössze annyi történt, hogy édesapám... hogy éppen
sétálni indultak, apámat sürgette az idő, nem akarta elodázni az indulást, és
ő ragaszkodott hozzá, hogy a húgom tagadtassa le magát. Ennyi volt az
egész, biztosíthatom. Eleanor nagyon bosszankodott, és amint csak
lehetséges, mentegetőzni akar.
Catherine megkönnyebbült e tájékoztatás hallatán, ám némi szorongás
maradt benne, amelyből a következő – önmagában ártalmatlan, noha az
úriember számára kínos – kérdés fakadt:

69
 – Igen, Mr. Tilney, de miért volt maga kevésbé nagylelkű, mint a húga?
Ha ő annyira bízott jó szándékomban, ha feltételezte, hogy csupán
félreértés lehetett, maga vajon miért sértődött meg?
– Hogy én? Megsértődtem?
– Bizony, másra nem gondolhattam a tekintete láttán, amikor a
páholyunkba lépett: haragudott.
– Én! Haragudtam! Hisz nem volt rá jogom!
– Aki a tekintetét látta, nem gondolta volna, hogy nincs rá joga.
Tilney válaszul megkérte Catherine–t, szorítson helyet neki maga
mellett; aztán a színpadra terelte a szót.
Egy kis ideig velük maradt, és oly kellemes volt a társasága, hogy mire
elbúcsúzott, Catherine–nek minden oka megvolt az elégedettségre. Mielőtt
elváltak volna, megegyeztek, hogy amint lehetséges, megteszik a tervezett
kirándulást, s ha Catherine nem tekintette szomorúságát, amiért Tilney
elhagyja a páholyukat, mindent figyelembe véve a világ egyik
legboldogabb teremtésének érezhette magát.
Beszélgetés közben némi meglepetéssel észlelte, hogy John Thorpe, aki
tíz percig sem tartózkodott egyfolytában a nézőtérnek ugyanazon a részén,
beszélgetésbe merült Tilney tábornokkal; s még nagyobb volt meglepetése,
amikor bizonyos jelekből arra következtetett, hogy figyelmüknek és
beszélgetésüknek a tárgya ő maga. Vajon mi mondanivalójuk lehet róla?
Félt, hogy Tilney tábornoknak nem nyerte meg a tetszését: bizonyára azért
nem engedte a lánya elé; azért nem volt hajlandó az ő látogatása miatt
néhány perccel elhalasztani a sétáját.
– Hogyhogy, Mr. Thorpe ismeri az édesapjukat? – kérdezte
aggodalmasan Catherine, amikor társa figyelmét felhívta a beszélgetőkre.
Tilney semmit sem tudott erről; apjának azonban, mondta, katonaember
lévén, igen széles körű az ismeretsége.
Az előadás végeztével Thorpe megjelent, hogy segítségükre legyen a
távozásban. Lovagiasságának Catherine volt a közvetlen tárgya; s amíg az
előcsarnokban hordozószékre vártak, Thorpe megelőzte, hogy Catherine
kimondja a kérdést, amely szívéből már–már a nyelve hegyére szökkent:
öntelt modorban megkérdezte ugyanis, látta–e vajon Catherine, amint
Tilney tábornokkal beszélgetett:
– Pompás öreg legény, szavamra – erős, egészséges – egy nappal sem
látszik idősebbnek a fiánál. Isten a tanúm, nagy véleménnyel vagyok róla:
hamisítatlan úr; ilyen derék fickóval még nem is találkoztam.
– De hát hogyhogy ismeri?
– Hogy ismerem! Kevés ember akad a városban, akit én ne ismernék.
Minduntalan találkoztam vele a Bedfordban; s ma nyomban felismertem,

70
amint a biliárdszobába lépett. Mellesleg, nemigen akad nála jobb
játékosunk; karambolásztunk is egyet, habár eleinte majdnem féltem tőle;
öt a négyhez volt az esély az ő javára; s ha olyan tiszta lökésem nincs,
amilyen tán még a világon senkinek nem sikerült – telibe találtam a
golyóját – de úgysem tudom megértetni magával asztal nélkül; egy szó
mint száz: megvertem. Igen pompás fickó; mint valami zsidó, olyan
gazdag. Szívesen vacsoráznék nála; fogadni mernék, fölséges vacsorákat
ad. De mit gondol, miről beszélgettünk? Magáról. Az ám, az Égre! s a
tábornoknak az a véleménye, hogy maga a legremekebb lány egész Bath–
ban.
– Ó! Badarság! hogy is mondhat ilyet?
– És mit gondol, mit feleltem rá én? – fogta halkabbra hangját. – Ez a
beszéd, generális, mondtam; szívből egyetértek!
Catherine, akit Thorpe csodálata sokkal kevésbé boldogított, mint a
Tilney tábornoké, egyáltalán nem sajnálta, hogy Mr. Allen elszólítja.
Thorpe azonban nem tágított: elkísérte hordozószékéhez, s amíg csak
Catherine be nem szállt, hasonlóan finom hízelgéssel folytatta,
akármennyire kérlelte Catherine, hogy hagyná már abba.
Tilney tábornok nemhogy nem kedveli, hanem egyenesen csodálja: nos,
ez igazán örvendetes; Catherine hálatelt szívvel gondolt rá, hogy most már
a családból senkivel sem kell a találkozástól félnie. Ez az este többet,
sokkal többet adott neki, mint remélni merte volna.

71
 Tizenharmadik fejezet

Az olvasó előtt elsorjázott most már a hétfő, kedd, szerda, csütörtök,

péntek és a szombat; beszámoltunk külön–külön minden egyes nap
eseményeiről, reményeiről és aggodalmairól, kínjairól és gyönyöreiről:
nem marad más hátra, mint leírni a vasárnap gyötrelmeit, s lezárni a hetet.
A cliftoni tervet csupán elhalasztották, le nem mondtak róla, s e nap
délutánján, a Crescenten ismét szóba került Isabella és James
négyszemközti beszélgetésében, akik közül az első kiváltképp azon volt,
hogy elmenjenek, az utóbbi pedig nem kevésbé aggályosan igyekezett a
hölgy tetszését elnyerni; megegyeztek tehát, hogy ha az idő kedvez, a
dolgot másnap délelőtt nyélbe ütik; s igen korán indulnak, hogy idejében
hazaérkezzenek. Az ügyet ekképpen eldöntvén, s Thorpe jóváhagyását is
megnyervén, immár csak Catherine–t kellett értesíteni róla, néhány percre
elhagyta ugyanis társaságát, hogy Tilney kisasszonnyal beszéljen. A tervet
a távollétében megbeszélték, s mihelyt visszatért, a beleegyezését kérték; a
derűs jóváhagyás helyett azonban, amelyre Isabella számított, Catherine
komoly pillantást vetett rá; nagyon sajnálja, úgymond, de nem mehet. Az
elkötelezettség, amely vissza kellett volna hogy tartsa az előző
vállalkozásban való részvételtől, ezúttal lehetetlenné teszi, hogy velük
tartson. Ebben a pillanatban állapodott meg Tilney kisasszonnyal, hogy
holnap mennek el a megbeszélt sétára; szándékuk szilárd, s ő meg nem
másítja semmi szín alatt. Márpedig – hallatszott azon nyomban mindkét
Thorpe izgatott felkiáltása – meg kell, és meg is fogja másítani; holnap
kell Cliftonba menniük; nélküle nem mennek, egy rövidke sétát igazán
semmiség még egy nappal elhalasztani, s visszautasításról hallani sem
akarnak. Catherine vigasztalan volt, de nem levert.
– Ne is unszolj, Isabella. Elígérkeztem Miss Tilneynek. Nem mehetek.
Ügyet sem vetettek rá. Ugyanazzal az érveléssel támadtak rá újra;
mennie kell, menni fog, és visszautasításról hallani sem akarnak.
– Mi sem könnyebb, mint elmondani Tilney kisasszonynak, hogy most
emlékeztettek egy régebbi megállapodásra, s meg kell csak kérned,
halasztaná el keddig a sétát.
– Szó sem lehet róla. Nem tehetem. Nem volt semmiféle régebbi
megállapodás.
Isabella azonban egyre nyomatékosabban unszolta; a lehető
leggyengédebb modorban kérlelte; a legkedvesebb beceneveken szólította.

72
Bizonyos volt benne, hogy az ő legdrágább, legédesebb Catherine–je nem
tagadhat meg ilyen csekély kérést barátnéjától, aki oly gyengéden szereti.
Tudja ő, hogy szeretett Catherine–jének mily érző a szíve, szelíd a
természete, milyen könnyen hajlik azoknak a szavára, akiket szeret.
Mindhiába: Catherine, ha fájt is neki ez a gyengéd, ez a hízelgő könyörgés,
igazságának tudatában nem engedhette, hogy befolyásolja. Isabella ekkor
más módszerhez folyamodott. Catherine–nek szemére vetette, hogy jobban
szereti Tilney kisasszonyt, holott oly rövid ideje ismeri, mint legjobb és
legrégibb barátait; hogy elhidegült és közönyössé vált, röviden, őiránta.
– Nem tehetek róla, Catherine, rosszul esik, hogy idegenek miatt
semmibe vesznek, engem, aki téged oly túláradóan szeretlek! Ha én
egyszer valakit megszeretek, érzésemet semmiféle hatalom meg nem
változtathatja. De azt hiszem, az én érzéseim erősebbek, mint akárki másé;
magam látom a kárát, annyira erősek; s bevallom, elevenembe vág, ha azt
látom, hogy barátságodban egy idegen foglalja el a helyemet. Ezek a
Tilneyék, úgy látszik, mindenkit háttérbe szorítanak.
Catherine különösnek és ridegnek tartotta ezt a szemrehányást. Baráthoz
illő–e vajon így lecsupaszítani érzéseit mások előtt? Úgy vélte, Isabella
szűkkeblű és önző, nem tekint mást, csak a maga kedvét. Ilyen fájdalmas
gondolatok jártak Catherine eszében, hangosan azonban nem szólt semmit.
Isabella eközben szeméhez érintette zsebkendőjét; Morland elszomorodott
ennek láttán, s önkéntelenül így szólt:
– Igazán, Catherine, nem hiszem, hogy most már kivonhatnád magad.
Hisz nem nagy áldozat ilyen barátnő kedvére tenni – valóban nagyon
barátságtalan volna, ha megtagadnád.
Első ízben történt, hogy bátyja nyíltan ellene foglalt állást; Catherine
minden igyekezetével el akarta kerülni, hogy megbántsa, ezért közbülső
megoldást ajánlott. Ha keddre halasztanák a tervezett kirándulást – amit
könnyen megtehetnek, hisz csak rajtuk áll –, velük tarthatna, s mindenki
elégedett volna.
– Nem, nem, nem! – hangzott a válasz. Lehetetlen, hiszen Thorpe nem
tudja, nem kell–e kedden felmennie a városba.
Catherine sajnálkozott, de többet nem tehetett; rövid hallgatás állt be,
amelyet Isabella tört meg; hideg, neheztelő hangon így szólt:
– Nagyon helyes; akkor tehát vége a kirándulásnak. Ha Catherine nem
jön, nem mehetek én sem. Nem lehetek én az egyetlen nő. A világ minden
kincséért sem követnék el ilyen illetlenséget.
– Catherine, el kell jönnöd – mondotta James.
– De hát miért ne vihetné el Thorpe úr egyik húgát? Bizonyára
bármelyikük szívesen elmenne.

73
 – Köszönöm alássan! – kiáltott fel Thorpe. – Nem azért jöttem Bath–ba,
hogy a húgaimat kocsikáztassam, ország–világ nevetségére! Nem; ha
maga nem jön, akármi legyek, ha elmegyek. Azért mennék csak, hogy
kegyedet megkocsikáztassam.
– Köszönöm a bókot, de nem kérek belőle.
Catherine szavai azonban leperegtek Thorpe–ról: szótlanul sarkon
fordult.
Ők hárman továbbmentek, szegény Catherine számára meglehetősen
kényelmetlen módon; olykor egyetlen szót sem szóltak, máskor megint
rimánkodással vagy éppenséggel szemrehányásokkal ostromolták;
Isabellával még akkor is kart karba öltve haladtak, habár a szívük hadat
üzent. Egyik pillanatban ellágyult, a másikban bosszankodott; szomorú
volt, de hajlíthatatlan.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire önfejű vagy, Catherine – mondta
James. – Sosem volt ilyen nehéz meggyőzni téged: valaha te voltál a
legkedvesebb, legszelídebb húgom.
– Remélem, most sem vagyok kevésbé az – felelte mély érzéssel –, de
valóban nem mehetek. Nem lehetetlen, hogy tévedek; de én hiszem, hogy
igazam van.
– Az a gyanúm – mondotta halkan Isabella –, hogy nem került nagy
fáradságodba meggyőznöd magad.
Catherine szíve elszorult; elvonta karját, s Isabella nem ellenkezett. Így
telt el tíz hosszú perc, míg újra csatlakozott hozzájuk Thorpe; felderült
tekintettel lépett hozzájuk, mondván:
– Nos, elintéztem az ügyet, most már nyugodt lelkiismerettel
elmehetünk holnap. Elmentem Tilney kisasszonyhoz és kimentettem
kegyedet.
– Csak nem?! – kiáltott fel Catherine.
– De bizony hogy igen, szavamra. Épp ebben a pillanatban jövök tőle.
Elmondtam, hogy kegyed üzeni: az imént jutott eszébe, már régebben
megbeszéltük, hogy holnap velünk jön Cliftonba, tehát csak kedden
részesülhet abban az örömben, hogy kisétál velük. Nagyon jó, mondta erre
ő, neki a kedd csakúgy megfelel; úgyhogy vége minden nehézségnek. Mit
szól az ötletemhez – jó; nem?
Isabella megint csupa mosoly volt és csupa derű, és James is boldognak
látszott megint.
– Mennyei ötlet, igazán! Nos, édes Catherine–em, vége minden bajnak;
becsülettel felmentést kaptál, és gyönyörűséges kirándulást tehetünk.
– Azt már nem – mondta Catherine. – Én ezt el nem fogadom. Futok is
Tilney kisasszony után, és kiigazítom a dolgot.

74
 Isabella azonban megragadta a kezét, Thorpe a másikat, és mind a
hármukból csak úgy ömlött a tiltakozás. Még James is haragos volt.
Hiszen minden elintéződött; hiszen maga Tilney kisasszony is azt mondta,
hogy neki a kedd éppen olyan jól megfelel – nevetséges hát, képtelenség,
hogy Catherine továbbra is ellenkezzék!
– Nem érdekel. Mr. Thorpe–nak nem volt joga hozzá, hogy ilyesféle
üzenetet agyaljon ki. Ha helyesnek véltem volna, hogy elhalasszam a sétát,
magam beszéltem volna Tilney kisasszonnyal. Ez így gorombább módja a
dolognak; s honnan tudhatnám, hogy Mr. Thorpe valóban – ... Lehetséges,
hogy megint tévedett. Pénteken már neveletlen viselkedésbe hajszolt.
Engedjen, Mr. Thorpe; Isabella, ne tarts vissza.
Thorpe közölte Catherine–nel: hiába is menne Tilneyék után; amikor
utolérte őket, már a Brook utcába fordultak, s azóta bizonyára hazaértek.
– Akkor utánuk megyek – jelentette ki Catherine. – Akárhová mentek,
megyek utánuk. Hiába is beszélnek. Ha meg nem győzhettek, hogy
olyasmit tegyek, amit helytelennek találok, fortéllyal sem vehetnek rá. – S
e szavakkal kitépte magát a kezükből és elsietett. Thorpe utánarohant
volna, de Morland visszatartotta.
– Hadd menjen, hadd menjen, ha akar. Olyan makacs, mint a...
Nem fejezte be a hasonlatot, mert aligha lehetett volna illendő.
Catherine felhevülten távolodott, olyan gyorsan, amennyire csak a
tömeg engedte. Félt, hogy követik, ám szilárdul eltökélte: nem tágít. Menet
közben a történteken gondolkodott. Fájlalta, hogy társait megharagítja,
tervüket meghiúsítja, s kivált, hogy bátyjának bosszúságot okoz; de nem
bánta meg ellenállását. Még ha nem tekinti azt, hogy neki magának mihez
lenne kedve, akkor is helytelen, ha másodszor sem állja Tilney kisasszony
iránt vállalt kötelezettségét; hogy visszavonja a maga akaratából alig öt
perce tett ígéretet, s méghozzá hamis ürüggyel. Nemcsak önző
meggondolásból állt ellen a többieknek, nem csupán a maga élvezetét
kereste; azt a kirándulás, Blaize kastély meglátogatása is kielégíthette
bizonyos mértékig; nem, ő azt tekintette, amivel másoknak meg a tulajdon
jó hírének tartozott. Meg volt győződve a maga igazáról, de ez kevés volt
ahhoz, hogy lecsillapodjon; amíg Tilney kisasszonnyal nem beszélt, nem
lelhet nyugalmat. Amint a Crescentet maga mögött hagyta, gyorsabbra
vette lépteit, s a hátralevő utat valósággal futva tette meg, amíg el nem ért
a Milsom utca végéig. Olyan gyorsan haladt, hogy, bár Tilneyék előbb
indultak el, még éppen csak beléptek szállásuk kapuján, amikor Catherine
megpillantotta őket; az inas még ott állt a nyitott kapuban, Catherine tehát
mindössze annyi formasággal élt, hogy megmondta: haladéktalanul
beszélnie kell Tilney kisasszonnyal – majd elsietett az inas mellett; és

75
nekivágott a lépcsőnek. Odafent benyitott az első ajtón, amely
megfelelőnek bizonyult, s nyomban a szalonban lelte magát, Tilney
tábornok, a fia és a leánya társaságában. Catherine nyomban magyarázattal
szolgált, aminek csupán egy hibája volt – izgatottságának és
kifulladásának következményeképp –: hogy egyáltalán nem is volt
magyarázat.
– Nagyon siettem... Tévedés volt... Nem is ígértem, hogy elmegyek...
Mindjárt mondtam nekik, hogy nem mehetek el. Nagyon siettem, hogy
megmagyarázzam... Nem törődtem vele, kegyedék mit gondolnak rólam...
Nem vártam az inasra.
Ez a szónoklat ugyan nem világította meg tökéletesen a dolgot, de a
rejtély mégis megoldódott. Catherine megtudta, hogy John Thorpe valóban
átadta az üzenetet; és Tilney kisasszony kertelés nélkül bevallotta, hogy
ugyancsak meglepődött. Azt azonban már nem sikerült Catherine–nek
megtudnia – habár mentegetőzését ösztönösen a szobában levők
mindegyikéhez intézte –, hogy vajon Tilney kisasszony bátyja jobban
neheztelt–e rá, mint a húga. Ám akármit éreztek is megérkezése előtt,
buzgó magyarázkodása hallatán olyan barátságos pillantásokban és
mondatokban volt része, amilyet a szíve csak kívánhatott.
Mihelyt az ügy ily szerencsésen elintéződött, Tilney kisasszony
bemutatta Catherine–t édesapjának, aki olyan készséges, olyan
körülményes udvariassággal fogadta, hogy nyomban eszébe juttatta
Thorpe tájékoztatását, és örömmel gondolt arra, hogy úgy látszik, néha
mégiscsak lehet Thorpe úr szavára adni. Az udvariasság féltő figyelemmé
fajult; a tábornok, nem lévén tudatában, milyen különleges sebességgel
lépett Catherine a házba, alaposan lehordta az inast, akinek a hanyagsága
miatt Catherine kénytelen volt tulajdon kezével kinyitni a szoba ajtaját.
Hogyan gondolta ezt William? Ő maga lesz kénytelen kivizsgálni a
dolgot. És ha Catherine nem bizonygatja buzgón az inas ártatlanságát,
valószínűnek tetszett, hogy Catherine sietsége folytán William, ha ugyan
az állását nem, mindörökre elvesztette volna gazdája jóindulatát.
Catherine egy negyed órát ült náluk, majd amikor felállt, hogy távozzék,
kellemes meglepetésére Tilney tábornok megkérdezte: nem tisztelné–e
meg leányát azzal, hogy vele vacsorázik, és nála tölti a nap hátralevő
részét. Tilney kisasszony is csatlakozott ehhez az óhajhoz. Catherine
ugyancsak le volt kötelezve; ám nem állott módjában eleget tenni a
meghívásnak. Mr. és Mrs. Allen minden pillanatban várja haza. A
tábornok erre már nem tudott mit mondani; Mr. és Mrs. Allen igényét
tiszteletben kell tartani; ám bízott abban, hogy valamelyik nap, amikor jó
előre megbeszélhetik, nem tagadják meg tőlük barátnéjuk társaságát. Ó,

76
dehogy; Catherine bizonyos volt benne, hogy nem lesz semmi
ellenvetésük, ő maga pedig a legnagyobb örömmel jön el. Tilney tábornok
maga kísérte a kapuig; a lépcsőn lemenet bókokkal halmozta el,
megcsodálta ruganyos, valósággal táncos lépteit, és olyan elegáns
meghajlással búcsúzott, amilyet Catherine még nem látott soha.
Catherine–t elbűvölték a történtek, vígan ment a Pulteney utca felé; s
megállapította, hogy igen ruganyos a járása, habár ezt eddig még észre
sem vette. Az úton hazafelé nem látott senkit a sértettek közül; s most,
hogy minden tekintetben diadalmaskodott, hogy véghezvitte elhatározását,
hogy biztosította a sétát barátaival, s hogy felzaklatott lelke mindjobban
elnyugodott, immáron kétely fogta el: vajon tökéletesen helyesen
cselekedett–e. Áldozatot hozni mindenkor nemes dolog; s ha engedett
volna kérlelésüknek, megmenekedhetett volna a lesújtó gondolattól, hogy
barátnéját megharagította, bátyját feldühítette, s ő maga volt az oka, hogy a
kettejük örömét szolgáló terv meghiúsult. Lelkén könnyítendő,
elfogulatlan személy véleményéhez folyamodott, hogy viselkedésének
milyensége felől megbizonyosodjék; alkalmat keresett rá, hogy Allen úr
előtt megemlítse bátyjának és Thorpe–éknak másnapi, félig megbeszélt
tervét. Allen úr nyomban kapott a témán:
– Nos – kérdezte –, és maga is el akar velük menni?
– Nem; épp elígérkeztem Tilney kisasszonynak sétára, mielőtt ők
szóltak volna róla; ezért ugye igazán nem mehetek el velük?
– Nem, dehogyis; és én nagyon örülök, hogy nem gondol rá. Ezek a
tervek nem illendőek. Ifjú emberek és ifjú nők vidéken kocsikáznak,
nyitott hintóban! Néha–néha helyénvaló; de fogadóba és nyilvános
helyekre járni együtt! Nem helyes; csodálom, hogy Mrs. Thorpe
megengedi. Örülök, hogy nem akar elmenni; bizonyos vagyok benne, hogy
Mrs. Morland nem örülne. Allenné asszony, egyetért velem? Nem
gondolja, hogy az effajta vállalkozás kifogásolható?
– Dehogyisnem; nagyon is. Komisz jószág a nyitott hintó. Öt percig sem
marad tiszta az ember ruhája. Beszálláskor, kiszálláskor ráfreccsen a sár; a
szél az ember hajába kap, tépi–cibálja a főkötőjét. Szívből utálom a nyitott
hintót.
– Azt tudom; de most nem ez a kérdés. Nem gondolja, hogy különös
színezete van, ha ifjú hölgyeket kocsikáztatnak nyitott hintóban olyan ifjú
urak, akikkel még csak rokonságban sincsenek?
– Igen, kedvesem, valóban nagyon különös a színezete. El sem
viselhetem.
– Drága asszonyom – kiáltott fel Catherine –, hát miért nem mondta
eddig? Hiszen ha tudtam volna, hogy nem illik, egyáltalán el sem mentem

77
volna Thorpe úrral; de mindig azt reméltem, kegyed szól, ha úgy gondolja,
helytelenül cselekszem!
– Szólok is, kedvesem, számíthat rá; mint ahogy búcsúzásnál mondtam
is Mrs. Morlandnek, mindig megteszem a tőlem telhető legjobbat magáért.
De az ember ne legyen túlságosan szigorú. A fiatalok már csak fiatalok,
mint ahogy a maga jó édesanyja is mondja. Hiszen tudja, mikor idejöttünk,
nem akartam, hogy megvegye azt az ágbog–mintás muszlint, maga mégis
megvette. A fiataloknak nincs ínyükre, ha ellenkeznek az akaratukkal.
– De hát ez igazán lényeges dolog volt; s nem hiszem, hogy nehéz lett
volna meggyőznie, asszonyom!
– Ezúttal még nem történt semmi baj – mondta Mr. Allen –, s én csak
annyit tanácsolok, kedvesem, hogy többet ne menjen el Mr. Thorpe–pal.
– Éppen ezt akartam magam is mondani – fűzte hozzá felesége.
Catherine a maga dolgát tekintve megkönnyebbült, nyugtalan volt
azonban Isabella miatt; egy pillanatnyi gondolkodás után megkérdezte
Allen urat, vajon nem volna–e illendő is, kedves is, ha írna Thorpe
kisasszonynak, és megmagyarázná neki, milyen illetlenséget követ el,
bizonyára épp oly akaratlanul, mint ő, Catherine; mert úgy gondolta,
Isabella másnap talán a történtek ellenére is elmegy Cliftonba. Allen úr
azonban eltérítette szándékától.
– Hagyja csak őt, kedvesem; elég idős már, hogy tudja, mit cselekszik;
ha pedig nem, ott van az édesanyja, aki elláthatja tanáccsal. Kétségtelen,
hogy Mrs. Thorpe túlságosan is elnéző; mindamellett jobb, ha maga nem
avatkozik a dologba. Thorpe kisasszony és a kegyed bátyja úgy határozott,
hogy elmennek, és a beavatkozás csak rossz vért szülhet.
Catherine fejet hajtott; s bár fájt arra gondolnia, hogy Isabella talán
helytelenül cselekszik, nagyon megkönnyebbült, amiért Mr. Allen
helyeselte az ő viselkedését, és őszintén örült, hogy vendéglátójának a
tanácsa révén ő maga megmenekült attól, hogy hasonló hibába essen. S
valóban menekülés volt, hogy megmenekült a cliftoni kirándulástól; hiszen
mit gondoltak volna róla Tilneyék, ha azért szegi meg nekik tett ígéretét,
hogy olyasmit tegyen, ami önmagában is helytelen? ha azért követ el
illetlenséget, hogy a tetejébe más illetlenséget követhessen el?

78
 Tizennegyedik fejezet

Másnap szép napra virradtak, és Catherine szinte várta, hogy a társaság

ismét megrohanja. Mr. Allen támogatásának tudatában már nem rettegett
ettől; szívesen megmenekedett volna azonban a szópárbajtól, amelyben
még a győzelem is fájdalmas; szívből örvendezett tehát, hogy színüket sem
látta, hírüket sem hallotta. Tilneyék a megbeszélt időben érte mentek; s
mivel nem támadt újabb nehézség, nem jutott eszébe hirtelen
kötelezettség, nem szólították el váratlanul, szándékukat nem zavarta meg
semmiféle tolakodás, hősnőm – lett légyen ez bármennyire
természetellenes – állhatta ígéretét, habár magának a hősnek kötelezte is
volt el magát. Elhatározták, hogy megkerülik a Beechen szirtet, e nemes
magaslatot, amelynek gyönyörű zöldje és kiszögellő sziklafala Bath–nak
szinte minden szegletéből nézve lenyűgöző látvány.
– Valahányszor látom – mondta Catherine, amint a folyó partján sétáltak
–, mindig Dél–Franciaországra gondolok.
– Kegyed járt külföldön? – kérdezte kissé meglepve Henry.
– Ó, nem, csak az olvasmányaimra gondolok. Mindig arra a tájra
emlékeztet, amelyen Emily utazott át édesapjával az Udolpho rejtelmei–
ben. De maga ugye sosem olvas regényeket?
– Miért ne olvasnék?
– Mert nem elég okosak magának. Az urak jobb könyveket olvasnak.
– Akár úr, akár hölgy, aki nem leli élvezetét egy jó regényben,
bizonyára elviselhetetlenül ostoba. Mrs. Radcliffe valamennyi művét
olvastam, legtöbbjüket nagy élvezettel. Mihelyt belefogtam az Udolpho
rejtelmei–be, le sem tudtam tenni; emlékszem, két nap alatt befejeztem – s
a hajam egész idő alatt égnek állt.
– Igen – fűzte hozzá Tilney kisasszony –, és emlékszem, vállalkoztál rá,
hogy felolvasod nekem, s amikor engem röpke öt percre elszólítottak,
hogy feleljek egy levélre, nem vártál meg, hanem kivitted a könyvet a
Remete sétányra, én pedig kénytelen voltam várni, amíg be nem fejezted.
– Köszönöm, Eleanor; felettébb megtisztelő tanúvallomás. Látja,
Morland kisasszony, milyen igazságtalanul gyanúsított. Hiszen abbéli
buzgalmamban, hogy folytathassam az olvasást, öt percet sem vártam a
húgomra; megszegtem abbéli ígéretemet, hogy felolvasom neki; s
izgalomban tartottam egy igen érdekes résznél, mert elszöktem a
könyvvel, amely, ha netalán nem tudná, az övé volt, csakis az övé.

79
Büszkén emlékezem az esetre, s úgy érzem, előkelő helyet biztosít
számomra a kegyed jó véleményében.
– Valóban nagy örömmel hallom, s most már nem fogom szégyellni,
hogy magam is szeretem Udolphót. De eddig igazán azt gondoltam, hogy a
fiatal urak szörnyen lenézik a regényeket.
– Valóban szörnyen; szörnyűség, ha úgy van – hiszen közel annyit
olvasnak ők is, mint a nők. Jómagam százat meg százat elolvastam. Ne
higgye, hogy vetekedhet velem a Juliák és Louisák ismeretében. Ha
részletekbe bocsátkoznánk és kérdezősködésbe kezdenénk afelől, hogy
„Olvasta ezt?”, és „Azt olvasta–e?”, csakhamar úgy elhagynám kegyedet,
mint – mit is mondjak? Megfelelő hasonlatra van szükségem! – mint
ahogy a kegyed Emily barátnéja hagyta el szegény Valancourt–t, midőn
nénikéjével Itáliába utazott. Gondolja csak el, hány esztendő előnyöm van
kegyeddel szemben. Én már megkezdtem oxfordi tanulmányaimat, amikor
maga még jó kislány volt, és a hímzésmintáján dolgozgatott odahaza!
– Nem voltam olyan nagyon jó, sajnos. De igazán, hát nem gondolja,
hogy Udolpho a világon a legremekebb könyv?
– A legremekebb; amin kegyed vélhetőleg azt érti, hogy a
legtakarosabb. Ez természetesen a kötésétől függ.
– Henry – szólalt meg Tilney kisasszony –, igazán orcátlan vagy.
Morland kisasszony, a bátyám szakasztott úgy bánik kegyeddel, mint a
húgával. Állandóan beleköt minden szavamba, minduntalan kijavítja a
nyelvbéli pontatlanságokat, s most hasonló szabadságra vetemedik kegyed
iránt. A „legremekebb” szó a kegyed használatában nem felelt meg neki; s
legjobb lesz, ha minél hamarabb megmásítja, különben egész úton
Johnsonban és Blairben lesz részünk.
– Igazán nem akartam semmi helytelent mondani – kiáltott fel
Catherine. – De valóban remek könyv, miért is ne nevezhetném annak?
– Nagyon igaz – mondta Henry –, ez pedig remek nap, mi igen remek
sétát tettünk, kegyedék pedig fölöttébb remek ifjú hölgyek. Ó, micsoda
remek szó ez! – mindenre megteszi. Eredetileg talán csak takarosságot,
illendőséget, finomságot avagy kifinomultságot volt hivatva kifejezni; az
emberek remekül öltözködtek, remek érzéseik voltak, és remek ízlésük. De
most akárki akármit dicsér, minden ebben az egy szóban foglaltatik.
– Holott valójában – kiáltott fel a húga – csakis terád volna
alkalmazható, minden túlzás nélkül! Mert te talán remek ember vagy, de
nem valami okos. Jöjjön, Morland kisasszony, hagyjuk, hadd elmélkedjék
a legválasztékosabb kifejezésekkel a mi hibáinkon, mi pedig dicsérjük
Udolphót, olyan szavakkal, amelyeket épp a legkedvesebbnek találunk.
Nagyon érdekes könyv. Kedveli az ilyenfajta olvasmányt?

80
 – Az igazat megvallva, semmi másfajtát nemigen kedvelek.
– Valóban?!
– Azaz verseket és színdarabokat meg effélét szívesen olvasok, és nem
bánom az útleírásokat sem. De a történelem, az igazi, komoly történelem
sehogy sem érdekel. Kegyedet igen?
– Igen, én szeretem a történelmet.
– Bárcsak én is úgy volnék vele! Kötelességből olvasok egy keveset, de
csupa olyasmiről szól, ami bosszant vagy fáraszt. A pápák meg a királyok
civódása, háborúk meg járványok minden áldott oldalon; a férfiak mind
semmirekellők, nő meg jóformán alig akad – igazán unalmas; és mégis azt
gondolom gyakran, furcsa, hogy ennyire egyhangú, hisz a javarésze
nyilván kitalálás. A hősök szájába adott szavak, a gondolataik, a terveik –
mindennek a nagy része bizonyára kitalálás, márpedig egyéb könyvekben
épp a kitalált dolgokban lelem élvezetemet.
– Kegyed szerint tehát nem szerencsés, ha a történetírók szabadjára
engedik képzeletüket – mondta Tilney kisasszony. – Képzeletüket
csillogtatják, de nem keltenek érdeklődést. Én kedvelem a történelmet – és
szívesen elfogadom a kitaláltat is a valóságossal. A fő tények tekintetében
korábbi históriákban és feljegyzésekben találják meg forrásukat,
amelyekre, úgy vélem, éppen annyira lehet hagyatkozni, mint bármire,
amit az ember nem maga figyel meg személyesen; ami pedig a kegyed
által említett csekély cifrázást illeti, nos, az csak cifrázás, és mint ilyet
szeretem. Ha egy beszéd jól van megfogalmazva, örömmel olvasom,
akárkinek a szájába adják – és ha Mr. Hume vagy Mr. Robertson írta,
valószínűleg még jobban élvezem, mint Caractacus, Agricola vagy Nagy
Alfréd valóságos szavait.
– Kegyed tehát kedveli a történelmet! hasonlóképpen van vele Mr. Allen
is és az édesapám; meg két fivérem. Barátaim kicsiny körében ennyi példa
igazán figyelemreméltó! Ha így van, nem sajnálom ezentúl a
történetírókat. Ha szívesen olvassák a könyveiket, minden rendjén van, de
annyi fáradsággal megtölteni óriási köteteket, amelyekbe – mint eddig
hittem – senki sem néz bele szívesen, s csak kisfiúk és kisleányok
gyötrésén fáradozni – mindig is úgy véltem, keserves sors; s ámbár tudom,
hogy nagyon helyes és szükséges, de azért csodálom annak az embernek a
bátorságát, aki egyenesen ezzel a céllal ül neki.
– Hogy a kisfiúkat és kisleányokat gyötörni kell – mondta Henry –, azt
senki sem vonhatja kétségbe, aki csak egy kevéssé is tudja, milyen az
emberi természet a civilizált államban; hanem legjelesebb történetíróink
érdekében meg kell állapítanom, hogy joggal érezhetik sértve magukat, ha
nem tulajdonítanak nekik magasabb célt; s hogy módszerük és stílusuk

81
tökéletesen alkalmassá teszi rá őket, hogy a legjelesebb értelmű és érett
életkorú olvasóknak is gyötrésére szolgáljanak. A „gyötrés” szót a
kegyednél megfigyelt módszernek megfelelően, „oktatás” értelemben
használom, mert feltételezem, hogy mostanában rokonértelműek.
– Ostobának tart, amiért gyötrelemnek mondom az oktatást, de ha maga
is annyit hallotta volna, mint én, amint szegény kicsi gyerekeket olvasásra
meg betűvetésre tanítanak, ha látta volna valaha, milyen ostobák lehetnek
egy egész délelőtt, és hogy szegény anyám mennyire belefárad délig, mint
ahogy én látom–hallom odahaza életemnek jóformán minden egyes
napján, maga is megengedné, hogy a „gyötör” olykor rokonértelmű
szóként használható „oktat” helyett.
– Igen, valószínű. De a történetírókat nem tehetjük felelőssé azért, mert
az olvasást nehéz megtanulni; s még talán kegyed is, aki, úgy látszik, nem
valami nagy barátja a szorgos és alapos iparkodásnak, talán kegyed is
hajlandó elismerni, hogy nagyon is érdemes az embernek életéből két–
három esztendeig gyötörtetni annak érdekében, hogy a hátralevő időben
tudjon olvasni. Gondolja csak el: ha nem tanítják az olvasást, Mrs.
Radcliffe hiába írt volna – avagy nem is írt volna egyáltalán.
Catherine ezt elfogadta – s a tárgyat az említett hölgy érdemeit zengő
meleg hangú dicsérettel zárta. Tilneyék hamarosan újabb témába
bocsátkoztak, amihez ő nem tudott hozzászólni. A rajzoláshoz szokott
ember szemével nézték a tájat; úgy döntöttek, alkalmas lenne rá, hogy
képpé formálják – s ezt a véleményt az igaz jó ízlés ösztönözte. Catherine
reménytelenül elveszettnek érezte magát. Rajzolásról semmit sem tudott –
semmit az ízlésről: s bármilyen figyelemmel hallgatta őket, kevés haszna
volt belőle, olyan kifejezésekkel beszéltek ugyanis, amelyek az ő számára
jóformán semmit sem jelentettek. Az a kevés pedig, amit megértett, szöges
ellentétben volt azzal a kevéssel, amit addig tudott a tárgyról. Úgy tetszett,
megfelelő képet ezentúl már nem holmi magas hegy tetejéről nyerhet az
ember, és hogy a tiszta kék ég már nem feltétele a „szép” időnek.
Catherine szívből restellte tudatlanságát. Kár volt azonban szégyenkeznie.
Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott
elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát –
s akad–e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni?
Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt
minél gondosabban eltitkolja.
Egy szerzőtársnőnk jeles tollából már olvashattunk a szép lány
természet adta oktondiságának előnyeiről; az ő előadásához csupán annyit
fűzök hozzá, a férfiak iránti méltányosságból, hogy bár a férfinem
nagyobb számú és komolytalanabb részének szemében a nő csacskasága

82
ugyancsak fokozza személye vonzóerejét, egy rétegük túlságosan értelmes
és túlságosan tájékozott ahhoz, hogysem a nőben bármi egyébre vágyna,
mint tudatlanságra. Catherine azonban nem volt tisztában előnyös
helyzetével – nem tudta, hogy egy csinos leány, akinek érző a szíve és
pallérozatlan az elméje, óhatatlan vonzóerőt gyakorol egy okos
fiatalemberre, hacsak a körülmények nem különlegesen kedvezőtlenek. A
jelen esetben Catherine bevallotta és fájlalta hiányos ismereteit; a világon
mindent odaadna érte, mondta, ha rajzolni tudna; menten leckét is kapott a
festőiség természetét illetően, s oly világos útmutatásban részesült, hogy
hamarosan meglátta a szépséget mindenben, amit Tilney csodált, s a
figyelme annyira odaadó volt, hogy Tilney tökéletesen meggyőződött róla:
Catherine–nek jócskán van természetes ízlése. Tilney az előtérről és a
távolságról beszélt, háttér és előtér közéről – oldalvilágításról és távlatról –
fényről és árnyról; és Catherine oly reményteljes tanítványnak bizonyult,
hogy mire felértek a Beechen szirt tetejére, a maga jószántából elvetette
Bath egész városát, mint tájképfestő ecsetjére méltatlan tárgyat. Henry
szívét örömmel töltötte el tanítványának előmenetele, ám attól tartott, hogy
ha túlságosan sok tudást adagol egyszerre, netán kifárasztja; hagyta hát,
hogy elejtsék a tárgyat, s könnyedén átterelte a szót egy sziklatöredékről
meg a legmagasabb pontjának közelében álló kiszáradt tölgyről a
tölgyekre általában, erdőkre, az erdők bekerítésére, pusztaságokra,
koronabirtokokra és kormányzatra, s hamarosan elérkezett a politikához; a
politikától pedig már csak egyetlen könnyű lépés volt a csönd. Az ország
állapotának rövid taglalását követő általános hallgatást Catherine törte
meg; felettébb ünnepélyes hangon ugyanis e szavakat ejtette ki:
– Azt hallottam, valami igazán döbbenetes dolog készül Londonban.
Tilney kisasszony, mert főképp őhozzá intézte Catherine ezt a
kijelentést, megrettent, és gyorsan így válaszolt:
– Csakugyan! és milyen természetű?
– Azt nem tudom, s azt sem, hogy kinek a műve. Csak azt hallottam,
hogy sokkalta szörnyűségesebb lesz, mint eddig bármi egyéb.
– Jóságos Ég! Ugyan hol hallott ilyesmiről?
– Egy igen jó barátném kapott tegnap levelet Londonból, az számolt be
róla. Különlegesen szörnyűségesnek ígérkezik. Gyilkosságra és más
effélére számíthatunk.
– És milyen meglepő nyugalommal beszél róla! De remélem,
barátnéjának hírforrása túloz; ha az ilyesfajta szándék ismeretes, a
kormány kétségtelenül idejében megteszi a kellő óvintézkedéseket!
– A kormány – szólt közbe Henry, és igyekezett elrejteni mosolyát –
nem óhajt és nem is mer ilyen ügyekbe avatkozni. Gyilkosságnak lennie

83
kell; a kormányt nem érdekli, hogy mennyi.
A hölgyek bámultak. Tilney elnevette magát, és hozzáfűzte:
– Ej, hát oszlassam el kettejük között a félreértést, vagy hagyjam, hogy
fejtsék meg a rejtvényt, ahogy tudják? Nem... nemes lelkű leszek.
Bebizonyítom, hogy férfi vagyok, lelkem nemességével, elmém
élességével egyaránt. Nem állhatom azokat a férfi társaimat, akik
méltóságukon alulinak tartják, hogy olykor leereszkedjenek a szépnem
megértéséhez. Meglehet, a nők képességei nem épek és nem élesek – nem
elevenek és nem is mélyrehatók. Talán kevés bennük a megfigyelő– és
megkülönböztető készség, az ítélőképesség, a tűz, a lángész és a szellem.
– Morland kisasszony, ügyet se vessen arra, amit mond; de legyen olyan
jó, és világosítson fel erről a szörnyűséges felbolydulásról!
– Felbolydulásról! Milyen felbolydulásról?!
– Drága Eleanorom, felbolydulás csupán a te agyadban van. Felháborító,
mekkora ott a zűrzavar. Morland kisasszony nem beszélt
szörnyűségesebbről, mint egy hamarosan megjelenő kiadványról, három
tizenkettedrét kötetben, kötetenként kétszázhetvenhat oldalon, az első
kötetben díszes előzékkel, két sírkővel meg egy lámpással – érted már?
Ami pedig kegyedet illeti, Morland kisasszony – az én ostoba húgom
félreértette a legvilágosabb kifejezéseit. Londonban várható rémségeket
említett – s ahelyett, hogy eszes lény módjára felfogta volna, hogy az
efféle szavak csupán kölcsönkönyvtárra utalhatnak, az ő lelki szeme előtt
nyomban a Szent György mezején összeverődő háromezer főnyi csőcselék
jelent meg; a bankot megtámadják, a Towert fenyegetik, vér folyik a
londoni utcán, a tizenkettedik dragonyosezrednek (a nemzet
reménységének) egy különítményét felrendelik Northamptonból a
zendülők leverésére, és a daliás Frederick Tilney kapitányt, abban a
pillanatban, amikor csapata élén rohamra indul, egy emeleti ablakból
lehajított féltégla veri le nyergéből. Kérem, nézze el a botorságát. A nővér
aggodalma járult hozzá a női gyengeségéhez; holott általában igazán nem
együgyű.
Catherine komoly pillantást vetett rá.
– Most pedig, Henry – szólt Tilney kisasszony –, hogy eloszlattad
kettőnk között a félreértést, talán magad felől is oszlasd el Morland
kisasszony félreértését, hacsak nem akarod, hogy azt higgye,
elviselhetetlenül goromba vagy a húgoddal, és általában szörnyeteg a
nőkről alkotott véleményedben. Morland kisasszony nem szokott hozzá a
különcségeidhez.
– Annál boldogabb leszek, ha megismertethetem velük.
– Efelől semmi kétségem; de ez nem mentsége a mostaninak.

84
 – Mit tegyek hát?
– Nagyon jól tudod, mit kell tenned. Tisztázd magadat előtte. Mondd el
szépen, milyen nagy véleménnyel vagy a nők felfogóképességéről.
– Morland kisasszony, igen nagy véleménnyel vagyok a világon minden
nő felfogóképességéről, kiváltképpen azokéról – bárkik legyenek is –,
akiknek történetesen a társaságában vagyok.
– Ez nem elég. Komolyabban.
– Morland kisasszony, senki nálamnál nagyobb véleménnyel nem lehet
a nők felfogóképességéről. Véleményem szerint a természet olyan sokat
adott nekik, hogy a felét sem érzik szükségesnek felhasználni.
– Egyetlen értelmes szót sem tudunk belőle kiszedni, Morland
kisasszony. Nem lehet vele komolyan beszélni. De kérem, higgye el,
merőben félreérti bárki, aki azt hiszi, hogy egyetlen igazságtalan szót is
képes kiejteni bárki nőről, vagy egyetlen rosszindulatú szót énrólam.
Catherine–nek nem került nagy erőfeszítésébe elhinni, hogy Henry
Tilney sohasem téved. A modora talán olykor meghökkentő, de a szándéka
kétségtelenül mindig igaz; amit pedig Catherine nem értett, azt szinte
éppoly kész volt csodálni, mint amit igen. Élvezetes volt az egész séta, s
bár túlságosan hamar véget ért, élvezetes volt a befejezése is; barátai
hazakísérték, s mielőtt elváltak volna, Tilney kisasszony tiszteletteljes
formában megkérte Mrs. Allent is, Catherine–t is, engednék meg, hogy
harmadnap ebédre Catherine társaságának örömében részesüljön. Mrs.
Allen nem támasztott semmiféle nehézséget – s Catherine is azzal az
egyetlen nehézséggel küszködött, hogy hogyan leplezhetné túláradó
örömét.
A délelőtt oly elbűvölően telt, hogy barátságot, testvéri szeretetet
egyaránt feledtetett; sétájuk során ugyanis egyetlenegyszer sem jutott az
eszébe sem Isabella, sem James. Amikor Tilneyék elmentek, Catherine
megint éppoly kedves volt, mint azelőtt, kedvességét azonban jó darabig
hiába vesztegette; Mrs. Allen nem szolgálhatott semmiféle értesüléssel,
amely Catherine aggályait eloszlathatta volna: nem hallott semmit róluk.
Dél felé Catherine–nek sürgős szüksége támadt egy rőfnyi szalagra, amit
egy pillanatnyi késedelem nélkül meg kellett vennie, bement tehát a
városba, és a Bond Streeten beérte a második Thorpe kisasszonyt, amint a
világ két legédesebb leánykája – egy délelőtt hossziglan a legkedvesebb
barátnői – között az Edgar ház felé andalgott; s tőle hamarosan megtudta
Catherine, hogy a társaság valóban elment Cliftonba.
– Reggel nyolckor indultak – mesélte Anne kisasszony – és annyi
bizonyos, hogy nem irigylem őket. Kegyed is, én is örülhetünk, hogy
kimaradtunk belőle. Szörnyen unalmas lehet, mert ilyenkor nincs

85
Cliftonban egy teremtett lélek se. Bella a kegyed bátyjával ment, John
pedig Mariát vitte a hintóján.
Catherine nem titkolta a fenti elrendezés hallatán érzett örömét.
– Ó, igen – válaszolt a másik –, Maria ment el. Majd megőrült, hogy
elmehessen. Azt hitte, valami nagyszerű dologban lesz része. Nem
mondhatnám, hogy csodálom az ízlését; én bizony első perctől fogva
eltökéltem, hogy nem megyek, akármennyire unszoljanak is.
Catherine kissé kételkedett ebben, s akaratlanul is így felelt:
– Szívből kívánom, bárcsak kegyed is elmehetett volna. Kár, hogy nem
mehettek el valamennyien.
– Köszönöm; de engem igazán hidegen hagy az egész. Mi több, semmi
pénzért el nem mentem volna. Épp mondtam is Emilynek és Sophiának,
amikor kegyed utolért az előbb.
Catherine–t még ez sem győzte meg; mindenesetre örült, hogy Anne egy
Emily meg egy Sophia barátságával vigasztalódhat, s nem volt
különösebben nehéz a szíve, amikor elköszönt és hazatért; örült, hogy az ő
visszautasítása ellenére is megvalósult a kirándulás, és szívéből óhajtotta,
vajha lett légyen annyira örömteljes, hogy se James; se Isabella ne
nehezteljen rá többé az ellenállásáért.

86
 Tizenötödik fejezet

Másnap reggel Isabellától levélke érkezett; minden sora békéről és

gyengédségről beszélt, s kérte barátnéja azonnali megjelenését
halaszthatatlanul fontos dologban – Catherine tehát boldogító biztonsággal
és kíváncsisággal eltelve igyekezett az Edgar ház felé. A két fiatalabb
Thorpe kisasszony volt csak a szalonban; s amikor Anne kiment, hogy
nővérét hívja, Catherine megragadta az alkalmat, és másikuktól az előző
napi kirándulás részletei felől érdeklődött.
Maria nem is kívánhatott nagyobb élvezetet, mint hogy beszélhessen
róla; s Catherine azonnal megtudta, hogy mindenestül a világ
legélvezetesebb vállalkozása volt; hogy senki el sem képzelheti, mennyire
elbűvölő volt, s hogy élvezetesebb volt, mintsem bárki elgondolhatná. Ez
volt az első öt percben nyert tájékoztatás; a második a következő
részleteket tárta fel: hogy egyenesen a York szállóhoz hajtottak, ettek egy
kis levest, korai vacsorát rendeltek, aztán elsétáltak az ivócsarnokig,
megízlelték a gyógyvizet, és néhány shillinget megtettek sportmérkőzésen
és kakasviadalon, onnan átvonultak a cukrászhoz fagylaltozni, majd
visszasiettek a szállóba, sebtében bekapták vacsorájukat, nehogy rájuk
sötétedjen; utána élvezetes útjuk volt hazafelé, csak épp a hold nem jött
elő, és esett egy kicsit, Mr. Morland lova pedig annyira elfáradt, hogy csak
nagy nehezen bírta járásra ösztökélni.
Catherine szerfölött elégedetten hallgatta. Kiderült, hogy Blaize
kastélyra még csak nem is gondoltak; ami pedig a többit illeti, egy
félpercnyi sajnálkozásra sem adott okot. Maria beszámolója gyengéd
szánalomkitöréssel végződött; Anne húga szerinte elviselhetetlenül
haragos, mert kirekesztették a kirándulásból.
– Egészen bizonyos vagyok benne, hogy soha meg nem bocsát nekem;
de hát igazán mit is tehettem volna? John mindenáron azt akarta, hogy én
menjek el, megesküdött rá, hogy Anne–nel nem kocsizik ki, mert annyira
vastag a bokája. Fogadni mernék, hogy egy hónap múlva is duzzogni fog;
de én eltökéltem, hogy nem tartok vele haragot; engem igazán nehéz
kihozni a sodromból.
Ekkor Isabella lépett a szobába, fürge léptekkel, s tekintetében boldog
hírek fontos ígéretével, úgyhogy menten megragadta barátnéja figyelmét.
Mariát minden teketória nélkül kiküldték, Isabella pedig megölelte
Catherine–t, s kezdte imigyen:

87
 – Igen, drága Catherine–em, így van valóban; éles tekinteted nem
szedett rá. Ó, az a te huncut szemed! Átlát mindenen.
Catherine erre mindössze az ámuló értetlenség pillantásával válaszolt.
– Nem, nem, szeretett, legdrágább barátném – folytatta a másik –,
csillapodj! Döbbenetesen zaklatott vagyok, mint észlelheted. Üljünk le, és
beszélgessünk kényelmesen. Nos, tehát első pillanatban kitaláltad, amint
megkaptad a levelemet? Ravaszdi teremtés! Oh, én drága Catherine–em,
te, csakis te, aki ismered a szívemet, te mérheted fel boldogságomat.
Bátyád a legelragadóbb férfi. Csak azt óhajtom, bár volnék méltóbb hozzá.
De vajon mit szól majd drága atyád és anyád? Oh, Egek! ha rájuk
gondolok, annyira izgatott vagyok!
Catherine–ben lassan derengett a megértés. Az Igazság egyszer csak
megvilágosodott előtte; s arcát pírba vonta a felismerés, és így kiáltott:
– Jóságos Ég! drága Isabellám, mit beszélsz? Lehetséges – lehetséges
volna, hogy csakugyan szereted Jamest?!
Ez a vakmerő feltevés azonban, amint Catherine csakhamar megtudta, a
valóságnak mindössze a felét ölelte fel. Az odaadó érzelem, amelyet az
elhangzott vád szerint ő Isabella minden egyes pillantásában és
cselekedetében tetten ért, az előző napi kirándulás során hasonló vonzalom
élvezetes vallomásával viszonoztatott. James elnyerte Isabella szívét és
szavát. Catherine még soha semmit nem hallgatott ilyen érdeklődéssel,
csodálkozással, örömmel. Bátyja és barátnéja jegyesek! Kimondhatatlanul
fontosnak érezte ezt az új fordulatot, és úgy vélte, az efféle nagyszabású
esemény egyszeri és megismételhetetlen az élet folyamán. Érzelmeinek
hőfokát ki sem fejezhette; természetükkel azonban beérte a barátnéja.
Túláradó örömüknek első forrása az volt, hogy egymásban ilyen nővért
nyernek, s a két szép hölgy összeölelkezett és örömkönnyeik elegyedtek.
Catherine őszintén örvendett a jövőbeli kapcsolatnak, nem tagadhatjuk
azonban, hogy Isabella felülmúlta gyengéd érzések tekintetében.
– Oly véghetetlenül drágább leszel nekem, én Catherine–em, mint akár
Anne, akár Maria: érzem, hogy sokkal szorosabb kötelék fűz majd az én
drága Morlandem családjához, mint a magaméhoz!
A barátságnak eme hőfokát Catherine szinte érzékelni sem tudta.
– Annyira hasonlítasz drága bátyádhoz – folytatta Isabella –, hogy amint
megláttalak, az első pillanattól fogva valósággal csüggtem rajtad. De így
vagyok én ezzel mindig; az első pillanat dönt el mindent. Amikor Morland
karácsonykor meglátogatott minket, a legelső napon, a legelső pillanatban,
menthetetlenül elveszett a szívem. Emlékszem, sárga ruhámat viseltem,
hajamat koszorúban, s amikor a szalonba léptem, és John bemutatta őt,
arra gondoltam, soha még ilyen szemrevaló embert nem láttam.

88
 Catherine ebben is csak a szerelem hatalmát vélte felismerni;
bármennyire szerette a bátyját, soha életében nem gondolta még, hogy
szemrevaló.
– Arra is emlékszem, hogy aznap este Andrews kisasszony velünk
teázott, és a bolhaszínű tafotáját viselte; s olyan mennyei volt, hogy azt
gondoltam, a bátyád egész biztosan beleszeretett. Egy szemhunyásnyit
nem aludtam egész éjszaka; szüntelenül erre kellett gondolnom. Ah,
Catherine! mennyi álmatlan éjszakám volt a bátyád miatt! nem kívánom,
hogy akár csak feleannyit is szenvedj, mint amennyit én szenvedtem!
szánalmasan lesoványodtam, tudom; de nem kínozlak azzal, hogy leírjam
gyötrelmemet; eleget láttál belőle. Érzem, hogy minduntalan elárultam
magam; oly megfontolatlanul nyíltan beszéltem az egyház iránti
elfogultságomról! De afelől mindig bizonyos voltam, hogy nálad
biztonságban lesz a titkom.
Catherine úgy gondolta, mi sem lehetett volna nagyobb biztonságban;
restellte azonban meghökkentő tudatlanságát, s nem merte tovább vitatni a
dolgot, sem pedig tagadni, hogy oly sok lett volna benne az éles
megfigyelőkészség és a szeretetteljes együttérzés, mint amennyit Isabella
tapasztalni vélt. Mint megtudta, bátyja haladéktalanul Fullertonba készül,
hogy ismertesse szándékát, és kérje a beleegyezést; s ez persze valóban
nagy izgalom forrása volt Isabellának. Catherine igyekezett meggyőzni,
mint ahogy jómaga meggyőződéssel hitte, hogy apja és anyja nem fogja
ellenezni fiuk kívánságát.
– Nincs náluknál gyengédebb szülő; nincs, aki jobban óhajthatná
gyermekei boldogságát – mondta Catherine. – Semmi kétségem afelől,
hogy nyomban beleegyeznek.
– Morland is ezt mondja – felelte Isabella –, s mégsem merem remélni;
vagyonom oly csekély; nem fognak beleegyezni. Bátyád, aki bárkit
elvehetne!
Catherine ebben megint a szerelem hatalmát vélte felfedezni.
– Isabella, te igazán túlságosan szerény vagy. A vagyonbéli különbség
nem számíthat.
– Oh, én édes Catherine–em, tudom, a te nemes szívednek mit sem
jelent; de általában nemigen remélhetünk ilyen önzetlenséget. Én magam
csak annyit kívánok, bár volna fordított a kettőnk helyzete. Ha milliók
úrnője volnék is, ha enyém volna az egész világ, én akkor is csak a
bátyádat választanám!
E bájos érzemény, amelynek pártját fogta a józan ész s az újdonság
varázsa egyaránt, Catherine–nek felettébb kellemesen idézte emlékezetébe
az általa ismert valamennyi hősnőt; s úgy vélte, barátnéja sosem volt

89
szebb, mint amikor e nagyszerű eszmének hangot adott.
– Egészen bizonyos vagyok benne, hogy beleegyeznek – hangoztatta –,
egészen bizonyos, hogy el lesznek ragadtatva tőled.
– Ami engem illet – mondotta Isabella –, az én vágyaim oly szerények,
hogy a világ legcsekélyebb jövedelmével is beérem. Ahol két ember között
igaz vonzalom él, a szegénység is vagyon; a pompát gyűlölöm; a világ
minden kincséért sem telepednék le Londonban. Magányos falucskában
álló kicsiny ház maga volna a gyönyör. Richmond körül akad néhány
elbájoló kis villa.
– Richmond! – kiáltott fel Catherine. – Fullerton közelében kell
letelepednetek! Közel kell laknotok mihozzánk.
– Egészen bizonyosan szerencsétlen leszek, ha nem úgy történik.
Boldog leszek, ha csak a közeledben is élhetek. De minek is beszélek!
Addig meg sem engedem magamnak, hogy ilyesmire gondoljak, amíg
atyád válaszát meg nem kapjuk. Morland azt mondja, ha ma este elküldi
Salisburybe, holnap megkaphatjuk. Holnap! Tudom, hogy nem lesz
bátorságom felnyitni a levelet. Tudom, hogy a halálom lesz.
E meggyőződést ábrándozás követte – s amidőn Isabella újból
megszólalt, már esküvői ruhájának szabását akarta eldönteni.
Megbeszélésüknek maga az aggodalmas ifjú szerelmes vetett véget, aki
megjelent, hogy búcsúsóhaját ellehelje, mielőtt Wiltshire–be távozik.
Catherine szeretett volna gratulálni, de nem tudta, mit mondjon, s minden
ékesszólása a szemébe költözött. Onnan azonban igen kifejezően sugárzott
a szónoki beszédnek mind a nyolc alkotórésze, amelyeket James
könnyűszerrel összefoglalhatott. Türelmetlenül várta azonban, hogyan
teljesülnek otthon a reményei, úgyhogy a búcsúzást nem nyújtotta
hosszúra; s még rövidebb is lett volna, ha nem tartóztatja minduntalan
szíve hölgyének buzgó kérlelése, hogy menne már. Két ízben szinte az
ajtóból hívta vissza Isabella hő óhaja, hogy távozna már el.
– Igazán, Morland, el kell hogy kergessem. Gondolja csak el, milyen
messzire kell lovagolnia. El nem viselhetem, hogy ilyen soká késlekedik.
Az Ég szerelmére, ne vesztegesse már az időt. Igen, igen, menjen már –
követelem!
A két barátnő szíve szorosabban fonódott össze, mint valaha, s
elválaszthatatlanok voltak egész nap; a testvéri boldogság tervezgetése
közben valósággal repültek az órák. Mrs. Thorpe–ot és fiát – akik
mindenről tudomással bírtak, s láthatólag csupán Mr. Morland
beleegyezését várták, hogy Isabella eljegyzését a családjuk számára
elképzelhető legszerencsésebb körülménynek tekinthessék – hamarosan
bevonták a tanácskozásba, s ők jelentőségteljes pillantásokkal, rejtelmes

90
kifejezéseikkel tovább növelték a beavatatlan húgok kíváncsiságát.
Catherine, a maga egyszerűbb érzelmeivel, sem jóindulatúnak, sem
következetesnek nem tekinthette ezt a sajátos tartózkodást; és bizonyára
nem is késlekedik rámutatni, mennyire barátságtalan ez a viselkedés, ha a
többieket érzékenyen érintette volna – Anne és Maria azonban hamarosan
eloszlatták aggodalmát éles elméjű „Tudok ám valamit!”–jeikkel; s az este
szellemi párbajjal, a családi találékonyság szemléjével telt: egyfelől állott a
tettetett titok misztériuma, másfelől a titkolt felismerés – egyaránt elmés
mind a kettő.
Catherine másnap megint barátnéjánál volt, igyekezett tartani benne a
lelket, s elmúlatni a nyomasztó időt a levelek kézbesítéséig; bizony
szükséges erőfeszítés, mert ahogy a várt óra mind jobban közeledett,
Isabellán mindjobban eluralkodott a csüggedés, és mire a levél
megérkezett, már valóságos kétségbeesésbe hajszolta magát. Hanem
amikor megjött a levél, hová lett a kétségbeesés:
„Nem került nehézségembe szerető szüleim beleegyezését elnyerni, s
bírom ígéretüket, hogy mindent, ami hatalmukban áll megtesznek
boldogságom előmozdítására”, így kezdődött a levél, s egy pillanat sem
telt belé, máris csupa öröm és csupa biztonság volt minden. Isabella
vonásait menten az öröm fénye derítette fel, eltávozott a gond, az
aggodalom, kedve szinte fékezhetetlenné vált, s bátran mondotta magát
minden halandók legboldogabbikának.
Mrs. Thorpe, szemében az öröm könnyeivel, átölelte leányát, fiát,
látogatóját, s nem átallotta volna Bath minden egyes lakosát a keblére
ölelni. Szívében túlcsordult a gyengédség. „Drága John” és „drága
Catherine” volt minden szava; a „drága Anne–nek és a drága Mariának”
menten osztozniuk kell boldogságukban; s Isabellájának neve előtt
egyvégtében két „drága” volt a legkevesebb, mit a drága gyermek immár
megérdemelt. John maga sem leplezte örömét. Nemcsak hogy azzal a
magas elismeréssel illette Mr. Morlandet, hogy ő a világ egyik
legderekabb fickója, hanem számos kacskaringós mondatot talált a
dicséretére.
Mindeme boldogságnak forrása, a levél, kurta volt; nem tartalmazott
egyebet, mint a siker tanúságát; s minden részlet akkorra maradt, amikor
Jamesnek módjában lesz újra írni. Isabella azonban szívesen várt a
részletekre. A legszükségesebb benne foglaltatott Mr. Morland ígéretében;
a becsülete szavatolt arról, hogy egyengeti az útjukat; s hogy milyen
módon biztosítja megélhetésüket, vajon földbirtokról mond–e le a javukra,
avagy kötvényeket írat rájuk – e kérdéssel Isabella önzetlen lelke nem
bajlódott. Tudott annyit, amennyitől biztosnak érezhette magát; tudta,

91
hogy tisztesen és mihamarabb megalapozhatja otthonát, s képzelete
szárnyra kapott, úgy szállt a rá váró boldogság felé. Már látta magát
néhány év elteltével, mint valamennyi új fullertoni ismerőse bámuló
pillantásának, minden régi, Putney–beli barátnéja irigységének tárgyát,
rendelkezésére álló hintóval, poggyászán új nevét viselő címkékkel, ujjain
pedig a karikagyűrűk csillogó pompájával.
Mihelyt megbizonyosodtak a levél tartalma felől, John Thorpe, aki csak
annak érkezésére várt, hogy megkezdje utazását London felé, már
szedelőzködött is.
– Nos, Morland kisasszony – szólt, amikor Catherine–t egyedül találta a
szalonban –, azért jöttem, hogy elköszönjek kegyedtől.
Catherine jó utazást kívánt Thorpe–nak. Az, mintha nem is hallotta
volna, az ablakhoz lépett, izgett–mozgott, egy dalt dünnyögött, és úgy
tetszett, tökéletesen elfoglalják gondolatai.
– Nem fog elkésni? – kérdezte Catherine.
Thorpe nem válaszolt; ám egy percnyi hallgatás után így tört ki:
– Csudálatosan jó dolog ám ez a házasulósdi – lelkemre mondom! Belle
meg Morland jól kifundálták! Hogy vélekedik felőle, Morland kisasszony?
Énszerintem nem rossz gondolat.
– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy nagyon is jó.
– Igazán? Ez már beszéd, istenemre! Örvendek, hogy kegyed nem
ellensége a házasságnak. Hallotta már azt a régi nótát, hogy „Lagzi követ
lagzit”? A Belle lagzijára eljön, igaz–e?
– Igen; megígértem a húgának, hogy ott leszek, ha lehetséges.
– Akkor, tudja... – izgett–mozgott, és ostoba nevetést erőltetett – akkor,
tudja, kipróbálhatnánk, hogy hangzik az a régi nóta.
– Igen; csakhogy én nem szoktam énekelni. Nos, jó utat kívánok. Ma
Tilney kisasszonnyal ebédelek, úgyhogy sietnem kell haza.
– Mire való az a nagy sietség? Ki tudja, mikor lehetünk megint együtt?
Igaz, két hét múlva visszajövök, hanem átkozottul hosszú két hét lesz az.
– Akkor miért marad el olyan sokáig? – kérdezte Catherine; úgy érezte
ugyanis, hogy Thorpe válaszra vár.
– No, ez igazán kedves magától – kedves és jószándékú beszéd. Nem is
felejtem el egyhamar. De hiszen magácskában alighanem több a jószándék
meg az efféle, mint bárki emberfiában. Nem is csak jószándék szorult
magácskába irdatlanul sok, hanem, tudja, még mindenféle más is; meg
aztán olyan... hitemre, nem ismerek senkit, aki magácskához fogható.
– Ó, dehogy, bizonyára sokan vannak olyanok, mint én, sőt, sokkal
különbek. Isten áldja.
– De figyeljen csak rám, Morland kisasszony, hamarosan elmegyek

92
tiszteletemet tenni Fullertonba, ha nincs ellenére.
– Kérem, tegye. Apám és anyám nagyon fog örülni.
– És remélem... remélem, Morland kisasszony, kegyed sem fogja bánni,
ha lát.
– Ó, nem, dehogy. Általában kevés ember akad, akit ne látnék szívesen.
Kedvelem a vidám társaságot.
– Szakasztott így vélekedem magam is. Legyen egy jó kedélyű kis
társaság, azoknak a társasága, akiket szeretek; legyek ott, ahol szívesen
vagyok, akikkel szívesen vagyok, a többit meg vigye el az ördög, nekem
már csak ez a véleményem. És szívemből örülök, hogy kegyed is így
gondolkodik. Az a véleményem, Morland kisasszony, hogy kegyed meg én
igencsak hasonlóképpen gondolkodunk a legtöbb dologról.
– Lehetséges; nekem még nem tűnt fel. Ami pedig a legtöbb dolgot
illeti, az igazat megvallva, nincs olyan nagyon sok, amiről akár a magam
véleményével tisztában volnék.
– Az áldóját, magam is úgy vagyok vele! Nem szoktam én olyasmin
törni a fejemet, amihez semmi közöm. Én igen egyszerűen gondolkodom.
Kapjam meg azt a lányt, aki tetszik nekem, mondom én, rendes födelet a
fejem fölé; s mit érdekel a többi? A vagyon nem számít. Meglesz a magam
tisztességes jövedelme; s ha neki egy garasa sincs, hát annál jobb.
– Nagyon igaz. E kérdésben magam is így gondolkodom. Ha az egyik
félnek vagyona van, a másiknak már nincs szüksége rá. Mindegy, hogy
melyiküké, ha elegendő kettejüknek. Gyűlölöm a gondolatot, amikor a
nagy vagyon hasonlót keres. Pénzért házasodni pedig szerintem a világon
a leggonoszabb dolog. Isten áldja. Szívesen látjuk Fullertonban, ha arra jár.
– S így szólván, Catherine távozott. Thorpe mégoly gáláns szónoklata sem
tarthatta vissza. Amikor ilyen híreket vitt és ilyen látogatásra készült,
távozását Thorpe–nak semmiféle sürgős közlendője sem késleltethette; el
is sietett legott, és Thorpe–ot abban a boldog tudatban hagyta, hogy
ünnepélyes szónoklata sikerrel járt, és elnyerte Catherine bátorítását.
Bátyja eljegyzésének a híre olyannyira felizgatta Catherine–t, hogy
elvárta volna: Mr. és Mrs. Allenben is hasonló érzést keltsen a világraszóló
esemény. Mekkora volt azonban a csalódása! A fontos ügyet, amelyet oly
sok előkészítő szóval vezetett be, mindketten előre látták már a bátyjának
megérkezése óta; s az alkalom hallatán minden érzésük abban az egyszerű
óhajban fejeződött ki, bárcsak lennének boldogok a fiatalok; ezt mindössze
egy–egy megjegyzés kísérte: az úriember Isabella szépségét említette, a
hölgy pedig a nagy szerencséjét. Catherine mindezt meghökkentő
érzéketlenségnek tartotta. Az az értesülés mindazonáltal, hogy James az
előző nap nagy titokban Fullertonba ment, Mrs. Allenből némi érzelmet

93
váltott ki. Ezt már nem hallgathatta tökéletes nyugalommal; ismételten
sajnálkozott, amiért James útját titokban kellett tartani, s óhajtotta, bárcsak
tudott volna a szándékáról, bárcsak beszélhetett volna vele, mielőtt útra
kelt, akkor ugyanis minden bizonnyal rábízta volna szívélyes üdvözleteit
az édesapja és az édesanyja, valamint legőszintébb jókívánságait az egész
Skinner család részére.

94
 Tizenhatodik fejezet

Catherine olyan magas fokú élvezetet remélt a Milsom utcai

látogatástól, hogy óhatatlanul csalódnia kellett; következésképpen, habár
Tilney tábornok igen udvariasan fogadta, a leánya pedig kedvesen
üdvözölte, habár Henry otthon volt, és rajtuk kívül nem volt más jelen,
hazatérve Catherine úgy találta – s nem is kellett hosszú órákat töltenie
érzéseinek vizsgálatával –, hogy a meghívásnak olyan boldogság
reményével tett eleget, amelyben végül nem részesült. A nap eseményei
nem öregbítették ismeretségét Tilney kisasszonnyal, sőt, viszonyuk még
annyira sem volt meghitt, mint azelőtt; Henry Tilneyt pedig nem volt
alkalma az eddiginél kedvezőbb körülmények között látni, a fesztelen
családi körben – sőt: soha még ilyen keveset nem beszélt, soha még ilyen
kevéssé barátságos nem volt; s annak ellenére, hogy a testvérek édesapja
megkülönböztetett udvariassággal bánt vele – a tábornok hálálkodása,
invitálása, bókjai ellenére –, Catherine megkönnyebbült, amikor
elválhatott tőle. Maga sem tudott magának mindezek okáról számot adni.
Tilney tábornoknak nem róhatta fel. A tábornok tökéletesen barátságos és
jókedvű volt, és általában igen elbűvölő ember; efelől Catherine nem is
kételkedett, hisz a tábornok magas, jóképű férfi – és Henry édesapja. Ő
nem lehetett az oka gyermekei lehangoltságának, sem annak, hogy
Catherine nem leli élvezetét az ő társaságában. Az előzőt Catherine
szerette volna a véletlennek tulajdonítani; az utóbbiért csupán a maga
ostobaságát okolhatta.
A látogatás részleteinek hallatán azonban Isabella más magyarázattal
szolgált: csak gőg volt, gőg, elviselhetetlen gőg és büszkeség! Ő már
régóta gyanítja, hogy az a család igen fensőbbséges, de most már meg is
bizonyosodott felőle. Soha életében nem hallott olyan hányaveti
viselkedésről, mint a Tilney kisasszonyé! Hogy még az elemi jólneveltség
kívánalmainak sem tesz eleget, ennyi tiszteletben sem részesíti a ház
vendégét! Ilyen fölényesen viselkedik vele! Hogy jóformán nem is
ereszkedik vele szóba!
– De hát nem volt annyira rossz, Isabella; szó sem volt fölényességről;
igazán nagyon udvariasan viselkedett.
– Ó, csak ne védd! A bátyja meg, aki látszólag annyira vonzódott
hozzád! Jóságos Ég! Nos, egyes emberek érzelmei kifürkészhetetlenek! És
valóban rád se nézett egész idő alatt?

95
 – Ezt nem mondom, csak úgy látszott, nincs jó hangulatban.
– Szégyen–gyalázat! Semmitől úgy nem iszonyodom, mint az
állhatatlanságtól! Kérlek, könyörgök, ne is gondolj rá többé, drága
Catherine–em; hidd el, méltatlan hozzád.
– Méltatlan! Nem is hiszem, hogy valaha is gondol rám.
– Épp ezt mondom én is; nem is gondol rád. Minő ingatagság! Oh!
mennyire különbözik a te bátyádtól is, az enyémtől is! Igazán azt hiszem,
senkinek sincs állhatatosabb szíve, mint Johnnak.
– De már ami Tilney tábornokot illeti, hidd el, senki sem viselkedhetett
volna udvariasabban és figyelmesebben; láthatólag az volt egyetlen
gondja, hogyan szórakoztasson, hogyan keresse kedvemet.
– Ó, róla igazán semmi rosszat nem mondhatok; őt nem gyanúsítom
azzal, hogy gőgös. Azt hiszem, ízig–vérig úriember. John igen nagy
véleménnyel van felőle, márpedig John ítélete...
– Nos, majd meglátom, hogyan viselkednek velem ma este; a
bálteremben találkozunk.
– Nekem is el kell mennem?
– Nem szándékozol? Azt hittem, megbeszéltük.
– Nos, ha ennyire ragaszkodol hozzá, tőled igazán semmit meg nem
tagadhatok. De ne is kívánd, hogy nagyon kedves legyek, hisz tudod, a
szívem negyven mérföldnyire van innét. Ami meg a táncot illeti,
könyörgök, ne is említsd; arról aztán szó sem lehet. Esküdni mernék rá,
hogy Charles Hodges halálra fog gyötörni; de én majd elhallgattatom.
Tízet mernék tenni egy ellen, hogy jól tudja az okát, s épp ezt akarom
elkerülni; úgy hogy tudtára fogom adni: megtarthatja magának a
feltevéseit.
Isabellának a Tilneyékről alkotott véleménye nem volt hatással
barátnéjára; bizonyos volt benne, hogy egyik testvér modorában sem volt
semmi hányavetiség; s azt sem tételezte fel róluk, hogy gőg lakoznék a
szívükben. Bizalma el is nyerte jutalmát: este egyiküktől ugyanolyan
kedvességben, másikuktól ugyanolyan figyelemben részesült, mint annak
előtte. Tilney kisasszony úgy intézte a dolgot, hogy együtt maradjanak,
Henry pedig táncra kérte.
Catherine előző nap a Milsom utcában hírét vette, hogy bátyjukat,
Tilney kapitányt minden órában várják, úgyhogy nem volt nehéz
kitalálnia, ki az a számára ismeretlen, igen divatos, jóképű fiatalember, aki
nyilvánvalóan a társaságukhoz tartozik. Catherine nagy bámulattal nézte, s
még azt sem tartotta lehetetlennek, hogy némelyek esetleg csinosabbnak
vélik a kapitányt, mint az öccsét, habár őszerinte a fellépése önteltebb, az
arckifejezése pedig kevésbé megnyerő. Ízlése és modora minden kétséget

96
kizáróan és határozottan alacsonyabb rendű volt; ugyanis Catherine füle
hallatára nemcsak az ellen a gondolat ellen protestált, hogy ő maga
táncolna, hanem nyíltan kinevette Henryt, aki hajlandónak mutatkozott rá.
Az utóbbi körülményből feltételezhető, hogy akármilyen véleményt táplált
légyen a kapitányról hősnőnk, amannak hősnőnk iránti hódolatából nem
fakadhatott veszély; nem valószínű, hogy abból ellenséges érzület
sarjadjon a fivérek között, sem pedig a hölgynek nem kellett zaklatástól
tartania. A kapitány bizonnyal nem lesz felbujtója három, lovassági
köpenybe burkolózott gazfickónak, kik hősnőnket arra kényszerítik, hogy
szálljon be a négy ló vonta batárba, mely azután irgalmatlan sebességgel
elhajtana vele. Catherine–t semmi efféle balvégzet előérzete nem
háborgatta, sőt: egyáltalán semminő balvégzeté, hacsak az nem, hogy
rövidnek bizonyult a tánc; most is boldog volt Henry Tilney társaságában;
csillogó szemmel figyelt minden szavára; s mert ellenállhatatlannak találta
táncosát, ellenállhatatlan lett ő maga is.
Az első tánc végeztével ismét felbukkant Tilney kapitány, és, Catherine
nagy elégedetlenségére, magával vitte öccsét. Suttogva vonultak vissza; s
habár Catherine finom érzékenysége nem harsogott mindjárt riadót, ha
nem szögezte is le tényként, hogy Tilney kapitány bizonyára rossz hírét
hallotta, s most ezt siet tudatni az öccsével, abban a reményben, hogy
kettejüket mindörökre elválaszthatja – azért csak kényelmetlen érzés volt,
hogy a táncosát elragadják. Öt teljes percig élt aggodalmas várakozásban, s
már–már igen hosszú negyedórának érezte, mire mindketten visszatértek, s
ő magyarázatot kapott; Henry ugyanis Catherine véleményét tudakolta:
vajon barátnéja, Thorpe kisasszony, hajlandó lenne–e táncolni; bátyja
ugyanis módfelett örvendene, ha bemutatnák a nevezett ifjú hölgynek.
Catherine tétovázás nélkül azt felelte: egészen bizonyos benne, hogy
Thorpe kisasszony egyáltalán nem akar táncolni. A kegyetlen választ
továbbították a másik úrnak, aki azon nyomban odébb is állt.
– A bátyja biztosan nem fogja bánni – szólt Catherine –, hiszen magam
hallottam, amint az imént azt mondta, hogy utálja a táncot; de igazán
nagyon kedves volt tőle, hogy gondolt rá. Bizonyára észrevette, hogy
Isabella ül, és arra gondolt, talán táncosra vágyik; de nagyon téved, mert
barátném nem táncolna a világ minden kincséért sem.
Henry elmosolyodott.
– Kegyednek ugyan nem okoz gondot, hogy megértse a mások tetteinek
rugóit!
– Miért? Hogy érti ezt?
– Mert magánál nem az a kérdés: „Hogyan hathat valami erre és erre a
személyre? Miféle mozgatóerő gyakorolhatja rá a legvalószínűbb hatást,

97
tekintetbe véve érzéseit, korát, helyzetét és valószínű szokásait?”, hanem:
„Hogyan hathat valami énrám; miféle mozgatóerő indíthat engem ilyen
meg ilyen cselekedetre?”
– Nem értem magát.
– Akkor egyenlőtlenek az esélyeink, mert én tökéletesen jól értem
magát.
– Engem? Igaz: nem tudok elég jól beszélni ahhoz, hogy érthetetlen
legyek.
– Bravó! kiváló szatírája a modern nyelvezetnek.
– De nagyon kérem, mondja meg, mire gondol.
– Mondjam–e? Valóban ez az óhaja? Csakhogy nincs tudatában a
következményeknek; igencsak kegyetlen zavarba fog keveredni, s minden
bizonnyal nézeteltérés támad kettőnk között.
– Nem, nem; sem egyik, sem másik; nem félek.
– Nos tehát: mindössze annyit gondoltam, hogy amikor kegyed pusztán
a jóindulatnak tulajdonította, hogy a bátyám táncolni kíván Thorpe
kisasszonnyal, ez meggyőzött arról, hogy kegyed jóindulat tekintetében az
egész világ fölött áll.
Catherine elpirult és tiltakozott; és az úriember jövendölése beteljesült.
Volt mindazonáltal a szavaiban valami, ami kárpótolta Catherine–t a zavar
gyötrelméért; és ez a valami annyira elfoglalta hősnőnk gondolatait, hogy
egy kis időre visszahúzódott, beszélni vagy figyelni is elfelejtett, feledte
szinte azt is, hogy hol van, míg csak Isabella hangja fel nem rezzentette:
felpillantott, s meglátta barátnéját Tilney kapitány oldalán, amint a
táncolók sorából épp kezüket nyújtották őfeléjük.
Isabella vállat vont, és mosolygott; abban a pillanatban csupán ilyen
magyarázatát adhatta e sajátos változásnak; Catherine azonban nem értett
ennyiből, s táncosának ugyancsak nyílt szavakkal fejezte ki csodálkozását.
– El sem tudom képzelni, hogyan történhetett! Isabella annyira eltökélte,
hogy nem táncol.
– És Isabella még sosem gondolta meg magát?
– Ó! de hát most... – és a maga bátyja! Azok után, hogy átadta neki a
tőlem hallottakat, hogy is gondolhatott rá, hogy táncra kérje?
– Ezen én nem tudok meglepődni. Kegyed arra kér, hogy lepődjem meg
a barátnéja miatt, következésképpen meglepődöm; ami azonban a
bátyámat illeti, az ő viselkedése ebben a dologban, bevallom, nem volt
más, mint amilyenre képesnek tartottam. A kegyed barátnőjének
tökéletességét mindenki láthatja; hanem az eltökéltségét már csak kegyed
ismeri.
– Kinevet; pedig higgye el, Isabella általában nagyon is eltökélt.

98
 – Legyen is, csak túlzásba ne vigye. Ha valaki mindig eltökélt, akkor
igen gyakran konok. Az ítélőképesség próbája, ki mikor tudja
megfelelőképpen elengedni magát; s elvonatkoztatva most a bátyámtól,
igazán úgy vélem, Thorpe kisasszony egyáltalán nem választott rosszul, ha
a jelen pillanatot szemelte ki.
Amíg a tánc véget nem ért, nem találkozhatott a két barátnő egy kis
bizalmas csevegésre; akkor azonban, hogy kart karba fűzve sétáltak a
teremben, Isabella imígy magyarázkodott:
– Nem csodálkozom a meglepődéseden; s hidd el, holtra fáradtam. Hogy
mennyit kerepel! Eléggé szórakoztató lett volna, ha az elmém nem jár
máson; de most a világon mindent megadtam volna érte, ha békében
ülhetek.
– Akkor miért nem tetted?
– Ó, drágám, az annyira különös lett volna; márpedig tudod, hogy mit
sem gyűlölök annyira, mint a különcködést. Megtettem, ami tőlem telt, de
ő nem volt hajlandó belenyugodni a visszautasításba. El sem képzeled,
mennyire unszolt. Igyekeztem kimenteni magam, kérleltem, keressen más
táncost – de őt ugyan hiába kérleltem; engem szemelt ki, a teremben senki
másra még csak gondolni sem tudott; s nemcsak hogy táncolni akart, nem
– velem akart lenni. Oh! minő badarság! Meg is mondtam neki, ugyancsak
kevés sikerrel kecsegtető módot választott rá, hogy meggyőzzön; hisz a
világon semmitől úgy nem iszonyodom, mint a szép szavaktól meg a
bókoktól; így aztán – így aztán úgy véltem, addig nem lesz békességem,
amíg táncba nem megyek vele. No meg arra is gondoltam, hogy talán Mrs.
Hughes, aki bemutatta, megneheztelne rám: a te drága bátyád pedig egész
bizonyosan roppant szomorú lett volna, ha végigülöm az estét. Annyira
örülök, hogy véget ért! Valósággal holtra fáradtam, annyit hallgattam a
badarságait: aztán meg – mivel olyan elegáns fiatalember, minden szem
bennünket nézett.
– Csakugyan nagyon jóképű.
– Jóképű! – Igen, valóban, lehetséges. Általában bizonyára csodálják; de
énnekem egyáltalán nem ilyen a szépségideálom. Viszolygok attól, ha egy
férfinak pozsgás az arca, fekete a szeme. De azért eléggé jóképű. Hanem
az bizonyos, hogy döbbenetesen elbizakodott. Meg sem tudom számlálni,
hányszor megmondtam neki a magamét, már ahogyan szokásom, hiszen
ismersz.
Amikor az ifjú hölgyek legközelebb találkoztak, sokkalta érdekesebb
megbeszélnivalójuk akadt. Megérkezett James Morland második levele,
amelyben részletesen beszámolt édesapja szíves szándékáról. Mihelyt fia
eléri a megfelelő életkort, Mr. Morland a rendelkezésére bocsát egy évente

99
mintegy négyszáz fontot hozó stallumot, amelynek ő a javadalmazója és
élvezője; ez bizony nem csekély megnyirbálása lesz a család
jövedelmének, és igazán bőkezű adomány tíz gyermek egyikének. James
majdani örökségéül pedig egy legalább ugyanilyen értékű birtokot
biztosított édesapja.
James illő módon kifejezte háláját, a házassághoz szükséges két–három
esztendei várakozást pedig ha nem fogadta is szívesen, számított rá, és
elégedetlenkedés nélkül viselte. Catherine, aki éppoly kevéssé tudta, ő
maga mire számíthat, mint amennyire ködös fogalmai voltak apja
jövedelméről, s akinek az ítélete most tökéletesen a bátyjáé után igazodott,
csakoly elégedettnek érezte magát, s szívből gratulált Isabellának, hogy
minden ily örvendetesen elrendeződött.
– Igazán végtelenül kedves – mondotta komoly arccal Isabella.
– Mr. Morland roppant nagylelkű – mondta a nyájas Mrs. Thorpe, és
aggodalmas pillantást vetett leányára. – Bárcsak én is hasonlóképp
tehetnék. Többet igazán nem várhatunk tőle. Ha majd úgy találja, hogy
többet is tehet, idővel bizonyára megteszi, mert meggyőződésem, hogy
igen nagylelkű ember. Négyszáz font jövedelem kezdetnek igazán kicsiny,
de hát te annyira igénytelen vagy, drága Isabellám; te magad sem tudod,
drágám, milyen szerények a kívánságaid.
– Nem is magam miatt szeretnék többet; de nem tudom elviselni, hogy
az én drága Morlandem miattam szenvedjen kárt; hogy miattam alapozza
meg életét olyan jövedelemmel, amely jóformán a mindennapi
életszükségletekhez is kevés. Magam miatt nem aggódom; én sosem
gondolok magamra.
– Tudom én azt, drágám; s el is nyered érte a jutalmadat, hiszen mindig
mindenki annyira szeret. Soha még fiatal nőt annyira nem szerettek, mint
téged szeret, aki csak ismer; s bizonnyal mondhatom, ha Mr. Morland
meglát, drága gyermekem... no de ne búsítsuk ilyen beszéddel a mi drága
Catherine–ünket. Mr. Morland igazán bőkezű. Mindig is hallottam, hogy
kitűnő ember; és tudod, drágám, minden okunk megvan feltételezni,
hogyha te vagyonos lennél, ő is többel rukkolt volna ki, mert bizonyos
vagyok benne, hogy felettébb nagylelkű ember.
– Nálamnál senki sem vélekedhetik jobban Mr. Morland felől, annyi
biztos. De hát egyikünk sem tökéletes; és mindenkinek joga van hozzá,
hogy azt csináljon a pénzével, amit akar.
Catherine–t sértette ez a gyanúsítgatás.
– Egészen bizonyos vagyok afelől – mondta –, hogy édesapám nem
ígért kevesebbet, mint amennyi telik tőle.
Isabella észbe kapott.

100
 – Efelől, édes Catherine–em, semmi kétség sem lehet, s igazán
ismerhetsz; tudhatod, hogy beérném sokkal kisebb jövedelemmel is. Nem
az kedvetlenít el egy kissé, hogy nem lesz több pénzünk; én utálom a
pénzt; s ha most évi ötven fonttal egybekelhetnénk, minden kívánságom
teljesülne. Ah, Catherine, most tudod a titkomat. Az fáj nagyon, hogy
hosszú, hosszú, végtelen két és fél esztendőnek kell még eltelnie, míg
bátyád megkaphatja a stallumot.
– Igen, igen, én drága Isabellám – mondta Mrs. Thorpe –, belelátunk a
szívedbe tökéletesen. Te nem tudsz alakoskodni. Tökéletesen megértjük,
hogy mi fáj neked; s mindenki csak még jobban a szívébe zár ezért a
nemes, igaz vonzalomért!
Catherine kényelmetlen érzése némiképp felengedett. Igyekezett elhinni,
hogy Isabella búbánatának egyetlen oka a házasság halasztása; s amikor
legközelebb találkoztak, és barátnéja megint éppoly derűs és
szeretetreméltó volt, mint bármikor, igyekezett feledni, hogy egy pillanatig
is másként vélekedett róla. James is hamarosan megérkezett a levele
nyomában, és lekötelezően szívélyes fogadtatásban volt része.

101
 Tizenhetedik fejezet

Allenék immár bath–i tartózkodásuk hatodik hetébe léptek; s egy

darabig latolgatták, hogy ez lesz–e az utolsó, Catherine pedig dobogó
szívvel hallgatta a vitát. Semmi sem enyhíthetné a csapást, ha Tilneyékkel
való ismeretségének ily hamar vége szakadna. Úgy érezte, boldogsága
forog kockán, amíg a dolog el nem dől, s megnyugodott, amikor Allenék
úgy határoztak, hogy még két hétig bérlik szállásukat. Catherine alig törte
rajta a fejét, vajon milyen örömöt tartogathat számára ez a további két hét
azon kívül, hogy láthatja néha Henry Tilneyt. Mi tagadás, amióta James
eljegyzése ráébresztette arra, mit hozhat a sors, egyszer–kétszer egészen
odáig merészkedett, hogy egy titkos „talán...”–t rebegett szíve mélyén; ám
szemhatárát általában a Henry Tilneyvel töltött idő üdvössége zárta le; a
jelennek immár három hét volt a kimért ideje, s Catherine biztos
boldogságot várt e három héttől; életének hátralevő része pedig oly távol,
hogy alig is érdeklődött iránta. E fontos döntés délelőttjén meglátogatta
Tilney kisasszonyt, és szabad folyást engedett örömteljes érzéseinek. Ám a
sors rendeléséből e nap megpróbáltatást tartogatott. Alig fejezte ki
Catherine örömét, hogy Mr. Allen meghosszabbította tartózkodásukat,
amikor Tilney kisasszony elmondta, hogy édesapja épp most határozta el:
elutaznak Bath–ból a hét végeztével. Micsoda csapás! Az eltelt órák
feszült várakozása maga volt a csöndes nyugalom a jelenlegi csalódáshoz
mérve. Catherine arca elkomorult, s a szívbéli bánat őszinteségével
visszhangozta Tilney kisasszony mondatának záró szavait:
– A hét végeztével!
– Igen; édesapámat ritkán bírhatjuk rá, hogy kellő ideig kísérletezzék a
gyógyvíz üdvös hatásával. Csalódására néhány barátja, akivel itt akart
találkozni, nem jött el; most már eléggé jól van, és sietve haza akar menni.
– Nagyon sajnálom – mondta leverten Catherine –, ha ezt előbb tudtam
volna...
– Talán – kezdte kissé zavartan Tilney kisasszony – lenne olyan jó...
engem igen boldoggá tenne, ha...
Édesapja lépett be, és így befejezetlen maradt az udvarias mondat,
amelytől Catherine már–már azt remélte, a jövőbeni levelezés óhaját volna
hivatva tolmácsolni. A tábornok a szokásos gáláns modorban üdvözölte
Catherine–t, majd leányához fordult, és megkérdezte:
– Nos, Eleanor, gratulálhatok vajon, hogy szép barátnédhoz intézett

102
kérésed sikerrel járt?
– Épp most akartam előadni, amikor édesapám belépett.
– Nos, folytasd csak bátran. Tudom, hogy szívedből beszélsz. A
leányom, Morland kisasszony – folytatta a tábornok, leányának időt sem
hagyva, hogy szóljon –, igen merész óhajt dédelget. Mint talán elmondta
kegyednek, szombathoz egy hétre elutazunk Bath–ból. Intézőm leveléből
értesülök, hogy otthon szükséges a jelenlétem; s mert meghiúsult az a
reményem, hogy itt találkozhatom Longtown márkival és Courteney
tábornokkal, igen régi barátaimmal, nincs, ami továbbra is Bath–ban
tartson. S ha kegyed méltányolná önző kérésünket, semmi okunk sem
lenne rá, hogy sajnálattal hagyjuk el a várost. Kurtára fogva a szót,
rávehetnők–e kegyedet, hogy hagyná el diadalainak színhelyét, és
lekötelezné Eleanor barátnőjét a társaságával Gloucestershire–ben? Szinte
röstellem, hogy ilyesmit kérek; bár Bathban mindenki nyilván
önteltebbnek ítélné a kérést, mint kegyed. A kegyedéhez fogható
szerénység – no de a világért sem akarnám nyílt dicsérettel megsérteni. Ha
rábírhatnók kegyedet, hogy látogatásával megtisztelne, kimondhatatlanul
boldoggá tenne bennünket. Igaz, nem kecsegtethetjük olyasmivel, ami
vetekedhetnék ennek az eleven városnak a szórakozásaival; sem élvezetet,
sem pompát nem kínálhatunk; az életmódunk, mint láthatja, egyszerű és
igénytelen; ám igyekezetünkben nem lesz hiány, hogy enyhítsük a kegyed
számára mindama kényelmetlenséget, amit Northanger Klastromban talál.
Northanger Klastrom! E borzongató szavak Catherine érzéseit a
legforróbb lelkesültségig hevítették. Szívében kis híján túlcsordult az öröm
és a hála; alig tudta érzéseit az elfogadható nyugalom korlátai közé
szorítani. Hogy ily hízelgő meghívásban részesült! Hogy ily hőn
esengenek társaságáért! Ebben foglaltatott minden, ami megtisztelő és
vigasztaló; a jelen minden élvezete, a jövő minden reménye; s
beleegyezését – függővé csupán papa és mama jóváhagyásától téve –
készségesen megadta.
– Mindjárt írok is haza – mondta –, és ha nem ellenzik, mint ahogy
bizonyára nem fogják ellenezni...
Tilney tábornok sem táplált kevésbé vérmes reményeket, hiszen már
tiszteletét tette volt Morland kisasszony kitűnő barátainál a Pulteney
utcában, és kieszközölte tőlük óhajának szentesítését.
– S ha ők beleegyeztek, hogy megváljanak kegyedtől – szólt a tábornok
–, úgy bizonyára bölcs lemondást várhatunk a világ többi részétől is.
Tilney kisasszony komoly és szíves modorban csatlakozott a maga
udvarias bókjaival, s a Fullertonból várt beleegyezés reményében a dolog
néhány perc múlva jóformán a végleges megegyezésig jutott.

103
 A délelőtt során Catherine érzései megjárták az izgatott várakozás, a
megnyugvás és a csalódás útját, most azonban az üdvözültség biztos
révébe értek, s a már–már önkívületig fokozódó lelkesültség állapotában,
szívében Henry, ajkán Northanger Klastrom nevével sietett haza, hogy
levelét megírja. Mr. Morland és a felesége, ráhagyatkozván barátaik
ítéletére, akikre leányukat bízták, nem kételkedtek a szemük láttára alakuló
ismeretség tisztes voltában, ezért forduló postával elküldték készséges
beleegyezésüket: Catherine ellátogathat Gloucestershire–be. Engedelmük,
habár Catherine számított rá, csak betetőzte abbéli meggyőződését, hogy
minden emberi teremtmények közül őt áldotta meg legbőkezűbben a sors
jóbarátokkal és jószerencsével, kedvező körülményekkel és kellemes
kilátásokkal. Minden az ő javára esküdött. Első barátainak, Allenéknek
jóvoltából olyan színhellyel ismerkedett meg, ahol csupa öröm várt reá.
Érzései, vonzalmai mind megismerték a viszonzás kínálta boldogságot.
Ahová vonzódott, ott vonzalmat is keltett. Isabellában szerető testvért nyer
mindörökre. Tilneyék pedig, akiknek a jó véleményét mindenki másénál
többre tartotta, túltettek még a vágyain is, oly hízelgő mértékben
bizonyították, hogy meghitt barátságuknak folytatódnia kell. Vendégükül
választották; heteket tölthet egy fedél alatt azzal, akinek a társasága
szívének a legbecsesebb – és mindezekhez még ez a fedél egy klastrom
fedele! Az ódon épületek iránti szenvedélyének hőfokát mindössze a
Henry Tilney iránti szenvedélye haladta meg, s amennyi helyet az említett
úr képmása Catherine ábrándjaiban hagyott, azt mind kastélyok és
klastromok bűvös képe töltötte el. Meglátni s bejárni az elsőnek védfalait
és lakótornyát, avagy a másiknak a kerengőjét – hosszú hetek óta volt
Catherine dédelgetett óhaja, bár szinte lehetetlennek tetszett még csak
vágyódni is arra, hogy akár egy órácskáig lehessen bármelyiknek a
látogatója. És most mégis megtörténik. Számolnia kellett bár azzal, hogy
vár reá egy kastély vagy kúria, udvarház vagy úrilak, netán villa vagy
vityilló: s íme – Northanger klastromnak bizonyult, és ő a lakója lesz! Sok
hosszú, nyirkos folyosója, szűk cellájú, romos kápolnája mindennapi
sétájának lesz megannyi helyszíne, és sehogyan sem tudta lelkében
elfojtani a reményt, hogy akad tán ott holmi legendás hagyomány, egy
sértett és sorsüldözött apáca iszonytató emléke is...
Csodálatos, hogy barátainak szívét oly kevéssé lelkesíti, hogy ilyen
lakóhellyel bírnak: hogy ennyire jámborul viselik a tudatát. Csak a
megszokás műve lehet, hisz ott élnek kora gyermekségüktől fogva. Senki
sem büszke arra, amibe beleszületett. Felsőbbrendű hajlékuk is annyi csak
nekik, mint önnön felsőbbrendű személyük.
Sok kíváncsi kérdéssel ostromolta Tilney kisasszonyt; gondolatai

104
azonban úgy száguldottak, hogy még amikor kérdéseire választ kapott,
akkor sem igen fogta fel, hogy Northanger Klastrom gazdagon
javadalmazott kolostor volt a reformáció idején, hogy feloszlatásakor a
Tilney család egy ősének kezére jutott, hogy az egykori épület tetemes
hányada ma is része a család lakóhelyének, noha a többi elpusztult; hogy
mély völgyben áll, s északról és keletről tölgyerdős dombok oltalmazzák.

105
 Tizennyolcadik fejezet

Catherine lelke csordultig lévén boldogsággal, alig fogta fel, hogy két–
három nap is eltelt, s mindösszesen néhány percig ha látta Isabellát. Akkor
ébredt ennek tudatára, s akkor áhította barátnéjának társalgását, amikor
egy délelőtt Mrs. Allen oldalán ment az ivócsarnok felé, és sem mondani–,
sem meghallgatnivalója nem akadt; ám alig öt perce vágyott barátnéja
társasága után, mire vágyának tárgya megjelent, és titkos értekezésre hívta,
majd egy ülőhelyhez vezette.
– Ez a legkedvesebb zugom – mondotta Isabella, ahogy leültek egy
pamlagra, két ajtó között, ahonnan tűrhető kilátás nyílt mindkettőre és a
rajtuk belépőkre –, annyira félreesik.
Catherine észrevette, hogy Isabella szeme szüntelenül vagy az egyik,
vagy a másik ajtót vizslatja, mint aki nagyon vár valakit, s mert eszébe
jutott, hányszor marasztaltatott el – igaztalanul – pajzánságban, úgy vélte,
itt a kedvező alkalom, hogy rászolgáljon a vádra, ezért vidáman így szólt:
– Ne aggódj, Isabella, James hamarosan itt lesz.
– Ej, drága lelkem – válaszolt Isabella –, csak nem gondolsz olyan
együgyűnek, hogy magamhoz akarnám őt láncolni? Szörnyű volna
szüntelenül együtt lenni; rajtunk nevetne az egész város. Hát elmégy
Northangerbe?! Irtózatosan örülök! Azt mondják, Anglia egyik
legpompásabb régi háza. Megkövetelem, hogy a lehető legrészletesebb
beszámolóval szolgálj róla.
– Meg is kapod, amennyire csak tőlem telik. De kire vársz? Talán a
húgaidra?
– Nem várok én senkire. Az ember szemének csak lennie kell valahol, és
ismered ezt az én ostoba szokásomat, hogy valamire mindig rászegezem,
habár az eszem száz meg száz mérföldnyire jár. Döbbenetesen szórakozott
vagyok: esküdni mernék rá, hogy nincs a világon nálam szórakozottabb
teremtés. Tilney azt mondja, egy bizonyos fajta elmére ez a jellemző.
– Pedig én azt hittem, Isabella, hogy valami fontosat akarsz mesélni.
– Ó, igen! Valóban! No látod, itt a bizonyíték arra, amit az imént
mondtam. Ez az én csacsi fejem! Egészen elfeledkeztem róla. Nos,
hallgasd meg hát: épp most kaptam levelet Johntól: bizonyára tudod, mi
van benne.
– Nem, dehogy; honnan tudnám?
– Drága szívem, ne légy már olyan utálatosan mesterkélt! Mi másról

106
írhatna, mint rólad? Tudod, hogy fülig szerelmes beléd.
– Énbelém, drága Isabella?
– Ejnye, legdrágább Catherine–em, ez már mégiscsak túlzás! A
szerénység szép dolog a maga idején, de nem kevésbé dicséretes olykor
egy kis őszinteség sem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire túlfeszíted a
húrt! Hisz te valósággal kikényszeríted a bókot. John érdeklődését egy
gyermek is észrevette volna. S alig fél órával azelőtt, hogy elhagyta Bath–
t, te magad bátorítottad őt a leghatározottabban. Ezt írja a levelében:
jóformán nyílt ajánlattal állt elő, és te a lehető legszívesebben fogadtad a
közeledését; most pedig azt akarja, hogy én legyek a szószólója, s
halmozzalak el a nevében mindenféle bókkal. Úgyhogy hiába is tetteted,
hogy nem tudsz semmiről!
Catherine, igaza tudatában, igen komolyan bizonygatta, mennyire
megdöbbenti ez a vád; fogalma sincs arról, mondta, hogy Mr. Thorpe
szerelmes volna belé, következésképpen lehetetlenség, hogy valaha is
szándékában állott volna bátorítani.
– Ami az irántam tanúsított figyelmét illeti, becsületszavamra
kijelentem, soha egy pillanatra sem érzékeltem – kivéve, amikor
ideérkezése első napján táncra kért. Ami meg azt illeti, hogy ajánlatot tett,
vagy bármi ehhez hasonlót, itt valami érthetetlen tévedés lappang. Ilyesmit
csak nem érthettem félre! – el kell hinned, ha ezennel ünnepélyesen
kijelentem, hogy ilyesmiről soha egyetlen szó sem hangzott el kettőnk
között! Fél órával a távozása előtt! Ez teljes és tökéletes tévedés – hiszen
én aznap délelőtt nem is láttam.
– Már hogyne láttad volna, hiszen az egész délelőttöt az Edgar házban
töltötted; aznap érkezett meg édesapád beleegyezése, és egészen bizonyos
vagyok benne, hogy te meg John egyedül voltatok a szalonban – nem
sokkal azelőtt, hogy elmentél volna.
– Valóban? Nos, ha mondod, minden bizonnyal így volt – de ha az
életem függ tőle, akkor sem emlékszem rá. Arra igen, hogy nálad voltam, s
hogy őt is láttam, csakúgy, mint a többieket – de hogy akár öt percig is
egyedül lettünk volna... Nos, akárhogyan is, nem érdemes vitatkozni ezen,
mert akármennyire is jó szívvel legyen irántam, el kell hinned, hogy én
sosem gondoltam, nem vártam és nem óhajtottam semmi effélét.
Végtelenül sajnálom, hogy hajlandóságot érez irányomban – de valóban
soha semmivel nem kívántam bátorítani, és a legcsekélyebb fogalmam sem
volt a dologról. Kérlek, oszlasd el a félreértést, amint teheted, és mondd
meg, hogy bocsánatát kérem – vagyis – nem is tudom, mit mondhatnék –,
de értesd meg vele, méghozzá a legillendőbb módon, hogyan értem. A
világért sem akarnék tiszteletlenül beszélni a testvéredről, Isabella, hidd el;

107
de magad is jól tudod, hogy ha volna is olyan férfi, akire többet gondolok,
mint másra – az nem ő.
Isabella hallgatott.
– Drága barátnőm, nem szabad rám haragudnod. El sem hihetem, hogy a
bátyád olyan nagy véleménnyel van felőlem. És tudod jól, hogy te meg én
mindenképpen testvérek leszünk.
– Igen, igen – (és Isabella elpirult) –, több módja van annak, hogy
testvérek legyünk. No de hová is kalandozom? Nos, drága Catherine–em,
úgy látom, szegény John ellen döntöttél – nem így van?
– Annyi bizonyos, hogy az érzelmeit nem viszonozhatom, és szent igaz,
hogy sohasem volt szándékom bátorítani.
– Ha így áll a dolog, igazán nem foglak többé ezzel kínozni. John úgy
kívánta, hogy hozzam szóba neked ezt a tárgyat, tehát szóba hoztam. De
bevallom, amint elolvastam a levelét, felettébb balga, meggondolatlan
dolognak tartottam, ami nem valószínű, hogy egyikőtöknek is a javát
szolgálná: hiszen ha összekerülnétek is, miből élnétek? Igaz, mind a
kettőtöknek van valamennyije, de mostanában egy család nem él meg
holmi csekélységből; s beszéljenek bármit a regényírók, pénz nélkül nem
lehet boldogulni. Csak azon csodálkozom, hogy is juthatott Johnnak
eszébe: bizonyára nem kapta még meg legutóbbi levelemet.
– Nem vádolsz hát azzal, hogy helytelenül cselekedtem? Meggyőztelek
arról, hogy sosem szándékoztam megtéveszteni a bátyádat, s eddig a
pillanatig nem is sejtettem, hogy kedvel?
– Ó, ami ezt illeti – kacagott Isabella –, hogyan is tudhatnám, miféle
gondolatokat, terveket forgattál valaha a fejedben? Ezt magad tudod a
legjobban. Megesik egy kis ártalmatlan kacérkodás vagy efféle, s az ember
néha akaratlanul több bátorítást nyújt, mint amennyit a szíve diktálna.
Hidd el, én vagyok a világon a legeslegutolsó, aki ezért követ vetne rád.
Az ifjúság, a jó kedély erre módot ad. Az ember gondol valamit egyik nap,
s reggelre kelve már másképp gondolkodik. A körülmények alakulnak, a
vélemények változnak.
– De az én véleményem a bátyádról nem változott; mindvégig ugyanaz
maradt. Olyasmiről beszélsz, ami nem történt meg soha.
– Legdrágább Catherine–em – folytatta a másik, ügyet sem vetve rá –, a
világ minden kincséért sem akarnálak rákényszeríteni, hogy belerohanj
egy kötelezettségbe, amíg nem vagy tisztában önmagaddal. Semmi sem
jogosíthatna fel arra, hogy azt kívánjam, áldozd fel a boldogságodat
csupán azért, hogy a bátyámat lekötelezd, csak azért, mert a bátyám, s aki
végtére is talán, ki tudja, éppoly boldog lehet nélküled; hiszen az emberek
általában nemigen tudják, mire törekednek; kivált a fiatal emberek

108
döbbenetesen változékonyak és állhatatlanok. Mert kérdezem: miért volna
kedvesebb nekem bátyám boldogsága a barátném boldogságánál? Tudod,
mily nagyra értékelem a barátság fogalmát. De mindenek fölött, drága
Catherine–em, arra kérlek: ne siess! Higgy a szavamnak, ha elhamarkodsz
bármit, bizonnyal megbánod. Tilney szerint nincsen, amiben gyakrabban
csalatkoznék az ember, mint tulajdon érzéseiben, s azt hiszem, nagyon is
igaza van. Ah! itt jön ő; nem baj, biztosan nem vesz észre minket.
Catherine felpillantva észrevette Tilney kapitányt; Isabella pedig, aki
beszéd közben le nem vette a szemét a kapitányról, hamarosan elkapta a
pillantását. Nyomban el is indult a hölgyek felé, és elfoglalta azt a helyet,
ahová Isabella mozdulata invitálta. Első szavai meghökkentették
Catherine–t. Tilney halkan beszélt, mégis tisztán meghallotta:
– Micsoda! Szüntelen őrizet, vagy személyesen, vagy megbízott által?!
– Ej! ostobaság – hangzott Isabella ugyancsak félig suttogott válasza. –
Miért akar ilyesmit elhitetni velem? Hiszen ha elhinném! – csakhogy az én
szellemem, tudja jól, meglehetősen független!
– Bár a szíve volna független. Én annyival is beérném.
– Még hogy a szívem! Mi dolga magának szívekkel? Hisz maguknak,
férfiaknak úgysincsen szívük.
– Ha szívünk nincs, van szemünk; az is eléggé meggyötör.
– Igazán? Nagyon sajnálom; sajnálom, ha rajtam bármi kellemetlent
talál. Majd másfele nézek. Remélem, így megfelel magának – (fordított
hátat a kapitánynak Isabella) –; remélem, most már nem gyötröm a szemét.
– Soha jobban; mert rózsás arcának éle még most is látható – s ez
nagyon sok és nagyon kevés.
Catherine hallotta mindezt, s úgy elképedt, hogy tovább nem
hallgathatta. Bámult Isabellán, hogy eltűri; féltékeny volt bátyja nevében;
felállt tehát, azt mondta, csatlakoznia kell Mrs. Allenhez, és azt ajánlotta,
hogy induljanak el. Isabella azonban erre semmiféle hajlandóságot nem
mutatott. Oly döbbenetesen elfáradt, s oly gyűlöletes az ivócsarnokban
fel–alá parádézni: meg aztán; ha elmozdul a helyéről, elkerülik egymást a
húgaival, akik minden pillanatban megérkezhetnek; úgyhogy az ő
legdrágább Catherine–je ne is haragudjék, de üljön csak vissza nyugodtan
a helyére. Hanem tudott konok lenni Catherine is; és mivel Mrs. Allen épp
akkor lépett oda és ajánlotta, hogy induljanak haza, csatlakozott hozzá, és
kiment az ivócsarnokból, Isabella pedig ott maradt Tilney kapitánnyal.
Catherine igen nehéz szívvel hagyta el őket. Úgy érezte, Tilney kapitány
kezd beleszeretni Isabellába, amaz pedig öntudatlanul bátorítja; minden
bizonnyal öntudatlanul, hisz Isabellának James iránti érzése csakoly
szilárd és nyilvánvaló, mint az eljegyzése. Lehetetlen kételkedni

109
becsületességében és jó szándékában; és mégis: beszélgetésük folyamán
mindvégig oly különös volt a modora! Szívéből kívánta, bárcsak úgy
beszélt volna most is Isabella, ahogyan szokott, és kevesebbet a pénzről; s
hogy ne látszott volna olyannyira örülni Tilney kapitány láttán. Furcsa,
hogy észre sem veszi Tilney hódolatát! Catherine nagyon szeretett volna
célzást tenni rá, hogy figyelmeztesse barátnéját, s megelőzze mindama
fájdalmat, amelyet nagyon is eleven viselkedése különben mind a
kapitány, mind James számára bízvást tartogat.
John Thorpe hízelgő vonzalma egyáltalán nem adhatott elégtételt a húga
meggondolatlanságáért. Catherine nem hitt az őszinteségében, és nem is
kért belőle; nem feledhette, hogy Thorpe hajlamos a tévedésre; azt állítja,
az ajánlat elhangzott, s hogy ő, Catherine, bátorította: ez is csak erősítette
abbéli meggyőződését, hogy az ifjú olykor igencsak elrugaszkodik a
valóságtól. Hiúsága ennélfogva nemigen gyarapodott: mindössze a
tűnődésre kapott bőséges tápot. Igazán megdöbbentő, ha Thorpe elhiszi
magáról, hogy szerelmes őbelé. Isabella a bátyjának Catherine iránti
figyelmességét emlegette: ő maga ilyesmit sosem tapasztalt. Igaz, Isabella
sokszor mond olyat, amit – Catherine szívből remélte – csak siettében
említ, s nem ismétli soha többé: s Catherine, lelki nyugalma és
vigasztalása érdekében, örült, hogy ebben megnyugodhat.

110
 Tizenkilencedik fejezet

Eltelt néhány nap, és Catherine, habár nem engedte meg magának, hogy
gyanúsítsa barátnéját, akaratlanul is szemmel tartotta. Megfigyelésének
nem volt kellemes az eredménye. Isabellát mintha kicserélték volna.
Amikor csupán legközelebbi barátainak körében látta az Edgar házban
vagy a Pulteney utcában, modora oly csekély mértékben változott meg,
hogy ha ennyiben marad, tán észre sem veszi. Egy árnyalatnyi ernyedt
közöny, avagy az a hírhedett szórakozottság, amelyről Catherine
mindeddig nem hallott soha, olykor fel–felbukkant: ha azonban ennél
rosszabb nem történik, mindez csupán új keccsel ruházza fel, és melegebb
érdeklődést ösztönöz. Amikor azonban Catherine a nyilvánosság előtt látta
Isabellát, ki Tilney kapitány figyelmességét éppoly készségesen fogadta,
ahogyan amaz felkínálta, s jóformán éppannyi figyelemben és mosolyban
részeltette, mint Jamest, a változás túlságosan nagy volt, hogysem
könnyedén átsiklott volna fölötte. Mit jelenthet ez az állhatatlan
magatartás, mi a szándéka barátnéjának – Catherine fel sem foghatta.
Isabella nem lehet tudatában, milyen fájdalmat okoz; nagyfokú
tapintatlanságát azonban Catherine óhatatlanul zokon vette. James
szenvedett miatta. Catherine látta, hogy bátyja komor és nyugtalan; és
bármily kevéssé tekintette is a lelke nyugalmát az a nő, aki neki adta szívét
– Catherine számára bizony igencsak fontos volt. Szegény Tilney kapitány
miatt is nyugtalankodott. Habár a megjelenése nem tetszett Catherine–nek,
a neve már szabad utat jelentett jóindulatához, és őszinte részvéttel gondolt
arra, minő csalódás vár a kapitányra; annak ellenére ugyanis, amit
meghallani vélt az ivócsarnokban, Tilney kapitány viselkedése olyannyira
összeegyeztethetetlen volt Isabella eljegyzéséről való tudomásával, hogy
ha jól utánagondolt, el sem képzelhette, hogy a kapitány valóban tud a
jegyességről. Tilney kapitány féltékeny lehet Jamesre mint vetélytársára,
de ha a látszat többre vall, úgy bizonyára ő, Catherine leledzik tévedésben.
Szelíd szemrehányással szerette volna figyelmeztetni Isabellát a
helyzetére, és tudatára ébreszteni, hogy mindkét fiatalember iránt
szívtelen; ám a szemrehányásra vagy idő nem adódott, vagy alkalom. Ha
lehetőség nyílt is célzást tenni, Isabella sosem értette el. Gyötrelmében a
Tilney család tervbe vett indulása volt legfőbb vigasza; néhány napon
belül útra kelnek Gloucestershire–be, és Tilney kapitány távozása
helyreállítja majd a magáén kívül valamennyi szívnek a békességét.

111
Csakhogy Tilney kapitánynak ez idő szerint nem állt szándékában, hogy
elutazzék; nem tart velük Northangerbe, továbbra is Bath–ban marad.
Mihelyt Catherine értesült erről, nyomban megszületett az elhatározása.
Szóba hozta a tárgyat Henry Tilneynek; sajnálkozott, hogy a bátyja
nyilvánvaló elfogultsággal viseltetik Thorpe kisasszony iránt, és kérlelte:
tudassa bátyját Isabella eljegyzéséről.
– A bátyám tud róla – hangzott Henry válasza.
– Tud róla? Akkor miért marad itt?
Henry nem felelt, s másra terelte a szót; Catherine azonban izgatottan
folytatta:
– Miért nem beszéli rá, hogy menjen el? Minél tovább marad, annál
rosszabb lesz neki a végén. Kérem, bírja rá, az ő érdekében, mindenki
érdekében, hogy azonnal utazzék el Bath–ból. A távollét idővel majd
megnyugtatja; itt azonban nem lehet reménye, s ha marad, csak
szerencsétlen lesz.
Henry mosolyogva válaszolt:
– Bizonyos vagyok benne, hogy a bátyám nem szándékozik
szerencsétlen lenni.
– Rábeszéli hát, hogy elutazzék?
– Rábeszélni nem állna módomban; de bocsássa meg nekem, ha még
csak meg sem próbálkozom vele. Én magam mondtam el neki, hogy
Thorpe kisasszony eljegyezte magát. A bátyám tudja, mit csinál, és ura
cselekedeteinek.
– Nem, nem tudja, mit csinál! – kiáltott fel Catherine. – Nem tudja,
milyen fájdalmat okoz a bátyámnak! Nem mintha James valaha is célzott
volna erre, de bizonyos vagyok benne, hogy igen nyugtalan.
– És bizonyos abban is, hogy ez az én bátyám műve.
– Igenis, bizonyos vagyok benne.
– És mi okozza a fájdalmat: hogy bátyám figyelmes Thorpe kisasszony
iránt, vagy hogy Thorpe kisasszony eltűri?
– Nem ugyanaz a kettő?
– Morland úr alighanem különbséget látna. Egyetlen férfit sem sért, ha
egy másik férfi is csodálja a nőt, akit szeret; csak a nő maga teheti ezt
gyötrelemmé.
Catherine elpirult barátnéja miatt.
– Isabella helytelenül cselekszik – mondta. – De bizonyos vagyok
benne, nem szándéka, hogy fájdalmat okozzon, hiszen szívbéli vonzalmat
táplál a bátyám iránt. Amióta ismeri, szerelmes belé, és amíg bizonytalan
volt édesapám beleegyezése, Isabella valósággal belebetegedett az
aggodalomba. Maga is tudja, mennyire erős vonzalmat érez a bátyám iránt.

112
 – Értem én: Jamesbe szerelmes, Frederickkel kacérkodik.
– Ó, dehogy! Nem kacérkodik! A szerelmes nő nem tud mással
kacérkodni.
– Igen valószínű, hogy sem szeretni, sem kacérkodni nem tud oly
tökéletesen, mint hogyha a kettő közül csupán az egyiket művelné.
Mindkét úr kénytelen némi engedményt tenni.
Catherine hallgatott egy darabig, majd így folytatta:
– Tehát nem hiszi, hogy Isabella igaz szívbéli vonzalmat táplál a bátyám
iránt?
– E tárgyról nem lehet véleményem.
– De hát vajon mi a bátyja szándéka? Ha tud az eljegyzésről, mit akar
elérni a viselkedésével?
– De szigorúan kérdez!
– Igazán? Én csak azt kérdezem, amire választ szeretnék kapni.
– De csak azt kérdezi, amire választ is várhat tőlem?
– Igen, azt gondolom; hisz maga bizonyára ismeri a bátyja szívét.
– A bátyám szívét illetően, hogy a kegyed szavával éljek, higgye el,
ezúttal csak találgathatok.
– Tehát?
– Tehát! Nem; ha csak találgathatunk, találgasson ki–ki maga.
Szánalmas, ha mások feltevéseire hagyatkozunk. A tételek kegyednek is a
rendelkezésére állnak. Bátyám életvidám és olykor talán meggondolatlan
fiatalember; körülbelül egy hete ismeri a kegyed barátnőjét, és szinte
kezdettől fogva tud az eljegyzéséről.
– Nos tehát – szólalt meg néhány másodpercnyi fontolgatás után
Catherine –, maga minden bizonnyal kitalálhatja mindezekből a bátyja
szándékát; én azonban nem. De vajon az édesapjuk nem nyugtalan emiatt?
Nem akarja, hogy Tilney kapitány elutazzék? Ha az édesapjuk beszélne
vele, akkor bizonyára elmenne.
– Kedves Morland kisasszony – mondta Henry –, a bátyja nyugalma
iránti szeretetreméltó aggodalmában nem lehetséges, hogy téved egy
kicsit? Nem túlozza el egy kissé a dolgot? Megköszönné ő vajon
kegyednek, akár a maga nevében, akár a Thorpe kisasszonyéban, hogy
feltételezi: a kisasszony vonzalma, de legalábbis a jó magaviselete csak
akkor biztosítható, ha nem látja Tilney kapitányt? Csak a magányban
érezheti biztonságban magát? avagy, arája szíve csak akkor hű hozzá, ha
más nem eseng utána? Ezt aligha hiheti – kegyed pedig bizonyos lehet
afelől, hogy azt sem szeretné, ha kegyed hinne ilyet. Nem mondom, hogy
„ne nyugtalankodjék”, hiszen tudom, e pillanatban nyugtalan; de ne
nyugtalankodjék többet a kelleténél. Nincsenek kétségei a bátyjának és a

113
barátnőjének kölcsönös vonzalma felől: akkor higgye el, hogy kettejük
között igazi féltékenységnek nincs helye: higgye el, hogy tartós neheztelés
nem támadhat kettejük között. Szívük úgy, mint egymás előtt, nem lehet
nyitva kegyed előtt; pontosan tudják, mi szükséges, és mi elviselhető:
kegyed pedig bizonyos lehet afelől, hogy egyikük sem ingerelheti a
másikat azon felül, ami köztudottan kellemes.
Látván, hogy Catherine még most is kétkedő és komor, Henry
hozzátette:
– Frederick ugyan nem hagyja el velünk együtt Bath–t, de valószínűleg
már csak igen rövid ideig marad; talán csak néhány napig. Eltávozási
engedélye hamarosan lejár, és vissza kell térnie ezredéhez. És mivé lesz
akkor az ismeretségük? A tiszti étkezdében két hétig isznak majd Isabella
Thorpe egészségére, a hölgy pedig egy hónapig mulat a kegyed bátyjával
szegény Tilney szenvedelmén.
Catherine kénytelen volt engedni a vigasztalásnak. Egy egész szónoklat
idejéig ellenállott, most azonban megadta magát. Henry Tilney minden
bizonnyal tudja, mit beszél. Korholta magát eltúlzott aggályai miatt, és
eltökélte: ezentúl nem foglalkozik ily komolyan e tárggyal.
Búcsúbeszélgetésük alkalmával Isabella magatartása támogatta
elhatározását. Thorpe–ék Catherine ott–tartózkodásának utolsó estéjét a
Pulteney utcában töltötték, és a két szerelmes között semmi sem történt,
ami nyugtalanságot ébreszthetett volna Catherine–ben, vagy ami miatt
rossz érzéssel hagyta volna őket ott. James jókedvű volt, Isabella
lekötelezően békességes. Barátnéja iránti gyöngéd érzése látszott uralkodni
a szívében: e pillanatban azonban ez megengedhető volt; egyszer kereken
ellentmondott szerelmesének, egyszer pedig visszahúzta kezét; Catherine
azonban észben tartotta Henry utasításait, és mindezt a józan szerelem
számlájára írta. A búcsúzkodó szép hölgyek csókjait, könnyeit, ígéreteit
elképzelnünk nem lehet nehéz.

114
 Huszadik fejezet

Allen úr és felesége sajnálták, hogy elveszítik ifjú barátnéjukat, mert jó

kedélyű és vidám társaságát nagyra értékelték, s az élvezetét keresve a
magukét is nagyban előmozdították. Annyira boldog volt azonban, hogy
elmehet Tilney kisasszonnyal, hogy nem is kívánhatták másként; és mivel
ők is már csak egy hétig szándékoztak Bath–ban időzni, nem fogják
nagyon megsínyleni a távozását. Mr. Allen kísérte el Catherine–t a Milsom
utcába, ahová reggelire volt hivatalos, és látta, milyen szívélyes
fogadtatásban részesítik új barátai; Catherine–t azonban oly heves izgalom
fogta el, amikor a család tagjának érezhette magát; annyira félt attól, hogy
netán nem azt teszi, amit kellene, s nem őrizheti meg vendéglátóinak jó
véleményét, hogy az első öt perc zavarában jóformán már azt kívánta,
bárcsak térhetne vissza Allen úrral a Pulteney utcába.
Tilney kisasszony modora és Henry mosolya hamarosan tompította
kényelmetlen érzéseit: ám távolról sem érezte még kellemesen magát;
magának a tábornoknak szüntelen figyelme sem nyugtathatta meg
tökéletesen. Mi több, tűnjék bár visszásnak, már–már azt gondolta, talán
kevésbé érezné zavarban magát, ha kevesebb figyelemben részesülne. A
tábornok oly aggályos gonddal viseltetett kényelme iránt – szüntelenül
buzdította, hogy egyék, minduntalan azon aggódott, hogy vendégük netán
nem talál semmit, ami a kedvére volna (habár Catherine még soha ennyire
gazdag reggelizőasztalt nem látott) –, hogy egy pillanatra sem feledhette
vendég mivoltát. Merőben méltatlannak érezte magát ily mértékű
tiszteletre, s nem is tudott ennek kellőképpen megfelelni. Azt sem érezte
kellemesnek, hogy a tábornok türelmetlenül sürgette legidősebb fia
megjelenését, sem pedig a helytelenítést, amellyel a fia késedelmeskedését
illette, amikor Tilney kapitány végre lejött. Catherine–t kínosan érintette
az apa szigorú szemrehányása, amely aránytalannak látszott a vétekkel;
még kényelmetlenebbül érezte magát, amikor kiderült, hogy a
leckéztetésnek ő a fő oka, s hogy a kapitány késését főként azért veszik
zokon, mert iránta, Catherine iránt tiszteletlen. Mindez felettébb
kényelmetlen helyzetbe hozta Catherine–t, és igaz együttérzés támadt
benne Tilney kapitány iránt, holott a jóindulatában nem reménykedhetett.
Tilney szótlanul hallgatta apját; meg sem próbált védekezni, ami
megerősítette Catherine–t abbéli aggodalmában, hogy a kései felkelésnek
valódi oka az volt, hogy Isabella miatti nyugtalansága miatt sokáig kerülte

115
az álom. Első ízben volt valójában a kapitány társaságában, és azt remélte,
most már véleményt alkothat róla; a hangját is jóformán alig hallotta
azonban, amíg az édesapja a szobában volt; és még azután is oly
mértékben hatott a kedélyére, hogy Catherine semmi mást nem hallott tőle,
mint az Eleanor fülébe suttogott szavakat:
– Hogy örülök majd, ha már elmentetek!
Az úti készülődés sem volt kellemes. Az óra elütötte a tízet, miközben
lehordták a poggyászt, holott a tábornok ezt az időpontot tűzte ki arra,
hogy elinduljanak a Milsom utcából. Nagykabátját nem hozták le, hogy
mindjárt felvehesse, hanem kiteregették a bricskában, amelyben fiát fogja
elkísérni. A hintó középső ülését nem húzták ki, holott hárman fognak
beszállni, és leányának komornája úgy telezsúfolta csomagokkal, hogy
Morland kisasszonynak nem lesz kényelmes ülőhelye; és ez a neheztelés
annyira eluralkodott a tábornokon, hogy amikor besegítette Catherine–t a
kocsiba, ő csak nagy üggyel–bajjal menthette meg a tulajdon új írótábláját
attól, hogy ki ne dobják az utcára. Nagy sokára mégis becsukódott a kocsi
ajtaja a három nő mögött, és elindultak abban a higgadt iramban, amellyel
egy úriember szép, jól táplált négyesfogata harminc mérföldes útra indul:
ilyen távolságra feküdt Northanger Bath–tól, s ezt két egyenlő stációval
teszik meg. Catherine lelke felvidult, amikor elhajtottak a kapu elől; Tilney
kisasszony társasága nem feszélyezte; a számára tökéletesen új út
érdekesnek ígérkezett; előtte egy klastrom, mögötte egy bricska –
Catherine tehát sajnálkozás nélkül vetett búcsúpillantást Bath–ra, s
váratlanul gyorsan bukkantak fel a mérföldkövek. Petty–France–nál
kétórai unalmas várakozás következett, amikor nem volt mit tenni, mint
enni étvágytalanul és időzni tétlenül – ez a kényelmetlenség csökkentette
némiképpen csodálatát előkelő utazásuk, a négylovas batár, a takaros
libériába bújtatott és kengyelükben rendszeresen fel–felemelkedő hajtók, a
számos lovas fullajtár iránt. Tökéletesen kellemes társaságban mit sem
számított volna a késedelem – Tilney tábornok azonban, ha mégoly
elbájoló ember volt is, láthatóan tompítólag hatott gyermekeinek
hangulatára, és rajta kívül más jóformán alig ejtett egy szót is. Catherine,
mihelyt ezt észlelte, meg azt, hogy a tábornok mindennel elégedetlen, amit
csak a fogadó kínálhatott, a pincérekkel pedig dühödten türelmetlen,
pillanatról pillanatra jobban tartott tőle, és úgy érezte, a két óra négy órára
nyúlik. Végül, nagy sokára, elhangzott a felmentő szó; és mekkora volt
Catherine meglepetése, amikor a tábornok azt ajánlotta, vegye át az ő
helyét a fia kocsijában az út hátralevő részére: „szép idő van, és ő azt
szeretné, ha vendégük minél többet látna a vidékből”!
Catherine jól emlékezett rá, hogyan vélekedett Mr. Allen a

116
fiatalemberek nyitott kocsijáról; elpirult hát a terv hallatán, és első
gondolata az volt, hogy visszautasítja; a második azonban már meghódolt
Tilney tábornok ítélete előtt: a tábornok nem ajánlhat olyasmit, amit ne
illenék elfogadnia; és néhány percen belül már Henry oldalán találta magát
a kétfogatúban, s nem élt még a földön nála boldogabb teremtmény. Pár
percnyi próba meggyőzte arról, hogy a nyitott kétkerekű a világ legszebb
kocsija; a négylovas batár pompásan gördül ugyan, de nehéz és
körülményes holmi, és Catherine nem feledhette, hogy két óra hosszat
időztek kénytelen Petty–France–nál. A kétfogatú számára feleennyi idő is
elegendő lett volna; és oly fürgén mozogtak a könnyű lovak, hogy ha a
tábornok nem ragaszkodik hozzá, hogy az ő hintója vezessen, fél percen
belül könnyűszerrel megelőzhették volna. A kétfogatú hintó érdeme
azonban nemcsak a lovakban rejlett; Henry olyan jól hajtott – olyan
nyugodtan –, nem keltett semmiféle zavart, nem hivalkodott Catherine
előtt, nem szidta a lovait; annyira különbözött az egyetlen úri
kocsihajtótól, akivel Catherine–nek módjában állott összehasonlítani! Meg
aztán a kalapja olyan jól áll, és nagykabátjának számtalan körgallérja oly
tetszetősen tekintélyes! Henry Tilney hajtotta kocsiban ülni, csakúgy, mint
vele táncolni, a legnagyobb boldogság a világon! És minden egyéb
gyönyörűség tetejébe most még a tulajdon dicséretét is hallgathatta; azt
legalábbis, hogy Henry megköszönte a húga nevében Catherine
kedvességét, hogy meglátogatja őket; az igaz barátság megnyilvánulásának
tekintette, és úgy emlegette, mint ami őszinte hálát érdemel. Húgának,
mondta Henry, kedvezőtlenek a körülményei – nincs női társasága –
édesapjának gyakori távollétében pedig sokszor semmiféle társasága sincs.
– De hát hogyan lehetséges ez? – tudakolta Catherine. – Maga talán
nincs ott?
– Northanger csupán félig az otthonom; saját háztartásom van
woodstoni házamban, közel húsz mérföldnyire édesapámétól, és időm egy
részét szükségszerűen ott töltöm.
– Mennyire sajnálhatja!
– Mindig sajnálom elhagyni Eleanort.
– Igen; de az iránta való szeretet mellett bizonyára annyira szereti a
klastromot! Aki megszokta, hogy egy klastrom az otthona, annak
bizonyára kellemetlen lehet egy közönséges lelkészlak.
– Kegyed igen kedvező elképzelést alkotott a klastromról – mondta
mosolyogva Henry.
– De még mennyire. Hát nem gyönyörű, ódon hely, szakasztott, mint
amilyenről olvas az ember?
– És kegyed kellőképpen felvértezte magát, hogy mindazon

117
rémségekkel találkozik, amelyeket egy épület, „amilyenről olvas az
ember”, csak tartogathat? Eléggé erős a szíve? Felkészültek az idegei ál–
falakra, rejtekajtókra?
– Ó, igen! Nem hiszem, hogy könnyen megijednék, hiszen olyan sokan
lesznek a házban – meg aztán nem volt lakatlan és elhagyatott hosszú
évekig, mikor a család váratlanul megérkezik, értesítés nélkül, ahogy
általában történni szokott.
– Valóban nem. Nem leszünk kénytelenek a kandalló tüzének húnyó
parazsánál behatolni a homályos csarnokba – sem ablaktalan, ajtó nélküli,
bútorozatlan szoba padlóján vetni ágyat. Azt azonban tudnia kell, hogy
amikor egy fiatal hölgy kerül (akármilyen módon) egy efféle lakóhelyre,
mindig a családtól távol szállásolják el. Míg amazok kényelmesen
visszavonulnak a ház általuk lakott végébe, őt Dorothy, az agg kulcsárnő
annak rendje és módja szerint felvezeti a másik lépcsőn, komor folyosókon
át egy lakosztályba, amelyet azóta sem használtak, amióta egy távoli
unokatestvér avagy más rokon ott húsz esztendeje elhalálozott. Elviselné
az effajta ceremóniát? Nem hagyja cserben a bátorsága, amikor e komor
szobában találja magát, mely túlságosan magas és tágas, és méreteit
csupán egy lámpás gyenge fénysugaránál becsülheti fel – falait
életnagyságú alakokkal hímzett kárpit borítja, s a sötétzöld avagy bíborszín
bársonnyal borított ágy valóságos ravatal? Nem fog vajon elszorulni a
szíve?
– Ó, de hát ilyesmi úgysem történik velem, biztos vagyok benne.
– Mily reszketőn fogja szemügyre venni lakosztályának bútorzatát! És
mit lát majd? Sem asztalt, sem öltözködőasztalkát, szekrényeket vagy
fiókokat, hanem az egyik oldalon tán egy törött lant maradványait, a
másikon egy súlyos ládát, amelyet semminő erőfeszítés felnyitni nem
képes, a kandalló felett pedig holmi marcona hadfi arcképét, kinek vonásai
láttán érthetetlenül összeszorul a szíve, és nem lesz képes levenni róla a
szemét. Eközben Dorothy, kit nem kevésbé döbbentett meg a kegyed
megjelenése, heves izgalommal tekint magára, és néhány érthetetlen
célzást ejt el. Hogy felderítse kegyedet, mindazonáltal sejteni engedi, hogy
a klastromnak a kegyed lakóhelyéül kijelölt részét minden kétséget
kizáróan kísértet járja, és közli kegyeddel, hogy egyetlen szolga sem
tartózkodik hallótávolságon belül. E szívvidító búcsúszó után bókol és
távozik – kegyed pedig addig hallgatja távolodó lépteit, amíg az utolsó
visszhang el nem hal – s amikor, elszoruló szívvel, megkísérli elreteszelni
ajtaját, növekvő rettenettel észleli, hogy nincsen rajt’ retesz!
– Ó, Mr. Tilney! Mily félelmetes! Épp olyan, mint egy könyv! De
ilyesmi csakugyan nem történhet velem. Biztos vagyok benne, hogy a

118
kulcsárnéjuknak nem is Dorothy a neve. No, és mi történik azután?
– Az első éjszakán talán még semmi sem ad okot további ijedelemre.
Miután leküzdötte az ágytól való legyőzhetetlen borzadályát, nyugovóra
tér, és néhány órányi zaklatott álma lesz. Megérkezése után a második,
legkésőbb azonban a harmadik éjszakán valószínűleg heves vihar tör ki.
Az épület valósággal megremeg alapjaiban, a mennydörgést visszaverik a
szomszédos hegyek – és a zivatart kísérő félelmetes szélrohamok
közepette kegyed megpillantani véli (a lámpása ugyanis nem aludt ki),
hogy a falikárpit egy része hevesebben rázkódik, mint a többi. Nem tudja
természetesen elfojtani kíváncsiságát a kielégítésére ily alkalmas
pillanatban, nyomban felkel, vállára veti köntösét, és elindul, hogy a
rejtély mélyére hatoljon. Rövid kutatás után rést fedez fel a falikárpiton,
amelyet oly művészi ügyességgel szerkesztettek, hogy a legtüzetesebb
kutatáson is kifog, s amikor kinyitja, íme: egy ajtót pillant meg – s mivel
az ajtót csupán hatalmas rudak meg egy retesz rögzítik; némi erőfeszítés
után sikerül kinyitnia – és kezében a lámpással belép egy kicsiny, boltíves
szobába.
– Ugyan, dehogy: nagyon is félnék, eszembe se jutna ilyesmit tenni.
– Micsoda! Holott Dorothy értésére adta, hogy titkos földalatti folyosó
vezet lakosztályától Szent Antal kápolnájáig, alig két mérföldnyire?
Visszariadna egy ilyen egyszerű kalandtól? Nem, nem, nyomban belép e
kicsiny, boltíves kamrába, majd a következőkbe, de egyikben sem lát
semmi figyelemreméltót. Az egyikben talán egy tőr, a másikban néhány
vércsepp, a harmadikban holmi kínzóeszköz maradványa: mindebben
azonban nincsen semmi különös, a kegyed lámpása pedig hamarosan
pislákolni kezd; visszafordul tehát, és elindul lakosztálya felé. Ismét
áthaladva azonban a kicsiny szobán, tekintetét magára vonja egy hatalmas,
ódivatú, aranyberakásos ébenfa szekrény, amely, noha előzőleg tüzetesen
megvizsgálta a bútorzatot, elkerülte volt a figyelmét. Leküzdhetetlen
előérzet ösztökélésére izgatottan közeledik a szekrényhez, kinyitja
kétszárnyú ajtaját, s végigkutat minden fiókot; ám egy darabig semmi
fontosat nem fedez fel – mindössze tán egy jó marék gyémántot. Nagy
sokára azonban megérint egy titkos rúgót, s felpattan egy belső fülke –
papírtekercs tűnik elő – megragadja – számtalan kéziratlapból áll – becses
kincsével besiet hálókamrájába, ám alig betűzött ki ennyit: „Oh, bárki légy
– kinek kezébe jutottak a boldogtalan Matildának emlékiratai...” – midőn
lámpása hirtelen kihuny, és kegyed tökéletes sötétségben marad.
– Ó, nem, nem... ne is mondjon ilyet! Folytassa, kérem.
Henryt azonban túlságosan is elszórakoztatta az általa keltett érdeklődés,
és nem folytatta elbeszélését: sem a tárgyra, sem a hangjára nem tudott

119
többé kellő komolyságot erőltetni, és kénytelen volt felkérni Catherine–t,
hagyatkozzék a képzeletére Matilda megpróbáltatásainak
tanulmányozásában. Catherine feleszmélt, elszégyellte mohó érdeklődését,
és komolyan biztosította Henryt: figyelemmel hallgatta bár, de egy
pillanatig sem tartott attól, hogy valóban része lesz az imént hallottakban.
„Bizonyos benne, hogy Tilney kisasszony sosem helyezné olyan
hálókamrába, amilyet Tilney úr leírt! És nem is fél egyáltalán.”
Ahogy utazásuk végcéljához közeledtek, Catherine türelmetlensége –
figyelmét ugyanis a többi beszédtárgy elvonta volt egy darabig – teljes
erővel visszatért; alig várta, hogy megpillantsa végre a klastromot, s az út
minden egyes kanyarulatánál szent borzalommal várta, mikor bukkan elő a
tömör, szürke kőfal, ősi tölgyek ligetéből kiemelkedőn, amint a nap utolsó
sugarai gyönyörteljes pompával játszanak magas, csúcsíves ablakain. Az
épület azonban oly alacsony volt, hogy Catherine azon vette észre magát:
be is hajtottak már a kapun, Northanger területére, s még csak egy árva
ódon kéményt sem sikerült meglátnia.
Nem tudta, van–e oka a meglepetésre, de a megközelítésnek e módjában
egyvalamire bizonyosan nem számított. Hogy modern külsejű kapusházak
között haladjon el, hogy ily könnyedén teremjen magának a klastromnak a
területén, hogy ily sebesen hajtsanak vele végig a finom kaviccsal felszórt
sima, egyenes úton, mindennemű akadály, ijedelem avagy ünnepélyesség
nélkül – ez bizony sajátságos és érthetetlen. Nem sok ideje maradt azonban
efféle megfontolásokra. Hirtelen zápor csapott az arcába, további
megfigyeléseket tehát nem eszközölhetett; minden gondolatát új
szalmakalapjának épségére összpontosította – és íme, bent is volt már a
Klastrom falai között. Henry segítségével leugrott a kocsiról, az ódon
tornác védelmében lelte magát, sőt, be is lépett a csarnokba, ahol barátnője
és a tábornok várták és üdvözölték – és semmiféle baljós előérzete sem
támadt holmi leselkedő szerencsétlenségről, sem egy pillanatnyi gyanú
nem ébredt benne az ünnepélyes épület falai között végbement múltbéli
szörnyűségekről. A szellő szárnya nem hordozta meggyilkoltaknak
sóhaját; nem hordozott egyebet, mint sűrűn permetező esőt; s minekutána
Catherine alaposan kirázta öltözékét, kész volt rá, hogy bevezessék a
család fogadószobájába, és képes arra, hogy szemügyre vegye környezetét.
Klastrom! fenséges élvezet, hogy igazi klastromba került! – csakhogy,
amint körülpillantott a szobán, kételyei támadtak: vajon bármi, ami
megfigyelésének körébe esik, megerősítheti–e benne ezt a tudatot. A
bútorzat a modern ízlés gazdagságát és eleganciáját tükrözte. A kandalló,
amelytől a hajdani idők terjedelmét és súlyos faragványait várta volna el,
mindössze sima, modern alkalmatosságnak bizonyult, egyszerű, csinos

120
márványlappal, azon pedig szép angol porcelán díszekkel. Az ablakok,
amelyektől különlegesen sokat remélt – hallotta ugyanis, amint a tábornok
emlegette, hogy tiszteletteljes gonddal megőrizte gótikus formájukat –
kisebbnek bizonyultak, mint amekkorának képzelete rajzolta volt. Igaz, a
csúcsív valóban megmaradt – alakjuk gótikus volt, tán még a keretük is –,
de mindegyik üvegtábla oly nagy, oly tiszta, oly világos! Annak a
képzeletnek, amely parányi ablakszemekre számított, súlyos
kőcsipkézetre, festett üvegre, piszokra és pókhálóra – kétségbeejtő volt a
különbség.
A tábornok észrevette, merre jár Catherine tekintete, s a szoba
kicsinységét, a berendezés egyszerűségét hozta szóba, ahol minden tárgy
mindennapi használatra szolgál, célja csupán a kényelem és a többi; ám
azzal dicsekedhetik, úgymond, hogy akad a Klastromban néhány
lakosztály, amely nem volna méltatlan vendége figyelmére – és már az
egyiknek drága aranyozását kezdte volna emlegetni, amikor azonban
elővette az óráját, mondat közben elhallgatott, majd meglepetten
kijelentette, hogy húsz perc híja csupán az öt órának! Ez felhívásnak
hangzott az elválásra, és Catherine azon kapta magát, hogy Tilney
kisasszony valósággal magával sodorja, s ez meggyőzte afelől, hogy
Northangerben elvárják a család időrendjének szigorú tiszteletben tartását.
A tágas és magas csarnokon át visszatérve felmentek a széles és fényes
tölgyfalépcsőn, amelyen számos forduló és pihenő után hosszú és széles
galériára értek. Egyik oldalán ajtók sorakoztak, a másikat ablakok
világították meg, s Catherine–nek épp csak annyi ideje volt, hogy
megállapíthatta: ez utóbbiak négyszögű udvarra néznek, ekkor azonban
Tilney kisasszony bevezette egy szobába, ahol csupán annyi időt töltött,
míg kifejezhette abbéli reményét: Catherine kényelmesnek fogja találni;
majd azzal a sürgető kéréssel hagyta magára, hogy a lehető legkevesebbet
változtasson öltözékén.

121
 Huszonegyedik fejezet

Egyetlen pillantás elegendő volt, hogy Catherine meggyőződjék felőle:

szobája nagyon is különbözik attól, amelynek a leírásával Henry
igyekezett megrémíteni. Nem volt szokatlanul nagy, és nem látott benne se
bársonyt, se falikárpitot. A falat tapéta borította, a padlót szőnyeg; az ablak
sem volt kevésbé tökéletes, sem pedig homályosabb, mint lent, a
fogadószobában; a bútorzat, ha nem is a legutóbbi divat szerinti, tetszetős
és kényelmes, a szoba hangulata pedig egyáltalán nem komor. Catherine
nyomban megkönnyebbült, és elhatározta: egy percet sem veszteget
tüzetesebb vizsgálódással, mert nagyon rettegett attól, hogy késlekedésével
bosszantani találja a tábornokot. Tőle telhető gyorsasággal ledobta ruháját,
és már épp készült kiszedni a tűket a fehérneműs csomagból, amely a batár
ülésén utazott vele, hogy nyomban használhassa – ekkor azonban tekintete
egy hatalmas, magas ládára esett, amely a kandalló egyik oldalán található
bemélyedésben állt. A láda láttán Catherine összerezzent: feledve minden
egyebet, csak állt, és béna bámulattal nézte, míg agyán efféle gondolatok
futottak át:
– Ez aztán különös! Ilyen látványra nem számítottam! Egy irdatlan,
súlyos láda! Vajon mi rejlik benne? Miért tették ide? Méghozzá hátra is
tolták, mintha nem akarták volna, hogy szem előtt legyen! Belenézek –
kerüljön, amibe kerül, igenis belenézek – méghozzá nyomban – nappali
világosságnál. Ha estélig halogatom, még kialszik a gyertyám.
Előrelépett, és tüzetesen szemügyre vette: cédrusfából készült, különös
berakással sötétebb fából; és a földtől vagy egy lábnyi magasságban,
hasonló anyagból faragott állványon állt. Ezüst zárát patinával vonta be az
idő; két oldalán csonka fogantyú, ugyancsak ezüstből; talán különös
erőszak törte el idő előtt; fedelének közepén pedig rejtelmes jegy,
ugyanabból a fémből. Catherine elszántan hajolt fölébe; de nem tudott
teljes bizonyossággal semmit kibetűzni. Akármerről nézte, sehogy sem
olvashatta T–nek a második betűt; márpedig ha ebben a házban bármi mást
lát, jócskán van oka a csodálkozásra. Ha eredetileg nem volt az övék, mily
sajátos körülmények folytán kerülhetett a Tilney család birtokába?
Rettegő kíváncsisága nőttön–nőtt; reszkető kézzel megragadta a zár
pántját, s eltökélte, hogy legalább a láda tartalmát illető kíváncsiságát
kielégíti. Nagy nehezen – erőfeszítése ugyanis ellenállásba ütközött –
sikerült a fedelet néhány hüvelyknyire felemelnie; ám e pillanatban

122
kopogtak az ajtón. Catherine összerezzent, elengedte a fedelet, az pedig
nagy csattanással lecsukódott. Az alkalmatlan percben érkezett betolakodó
Tilney kisasszony komornája volt; úrnője küldte, hogy segítsen Morland
kisasszonynak: s ámbár Catherine nyomban elbocsátotta, erről eszébe
jutott, hogy voltaképpen mit kell csinálnia, és – habár gyötrő vágyat érzett,
hogy a rejtély mélyére hatoljon – arra késztette, hogy további késedelem
nélkül folytassa az öltözködést. Nem haladt gyorsan, mert tekintete és
gondolatai még akkor is az érdeklődés és riadalom keltésére oly kiválóan
alkalmas tárgyon időztek; s habár újabb kísérletre egyetlen pillanatot sem
mert fecsérelni, sehogy sem bírhatta rá magát, hogy néhány lépésnél
jobban eltávolodjék a ládától. Nagy sokára azonban, amikor fél karjával
már belebújt a ruhájába, úgy érezte, kis híján végzett az öltözködéssel, és
biztonsággal kielégítheti türelmetlen kíváncsiságát. Egy pillanatot bízvást
rászánhat; s oly kétségbeesett erőt fog kifejteni, hogy – hacsak nem
természetfeletti hatalommal áll szemben – e pillanat alatt sikerül
felhajtania a fedelet. Ebben a szellemben szökött előre, és önbizalma nem
szedte rá. Eltökélt erőfeszítése kinyitotta a fedelet, és meglepett szeme elé
fehér pamut ágytakaró bukkant, szabályosan összehajtogatva, amint
háborítatlan magányban hevert a láda végében!
A meglepetés pírt csalt Catherine arcára, ahogy rábámult; s amidőn
Tilney kisasszony, aggódván, hogy vajon barátnője elkészült–e már,
belépett a szobába, a néhány percig dédelgetett képtelen remény fokozódó
szégyenéhez immár a rajtakapatás szégyene járult!
– Érdekes öreg láda, ugye? – kérdezte Tilney kisasszony, amikor
Catherine sebtében lecsukta a fedelet, és a tükör felé fordult. – Senki sem
tudja, hány nemzedék óta áll itt. Nem is sejtem, hogyan került ebbe a
szobába, de nem vitettem ki, mert azt gondoltam, néha hasznát vehetjük:
kalapokat, főkötőket tarthatunk benne. Az a legrosszabb, hogy annyira
súlyos, és nehéz kinyitni. De itt, ebben a sarokban legalább nincs útban.
Catherine meg sem tudott szólalni; egyszerre pirult, kötötte meg ruháját,
és a lehető legsebesebben formált bölcs elhatározásokat. Tilney kisasszony
gyengéden célzott aggodalmára, hogy elkésnek; és fél perc múlva már
rohantak le a lépcsőn, nem egészen alaptalan riadalommal – Tilney
tábornok ugyanis fel–alá járkált a fogadószobában, kezében az órájával;
belépésük pillanatában hevesen megrántotta a csengőt, és így rendelkezett:
– Asztalra az ebédet, de azonnal!
Catherine megremegett a hangja hallatán; sápadtan, kifulladva,
alázatosan ült; szorongás töltötte el a tábornok gyermekei miatt, és
gyűlölet az ódon ládák iránt. A tábornok, alighogy Catherine–re nézett,
visszanyerte udvariasságát; ezután azzal töltötte az időt, hogy dorgálta

123
leányát, amiért ily ostobán sürgette bájos barátnőjét, ki tökéletesen
kifulladt a sietségtől, holott a világon semmi ok nem volt a kapkodásra;
Catherine azonban nem tudta leküzdeni kétszeres keserűségét, amiért
barátnőjét megleckéztetésnek tette ki, ő maga meg nagy csacsi volt – míg
végül el nem helyezkedtek az ebédlőasztalnál, ahol a tábornok nyájas
mosolya meg a maga jó étvágya helyreállította békességét. Az ebédlő
pompás terem volt; méreteinél fogva sokkal nagyobb fogadószobához is
illett volna, fényűzően és drágán volt berendezve, ám Catherine
tapasztalatlan szeme jóformán nem is vett észre egyebet, mint a tágasságát,
meg a népes szolgahadat. Az előző tekintetében mindjárt ki is fejezte
csodálatát; s a tábornok nyájasan elismerte; hogy valóban nem rossz
méretű szoba; megvallotta továbbá, hogy bár az ilyesmire nem fordít több
figyelmet, mint bárki más, a meglehetősen tágas ebédlőt életszükségletnek
tartja; feltételezi azonban, hogy vendégük „bízvást sokkal tekintélyesebb
méretű szobákhoz szokott Mr. Allen házában”.
– Ó, dehogy – hangzott Catherine őszinte és megnyugtató válasza –, Mr.
Allen ebédlője feleekkora sincs – és hogy életében még nem is látott
ekkora helyiséget. A tábornok jó hangulata fokozódott. Nos, mivel van a
házában ekkora helyiség, úgy gondolja, együgyűség volna nem használni;
de becsületére mondja, úgy gondolja, a feleekkora szoba kényelmesebb
lehet. Mr. Allen háza bizonyára éppen megfelelő méretű ahhoz, hogy
józan elégedettségben éljenek benne.
További zavaró körülmény nélkül és – Tilney tábornok időnkénti
távollétében – őszinte vidámságban telt el az este. Catherine csupán a
tábornok jelenlétében érezte az utazásnak egészen csekély fáradtságát, és
még akkor is, még az ernyedtség vagy a feszélyezettség pillanataiban is
általános elégedettség volt az uralkodó érzése, és ha Bath–ban hagyott
barátaira gondolt, egyáltalán nem kívánta, hogy bárcsak velük lehetne.
Viharos éjszaka volt; a délután folyamán megerősödött a szél; és mire a
társaság feloszlott, heves szélvihar támadt és felhőszakadás. Catherine,
míg áthaladt az előcsarnokon, borzongva hallgatta a vihart; amikor pedig
meghallotta, hogyan tombol az orkán az ódon épület sarka körül, és csap
be hirtelen dühvel egy távoli ajtót, első ízben érezte, hogy valóban
klastromban van. Igen, ezek jellegzetes zajok; emlékezetébe idézték
szörnyű helyzetek, iszonyú jelenetek számtalan változatát, amelyeknek
efféle épületek a tanúi és az efféle viharok az előhírnökei voltak; s szívből
örvendett, hogy belépését a komor falak közé annyival kellemesebb
körülmények kísérték! Neki nem kell tartania éjféli gyilkosoktól, ittas
széptevőktől. Henry bizonyára csak tréfált, amikor reggel olyasmit mesélt.
Így berendezett, így őrzött házban nem tapasztalhat, nem szenvedhet el

124
semmit; éppoly biztonságosan térhet hálószobájába, mint a tulajdon
fullertoni kamrácskájába. Ekképp bölcsen megacélozván elméjét, ahogy
felfele tartott a lépcsőn, képes volt – kivált, mert észrevette, hogy Tilney
kisasszony mindössze két ajtóval odébb tér nyugovóra – tűrhetően erős
szívvel szobájába lépni; és hangulatát nyomban felpezsdítette a lángoló
fahasábok vidám tüze. – Mennyivel jobb is ez – mondotta Catherine,
ahogy a kandallórácshoz lépett –, mennyivel jobb, ha az ember pattogó
tűzre talál, mint ha a hidegben kellene reszketve várakoznia – amire sok
szerencsétlen regényhősnő kénytelen –, míg le nem fekszik az egész
család, s akkor halálra rémülni, midőn a hű öreg szolga belép a gyújtóssal!
Mennyire örülök, hogy Northanger az, ami! Ha olyan lett volna, mint
némelyik más ház, nem is tudom, hogy ilyen éjszakán jótállnék–e a
bátorságomért – de most igazán nincs semmi, ami megriaszthatná az
embert.
Körülnézett a szobában. Az ablak függönye mintha mozogna. Nem lehet
más, mint hogy a szél ereje behatol a zsaluk résén; és Catherine merészen
előrelépett, s könnyedén egy dallamot dúdolt, hogy erről meg is győzze
magát; bátran bekukkantott mindegyik függöny mögé; egyik alacsony
ablakülésen sem látott semmit, ami megijeszthette volna, és amikor kezét a
zsaluhoz szorította, határozottan meggyőződhetett a szél erejéről. Nem volt
hiábavaló az a pillantás, amelyet vizsgálata befejeztével az ódon ládára
vetett: megvetően gondolt henye képzelgése oktalan félelmeire, és boldog
közömbösséggel készülődött lefekvéshez. „Kényelmesen fog készülődni:
nem sietteti magát; az sem érdekli, ha ő marad fenn legtovább az egész
házban. De a tüzet nem éleszti fel; az aztán igazán gyávaságnak tetszenék,
minthogyha a fény oltalmára szorulna akkor is, amikor már lefekszik.” A
tűz következésképpen kihunyt, és Catherine, miután kis híján egy órát
töltött rendezkedéssel, már arra gondolt, hogy belép az ágyba, amikor
búcsúpillantását körülhordozva a szobán, nagy meglepetésére, egyszer
csak egy magas, ódivatú, fekete szekrényt pillantott meg, amely ugyan
meglehetősen feltűnő helyen állt, eddig mégsem vette észre. Henry szavai
az ébenfa szekrényről, amely eleinte elkerüli a figyelmét, nyomban
megrohanták emlékezetét: habár nem lehet semmi a dologban; azért
mégiscsak különös; minden bizonnyal igen figyelemreméltó egybeesés!
Fogta a gyertyáját és közelebbről megnézte a szekrényt. Nem volt
éppenséggel ébenfa, arany berakással; de lakkozott volt, igen szép fekete
és sárga japán lakk; s ahogy a gyertyáját magasra emelte, fénye a sárgának
arany csillogást kölcsönzött. A kulcs benne volt a zárban, és Catherine–t
különös vágy fogta el, hogy bepillantson; nem mintha a legcsekélyebb
mértékben is arra számított volna, hogy talál valamit, de annyira különös,

125
azok után, amit Henry mondott! Röviden: addig el nem alhat, amíg meg
nem vizsgálja. Így hát végtelenül óvatosan egy székre állította a gyertyát,
reszkető kézzel megragadta a kulcsot, és megpróbálta megfordítani: az
azonban a végső erőfeszítésnek is ellenállott. Riadtan ugyan, de nem
csüggedve megpróbálta ellenkező irányban: egy retesz felpattant, és
Catherine már–már sikeresnek vélte magát; ám mily különös rejtelem! – az
ajtó még ekkor is mozdíthatatlannak bizonyult. Catherine pihegve, tűnődve
állt egy pillanatig. A szél süvített a kéményben, rohamokban zúdult az
ablaknak az eső – az elemek is a helyzet szörnyűségét hirdették. Hiába is
volna úgy aludni térni, hogy ki ne elégítse a kíváncsiságát, hiszen
lehetetlenség elaludnia annak a tudatában, hogy közvetlen
szomszédságában áll egy rejtelmes mód zárt szekrény. Újból
nekiveselkedett, s miután a remény utolsó erőfeszítésének eltökélt
sietségével, minden elképzelhető módon mozgatta néhány másodpercig a
kulcsot, az ajtó hirtelen engedett! Catherine szívét a győzelem
lelkesültsége dobogtatta meg; feltárta mindegyik ajtót – a másodikat a
zárnál kevésbé csodálatos szerkezetű retesz zárta, habár ezen semmi
különöset nem fedezett fel –, kis fiókok kettős sora vált láthatóvá, alattuk
és fölöttük néhány nagyobb fiók; középütt pedig egy ugyancsak kulcsra
zárt kicsiny ajtó minden bizonnyal fontos üreget rejt.
Catherine szíve hevesen vert, de a bátorsága nem hagyta cserben.
Reménység pirosította arccal, kíváncsiságtól égő szemmel ragadta meg
egy fiók fogóját, és kirántotta. Üres volt. Kisebb riadalommal és nagyobb
buzgalommal ragadta meg a másodikat, a harmadikat, a negyediket: üres
volt valamennyi. Felkutatta mindet, s egyben sem lelt semmit. Rejtett
kincsek titkaiban – hála olvasmányainak – jártas lévén, nem hagyta ki a
számításból, hogy a fiókok titkos rekeszt álcázhatnak, s mindegyiket éber
figyelemmel körültapogatta – mindhiába. Most már csak a középső
rejtekhely maradt felderítetlen: s habár „egy pillanatig sem gondolta, hogy
bármit is találhat a szekrény bármelyik részében, és a legkevésbé sem
keserítette el eddigi balsikere, mégis ostobaság volna nem átkutatni
tüzetesen, ha már egyszer elkezdte”. Némi időbe beletelt, míg ki tudta
nyitni az ajtót; a belső zárral hasonló nehézsége támadt, mint a külsővel,
ám nagy sokára kinyílt, s kutatása nem volt oly hiábavaló, mint az eddigi:
gyors pillantása az üreg mélyébe lökött papírtekercsre esett: nyilván el
akarták rejteni. Catherine–t leírhatatlan érzés fogta el. Szíve elszorult,
térde reszketett, arca elsápadt. Remegő kézzel ragadta meg a becses
kéziratot, mert fél pillantás is elegendő volt, hogy felfedezze: kézírással
rótták tele; s míg borzongató érzeményekkel vette tudomásul Henry
jóslatának e döbbenetes megtestesülését, menten eltökélte, hogy elolvassa

126
az utolsó sorig, mielőtt megkísérelne nyugovóra térni.
Gyertyájának halovány fénye arra késztette, hogy riadtan odaforduljon:
nem fenyegetett azonban veszély, hogy hirtelen kialszik, s még néhány óra
hosszat égni fog: s hogy más ne nehezítse az ódon írás kiböngészését, a
gyertyát sietősen elkoppintotta. Fájdalom! egy mozdulattal elkoppintotta,
de ki is oltotta. Lámpás sem hunyhatott volna ki szörnyűbb hatással.
Catherine néhány pillanatra megdermedt rémületében. A gyertya kialudt: a
kanócnak egyetlen kis maradéka sem adott reményt, hogy fúvással
felélesztheti. Áthatolhatatlan, megmozdíthatatlan sötétség töltötte el a
szobát. Megújult dühvel feltámadó heves szélroham növelte a pillanat
iszonyát. Catherine egész testében megremegett. A beálló csöndben
távolodó lépteknek s egy messzi ajtó csapódásának zaja hatolt fülébe.
Emberi természet ennél többet el nem viselhet. Hideg verejték ütött ki
homlokán, kezéből kihullt a kézirat, tapogatózva kereste az utat az ágyhoz,
gyorsan beugrott, és a takaró alá bújva keresett menedéket az iszonyattól.
Úgy érezte, ezen az éjszakán nem jöhet a szemére álom. Jogosan felébredt
kíváncsisággal, felzaklatott érzelmeivel lehetetlenség nyugodnia. S odakint
az a szörnyűséges vihar! Általában nem félt a széltől, de most minden
egyes roham rémületes jelentést hordozott. A csodálatos módon meglelt
kézirat, a reggeli jóslat csodálatos beteljesülése – mire vélje mindezt?
Vajh’ mit tartalmazhat? Kire vonatkozhat? Mi módon maradt ilyen sokáig
rejtve? – és mily sajátos: épp neki jutott osztályrészéül, hogy felfedezze!
Míg magáévá nem tette a tartalmát, nem lelhet sem békét, sem nyugalmat:
eltökélte, hogy a nap első sugarainál elolvassa. Addig azonban még sok
hosszú, unalmas órának kell eltelnie. Catherine megborzongott,
hánykolódott ágyában, s irigyelt mindenkit, ki békésen szunnyad. Kint
még tombolt a vihar, számosak voltak zajai, szörnyűbbek, mint maga a
szél, melynek rémítő harsogása időközönként megütötte fülét. Szinte még
az ágy függönye is mozogni látszott, egy másik pillanatban pedig
megremegett az ajtó zárja, mintha belépni próbálna valaki. Tompa
suttogások kúsztak végig a galérián, s nemegyszer távoli nyögés
dermesztette meg Catherine–ben a vért. Telt–múlt az idő, s az elgyötört
Catherine hallotta, amint a ház minden órája elüti a hármat, mire elült a
vihar, s ő öntudatlan álomba hullott.

127
 Huszonkettedik fejezet

Catherine másnap reggel nyolckor arra ébredt, hogy a komorna kitárja a

zsalut; s amikor kinyitotta a szemét, azon tűnődve, hogy hogyan csukhatta
le egyáltalán, csupa vidám tárgyra esett a pillantása; a tűz már égett, az
estéli vihar gyönyörű reggelnek adta át a helyét. Létének tudatával
ugyanegy pillanatban visszatért a kézirat emléke is; amint a komorna
távozott, ő már ugrott is ki az ágyból, mohón szedte össze a szétszóródott
lapokat, amelyek kihullottak a tekercsből, amikor a földre esett; majd
visszarepült ágyába, hogy kényelmesen olvashassa el. Most már világosan
látta, hogy nem számíthat olyan hosszú kéziratra, mint amilyenek fölött a
könyvekben általában borzong, a tekercs ugyanis, mely láthatólag csupa
kicsi, egymástól független lapból állott, egészében véve jelentéktelen
méretű volt, és sokkal kisebb, mint amekkorának első pillantásra vélte.
Mohó szeme gyorsan átfutott egy lapon. Megdöbbent, amikor rájött, mit
tartalmaz. Lehetséges volna, vagy pedig érzékei űznek vele csalóka
játékot? Nem volt más előtte, mint egy fehérnemű jegyzék, durva és
modern betűkkel! Ha bízhat szeme tanúságában, mosócédulát tart a
kezében. Megragadott egy másik lapot, és ugyanazokat a tételeket látta,
némi változtatással; a harmadik, a negyedik, az ötödik sem kínált semmi
újat. Ingek, harisnyák, nyakravalók, mellények bámultak rá mindegyikről.
Két másik lap, ugyanannak a kéznek az írásával, alig érdekesebb
kiadásokat tartalmazott: hajpor, cipőmadzag és nadrággombok
felsorolását. A nagyobb lap pedig, amely a többit beburkolta, első, görcsös
sorából ítélve – „gesztenyepej kanca borogatására” – a lódoktor számlája
lehetett! Ez volt tehát az iratok gyűjteménye (amelyeket, most már csak ezt
hihette, valamely cseléd gondatlansága hagyott ott, ahonnan ő kivette),
amely nagy várakozással és riadalommal töltötte el, és megfosztotta fél
éjszakai nyugodalmától! Catherine porig volt alázva. Nem volt elég a
láda–kaland, hogy bölcsességre tanítsa? Fektében egy sarkát látta csak, de
mintha az is vádlón emelkednék fölébe. Mi sem lehetett most már
világosabb, mint iménti képzelgésének képtelensége. Feltételezni, hogy
egy sok nemzedékkel ezelőtti kézirat felfedezetlen maradhatott egy ilyen
modern, ilyen lakályos szobában! – vagy hogy ő legyen az első, aki
kellően ügyes felnyitni a ládát, amelynek a kulcsa ott volt mindenki keze
ügyében!
Hogy áltathatta így magát? Ég óvja attól, hogy Henry Tilney valaha is

128
értesüljön az oktondiságáról! Márpedig jobbára ő tehetett az egészről,
hiszen ha a szekrény nem egyezik oly pontosan Henry leírásával a
Catherine–re váró kalandokról, soha a legcsekélyebb kíváncsiságot sem
táplálta volna a bútordarab iránt. Ez volt az egyetlen vigasztalása.
Türelmetlenül vágyott szabadulni oktondiságának gyűlöletes tanúitól, az
ágyán szétszórt utálatos papíroktól; fel is kelt nyomban, s összehajtogatta
mindet, nagyjából éppolyan alakúra, mint ahogy találta; visszatette eredeti
helyükre, azzal a szívbéli óhajjal, hogy semmiféle kellemetlen vakeset
többet ne hozza őket napvilágra, hogy akár csak önmaga előtt is szégyenbe
kerüljön.
Hanem azt az egyet sehogy sem értette, vajon miért volt oly nehéz
felnyitni a zárat – hiszen most a lehető legnagyobb könnyedséggel elbánt
vele. Ebben aztán csakugyan volt valami rejtelmes, és Catherine egy fél
percig el is időzött e hízelgő feltevésnél; amíg csak eszébe nem jutott,
hogy az ajtó kezdetben minden valószínűség szerint nem volt zárva, és ő
maga zárta be – s e gondolatra megint csak elpirult.
Amint csak tehette, elszabadult abból a szobából, amelyben a
viselkedése ily kellemetlen megfontolásokra adott okot; s gyorsan elért a
reggelizőszobába, amelyet még előző este megmutatott Tilney kisasszony.
Henryt egyedül találta; s meglehetősen kényelmetlen volt, hogy nyomban
abbéli reményének adott kifejezést: Catherine–t nem zavarta a vihar; majd
hamiskásan célzott az általuk lakott épület természetére. Catherine a világ
minden kincséért sem akarta, hogy gyengesége kiderüljön; mivel azonban
valótlant állítani nem tudott, kénytelen volt beismerni, hogy a szél egy kis
ideig ébren tartotta.
– De most gyönyörű reggelre ébredtünk – tette hozzá, mert szeretett
volna a tárgytól szabadulni –, és a vihar meg az álmatlanság mit sem
számít, ha egyszer elmúlt. Milyen gyönyörű jácintok! Épp mostanában
szerettem meg a jácintot.
– És hogyan történt ez? Véletlenül, vagy vita útján?
– A húga tanított meg rá: nem tudom, hogyan. Mrs. Allen minden
esztendőben nagy igyekezettel próbálta megszerettetni velem, de sosem
voltam rá képes, míg a minap meg nem láttam a Milsom utcában:
természettől közönyös vagyok a virágok iránt.
– Most mégis szereti a jácintot. Annál jobb. Az élvezetnek új forrására
bukkant, márpedig minél több helyen kapaszkodik a boldogságba, annál
jobb. Meg aztán a szépnemnél mindig kívánatos a virágok iránti szeretet,
hogy a hölgyeket a szabadba csalogassa, s gyakoribb testgyakorlásra
késztesse, mint amennyire különben rászánnák magukat: s ámbár a jácint
szeretete talán szerény kezdet, ki tudja, ha az érzés egyszer felébredt,

129
idővel talán még a rózsát is megszereti.
– Csakhogy nekem nincs szükségem efféle élvezetre, hogy
kicsalogasson a szabadba. A gyaloglásnak meg a friss levegő belégzésének
öröme épp elég nekem, és szép időben a nap nagyobbik részét kint töltöm.
Mama mondja is, hogy sosem vagyok odabent.
– Akárhogyan is, örülök, hogy megszerette a jácintot. A szeretetet elég
megtanulni; és nagy áldás, ha egy ifjú hölgyet meg lehet tanítani valamire.
Milyen oktatónak találja a húgomat?
Catherine megmenekült a válasz zavarától: belépett ugyanis a tábornok.
Mosolygó bókjai kellemes lelkiállapotra vallottak; Catherine–t azonban
zavarba hozta gyengéd célzása arra, hogy úgy látszik, Morland kisasszony
is híve a korai felkelésnek.
Amikor asztalhoz ültek, Catherine figyelmét felkeltette az elegáns
reggelizőkészlet, amely, szerencsére, a tábornok ízlését dicsérte. „El van
ragadtatva, hogy vendégük helyesli választását; nem tagadja, ő a takaros és
egyszerű holmit kedveli; helyesnek véli bátorítani hazája iparát; az ő
kisigényű ínyének éppoly zamatos a tea staffordshire–i cserépedényből,
mint drezdai vagy sevres–i porcelánból. De ez már egészen régi készlet,
két esztendeje vásárolták. Az ipar azóta sokat javult; mikor legutóbb a
városban járt, látott néhány szép példányt, és ha e tekintetben nem volna
tökéletesen híjával a hiúságnak, kísértést érzett volna, hogy új készletet
rendeljen. Bízik benne mindazonáltal, hogy nemsokára alkalom adódhatik
új készlet kiválasztására – habár nem magának.” Valószínűleg Catherine
volt az egyetlen a társaságban, aki nem értette, mire céloz a tábornok.
Röviddel reggeli után Henry Woodstonba indult, ahova hivatali
kötelessége szólította két vagy három napra. Mindannyian a csarnokba
gyülekeztek, onnan nézték, amint lóra száll; majd visszatérve a
reggelizőszobába, Catherine nyomban az ablakhoz lépett: remélte, hogy
még egy pillanatig láthatja az alakját.
– Meglehetősen kemény próbája ez bátyád lelkierejének – jegyezte meg
Eleanorhoz fordulva a tábornok. – Woodstont sötét színben fogja ma látni.
– Szép hely? – kérdezte Catherine.
– Te mit mondanál, Eleanor? közöld a véleményedet, mert a hölgyek
ízlését hölgyek tudják jobban megítélni, házak tekintetében csakúgy, mint
férfiak tekintetében. Alighanem a legpártatlanabb szem is elismerné, hogy
sok minden szól a javára. A ház szép mezők között áll, délkeletre néz,
ugyanilyen fekvésű kitűnő konyhakertje is: a környező falakat én
építtettem, és magam szereltem fel a házat fiam használatára vagy tíz
esztendeje. A javadalom a családé, Morland kisasszony: s mivel a ház
körüli földek javarésze az enyém; természetesen gondoskodom a

130
karbantartásáról. Ha Henry jövedelme egyedül ettől a stallumtól függne,
akkor sem látna szükséget semmiben. Talán különösnek tetszik, hogy
mindössze két fiatalabb gyermekem lévén, szükségesnek tartottam, hogy
hivatást válasszon; természetesen vannak pillanatok, amikor mindnyájan
azt kívánnánk, bárcsak mentesülhetne minden hivatali elfoglaltság alól.
Ám noha nem biztos, hogy sikerül véleményemnek megnyernem
kegyedéket, ifjú hölgyeim, bizonyos vagyok benne, Morland kisasszony,
hogy az édesatyja egyetértene velem: szükségesnek vélem, hogy minden
fiatalembernek legyen valami elfoglaltsága. A pénz nem számít; nem az a
cél; de az elfoglaltság igen. Még Fredericknek is, a legidősebb fiamnak,
aki talán oly tekintélyes földbirtokot örököl, mint bármilyen magánember
az országban, még neki is van hivatása.
Nem kívánhatott lenyűgözőbb hatást érvei számára. A hölgy hallgatása
arra vallott, hogy nem lehet rájuk felelni.
Az előző este szó esett arról, hogy Catherine–nek megmutatják a házat,
és a tábornok most maga ajánlkozott vezetőül; Catherine ugyan azt
remélte, hogy egyedül a leányának társaságában derítheti fel a házat, ám a
javaslat önmagában is oly boldogító volt, hogy minden körülmények
között örömmel kellett elfogadni, hiszen Catherine már tizennyolc órát
töltött a Klastromban, és még csak néhány szobáját látta. Az épp csak
ráérősen elővett kézimunkadobozt örömteli sietséggel becsukták, és
Catherine egy pillanat múlva kész volt csatlakozni a tábornokhoz.
„Amikor pedig majd végigmentek a házon, még azt az örömet is megígéri
önmagának, hogy elkíséri vendégüket a cserjésbe és a kertbe.” Catherine
bókolva beleegyezett. „De talán kellemesebb lenne a vendégnek, ha oda
indulna először. Az idő jelenleg kedvező, és az évnek ebben a szakában
igen bizonytalan, hogy vajon ilyen is marad–e. Mit részesítene a vendég
előnyben? Ő minden esetben a szolgálatára áll. Mit gondol leánya, bájos
barátnőjének mi lenne leginkább a kedvére? Ámbár úgy gondolja, maga is
meg tudja állapítani. Igen, egész bizonyosan kiolvassa Morland kisasszony
szeméből, hogy szeretné – és joggal! – kihasználni a jelenlegi mosolygós
időt. De mikor is tévedhet Morland kisasszony ítélete? A Klastrom végtére
mindig biztonságos és száraz. Ő maga feltétel nélkül megadja magát,
hozza is mindjárt a kalapját, és egy pillanat múlva csatlakozik hozzájuk.”
A tábornok kiment a szobából, és Catherine, csalódott, aggodalmas arccal
arról kezdett beszélni: mennyire nem szeretné, ha a tábornok tulajdon
hajlandósága ellenére vinné ki őket a szabadba, attól a téves elgondolástól
vezetve, hogy az ő tetszésére szolgál; hamarosan elhallgattatta azonban
Tilney kisasszony, aki egy kissé zavartan így szólt:
– Úgy gondolom, az lesz a legokosabb, ha kihasználjuk a délelőttöt,

131
amíg ilyen szép idő van: ne nyugtalankodjék édesapám miatt, ő mindig jár
egyet a napnak ebben a szakában.
Catherine nem tudta pontosan, hogyan értse ezt. Miért van zavarban
Tilney kisasszony? Lehetséges, hogy a tábornok nem szeretné őt
végigvezetni a Klastromon? Az ajánlat tőle magától származott. És vajon
nem különös, hogy mindig ilyen korán megy el? Sem az ő édesapjának,
sem Mr. Allennek nem szokása ez. Felettébb talányos, csakugyan. Mohó
kíváncsisággal szerette volna látni a házat, ám alig érzett némi érdeklődést
a birtok iránt. Még ha Henry velük lett volna! de így még csak azt sem
tudja, mi a festői, ha látja. Ilyen gondolatok foglalkoztatták, de megtartotta
őket magának, és türelmes elégedetlenséggel vette fel főkötőjét.
Amikor azonban a gyepről első ízben pillantotta meg a Klastromot,
várakozását meghaladta a nagyszerűsége. A ház jókora udvar köré épült: a
gótikus díszekben gazdag négyszög két oldala csodálatraméltóan
kiemelkedett. A többit ódon fákkal benőtt dombok takarták el, vagy dús
ültetvények, és a mögötte emelkedő meredek, még március csupasz
hónapjában is szép erdős dombok oltalmazták. Catherine sohasem látott
még ehhez foghatót; s a látvány olyan gyönyörűséggel töltötte el, hogy
hozzá értő irányításra sem várva kitört belőle csodálata és dicsérete. A
tábornok egyetértő hálával fogadta; úgy tűnt fel, mintha ez idáig szinte
nem is alkotott volna Northangerről határozott ítéletet.
A csodálat következő tárgya a konyhakert volt; a tábornok a parkon át
vezette oda vendégét.
Catherine óhatatlanul is rossz érzéssel hallgatta, hány holdra rúg a
veteményeskert területe; kétszeresénél is több volt ugyanis, mint akár Mr.
Allené, akár az édesapjáé, beleértve a templomkertet meg a gyümölcsöst
is. A falaknak száma is, hossza is végtelen; közöttük melegházak
valóságos falva emelkedett, területén pedig egy egész falura való ember
munkálkodott. A tábornoknak hízelgett Catherine ámuló pillantása, amely
szinte csakoly érthetően elárulta, mint hamarosan szavakkal elmondania is
kényszerítette, hogy még soha ehhez fogható kertet nem látott; és a
tábornok szerényen be is ismerte, hogy „maga ugyan semmi efféle
becsvágyat nem táplál, nincs is rá különösebb gondja, de úgy hiszi,
veteményesének nem akad párja az egész királyságban. Ha van
vesszőparipája, hát ez az. Szereti a kertet. Bár étkezés tekintetében
többnyire igénytelen, a jó gyümölcsöt szereti – vagy ha ő maga nem is,
barátai és gyermekei igen. Hanem azért sok bosszúság is jár egy ilyen
kerttel. A legnagyobb gond sem biztosíthatja mindig a legértékesebb
gyümölcsöt. Az ananász–hajtatóház például az elmúlt évben mindössze
száz darabot hozott. Mr. Allen is bizonyára hasonló kellemetlenségeket

132
tapasztal, csakúgy, mint ő.”
– Ó nem, egyáltalán. Mr. Allent nem érdekli a kert; ki sem megy soha.
A tábornok az önelégültség diadalmas mosolyával fejezte ki abbéli
óhaját, vajha ő is megtehetné ugyanezt, mert ahányszor ő a magáéba
kimegy, mindig akad ilyen vagy amolyan bosszúság, mindig van valami,
ami keresztülhúzza a terveit.
– Hogyan művelik Mr. Allen palánta–házait? – s leírta a magáénak a
természetét, miközben beléptek.
– Mr. Allennek mindössze egyetlen kicsi melegháza van, amelyben Mrs.
Allen tartja télen a növényeit, és olykor tüzet raknak benne.
– Boldog ember! – szólt a tábornok, elégedett megvetéssel.
A kert valamennyi parcelláján, valamennyi fal mentén végig vezette
vendégét, míg az ugyancsak bele nem fáradt a nézelődésbe, a
csodálkozásba; majd végül eltűrte, hogy a leányok nagy sokára éljenek egy
külső ajtó adta lehetőséggel, ezután pedig kifejezte abbéli óhaját, hogy
megvizsgálja néhány újabb változtatás eredményét a teaházban, és sétájuk
kellemes meghosszabbítását javasolta, ha Morland kisasszony még nem
fáradt. – De hová mégy, Eleanor? Miért azon a hideg, nedves ösvényen
indulsz oda? Morland kisasszony lába vizes lesz. A legjobb út a parkon át
vezet.
– Nekem ez a kedvenc utam – mondta Tilney kisasszony –, úgyhogy
mindig azt gondolom, ez a legjobb és a legrövidebb. De talán csakugyan
nedves.
Keskeny ösvény kanyargott öreg skót fenyők sűrű ligetében; a
komorsága meglepte Catherine–t, s oly mohón kívánt behatolni ide, hogy
még a tábornok helytelenítése sem akadályozhatta meg, hogy előre ne
lépjen. A tábornok észrevette Catherine igyekezetét, és mert ismételten az
egészségére hivatkozva is hiába próbálta visszatartani, túlságosan udvarias
volt, hogysem továbbra is ellenkezzék. Mindamellett kimentette magát az
alól, hogy velük tartson: „A nap sugarai, úgy érzi, nem eléggé vidámak; és
majd más útvonalon találkozik a hölgyekkel.” Így szólván, megfordult; és
Catherine nagy megdöbbenésére azon kapta magát, hogy a hangulata
megkönnyebbült az elválástól. A döbbenet azonban kevésbé volt
nyilvánvaló, mint a megkönnyebbülés, nem okozott tehát sértést; és
Catherine könnyed vidámsággal emlegette a liget sugallta élvezetes
mélabút.
– Különlegesen szeretem ezt a helyet – mondta társnője, és felsóhajtott.
– Édesanyám kedvenc sétaútja volt.
Catherine még sosem hallotta, hogy a család emlegette volna Mrs.
Tilneyt, és e gyengéd emlékezés keltette érdeklődés nyomban ki is

133
ütközött megváltozott arckifejezésén, valamint hallgatásában, amellyel a
továbbiakra várt.
– Milyen gyakran sétáltam itt vele! – fűzte hozzá Eleanor –, habár akkor
még nem szerettem ezt a helyet úgy, ahogy azóta szeretem. Akkor
egyenesen csodálkoztam, hogy ő ezt választotta. De az emléke kedvessé
teszi a szememben.
– S vajon nem kellene–e, hogy a férje szemében is kedvessé tegye? –
tűnődött Catherine. – Márpedig a tábornok nem akart belépni ide. – Tilney
kisasszony hallgatott, úgyhogy ő megkockáztatott egy mondatot: – A
halála bizonyára nagy megpróbáltatás volt.
– Nagy, és egyre nagyobb – felelte halkan a másik. – Mindössze
tizenhárom éves voltam akkor; s habár oly erősen éreztem a veszteséget,
amennyire egy ilyen fiatal teremtés csak érezheti, akkor még nem
tudhattam úgy, amint most tudom, hogy valójában mekkora veszteség ért.
– Egy pillanatra elhallgatott, azután igen határozottan tette hozzá: – Nincs
lánytestvérem, mint tudja – és ámbár Henry – ámbár a bátyáim igen
szeretetteljesek, és Henry sokat van itt, amiért igen hálás vagyok,
óhatatlanul gyakran vagyok magányos.
– Bizonyára nagyon nélkülözi a bátyját.
– Egy anya mindig jelen van. Egy anya állandó jó barát; a hatása
erősebb, mint bárki másé.
– Nagyon bájos asszony volt? Szép volt? Van róla kép a Klastromban?
És miért kedvelte annyira ezt a ligetet? Vajon mert mélabús volt? –
ömlöttek most már a kíváncsi kérdések. Az első háromra azonnali igenlő
választ kapott: a következő kettő fölött átsiklottak; és Catherine–nek a
néhai Mrs. Tilney iránti kíváncsisága nőttön nőtt minden kérdéssel, akár
kapott rá választ, akár nem. Arról meg volt győződve, hogy a házassága
boldogtalan volt. A tábornok minden bizonnyal rideg férj volt. Nem szereti
elhalt hitvese kedvenc sétaútját: szerethette hát őt magát? Meg aztán
akármennyire jóképű, van valami az arcvonásaiban, ami arról árulkodik,
hogy nem bánt jól a feleségével.
– Az arcképe, gondolom – és Catherine elpirult tulajdon agyafúrt
kérdésén – bizonyára az édesapja szobájában lóg?
– Nem; a fogadószobába szánták; édesapám azonban elégedetlen volt a
festménnyel, és egy darabig nem volt helye. Kevéssel édesanyám halála
után én kaptam meg a képet a szobám számára, és a hálókamarámban
akasztottam fel – ahol boldogan megmutatom kegyednek; nagyon élethű. –
Íme: újabb bizonyíték. Egy elhunyt hitves – igen élethű – arcképe, amelyet
a férj nem becsül! Szörnyen kegyetlen lehetett hozzá!
Catherine nem igyekezett tovább palástolni önmaga elől érzéseit,

134
amelyeket a tábornok, minden figyelmessége ellenére, felkeltett volt, s
eddigi rettegése és idegenkedése most tökéletes irtózattá fajult. Irtózattá,
igen! E bájos asszony iránti kegyetlenség meggyűlöltette Catherine–nel a
tábornokot. Gyakran olvasott ilyen jellemekről; az efféle jellemet Mr.
Allen természetellenesnek és elrajzoltnak mondta – de íme, itt az élő
bizonyság az ellenkezőjére.
Épp eldöntötte magában ezt a kérdést, amikor az ösvény végén magába
a tábornokba ütköztek; és Catherine minden erényes felháborodása
ellenére ismét csak kénytelen volt mellette lépdelni, hallgatni rá, mi több:
még mosolyogni is, amikor amaz mosolygott. Minthogy azonban már nem
sikerült élvezetet lelnie a környező tárgyak látásában, hamarosan lassabbra
fogta lépteit; a tábornok észrevette, és a vendég egészsége iránti
aggodalmában – aminek láttán Catherine elrestellte magát a tábornokról
alkotott véleménye miatt – buzgón sürgette, hogy leányával térne vissza a
házba. Ő is követi majd a hölgyeket egy negyedóra múlva. Megint elváltak
– Eleanort azonban fél perc múlva visszahívták, hogy szigorú intelemben
részesüljön: nehogy körülvezesse barátnőjét a Klastromban a tábornok
visszatéréséig. Catherine ugyancsak figyelemreméltónak találta, hogy a
tábornok megint csak aggályosan igyekszik késleltetni azt, amit ő oly hőn
kíván.

135
 Huszonharmadik fejezet

Mire a tábornok bejött, ifjú vendége egy órát töltött el házigazdája

jellemének nem éppen kedvező bírálatával. „Ez a hosszas távollét, e
magányos barangolások nem vallanak nyugodt lélekre, tiszta
lelkiismeretre.” Nagy sokára megjelent a tábornok; és lett légyen tűnődése
mégoly komor, az ő társaságukban tudott mosolyogni. Tilney kisasszony
érzékelte barátnője kíváncsi érdeklődését a ház iránt, és hamarosan ismét
szóba hozta a tárgyat; édesapja pedig, aki Catherine várakozásával
ellentétben nem állt elő semmiféle ürüggyel a további halogatásra, azon
kívül, hogy öt percre megállt, és a visszatérésükre harapnivalót rendelt a
szobába, végül kész volt rá, hogy elkísérje őket.
Elindultak; s a tábornok nagyvonalúan, méltóságteljes léptekkel,
amelyek – habár nem rendíthették meg az olvasmányaiból tájékozott
Catherine kételyeit – tetszettek a szemnek, átvezette őket a csarnokon,
keresztül a család fogadószobáján meg egy használaton kívüli előszobán,
egy mind méretére, mind berendezésére nézve pompás terembe – az igazi
fogadószobába, amelyet csak előkelő társaság fogadására használtak.
Nagyon pompás – nagyon nagyvonalú – nagyon elragadó! – Catherine–től
mindössze ennyi telt, mert felületes tekintete épp csak a selyem színét
különböztette meg; s a részletes dicséret, a sokatmondó dicséret már
magától a tábornoktól származott; bármiféle szoba berendezése, ha mégoly
költséges vagy elegáns volt is, mit sem jelentett Catherine–nek; nem
érdekelte a tizenötödik századinál modernebb bútor. Amikor a tábornok
kielégítette tulajdon kíváncsiságát, és alaposan szemügyre vett minden
egyes jól ismert díszítményt, továbbmentek a könyvtárszobába, amely a
maga módján hasonlóképpen pompás terem volt; könyvgyűjteményére
bármelyik szerény ember is büszkén tekintett volna. Catherine az eddiginél
őszintébben hallgatott, csodált és bámult mindent – magába szívott minden
lehetőt a tudásnak eme tárházából, átfutván fél polcra való könyv címét –
és kész volt továbbhaladni. Ám újabb lakosztályok nem nőttek ki a
földből, ha mégúgy óhajtotta is. Akármennyire hatalmas volt az épület, a
legnagyobb részét már bejárta; habár amikor megtudta, hogy az addig
látott hat vagy hét helyiség, a konyhával együtt, az udvarnak három oldalát
veszi körül: alig hihette, s nehezen győzhette le a gyanút, hogy van ott még
sok titkos kamra is. Némi megkönnyebbülést jelentett mindazonáltal, hogy
miközben visszatérnek a mindennap használatos szobákba, áthaladnak

136
néhány kevésbé fontos, az udvarra néző szobán, amelyek imitt–amott nem
egészen áttekinthető folyosókkal kötik össze a különböző oldalakat; és
Catherine–t útjuk során az is vigasztalta, amikor megtudta, hogy most a
hajdani kerengőben jár; amikor meglátta az egykori cellák maradványait, s
amikor több ajtót vett észre, amelyeket sem ki nem nyitottak, sem meg
nem magyaráztak; amikor továbbá a biliárdszobában, majd a tábornok
lakosztályában találta magát, anélkül hogy a kettő kapcsolatát megértette
volna, vagy a megfelelő irányba tudott volna fordulni, mikor onnan
kilépett; végezetül pedig, amikor áthaladt egy sötét kis szobán, amely
Henry fennhatóságára vallott, és tele volt szórva az ő könyveivel,
puskáival, köpenyeivel.
Az ebédlőbe érve a tábornok nem tudott lemondani arról az élvezetről,
hogy a szobának – noha már látták; és látják is minden áldott nap öt órakor
– le ne lépje a hosszát Morland kisasszony pontosabb tájékoztatására a
tekintetben, ami felől nem kételkedett és nem is érdeklődött; innen
közvetlenül a konyhába jutottak – a kolostor egykori konyhájába, amely a
hajdani idők tömör falaiban és füstjében, a maiaknak pedig tűzhelyeiben és
melegítő szekrényeiben bővelkedett. A tábornok újító hajlama itt sem
tétlenkedett: a szakácsnők tevékenységének e tágas színterén a munkájukat
megkönnyítő minden modern találmányt alkalmaztak; s amikor mások
géniusza kudarcot vallott, a tábornoké gyakran előállt a szükséges
jobbítással. Csupán e hely részére juttatott adományai révén már előkelő
rangra tehetett volna szert a kolostor jótevőinek sorában.
A konyha falaival véget is ért a Klastrom ódonsága; a négyszög romos
negyedik oldalát még a tábornok atyja lebontatta, és helyébe felépíttette a
mait. Itt megszűnt minden, ami tiszteletre méltó. Az új épület nemcsak új
volt, hanem fennen hirdette is, hogy az: csupán melléképületnek szánták,
és hátul az istállóudvarral volt határos, következésképpen semmiféle
építészeti egységet nem tartottak szükségesnek. Catherine tomboló dühvel
gondolt arra a kézre, mely puszta gazdasági célok érdekében elsöpörte azt,
ami értékesebb volt mind a többinél; és – ha a tábornok engedi – örömest
lemondott volna a gyötrelemről, hogy ily alantas sorsra jutott színhelyet
kelljen bejárnia; csakhogy ha a tábornok büszke volt valamire, úgy a
melléképületei elrendezésére volt büszke; mivel pedig szentül hitte, hogy a
Morland kisasszonyéhoz hasonló elme számára mindig élvezetes látvány
az elrendezés és a kényelem, amellyel a szolgálatára rendeltek fáradozását
enyhítik, nem érezte szükségét mentegetőzni; amiért továbbvezeti.
Futtában végignézték valamennyit; és Catherine–re várakozásán felül
hatást gyakorolt a kényelmük és sokaságuk. Az a rendeltetés, amelyre
Fullertonban néhány idomtalan kamra meg egy kényelmetlen

137
mosogatókonyha elegendőnek ítéltetett, itt kényelmes és tágas színteret
kapott. A lépten–nyomon felbukkanó cselédek nagy száma nem kevésbé
hatott rá, mint a helyiségeké. Akárhová mentek, egy facipős lány bókolt
előttük, vagy egy ingujjra vetkezett lakáj surrant odébb. Holott ez itt
klastrom! Mily kifejezhetetlenül különböző a háztartásnak ez a szervezete
az általa olvasottaktól – az apátságoktól és más kastélyoktól, amelyekben,
noha minden bizonnyal nagyobbak voltak Northangernél, a ház minden
piszkos munkáját legfeljebb ha két pár női kéz végezte el. Mrs. Allen
gyakran csodálkozott, hogy hogyan tudnak a végére jutni; s Catherine is
meglepődött, amikor látta, hogy itt mi mindenre van szükség.
Visszatértek a csarnokba, hogy felmehessenek a főlépcsőn, és
megszemlélhessék fájának szépségét, dúsan faragott díszítéseit: amikor
felértek, a Catherine szobájának galériájával ellenkező irányba fordultak,
és hamarosan ugyanazon a szinten egy másik, hosszabb és szélesebb
galériára értek. Itt Catherine–t bevezették sorra három nagy hálószobába:
mindegyiknek volt tökéletesen és csinosan felszerelt öltözködőszobája; e
lakosztályok kényelme és eleganciája érdekében nem takarékoskodtak
semmivel, amit a pénz és az ízlés megadhatott; s mivel ezeket az elmúlt öt
év folyamán rendezték be, tökéletesek voltak mindabban, ami általános
tetszésre szolgál, és híjával mindannak, ami Catherine–t
megörvendeztethette volna. Amikor szemügyre vették az utolsót is, a
tábornok futólag nevén említett néhány előkelő személyt, aki különböző
alkalmakkor e szobákat megtisztelte, majd mosolygó arccal fordult
Catherine–hez, és ama reményének adott kifejezést, hogy a szobák
legközelebbi lakói talán „fullertoni barátaink lesznek”. Catherine felfogta a
váratlan bókot, és mélységesen bánta, hogy lehetetlen jószívvel gondolnia
arra az emberre, aki ily nyájas hajlandósággal van őiránta, és ennyire
udvariasan viseltetik egész családja iránt.
A galéria szárnyas ajtóban végződött, amelyet Tilney kisasszony,
előrelépve, kitárt, s áthaladt rajta; és már nyitotta a baloldali első ajtót,
amely újabb hosszú galériára vezetett, amikor a tábornok előrelépett;
sietősen, és, mint Catherine vélte, meglehetős haragosan szólította leányát,
megkérdezvén, hogy hova megy? És vajon mi látnivaló lenne még ott?
Nem látott–e Morland kisasszony már mindent, ami méltó lehet a
figyelmére? És nem gondolja–e Eleanor, hogy barátnője netán frissítőre
vágyik ennyi megerőltetés után? Tilney kisasszony azonnal visszavonult, a
súlyos ajtó pedig Catherine legnagyobb bánatára bezárult, holott az ajtó
mögé vetett kurta pillantással keskenyebb folyosót látott, több ajtót, és
csigalépcsőre valló jeleket, s úgy gondolta: íme, itt van karnyújtásnyira
valamitől, ami végre méltó a figyelmére; s miközben kelletlenül lépdelt

138
visszafelé a galérián, úgy érezte, jobban örülne, ha megvizsgálhatná a
háznak ezt a végét, mint ha a többinek egész pompáját láthatná. Az is
serkentette, hogy a tábornok nyilvánvalóan meg akar előzni egy effajta
vizsgálatot. Valamit bizonyára rejteget! Catherine–t elragadta néhányszor
a képzelete, most azonban nem vezetheti tévútra; s hogy az a valami mi
lehet, arra látszott utalni Tilney kisasszonynak egy rövid mondata,
miközben némi távolságból követték a tábornokot lefelé a lépcsőn:
– Anyám egykori szobájába akartam bevinni kegyedet – abba a szobába,
amelyikben meghalt... – ennyit mondott csupán; de ez a néhány szó több
oldalnyi értesülést közölt Catherine–nel. Nem csoda, hogy a tábornok
húzódozik a szobában bízvást található tárgyak látásától; minden
bizonnyal kerüli azt a szobát, amióta csak lejátszódott a szörnyű jelenet,
mely megszabadította feleségét a szenvedéseitől, őbenne pedig mindörökre
bennehagyta a lelkiismeret fullánkját.
Amikor legközelebb kettesben maradt Eleanorral, vakmerően kifejezte
vágyát, hogy legyen szabad megnéznie a lakosztályt, csakúgy, mint a ház
ama szárnyának többi részét; és Eleanor megígérte, hogy elkíséri oda,
amikor alkalmas lesz rá az idő. Catherine megértette: meg kell várniuk,
amíg a tábornok elmegy hazulról, csak akkor léphetnek be abba a szobába.
– Nemde úgy maradt, ahogy volt? – kérdezte Catherine, mély érzéssel.
– De igen; tökéletesen.
– És vajon mennyi idő telt el az édesanyja halála óta?
– Kilenc éve halt meg. – Márpedig kilenc év, Catherine jól tudta,
csekély idő ahhoz képest, amennyi rendszerint lepereg a meggyötört
feleség halála után, mire a szobáját megint kitakarítják.
– Kegyed bizonyára mellette volt a végső percig?
– Nem – mondta Tilney kisasszony, és felsóhajtott –; fájdalom, nem
voltam itthon. Betegsége hirtelen volt és rövid; mire hazaértem, minden
bevégeztetett.
Catherine ereiben megdermedt a vér a hallott szavakból
természetszerűleg fakadó iszonyú sejtelemre. Lehetséges volna?
Lehetséges, hogy Henry atyja...? És mégis: mennyi példa igazolja még a
legsötétebb gyanút is! És amikor este, míg ő a barátnőjével kézimunkázott,
látta a tábornokot, amint lassan fel–alá járt a fogadószobában egy teljes óra
hosszat, gondolataiba merülten, földre szegezett szemmel és összevont
szemöldökkel, Catherine úgy érezte: lehetetlen, hogy igazságtalanul
gyanúsítaná. Egy Montoni viselkedése, magatartása volt! Mi
tolmácsolhatna érthetőbben egy komor elmét, amelyből nem halt még ki
teljesen az emberiesség, amint borzadva tekint végig a múlt bűnein?
Boldogtalan férfiú! És Catherine tépelődése oly gyakran irányította

139
tekintetét a tábornok felé, hogy végül magára vonta Tilney kisasszony
figyelmét.
– Édesapám gyakran járkál így a szobában – suttogta –, nincs benne
semmi szokatlan.
– Annál rosszabb! – gondolta Catherine; e különös alkalommal űzött
testmozgást ugyanaz az erő irányítja, mint sajátos reggeli sétáit, és semmi
jót nem ígér.
Véget ért az este; éppoly kevéssé volt változatos, mint amilyen
hosszúnak tűnt, s csak még jobban tudatára ébresztette Catherine–t,
mennyire hiányzik a körükből Henry. Szívből örült, amikor elbocsátották;
habár nem az ő szemének szánták azt a pillantást, amellyel a tábornok a
leányát a csengőhöz utasította. A komornyik meg akarta gyújtani ura
gyertyáját, de amaz megtiltotta; még nem vonul vissza. – Számos röpirattal
kell még végeznem, mielőtt nyugovóra térhetek – mondotta Catherine–nek
–; s talán még órákig is eltűnődöm a nemzet ügyein, amikor kegyed már
alszik. De vajon találhat–e bármelyikünk alkalmasabb foglalatosságot? Az
én szemem a mások javának érdekében romlik, a kegyedé pihen, hogy
jövendő pusztításra készülhessen.
Ám sem az állítólagos elfoglaltság, sem a pompás bók nem téríthette el
Catherine–t attól a gondolattól, hogy bizonyára egészen más oka lehet
annak, ha valaki a megérdemelt pihenést így elodázza.
Órákig fennmaradni miután a család már aludni tért, holmi ostoba
röpiratok fölött – nem nagyon valószínű. Bizonyára mélyebb oka van: el
kell végezni valamit, s ez csak olyankor lehetséges, amikor a ház népe már
alszik; erre pedig már szükségképpen jött az a következtetés, hogy Mrs.
Tilney valószínűleg most is él, ismeretlen okból be van zárva, és esténként
férjének kegyetlen kezéből kapja a silány ételt. Döbbenetes volt bár e
gondolat, ám mégiscsak jobb, mint a természetellenesen siettetett halál,
hiszen a dolgok rendje és módja szerint a hölgynek hamarosan ki kell
szabadulnia. Állítólagos hirtelen betegsége, leányának és valószínűleg a
fiainak is távollétében – mindez kedvezett a bebörtönöztetés gondolatának.
Eredetét – féltékenység talán? avagy öncélú kegyetlenség? – ki kell
bogozni még.
Catherine vetkezés közben hánytorgatta elméjében e dolgokat, s hirtelen
rádöbbent: nem lehetetlen, hogy aznap reggel épp e boldogtalan asszony
raboskodásának színhelye mellett haladt el – talán csak néhány lépésnyire
a cellától, ahol napjait tengeti; hisz a Klastromnak mely része lehetne
alkalmasabb e célra, mint amelyikben még ma is látható az egykori
szerzetescellák nyoma? A magas, boltíves, kőpadlós folyosón, amelyre
már így is sajátos borzongással lépett, jól emlékezett az ajtókra,

140
amelyekről a tábornok nem adott számot. Hová vezethetnek vajon azok az
ajtók? Feltevése támogatására az is eszébe jutott, hogy a tiltott galéria,
ahonnan a boldogtalan Mrs. Tilney lakosztálya nyílik, amennyire hihet
emlékezetének, pontosan a gyanús cellasor fölött helyezkedik el, a lépcső
pedig ama szobák mellett, amelyekre futó pillantást sikerült vetnie, titkos
összeköttetésben van a cellákkal, és alkalmas eszközül szolgálhatott a férj
gonosz mesterkedéséhez. Talán épp azon a lépcsőn vitték le a hölgyet a
művi úton előidézett eszméletlenség állapotában!
Catherine olykor visszahőkölt önnön vakmerő feltevéseitől, olykor
pedig félte vagy remélte, hogy elvetette a sulykot; lehetetlenség volt
azonban e feltevéseket elhessegetnie, hisz minden jel támogatta őket. A
négyszögnek az az oldala, amelynek mentén vélhetőleg lejátszódott a
bűnös jelenet, az ő szobájával épp átellenben volt, és eszébe jutott, hogy ha
tüzetesen megfigyeli, a tábornok lámpásának néhány kósza fénysugara tán
áthatol az alsó ablakokon, amikor leereszkedik feleségének börtönébe;
ezért mielőtt ágyába tért volna, Catherine kétszer is kisurrant szobájából a
galéria megfelelő ablakához, hogy vajon nem lát–e fényt; odakint azonban
minden sötét volt, és egyébként is korán van még. A felhallatszó neszekből
arra a meggyőződésre jutott, hogy a cselédség még ébren van. Éjfélig,
gondolta, hiábavaló az őrködés; de majd ha az óra elüti a tizenkettőt és
minden elcsöndesül, kilopózik – ha ugyan el nem borzasztja a sötétség –,
és megnézi újra. Az óra elütötte a tizenkettőt – és Catherine már egy fél
órája aludt.

141
 Huszonnegyedik fejezet

A következő nap nem szolgált alkalommal a rejtelmes szobák

felderítésére. Vasárnap volt, és a délelőtti meg a délutáni istentisztelet
közötti időt teljes egészében igénybe vette a tábornok, hogy testgyakorlást
végezzenek odakinn, és hideg sültet fogyasszanak odabenn; s akármekkora
volt is Catherine kíváncsisága, a bátorsága nem volt elegendő ahhoz, hogy
vacsora után kívánná folytatni a kutatást, akár a hat és hét óra közötti
alkonyi ég halványuló fényénél, akár egy szeszélyes lámpás noha erősebb,
de részleges világánál.
Az egyetlen érdekesebb tárgy tehát, amellyel ez a nap képzeletét
megajándékozta, a Mrs. Tilney emlékét megörökítő igen elegáns emlékmű
volt, szemközt a család templomi padjával. Nyomban magára vonta és le is
bilincselte Catherine figyelmét; s a fennkölt sírfelirat olvastán – amelyben
minden erénnyel felruházta hitvesét vigasztalan férje, aki ilyen vagy
amolyan módon a pusztulását okozta – még könnyekre is fakadt.
Meglehet, nem volt abban semmi különös, hogy a tábornok, miután
efféle emlékművet állíttatott, szembe is tud vele nézni; ám hogy az
emlékmű láttán ily merész nyugalommal ülhet, ilyen fensőbbséges
tartással, ily rettenthetetlenül pillanthasson körül, sőt, hogy egyáltalán be
merjen lépni a templomba – nos, ezen Catherine ugyancsak elcsodálkozott.
Nem mintha nem ismerte volna számos példáját a bűnben hasonlóképp
megkérgesedett lényeknek. Tucatszám emlékezett olyanokra, akik minden
lehetséges vétekben megátalkodtak, bűnt bűnre halmoztak, kedvük szerint
meggyilkoltak bárkit, sem emberséget, sem lelkiismeret–furdalást nem
éreztek; míg csak az erőszakos halál vagy a klastromi visszavonultság nem
tett pontot sötét pályafutásukra. Önmagában az, hogy emlékművet emeltek
Mrs. Tilneynek, a legcsekélyebb mértékben sem oszlatta el Catherine
kételyeit a hölgy halála felől. Mit bizonyítana, ha akár leszállana is a
családi sírboltba, ahol a hölgy porai állítólag nyugszanak; ha
megtekinthetné a koporsót, amely, úgymond, a maradványait rejti?
Catherine épp eleget olvasott, nálánál jobban senki sem tudhatta, mennyire
könnyű egy viaszbábot látszat–szertartással eltemetni.
Másnap kissé ígéretesebben virradt a reggel. Ha minden egyéb
tekintetben alkalmatlan volt is a tábornok korai sétája, ennek a célnak
kedvezett; és mihelyt Catherine tudta, hogy házigazdája kint van a házból,
nyomban megkérte Tilney kisasszonyt: teljesítené ígéretét. Eleanor kész

142
volt a rendelkezésére állni; amikor pedig menet közben Catherine egy
másik ígéretére emlékeztette, első útjuk a Tilney kisasszony
hálószobájában függő arcképhez vezetett. A kép igen szép asszonyt
ábrázolt; arckifejezése szelíd és tűnődő, s mindeddig igazolta új
szemlélőjének várakozását; egyéb tekintetben azonban rácáfolt: Catherine
ugyanis arra számított, hogy a vonások, a tartás, az arckifejezés szakasztott
párja, szakasztott mása lesznek, ha nem Henryének, de Eleanorénak – ő
ugyanis csak olyan képekről tudott, amelyeken hasonlított egymáshoz
anya és gyermeke. Ha egy arcot egyszer ábrázoltak, nemzedékek során át
ábrázolták ugyanúgy. Itt azonban firtatnia, fontolgatnia, kutatnia kellett a
hasonlóságot. E hátrány ellenére is felhevült érzelemmel szemlélte; s ha
nem vonja el erősebb érdeklődés, nem szívesen hagyta volna ott.
Ahogy a nagy galériára beléptek, túlságosan eluralkodott rajta az
izgalom, hogysem társalgásba bocsátkozott volna; némán nézte csak
társnőjét. Eleanor arckifejezése szomorú volt, de higgadt; nyugalma arra
vallott, hogy hozzáedződött már a komor tárgyakhoz, amelyekhez
közeledtek. Megint belépett a szárnyas ajtón, keze megint a fontos zárat
érintette, és Catherine, ki lélegezni is alig tudott, rettegő óvatossággal
fordult meg, hogy az előzőt becsukja, amikor a galéria túlsó végén egy
alak, magának a tábornoknak rettegett alakja állott előtte! Ugyanabban a
pillanatban, s a tábornok legemeltebb hangján, az „Eleanor!” név zengett
végig a házon, adott tudomást Tilney kisasszonynak atyja jelenlétéről, s
keltett Catherine–ben rettegést. A tábornok láttán első ösztönös mozdulata
az elrejtőzés kísérlete volt, ám alig remélhette, hogy észrevétlen maradt;
amikor pedig barátnője, aki mentegetőző pillantással sietősen elsuhant
mellőle, csatlakozott édesapjához, és eltűnt vele, Catherine a maga
szobájában keresett futva menedéket, bezárkózott, és úgy érezte, sosem
lesz bátorsága, hogy megint lemenjen. Legalább egy óra hosszát maradt
ott, heves izgalomban; mélységesen együttérzett szegény barátnőjének
állapotával, s maga is minden percben várta a feldühödött tábornok
felszólítását, hogy jelenjék meg a színe előtt. Felszólítás azonban nem
érkezett; s végezetül, amikor Catherine meglátta, hogy egy hintó hajt a
Klastrom felé, kellőképp felbátorodott, hogy lemenjen, és a látogatók
védelmében szembenézzen házigazdájával. Vidám társaságot talált a
reggelizőszobában; a tábornok bemutatta nekik, mint leányának barátnőjét,
kitüntető modorban, amely olyan jól leplezte neheztelő dühét, hogy
Catherine pillanatnyilag legalább az életét nem féltette. Eleanor pedig –
kinek becsületére vált, mennyire fegyelmezte arckifejezését, hogy őrizze
édesapja jó hírét – megragadta az első alkalmat, hogy így szóljon
Catherine–hez:

143
 – Édesapám csak azt kívánta, hogy válaszoljak egy levélre – amire
Catherine már–már remélte, hogy a tábornok vagy nem látta meg, vagy
pedig holmi taktikai megfontolásból engedte remélnie, hogy látatlan
maradt. Csak ebben bízva merészelt a társaság eltávozása után is a
tábornok jelenlétében maradni, s ebbéli hitében mi sem zavarta meg.
A délelőtt tűnődésének folyamán Catherine arra az elhatározásra jutott,
hogy másodjára egyedül kísérti meg a tiltott ajtót. Minden tekintetben
kedvezőbb lesz, ha Eleanor tudatlanságban marad a dolog felől. Kitenni őt
az újabb felderítés veszedelmének, becsábítani egy szobába, melynek
látványa a szívét facsarná, nem volna barátnőre valló cselekedet. Ha
mégoly szörnyű haragra gerjed is a tábornok, őt nem fenyegeti annyira,
mint a leányát; no és, gondolta Catherine, maga a vizsgálat is hatásosabb,
ha társ és tanú nélkül végzi el. Lehetetlenség volna Eleanor előtt felfedni
gyanúját, amitől ő, minden valószínűség szerint, mindeddig szerencsére
mentes; épp ezért Eleanor jelenlétében nem is kutathat a tábornok
kegyetlenségének ama bizonyítékai után, amelyek, ha eddigelé
megmenekedtek is a felfedeztetéstől, egyszer minden bizonnyal napfényre
kerülnek, hitte szilárdan Catherine, holmi utolsó leheletig rótt naplótöredék
alakjában. A lakosztály felé vezető utat immár tökéletesen elsajátította;
nem volt hát vesztegetni való idő, ha feladatával végezni akar, mire Henry,
akit másnapra vártak, visszatér. Az idő pompás volt, a bátorsága töretlen;
négykor kétórányit időzik még a nap a látóhatár felett, s Catherine–nek
más dolga nem volt, mint a szokásosnál fél órával hamarabb
visszavonulni, hogy felöltözködjék vacsorához.
Megtörtént; az óra még el sem ütötte a négyet, amikor Catherine már
egyedül lelte magát a galérián. Nem fecsérelhette az időt fontolgatásra;
tovasietett, a lehető legcsekélyebb nesszel surrant be a kétszárnyú ajtón,
körül se nézett, lélegzetet se vett, úgy rohant a kérdéses ajtó felé. A zár
engedelmeskedett kezének, szerencsére minden baljós zörej nélkül, mely
bárki emberi lényt felriaszthatott volna. Lábujjhegyen lépett a szobába; az
kitárult előtte; ám néhány percbe telt, míg Catherine képes volt beljebb
lépni. Amit látott, valósággal odaszegezte, s minden ízében izgalom járta
át. Tágas, arányos szobát pillantott meg, láthatólag nem mindennapos
használatra terítővel leborított szép ágyat; csillogó kályhát, mahagóni
szekrényeket és makulátlanul festett székeket, amelyeket a két húzó–
ablakon vígan beömlő nyugati nap vont meleg fénybe. Catherine arra
számított, hogy érzései hevesen felgerjednek, s fel is gerjedtek valóban.
Előbb megdöbbenés és kétely fogta el; majd ezt a józan ész a szégyen
keserű érzetével tetézte. A szobát illetően nem tévedhetett; de mily vaskos
volt a tévedése minden egyébben! – hogy mit jelenthettek Tilney

144
kisasszony szavai! hogy mit fontolgatott ő maga! Ez a szoba, amelyet oly
igen ódonnak vélt, a helyzetét oly szörnyűnek, a tábornok édesatyja
építette szárny utolsó helyiségének bizonyult. Még két ajtó nyílt belőle,
minden bizonnyal öltözködőfülkékbe; ám Catherine a legcsekélyebb
hajlandóságot sem érezte, hogy bármelyiken benyisson. Vajon a fátyol,
amelyet Mrs. Tilney utolsó sétáján viselt, vajon a kötet, mely utolsó
olvasmánya volt, fennmaradt–e, elregélni azt, amiről más suttogni sem
merészel? Nem: lett légyen bármi a tábornok bűne, minden bizonnyal
okosabb annál, hogysem efféle gyanús tárgyakat meg ne semmisítsen.
Catherine torkig volt a kutatással, vágyott szobájának biztonsága után, hol
rajta kívül senki sem tud a botorságáról; s már–már készült csakoly halkan
visszavonulni, ahogyan az imént behatolt, midőn, maga sem tudta honnan,
lépteket hallott, s a hallatukra megállt és megremegett. Hogy itt találja akár
csak egy cseléd is, már az is kellemetlen: ám hogy a tábornok (márpedig ő
mintha mindig ott járna, ahol a legkevésbé kívánatos) – sokkalta rosszabb!
Catherine fülelt – a hang elült; s eltökélvén, hogy egy pillanatot sem
veszít, Catherine kilépett az ajtón és becsukta. Épp ebben a
szempillantásban nyitottak ki sietősen alant egy ajtót; valaki hallhatólag
gyors léptekkel közeledett felfelé a lépcsőn, amelynek felső fordulója
mellett Catherine–nek még a galéria felé el kellett haladnia. Moccanni sem
tudott. Meghatározhatatlan rettegés kerítette hatalmába, míg szemét a
lépcsőre szegezte, s néhány másodperc elteltével Henryt pillantotta meg.
– Mr. Tilney! – kiáltott fel olyan hangon, mely többet árult el
közönséges meglepetésnél. Henry is meglepettnek látszott. – Jóságos
Isten! – folytatta Catherine, meg sem várva, hogy Henry üdvözölje. –
Hogyan került ide? Hogyan jött fel ezen a lépcsőn?
– Hogyan jöttem fel ezen a lépcsőn? – visszhangozta amaz, meglepődve.
– Mert ez a legrövidebb út az istállóudvarról a szobámba; s miért ne
jönnék fel rajta?
Catherine magára eszmélt, mélyen elpirult, s több szó nem telt tőle.
Henry mintha az arcáról akarta volna leolvasni azt a magyarázatot,
amellyel az ajka nem szolgált. Catherine tovább indult a galéria felé.
– S most vajon nem rajtam–e a sor – szólt Henry, amikor kitárta
Catherine előtt a szárnyas ajtót –, hogy megkérdezzem: kegyed hogyan jött
ide? Ez a folyosó legalább annyira különös út a reggelizőszobából a
kegyed lakosztályába, mint az a lépcső az istállótól az enyémhez.
– Én – szólott lesütött szemmel Catherine – az édesanyja szobáját
néztem meg.
– Az édesanyám szobáját! Van ott valami különleges látnivaló?
– Nem, nincsen. Azt hittem, hogy csak holnap jön vissza.

145
 – Amikor elmentem, nem számítottam rá, hogy hamarabb
visszatérhetek; három órával ezelőtt azonban nagy örömömre úgy találtam,
hogy semmi sincs, ami visszatarthatna. De maga sápadt. Félek,
megriasztottam, hogy olyan sebesen futottam fel a lépcsőn. Talán nem
tudta – talán nem volt tudatában, hogy ez a lépcső vezet fel a közös
helyiségekből?
– Nem, nem tudtam. Szép ideje volt a lovagláshoz.
– Nagyon. És Eleanor engedi, hogy maga csak így egymagában
tévelyegjen a ház szobáiban?
– Ó, dehogy, szombaton a legnagyobb részt megmutatta – és ide is
eljöttünk – csakhogy – (és halkabbra fogta hangját) – az édesapjuk is
velünk volt.
– És ez akadályozta magát – mondta Henry, és komoly tekintettel vette
szemügyre Catherine–t. – Benézett valamennyi szobába ezen a folyosón?
– Nem, én csak azt akartam megnézni... Nincs még nagyon késő?
Öltözködnöm kell.
– Még csak negyed öt – (és megmutatta óráját) –, és most nem vagyunk
Bath–ban. Se színházba, se bálba nem kell készülődni. Northangerben egy
fél óra bőségesen elegendő.
Catherine nem mondhatott ellent, ezért tűrte, hogy visszatartsák, habár
annyira rettegett a további faggatástól, hogy – ismeretségük folyamán
először – legszívesebben otthagyta volna Henryt. Lassan mentek végig a
galérián.
– Kapott levelet Bath–ból, amióta nem láttam?
– Nem; és ez nagyon meglep. Isabella oly hűségesen ígérte, hogy rögtön
ír.
– Oly hűségesen ígérte! Hűséges ígéret! Ez meghaladja felfogásomat.
Hűséges tolmácsolásról már hallottam. De hűséges ígéret – híven ígérni!
Ezt a tudományt nem érdemes ismerni, hiszen csak rászedi és meggyötri az
embert. Édesanyám szobája igen kellemes, ugye? Tágas és derűs, és az
öltözőfülkék elhelyezése annyira kényelmes. Szerintem ez a ház
legkellemesebb lakosztálya; nem is értem, Eleanor miért nem költözik oda.
Ugye ő küldte magát, hogy nézze meg?
– Nem.
– Akkor a tulajdon vállalkozása volt?
Catherine nem válaszolt. Kurta hallgatás után, melynek során alaposan
szemügyre vette Catherine–t, Henry végül így szólalt meg:
– Mivel a szobában magában semmi sincs, ami felkelthetné
kíváncsiságát, ez a látogatás valószínűleg anyám személyének
megbecsüléséből, emlékének tiszteletéből eredt, annak alapján, ahogyan

146
Eleanor leírta. Nála jobb asszonyt aligha ismert a világ. De az erény
egymaga nemigen kelt ekkora érdeklődést. Egy sosem ismert személy
házias, szerény érdeme ritkán ébreszt effajta lelkes, hódoló tiszteletet, mint
amilyen a maga látogatását ösztönözhette. Eleanor bizonyára igen sokat
mesélt róla?
– Valóban, igen sokat. Illetve... nem is sokat, de amit mondott, nagyon
érdekes volt. Hogy oly hirtelen halt meg – (lassan, habozva ejtette ki a
szót) és maguk... hogy egyikük sem volt otthon... és az édesapjuk, úgy
gondoltam... talán nem nagyon szerette.
– És ezekből a körülményekből – felelte rá Henry (és éles tekintetét
Catherine–re szegezte) – holmi hanyagság lehetőségére következtet – vagy
talán... (Catherine akaratlanul megrázta fejét) vagy talán még
megbocsáthatatlanabbra? – Catherine felemelte tekintetét, és most először
nézett szembe a fiatalemberrel. – Édesanyám betegsége – folytatta Henry
–, a roham, amely a halálával végződött, valóban hirtelen volt. Maga a
betegség, amelytől gyakran szenvedett, epeláz volt – az oka tehát alkati.
Harmadik napon, mihelyt édesanyámat erre rávehették, orvos vizsgálta
meg, igen tekintélyes ember, aki iránt anyám mindig bizalommal
viseltetett. Amikor ő úgy nyilatkozott, hogy édesanyám veszedelemben
van, még két orvost hívattak el másnap, és szinte szüntelen orvosi
felügyelet alatt volt huszonnégy óra hosszat. Ötödnapra meghalt.
Betegsége súlyosbodásának idején Frederick és én (mi ugyanis itthon
voltunk) rendszeresen látogattuk; és a magunk megfigyelése alapján
tanúsíthatjuk, hogy édesanyánk megkapott minden lehetséges
gondoskodást, amely a körülötte levők szeretetéből csak fakadhatott, vagy
amit az életben elfoglalt helyzete megengedett. Szegény Eleanor valóban
távol volt, méghozzá olyan messze, hogy mire hazatért, már csak a
koporsóban láthatta édesanyját.
– De az édesapjuk... – kérdezte Catherine – ...őt vajon lesújtotta...?
– Egy darabig nagyon is. Téved, ha azt hiszi, hogy nem szerette
édesanyámat. Meggyőződésem, hogy szerette annyira, amennyire szeretni
képes... Mint tudja, nincs meg valamennyiünkben a gyengédség azonos
hajlama – és nem állítom, hogy amíg édesanyám élt, nem kellett gyakran
sokat elviselnie, de ha édesapám természete bántotta is, az ítélete soha.
Édesapám őszintén becsülte őt; s ha nem is maradandóan; de őszintén
lesújtotta a halála.
– Ennek nagyon örülök – mondta Catherine. – Valóban nagyon
borzasztó lett volna!...
– Ha jól értem, kegyed olyan iszonyatos feltevést alkotott, amelyet
jóformán kimondani sem tudok... Drága Morland kisasszony, gondolja

147
csak meg, milyen szörnyű gyanút melengetett! Miből ítélt vajon? Ne
feledje, milyen országban és milyen korban élünk. Ne feledje, hogy
angolok és keresztények vagyunk. Hívja tanúul önnön értelmét, önnön
valóságérzékét, önnön tapasztalásait. Neveltetésünk vajon efféle
szörnyűségekre készít elő? Törvényeink szemet hunynak felettük?
Elkövethetők–e felfedezetlenül, egy országban, ahol ilyen alapon áll a
társadalmi és az irodalmi érintkezés; ahol minden egyes embert önkéntes
kémek szomszédsága vesz körül, és ahol az országutak és az újságok
mindent nyilvánosságra hoznak? Legdrágább Morland kisasszony, miféle
gondolatoknak engedett utat?
A galéria végére értek; s Catherine szégyenkönnyekkel futott be
szobájába.

148
 Huszonötödik fejezet

A regényes látomás tovatűnt; Catherine kijózanodott. Henry szózata, ha

mégoly kurta volt is, alaposabban rányitotta a szemét képzelgésének
szertelenségére, mint az, hogy e képzelgés kudarcot vallott. Mily fájó volt
a megaláztatása. Mily keservesek könnyei. Nem csupán a maga becsülését
veszítette el – a Henryét is. Oktondisága, amely immár vétkesnek tetszett,
nyilvánvalóvá lett Henry előtt, s bizonnyal mindörökre megveti érte.
Megbocsáthatja–e valaha, hogy az édesapja jellemét illetően őt minő
merészségre ragadta a képzelete? Feledheti–e az ő képtelen kíváncsiságát,
félelmeit? Catherine kimondhatatlanul gyűlölte önmagát.
E sorsterhes nap előtt úgy érezte egyszer–kétszer, mintha Henry
vonzalmat tanúsítana iránta. De most... Röviden: Catherine vagy fél órára
annyira elkeserítette magát, amennyire csak tőle telt; amikor elütötte az óra
az ötöt, megtört szívvel ment le, s alig tudott érthetően válaszolni Eleanor
érdeklődésére, hogy jól van–e. A félelmetes Henry is hamarosan követte
Catherine–t a szobába, s iránta való magatartása csak annyiban
különbözött, hogy több figyelmet szentelt neki, mint rendesen. Catherine–
nek még sosem volt nagyobb szüksége vigasztalásra, és úgy látszott,
Henry tudatában van ennek.
Eltelt az este, s ez az enyhet adó udvariasság nem hagyott alább; és
Catherine hangulata fokozatosan a szerény nyugalom állapotába került.
Botlását nem feledhette, s nem menthette a múltat, ám remélni merte, hogy
a híre nem terjed tovább, s hogy általa nem veszíti el Henry teljes
megbecsülését. Gondolatai most is főként akörül csoportosultak, amit oly
oktalan rettegéssel érzett és csinált, s hamarosan fel kellett ismernie, hogy
mindez eltökélt, maga teremtette öncsalás volt; minden jelentéktelen
apróságnak a riadalomra elszánt képzelet kölcsönzött fontosságot, s
mindent egyetlen cél felé terelt az elme, amely, még mielőtt a Klastromba
érkezett is, mohón vágyott a rettenetre. Catherine felidézte, milyen
érzésekkel készülődött Northanger megismerésére. Belátta, hogy jóval
még mielőtt elhagyta volna Bath–t, már életre kelt benne az elvakult
rajongás, már megtörtént a baj, s most úgy látta: minden visszavezethető
az ott oly mélységesen élvezett olvasmányok hatására.
Elbűvölőek bár Mrs. Radcliffe művei, s elbűvölőek még utánozóié is, de
tán mégsem bennük keresendő az emberi természet, legalábbis Közép–
Anglia grófságait illetően. Hűséges rajzolatát adhatják az Alpoknak s a

149
Pireneusoknak, fenyveserdeikkel s bűneikkel; s meglehet, Itália, Svájc és
Dél–Franciaország szakasztott úgy bővelkedik borzalmakban, ahogy e
regények tanúsítják. Catherine kételyeit nem merte országa határain túl is
kiterjeszteni, s ha sarokba szorítják, tán még szülőhazája északi és nyugati
végeit illetően is enged. Ám Anglia középponti részén bizonnyal még a
megunt feleség is remélhet némi biztonságot országa törvényeitől, korának
szokásaitól. A gyilkosság nem megtűrt vendég, a cselédek nem rabszolgák,
a patikus pedig rebarbarát mér, nem mérget és bájitalt. Az Alpok s a
Pireneusok virányain tán nem élnek sokféle anyagból gyúrt jellemek. Ott
aki nem makulátlan angyal, bizonnyal egy ördög természete szorult belé.
De Angliában nem így van; az angolok között, gondolta Catherine,
szívükben, szavukban egyaránt, általánosan – ha nem egyenlő arányban is
– elegyedik a jó és a rossz. E hitének jegyében azon sem lepődnék meg, ha
történetesen akár Henry, akár Eleanor Tilney jellemében fedezne fel ezek
után holmi csekély tökéletlenséget; s e hit alapján nem kell félnie attól
sem, ha nagyon is látható csorbát vél felfedezni édesapjuk jellemén, ki –
habár tisztáztatott a durván sérelmes gyanú alól, amelyet ő, Catherine,
immár pirul bevallani –, alapos megfontolás után erre a következtetésre
jutott, nem tökéletesen szeretetreméltó.
Minekutána fontolóra vette mindeme pontokat, szentül eltökélte, hogy a
jövőben mindig a legnagyobb józanság irányítja majd tetteit és ítéletét; s
most nem volt mit tennie, mint megbocsátani önmagának, s boldogabbnak
lenni, mint valaha; s az engedékeny idő szinte érzékelhetetlen fokozatok
útján sokat segített az elkövetkező nap folyamán. Igen nagy segítségére
volt Henry meglepő nagylelkűsége és nemes viselkedése is, hogy még
csak a leghalványabb célzást sem tette a történtekre, és sokkal hamarabb,
mintsem elkeseredésében remélhette volna, hangulata tökéletesen
felszabadult, s immár – akárcsak eddig – megint szüntelen jobbítást nyert
Henry minden egyes szavából. Akadt még egynéhány tárgy, amelynek
hallatán úgy érezte, mindig megremeg – láda avagy fiókos szekrény
említésére például –, és nem állhatta a lakk látványát semmi módon: de
még ő maga is kénytelen volt elismerni, hogy elmúlt balgaságának
fölelevenítése olykor–olykor, ha fájdalmas is, nem haszon nélkül való.
A regényes riadalom helyét csakhamar elfoglalták a mindennapi élet
aggodalmai. Naponta hevesebben vágyott hírt hallani Isabelláról.
Türelmetlenül várta a bath–i élet újságait, s hogy minő látogatottságnak
örvend a két Kaszinó; s kivált izgatottan várt híradást afelől, vajon
sikerült–e Isabellának olyan finom hálókötő–fonalat kapnia, amilyennek a
beszerzésére ő megkérte volt; no meg hogy továbbra is a legmeghittebb a
kapcsolata Jamesszel. Tájékoztatást csupán Isabellától remélhetett. James

150
kijelentette, amíg Oxfordba vissza nem tér, nem hajlandó írni húgának;
Mrs. Allen sem engedte remélnie, hogy levelet kaphat tőle, amíg
Fullertonba haza nem érkezett. Isabella azonban újra és újra megígérte; s
ha ő megígért valamit, mindig oly aggályos gonddal tartotta meg! s épp
ezért volt ez annyira különös! Catherine kilenc egymást követő délelőtt
törte a fejét a hiú várakozás okán, s minden egyes délelőtt csak fokozta
kínjait: ám a tizediken, amikor a reggelizőszobába lépett, elsőnek egy
levelet pillantott meg, amelyet Henry udvariasan elébe tartott. Oly őszinte
hálával köszönte meg, mintha csak Henry maga írta volna: – De hiszen
csak Jamestől való – állapította meg, ahogy a címzésre pillantott.
Felbontotta a levelet; Oxfordban kelt; s szólott ekképpen:

Drága Catherine,
Habár, Isten a tudója, kevés hajlandóságot érzek az íráshoz,
kötelességemnek érzem, hogy tudassalak: mindennek vége Thorpe
kisasszony és énközöttem. Tegnap elhagytam őt és Bath–t, hogy egyiket se
lássam viszont soha. Nem bocsátkozom részletekbe; csak fájdalmat
okoznának neked. Más oldalról hamarosan eleget hallasz majd ahhoz,
hogy megtudd: kit terhel a felelősség; s remélem, nem találod egyéb
bűnben vétkesnek bátyádat, mint hogy oktondiságában nagyon is könnyen
hitte, hogy viszonozzák az érzelmeit. Istennek hála, hogy idejekorán ért a
kiábrándulás! Mind amellett súlyos a csapás! Hisz apám oly szívesen adta
beleegyezését – de hagyjuk ezt. Thorpe kisasszony mindörökre
boldogtalanná tett! Szeretnék mielőbb hallani felőled, drága Catherine; te
vagy egyetlen barátom; a te szeretetedre bízvást építhetek. Szívből
óhajtom, érne véget northangeri látogatásod, mire Tilney kapitány
közhírré teszi eljegyzését, mert különben kényelmetlen lenne a helyzeted. –
Szegény Thorpe itt van a városban: rettegek a vele való találkozástól,
becsületes szíve bizonyára megsínyli a dolgot. Írtam neki is, apámnak is.
Thorpe kisasszony kétszínűsége mindennél jobban fáj; ha érvekkel
próbáltam hatni rá, mind a végsőkig azt állította, éppúgy szeret, mint
valaha, és kacagott aggályaimon. Szégyenkezem, ha arra gondolok, milyen
sokáig tűrtem; ám ha élt valaha férfi, ki azt hihette: szeretik – én voltam
az. Még most sem értem, mi vezérelte, hiszen nem lehetett szüksége arra,
hogy játsszék velem ahhoz, hogy megszerezze Tilneyt. Végül kölcsönös
megegyezéssel váltunk el – milyen boldog volnék, ha sosem is találkoztunk
volna! Nem remélem, hogy valaha is hozzá fogható nőt ismerhetek!
Legdrágább Catherine, vigyázz, hogyan ajándékozod el a szívedet.
Maradtam stb.

151
 Catherine még három sort sem olvasott el, amikor arckifejezésének
hirtelen megváltozása, döbbenetének kurta felkiáltásai elárulták, hogy
kellemetlen híreket kapott; s Henry, aki komoly arccal figyelte olvasás
közben, világosan látta, hogy a levél nem végződik jobban, mint ahogy
elkezdődött. Meglepetésének azonban még egy pillantással sem adhatott
kifejezést, mert édesapja lépett a szobába. Azonnal hozzáláttak a
reggelihez, Catherine azonban alig tudott enni. Könny tolult szemébe s le
is csordult az orcájára. A levél egyik pillanatban a kezében volt, a
következőben már az ölében, a harmadikban pedig a zsebében; s a
viselkedése arra vallott: maga sem tudja, mit csinál. A tábornok
megosztotta figyelmét kakaója és újságja között, s arra már szerencsére
nem futotta, hogy Catherine–t észrevegye; a másik kettő előtt azonban
nyilvánvaló volt a bánata. Amint Catherine fel mert kelni az asztaltól,
szobájába sietett; ott azonban a szobalányok buzgólkodtak, s ő kénytelen
volt ismét lemenni. Magányt keresve a fogadószobába tért, csakhogy oda
vonult vissza Henry és Eleanor is, és e percben épp komoly tanácskozásba
merültek Catherine–t illetően. Visszahúzódott, mentegetőzni próbált, ám
gyengéd erőszakkal visszatérésre kényszerítették; majd magára hagyták,
minekutána Eleanor ama szeretetteljes óhaját fejezte ki, hogy bárcsak a
segítségére vagy vigasztalására lehetne.
Catherine fél óra hosszat átengedte magát fájdalmának, tűnődésének, s
ezután kellő erőt érzett, hogy találkozzék barátaival; azt azonban még nem
döntötte el, megossza–e velük bánatát. Ha tüzetesen kérdőre vonják, talán
utalhat rá – talán elejthet egy homályos célzást – nem többet annál. Hogy
leleplezze barátnőjét, olyan barátnőt, amilyen Isabella volt – s kivált, hogy
az ügyben az ő édesbátyjuk oly közelről érdekelt! Úgy vélte, tökéletesen el
kell ejtenie a tárgyat. Henry és Eleanor magukban voltak a
reggelizőszobában; s amikor Catherine belépett, mindketten aggodalmas
pillantást vetettek rá. Catherine helyet foglalt az asztalnál, majd rövid
hallgatás után így szólt Eleanor:
– Remélem, nem Fullertonból kapott rossz híreket? Mr. és Mrs.
Morland... a testvérei... remélem, egyikük sem beteg?
– Nem, köszönöm – (és felsóhajtott) –, mindenki nagyon jól van. A
levelet bátyám küldte, Oxfordból.
Néhány percig ennél több nem hangzott el; ezután, könnyek között,
Catherine hozzáfűzte:
– Azt hiszem, soha többé nem akarok levelet kapni!
– Sajnálom – mondta Henry, és becsukta az imént kinyitott könyvét –;
ha csak gyanítottam volna, hogy a levél kedvezőtlen híreket hoz, egészen
más érzéssel nyújtottam volna át.

152
 – Rosszabbat hozott, mint bárki gondolhatná! Szegény James oly
boldogtalan! Hamarosan meg fogják tudni, miért.
– Akinek ilyen gyengéd szívű, ilyen szerető húga van – válaszolt
melegen Henry –, vigasztalást lelhet minden bajában.
– Egyetlen szívességet kérek – szólalt meg röviddel ezután izgatott
hangon Catherine –, hogy ha a bátyjuk megjönne, idejében értesítsenek
róla, hogy elmehessek.
– A bátyánk! Frederick!
– Igen; higgyék el, nagyon fájna, hogy ilyen hamar el kell hagynom
magukat, de a történtek miatt iszonyú lenne egy fedél alatt maradnom
Tilney kapitánnyal.
Eleanor kezében megállt a tű; növekvő megdöbbenéssel bámult
Catherine–re, Henryben azonban már felderengett a való, s ajkát egy
mondat hagyta el, amelyben szerepelt Thorpe kisasszony neve is.
– Hogy vág az esze! – kiáltott fel Catherine. – Szavamra, kitalálta! Pedig
amikor Bath–ban beszélgettünk erről, maga sem gondolta volna, hogy ez
lesz a vége. Isabella – most már nem csodálom, hogy eddig nem hallottam
felőle –, Isabella elhagyta a bátyámat, és hozzámegy a magukéhoz! Hitték
volna, hogy létezhet ilyen állhatatlanság, ilyen ingatagság, ilyen szörnyű
rosszaság?
– Remélem, a bátyámat illetően tévesen tájékoztatták. Remélem, nem
volt perdöntő szerepe a kegyed bátyjának csalódásában. Nem valószínű,
hogy elvenné Thorpe kisasszonyt. E tekintetben kegyed alighanem
csalódik. Nagyon sajnálom Morland urat – sajnálom, hogy bárki, akit
kegyed szeret, boldogtalan; de az egész dologban az lepne meg a
legjobban, ha Frederick elvenné Thorpe kisasszonyt.
– Pedig nagyon is igaz; olvassa csak el James levelét. Illetve... van
benne egy rész... – emlékezett pirulva Catherine a levél utolsó sorára.
– Volna olyan szíves, és felolvasná nekünk a bátyámra vonatkozó
sorokat?
– Nem, olvassa csak el! – kiáltott Catherine, aki azóta már észhez tért. –
Nem is tudom, mire gondoltam (és ismét elpirult, amiért az imént elpirult)
– James csupán tanáccsal lát el.
Henry örömmel átvette a levelet; igen figyelmesen elolvasta, majd
visszaadta, s így szólt: – Nos, ha így lesz valóban, csupán annyit
mondhatok, hogy sajnálom. Nem Frederick lesz az első férfi, aki kevesebb
józansággal választ feleséget, mint amennyit a családja elvárt volna tőle.
Nem irigylem a helyzetét, akár mint szerelmesét, akár mint apám fiáét.
Catherine kérésére Tilney kisasszony ugyancsak elolvasta a levelet; ő is
hangot adott aggodalmának és meglepetésének, majd Thorpe kisasszony

153
családja és vagyona felől érdeklődött:
– Az édesanyja igen derék asszony – hangzott Catherine válasza.
– Mi volt az édesapja?
– Azt hiszem, ügyvéd. Putneyban laknak.
– Vagyonos család?
– Nem; nemigen. Nem hiszem, hogy Isabellának volna bármi vagyona:
de ez a maguk családjában nem számít. Az édesapjuk annyira nagyvonalú!
A minap mondta, hogy a pénzt csak azért becsüli, mert a segítségével
előmozdíthatja gyermekeinek a boldogságát.
A két testvér összenézett.
– Csakhogy – mondta rövid hallgatás után Eleanor – vajon
előmozdítaná–e a boldogságát, ha a segítségével ilyen lányt vehet
feleségül? Lelkiismeretlen teremtés lehet, különben nem bánt volna így a
kegyed bátyjával. És milyen különös, hogy Frederick így belehabarodott!
Egy olyan leányba, aki a szeme láttára szegi meg eljegyzését, amelyet a
maga akaratából kötött egy másik férfival! Hát nem felfoghatatlan ez,
Henry? Éppen Frederick, aki mindig is oly rátarti volt! aki egy nőt sem
talált szerelmére méltónak!
– Ez a legkevésbé biztató, a legsúlyosabb körülmény, ami ellene szól.
Ha régebbi nyilatkozataira gondolok, reménytelennek látom helyzetét.
Thorpe kisasszonyt előrelátóbbnak tartom annál, semhogy feltételezzem:
hajlandó lemondani az egyik úrról, amíg a másikat meg nem szerezte.
Fredericknek hát bealkonyult! Halott ember – kihunyt benne az értelem.
Készülj fel sógornődre, Eleanor, olyan sógornőre, kiben neked kedved
telik! Nyíltszívű és igaz; mesterkéletlen és ment minden fortélytól; érzései
egyszerűek, ám erősek; nem tudja, mi a nagyravágyás, és nem ismer
tettetést.
– Ilyen sógornőben, Henry, csakugyan kedvem telnék – mondta
mosolyogva Eleanor.
– De talán – vélte Catherine –, habár a mi családunkkal szemben ilyen
rosszul viselkedett is, a magukéval majd jobban viselkedik. Most, hogy
megkapta azt a férfit, akit szeret, talán állhatatos lesz.
– Tartok tőle, hogy az lesz – felelte Henry –, tartok tőle, hogy nagyon is
állhatatos lesz, hacsak egy báró nem akad az útjába; ez Frederick egyetlen
esélye. Megszerzem a bath–i újságot, elolvasom az újonnan érkezettek
jegyzékét.
– Úgy gondolja hát, hogy becsvágy az egész? Igaz, sok minden erre vall.
Emlékszem, amikor megtudta, mit kapnak az édesapámtól, egészen
csalódottnak látszott. Soha életemben még emberi jellem így rá nem
szedett.

154
 – A kegyed által ismert és tanulmányozott jellemek nagy sokasága
között.
– Az én csalódásom és veszteségem is nagy; hanem szegény James
aligha fogja a magáét kiheverni.
– A bátyja pillanatnyilag bizonyára minden sajnálatot megérdemel; a
szenvedése feletti gondunkban azonban nem becsülhetjük le a kegyedét
sem. Bizonyára úgy érzi, hogy Isabella elvesztésével önnön felét veszíti el:
szívében olyan űr támadt, amit nem tölthet be semmi. A társaságot
nyűgnek érzi; ami meg a Bath–ban megosztott élvezeteket illeti,
iszonyodik már a puszta gondolatukra is. Bálba például el nem menne a
világért sem. Úgy érzi, nincsen már barátnője, akivel fenntartás nélkül
beszélhet; akinek az ítéletére bátran hagyatkozhat; akinek a tanácsa,
bármiféle nehézségben, biztos támaszt jelent. Ugye, érzi mindezt?
– Nem – felelt néhány pillanatnyi megfontolás után Catherine. – Nem
érzem. Kellene talán? Az igazat megvallva, megbántva érzem magam, fáj
a szívem, hogy többé nem szerethetem Isabellát, hogy többé nem hallhatok
felőle, talán nem is láthatom viszont, de nem érzem magam olyan nagyon,
nagyon lesújtva, mint bárki gondolhatná.
– Érzései tehát, most is, mint mindig, becsületére válnak az emberi
természetnek. Az effajta érzéseket alaposan meg kell vizsgálni, hogy
megismerhessük önmagunkat.
Catherine olyannyira megkönnyebbült e beszélgetéstől, hogy egyáltalán
nem bánta, amiért okkal–móddal rávették, hogy szóba hozza a tárgyat,
mely úgy felkavarta.

155
 Huszonhatodik fejezet

Ez időtől fogva a fiatalok hármasban gyakran meghányták–vetették a

dolgot; s Catherine némi meglepetéssel úgy találta, ifjú barátai tökéletesen
egyetértenek abban, hogy Isabella jelentéktelen származása és vagyoni
helyzete valószínűleg megakadályozza majd, hogy nőül mehessen a
bátyjukhoz. Abbéli meggyőződésük, hogy a tábornok már csak ebből az
okból is – függetlenül bárminő kifogástól, amelyet Isabella jelleme ellen
lehet támasztani – ellenezheti a kapcsolatot, Catherine lelkében némi
riadalmat keltett önmaga miatt. Ő maga csakoly jelentéktelen, s talán
éppoly kevéssé kap hozományt, mint Isabella; és ha a Tilney uradalom
örökösének egymagában nem elegendő a hatalma és vagyona, vajon miféle
célt tűzhetett maga elé az öccse? E gondolat igen fájdalmas tűnődéshez
vezetett, s csupán az a kitüntető érdeklődés oszlathatta el, amelyet – s erről
Catherine–t szavak és tettek egyaránt meggyőzték – a tábornokban
szerencsére kezdettől fogva keltett; ezenkívül gyakran eszébe jutott, hogy
a pénz tárgyában milyen gyakran hallott a tábornok szájából felettébb
nagyvonalú és önzetlen érzésekről tanúskodó kijelentéseket, melyek
következtében óhatatlanul arra kellett gondolnia, hogy a gyermekei
félremagyarázzák apjuk véleményét efféle dolgokban.
Amazoknak megrendíthetetlen volt azonban a meggyőződése, hogy
bátyjuknak nem lesz bátorsága személyesen folyamodni édesapja
beleegyezéséért, következésképp újra meg újra biztosították Catherine–t:
sohasem volt még ennyire valószínűtlen, hogy Tilney kapitány
Northangerbe jöjjön, mint a jelen alkalommal, úgyhogy Catherine végül
remélni merte, talán mégsem kell a Klastromból távoznia. Mivel azonban
nem tételezhették fel, hogy ha és amennyiben Tilney kapitány előáll
kérésével, édesapjának pontosan beszámol Isabella viselkedéséről,
Catherine úgy vélte, Henrynek kellene sürgősen feltárnia édesapja előtt az
egész ügyet teljes valójában, hogy a tábornok ezáltal higgadt és pártatlan
véleményt alkothasson, és ellenvetésének tisztesebb alapja legyen, mint az
érdekeltek különböző vagyoni helyzete. Ezt szóba is hozta Henrynek; ő
azonban nem kapott a dolgon oly mohón, ahogyan Catherine remélte
volna.
– Nem – mondta Henry –, édesapám nem szorul segítségre, s nem kell
megelőznünk, hogy Frederick bevallja balgaságát. A maga történetét
magának kell elmesélnie.

156
 – De csak a felét fogja elmesélni.
– A negyede is elég.
Eltelt egy–két nap, de Tilney kapitányról nem érkezett hír. Testvérei
nem tudták mire vélni a dolgot. Olykor úgy gondolták, hallgatása a
feltételezett eljegyzés természetes folyománya, máskor meg épp hogy
teljességgel összeegyeztethetetlennek tartották vele. Ezenközben a
tábornok, habár minden reggel sértve érezte magát, amiért Frederick
elhanyagolja a levélírást, mégsem aggódott miatta; s nem volt sürgetőbb
gondja, mint hogy Morland kisasszony northangeri tartózkodását minél
kellemesebbé tegye. Efelől gyakran hangoztatta kételyeit, „tartott tőle,
hogy az egyhangú társaság és elfoglaltság ellenérzést támaszt benne a ház
iránt; szívből kívánta, bárcsak Lady Fraserék odahaza volnának; időnként
szóba hozta, hogy nagy vacsorát rendez; egyszer–kétszer már éppenséggel
azt számolgatta, hány táncos kedvű fiatal található a környéken. Csakhogy
ez az esztendőnek halott időszaka, nincs se vadászat, se madarászat, és
Lady Fraserék nincsenek idehaza.” Mígnem az egész azzal végződött,
hogy egy reggel azt mondta Henrynek: amikor legközelebb Woodstonba
megy, valamelyik nap rajtaütnek, és vele együtt költik el az ürüpecsenyét.
Henry nagyon örült, méltányolta a megtiszteltetést; Catherine lelkét pedig
boldog örömmel töltötte el a terv.
– És hogyan tervezi édesapám, mikor részesülhetek ebben az örömben?
Hétfőn részt kell vennem Woodstonban a falugyűlésen, és valószínűleg
még két–három napig kénytelen leszek ott maradni.
– Nos, a mondott napok egyikén élünk majd az alkalommal. Nem
szükséges meghatároznunk, mikor. Ne okozz magadnak semmiféle
kényelmetlenséget. Akármi akad a házban, megteszi. Úgy vélem, bátran
mondhatom az ifjú hölgyek nevében is, hogy engedményeket teszünk, hisz
agglegény háztartásáról van szó. Nézzük csak; hétfőn sok dolgod lesz,
hétfőn nem megyünk; kedden pedig nekem lesz sok dolgom. Reggelre
várom Brockhamből az intézőmet a jelentésével; utána pedig aligha lenne
illendő, ha meg nem jelennék a klubban. Nem tudnék az ismerőseim
szemébe nézni, ha most elmaradnék; tudják, hogy idehaza vagyok, s
módfelett zokon vennék; márpedig énnálam szabály, Morland kisasszony,
hogy soha egyik szomszédomat meg ne sértsem, ha ez egy kevés idő és
figyelem árán megelőzhető. Igen jeles férfiak valamennyien. Évente
kétszer kapnak Northangerből egy fél szarvasbikát; s amikor csak tehetem,
velük vacsorázom. A kedd ezek szerint tehát nem jöhet szóba. Szerdán
azonban alighanem számíthatsz ránk, Henry; méghozzá korán, hogy
legyen időnk körülnézni. Két és háromnegyed óra az út Woodstonba; ha
tíz órakor kocsiba szállunk, háromnegyed egykor, szerdán, várhatsz

157
bennünket.
Bál közeledtét nem várhatta volna izgatottabb örömmel Catherine, mint
ezt a kis kirándulást; annyira vágyott megismerni Woodstont! Szíve még
akkor is repesett az örömtől, amikor vagy egy óra múltán Henry
csizmában, nagykabátban lépett be a szobába, ahol Catherine és Eleanor
ült, és így szólt:
– Bölcselkedő hangulatban vagyok, hölgyeim, s megállapítom, hogy
evilági örömeinkért mindig meg kell fizetnünk: gyakran igen drágán
szerezzük meg őket; kézzelfogható boldogság árán váltjuk meg az
ígérvényt a jövőre, s talán sosem kapjuk meg az ellenértékét. Tanú vagyok
erre jómagam, a mostani órán. Mivel remélnem szabad, hogy szerdán
Woodstonban üdvözölhetem kegyedéket, holott a viszontlátást rossz idő
vagy húszféle egyéb ok is megakadályozhatja, most kénytelen vagyok két
nappal hamarabb távozni, mint szándékoztam volt.
– Távozik? – szólt Catherine, ugyancsak megnyúlt arccal. – És vajon
miért?
– Miért! Hogy kérdezhet ilyet? Mert nincs veszteni való időm, hogy
halálra rémisszem öreg gazdasszonyomat. – Hogy miért? mert mennem
kell, hogy előkészíthessem a kegyedék ebédjét.
– Ó! Ezt nem mondhatja komolyan!
– Dehogynem, és szomorúan is – mert sokkal szívesebben maradnék.
– De hát hogy is gondolhat ilyesmire, azok után, amit a tábornok
mondott? Mikor külön kikötötte: az az óhaja, hogy ne vesződjék
semmivel, hiszen bármi megteszi!
Henry csak mosolygott.
– Bátran mondhatom, hogy merőben szükségtelen, akár a húga miatt,
akár énmiattam. Maga is tudja, hogy így van; a tábornok ragaszkodott
hozzá, hogy maga semmi különlegessel ne készüljön; meg aztán, ha
feleannyit sem mondott volna, mint amennyit mondott, itthon mindig
olyan kitűnő ebédet kap, hogy az sem számít, ha egyetlenegyszer közepes
ebédhez kell leülnie!
– Édesapám és jómagam miatt egyaránt azt kívánom, bárcsak én is így
okoskodhatnék. Isten velük. Mivel holnap vasárnap, Eleanor, nem jövök
vissza.
És elment; s mivel Catherine mindig is könnyebben kételkedett a
tulajdon ítéletében, mint a Henryében, hamarosan kénytelen volt igazat
adni neki, bármennyire fájlalta is, hogy Henry elment. A tábornok
megmagyarázhatatlan viselkedése azonban ugyancsak elfoglalta
gondolatait. Hogy igencsak kényes arra, amit feltálalnak, azt Catherine
már megfigyelte; de vajon miért állít egy dolgot ilyen határozottan, s

158
gondol egész idő alatt mást – ez már felfoghatatlan! Hát hogy lehet az
embereket megérteni? Henryn kívül ki más sejtette volna, hogy az
édesapjának mi jár az eszében?
Akárhogyan is, szombattól szerdáig Henry nélkül maradnak. Ez volt a
szomorú vége minden megfontolásnak: és Tilney kapitány levele
bizonyára Henry távollétében érkezik meg; szerdán pedig, ebben egészen
bizonyos volt Catherine, esni fog. Felhőbe borult a múlt, a jelen s a jövő.
Bátyja oly boldogtalan, s Isabellában oly sokat veszített; Eleanor kedélyére
pedig mindig rányomja bélyegét Henry távolléte! Mi érdekelhetné, mi
szórakoztathatná? Elunta az erdőt és a cserjést – mindig oly sima és olyan
száraz; és maga a Klastrom sem volt több immár a szemében bármilyen
más háznál. Az épület nem emlékeztette semmi másra, csak önnön
fájdalmas botorságára, amit épp a Klastrom táplált és tökéletesített. Hogy
megváltozott a gondolkodása! Neki, aki valaha úgy vágyott rá, hogy
klastromban lehessen! Bezzeg most már más bűvölte el a képzeletét: egy
jól megközelíthető lelkészlak igénytelen kényelme; olyasmi, mint
Fullerton, csak különb: Fullertonnak vannak hibái, Woodstonnak
bizonyára egy sincs. Ha eljön egyszer a szerda!
Eljött; méghozzá pontosan akkor, amikorra józan ésszel várható volt.
Eljött – szép idővel –, és Catherine a fellegekben járt. Tíz órakor a
négylovas hintó kigördült hármójukkal a Klastromból; s közel
húszmérföldnyi kellemes kocsikázás után elérték Woodstont, egy nagy és
népes, kellemes fekvésű falut: Catherine restellte kimondani, mennyire
szépnek találja, mivel a tábornok szükségesnek vélte, hogy mentegetőzzék,
amiért a táj oly lapos, és a falu kicsiny; Catherine azonban a szíve mélyén
különbnek érezte minden egyéb helynél, ahol valaha is megfordult;
csodálattal adózott minden takaros háznak, amely a kunyhó rangját
meghaladta, és minden egyes kicsiny gyertyamártóműhelynek, amely
mellett csak elhajtottak. A falu végén, a többi háztól elkülönülve állott a
lelkészlak, újonnan épült tekintélyes kőház, félköríves felhajtóval és zöld
kapuval; s ahogy a ház elé hajtottak, Henry, magányának társaival, egy
jókora újfundlandi kutyakölyökkel meg két–három terrierrel, illő
fogadtatásban részesítette vendégeit.
A házba lépvén, Catherine–nek csordultig telt a lelke; sem megfigyelni,
sem szólni nem tudott sokat; s amíg a tábornok a véleményét nem kérdezte
róla, nem is igen tudta, milyen az a szoba, amelyikben ül. Ekkor azonban
körülnézett, és első pillantásra észrevette, hogy ez a világ legkellemesebb
szobája; óvakodott azonban ezt a véleményét ki is fejezni, és hűvös hangú
dicsérete csalódást keltett a tábornokban.
– Nem mondhatjuk különösen jó háznak – szólt. – Nem mérhetjük sem

159
Fullertonhoz, sem Northangerhez. Egyszerű lelkészlak, amely,
megengedjük, kicsiny és szűk, de tisztes és lakályos; és mindent
egybevéve talán nem marad alatta az átlagnak; avagy, más szóval élve,
alighanem kevés lelkészlak akad Angliában, amely fele ennyire jó volna.
Mindamellett helye lehet néhány javításnak. Távol álljon tőlem, hogy az
ellenkezőjét állítsam; és bármit, ami ésszerű... talán egy ívet kitöretni...
ámbátor, közöttünk szólva, minden egyébnél jobban viszolygok a toldott–
foldott ívtől.
Catherine keveset hallott ebből a szónoklatból ahhoz, hogy megértse
vagy zokon vegye; s mivel Henry gondosan másra terelte a szót, s mivel
ugyanakkor frissítőkkel megrakott tálcát hoztak be, csakhamar visszatért a
tábornok elégedett hangulata, és Catherine szokásos jókedve.
A szóban forgó helyiség kényelmes, arányos szoba volt, ebédlőnek
szépen berendezve; amikor elhagyták, hogy bejárják a házat, Catherine–t
először egy kisebb szobába vezették, amely a ház urának kizárólagos
birodalma volt, és az alkalom tiszteletére szokatlanul rendbe hozták; utána
pedig a leendő fogadószobába, amely bútorozatlanul is olyannyira
megnyerte Catherine tetszését, hogy az még a tábornoknak is
megelégedésére szolgált. Arányos, szép szoba volt, földig érő ablakaiból a
kilátás kellemes, ha csak zöld mezőkre nyílt is; és Catherine nyomban
szívének egész becsületes egyszerűségével fejezte ki csodálatát:
– Ó, miért nem bútorozza be ezt a szobát, Mr. Tilney? Milyen kár, hogy
nincs berendezve! Ennél szebbet még sosem láttam; ez a világ legszebb
szobája!
– Bízom benne – mondotta felettébb elégedett mosollyal a tábornok –,
hogy hamarosan be lesz bútorozva: csupán egy hölgy ízlésére vár!
– Ha az én házam volna, én bizony soha máshol nem ülnék. Ó! milyen
édes kis kunyhó áll ott a fák között – méghozzá almafák! Micsoda
szépséges kis kunyhó!
– Tetszik kegyednek – kedvére szolgál a látvány: ez elegendő. Henry, ne
felejtsd el, hogy Robinsonnal beszélni kell róla. A kunyhó marad.
Az effajta bók hallatán Catherine zavara menten visszatért, és azon
nyomban szavát szegte; s habár a tábornok nyomatékosan felszólította,
mondaná meg, milyen színű tapétát és függönyt választana, többé erővel
sem lehetett a véleményét kihúzni belőle. A friss látnivalók és a friss
levegő jótékony hatása azonban elűzte e zavaró képzettársításokat, s mire
elérték a kert ékességét, nevezetesen a mező két oldalát szegélyező
sétányt, Henry lángeszű ötletei megvalósításának színterét, Catherine
kellően magához tért már, hogy szebbnek vélje, mint bármilyen eddig
látott parkot, habár egyetlen bokor sem volt benne magasabb, mint a

160
sarkában álló zöld pad.
A mezőkön és a falu egy részén át vezető séta, majd az istállókban
végrehajtott jobbítások vizsgálata, végül pedig bájos játszadozás egy
alomra való, épp csak hengergőzni képes kutyakölyökkel – s már négy óra
is lett, holott Catherine azt hitte volna, még a hármat sem ütötte el. Négy
órakor ebédelnek, és hatkor indulnak visszafelé. Soha még nap így el nem
repült.
Kénytelen volt megállapítani, hogy a dús ebéd a legcsekélyebb
meglepetést sem keltette a tábornokban; sőt, még hideg húst is keresett a
tálalón – hasztalanul. Fia és leánya már egészen mást figyelt meg: ritkán
látták, hogy édesapjuk más asztalánál ilyen jóízűen evett volna; és
sohasem tapasztalták, hogy ily kevéssé hozta volna ki a sodrából, hogy
olajosra olvadt a vaj.
Hat órára elfogyasztotta kávéját, s a hintó ismét előállt; s a tábornok
viselkedése oly lekötelező volt az egész látogatás során, Catherine lelke
pedig annyira megnyugodott a tábornok elképzelései felől, hogy ha a
fiának óhajában is ennyire bizonyos, Woodstont elhagyva nemigen
aggódott volna, vajon hogyan és mikor térhet oda vissza.

161
 Huszonhetedik fejezet

Másnap reggel a következő, ugyancsak váratlan, levél érkezett

Isabellától:

Bath, április...–án
Legdrágább Catherine–em,
Nagy örömmel fogadtam két kedves leveledet, s ezernyi mentegetőzéssel
tartozom, amiért nem válaszoltam hamarabb. Igazán nagyon restellem
lustaságomat, de ezen a szörnyű helyen az ember semmire sem talál időt.
Amióta csak elhagytad Bath–t, minden nap kezemben volt a toll, hogy írjak
neked, de mindig közbejött holmi ostoba apróság. Kérlek, írj mielőbb, és
küldd leveledet otthoni címemre. Istennek hála! holnap elhagyjuk ezt az
utálatos helyet. Amióta elmentél, nem telt benne örömöm – tűrhetetlen a
por; s mindenki, aki valamit is ér, elutazott. Ha téged láthatnálak, nem is
bánnám a többit, hisz mindenkinél kedvesebb vagy nekem. Nagyon
nyugtalan vagyok drága bátyád miatt, mert nem hallottam felőle, amióta
Oxfordba ment; attól tartok, holmi félreértés történt. Szíves közbenjárásod
majd mindent elsimít: ő az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem és
szerethetek, és bízom benne, hogy te meggyőzöd efelől. A tavaszi divatnak
félig már bealkonyult; a kalapok oly iszonyatosak, hogy el sem tudod
képzelni. Remélem, kellemesen töltöd idődet, csak attól félek, sosem jutok
eszedbe. Nem mondok el mindent, amit elmondhatnék arról a családról,
akiknél vendégeskedel, mert nem akarok kicsinyes lenni, sem téged azok
ellen hangolni, akiket becsülsz; csakhogy igen nehéz felismerni, kiben
bízhatunk, és a fiatalemberek két napig egyfolytában nem tartanak ki a
véleményük mellett. Örömmel tudatom, hogy az a fiatalember, akit
mindenkinél kiállhatatlanabbnak tartok, elhagyta Bath–t. Ebből a
leírásból mindjárt tudni fogod, hogy csakis Tilney kapitányra gondolhatok,
aki, mint talán emlékszel, döbbenetes kitartással üldözött és zaklatott, még
mielőtt elutaztál. Utána csak még rosszabb lett, valósággal az
árnyékommá vált. Sok leányt megszédített volna, mert soha még férfi
ennyire figyelmes nem volt; csakhogy én nagyon is jól ismerem az ingatag
férfinemet. Két nappal ezelőtt visszatért ezredéhez, és bízom benne, hogy
soha többé nem kell elszenvednem a társaságát. Nálánál önteltebb fickót
sosem láttam; döbbenetesen kellemetlen ember. Az utolsó két napon nem
tágított Charlotte Davis mellől: szántam az ízlését, de keresztülnéztem

162
rajta. Utoljára a Bath utcán találkoztunk, és én nyomban befordultam egy
boltba, hogy meg ne szólíthasson; még csak rá se pillantottam. Utána az
ivócsarnokba ment, de nem követtem volna a világ minden kincséért sem.
Micsoda különbség van közte és a bátyád között! Kérlek, írd meg, mi újság
az utóbbi körül – egészen boldogtalan vagyok miatta; úgy láttam,
kellemetlenül érezte magát, amikor elment, meghűlt talán, vagy valami
efféle rontotta el a hangulatát. Magam is írnék neki, de elvesztettem a
címét; és, mint fentebb utaltam rá, attól tartok, valamit zokon vett a
viselkedésemben. Kérlek, magyarázz meg neki mindent kielégítően; vagy
ha netán még most is kételyeket táplál, ha ír nekem egy sort, vagy ellátogat
Putneyba, ha legközelebb a városban jár, ez mindent helyrehozna. Időtlen
idők óta nem voltam a Kaszinóban, sem a színházban, kivéve tegnap este
Hodgesékkal egy bohózatnál, féláron; ők ugrattak bele; nem akartam,
hogy azt mondják rólam: bezárkózom, mert Tilney elutazott. Történetesen
Mitchellék mellett ültünk, és ők úgy tettek, mintha nagyon meglepődnének,
amiért engem nyilvános helyen látnak. Te is tudod, mennyire irigyek: volt
idő, amikor képtelenek voltak udvariasan viselkedni velem, de most
ugyancsak barátságosak; csakhogy én nem vagyok annyira ostoba, hogy
rászedhetnének. Tudod, hogy megvan a magamhoz való eszem. Anne
Mitchell olyan turbánt csavart a fejére; mint amilyet én viseltem előző
héten a koncerten, de neki ugyancsak ügyetlenre sikerült – az én fura
arcomhoz történetesen illett, legalábbis Tilney akkor azt mondta, meg
hogy mindenki engem néz; csakhogy ő az utolsó férfi, akinek a szavát
elhiszem. Most semmi mást nem hordok, csak lilát: tudod, hogy
iszonyatosan festek benne, de sebaj – drága bátyádnak ez a kedvenc színe.
Ne vesztegesd az időt, legdrágább, legédesebb Catherine–em, írj minél
előbb neki és nekem,
aki maradok satöbbi

Ez az átlátszó mesterkedés még Catherine–t sem téveszthette meg. Első

pillantásra felfogta következetlenségét, ellentmondásait, hamisságát.
Szégyellte magát Isabella helyett, és szégyellte, hogy szerette valaha is.
Isabella ragaszkodásának bizonygatása éppoly undorító, mint amilyen
üresek a kifogásai és orcátlanok az igényei. „Írjon Jamesnek Isabella
érdekében! – Nem! James az ő ajkáról soha többé nem hallja Isabella
nevét.”
Amikor Henry megérkezett Woodstonból, tudatta vele és Eleanorral,
hogy a bátyjuk megmenekült, őszinte szívvel gratulált ehhez, és nagy
felháborodással olvasta fel a levél ide vonatkozó részleteit. Amikor
befejezte, felkiáltott:

163
 – Ennyit Isabelláról! és kettőnk meghitt barátságáról! Szörnyen
ostobának hisz, máskülönben nem írt volna így; de talán ezáltal jobban
megismertem a jellemét, mint amennyire ő az enyémet ismeri. Látom,
miben sántikál. Hiú, kacér teremtés, és a fortélyai csődöt mondtak. Nem
hiszem, hogy valaha is szerette volna Jamest vagy engem, és azt kívánom,
bárcsak ne is ismertem volna soha.
– Hamarosan olyan is lesz, mintha sosem ismerte volna – mondta
Henry.
– Csak egyet nem értek. Látom, hogy Tilney kapitánnyal tervei voltak,
amelyek azonban füstbe mentek. Csak azt nem értem, mit forgatott a
fejében eközben Tilney kapitány. Miért vette körül annyi figyelemmel,
hogy összeveszejtette a bátyámmal, s azután ő maga meg elmenekült?
– Keveset mondhatok Frederick indítékainak védelmében, ha ugyan
helyesen ítélem meg őket. Neki is megvan a hiúsága, akárcsak Thorpe
kisasszonynak. Csak az a különbség, hogy mivel több az esze, saját
magának még sohasem ártott. Ha viselkedésének eredménye nem menti őt
kegyed előtt, ajánlatosabb az okát nem kutatnunk.
– Azt gondolja tehát, hogy valójában sosem szerette Isabellát?
– Meg vagyok győződve róla.
– És csak tréfából hitegette?
Henry némán bólintott.
– Nos, akkor meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem tartom
rokonszenvesnek. Bár a dolog a javunkra ütött ki, egyáltalán nem szeretem
őt. Nem esett nagyobb baj, mert Isabellának aligha törte össze a szívét. De
mi lett volna, ha éppenséggel beleszeret?
– Ehhez azonban azt kell feltételeznünk, hogy Isabellának volt
összetörhető szíve – következésképpen, hogy egészen másfajta teremtés;
akkor pedig egészen másfajta bánásmódban lett volna része.
– Az persze természetes, hogy maga a bátyja oldalán áll.
– Ha kegyed is a bátyja oldalán állna, nem keserítené el annyira Thorpe
kisasszony csalódása. Kegyedet azonban az általános feddhetetlenség
velünk született elve befolyásolja, következésképpen elzárkózik a családi
részrehajlás hideg érvelése, avagy a bosszúvágy elől.
Ez a bók megszabadította Catherine–t a további kesergéstől. Frederick
sem lehet menthetetlenül bűnös, ha Henry ennyire kellemes. Eltökélte,
hogy nem felel Isabella levelére; és megpróbált többet nem gondolni rá.

164
 Huszonnyolcadik fejezet

A tábornok hamarosan kénytelen volt egy hétre Londonba utazni;

amikor elhagyta Northangert, mélységesen fájlalta, hogy bármiféle
szükség akár csak egy órára is megfoszthatja Morland kisasszony
társaságától, és aggályos gonddal kötötte gyermekei lelkére, távollétében a
legfőbb dolguk legyen a vendég kényelméről és szórakoztatásáról
gondoskodni. Távozása alkalmat adott rá Catherine–nek, hogy első ízben
tapasztalja: a veszteség olykor nyereség lehet. Idejüket boldogan töltötték
– azt tették, amihez kedvük volt, akkor nevettek, amikor jólesett, minden
étkezést kellemesen és jó hangulatban költöttek el, akkor és oda mentek,
ahová és amikor a tetszésük kívánta, maguk szabták meg szórakozásuk,
pihenésük óráit –, és Catherine csak most érezte át, milyen korlátok közé
szorította őket a tábornok jelenléte, s örömmel tapasztalta, hogy
pillanatnyilag nem köti őket semmi. Ily kellemes és élvezetes körülmények
között minden nap jobban szerette a házat és lakóit, s ha attól nem kell
rettegnie, hogy előbb–utóbb el kell hagynia az elsőt, s attól tartania, hogy
az utóbbiak nem viszonozzák hasonló mértékben a szeretetét, felhőtlen
boldogságban telt volna minden egyes napjának minden egyes perce;
csakhogy látogatásának immár negyedik hetében járt; mire a tábornok
hazatér, már az ötödikbe lép, s talán tolakodásnak tetszenék, ha tovább
marad. Fájdalmas volt ez a gondolat, valahányszor eszébe jutott; s, mert
mielőbb szabadulni szeretett volna a lelkére nehezedő súlytól, hamarosan
elhatározta, hogy nyomban szóba is hozza Eleanor előtt, felajánlja, hogy
távozik, és további magatartását ahhoz szabja, hogyan fogadja Eleanor az
ajánlatát.
Tudta: ha túlságosan sok időt ad magának, nehezére esik majd ily
kellemetlen tárgyat szóba hozni, ezért megragadta az alkalmat, amikor
hirtelen kettesben találta magát Eleanorral, meg azt, hogy Eleanor épp
valami egészen másról beszélt: kötelességének érzi, mondta Catherine,
hogy hamarosan eltávozzék. Eleanor szavai, arca egyaránt arra vallottak,
hogy nagyon bántja ez a gondolat. „Remélte pedig, hogy még sokáig
élvezheti Catherine társaságát; talán a maga óhaja tévesztette meg, mikor
azt hitte, hogy Catherine sokkal hosszabb látogatásra ígérkezett el, s azt
kell gondolnia, ha Mr. és Mrs. Morland tudnák, milyen örömet jelent
számára Catherine társasága, nagylelkűségükben nem siettetnék a
hazatérését.” „Ó, ami ezt illeti – sietett magyarázkodni Catherine –,

165
papának és mamának egyáltalában nem sürgős. Örülnek, ha jól érzi
magát.”
„Akkor vajon, ha megkérdezheti, miért olyan sietős neki magának, hogy
elhagyja házukat?”
„Ó, mert már olyan sokáig időzött ott.”
– Nem; ha te magad ilyen szót használsz, nem tartóztathatlak tovább. Ha
soknak érzed...
– Ó, nem! Dehogyis! Ha a magam örömét nézem, még egyszer ennyi
ideig is nálatok tudnék maradni.
Amire nyomban úgy döntöttek, hogy amíg magának Catherine–nek
eszébe nem jut, nem is gondolnak arra, hogy elhagyja őket. Kényelmetlen
érzésének ez az oka tehát legnagyobb örömére eltávolíttatván, a másik
megfontolás is hasonlóképpen veszített súlyából: Eleanor kedvessége,
őszinte kérlelése, amellyel maradásra igyekezett bírni, Henry örömteli
pillantása, amikor megtudta, hogy eldőlt: Catherine marad – megannyi
szívet melengető bizonyítéka volt annak, hogy fontos számukra, s csupán
annyi fenntartást őrzött meg magában, amennyi nélkül emberi elme
kényelmesen már meg sem lehet. Hitte – szinte mindig –, hogy Henry
szereti, s valóban mindig, hogy az édesapja meg a húga szereti, sőt óhajtja,
hogy Catherine hozzájuk tartozzék; s e hit feledtette minden kételyét és
aggodalmát.
Henry nem engedelmeskedhetett édesapja parancsának, hogy maradjon
mindvégig Northangerben, a hölgyek szolgálatára, amíg ő Londonban
tartózkodik: woodstoni segédlelkészének elfoglaltsága ugyanis arra
kényszerítette, hogy szombaton két éjszakára elhagyja őket. Henry
távozása most nem úgy hatott, mintha a tábornok jelenlétében történt
volna; csökkentette vidámságukat, de nem tette tönkre hangulatukat; és a
két leány közös kedvtelésben és növekvő meghittségben olyan jól töltötte
el idejét, hogy Henry távozásának estéjén azon kapták magukat, hogy
tizenegykor – a Klastromban meglehetősen kései órán – hagyják el a
vacsorázószobát. Éppen felértek a lépcsőn, amikor úgy hallották, már
amennyire a vastag fal mögül megítélhették, hogy kocsi hajt a kapu elé, és
ezt a feltevést a következő pillanatban a kapucsengő hangos kondulása
erősítette meg. A meglepetés első zavarának elültén – s a belőle fakadó
„Jóságos Ég! mi baj lehet?!” után – Eleanor gyorsan eldöntötte, hogy csak
idősebbik bátyja lehet az, aki gyakran érkezik váratlanul, ha nem is
ennyire szokatlan időben, s mindjárt le is sietett az üdvözlésére.
Catherine továbbment hálókamarája felé; igyekezett rábírni magát, hogy
folytassa az ismeretséget Tilney kapitánnyal, s – habár a kapitány
viselkedése kedvezőtlen hatást tett rá, meg volt továbbá győződve arról,

166
hogy a nevezett túlságosan is előkelőnek tekinti magát ahhoz, hogy jó
szemmel nézzen rá – azzal vigasztalódott, hogy legalább nem
különlegesen kínos körülmények között látják egymást viszont. Hitte,
hogy Tilney kapitány nem fogja szóba hozni Thorpe kisasszonyt;
bizonyára restelli, hogy milyen szerepet játszott, ennek a veszedelme tehát
nem fenyeget; s Catherine úgy gondolta, ha a Bath–ban történteket nem
emlegetik, képes lesz udvariasan viselkedni a kapitánnyal. Ilyen
megfontolások közepette telt az idő; s minden bizonnyal a kapitány javára
szólt az is; hogy Eleanor nagyon örülhet a látásának, és sok lehet a
mondanivalója: hiszen majd fél óra eltelt a kapitány megérkezése óta, és
Eleanor még nem jött fel.
E pillanatban Catherine mintha barátnője lépését hallotta volna a
galériáról, és fülelt továbbiakra; de minden néma volt. Épp tévedésben
marasztalta el képzeletét, ekkor azonban felrezzent, mert neszt hallott
odakintről; mintha valaki megérintené az ajtót – s a következő pillanatban
a zár kis moccanása arra vallott, hogy megfogták a kilincset. Catherine
megreszketett egy kissé a gondolatra, hogy valaki ily óvatosan közeleg;
ám eltökélte, hogy még egyszer nem riaszthatja meg holmi csip–csup
jelenség, nem vezetheti tévútra a felfokozott képzelet – halkan előre lépett
hát és kinyitotta az ajtót. Eleanor, és csakis Eleanor állt ott. Catherine
kedélye azonban csak egy szempillantásra csillapult, mert Eleanor arca
sápadt volt, magatartása pedig heves izgalomról árulkodott. Láthatólag be
akart jönni, mégis úgy látszott, nehezére esik a szobába lépni; s amikor
végre ott volt, még nehezebben tudott megszólalni. Catherine azt hitte,
holmi kellemetlenségre számíthat Tilney kapitánnyal kapcsolatban;
együttérzését tehát csak néma figyelemmel fejezhette ki. Leültette
barátnőjét, a halántékát levendulavízzel borogatta, és aggályos
gondoskodással vette körül.
– Kedves Catherine–em, nem szabad, igazán nem szabad... – hangzottak
Eleanor szájából az első összefüggő szavak. – Egészen jól vagyok. Ez a
gyengédség felkavar... Nem tudom elviselni... Olyan küldetésben jövök
hozzád...
– Küldetésben! Hozzám!
– Hogy is mondjam meg! Ó, hogy is mondjam meg!
Új gondolat szökött Catherine elméjébe; maga is éppúgy elsápadt, mint
barátnője, és felkiáltott:
– Küldönc jött Woodstonból!
– Nem; tévedsz – válaszolt Eleanor, és mély részvéttel pillantott rá –,
nem Woodstonból jött. Édesapám maga az. – Hangja megremegett, s apja
említésére pillantása a földet kereste. Catherine szíve már a tábornok

167
váratlan hazatérésének hírére is elszorult, s néhány pillanatig azt hitte,
ennél rosszabbat nem is fog hallani. Nem szólt semmit; Eleanor igyekezett
úrrá lenni érzelmein és határozott hangon szólni, de szemét még akkor is a
földre szegezte, amikor tovább fűzte a szót. – Tudom, te jobb vagy annál,
hogysem elítélj azért a szerepért, amelyet kénytelen vagyok eljátszani.
Nagyon is kedvem ellen való hírt hozok. Az után, ami csak az imént
történt, amiben csak az imént állapodtunk meg – mennyi örömmel, s a
magam részéről mennyire hálásan! –, hogy itt maradsz még, mint
reméltem, sok, sok héten át: hogyan is mondhatom el neked, hogy a
szívességedet elutasítják, és az örömért, amit jelenléted szerez, az a
fizetség, hogy... de nem; jobb, ha nem keresem a szavakat. Kedves
Catherine–em, el kell búcsúznunk. Édesapámnak eszébe jutott, hogy egy
régebbi meghívás hétfőn egész családunkat elszólítja hazulról. Két hétig
Lord Longtown vendégei leszünk, Hereford közelében. Magyarázkodás,
mentegetőzés egyaránt lehetetlen. Meg sem próbálkozom vele.
– Kedves Eleanorom – kiáltott fel Catherine, tőle telhetőleg elfojtva
érzéseit –, ne szomorkodj! Az újabb meghívás érvénytelen, ha van már
régebbi is. Nagyon, nagyon sajnálom, hogy válnunk kell – ily hamar, és
hozzá ily hirtelen; de nem vagyok megsértve, igazán nem. Hiszen
bármikor eljöhetek hozzátok megint; vagy, remélem, te is meglátogathatsz
engem. Hazatérőben attól a lordtól nem jöhetnél el Fullertonba?
– Nem áll hatalmamban, Catherine.
– Gyere hát, amikor tudsz.
Eleanor nem felelt; s mert Catherine gondolatai olyasmihez tértek
vissza, ami közelebbről érdekelte, hangosan gondolkodva hozzátette:
– Hétfőn... már hétfőn; és elmentek mindannyian! Nos, azért biztosan el
tudok búcsúzni. Hiszen elég, ha közvetlenül előttetek indulok el. Ne
szomorkodj, Eleanor, nagyon jól elmehetek én is hétfőn. Igazán nem
számít, hogy apám és anyám nem tud az érkezésemről. A tábornok
bizonyosan elküld majd velem egy cselédet félútig – aztán hamarosan
Salisburybe érek, onnan pedig már csak kilenc mérföld az út hazáig.
– Ah, Catherine! ha így történhetne, kevésbé lenne elviselhetetlen; habár
még így is csak feleannyi gondoskodásban részesülnél, mint amennyi
megillet. Hanem... hogyan is mondjam meg? Holnap reggel kell távoznod,
és még indulásod óráját sem választhatod meg; a kocsi hét órára itt lesz, és
egyetlen cseléd sem áll a rendelkezésedre.
Catherine leült; se szóhoz, se lélegzethez nem jutott.
– Nem akartam hinni érzékeimnek, amikor meghallottam; s ha mégoly
jogosan nagy szomorúságot, neheztelést érzel e pillanatban, az enyémet
nem haladhatja meg – de miért is emlegetem a magam érzéseit? Ó! csak

168
kínálhatnék bármit is engesztelésül! Jóságos Isten! Mit szól majd édesapád
és édesanyád! Azután, hogy igaz barátaid oltalmából ide édesgettünk –
közel kétszeres távolságra otthonodtól, most kikergetnek a házból, fittyet
hányva még az elemi udvariasságnak is! Drága, drága Catherine, én
hoztam az üzenetet, s így magam is bűnösnek látszom a sértésben; és
mégis bízom abban, hogy felmentesz, hiszen elegendő időt töltöttél ebben
a házban ahhoz, hogy megítélhesd: névleges úrnője vagyok csupán,
valóságos hatalmam semmi.
– Megsértettem a tábornokot? – kérdezte elcsukló hangon Catherine.
– Ó, jaj! Ami engem illet, csak annyit tudok, csak annyiért felelhetek,
hogy okot nem adhattál édesapámnak a sértődésre. Annyi bizonyos, hogy
nagyon, nagyon fel van dúlva; talán nem is láttam még feldúltabbnak.
Vérmérséklete nem szerencsés, és valami most különösen felkavarta;
holmi csalódás, holmi bosszúság, amely pillanatnyilag fontosnak tetszik –
de neked hogyan is lehetne részed benne?
Catherine megszólalni is alig bírt fájdalmában; csak Eleanor kedvéért
próbálkozott meg vele:
– Igazán nagyon sajnálom, ha megsértettem volna – mondta. – Mi sem
állhatna távolabb tőlem. De ne szomorkodj, Eleanor. A meghívásnak
eleget kell tenni. Csak azt sajnálom, hogy nem jutott eszébe hamarabb,
mert írhattam volna haza. De így sem számít, igazán.
– Remélem, szívből remélem, hogy biztonságod szempontjából valóban
nem, de annál többet minden egyéb tekintetben: kényelmedet, a külszínt,
az illendőséget, a családodat, a világot tekintve. Ha barátaid, Allenék, még
Bath–ban volnának, viszonylag könnyen elmehetnél hozzájuk; néhány óra
alatt odaérnél; de hogy hetvenmérföldes utat tégy meg postakocsin, a te
korodban, egyedül, kíséret nélkül!
– Ó, az utazás semmiség. Ne is gondolj rá. És ha válnunk kell, néhány
órával előbb vagy később, igazán nem számít. Hét órára elkészülök.
Ébresztess fel idejében.
Eleanor látta, hogy Catherine szeretne egyedül maradni; és mert úgy
érezte, mindkettejüknek jobb, ha nem beszélnek tovább, el is hagyta;
ennyit mondott csupán:
– Reggel találkozunk.
Catherine csordultig telt szíve megkönnyebbülésre vágyott. Eleanor
jelenlétében a barátság és a büszkeség megfékezte könnyeit, de alig
távozott el barátnője, kitört a könnyek árja. Kiutasítják a házból, méghozzá
ilyen módon! Minden ok nélkül, amely igazolhatná, minden mentegetőzés
nélkül, amely enyhíthetné a hirtelenséget, a nyerseséget, mi több: a sértést!
Henry távol – még csak el sem búcsúzhat tőle. Akármit remél, akármit vár

169
tőle, mindent legalábbis fel kell függesztenie – és ki tudja, meddig? Ki a
megmondhatója, mikor találkozhatnak megint? És mindezt olyan
embertől, mint Tilney tábornok, aki oly udvarias, oly jól nevelt, és aki
mind ez ideig oly különlegesen kedvelte őt! Éppoly felfoghatatlan volt,
mint amennyire bántó és fájdalmas. Egyaránt zavaró és riasztó volt azon
töprengeni, hogy miből eredhet, mint azon, hogy hová vezet.
Elkövetésének a módja oly durván udvariatlan; sebtében eltávolítani őt, a
legcsekélyebb tekintet nélkül a kényelmére; még csak színleg sem adni rá
lehetőséget, hogy megválassza utazásának idejét és módját; két nap közül
az elsőt kijelölni, abból is szinte a legkorábbi órát – mintha a tábornok
eltökélte volna: mire felébred, Catherine már ne is legyen a házban, hogy
még csak pillantást se kelljen vetnie rá. Mi mást jelenthet ez, mint
szándékos sértést? Balszerencsés módon bizonyára megbántotta valamivel
a tábornokot. Eleanor meg akarta kímélni ettől a fájdalmas tudattól; ám
Catherine lehetetlennek tartotta, hogy bármi sértés vagy bármi
balszerencse ilyen rosszindulatot gerjeszthet olyan személy ellen, ki arról
biztosan, vagy valószínűleg, nem tehet.
Súlyosan telt az éj. Álomról, avagy az álom névre rászolgáló pihenésről
szó sem lehetett. A szoba, amelyben megérkezésekor felkavart fantáziája
meggyötörte, ismét zaklatott kedély és nyugtalan álom színhelye volt. De
mennyire más volt most nyugtalanságának forrása, mint az akkori! mily
gyászosan túltett azon mind valóságára, mind tartalmára nézve!
Aggodalma tényen alapult, félelmei valószínűségen; és mert gondolatait a
rosszaság természetéről való tűnődés foglalta el, magányos helyzete, sötét
hálókamarája, az ódon épület a legcsekélyebb érzelmet sem gerjesztette
benne, s habár erősen fújt a szél, és gyakran keltett különös és hirtelen zajt
szerte a házban, Catherine csak feküdt ébren óraszám, hallotta mind, de
nem támadt benne sem kíváncsiság, sem rettegés.
Kevéssel hat óra után Eleanor lépett a szobába; buzgón igyekezett
figyelmet tanúsítani vagy segítséget nyújtani; ám nemigen akadt tennivaló.
Catherine nem vesztegette az időt; jóformán felöltözött már, és kis híján
becsomagolt. Eszébe ötlött, hogy netán békülékeny üzenetet küld a
tábornok, amikor belépő leányát megpillantotta. Mi volna természetesebb,
mint hogy a harag elüljön, és megbánás lépjen a nyomába? s csak azon
tűnődött, a történtek után vajon milyen mentegetőzést illendő elfogadnia.
Ám ha tudja is, ez esetben haszontalan lett volna a tudomány; sem
nagylelkűsége, sem méltósága nem méretett meg – Eleanor nem hozott
üzenetet. Alig esett szó kettejük között; mindketten úgy érezték,
hallgatniuk a legbiztonságosabb, s amíg odafent voltak, kevés és köznapi
mondatot váltottak csupán. Catherine izgatottan, sietve fejezte be

170
öltözködését, Eleanor pedig több jóindulattal, mint gyakorlattal igyekezett
becsomagolni az útiládát. Amikor elkészült minden, kiléptek a szobából;
Catherine kissé hátramaradt barátnője mögött, hogy búcsúpillantást vessen
minden jól ismert és dédelgetett tárgyra, majd lement a reggelizőszobába,
ahol már várta a reggeli. Megpróbált enni, hogy megkímélje magát az
unszolás kínjától, barátnőjét pedig a kényelmetlenségtől; de nem volt
étvágya, és kevés falat ment le a torkán. Keserűen gondolt arra is,
mennyire más a mostani reggeli, mint az, amit legutóbb költöttek el
ugyanitt, s ez is csak fokozta iszonyát mindentől, ami előtte állt.
Huszonnégy órája sincs, hogy ugyanerre az étkezésre gyűltek itt össze, de
mennyire más körülmények között! Milyen könnyű szívvel, mily boldog –
habár hamis – biztonsággal tekintett akkor maga köré, élvezve mindent,
amit lát, s ha félt a jövőtől, csak attól, hogy Henry egy napra Woodstonba
megy! Boldog, boldog reggeli! mert Henry ott volt, Henry mellette ült és
kínálta. Zavartalanul átadhatta magát a tűnődésnek, mert társnője nem
szólította meg; éppúgy elmerült gondolataiba, mint ő maga, s csak a kocsi
érkezése riasztotta fel és szólította vissza őket a jelen pillanatba. Catherine
arcát a kocsi láttán elfutotta a pír; s a méltatlan bánásmód, amelyben
részesült, úrrá lett lelkén, és néhány pillanatig csupán neheztelést érzett.
Eleanor ezúttal kénytelen volt elszánni rá magát, hogy megszólaljon.
– Feltétlenül írnod kell, Catherine! – kiáltott fel. – Amint csak lehet,
hallanom kell rólad. Amíg nem tudom, hogy biztonságban hazaértél, egy
órányi nyugodalmam sem lesz. Bármilyen kockázat, bármilyen eshetőség
árán is, egy levélért rimánkodom. Hadd elégítsen ki a tudat, hogy
biztonságban Fullertonba értél, egészségben találtad családodat – azután,
amíg nem kérhetlek meg rá, hogy annak rendje és módja szerint
levelezzünk, nem számítok többre. Írj nekem Lord Longtownhoz, és –
kénytelenségből kérlek erre – címezd Alice–nek.
– Nem, Eleanor, ha nem szabad levelet kapnod tőlem, jobb, ha nem írok.
Semmi kétség sem lehet afelől, hogy biztonságban hazaérek.
Eleanor csak ennyit válaszolt:
– Nem csodálkozom az érzéseiden. Nem akarlak zaklatni. Bízom
nagylelkűségedben, amikor távol leszek tőled.
Ez a mondat, s a hozzá társuló szomorú tekintet elegendő volt, hogy
ellágyítsa Catherine büszkeségét; és nyomban így szólt:
– Ó, Eleanor, hát hogyne írnék neked!
Tilney kisasszony még valamit szeretett volna tisztázni, ha kissé
nehezére esett is szóba hoznia. Eszébe jutott, hogy Catherine–nek – hiszen
oly régóta távol van otthonától – talán nincs elegendő pénze az utazás
költségeire; és amikor ezt szíves ajánlat kíséretében megpendítette,

171
kiderült, hogy valóban így áll a dolog. E pillanatig Catherine–nek ez
eszébe sem jutott; amikor azonban szemügyre vette erszényét, menten
látta: ha barátnője kevésbé figyelmes, őt bizony úgy utasították volna ki a
házból, hogy még csak módja sincsen hazamenni. Micsoda helyzetbe
került volna! Ez a keserű gondolat annyira eltöltötte mindkettejük lelkét,
hogy a hátralevő időben jóformán egy szót sem szóltak többet. Hanem ez
az idő igen rövid volt. Hamarosan jelentették, hogy a kocsi készen áll;
Catherine nyomban felállt, szavak helyett hosszú és gyengéd öleléssel
búcsúztak egymástól; ám ahogy a csarnokba léptek, Catherine képtelen
volt úgy elhagyni a házat, hogy ne emlékezzék meg arról, akinek a nevét
eladdig egyikük sem mondotta ki: egy pillanatra megállt, s alig érthetően
elrebegte, hogy „szíves üdvözletét küldi a távollevő jóbarátnak”. Ám
ahogy a jóbarát nevét kimondotta volna, érzelmei áttörtek minden gátat;
Catherine keszkenőjébe rejtette arcát, átsuhant a csarnokon, beugrott a
csézába, s az a következő pillanatban már el is hajtott a ház elől.

172
 Huszonkilencedik fejezet

Catherine–t keserűségében elkerülte a félelem. Maga az utazás nem

tartogatott semmiféle rettegést; nem félt a hosszú úttól, és nem érezte a
magányt. Hátradőlt a kocsi sarkában, forró könnyáradat öntötte el, s
mérföldekre járt már vele a kocsi a Klastrom falától, mire felocsúdott; a
park legmagasabb pontja már–már eltűnt a szeme elől, mire képes volt arra
fordulni. Balszerencséjére ugyanazon az úton vitte a kocsi, amelyiken alig
tíz napja oly boldogan utaztak Woodstonba menet és onnan jövet; keserű
érzését csak még jobban megkeserítette, hogy tizennégy mérföldön át
szakasztott azokat a tárgyakat kell látnia, amelyeket merőben különböző
érzések közepette pillantott meg első ízben. Minden egyes mérföld, amely
Woodstonhoz közelebb vitte, csak tetézte szenvedését; alig ötmérföldnyire
a falutól elhaladtak az oda vezető út mellett, s a gondolatra, hogy Henry
oly közel van, s mégsem tud semmiről, Catherine–t elöntötte a feldúlt
fájdalom.
Életének egyik legboldogabb napját töltötte ott. Akkor és ott beszélt a
tábornok úgy Henryről és róla, akkor vallott arra beszéde, arca, hogy
Catherine nem is gondolhatott mást: maga a tábornok kívánja, hogy ők
egybekeljenek. Igen, alig tíz napja ébresztett benne ujjongást a tábornok
kitüntető figyelme – még zavarba is hozták nagyon is jelentőségteljes
célzásai! És most – vajon mit követett, vagy mit mulasztott el, hogy ezt
érdemelte?
Egyetlen sértés terhelte lelkét, s ez aligha juthatott a tábornok
tudomására. Csak Henry és ő, Catherine, tudott a szörnyű gyanúról,
amelyet Catherine oly méltatlanul dédelgetett; s titkát mindkettejük
szívében biztonságban tudta. Henry semmiképp sem lehetett tudatosan az
árulója. Természetesen ha holmi különös balszerencse folytán az édesapja
megtudhatta, hogy ő mit merészelt gondolni, kutatni; ha értesülhetett az ő
alaptalan képzelgéséről, sérelmes vizsgálódásáról – bizony, nem csoda, ha
felháborodott. Ha tudatában van annak, hogy Catherine gyilkosnak
tekintette, nem csoda, hogy kiutasítja a házból. Csakhogy bizonyos volt
benne: ennyi gyötrelemmel teljes bosszúra semminémű ok nem volt a
tábornok birtokában.
Szorongó feltevések voltak bár mind, mégsem ezeken időzött el
legtovább. Jobban nyomasztotta, mindennél jobban érdekelte egy
közelebbi gondolat. Mit érez majd Henry, mit gondol, milyen lesz az arca,

173
amikor másnap visszatér Northangerbe, és megtudja, hogy ő elment? ez a
kérdés érdekelte minden egyébnél erőteljesebben, szüntelenül; hol
gyötörte, hol vigasztalta; olykor rettegő aggodalommal vélte látni, amint
Henry szótlanul megnyugszik a dologban, máskor szívet melengető
bizalommal volt afelől, hogy sajnálja és sérelmezi. A tábornoknak
természetesen nem meri szóba hozni, de Eleanornak – vajon mit mond
majd Eleanornak felőle?
Szüntelenül visszatérő kétségeinek, kérdéseinek egyetlen cikkelyében
sem nyugodhatott elméje egyetlen pillanatnál tovább, s így teltek az órák, s
így telt a vártnál gyorsabban az utazás. Kínzó aggodalmai közepette nem
vett észre semmit, ami előtte volt, mihelyt maguk mögött hagyták
Woodston vidékét; ugyanezért nem firtatta azt sem, hogy mennyit
haladtak; s habár az út mentén látottak egy pillanatra sem kötötték le a
figyelmét, egyetlen stációját sem találta unalmasnak. Ettől megint csak
más ok óvta meg; nem ösztökélte ugyanis a vágy, hogy érne véget már az
út; hisz hazatérésének a módja még ilyen hosszú – tizenegy heti – távollét
után is szinte szétzúzza abbéli örömét, hogy Fullertonban viszontláthatja a
szívének legkedvesebbeket. Mit mondhatna, amivel önmagát nem alázza,
családját nem gyötri meg; amit ha megvall, nem öregbíti önnön fájdalmát,
nem kelt értelmetlen neheztelést, s támaszt netán haragot ártatlan és vétkes
iránt egyaránt? Sosem lehet kellőképpen hálás Henrynek és Eleanornak;
feltörő érzéseit nem tudta szavakba foglalni, s ha ellenérzés támadna
kettejük iránt, ha kedvezőtlenül gondolnának rájuk az édesapjuk miatt,
neki a szíve is beleszakadna.
Ilyen érzések közepette inkább félt, semmint örült, hogy hamarosan
megpillantja a jól ismert templomtornyot, amely arról tudatja majd, hogy
húszmérföldnyire már csak az otthon. Northangert elhagyva, tudta,
Salisbury a cél; ám az első stáció után már a postamesterekre kellett
hagyatkoznia a következő helységnevek tekintetében; ennyire tudatlan volt
az útvonal felől. Nem találkozott azonban semmivel, ami elkeseríthette
vagy megrémíthette volna. Fiatalsága, udvariassága, bőkezűsége
megszerezte számára mindazt a figyelmet, amelyet a magafajta utas
igényelhetett; s mert csupán azért álltak meg, hogy lovakat váltsanak, vagy
tizenegy óra hosszat mindennemű baleset és ijedelem nélkül utazott
tovább, és este hat és hét óra között már Fullertonba ért.
Midőn a hősnő pályafutása végeztével hazatér szülőfalujába, hírneve
régi fényében tündöklik, diadala, méltósága vérbeli grófnőre vall,
kíséretében nemes rokonainak hosszú sora halad számos hintaikon, három
komornája pedig négylovas batáron – ilyen eseményeknél bízvást
élvezettel időzik bármelyik regényfabrikáló tolla; becsületére válik minden

174
befejezésnek, s a szerző joggal osztozik az általa oly bőkezűen mért
dicsőségben: Hanem az én esetem egészen más; hősnőmet magányos
megaláztatásban viszem haza, otthonába, s a szellem semminő édes
emelkedettsége sem vezérelhet bő részletezésre. Hősnő közönséges
postakocsin – oly csapás az érzeményre, aminő előtt meghátrálásra
kényszerül a pompa és a pátosz minden kísérlete. Hajtson hát sebesen a
postakocsis át a falun, a vasárnapi bámészkodók csoportjai mentén, és
szálljon le róla sietve ő maga.
Lett légyen azonban bármily keserű is Catherine lelke, ahogy a
lelkészlak felé közeledett, s bárminő megaláztatás a krónikásnak, hogy
mindezt elregélje: hősnőnk mégiscsak különleges örömöt tartogatott
mindazok számára, akikhez igyekezett; elsőbb, hogy felbukkant a kocsi –
utóbb, hogy ő maga. Fullertonban ritka látvány az utazóbatár; ott is termett
menten az ablaknál az egész família; s hogy az útialkalmatosság épp az ő
kocsifelhajtójuknál állt meg: nos, ez az öröm megcsillogtatott minden
szemet és megmozgatott minden fantáziát – váratlan boldogság
mindannyiuknak, csak a két legkisebb gyereknek nem, a hat– és
négyesztendős kisfiúnak és kisleánynak, akik testvért vártak minden
kocsival. Boldog a pillantás, mely elsőnek ismerte fel Catherine–t! Boldog
a hang, mely hírül adta a fölfedezést! Azt azonban senki sem tudhatja
pontosan, vajon e boldogság kinek a jogos tulajdona: George–é–e, avagy a
Harrieté.
Apja, anyja, Sarah, George és Harriet, mind összegyűltek a kapuban,
hogy lelkes szeretettel üdvözöljék, s e látvány Catherine szívének
legkülönb érzelmeit gerjesztette fel; és ahogy a kocsiból kiszállt,
mindegyikük ölelésében nagyobb vigaszt talált, mint amekkorára valaha is
számíthatott. Ebben a körben, ebben a becéző gyengédségben egyenesen
boldognak érezte magát! A családi szeretet vigassága egy röpke időre
mindent elhomályosított, Catherine viszontlátásának öröme pedig
kezdetben alig engedett teret a higgadt kíváncsiságnak; mindannyian az
uzsonnaasztalhoz ültek, Mrs. Morland ugyanis sietősen felszolgáltatta a
teát a szegény utas vigasztalására, akinek sápadt, elgyötört arcát
hamarosan észrevette, még mielőtt határozott választ igénylő egyenes
kérdést intéztek volna hozzá.
Vonakodva, és igen–igen tétovázva kezdte el hát Catherine azt, amit
hallgatói egy fél óra végeztével udvariasan talán magyarázatnak
nevezhettek; ám ennyi idő kevés volt hozzá, hogy hirtelen hazatérésének
megtudják az okát, vagy valamennyi részletét. Morlandék nem voltak
izgékonyak, érzékenyek, s nem hajlamosak féltve ápolgatni a sérelmeket;
ezúttal azonban, amikor kibontakozott előttük az egész, lehetetlen volt

175
elsiklaniuk a sértés fölött, vagy az első félórában könnyedén
megbocsátaniuk. Mr. és Mrs. Morland nem szenvedett ugyan el semmiféle
regényes riadalmat leányuk hosszú, magányos utazása miatt, de azt
természetesen tudták, hogy számos kellemetlensége lehetett volna; hogy
ezt ők soha el nem tűrték volna; és hogy ilyesmire kényszerítvén
Catherine–t, Tilney tábornok tisztességtelenül és érzéketlenül viselkedett –
mint úriember és mint szülő egyaránt. Hogy miért cselekedett így, hogy mi
indíthatta a vendégjog e súlyos megsértésére, hogy leányuk iránti kitüntető
tiszteletét mi fordíthatta egy csapásra tényleges rosszindulattá – ezt
csakoly kevéssé sejtették, mint maga Catherine; mindennek ellenére nem
sokáig nyomasztotta őket; s miután jó darabig hasztalan fontolgatták,
miszerint „különös ügy, és a tábornok bizonyára igen különös ember”,
megelégelték a méltatlankodást meg a találgatást, habár Sarah még egy
darabig élvezte az érthetetlenség zamatát, ifjonti hévvel fel–felkiáltva és
el–eltűnődve.
– Szükségtelen ezzel törnöd magadat, kedvesem – mondta végül az
anyja –, hidd el, nem is érdemes az egészet megérteni.
– Nem csodálom, ha azt kívánta, hogy Catherine távozzon, amikor
eszébe jutott a régebbi meghívás – mondta Sarah –, de miért nem tehette
udvariasan?
– Sajnálom a fiatalokat – válaszolta erre Mrs. Morland –; bizonyára
szomorúak voltak; de ami a többit illeti, már nem számít; Catherine
épségben hazaért, a lelki nyugalmunk pedig nem függ Tilney tábornoktól.
Catherine felsóhajtott.
– Nos – folytatta bölcselkedő hajlamú anyja –, örülök, hogy nem tudtam
előbb az utazásodról; de most, hogy véget ért, talán nem történt nagy baj.
Mindig jót tesz a fiataloknak, ha meg kell erőltetniük magukat, és tudod,
drága Catherine–em, te mindig olyan haszontalan kis szeleburdi jószág
voltál; most azonban kénytelen voltál elővenni a jobbik eszedet, ezzel a
sok átszállással meg a többivel; és remélem, nem derül ki, hogy bármit is
ottfelejtettél a kocsiban.
E reményben Catherine is osztozott, és igyekezett érdeklődést tanúsítani
tulajdon javulása iránt, de a hangulata ugyancsak nyomott volt; és mert az
volt az egyetlen óhaja, hogy békességben és magában maradhasson,
készségesen elfogadta anyja tanácsát: hogy feküdjön le korán. Rossz színét
és izgatottságát szülei csupán sértett érzései természetes
következményének meg egy ilyen utazás szokatlan megerőltetésének és
fáradalmainak tulajdonították, és bíztak benne, hogy másnapra mindezt
kialussza; s habár Catherine reggelre nem tért magához annyira, amennyire
remélték, még akkor sem gyanakodtak holmi mélyebben gyökerező bajra.

176
Egyetlenegy pillanatig sem gondoltak leányuk szívére, márpedig ez
ugyancsak különös magatartás olyan szülőktől, akiknek a tizenhét
esztendős ifjú hölgy leánya épp visszatért élete első utazásáról!
Amint megreggeliztek, Catherine leült, hogy teljesítse ígéretét. Tilney
kisasszony nemhiába bízott abban, hogy az idő meg a távolság hatással
lesz barátnőjének a hangulatára: Catherine máris szemrehányással illette
magát, hogy hűvösen vált el Eleanortól; hogy nem becsülte eléggé érdemét
és kedvességét; hogy nem érzett együtt vele kellőképpen azért, amit tegnap
egymagában kellett eltűrnie. Heves érzelmei azonban nem vezették
kellőképpen a tollát; soha még ilyen nehezére nem esett a levélírás, mint
amikor Eleanor Tilneynek kellett írnia. Megfogalmazni egy levelet,
amelynek érzelmeit és helyzetét kell képviselnie, hálát tolmácsolni
alázatos sajnálkozás nélkül, s óvatosnak lennie, de nem hidegnek,
őszintének, de nem neheztelőnek; egy levelet, amelynek olvasása nem
okoz fájdalmat Eleanornak, és, mindenek felett, amely miatt neki magának
nem kell pirulnia, ha netán Henry szeme elé kerül – ez a vállalkozás
megbénította kifejezőképességét, és hosszas gondolkodás és nagy
tanácstalanság után, teljes bizodalommal csak arra az elhatározásra
juthatott, hogy igen rövid lesz. Ezért aztán az Eleanor előlegezte pénzt
zárta levelébe, s hozzá alig csatolt mást, mint hálás köszönetét és szerető
szívének ezernyi jókívánságát.
– Ez aztán a furcsa ismeretség! – állapította meg Mrs. Morland, amikor
a levél elkészült: – Hirtelen kezdődött, hirtelen végződött. Sajnálom, hogy
így történt, mert Mrs. Allen igen derék fiataloknak tartja őket; a te
Isabelláddal pedig ugyancsak megjártad. Ah, szegény James! No de a jó
pap is holtig tanul, és azután remélhetőleg olyanokkal barátkoztok össze,
akiknek a barátságát érdemes megtartani.
Catherine arcát elfutotta a pír.
– Nem lehet olyan barátom, akit érdemesebb lenne megtartani, mint
Eleanort! – válaszolt hevesen.
– Ha így van, drágám, bizonyára találkoztok is majd valamikor; ne
nyugtalankodj. Tízet tennék egy ellenében, hogy néhány éven belül megint
összeakadtok; és micsoda öröm lesz az!
Mrs. Morland nem valami szerencsés vigasztaláshoz folyamodott. A
reménység, hogy néhány év múlva megint összeakadnak, csak olyan
gondolatokat ültethetett Catherine fejébe, hogy ama néhány év alatt mi
minden történhetik, amitől szörnyűséges lesz a találkozás. Sosem feledheti
Henry Tilneyt, sosem gondolhat rá kevesebb gyengédséggel, mint ebben a
pillanatban; de Henry elfelejtheti őt; és ha úgy találkoznak? Szemét
elfutotta a könny, ahogy elképzelte az ily módon felújított ismeretséget;

177
anyja pedig, látva, hogy vigasztalásnak szánt ígérete nem érte el a kellő
hatást, újabb ajánlattal igyekezett Catherine hangulatát megjavítani: hogy
látogassák meg Mrs. Allent.
A két házat alig negyed mérföld választotta el; séta közben tehát Mrs.
Morland gyorsan elmondta, mit érez James csalódásával kapcsolatosan.
– Sajnáljuk mindannyian – mondta –, de különben nem nagy baj, hogy
füstbe ment a házasság; nemigen volt ínyünkre, hogy olyan lányt
jegyezzen el, akit egyáltalán nem ismerünk, és aki teljesen vagyontalan;
most pedig, ilyen viselkedés után, igazán nem lehetünk felőle jó
véleménnyel. Pillanatnyilag megviseli a dolog szegény Jamest; de ez nem
tart örökké; és bizonyára megfontoltabb lesz egész életében, ha elsőre
ilyen ostobán választott.
Az ügynek ezt a summázatát Catherine épp csak hogy végig tudta
hallgatni; még egy mondat már veszélyeztette volna önfegyelmét, és
kevésbé józan válaszra késztette volna; minden gondolata ugyanis akörül
forgott, mennyire megváltoztak az érzései meg a hangulata, amióta
legutóbb taposta ezt a jól ismert utat. Alig három hónap múlt el azóta,
amikor telve izgatott és örömteli várakozással, napjában tízszer is ide–oda
futott, könnyű, vidám és független szívvel; várva várta a még
megízleletlen és zavartalan élvezetet; nem ismert és nem is sejtett
semmiféle rosszat.
Három hónappal ezelőtt ilyen volt még – de most, visszatérve, mennyire
megváltozott!
Allenék a régi szeretet őszinte kedvességével fogadták a váratlan
vendéget; ám ugyancsak meglepődtek és elkedvetlenedtek, amikor
meghallották, milyen bánásmódban részesült Catherine – habár Mrs.
Morland nem szolgált felnagyított beszámolóval, nem apellált kiszámított
módon az érzelmeikre.
– Catherine tegnap este meglepett bennünket – mesélte. – Végig egyedül
utazott postakocsin, és csak szombat este tudta meg, hogy jön; Tilney
tábornok ugyanis holmi érthetetlen szeszély hatására egyszeriben
megelégelte Catherine látogatását, és kurtán–furcsán hazaküldte. Felettébb
barátságtalan dolog; és a tábornok bizonyára igen különös ember; de mi
bezzeg örülünk, hogy Catherine megint itt van közöttünk! És olyan
megnyugtató tudat, hogy nem holmi szegény tehetetlen jószág, hanem
nagyon is jól megáll a lábán.
Mr. Allen a józan jó barát ésszerű ellenérzéséről tett tanúbizonyságot;
Mrs. Allen pedig éppen elég jónak ítélte férje szavait, feltevéseit,
találgatását, magyarázatait, hogy sorra mindet elismételje, s csupán ezzel
az egyetlen megjegyzéssel tetézte: – Igazán nem állhatom a tábornokot –, s

178
ezzel töltött ki minden szünetet. – Igazán nem állhatom a tábornokot –
mondotta kétszer is, miután Mr. Allen kiment a szobából, de sem őszinte
harag, sem tartalmas gondolat nem rejlett a kijelentés mögött. A
harmadszori ismétlés már tekintélyesebb elkalandozással járt, s
negyedszerre is hangoztatván, Mrs. Allen nyomban hozzáfűzte: –
Képzelje, kedvesem, a legjobb belga csipkeruhámon azt a szörnyű nagy
szakadást olyan gyönyörűen megjavíttattam, mielőtt eljöttünk Bath–ból,
hogy a nyomát is alig látni. Valamelyik nap meg kell hogy mutassam. Bath
végtére is kedves hely, Catherine. Igazán nem örültem, hogy eljövünk.
Mrs. Thorpe ottléte igen kellemes volt mindannyiunknak, igaz?
Emlékszik, ugye, hogy kezdetben maga is, én is egészen elveszettnek
éreztük magunkat.
– Igen, de nem sokáig – mondta Catherine, és szeme fölragyogott,
amikor visszaemlékezett rá, mi lehelt lelket ottani tartózkodásába.
– Nagyon igaz; hamarosan találkoztunk Mrs. Thorpe–pal, és akkor már
nem volt hiányunk semmiben. Nem gondolja, kedvesem, hogy ez a
selyemkesztyű igazán tartós holmi? Akkor vettem fel először, amikor az
Alsó Kaszinóba mentünk, emlékszik, és azóta is sokat viseltem. Emlékszik
arra az estére?
– Hogy emlékszem–e! Ó! Tökéletesen.
– Igazán kellemes volt, ugye? Mr. Tilney velünk teázott, és én mindig
nagy nyereségnek tekintettem a társaságát; igazán oly kellemes
fiatalember. Úgy rémlik, mintha táncolt volna vele, de nem vagyok benne
egészen bizonyos. Emlékszem, a kedvenc ruhámat viseltem.
Catherine nem tudott válaszolni; Mrs. Allen pedig röviden
végigpróbálgatva néhány más tárgyat, ismét visszatért ahhoz, hogy: –
Igazán nem állhatom a tábornokot! Olyan kellemes, tisztes férfinak
látszott! Alig hiszem, Mrs. Morland, hogy látott már életében udvariasabb
embert. A szállását még azon a napon kivették, hogy elutaztak, Catherine.
De hát nem csoda: hisz ismeri a Milsom utcát.
Hazafelé menet Mrs. Morland azt magyarázta leányának, micsoda
boldogság, hogy ilyen kitartó jóakarói vannak, mint Mr. és Mrs. Allen, és
hogy nem szabad fontosságot tulajdonítania annak, ha olyan futó
ismerősök, mint Tilneyék, elhanyagolják vagy barátságtalanok vele, hisz
bátran számíthat régebbi barátainak jó véleményére és szeretetére.
Mindebben sok józanság volt; csakhogy az emberi elme bizonyos
helyzetekben igen kevésre értékeli a józanságot; és Catherine érzései
ellentmondottak édesanyja jóformán valamennyi állításának. Az említett
futó ismerősök viselkedésétől függött jelen boldogsága; s bár sok minden
szólt Mrs. Morland véleménye mellett, Catherine magában azon rágódott,

179
hogy Henry most már megérkezett Northangerbe; hogy most már
bizonyára hallott az ő távozásáról; és hogy talán épp most indulnak
valamennyien Herefordba.

180
 Harmincadik fejezet

Catherine nem volt természettől nyugodt hajlamú, s nem is volt soha

túlságosan szorgalmas; de akármilyen efféle hibája volt eddig, anyja
kénytelen volt megállapítani, hogy mind a kettő csak fokozódott. Nem
tudott nyugodtan ülni, de el sem tudta magát foglalni tíz percig
egyfolytában; körbe–körbejárta a kertet meg a gyümölcsöst, mintha semmi
mást nem kívánna, csak a mozgást; szívesebben bolyongott a házban, mint
hogy nyugton maradjon a szalonban. Még nagyobb változás volt a
lehangoltsága. Bolyongásában, henyeségében talán csak torzképe volt
önmagának; hallgatagságában és szomorúságában azonban épp az ellentéte
korábbi énjének.
Mrs. Morland két napig tűrte ezt az állapotot egyetlen szó megjegyzés
nélkül, amikor azonban a harmadik éjszaka nyugodalma sem hozta vissza
Catherine vidámságát, nem serkentette hasznos ténykedésre, nem keltett
benne nagyobb hajlandóságot a kézimunka iránt – már nem állhatta meg,
hogy szelíd szemrehányással ne éljen, mondván:
– Drága Catherine–em, alighanem egészen előkelő dáma válik belőled.
Nem tudom, mikor készülnek el szegény Richard nyakravalói, ha másra,
mint rád nem számíthat. Túlságosan is Bath körül jár az eszed; de
mindennek megvan a maga ideje – a bálnak meg a színjátéknak is, a
munkának is. Eleget szórakoztál, és most meg kell próbálnod hasznos
munkát végezni.
Catherine nyomban felvette kézimunkáját, és levert hangon csak annyit
mondott, hogy „az esze nem jár Bath körül... sokat”.
– Akkor Tilney tábornok miatt emészted magadat, és ez nagy
együgyűség; hiszen tíz az egyhez, hogy soha többé nem látod. Nem szabad
csekélységek miatt emésztened magadat. – Majd, rövid hallgatás után: –
Remélem, Catherine–em, nem azért vagy kedvetlen, mert az otthonod nem
olyan pompás, mint Northanger. Baj volna, ha ez lenne az eredménye a
látogatásodnak. Akárhol vagy, légy mindig elégedett, kivált odahaza,
hiszen ott kell töltened időd javarészét. Nem nagyon tetszett nekem,
amikor reggelinél annyit emlegetted a northangeri francia kenyeret.
– Igazán nem érdekel a kenyér. Egészen mindegy nekem, mit eszem.
– Van odafent az egyik könyvben egy okos értekezés igencsak hasonló
tárgyról, fiatal leányokról, akiknek nagyvilági ismeretsége elvette a kedvét
az otthonuktól – A Tükör, azt hiszem, az a címe. Valamelyik nap majd

181
kikeresem neked, mert bizonyos vagyok benne, hogy javadra szolgál.
Catherine nem szólt többet, és nagy igyekezettel hajolt kézimunkája
fölé; néhány perc múlva azonban öntudatlanul megint csak lankadt
fásultságba zuhant, és ideges fáradtságában sokkal többet izgett–mozgott a
székén, mint amennyit a tűjét mozgatta. Mrs. Morland figyelmét nem
kerülte el ez a visszaesés, s amikor leányának szórakozott és elégedetlen
tekintetében tökéletes bizonyítékát látta annak a sóvárgásnak, ami szerinte
Catherine–t a vidámságtól megfosztotta, sietősen kiment az említett
könyvért, mert haladéktalanul támadást akart intézni e szörnyű kór ellen.
Beletelt egy kis időbe, mire megtalálta, amit keresett; s mert időközben
egyéb családi dolgok tartóztatták, negyed óra is lepergett, mire megint
lejött, kezében a kötettel, amelyhez oly sok reményt fűzött. Fenti
serénykedése során a maga ütötte lármán kívül semmi egyéb zajt nem
hallott, s csak akkor tudta meg, hogy az utóbbi néhány perc folyamán
látogató érkezett, amikor a szobába lépve, pillantása egy ismeretlen
fiatalemberre esett. Az igen tiszteletteljesen nyomban felállt, és amikor
Catherine elfogódottan mint „Mr. Henry Tilney”–t mutatta be, a látogató
igaz jóérzésre valló zavarral mentegette jelenlétét; elismerte, hogy a
történtek után aligha számíthat szíves fogadtatásra Fullertonban, s azzal
okolta tolakodását, hogy türelmetlenül igyekezett meggyőződni afelől,
vajon Morland kisasszony épségben hazaért–e. Nem kellett elfogult
bíróhoz, sem neheztelő szívhez szólnia. Mrs. Morland nem hibáztatta sem
őt, sem a húgát édesapjuk illetlen magatartásáért, sőt, kezdettől fogva jó
szívvel volt mindkettejük iránt, és mert rokonszenvesnek találta, a
mesterkéletlen jóindulat egyszerű megnyilvánulásával fogadta;
megköszönte a leánya iránt tanúsított figyelmét, és biztosította, hogy
gyermekeinek barátait mindig szívesen látják, azután szívből kérte, hogy
több szó a múltakról ne essék.
A látogatónak nem volt ellenére, hogy engedelmeskedjék e kérésnek,
mert bár a szíve megkönnyebbült e váratlan szelídség láttán, e pillanatban
mégsem állott hatalmában, hogy egy szót is szóljon róla. Némán visszatért
hát helyére, majd néhány percig felettébb udvariasan válaszolgatott Mrs.
Morland mindennapi megjegyzéseire az időjárásról meg az utakról.
Eközben Catherine – a szorongó, izgatott, boldog, lázas Catherine –
egyetlen szót sem szólt; égő orcája és megfényesedett szeme láttán
azonban anyja bízott benne, hogy ez a jószándékú látogatás egy időre
legalább megkönnyebbülést hoz leánya szívének, így aztán örömmel tette
félre a Tükör első kötetét későbbi órára.
Mrs. Morland szívéből szánta vendégüket az édesapja miatti zavaráért,
igen óhajtotta volna hát Mr. Morland segítségét, hogy bátorítsa vendégüket

182
és társalogjon vele; el is küldötte legott apjáért az egyik gyermekét; Mr.
Morland azonban nem volt otthon – s ekképp támasz nélkül maradván,
Mrs. Morland negyed óra elteltével kifogyott a mondanivalóból. Pár
percnyi töretlen csönd után Henry első ízben fordult Catherine–hez az
anyja belépése óta; hirtelen felélénkülve megkérdezte, vajon Mr. és Mrs.
Allen Fullertonban tartózkodnak–e; majd a válaszul kapott szózavarból
kihámozva a feleletet, amelyet egy rövidke szó megadhatott volna,
nyomban kifejezte abbéli szándékát, hogy tiszteletét tenné náluk, és
megszínesedő arccal megkérdezte Catherine–t, lenne–e olyan jó, és
megmutatná az utat.
– Ebből az ablakból láthatja a házat, uram – hangzott Sarah
tájékoztatása, amelyet a látogató csupán egy meghajlással, Sarah anyja
pedig csitító fejcsóválással vett tudomásul; Mrs. Morland ugyanis
valószínűnek tartotta, hogy a fiatalember nem csupán tiszteletét óhajtja
tenni érdemes szomszédaiknál, hanem talán holmi magyarázattal is
szolgálna édesapja viselkedéséről, s ezt kellemesebb volna csupán
Catherine–nel közölnie – nem óhajtotta hát semmiképpen sem
megakadályozni, hogy Catherine elkísérje. El is indultak; és Mrs. Morland
valóban helyesen ítélte meg a látogató szándékát. Magyarázattal kellett
szolgálnia édesapja indítékairól; először azonban ő maga kívánt
magyarázkodni; s még el sem érték Mr. Allen birtokát, már olyan jól meg
is tette, hogy Catherine legszívesebben örökké ezt hallgatta volna. Henry
megvallotta vonzalmát, s viszonzásul azt a szívet kérte, amelyről
nagyjában egyformán tudták már mind a ketten, hogy úgyis az övé; mert
Henry ugyan most már igaz szívéből szerette Catherine–t, érezte és élvezte
jellemének minden kitűnőségét és őszintén szerette társaságát, meg kell
azonban vallanom, ez a vonzalom a hálából sarjadt, más szóval: Henry
csak azóta gondolt komolyan Catherine–re, amikor észrevette, hogy a
leány jó szívvel van iránta. Beismerem, ez a körülmény felettébb szokatlan
egy regényben, és csúful csorbítja a hősnő méltóságát; ám ha a mindennapi
életben is éppannyira szokatlan, legalább eldicsekedhetem zabolátlan
képzeletemmel.
Mrs. Allennél igen kurta látogatást tettek, amelynek során Henry
találomra beszélt, értelem és összefüggés nélkül, Catherine pedig,
kimondhatatlan boldogságának gondolataiba merülve, jóformán a száját
sem nyitotta ki; majd utána ismét az édes–kettes gyönyörébe
bocsátkozhattak, s mire kénytelenek voltak befejezni, Catherine megtudta,
mily mértékben hagyja jóvá a szülői tekintély Henry kérelmét. Két nappal
ezelőtt, Woodstonból hazatérőben, a Klastrom közelében találkozott
türelmetlen édesapjával, aki haragos szavakkal tájékoztatta Morland

183
kisasszony távozásáról, és megparancsolta, hogy ne gondoljon rá többet.
Ilyen engedelem birtokában ajánlotta fel hát Henry a kezét. A rémült
Catherine rettegő várakozással hallgatta e beszámolót, s önkéntelenül is
örült, hogy hála Henry gyengéd óvatosságának, lelkiismerete nem érezte
szükségét, hogy a kérést elutasítsa: Henry ugyanis előbb biztosította az ő
beleegyezését, és csak az után hozta szóba a tárgyat; amikor pedig rátért a
részletekre, és elmagyarázta édesapja magatartásának az indítóokait,
Catherine érzései hamarosan diadalmas boldogsággá szilárdultak. A
tábornoknak nem volt mivel vádolnia őt, nem volt miért hibáztatnia;
Catherine önkéntelen, öntudatlan eszköze volt csupán egy félreértésnek,
amelyet a tábornok büszkesége meg nem bocsáthatott, amelyet azonban
egy nemesebb büszkeség restellt volna bevallani. Catherine csupán abban
volt vétkes, hogy nem olyan gazdag, mint amilyennek a tábornok vélte.
Téves hitben élvén Catherine vagyona és várományai felől, hódolt előtte
Bath–ban, óhajtotta társaságát Northangerben, és szemelte ki leendő
menyéül. Tévedését felfedezve az látszott a legjobbnak, ha kiutasítja a
házából, habár úgy érezte, mindez csupán elégtelen bizonyítéka annak,
mennyire neheztel Catherine–re és megveti a családját.
A tábornokot John Thorpe vezette félre. Tilney tábornok egy este a
színházban észrevette, hogy fia megkülönböztetett figyelemben részesíti
Morland kisasszonyt, és történetesen megkérdezte Thorpe–tól, vajon
közelebbről ismeri–e a hölgyet. Thorpe módfelett boldog volt, hogy olyan
fontos férfiú ereszkedett vele szóba, mint Tilney tábornok; örömében,
büszkeségében ugyancsak közlékeny volt; s mivel akkoriban nemcsak
hogy minden nap várták, mikor jegyzi el Morland Isabellát, ám
hasonlóképpen ő maga is jószerint elhatározta, hogy elveszi Catherine–t:
hiúsága arra ösztökélte, hogy még vagyonosabbnak tüntesse fel a családot,
mint amilyennek hiúsága és kapzsisága késztetésére maga hitte őket.
Fontosságának tudata megkövetelte, hogy akivel csak kapcsolata volt vagy
lehetett; az is hasonló fontosságnak örvendjen, s ahogy meghittebb
ismeretségbe keveredett valakivel, ugyanolyan arányban gyarapodott az
illető vagyona. Amióta tehát Morland barátját bemutatták Isabellának, már
a kezdetben is túlbecsült reményei fokozatosan növekedtek; s a pillanatnyi
hatás kedvéért kétszer annyit hozzátéve, megduplázva azt, amit Mr.
Morland jövedelméről feltételezett, megháromszorozva magánvagyonát,
megajándékozva egy gazdag nénikével és elsüllyesztve gyermekeinek
felét, ugyancsak tiszteletreméltó fényben ábrázolhatta a tábornok előtt az
egész családot. Catherine lévén a tábornok kíváncsiságának meg a maga
terveinek kiszemelt tárgya, az ő számára még mást is tartogatott; az a tíz–
tizenötezer font, amelyet majd apja ad neki, takaros ráadás lesz csupán Mr.

184
Allen birtokához. Thorpe szentül eltökélte, hogy Catherine–re az
Allenékhez fűződő meghitt barátsága folytán csinos hagyaték vár; s ebből
természetesen következett, hogy úgy emlegette, mint Fullerton szinte
köztudomású örökösnőjét. Ennek az értesülésnek az alapján járt el a
tábornok; a hitelességében kételkednie eszébe sem jutott. Thorpe szavának
elegendő bizonyítéka volt a család iránt tanúsított érdeklődése, a húgának
várható kapcsolata a család egyik tagjával, s a maga szándékai a másikkal
(mely körülménnyel szinte éppoly nyíltan dicsekedett); s mindezekhez
járult a tagadhatatlan tény, hogy Allenék gazdagok és gyermektelenek,
hogy Morland kisasszonynak gondját viselik, és – mihelyt az ismeretség
folytán a tábornoknak módjában állott megítélnie – szülői gyengédséggel
bánnak vele. Elhatározása hamarosan megszületett. Fia arcáról máris
tetszést vélt leolvasni Morland kisasszony iránt; s hálából Thorpe
közléseiért szinte azon nyomban eltökélte: nem kímél semmi fáradságot,
hogy a fiatalúr fennen hangoztatott érdeklődését elapassza és legdrágább
reményeit letörje. Maga Catherine éppoly kevéssé sejtette mindezt, mint a
tábornok gyermekei. Henry és Eleanor nem láttak olyasmit Catherine
helyzetében, ami kivívhatná édesapjuk megkülönböztetett tiszteletét;
meglepetten észlelték, mint fokozódik és mint terebélyesül az érdeklődése;
s habár utóbb néhány utalásból – amelyeket a fiához intézett, valósággal
határozott parancshoz fűzött, hogy minden igyekezetével próbálja
megnyerni Morland kisasszonyt – Henry ráébredt, hogy édesapja előnyös
kapcsolatnak véli Catherine–t, csak a közelmúltban Northangerben
elhangzott magyarázat hallatán derengett fel bennük, miféle hamis
számítás sarkallta volt a tábornokot. S hogy a számítása hamis, ezt a
tábornok épp attól a személytől tudta meg, aki a téves eszmét belé
plántálta: magától Thorpe–tól, akivel a városban véletlenül megint
találkozott, és aki, szögesen ellentétes érzések hatása alatt, felingerelve
Catherine visszautasításától, de még inkább a közelmúltban tapasztalt
kudarctól (hiába igyekezett ugyanis békülésre bírni Morlandet Isabellával)
– annak tudatában, hogy immár visszavonhatatlanul elváltak, és durván
elhajítva egy barátságot, amelynek többé nem vehette hasznát, sietett
megcáfolni mindazt, amit valamikor ő maga mesélt Morlandék előnyös
helyzetéről; óriási tévedés áldozata lett, mondta, a körülményeik és
jellemük felőli véleményében; barátjának a kérkedése vezette félre, azért
vélte vagyonos és jó hitelnek örvendő férfiúnak az apját – az utóbbi két–
három hét ügyletei azonban bebizonyították, hogy sem ez, sem az; amikor
ugyanis hírét vette a tervezett házasságnak, a maga jószántából állt elő
bőkezű ígéretekkel, ám amikor az események elbeszélőjének éles esze
tettekre kényszerítette volna, kénytelen volt bevallani, hogy a fiatalokat

185
még csak szerény támogatásban sem részesítheti. Egyszóval: Morlandék
szűkölködő család; példátlanul népes is; legszűkebb pátriájukban sem
örvendenek tiszteletnek, mint Thorpe–nak a közelmúltban kiváló alkalma
volt tapasztalni; tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér,
vagyonos kapcsolatok révén igyekeznek javítani a helyzetükön; orcátlan,
hetvenkedő, számító fajzat.
A rémült tábornok habozva kiejtette az Allen nevet; ám Thorpe
nyomban közölte, hogy e tekintetben is tévedett. Allenék, úgy gondolja,
túlságosan is régóta élnek Morlandék szomszédságában, és ő jól ismeri a
fiatalembert, akire száll majd annak idején a fullertoni birtok. A tábornok
beérte ennyivel. Lángoló haragra gyúlt az egész világon mindenki ellen,
önmagát kivéve, másnap útra kelt a Klastrom felé, s hogy ott hogy s mint
járt el, arról már értesültünk. Olvasóim bölcsességére bízom, döntsék el,
mennyit közölhetett mindezekből Henry Catherine–nel, mennyit tudhatott
meg belőle az édesapjától, mely pontokban lehettek a segítségére önnön
feltevései, s mely részét fogja még majd James egy levelében megírni.
Könnyebbségükre egyesítettem mindazt, amit ők az én könnyebbségemre
szükségképp megosztanak. Catherine mindenesetre eleget hallott ahhoz,
hogy úgy érezze: amikor Tilney tábornokot a feleségének
meggyilkolásával vagy bebörtönöztetésével gyanúsította, aligha vétkezett
a jelleme ellen, vagy becsülte túl a kegyetlenségét.
És mert Henrynek ilyesmiket kellett édesapjáról elmesélnie, majdnem
annyira szánalomra méltó volt most, mint amikor minderről önmagának
adott számot. Pirult, mert kénytelen volt elárulni, milyen elfogult
tanácsban részesült. Ugyancsak kínos beszélgetés zajlott le Northangerben
kettejük között. Henry nem titkolta és nem restellte felháborodását, amikor
meghallotta, hogyan bántak Catherine–nel, amikor értesült édesapja
véleményéről, és amikor a tábornok megparancsolta, hogy azt ő is tegye a
magáévá. A tábornok hozzászokott, hogy családjában az ő szava a törvény,
nem számított sem vonakodásra, sem ellenkezésre, s nem tűrte el fiának
ellenállását, ha mégannyira megacélozta is a józan ész és a lelkiismeret.
Haragja azonban ha megrázta is, meg nem félemlíthette Henryt, akinek
elszántságát megerősítette az igazságban való hite. Úgy érezte, becsülete,
vonzalma egyaránt Morland kisasszonyhoz köti, s mert hitte, hogy az a
szív, amelynek a megnyerésére parancsot kapott, máris az övé, hűségét
meg nem rendíthette, elhatározását meg nem változtathatta sem az, hogy
méltatlanul visszavonnia késztetik a hallgatólagos megegyezést, sem az
önkényes és igaztalan harag.
Kereken megtagadta, hogy elkísérje édesapját Herefordshire–be, a
frissiben elhatározott látogatásra, amelynek célja Catherine eltávolítása

186
volt, és éppoly kereken kinyilvánította abbéli szándékát, hogy megkéri
Catherine kezét. A tábornoknak majd eszét vette a harag, és vészes
viszályban váltak el. Henry nyomban visszatért Woodstonba, s felzaklatott
kedélyét sok magányos óra bírta csak csillapítani; a következő nap
délutánján pedig elindult a Fullertonba vezető úton.
Harmincegyedik fejezet
Mr. és Mrs. Morland ugyancsak meglepődött, amikor Mr. Tilney a
beleegyezésüket kérte, hogy nőül vehesse a leányukat; soha az eszükbe
sem jutott, hogy bármelyik részről vonzalomra gyanakodjanak; ám mivel
végtére mi sem lehet természetesebb, mint hogy Catherine–t szeressék,
néhány perc múlva már csak a kielégült büszkeség boldog izgalmával
tekintették a dolgot, s a maguk szempontjából nem is volt ellenvetésük. A
fiatalembert jóindulatukba ajánlotta kellemes modora és józan esze; s
mivel mindig csak jót hallottak felőle, nem voltak olyanfajta emberek, akik
bármi rosszat gondoltak volna róla. Nem ismerték, de ismeretlenül is
készséges jóindulattal fogadták.
– Catherine–ből szánalmas, figyelmetlen kis háziasszony lesz, annyi
biztos – hangzott anyjának jövendölése; ám nyomban követte a
vigasztalás, hogy gyakorlat teszi a mestert.
Most már tehát csak egy akadály maradt; amíg azonban az el nem hárul,
nem hagyhatják jóvá az eljegyzést. Vérmérsékletük szelíd, de elveik
szilárdak, s amíg Henry szülője ily határozottan tiltja a kapcsolatot, ők sem
bátoríthatják. Hogy a tábornok a maga jószántából kérje meg a fia számára
Catherine–t, vagy akár hogy teljes szívvel helyeselje a házasságot –
Morlandék nem voltak annyira előkelők, hogy holmi külsőséges kikötéssel
éljenek, de igényt tartottak a beleegyezés tisztes látszatára, s mihelyt ezt
elérik – és a szívük azt súgta, hogy ezt a tábornok sokáig meg nem
tagadhatja –, úgy nyomban övék szívbéli jóváhagyásuk. Nem kívántak
mást, csak a beleegyezését. Sem hajlandóságuk, sem joguk nem volt
ahhoz, hogy a pénzét kívánják. Fia igen tekintélyes vagyonra számíthatott
szüleinek házassági szerződése révén; jelenlegi jövedelme független és
kényelmes megélhetést biztosít, s a házasság minden pénzbeli tekintetben
meghaladta leányuk igényeit.
A fiatalokat nem lepte meg ez az elhatározás. Megérezték,
megsínylették – de nem kárhoztathatták; s amikor elbúcsúztak, igyekeztek
remélni, hogy a tábornokban hamarosan bekövetkezik a szinte lehetetlen
változás, amely a jóváhagyott vonzalom teljességében egyesíti kettejüket
újra. Henry visszatért immár egyetlen otthonába, hogy figyelje zsenge
növényeit, s végrehajtsa javításait Catherine érdekében, aki – mint hőn
remélte – hamarosan osztozik bennük; Catherine pedig Fullertonban

187
maradt könnyeivel. Hogy a távollét gyötrelmeit enyhítendi–e titkos
levélváltás – ne firtassuk. Mr. és Mrs. Morland sem firtatta; szerető szívük
nem tudott volna ígéretet kicsikarni, és valahányszor Catherine levelet
kapott – ami akkoriban elég gyakran megesett –, ők mindig másfele
pillantottak.
Az aggodalom, amely vonzalmuknak e fokán bizonyára osztályrésze
Henrynek és Catherine–nek, s mindazoknak, akik bármelyiküket szeretik –
az aggodalom e vonzalom kimenetelét illetően –, aligha férkőzhet
olvasóim kebelébe, kik a hátralevő oldalak sokatmondó
szűkreszabottságán bizonyára látják, hogy mindannyian a tökéletes
boldogság felé sietünk. Egy dolog lehet csupán kétely tárgya: mily módon
következett be hamarosan a házasságuk: milyen körülmény lehetett
hatással a tábornok vérmérsékletére? A körülmény, amely legfőként
közrejátszott, leányának házassága volt egy vagyonos és tekintélyes
férfiúval, mely házasság a nyár folyamán megköttetett – s melyben leánya
olyan méltóságra hágott, hogy ez jó hangulatba lendítette a tábornokot;
mire pedig abból magához tért, Eleanor már megszerezte tőle a
megbocsátást Henrynek, és az engedélyt, hogy „ám kövessen el
ostobaságot, ha úgy tetszik neki!”.
Eleanor Tilney házassága, s eltávozása a Henry száműzetése óta
búskomor Northangerből választott otthonába a választott férfi oldalán,
bizonyára általános megelégedést kelt Eleanor minden ismerőse között. Én
magam szívből örülök az eseménynek. Tudom, hogy Eleanort tartózkodó
érdeme mindenkinél inkább feljogosította, hosszas szenvedése
mindenkinél jobban előkészítette arra, hogy boldogságot kapjon és
élvezzen. Eleanornak az említett úriember iránti érzelme nem volt új
keletű; amazt pedig csupán szerény helyzete tartotta vissza attól, hogy
megkérje Eleanor kezét. Váratlanul ranghoz és vagyonhoz jutott, és így
elhárult minden akadály; és akármilyen hasznos és türelmes társa volt a
leánya, a tábornok még sosem szerette annyira, mint amikor első ízben
köszöntötte „őladységét”! Férje minden bizonnyal megérdemelte Eleanort;
főúri rangjától, vagyonától, vonzalmától függetlenül az utolsó hajaszáláig
ő volt a világ legelbűvölőbb fiatalembere. Szükségtelen volna tovább
taglalnunk érdemeit; a világ legelbűvölőbb fiatalemberét nyomban elénk
idézi képzeletünk. A szóban forgó urat illetőleg mindössze annyit teszek
hozzá tehát (tudatában lévén, hogy a szerkesztés szabályai tiltják a
történetemtől független személy bemutatását), hogy épp ő volt az az
úriember, akinek hanyag inasa otthagyta azt a bizonyos mosócédula–
gyűjteményt, egy hosszú northangeri látogatás emlékeit, amelyek révén
hősnőm egyik legfélelmetesebb kalandjába keveredett.

188
 Az őrgrófnak és az őrgrófnénak fivérük érdekében történt beavatkozását
támogatta Mr. Morland körülményeinek pontos ismertetése, amellyel
nyomban szolgálhattak, mihelyt a tábornok megengedte, hogy
tájékoztassák. Megtudta, hogy Thorpe első, eltúlzott tájékoztatása a család
vagyonáról alig járt távolabb az igazságtól, mint későbbi rosszindulatú
cáfolata; hogy Morlandék a szónak semmiféle értelmében nem
szűkölködnek és nem szegények, és hogy Catherine háromezer fontot kap.
Ez a tény nagymértékben megnövelte a tábornok korábbi reményeit, és
nagy segítségére volt abban, hogy alább adja büszkeségét; hasonlóan
hatásosnak bizonyult az a magántermészetű értesülés, miszerint a
fullertoni birtok teljes egészében jelenlegi tulajdonosának rendelkezésére
áll, következésképp teret enged mindennemű kapzsi számítgatásnak.
Mindezek alapján a tábornok röviddel Eleanor esküvője után
megengedte fiának, hogy visszatérjen Northangerbe, és rábízta igen
udvariasan megszövegezett beleegyezését, a Mr. Morlandnek címzett
egyoldalnyi üres szóvirág közepette. Az esemény, amelyre feljogosított,
hamarosan bekövetkezett: Henry és Catherine egybekelt, szóltak a
harangok, és mindenki örvendezett; s mivel ekkor még egy esztendő sem
telt el megismerkedésük napja óta, senki sem gondolhatja, hogy a tábornok
kegyetlensége által okozott vészes várakozás végzetes kárt tett volna
bennük. Elindulni a tökéletes boldogság útján huszonhat illetve tizennyolc
évesen igen jó dolog; s nem hallgathatom el abbéli meggyőződésemet sem,
hogy a tábornok igaztalan beavatkozása boldogságuknak nem vált kárára,
sőt talán még elő is mozdította; öregbítette egymásról való ismeretüket,
megacélozta vonzalmukat – rábízom tehát mindenkire, akit illet, döntse el:
vajon e művecske való szándéka a szülői zsarnokságnak felmagasztalása–
e, avagy a gyermeki engedetlenségnek megjutalmazása.
.oOo.

[1]
Kiss Zsuzsa fordítása.
[2]
Jékely Zoltán fordítása.
[3]
Kiss Zsuzsa fordítása.
[4]
Othello. III. 3. (Kardos László fordítása)
[5]
Szeget szeggel. III. 1. (Mészöly Dezső fordítása)
[6]
Vízkereszt. II. 4. (Radnóti Miklós fordítása)

189
190
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet

191
Tartalomjegyzék
Első fejezet 3
Második fejezet 7
Harmadik fejezet 12
Negyedik fejezet 17
Ötödik fejezet 21
Hatodik fejezet 24
Hetedik fejezet 28
Nyolcadik fejezet 35
Kilencedik fejezet 42
Tizedik fejezet 50
Tizenegyedik fejezet 59
Tizenkettedik fejezet 67
Tizenharmadik fejezet 72
Tizennegyedik fejezet 79
Tizenötödik fejezet 87
Tizenhatodik fejezet 95
Tizenhetedik fejezet 102
Tizennyolcadik fejezet 106
Tizenkilencedik fejezet 111
Huszadik fejezet 115
Huszonegyedik fejezet 122
Huszonkettedik fejezet 128
Huszonharmadik fejezet 136
Huszonnegyedik fejezet 142
Huszonötödik fejezet 149
Huszonhatodik fejezet 156
Huszonhetedik fejezet 162

192
Huszonnyolcadik fejezet 165
Huszonkilencedik fejezet 173
Harmincadik fejezet 181

193