Jane Austen

CATHARINE
és más korai művek

Jane Austen: Catharine and other writings

Fordította és a jegyzeteket készítette: Barcza Gerda

2
 CATHARINE
avagy a lugas

MISS AUSTENNEK
Hölgyem, felbátorodva buzgalmán, ahogy pártfogásába vette A szépséges
Cassandra és Az Anglia története című műveimet, melyek nagylelkű
támogatásának köszönhetően helyet kaptak a Királyság minden
könyvtárában, és hatvan kiadást megértek, bátorkodom élni a
szabadsággal, s ugyanerre a fáradságos feladatra kérem az alábbi regény
érdekében is. Szerényen azzal hízelgek magamnak, hogy e mű még inkább
birtokában van a kiválóságnak, mint az eddig megjelentek, vagy melyek a
jövőben látnak napvilágot, figyelmen kívül hagyva, hogy az én tollamból
ered, aki az Ön hálás, alázatos szolgája,
A szerző
Steventon, 1792. augusztus

3
 Catharine-t, ahogy számos hősnőt őelőtte, az a balszerencse érte, hogy
ifjúkorában elvesztette szüleit, és egy hajadon nagynéni felügyelete alatt
nevelkedett, aki, bár gyengéden szerette unokahúgát, oly éber, mindenre
kiterjedő szigorral figyelte viselkedését, hogy bizony sok embernek –
köztük Catharine-nek is – kétségei voltak afelől, vajon szereti-e a leányt
egyáltalán. Catharine-t e féltő gondoskodás gyakorta megfosztotta a valódi
örömöktől; olykor kénytelen volt lemondani egy bálról csak azért, mert
egy bizonyos tisztet is meghívtak, vagy saját választottja helyett egy olyan
partnerrel kellett táncolnia, akit nagynénje mutatott be neki. Azonban
természeténél fogva jólelkű leány volt, aki nem keseredik el egykönnyen, s
az élénkség és jókedv oly tárházával rendelkezett, amit csak igazán
komoly bosszúság ronthatott el. E veleszületett tulajdonságai vigasztalást
nyújtottak a csalódásokért, de volt még egy ellenszere, ami mindig
megnyugtatta bánatában: egy pompás, árnyat adó kerti lugas,
gyermekkorában készített műve, amiben két falubeli pajtása is segédkezett.
E lugashoz kellemes és félreeső út vezetett nagynénje kertjében, s mindig
elsétált ide, ha valami bántotta. A hely egészen elvarázsolta, megbékítette
és lecsillapította háborgó lelkét. A magányos elmélkedés a hálószobájában
talán ugyanezt eredményezte volna, mégis, ahogy a leány egyre többször
kijárt, olyannyira megerősödött benne a gondolat – amit először csupán
pillanatnyi szeszélye sugallt –, hogy a fent említett lehetőség fel sem
merült benne, s szilárdan meg volt győződve róla, hogy egyedül csak e
lugas tud megnyugvást adni számára. Catharine élénk képzeletű,
szenvedélyes barát volt, akit határozott gondolkodásmód jellemzett. A
szeretett lugas tehát nem csupán az ő munkájából született, hanem annak a
két bájos leánynak is része volt benne, akikhez Catharine-t kora ifjúságától
őszinte baráti szálak fűzték. Az egyházközség lelkészének gyermekei
voltak, akinek családjával, míg ott laktak, Catharine nagynénje meghitt
baráti viszonyban állt. A leányok az év legnagyobb részét külön töltötték,
hisz eltérő helyen és módon folyt oktatásuk, de sülve-főve együtt voltak,
amikor a Wynne kisasszonyok hazajöttek a szünidőre. Akkor, a boldog
gyermekkor hajdan volt napjaiban – ahogy most Catharine bánattal a
szívében idézte föl – készült ez a lugas, és búcsúzott el aztán, talán örökre,
e drága barátoktól. Nem létezett hely, melyre a leány gyöngédebb
szomorúsággal gondolt volna vissza órákon át, de boldogan is, mert
ilyenkor pajtásai jutottak eszébe, így emlékei fájdalmasak, mégis
kellemesek voltak.

4
 Két esztendő telt el Mr. Wynne halála óta, melynek következtében a
család széthullott, s nagy ínség köszöntött reájuk. Arra kényszerültek,
hogy egészen alárendeljék magukat rokonaiknak, akiket – bár vagyonos
emberek voltak, és közeli rokonságban álltak velük – nehezen lehetett
rávenni, hogy némi támogatást nyújtsanak. Mrs. Wynne-t jó sorsa
megkímélte attól, hogy tudomást szerezzen a család nyomorúságos
helyzetéről, és osztozzék bánatában, mert egy súlyos betegség szabadulást
hozott számára, néhány hónappal férje halála után. Az idősebb leány
kénytelen volt elfogadni egyik kuzinja ajánlatát, hogy Kelet-Indiába küldi,
s bár az ifjú hölgy hajlandósága ellenére döntött, meg kellett ragadnia az
egyetlen kínálkozó lehetőséget, mely jövőjét biztosította. Mégis, ez
olyannyira ellenkezett a helyénvaló viselkedésről alkotott elképzeléseivel,
olyannyira idegen volt tulajdon vágyaitól és érzéseitől, hogy ha módjában
áll, már-már inkább a rabszolgasorsot választotta volna. Vonzó külsejének
köszönhetően aztán tüstént nőül kérték Bengáliában, s immár közel egy
esztendeje élt fényűző, ám boldogtalan házasságban. Férjura kétszer annyi
idős volt, mint ő, s jóllehet tiszteletre méltó ember hírében állott, neje
mégis barátságtalan természetű, kellemetlen modorú férfiúnak tartotta.
Házasságkötését követően Cecilia mindössze két alkalommal küldött
levelet Catharine-nek, s bár nem írt részletekbe menően helyzetéről, és
nem tárta fel nyíltan érzéseit, minden egyes sor írójuk boldogtalanságáról
árulkodott. Semmiről sem beszélt oly gyönyörűséggel, mint a tovatűnt
örömteli napokról, melyeket együtt töltöttek, s úgy látszott, csupán az a
boldog cél lebeg a szeme előtt, hogy egyszer visszatérhet Angliába. Húgát
egy másik rokon, a tekintélyes tartásdíjjal rendelkező nemes özvegy, Lady
Halifax vette magához társalkodónőnek saját leányai mellé, s az ifjú hölgy
akkortájt indult Skóciába a családdal, amikor Cecilia elhagyta Angliát.
Ennélfogva Catharine gyakrabban kaphatott levelet Marytől, azonban e
levelek cseppet sem tűntek kellemes hangvételűeknek. Az igaz, hogy Mary
helyzete nem volt oly szánalomra méltóan reménytelen, mint nővéréé, hisz
hajadon lévén még bízhatott abban, hogy körülményei jobbra fordulnak,
azonban jelen pillanatban nem sok kilátása nyílt rá. Bár rokonai körében
élt, nem lelt barátra, így egyre csak elkeseredett hangú leveleket
küldözgetett, melyhez nagymértékben hozzájárult Catharine-től való
távolléte és Cecilia házassága. Catharine ilyenformán tehát elszakadt két
barátjától, akiket a legjobban szeretett a világon, s távollétük csak még
kedvesebbé tette őket a szemében. Mindent, ami őket juttatta eszébe,
kétszer akkora becsben tartott: a leányok által ültetett bokrokat és a tőlük
kapott ajándékokat szent tárgyként tisztelte.
A chetwynde-i lelkészséget most Mr. Dudley vezette, akinek családja a

5
Wynne családdal ellentétben szépen boldogult, s csupán Mrs. Percival és
unokahúga jelentett számukra bosszúságot és bánatot. Mr. Dudley egy
nemesi család legifjabb sarja, volt, akik inkább gőgjükről, mint
gazdagságukról voltak nevezetesek. Mr. Dudley állhatatosan ragaszkodott
tekintélyes származásához, féltékenyen védelmezte előjogait, és
szakadatlanul civakodott, ha nem magával Mrs. Percivallal, akkor annak
tiszttartójával vagy bérlőivel az egyházi tized, az előkelő szomszédsággal
pedig a tiszteletadás és pompa miatt, amit megkövetelt tőlük. Felesége, bár
ősi családból származott, műveletlen, tanulatlan asszony hírében állott, s
igencsak büszke volt felmenőire, bár nem tudta volna megmondani, miért.
Férjurához hasonlóan dölyfösnek és veszekedős természetnek tartották, aki
bárkivel vitába szállt bármiről. Egyetlen leányuk örökölte szülei
ostobaságát, pökhendiségét és kevélységét, s szépségére ok nélkül volt
büszke. Szülei ellenállhatatlan teremtésnek tartották, s oly tisztelettel
néztek fel reá, mint aki egy előnyös házasság révén visszahelyezi majd
családjukat az őket megillető előkelő helyre, ahonnan lecsúsztak,
köszönhetően szűkös körülményeiknek valamint annak, hogy Mr. Dudley
kénytelen volt papi pályára menni egy vidéki lelkészség érdekében.
Már a kezdet kezdetén lenézték a Percival családot, ugyanis az volt a
véleményük, hogy igen zsugori népség, és irigyelték őket, amiért
vagyonosak. Féltékenyek voltak reájuk, mert nagyobb tiszteletnek
örvendtek a vidéken, s míg azt színlelték, hogy jelentéktelennek találják
őket, egyfolytában csak kisebbíteni akarták őket a szomszédság szemében
azáltal, hogy mindenféle rágalmat és rosszindulatú pletykát terjesztettek
róluk. Nos, egy efféle család bizony nem tűnt alkalmasnak arra, hogy
megvigasztalja Catharine-t barátai elvesztéséért, vagy társaságával betöltse
azokat a nagy ritkán előforduló szomorú órákat, amikor a leány
magányában úgy érezte, hogy szüksége lenne egy társra. Nagynénje
odaadóan szerette, s egészen boldogtalan volt, ha rosszkedvűnek látta,
mégis állandó félelemben élt, hogy unokahúga bizony meggondolatlanul
kötne házasságot, ha rábízná a választást. Igencsak elégedetlenül figyelte
viselkedését a fiatalemberek jelenlétében – köszönhetően Catharine
természettől fogva szokatlanul nyílt és fesztelen modorának –, s jóllehet
gyakorta kívánta unokahúga érdekében, hogy bárcsak népesebb lenne a
szomszédság, és bárcsak gyakrabban járhatna össze velük, mégis, ahogy
eszébe jutott, hogy szinte mindegyik családban van egy fiatalember,
mindig visszavonta e kívánságát. Ugyanez a félelem munkált Mrs.
Percivalban, amikor nem szívesen ment vendégségbe a szomszédsághoz, s
nem hívta meg a házába tulajdon rokonait. Ilyenformán tehát rendkívül
kellemetlenül érintette, hogy egy távoli rokon minden évben kísérletet tett

6
meglátogatására Chetwynde-ben, ugyanis a család egyik tagjának, egy
fiatalembernek számos olyan jellemvonásáról értesült, ami riadalmat
keltett benne. E fiú azonban most elutazott, így, mivel Catharine egyre
csak unszolta, mi több, azt is jól tudta, hogy már-már udvariatlanul
utasította vissza idáig rokonai gyakori látogatást kezdeményező lépéseit, s
végül, mert ő maga is hőn vágyott a velük való találkozásra, eltökélte, arra
kéri őket, hogy a nyár folyamán tiszteljék meg látogatásukkal. Ennek
megfelelően tehát Mr. és Mrs. Stanley érkezését várták, s Catharine már
előre örült, hogy jelenlétük biztosan kiragadja majd a nagynénjével
kettesben eltöltött unalmas együttlétekből. Oly boldog és jókedvű volt,
hogy háromnégy nappal jövetelük előtt már szinte semmi sem tudta lekötni
figyelmét. Viselkedését látva Mrs. Percival azt gondolta, a leánynak
nyilvánvalóan elment az esze, és szüntelen arról panaszkodott, hogy nem
merül el odaadó állhatatossággal foglalatosságaiban, melyek bizony
egyáltalán nem váltottak ki lelkesedést egy olyan természetű leányból,
mint Catharine, de feltehetően egyetlen ifjú hölgyből sem. A nagynénivel
folytatott fárasztó beszélgetések, és a kedves barátok hiánya ugyancsak
jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy másfajta időtöltés után
áhítozzék, hisz a leány úgy találta, hamarabb elfárad az olvasásban,
kézimunkában vagy rajzolásban Mrs. Percival szalonjában, mint saját
lugasában, ahová a jó hölgy – attól való félelmében, hogy a nyirkos
levegőn talán megfázik – soha nem kísérte el.
A néni azzal büszkélkedett, hogy családjában az illemszabályoknak és a
helyes viselkedésnek megfelelően irányít mindent, s nem vágyott másra,
mint hogy tudja, házában tökéletes rendben folynak a dolgok. Mivel
vagyona tekintélyes volt, személyzete pedig hatalmas, nem szükségeltetett
hosszas előkészület a vendégek fogadására. A régóta várt nap végre
felvirradt, s a négylovas hintó zaja, ahogy befordult a sarkon,
csodálatosabban hangzott Catharine számára bármilyen olasz operánál,
ami a legtöbb hősnőnek bizony az élvezet tetőfokát jelenti.
Mr. és Mrs. Stanley tehetős, előkelő embereknek látszottak. Az
úriember a Parlamentben az alsóház tagja volt, mely tisztség megkövetelte,
hogy az év felét Londonban töltsék, ahol Miss Stanley-vel hatesztendős
korától egészen az előző tavaszig a leghíresebb tanárok foglalkoztak. E
tizenkét év arra szolgált, hogy az ifjú hölgy tökéletes műveltségre tegyen
szert, ami ugyan most még megmutatkozott rajta, de az elkövetkező
néhány esztendő elfeledteti majd. Miss Stanley meglehetősen csinosnak és
elegáns megjelenésűnek tűnt, s nem volt híján a természet adta
tehetségnek, ám azokban az években, amikor a szellemi fejlődéshez
szükséges hasznos ismereteket kellett volna elsajátítania, csupán rajzot,

7
olasz nyelvet és leginkább zenét tanult. Mára hiába volt mindez a tudás, ha
értelme nem tökéletesedett az olvasás által, s szellemét nem irányította
ízlés és józan ítélőképesség. Nyugodt természetű leány volt, azonban nem
mutatott kedvet a csendes elmélkedésre, türelmetlenül viselte a
csalódásokat, és nem mondott le tulajdon hajlandóságáról mások
boldogsága kedvéért. Minden gondolatát elegáns megjelenése, a divatos
ruhák és az általuk kivívott csodálat kötötte le. Azt bizonygatta, hogy
szereti a könyveket, bár soha nem olvasott, élénk volt, de hiányzott belőle
az elmésség, és általában derűs felszínesség jellemezte. Ez volt tehát
Camilla Stanley, és Catharine, jóllehet már előre kialakította véleményét a
leány megjelenése alapján, oly magányosnak érezte magát, hogy kész volt
bárkit megkedvelni. Bár értelmének és józan ítélőképességének
máskülönben nem lehetett egykönnyen megfelelni, Miss Stanley láttán
most szinte meg volt győződve róla, hogy ő az a barát, akire vágyott, s
bizonyos szempontból kárpótolja majd Cecilia és Mary Wynne
elvesztéséért. Ilyenformán tehát az első pillanattól őszinte barátsággal
közeledett felé, s mivel más ifjú hölgy nem tartózkodott a házban,
ösztönösen egymás társaságát keresték. Catharine igen szeretett olvasni,
bár talán nem volt nagyon nagy tudású, s örömmel értesült róla, hogy Miss
Stanley is rajong e foglalatosságért. Mivel égett a vágytól, hogy megtudja
új ismerősétől, vajon egyformán vélekednek-e a könyvekről, hamarosan el
is kezdte faggatni e tárgyról. Jártas volt az újkori történelemben, de úgy
döntött, először inkább egy népszerű könyvet hoz szóba.
– Bizonyára olvasta Mrs. Smith regényeit – fordult társához.
– Ó, igen – felelte a másik –, s el vagyok ragadtatva tőlük! Ezek a
regények a legbájosabbak a világon.
– És melyiket kedveli leginkább?
– Ó, kedvesem, azt hiszem, nem lehet összehasonlítani őket. De az
Emmeline sokkal jobb, mint a többi.
– Tudom, sokan vélekednek így, de számomra nem tűnik oly nagynak a
különbség érdemeikben. Úgy gondolja, hogy jobban van megírva?
– Ó, én nem értek az ilyesmihez, de mindenben jobb. Nem is szólva
arról, hogy az Ethelinde túlságosan hosszú.
– Nos, úgy vélem, ez igen általános ellenvetés – jegyezte meg
Catharine. – Ami engem illet, ha egy könyv jól van megírva, mindig
túlságosan rövidnek találom.
– Én is így vagyok vele, csak én megunom, mielőtt még vége lenne.
– De nem gondolja, hogy az Ethelinde története rendkívül érdekfeszítő?
És nem csodálatosak Grasmere[1] leíró részei?

8
 – Ó, mindegyiket átugrottam, ugyanis alig vártam, hogy megtudjam a
végét! – Aztán könnyedén témát váltva folytatta:
– A Tóvidékre készülünk ősszel, s majd kibújok a bőrömből
örömömben! Sir Henry Devereux azt ígérte, velünk tart, s tudja, Catharine,
az az úriember fölöttébb kellemessé fogja tenni számunkra az utazást.
– Kétségkívül úgy lehet. De milyen kár, hogy Sir Henry nem
tartalékolja a vonzerejét egy olyan alkalomra, amikor nagyobb szüksége
lehet rá. Máskülönben módfelett irigylem önt e nagyszerű útért!
– Ó, egészen el vagyok ragadtatva már a gondolatától is, csak ez jár a
fejemben! Biztosíthatom, az elmúlt hónapban mást sem tettem, csak azt
terveztem, milyen ruhákat vigyek magammal. Végül úgy határoztam,
csupán néhányat csomagolok az utazóruhámon kívül – önnek is ezt
tanácsolom, ha bármikor is utazik –, ugyanis azt tervezem, hogy varratok
néhányat, hátha úgy alakul, hogy részt veszünk egy lóversenyen, esetleg
megállunk Matlockban vagy Scarborough-ban, s akkor legyen mit
felvennem.
– Akkor tehát Yorkshire-be is mennek?
– Nem hiszem. Az igazat megvallva semmit sem tudok az útvonalról,
mert nem szoktam az effélével fárasztani magam. Annyit tudok csupán,
hogy Derbyshire-ből Matlockba és Scarborough-ba megyünk, de hogy
melyik lesz előbb, arról sejtelmem sincs, de nem is érdekel. Remélem,
hogy találkozhatom néhány kedves barátommal Scarborough-ban. Augusta
legutóbbi levelében azt írta, hogy Sir Peter említette neki utazási
szándékát, de tudja, kedvesem, még bizonytalan a dolog. Ki nem állhatom
Sir Petert, rendkívül kellemetlen alak!
– Csakugyan az, nemdebár? – kérdezte Catharine, nem tudván, mit is
mondjon erre.
– Ó, igen elviselhetetlen férfiú! – Itt félbeszakadt a beszélgetés, és
Catharine fájdalmas bizonytalanságban maradt Sir Peter jellemének
részletei felől. Csupán annyit tudott, hogy az úriember kellemetlen és
elviselhetetlen, de hogy miért, mi okból, azt még nem sikerült kiderítenie.
A leány aligha tudta megmondani, mit gondoljon új ismerőséről. Ha jól
látta, Camilla bizony szégyenletes tudatlanságot árult el Anglia
földrajzáról, s híján volt az ízlésnek és műveltségnek is. Catharine azonban
nem szeretett volna hamarjában dönteni, hanem méltányos akart lenni vele
szemben, s azt kívánta, bárcsak vágyai meghallgatásra találnának
személyében. Ilyenformán tehát elhatározta, hogy egy időre elhalasztja az
ítélethozatalt. Vacsora után, amikor a beszélgetés a világpolitikai helyzetre
terelődött, Mrs. Percival, aki szilárdan kitartott véleménye mellett, hogy az
emberi faj elkorcsosodik, megjegyezte, hogy úgy gondolja, minden romba

9
dől, s a rend elpusztul a világ szeme láttára. Ahogy hallotta, a parlamenti
alsóház olykor nem oszlik fel reggel ötig, és a romlottság soha nem látott
méreteket öltött, majd azzal a vágyával fejezte be, hogy bárcsak
megtapasztalhatná napjainkban az Erzsébet korabeli emberek erkölcseinek
újjáéledését.
– Nos, asszonyom – jelentette ki unokahúga –, remélem, a korszakkal
együtt nem kívánja feléleszteni magát a királynőt is!
– Erzsébet királynő szép kort ért meg, és rendkívül okos hölgy volt –
állapította meg Mrs. Stanley, aki soha nem kockáztatott meg olyan
észrevételt a történelemről, ami nem nyugodott a biztos tudás alapjain.
– Ez igaz, Mrs. Stanley, de egyik körülményt sem tartom dicséretre
méltónak, és semmiképp sem késztetnek arra, hogy a királynő visszatértét
várjam. Ha ugyanis Erzsébet ugyanazon képességek és ugyanolyan kiváló
egészségi állapot birtokában újra felbukkanna, talán ugyanannyi hibát
követne el, és ugyanolyan sokáig élne, mint korábban. – Majd Camillához
fordult, aki egy ideje csendben üldögélt, és azt kérdezte:
– Ön mit gondol Erzsébet királynőről, Miss Stanley? Remélem, nem
veszi védelmébe!
– Ó, kedvesem, nem vagyok jártas a politikában – közölte Miss Stanley
–, és ki nem állhatom, ha csak szóba is hozzák!
Catharine összerezzent az elutasító válasz hallatán, de nem szólt, s
szentül meg volt győződve róla, hogy Miss Stanley-nek fogalma sincs
arról, amit szemmel láthatólag képtelen megkülönböztetni a politikától. A
leány visszavonult szobájába, s nem tudta, mit gondoljon új ismerőse felől.
Attól félt, barátja talán nagyon is különbözik Ceciliától és Marytől.
Másnap aztán úgy ébredt, hogy még erősebb volt benne e gyanú, s minden
egyes nappal csak erősödött. Nem találta változatosnak társalgását, nem
értesült tőle másról, csupán a divatról, s más élvezetben nem lehetett része,
csak csembalójátékában. Miután újra meg újra igyekezett olyannak látni,
amilyennek szerette volna, kénytelen volt felhagyni a próbálkozással,
mivel úgy ítélte meg, hogy minden erőfeszítése hiábavaló. Néha
megmutatkozott ugyan némi sziporkázó szellemesség Camillában, s
ilyenkor Catharine-t eltöltötte a remény, hogy talán van benne valami
természet adta tehetség, ha nem is tökéletes, de az elmésség szikrái oly
ritkán és haloványan csillantak föl, hogy végül úgy hitte, pusztán a
véletlen műve lehetett. Néhány nap leforgása alatt minden vele kapcsolatos
dolgot megtudott: hogy mekkora házuk van Londonban, mikor kezdődnek
a divatos szórakozások, kik a legünnepeltebb szépségek, vagy melyik
milliomos a leggazdagabb. Miután megszerezte mindeme értesülést,
Camilla már semmi újat nem mondhatott számára, talán csak a beszédében

10
egyre-másra felbukkanó ismerősök kötötték le Catharine figyelmét, akiket
társa röviden és könnyedén azzal jellemzett, hogy ez a legbájosabb
teremtés a világon, és odaadóan rajong érte, vagy hogy az egy kellemetlen
és elviselhetetlen alak, s nem méltó arra, hogy találkozzék vele.
Catharine hőn vágyott rá, hogy a legapróbb részleteket is megtudja a
Halifax család jellemvonásairól. Arra a következtésre jutott, hogy Miss
Stanley bizonnyal ismeretségben állhat velük is, ahogy nyilvánvalóan
minden tekintélyes emberrel. Amikor egy nap Camilla számba vette azokat
a magas rangú személyiségeket, akiket anyja meg szokott látogatni, tüstént
megragadta a kínálkozó lehetőséget, és megkérdezte, vajon Lady Halifax
köztük van-e.
– Ó, köszönöm, hogy emlékeztet rá, kedvesem! Ő a legbájosabb
asszony a világon, s egyike legbizalmasabb barátainknak. Azt hiszem, a
Londonban töltött hat hónap során nincs is olyan nap, hogy ne
találkoznánk! Emellett rendszeres levelezésben állok leányaival.
– Akkor tehát rendkívül kellemes család, ugyebár? – tudakolta
Catharine. – Csakugyan annak kell lenniük, ha ily gyakran találkoznak, s
vég nélküli beszélgetéseket folytatnak.
– Ó, drága Catharine, dehogy! – kiáltotta Miss Stanley. – Néha nem
beszélünk egy egész hónapig sem! Csak nyilvános helyen találkozunk, s
tudja, nem mindig kerülünk egymás közelébe. Ilyenkor biccentünk a másik
felé, és mosolygunk.
– Ami éppúgy megteszi. De már akartam kérdezni öntől, hogy nem
találkozott-e egy bizonyos Wynne kisasszonnyal is társaságukban.
– Pontosan tudom, kire gondol. Kék kalapot visel, s gyakorta láttam a
Brook Streeten, amikor Lady Halifax estélyére mentem. A jó hölgy telente
minden hónapban bált rendez. De gondoljon csak bele, milyen szép tőle,
hogy gondját viseli Miss Wynne-nek, aki csupán távoli rokona, s ahogy
Miss Halifax állítja, oly szegény, hogy az ő édesanyja volt kénytelen
ruhával ellátni. Hát nem szégyenletes dolog?
– Hogy ennyire szegény? Bizony az, ha ily vagyonos rokonai vannak!
– Ó, nem! Úgy értem, nem volt-e szégyenletes dolog Mr. Wynne-től,
hogy ekkora nyomorban hagyta gyermekeit, pedig igazság szerint övé volt
a chetwynde-i lelkészség meg két-három káplánság, s jövedelméből
csupán négy gyermeket tartott el. Ugyan mit tett volna, ha tíz gyermekről
kell gondoskodnia, ahogy sok embernek?
– Bizonyára mindet kitaníttatja, aztán egyforma szegénységben hagyta
volna őket.
– Nos, úgy vélem, igen nagy szerencse érte a családot. Tudja, kedvesem,

11
Sir George Fitzgibbon az idősebb leányt saját költségén Indiába küldte, s
azt beszélik, hogy ott rendkívül előnyös frigyet kötött, és ő a legboldogabb
teremtés a világon! Amint látja, Lady Halifax vette gondjaiba a fiatalabbat,
és tulajdon leányaként bánik vele. Meg kell hagyni, az ifjú hölgy nem jár
vele társaságba, de őladysége estélyein mindig részt vesz, s nincs a
földkerekségen még egy személy, aki oly kedvesen viselkedne vele, mint
Lady Halifax. Múlt évben Cheltenhambe is elvitte volna magával, ha van
elég hely a házban, így hát valóban nem hiszem, hogy a leánynak oka
lehetne panaszra. És aztán ott van a két fiú is. Egyiküket M. püspöke
elküldte a haditengerészethez, ahol, azt hiszem, hadnagyként szolgál. Úgy
tudom, a másik rendkívüli jólétben él, mert az a gyanúm, hogy valaki
kitaníttatta valahol Walesben. Talán ön ismerte őket, amikor itt éltek?
– Nagyon is jól. Épp olyan gyakran találkoztunk, mint önök és a Halifax
család Londonban, azonban, mivel számunkra nem okozott nehézséget,
hogy egymás közelébe kerülve beszélgessünk, ritkán búcsúztunk
biccentéssel vagy mosollyal. Azt hiszem, rendkívül bájos család, s aligha
van hozzájuk fogható a világon. Úgy tűnik, nincs ekkora szerencsénk az új
szomszédokkal, akik utánuk érkeztek a parókiára.
– Ó, kellemetlen alakok! Csodálom, hogy el tudja viselni őket!
– Nos, ön mi mást tenne?
– Ó, Istenem, ha az ön helyében volnék, bizony naphosszat
becsmérelném őket.
– Én is ezt teszem, de kár a fáradságért.
– Nos, úgy vélem, igen sajnálatos, hogy az efféléknek megengedik,
hogy éljenek! Bárcsak a papa egyszer előterjesztené azt a javaslatot a
parlamentben, hogy agyonverjék őket! Oly visszataszítóan büszkék a
családjukra! S merem állítani, hogy végül is semmi különös nincs
származásukban.
– Nos, azt hiszem, ha valaki, hát ők joggal lehetnek büszkék rá, hisz,
ahogy ön is bizonyára tudja, Mr. Dudley Lord Amyatt fivére.
– Ó, tökéletesen tisztában vagyok vele, de ez még nem ok arra, hogy ily
elviselhetetlen alakok legyenek. Emlékszem, múlt tavasszal Ranelagh-ben
találkoztam Miss Dudley-vel Lady Amyatt társaságában, s oly szörnyű
kalapot viselt, hogy azóta ki nem állhatom őket! Ön tehát fölöttébb
kellemesnek találta a Wynne családot?
– Úgy kérdezi, mintha mindez kétséges volna! Kellemes! Ó, ők minden
jó tulajdonság birtokában voltak, amit csak jelenthet e szó. Nem az én
tisztem, hogy érdemeiket soroljam, de úgy vélem, lehetetlenség nem érezni
kiválóságukat. Soha nem vágytam más társaságra, csupán az övékére!

12
 – Nos, épp ezt érzem én is a Halifax kisasszonyokkal kapcsolatban. Igaz
is, holnap levelet kell küldenem Caroline-nak, de nem tudom, mit írjak
neki. A Barlow kisasszonyok ugyancsak bájos leányok, de bárcsak
Augusta haja ne lenne olyan sötét! Sir Petert nem szenvedhetem,
elviselhetetlen alak! Egyfolytában ágyhoz köti a köszvény, mely fölöttébb
kellemetlen a családja számára.
– S talán az ő számára sem lehet túlságosan kellemes. De ami a Wynne
kisasszonyokat illeti, valóban szokatlanul szerencsésnek tartja őket?
– Hogy én? Nos, hát nem ez az általánosan elfogadott nézet? Miss
Halifax, Caroline és Maria mind azt állítják, hogy ők a legszerencsésebb
teremtések a világon, és így vélekedik róluk Sir George Fitzgibbon, és
mindenki más is.
– Azaz mindenki, akinek le vannak kötelezve. De csakugyan
szerencsésnek nevez egy érző szívű, értelmes leányt, ha elküldik, hogy
szerezzen magának férjet Bengáliában, hogy menjen nőül egy olyan
férfiúhoz, akinek jellemét nem áll módjában megítélni, csak akkor, amikor
az már nem válik hasznára, hiába tartja férjurát zsarnoknak, ostoba
embernek, vagy akár mindkettőnek is. Hát ezt nevezi ön szerencsének?
– Semmit nem tudok az ügyről, csupán annyit, hogy rendkívül szép volt
Sir George-tól, hogy a leányt ellátta a szükséges dolgokkal, és kifizette az
útiköltségét. Miss Wynne nem sok embert talált volna, aki mindezt
megteszi érte.
– Bárcsak egyet se talált volna! – fakadt ki szenvedélyesen Catharine. –
Akkor talán Angliában maradhatott volna, s most boldog lenne!
– Nos, elgondolni sem tudom, miért lehet olyan nehéz kellemes
körülmények közepette elhagyni az otthont két-három bájos leány
társaságában, s egy pompás utazást követően megérkezni Bengáliába,
Barbadosra vagy akárhová, majd nem sokkal ezután nőül menni egy
tekintélyes vagyonnal rendelkező, módfelett kellemes úriemberhez. Nem
látom, hol itt a nehézség.
– Az ön elmondása szerint természetesen egészen másképp fest a
helyzet, mint ahogy én gondolom – jegyezte meg nevetve Catharine. – De
tételezzük fel, hogy mindez így van, mégis, egyáltalán nem biztos, hogy az
ifjú hölgy szerencsés volt utazását, társait vagy férjét illetően, s ha
ilyenformán kénytelenek vagyunk megkockáztatni, hogy mindennek az
ellenkezője az igaz, akkor bizony Miss Wynne kétségkívül igen nehéz
helyzetben lehet. Emellett egy törékeny leány számára az utazás már
önmagában is – hisz mindannyian jól ismerjük a körülményeket – igen
súlyos büntetés.
– Én nem így látom a helyzetet. Nem Miss Wynne az első leány, aki

13
elutazott Kelet-Indiába, hogy férjet keressen magának, s úgy vélem, igen
jó mókának tartanám, ha szegény volnék.
– Azt hiszem, abban az esetben egészen másnak tartaná! De nem venné
védelmébe legalább a húgát? Még öltözete is mások jótékony adományán
múlik, akik természetesen nem éreznek sajnálatot iránta, mivel, ahogy ön
is állítja, módfelett szerencsésnek tartják.
– Szavamra, ön igencsak alapos! Lady Halifax elbűvölő asszony, s az
egyik legbájosabb modorú teremtés a világon! Higgye el, minden okom
megvan rá, hogy elismerően nyilatkozzam róla, hisz bámulatos módon
mind a lekötelezettjei vagyunk. A jó hölgy gyakorta felügyelt reám,
amikor a mama gyengélkedett, és múlt tavasszal háromszor is kölcsönadta
a lovát, ami bizony óriási szívesség volt tőle, hisz e paripa a
legcsodálatosabb négylábú a világon, és én vagyok az egyetlen, akinek
Lady Halifax valaha is a rendelkezésére bocsátotta. Mi több – folytatta
Camilla –, a Halifax kisasszonyok módfelett elragadóak. Maria a
legokosabb leány a világon: olajjal fest, és bármit eljátszik első látásra. Azt
ígérte, nekem adja az egyik rajzát, mielőtt elhagyom Londont, de teljesen
kiment a fejemből, hogy elkérjem. Bármit megadnék, hogy legyen egy
rajzom tőle!
– De az nem volt furcsa – szólt közbe Catharine –, hogy a püspök a
tengerészethez küldte Charles Wynne-t, amikor bizonyára sokkal több
lehetősége adódott volna, hogy az egyházon belül gondoskodjék róla,
elvégre a lelkészi hivatás volt az, amit Charles a legjobban szeretett volna,
s melyre édesapja is szánta? Úgy tudom, a püspök gyakorta kecsegtette
parókiával Mr. Wynne-t, de mivel aztán nem adományozott neki, azt
hiszem, úgy illett volna, hogy ígéretét ilyenformán fiának teljesítse.
– Azt hiszem, úgy gondolja, drága Catharine, hogy a püspöknek le
kellett volna mondania egyházmegyéjéről a fiú javára. Úgy látom,
elhatározta, hogy semmivel sem lesz elégedett, amit a családért tettek,
kedvesem.
– Nos – jegyezte meg Catharine –, e tárgyban soha nem fogunk
egyetérteni, ennélfogva nincs is értelme tovább folytatni, vagy egyáltalán
csak újra szóba hozni. – Ezzel kiment a szobából, majd kiszaladva a
házból, nemsokára drága lugasában találta magát. A békés helyen aztán
átadta magát a Wynne rokonság iránt érzett csendes haragjának, mely csak
fokozódott, hisz azt vette ki Camilla szavaiból, hogy általában úgy
tekintenek rájuk, mint akik rendkívül nagylelkűen bántak a családdal.
Egy ideig még elidőzött itt, miközben becsmérlően, szívében heves
gyűlölettel gondolt e rokonokra. Amikor ilyenformán lerótta tiszteletét a
Wynne család előtt, s a lugas a szokásos módon hatott kedélyére, ő maga

14
is megpróbálta csillapítani háborgó lelkét. Elővett egy könyvet, hisz
mindig volt egy a keze ügyében, és olvasni kezdett. Már közel egy órája
merült e foglalatosságba, midőn Camilla futott felé lelkesen, és szemmel
láthatóan kitörő örömmel.
– Ó, drága Catharine – kiáltotta levegő után kapkodva –, csodálatos
hírem van az ön számára! De úgyis kitalálja, mi lehet az! Mi vagyunk a
legboldogabb teremtések a világon! Nem fogja elhinni, de a Dudley család
bálba hívott a házukba! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagylelkűek!
Ki merem jelenteni, hogy rajongok értük! S igen szerencsésen alakult a
helyzet, ugyanis épp holnapra várok egy arany tüllből készült új kalapot
Londonból. Bizonyára álomszép lesz! És mindenki a mintája után áhítozik
majd!
A bál terve csakugyan kellemes hírnek bizonyult Catharine számára,
végtére is szerette a táncot, s ritkán lehetett része efféle élvezetben.
Minden oka megvolt rá, hogy a hír hallatán nagyobb öröm töltse el, mint
társát, hisz neki egy bál nem jelentett újdonságot. Camilla boldogsága
azonban cseppet sem volt haloványabb az övénél, s kettejük közül inkább
ő volt az, aki kimutatta elégedettségét.
A kalap nemsokára megérkezett, s minden egyéb báli előkészület is
hamarosan befejeződött. Miközben mindez zajlott, a napok vidáman
múltak, amikor azonban már nem kellett többé utasításokat adni, az
ízléssel nem lehetett többet kérkedni, és minden nehézségen úrrá lettek,
egyszerre ólomlábakon járt az idő, s lassan teltek az órák a bálig. Catharine
türelmetlenségére mentségül szolgált, és megbocsátotta a tétlenséget is
máskülönben élénk szellemének, hogy csak nagy ritkán volt módja
táncolni, ám barátja, aki még csak fel sem hozhatott efféle kifogást, még
rosszabbul tűrte a várakozással teli pillanatokat. Mást sem tett, mint hogy a
házból a kertbe ment, onnan ki az utcára, miközben azon tűnődött, mikor
jön már el végre a csütörtök, amire aztán könnyűszerrel válaszolhatott is,
majd szüntelen az órákat számolta, melyek ily módon csak még
hosszabbnak tűntek számára. A két leány túláradó jókedvvel vonult vissza
szobájába szerda este, azonban Catharine szörnyű fogfájással ébredt
másnap reggel. Eleinte hiábavaló módon megpróbálta becsapni önmagát,
ám fájdalmai túlságosan sajgón tanúsították a valóságot, s nem sok
reménnyel kecsegtetett az sem, hogy majd kialussza, hisz a kíntól egy
pillanatra sem tudta lehunyni a szemét. Aztán behívta a szobaleányt, és a
házvezetőnő segítségével minden lehetséges gyógymódot kipróbáltak,
amit a jóasszony ismert, vagy a receptkönyvben találtak, de minden
igyekezetük hatástalan maradt, hisz a leány rövid időre ugyan
megkönnyebbült, de a fájdalom hamarosan visszatért. Catharine ekkor

15
kénytelen volt felhagyni a próbálkozással, s belenyugodni nem csupán a
fogfájásba, hanem a bál elmulasztásába is. Jóllehet türelmetlenül várta,
hogy felvirradjon a nagy nap, s túláradó örömmel vetette magát a
szükséges előkészületekbe, remélve, hogy pompás élvezetben lesz majd
része, mégis bölcsen elfogadta a körülményeket, nem úgy, mint ahogy a
vele egykorú leányok tették volna az ő helyében. Úgy gondolta, egy bál
elmulasztásánál nagyobb szerencsétlenségek is adódnak az életben,
melyeket az emberek egy része nap mint nap tapasztal, s eljöhet még az
idő, amikor csodálkozva, s talán némi irigységgel tekint majd vissza
ezekre az időkre, amikor még nem ismerte az igazi gyötrelmet.
Ilyenformán tűnődött hát, s hamarosan sikerült is magát annyira
megnyugtatnia, amennyire fájdalmai engedték – hisz az őt ért csapások
közül ez utóbbit érezte nagyobbnak –, s higgadtan tudott beszámolni a
szomorú történetről, ahogy a reggelizőszobába lépett. Mrs. Percivalt
természetesen jobban elszomorította Catharine fogfájása, mint csalódása,
mert attól tartott, lehetetlenség lesz megakadályozni, hogy unokahúga
fiatalemberekkel táncoljon, ha elmegy a bálba, s most buzgón megpróbált
mindent – amit őelőtte már Catharine és a házvezetőnő is megtettek –,
hogy csillapítsa fájdalmát, miközben kijelentette, a leány semmiképp sem
hagyhatja el a házat. Miss Stanley is osztozott aggodalmában – bár félt,
nehogy elfogadják édesanyja indítványát, hogy ez esetben mindnyájan
maradjanak otthon –, és erősen bánkódott a történtek miatt. Jóllehet
félelmei egy csapásra megszűntek, amikor Catharine ünnepélyesen
kijelentette, hogy inkább elmegy a bálba, de nem engedi, hogy egyvalaki is
otthon maradjon miatta, mégis oly hevesen siránkozott továbbra is, hogy
barátnője végül a szobájába menekült. Ahogy személyét illetően
szétoszlottak az aggodalom felhői, szabadon sajnálhatta és zaklathatta
beteg társát, akit, hiába érezte biztonságban magát saját szobájában,
gyakran átcipeltek egy másikba, remélve, hogy ott talán kevésbé kínozza
majd a fájdalom. Ilyenkor Catharine nem tudott megszökni Camilla elől.
– Meg kell hagyni, nincs ehhez foghatóan borzasztó dolog! – jelentette
ki Camilla. – Hogy ezen a napon is megtörténik! Az ember nem is törődne
vele, ha más alkalommal nem fordult volna már elő! De mindig így van.
Soha életemben nem voltam még úgy bálban, hogy ne lett volna valami,
ami miatt valaki elmulasztotta a mulatságot! Bárcsak ne lennének fogak a
világon! Csak megkeserítik az életünket! Merem állítani, az emberek
könnyűszerrel feltalálnának helyette valamit, amivel rágni lehet! Szegény
teremtés! Minő fájdalmakon mehet keresztül! Bizony rettenetes látványt
nyújt, kedvesem! De nem akarja kihúzatni, ugyebár? Jóságos ég, csak azt
ne! Semmitől sem félek úgy, mint a foghúzástól! Állítom, hogy előbb

16
vetem alá magam a világ legszörnyűbb kínzásának, mint hogy kihúzzák a
fogam! Nos, mily türelemmel viseli! Hogy lehet ennyire nyugodt? Ó,
Istenem, ha az ön helyében lennék, akkora hűhót csapnék, hogy senki sem
maradna meg mellettem! Önt is halálra gyötörném.
„Ha már itt tartunk, most is”, gondolta magában Catharine.
– Ami engem illet, Catharine – szólt közbe Mrs. Percival –, nincs
kétségem afelől, hogy azért szerezted ezt a nyavalyát, mert sokat szoktál
üldögélni a lugasban, azon a nyirkos levegőn. Tudom, hogy egészen
aláásta egészségedet, s az igazat megvallva úgy vélem, az enyémnek sem
vált hasznára. Múlt évben, májusban kiültem egy rövid időre, hogy
pihenjek, s azóta nem érzem teljesen jól magam. Biztosíthatlak róla, hogy
elhívom Johnt, hogy kivágja!
– Tudom, hogy nem tesz ilyet, asszonyom – fakadt ki Catharine –, mivel
tisztában van vele, hogy mennyire boldogtalan lennék miatta!
– Ne légy nevetséges, gyermekem! Minő képtelen szeszély! Miért nem
képzeled ezt a szobát lugasnak?
– Ha e szobát Cecilia és Mary építette volna, akkor ezt is oly nagyra
értékelném, hisz az a másik hely sem pusztán egy lugas számomra!
– Nos, igazság szerint úgy vélem, Mrs. Percival – avatkozott közbe Mrs.
Stanley –, hogy Catharine odaadó ragaszkodása a lugashoz oly
érzékenységről tesz tanúbizonyságot, mely csak becsületére válik.
Szeretem figyelni az ifjú hölgyek között kibontakozó barátságot, s mindig
a szívélyes, gyengéd természet biztos jelének tartom. Camillát
gyermekkorától arra tanítom, hogy ő is ugyanígy gondolkodjék, és minden
erőmmel azon fáradoztam, hogy olyan vele egykorú ifjú hölgyeknek
mutassam be, akik kivívhatják tiszteletét. Semmi nem formálja jobban az
ízlést, mint az értelmes, választékos stílusban írt levelek. Lady Halifax is
osztja véleményem az ügyben. Camilla levelezést folytat leányaival, s azt
hiszem, megkockáztathatom a kijelentést, hogy bizony egyiküknek sem
vált kárára.
E nézetek túlságosan divatosak voltak Mrs. Percival számára, aki a
leányok közötti levelezést olyan dolognak tartotta, amiből nem sok jó
származhat, mert köszönhetően a káros tanácsnak és a rossz példának,
gyakori forrásai lehetnek a meggondolatlanságnak és balítéleteknek.
Ilyenformán nem is tartózkodott attól, hogy nyíltan kijelentse, miszerint
ötven esztendeje él a világban anélkül, hogy valaha is levelezésben állt
volna bárkivel, de ettől még cseppet sem tekinti magát kevésbé
tiszteletreméltónak. Mrs. Stanley nem tudott erre mit válaszolni, de leánya,
aki nem mindig viselkedett az illemszabályoknak megfelelően,
elhamarkodottan így szólt:

17
 – De ki tudja, milyen lehetne most, asszonyom, ha levelezésben állt
volna valakivel! Mi több, talán egészen másféle hölgy vált volna önből!
Állítom, hogy én sem lennék ilyen, ha nem folytatnék levelezést
barátaimmal. Ez életem legnagyobb boldogsága, s el sem tudja képzelni,
Mrs. Percival, hogy leveleik mennyire átformálták ízlésemet, ahogy a
mama is állítja, hisz általában hetente írnak.
– Épp ma érkezett levél Augusta Barlow-tól, drágám, nemdebár? –
tudakolta Mrs. Stanley. – Tudom, hogy rendkívül választékosan szokott
írni.
– Ó, igen, mama, a legbájosabb levél, melyről valaha is hallott! Augusta
hosszasan beszámolt új utcai ruhájáról, amit Lady Susantól kapott, s oly
gyönyörű, hogy szinte belehalok az irigységbe!
– Nos, rendkívül boldog vagyok, hogy ily nagyszerű hírt hallok ifjú
barátnőmről. Igazán nagyra becsülöm Augustát, és őszintén osztozom
örömében. De másról nem ír? Hosszú levélnek tűnt. Készülnek már
Scarborough-ba?
– Jóságos ég, ha jól emlékszem, egy szóval sem említi, nekem pedig
egészen kiment a fejemből, hogy rákérdezzek, amikor utoljára írtam neki!
Semmi másról nem ír, csupán a ruháról.
„Az ifjú hölgy csakugyan rendkívül választékosan írhat – gondolta
magában Catharine –, ha hosszú levelet küld egy főkötőről és egy
szőrmebéléses kabátról.” Ezzel kiment a szobából, belefáradva abba, hogy
tovább hallgasson egy olyan társalgást, mely szórakoztatta volna ugyan, ha
jól érzi magát, de most, betegen, csak kimerítette és elkedvetlenítette. Így
leginkább számára okozott örömöt, hogy elérkezett a báli öltözködés ideje,
ugyanis Camilla, tökéletesen megelégedve annyival, hogy édesanyja és a
szobaleányok fele köréje sereglett a házban, nem igényelte a segítségét, s
túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy szüksége legyen a társaságára.
Ilyenformán tehát Catharine egyedül maradt a szalonban, míg nem
csatlakozott hozzá Mr. Stanley és a néni, aki feltett ugyan neki néhány
kérdést, aztán magára hagyta, és az úriemberrel belemerültek szokásos
beszélgetésükbe a politikáról. E tárgyban azonban soha nem értettek egyet,
ugyanis Mr. Stanley, aki parlamenti széke alapján tökéletesen alkalmasnak
tartotta magát arra, hogy habozás nélkül határozzon az ügyben,
ellentmondást nem tűrően azt hangoztatta, hogy a Királyság már régóta
nem volt ilyen előnyös és kedvező helyzetben. Ám Mrs. Percival épp ilyen
lelkesen, bár talán kevesebb érvvel alátámasztva, mindenesetre hevesen azt
bizonygatta, hogy hamarosan elpusztul az egész nemzet, s ahogy ő fejezte
ki magát, mindenütt a zűrzavar uralkodik majd. Mindez azonban cseppet
sem tűnt unalmasnak Catharine számára, aki civakodásukat hallgatta,

18
különösen, mivel ekkorra már kissé alábbhagyott fogfájása. Ő maga ugyan
nem vett részt a vitában, de jót mulatott azon, ahogy a felek próbálták
buzgón védelmezni saját álláspontjukat, s kénytelen volt megállapítani,
hogy Mr. Stanley ugyanolyan csalódott volt, ha a néni előérzetei
bizonyultak igaznak, mint amennyire nagynénjét bántotta, ha
elképzeléseivel kudarcot vallott.
Sokáig kellett várniuk, mire Mrs. Stanley és leánya megjelent. A
túláradóan jókedvű Camilla tökéletesen elégedett volt külsejével, s minden
eddiginél hevesebben siránkozott barátnője miatt, miközben a skót
tánclépéseket gyakorolva körbelejtett a szobán. Végül búcsút vettek tőlük,
s Catharine jobb szórakozásra lelt, mint bármikor a nap folyamán, ugyanis
tollat ragadott, és hosszasan beszámolt szerencsétlenségeiről Mary Wynne-
nek. Amikor elkészült a levéllel, tanúsíthatta, hogy igaz az állítás, mely
szerint enyhül bánatunk, ha megoszthatjuk valakivel, ugyanis fogfájása
addigra már egészen megszűnt, így fontolgatni kezdte, hogy barátai
nyomába ered. Egy óra telt el a többiek távozása óta, s mivel ruhája elő
volt készítve, a leány úgy gondolta, egy órán belül ő is ott lehet, hisz nem
hosszú az út odáig. Társai Mr. Stanley kocsiján mentek, így ő nagynénje
hintóján indulhat majd Mr. Dudley házába. A terv megvalósítása
könnyűnek tűnt, és sok örömöt ígért. Néhány percnyi töprengés után aztán
végleg eldöntötte a dolgot, és alighogy felszaladt a lépcsőn, már csengetett
is a szobaleánynak. Közel egy óráig tartott a sürgés-forgás körülötte, ami
nem maradt eredménytelen, hisz végül Catharine elegánsnak és feltűnően
szépnek találta magát. Aztán ugyancsak kapkodva elküldte Anne-t a
kocsiért, miközben felhúzta kesztyűjét, és elrendezte ruhája redőit. Néhány
perc múltán már hallatszott is, ahogy a hintó közeledik a kapuhoz, s bár
Catharine meglepődött kissé, hogy milyen gyorsan előállt, némi tűnődés
után arra következtetett, hogy a kocsisnak bizonyára előzetesen értésére
adták szándékát. Sietve elhagyta hát a szobát, de Anne szaladt be
lélekszakadva, s izgatottan kiáltotta:
– Teremtő atyám, kisasszony! Itt van egy úriember, négylovas hintón
érkezett, és esküszöm az életemre, elgondolni sem tudom, ki lehet az! Épp
az előcsarnokon haladtam keresztül, amikor a hintó felhajtott a kapuhoz.
Tudtam, hogy nincs más, aki beengedhetné, csak Tom, de tudja,
kisasszony, Tom most igencsak furcsának látszik azzal a feltűzött hajával,
ezért magam mentem ajtót nyitni, mert nem akartam, hogy az úriember
meglássa. Ő az egyik legcsinosabb fiatalember, akivel valaha is találkozni
méltóztatott, kisasszony! Szinte szégyenkeztem is, hogy kötényben álltam
előtte, de bármennyire is jóvágású fiatalember, cseppet sem törődött vele!
Azt tudakolta, vajon a család itthon tartózkodik-e, s én megmondtam neki,

19
hogy mindenki elment, és csak ön van itt, ugyanis nem akartam letagadni,
kisasszony, mert biztos voltam benne, hogy szeretne találkozni vele. És
aztán azt kérdezte, hogy Mr. és Mrs. Stanley itt van-e, s én azt feleltem,
hogy nincsenek, és aztán...
– Jóságos ég! – kiáltotta Catharine. – Mit jelentsen mindez? És ki lehet
ez az úr? Soha nem láttad még, Anne? És nem mondta meg a nevét?
– Nem, kisasszony, nem mondta meg. És aztán arra kértem, hogy
menjen a szalonba, és rendkívül barátságosnak látszott, és...
– Akárki is lehet ez az úr, mindenesetre nagy hatást tett rád, Nanny! –
jegyezte meg a leány. – De honnan jött? És mit akar itt?
– Ó, kisasszony, már akartam is mondani, hogy úgy hiszem, önnel van
valami dolga, ugyanis megkérdezte, tudja-e fogadni, s azt kérte, adjam át
szívélyes üdvözletét, és mondjam meg, hogy boldogan tiszteletét tenné
önnél. Azonban úgy gondoltam, jobb, ha nem jön fel a kisasszony
öltözőszobájába, különösen, mert minden szerteszét van, így hát azt
mondtam, legyen olyan kedves, és maradjon a szalonban, míg én
felmegyek, és jelentem úrnőmnek érkezését, s azt találtam mondani, hogy
a kisasszony várni fogja. Uramisten, kisasszony, bármibe lefogadom, hogy
az úriember azért jött, hogy táncba kérje ma estére, s hintója készen áll,
hogy elvigye Mr. Dudley házába!
Catharine kénytelen volt elnevetni magát e képtelen ötleten, s azt
kívánta, bárcsak így lenne, hisz nagyon is valószínűnek látszott, hogy már
nincs ideje másik táncpartnert találni.
– De az Isten szerelmére, ugyan mi dolga lehet velem? Talán azért van
itt, hogy kirabolja a házat! De legalább elegáns úriemberként jött, így némi
vigaszt jelent majd számunkra, ha elmondhatjuk, hogy javainkat egy olyan
úr rabolta el, aki négylovas hintón érkezett! És milyen a szolgák libériája?
– Nos, az a legérdekesebb dolog az egészben, kisasszony, hogy egy árva
szolga sincs vele, és bérlovakkal érkezett. De bárhogy is van, annyira szép,
mint egy herceg, és olyan a megjelenése is! Menjen csak le, kisasszony,
bizonyos vagyok benne, hogy egészen el lesz ragadtatva tőle!
– Nos, azt hiszem, csakugyan le kell mennem, de az egész nagyon
furcsa! Ugyan mi mondanivalója lehet számomra? – Ezzel még egyszer
megnézte magát a tükörben, majd izgatottan lement, miközben egész
testében reszketett, nem tudván, mi vár reá odalent. Egy pillanatra megállt
az ajtó előtt, hogy erőt gyűjtsön a kinyitásához, aztán elszántan a szobába
lépett.
Az idegen úr, akinek külseje tökéletesen megfelelt annak a leírásnak,
melyet a szobaleány adott róla, érkezésére azonmód letette kezéből az

20
újságot, és felpattant helyéről. Könnyed, élénk léptekkel sietett feléje, s így
szólt:
– Igazán kellemetlen, hogy ily módon vagyok kénytelen bemutatkozni,
de bízom benne, hogy az ügy szükséges volta mentségemül szolgálhat, s
emiatt nem fog előítélettel viseltetni irányomban. Nem is kell
megkérdeznem a nevét, kisasszony, hisz Miss Percivalt hírből már nagyon
jól ismerem.
Catharine azonban arra számított, hogy az ő neve helyett inkább a
sajátját mondja meg, s mivel keveset forgott társaságban, és ismeretlen
volt számára az efféle helyzet, úgy érezte, képtelen megkérdezni, kivel is
áll szemben. Bár a lépcsőn lefelé eltervezte, mit fog mondani, most
olyannyira összezavarta e szokatlan beszéd, hogy válaszul csupán
könnyedén pukedlizett, s önkéntelenül leült a székre, amit odatoltak eléje.
Az úriember folytatta:
– Nyilvánvalóan meglepi, hogy ily hamar visszatértem Franciahonból, s
az igazat megvallva, csupán üzleti ügyeim hozhattak volna megint
Angliába. Most azonban egy rendkívül kellemetlen eset miatt vagyok itt, s
nem akartam úgy elmenni, hogy Devonshire-ben ne tegyem tiszteletem a
családnál, akikkel már oly régóta vágyom megismerkedni.
Catharine-t jobban meglepte, hogy a fiatalember így vélekedik róla,
mint az, hogy egy olyan emberrel beszél, akiről még azt sem tudta, hogy
eddig nem volt Angliában, a csodálkozás és zavar mégis arra késztette,
hogy továbbra is némán figyelje, miközben a vendég folytatta:
– Talán azt feltételezi, kisasszony, hogy nem óhajtanám ugyanúgy
tiszteletem tenni önnél, ha Mr. és Mrs. Stanley is itt volnának?
Remélhetem, hogy ők is jól vannak? És hogy szolgál Mrs. Percival
egészsége? – Majd anélkül, hogy választ várt volna, vidáman hozzátette:
– De drága Miss Percival, ön bizonyára elmenni készült, s én csak
akadályozom indulását! Hogyan várhatom, hogy valaha is megbocsátja
nekem e méltánytalanságot? Mégis, ily körülmények közt miként tudnám
visszatartani magam attól, hogy meg ne bántsam? Öltözékét látva ön bálba
készül. Ó, de hisz ez a mulatságok földje, jól tudom! Régóta szerettem
volna már ellátogatni errefelé! Feltételezem, hetente legalább egyszer
táncolni megy. De hová ment a társaság többi része, s ugyan melyik
könyörületes szívű őrangyalomnak köszönhető, hogy épp ön nincs velük?
– Talán, uram – felelte Catharine, akit egészen összezavart a fiatalember
modora, s nem volt ínyére, hogy társa ily könnyedén társalog vele, aki még
soha nem látta, és még a nevét sem tudja –, talán, uram, ön ismeretségben
áll Mr. és Mrs. Stanley-vel, és velük van valami elintéznivalója?
– Rendkívül megtisztelő számomra, kisasszony – felelte nevetve a

21
fiatalember –, ha azt feltételezi, hogy ismeretségben állok Mr. és Mrs.
Stanley-vel, hisz pusztán látásból ismerem őket. Valójában távoli
rokonaim, csupán apám és anyám. Semmi több, biztosíthatom.
– Jóságos ég! – kiáltotta Catharine. – Akkor ön Mr. Stanley? Kérem,
bocsásson meg, de ha most jobban belegondolok, igazán nem is tudom,
miért, hisz nem árulta el a nevét!
– Bocsánatot kérek, de igazán lenyűgöző beszédet mondtam, miután a
szobába lépett, s mindezt azért, hogy bemutatkozzam! Biztosíthatom, ez
igazán dicséretes tett volt tőlem!
– A beszédnek természetesen voltak dicséretes érdemei – válaszolta
mosolyogva Catharine –, így is gondoltam akkor, de mivel közben egyszer
sem említette a nevét, úgy vélem, egy bemutatkozó beszéd talán jobb lett
volna!
Stanley oly jókedvű, derűs személyiségnek tűnt, hogy Catharine – bár
talán nem érezte felhatalmazva magát, hogy a fiatalemberhez hasonlóan ő
is bizalmasabb hangot üssön meg ily rövid ismeretség után – nem tudta
megállni, hogy társalgásuk során ne engedjen utat fesztelen, élénk
természetének. Bizalmas viszonyban állt a fiatalember családjával, akik
másfelől az ő rokonai is voltak, így e kapcsolatnak köszönhetően hajlandó
volt megfeledkezni arról, hogy csak most ismerte meg Mr. Stanley-t.
– A szülei és a húga is pompás egészségnek örvendenek – jelentette ki
Catharine –, s merem állítani, egészen meglepődnek majd, ha viszontlátják
önt. Azonban sajnálattal hallom, hogy egy kellemetlen esemény hozta
vissza Angliába.
– Ó, ne is beszéljünk róla! – kiáltotta Stanley. – Igen megdöbbentő eset,
s elkeserít, ha csak rágondolok! De hová mentek a szüleim és az ön
nagynénje? Tudja, hogy a világ legbájosabb szobaleányával találkoztam az
ajtónál? Ő vezetett be, s először összetévesztettem önnel.
– Rendkívül megtisztel, és szívélyesebbnek tart, mint amennyire
megérdemlem, ugyanis én soha nem megyek ajtót nyitni, ha jön valaki.
– Kérem, ne mérgelődjék, nem akartam megbántani! De árulja el, hová
készül ily csinosan? A hintója hamarosan előáll.
– Bálba megyek a szomszédba, ahová az ön szülei és a nagynéném már
mind elmentek.
– Elmentek, ön nélkül! Mit jelentsen ez? De feltételezem, hogy hozzám
hasonlóan ön is sokáig készülődik.
– Bizonyára ezt tettem volna, ha így állna a helyzet, hisz már közel két
órája elmentek. Az ok azonban nem az volt, amire gondol, ugyanis azért
nem tudtam menni, mert erős fájdalom nyilallt a...

22
 – Fájdalom! – szakította félbe Stanley. – Jóságos ég, ez csakugyan
rettenetes, bárhol is volt az a fájdalom! De drága Miss Percival, mit szól
ahhoz, ha elkísérem a bálba? És ha azt is feltételezem, hogy táncol velem?
Úgy vélem, pompás lenne!
– Azt hiszem, egyik ellen sincs kifogásom – felelte nevetve Catharine,
mert úgy látta, szobaleánya találgatása igencsak közel járt az igazsághoz –,
épp ellenkezőleg, igazán megtisztelne mindkettővel, s kezeskedem róla,
hogy rendkívül szívélyes fogadtatásban lesz része a család részéről, akik a
bált rendezik.
– Ó, vigye el őket az ördög, kit érdekel! Úgysem kergethetnek ki a
házból! De attól tartok, siralmasan festek majd a sok devonshire-i szépség
között ebben a poros utazóruhában, és nincsen másik, amit felvehetnék
helyette. Talán keríthetne nekem egy kis rizsport, én meg szerzek egy pár
cipőt az egyik embertől, mert oly szörnyű sietséggel hagytam el Lyont,
hogy nem volt időm semmit sem becsomagolni, csak a fehérneműt.
Catharine tüstént vállalkozott rá, hogy előkerít mindent, amire a
fiatalembernek szüksége lehet, és utasította a szolgát, hogy mutassa meg
Mr. Stanley-nek az öltözőszobáját. Nannynek meghagyta, hogy küldessen
az úrnak egy kis rizsport és pomádét, de a szobaleány úgy döntött,
személyesen jár el az ügyben. Mivel Stanley csupán apróbb simításokat
kívánt végezni öltözékén, Catharine természetesen arra számított, hogy tíz
percen belül megjelenik, de hamarosan úgy találta, a fiatalember nem ok
nélkül hencegett azzal, hogy hosszasan szokott készülődni. Több mint fél
órán át várakoztatta a leányt, s amikor végül megjelent, az óra már elütötte
a tízet, pedig a társaság többi tagja már nyolckor távozott.
– Nos – mondta Stanley, amikor felbukkant –, elég gyors voltam? Még
soha életemben nem siettem ennyire!
– Ez esetben csakugyan gyors volt – jegyezte meg Catharine –, hisz,
tudja, minden érdem viszonylagos.
– Ó, tudtam, hogy el lesz ragadtatva fürgeségemtől! De jöjjön, előállt a
hintó, kérem, ne várakoztasson meg! – E szavakkal kézen fogta a leányt,
és kivezette a szobából. – Nos, drága kuzinom – mondta, miután
elhelyezkedtek az ülésen –, a társaságnak pompás meglepetésben lesz
része, amikor meglátja majd önt, amint a bálterembe lép egy olyan vonzó
fiatalemberrel a karján, mint szerény személyem. Remélem, nem riasztom
meg kedves nagynénjét!
– Az igazat megvallva – felelte Catharine –, úgy vehetjük elejét a
dolognak, ha érte vagy az ön édesanyjáért küldetünk, mielőtt a bálterembe
lépünk, különösen, mert ott önt senki nem ismeri, s nyilvánvalóan be kell
mutatnunk Mr. és Mrs. Dudley-nek.

23
 – Ó, ostobaság! – kiáltotta Stanley. – Önről bizony nem gondoltam
volna, hogy ragaszkodik a formaságokhoz! Azt hittem, a mi kapcsolatunk
minden efféle szemforgató szemérmességet nevetségessé tesz! Emellett, ha
együtt megyünk be, bizonnyal erről fognak széltében-hosszában beszélni a
vidéken!
– Számomra – jelentette ki Catharine – természetesen ez lenne a
legerőteljesebb indíték, ám aligha hiszem, hogy nagynéném is ennek
tartaná. Tudja, a nőknek az ő korában különös elképzeléseik vannak az
illemről.
– Önnek épp ezt kellene megváltoztatnia benne! És miért ellenzi, hogy
együtt lépjünk a terembe, ahol ott lesz minden rokonunk, miközben ön
abban a megtiszteltetésben részesített, hogy beengedett a hintójába, pedig
itt teljesen egyedül van, minden felügyelet nélkül? Nem gondolja, hogy
nagynénje az egyik hatalmas vétek miatt éppen úgy megharagudna, mint a
másik miatt?
– Valóban nem tudom, hogy megharagudna-e – válaszolta Catharine –,
azonban nincs okom, hogy másodszor is vétsek az illendőség ellen, mert
egyszer már megtettem.
– Ellenkezőleg, épp ez az ok, ami miatt ismét megteheti, mert a második
alkalom már nem egyszer lesz!
– Ön szokatlanul mókás – jegyezte meg nevetve a leány –, de attól
tartok, érvei túlságosan is szórakoztatnak ahhoz, hogy meggyőzzenek.
– Ilyenformán legalább arról meggyőzik, hogy fölöttébb kellemes
fiatalember vagyok, mely végül is azt jelenti számomra, hogy sikerült
tökéletesen meggyőznöm. Ami az illendőség kérdését illeti, tegyük félre,
míg el nem érkezünk utazásunk végcéljához. Feltételezem, ez csupán egy
havonként ismétlődő bál. Semmi több, csak egy kis tánc...
– Azt hittem, már elmondtam, hogy ezt a bált egy bizonyos Mr. Dudley
szervezi, aki...
– Ó, hogyne, említette. De miért ne adhatna bált Mr. Dudley minden
hónapban? Erről jut eszembe, ki is ez az ember? Úgy látom, mostanában
mindenki adhat bált! Azt hiszem, hamarosan én magam is rendezek egyet!
Nos, hogy tetszik önnek apám és anyám? És a szegény kis Camilla nem
gyötri halálra a Halifax családdal? – Ekkor a hintó szerencsére megállt Mr.
Dudley házánál, s Stanley, miközben lesegítette utastársát, túlságosan el
volt foglalva, hogy meghallgassa a leány válaszát, s az sem jutott eszébe,
hogy korábbi szavai is válasz nélkül maradtak.
Mihelyt beléptek a házigazda által méltóságteljes hallként tisztelt szűkös
előcsarnokba, Catharine tüstént utasítani kívánta a szolgát, aki fel akarta

24
vezetni őket a lépcsőn, hogy tudassa érkezésüket Mrs. Percivallal vagy
Mrs. Stanley-vel, s kérje őket, hogy jöjjenek ki hozzájuk. Stanley azonban,
aki nem tűrt semmiféle ellentmondást közöttük, nem engedte a leánynak,
hogy lent várakozzék, mi több, meg sem hallotta, amit Catharine mondott
neki. Erőteljesen megragadta a kezét, miközben sietve legyőzte
tiltakozását, s a leány félig mérgesen, félig nevetve kénytelen volt
felmenni vele a lépcsőn. Végül nagy nehézségek árán, de sikerült rávennie
a fiatalembert, hogy engedje el a kezét, mielőtt a bálterembe léptek.
Mrs. Percival épp kedélyesen beszélgetett egy hölggyel a szoba túlsó
végében, akinek hosszasan beszámolt unokahúga keserű csalódásáról, és a
szörnyű kínról, melyet a leány oly nagy lelkierővel tűrt egész napon át:
– Hála Istennek azonban már sokkal jobban érezte magát, amikor
eljöttem – közölte Mrs. Percival –, s remélem, a szegény teremtés el tudja
szórakoztatni magát egy könyvvel, hogy ne unatkozzék olyan nagyon!
Mostanra már feltehetően ágyban van, mert tudja, asszonyom, ez a legjobb
hely számára, míg gyengélkedik.
A hölgy már szólásra nyitotta ajkát, hogy egyetértésének adjon hangot,
amikor a teremben lévők a lépcső felől érkező hangokra és a nyíló ajtóra –
melyet a szolga úgy tárt fel, mintha társaság érkezne – lettek figyelmesek.
Épp szünetet tartottak a táncban, s szemmel láthatóan mindenki
megkönnyebbülve ült le a helyére, így Mrs. Percivalnak rendkívül
szerencsétlen módon alkalma nyílt megpillantani unokahúgát – akiről az
imént azt feltételezte, hogy már ágyban van, és túláradó örömmel merül
bele egy könyvbe –, amint a terembe lép, feltűnően elegáns öltözetben,
mosollyal arcán, melyet egyszerre borít a derűs vidámság és a zavar pírja,
oldalán egy szokatlanul csinos fiatalemberrel, akiben nyoma sincs társa
elfogódottságának, de hozzá hasonlóan ő is túláradóan jókedvű. Mrs.
Percival, elvörösödve a dühtől és a döbbenettől, felemelkedett helyéről,
miközben Catharine buzgón sietett feléje, hogy számot adhasson arról a
látványról, ami mindenkiben csodálatot ébresztett, míg nagynénjét
nyilvánvalóan bántotta. Camilla, ahogy észrevette fivérét, tüstént odafutott
hozzá, s sajátos szavai és tettei egy csapásra magyarázattal is szolgáltak a
fiatalember személyéről. Mr. Stanley, aki odaadóan rajongott fiáért,
magánkívül volt az örömtől, hogy háromhavi távollét után újra Angliában
láthatja viszont, így nem tudott haragudni reá, amiért nem értesítette
érkezéséről. Boldogan, mégis meglepődve üdvözölte, s miután megtudta
jövetele okát, nem kérdezősködött tovább, hisz fia égett a vágytól, hogy
láthassa anyját, és természetesen be kellett mutatkoznia a Dudley
családnak is. A megismerkedés Stanley-n kívül mindenkit kellemetlenül
érintett, hisz a házigazdák úgy érezték, méltóságukban sértette meg őket

25
azzal, hogy hívatlanul állított be hozzájuk, ilyenformán a szokásosnál is
nagyobb gőggel fogadták. A fiatalember azonban, akinek élénk
természetét ritkán lehetett megfékezni, szemmel láthatóan észre sem vette
a kimért fogadtatást. Soha nem törődött a rosszalló megjegyzésekkel, hisz
nagyon is tudatában volt felsőbbrendűségének, mi több, állhatatosan
kitartott saját elképzelései mellett, melyeket nem tudott romba dönteni
mások viselkedése. Mr. Dudley és neje tehát hideg udvariassággal tett
eleget a formaságoknak, melyet Stanley a reá jellemző vidámsággal és
könnyedséggel fogadott, majd apja és húga kíséretében a másik szobába
indult, hogy kártyaasztalnál ülő édesanyja is kitörő örömmel és
meglepetéssel üdvözölhesse, és Mr. Stanley-hez hasonlóan ő is
magyarázatot kérhessen jövetelére. Ahogy mindez elrendeződött, Camilla,
mivel alig várta, hogy feltárhassa lelkét olyasvalaki előtt, aki hajlandó
meghallgatni, tüstént Catharine-hez sietett, s leülve mellé azonmód bele is
fogott:
– Nos, hallott már valamiről, ami ilyen csodálatos lett volna? De ez
mindig így van. Soha életemben nem voltam még úgy bálban, hogy ne
történt volna hirtelen valami egészen kellemes dolog!
– A bál nyilvánvalóan igen mozgalmas esemény az ön számára –
jegyezte meg Catharine.
– Ó, Istenem, csakugyan! De gondoljon csak arra, hogy fivérem ily
hirtelen visszatért! És mily rettenetes dolog hozta vissza! Soha nem
hallottam ehhez fogható szörnyűségről!
– Könyörgöm, mi az, ami miatt el kellett hagynia Franciaországot?
Sajnálattal értesültem róla, hogy valami szomorú esemény idézte elő.
– Ó, el sem tudja képzelni! Mialatt fivérem külföldön tartózkodott,
kedvenc vadászlova a parkban kószált, s valahogy megbetegedett. Nem,
azt hiszem, balesetet szenvedett, de lehet, hogy valami más történt,
mindenesetre akár így volt, akár úgy, fivéremnek haladéktalanul sürgönyt
küldtek Lyonba, hisz jól tudták, a világon semmit nem becsül többre, mint
ezt a kancát. Ilyenformán tehát Edward tüstént Angliába indult, anélkül,
hogy másik kabátot csomagolt volna. Nagyon mérges is vagyok rá emiatt,
tudja, olyan borzasztó dolog eljönni úgy valahonnan, hogy az ember nem
visz magával egy váltás ruhát...
– Nos, csakugyan egészen rettenetes dolognak tűnik az elejétől a
végéig!
– Ó, el sem tudja képzelni! Azt kívánom, bárcsak akármi más történt
volna, mint hogy elvesztette azt a kancát.
– Azonkívül, természetesen, hogy nem csomagol másik kabátot.

26
 – Ó, igen, ez jobban bosszant, mint képzeli, drága Catharine. Nos,
Edward épp akkor ért Bramptonba, amikor a szegény kanca kilehelte a
lelkét, mivel azonban fivérem képtelen volt ott maradni ilyen körülmények
között, azonnal Chetwynde-be indult, hogy meglátogasson bennünket.
Remélem, nem megy vissza külföldre!
– Gondolja, hogy nem megy vissza?
– Ó, drágám, bizonyára visszamegy, de teljes szívemből azt kívánom,
bár ne tenné! El sem tudja képzelni, kedvesem, mennyire ragaszkodom
hozzá! Erről jut eszembe, nem szerelmes belé, kedvesem?
– Meg kell hagyni, minden csinos fiatalemberbe szerelmes vagyok, akit
csak meglátok! – felelte nevetve Catharine.
– Én is így vagyok vele! – jelentette ki Camilla. – A világ összes csinos
fiatalemberébe szerelmes vagyok!
– Akkor túltesz rajtam, ugyanis én csak azokba vagyok szerelmes,
akiket látok is!
Mrs. Percival, aki Catharine másik oldalán ült, s most kezdett
meghallani olyan szavakat, mint szerelem meg fiatalember, tüstént feléjük
fordult, és megkérdezte:
– Miről beszélgettek, Catharine? – melyre a leány egy gyermek ártatlan
ravaszságával válaszolta:
– Semmiről, néni.
Az este folyamán nagynénje ugyanis már alaposan leszidta
meggondolatlan viselkedéséért. Szigorúan rendreutasította, amiért eljött a
bálba, Edward Stanley-vel egy hintóban érkezett, mi több, együtt lépett be
vele a terembe. Ez utoljára említett vétekre a leány nem tudott mentséget
találni, s bár a másodikra szerette volna azt felelni, hogy nem gondolná,
hogy udvariasabb dolog lett volna Mr. Stanleynek sétát javasolni, mégsem
mert tréfálkozni nagynénjével, hisz jól tudta, csak még inkább megbántaná
vele. Az első vádpontot azonban igazságtalannak találta, ugyanis
tökéletesen jogosnak érezte jövetelét.
A két leány folytatta hát a beszélgetést, míg Edward Stanley a szobába
lépve rögvest oda nem ment Catharine-hez, s közölte vele, hogy mindenki
reá vár, hogy elkezdhessék a táncot. A leány habozás nélkül nyújtotta a
kezét, s egy pillanatig sem aggályoskodott udvariaskodva e
megkülönböztetés hallatán, hisz alig várta, hogy megszabaduljon
kellemetlen társától. Boldogan pattant fel helyéről, s a fiatalember a szoba
első részébe vezette. Viselkedését azonban a körülötte ülő ifjú hölgyek
igencsak zokon vették, köztük Miss Stanley is, aki, bár határtalanul
tisztelte fivérét, és odaadóan ragaszkodott Catharine-hez, mégsem tudott

27
elviselni ekkora sérelmet, ami csorbította tekintélyét, és megzavarta lelki
békéjét. Edwardot azonban csupán saját vágyai vezérelték, amikor azt
szerette volna, ha Miss Percival kezdi a táncot, hisz semmi oka nem volt
rá, hogy azt gondolja, a társaságban rajta kívül bárki más is ezt kívánja
vagy várja. Catharine örökösnőként természetesen jelentős személyiségnek
számított, azonban származása nem jogosíthatta fel erre, hisz apja
kereskedő volt. Nos, e körülmény volt az, ami Camilla szemében e
kellemetlen helyzetet egészen meg-botránkoztatóvá tette. Bár olykor
kérkedve és bámulatos lelkesedéssel dicsekedett el azzal, hogy nem tudja,
ki volt a nagyapja, s elképesztő tudatlanságot árult el mindenben, ami
családfájával, a csillagászattal (és a földrajzzal, ahogy nyugodt szívvel
hozzátehette volna) volt kapcsolatos, mégis rendkívül büszke volt
családjára és kapcsolataira, s könnyen megsértődött, ha semmibe vették
őket.
– Nem is törődtem volna vele – mondta Camilla az anyjának –, ha
akárki más leánya lenne! De látni, hogy úgy tesz, mintha rangban felettem
állna, amikor apja egy egyszerű kereskedő volt, az már túl sok! Minő
sértés ez egész családunknak! Úgy vélem, a papának közbe kellene
avatkoznia, de ő nem foglalkozik mással a politikán kívül! Ha én lennék
Mr. Pitt[2] vagy a főkancellár, bizony gondoskodna rólam, hogy ne érjen
sérelem, de így rám soha nincs gondja! S oly dühítő volt látni, ahogy
Edward engedi Catharine-t ott állni! Teljes szívemből kívánom, bárcsak ne
jött volna vissza Angliába! Remélem, Miss Percival elesik, nyakát töri,
vagy kificamítja a bokáját!
Mrs. Percival tökéletesen osztotta leánya véleményét az ügyben, s bár
kevesebb hévvel, de ő is hangot adott sérelmének e méltatlanságot illetően.
Eközben Catharine – akinek fogalma sem volt arról, hogy bárkit is
megsértett, ennélfogva bocsánatot kérni sem tudott, vagy jóvátenni bűnét –
önfeledt örömmel táncolt a terem legvonzóbb fiatalemberével, s
ilyenformán senki mással nem foglalkozott. Az este az ő számára
csakugyan csodálatosan telt; Edward szinte csak vele táncolt, s külsejének,
megjelenésének és élénkségének köszönhetően a leány csakhamar
gyengéd elfogultsággal viseltetett irányában, hisz ritka az olyan eset,
amikor e tulajdonságok nem ezt a hatást váltják ki valakiből. Catharine
túlságosan is boldognak érezte magát, hogy nagynénje rosszkedvével –
amit azért nem tudott nem észrevenni – vagy a Camilla viselkedésében
beálló mélyreható változással törődjék, melyet aztán végül mégiscsak
kénytelen volt megállapítani. Catharine szárnyaló lelke felülemelkedett a
teremben ülők nemtetszésén, s ilyenformán cseppet sem érdekelte, mi az
oka Camilla vagy nagynénje arckifejezésének. Bár Mr. Stanley soha nem

28
ütközött meg igazán Edward meggondolatlan vagy ostoba viselkedésén,
hisz ilyenkor mindig abban az örömben lehetett része, hogy láthatja fiát,
most mégis tökéletesen meg volt győződve róla, hogy Edwardnak nem
kellene Angliában maradnia, s eltökélte, sietteti indulását, amennyire csak
tudja. Szóba is hozta fiának, ám úgy találta, Edward kevesebb
hajlandóságot mutat arra, hogy visszatérjen Franciaországba, mint hogy
elkísérje a családot tervezett útjára, mely, ahogy biztosította róla apját,
sokkal kellemesebb lenne számára, mi több, a külföldi utazást egyáltalán
nem tartja most fontosnak, hisz bármikor folytathatja, ha nem akad jobb
dolga. Ellenvetéseit oly modorban fogalmazta meg, ami nyilvánvalóan
elárulta, szemernyi kétsége sincs afelől, hogy elfogadják őket. Láthatóan
azt gondolta, apja pusztán azért hoz fel ellenérveket, hogy ily módon
bizonyítsa tekintélyét, s úgy vélte, könnyűszerrel legyőzheti őket. Amikor
a hintó, melyben együtt utaztak vissza a bálból, begördült Mrs. Percival
háza elé, e szavakkal fejezte be mondandóját:
– Nos, uram, valamikor máskor majd eldöntjük ezt a kérdést, hisz
szerencsére nem olyan nagy horderejű dolog, ami nem tűr halasztást. –
Ezzel kiszállt, s bement a házba anélkül, hogy apja válaszát megvárta
volna.
Míg a bált követően be nem szálltak a hintóba, Catharine nem tudott
magyarázatot adni Camilla iránta tanúsított hideg viselkedésére, ami oly
félreérthetetlen volt, hogy lehetetlenség volt nem venni tudomást róla.
Amikor azonban a két másik hölggyel együtt elhelyezkedtek az ülésen,
Miss Stanley nem tudta többé elfojtani felháborodását, s e szavak buktak
ki belőle:
– Nos, azt kell mondanom, soha életemben nem voltam ilyen unalmas
bálban! De mindig így van. Mindig csalódom bennük ezért vagy azért.
Bárcsak ne lennének ilyen dolgok!
– Sajnálom, Miss Stanley, ha nem szórakozott jól – mondta Mrs.
Percival, kihúzva magát. – Bizonyos vagyok benne, hogy azt szerették
volna, ha minden tökéletesen sikerül. Ha önt ily nehéz elégedetté tenni,
édesanyja nemigen fog igyekezni, hogy elvigye egy másik bálba.
– Nem tudom, mit ért az alatt, hogy a mama nem visz másik bálba.
Tudja, asszonyom, már bevezettek a társaságba!
– Ó, drága Mrs. Percival – szólt közbe Mrs. Stanley –, bizonyára nem
hiszi el, amit az én heves Camillám mond, hisz olykor bámulatosan élénk,
és anélkül beszél, hogy végiggondolná. Biztos vagyok benne, hogy senki
nem volt még ennél elegánsabb, kellemesebb bálban, s nyilvánvalóan
leányom is ezt szeretné kifejezésre juttatni.
– Meg kell hagyni, valóban – jegyezte meg Camilla duzzogva –, de azt

29
kell mondanom, nem tartom kellemesnek, ha valaki oly tapintatlanul
viselkedik a másikkal, hogy az már döbbenetes! Cseppet sem vagyok
megbántva, s az sem érdekelne, ha az egész világ felettem állna rangban,
mégis, rendkívül visszataszító, és képtelen vagyok eltűrni! A legkevésbé
sem törődöm vele, hisz inkább szerényen a háttérben szeretnék maradni,
mint tündökölni egész este, ha nem lenne olyan nagyon kellemetlen. De
hogy jöjjön valaki az estély közepén, és mindenki helyét elvegye, hát
ahhoz bizony nem vagyok hozzászokva, s bár fütyülök rá, mégis,
biztosíthatom, nem egykönnyen bocsátom meg és felejtem el!
E szavak hallatán Catharine tökéletesen megértette a helyzetet. Nem
sokkal ezután rendkívül alázatosan bocsánatot is kért, hisz túlságosan
értelmes volt ahhoz, hogy büszke legyen a családjára, és nagyon is jó
természetű, hogy bárkivel haragot tartson. Oly őszintén és szeretetre
méltóan sajnálta vétkét, hogy szinte lehetetlenség volt Camillának
továbbra is neheztelnie reá. Jóleső érzéssel állapította meg, hogy társa nem
szándékosan bántotta, s hogy egy pillanatra sem felejtette el a köztük lévő
származásbeli különbséget, melyért Miss Stanley csupán most szánta meg.
Jókedve épp olyan gyorsan visszatért, mint ahogy korábban tovatűnt. A
legszebb szavakkal kezdte méltatni a bált, s kijelentette, hogy soha
életében nem volt még ilyen kellemes estélyen. S ahogy Catharine-nek
sikerült elnyernie Camilla bocsánatát, úgy tüstént visszaszerezte Mrs.
Stanley jóindulatát is, s már csupán Mrs. Percival jókedve hiányzott a
többiek boldogságához. Azonban a jó hölgy, akit bántott Camilla
felsőbbrendűsége, de még inkább Chetwynde-be érkező fivére, s
összességében az egész este, továbbra is csendben és komoran üldögélt, ily
módon mérsékelve kissé társai örömét.
Másnap délelőtt aztán meg is ragadta az első kínálkozó alkalmat, s Mr.
Stanley előtt szóba hozta fia elutazásának ügyét. Kifejtette, mennyire
képtelen ötletnek tartja, hogy egyáltalán eljött, majd azzal fejezte be
mondandóját, hogy szeretné, ha beszélne Mr. Edward Stanley-vel, s
közölné vele, hogy az ő szabályai szerint fiatalemberek látogatása nem
kívánatos házában.
– Semmiképp sem kívánok tiszteletlen lenni önnel, uram – folytatta
Mrs. Percival –, de nincs okom arra, hogy fia maradását engedélyezzem.
Nem tudni, mi lenne a következménye, ha továbbra is itt tartózkodna, hisz
manapság a leányok mindig gyengéd elfogultsággal viseltetnek a csinos
fiatalemberek irányában, bár soha nem tudtam rájönni, ugyan mire is való
a fiatalság és szépség. Nem más csupán, mint silány helyettesítője a
hiányzó érdemnek és kiválóságnak. Higgye el, kedves kuzinom,
mondhatnak bármit is az emberek, csak az erény tesz minket azzá, aminek

30
lennünk kell. Ami a fiatalembereket illeti, pusztán az ifjúság, a csinos
küllem és a kellemes megjelenés még nem elég, hisz ennél sokkal
tiszteletreméltóbbá kellene válniuk. Mindig is így gondoltam, és így is
fogom, ennélfogva rendkívül lekötelezne, uram, ha megkérné a fiát, hogy
távozzék Chetwynde-ből, máskülönben nem felelhetek azért, ami közte és
unokahúgom között történhet. Talán meglepődik, hogy ezt mondom –
folytatta a jó hölgy, lehalkítva hangját –, de az igazság előbb-utóbb
kiderül! Be kell vallanom, hogy Catharine az egyik legszemtelenebb leány,
aki valaha is élt a földön! Biztosíthatom, uram, már láttam nevetgélve és
sugdolózva üldögélni egy fiatalemberrel, akivel mindössze féltucatszor
találkozott! Viselkedése elképesztően botrányos, így tehát könyörögve
kérem, haladéktalanul küldje el a fiát, máskülönben minden a feje tetejére
áll majd!
Mr. Stanley a beszéd egy részlete alapján aligha tudta, hogy a jó hölgy
milyen hosszan kívánja sejtetni Catharine szemtelenségét, s most
igyekezett elcsendesíteni Mrs. Percival félelmeit, arról biztosítva, hogy ő
amúgy is azt szeretné, ha fia már csak egy napot töltene velük. Kuzinja
számíthat rá, hogy még komolyabban kezébe veszi az ügyet, ha ezzel
szívességet tehet neki. Aztán hozzátette, hogy úgy tudja, Edward maga is
hőn vágyik visszatérni Franciahonba, hisz bölcs módon minden pillanatot
elfecsérelt időnek tart, ami nem ottani terveit segíti elő, bár Mr. Stanley
maga épp az ellenkezőjéről volt meggyőződve. Mindenesetre ígérete kissé
megnyugtatta Mrs. Percivalt, aki némiképp megszabadulva aggodalmaitól
és riadalmától, nagyobb hajlandóságot mutatott, hogy udvariasan
viselkedjék fiával az idő hátralévő részében, amit még Chetwynde-ben
tölt. Mr. Stanley tüstént elment Edwardhoz, s beszámolt neki Mrs.
Percivallal folytatott beszélgetéséről, majd határozottan felhívta a
figyelmét, hogy másnap el kell hagynia Chetwynde-t, ugyanis a szavát
adta rá.
Fiát azonban láthatóan csupán Mrs. Percival nevetséges félelmei lepték
meg, és nagy örömére szolgált, hogy mindezt ő maga idézte elő. Úgy tűnt,
egyedül csak az köti le gondolatait, vajon mi módon tehetné még
nyugtalanabbá a jó hölgyet, s apja beszédének többi részére egyáltalán
nem is figyelt. Mr. Stanley tehát nem tudott határozott választ kicsikarni
fiából, s jóllehet még mindig bízott a legjobbakban, már-már dühösen
hagyta magára. Edward nem mutatott hajlandóságot a házasságra, s nem
kötődött másképp Miss Percivalhoz, mint egy szeretetreméltó, élénk
leányhoz, aki érezhetően örül az ő társaságának, de rendkívüli élvezetet
talált abban, hogy felébresztheti Mrs. Percival féltő aggodalmát, amiért
figyelmet tanúsít unokahúga iránt, miközben arra nem gondolt, hogy

31
milyen hatással lehet mindez a nagynénire.
Edward a nap folyamán mindig Catharine mellé ült, ha ő is a szobában
tartózkodott, nyilvánvalóan csalódott lett, ha a leány kiment, és ő tudakolta
elsőként, vajon hamar visszatér-e. El volt ragadtatva rajzaitól, és egészen
megbabonázta csembalójátéka. Láthatóan minden szava érdekelte, Miss
Percival felé fordult, ha beszélt, és egyáltalán, úgy tűnt, egyedül csak
Catharine méltó a figyelmére. Hogy az efféle erőfeszítések sikerrel járnak
olyasvalakinél, mint Mrs. Percival, aki reszkető éberséggel figyelt minden
vészjelre, az teljesen természetesnek mondható, s azon sem lehet
csodálkozni, ha ugyanilyen hatással voltak az unokahúgára is, akinek
képzelete szárnyalt, és természete ábrándos volt, aki már amúgy is
vonzódott a fiatalemberhez, s remélte, hogy ő is ugyanígy érez irányában.
Ahogy Catharine egyre inkább meggyőződött arról, hogy az ifjú is kedveli,
csak még szeretetreméltóbb lett a szemében, s hevesen vágyott rá, hogy
jobban megismerje. Ami Mrs. Percivalt illeti, szörnyű kínokat élt át a nap
folyamán, és mostani nyugtalansága semmiben sem hasonlított ahhoz,
melyet valaha is érzett hasonló alkalmakkor. Félelmei még sohasem tűntek
ily erősnek, vagy legalábbis soha nem volt még ekkora oka az
aggodalomra. Idegenkedése Stanley-től, unokahúga iránt érzett haragja, és
türelmetlensége, hogy mielőbb szétválassza őket, legyőzte az illemről és
jólneveltségről vallott nézeteit, s bár Edward egy árva szóval sem említette
abbéli szándékát, hogy másnap elutazik, Mrs. Percival, aki mohón várta
távozását, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, hány órakor
szándékozik indulni.
– Ó, asszonyom – felelte Edward –, ha éjfélig távozom, szerencsésnek
tarthatja magát, de ha nem megyek, csak magát hibáztathatja, amiért még
indulásom óráját is az én rendelkezésemre bocsátotta. – E szavak hallatán
Mrs. Percival a haja tövéig elvörösödött, s anélkül, hogy valakihez is
fordult volna, tüstént hosszú szónoklatba kezdett a divatos fiatalemberek
megdöbbentő viselkedéséről, s arról a meglepő átalakulásról, mely az ő
fiatalsága óta ment végbe bennük. Mindezt számos tanulságos történettel
tette érthetővé, melyek az illendőségről és a mértékletességről szóltak, s
ifjúkori ismerőseinek jellemvonásait mutatták be.
Történetei természetesen nem akadályozták meg a fiatalembert abban,
hogy az este folyamán közel egy órán át sétáljon kettesben unokahúgával a
kertben. Akkor hagyták el hármasban, Camillával együtt a szobát, amikor
Mrs. Percival nem tartózkodott bent, s ahogy a jó hölgy visszatért,
azonmód észrevette, hová lettek. Camilla kettőt-hármat fordult velük a
lugashoz vezető úton, ám hamarosan belefáradt, hogy egy olyan társalgást
hallgasson, melybe csak ritkán vonták be. Mivel épp a könyvekre

32
terelődött a szó, amihez nemigen tudott hozzászólni, otthagyta őket a
lugasban, hogy egyedül kószáljon a kert egy másik részében, gyümölcsöt
egyen, és megvizsgálja Mrs. Percival üvegházát. Távozását amazok
cseppet sem bánták, igazából észre sem vették. Folytatták a társalgást, és
szinte minden témát érintettek, ugyanis Stanley ritkán időzött el
bármelyiknél, és mindegyikhez volt valami hozzáfűznivalója, míg végül
Mrs. Percival meg nem zavarta meghitt együttlétüket.
Catharine mostanra már tökéletesen meg volt győződve róla, hogy
Stanley természet adta tehetség és műveltség tekintetében is felülmúlja
nővérét. Mivel vágyott rá, hogy egészen megbizonyosodjék róla,
csakugyan így van-e, minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy a
beszélgetést a történelemre terelje. Hamarosan el is merültek egy
történelmi vitában, melyre Stanley-nél jobban senki nem volt alkalmas,
ugyanis, mivel egyik oldal mellett sem foglalt igazán állást, nemigen volt
határozott véleménye a tárgyról. Ilyenformán tehát mindkét oldal mellett
kiállt, s mindig indulatosan vitatkozott. Pártatlansága igencsak elütött
Catharine lelkes és heves érzelmektől vezérelt, magabiztosan meghozott
ítéleteitől, s bár ezek nem mindig voltak csalhatatlanok, a leány bátran és
buzgón védelmezte őket, ami azt bizonyította, hogy ő maga hisz bennük. E
hangnemben folytatták hát a beszélgetést, s egy ideig III. Richárd jellemét
vitatták meg, amit Edward épp vadul védelmezett, amikor hirtelen
megragadta a leány kezét, és mély átéléssel kiáltotta:
– Hitemre, ön tökéletesen téved! –, majd ajkát szenvedélyesen rányomta
kezére, és kiszaladt a lugasból. Catharine-t egészen meghökkentette
viselkedése, melyre cseppet sem számított, s egy ideig csak ült ott
mozdulatlanul. Már épp a nyomába akart eredni a keskeny ösvényen,
amikor a lugas előtti útra nézve nagynénjét pillantotta meg, aki a
szokásosnál is fürgébben igyekezett feléje. A látvány egy csapásra
érthetővé tette Stanley távozásának okát, de hogy miért ily módon vett tőle
búcsút, az Catharine számára felfoghatatlan volt. Igencsak zavarta, hogy
nagynénje ezen a helyen látta meg Edwarddal, mi több, a fiatalember
viselkedésének azt a részét is észrevette, melyre ő maga sem talált
magyarázatot, ráadásul egy olyan személy lett szemtanúja, aki minden
udvarlást szégyenletesnek tartott. A leány tehát továbbra is zavarodottan,
csüggedten és határozatlanul ült ott, s anélkül, hogy elmenekült volna a
lugasból, csak tűrte, hogy nagynénje közeledjék felé. Mrs. Percival
tekintetét látva azonban nem lehetett azt remélni, hogy bátorságot önthet
unokahúgába, aki csendben várta, hogy vádat emeljenek ellene, miközben
védőbeszédén törte a fejét. Néhány pillanatnyi izgatott csendet követően –
hisz Mrs. Percivalt túlságosan kimerítette a séta, hogy azonnal szólni

33
tudjon – aztán mérgesen és zordan bele is kezdett a következő
szónoklatba:
– Nos, ez több, mint amit valaha is feltételeztem rólad! Erre a látványra
egyáltalán nem voltam felkészülve, te züllött leány, mert mindig is tudtam,
hogy az vagy! Ez több, mint amit bármikor is tettél, vagy amit valamikor
is hallottam rólad! Ilyen szemérmetlen leányt még életemben nem láttam!
És ez a jutalma annak, hogy annyi gonddal tanítottalak, hogy oly féltőn
óvtalak, és ki tudja, hányszor aggódtam miattad! Csupán az a vágy
vezérelt, hogy erényesnek neveljelek! Soha nem akartam, hogy jobban
játssz a csembalón, vagy szebben rajzolj másoknál, csak annyit reméltem,
hogy tisztességes és jó leszel! Hogy láthatom, amint az erény és
mértékletesség élő példája tudsz és akarsz is lenni a környezetedben lévő
ifjúság számára! Megvettem neked Blair prédikációit, A legényember
feleséget keres című művet, odaadtam könyvtárszobám kulcsát, és sok
egyéb könyvet is kölcsönkértem számodra a szomszédoktól, mindet a fent
említett célból! De megkímélhettem volna magam a fáradságtól! Ó,
Catharine, te ledér teremtés, nem is tudom, mi lesz így belőled! Örömmel
látom azonban – folytatta kissé melegebb hangon –, hogy némiképp
szégyenkezel tetted miatt, s ha csakugyan megbánod, és jövendő életedet a
bűnbánat és a jó útra térés vágya vezérli, talán megbocsátok. De már
tisztán látom, ahogy a Királyságban felborul a rend, és hamarosan
mindenütt a zűrzavar uralkodik majd el.
– Remélem azonban, asszonyom, hogy nem uralkodik el hamarabb
viselkedésem miatt! – felelte Catharine szelíd alázatossággal. – Hitemre,
ma este nem tettem semmi olyat, ami romba dönthetné a Királyság
intézményét!
– Alaposan tévedsz, gyermekem – állapította meg a néni –, ugyanis egy
nemzet erkölcsössége az egyén erkölcsösségén alapszik. Bárki, aki vét az
illendőség ellen, és semmibe veszi a helyes viselkedés szabályait, erkölcsi
romlásba dönti a nemzetet. Rossz példát mutattál, s a világ nagyon is
hajlamos rá, hogy elfogadja.
– Bocsásson meg, asszonyom – szólt közbe unokahúga –, de én csupán
önnek mutattam példát, hisz egyedül ön látta vétkemet! Szavamra, nem
kell félni attól, amit tettem! Mr. Stanley viselkedése – melyre véleménye
szerint kapcsolatunk feljogosítja – önhöz hasonlóan engem is rendkívül
meglepett, ám úgy vélem, mindez csupán túláradó jókedvének
tulajdonítható. De nem gondolja, asszonyom, hogy már igen későre jár?
Az igazat megvallva jobban teszi, ha visszamegy a házba.
Catharine jól tudta, hogy utolsó szavait nagynénje nem fogja kétségbe
vonni, ugyanis a jó hölgy tüstént felpattant, és olyannyira nyugtalankodott

34
saját egészségi állapota miatt, hogy egy időre felhagyott unokahúga
viselkedését illető aggodalmaival. Catharine csendesen baktatott mellette,
s azon az eseményen tűnődött, ami oly sok riadalmat okozott
nagynénjének.
– Meg vagyok döbbenve meggondolatlanságomon! – panaszkodott
közben a néni. – Hogy lehettem ennyire elővigyázatlan, hogy a szabadban
üldögélek egy ilyen késői órán? Várhatom, hogy nemsokára a csúz kínoz
majd! Már érzem is, hogy kezd rázni a hideg! Bizonyára csúnyán
megfáztam mostanra, s már előre látom, ahogy egész télen az ágyat
őrzöm! – Aztán számolni kezdett az ujjain: – Lássuk csak: most július van,
s hamarosan jön a hideg idő. Augusztus, szeptember, október, november,
december, január, február, március, április. Igen, nagyon is valószínű,
hogy betegeskedni fogok egész májusig. Már rég le kellett volna bontatni
ezt a lugast, és bizony le is fogom, mert még sírba visz! Lehet, hogy soha
nem gyógyulok meg újra! Történtek már ilyen esetek! Bizalmas barátom,
Miss Sarah Hutchinson halálát is ez okozta! Egy áprilisi estén sokáig kint
maradt, és bőrig ázott, ugyanis csak úgy ömlött az eső, s hazatérve nem
öltözött át! Ki tudja, hányan halnak bele a megfázásba! Azt hiszem, a
himlőn kívül nincs is olyan betegség, aminek nem ez az oka!
Catharine minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, hogy meggyőzze
nagynénjét félelmei alaptalanságáról, s arról, hogy még nincs olyan késő,
hogy megfázhasson, s ha még így is lenne, bízik benne, hogy más
nyavalyát nem kap el, és nem kell hozzá tíz hónap, hogy felépüljön. Mrs.
Percival csak annyit válaszolt, hogy reméli, többet tud a betegségekről,
mint hogy egy olyan leány meg tudja győzni, aki kicsattan az egészségtől,
majd felszaladt a lépcsőn, meghagyva Catharine-nek, hogy mentse ki Mr.
és Mrs. Stanley előtt, amiért kénytelen ágyba feküdni. Bár Mrs. Percival
tökéletesen kielégítőnek találta az okot távolmaradására, Catharine kissé
zavarban volt, hisz csupán annyit tudott felhozni mentségül, hogy
nagynénje talán megfázott, hisz Mrs. Percival a lelkére kötötte, hogy
jelentéktelennek tüntesse fel a dolgot, nehogy megijessze vendégeit. Mr. és
Mrs. Stanley azonban jól tudták, kuzinjuk képes egykettőre betegnek
képzelni magát, ilyenformán alig látható meglepődéssel, és ennek
megfelelő aggodalommal fogadták unokahúga szavait. Edward és húga is
hamarosan megérkeztek, s Catharine könnyen módot talált arra, hogy
magyarázatot kérjen a fiatalember viselkedésére, aki oly lelkesnek
mutatkozott e tárgyban, és oly mohón vágyott hallani tette következményei
felől, hogy azonmód kérdezgetni is kezdte. A leány meghökkent,
miközben igencsak bántotta társa könnyedsége és közömbössége, ahogy
bevallotta, hogy csupán nagynénjét szándékozott megrémíteni egy

35
látszólagos vonzalommal unokahúga irányában, mely terv bizony igencsak
ellentmondott annak a korábban már-már komoly meggyőződésének, hogy
Stanley gyengéd elfogultsággal viseltetik személye iránt. Igazság szerint
Catharine még nem találkozott olyan sokszor a fiatalemberrel, hogy mély
vonzalom ébredhessen benne iránta, mégis rendkívül csalódott volt, hogy
egy ilyen csinos, elegáns, eleven ifjúból annyira hiányzott ez az érzelem,
hogy tréfát tudott űzni belőle. Edward jellemében volt valami számára
eddig ismeretlen vonás, amit igencsak kellemesnek talált. Külsejét
szokatlanul vonzónak, kedélyességét és vidám természetét az övéhez
hasonlónak, modorát pedig oly megnyerőnek és élénknek tartotta, hogy
úgy érezte, lehetetlenség, hogy más legyen, mint szeretetre méltó, s kész
volt elhinni, hogy csakugyan így is van. Stanley maga is tisztában volt
képességeivel, hisz gyakorta köszönhette nekik, hogy apja megbocsátotta
hibáit, melyek bizony olykor meglehetősen súlyosnak is tűnhettek volna,
ha elkövetőjük modortalan vagy pallérozatlan. E tulajdonságai, jobban,
mint külseje vagy vagyona, elismerést ébresztettek szinte mindenkiben,
kivált az ifjú hölgyekben. Ezt a hatást tette most Catharine-re is, kinek
haragja egy csapásra elpárolgott, s vidámsága újult erővel tért vissza.
Az este épp olyan kellemesen telt, mint az előző. A két fiatal csaknem
végig beszélgetett, s köszönhetően Stanley magatartásának és ragyogó
szemének, búcsúzáskor Catharine, bár néhány órával korábban elvetette az
ötletet, szentül meg volt győződve róla, hogy a fiatalember mégiscsak
mély vonzalmat táplál irányában. Eltűnődött eddigi beszélgetéseiken, s
jóllehet sok témát érintettek, és nem tudta a fiatalember minden egyes
szavát felidézni, úgy érezte, arról a gyengéd elfogultságról árulkodnak,
melynek létezésében már-már bizonyos volt. Mivel azonban félt, hogy
elégséges ok birtokában talán hiábavalóan feltételez effajta érzelmeket,
úgy döntött, nem alakítja ki végérvényesen véleményét, míg a következő
nap, de leginkább búcsúzásuk – ahogy Catharine gondolta –
félreérthetetlen tanújelét nem adja annak, hogy Stanley csakugyan
megkülönböztetett figyelemmel viseltetik irányában.
Minél többször látta Edwardot, és minél nagyobb hajlandóságot érzett,
hogy megkedvelje, annál jobban szerette volna, ha a fiatalember is így érez
irányában. Catharine biztos volt benne, hogy Stanley természettől fogva
igen értelmes és rendkívül jóindulatú, de tudta, hogy meggondolatlanságát
és felületességét – bár ő úgy látta, hozzá nagyon illenek – mások jelleme
fogyatékosságainak tartják, pedig pusztán abból az élénkségből fakad, ami
oly kellemes a fiatalemberekben, és semmiképp sem a gyenge vagy
hiányzó szellemi képességek bizonyítéka. Miután eldöntötte ezt a kérdést,
és tökéletesen meg volt győződve érvelése helyességéről, jókedvűen

36
nyugovóra tért, hogy másnap majd még alaposabban vizsgálhassa jellemét,
és tanulmányozhassa viselkedését. Ugyanezzel az elhatározással kelt fel
reggel, s feltehetően végre is hajtotta volna, ha nem értesül arról Anne-től,
midőn a szobába lépett, hogy Mr. Edward Stanley elutazott. Catharine
először nem hitte el a hírt, de amikor a szobaleány fogadkozott, hogy az úr
még előző este hintót rendelt reggel hét órára, és a saját szemével látta,
hogy nem sokkal nyolc után el is ment vele, többé nem kételkedhetett
benne.
– És ez – gondolta mérgesen, pirulva dőresége miatt –, ez az a
vonzalom, amiben annyira biztos voltam! Ó, micsoda oktalan teremtmény
is a nő! Milyen hiú, milyen ostoba! Feltételezi, hogy egy fiatalemberben
huszonnégy óra leforgása alatt komoly érzelem gyúlhat egy leány iránt, és
semmi más nem szól mellette, pusztán ragyogó szemei! És most
csakugyan elment! Elment, talán anélkül, hogy akár csak egyszer is eszébe
jutottam volna! Ó, miért is nem készültem el nyolc órára? De ez a jogos
büntetés lustaságomért és balgaságomért, s teljes szívemből örülök neki!
Mindent megérdemlek, s még tízszer ennyit is, elviselhetetlen
hiúságomért! Ily módon ez az eset legalábbis hasznos volt számomra!
Megtanított arra, hogy a jövőben ne gondoljam azt, hogy mindenki
szerelmes belém! Mégis, bárcsak láthattam volna Stanley-t, mielőtt
elment, hisz ki tudja, talán hosszú évek telnek el, mire újra találkozunk!
Azonban annak alapján, amilyen módon távozott, úgy tűnik, tökéletesen
hidegen hagyja, vajon látjuk-e még egymást újra! Mily különös, hogy
anélkül ment el, hogy előre bejelentette volna, vagy bárkitől is elbúcsúzott
volna! Azonban ő is csak egy fiatalember, akit pillanatnyi szeszélye
irányít, s pusztán az a vágy vezérel, hogy valami furcsa dolgot tegyen!
Érthetetlen teremtmények, annyi bizonyos! És az ifjú hölgyek ugyanilyen
megfejthetetlenek! Nagy-nénémhez hasonlóan lassan én is azt gondolom,
hogy hamarosan mindenütt a zűrzavar uralkodik majd el, és az emberi faj
elkorcsosodik. – Felöltözött, s már épp készült elhagyni a szobát, hogy
Mrs. Percival felől érdeklődjék, amikor Miss Stanley kopogott az ajtón, s
miután bebocsátást nyert, szokásos hangnemében tüstént hosszú
szónoklatba kezdett arról, hogy apja milyen elviselhetetlen, amiért elküldte
Edwardot, s Edward mennyire utálatos, hogy ily korai órán hagyta itt őket.
– El sem tudja képzelni – jelentette ki –, mennyire meglepődtem,
amikor bejött a szobámba, hogy istenhozzádot mondjon.
– Tehát ma reggel találkozott vele? – tudakolta Catharine.
– Ó, igen! Olyan álmos voltam, hogy ki sem tudtam nyitni a szemem. És
Edward így szólt: „Camilla, most elmegyek, Isten veled! Nincs időm, hogy
mástól is búcsút vegyek. Catharine-nel nem merek találkozni, mert akkor,

37
tudod, soha nem utaznék el.”
– Képtelenség! – kiáltotta Catharine. – Ezt nem mondta, vagy ha mégis,
hát bizonnyal tréfált.
– Ó, nem, biztosíthatom, kedvesem, hogy épp olyan komolyan beszélt,
mint ahogy életében mindig is tette. Túlságosan rosszkedvű volt, hogy
ilyennel tréfálkozzék. És arra kért, hogy a reggelinél mondjam meg az ön
nagynénjének, hogy tisztelteti, önnek pedig adjam át szívélyes üdvözletét,
ugyanis Edward azt mondta, ön kedves leány, és azt kívánja, bárcsak
hatalmában állna, hogy több időt tölthessen önnel. Ön épp az a leány, aki
illik hozzá, mert oly élénk és jólelkű, s teljes szívéből azt szeretné, ha ön
nem házasodna meg, mielőtt visszatér, mert semmit nem akar jobban, mint
itt lenni. Ó, el sem tudja képzelni, milyen szép dolgokat mondott önről,
míg végül aztán elaludtam, ő pedig elment. De Edward minden bizonnyal
szerelmes önbe! Biztos vagyok benne, hogy az! Higgye el, drága
Catharine, hogy már régóta így gondolom.
– Hogy mondhat ilyet, drága Camilla? – kérdezte Catharine boldog
mosollyal. – Nem hiszem, hogy Edwardra könnyen lehetne hatni. De
csakugyan arra kérte, hogy adja át szívélyes üdvözletét nekem? És azt
szeretné, ha nem házasodnék meg, mielőtt visszatér? És azt is mondta,
hogy kedves leány vagyok?
– Ó, drága Catharine, igen, és biztosíthatom, fivérem szerint ez a
legnagyobb dicséret, amit valakiről is mondhat. Jóformán soha nem
tudtam rávenni arra, hogy rólam is mondja, bár olykor egy órán át
könyörögtem neki!
– És valóban azt gondolja, Camilla, hogy Edward sajnálta távozását?
– Ó, el sem tudja képzelni, milyen szomorú volt! El sem ment volna
ebben a hónapban, ha a papa nem ragaszkodik hozzá! Edward épp tegnap
említette. Azt mondta, teljes szívéből azt kívánja, bárcsak soha ne ígérte
volna azt, hogy külföldre megy, s minden egyes nap bánja! Csak
keresztezi a terveit, s amióta a papa beszélt vele erről, csak még jobban
vonakodik elhagyni Chetwynde-t, mint eddig.
– Edward valóban mondta mindezt? És az édesapjuk miért ragaszkodik
hozzá, hogy elmenjen?
– Angliából való távozása keresztezte más irányú terveit, s a papával
folytatott megbeszélését követően csak még inkább elzárkózott az utazás
elől.
– Mit jelentsen ez?
– Nos, azt, hogy bizonyára fülig szerelmes önbe. Ugyan milyen más
tervei lehetnének? Feltételezem, a papa közölte vele, hogy amennyiben

38
nem megy külföldre, az a kívánsága, hogy haladéktalanul vegye nőül önt.
De most mennem kell, mert meg szeretném nézni a nagynénje növényeit,
ugyanis rajongok az egyikért, de még két-három másikért is...
„Vajon Camilla magyarázata igaz lehet? – tűnődött Catharine, amikor
barátja kiment a szobából. – És minden kétségem ellenére lehetséges
volna, hogy Stanley valóban csupán az én kedvemért vonakodott elhagyni
Angliát? »Terveit keresztezték.«És ugyan mi más lehetne a terve, mint a
házasság? Mégis, oly hamar belém szeretett! De erre talán csak a mély
érzésű szív képes, s én ezt tartom a legtöbbre egy emberben. Egy olyan
szívet, mely kész szeretni! És ilyen Stanley szíve is, felhőtlen vidámsága
és szórakozottsága mögé rejtve! Ó, mennyire kedvessé teszi ez előttem!
De elment, elment talán hosszú évekre! Kénytelen volt elszakítani magát
attól, akit a legjobban szeret! Feláldozta boldogságát apja hiúságának
oltárán! Mily gyötrelmet élhetett át, midőn elhagyta a házat! Nem
találkozhatott velem, nem mondhatott istenhozzádot nekem, miközben én,
érzéketlen némber, aludni merészeltem! Hát ez magyarázza, hogy ily korai
órán indult útnak! Nem remélhette, hogy viszontláthat! Elragadó
fiatalember! Ó, drága Edward, mennyire szenvedhetett! Tudtam, hogy egy
ilyen elegáns, jó modorú fiatalember máskülönben semmilyen családtól
sem búcsúzna ily módon, csupán e nyilvánvaló ok miatt!”
Tökéletesen elégedett lett, ahogy új színben látta a helyzetet. Túláradó
jókedvvel sietett nagynénje szobájába, anélkül, hogy egy pillanatra is
eszébe jutott volna az ifjú hölgyek hiúsága, vagy a fiatalemberek
érthetetlen viselkedése.
Catharine ugyanilyen elégedett maradt a Stanley család látogatásának
végéig. A vendégek búcsúzáskor többször is nyomatékosan meghívták
őket Londonba, s Camilla kijelentette, Catharine-nek ott lehetősége
adódnék, hogy megismerhesse a bájos Augusta Halifaxot, vagy inkább
(gondolta Catharine) viszontláthassam a drága Mary Wynne-t. Mrs.
Stanley meghívására Mrs. Percival azt válaszolta, hogy úgy tekint
Londonra, mint a bűn melegágyára, ahol az erény már régóta kiveszett az
emberekből, és egyre jobban teret nyer az erkölcstelenség, melynek
Catharine is hajlandó utat adni, engedve romlott hajlamainak, ennélfogva,
ő az utolsó leány a világon, akit Londonba küldene, mivel ott egyáltalán
nem lenne képes ellenállni a kísértésnek.
A Stanley család távozása után Catharine visszatért megszokott
elfoglaltságaihoz, de fájdalom, többé nem lelte bennük kedvét. Egyedül
csak a lugasban érezte jól magát, mely talán köszönhető volt annak is,
hogy itt gyakorta felidézte Edward Stanley kedves emlékét.
A nyár további része már semmi említésre méltót nem tartogatott.

39
Catharine-nek is csupán egyszer lehetett örömteli eseményben része,
amikor levelet kapott Ceciliától, azaz Mrs. Lascellestől, aki azt írta, hogy
hamarosan visszatér férjével Angliába.
A Camilla és Catharine között fennálló levelezés nem sok élvezetet
jelentett egyik félnek sem. Az utóbbi számára mostanra e levelek egyetlen
örömforrása is kiapadt, ugyanis miután az ifjú hölgy arról tájékoztatta
barátját, hogy fivére Lyonba utazott, többé egy árva szóval sem említette
nevét. Camilla levelei nemigen szóltak másról, mint egy új ruha leírásáról,
számos elfoglaltságának felsorolásáról, Augusta Halifax magasztalásáról, s
talán a szerencsétlen Sir Peter rövid ócsárolásáról.
A berek, ahogy Mrs. Percival házát nevezték Chetwynde-ben, csupán
ötmérföldnyire feküdt Exetertől. Bár a jó hölgy rendelkezett hintóval és
lovakkal, Catharine ritkán tudta rávenni, hogy bemenjenek a városba
vásárolni, ugyanis sok tiszt állomásozott ott, akik ellepték a nagyobb
utcákat. Amikor egy vándortársulat, útban valamilyen szomszédos
lóversenyről, ideiglenes színházat nyitott Exeterben, Catharine-nek sikerült
rábeszélnie nagynénjét, hogy megnézzék az előadást, amíg ott vannak.
Mrs. Percival azzal fejezte ki hódolatát Miss Dudley előtt, hogy megkérte,
csatlakozzék társaságukhoz, ezzel azonban újabb nehézség adódott,
ugyanis szükségessé vált, hogy egy úriember is elkísérje őket...

40
 FREDERIC ÉS ELFRIDA
regény

MISS LLOYDNAK
Drága Martha!
Csekély bizonyítékaként annak a hálának, melyet legutóbbi nagylelkűsége
ébresztett bennem, midőn elkészítette muszlin köpönyegemet, bátorkodik
most Önnek ajánlani e szerény művet őszinte barátja,
A szerző

41
 ELSŐ FEJEZET
Elfrida nagybátyja Frederic atyja volt, más szóval apai ágon elsőfokú
unokatestvéreknek számítottak.
Lévén mindketten ugyanazon a napon születtek, és ugyanabban az
intézetben nevelkedtek, nem csoda, ha oly módon tekintettek egymásra,
ami több volt puszta udvariasságnál. Gyengéd szálak fűzték őket össze, ám
eltökélték, nem lépik át az illendőség határait azzal, hogy bevallják
vonzalmukat érzelmeik tárgyának vagy akárki másnak.
Fölöttébb csinosak voltak, és olyannyira hasonlítottak, hogy senki
emberfia nem tudta megkülönböztetni őket, mi több, még legközelebbi
ismerőseik is csupán arcformájuk, a szemük színe, az orruk hossza vagy
eltérő arcszínük alapján tettek különbséget közöttük.
Elfrida a következő levelet írta bizalmas barátjának, Miss
Drummondnak, aki nagynénjénél vendégeskedett:
DRÁGA CHARLOTTE!
Mélyen lekötelezne, ha Mrs. Williamsonnál tett látogatása alatt venne
nekem egy arcszínemhez illő, divatos, új főkötőt.
Őszinte barátsággal,
ELFRIDA FALKNOR
Charlotte, aki természetéből fakadóan mindenkit igyekezett lekötelezni,
visszatérvén a városból meghozta barátjának a hőn áhított főkötőt. Így
végződött hát a kalandos utazás, mindkét fél nagy megelégedésére.
Amikor Charlotte megérkezett Crankhumdunberrybe (apja volt a kedves
kis falu lelkésze), Frederic és Elfrida túláradó örömmel fogadták. Miután
mindketten keblükre ölelték, sétát indítványoztak a nyárfaligetbe, ami a
lelkészségtől vezetett a zöldellő rét felé, ahol megannyi színpompás virág
tarkállott, s a Tempé völgyében[3] eredő, csörgedező búvópatak öntözte.
Már több mint kilenc órája tartózkodtak e ligetben, amikor hirtelen egy
gyönyörűséges hangra lettek figyelmesek, mely az alábbi kis verset
dalolta:

Hajdan úgy gondoltam, hittem,

Damon[4] talán szeret,
De érzem, már nem ismerem,
Ó, félek, megtévesztett!

42
 Alighogy az utolsó sor is elhalkult, a liget egyik kanyarulatában két ifjú
hölgyet pillantottak meg, akik egymásba karolva sétáltak. Ahogy a
hölgyek észrevették a társaságot, tüstént egy másik ösvényre tértek, és
eltűntek a szemük elől.

43
 MÁSODIK FEJEZET
Mivel Elfrida és társai elég ideig látták a hölgyeket ahhoz, hogy
megállapíthassák, nem a Green kisasszonyokkal vagy Mrs. Jacksonnal és
leányával találkoztak, most nem tudták megállni, hogy hangot ne adjanak
meglepetésüknek, amit a két ifjú hölgy megjelenése okozott számukra.
Végül aztán eszükbe jutott, hogy egy új család költözött a liget közelébe,
így hazasiettek, eltökélve, hogy haladéktalanul megismerkednek a két
szeretetre méltó, kiváló leánnyal, hisz érthető módon úgy képzelték, az ifjú
hölgyek az újonnan érkezett családhoz tartoznak. Szándékuknak
megfelelően tehát még aznap este tiszteletüket is tették Mrs. Fitzroynál és
két leányánál. Ahogy bevezették őket az elegáns öltözőszobába, melyet
művirágok füzéreivel díszítettek, egészen elkápráztatta őket Jezelinda, az
idősebb leány bájos megjelenése és csinos külseje, de nem sokáig ülhettek
ott, hisz a szeretetre méltó Rebecca szavaiból áradó sziporkázó
szellemesség és kedvesség olyannyira elbűvölte őket, hogy mind
felugrottak a helyükről, és felkiáltottak:
– Ön bájos, elragadó, gyönyörű hölgy, ijesztő kancsalsága, zsíros
hajfürtjei és púpos háta ellenére, mely tulajdonságok félelmetesebbek,
mint amit a képzelet lefesthet, vagy a toll leírhat! Képtelenek vagyunk
türtőztetni magunkat, hogy kifejezzük elragadtatásunkat lenyűgöző
szellemi képességei láttán, s ez bőségesen kárpótol azért a rémületért,
melyet az önnel való első találkozás kelt a gyanútlan látogatóban.
Nagyszerűen fejezte ki gondolatait az indiai és angol muszlin különböző
erényeiről, miközben józan értelemmel az előbbit részesítette előnyben, s
oly csodálatot ébreszt bennünk, melyet csak úgy tudunk kellően
érzékeltetni, ha arról biztosítjuk, hogy véleménye már-már egyezik a
miénkkel.
Aztán udvariasan pukedliztek a szeretetre méltó és összezavarodott
Rebecca előtt, majd távozva a szobából hazasiettek.
Ettől az időtől kezdve a bizalmas viszony napról napra nőtt a Fitzroy,
Drummond és Falknor családok között, míg végül olyannyira szorossá
vált, hogy egy pillanatig sem haboztak kipenderíteni egymást az ablakon
akár a legcsekélyebb nézeteltérés miatt is.
A tökéletes összhang eme boldog időszaka alatt az idősebbik Fitzroy
kisasszony megszökött a kocsissal, a szeretetre méltó Rebeccát pedig nőül
kérte Roger kapitány Buckinghamshire-ből.
Mrs. Fitzroy nem helyeselte a frigyet az ifjú pár zsenge kora miatt, lévén
Rebecca csupán harminchat esztendős volt, Roger kapitány pedig nemrég

44
múlt hatvanhárom. Hogy legyőzzék az anyai ellenkezést, megállapodtak
abban, hogy várnak még egy ideig, míg mindketten idősebbek nem
lesznek.

45
 HARMADIK FEJEZET
Eközben Frederic szülei házassági ajánlatot tettek Elfrida szüleinek,
melyet azok örömmel elfogadtak. Megérkeztek az esküvői ruhák is, s
végül nem maradt más, csak a nagy nap időpontjának kitűzése.
Ami a bájos Charlotte-ot illeti, egyre csak sürgették, hogy ismét
látogassa meg nagynénjét, így elhatározta, hogy eleget tesz a meghívásnak.
Ily módon tehát átsétált Mrs. Fitzroy házába, hogy búcsút vegyen a
szeretetre méltó Rebeccától, akit csupa szépségtapasz, rizspor, arcfesték és
pomádé közt talált, mely kellékekkel az ifjú hölgy hiábavalóan igyekezett
szebbé tenni csúnyácska arcát.
– Drága Rebecca, azért jöttem, hogy istenhozzádot mondjak, mivel két
hetet kénytelen vagyok nagynénémnél tölteni. Higgye el, e búcsú
fájdalommal tölt el, de épp olyan elengedhetetlen, mint az a foglalatosság,
mely e pillanatban önt leköti.
– Nos, az igazat megvallva, kedvesem – válaszolta Rebecca –, újabban
arra a gondolatra jutottam (talán némi okkal), hogy arcbőröm egy része
más színű, mint a többi helyen, így tehát, amint látja, rászoktam a fehér és
piros arcfesték használatára, melyek alkalmazását máskülönben mélyen
megvetem, hisz gyűlölök mindent, ami nem természetes.
Charlotte, aki tökéletesen felfogta szavainak értelmét, túlságosan is
barátságos természetű és udvarias volt ahhoz, hogy megtagadjon egy
bókot, amit, jól tudta, Rebecca elvár tőle, ilyenformán a legnagyobb
barátságban váltak el egymástól.
Nehéz szívvel és könnyes szemmel szállt fel az elegáns postakocsira,
ami elszakította barátaitól és otthonától. Ám akármilyen szomorú is volt,
arra nem gondolt, hogy milyen különös és szokatlan módon fog majd
visszatérni.
Ahogy megérkezett Londonba, Mrs. Williamson lakóhelyére, az
elképesztően ostoba kocsis mindenfajta szégyenkezés vagy bűntudat
nélkül egyre csak azon zsörtölődött, hogy megfelelő útbaigazítás
hiányában nem tudja, melyik városrészbe kell hajtania.
Charlotte, akinek természetéről már beszámoltunk, leghőbb vágya az
volt, hogy mindenkit lekötelezzen, ily módon tehát leereszkedően, nagy-
nagy jóindulattal arra utasította, hogy hajtson a Portland Place-re. A kocsis
így is tett, s az ifjú hölgy hamarosan szerető nagynénje karjaiban találta
magát.
Ahogy szokás szerint szívélyesen helyet foglaltak, hirtelen kinyílt az
ajtó, és egy élemedett korú, betegesen sápadt, kopott, rózsaszín kabátot

46
viselő úriember – félig szándékosan, félig törékeny testi állapotának
köszönhetően – a bájos Charlotte lábai elé borult, majd feltárva előtte
vonzalmát, rendkívül megindító modorban arra kérte, hogy az ifjú hölgy
könyörüljön meg rajta.
Mivel Charlotte-nak soha nem állt szándékában bárkit is boldogtalanná
tenni, beleegyezett, hogy nőül megy hozzá, melynek hallatán az úriember
távozott, és csend lett a szobában.
A nyugalom azonban nem tartott sokáig, ugyanis másodszor is nyílt az
ajtó, s egy csinos fiatalember lépett be vadonatúj kék kabátban. Az
elbűvölő Charlotte engedélyéért esedezett, hogy udvarolhasson neki.
Volt valami a második idegen megjelenésében, ami arra késztette az ifjú
hölgyet, hogy a kegyeiben részesítse, éppen úgy, mint az elsőt: nem tudta
mivel magyarázni, de így történt.
Ilyenformán tehát veleszületett hajlandóságának megfelelően, miszerint
mindenkit boldoggá kívánt tenni, megígérte az ifjúnak, hogy másnap
reggel a felesége lesz. A fiatalember búcsút vett tőle, s a két hölgy
asztalhoz ült, hogy elköltse vacsoráját: egy fiatal nyulat, egy pár foglyot,
három fácánt és egy tucat galambot.

47
 NEGYEDIK FEJEZET
Másnap reggel aztán Charlotte-nak eszébe jutott, hogy kétszer is
eljegyezte magát. Ahogy azonban e meggondolatlan tette felötlött benne,
olyannyira a lelkére vette, hogy eltökélte, elkövet egy még nagyobbat. Így
hát belevetette magát a mély folyóba, ami nagynénje kedvelt
szórakozóhelyei közt hömpölygött át a Portland Place-en.
A víz magával sodorta Crankhumdunberrybe, ahol kiemelték és
eltemették. A következő sírfelirat, Frederic, Elfrida és Rebecca verse
került a fejfájára:
Sírfelirat
Itt nyugszik barátunk, ígérte,
Ahhoz a kettőhöz, ki kérte,
Nőül megy, majd a folyóba ugrott,
Teste Portland Place vizében úszott.

E gyönyörű, szelíd és szívszaggató sorokat az arra haladó soha nem

tudta úgy olvasni, hogy közben ne záporozzanak a szeméből a könnyek, s
ha a kedves olvasót nem ugyanerre késztetik, úgy szellemi képességei
bizonnyal nem alkalmasak az értő olvasásra.
Miután Frederic, Elfrida, Roger kapitány és Rebecca megadták
megboldogult barátjuknak a végtisztességet, visszatértek Mrs. Fitzroyhoz,
s lábai elé vetve magukat a következő szavakkal fordultak hozzá:
– Asszonyom, midőn a kedves Roger kapitány udvarolni kezdett a
szeretetre méltó Rebeccának, egyedül ön nem helyeselte a frigyet a felek
zsenge kora miatt. Nos, e kifogás mára érvényét vesztette, hisz elmúlt egy
hét (ahogy a bájos Charlotte élete is), amióta a kapitány szóba hozta ön
előtt e tárgyat. Kérem, asszonyom, egyezzék bele házasságukba, s jutalmul
örökre az öné lehet e repülősós üvegcse, melyet a jobb kezemben lát.
Ígérem, nem tartok rá igényt többé! Azonban, ha megtagadja összefűzni
kezüket három napon belül, úgy e tőr, ami a bal kezemben van, szívének
vérétől lesz piros. Szóljon hát, asszonyom, s döntsön sorsuk és a sajátja
fölött.
– Kedves ifjú barátaim, a felhozott érvek túlságosan is igazak és
meggyőzőek ahhoz, hogy ellenállni merészeljek. Rebecca, három napon
belül nőül mégy a kapitányhoz!
E szavak nem is szolgálhattak volna nagyobb megelégedésükre, s

48
túláradó örömmel fogadták. Amint a béke helyreállt a felek között, Roger
kapitány esedezve arra kérte Rebeccát, tisztelje meg őket egy dallal. Az
ifjú hölgy eleget is tett a kérésnek, s miután arról biztosította hallgatóságát,
hogy szörnyen náthás, bele is kezdett:

Corydon a vásárban vett

Bessnek új, piros szalagot,
Melyet a hajába is tett,
S ettől gyönyörűnek látszott.

49
 ÖTÖDIK FEJEZET
Három nap múlva Roger kapitány és Rebecca egybekeltek. A szertartás
után azonmód postakocsira szálltak, és útnak indultak a kapitány
lakóhelyére, Buckinghamshire-be.
Elfrida szülei, bár még haláluk előtt szerették volna, ha leányuk nőül
megy Frederichez, jól tudták, Elfrida érzékeny lelkiállapota a legkisebb
izgalmat sem képes elviselni. Arra a helyes következtetésre jutottak, hogy
a nagy nap időpontjának kitűzése túlságosan is megerőltető lenne számára,
ezért tartózkodtak attól, hogy sürgessék.
Teltek-múltak a hetek, s csak nem haladtak előre a dolgok: az esküvői
ruhák lassan kimentek a divatból, és egy nap Roger kapitány is
megérkezett nejével Mrs. Fitzroyhoz, hogy bemutassák tizennyolc
esztendős, gyönyörű leányukat.
Mivel Elfrida úgy gondolta, régi barátja túlságosan öreg és csúnya lehet
már ahhoz, hogy kellemes társaságot jelentsen számára, örömmel fogadta
csinos leánya, Eleanor érkezésének hírét. El is határozta, hogy az első
adandó alkalommal összebarátkozik vele.
Azonban hamarosan azt érezte, hogy az új barátság nem hozta meg
számára a remélt boldogságot, hisz nem csupán abban a megaláztatásban
lett része, hogy Eleanor már-már úgy viselkedett vele, mint egy idős
hölggyel, hanem azt is észre kellett vennie, hogy Frederic kebelében lassan
vonzalom ébred a szeretetre méltó Rebecca leánya iránt.
Amint Elfrida gyanítani kezdte jegyese gyengéd érzéseit, nyomban
szaladt hozzá, és igazi hősiességről téve tanúbizonyságot, elhadarta neki,
hogy másnap házasodni kíván.
Egy olyan férfiú számára, aki az efféle kínos helyzetekben kevésbé
találja fel magát, mint a nagyon is bátor Frederic, bizony e szavak magát a
halált jelentették volna, ám a merész férfiú, a legkevésbé sem lévén
megrémülve, vakmerőn így válaszolt:
– Elfrida asszony, ön talán házasodik holnap, de én nem!
E válasz nagyon is megviselte Elfrida érzékeny lelkiállapotát. Ájultan
rogyott össze, s oly nagy sietséggel követték egymást rohamai, hogy nem
is nagyon volt türelme magához térni az egyikből, mielőtt a másikba esett
volna.
Bármilyen veszedelem is fenyegette Frederic életét és szabadságát, a
hallatlanul arcátlan férfiú máskülönben mégis jólelkű volt. Amint hírét
vette, milyen életveszélyes helyzetbe is került Elfrida, tüstént hozzá sietett,
s mivel jobb állapotban találta, mint ahogy számított rá, azonmód nőül

50
vette.

51
 JACK ÉS ALICE
regény

E rövid regényt Francis William Austen úrnak, Őfelsége hajóján, a

Perseverance fedélzetén szolgáló tengerészkadétnak ajánlja tisztelettudóan
engedelmes, alázatos szolgája,
A szerző

52
 ELSŐ FEJEZET
Élt egyszer egy bizonyos Mr. Johnson nevű férfiú, aki úgy ötvenhárom
esztendős lehetett. Egy év múlva betöltötte az ötvennegyediket, mely
esemény olyannyira megörvendeztette, hogy elhatározta, a következő
születésnapján álarcosbált rendez gyermekeinek és barátainak. Ennek
megfelelően tehát, amint az ötvenötödik esztendejébe lépett, jegyeket
küldött szét a szomszédságba, hogy meghívja őket a bálba. Az igazat
megvallva, a világnak e részében nem volt túlságosan sok ismerőse,
ugyanis csupán Lady Williams, Mr. és Mrs. Jones, Charles Adams és a
három Simpson kisasszony alkották Pammydiddle úri társaságát, akik
mind el is jöttek.
Mielőtt azonban belefognék beszámolómba az estélyről, úgy illő, hogy
bemutassam a kedves olvasónak Mr. Johnson ismerőseinek külsejét és
jellemét.
Mr. és Mrs. Jones meglehetősen magas termetű, és igen indulatos
természetű volt, de amúgy barátságos, udvarias embereknek ismerték őket.
Charles Adams szeretetre méltó, művelt, vonzó ifjú hírében állott, akinek
szépsége olyannyira elvakított mindenkit, hogy csak a sasok tudtak a
szemébe nézni.
Miss Simpson előnyös külsővel, megnyerő modorral és természettel
rendelkezett, egyetlen hibája csupán féktelen nagyravágyásában
mutatkozott meg. Húgát, Sukey-t irigység, rosszindulat és gyűlölet fűtötte.
Alacsony, vaskos, kellemetlen leány volt. Ceciliát, a legfiatalabb testvért
elbűvölően csinos alakkal áldotta meg a sors, de túlságosan mesterkéltnek
tűnt ahhoz, hogy kellemes személyiség lehessen.
Lady Williamsben minden kiváló tulajdonság érvényre jutott.
Özvegysorban élt, tekintélyes életjáradékot kapott, s arcán látszott, hogy
egykoron bájos lehetett. Jóindulatú és őszinte volt, de bőkezű és nyílt,
vallásos és jóságos, mégis istenfélő és szeretetre méltó, elegáns és kedves,
ám csiszolt modorú és szórakoztató.
A Johnson családot jóravaló népségnek tartották, s bár hódoltak egy
kissé az italnak és a szerencsejátéknak, számos jó tulajdonsággal
rendelkeztek.
Nos, e díszes társaság gyűlt egybe Johnsonék házának elegáns
szalonjában. A hölgyek maskarái közül a szultán első feleségének tetszetős
jelmeze tűnt ki leginkább, s az egyik férfijelmez is általános tetszést
aratott, ami a napot jelképezte. A szeméből szórta a sugarakat, melyek
hasonlítottak is e ragyogó égitest fénynyalábjaihoz, de határozottan

53
hosszabbnak látszottak. Oly hatalmasak voltak, hogy senki sem
merészkedett e férfiú közelébe fél mérföldes körzeten belül, ennélfogva
övé lett a szoba legkényelmesebb része, mely hosszában alig háromnegyed
mérföldet, széltében pedig egy felet tett ki. Az úriember végül úgy találta,
óriási sugarai rendkívüli kényelmetlenséget okoznak a társaságnak, hisz
társai arra kényszerültek, hogy a szoba egyik sarkába zsúfolódjanak, így
tehát félig lecsukta szemeit, s ezáltal a többiek tüstént felismerték benne
Charles Adamst, egyszerű zöld kabátban, jelmez nélkül.
Midőn döbbenetük kissé alábbhagyott, figyelmüket két dominójelmezes
személy keltette fel, akik szörnyen indulatosan közeledtek.
– Ezek bizonyára Mr. és Mrs. Jones – állapította meg az éles eszű
Charles, és csakugyan ők is voltak.
Azonban azt senki sem tudta kitalálni, vajon ki lehet a szultán első
felesége! Végül aztán, ahogy a következő szavakkal fordult egy gyönyörű
virághoz, aki épp mesterkélt pózban pihent a pamlagon:
– Ó, Cecilia, bárcsak igazából az lehetnék, aminek látszom! –, azonmód
leleplezte a soha nem tévedő, fölöttébb értelmes Charles Adams. Ő volt
bizony a nagyravágyó Caroline Simpson, s a virágról pedig, akihez szólt,
Charles helyesen feltételezte, hogy nem lehet más, mint bájos, bár
mesterkélt húga, Cecilia.
A társaság ekkor a kártyaasztalhoz ment, ahol már ott ült három
dominó, épp mélyen elmerülve egy foglalatosságban (mindegyikük egy
palackot tartott a kezében). Egy hölgy, Erényt jelképező jelmezében gyors
léptekkel távozott a megbotránkoztató helyszínről, míg egy kissé vaskos
asszonyság, aki az Irigységet jelenítette meg, hol az egyik, hol a másik
úriemberrel szemben telepedett le. Charles Adams, aki gyors észjárású
volt, hamar rájött, hogy a játszó társaság csakis a Johnson család lehet, az
Irigység Sukey Simpson, az Erény pedig maga Lady Williams.
Az álarcokat aztán mind levették, és a vendégek átvonultak a másik
szobába, hogy részt vegyenek az elegáns, pompás mulatságon. Az estély
végén, miután a három Johnson igencsak fürgén és ellentmondást nem
tűrően adogatta körbe az üveget, az egész társaságot, beleértve bizony még
az Erényt is, holtrészegen vitték haza.

54
 MÁSODIK FEJEZET
Az álarcosbál három hónapig bőséges beszédtémát adott Pammydiddle
lakóinak, de egyik résztvevőt sem tárgyalták ki oly hosszasan, mint
Charles Adamst. Szokatlan megjelenése, a szeméből kilövellő napsugarak,
sziporkázó szelleme, és összességében egész külseje oly sok ifjú hölgy
szívét nyerte el, hogy a bálon jelenlévő hat közül csupán öt ment haza
meghódítatlanul. Alice Johnson volt az a boldogtalan hatodik, aki nem
tudott ellenállni a fiatalember varázsának. Mivel talán különösnek tűnhet,
hogy Charles Adams megannyi bája és kiválósága csupán az ő szívét
ejtette rabul, szükséges tájékoztatnom a kedves olvasót, hogy a Simpson
kisasszonyoknak nagyravágyásuk, irigységük és önimádatuk nyújtott
védelmet az úriember vonzerejével szemben.
Caroline ugyanis nemesi ranggal bíró férj után áhítozott, míg Sukey a
fiatalember kiválósága láttán nem szerelmet érzett, hanem irigységet,
Cecilia pedig túlságosan is gyengéden ragaszkodott önmagához, hogy
valaki más is kedvére való legyen. Ami Lady Williamst és Mrs. Jonest
illeti, az előbbi túl józanul gondolkodott ahhoz, hogy beleszeressen egy
nála jóval fiatalabb személybe, míg az utóbbi, jóllehet sudár termetű és
szenvedélyes volt, oly őszintén ragaszkodott férjurához, hogy efféle
dolgok eszébe sem jutottak.
Bár Miss Johnson erősen igyekezett, hogy némi vonzalmat ébresszen a
fiatalemberben, minden jel arra mutatott, hogy Charles Adams hűvös és
közönyös szíve megőrizte függetlenségét. Mindenkivel szemben udvarias
volt, de senkivel sem viselkedett megkülönböztetett figyelmességgel:
továbbra is a bájos, élénk, ám közömbös Charles Adams maradt.
Egy este Alice úgy érezte, kissé felhevült a bortól (ez nem volt ritka
eset), s eltökélte, beszél a józan ítélőképességű Lady Williamsszel, hogy
lecsillapítsa zavaros gondolatait, és epekedő szívét.
Őladységét szokás szerint otthon találta, hisz a hölgy nemigen szeretett
eljárni hazulról. Mint Sir Charles Grandison[5], ő is méltóságán alulinak
tartotta letagadni magát, ha lakásában tartózkodott, ugyanis már-már igazi
kétnejűséghez hasonlította az akkoriban divatos módszert, hogy nem
ereszti be a nemkívánatos látogatókat.
A szegény Alice, annak ellenére, hogy belülről fűtötte a bor, csüggedt
lelkiállapotban volt, és csak Charles Adamsre tudott gondolni. Másról sem
beszélt, csak a fiatalemberről, röviden szólva Lady Williams hamarosan
megértette, hogy a leány reménytelen vonzalmat érez az ifjú iránt. E
felismerés oly nagy sajnálkozást és szánalmat ébresztett őladységében,

55
hogy a következő szavakkal fordult hozzá:
– Drága Miss Johnson, bizony úgy látom, és őszintén sajnálom, hogy
szíve nem tudott ellenállni a fiatalember lenyűgöző bájainak. Először érez
ilyet életében?
– Ó, igen.
– Így még jobban sajnálom önt. Jómagam szomorú példája vagyok a
gyötrelemnek, mely általában az első szerelmet kíséri, s eltökéltem, a
jövőben elkerülöm az ehhez hasonló csapásokat. Bárcsak az ön esetében se
lenne túl késő hasonlóképp cselekedni, feltéve, hogy igyekszik, drága
gyermekem, megóvni önmagát az efféle veszélyektől! A második
vonzalomnak már nincsenek ily komoly következményei, az ellen nem
szólhatok semmit. Őrizkedjék az első szerelemtől, és nem kell félnie a
másodiktól!
– Asszonyom, említette, hogy egykor ön is elszenvedte azokat a
csapásokat, melyektől most oly jóságosan próbál megóvni. Megtisztelne
azzal, hogy beszámol életéről és hányattatásairól?
– Örömmel, kedvesem.

56
 HARMADIK FEJEZET
– Édesapámnak, aki tekintélyes vagyonnal rendelkezett Berkshire-ben,
testvéreim és jómagam voltunk egyetlen gyermekei. Csupán hat esztendős
lehettem, amikor az a csapás ért, hogy elveszítettem édesanyámat. Mivel
túlságosan fiatal és éretlen voltam, hogy édesapám intézetbe küldjön,
gyakorlott nevelőnőt fogadott mellém, akit nevelésemmel bízott meg
otthonunkban. Fivéreim koruknak megfelelő intézetbe kerültek, húgaim
pedig, lévén mind fiatalabbak voltak nálam, továbbra is dajkájuk
felügyelete alatt maradtak.
Miss Dickins kiváló nevelőnőnek bizonyult. Az erény ösvényeire
terelgetett, s oktatása alatt egyre szeretetreméltóbb leánnyá váltam. Talán
ekkorra már be is fejeződött volna neveltetésem, ha kitűnő nevelőnőm nem
szakítja ki magát karjaim közül, mielőtt betöltöttem volna tizenhetedik
életévemet. Soha nem felejtem el utolsó szavait: „Drága Kitty – mondta –,
jó éjszakát!” – folytatta könnyeit törölgetve Lady Williams. – És Miss
Dickins még aznap éjjel megszökött a főkomornyikkal.
A következő évben apám egyik távoli rokona hívott Londonba, hogy
töltsem nála a telet. Mrs. Watkins jó családból való, vagyonos, társasági
úrhölgy volt. Általában vonzó nőnek tartották, bár én soha nem találtam
csinosnak. Rendkívül magas volt a homloka, a szemei egészen aprók, és
túlságosan élénk az arcszíne.
– Hogy lehet az? – szakította félbe Miss Johnson, elvörösödve a
haragtól. – Gondolja, hogy bárkinek is lehet túlságosan élénk arcszíne?
– Igen, úgy gondolom, és azt is megmondom, miért, drága Alice. Ha az
arcbőr jelentős része vörös, úgy vélem, az arc túlságosan vörösnek látszik.
– De ladységed szerint látszódhat egy arc túlságosan vörösnek?
– Természetesen, drága Miss Johnson, és azt is megmondom, miért.
Amikor egy arc túlságosan vörösnek látszik, akkor nem hat oly előnyösen,
mintha sápadtabb volna.
– Könyörgöm, asszonyom, folytassa a történetet.
– Nos, ahogy az imént említettem, e hölgy meghívott, hogy töltsek nála
néhány hetet Londonban. Sokan csinosnak gondolták, de véleményem
szerint rendkívül magas volt a homloka, a szemei egészen aprók, és
túlságosan élénk az arcszíne.
– Asszonyom, ahogy már az imént is említettem, ladységed bizonnyal
téved! Mrs. Watkinsnak nem lehetett túlságosan élénk arcszíne, ahogy
senki másnak sem lehet az.

57
 – Bocsássa meg, kedvesem, ha nem értek egyet önnel e kérdésben. Hadd
magyarázzam el érthetően, mi is a véleményem a dologról. Ha egy hölgy
arcának túlnyomó része vörös, akkor túlságosan élénknek hat az arcszíne.
– De asszonyom, nem hiszem, hogy egy arc túlnyomó része vörös lehet.
– Akkor sem, ha túlságosan élénk az arcszínük, kedvesem?
Miss Johnson egyre jobban elvesztette a türelmét, Lady Williams
azonban továbbra is rendíthetetlenül nyugodt maradt. De jusson eszünkbe,
hogy őladysége egy tekintetben feltétlenül előnyben volt Alice-szel
szemben, mégpedig abban, hogy ő nem ivott, míg a leányt tűzbe hozta és
szenvedélyessé tette a bor, s így kevéssé tudott úrrá lenni ingerültségén.
A vita aztán oly hevessé vált Alice részéről, hogy „szavait már-már
tettlegesség követte”[6], de e pillanatban szerencsére belépett Mr. Johnson,
s némi nehézség árán sikerült eltávolítania leányát Lady Williams
közeléből, a fent említett Mrs. Watkinstól és élénk arcszínétől.

58
 NEGYEDIK FEJEZET
Talán a kedves olvasó azt képzeli, hogy e lármás civakodást követően
véget ért a bizalmas viszony a Johnson család és Lady Williams között.
Azonban alaposan téved, hisz őladysége értelmesebb volt annál, mintsem
hogy bosszankodjék olyan viselkedés miatt, melyet kénytelen volt az
iszákosság természetes következményének tartani, Alice pedig őszintén
tisztelte Lady Williamst, s túlságosan kedvelte a lady vörösborát, hogy ne
tegyen meg minden tőle telhetőt a béke érdekében.
Kibékülésük után néhány nappal Lady Williams meglátogatta Miss
Johnsont, és sétát indítványozott a citromfa ligetben, ahol az út őladysége
sertésólját kötötte össze Charles Adams lóitatójával. Alice nagyon is
tudatában volt Lady Williams kedvességének, midőn egy efféle sétát
javasolt neki, s olyannyira megörült a lehetőségnek, hogy látni fogja a liget
túlsó végét, azaz Charles lóitatóját, hogy az ajánlatot nyilvánvaló
elégedettséggel fogadta el. Még alig tettek pár lépést, amikor Lady
Williams beszélni kezdett, s szavai magához térítették Alice-t, aki épp
azon a boldogságon tűnődött, amiben nemsokára része lesz. A jó hölgy
ekképp szólt hozzá:
– Idáig tartózkodtam attól, drága Alice, hogy folytassam
élettörténetemet, hisz vonakodtam emlékeztetni egy bizonyos jelenetre
(ami inkább szégyenére válik, mint becsületére), melyet jobb elfelejteni.
Alice ekkorra már vörösödni kezdett, és meg akart szólalni, de
őladysége, érzékelve nyugtalanságát, ilyenformán folytatta:
– Attól tartok, drága gyermekem, hogy megsértettem azzal, amit az
imént mondtam. Biztosíthatom, nem állt szándékomban megbántani önt
annak felidézésével, amin most már úgysem lehet változtatni. Mindent
összevéve, nem hiszem, hogy annyira hibás lenne érte, mint ahogy azt
sokan gondolják, hisz az ember az alkohol mámorában nemigen tud
számot adni arról, amit cselekszik.
– Asszonyom, ezt nem tűrhetem! Kitartok amellett, hogy...
– Drága gyermekem, ne izgassa fel magát! Biztosíthatom, tökéletesen
elfelejtettem minden ezzel kapcsolatos dolgot. Az igazat megvallva nem is
voltam mérges, hisz egész idő alatt azt láttam, hogy ön szinte holtrészeg.
Tudtam, hogy nem felelős azokért a szörnyű dolgokért, amiket mondott.
De úgy látom, bánatot okozok önnek, ezért témát váltok, s szeretném, ha
nem térnénk vissza többé rá! Kérem, jól vésse az eszébe, hogy mindent
elfelejtettem! Most pedig folytatom élettörténetemet, azonban
hangsúlyozni szeretném, hogy nem festem le Mrs. Watkins külsejét, mert

59
ily módon megint csak felelevenítenék egy kellemetlen esetet. Mivel soha
nem találkozott vele, az ön számára semmit nem jelent, hogy rendkívül
magas volt a homloka, a szemei egészen aprók, és túlságosan élénk az
arcszíne.
– Már megint! Lady Williams, ez már túl sok...
Így bosszankodott tehát szegény Alice, midőn újra kezdődött a régi
történet, s nem tudom, mi lett volna a vége, ha nem lesznek figyelmesek
valami másra. Egy bájos, ifjú hölgy feküdt a citromfa alatt, szemmel
láthatóan szörnyű kínok között, s e látvány túl izgalmas volt ahhoz, hogy
ne keltse föl érdeklődésüket. Megfeledkezve saját vitájukról, részvétteljes
gyöngédséggel siettek a fiatal leányhoz, s a következő szavakkal
szólították meg:
– Szépséges nimfa, önt láthatóan valami szerencsétlenség érte, s mi
boldogan enyhítjük fájdalmát, ha elmondja, mi az. Megtisztelne bennünket
azzal, hogy beszámol életéről és hányattatásairól?
– Örömmel, hölgyeim, ha lennének oly kedvesek helyet foglalni.
A két hölgy úgy is tett, s a bájos leány belefogott élettörténetébe.

60
 ÖTÖDIK FEJEZET
– Észak-Walesben születtem, ahol apám kiváló szabómester hírében
állott. Mivel nagy volt a család, édesanyám egyik nővére könnyedén
rábírta (aki amúgy jómódú özvegyasszony volt, és egy kocsmát vezetett a
szomszédos faluban), hogy magához vehessen, és saját költségén neveljen
fel. Ennek megfelelően tehát az elmúlt nyolc esztendőt az ő házában
töltöttem, mely idő alatt nagynéném a legjobb tanárokat fogadta mellém,
akik megtanítottak mindarra a műveltségre, melyre egy hölgynek az én
társadalmi helyzetemben feltétlenül szüksége van. Utasításuknak
megfelelően táncolni, zongorázni és rajzolni tanultam, számos nyelvet
elsajátítottam, s így jóval képzettebb lettem, mint bármelyik szabómester
leánya Walesben. Soha nem élt még nálam boldogabb teremtés, míg aztán
az elmúlt fél év során... Azonban el kellett volna mondanom, hogy a
szomszédság legjelentősebb földbirtoka Charles Adams tulajdonába
tartozott, akinek, látják, ott van a háza.
– Charles Adams! – kiáltotta megdöbbenve Alice. – Ön ismeretségben
áll Charles Adamsszel?
– Nagy sajnálatomra igen, kisasszony. Úgy fél évvel ezelőtt eljött, hogy
beszedje az imént említett birtok bérét. Akkor találkoztam vele először, de
mivel ön, kisasszony, nyilvánvalóan ismeri, nem szükséges leírnom, mily
csinos fiatalember. Nem tudtam ellenállni vonzerejének...
– Ó, ki tudna! – sóhajtotta Alice.
– Nagynéném, mivel igen bizalmas viszonyban állt Charles Adams
szakácsnőjével, kérésemre elhatározta, a jó hölgy segítségével
megpróbálja kipuhatolni, vajon van-e esély rá, hogy a fiatalember
viszonozza érzéseimet. E célból tehát egy este teázni ment Mrs. Susannal,
aki a beszélgetés alatt megemlítette, milyen jó helye és gazdája is van.
Ennek hallatán aztán nagynéném oly ügyesen kezdte faggatni, hogy rövid
idő múltán Susan bevallotta, úgy hiszi, gazdája soha nem fog
megházasodni, „ugyanis (ahogy Susan mondta) gazdám gyakorta
kijelentette, hogy feleségének, akárki legyen is az, fiatalnak, szépnek,
előkelőnek, értelmesnek, kiválónak és vagyonosnak kell lennie. Hányszor
és hányszor (folytatta Susan) igyekeztem lebeszélni e szándékáról, s
meggyőzni arról, hogy aligha valószínű, hogy valaha is talál egy ilyen
hölgyet! Azonban érvelésem hiábavalónak bizonyult, s gazdám továbbra is
eltökélt maradt.”
Ezt hallván képzelhetik fájdalmamat, hölgyeim, hisz hiába voltam szép,
fiatal, értelmes, kiváló, s talán nagynéném házának és kocsmájának

61
örököse, attól féltem, Charles Adams nem talál elég előkelőnek, s ha így
áll a helyzet, méltónak sem a kezére.
Azonban merészen úgy döntöttem, mégiscsak megpróbálok tenni
valamit, ilyenformán tehát fölöttébb kedves hangú levelet küldtem neki,
melyben rendkívül gyöngéden felajánlottam neki kezemet és szívemet.
Válaszul dühös és határozott elutasításban volt részem, ám úgy gondoltam,
ez leginkább szerénységének tulajdonítható, így újra csak előhozakodtam e
tárggyal. Többé azonban egy levelemre sem válaszolt, s nem sokkal
később el is hagyta a vidéket. Mihelyt hírül vettem, hogy útnak indult,
nyomban írtam neki ide, s közöltem, rövidesen az a megtiszteltetés ér,
hogy Pammydiddle-ben várhatok reá. Erre a levélre sem kaptam választ, s
mivel hallgatását kész voltam csendes belegyezésnek venni, nagynéném
tudta nélkül elindultam Walesből, s hosszú, fárasztó utazást követően ma
reggel érkeztem. Miután kérdezősködtem Charles Adams lakhelye felől,
azt az útbaigazítást kaptam, hogy ezen az erdőn keresztül menjek ahhoz a
házhoz, ami ott fönt van, hölgyeim. A szívem hevesen vert, mert azt
reméltem, újra láthatom Charles Adamst, így hát be is léptem. Ahogy
beljebb merészkedtem, valami hirtelen megszorította a lábam, s midőn
megvizsgáltam az okát, rádöbbentem, hogy egy olyan acélcsapdába
kerültem, ami rendkívül gyakori az úriemberek házában.
– Ó – kiáltotta Lady Williams –, minő szerencse, hogy találkoztunk,
hisz máskülönben talán minket is hasonló baj ért volna!
– Csakugyan nagy szerencséjük van, kedves hölgyeim, hogy én jártam
ott előbb! Képzelhetik, ahogy sikoltoztam, a fák csak úgy visszhangozták
jajkiáltásomat! Végül aztán a házigazdának, annak a könyörtelen
gazembernek az egyik szolgája a segítségemre sietett, és kiszabadított
félelmetes börtönömből, de addigra a lábam már eltört.

62
 HATODIK FEJEZET
E mélabús elbeszélést hallgatván Lady Williams szép szemét
elborították a könnyek, Alice pedig nem tudta megállni, hogy fel ne
kiáltson:
– Ó, a könyörtelen Charles, aki megsebzi tisztességes embertársai szívét
és lábát!
Lady Williams ekkor közbeszólt, és megjegyezte, hogy az ifjú hölgy
lábát haladéktalanul helyre kell tenni. Ennélfogva, miután megvizsgálta a
törést, óriási szakértelemről téve tanúbizonyságot tüstént végre is hajtotta,
ami annál is inkább csodálatos volt, mert soha nem végzett még ilyet
korábban. Lucy felkelt a földről, s úgy találta, hogy képes járni, így
őladysége heves unszolására elkísérte őket Lady Williams házába.
Lucy tökéletes alakja, szépséges arca és finom modora egészen
lenyűgözte Alice-t, s midőn vacsora után nem sokkal búcsút vettek
egymástól, arról biztosította a leányt, hogy apja, fivére, nagy-bátyjai,
nagynénjei, kuzinjai, rokonai, Lady Williams, Charles Adams és néhány
tucat barát kivételével őt szereti legjobban a világon.
Nagyrabecsülésének hízelgő bizonygatása érthető módon nagy örömöt
okoz elismerése tárgyának, ha a leány számára nem lett volna nyilvánvaló,
hogy a szeretetre méltó Alice bizony bőségesen fogyasztott Lady Williams
vörösborából.
Őladysége (aki józan ítélőképességgel rendelkezett) látta Lucy értelmes
arcán, hogy miként vélekedik a dologról, s amint Miss Johnson távozott, e
szavakkal fordult a leányhoz:
– Ha jobban megismeri Alice-t, nem fog meglepődni, Lucy, hogy e
kedves teremtés többet iszik a kelleténél, hisz az efféle dolog mindennapos
nála. Miss Johnsonnak számos értékes és elbűvölő tulajdonsága van, ám a
józanság nem tartozik közéjük. Igazság szerint az egész családja iszákos.
Sajnálom, de azt is el kell mondanom, hogy soha nem ismertem hozzájuk
foghatóan megrögzött szerencsejátékosokat, különösen olyat nem, mint
Alice. Azonban Miss Johnson szeretetre méltó leány. Nem tartom szelíd
természetűnek, sőt meg kell hagyni, láttam már, amikor indulatba jött!
Mindazonáltal Alice kellemes ifjú hölgy. Bizonyos vagyok benne, hogy
kedvelni fogja, Lucy. Ritkán találkozni nála bájosabb teremtéssel. Ó, csak
látta volna egyik este is! Hogy dühöngött! És micsoda semmiség miatt!
Igazán elragadó leány! Mindig szeretni fogom!
– Ladységed állítása szerint úgy tűnik, Alice számos jó tulajdonsággal
rendelkezik – jegyezte meg Lucy.

63
 – Ó, temérdek jó tulajdonsága van! – kiáltotta Lady Williams. – Bár én
elfogult vagyok vele, s talán kissé elvakítanak érzéseim, így nem igazán
veszem észre a hibáit.

64
 HETEDIK FEJEZET
Másnap délelőtt eljött a három Simpson kisasszony, hogy tiszteletét
tegye Lady Williamsnél. A ház úrnője roppant udvariasan fogadta őket, s
bemutatta nekik Lucyt. A legidősebb Simpson kisasszonyt olyannyira
elbűvölte a leány, hogy búcsúzáskor kijelentette, leghőbb vágya, hogy
újdonsült barátjuk velük tartson másnap reggel Bath-ba, ahol néhány hetet
szándékoznak tölteni.
– Lucy szabadon rendelkezik önmagával – mondta Lady Williams –, s
ha úgy dönt, elfogadja a kedves meghívást, remélem, az irántam érzett
gyengéd tapintat nem készteti arra, hogy tétovázzék. Azonban igazán nem
tudom, hogyan leszek képes valaha is megválni tőle! Lucy soha nem járt
még Bath-ban, s úgy vélem, igen kellemes lenne számára egy efféle kis
kirándulás! Mondja meg hát, kedvesem – fordult ekkor Lucyhoz –, elkíséri
a hölgyeket? Bár fölöttébb kellemes utazásban lenne része, nagyon
boldogtalan volnék ön nélkül, mégis remélem, velük tart. De higgye el,
nem élem túl, ha magamra hagy!
Így tehát Lucy bátorkodott visszautasítani a megtiszteltetést, hogy
elkísérje az ifjú hölgyeket, s nem győzött hálálkodni Miss Simpsonnak,
amiért ily szívélyesen magával hívta Bath-ba.
Miss Simspsonnak láthatóan csalódást okozott az elutasító válasz. Lady
Williams azonban továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Lucy elutazzék, és
kijelentette, soha nem bocsát meg neki, ha nem teszi, de nem éli túl, ha
megteszi. Röviden szólva, oly meggyőzően érvelt, hogy végül úgy
határoztak, Lucynek mennie kell. A Simpson kisasszonyok másnap
délelőtt tíz órakor eljöttek érte, és Lady Williams hamarosan arról az
örömteli hírről értesülhetett fiatal barátnőjétől, hogy szerencsésen
megérkeztek Bath-ba.
Úgy illő, hogy most visszatérjünk regényünk főhőséhez, Alice
fivéréhez, akiről, úgy vélem, nemigen volt még alkalmam szót ejteni, ami
talán részben a férfiú sajnálatos iszákosságának is köszönhető, mely
hajlama oly mértékben megfosztotta természet adta képességeitől, hogy
semmi említésre méltót nem tett egész életében. Nem sokkal Lucy
elutazása után jobblétre is szenderült, ami fent említett káros
szenvedélyének magától értetődő következménye volt. Halálával húga lett
a hatalmas vagyon egyetlen örököse, ami bizony a legkevésbé sem volt
kellemetlen számára, hisz csak új reményt öntött belé, hogy ily módon
Charles Adams felesége lehet – s mivel az okozat boldogsággal töltötte el,
nem kesergett az ok miatt.

65
 S ahogy az ifjú hölgy úgy találta, Charles iránti vonzalma minden egyes
nappal hevesebbé válik, feltárta érzelmeit apja előtt, s arra kérte, tegyen a
nevében házassági ajánlatot a fiatalembernek.
Apja beleegyezését is adta, s egy reggel elhatározta, szóba hozza az
ügyet az ifjú előtt. Mr. Johnson, szűkszavú ember lévén, rövidre fogta
mondandóját, melyre az alábbi választ kapta:
– Uram, talán arra számít, hogy ajánlata örömmel és hálával tölt el, de
közölnöm kell önnel, hogy szavait sértőnek találom. Tudja, uram, tökéletes
szépségnek tartom magam: ily pompás termetet és bájos arcot nem találni
az egész földkerekségen. Mi több, úgy vélem, csiszolt és választékos
modorom és beszédem sem hagy kívánnivalót maga után. Van bennük
valami különös elegancia és rendkívüli kedvesség, melyhez foghatót még
soha nem tapasztaltam, s szinte nem is tudom szavakba önteni. Elfogultság
nélkül állíthatom, hogy nincs ember Európában, aki a nyelvekben, a
tudományban, művészetben és bármi másban jártasabb lenne nálam.
Kedélyállapotom kiegyensúlyozott, egyéniségem páratlan, és számtalan
erénnyel rendelkezem. Ily személyiség láttán, uram, mit ért az alatt, hogy
azt kívánja, vegyem nőül a leányát? Engedje meg, hogy röviden kifejtsem
a véleményem önökről. Mindent összevéve, igen derék férfiúnak tartom,
uram, bár, meg kell hagyni, iszákos vén gazembernek gondolom, de ez
nem számít. A leánya azonban, uram, nem elég szép, nem elég kedves,
nem elég értelmes és nem elég gazdag számomra. Nem várok többet
leendő nejemtől, mint amit ő találhat bennem: tökéletességet. Nos, így
gondolkodom, uram, és nagyra becsülöm magam érte. Van egy barátom –
s büszke vagyok rá, hogy csak ez az egy van –, aki e pillanatban vacsorám
készíti, de ha úgy dönt, uram, hogy látni óhajtja, idejön, és tanúsítja, hogy
mindig is így vélekedtem e tárgyról.
Mr. Johnsont kielégítette a válasz, s miután kijelentette, hogy igen hálás,
amiért a fiatalember ily nagy jóindulattal viseltetett az ő és leánya
személye iránt, távozott.
A szegény Alice, meghallva apja szomorú beszámolóját sikertelenül
végződött látogatásáról Charles Adamsnél, képtelen volt úrrá lenni
csalódottságán. Szokásához híven italba fojtotta bánatát, s hamarosan
mindenről megfeledkezett.

66
 NYOLCADIK FEJEZET
Míg ezen események zajlottak Pammydidle-ben, Lucy minden szívet
meghódított Bath-ban. Két hete tartózkodott ott, s ez idő alatt csaknem
egészen sikerült kitörölnie emlékezetéből Charles elbűvölő alakját. Ahogy
felidézte, mit kellett elszenvednie szívének az ifjú vonzereje s lábának
csapdája miatt, egykettőre képes volt könnyűszerrel elfelejteni a
fiatalembert, hisz épp ez volt a szándéka. Ilyenformán tehát minden egyes
nap öt percet e foglalatosságnak szentelt, hogy így próbáljon meg végképp
megszabadulni Charles emlékétől.
Második levelében arról írt Lady Williamsnek, hogy legnagyobb
megelégedésére tökéletesen teljesítette e küzdelmes feladatot, s arról is,
hogy egy bizonyos hercegtől házassági ajánlatot kapott. A tekintélyes
vagyonnal rendelkező férfiú meglehetősen élemedett korú volt, s
leginkább gyenge egészségi állapota vitte Bath-ba.

Rendkívüli aggodalom tölt el – írta levelében Lucy –, mert nem

tudom, elfogadjam-e házassági ajánlatát. Számos előnyöm származna
a herceggel kötött frigyből, hisz oly jelentéktelen szempontok mellett,
mint rang és vagyon, otthont biztosítana számomra, melyre mindennél
jobban vágyom. Ladységed kedves kérése, hogy végleg maradjak
önnél, csodálatra méltó és igazi nemeslelkűségre vall, ám úgy
gondolom, nem lehetek olyasvalakinek a terhére, akit fölöttébb
szeretek és becsülök. Tiszteletre méltó nagynéném ifjúkoromban jól az
eszembe véste, hogy csak azoktól fogadjunk el szívességet, akiket
mélyen lenézünk, s nézetem szerint nem lehet eléggé ragaszkodni e
vélekedéshez.
Nos, épp most hallottam, hogy e kiváló asszonyt, akiről az imént szót
ejtettem, túlságosan is felbőszítette Walesből való meggondolatlan
távozásom, hogy újra meghívjon magához.
Leghőbb vágyam, hogy búcsút vegyek a társaságomban lévő ifjú
hölgyektől is. Miss Simpson (eltekintve nagyravágyásától) igazán
szeretetre méltó teremtés, azonban húga, az irigy és rosszindulatú
Sukey túlontúl kellemetlen leány ahhoz, hogy együtt lehessen élni
vele. Alapos okom van rá, hogy azt gondoljam, a csodálat, melyet az
itteni előkelő társaságban vívtam ki, felkeltette gyűlöletét és
irigységét, hisz gyakorta megfenyeget, és olykor megpróbálja elvágni
a torkom. Ennélfogva Ladységed bizonnyal elismeri, hogy helyesen
cselekszem, midőn el kívánok menni Bath-ból, és egy olyan otthon

67
 után áhítozom, mely tárt karokkal hazavár, ha útnak indulok. A
herceget illetően türelmetlenül várom tanácsát.
Hálás barátja,
Lucy
Lady Williams az alábbi levélben írta meg véleményét e tárgyról:
DRÁGA LUCY!
Miért habozik egy pillanatig is a herceggel kapcsolatban?
Kérdezősködtem jelleme felől, és tisztességtelen, műveletlen embernek
találom. Soha ne menjen nőül egy efféle férfiúhoz, drága Lucy! Az
igaz, hogy pompás vagyona van, ami napról napra gyarapodik. Mily
nagyszerűen költené, kedvesem, ami férjura becsületére válna a világ
szemében! Mily nagy tisztelettel adóznának neki neje miatt!
De drága Lucy, miért nem határoz úgy, hogy inkább visszatér
hozzám, és soha többé nem hagy el? Bár nagyra értékelem a
szívesség elfogadásáról vallott nézeteit, mégis, könyörgök, ne fosszon
meg ily módon a boldogságtól! Meg kell hagyni, nagy költséget jelent
majd nekem, ha végleg nálam marad (nem is leszek képes eltartani),
de mit számít mindez ahhoz az örömhöz képest, amiben részem lehet
majd az Ön társaságában? Bár e helyzet anyagi romlásba dönt, jól
tudom, Önt azért bizonnyal nem riasztják vissza érveim, s nem
utasítja el kérésemet, hogy térjen vissza hozzám.
Szerető barátja,
C. Williams

68
 KILENCEDIK FEJEZET
Hogy miként hatott volna Lucyra őladysége tanácsa, midőn kézhez
veszi sorait, nem tudhatjuk, ugyanis a levél néhány órával azután érkezett
meg Bath-ba, hogy a leány kilehelte lelkét. Lucy áldozatul esett Sukey
irigységének és rosszindulatának, aki féltékeny lévén nálánál jóval
csinosabb társára, megmérgezte, kiragadva őt tizenhét esztendős korában
csodálói közül.
Hát ily módon hunyt el a szeretetre méltó és bájos Lucy, akinek élete
szeplőtelen volt, melyen csupán nagynénje házából való meggondolatlan
távozása ejtett némi szégyenfoltot. Ismerősei őszinte szívvel siratták,
közülük is a legbánatosabb Lady Williams, Miss Johnson és maga a herceg
volt. Leginkább a második, Alice szomorkodott, aki annak idején egy
egész estét töltött Lucy társaságában, aztán többé eszébe sem jutott. A
herceg őkegyelmességének fájdalmáról ugyancsak könnyű számot adni,
hisz olyasvalakit veszített el, aki iránt tíz napon át gyengéd érzelmeket
táplált és mély tiszteletet érzett. Két héten keresztül egyre csak veszteségét
gyászolta rendületlen állhatatossággal, míg aztán kielégítve Caroline
Simpson nagyravágyását, a hölgyet hercegnői rangba emelte, aki ily
módon tökéletesen boldog is lett, hogy leghőbb vágya beteljesült. Húga, az
álnok Sukey is bizonyos szempontból emelkedett helyzetbe került, ám oly
módon, ahogy azt valójában megérdemelte, s amit cselekedetei alapján
láthatóan mindig is kívánt. Kegyetlenül végrehajtott gyilkos tette ugyanis
hamarosan lelepleződött, s barátai közbenjárása ellenére haladéktalanul
bitófára húzták. A szépséges, de mesterkélt Cecilia túlságosan is tudatában
volt magasabb rangú bájainak, hogy úgy gondolja, ha Caroline egy
herceghez ment nőül, neki nyilvánvalóan egy fejedelem vonzalmát kell
elnyernie, s mivel tudta, hogy hazája nagyhercegei már jórészt elkeltek,
elhagyta Angliát, s azt hallottam, jelenleg ő a szultán első felesége.
Eközben Pammydiddle lakói igencsak meghökkentek és elcsodálkoztak,
midőn Charles Adams küszöbön álló esküvőjéről értesültek, választottja
nevét azonban továbbra is titok övezte. Mr. és Mrs. Johnson úgy hitte,
bizonnyal Miss Johnson lehet a szerencsés hölgy, de a leány másképp
gondolta. Attól tartott, Charles Adams talán a szakácsnőjét kívánja oltár
elé vezetni, azonban általános megdöbbenésre a fiatalember mindenki
szeme láttára Lady Williamst vette nőül.

69
70
EDGAR ÉS EMMA
elbeszélés

71
 ELSŐ FEJEZET
– El sem tudom képzelni – közölte feleségével Sir Godfrey –, vajon
miért vagyunk még mindig e szánalmas városban, s lakunk ebben a
nyomorúságos házban, amikor Anglia csodás vidékein lévő három szép
házunk szélesre tárt ajtókkal hívogat bennünket!
– Biztos vagyok benne, Sir Godfrey – jelentette ki Lady Marlow –, hogy
kedvem ellenére maradtunk itt ily sokáig, s azon csodálkozom, egyáltalán
miért kellett idejönnünk, ha mindegyik házunk tökéletes állapotban van.
– Nos – válaszolta Sir Godfrey –, ön az utolsó személy, aki elégedetlen
lehet e helyzettel, hisz ön iránti tiszteletünk marasztalt idáig. Bizonyára
tudatában van annak a rendkívüli kényelmetlenségnek, melyben az elmúlt
két év során leányainak és nekem részünk volt, midőn összezsúfolódva
éltünk ebben a házban, csak hogy örömöt okozzunk önnek!
– Drága Sir Godfrey – felelte Lady Marlow –, hogyan állíthat ekkora
valótlanságot? Nyilvánvalóan tudnia kell, hogy épp én tettem szívességet,
amikor elhagytam kényelmes házam, amit csodás táj és kellemes
szomszédság vett körül, hogy két esztendőn át szorongjak három
lépcsősornyi magasságban egy füstös és egészségtelen városban, melyben
állandóan betegeskedtem, és csaknem tüdőbajt kaptam.
Így beszélgettek hát még egy ideig, s mivel egyik fél sem tudta
eldönteni, ki a hibás, bölcs módon abbahagyták a vitát, összecsomagolták
ruháikat, kifizették a lakbért, és másnap reggel két leányuk társaságában
útnak indultak Sussexbe.
Sir Godfrey és Lady Marlow valójában fölöttébb értelmes emberek
voltak, s bár (ahogy ebben az esetben is) a többi értelmes emberhez
hasonlóan olykor ők is követtek el ostobaságokat, cselekedeteiket
általában meggondoltság és körültekintés jellemezte.
Két és fél napi utazást követően jó egészségben és vidám lélekkel
érkeztek meg Malhurstbe. Oly nagy öröm töltötte el őket, amiért ismét
azon a helyen lakhatnak, melyet mindnyájuk nagy bánatára két évig
nélkülözniük kellett, hogy meghúzatták a harangokat, és kilenc pennyt
szétosztottak a harangozók között.

72
 MÁSODIK FEJEZET
Jövetelük híre futótűzként terjedt a vidéken. Néhány napon belül a
környékbeli családok tiszteletüket tették náluk, hogy szívélyesen
üdvözöljék őket.
Végül a gyönyörű Willmot-ház lakói is felkeresték az újonnan
érkezőket. Mr. Willmot egy nemesi család sarja volt, s nem csupán ősei
tekintélyes birtokával rendelkezett, hanem jelentős részesedéssel is egy
ércbányában, és sorsjeggyel a lottón. Feleségét kellemes hölgynek
tartották. Túlságosan sok gyermekük volt ahhoz, hogy részletesen lehessen
írni róluk, elég is hát annyi, hogy erényesnek nevelték őket, s bűnös
hajlamaikat megfékezték. Mivel családjuk túl népes volt, így látogatásaik
alkalmával általában kilencet vittek magukkal gyermekeik közül. Amikor
kocsijuk megállt Sir Godfrey háza előtt, a Marlow kisasszonyok szíve
izgatottan megdobbant, hogy ismét láthatják a számukra oly kedves
családot. Emma, a fiatalabb leány (akit különösen lázba hozott érkezésük,
ugyanis gyengéd szálak fűzték a legidősebb fiúhoz) egyre csak
öltözőszobája ablakánál ácsorgott, égve a vágytól, hogy megpillanthassa
az ifjú Edgart, ahogy kiszáll a hintóból.
Mr. és Mrs. Willmot, s három idősebb leányuk jelent meg először –
Emma reszketni kezdett. Robert, Richard, Ralph és Rodolphus követte
őket – Emma elsápadt. Aztán a két legfiatalabb leány szállt ki a hintóból –
Emma pihegve omlott a pamlagra. Egy inas jött, hogy jelentse a társaság
érkezését, s mivel Emma szíve csordultig tele volt, hogy elfojtsa bánatát,
bizalmas barát után áhítozott. Erősen remélte, hogy Thomasban odaadó
társra lelhet, hisz most rendkívüli szüksége volt egyre, s a szolga épp
kéznél volt. Azonmód őszintén ki is öntötte a szívét, s miután bevallotta az
ifjú Willmot iránti érzéseit, a tanácsát kérte, hogy miként viselkedjék
szomorú csalódottságában.
Thomas, aki örömest elmenekült volna a leány panaszáradata elől,
bátorkodott visszautasítani a tanácsadást, amit Emma kénytelen-kelletlen
tudomásul vett, bár nem volt ínyére.
Így hát elbocsátotta a szolgát, de előbb még a lelkére kötötte, hogy titkát
nem árulja el senkinek, aztán nehéz szívvel lement a szalonba, ahol a
lobogó tűz mellett találta a kedves társaságot, barátságos beszélgetésbe
merülve.

73
74
 HARMADIK FEJEZET
Emma már egy ideje a szalonban tartózkodott, mire összeszedte
bátorságát, hogy Mrs. Wilmottól a család többi tagjai felől tudakozódjék,
azonban oly halk, elcsukló hangon tette, hogy senki sem hallotta. A leányt
olyannyira elcsüggesztette első próbálkozásának kudarca, hogy többé meg
sem szólalt, míg végül aztán Mrs. Willmot arra nem kérte az egyik leányt,
hogy csengessen a kocsiért. Ekkor Emma átvágott a szobán, és
megragadva a csengőzsinórt, határozottan közölte:
– Mrs. Willmot, addig egy tapodtat sem mozdul e házból, míg be nem
számol családja hogylétéről, különösen a legidősebb fiáéról.
Az egész társaság meglepődött a váratlan kijelentés hallatán, de még
inkább azon a módon, ahogy elhangzott. A leány azonban ezúttal nem
kedvetlenedett el, hanem választ követelt, így Mrs. Willmot a következő
ékesszóló szavakkal fordult hozzá:
– Gyermekeim kiváló egészségnek örvendenek, de a legtöbbjük házon
kívül tartózkodik. Amy a nővéremnél, Claytonnál van, Sam Etonben,
David a nagybátyjánál, Johnnál. Jem és Will Winchesterben, Kitty a
Queen’s Square-en. Ned a nagyanyjánál, Hetty és Patty egy zárdában,
Brüsszelben. Edgar kollégiumban, Peter egy dada felügyelete alatt, a
többiek pedig (kivéve ezt a kilencet) otthon.
Emmának csupán nagy nehézségek árán sikerült visszafojtania
zokogását, midőn Edgar távollétéről értesült, ám kellően nyugodt maradt,
míg a Willmot család búcsút nem vett tőlük. Ekkor azonban nem tudta
tovább türtőztetni magát, és utat engedett túlcsorduló bánatának. A
szobájába sietett, és élete hátralévő részében egyre csak keserű könnyeket
hullatott.

75
 HENRY ÉS ELIZA
Miss Coopernek ajánlja mély tisztelettel e regényt alázatos szolgája,
A szerző
Midőn Sir George és Lady Harcourt a szénagyűjtők munkáját
irányította, elismerő mosollyal jutalmazva közben némelyikük buzgalmát,
és husánggal büntetve mások tétlenségét, egy három hónapos, gyönyörű
leánygyermekre lettek figyelmesek, aki az egyik közeli szénaboglya
sűrűjébe rejtve feküdt.
Lenyűgözte őket a leány igéző szépsége, és olyannyira el voltak
ragadtatva vidám gügyögésétől, mellyel kérdéseikre válaszolt, hogy
elhatározták, hazaviszik, s mivel nem volt saját gyermekük, felnevelik.
Jámbor emberek voltak, így legfőbb feladatuknak azt tartották, hogy a
csöppséget az erény szeretetére és a bűn kerülésére buzdítsák, melyet oly
sikeresen teljesítettek (Eliza maga is veleszületett hajlandóságot mutatott
erre), hogy amikor felcseperedett, mindenki el volt ragadtatva tőle.
Lady Harcourt szeretete, Sir George rajongása és az egész világ
csodálata közepette Eliza zavartalan boldogságban éldegélt, míg be nem
töltötte a tizennyolcadik esztendőt. Egy nap történetesen tetten érték, amint
egy ötvenfontos bankjegyet tulajdonított el, s könyörtelen jótevői
kipenderítették az ajtón. Egy efféle közjáték bizony a halált jelentette
volna egy olyan teremtés számára, aki nem rendelkezik annyira nemes és
emelkedett szellemmel, mint Eliza, azonban ő, tökéletességének boldog
tudatában egy fa alatt üldögélt, s a következő, saját költésű dallal
szórakoztatta magát:

Lépteim bár balszerencse kísérheti,

Hiszem, soha nem lesz szükségem baráti
Kézre, mert szívem mindig mentes a bűntől,
S nem térek le az erény szép ösvényéről.
Ily módon múlatta hát az időt, éneklésbe és kellemes tűnődésbe
merülve, majd felkerekedett, s útnak indult M.–be, egy aprócska városba,
ahol bizalmas barátja vezette a Vörös Oroszlán fogadót.
Eliza tüstént fel is kereste, s miután részletesen beszámolt neki
legutóbbi szerencsétlenségéről, elétárta vágyát, hogy elszegődne egy
családhoz egyszerű társalkodónőnek.
Mrs. Wilson a világ legszeretetreméltóbb teremtése volt, s amint

76
meghallotta Eliza kívánságát, azonmód leült a bárpulthoz, és az alábbi
levelet írta F. hercegnének, akit mindenkinél jobban tisztelt.
Fogadja be családjába azt a feddhetetlen jellemű ifjú hölgyet, aki volt
oly szíves, és inkább az Ön társaságát választotta, mint hogy
háztartási alkalmazott legyen. Kérem, mielőbb vegye magához!
Őszinte barátsággal,
Sarah Wilson
A hercegné bármit megtett volna Mrs. Wilson kedvéért, s magánkívül
volt az örömtől, hogy alkalma nyílik szívességet tenni barátjának. A levél
kézhezvételekor tehát késedelem nélkül elindult a Vörös Oroszlánba,
ahová másnap este meg is érkezett. F. hercegné úgy negyvenöt és fél
esztendős lehetett, s indulatos érzelmek, szilárd barátságok és ádáz
gyűlölet jellemezték. Özvegysorban élt, s egyetlen leánya már esküvőjét
tervezgette egy tekintélyes vagyonnal rendelkező fiatalemberrel.
A hercegné, ahogy meglátta Elizát, rögtön a karjaiba zárta, és
kijelentette, annyira megtetszett neki a leány, hogy úgy döntött, többé nem
válik meg tőle. Eliza el volt ragadtatva a barátság eme ünnepélyes
kinyilatkoztatásától, s miután megtört szívvel búcsút vett a drága Mrs.
Wilsontól, másnap reggel a hercegné őkegyelmessége társaságában útnak
indult annak lakhelyére, Surrybe.
A hercegné nagy tisztelettel mutatta be Elizát Lady Harrietnek, akit
olyannyira lenyűgözött a leány kellemes megjelenése, hogy esedezve arra
kérte, Eliza tekintse őt nővérének. Eliza rendkívül leereszkedően
teljesítette a kérést.
Mr. Cecil Lady Harriet udvarlója volt, s mivel sok időt töltött a
családdal, gyakorta találkozott Elizával is. Kölcsönös vonzalom ébredt
bennük, s miután Cecil feltárta érzéseit, rávette Elizát, hogy egyezzék bele
titkos esküvőjükbe. A frigyet aztán könnyen nyélbe is üthették, ugyanis a
hercegné lelkészét gyengéd szálak fűzték Elizához, így biztosak voltak
abban, hogy bármit megtesz, amivel lekötelezheti a leányt.
Egy este a hercegné és Lady Harriet elígérkeztek egy összejövetelre, így
a fiatalok, kihasználva távollétüket, megesküdtek a fülig szerelmes káplán
közreműködésével.
Amikor a két hölgy visszatért, fölöttébb meglepődtek, hogy Eliza
helyett az alábbi levélke fogadja őket:
TISZTELT HÖLGYEM!
Egybekeltünk, és elutaztunk.

77
 HENRY ÉS ELIZA CECIL
A hercegné őkegyelmessége éktelen haragra gerjedt, midőn elolvasta a
levelet, mely kellő felvilágosítással szolgált az ügyről. Fél órát csak azzal
töltött, hogy mindenféle gyalázatos névvel illesse őket, ami csak szörnyű
dühében eszébe jutott, aztán utánuk küldött háromszáz fegyverest, s
meghagyta nekik, hogy vissza ne térjenek mindaddig, amíg a
szökevényeket elő nem kerítik élve vagy halva. Az volt ugyanis a
szándéka, hogy amennyiben az előbbi állapotban kerülnek vissza, úgy
néhány évre tömlöcbe veti, majd kegyetlen kínzások közepette végül
kivégzi őket.
Eközben Cecil és Eliza a Kontinensre szöktek, mert úgy ítélték meg,
hogy szülőföldjükkel ellentétben ott jobban el tudnak rejtőzni a hercegné
bosszújának rettenetes következményei elől, amitől joggal tarthattak is.
Három napig maradtak Franciahonban, mely idő alatt két fiúgyermek
szülei lettek. A harmadik nap végére Eliza megözvegyült, s egyedül
maradt gyermekeivel, minden támasz nélkül. Házasságkötésük óta évi
tizennyolcezer fontból éltek, mely összegnek kicsit kevesebb, mint a
huszadrésze volt Mr. Cecil vagyona, ily módon alig valamicskét tudtak
megtakarítani, hisz csaknem egész jövedelmüket elköltötték.
Eliza tökéletesen tudatában volt annak, hogy rosszul mennek a dolgok,
így férje halálát követően rögvest Angliába indult ötvenöt ágyús
hadihajójukon, melyet még ők építettek jobb napjaikban. Amikor azonban
partot ért Dovernél egy-egy gyermekkel a karján, a hercegné katonái
megragadták, és úrnőjük kedélyes kis várbörtönébe vezették, amit a
tekintélyes hölgy saját foglyainak emeltetett.
Ahogy Eliza bekerült a cellába, máris azon kezdte törni a fejét, miként
szabadulhatna ki onnan.
Az ajtóhoz sétált, de zárva találta. Ránézett az ablakra, és látta, hogy
berácsozták. Amikor már mindkét reményében csalatkozva egészen
lemondott arról, hogy szökést kíséreljen meg, a cella egyik sarkában egy
fűrészt és egy kötélhágcsót fedezett fel. A fűrésszel tüstént munkához is
látott, s néhány hét leforgása alatt eltávolította az összes rácsot, kivéve
egyet, amihez a létrát erősítette.
Azonban Eliza nem számolt egy körülménnyel. Gyermekei ugyanis még
túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy egyedül menjenek le a létrán, de az
sem tűnt elképzelhetőnek, hogy ő maga vigye le őket a karján. Végül úgy
döntött, először lehajítja összes ruháját, melyből jókora mennyiséggel
rendelkezett, majd alaposan meggyőződve arról, hogy nem ütik meg
magukat, utánuk dobja gyermekeit. Így is tett, s ő maga aztán

78
könnyűszerrel leereszkedett a létrán. Földet érve örömmel tapasztalta,
hogy kisfiai egyáltalán nem sérültek meg, s mélyen alszanak.
Eliza ekkor úgy látta, kénytelen eladni ruhatárát, hogy ily módon
fenntarthassa magát és gyermekeit. Könnyekkel a szemében vált meg
hajdan volt dicsősége utolsó ereklyéitől is, s a kapott pénzért hasznosabb
dolgokat vásárolt: játékokat a fiainak, és egy aranyórát magának.
Ám nem sokkal a fent említett szükségleti cikkek beszerzése után
farkaséhesnek kezdte érezni magát, s okkal gondolhatta, hogy gyermekei
is hasonló helyzetben lehetnek, hisz két ujját leharapták.
Hogy elkerülje az efféle kellemetlenségeket, úgy határozott, visszatér
régi barátai, Sir George és Lady Harcourt házába, akiknek nagylelkűségét
már sokszor megtapasztalta, s remélte, hogy ismét része lehet benne.
Talán negyven mérföldet utazhatott – ebből harmincat gyalogszerrel tett
meg –, mielőtt elérte volna a várost, és vendégszerető hajlékukat. Eszébe
jutott, hogy a régi szép napokban gyakorta kísérte el Sir George-ot és a
ladyt a város egyik fogadójába, ahol élvezettel fogyasztották el hideg
vacsorájukat.
Most leült az egyik ház lépcsőjére, és eltűnődött, mi minden történt vele
e boldog lakomák óta. Midőn felocsúdott gondolataiból, felkelt, és úgy
döntött, átteszi őrhelyét ahhoz a fogadóhoz, amire oly nagy örömmel
emlékezett, remélve, hogy a ki-be járkáló társaságtól kaphat némi jólelkű
pénzadományt.
Alighogy elfoglalta új helyét, egy hintó hajtott ki a fogadó udvaráról.
Befordult a sarkon, ahol Eliza állomásozott, s megállt, hogy a kocsis egy
pillanatra elgyönyörködhessék a kilátásban. Ekkor Eliza odament, s már
épp könyöradományt készült kérni, amikor szemét rászögezve a benne ülő
hölgyre, felkiáltott:
– Lady Harcourt!
– Eliza! – válaszolta a hölgy.
– Igen, asszonyom, a boldogtalan Eliza vagyok. Sir George, aki szintén
a kocsiban ült, annyira elámult, hogy először szóhoz sem jutott, majd arra
kérte Elizát, számoljon be körülményeiről. Lady Harcourt azonban
elragadtatva kiáltotta:
– Sir George, Eliza nem örökbefogadott gyermekünk, hanem vér
szerinti leányunk!
– Vér szerinti leányunk! Ezt meg hogy érti, Lady Harcourt? Jól tudja,
hogy még várandós sem volt soha! Könyörgöm, adjon magyarázatot!
– Bizonyára emlékszik, Sir George, hogy amikor áthajózott Amerikába,
én itt maradtam a gazdasággal.

79
 – Igen, igen, de folytassa, drága Polly!
– Nos, néhány hónappal az ön elutazása után világra hoztam e leányt, de
rettegve attól, hogy ön majd haragszik reá, amiért nem a hőn áhított fiúnak
született, egy szénaboglya sűrűjébe fektettem. Néhány héttel később aztán
ön hazatért, de szerencsére e kérdés nem került szóba. Mivel meg voltam
győződve leányom jólléte felől, hamarosan egészen meg is feledkeztem
róla. Amikor aztán nem sokkal később megtaláltuk, önhöz hasonlóan
nekem sem fordult meg a fejemben, hogy ő a vér szerinti gyermekem
lehet. Merem állítani, az egész eszembe sem jutott volna, ha most
történetesen nem hallom meg a hangját, ami nagyon is hasonlít tulajdon
leányoméhoz.
– Rendkívül értelmesen és meggyőzően számolt be az ügyről, drága
Polly – jelentette ki Sir George –, így nem hagy bennem kétséget afelől,
hogy Eliza csakugyan a mi leányunk lehet. Ha így áll a helyzet,
nagylelkűen megbocsátom neki a lopást, melyben vétkesnek találtatott.
Ilyenformán tehát kibékültek egymással, Eliza beszállt a hintóba két
gyermekével, s visszatért a házba, melytől közel négy esztendeig távol
volt.
Nem sokkal azután, hogy újra elfoglalta megszokott helyét Harcourt
Hallban, sereget állított, majd földig rombolta a hercegné börtönét,
akármilyen kedélyes kis fogház is volt. E tettéért aztán sokan
magasztalták, tulajdon szíve pedig ujjongott.

80
 SIR WILLIAM MOUNTAGUE
Charles John Austen úrnak ajánlja tisztelettel e befejezetlen művet
engedelmes, alázatos szolgája,
A szerző

Sir William Mountague Sir Henry Mountague fia volt, akit pedig Sir
John Mountague nemzett, aki Sir Christopher Mountague-tól származott,
aki Sir Edward Mountague unokaöccse volt, akinek elődje Sir James
Mountague volt, aki vérrokonságban állott Sir Robert Mountague-val, aki
a rangot és vagyont Sir Frederic Mountague-tól örökölte.
Sir William tizenhét esztendős lehetett, amikor apja meghalt, aki
tekintélyes vagyont hagyott reá meg az ősi házat és a parkot, tele
szarvasokkal. Sir William alig örökölte meg a birtokot, amikor fülig
szerelmes lett a Kilhoobery Parkban lakó három Clifton kisasszonyba. Az
ifjú hölgyek mind fiatalok voltak, egyformán csinosak, gazdagok és
szeretetre méltóak, s Sir Williamet ugyanolyan gyengéd szálak fűzték
mindhármukhoz. Mivel nem tudta, melyiküket válassza, elhagyta a
vidéket, és házat bérelt egy kis faluban, nem messze Dovertől.
Sir William azt remélte, visszavonultságában menedéket találhat
szerelmi bánata elől, de mély vonzalom ébredt benne egy előkelő fiatal
özvegy iránt. E hölgy levegőváltozás céljából érkezett a kis faluba férje
halálát követően, akit mindig is gyengéden szeretett, s most őszintén
gyászolt.
Lady Percival fiatal volt, bájos és művelt. Sir William rajongott érte, s
az ifjú hölgy elfogadta házassági ajánlatát. Mivel az úriember egyre csak
sürgette, hogy nevezze meg a napot, amikor az oltár elé vezetheti, a lady
végül a következő hétfőt, szeptember elsejét jelölte meg.
De Sir William vérbeli vadász volt, és elképzelni sem tudta, hogy
elmulassza a vadászidény kezdetének napját, még egy ilyen fontos
esemény kedvéért sem. Könyörögve kérte választottját, halasszák
valamivel későbbre az esküvőt, Lady Percival azonban feldühödött, s a
következő hétfőn visszautazott Londonba.
Sir William szomorkodott, hogy elvesztette jegyesét, de jól tudta, azt
még inkább sajnálná, ha kihagyná a szeptember elsejét, így bánatába
bizony öröm is vegyült, mely jócskán enyhítette fájdalmát.
Még néhány hétig a kis faluban maradt, aztán felkerekedett, és elment
egy barátjához Surrybe. Mr. Brudenell értelmes férfiú hírében állott, s volt

81
egy gyönyörű unokahúga, aki iránt Sir William hamarosan szenvedélyes
szerelemre is lobbant. Ám Miss Arundel könyörtelennek mutatkozott,
ugyanis egy bizonyos Mr. Stanhope-ot részesített inkább kegyeiben. Sir
William késedelem nélkül lelőtte Mr. Stanhope-ot, így a hölgynek nem
volt többé oka elutasítani közeledését. Miss Arundel el is fogadta
házassági ajánlatát, s az esküvőt október 27-ére tűzték ki. Október 25-én
azonban Sir Williamet meglátogatta Emma Stanhope, nővére annak a
férfiúnak, aki a fiatalember féltékeny dühének szerencsétlen áldozatává
lett, s némi elégtételt, kárpótlást követelt fivére kegyetlen
meggyilkolásáért. A fiatalember azonban az ifjú hölgy kezére kért
árajánlatot, amit Emma tizennégy shillingben[7] határozott meg. Ezt
követően Sir William felajánlotta neki önmagát és egész vagyonát, s
másnap reggel Londonba utaztak, ahol titokban megesküdtek. Sir William
tizennégy teljes napig boldogságban úszott, ám egy nap véletlenül
megpillantott egy bájos ifjú hölgyet, amint a Brook Streeten hintóba szállt,
s a fiatalemberben ismét heves érzelmek gyúltak. Tudakozódni kezdett a
szépséges ismeretlen felől, s megtudta, hogy a hölgy nem más, mint régi
barátja, Lady Percival nővére. Sir William ennek hallatán magánkívül volt
az örömtől, hisz abban reménykedett, hogy őladysége ismeretségének
köszönhetően könnyűszerrel kapcsolatba kerülhet Miss Wentworth-szel...

82
 MR. CLIFFORD ÉLETRAJZA
befejezetlen regény

CHARLES JOHN AUSTEN ÚRNAK

Uram, egyszer már bátorkodtam Önnek ajánlani befejezetlen regényemet,
s nagylelkű pártfogása, melyben művemet részesítette, arra bátorít, hogy e
második, ugyancsak befejezetlen regényt is rendkívüli tisztelettel Önnek és
nemes családjának ajánlja alázatos szolgája,
A szerző

Mr. Clifford Bath-ban lakott, s mivel soha nem járt még Londonban,
elhatározta, abban a szemet gyönyörködtető élményben részesíti magát,
hogy megtekinti a fővárost, így hát egy hétfő reggel útnak is indult.
Négylovas hintóján utazott, ugyanis gazdag fiatalember volt, és bizony oly
sok kocsit tartott, hogy még a felét sem tudom felidézni. Annyira
emlékszem csupán, hogy volt egy postakocsija, egy szekere, egy csézája,
egy négyüléses hintója, egy nyitható tetejű kiskocsija, egy félfödeles,
együléses hintója, egy bricskája, egy magas, kétkerekű kocsija, egy
utazókocsija, egy homokfutója, egy kétfogatú taligája és egy egykerekű
targoncája. Mr. Clifford bámulatos, pompás lóállománnyal is rendelkezett.
Tudomásom szerint hat szürke lova, négy pejlova, nyolc fekete lova és egy
pónija volt.
Mr. Clifford május elsején, hétfőn, öt óra tájban indult el négylovas
hintóján Londonba. Mindig rendkívül gyorsan utazott, így már az első
napon sikerült Devizes városába érnie, mely nem kevesebb, mint
tizenkilenc mérföldnyire feküdt Bath-tól. Az igazat megvallva csupán este
tizenegy órakor érkezett meg, de a kedves olvasó bizonyára el tudja
képzelni, micsoda emberfeletti küzdelem lehetett.
Midőn megérkezett Devizes városába, úgy döntött, fáradságát
megjutalmazza egy bőséges meleg vacsorával, ilyenformán tehát egy
egész főtt tojást rendelt magának és szolgáinak. Másnap reggel aztán
folytatta útját, és kemény munkával három nap leforgása alatt Overtonba
ért, ahol rendkívüli erőfeszítései eredményeképp magas lázzal ágynak
esett.
Hősünk öt hónapig maradt e nevezetes városban, egy nem kevésbé
nevezetes orvos felügyelete alatt, aki végül kigyógyította súlyos
betegségéből.

83
 Mivel Mr. Clifford egészségi állapota még mindig törékeny volt, így
először csak Dean Gate-ig utazott, ahol néhány napot töltött, és a
levegőváltozásnak köszönhetően aztán sokkalta jobban érezte magát.
Rövid megszakításokkal, kényelmes tempóban elérte Basingstoke-ot.
Az első napon Clarkengreenig, másnap Wortingig, a harmadikon a
Basingstoke Hill lábáig, a negyedik napon Mr. Robins ülepéig jutott...

84
 A SZÉPSÉGES CASSANDRA
regény tizenkét fejezetben

MISS AUSTENNEK, SZÍVES ENGEDELMÉVEL

Hölgyem, Ön egy főnixmadár. Ízlése kifinomult, érzései nemesek, erénye
megszámlálhatatlan. Külseje kellemes, termete kecses, alakja csinos.
Modora pallérozott, társalgása szellemes, megjelenése rendkívüli. Ily
módon tehát, ha a következő regényben csak egy pillanatra is élvezetet
talál, leghőbb vágyát váltja valóra engedelmes, alázatos szolgájának,
A szerzőnek

85
 ELSŐ FEJEZET
Cassandra egy híres milliomos egyetlen leánya volt, aki a Bond Streeten
lakott. Apja előkelő származású férfiú lévén vér szerinti rokonságban állott
egy bizonyos főkomornyik hercegnőjével.

86
 MÁSODIK FEJEZET
Amikor a bájos és szeretetre méltó Cassandra betöltötte tizenhatodik
életévét, beleszeretett egy csinos főkötőbe, melyet édesanyja épp akkor
készített el X grófné megrendelésére. Cassandra gyengéden a fejére
helyezte, és kisétált anyja üzletéből, hogy szerencsét próbáljon.

87
 HARMADIK FEJEZET
Először az ifjú X vikomttal találkozott, aki nem csupán műveltségéről és
erényeiről volt híres, hanem eleganciájáról és jóképűségéről is. Cassandra
pukedlizett előtte, majd továbbsétált.

88
 NEGYEDIK FEJEZET
Egy cukrászda felé folytatta útját, ahol elnyalt hat fagylaltot, s mivel
nem volt hajlandó fizetni érte, földhöz teremtette a cukrászt, és továbbállt.

ÖTÖDIK FEJEZET
Cassandra aztán beszállt egy bérkocsiba, s a kocsist Hampstead felé
irányította. Amikor megérkeztek, azt az utasítást adta neki, hogy forduljon
meg, és hajtson vissza.

89
 HATODIK FEJEZET
A bérkocsi megérkezett ugyanannak az utcának ugyanabba a részébe,
ahonnan elindult, s a kocsis követelte a viteldíjat.

90
 HETEDIK FEJEZET
Cassandra újra és újra átkutatta a zsebeit, de minden igyekezete
hiábavalónak bizonyult. Egy árva fillért sem talált! A kocsis egyre
megátalkodottabban követelőzött, mire Cassandra a fejére húzta főkötőjét,
és eliramodott.

91
 NYOLCADIK FEJEZET
Bár jó néhány utcán áthaladt, egy teremtett lélekkel sem találkozott.
Cassandra kalandjai azonban még nem értek véget, ugyanis amikor
befordult a sarkon, szembetalálta magát Mariával.

92
 KILENCEDIK FEJEZET
Cassandra összerezzent, Maria pedig láthatóan meglepődött. Mindketten
reszkettek, és hol arcukba szökött a vér, hol elsápadtak, majd néma
csendben elmentek egymás mellett.

93
 TIZEDIK FEJEZET
Cassandrát aztán barátja, egy özvegy szólította meg, aki kidugta apró
fejét az ablakon, és a leány hogyléte felől érdeklődött. Cassandra
pukedlizett előtte, majd továbbsétált.

94
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Négymérföldnyi gyaloglást követően végül megérkezett a Bond
Streetre, apja házához, melytől közel hét óráig volt távol.

95
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Ahogy belépett, kiváló édesanyja tüstént a kebelére ölelte. Cassandra
elmosolyodott, és azt susogta:
– Hasznosan töltöttem a mai napot.

96
 AMELIA WEBSTER
E lebilincselő és pompás regényt Mrs. Austennek ajánlja szíves
engedelmével alázatos szolgája,
A szerző

97
 Első levél

MISS WEBSTERNEK
DRÁGA AMELIA!
Bizonnyal megörvendezteti a bír, hogy fivérem csütörtökön visszatért
külföldről. Soha nem láttam még hozzá hasonló alakot, s csinosságban
nem is akad párja, csak az Ön őszinte barátja,
MATILDA HERVEY

98
 Második levél

H. BEVERLEY ÚRNAK
TISZTELT BEVERLEY ÚR!
Múlt csütörtökön érkeztem, s szüleim és húgaim túláradó örömmel
fogadtak. Ez utóbbiak igen szemrevaló teremtések, különösen Maud, aki,
úgy vélem, épp Önnek való feleség lenne! Miként vélekedik e tárgyról?
Húgomnak évi kétezer fontja lesz, és annyival több, amennyit Ön kaphat.
Ha nem veszi nőül, úgy vérig sért.
GEORGE HERVEY

99
 Harmadik levél

MISS HERVEY-NEK
DRÁGA MAUD!
Biztosíthatom, örömmel értesültem fivére érkezéséről. Tengernyi dologról
szeretnék beszámolni Önnek, de papiros adta lehetőségeim csupán azt
engedélyezik számomra, hogy annyit írjak, maradok őszinte barátja,
AMELIA WEBSTER

100
 Negyedik levél

MISS S. HERVEY-NEK
DRÁGA SALLY!
Az egyik öreg tölgyfán felfedeztem egy fölöttébb kellemes odút, ahová
leveleinket rejthetem, hisz bizonyára tudja, hogy már jó ideje titkos
levelezést folytatunk egymással. A rejtekhely úgy egy mérföldnyire
található az én házamtól, és hét mérföldnyire az Önétől. Talán úgy
gondolja, választhattam volna olyan fát is, ami egyenlő távolságra van
mindkettőnktől, s a hely kiszemelésekor tudatában is voltam ennek, de
mivel úgy véltem, egy kis séta jót tesz majd törékeny egészségi
állapotának, inkább emellett döntöttem egy másik, az Ön házához közelebb
eső helyett.
Őszinte híve,
BENJAMIN BAR

101
 Ötödik levél

MISS HERVEY-NEK
DRÁGA MAUD!
Tudatom Önnel, hogy nem álltam meg házánál múlt hétfőn, midőn Bath-ba
utaztam. Emellett sok más dologról is értesíteni kívánom, drága Maud, de
papirosom arra int, hogy fejezzem be levelem.
Baráti üdvözlettel,
AMELIA WEBSTER

102
 Hatodik levél

MISS WEBSTERNEK
TISZTELT HÖLGYEM!
Alázatos hódolója ír most Önnek. Múlt hétfőn pillantottam meg, gyönyörű,
szépséges hölgy, midőn házunk előtt haladt el, Bath felé menet.
Távcsövemen keresztül figyeltem, s olyannyira lenyűgöztek bájai, hogy
azóta egy falat ételt sem voltam képes magamhoz venni.
GEORGE HERVEY

103
 Hetedik levél

JACKNEK
Miközben reggelimet fogyasztottam, az újság házassági hirdetései között
az alábbira bukkantam:

George Hervey úr Miss Amelia Webstert,

Henry Beverley úr Miss Hervey-t,
Benjamin Bar úr Miss Sarah Hervey-t
vezeti oltárhoz.

Baráti üdvözlettel,
TOM

104
 A LÁTOGATÁS
Vígjáték két felvonásban

JAMES AUSTEN TISZTELETES ÚRNAK

Uram, az alábbi színdarabot rendkívüli tisztelettel ajánlom pártfogásába, s
bár nem fogható az olyan népszerű vígjátékokhoz, mint a Féltékenység
iskolája vagy a Világlátott ember, mégis remélem, némi szórakozásra lel
benne egy olyan tiszteletre méltó segédlelkész, mint Ön, hisz ezt a célt
tartotta szem előtt, midőn megírta e művet az Ön alázatos szolgája,
A szerző

SZEMÉLYEK
Sir Arthur Hampton
Lady Hampton
Sophy Hampton
Lord Fitzgerald
Miss Fitzgerald
Stanly
Willoughby, Sir Arthur unokaöccse
Cloe Willoughby
SZÍN
Lord Fitzgerald háza

105
 ELSŐ FELVONÁS
ELSŐ SZÍN

(Lord Fitzgerald és Stanly lép a szalonba.)

STANLY: Alázatos szolgája, kuzinom. Fitzgerald: Jó reggelt, Stanly.
Remélem, jól aludtál.
STANLY: Ó, pompásan, köszönöm.
FITZGERALD: Attól féltem, talán túlságosan rövidnek találod az ágyat.
Még nagyanyám idejéből származik, aki rendkívül alacsony hölgy volt, s
ragaszkodott hozzá, hogy az ágyak az ő méretéhez igazodjanak, mivel
soha nem kívánt vendégeket fogadni házában. Nagyanyámnak ugyanis
sajnálatos beszédhibája volt, s jól tudta, ismerősei fölöttébb
kellemetlennek találják e fogyatékosságát.
STANLY: Ne szabadkozz, kedves Fitzgerald.
FITZGERALD: Nem akarlak fárasztani azzal, hogy túl sokat
udvariaskodom. Annyit kérek csupán, hogy érezd úgy magad, mintha
otthon lennél, apád házában. Ne feledd el, hogy „Minél fesztelenebbül
viselkedsz, annál szívesebben látnak”!
(Fitzgerald el.)
Stanly: Szeretetre méltó ifjú!
„Erényeid ha követné, Stanly sorsa lenne szebbé!”
(Stanly el.)

106
 MÁSODIK SZÍN

(Stanly és Miss Fitzgerald látható.)

STANLY: Miféle társaságot vár ma este vacsorára, kuzinom?
MISS F.: Sir Arthurt és Lady Hamptont, valamint leányukat,
unokaöccsüket és unokahúgukat.
STANLY: Miss Hampton és kuzinja fölöttébb csinosak, nemdebár?
MISS F.: Miss Willoughby módfelett csinos. Miss Hampton is bájos
leány, de nem mérhető kuzinjához.
STANLY: Fivére nem táplál gyengéd érzelmeket az utóbbi iránt?
MISS F.: Tudom, hogy fivérem csodálja e hölgyet, de úgy vélem, ez
minden. Az igazat megvallva, hallottam, amikor kijelentette, hogy Miss
Hampton a leggyönyörűbb, legkellemesebb és leg-szeretetreméltóbb ifjú
hölgy a világon, és az összes leány közül legszívesebben őt venné
feleségül, de bizonyos vagyok benne, hogy ennél tovább még soha nem
ment.
STANLY: Mindazonáltal az én jó kuzinom soha nem mondja azt, amit
nem gondol úgy
MISS F.: Ó, soha! Születésétől fogva ragaszkodik az igazsághoz.
(Mind el.)
Vége az első felvonásnak

107
 MÁSODIK FELVONÁS
ELSŐ SZÍN

A szalon
(A székek egymás mellett, körben. Lord Fitzgerald, Miss Fitzgerald és
Stanly látható, ülnek.)
(Szolga jön.)
SZOLGA: Sir Arthur és Lady Hampton. Miss Hampton, Mr. és Miss
Willoughby.
(Szolga el.)
(Belép a társaság.)
MISS F.: Remélem, abban az örömben lehet részem, hogy ladységedet
jó egészségben találom. Alázatos szolgája, Sir Arthur és Mr. Willoughby.
Drága Sophy, drága Cloe!
(Kölcsönösen eleget tesznek az udvariasság szabályainak.)
MlSS F.: Kérem, foglaljanak helyet. (Leülnek.) Jóságos ég, nyolc
széknek kellene lennie, és csak hat van! Azonban, ha ladységed ölébe
vonná Sir Arthurt, Sophy pedig a fivéremet, úgy hiszem, rendben is
volnánk.
LADY H.: Ó, örömmel...
SOPHY: Kérem őlordságát, hogy foglaljon helyet.
MlSS F.: Rendkívül bánt, amiért össze kell zsúfolnom önöket, de
nagyanyám – aki a szoba bútorzatát vette – soha nem tartotta
szükségesnek, hogy több széket vegyen, mint ami családja és két bizalmas
barátja számára elegendő volt, ugyanis soha nem fogadott nagy társaságot.
SOPHY: Kérem, ne szabadkozzék, cseppet sem találom nehéznek a
fivérét.
STANLY (félre): Ó, Cloe, gyönyörű angyal!
CLOE (félre): Ó, Stanly, csodálatos szeráf!
(Szolga jön.)
SZOLGA: Vacsora tálalva.
(Mind felkelnek.)
MISS F.; Lady Hampton, Miss Hampton, Miss Willoughby.
(Stanly kezét nyújtja Cloénak, Lord Fitzgerald Sophynak, Willoughby
Miss Fitzgeraldnak, Sir Arthur pedig Lady Hamptonnak.)
(Mind el.)

108
109
 MÁSODIK SZÍN

Az ebédlőszoba
(Miss Fitzgerald az asztalfőn, Lord Fitzgerald az asztal alsó végén. A
társaság kétoldalt ül. A szolgák várakoznak.)
CLOE: Szabad egy keveset kérnem a borjúlábkocsonyából és a
hagymából, Mr. Stanly?
STANLY: Ó, hogyne, kisasszony. Nagy örömömre szolgál, hogy
segíthetek egy ilyen bájos hölgynek!
LADY H.: Biztosíthatom, uram, hogy Sir Arthur soha nem fogyaszt
bort, azonban úgy vélem, Sophy egy húzásra felhajt egy pohárral, hogy
lordságod kedvére tegyen.
LORD F.: Bodzabort vagy mézbort parancsol, Miss Hampton?
SOPHY: Ha nem bánja, uram, inkább egy kis meleg sört kérnék
pirítóssal és szerecsendióval.
MISS F.: Úgy látom, Mr. Willoughby, ön nem eszik. Attól félek, nincs
itt olyan, ami a kedvére való lenne.
WILLOUGHBY: Ó, hölgyem, semmiben sem szenvedek hiányt, amíg
van füstölt hering az asztalon!
LORD F.: Sir Arthur, kérem, kóstolja meg azt a pacalt! Azt hiszem,
kitűnőnek fogja találni!
LADY H.: Sir Arthur soha nem eszik pacalt. Tudja, uram, túlságosan
sósnak tartja.
MISS F.: Vigye el a májat és a pacalt, s hozza be a marhapástétomot.
(Rövid csend.)
MISS F.: Sir Arthur, adhatok önnek egy kis pástétomot?
LADY H.: Sir Arthur soha nem eszik marhapástétomot, asszonyom.
Túlságosan zsírosnak találja.
MISS F.: Senki sem tisztel meg azzal, hogy vesz belőle? Nos, akkor
vigye el a pástétomot, és hozza a bort, John!
(A szolgák leszedik az asztalt, majd behozzák a palackokat és
poharakat.)
LORD F.: Bárcsak egy kis gyümölccsel is kínálhatnánk önöket, azonban
nagyanyám még életében lebontatta az üvegházat, azért, hogy a
pulykáknak építtessen egy ólat a hozzávaló kellékekkel együtt. Soha többé
nem tudtunk elfogadhatót állítani helyette.
LADY H.: Kérem, ne mentegetőzzék lordságod.
WILLOUGHBY: Jöjjenek, hölgyeim, adjuk körbe azt a palackot!

110
 SOPHY: Pompás javaslat, kuzinom, s csak helyeselni tudom teljes
szívemből! Ön nem iszik, Stanly?
STANLY: Én a szerelem cseppjeit iszom Cloe szeméből, kisasszony!
SOPHY: Bizony szegényes táplálék az! Jöjjön, igyunk arra, hogy
szorosabb barátságba kerül vele!
(Miss Fitzgerald eltűnik egy kis kamrában, majd egy palackkal a
kezében kerül elő.)
MISS F-: Ebben a palackban, hölgyeim és uraim, nagyanyám saját
készítésű bora van, aki kitűnően értett az egresborhoz! Kérem, kóstolja
meg, Lady Hampton!
LADY H.: Ó, mily üdítő ital!
MISS F.: Ladységed engedelmével, úgy vélem, talán Sir Arthur is
kortyolhat belőle egy keveset!
LADY H.: A világért sem! Sir Arthur semmiféle erőset nem iszik!
LORD F.: És most, kedves Sophia, kérem, jöjjön nőül hozzám!
(Lord F. kézen fogja, és a színpad elejére vezeti.)
STANLY: Ó, Cloe, remélhetem, hogy boldoggá tesz?
CLOE: Ó, igen!
(Ők is előrelépnek.)
MISS F.: Mivel ön maradt az egyetlen, Willoughby, nem utasíthatom
vissza megfontolt házassági ajánlatát. Itt a kezem.
LADY H.: Sok boldogságot kívánok mindnyájuknak!
Vége

111
 A REJTÉLY
Befejezetlen vígjáték

GEORGE AUSTEN TISZTELETES ÚRNAK

Uram, tisztelettudóan pártfogásába ajánlom a következő vígjátékot, s azzal
hízelgek magamnak, hogy jóllehet befejezetlen, mégis oly tökéletes rejtély,
mint bármelyik befejezett mű.
Alázatos szolgája,
A szerző

SZEMÉLYEK
URAK
Elliott ezredes
Sir Edward Spangle
Öreg Humbug
Ifjú Humbug
Corydon
HÖLGYEK
Fanny Elliott
Mrs. Humbug Daphne

112
 ELSŐ FELVONÁS
ELSŐ SZÍN

Kert
(Corydon jön.)
CORYDON: De csitt, megzavartak!
(Corydon el, majd az öreg Humbug és a fia jönnek, beszélgetnek.)
ÖREG HUM.: Épp ezért azt szeretném, ha megfogadnád a tanácsom.
Meggyőztelek arról, hogy így lesz helyes?
IFJÚ HUM.: Igen, apám, és természetesen azt teszem, amit ön kíván.
ÖREG HUM.: Nos, akkor menjünk vissza a házba.
(Mind el.)

113
 MÁSODIK SZÍN

Szalon a Humbug család házában

(Mrs. Humbug és Fanny látható, amint munkájukba mélyednek.)
MRS. HUM.: Érted, kedvesem?
FANNY: Tökéletesen, asszonyom. De kérem, folytassa!
MRS. HUM.: Fájdalom, de valójában be is fejeztem, ugyanis nincs több
mondanivalóm e tárgyról.
FANNY: Ó, itt jön Daphne!
(Belép Daphne.)
DAPHNE: Drága Mrs. Humbug, hogy szolgál a kedves egészsége? Ó,
Fanny, vége, nincs tovább!
FANNY: Csakugyan vége?
MRS. HUM.: Sajnálattal hallom.
FANNY: Akkor nem volt értelme, hogy én...
DAPHNE: Az égvilágon semmi.
MRS. HUM.: És most mi lesz...?
DAPHNE: Ó, ez az ügy elintézettnek tekinthető.
(Mrs. Humbug suttog.)
FANNY: És hogy határozott?
DAPHNE: El fogom mondani.
(Fanny suttog.)
MRS. HUM.: És az úriember is...?
DAPHNE: Mindent el fogok mondani.
(Mrs. Humbug és Fanny suttog.)
FANNY: Nos, most, hogy már mindent tudok, távozom.
MRS. HUM. ÉS DAPHNE: Ahogy mi is.
(Mind el.)

114
 HARMADIK SZÍN

(Felemelkedik a függöny, és Sir Edward

Spangle látható, amint elegáns pózban fekszik
a pamlagon, s mélyen alszik.)
(Elliott ezredes jön.)
EZREDES: Úgy látom, nincs itt a leányom... Nicsak, ott fekszik Sir
Edward... Eláruljam neki a titkot...? Nem, tüstént kifecsegné... De mélyen
alszik, így bizonyára nem hallja... Ilyenformán talán mégis
megkockáztatom...
(Odamegy Sir Edwardhoz, a fülébe súg valamit, majd távozik.)
Vége az első felvonásnak

115
 E történet meggyőző bizonyítéka annak, hogy az
érzékenység minden lélek számára mást jelent

Épp most tértem vissza Melissa ágya mellől, s még soha (bár már elég
régóta élek, mely idő alatt sok ágy mellett ültem) nem volt részem oly
megindító látványban, mint amit e leány tárt szemem elé.
Melissa ágyban fekszik, muszlin köntösbe és fátyolszövet ingruhába
burkolózva, fején francia hálósipkával, s mélyen belemerül egy könyvbe.
Sir William szüntelen az ágya szélén ül, s csupán a szalonban lévő
pamlagon pihen le, ahol kéthetente öt percre könnyű álomba szenderül, ám
minden pillanatban felriad, és így kiált:
– Ó, Melissa! Ó, Melissa! – majd újra elalszik, miközben felemeli bal
kezét, és megvakarja a fejét.
Szegény Mrs. Burnaby módfelett szomorkodik. Időnként felsóhajt, azaz
hetente egyszer, mialatt a búskomor Charles minden pillanatban azt
kérdezi:
– Melissa, hogy érzi magát?
A bájos nővérek fölöttébb szánalomra méltóak. Julia egyre csak
jajveszékel barátnője gyenge egészségi állapota miatt, miközben fekszik,
fejét megtámogatva párnáival. Maria bánata enyhébb, ugyanis inkább arról
beszél, hogy a jövő héten Londonba megy, míg Anna szüntelen felidézi a
hajdan volt boldogságot, melyben akkor lehetett részünk, amikor Melissa
még nem betegeskedett. Jómagam szünet nélkül a tűzhelynél állok, s a
csüggedt betegnek készítek valami kis finomságot: hol egy öreg kacsa
maradékát vagdalom fel, hol sajtot vagy currys húst sütök neki, hisz ezek
szegény kis betegünk kedvenc ételei.
Ilyen körülmények között tehát igencsak meglepődtünk, amikor Dr.
Dowkins tette ma reggel tiszteletét nálunk.
– Azért jöttem, hogy meglátogassam Melissát – jelentette ki a doktor. –
Hát hogy érzi magát?
– Az igazat megvallva gyengén – közölte a bágyadt Melissa.
– Hát hogy ne érezné magát gyengén – felelte a szó játékfaragó orvos –,
amikor már egy gyenge hete annak, hogy az ágyat nyomja! És milyen az
étvágya?
– Rossz, nagyon rossz – szólt közbe Julia.
– Az csakugyan rossz – vélekedett Dr. Dowkins.
– És jó a beteg kedélyállapota, kisasszony?

116
 – Olyan levert, uram, hogy minduntalan különböző szerekkel vagyunk
kénytelenek erősíteni!
– Nos, akkor Melissa bizonyára szíverősítőt kap önöktől. És szokott
aludni?
– Jóformán soha nem alszik.
– Ennélfogva, feltételezem, jóformán soha nincs olyan, amikor alszik.
Szegény teremtés! És szokott a halálra gondolni?
– Melissának nincs annyi ereje, hogy bármire is gondoljon.
– Akkor bizony nem gondolhat arra sem, hogy van ereje.

117
 A NAGYLELKŰ KÁPLÁN
Tanmese, mely a nagylelkűség és a kápláni tisztség előnyeit mutatja be

Egy igen kiváló lelkész élt Warwick megye egy csendes kis szegletében.
Jövedelme, mely úgy kétszáz fontot tett ki, s felesége vagyonának kamata,
ami valójában nem sok volt, tökéletesen elegendőnek bizonyult családja
szükségleteinek és kívánságainak fedezésére. A családtagok azonban soha
nem akartak vagy kívántak többet, mint amennyit bevételük lehetővé tett
számukra.
Történetünk kezdetén Mr. Williams már több mint húsz esztendeje ezt
az életmódot folytatta, s házassága, melyet nem sokkal azután kötött, hogy
elnyerte a lelkészséget, hat pompás gyermekkel ajándékozta meg. A
legidősebbet tizenhárom éves korában Portsmouth-ba küldték tiszti
iskolába, hogy tengerészt faragjanak belőle, ahonnan aztán egy Új-
Fundlandba induló kis flotta egyik hajójának fedélzetére került. Sokat
ígérő képességeinek és szeretetre méltó természetének köszönhetően
számos barátra lelt az ottani emberek között, s minden hónapban egy
jókora újfundlandi kutyát küldött családjának.
A második gyermek szintén fiú volt, s a szomszéd lelkész vette
magához azzal a szándékkal, hogy saját költségén felneveli. E körülmény
rendkívül szerencsésnek lett volna mondható, ha az úriember vagyona
akkora, mint nagylelkűsége, mivel azonban a lelkész csupán egy évi ötven
fontot jövedelmező káplánságból tartotta el magát és népes családját, a
Williams fiú nem tudott többet tizennyolc esztendős korára, mint amennyit
az egyszerű falusi iskolában tanítottak neki. Bár nemigen mutatott
tehetséget semmiben, természetét fölöttébb szeretetre méltónak tartották,
soha nem hajlott a bűnre, és nem követett el több hibát, mint amennyi az ő
korában és helyzetében megbocsátható volt. Az igazat megvallva olykor
tetten érték, amint kővel dobott meg egy kacsát, vagy tégladarabokat
csempészett jótevője ágyába, ám a bölcs ember a sziporkázó szellemesség
ezen ártatlan törekvéseit inkább az élénk képzelet bizonyítékainak tartotta,
semmint valamiféle jellembeli fogyatékosságnak, s ha bármilyen büntetést
foganatosított is, az általában nem volt súlyosabb, mint hogy a bűnösnek
össze kellett szednie a köveket, és eltávolítania a tégladarabokat.

118
119
(TÖREDÉKEK)

120
 A bölcselkedő hölgy

MISS FANNY CATHARINE AUSTENNEK

Drága Unokahúgom!
Mivel a Rowling és Steventon közötti nagy távolságnak köszönhetően nem
tudom magam felügyelni nevelését, melynek gondja ilyenformán
nyilvánvalóan édesapámra és édesanyámra hárul, úgy vélem, legfontosabb
feladatom, hogy, amennyire lehetséges, ne éreztessem Önnel, drága
húgom, személyes utasításaim hiányát, így az alábbi levélben írom meg
intelmeimet és véleményemet az ifjú hölgyek viselkedéséről.
Szerető nagynénje,
A szerző
DRÁGA LOUISA!
Barátja, Mr. Millar tegnap tiszteletét tette nálunk, ugyanis egészségi
állapota miatt Bath-ba készült. Vele tartott két leánya is, s csupán a két
idősebb leány és a három fiú maradt édesanyjukkal Sussexben. Jóllehet
sokszor említette, kedvesem, hogy Miss Millar elbűvölő teremtés, húgai
szépségéről soha nem ejtett szót. Azonban rendkívül csinos leányok, s most
be is számolok róluk.
Julia tizennyolc esztendős. Arcán a szerénység, értelem és fennköltség
jótékony módon mind megmutatkozik, alakja pedig egyszerre kecses,
elegáns és arányos. Charlotte, aki nemrégiben töltötte be tizenhatodik
életévét, alacsonyabb nővérénél, s bár megjelenése nem büszkélkedhet
Julia méltóságteljes könnyedségével, mégis, kellemes teltsége máskülönben
bájosnak mondható. Szép leány, arca olykor igézően szelíd, máskor
feltűnően vidám. Rendkívül értelmesnek látszik, és mindig jókedvű.
Társalgása a fél óra alatt, míg együtt üldögéltünk, szellemes
megjegyzésekben és elmés visszavágásokban bővelkedett, míg az értelmes
és kedves Julia feltárta szigorú erkölcsi felfogásról tanúskodó gondolatait,
melyek méltóak voltak egy olyan lélekhez, mint az övé. Mr. Millar éppen
olyan személyiségnek tűnt, mint amilyennek mindig is hallottam emlegetni.
Édesapám szeretetteljes arckifejezéssel, nyájas kézfogással és őszinte
csókkal köszöntötte, mely elárulta, mennyire örül annak, hogy
viszontláthatja régi barátját, akivel különböző okok miatt közel húsz
esztendeig nem találkozott. Mr. Millar megjegyezte (és bizony joggal),
mennyi minden történt velük ez idő alatt, s ilyenformán a bájos Juliának

121
alkalma nyílt arra, hogy rendkívül értelmes észrevételeket tegyen helyzetük
megannyi változásáról, melyeket e hosszú időszak idézett elő, s arról, hogy
némelyik előnyükre, mások hátrányukra szolgáltak. E tárgytól aztán kissé
elkalandozva az emberi örömök viszonylagosságáról és bizonytalan
időtartamáról beszélt, majd arra a megállapításra jutott, hogy a földi
boldogság nem maradéktalan, s ezt az elméleti okfejtést nagy emberek
életéből vett példákkal támasztotta alá.
Ekkor azonban előállt a hintó, s a bájos bölcselkedő hölgy apjával és
húgával indulni kényszerült.
Mielőtt azonban távoztak volna, megígérték, hogy visszafelé öt-hat
hónapot eltöltenek nálunk. Természetesen Ön is szóba került, s
biztosíthatom, drága Louisa, hogy érdemeit egyhangúlag elismerték.
– Louisa Clarke – jelentettem ki – mindent összevéve kellemes leány,
szeretetre méltó természetét olykor mégis a durcásság, irigység és
rosszindulat álarca mögé rejti. Nem hiányzik belőle az értelem, és
némiképp szépnek nevezhető, azonban e tulajdonságok csekély mértékben
találhatóak meg benne. Élénken bizonyítja hiúságát, büszkeségét és
ostobaságát, hogy nagy értéket tulajdonít személyes bájainak és a
hódolatnak, amit elvár környezetétől.
Ezt mondtam tehát, s szavaimnak csak még nagyobb súlya lett azáltal,
hogy mindenki osztotta véleményemet.
Őszinte barátsággal,
ARABELLA SMYTHE

122
 Egy vígjáték első felvonása
SZEMÉLYEK
Popgun
Charles
Postakocsis
Béresgyerekek és Strephon kórusa
Maria
Pistoletta
A ház úrnője
Szakács
Chloe

A helyszín egy fogadó.

(Belép a háziasszony, Charles, Maria és a szakács.)
A HÁZ ÚRNŐJE (Mariához): Ha az urak az Oroszlánból szállást
akarnak, vezesd őket a kilences szobába.
MARIA: Igenis, asszonyom.
A HÁZ ÚRNŐJE (a szakácshoz): Ha a méltóságos urak a Holdból az
étlapot kérik, add oda nekik.
SZAKÁCS: Igenis, asszonyom.
A HÁZ ÚRNŐJE (Charleshoz): Ha a méltóságos hölgyek a Napból
csengetnek, nyisson ajtót nekik.
CHARLES: Igenis, asszonyom.
(Mind el.)
A helyszín most a Hold, ahol Popgun és Pistoletta látható.
PISTOLETTA: Mondja, papa, milyen messze van London?
POPGUN: Drága leányom, legkedvesebb gyermekem, aki szakasztott
olyan vagy, mint a két hónappal ezelőtt elhunyt szegény édesanyád, s akit
most Londonba viszek, hogy nőül adjam, Strephonhoz, és akire egész
vagyonom hagyom, nos, hétmérföldnyire.
A helyszín ismét változik, most a Nap.
(Belép Chloe és a béresgyerekek kórusa.)
CHLOE: Hol vagyok? Egy zsiványtanyán. S hová készülök? Londonba.

123
Mit szándékozom ott tenni? Nőül menni valakihez. És kihez?
Strephonhoz. Ki ő? Egy ifjú. És majd elénekelek egy dalt:

Londonba megyek,
S ha odaérek
Strephonhoz majd nőül megyek.
Az lesz ám a jó móka,
Jó móka, jó móka,
Az lesz ám a jó móka.
(Belép a szakács.)
SZAKÁCS: Itt az étlap.
CHLOE (olvassa): Két kacsa, egy marhafartő, egy bűzös fogoly és egy
gyümölcslepény. Marhafartőt és gyümölcslepényt kérek.
(Pincér el.)

És most elénekelek még egy dalt:

Most vacsorálni fogok, biz’ ám,
S utána nem leszek sovány.
Strephon bárcsak itt volna,
Mert ő felvágná a foglyot, ha az
Rágós volna, Rágós, rágós volna,
Mert ő felvágná a foglyot, ha
Az rágós volna.
(Chloe és a kórus el.)
A helyszín az Oroszlán.
(Belép Strephon és a postakocsis.)
STREPHON: Nos, elhozott ide Stainesből, s most Londonba igyekszem,
hogy nőül vegyem Chloét. Mennyivel tartozom?
POSTAKOCSIS: Tizennyolc pennyvel.
STREPHON: Fájdalom, barátom, de nincs más nálam, csak egy árva
guinea[8], amiből Londonban kívánom fenntartani magam. De zálogul
felkínálok egy cím nélküli levelet, melyet Chloétól kaptam.
POSTAKOCSIS: Elfogadom az ajánlatát, uram.
Vége az első felvonásnak

124
125
 Egy ifjú hölgy levele, akinek érzelmei túlságosan
hevesek ahhoz, hogy józanul tudjon ítélni, s olyan
hibákat követett el, melyeket lelkiismerete
helytelenített

DRÁGA ELLINOR!
Sok bajban és megpróbáltatásban volt részem eddigi életem során, s
bánatomban az egyetlen vigaszt csupán az jelenti, hogy ha alaposan
végiggondolom viselkedésemet, úgy vélem, mindet megérdemeltem.
Még egészen fiatal voltam, amikor kioltottam édesapám életét, később
édesanyámét is, s most a húgomét tervezem kioltani. Oly gyakran
váltogattam a vallásokat, hogy e pillanatban nem is tudom, vajon melyik
maradt még. Az elmúlt tizenkét esztendőben minden nyilvános tárgyaláson
hamis tanúvallomást tettem, és meghamisítottam saját végrendeletemet is.
Röviden szólva, aligha van olyan bűntény, melyet ne követtem volna el.
De most szándékomban áll megváltozni. Martin ezredes, a Lovas
Testőrség tisztje kezdett udvarolni nekem, s néhány napon belül egybe is
kelünk. Mivel meghitt kapcsolatunk rendkívül különleges, be is számolok
róla. Martin ezredes a néhai Sir John Martin második fia. Az apa
rendkívüli jómódban hunyt el, azonban három fiatalabb gyermekére
csupán százezer fontot hagyott, míg vagyona nagy részét, mintegy
nyolcmillió fontot a jelenlegi Sir Thomas kapta.
Az ezredes e nyomorúságos kolduskenyérből közel négy hónapig
tengődött, amikor is szilárdan elhatározta, hogy megszerzi fivére
vagyonát. Új végrendeletet hamisított, mellyel bíróságra ment, azonban
rajta kívül senki nem vallotta eskü alatt, hogy a végrendelet valódi, az
ezredes pedig oly hevesen esküdözött, hogy egyáltalán nem hittek neki. E
pillanatban történetesen a bíróság ajtaja mellett mentem el, s a bíró intett,
hogy jöjjek be. A tisztes férfiú közölte az ezredessel, hogy én egy olyan
hölgy vagyok, aki kész bármilyen peres ügyben az igazság mellett
tanúskodni, és azt javasolta neki, hogy forduljon hozzám. Röviden szólva,
az ügy hamarosan elrendeződött. Az ezredes és jómagam megesküdtünk
rá, hogy a végrendelet valódi, így Sir Thomas kénytelen volt lemondani
tisztességtelen úton szerzett vagyonáról. Másnap az ezredes hálatelt
szívvel tette tiszteletét nálam, és nőül kért.
Most megyek, és kioltom húgom életét.

126
 Őszinte barátsággal,
ANNA PARKER

127
 Egy ifjú hölgy levele, melyben walesi utazásáról ír

DRÁGA CLARA!
Sokáig távol voltam, így ez ideig nem állt módomban megköszönni
levelét. A múlt hónapban, hétfőn váltunk meg drága otthonunktól, s útnak
indultunk Walesbe, ami egy Angliával határos hercegség, s feje a walesi
herceg. Legszívesebben lóháton jártuk be a vidéket. A mama kis póninkon
ült, Fanny és jómagam pedig a két oldalán sétáltunk, jobban mondva
futottunk, ugyanis a mama igen szeret szélsebesen száguldani, így hát
egész úton vágtázva ment. Biztos lehet benne, drága Clara, hogy csak úgy
ömlött rólunk a veríték, mire elértünk pihenőhelyünkhöz. Fanny számos
rajzot készített a környékről, s bár mind gyönyörű volt, nemigen
hasonlítottak az eredetihez, mint ahogy azt talán Fanny szerette volna, hisz
futás közben készültek. Bizonyára megdöbbentené, kedvesem, ha látta
volna cipőinket, melyeket elnyűttünk utunk során. Eltökéltük, hogy nagy
készletet viszünk belőlük magunkkal, ilyenformán mindketten hoztunk egy
párat azon kívül, amiben útra keltünk. Azonban kénytelenek voltunk új
talpat és dupla sarkat rakatni rá Carmarthenben, míg végül aztán teljesen
el nem koptak. A mama volt olyan kedves, és kölcsönadta kék
szaténpapucsait, melyből mindketten kaptunk egyet, így Herefordból haza
tudtunk sántikálni bennük.
Szeretettel,
ELIZABETH JOHNSON

128
 Rövidke történet

Egy úriember, akinek családnevét nem árulom el, mintegy két

esztendővel ezelőtt vett egy aprócska házat Pembrokeshire-ben. E
vakmerő tettet idősebb fivére javasolta, aki megígérte, hogy bebútoroz
számára két szobát és egy kamrát, ha bérel egy kis házat egy jókora erdő
szélén, úgy három-mérföldnyire a tengertől. Wilhelminus örömmel kapott
ajánlatán, s miután egy ideig megfelelő menedékhely után kutatott, egy
reggel megkönnyebbülten olvasta el az alábbi újsághirdetést:
KIADÓ HÁZ
Kiadó egy takaros kis ház egy hatalmas erdőség szélén, úgy
hárommérföldnyire a tengertől. Két szoba és a kamra kivételével teljesen
bútorozott.
Az örömmámorban úszó Wilhelminus késedelem nélkül postakocsira
ült, és fivéréhez hajtott, hogy megmutassa neki a hirdetést. Robertus
szerencsekívánatait fejezte ki, és hintóján elküldte öccsét, hogy bérelje ki a
házat. Wilhelminus megállás nélkül utazott, míg végül három nap és hat
éjszaka után megérkezett az erdőhöz. Követve az ösvényt, ami egy
meredek hegyről futott lefelé az erdő széle mentén, tíz folyócskán kelt át,
mire másfél óra után végül elérte a kis házat. Leszállt, s egy ideig
kopogtatott az ajtón, de választ nem kapott, és zaj sem hallatszott
odabentről. Ekkor félretolta a fareteszt, kinyitotta az ajtót, és belépett a
házba. Egy parányi szobában találta magát, s azonmód megállapította,
hogy ez lehet az egyik bútorozatlan szoba, majd továbbhaladt az
ugyancsak üres kamra felé. Innen kétkarú lépcső vezetett fel a másik
bútorozatlan szobába, s Wilhelminus úgy találta, ennyiből áll az egész ház.
Azonban cseppet sem keserítette el e felfedezése, hisz eszébe jutván fivére
ígérete, jóleső tudattal nyugtázta, hogy semmiféle költségbe sem kell
vernie magát a bútorzatot illetően.
Visszatért bátyjához, aki másnap London összes üzletébe elvitte, és
megvett mindent, ami csak szükséges volt a két szoba és a kamra
bebútorozásához. Néhány nap alatt aztán mindennel végeztek, és
Wilhelminus visszatért, hogy kibérelje a házat. Vele tartott Robertinus és
felesége, a szeretetre méltó Cecilia is két bájos nővérével, Arabellával és
Marinával – aki iránt Wilhelminus gyengéd vonzalmat érzett –, s még
sokan mások. Egy hétköznapi ember talán zavarba jött volna, amikor

129
megpróbál elszállásolni egy efféle hatalmas társaságot, de nem így
Wilhelminus, aki csodálatra méltó lélek-jelenlétének köszönhetően tüstént
utasítást adott két pompás sátor azonnali felállítására a ház melletti erdő
egyik tisztásán. Ezen építmények egyszerűnek, mégis elegánsnak hatottak:
néhány kiszolgált takaróból álltak, melyeket négy rúd tartott, élénken
bizonyítva ily módon Wilhelminus építőművészet iránti érzékét, s azt,
hogy mily bámulatos könnyedséggel emelkedik felül a nehézségeken, ami
egyike volt e kiváló férfiú legnagyobb erényeinek.

130
 EVELYN

MISS MARY LLOYDNAK

ajánlja szíves engedelmével a következő regényt engedelmes, alázatos
szolgája,
A szerző

Sussex egy eldugott zugában található egy falu (melynek nevét az

előbbitől eltérően tudom), Evelyn, ami talán Dél-Anglia egyik
legcsodálatosabb helyének mondható. Úgy húsz esztendeje egy úriember
haladt erre lóháton, s olyannyira osztotta véleményem a táj szépségét
illetően, hogy megszállt a közeli kis fogadóban, s lelkesen kiadó ház után
tudakozódott a környéken. A háziasszony, aki Evelyn összes lakójához
hasonlóan fölöttébb nyájasnak látszott, csak megrázta fejét e kérdés
hallatán, de nyilvánvalóan vonakodott bármilyen választ is adni. Az
úriember képtelen volt elviselni e bizonytalanságot, azonban nem tudta,
miként juthatna az áhított felvilágosítás birtokába. A kérdést nem
ismételhette meg, hisz kétségkívül kényelmetlenséget okozott vele a
jóasszonynak, így hát szemmel láthatóan feldúltan fordult el tőle.
– Ó, milyen nehéz helyzetbe is kerültem! – gondolta magában, ahogy az
ablakhoz sétált, és kinyitotta. A bezúduló friss levegő hatására szinte
újjászületett, és sokkal erősebbnek érezte magát, mint korábban, de a
kétség és bizonytalanság kínzó gyötrelme még mindig súlyosan nehezedett
lelkére. A jóasszony nem szólt, hanem azzal a jóindulattal, ami Evelyn
minden lakóját jellemezte, éberen figyelte a férfiú arckifejezésének
minden rezdülését, aztán nyomatékosan arra kérte őt, árulja el, mi okozza
nyugtalanságát.
– Tehetek valamit önért, hogy enyhítsem bánatát? Kérem, mondja meg,
mi módon csillapíthatnám fájdalmát, s higgye el, a vigasztalás és segítség
enyhítő balzsama sem hiányzik majd, hisz, biztosíthatom, uram, igazán
együtt érző természet vagyok.
– Kedves asszonyom – kiáltotta Mr. Gower, akit már-már könnyekig
meghatott a nagylelkű ajánlat –, páratlan nemeslelkűsége (pedig jóformán
nem is ismerem önt) csak még inkább arra sarkall, hogy hőn vágyakozzam
egy ház után e bájos faluban. Mit nem adnék, ha a szomszédja lehetnék, ha
abban a boldogságban lehetne részem, hogy jobban megismerhetném önt
és kiváló erényeit! Ó, minő örömben volna részem! Mondja, legdrágább

131
hölgy, hát nem volna lehetséges? Nem találok szavakat, de ön jól tudja,
mit gondolok.
– Fájdalom, jó uram – felelte Mrs. Willis –, de nem lehetséges. E
faluban minden ház lakott, köszönhetően a környék szépségének, mi több,
a tiszta levegőnek is, hisz a szél elfújja innen a szenvedést, betegséget és
bűnt. És mégis – tette hozzá rövid hallgatás után –, van itt egy család, akik,
bár gyengéden ragaszkodnak e helyhez, rendkívül nemes lelkűek, s talán
leköteleznék azzal, uram, hogy lemondanak a házukról.
Mr. Gower azonmód belekapaszkodott a lehetőségbe, s miután
megkapta a kellő útbaigazítást, fel is kerekedett, és odasétált. Amint
közeledett, egészen elkápráztatta a ház fekvése, ugyanis egy kör alakú rét
kellős közepén állott, amit pompás léckerítés zárt körül. Egy csoport
jegenyenyár és lucfenyő szegélyezte, melyeket váltakozva ültettek három
sorban. Kavicsos ösvény futott keresztül e csodálatos ligeten, s mivel a rét
többi részébe nem telepítettek fákat, nyílt, sík terület tárult a szem elé, ahol
négy fehér tehén legelt, mind egyenlő távolságra egymástól. Ahogy Mr.
Gower belépett a kapun, fölöttébb meglepte e látvány. A pompás, kavicsos
út nyílegyenesen vezetett a házhoz. Mr. Gower csengetett, s hamarosan
ajtót is nyitottak.
– Mr. és Mrs. Webb itthon tartózkodik?
– Igen, uram – felelte a szolga, majd mutatva az utat, Mr. Gowert egy
rendkívül elegáns szalonba vezette. Egy hölgy emelkedett fel ültéből, s
azzal a nemeslelkűséggel üdvözölte látogatóját, mely tulajdonsággal Mrs.
Willis jellemezte a családot.
– Isten hozta, drága uram, e hajlékban, s mindabban, amit magában
foglal. William, számoljon be a ház urának vendégünk érkezése fölött
érzett örömömről, és hívja ide, hogy neki is része lehessen benne! Azonnal
kerítsen egy kis csokoládét, és terítse meg az asztalt az ebédlőben, majd
tálalja fel a vadhúspástétomot! De közben kínálja meg az urat néhány
szendviccsel, és hozassa a gyümölcskosarat! Küldessen fel egy kis
fagylaltot és egy tál levest is! Kérem, ne feledje a tortát és a zselét sem! –
Aztán Mr. Gowerhez fordult, és előhúzta az erszényét. – Fogadja el, uram,
és higgye el, boldogan a rendelkezésére bocsátok mindent, amit csak
adhatok. Bárcsak súlyosabb lenne a tárcám, de Mr. Webb bizonnyal
pótolja majd e hiányosságomat. Tudomásom van róla, hogy százfontnyi
készpénze van a házban, amit hamarosan át is nyújt önnek.
Mr. Gowert teljesen lenyűgözte a ház úrnőjének nemeslelkűsége.
Miközben zsebébe csúsztatta az erszényt, mélységes hálát érzett a hölgy
iránt, s ennek köszönhetően szinte alig tudta érthetően kinyögni, hogy
elfogadja a százfontos ajánlatot. Mr. Webb kisvártatva a szobába lépett, és

132
nejéhez hasonlóan ő is ünnepélyes kijelentéseket tett a barátságról és
szívélyességről. A csokoládé, a szendvics, a zselé, a torta, a fagylalt és a
leves nem sokkal később az asztalra került, s Mr. Gowert – miután
mindent végigkóstolt, a maradékot pedig a zsebébe süllyesztette – az
ebédlőbe kísérték, ahol pompás vacsorát költött el, és élvezettel
kortyolgatta a legnemesebb borokat. Eközben Mr. és Mrs. Webb mellette
álltak, és egyre csak unszolták, hogy fogyasszon még az ételből és italból.
– És most, jó uram – szólt Mr. Webb, amikor Mr. Gower befejezte a
lakomát –, árulja el, mivel járulhatnánk még hozzá boldogságához, és
fejezhetnénk ki az ön iránt érzett őszinte szeretetünket? Kérem, mondja
meg, mit szeretne még, és bizton számíthat rá, hogy teljesítjük vágyait.
– Nos, akkor kérem, adják nekem a házukat a parkkal együtt. Mást nem
óhajtok.
– Az öné lehet, uram! – kiáltotta a ház ura és neje. – E pillanattól az öné.
Mr. Gower elfogadta az ajándékot, így nyomban meg is egyeztek. Mr.
Webb csengetett a hintóért, ugyanakkor utasította Williamet, hogy szóljon
az ifjú hölgyeknek.
– És most, drága uram – jelentette ki Mrs. Webb –, nem is zavarjuk
tovább.
– Ne mentegetőzzék, kedves hölgyem! – felelte Mr. Gower. –
Maradhatnak még egy félórácskát, ha tetszik.
Mr. és Mrs. Webb elragadtatottan felkiáltott Mr. Gower udvariassága
láttán, bár, ahogy megállapították, mindez csak arra szolgál, hogy
viselkedésüket még megbocsáthatatlanabbá tegye, hisz az úriember idejét
rabolják.
Az ifjú hölgyek hamarosan a szobába léptek. Az idősebbik leány
tizenhét esztendős lehetett, a másik jóval fiatalabb. Mr. Gower rápillantott
Miss Webbre, s azonmód úgy érezte, valami más is hiányzik még
boldogságához az imént kapott házon kívül. Mrs. Webb bemutatta az
úriembert leányának.
– Kedvesem, ő drága barátunk, Mr. Gower. E férfiú volt oly kedves, és
elfogadta kis házunkat, bármilyen parányi is, és szavát adta, hogy végleg
megtartja.
– Szabadjon arról biztosítanom, uram – szólalt meg Miss Webb –, hogy
tökéletesen tudatában vagyok nemeslelkűségének, mely még a szokottnál
is hízelgőbb családunkra nézve, tekintettel a rövid ismeretségre szüleim és
ön között.
Mr. Gower meghajolt.
– Ön túlságosan is udvarias, kisasszony. Biztosíthatom, rajongok

133
házukért, s ha kedves szülei azzal tetőznék be boldogságomat, hogy
tekintélyes hozomány kíséretében hozzám adják idősebbik leányukat, úgy
másra már nem is vágynék.
E bók hallatán a bájos Miss Webb fülig elpirult, s láthatóan apja és
anyja engedélyéért folyamodott. A szülők örömmel néztek egymásra,
végül Mrs. Webb törte meg a csendet:
– Súlyos teherként nehezedik reánk megannyi kötelezettségünk, mellyel
önnek tartozunk, és attól félek, soha nem is tudjuk kellően visszafizetni.
Kérem, vegye nőül leányunkat, Mariát, s bizonnyal reá hárul majd a nehéz
feladat, hogy megkísérelje némiképp törleszteni adósságunkat.
– Leányunk vagyona csupán tízezer fontot tesz ki – tette hozzá Mr.
Webb –, mely már-már túl jelentéktelen összeg ahhoz, hogy felkínáljuk.
Ezt az akadályt azonban a nemes lelkű férfiú tüstént elhárította, s
kijelentette, hogy rendkívül elégedett az említett összeggel. Mr. és Mrs.
Webb ifjabb leányuk társaságában búcsút vett tőle, az idősebb pedig
másnap megtartotta menyegzőjét Mr. Gowerrel. E szeretetre méltó
úriember ezúttal maradéktalanul boldognak érezte magát, hisz frigyre
lépett egy tekintélyes vagyonnal rendelkező, módfelett bájos és kiváló ifjú
hölggyel, mi több, lett egy pompás háza Evelynben, mely utóbbinak
köszönhetően ápolni tudta ismeretségét Mrs. Willisszel. Hát lehettek még
be nem teljesült vágyai?
Mr. Gower néhány hónapig úgy találta, hogy nincsenek, míg egy nap,
miközben Mariával kart karba öltve sétált a ligetben, egy kinyílt rózsára
lett figyelmes, mely a kavicsos ösvényen feküdt. Egy rózsafáról hullott le,
amit másik hárommal együtt még Mr. Webb ültetett, hogy kellemesen
változatossá tegye a sétányt. E négy rózsafa a liget sarkait is jelölte,
ennélfogva a sétáló mindig tudhatta, mekkora utat tett meg a rét körül.
Maria megállt, hogy felvegye a gyönyörű virágot, és egész családjára
jellemző nemeslelkűséggel átnyújtotta férjurának.
– Drága Frederic, kérem, fogadja el ezt a rózsát! – kérlelte.
– Egy rózsa! – kiáltotta Mr. Gower. – Ó, Maria, ha tudná, mire
emlékeztet ez engem! Jaj, szegény húgom, mennyire megfeledkeztem
rólad!
Igazság szerint Mr. Gower egy népes család egyetlen fiúgyermeke volt,
ahol Miss Rose Gower a tizenharmadik leánynak született. E fiatal hölgy,
aki jobb sorsot érdemelt volna, rokonai kedvence volt, hisz hófehér bőre és
ragyogó szemei tökéletesen feljogosították részrehajló érzelmeikre. Még
egy körülmény hozzájárult ahhoz, hogy családja körében általános
szeretetnek örvendjen, nevezetesen, hogy neki volt a legdúsabb haja a
világon. Néhány hónappal fivére házassága előtt szívét elnyerte egy

134
udvarias, csinos fiatalember, akinek előkelő származása és várható
öröksége láttán nyilvánvaló volt, hogy családja ellenezni fogja frigyüket,
mely a leány hozzátartozói számára igencsak kívánatos lett volna. A
fiatalember házassági ajánlatot, apja pedig megfelelő ellenvetéseket tett.
Ragaszkodott hozzá, hogy fia elhagyja Carlisle-t és a szeretett Rose-t, s
visszatérjen ősei birtokára, Sussexbe. A fiatalember kénytelen volt ugyan
engedelmeskedni, de aztán a felbőszült apa – értesülvén fia szilárd
elhatározásáról, miszerint nem kíván más hölggyel frigyre lépni – két hétre
a Wight-szigetre küldte a Chaplin család felügyelete alatt, abban a
reményben, hogy e messzi vidéken az idő és a távollét felülkerekedik majd
a makacs fiatalember állhatatosságán. Így tehát hosszú időre kívánták
elhagyni Angliát, s a nemes ifjú még csak el sem búcsúzhatott Rose-tól.
Útnak indult, de szörnyű vihar kerekedett, ami összezavarta a tapasztalt
tengerészeket. Hajójuk zátonyra futott a Calshot-szigeten, és mindenki
életét vesztette. A szomorú eset híre hamarosan Carlisle-ba is eljutott, és
szavakkal leírhatatlan, mennyire megviselte a gyönyörű Rose-t. Enyhítette
volna fájdalmát, ha kaphat egy képet szerencsétlenül járt udvarlójáról, így
fivére elindult Sussexbe, remélve, hogy kérését nem utasítja vissza a
szigorú, ám bánattól sújtott apa. Amikor Evelynbe ért, már csupán néhány
mérföld választotta el X kastélytól, de oly kellemes élményekben lett
része, hogy egy időre egészen elfeledte úti célját, és boldogtalan húgát.
Azonban a földön fekvő rózsa most eszébe juttatta Rose-t, és keserű
bűnbánatot érzett hanyagsága miatt. Tüstént visszament a házba, és
miközben szomorúság, aggodalom és szégyen kavargott lelkében, a
következő levelet írta neki:
Evelyn, július 14.
DRÁGA HÚGOM!
Mivel négy hónapja hagytam el Carlisle-t, mely idő alatt egyszer sem
írtam Neked, igaztalanul vádolsz azzal, hogy elhanyagoltalak és
elfeledtelek. De ó, jaj, szégyenkezve pirulok, midőn beismerem, hogy
mégiscsak jogosan illetsz e váddal! Azonban, ha még életben vagy, kérlek,
ne ítélj meg túlságosan szigorúan, s ne gondold, hogy van olyan pillanat,
amikor nem jut eszembe az én Rose-om elszomorító helyzete! Hidd el,
többé nem feledkezem meg Rólad, s késedelem nélkül X kastélyba indulok,
ha válaszodból arról értesülök, hogy még nem távoztál az élők sorából.
Maria is csatlakozik hozzám tisztelettudó, szeretetteljes jókívánságaimban.
Fivéred,
F. Gower

135
 Az úriember rendkívül türelmetlenül várta a választ levelére, ami épp
annyi idő alatt érkezett meg, amennyi alatt a Carlisle és Evelyn közötti
nagy távolság lehetővé tette. De, fájdalom, nem Rose írta!
Carlisle, július 17.
KEDVES BÁTYÁM!
A mama bátorkodott kinyitni szegény Rose-nak írott leveledet, ugyanis
húgunk hat hete elhunyt. Hosszú távolléted és folytonos hallgatásod
aggodalommal töltött el mindnyájunkat, és Rose korai halálát okozta,
ilyenformán tehát X kastélyba tervezett látogatásod feleslegessé is vált. Ne
számolj be arról, merre jártál, amióta elhagytad Carlisle-t, és ne
magyarázkodj hosszadalmas távollétedet illetően sem, ami bizony kissé
meglep bennünket. Üdvözletünket küldjük Mariának, és szeretnénk
megtudni, ki is ő.
Szerető nővéred,
M. Gower
Miután Mr. Gower elolvasta a levelet, kénytelen volt húga halálát saját
viselkedésének tulajdonítani. Oly mélyen megrendült, hogy menten
köszvényes rohamot kapott, annak ellenére, hogy Evelynben élt, ahol a
betegségekről még hírből sem hallottak. Egész nap a szobát kellett őriznie,
ily módon Mariának alkalma nyílt arra, hogy a Sir Charles Grandison
története című regény egyik kedvenc alakjának, az ápolónőnek a
szerepében tündökölhessen. E helyzetben nem volt nő, aki nyájasabbnak
tűnt volna, mint a szeretetre méltó Maria, s végül, szűnni nem akaró
gondoskodásának köszönhetően, abban az örömben lehetett része, hogy
láthatta, amint férje fokozatosan újra használni tudja a lábát. Fáradozása
semmiképp sem volt hiábavaló áldozat, hisz, ahogy férje olyan állapotba
került, hogy elhagyhatta a házat, tüstént lóra pattant, és X kastélyba
vágtatott. Mr. Gower hő vágya ugyanis az volt, hogy megtudja, vajon
őlordságát, akinek szívét bizonyára meglágyította fia halála, rá lehetett
volna-e bírni arra, hogy beleegyezzék frigyükbe, ha fia és Rose életben
maradnak. A szeretetre méltó Maria követte tekintetével, míg el nem tűnt a
szeme elől, majd bánattól sújtva leroskadt egy székre, és azon kesergett,
hogy férjura távollétében mennyire magányosnak érzi magát.
Mr. Gower késő este érkezett meg a kastélyba, ami egy erdős
domboldalon magasodott, csodálatos kilátást nyújtva a tengerre. Az
úriembernek tetszett a kastély fekvése, bár természetesen úgy látta, hogy
jócskán alulmúlja az ő házáét. Úgy vélte, a terep egyenetlensége és a
fényűzően használt régi faanyag nem illik a kastély stílusához, s azt

136
gondolta – mivel igen öreg épület –, ehhez inkább olyan legelő szükséges,
mint az ő házáé Evelynben, hogy ily módon erőteljesen elüssön
környezetétől, és életet vigyen a faszerkezetbe. Ahogy haladt a kanyargós
ösvényen a kastély felé, a búskomor hangulatot árasztó, méltóságteljes
épület fenyegetően meredt reá, s rémülettel töltötte el. Nem is érezte addig
biztonságban magát, míg be nem vezették a szalonba, ahol a család épp
összegyűlt teára. Mr. Gowert senki nem ismerte, s bár az úriember félt a
sötétben, és könnyen megijedt, ha egyedül volt, nem hiányzott belőle az a
veleszületett és lélegzetelállító bátorság, ami képessé tette arra, hogy
arcpirulás nélkül lépjen egy szobába, ahol nagyszámú előkelőséggel találja
szemben magát, és tökéletes hidegvérrel foglaljon helyet közöttük. A ház
ura előtt azonban nem volt ismeretlen a Gower név. Jóllehet igen bánatos
és döbbent volt, mégis felemelkedett székéből, s egy jó modorú ember
udvariasságával fogadta a vendéget. A ház asszonya, akit mélyebb bánattal
töltött el fia elvesztése, mint amilyenre férjura kérges szíve képes volt, alig
tudott ülve maradni, midőn arról értesült, hogy az idegen úr Rose-nak,
elsiratott fia kedvesének fivére.
– Uram – kezdte Mr. Gower, ahogy helyet foglalt –, talán meglepi
látogatásom, hisz bizonnyal én vagyok az, akinek jövetelére a legkevésbé
számított. Azonban boldogtalan húgom miatt merészelem zavarni önt: e
szerencsétlen leány nincs többé, s bár ő maga már nem veszi hasznát a
hírnek, családom megnyugtatására mégis szeretném megtudni, vajon e
balsorsú pár halála nem ébresztette-e szíve mélyén azt a gondolatot, hogy
beleegyezését adná házasságukhoz, melyre kedvezőbb körülmények között
– azaz, ha most mindketten életben lennének – nem lehetne rábírni?
A ház ura láthatóan egészen elképedt. Neje nem bírta elviselni fia
említését, és könnyes szemmel kiszaladt a szobából. A család többi tagja
éberen figyelt, s szentül meg volt győződve róla, hogy Mr. Gower
megháborodott.
– Mr. Gower – felelte aztán őlordsága –, nagyon különös a kérdés. Úgy
tűnik, ön lehetetlenséget feltételez. Senki emberfia nem fájlalja
őszintébben fiam halálát, mint jómagam, és rendkívüli aggodalommal tölt
el a tudat, hogy Miss Gower halálát az övé idézte elő. Mégis, ha életben
lennének, nem látnám okát, hogy megváltoztassam véleményem az
ügyben.
– Uram – vágott vissza mérgesen Mr. Gower –, úgy gondolom, ön
fölöttébb hajthatatlan természet! Még tulajdon fia halála sem készteti arra,
hogy jövendő életét boldoggá tegye! Nem rabolom tovább lordságod
idejét! Látom, tisztán látom, hogy ön, uram, alávaló gazember! S most van
szerencsém a hölgyeknek és uraknak jó éjszakát kívánni! – Ezzel

137
szélsebesen kiviharzott a szobából, nem hagyva kétséget az ottmaradt
társaságban őrültsége felől.
Mr. Gower engesztelhetetlen dühében egészen megfeledkezett a kései
óráról, ami más alkalommal félelmet ébresztett volna benne. Amikor
azonban lóra pattant, és a kastély hatalmas kertkapuja bezárult mögötte,
bizony egész testében reszketni kezdett. Ha elgondoljuk helyzetét, amint
egyedül volt, lóháton, egy augusztusi estén, kilenc órakor, és nem
irányította más, csupán a növekvő hold fénye és a csillagok, melyek csak
megriasztották szikrázó ragyogásukkal, ugyan ki ne érezne sajnálatot
iránta? Kihalt volt a vidék, egy árva lelket sem lehetett találni
egymérföldes körzeten belül, s a komor kastély vészjóslóan feketéllett a
háta mögött, ahogy a diófák és fenyők árnyéka sötéten ráborult. Mr.
Gower szinte eszét vesztette a félelemtől, és ki sem merte nyitni a szemét,
míg el nem érkezett a faluba, nehogy megpillantson egy csavargót vagy
gonosz szellemet. Akkor aztán gyors vágtába kezdett, és meg sem állt
hazáig.
Amikor a házukhoz ért, megrángatta a kapucsengőt, de senki nem
nyitott ajtót. Másodszor is csengetett, majd harmadszor és negyedszer is,
de ezúttal sem járt sikerrel. Ekkor megállapította, hogy az ebédlő ablaka
nyitva van, így hát bemászott rajta, és Maria öltözőszobája felé igyekezett.
Odaérve észrevette a szolgákat, ahogy épp összesereglettek teára. Igencsak
meglepte e szokatlan látvány, és ájultan esett össze. Magához térve a
pamlagon találta magát, felesége szobaleánya pedig mellette térdelve
halántékát dörzsölgette királynévízzel. Tőle tudta meg, hogy szeretett
hitvesét, Mariát olyannyira megviselte távolléte, hogy szíve szakadt belé,
úgy három órával férjura elutazása után.
Amikor Mr. Gower kellően megnyugodott, kiadta a megfelelő
utasításokat a temetésre vonatkozóan, s miután épp szombat volt, az
időpontot hétfőre tűzte ki. Mindent elrendezve aztán Carlisle-ba indult,
hogy szerető családja körében szabad folyást engedjen bánatának. Három
és fél napi utazást követően pompás egészségnek örvendve, túláradó
jókedvvel érkezett meg, s midőn a reggelizőszobába lépett, meglepődve
fedezte fel Rose-t, a szeretett Rose-t, amint a pamlagon ült. Ahogy húga
megpillantotta, eszméletét vesztette, s le is csúszott volna a díványról, ha
az ajtónak háttal ülő úriember fel nem ugrik, és el nem kapja, mielőtt a
földre esik. Rose egykettőre magához tért, és az urat, egy bizonyos Mr.
Davenportot férjeként mutatta be fivérének.
– De drága Rose, azt hittem, hogy meghaltál, és a földben nyugszol! –
kiáltotta a megdöbbent Gower.
– Nos, drága Frederick – felelte Rose –, az én kívánságom volt, hogy

138
így gondold, ugyanis azt reméltem, hogy majd széltében-hosszában
elterjeszted a hírt a vidéken, és ily módon eljuthat X kastélyba is, ahol
talán megérinti az ott lakók szívét. Tegnapelőtt értesültem szeretett
Henrym haláláról, amit maga Mr. Davenport közölt velem, majd nőül kért.
Örömmámorban úszva fogadtam el házassági ajánlatát, és tegnap
megesküdtünk.
Mr. Gower kebelére ölelte húgát, kezet rázott Mr. Davenporttal, aztán
sétára indult a városba. Elhaladva egy fogadó mellett, betért, majd rendelt
egy korsó sört, amit egy pillanat múltán már hozott is régi barátja, Mrs.
Willis.
Az úriember nem győzött álmélkodni, hogy Mrs. Willist Carlisle-ban
látja viszont. De nem feledve a tiszteletet, mellyel neki tartozott, fél térdre
ereszkedett a hölgy előtt, és így vette át a habzó italt, ami üdítőbb volt
számára minden nektárnál. Egyúttal házassági ajánlatot is tett neki, amit
Mrs. Willis kegyeskedett jóindulatúan elfogadni, miközben elárulta, hogy
csupán egy kuzinját jött meglátogatni a városba, aki a Horgony nevű
fogadót vezeti, és kész visszaindulni Evelynbe, amikor csak leendő férjura
óhajtja. Másnap reggel aztán egybekeltek, majd útra keltek Evelynbe.
Amikor hazaértek, Mr. Gowernek eszébe jutott, hogy még nem is
értesítette Mr. és Mrs. Webbet leányuk haláláról. Joggal feltételezte, hogy
a szülők nem tudnak róla, mivel soha nem vettek a kezükbe újságot. Nem
sokkal később az alábbi levelet küldte nekik:
DRÁGA MRS. WEBB!
Ó, miként fejezhetném ki mély fájdalmamat! Maria, a mi szeretett Mariánk
nincs többé, augusztus 12-én, szombaton kilehelte lelkét. Magam előtt
látom Önt, ahogy a bánat kínzó gyötrelmei közepette siratja nem csupán a
saját, hanem az én veszteségemet is. Biztos lehet afelől, hogy boldog
vagyok, és rabja az én bájos Sarah-mnak, így hát mi mást kívánhatnék
még?
Őszinte tisztelettel,
F. Gower

139
 Westgate Building, augusztus 22.
NEMES LELKŰ URAM!
Túláradó örömmel értesültünk jelenlegi jólétéről és boldogságáról! Igazán
hálásak vagyunk példátlan nagylelkűségéért, amiért megírta, hogy együtt
érez velünk e szerencsétlenségben, mely Mariánkat érte. Mellékelek egy
bankutalványt harminc fontról, és Mr. Webb is csatlakozik hozzám, midőn
nyomatékosan arra kérem Önt és a szeretetre méltó Sarah-t, hogy fogadják
el.
Hálás barátja,
Anne Augusta Webb
Mr. és Mrs. Gower még sokáig élt felhőtlen boldogságban Evelynben,
ami erényeik megérdemelt jutalma volt. Csupán annyi változás történt a
városban, hogy Mr. és Mrs. Davenport is itt telepedett le, és Mrs. Willis
régi házába költözött, majd sok éven át vezette a Fehér Ló fogadót.

140
 Mr. Harley kalandjai
E rövid, ám lebilincselő elbeszélést Francis William Austen úrnak,
Őfelsége hajóján, a Perseverance fedélzetén szolgáló tengerészkadétnak
ajánlja mély tisztelettel alázatos szolgája,
A szerző
Mr. Harley népes családból származott. Apja egyházi pályára szánta,
anyja tengerésznek, s mivel mindkettőjük kedvére kívánt tenni, rávette Sir
Johnt, hogy szerezzen neki lelkészi tisztséget egy hadihajó fedélzetén. Mr.
Harley ennek megfelelően aztán le is vágatta a haját, és elhajózott.
Fél év múltán visszatért, és postakocsin Hogsworth Greenbe indult,
Emma lakhelyére. A kocsin együtt utazott egy emberrel, aki nem viselt
kalapot, egy másikkal, aki kettőt is, egy vénkisasszonnyal meg egy ifjú
arával.
Ez utolsó úgy tizenhét esztendősnek látszott, igéző, sötét szemei voltak
és kecses alakja, röviden szólva, Mr. Harley rájött, hogy ez nem lehet más,
mint Emma. Eszébe is jutott, hogy néhány héttel azelőtt vette nőül, hogy
elhagyta Angliát.

141
 JEGYZETEK

[1]
Település az angol Tóvidéken (a ford.).
[2]
William Pitt (1759-1806): brit politikus, miniszterelnök (a ford.).
[3]
Híres völgy Thesszáliában, melynek szépségét az antik költők gyakran megénekelték (a ford.).
[4]
Damon és Pythias az igaz barátságban alapvető bizalom és hűség jelképei a görög mitológiában (a ford.).
[5]
Samuel Richardson (1689-1761), angol író Sir Charles Grandison története című művének szereplője (a ford.).
[6]
Isaac Hawkins Browne (1705-1760), angol író A Pipe of Tobacco című művének részlete (a ford.).
[7]
shilling: a font sterling egyhuszad része, tizenkét penny. 1971-ig volt pénzegység (a ford.).
[8]
Egykori angol aranyérme, értéke 21 shilling, azaz 1,05 font (a ford.).

142
 TARTALOM
CATHARINE avagy a lugas
FREDERIC ÉS ELFRIDA
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
JACK ÉS ALICE
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
EDGAR ÉS EMMA
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
HENRY ÉS ELIZA
SIR WILLIAM MOUNTAGUE
MR. CLIFFORD ÉLETRAJZA
A SZÉPSÉGES CASSANDRA
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Első levél

143
 Második levél
Harmadik levél
Negyedik levél
Ötödik levél
Hatodik levél
Hetedik levél
AMELIA WEBSTER
A LÁTOGATÁS
ELSŐ FELVONÁS
ELSŐ SZÍN
MÁSODIK SZÍN
MÁSODIK FELVONÁS
ELSŐ SZÍN
MÁSODIK SZÍN
A REJTÉLY
ELSŐ FELVONÁS
ELSŐ SZÍN
MÁSODIK SZÍN
HARMADIK SZÍN
E történet meggyőző bizonyítéka annak, hogy az érzékenység minden
lélek számára mást jelent
A NAGYLELKŰ KÁPLÁN
(TÖREDÉKEK)
A bölcselkedő hölgy
Egy vígjáték első felvonása
Egy ifjú hölgy levele, akinek érzelmei túlságosan hevesek ahhoz, hogy
józanul tudjon ítélni, s olyan hibákat követett el, melyeket lelkiismerete
helytelenített
Egy ifjú hölgy levele, melyben walesi utazásáról ír
Rövidke történet
EVELYN
Mr. Harley kalandjai
JEGYZETEK

144
Tartalomjegyzék
CATHARINE avagy a lugas 3
FREDERIC ÉS ELFRIDA 41
ELSŐ FEJEZET 42
MÁSODIK FEJEZET 44
HARMADIK FEJEZET 46
NEGYEDIK FEJEZET 48
ÖTÖDIK FEJEZET 50
JACK ÉS ALICE 52
ELSŐ FEJEZET 53
MÁSODIK FEJEZET 55
HARMADIK FEJEZET 57
NEGYEDIK FEJEZET 59
ÖTÖDIK FEJEZET 61
HATODIK FEJEZET 63
HETEDIK FEJEZET 65
NYOLCADIK FEJEZET 67
KILENCEDIK FEJEZET 69
EDGAR ÉS EMMA 71
ELSŐ FEJEZET 72
MÁSODIK FEJEZET 73
HARMADIK FEJEZET 75
HENRY ÉS ELIZA 76
SIR WILLIAM MOUNTAGUE 81
MR. CLIFFORD ÉLETRAJZA 83
A SZÉPSÉGES CASSANDRA 85
ELSŐ FEJEZET 86
MÁSODIK FEJEZET 87
HARMADIK FEJEZET 88
NEGYEDIK FEJEZET 89
HATODIK FEJEZET 90

145
 HETEDIK FEJEZET 91
NYOLCADIK FEJEZET 92
KILENCEDIK FEJEZET 93
TIZEDIK FEJEZET 94
TIZENEGYEDIK FEJEZET 95
TIZENKETTEDIK FEJEZET 96
Első levél 98
Második levél 99
Harmadik levél 100
Negyedik levél 101
Ötödik levél 102
Hatodik levél 103
Hetedik levél 104
AMELIA WEBSTER 97
A LÁTOGATÁS 105
ELSŐ FELVONÁS 106
ELSŐ SZÍN 106
MÁSODIK SZÍN 107
MÁSODIK FELVONÁS 108
ELSŐ SZÍN 108
MÁSODIK SZÍN 110
A REJTÉLY 112
ELSŐ FELVONÁS 113
ELSŐ SZÍN 113
MÁSODIK SZÍN 114
HARMADIK SZÍN 115
E történet meggyőző bizonyítéka annak, hogy az
116
érzékenység minden lélek számára mást jelent
A NAGYLELKŰ KÁPLÁN 118
(TÖREDÉKEK) 120
A bölcselkedő hölgy 121
Egy vígjáték első felvonása 123
Egy ifjú hölgy levele, akinek érzelmei túlságosan
146
hevesek ahhoz, hogy józanul tudjon ítélni, s olyan 126
hibákat követett el, melyeket lelkiismerete helytelenített
Egy ifjú hölgy levele, melyben walesi utazásáról ír 128
Rövidke történet 129
EVELYN 131
Mr. Harley kalandjai 141
JEGYZETEK 142

147