JANE AUSTEN

A MANSFIELDI KASTÉLY

FORDÍTOTTA RÉZ ÁDÁM

2
 Első fejezet

Mintegy harminc évvel ezelőtt a huntingdoni Maria Ward kisasszonyt,

akinek a vagyona nem volt több hétezer fontnál, az a nagy szerencse érte,
hogy sikerült elnyernie Sir Thomas Bertram vonzalmát, aki Northampton
grófságban a mansfieldi kastélyt birtokolta; s így a lady rangra emelkedve
megkapta mindazt a kényelmet és kellemességet, amit egy szép, nagy ház
nyújthat, ha tekintélyes jövedelem is járul hozzá. Egész Huntingdont
elképesztette a nagyszerű frigy, amelyről a kisasszony ügyvéd nagybátyja
maga is elismerte, hogy csakis akkor lett volna méltányos, ha unokahúga
legalább háromezer fonttal gazdagabb. Az új ladynek volt két
leánytestvére, s ők is sokat remélhettek nővérük felemelkedésétől; azok az
ismerőseik, akik a nagyobbik Ward kisasszonyt és Frances kisasszonyt
semmivel sem tartották Maria kisasszonynál kevésbé csinosnak, bátran
megjósolták, hogy mindkettő csaknem éppoly előnyös házasságra
számíthat. Csakhogy a világon mindig kevesebb a gazdag ember, mint a
csinos nő, aki megérdemelné, hogy a felesége legyen. A nagyobbik Ward
kisasszony öt–hat év múltán azon vette észre magát, hogy el van jegyezve
Norris nagytiszteletű úrral, sógora egyik barátjával, akinek alig volt
magánvagyona, Frances kisasszony pedig még ennél is rosszabbul járt.
Igaz, a nagyobbik lány házasságát, amikor végül létrejött, nem kellett
éppen lebecsülni; Sir Thomasnak ugyanis szerencsére módjában állott,
hogy barátját szép lelkészi javadalomhoz juttassa Mansfieldben, s így
Norris úr és Norrisné asszony évi ezer fontnál csak alig valamivel kisebb
jövedelem birtokában léphetett rá a hitvesi boldogság pályájára. Frances
kisasszony azonban, ahogy mondani szokás, a házasságával igen
kellemetlen, sőt kínos helyzetbe hozta a családot, mert egy tengerész
főhadnagyhoz ment hozzá, aki híján volt vagyonnak, neveltetésnek és jó
összeköttetéseknek egyaránt. Bosszantóbban nem is választhatott volna.
Sir Thomas Bertramnak volt némi befolyása, melyet elvből is,
büszkeségből is – attól a vágytól vezérelve, hogy mindig a leghelyesebben
járjon el, s attól is, hogy tiszteletre méltó pozícióban lássa mindazokat,
akikhez köze van –, szívesen latba vetett volna Lady Bertram húga
érdekében; ennek a férjét azonban éppen a foglalkozása miatt semmiféle
befolyás nem vihette előbbre, s mielőtt Sir Thomas valami más módot
talált volna, hogy a házaspár segítségére siessen, a nővérek között teljes
szakításra került sor. Valamennyi fél viselkedésének része volt abban,

3
hogy ide jutottak, aminthogy a meggondolatlan házasságok csaknem
mindig ide szoktak vezetni. Price–né, tartva a fölösleges korholástól, az
esküvő előtt nem is értesítette a családját. Lady Bertram, aki igen békés
érzésű, könnyen kezelhető és nemtörődöm természetű asszony volt,
megelégedett volna azzal, hogy lemond a húgáról, és többé nem is gondol
az egészre; Norrisnét azonban olyan tettvágy fűtötte, amely nem
nyugodhatott, amíg egy hosszú és haragos levélben el nem magyarázta
Fannynak, hogy milyen ostobán cselekedett, s milyen szomorú
következményekre számíthat. Erre viszont Price–nén volt a sor, hogy
megsértődjék és megharagudjon; s válasza, mely egyformán keserű
szavakkal illette mindkét nővérét, és olyan bántó megjegyzéseket
tartalmazott Sir Thomas büszkeségéről, hogy Norrisné semmiképp sem
fojthatta magába őket, hosszú időre véget vetett közöttük minden
érintkezésnek.
Mivel igen messzire éltek egymástól, és egészen másféle körökben
forogtak, a következő tizenegy év alatt úgyszólván egyszer sem adódhatott
rá alkalom, hogy halljanak egymás létezéséről; Sir Thomas mindig el is
ámult Norrisné tájékozottságán, valahányszor arról értesült tőle, hogy
Fannynak megint gyereke született. Tizenegy év múltán azonban Price–né
már nem engedhette meg magának, hogy kitartson sértett büszkeségében,
vagy elveszítse azt az egyetlen kapcsolatot, amely talán még segítségére
lehet. A nagy s még egyre növekvő család, a tényleges szolgálatra már
alkalmatlanná vált, de a vidám társaságra és a jó italra mégis változatlanul
fogékony férj, valamint a szűkös jövedelem, amelyből élniük kellett, arra
késztette, hogy nagyon is igyekezzék visszanyerni oly könnyelműen
eldobott hozzátartozóit; írt tehát Lady Bertramnak egy levelet, amelynek
valamennyiüket békülékeny hangulatba kellett ringatnia, oly élénk
színekkel ecsetelte, hogy megbánta, amit tett, hogy kétségbeejtő az
állapota, hogy bővében van a gyerekeknek, de szűkében úgyszólván
minden másnak. Éppen a kilencedik szülésére készült, s miután siránkozva
beszámolt e körülményről, és pártfogásukat kérte a születendő gyermek
részére, azt sem tudta eltitkolni, hogy érzése szerint igen sok mindent
tehetnének a már meglevő nyolcnak a további sorsáért is. A legidősebbik
tízéves fiú: talpraesett, eszes kis legény, aki alig várja, hogy kikerüljön a
világba; de ugyan mit tehetne érte az anyja? Nincs–e rá lehetőség, hogy
valami hasznos alkalmaztatást kapjon Sir Thomas nyugat–indiai birtokán?
Semmilyen állást nem vetne meg; vagy mi a véleménye Sir Thomasnak a
woolwichi hadapródiskoláról? Esetleg hogyan lehet egy fiút a Keletre
küldeni?
A levél nem maradt hatástalan. Helyreállította a békét és a jóindulatot.

4
Sir Thomas nem fukarkodott a baráti tanácsokkal és ígéretekkel, Lady
Bertram pénzt és babakelengyét küldött, Norrisné pedig megírta a
válaszokat.
Ezek voltak a levél közvetlen eredményei, de alig telt el egy esztendő, és
Price–né még inkább érezhette üdvös hatását. Norrisné gyakran említette a
többieknek, hogy nem bírja kiverni a fejéből szegény húgát és a családját,
s hiába tettek érte már eddig is olyan sokat, ő még többet szeretne tenni;
végül megvallotta, mi a titkos óhaja: egy gyerek nevelésének és
eltartásának a gondját vegyék le teljesen a szegény Price–né válláról,
hiszen úgyis marad neki elég. Miért ne vállalhatnák el közösen a
legidősebb leányt, aki most kilencéves, és így épp a legjobban rászorul a
gondos nevelésre, melyet a szegény Price–nétól nem kaphat meg
semmiképp? A költség és fáradság igazán nem számítana, ha
meggondoljuk, milyen nagy jót tennének.
Lady Bertram azonnal egyetértett vele.
– Azt hiszem, jobbat nem is tehetnénk – mondta. – Hozassuk el a
gyereket.
Sir Thomas már nem tudott ilyen gyorsan és fenntartás nélkül
beleegyezni. Töprengett, tétovázott: nem csekély a felelősség; ha
elvállalják a lány nevelését, rendesen kell róla gondoskodniuk, különben
nem jóság, hanem kegyetlenség lenne elszakítani a családjától. Gondolnia
kell a maga négy gyermekére is, a két fiára, az unokatestvér–szerelmekre,
s a többi; de mihelyt elkezdte határozottan kifejteni az ellenvetéseit,
Norrisné a szavába vágott, és megadta a választ arra is, amit már kifejtett,
arra is, amit csak akart.
– Drága Sir Thomas, tökéletesen megértem magát, és méltányolom
nagylelkű, finom érzéseit, amelyek egyébként mindenben annyira
jellemzik a viselkedését; abban is teljesen egyetértünk, hogy az embernek
minden tőle telhetőt meg kell tennie, ha egy gyermek sorsát, hogy úgy
mondjam, a kezébe vette; és én lennék az utolsó az egész világon, aki ilyen
esetben fukarkodik a maga csekély hozzájárulásával. Mivel saját
gyermekem nincs, ugyan kire fordíthatnám azt a keveset, amit nyújtani
tudok, ha nem a testvéreim gyermekeire? A férjem is, ugye, olyan nemes
gondolkodású... de hiszen tudja, hogy nem szeretek sokat beszélni és
ígérgetni. Apró kis nehézségek miatt ne riadjunk vissza egy jó
cselekedettől. Ha tisztességes nevelést adunk egy lánynak, s azután kellő
módon vezetjük be a világba, tíz az egyhez, hogy megtalálja a
boldogságát, és többé senkinek nem kerül pénzébe. A mi unokahúgunk,
Sir Thomas, ha szabad így mondanom, de mindenesetre a maga unokahúga
számos előnyt élvezne, ha itt nő fel ezen a környéken. Nem mondom, hogy

5
olyan csinos lesz, mint a kuzinjai. Valószínűleg nem lesz olyan csinos; de
oly kedvező körülmények között léphetne be az itteni társaságba, hogy
minden emberi számítás szerint hamarosan akadna jóravaló kérője. Maga a
fiaira gondol; de hát, mondja meg őszintén: minden elképzelhető dolog
közül vajon nem éppen ez a legvalószínűtlenebb, ha úgy nőnek fel, ahogy
tervezzük, egymás mellett, testvérek módjára? Lelki képtelenség. Soha
még ilyen esetről nem hallottam. Sőt, ez az egyetlen biztos módszer,
amellyel a nemkívánatos vonzalmakat megelőzhetjük. Ha a lány netalán
csinos lesz, és Tom vagy Edmund csak hét év múlva látja először, könnyen
megeshetik a baj. Elég lesz arra gondolniuk, hogy nem fogadtuk be
magunk közé, s hagytuk valahol messze, a legnagyobb szegénységben
felnőni; amilyen kedves, jószívű fiúk, vagy az egyik, vagy a másik
biztosan beleszeretne. De neveltesse csak velük együtt mostantól fogva, s
legyen az a lány olyan gyönyörű, mint egy angyal, akkor is mindig csak a
húgukat fogják látni benne.
– Sok igazság van abban, amit mond – felelte Sir Thomas –, s távol
legyen tőlem, hogy mesterséges akadályokat gördítsek egy olyan megoldás
útjába, mely ennyire összhangban lenne az érdekeltek lehetőségeivel és
egymás közötti kapcsolataival. Csupán azt akartam megjegyezni, hogy
nem szabad könnyelműen eljárnunk, mert Price–nét is csak azzal
segítenénk igazán, és nekünk is csak az válna becsületünkre, ha a lánynak
úrinőhöz méltó jövőt biztosítanánk, illetve kötelezve éreznénk magunkat,
hogy később majd biztosítsunk, amennyiben mégsem akadna megfelelő
kérője, bármily vérmesen reméli is kegyed.
– Mélységesen megértem! – kiáltotta Norrisné. – Sir Thomas, maga a
megtestesült nagylelkűség és tapintat, s én esküdni mernék rá, hogy ebben
a kérdésben sohasem lesznek nézeteltéréseink. Jól tudja, hogy ami
módomban áll, azt én mindig boldogan megteszem azokért, akiket
szeretek; s bár annak a szeretetnek, amit a maga drága gyermekei iránt
érzek, egy századrészét sem tudnám arra a szegény lányra fordítani, és
semmilyen vonatkozásban nem tekinthetném őt annyira a sajátomnak,
mégis megvetném magam, ha képes lennék elhanyagolni. Hát nem a
húgom gyermeke? Hogy is nézhetném ölbe tett kézzel, hogy szükséget
szenved, amíg van egy falat kenyerem, amelyet megoszthatok vele?
Nekem is megvannak a magam hibái, drága Sir Thomas, de a szívem
csupa érzés; és ha szegény vagyok is, inkább megvonnám magamtól a
legszükségesebbet, semhogy szűkkeblűen viselkedjem. Ha tehát nincs
ellenére, már holnap megírom szegény húgomnak az ajánlatunkat; s
mihelyt megállapodtunk, én magam intézkedem, hogy a gyerek eljusson
Mansfieldbe: magának egyáltalán nem kell vesződnie vele. Majd

6
vesződöm én: tudja, hogy nem szoktam kímélni magam. Külön ezért
felküldöm Dadust Londonba, van ott egy szíjgyártó unokatestvére, akinél
megszállhat, s a gyereket odavihetnék hozzá. Portsmouthtól Londonig
könnyen eljuthat a kislány postakocsin, ha rábízzák akármelyik rendes
utasra. Mindig akad ilyen: egy megbízható kereskedőfeleség vagy valaki
más.
Sir Thomas nem hozott fel több ellenvetést, csak Dadus unokatestvérét
védte meg a váratlan támadástól, s miután úgy határoztak, hogy a
találkozónak illendőbb formák között kell lezajlania, ha ily módon
valamivel költségesebb lesz is, az ügy el volt döntve, és valamennyien
előre élvezték a kitervelt jó cselekedet örömét. Az igazat megvallva, e
jóleső érzés egyenlő megoszlása nem volt egészen igazságos; Sir Thomas
ugyanis szilárdan eltökélte, hogy teljes komolysággal és
következetességgel vállalja a gyám szerepét, Norrisnénak viszont
egyáltalán nem állott szándékában, hogy bármit is magára vegyen az
anyagi terhekből. Szívjósága nem ismert határt, amíg csak sürögni,
beszélni és okoskodni kellett, s nála jobban senki sem buzdíthatott volna
másokat a bőkezűségre; de a pénzt legalább úgy szerette, mint az ilyesféle
buzgólkodást, és éppoly jól tudta megtakarítani a magáét, mint elkölteni a
másokét. Mivel a házassága kisebb jövedelemhez juttatta, mint amilyenről
álmodozott, eleinte úgy vélte, hogy a legszigorúbb takarékosságra van
szükség; s amit óvatosságból kezdett, hamarosan a vérévé vált, bár nem
születtek gyerekei, akik a kényszerű beosztás gyümölcseit élvezzék. Ha
nagy családról kellett volna gondoskodnia, Norrisné talán sohasem teszi
félre a pénzét; mivel azonban ilyen gondjai nem voltak, semmi sem
akadályozta a kuporgatásban, és nem csökkentette azt a jó érzését, hogy
évről évre több marad meg a jövedelmükből, hiszen nem úgy élnek, mint
ahogy élhetnének. Mint szenvedély rabja, aki ráadásul még nem is érzett
igazi szeretetet a húga iránt, meg kellett elégednie azzal, hogy a költséges
jótékonyság kezdeményezőjének és megszervezőjének minőségében
arasson babérokat; de mivel nagyon kevéssé ismerte önmagát, a fenti
beszélgetés után talán abban a boldog hiszemben sétált haza a paplak felé,
hogy ő a legbőkezűbb nővér és nagynéni a világon.
Amikor az ügy ismét szóba került, már világosabban kifejtette
elképzeléseit; s válaszul Lady Bertram nyugodt kérdésére: – Mondja,
húgom, hol helyezzük el a gyereket, amikor megérkezik, magánál vagy
nálunk? – Sir Thomas némileg meglepődve hallotta, hogy Norrisné igazán
képtelen személyes részt vállalni a jövevény gondozásából. Sir Thomas
eddig azt hitte, hogy a paplakban nagy örömmel fogadják majd a kislányt,
akiben a gyermektelen nagynéni kellemes társra találhat; most azonban

7
kiderült, hogy mélységesen tévedett. Norrisné végtelenül sajnálta, de arról
szó sem lehetett, legalábbis a jelenlegi körülmények között, hogy a gyerek
náluk lakjon. Férjeura ingatag egészségi állapota miatt gondolni sem
szabad ilyesmire; szegény Norris úr legalább annyira képtelen volna
elviselni egy gyerek lármáját, mint madárként felröppenni a levegőbe;
persze, ha egyszer megszabadulna köszvényes panaszaitól, az egészen
más; akkor ő, Norrisné, boldogan felváltaná a testvérét, mit sem törődve a
sok gonddal–bajjal; de szegény Norris úr jelenleg minden percét lefoglalja,
és ilyesmit még csak meg sem akar említeni neki, mert kétségtelenül
felzaklatná vele.
– Hát akkor jöjjön hozzánk a gyerek – mondta Lady Bertram a
legnagyobb nyugalommal. Rövid szünet után Sir Thomas méltóságteljesen
hozzátette: – Igen, legyen ez a ház az otthona. Majd igyekszünk teljesíteni
iránta a kötelességünket, s itt legalább meglesz az az előnye, hogy egykorú
társak közé kerül, és hivatásos nevelőnőt is kap.
– Nagyon igaz! – kiáltotta Norrisné. – Mindkét szempont rendkívül
fontos, Lee kisasszonynak pedig mindegy lesz, hogy három lányt kell–e
tanítania, vagy csak kettőt... az már igazán egyre megy. Őszintén sajnálom,
hogy nem tudom jobban hasznosítani magam; de ami tőlem telik, azt azért
megteszem. Nem tartozom azok közé, akik kímélni szeretik magukat; s
igenis elküldöm érte Dadust, bármennyire kellemetlen lesz is három napig
nélkülöznöm a legfőbb tanácsadómat. Gondolom, nővérem, hogy a kis
fehér padlásszobában akarja elhelyezni a gyereket, a régi gyerekszobák
mellett. Az a legjobb megoldás, Lee kisasszony közelében, a lányoktól
sem messze, és mindjárt kéznél lennének a cselédek is, akik, ugye, majd
öltöztetik, és a ruháival törődnek, mert, gondolom, nem kívánja Ellistől,
hogy őt is éppen úgy kiszolgálja, mint a többieket. Nem is tudom
elképzelni, hol helyezhetné el másutt.
Lady Bertram nem tett ellenvetést.
– Remélem, jó természetű gyermek lesz – folytatta Norrisné –, és fel
tudja fogni, mekkora szerencse, hogy ilyen rokonai vannak.
– Ha különösen rossz lenne a természete – mondta Sir Thomas –, a saját
gyermekeink érdekében nem tarthatnánk itt sokáig; de nincs rá semmi ok,
hogy mindjárt a legrosszabbra gondoljunk. Valószínűleg sok csiszolnivalót
találunk majd rajta, s fel kell készülnünk arra, hogy nagyfokú
tudatlanságot, némely alantas nézeteket és elszomorítóan rossz modort tár
elénk; ezek azonban nem javíthatatlan hibák; azt sem hiszem, hogy
veszélyesek lehetnének a környezetére. Ha a lányaim fiatalabbak volnának
nála, komolyan el kellene gondolkodnunk azon, hogy szabad–e ilyen társat
adni melléjük; de az adott helyzetben úgy vélem, nekik egyáltalán nem

8
árthat ez a kapcsolat, a rokonuk viszont rengeteget nyerhet rajta.
– Pontosan így gondolom én is – kiáltotta Norrisné –, éppen ma reggel
mondtam a férjemnek. Nem is kell más nevelés annak a lánynak,
mondtam: elég, hogy a kuzinjai mellé kerül; ha Lee kisasszony nem
tanítaná meg semmire, tőlük is elég jóságot és okosságot tanulhatna.
– Remélem, nem fogja bosszantani szegény kis mopszlimat – mondta
Lady Bertram –; csak nemrég sikerült rávennem Júliát, hogy hagyja békén.
– Ahogy a lányok felserdülnek, sógorasszony – szólt Sir Thomas –,
lesznek némi nehézségeink a kellő megkülönböztetéssel: el kell érnünk,
hogy az én lányaim tudatában legyenek a maguk mivoltának, de azért
mégse nézzék le túlságosan az unokatestvérüket; ő pedig ne szenvedjen
fölöslegesen, de mindig tartsa észben, hogy nem Bertram kisasszonynak
született. Szeretném, ha nagyon jó pajtások lennének, és a világért sem
engedném meg a lányaimnak, hogy a legkevésbé is sértően viselkedjenek a
rokonukkal szemben; de egyenlőek azért sohasem lehetnek. Társadalmi
állásuk, vagyonuk, jogaik és lehetőségeik között mindig meg fog maradni
a különbség. Ez a kényes kérdés igen nagy tapintatot kíván, és én számítok
a maga segítségére, hogy meg tudjuk találni a leghelyesebb viselkedési
formákat.
Norrisné szívvel–lélekkel felajánlotta szolgálatait; s bár tökéletesen
egyetértett Sir Thomasszal az ügy nehézségét illetően, nem győzte biztatni,
hogy ők ketten majd könnyűszerrel megbirkóznak vele.
Sejthető, hogy Norrisné nemhiába írt a húgának. Price–né ugyan
meglepődött, amiért épp egy lányra esett a választás, amikor annyi pompás
fia is volt, de rendkívül hálásan fogadta az ajánlatot, és biztosította
rokonait, hogy a lánya igen jó természetű, kedves teremtés, akit
remélhetőleg sohasem lesz okuk elküldeni maguktól. Azt is megírta róla,
hogy egy kicsit érzékeny és gyönge, de a levegőváltozás bizonyára nagyon
jót tesz majd neki. Szegény asszony! Nyilván megfordult a fejében, hogy
jó pár gyermekének hasznára válna egy kis levegőváltozás.

9
 Második fejezet

A kislány szerencsésen megtette a hosszú utat; Norrisné elébe ment

Northamptonba, s így az utolsó csöppig kiélvezhette saját fontosságának a
tudatát: elsőként üdvözölte a gyereket, ő mutatta be a többieknek, és ő
ajánlotta jóindulatukba.
Fanny Price ekkoriban épp tízéves volt, s bár a külsejében első
pillantásra aligha lehetett különösebb vonzóerőt felfedezni, nem is
taszította vissza rokonait. Korához képest alacsony volt, arca színtelen, s
híján minden feltűnő szépségnek; a viselkedése hallatlanul félénk,
szégyenlős, visszahúzódó; de a modora, bár félszeg, egyáltalán nem
közönséges, a hangja kellemes, és a magatartása, miközben beszélt,
nagyon megnyerő. Sir Thomas és Lady Bertram igen kedvesen fogadta; s
látva, hogy mennyire ráfér a bátorítás, Sir Thomas iparkodott a lehető
legbiztatóbban viselkedni, ez azonban az ő ünnepélyes modorával nem
nagyon sikerülhetett; és Lady Bertram, aki feleannyira sem erőltette meg
magát, s alig szólt egy szót, míg a férje tízet, pusztán a nyájas mosolyával
mindjárt elérte, hogy kettejük közül ő lett a kevésbé félelmetes
személyiség.
A fiatalok mind otthon voltak, és derűs, fesztelen fellépésükkel nagyon
jól szerepeltek az összeismerkedésben, legalábbis a fiúk, az egyik tizenhét,
a másik tizenhat éves, korukhoz képest szép szál fiatalemberek, akiket a
kis unokahúg szemében a felnőtt férfiak glóriája övezett. A két lány már
tanácstalanabb volt, lévén kisebbek a fiúknál, és jobban meg is illetődtek
az apjuktól, aki ebből az alkalomból különösen cikornyás szavakat intézett
hozzájuk. De mivel régóta megszokták a társas életet és a dicséreteket,
nem maradt bennük semmi természetes félszegség; s látva, hogy
unokahúgukból teljesen hiányzik az önbizalom, az övék mindinkább
visszatért, úgyhogy csakhamar a legnyugodtabb közönnyel tudták
szemügyre venni arcát és öltözékét.
Ritka szép család voltak; a fiúk igen jóvágásúak, a lányok határozottan
csinosak, s korukhoz képest valamennyien nagyok és fejlettek, ami az
unokatestvéreket külsőleg éppen annyira megkülönböztette egymástól,
mint modor tekintetében a nevelésük; senki sem hitte volna, hogy a lányok
között valójában oly csekély a korkülönbség: a kisebbiket csak két év
választotta el Fannytól. Julia Bertram tizenkét éves volt, és Maria csak egy
évvel idősebb. A kis jövevény pedig rettenetesen boldogtalannak érezte

10
magát. Félt mindenkitől, szégyenkezett, visszakívánkozott előző
otthonába, nem mert felnézni, nem bírt hangosan és könnyek nélkül
megszólalni. Norrisné Northamptontól Mansfieldig az egész úton arról
beszélt neki, hogy milyen óriási szerencse érte, s ez milyen nagy hálára és
jó viselkedésre kötelezi – most azután elkeseredését csak növelte a
bűntudat, hogy mégsem tud boldog lenni. A hosszú út fáradalmai is egyre
inkább éreztették hatásukat. Hiába volt Sir Thomas minden leereszkedő
nyájassága, és hiába jósolgatta buzgón Norrisné, hogy Fanny jó kislány
lesz; hiába mosolygott rá Lady Bertram, s ültette maga és mopszlija mellé
a pamlagra, sőt, hiába nyomtak a kezébe egy finom egres lepényt: alig
nyelt le belőle két falatot, máris sírva fakadt; s mivel úgy látszott, hogy
leginkább még az ágy tudná megvigasztalni, sürgősen lefektették, hadd
aludja ki a bánatát.
– A kezdet nem valami biztató – mondta Norrisné, amikor Fanny kiment
a szobából. – Miután annyit beszéltem a lelkére az úton, azt hittem,
derekasabban fog viselkedni; elmondtam neki, milyen sok függ attól, hogy
jól sikerül–e a bemutatkozása. Remélem, nem arról van szó, hogy egy
kicsit durcás a természete... szegény anyjáé nagyon is az volt; de hát egy
ilyen gyermekkel szemben elnézőnek kell lennünk, s ha most szomorú,
amiért kiszakadt az otthonából, ez talán nem vet rá túlságosan rossz fényt,
hiszen mégiscsak az otthona volt, minden hibájával együtt, ő pedig még
nem foghatja fel, milyen előnyös cserét csinált; no de ami késik, nem
múlik.
Mindazonáltal tovább tartott, semmint Norrisné megengedhetőnek vélte,
amíg Fanny hozzászokott új környezetéhez, és beletörődött abba, hogy el
kellett válnia minden régi ismerősétől. Fájdalma igen éles volt, s mivel
nem nagyon értette meg senki, nem is foglalkozhattak vele kellőképpen.
Senki sem akart barátságtalanul viselkedni, de nem is erőltette meg magát,
hogy feloldja a kislány szorongásait.
Másnap a Bertram kisasszonyokat felmentették a tanulás alól, hogy
ráérjenek összebarátkozni és elszórakozni unokahúgukkal, de ez sem
vezetett sok eredményre. Mindkettő elég közönségesnek találta Fannyt,
amikor kiderült, hogy csak két selyemöve van, és sohasem tanult franciául;
s miután a kislányra nem nagyon hatott az a duett sem, amelyet kegyesen
előadtak neki, végül is nem tehettek mást, mint hogy nagylelkűen
megajándékozták néhány semmire sem becsült játékszerükkel, s magára
hagyták, ők pedig művirágkészítéssel, aranypapírvagdosással és egyéb
szórakozásokkal igyekeztek minél jobban kihasználni a szünnapot.
Fanny az unokanővérei társaságában vagy tőlük távol, a tanulószobában,
a szalonban vagy a kertben egyformán el volt keseredve, s mindenütt és

11
mindenkiben talált valami félelmetest. Lady Bertram szótlansága
elbátortalanította, Sir Thomas ünnepélyessége szorongást plántált belé,
Norrisné pedig teljesen megbénította intelmeivel. Unokanővérei bántó
megjegyzéseket tettek rá, hogy milyen kicsi és milyen félszeg; Lee
kisasszony elképedt a tudatlanságán, a cselédek kicsúfolták a ruhái miatt; s
amikor e fájdalmak közepette eszébe jutottak fivérei és húgai, akik mellett
oly fontos szerepet tölthetett be mint játszótárs, dajka és tanítónő, szívét
még jobban hatalmába kerítette a csüggedés.
A ház pompáján elámult, de ez persze nem adott vigaszt. A szobák
olyan nagyok voltak, hogy nem tudott fesztelenül mozogni bennük; ha
bármihez hozzányúlt, attól kellett félnie, hogy mindjárt összetörik, s
állandó rettegésben kóborolt ide–oda; gyakran elbújt sírni a szobácskájába;
s a kislány, akiről esténként elismerően állapították meg a szalonban,
miután kiment, hogy láthatólag meg tudja becsülni a szerencséjét, egyszer
sem ért a nap szenvedéseinek végére, amíg álomba nem sírta magát. Egy
hét telt el így, anélkül, hogy csöndes, tartózkodó viselkedése bármit is
elárult volna, amikor egy reggel Edmund, a fiatalabbik unokabátyja, sírva
találta a padlásszobákhoz vezető lépcsőn.
– Mi a baj, húgocskám? – kérdezte olyan kedvesen, ahogy csak a
nagyon jó emberek tudják. Leült mellé, s nem kis erőfeszítésébe került,
hogy leküzdje a gyerek szégyenkezését, amiért így rajtakapták, és szóra
bírja. Tán csak nem beteg? Haragszik rá valaki? Vagy összeveszett
Mariával és Juliával? Vagy talán segítsen neki, mert nem ért valamit a
leckéjéből? Egyáltalán, mire volna szüksége, mit tehetne a kedvéért?
Sokáig csak annyi választ tudott kipréselni belőle, hogy „Nem, nem –
semmi – nem, köszönöm”; de amikor a további faggatás során egyszer
szóba hozta régi otthonát, a kislány felerősödő zokogásából rájött, hogy
miben gyökerezik a fájdalma. Tőle telhetőleg igyekezett megvigasztalni.
– Azért vagy szomorú, kis Fanny, mert el kellett hagynod anyukádat –
mondta. – Ebből is látszik, milyen jó kislány vagy; de ne feledd, hogy
rokonok és jó barátok közé kerültél, akik valamennyien szeretnek, és
boldoggá akarnak tenni. Gyere, sétáljunk egyet a parkban, és mesélj el
nekem mindent a fivéreidről meg a húgaidról.
Amint tovább beszélgettek e tárgyról, kiderült, hogy bármennyire
kedvesek is Fannynak mind e fivérek és húgok, van köztük egy, akit az
összes többinél jobban szeret. Williamről beszélt a legtöbbet, ő hiányzott
most a leginkább: William, a legnagyobb fiú, nála egy évvel idősebb,
állandó társa és barátja, s anyjuknál (akinek a kedvence volt) minden
bajban pártfogója. William nem akarta, hogy ő elkerüljön hazulról, meg is
mondta, mennyire rossz lesz nélküle. – De gondolom, William majd ír

12
neked. – Igen, megígérte, de azt mondta, hogy előbb ő, Fanny írjon. – És
mikor fogsz írni? – Fanny lehajtotta a fejét, és tétován felelte, hogy nem
tudja: nincs papírja.
– Ha csak ez a baj, kapsz tőlem papírt és minden egyebet, ami
szükséges, úgyhogy megírhatod a leveled, amikor csak jólesik. Igazán
megnyugtatna, ha írnál Williamnek?
– Meg, nagyon.
– Akkor láss hozzá most mindjárt. Gyere velem a reggelizőszobába, ott
kéznél van minden, és biztosan nem zavar senki.
– De, bátyám, vajon elviszi–e majd a posta?
– El, ne félj semmit, ha mondom; feladjuk a többi levéllel együtt; a
nagybátyád majd kifizeti a portót, úgyhogy Williamnek semmibe se fog
kerülni.
– A nagybátyám! – mondta utána Fanny rémülten.
– Ő bizony; ha kész a levél, megmutatom apámnak, és ki fogja fizetni.
Fanny ezt nagy merészségnek találta, de nem tiltakozott tovább;
úgyhogy mindjárt be is mentek a reggelizőbe, ott aztán Edmund papirost
kerített, és szépen megvonalazta, éppoly készségesen, mint ahogy maga
William tette volna, csak talán valamivel pontosabban. Végig Fannyval
maradt, mialatt a levél készült, és rendelkezésére bocsátotta tollkését is,
helyesírási tudását is, mivel szükség volt mind a kettőre; e
figyelmességeket, amelyek nagyon jólestek Fannynak, még azzal is
megtoldotta, hogy melegen érdeklődött a bátyja felől, s ez szerezte a
legnagyobb örömet. Edmund is írt néhány üdvözlő szót Williamnek, és
egy fél guinea–t küldött neki a borítékban. Fanny úgy érezte,
semmiképpen sem tudná kifejezni a boldogságát; de arca és néhány
egyszerű szó mindennél ékesebben beszélt hálájáról és öröméről, s
unokabátyjában mindinkább felébredt iránta az érdeklődés. Tovább
beszélgetett vele, s abból, amit a lány mondott, meggyőződött róla, hogy
szerető szíve van, és erősen törekszik a jóra; azt is belátta, hogy kényes
helyzete és nagy félénksége miatt Fannyt jobban megilleti a szerető
gondoskodás. Ő maga ugyan készakarva sohasem okozott neki fájdalmat,
de most úgy érezte, a jövőben több cselekvő jóindulatot kell tanúsítania
iránta; el is határozta, hogy mindenekelőtt igyekszik csökkenteni benne a
félelmet, amelyet valamennyiükkel szemben érez, és váltig buzdította,
hogy játsszék csak bátran Mariával és Juliával, s legyen olyan vidám,
amilyen csak tud.
Ettől a naptól kezdve Fanny lassanként megnyugodott. Érezte, hogy van
egy jó barátja, és Edmund kedvessége mindenki mással szemben is
derűsebbé tette. A környezete már nem volt olyan idegen, az emberek nem

13
olyan ijesztőek; s ha némelyektől azért továbbra is félnie kellett, legalább
kezdte kiismerni őket, és megtanult alkalmazkodni hozzájuk. Apró
csiszolatlanságai és félszegségei, amelyek eleinte mindannyiukat és
elsősorban őt magát annyira bosszantották, most fokozatosan lekoptak
róla, s Fanny már nem reszketett minden ízében, ha meg kellett jelennie a
nagybátyja előtt, de még Norrisné hangjától sem rezzent össze túlságosan.
Unokanővérei olykor egészen tűrhető pajtásra találtak benne. Igaz, kisebb
és gyöngébb lévén, nem lehetett állandó játszótársuk, de a nagylányok
játékaiban és szórakozásaiban azért időnként kapóra jött egy harmadik,
kivált ha ez a harmadik roppant készséges és engedékeny természetűnek
bizonyult; s amikor Norrisné Fanny hibái felől érdeklődött náluk, vagy a
bátyjuk, Edmund ajánlotta jóindulatukba a kis kuzint, el kellett ismerniük,
hogy „Fanny egész rendesen viselkedik”.
Maga Edmund változatlanul kedvesen viselkedett; s Fannynak Tomtól
sem kellett rosszabbat eltűrnie, mint azt a fajta tréfálkozást, amelyet a
tizenhét éves fiatalemberek mindig helyénvalónak tartanak egy tízéves
gyerekkel szemben. Tom épp a felnőtt élet küszöbén állt, buzgott benne a
jókedv, s alig fért a bőrébe, mint általában az úri családok legidősebb
sarjai, akik úgy érzik, hogy csakis pénzköltésre és szórakozásra születtek.
A kis kuzin iránt tanúsított nyájasságát is a helyzete és a jogai határozták
meg: néha nagyon szép ajándékokat adott neki, és sokat nevetett rajta.
Ahogy Fanny külseje és kedélye a javulás tüneteit kezdte mutatni, Sir
Thomasnak és Norrisnénak egyre nagyobb elégtételt szerzett a jótékony
terv megvalósulása; négyszemközt csakhamar meg is állapították, hogy
bár a kislány távolról sem okos, eléggé kezelhető természetűnek
mutatkozik, és a jelek szerint nem sok bajuk lesz vele. Egyébként nemcsak
ők ketten voltak oly lesújtó véleménnyel a képességeiről. Fanny tudott
ugyan varrni, írni és olvasni, de egyebet nem tanult; s amikor
unokanővérei rájöttek, hogy nem is hallott sok mindenről, amit ők már
régóta jól ismernek, nem győztek ámuldozni végtelen butaságán, és az első
két–három héten egyre újabb híreket hoztak róla a szalonba. „Édes mama,
képzelje, a kuzinunk nem tudja összerakni Európa térképét.” Vagy: „A
kuzinunk nem tudja felsorolni Oroszország főbb folyóit.” Vagy: „Még a
hírét sem hallotta Kisázsiának.” Vagy: „Nem tudja, mi a különbség a
vízfesték és a színes ceruza között! Milyen furcsa! Hallott már olyat, hogy
valaki ennyire buta legyen?”
– Drágám – felelte ilyenkor a tapintatos nagynéni –, ez csakugyan
szomorú dolog, de nem várhatod el mindenkitől, hogy olyan fürge eszű, jó
tanuló legyen, mint te.
– De nénikém, igazán olyan buta! Képzelje, tegnap este megkérdeztük

14
tőle, hogy milyen úton próbálna eljutni Írországba; és azt felelte, hogy
előbb Wight szigetére menne. Nem tud semmi másról, csak Wight
[1]
szigetéről, neki az „a” sziget, mintha több sziget nem is volna a világon.
Én igazán szégyellném magam, ha az ő korában, de még jóval azelőtt is
nem lettem volna okosabb. Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne
tudtam volna sok mindent, amiről neki még ma sincs fogalma. Milyen
régen is volt, nénikém, amikor az angol királyok sorrendjét ismételtük, a
trónra lépésük évszámával és az uralkodásuk alatt történt legfontosabb
eseményekkel együtt!
– Bizony – tette hozzá a nővére –, és a római császárokat is egészen
Severusig, meg azt a sok pogány mitológiát, meg az összes fémeket,
félfémeket, bolygókat és híres filozófusokat.
– Nagyon igaz, kedveseim, de benneteket csodálatos
emlékezőtehetséggel áldott meg az ég, szegény kuzinotokat pedig
valószínűleg egyáltalán nem áldotta meg vele. Emlékezőtehetség dolgában
éppolyan óriási különbség van az emberek között, mint minden másban,
legyetek tehát elnézőek a kuzinotok iránt, és sajnáljátok őt a
fogyatékossága miatt. Azt se feledjétek, hogy ha mégoly tehetségesek és
okosak vagytok is, azért mindig szerénynek kell lennetek; mert hiába
tudtok máris olyan sokat, még sok tanulnivaló vár rátok.
– Hogyne, tudom, amíg tizenhét éves nem leszek. De még valamit el
kell mondanom Fanny furcsaságáról és butaságáról. Képzelje, nénikém,
azt mondja, hogy sem zenét, sem rajzot nem akar tanulni.
– Ez már csakugyan nagy butaság, drágám, és arra vall, hogy sem
tehetség, sem törekvés nincs benne valami sok. De ha jobban
meggondoljuk a dolgot, nem tudom, nem helyesebb–e így, mert, mint
tudjátok, apuka és anyuka (az én tanácsomra) puszta jóságból veletek
együtt nevelteti ugyan, de azért egyáltalán nem szükséges, hogy
mindenben olyan tökéletessé váljon, mint ti; éppen ellenkezőleg, sokkal
kívánatosabb, hogy megmaradjon a különbség.
Ilyesféle tanácsokkal járult hozzá Norrisné a két unokahúga lelki
neveléséhez; nem nagy csoda tehát, hogy sokat ígérő tehetségük és korai
műveltségük ellenére semmit sem sajátítottak el az olyan kevésbé általános
jó tulajdonságokból, mint amilyen az önismeret, a jószívűség és az alázat.
Kitűnő oktatást kaptak mindenben, kivéve, ami a jellemet illeti. Sir
Thomas nem tudta, mire lenne még szükség, mert hiába volt igazán
gondos apa, érzéseit nem szokta kifejezésre juttatni, és tartózkodó
viselkedése miatt a lányok sohasem tárták fel neki a lelküket.
Lady Bertram viszont a legcsekélyebb figyelmet sem fordította a lányai
nevelésére. Ilyesmire nem ért rá soha. Napjait azzal töltötte, hogy szépen

15
felöltözve üldögélt a pamlagon valami szűnni nem akaró, haszontalan és
egy csöppet sem tetszetős kézimunkával; a mopszlija többet foglalkoztatta,
mint a gyerekei, bár nagyon elnéző volt az utóbbiak iránt, ha ebből ránézve
nem származott semmi kényelmetlenség; s a fontos dolgokban elfogadta
Sir Thomas irányítását, a kevésbé fontosakban pedig a húgáét. De ha
netalán több ideje jut a lányaira, valószínűleg akkor sem tudott volna mit
kezdeni vele, hiszen volt nevelőnőjük, voltak rendes tanáraik, egyebet
igazán nem kívánhattak. S hogy Fanny nehéz felfogású, rossz tanuló? Ez
igazán roppant sajnálatos, de hát vannak, akik butának születnek, Fanny is
csak emberelje meg magát; ő nem tudja, mi egyebet lehetne tenni;
különben is, a butaságától eltekintve, meg kell mondania, hogy semmi
rosszat nem talál szegényben, mindig igyekszik hasznosítani magát, fürgén
továbbítja az utasításait, és készségesen odahozza, amit kér tőle.
Minden hibája, tudatlansága és félénksége ellenére Fanny lassanként
gyökeret vert Mansfield Parkban, s miután a régi otthona iránti
ragaszkodását jórészt átvitte az újra, nem éppen boldogtalanul nőtt fel az
unokanővérei között. Sem Mariában, sem Juliában nem volt eredendő
gonoszság; s bár Fanny gyakran szenvedett attól, ahogyan vele bántak,
annyira lebecsülte a maga érdemeit, hogy nem érzett semmilyen sérelmet.
Körülbelül attól az időtől fogva, hogy a családba került, Lady Bertram
egy kis gyengélkedés, de jóval több lustaság következtében lemondott a
londoni házról, ahol minden tavasszal lakni szoktak, s végképp a vidéken
maradt, Sir Thomasra bízva, hogy ha felesége nincs jelen, a szokottnál
kisebb vagy nagyobb kényelemben végzi–e parlamenti kötelességeit. Így
tehát a Bertram kisasszonyok továbbra is a vidéken fejlesztették
emlékezőtehetségüket, játszották duettjeiket, nőttek és nőiesedtek; s apjuk
elégedetten vehette tudomásul, hogy külső megjelenés, modor és
képzettség tekintetében minden reményét valóra váltják. A nagyobbik fia
szertelen, költekező életet élt, s már eddig is sok kellemetlenséget okozott
neki; de a többi gyerek csupa jóval biztatta. Nem kellett kételkednie abban,
hogy lányai új ragyogással vonják be a Bertram nevet, amíg viselik, s ha
majd másra cserélik fel, méltóképpen tágítják a család úri kapcsolatainak a
körét; Edmund jelleme, józan esze és egyenes gondolkodása pedig szép
eredményeket, tisztességet és boldogságot ígért neki magának csakúgy,
mint valamennyi hozzátartozójának. Őt a lelkészi pályára szánták.
A saját gyerekeivel járó gondok és örömök között Sir Thomas nem
feledkezett meg arról, hogy igen sokat tegyen Price–né gyerekeiért is:
bőkezűen támogatta az asszonyt a fiúk nevelésében és elhelyezésében,
amikor elég nagyok lettek, hogy foglalkozást válasszanak; s Fanny, bár
úgyszólván tökéletesen el volt szigetelve tőlük, a legőszintébb örömmel

16
szerzett tudomást minden jótéteményről, amelyben részesültek, s általában
mindenről, ami jónak ígérkezett a sorsukat vagy a jellemüket illetően.
Hosszú évek folyamán csak egyszer, egyetlenegyszer jutott osztályrészéül
az a boldogság, hogy együtt lehessen Williammel. A többiekről nem tudott
semmit; senkinek sem jutott eszébe, hogy elküldje hozzájuk, akár csak
látogatóba is, a család sem hívta soha; de Williamet, aki nem sokkal Fanny
távozása után a tengerészpálya mellett döntött, meghívták egy hétre a
húgához Northamptonshire–be, mielőtt tengerre szállt volna. Fölösleges
leírni túláradó szeretetüket, találkozásukat, együttlétük kimondhatatlan
boldogságát, kacagó jókedvben töltött óráikat vagy a komoly
megbeszélések perceit; a fiú vérmes reményeit s az utolsó pillanatig
ujjongó vidámságát, vagy a lány kétségbeesését, amikor végül el kellett
válniuk. Szerencsére a látogatás a karácsonyi szünidőben zajlott le, amikor
Fanny közvetlen vigaszért fordulhatott Edmundhoz; kapott is tőle annyi
szép jövendölést William sorsáról és a maga választotta pályán reá váró
sikerekről, hogy lassacskán belátta az elválás értelmét. Edmund
barátságában soha nem kellett csalatkoznia; miután a fiatalember Etonból
Oxfordba került, kedvessége mit sem csökkent, s még több alkalom
adódott rá, hogy kimutassa. Sohasem tetszelgett azzal, hogy többet tesz,
mint a rokonai, attól sem félt, hogy netalán többet tesz a kelleténél; mindig
híven képviselte Fanny érdekeit, kímélte az érzéseit, igyekezett megláttatni
jó tulajdonságait és feloldani a félszegséget, amely leplezte őket; ellátta jó
tanáccsal, vigasszal és bátorítással.
Mivel mindenki más a háttérbe szorította, ez az egyetlen támasz nem
biztosíthatta Fanny érvényesülését; de azért Edmund barátsága igen nagy
szerepet játszott szellemi fejlődésében és örömeinek kiterjesztésében. A
fiatalember tudta róla, hogy okos, gyors felfogású, józan eszű, és szeret
olvasni, ami önmagában véve is kész nevelés, ha kellőképpen irányítják.
Lee kisasszony franciára tanította, és felolvastatta vele a mindennapi
történelemadagját; Edmund azonban olyan könyveket ajánlott neki,
amelyek megédesítették szabad óráit; fejlesztette az ízlését, és csiszolgatta
ítélőképességét; elbeszélgetett vele az olvasmányairól, hogy jobban
megeméssze őket, és okos dicséretekkel buzdította további olvasásra.
Hálából e szolgálatokért Fanny jobban szerette, mint bárki mást a világon,
kivéve Williamet; kettejük között osztotta meg a szívét.

17
 Harmadik fejezet

Az első jelentősebb esemény akkor történt a családban, amikor Fanny

körülbelül tizenöt éves lehetett: meghalt Norris nagytiszteletű úr, s ez
szükségszerű változásokat és új fejleményeket vont maga után. Norrisné a
paplakból előbb a kastélyba, majd Sir Thomasnak egy kisebb falusi házába
költözött; özvegyi bánatára némi vigaszt nyújtott az a tapasztalat, hogy a
férje nélkül is nagyon jól megvan, jövedelme csökkenésére pedig az a
boldogító felismerés, hogy ezután még szigorúbban kell takarékoskodnia.
A javadalmat Edmundnak szánták; s ha nagybátyja néhány évvel
korábban halálozik el, nyilván valamelyik jó barátjuk kapja meg
ideiglenesen, amíg Edmundot fel nem szentelik. Mielőtt azonban erre sor
kerülhetett volna, Tom költekezése olyan méreteket öltött, hogy
kénytelenek voltak másképpen dönteni a következő installációról, s így a
fiatalabb testvérnek is fizetnie kellett az idősebbik élvezeteiért.
Szerencsére volt még egy családi javadalom, amelyet fenntarthattak
Edmundnak, s bár ez a körülmény némiképp megnyugtatta Sir Thomas
lelkiismeretét, mégis igazságtalannak érezte a dolgot, és erről őszintén
igyekezett a nagyobbik fiát is meggyőzni, abban a reményben, hogy jobb
hatást ér el vele, mint előző intelmeivel és intézkedéseivel.
– Helyetted is szégyellem magam, Tom – mondta legünnepélyesebb
modorában –; szégyellem magam, amiért erre a megoldásra
kényszerültem, és szeretném remélni, hogy neked mint testvérnek éppen
annyira fáj, ami történt. Tíz, húsz, harminc évre, talán élete végéig
megfosztottad Edmundot jogos jövedelmének több mint a felétől. Talán
egyszer még lesz rá erőm, vagy később neked lesz rá erőd (amit őszintén
remélek), hogy jobb állásba juttassuk; de nem szabad elfeledni, hogy ez a
legkevesebb, amit elvárhat tőlünk, s hogy voltaképp semmivel sem
kárpótolhatjuk ama kézzelfogható előnyökért, amelyekről most a te
sürgető adósságaid miatt kell lemondania.
Tom némi szégyent s némi megbánást érzett e szavak hallatára; de
miután a lehető leggyorsabban eliszkolt, kis idő múlva már igen derűs
önzéssel gondolt először is arra, hogy feleannyi adóssága sincs, mint
egynémely barátjának; másodszor, hogy apja túlságosan felfújta ezt a
kellemetlen históriát; s végül harmadszor, hogy akárki lesz is az új lelkész,
minden valószínűség szerint hamarosan úgyis meghal.
Norris nagytiszteletű úr halála után a javadalmat egy dr. Grant nevű

18
lelkész kapta meg, aki nemsokára le is telepedett Mansfieldben; s életerős,
negyvenöt éves férfiú lévén, valószínűnek látszott, hogy fel fogja borítani
az ifjabb Bertram úr számításait. De nem, „hiszen amolyan rövid nyakú,
gutaütésre hajlamos fickó, aki szereti habzsolni a jót, és nyilván egykettőre
elpatkol”.
Vele jött a felesége is, nála úgy tizenöt évvel fiatalabb asszony, de
gyerekeik nem voltak; s érkezésüket, amint az lenni szokott, megelőzte a
hír, hogy nagyon rendes, kellemes emberek.
Sir Thomas most már úgy vélte, itt az idő, hogy sógornője is kivegye a
részét Fanny neveléséből, hiszen Norrisné új helyzete és a leány serdültebb
kora folytán immár semmilyen ellenvetést nem lehetett felhozni
együttélésükkel szemben, sőt, ez látszott a legcélszerűbbnek; s mivel az
utóbbi időben némi veszteségek érték nyugat–indiai birtokán, és anyagi
helyzete a nagyobbik fiú pazarlása miatt is megromlott valamelyest, nem
lett volna kellemetlen számára, ha megszabadul Fanny eltartásának és
jövőbeli támogatásának a terheitől. Abban a szilárd hitben, hogy így lesz a
legjobb, feleségének is megemlítette az elképzeléseit; s minthogy Lady
Bertramnak legközelebb épp Fanny jelenlétében jutott eszébe a dolog,
nyugodt hangján így fordult a lányhoz:
– Ezek szerint tehát elmégy tőlünk, Fanny, és a húgomhoz költözöl.
Örülsz neki?
Fanny annyira meglepődött, hogy nem bírt mást mondani, mint amit
hallott: – Elmegyek?
– El, drágám; miért vagy úgy meglepődve? Öt évet töltöttél nálunk, és a
húgom mindig úgy tervezte, hogy magához vesz, ha a férje meghal. De
azért a jövőben is el kell jönnöd, hogy feltűzd a hímzésmintáimat.
Fannyt a váratlan hír roppant kellemetlenül érintette. Soha nem kapott
semmi kedvességet
Norrisnétól, és sehogy sem tudta szeretni.
– Nagyon nem szívesen megyek el innen – mondta megbicsakló hangon.
– Hát persze, persze; az csak természetes. Mióta ebbe a házba kerültél,
azt hiszem, senkit a világon nem ért olyan kevés zaklatás, mint téged.
– Remélem, nem vagyok hálátlan, nénikém – mondta Fanny szerényen.
– Nem, drágám; én is remélem. Mindig úgy találtam, hogy nagyon jó
kislány vagy.
– És soha többé nem élhetek itt?
– Soha, drágám; de nagyon kényelmes otthonod lesz. Gondolom, neked
nagyjából úgyis mindegy, hogy az egyik házban élsz–e vagy a másikban.
Fanny elfacsarodott szívvel ment ki a szobából: mégsem volt neki
mindegy, s a legcsekélyebb örömet sem érezte arra a gondolatra, hogy a

19
másik nagynénjével kell élnie. Mihelyt találkozott Edmunddal,
elpanaszolta neki a bánatát.
– Bátyám – mondta –, olyasmi vár rám, aminek egyáltalán nem örülök; s
bár maga sokszor rávett, hogy béküljek meg eggyel s mással, amitől
eleinte idegenkedtem, most nem fog sikerülni. Ezután Norris néninél kell
élnem.
– Igazán?
– Igen; éppen most mondta Lady Bertram. El van határozva. Itt kell
hagynom Mansfield Parkot, és gondolom, mihelyt a néném beköltözött a
Fehér Házba, én is odamegyek.
– Hát ha neked nem volna kellemetlen ez a terv, Fanny, azt mondanám,
hogy nagyszerű.
– Jaj, bátyám!
– Minden egyéb mellette szól. A nagynéném igazán okos asszony, ha
magához akar venni. Olyan barátnőt és társat választ, amilyet keresve sem
találna másutt, és nagyon örülök, hogy ebben még a pénz imádata sem
tartja vissza. Tőled megkapja majd, amit elvárhat. Remélem, nem vagy
túlságosan elkeseredve, Fanny.
– De igen; nem tudok örülni. Szeretem ezt a házat, szeretek benne
mindent: ott semmit se fogok szeretni. Hiszen tudja, milyen rosszul érzem
magam, ha vele vagyok.
– Nem mondom, gyerekkorodban elég kellemetlenül bánt veled; de
ugyanúgy bánt velünk is, vagy majdnem ugyanúgy. Gyerekekkel szemben
sohasem tudott rokonszenvesen viselkedni. De most már olyan korban
vagy, hogy jobb bánásmódra számíthatsz; úgy vettem észre, máris
kedvesebben viselkedik; s ha te leszel az egyetlen társa, nyilván sokat
jelentesz majd neki.
– Én sohasem jelenthetek sokat senkinek.
– Ugyan mi akadályoz meg benne?
– Minden. A helyzetem, a butaságom, az ügyetlenségem.
– Ami a butaságot meg az ügyetlenséget illeti, kedves Fanny, hidd el,
hogy szikrányi sincs benned egyikből sem, ha csak azt nem nézzük, hogy
ilyen rosszul használod ezeket a szavakat. Nincs rá semmi ok a világon,
hogy ne jelenthess igen sokat annak, aki megismer. Jó eszed van, jó
természeted, s bizonyos vagyok benne, hogy jó szíved is, amely sohasem
tudná megtagadni a viszonzást, ha kedvességet tapasztal. Jobb
bizonyítványt senki sem kívánhat attól, akit barátjának és társának választ.
– Nagyon kedves, hogy ezt mondja – felelte Fanny elpirulva ennyi
dicsérettől –, bárcsak meg tudnám hálálni egyszer a jó véleményét, ahogy
illene! Ó, bátyám, ha el kell is mennem, életem végéig emlékezni fogok a

20
jóságára.
– Nohát annyit magam is remélek, Fanny, hogy olyan messziről, mint
ide a Fehér Ház, talán mégsem felejtesz el. Úgy beszélsz, mintha kétszáz
mérföldnyire készülnél, nem pedig csak a park túlsó oldalára; de hiszen a
jövőben is majdnem annyit leszel közöttünk, mint eddig. A két család az
év minden napján találkozni fog. Az egyetlen különbség az lesz, hogy ha a
másik nénéddel élsz, szükségképp az előtérbe kényszerülsz majd,
érdemeid szerint. Itt túl sokan vannak, akik mögött elbújhatsz; ott majd
kénytelen leszel kinyitni a szájad.
– Jaj, ne mondjon ilyet.
– De mondok, mégpedig nagy élvezettel. A nagynéném most már sokkal
alkalmasabb rá, hogy a gondviselőd legyen, mint az anyám. Természeténél
fogva rengeteget képes tenni azért, akinek a sorsát igazán a szívén viseli, s
majd rákényszerít arra, hogy érvényesítsd a jó tulajdonságaidat.
Fanny felsóhajtott, s azt mondta: – Én nem tudom ugyanilyen színben
látni a dolgot; de el kell hinnem, hogy inkább magának van igaza, mint
nekem, és nagyon hálás vagyok, amiért igyekszik megbékíteni azzal, ami
elkerülhetetlen. Ha hihetnék abban, hogy a néném igazán szeret,
végtelenül jólesne akár csak egy kicsit is hasznosnak érezni magam. Itt,
tudom, senkinek se vagyok a hasznára, mégis annyira szeretem ezt a
helyet.
– Ettől a helytől nem is fogsz megválni, Fanny, bár a házból elköltözöl.
A park és a kert ugyanúgy a rendelkezésedre áll, mint eddig. Ilyen
névleges változástól még a te ragaszkodó kis szívednek sem kell
megijednie. Ezután is sétálhatsz ugyanabban a fasorban, használhatod
ugyanazt a könyvtárat, találkozhatsz ugyanazokkal az emberekkel,
lovagolhatsz ugyanazon a lovon.
– Igaz, igaz. Persze, a drága, öreg, szürke póni! Ó, bátyám, ha eszembe
jut, mennyire féltem a lovaglástól, milyen rémület fogott el, amikor arról
beszéltek, hogy talán jót tenne nekem (reszkettem, ha a nagybátyám
kinyitotta a száját, amikor lovakról volt szó), és felidézem a maga
kedvességét, ahogy igyekezett rábeszélni, a félelmemet elűzni, biztatni,
hogy hamarosan megkedvelem, s aztán arra gondolok, milyen igaza lett,
akkor majdnem elhiszem, hogy talán mindig olyan jó prófétának bizonyul.
– Én pedig meg vagyok győződve arról, hogy ez az átköltözés éppúgy
javára válik majd a lelki egészségednek, mint a lovaglás a testinek, s végső
soron a boldogságodnak is.
Ezzel véget ért a beszélgetésük, amely ugyan jó hatást tehetett volna
Fannyra, de mégis fölöslegesnek bizonyult, mert Norrisnénak esze ágában
sem volt, hogy magához vegye. Ha új helyzetében ezzel a gondolattal

21
foglalkozott, csakis azon törte a fejét, hogyan tudna minél ügyesebben
kibújni alóla. Hogy eleve kizárja még a lehetőségét is, Mansfield község
épületei közül a legkisebbiket választotta, amely még úrinak számított: a
Fehér Házban ugyanis csak neki és a szolgálóinak jutott hely, bár egy
vendégszobát is fenntartottak, mert ebből a világért sem engedett volna. A
paplak üres szobáit ugyan soha nem vette igénybe senki, de Norrisné most
már nem tudott lemondani arról, hogy mindig vendégfogadásra készen
álljon. De minden óvatossága mellett sem sikerült elérnie, hogy valami
jobbat ne tételezzenek fel róla; talán éppen a szabad szoba jelentőségének
a hangoztatásával ringatta Sir Thomast abba a tévhitbe, hogy valójában
Fannynak szánja. Lady Bertram azután hamarosan tisztázta a kérdést,
amikor egyszer hanyagul megjegyezte Norrisné előtt:
– Azt hiszem, húgom, nem lesz többé szükségünk Lee kisasszonyra, ha
Fanny magához költözik.
Norrisné kis híján felugrott. – Hozzám költözik, drága Lady Bertram!
Mit akar ezzel mondani?
– Hát nem magánál fog élni? Azt hittem, már megbeszélte Sir
Thomasszal.
– Én? Soha. Egy árva szót sem szóltam erről Sir Thomasnak, és ő se
nekem. Még hogy Fanny hozzám jöjjön! Ilyesmi álmomban sem jutott
volna eszembe, és nem is kívánhatja senki, ha jól ismer mind a kettőnket.
Uramisten! Mihez is kezdenék Fannyval? Én, a szegény, magára hagyott,
támasz nélküli özvegy, aki mindenre alkalmatlan, és akinek a kedélye
teljesen összeomlott; mihez kezdenék én egy ilyen korú lánnyal? Hiszen
tizenöt éves! Éppen ez a kor kívánja a legtöbb figyelmet és odaadást, s
nincs az a derűs kedély, amelyet próbára ne tenne! Nem hihetem, hogy Sir
Thomas komolyan gondolt volna ilyesmire. Sir Thomas nekem annál
sokkal jobb barátom. Bizonyos vagyok benne, hogy aki a javamat akarja,
nem kívánhat ilyet. De hogyan is jutott eszébe Sir Thomasnak, hogy erről
beszéljen?
– Nem is tudom. Valószínűleg ezt tartotta a leghelyesebbnek.
– De mit mondott? Azt nem mondhatta, hogy szeretné, ha magamhoz
venném Fannyt. Nem, a szíve mélyén biztosan nem kíván tőlem ilyesmit.
– Nem; csak annyit mondott, hogy valószínűleg úgy lesz; és én is azt
hittem. Mind a ketten azt hittük, hogy örülni fog neki. De ha nem akarja,
ne is beszéljünk róla többet. Fanny egyáltalán nincs a terhünkre.
– Drága nővérem, gondolja csak meg, hogyan is örülhetnék neki a
mostani szerencsétlen állapotomban? Itt vagyok egyedül, szegény
tehetetlen özvegy, akit a legjobb férj hagyott magára, miután annyit
gondoztam és ápoltam, hogy ráment az egészségem, de a kedélyállapotom

22
még annál is rosszabb, minden lelki nyugalmam odavan, s alig maradt
valamim, hogy úrinőhöz méltóan éljek, és ne hozzak szégyent a drága
megboldogult emlékére... ugyan mi örömöt találhatnék én abban, ha olyan
teher szakad rám, mint Fanny? De még ha nekem hasznom lenne is belőle,
akkor sem akarnám, hogy az a szegény leány olyan rosszul járjon. Itt jó
kezekben van, és szép jövő vár rá. Én majd csak átvergődöm a bánatomon
és a bajaimon, ahogy tudok.
– Hát nem bánná, hogy egészen egyedül kell élnie?
– Drága Lady Bertram, mi egyébre vagyok én alkalmas, mint a
magányra? Időnként, remélem, meglátogat egy–egy jó barátom a kis
házikómban (mindig lesz a számukra egy szabad ágyam); de hátralevő
napjaim legnagyobb részét teljes egyedüllétben fogom tölteni. S ha
meglesz a mindennapi betevő falatom, egyebet nem kívánok.
– Remélem, húgom, azért magára sem vár olyan gyászos jövő, hiszen
Sir Thomas azt mondja, évi hatszáz lesz a jövedelme.
– Én nem panaszkodom, Lady Bertram. Tudom, hogy nem élhetek úgy,
mint eddig, de majd csökkentem a kiadásaimat, ahol csak lehet, és
megtanulok jobban gazdálkodni. Bizony, nagyon is könnyű kezű
háziasszony voltam, de most majd nem szégyellem a takarékosságot. A
helyzetem éppúgy megváltozott, mint a jövedelmem. Szegény uramtól
mint a község lelkészétől sok mindent megkívánhattak, amit éntőlem nem
lehet elvárni. Isten a megmondhatója, mennyit fogyasztottak a mi
konyhánkon, akik derűre–borúra betértek. A Fehér Házban szigorúbb lesz
a beosztás. Meg kell élnem a jövedelmemből, különben elmehetnék
koldulni; és bevallom, nagyon boldog lennék, ha ennél valamivel többre is
futná az erőmből, s minden év végén félretehetnék egy keveset.
– Reméljük, hogy úgy lesz. Hiszen eddig is mindig félretett valamit,
nem igaz?
– Nekem csak az a célom, Lady Bertram, hogy az új nemzedék a
hasznomat lássa. A maguk gyermekeinek a kedvéért szeretnék gazdagabb
lenni. Rajtuk kívül nincs senkim, és boldoggá tenne az a gondolat, hogy
rájuk tudok hagyni valami csekélységet, amit nem kell megvetniük.
– Ez nagyon szép magától, de miattuk ne aggódjon. Meglesz nekik
mindenük, ami kell. Sir Thomas majd gondoskodik róla.
– Jó, de Sir Thomas sem lesz annyira bőviben a pénznek, ha az antiguai
birtok továbbra is olyan keveset jövedelmez.
– Ó, az hamarosan rendbe jön. Sir Thomas már írt is ebben az ügyben,
tudok róla.
– Hát akkor, Lady Bertram – mondta Norrisné, és távozásra készült –,
csak annyit mondhatok: nincs más vágyam, mint a maguk családját

23
szolgálni; ha tehát Sir Thomas netán ismét szóba hozná Fanny
átköltözését, megmagyarázhatja neki, hogy az én egészségi és
kedélyállapotom mellett erről szó sem lehet; egyébként még szabad ágyam
se lenne a számára, mert egy vendégszobát okvetlenül fenn kell tartanom.
Lady Bertram elég részletesen közölte férjével e beszélgetés tartalmát,
úgyhogy Sir Thomas belátta, mennyire tévedett a sógornője elképzeléseit
illetően; s így Norrisné egyszer s mindenkorra mentesült a tőle addig elvárt
lépésnek még az említésétől is. Sir Thomas ugyan csodálkozott, amiért
semmit se hajlandó tenni az unokahúgáért, akinek a befogadását annyira
szorgalmazta; de mivel Norrisné idejekorán neki is éppúgy értésére adta,
mint Lady Bertramnak, hogy mindenét az ő családjukra óhajtja hagyni,
hamarosan belenyugodott ebbe a megoldásba, amely – gondolta – nemcsak
előnyös és hízelgő, de lehetővé teszi, hogy ő maga is jobban gondoskodjék
Fannyról.
Fanny csakhamar értesült róla, milyen fölösleges volt a rettegése; s
őszinte, mesterkéletlen boldogsága valamelyest kárpótolta Edmundot a
meghiúsult tervért, amelyet egyébként Fannyra nézve oly célszerűnek
tartott. Norrisné birtokba vette a Fehér Házat, Granték megérkeztek a
paplakba, s miután ezek az események lezajlottak, Mansfieldben egy ideig
minden úgy folyt tovább, mint azelőtt.
A barátságos és barátkozó természetű Granték általában megnyerték új
ismerőseik rokonszenvét. De nekik is megvoltak a maguk hibái, amelyeket
Norrisné hamarosan felderített. A lelkész nagyon szerette a hasát, és
mindennap kiadós ebéd kellett neki; Grantné pedig, ahelyett, hogy a lehető
legolcsóbban elégítette volna ki az igényeit, éppoly magas bért fizetett a
szakácsnőjének, mint Mansfield Park gazdái, és személyesen alig
mutatkozott a konyha vidékén. Norrisné nem tudott mélységes
felháborodás nélkül beszélni e magatartásról, sem pedig a paplakban
rendszeresen elfogyasztott vaj és tojás mennyiségéről. Nála nagyobb
barátja senki sem lehet a jól megrakott asztalnak és a vendégszeretetnek;
nála jobban senki sem gyűlölheti a kicsinyességet; az ő idejében, ugyebár,
a paplak soha nem volt híjával semmi földi jónak, és senki nem
mondhatott rá semmi rosszat, de az ilyen nagyzolást igazán nem tudja
megérteni. Nagyúri dámának semmi keresnivalója egy vidéki paplakban.
De akármilyen előkelő hölgy is Grantné, azért betehetné a lábát az ő
kamrájába. Ő már sokfelé érdeklődött, de senkitől sem hallott olyasmit,
hogy Grantnénak valaha is több vagyona lett volna ötezer fontnál.
Lady Bertram nem nagy érdeklődéssel hallgatta e kifakadásokat. A
zsugoriság sérelmeiben nem tudott osztozni, de annál inkább átérezte a
sértett szépség fájdalmát, amiért Grantné minden külső vonzóerő híján is

24
oly pompásan él, s e kérdésről csaknem éppoly gyakran, bár kevésbé
bőbeszédűen fejtette ki rosszalló véleményét, mint Norrisné a másikról.
E nézetek alig egy éve kerültek forgalomba, mikor a családban újabb
jelentős esemény történt, amely teljes joggal követelt magának némi részt
a hölgyek gondolataiban és beszélgetéseiben. Sir Thomas szükségesnek
találta, hogy maga utazzék Antiguára gazdasági ügyeinek megnyugtatóbb
intézése végett, s a nagyobbik fiát is magával vitte, abban a reményben,
hogy ilyen módon végleg eltávolíthatja nem kívánatos otthoni
kapcsolataitól. Azzal hagyták el Angliát, hogy valószínűleg csaknem egy
évig távol lesznek.
A lépés anyagi szükségessége és a fia szempontjából is várható haszna
megbékítette Sir Thomast azzal a gondolattal, hogy el kell válnia a
családjától, s a lányait éppen most, amikor a legizgalmasabb korba
jutottak, másokra kell bíznia. Lady Bertramról nem tételezhette fel, hogy
teljes mértékben vállalni tudná mellettük az ő szerepét, jobban mondva azt
a szerepet, amelyet eleve az anyának kellett volna betöltenie; de bízott
annyira Norrisné éber figyelmében és Edmund ítélőképességében, hogy a
lányok magatartását illetően minden félelem nélkül keljen útra.
Lady Bertram egyáltalán nem örült annak, hogy a férje magára hagyja;
de távolról sem azért, mintha egy csöppet is aggódott volna Sir Thomas
biztonsága és jóléte miatt: ő tudniillik azok közé tartozott, akik nem tudják
elképzelni, hogy rajtuk kívül másnak is veszélyes, terhes vagy fárasztó
lehet valami.
A Bertram kisasszonyokat méltán sajnálhatta volna bárki ebben a
helyzetben; nem a bánatuk miatt, hanem azért, mert nem éreztek bánatot.
Apjuk sohasem pártolta valami nagyon a szórakozásaikat, tehát soha nem
is szerették igazán, és sajnos csak örülni tudtak annak, hogy elutazott.
Most minden korlátozás alól felszabadultak; s bár nem szándékoztak olyan
élvezetekbe bocsátkozni, amelyeket Sir Thomas valószínűleg megtiltott
volna, mégis rögtön átérezték, hogy a maguk urai lettek, s annyi elnézést
kaphatnak, amennyit csak akarnak. Fanny éppannyira megkönnyebbült,
mint unokanővérei, s ennek maga is tudatában volt; de gyöngédebb
természetű lévén, hálátlannak érezte magát, és valójában azon bánkódott,
hogy nem tud bánkódni. Sir Thomas, aki olyan sokat tett érte és a
fivéreiért, most elment, s talán soha többé nem tér vissza! Neki pedig egy
árva könnycsepp se szökött a szemébe! Milyen szégyenletes érzéketlenség.
Mi több, az utolsó reggelen Sir Thomas azt mondta neki, szeretné, ha
ismét találkozhatna Williammel a következő tél folyamán, és biztatta,
hogy hívja meg Mansfieldbe, mihelyt hírét veszik, hogy a hajóraj,
amelyben szolgál, Angliába érkezett. Milyen figyelmes és kedves volt! S

25
ha még rá is mosolyog, és „kedves Fannynak” szólítja a beszélgetés
folyamán, ő boldogan elfelejtett volna minden régebbi szigorúságot vagy
hűvösséget. De Sir Thomas megint végtelen fájdalmat okozott az utolsó
szavaival, mert azt mondta: „Ha William eljön Mansfieldbe, remélem,
sikerül meggyőznöd arról, hogy a legutóbbi találkozásotok óta eltelt
hosszú éveket nem töltötted egészen haszontalanul; bár attól tartok, a
tizenhat éves húgát sok tekintetben azonosnak találja majd a tízévessel.”
Fanny a nagybátyja távozása után keserves könnyekkel gondolt vissza erre
a kijelentésre; s látva kisírt szemét, unokanővérei megállapították róla,
hogy képmutató.

26
 Negyedik fejezet

Tom Bertram az utóbbi hónapokban oly kevés időt töltött otthon, hogy
most csak elméletileg hiányolhatták; Lady Bertram azután meglepődve
tapasztalta, hogy még az apja nélkül is milyen jól megvannak; milyen
nagyszerűen betölti a helyét Edmund, aki éppúgy felszeli a sültet, tárgyal
az intézővel, ír az ügyvédnek, eligazítja a cselédeket, s éppúgy megkíméli
őt minden elképzelhető fáradságtól vagy erőfeszítéstől, kivéve azt, ami a
személyes leveleivel jár.
Megjött az első hír, hogy az utasok kellemes hajózás után szerencsésen
partra szálltak Antiguán; addig azonban Norrisné kiélhette magát a
legszörnyűbb félelmekben, s ezeket Edmundra is igyekezett átragasztani,
valahányszor sikerült egyedül találnia; mivel pedig nem tudta elképzelni,
hogy bármely végzetes katasztrófáról ne ő szerezzen elsőnek tudomást,
máris azon spekulált, hogy miképpen közli majd a többiekkel a rossz hírt –
amíg Sir Thomas megnyugtató levele, amely mindkettőjük épségéről és
egészségéről tudósított, arra nem kényszerítette, hogy izgalmát és
tapintatos előkészítő beszédeit legalábbis ideiglenesen szögre akassza.
Beköszöntött s elmúlt a tél, anélkül, hogy ismét elővehette volna őket; a
hírek változatlanul kitűnőek voltak; és Norrisnénak, aki fáradhatatlanul
buzgólkodott unokahúgai mellett a különféle mulatságok előmozdításában,
toalettjeik összeállításában, kiválóságaik érvényesítésében és férjjelöltek
keresésében, mindezeken felül annyi bokros teendője akadt a tulajdon
háztartásával, a Lady Bertraméval, amelybe a lehetőségekhez képest
szintén beleártotta magát, s végül a pazarló Grantné megfigyelésével, hogy
igazán nem nagyon ért rá aggódni a távollevőkért.
A Bertram kisasszonyok immár elfoglalták méltó helyüket a környék
szépei között; s minthogy szépségükkel és képzettségükkel fesztelenül
természetes, de ugyanakkor pallérozottan udvarias és előzékeny modor is
párosult, a társaság rokonszenvét és bámulatát egyaránt elnyerték.
Hiúságuk olyan kitűnően volt adjusztálva, hogy észre sem lehetett venni,
ők pedig nem nagyképűsködtek: s a magatartásukkal kivívott elismerés,
amelynek a biztosításáról és begyűjtéséről a nagynénjük gondoskodott,
megerősítette őket abban a hitükben, hogy egyáltalán nincsenek hibáik.
Lady Bertram nem járt el hazulról a lányaival. Még ahhoz is lusta volt,
hogy az anyák természetes örömével gyönyörködjék sikereikben és
szórakozásukban, ha ez a legcsekélyebb fáradsággal járt, s helyét

27
átengedte a húgának, aki kapva kapott e megtisztelő álláson, és roppantul
élvezte, hogy társaságba járhat, anélkül, hogy lovakat kellene bérelnie.
Fanny nem kapott részt az évad vigalmaiból; de ha ezek elszólították a
család többi tagját, örülhetett a nyílt dicséretnek, hogy hasznos szerepet
tölt be a nagynénje mellett; s miután Lee kisasszony megvált Mansfieldtől,
bálok vagy más összejövetelek estéin természetesen ő lett Lady Bertram
nélkülözhetetlen társa. Ha beszélni kellett, beszélt; ha Lady Bertram
beszélt, hallgatott; ha úgy kívánta, felolvasott neki; s az ilyen esték békéje,
a tökéletes biztonság, hogy amíg kettesben vannak, egyetlen bántó szót
sem kell hallania, kimondhatatlanul jólesett neki, hiszen egyébként csak
ritkán tehette félre a szorongásait vagy a zavarát. Unokanővérei néha
beszámoltak mulatságaikról, és ő mohón itta a szavaikat, kivált a bálok
leírását, s hogy kivel táncolt Edmund; de mivel a maga helyzetét annyira
alantasnak érezte, soha eszébe se jutott, hogy egyszer ő is részesülhetne
mindebből, s úgy hallgatta az elbeszéléseket, mint akit közelebbről
egyáltalán nem érint az egész. Végeredményben nagyon kellemesen
töltötte el a telet; William ugyan nem került vissza Angliába, de az is jó
volt, hogy állandóan várni lehetett.
A tavasz megfosztotta kedves barátjától, az öreg, szürke pónitól, s egy
ideig az a veszély fenyegette, hogy emiatt az egészségét és a
kedélyállapotát is károsodás éri; hiába ismerték el ugyanis, milyen fontos
számára a lovaglás, a kisujját sem mozdította senki, hogy ismét lovat
kapjon; hiszen, jegyezték meg a nénjei, használhatja valamelyik
kuzinjának a lovát, ha nekik éppen nem kell, s mivel a Bertram
kisasszonyoknak minden áldott nap kellett a lovuk, ha szép idő volt, és
roppant előzékenységükben sem ragadtatták magukat odáig, hogy
feláldozzák bármely igazi élvezetüket – arra az „éppen”–re persze
sohasem került sor. Vidáman kilovagoltak a verőfényes áprilisi és májusi
reggeleken; Fanny pedig vagy otthon ült egész nap az egyik nagynénjével,
vagy holtfáradtra gyalogolta magát, mert a másik úgy kívánta; Lady
Bertram tudniillik meg volt győződve róla, hogy a testmozgás éppoly
szükségtelen mindenkinek, mint amennyire kellemetlen neki magának;
Norrisné viszont, aki reggeltől estig izgett–mozgott, mindenkitől elvárta,
hogy ugyanannyit mozogjon. Edmund nem volt otthon, különben
hamarabb orvosolta volna a bajt. Amikor megjött, és látta, mire jutott
Fanny, s ennek milyen káros következményei vannak, mindjárt tudta, mi a
teendője; s egy határozott kijelentéssel – „Fanny nem maradhat ló nélkül”
– eleve visszautasított minden ellenvetést, amellyel az anyja közönye vagy
a nagynénje fukarsága jelentéktelennek akarta feltüntetni a dolgot.
Norrisné azt hangoztatta, hogy bizonyára akad egy megbízható öreg jószág

28
a kastély istállójában; vagy talán kölcsönkérhetnének egyet az intézőtől;
hébe–hóba esetleg dr. Grant is kölcsönadná a póniját, amelyet a postára
szokott küldeni. Nem tehet róla, de abszolúte szükségtelennek, sőt,
helytelennek tartja, hogy Fanny saját lovat kapjon, mint egy lady, mint az
unokanővérei. Nem kétséges, hogy Sir Thomas is ellenezné; azt is meg
kell mondania, hogy véleménye szerint nagy könnyelműség lenne az ő
távollétében ilyesmire költeni a pénzt és növelni az istálló tetemes
kiadásait, amikor az egyik jelentős jövedelmi forrásukkal éppen bajok
vannak. „Fanny nem maradhat ló nélkül”: Edmund csak ennyit válaszolt.
Norrisné ezt sehogy sem tudta belátni. Lady Bertram viszont tudta: ő
tökéletesen egyetértett a fiával abban, hogy szükség van a lóra, és az apja
is szükségesnek tartaná; csak azzal érvelt, hogy nem kell úgy sietni; csak
azt kívánta, hogy várjon Sir Thomas hazatéréséig, s akkor Sir Thomas
maga intézi majd el az egészet. Szeptemberben már itthon lesz, és ugyan
mi baj származhatik abból, ha szeptemberig még várnak?
Bár Edmundot a nagynénje sokkal inkább felbosszantotta, mint az anyja,
mert ő tanúsított kevesebb megértést Fanny iránt, Lady Bertram szavai
jobban elgondolkoztatták, s végül olyan megoldást választott, amely
elhárította az apai rosszallás kockázatát, de mégis azonnal biztosította
Fannynak a testmozgás lehetőségét – ebből semmiképp sem akart engedni.
Edmundnak három lova volt, de nők számára egyik sem megfelelő: kettő
vadászló, a harmadik utazásra igen alkalmas jószág. Most úgy határozott,
hogy ezt a harmadikat elcseréli egy olyanért, amelyet az unokahúga is
használhat; tudta, honnan szerezheti be; s miután megszületett a döntés, a
csere is hamarosan létrejött. Az új kanca valóságos kincsnek bizonyult;
igen kevés fáradsággal be lehetett tanítani a feladatára, s akkor Fanny
úgyszólván korlátlan gazdája lett. Nem hitte volna, hogy az öreg, szürke
póninak valaha is akadhat méltó utódja; Edmund kancájában mégis olyan
gyönyörűsége tellett, amilyet addig el sem tudott képzelni; s ha ráadásul
még a kedvességre is gondolt, amelynek mindezt köszönhette, boldogsága
kifejezésére nem talált szavakat. Unokabátyjában a jóság és a nagylelkűség
mintaképét látta, akit rajta kívül soha senki nem becsülhet igazán az értéke
szerint, s aki olyan köszönetet érdemel tőle, amilyet a legnagyobb hála
sem képes megadni. Amit Edmund iránt érzett, abban a legmagasabb
fokon vegyült a tisztelet, a lekötelezettség, a bizalom és a gyöngédség.
Mivel a ló névleg és ténylegesen is Edmund tulajdona maradt, Norrisné
el tudta viselni, hogy Fanny használja; Lady Bertram pedig, ha egyáltalán
ismét eszébe jutott volna a maga ellenvetése, nyugodtan megbocsáthatott
volna Edmundnak, amiért nem várt szeptemberig Sir Thomasra: amikor
ugyanis eljött a szeptember, Sir Thomas még mindig távol volt, és semmi

29
sem mutatott arra, hogy hamarosan bevégzi a dolgát. Gondolatai már
nagyon is Anglia körül forogtak, amikor váratlan és kedvezőtlen
fejlemények jöttek közbe; minden rendkívül bizonytalanná vált, s ezért
jobbnak látta, ha a fiát hazaküldi, és maga várja be az ügyek végleges
rendeződését. Tom szerencsésen meg is érkezett, s apja egészségéről igen
megnyugtató híreket hozott; Norrisnénál azonban nem sokat ért el velük.
Nagynénjében ugyanis szörnyű balsejtelmeket támasztott az a
meggyőződés, hogy Sir Thomas csupán atyai gondosságból, a maga
személyét illető rossz előérzet miatt küldhette haza a fiát; s amikor eljöttek
a hosszú őszi esték, kis házának szomorú magányában olyan lidérces
nyomással nehezedett rá ez a félelem, hogy kénytelen volt mindennap a
kastély ebédlőjébe menekülni előle. A téli programok visszatérése azonban
nem maradt hatástalan; s amint egyik követte a másikat, sikerült a
nagyobbik unokahúga jövőjének egyengetésében olyan kellemes
foglalatosságot találnia, amely tűrhető idegcsillapítóul szolgált. „Ha a sors
úgy akarná, hogy szegény Sir Thomas soha többé ne térjen vissza, nagy
vigasz lenne jól férjhez adni a drága Mariát”, gondolta igen gyakran,
többnyire vagyonos férfiak társaságában, s különösen azután, hogy
megismerkedtek egy fiatalemberrel, aki nemrég vette át örökségét, a
környék egyik legnagyobb birtokát és legszebb kastélyát.
Rushworth úrra már az első pillanatban nagy hatást tett Bertram
kisasszony szépsége, s mivel nősülni szándékozott, hamarosan azt képzelte
magáról, hogy szerelmes. Lassú észjárású, átlagos képességű fiatalember
volt; de minthogy a külsejében vagy a fellépésében nem volt semmi
visszataszító, az ifjú hölgy meg lehetett elégedve a hódításával. Maria
Bertram már a huszonegyedik évében járt, ennélfogva kezdte
kötelességének érezni a férjhez menést, s mivel Rushworth úr feleségeként
az apjáénál nagyobb jövedelemre, továbbá a londoni házra is számíthatott,
ami újabban a vágyai netovábbja lett, ugyanaz az erkölcsi parancs
nyilvánvaló kötelességévé tette, hogy szerezze meg férjül Rushworth urat,
ha tudja. Norrisné rendkívül buzgón fáradozott a frigy nyélbe ütésén, latba
vetve minden eszközt és fortélyt, amely előmozdíthatta a felek
hajlandóságát; így például igyekezett barátságába férkőzni Rushworth úr
anyjának, aki jelenleg a fiával élt, sőt, még Lady Bertramot is
rákényszerítette, hogy egy délelőtti vizit céljából elfáradjon hozzá, bár
ehhez tíz mérföldet kellett megtennie a nem éppen kényelmes utakon.
Norrisné és Rushworthné hamarosan igen jó egyetértésre jutott.
Rushworthné kijelentette, hogy végtelenül szeretné, ha a fia megnősülne, s
az összes ifjú hölgy közül, akivel valaha is találkozott, rokonszenves
tulajdonságai és képességei folytán Bertram kisasszony látszik a

30
legalkalmasabbnak arra, hogy boldoggá tegye. Norrisné méltányolta a
bókot, és gratulált a hölgy finom emberismeretéhez, amely azonnal meg
tudta látni az érdemet. Maria csakugyan valamennyiük büszkesége és
boldogsága, hibátlan teremtés, egy angyal; persze, mivel olyan sok a
hódolója, nem lehet elvárni tőle, hogy gondolkodás nélkül válasszon; de
mégis, amennyire Norrisné ilyen rövid ismeretség után megítélheti,
szemmel láthatólag Rushworth úr az a fiatalember, aki a leginkább méltó a
kezére és a vonzalmára.
Miután végigtáncoltak annyi bált, amennyire szükség volt, a két fiatal
igazolta e nézeteket, s a távollevő Sir Thomas jóváhagyásának reményében
létre is jött a feltételes eljegyzés, nagy megelégedéssel töltve el mindkét
családot, valamint a környék érdeklődő közönségét, amely már hosszú
hetek óta érezte, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha Rushworth úr feleségül
venné Bertram kisasszonyt.
Sir Thomas beleegyezését csak néhány hónap múlva kaphatták meg; de
mivel senki sem kételkedett abban, hogy a legőszintébb örömmel járul
majd hozzá a tervekhez, a két család minden fenntartás nélkül folytatta az
érintkezést, és titkolózni sem igen próbáltak, legfeljebb Norrisné közölte
mindenkivel, hogy az ügyet egyelőre senkivel sem szabad közölni.
Edmund volt az egyetlen a családban, akinek nem egészen tetszett a
dolog; Norrisné minden magasztalása ellenére sem tudta Rushworth urat
eszményi férjnek tartani. A húgára bízta ugyan, hogy maga döntse el, mi
teszi boldoggá, de nem örült annak, hogy Maria a nagy jövedelemben látja
a boldogságot; azt sem tudta megállni, hogy Rushworth úr társaságában
sokszor ilyesféle gondolatai ne támadjanak: „Ha ennek az embernek nem
volna évi tizenkétezer fontja, bizony nagyon ostoba fickó volna.”
Sir Thomas azonban a legnagyobb megelégedéssel fogadta a
kétségtelenül előnyös frigy tervét, amelyről csupa jót és kellemeset hallott.
Megfelelőbb házasságot el sem lehetett képzelni – ugyanazok az érdekek,
ugyanazon a grófságon belül –, szívből jövő beleegyezését tehát minél
hamarabb eljuttatta az otthoniakhoz. Csupán azt kötötte ki, hogy az
esküvőt ne tartsák meg a hazatérése előtt, amely ismét élénken
foglalkoztatta. Áprilisi keltezésű levelében azt írta, erősen reméli, hogy
rövid időn belül sikerül megnyugtatóan elrendeznie mindent, és még a
nyár vége előtt hazaindulhat Antiguáról.
Így álltak a dolgok júliusban; s Fanny éppen betöltötte a tizennyolcadik
évét, amikor a falusi társaság kibővült Grantné öccsével és húgával.
Crawford úr és Crawford kisasszony a papné anyjának második
házasságából származott. Vagyonos fiatalok voltak. A fiúnak szép birtoka
volt Norfolkban, a lánynak húszezer fontja. Gyerekkorukban a nővérük

31
őszintén ragaszkodott hozzájuk; de mivel nem sokkal a férjhezmenetele
után meghalt mindhármójuk anyja, s a gyerekeket az apjuk fivére vette
magához, Grantné, aki egyáltalán nem ismerte ezt a nagybácsit, azóta alig
látta őket. Féltestvérei meleg otthonra találtak a nagybátyjuk házában.
Crawford tengernagy és a felesége, bár semmi másban nem tudtak
megegyezni, egyformán szerették a két gyereket, illetve csak annyira
különböztek érzéseikben, hogy mindegyiknek megvolt a maga kedvence,
akit jobban szeretett, mint a másikat. A tengernagy a fiúért volt oda,
Crawfordné a lányt ajnározta; s most Crawfordné halála késztette
gyámleányát arra, hogy miután néhány keserves hónapot még a nagybátyja
házában töltött, új otthont keressen. Crawford tengernagy erkölcstelen
életű ember volt, aki nem az unokahúgát tartotta magánál, hanem inkább a
szeretőjét fogadta be a házába; s Grantné ennek köszönhette, hogy a
húgának kedve támadt odaköltözni hozzá, ami legalább olyan kellemes
volt az egyik félnek, mint amennyire segített a másikon; Grantnéra
ugyanis, aki már kimerítette a gyermektelen vidéki hölgyek közismert
szórakozási lehetőségeit – kedvenc szalonját zsúfolásig megtömte csinos
bútorokkal, s kerti növényekből és baromfiakból is pompás gyűjteményt
állított össze –, ugyancsak ráfért egy kis otthoni változatosság. Végtelenül
megörült tehát a húgának, akit mindig nagyon szeretett, s aki – úgy remélte
– férjhez menéséig most már nála is marad; csak attól félt, hogy Mansfield
talán nem elégíti ki egy olyan ifjú hölgy igényeit, aki főként Londonhoz
volt szokva.
Hasonló aggodalmak Crawford kisasszonyban is felmerültek, bár neki
inkább a nővére életmódját és a társaság színvonalát illetően voltak
kételyei; s csak azért vállalta mégis a féltestvérénél várható hátrányokat,
mert az édesbátyját hiába próbálta rávenni, hogy vele együtt telepedjék le a
saját birtokán. Henry Crawford, sajnos, mérhetetlenül viszolygott
mindennemű állandó lakóhelytől vagy szűkebb körű társaságtól, s ebben a
számára igen nagyjelentőségű kérdésben semmiképp sem
alkalmazkodhatott a húgához; de roppant kedvesen elkísérte
Northamptonshire–be, és éppoly készségesen felajánlotta, hogy bármikor
hajlandó egy félórán belül érte menni, ha megunná azt a helyet.
A találkozás mindkét fél teljes megnyugvására szolgált. Crawford
kisasszony úgy találta, hogy a nővérében nincs semmi pedantéria vagy
vidékiesség – a férje úriembernek látszik –, a háza kényelmes, és jól van
berendezve; Grantné pedig rendkívül megnyerő külsejű fiatal urat és
hölgyet üdvözölhetett azokban, akikre most még több szeretetet szánt,
mint annak idején.
Mary Crawford feltűnően csinos volt; Henry nem éppen szép, de jó

32
fellépésű és tartású; mindkettőjük modora élénk és kellemes – s Grantné
nyomban biztosra vette, hogy az összes többi jó tulajdonság sem
hiányozhat belőlük. Mindkettőjüktől el volt ragadtatva, de főleg Maryért
rajongott; s mivel saját szépségével soha nem kérkedhetett, most
rendkívüli módon élvezte, hogy büszke lehel a húgáéra. Meg se várta,
amíg megérkezik, máris nekilátott, hogy alkalmas férjjelöltet keressen
neki, s a választása Tom Bertramra esett; még egy báró elsőszülött fia sem
tarthat méltóságán alulinak egy húszezer fonttal rendelkező lányt, aki
olyan elegáns és olyan sokoldalú, mint ahogy Grantné feltételezte; s mivel
melegszívű, közvetlen asszony volt, Mary még három órát sem töltött a
házában, máris előadta neki a tervét.
Crawford kisasszony örömmel hallotta, hogy ilyen tekintélyes család él
a közvetlen szomszédságukban, és egyáltalán nem haragudott a nővére
korai buzgalmáért, sem pedig a választásáért. Minden vágya az volt, hogy
férjhez menjen, ha jól férjhez tud menni; s mivel Londonban már
találkozott Bertram úrral, tudta, hogy a személye éppoly kevéssé
kifogásolható, mint a társadalmi állása. Úgy fogadta tehát az ötletet,
mintha tréfa volna, de gondolatban azért nagyon komolyan foglalkozott
vele. Henryt is csakhamar beavatták a tervbe.
– Hanem ide figyeljetek – tette hozzá Grantné –, kigondoltam én még
valamit, hogy teljes legyen a kör. Rendkívül boldog lennék, ha mind a
ketten ezen a vidéken telepednétek le; éppen azért, Henry, te meg feleségül
veszed a fiatalabb Bertram kisasszonyt, aki roppant kedves, csinos, jó
kedélyű, művelt lány, és nagyon boldoggá fog tenni.
Köszönete jeléül Henry meghajolt.
– Drága nővérem – mondta Mary –, ha ilyesmire valaha is rá tudnád
venni, még egy okom lenne, hogy ujjongjak, amiért ilyen okos asszonynak
vagyok a testvére, s csak azt sajnálnám, hogy nincs egy fél tucat eladó
lányod, aki hasznát látná az eszednek. Csakhogy francia nő legyen a
talpán, aki Henryt meg tudja nősíteni. Ami az angol találékonyságtól
kitelik, azt már mind megpróbáltuk. Van három nagyon jó barátnőm, aki
egymás után halálosan beleszeretett; s amit ők meg a három anya (pedig
nagyon ügyes asszonyok), de még a drága nagynéném és én magam is
elkövettünk, hogy jó szóval, hízelgéssel vagy csellel becsalogassuk a
házasságba, azt nem lehet elképzelni! Ilyen rettenetesen csélcsap férfi
nincs még egy a világon. Ha a te Bertram kisasszonyaid nem akarják
összetörni a szívüket, jobb lesz messziről elkerülniük Henryt.
– Kedves öcsém, ezt nem akarom elhinni rólad.
– Persze hogy nem, mert több benned a megértés. Mert kedvesebb vagy
Marynél. Mert tekintetbe veszed a fiatalság kételyeit és tapasztalatlanságát.

33
Én óvatos természetű vagyok, és nem akarom csak úgy ukmukfukk
kockára tenni a boldogságomat. Senkinek sem lehet magasabb véleménye
a nős állapotról, mint nekem. Szerintem azt a kincset, ami egy feleség,
igen találóan jellemzik a költő óvatos szavai: „Az ég utolsó, legdrágább
[2]
ajándoka.”
– Tessék, most te is láthatod, nővérem, hogyan kapaszkodik bele egy
szóba, és nézd csak, nézd azt a mosolyát. Hidd el nekem, hogy utálatos
egy ember; a tengernagy példája teljesen megrontotta.
– Én nem sokat adok arra, amit a fiatalok a házasságról mondanak –
felelte Grantné. – Ha húzódoznak tőle, úgy veszem, hogy még nem
találkoztak az igazival.
Dr. Grant nevetve gratulált Crawford kisasszonynak, amiért ő legalább
nem húzódozik a házasságtól.
– Nem is! Egy csöppet sem szégyellem. Szerintem mindenki lépjen
házasságra, ha jó partit csinálhat; nem azt mondom, hogy csapjon le
akárkire, de igenis, menjen bele a házasságba, mihelyt előnyösnek látszik.

34
 Ötödik fejezet

A fiatalok azonnal megtetszettek egymásnak. Mindkét részről nagy volt

a vonzóerő, s máris látszott, hogy az ismeretség szoros barátsággá fejlődik,
amilyen hamar csak az illem megengedi. A Bertram kisasszonyok
egyáltalán nem idegenkedtek Crawford kisasszonytól a szépsége miatt.
Szebbek voltak annál, semhogy rossz néven vegyék, ha egy másik nő is az,
s a jövevény élénk fekete szeme, egészséges, barna arca és általában a
csinossága csaknem ugyanannyira elbűvölte őket, mint a bátyjaikat. Ha
Crawford kisasszony magas, telt formájú és szőke lett volna, talán
valamivel nehezebben barátkoznak meg vele; így azonban fel sem merült
az összehasonlítás lehetősége; nyugodtan elismerhették róla, hogy kedves,
csinos lány, ők pedig megmaradtak a környék legszebb ifjú hölgyeinek.
A fivére nem volt szép; nem, amikor először találkoztak vele,
határozottan csúnyának – feketének és csúnyának találták; de azért talpig
úriember volt, s a modora igen kellemes. A második találkozás alkalmával
kiderült, hogy nem is olyan nagyon csúnya; hát igen, csúnya, de olyan
kitűnő a fellépése, olyan egészségesek a fogai, s olyan jóvágású, hogy az
ember hamarosan megfeledkezik a csúnyaságáról; harmadszorra pedig,
miután együtt vacsoráztak vele a paplakban, senkitől sem tűrték volna el,
hogy csúnyának nevezze. Ilyen kellemes fiatalemberrel még sohasem
találkoztak, és egyformán odavoltak érte. Mivel a nagyobbik Bertram
kisasszony már eljegyezte magát, Henry Crawford igen méltányosan Julia
tulajdona lett, s ezt Julia nagyon is jól tudta; és Henry alig töltött egy hetet
Mansfieldben, amikor ő már kész volt habozás nélkül beleszeretni.
Maria zavarosabban és homályosabban fogta fel a dolgot. Nem akart
tisztán látni vagy józanul gondolkozni. Semmi rossz nem lehet abban, ha
egy kellemes ember tetszik neki, az ő eljegyzése nyílt titok, Crawford úr
pedig csak vigyázzon magára. De Crawford úrnak esze ágában sem volt,
hogy megégesse magát! A Bertram kisasszonyok megérdemelték, hogy
tegye nekik a szépet, szívesen is fogadták; s ő eleinte nem akarta magába
bolondítani őket. Nem kívánta, hogy a szívük megszakadjon érte; de hiába
tellett volna eszétől és ösztöneitől jobb belátásra vagy érzésekre, az ilyen
dolgokban mindig is nagy szabadságot engedélyezett magának.
– El vagyok ragadtatva a Bertram kisasszonyaidtól, nővérem – mondta,
miután az említett vacsora lezajlott, s kikísérte őket a hintójukhoz. –
Nagyon elegáns, kellemes lányok.

35
 – Azok bizony, és örülök, hogy te is ezt mondod. De neked kettejük
közül Julia tetszik jobban.
– Természetesen. Julia jobban tetszik.
– Őszintén? Mert általában Bertram kisasszonyt, mármint a
nagyobbikat, tartják szebbnek.
– Nem csodálom. Minden vonása megnyerőbb, és a fellépése is
előnyösebb; de nekem Julia tetszik jobban; kétségtelenül Bertram
kisasszony a szebbik és szerintem a rokonszenvesebbik is, de nekem
mindig Julia fog jobban tetszeni, mert te úgy parancsolod.
– Most nem vitatkozom veled, Henry, de tudom, hogy a végén
csakugyan ő fog jobban tetszeni.
– Hát nem mondom, hogy már az elején is ő tetszik jobban?
– Azonkívül Bertram kisasszony el van jegyezve. Erről ne feledkezz
meg, kedves öcsém. Ő már választott.
– Tudom, és nekem annál jobban tetszik. Egy olyan nő, aki el van
jegyezve, mindig kellemesebb, mint aki nincs. Meg van elégedve magával.
Vége minden gondjának, és immár semmi se gátolja a tetszeni akarásban:
nem kell gyanakodni rá. A legbiztosabb dolog egy menyasszony: nincs
semmi veszély.
– Ami azt illeti, Rushworth úr nagyon rendes fiatalember és kitűnő parti.
– És Bertram kisasszony mégsem szíveli; neked ez a véleményed a
kedves barátnődről. Én viszont másként vélekedem. Bizonyos vagyok
benne, hogy Bertram kisasszony mélységesen vonzódik Rushworth úrhoz.
Láttam a szemén, amikor szóba került. Miután olyan jó véleménnyel
vagyok Bertram kisasszonyról, nem tudom feltételezni, hogy odaadná
valakinek a kezét, ha a szívét megtagadja tőle.
– Mary, mit csináljunk ezzel az emberrel?
– Azt hiszem, legjobb, ha békén hagyjuk. Kár a sok szóért. A végén
úgyis lóvá teszik!
– De én nem azt akarom, hogy lóvá tegyék; nem akarom, hogy lépre
menjen; én azt szeretném, ha nyíltan, becsületesen menne a dolog.
– Ugyan, sose kíméld, csak hadd tegyék lóvá. Semmi baja nem lesz tőle.
Előbb–utóbb úgyis mindenkit lóvá tesznek.
– A házasságban nem mindig, kedves Mary.
– A házasságban különösen. Tisztelet a kivételnek, illetve a jelenlevő
házasoknak, kedves nővérem: száz férfi vagy nő közül egy sem akad, akit
ne tennének lóvá, amikor házasságot köt. Bármerre nézek is, mindenütt azt
látom, hogy így van; és azt hiszem, így is kell lennie, ha meggondolom,
hogy minden ügylet közül a házasság az, amelyben az emberek a legtöbbet
várják a másik féltől, ők maguk pedig a legkevésbé becsületesek.

36
 – Látom, te se tanultál valami sok jót a házasságról a Hill utcai
iskolában.
– Szegény nagynénémnek kétségkívül nem sok oka volt rá, hogy
rajongjon érte; de a saját megfigyeléseim alapján is azt kell mondanom,
hogy becsapás az egész. Rengeteg embert ismerek, aki azért lépett
házasságra, mert azt hitte, és joggal hihette, hogy a kapcsolat egy bizonyos
szempontból előnyös lesz, vagy a házastársában megtalált egy bizonyos jó
tulajdonságot vagy képességet, azután pedig mélységesen csalódott, és
kénytelen volt belenyugodni épp az ellenkezőjébe. Mi ez, ha nem
becsapás?
– Drága gyermekem, te képzelődöl egy kicsit. Ne haragudj, de nem
tudok egészen egyetérteni veled. Hidd el, te csak a dolgok egyik oldalát
látod. Látod a rosszat, de nem látod a vigaszt. Mindenütt akadnak kis
zökkenők és csalódások, és mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy túl
sokat reméljünk; de ha az egyik úton nem sikerül eljutni a boldogsághoz,
az emberi természet másikat keres; ha az első számításunk téves, csinálunk
egy másodikat; valahol mindig találunk kárpótlást... és azok a
rosszhiszemű megfigyelők, kedves Marym, akik minden apróságot
felfújnak, sokkal nagyobbat tévednek, és jobban be vannak csapva, mint
maguk az érdekeltek.
– Bravó, nővérem! Nagyon szép, hogy ilyen lelkesen képviseled a céhet.
Ha majd asszony leszek, én is így fogok kardoskodni mellette; kár, hogy a
barátnőim nem ezt teszik. Akkor kevesebbet fájna a szívem.
– Te éppen olyan rossz vagy, Mary, mint a bátyád; de mi majd
kikúrálunk benneteket. Mansfield jó kúra lesz nektek, mindenféle lóvá
tevés nélkül. Csak maradjatok nálunk, és megkapjátok a kúrát.
A Crawford testvérek ugyan nem vágytak a kúrára, de nagyon szívesen
maradtak. Marynek ideiglenes otthonul tökéletesen megfelelt a paplak, és
Henry is hajlandó volt tovább időzni a nővérénél. Eredetileg úgy tervezte,
hogy csak néhány napig vendégeskedik nála; de Mansfield egész
kellemesnek ígérkezett, és semmi se szólította másfelé. Grantné boldog
volt, hogy mindkettőjüket sikerült magánál tartania, és dr. Grant sem
örülhetett volna jobban: a lusta, otthon ülő embereknek mindig kellemes
társaság egy olyan csinos, beszédes, fiatal nő, mint Crawford kisasszony;
Crawford úr ott–tartózkodása pedig jó ürügy volt arra, hogy mindennap
bordói vöröset igyék.
Crawford kisasszony távolról sem volt hajlamos olyan mérvű
lelkesedésre, amilyet a Bertram kisasszonyok tanúsítottak Crawford úr
iránt; mindazonáltal elismerte, hogy a Bertram fiúk nagyon jóképű
fiatalemberek, hogy két ilyen még Londonban sem terem minden

37
bokorban, s hogy a modoruk, főleg az idősebbiké, kifogástalan. Tom
Bertram sokat járt Londonban, élénkebb és gálánsabb is volt Edmundnál,
tehát ő lett az esélyes; az is sokat nyomott a latban, hogy ő volt az
elsőszülött. Crawford kisasszony már a legelején megsejtette, hogy az
elsőszülötthöz fog jobban vonzódni. Ismerte a saját hajlamait.
Tom Bertram egyébként csakugyan igényt tarthatott bárkinek a
vonzalmára, mint az a fajta fiatalember, aki általában tetszést arat, lévén
olyan kellemes adottságai, amelyek tetszetősebbek sok magasabb rendű jó
tulajdonságnál: fesztelen modor, sziporkázó jókedv, széles ismeretségi kör
és kimeríthetetlen társalgási készség; az sem ártott, hogy ő fogja örökölni
Mansfield Parkot és a bárói címet. Crawford kisasszony nemsokára úgy
érezte, hogy meg tudna barátkozni vele is, az anyagi körülményeivel is.
Igen alaposan körülnézett, és megállapította, hogy csaknem minden Tom
Bertram mellett szól: a park, egy igazi park, amelynek öt mérföld a
kerülete, az új építésű, tágas ház, amely kitűnő fekvése és rejtettsége
folytán helyet érdemel az ország kastélyait ábrázoló metszetgyűjtemények
bármelyikében, csak a bútorzatát kellene teljesen kicserélni – bájos húgok,
békés anya, maga a fiatalember is nagyon kellemes –, és megvan az az
előnye, hogy mostanában nem sokat kártyázik, mert fogadalmat tett az
apjának, később pedig ő viseli majd a Sir Thomas nevet. Nagyon is meg
lehetne barátkozni vele; Crawford kisasszony úgy vélte, hogy nem lenne
szabad nemet mondania; s ennélfogva némi érdeklődést kezdett tanúsítani
egy ló iránt, amellyel Tom a B.–i futtatásokra készült.
Úgy volt, hogy e futtatások nem sokkal az ismeretségük kezdete után
elszólítják Mansfieldből; ismerve szokásait, a család láthatólag feltételezte,
hogy csak hetek múlva tér vissza, vagyis szenvedélyének ki kellett állnia e
korai próbát. Tom igen bőbeszédűen unszolta Maryt, hogy ő is menjen el a
versenyre, sőt, mint akit heves vonzalom fűt, igyekezett egy nagyobb
kiránduló társaságot megszervezni, de az ilyen terveket a puszta
udvariasság is szülhette.
S mit csinált, mit gondolt ezalatt Fanny? Mi volt az ő véleménye az új
ismerősökről? Kevés tizennyolc éves ifjú hölgy lehetett volna Fannynál
alkalmatlanabb a véleménynyilvánításra. A maga szerény módján,
miközben a többiek alig figyeltek oda, ő is lerótta Crawford kisasszony
szépségének az elismerés adóját; de mivel Crawford urat változatlanul
nagyon csúnyának tartotta, bár unokanővérei számtalanszor bizonygatták
az ellenkezőjét, róla egyszer sem beszélt. Ő maga viszont a következő
benyomást tette a társaságban: – Most már kezdem megismerni
valamennyiüket, kivéve Price kisasszonyt – mondta Mary Crawford,
miközben a Bertram fivérekkel sétált. – Mondják, kérem, ő be van már

38
vezetve, vagy nincs? Nagyon rejtélyes a dolog. A múltkor magukkal
együtt vacsorázott a paplakban, ami arra mutat, mintha be volna vezetve;
de olyan keveset beszélt, hogy mégis alig tudom elhinni.
Edmund, akihez elsősorban intézte szavait, így felelt: – Azt hiszem,
értem, mire gondol, de mégsem tudnék válaszolni a kérdésére. Az
unokahúgom már nem gyerek. Koránál és eszénél fogva olyan, mint
bármely felnőtt nő, de hogy valaki be van–e vezetve vagy nincs, ahhoz én
nem értek.
– Pedig általában mit sem könnyebb megállapítani. Nagyon szembetűnő
a különbség. Bátran mondhatom, hogy a modor is, a külső megjelenés is
egészen más. Mindeddig nem hittem volna, hogy tévedhetek, ha el kell
dönteni, hogy egy lány be van–e vezetve vagy sem. Az a lány, aki még
nincs bevezetve, mindig egyforma ruhát visel: szoros fejkötőt például;
nagyon illedelmes, és soha nem szól egy szót sem. Maga csak mosolyog,
de higgye el, hogy így van; és ez nagyon helyes, legfeljebb néha túlzásba
viszik. A lányok igenis legyenek csöndesek és szerények. A baj ott van,
hogy amikor bevezetik őket a társaságba, sokszor túlságosan hirtelenül
változik meg a viselkedésük. Néha pillanatok alatt csapnak át a
tartózkodásból az ellenkezőjébe: az elbizakodottságba! A jelenlegi
rendszernek éppen ez a hibája. Az ember nem szívesen látja, ha egy
tizennyolc–tizenkilenc éves lány egyszerre csak benne van mindenben,
amikor egy évvel azelőtt talán még alig tudta kinyitni a száját. Bertram úr,
gondolom, maga látott már ilyen változásokat.
– Azt hiszem, igen – felelte Tom –, de maga nagyon huncut; értem, mire
céloz. Anderson kisasszonnyal akar ugratni.
– Szó sincs róla. Anderson kisasszonnyal! Azt se tudom, kire és mire
gondol. Teljesen tájékozatlan vagyok. De bevallom, nagyon szívesen
ugratnám, ha lenne szíves elmondani, hogy mivel lehet.
– Ügyes, nagyon ügyes, de engem azért nem csap be olyan könnyen.
Nyilván Anderson kisasszonyra gondolt, amikor leírta, milyen hirtelen
alakult át az az ifjú hölgy. A kép olyan élethű, hogy senkivel sem lehet
összetéveszteni. Pontosan úgy történt. A Baker utcai Andersenek.
Emlékszik, épp a napokban beszéltünk róluk. Edmund, neked is említettem
már Charles Andersent. Crawford kisasszony rendkívül hitelesen ecsetelte
a körülményeket. Amikor Anderson úr két évvel ezelőtt bemutatott a
családjának, a húga még nem volt bevezetve, és én harapófogóval se
tudtam egy árva szót kihúzni belőle. Egy délelőtt jó óra hosszat ültem
náluk, Andersonra várva, és a szobában nem volt más, csak ő meg egy–két
kislány, a nevelőnő talán beteg volt, vagy elszökött valahová, az anyjuk
meg percenként jött–ment valami fontos levelekkel, és én sehogy se

39
tudtam kipréselni az ifjú hölgyből egy szót, egy pillantást – még egy
udvarias választ sem –, csak fintorgott, és affektáltan kapkodta a fejét.
Azután egy teljes évig nem láttam. Közben bevezették, Holfordéknál
találkoztam vele, és nem ismertem meg. Odajött hozzám, régi
ismerőseként üdvözölt, úgy nézett az arcomba, hogy zavarba jöttem, és
csak beszélt és nevetett, hogy majd a föld alá süllyedtem szégyenemben.
Éreztem, hogy a szobában mindenki engem néz, és köznevetség tárgya
vagyok, s Crawford kisasszony nyilván hallotta valahonnan ezt a
történetet.
– Pompás kis történet, és sajnos, amilyen igaz, olyan kevéssé szolgál
Anderson kisasszony becsületére. Nagyon is általános a hiba. Kétségtelen,
hogy az anyák még nem értenek elég jól a lányaik irányításához. Nem
tudom, hol a baj gyökere. Én senkinek sem akarom előírni, hogy mi a
helyes, de azt igenis látom, hogy sok minden helytelen.
– Akik példát mutatnak a világnak a helyes női magatartásból – mondta
gálánsan Bertram úr – máris sokat tesznek a hibák kijavítása érdekében.
– A baj gyökere teljesen világos – jegyezte meg a kevésbé udvarias
Edmund –: az ilyen lányok rosszul vannak nevelve. Kezdettől fogva téves
elképzeléseket ültetnek beléjük. Mindig a hiúság indítéka mozgatja őket,
és mielőtt társaságba kezdenének járni, semmivel sincs bennük több igazi
szerénység, mint azután.
– Nem tudom – felelte tűnődve Crawford kisasszony. – Nem, ebben
nem tudok egyetérteni magával. Mégiscsak a szerénység ér a legtöbbet az
egészből. Sokkal rosszabb, ha a lányok már a bevezetésük előtt is olyan
nagyképűek és szabadszájúak, mint utána, amire szintén láttam példát. Az
mindennél rosszabb: visszataszító!
– Úgy van, az igazán nagyon kellemetlen – mondta Tom Bertram. –
Megtévesztő jelenség: az ember nem tudja, mihez tartsa magát. A szoros
főkötő és az illedelmes viselkedés, amelyet olyan jól írt le az előbb (igazán
rendkívül élethűen), pontos útbaigazítással szolgál; de tavaly például
szörnyen kínos helyzetbe kerültem, mert hiányoztak ezek a kellékek.
Szeptemberben lementem egy hétre Ramsgate–be egy barátommal,
közvetlenül azután, hogy megjöttem Nyugat–Indiából. A barátom Sneyd –
már meséltem neked Sneydről, Edmund –; az apját, az anyját és a húgait
még sose láttam azelőtt. Amikor megérkeztünk az Albion Place–be, nem
voltak otthon; utánuk mentünk, és a mólón találkoztunk velük: az anyával,
a két Sneyd kisasszonnyal és még egynéhány ismerősükkel. Annak rendje
és módja szerint bemutatkoztam; s mivel Sneydnét egy csomó férfi vette
körül, az egyik lányához csatlakoztam, vele sétáltam az egész úton hazáig,
és igyekeztem olyan kellemesen viselkedni, ahogy csak tudtam; a

40
kisasszony is teljesen fesztelen, és ugyanolyan könnyedén cseveg, mint én.
Nem is álmodtam, hogy valami rosszat teszek. Pontosan egyformák
voltak: mind a kettő nagyon elegáns, fátyollal és napernyővel, mint a többi
lány; de később megtudtam, hogy a fiatalabbiknak udvaroltam, aki még
nem volt bevezetve, és ezzel jóvátehetetlenül megsértettem a nagyobbikat.
Augusta kisasszonyt még egy fél évig nem lett volna szabad észrevennem;
Sneyd kisasszony pedig, azt hiszem, azóta se bocsátotta meg a bűnömet.
– Csakugyan kínos lehetett. Szegény Sneyd kisasszony! Bár nekem
nincs húgom, együttérzek vele. Nagyon bosszantó lehet, ha túl korán
kezdik mellőzni az embert; de csakis az anyja volt a hibás. Augusta
kisasszonynak a nevelőnőjével kellett volna lennie. Az ilyen felemás
dolgokból soha nem sül ki semmi jó. De most már igazán szeretném
megtudni, mi a helyzet Price kisasszonnyal. Jár–e bálokba? Jár–e
vacsorákra mindenhová, akárcsak a nővéremékhez?
– Nem – felelte Edmund. – Azt hiszem, még soha nem volt bálban.
Anyám ritkán megy társaságba, vacsorázni is legfeljebb Grantéknál
szokott néha, és Fanny mindig otthon marad vele.
– Hát akkor világos! Price kisasszony nincs bevezetve.

41
 Hatodik fejezet

Tom Bertram elutazott B.–be, Crawford kisasszony pedig felkészült rá,

hogy nagy űr marad utána a társaságukban, és erősen érezni fogja hiányát
a két család között immár csaknem mindennapossá vált összejöveteleken;
s amikor nem sokkal Tom eltávozása után valamennyien együtt
vacsoráztak Mansfield Parkban, azzal a sejtéssel foglalta el maga
választotta helyét az asztal végéhez közel, hogy a házigazda–változás
egyáltalán nem lesz valami derűs dolog. A lehető legsótlanabb estére
számított. Bátyjával összehasonlítva Edmundnak igazán nem sok
mondanivalója lehet. A levest majd fölöttébb gyászos hangulatban hordják
körül, a bort sem kísérik jóízű mosolyok és kellemes tréfák, s az őzsülttel
együtt nem kerülnek terítékre a régebbi lakomákról szóló vidám
anekdoták, sem pedig azok a mulatságos történetek, amelyeknek „X. Y.
barátom” a főszereplője. Jobb híján majd úgy próbál szórakozni, hogy
szemmel tartja az asztalfő körül zajló eseményeket, és megfigyeli
Rushworth urat, aki a Crawford testvérek idejövetele óta most először
látogatott el Mansfieldbe. Előtte egy barátjánál járt a szomszéd
grófságban, s mivel ez a barátja nemrég felújíttatta a rezidenciáját egy
tervezővel, Rushworth úr azóta teljesen belehabarodott ebbe a tárgyba, és
égett a vágytól, hogy a maga háza környékét is ugyanúgy felújítsa; s bár
azzal, amit mondott, nem nagyon világította meg a kérdést, semmi másról
nem tudott beszélni. A téma már szőnyegre került a szalonban; most újra
felvetették az ebédlőben. Rushworth úr persze mindenekelőtt Bertram
kisasszony érdeklődését szerette volna felkelteni, és az ő véleményére volt
kíváncsi; s a kisasszony, bár inkább affektált fölénnyel, semmint
jóindulatú figyelemmel hallgatta, mégsem mutatott túlságos ridegséget,
mert Sotherton Court említése s a hozzá kapcsolódó gondolatok
megfelelően önelégült hangulatba ringatták.
– Szeretném, ha egyszer megnézné Comptont – mondta Rushworth úr –:
igazán tökéletes! Soha életemben nem láttam még ekkora változást.
Mondtam is Smithnek, hogy azt se tudom, hol vagyok. Most, ha az ember
odahajt, olyan gyönyörű látvány fogadja, mint nem sok helyütt az
országban; a ház egészen meglepő módon tárul a szeme elé. Kijelentem,
hogy amikor tegnap hazaértem Sothertonba, valóságos börtönnek láttam...
komor, vén börtönnek.
– Hogy mondhat ilyet! – kiáltotta Norrisné. – Még hogy börtön!

42
Sotherton Court a legpompásabb régi fészek a világon.
– Fel kell újítani, asszonyom, méghozzá alaposan. Soha életemben nem
láttam még egy helyet, amely ennyire rászorult volna a felújításra: olyan
szánalmas állapotban van, hogy nem is tudom, mit lehet csinálni vele.
– Nem csoda, hogy Rushworth úr jelenleg így vélekedik – fordult
Grantné mosolyogva Norrisnéhoz –, de ne féljen, ha eljön az ideje, annyi
újítás lesz Sothertonban, amennyit csak kíván.
– Feltétlenül csinálnom kell valamit – mondta Rushworth úr –, csak azt
nem tudom, hogy mit. Remélem, találok egy jó barátot, aki majd segít.
– Azt hiszem – jegyezte meg nyugodtan Bertram kisasszony –, ilyen
kérdésekben Repton úr lenne a legjobb barátja.
– Pontosan ezt gondoltam én is. Smithnél remek munkát végzett,
úgyhogy az lesz a legokosabb, ha azonnal felfogadom. Öt guinea–t kér egy
napra.
– És ha tízet kérne – kiáltotta Norrisné –, ugyan mit számít az magának!
A költség nem lehet akadály. Én a maga helyében nem törődnék a
költséggel. Mindent a lehető legelegánsabban és legszebben csináltatnék
meg. Egy olyan hely, mint Sotherton Court, mindent megérdemel, amit
pénz és ízlés nyújthat. Akkora területen már igazán lehet dolgozni, és a
park megéri a befektetést. Ha nekem csak század akkora birtokom volna,
mint Sotherton, mindig csak ültetnék és újítanék rajta, mert mondanom
sem kell, hogy az ilyesmi valóságos szenvedélyem. Persze, nevetséges
lenne, ha a jelenlegi otthonom körül bármihez is kezdenék, azon a parányi
telken. Kész paródia lenne. De ha nagyobb terület állna a rendelkezésemre,
nem tudnék betelni az újítással és ültetéssel. Annak idején sokat tettünk a
paplak szépítéséért: összehasonlíthatatlanul csinosabb lett, mint amikor
odaköltöztünk. A fiatalok talán nem nagyon emlékeznek rá; de ha a mi Sir
Thomasunk itt volna, ő megmondhatná, mennyit újítottunk; s még sokkal
többet is tettünk volna, ha szegény uramnak nem olyan szomorú az
egészségi állapota. Alig tudott kijárni szegény, hogy élvezze a környezetét,
és ez sok mindentől elvette a kedvem, amiről pedig gyakran beszélgettem
Sir Thomasszal. Ha ez a körülmény nem akadályoz, feltétlenül tovább
építettük volna a kőkerítést, és új fákkal rekesztettük volna el a temetőt,
mint ahogy dr. Grant tette. De valamit azért így is mindig csináltunk. Alig
egy évvel szegény uram halála előtt, az utolsó tavaszon is odaültettük azt a
barackot az istállókerítés mellé, s ugye, milyen gyönyörű, terebélyes fa lett
belőle, nagytiszteletű úr? – fordult dr. Granthoz.
– A fa kétségkívül szépen fejlődik, asszonyom – felelte dr. Grant. – A
talaj kifogástalan; és valahányszor elmegyek előtte, mindig sajnálom, hogy
még leszedni sem érdemes a gyümölcsét.

43
 – Pedig Moor Park–i barack, nagytiszteletű úr, Moor Park–i baracknak
vettük, és ki is fizettünk érte... jobban mondva ajándékba kaptuk Sir
Thomastól, de láttam a számlát, és tudom, hogy hét shillingbe került, mert
Moor Park–inak adták el.
– Becsapták, asszonyom – mondta dr. Grant –; ebben a krumpliban itt
legalább annyi Moor Park–i zamat van, mint annak a fának a
gyümölcsében. Még jó, ha ízetlen; a nemes barack viszont ehető, amit az
én kertem terméséről nem lehet elmondani.
– Az az igazság, asszonyom – próbálta Grantné átsúgni Norrisnénak az
asztal fölött –, hogy a férjem nem nagyon tudja, milyen a mi barackunk
természetes íze: talán még egyet se kóstolt meg; olyan értékes gyümölcs,
ha egy kicsit gondozzák, s a miénk olyan gyönyörű, óriási fajta, hogy a
szakácsnőm az egész termést felhasználja a lepényekhez és a befőtthöz.
Norrisné, aki már kezdett elvörösödni, ettől megnyugodott; és Sotherton
felújítása helyett egy ideig másról folyt a szó. Dr. Grant és Norrisné
nemigen voltak jó barátok; ismeretségük a javadalom megrongálódásával
kapcsolatos gyanúsítások légkörében kezdődött, és egyébként is, szokásaik
nem lehettek volna eltérőbbek.
E kis közjáték után Rushworth úr újrakezdte: – Smith birtokának most
csodájára jár az egész környék, pedig semmi se volt, amíg Repton kézbe
nem vette. Igen, azt hiszem, felfogadom Reptont.
– Ha én magának volnék, Rushworth úr – mondta Lady Bertram –,
okvetlenül megkívánnám, hogy ültessenek sok–sok bokrot. Szép időben az
ember nagyon szívesen kiül a bokrosba.
Rushworth úr lelkesen biztosította őladységét a legteljesebb
egyetértéséről, és megpróbált valami bókot összehozni; de addig
magyarázta, hogy milyen szívesen alkalmazkodik a lady ízléséhez, s hogy
neki magának is mindig ez volt a szándéka, és hogy ő boldogan megtesz
mindent a hölgyek kényelméért általában, de különösen egy bizonyos
hölgynek szeretne a kedvében járni, míg végül belezavarodott, és Edmund
a poharát felemelve gyorsan elvágta a szónoklatát. Rushworth úrnak
azonban, bár rendszerint nemigen folyt belőle a szó, most még rengeteg
mondanivalója volt a szívéhez legközelebb álló tárgyról: – Smith háza tája
alig valamivel több, mint száz hold, ami igazán nem sok, s az ember csak
ámul, hogy ez is milyen nagyszerű lehetőségeket kínált. Sotherton viszont
jó hétszáz holdon fekszik, nem számítva a vizesrétet; úgyhogy azt hiszem,
ha Comptonban annyi mindent el lehetett érni, egyáltalán nem kell
kétségbeesnünk. Kivágtak két–három szép, öreg fát, amely túl közel nőtt a
házhoz, s ettől bámulatosan megjavult a kilátás, úgyhogy azt hiszem, ha
Repton vagy bárki más munkához lát Sothertonban, először is feltétlenül

44
kivágatja a fasort; tudja, azt a fasort, amely a nyugati fronttól a dombtetőre
vezet – fordult elsősorban Bertram kisasszonyhoz. De Bertram kisasszony
helyénvalónak tartotta, hogy így feleljen:
– A fasort? Nem, nem emlékszem rá. Igazán alig ismerem Sothertont.
Fanny, aki Edmund másik oldalán ült, közvetlenül szemben Crawford
kisasszonnyal, és figyelmesen hallgatta a beszélgetést, most az
unokabátyjára nézett, és halkan így szólt:
– Kivágnak egy fasort! Milyen kár! Magának nem jut eszébe róla
[3]
Cowper verse: „Sok szép kidőlt fasor, bánattal tölt el gyászos sorsotok”?
Edmund mosolyogva felelte: – Attól tartok, Fanny, a fasor nem nagyon
bízhat a jövőjében.
– Szeretném látni Sothertont, mielőtt kivágják, a mostani, eredeti
állapotában; de azt hiszem, erre nemigen kerülhet sor.
– Még sohasem jártál ott? Nem, hát persze; és lóháton sajnos messzire
van. Pedig jó lenne szerét ejteni valahogy.
– Ó, nem tesz semmit. Ha egyszer mégis meglátnám, maga majd
elmondja, hogy mi az, ami megváltozott.
– Ha jól értem – szólt közbe Crawford kisasszony –, Sotherton régi hely,
és elég nagyszabású lehet. Milyen stílusban épült?
– A ház Erzsébet–kori, nagy, szabályos téglaépület; kissé nehézkes, de
impozáns, és sok szép szoba van benne. A fekvése nem jó. A park egyik
legmélyebb részén áll; ezen semmiféle újítás nemigen segíthet. De az erdő
gyönyörű, és van egy patak is, amely véleményem szerint kitűnően
érvényesülhetne. Azt hiszem, Rushworth úrnak tökéletesen igaza van, ha
modern köntösbe akarja öltöztetni, és meg vagyok róla győződve, hogy
nagyszerű lesz az eredmény.
Crawford kisasszony engedelmesen hallgatott, s magában azt gondolta:
„Jól nevelt ember; igyekszik jó képet vágni hozzá.”
– Nem akarok beleszólni Rushworth úr dolgába – folytatta Edmund –,
de ha nekem volna modernizálandó birtokom, nem bíznám magam
semmiféle tervezőre. Beérném azzal az egyszerűbb szépséggel, amelyet én
választanék és apránként valósítanék meg. A magam melléfogásait jobban
el tudnám viselni, mint az övéit.
– Maga nyilván pontosan tudná, hogy mit akar; de én így nem jutnék
semmire – felelte Crawford kisasszony. – Nincs érzékem az ilyesmihez, és
szemem sincs hozzá, csak ha már előttem áll; s ha nekem volna házam
valahol a vidéken, rendkívül hálás lennék bármiféle Repton úrnak, aki
elvállalná a rendbe hozását, és annyi szépséget nyújtana a pénzemért,
amennyi tőle telik; meg se nézném, amíg teljesen el nem készült.
– Nekem nagy élvezet lenne, ha láthatnám, hogyan alakul – mondta

45
Fanny.
– Persze, hiszen maga ebben nőtt fel. Az én nevelésemből hiányzott az
ilyesmi, csak egyszer kaptam kóstolót belőle, s mivel aki adta, nem volt az
első számú kedvencem, azóta mindennél nagyobb bosszúságnak tartom a
folyamatban levő újítási munkálatokat. Tiszteletre méltó nagybátyám, a
tengernagy, három évvel ezelőtt vett egy kis házat Twickenhamben,
családi nyaralónak; a nagynéném meg én valósággal ujjongtunk, amikor
megláttuk; de mivel rendkívül csinos hely volt, hamarosan kiderült, hogy
újításokra szorul, s azután három hónapig éltünk a legnagyobb piszokban
és rendetlenségben, mert nem voltak kavicsos utak, de még egy
tisztességes pad sem, amire az ember leülhetett volna. Szeretem, ha a
vidéken minden megvan, lugasok, virágoskertek, sok–sok hangulatos
padocska; de énrám ne számítsanak. Henry egészen más, ő imád működni.
Edmundnak rosszul esett, hogy Crawford kisasszony, akit pedig nagyon
szeretett volna csodálni, ilyen léha modorban beszél a nagybátyjáról.
Illetlennek tartotta, és el is hallgatott, amíg újabb mosolyok és élénk
szavak arra nem késztették, hogy egyelőre megfeledkezzék róla.
– Képzelje, Bertram úr – mondta Mary –, végre híreket kaptam a
hárfámról. Azt mondják, épen és sértetlenül megérkezett Northamptonba, s
valószínűleg már tíz napja ott hever, hiába esküdöztek annyiszor, hogy
semmit se tudnak róla. – Edmund kifejezésre juttatta örömét és
meglepetését. – Az az igazság, hogy eddig túlságosan is közvetlenül
érdeklődtünk; elküldtünk egy cselédet, vagy odamentünk személyesen:
hetven mérföldre Londontól ez a módszer nem alkalmazható; de ma reggel
végre a megfelelő úton–módon sikerült tudomást szereznünk róla. Valami
gazdaember látta, ő szólt a molnárnak, a molnár a mészárosnak, és a
mészáros veje üzenetet hagyott a boltban.
– Nagyon örülök, hogy akárhogyan is, de végre megtudták, hol van, és
remélem, most már nem késhet sokáig.
– Holnap megkapom; de mit gondol, hogyan fogjuk idefuvarozni? Nem
szekéren vagy kordén, dehogyis! Még hogy ilyesmit bérelni lehessen a
faluban! Úgy néztek rám, mintha hordárt és targoncát kértem volna.
– Most, a későre maradt szénabegyűjtés kellős közepén nyilván nehéz
lovas kocsit kapni.
– Meglepődve tapasztaltam, milyen nagy hűhót csinálnak belőle! El sem
tudtam képzelni, hogy vidéken ne legyen annyi lovas kocsi, amennyi csak
kell, hát szóltam a szobalányomnak, hogy kérjen egyet, minden teketória
nélkül. Hiszen mindenütt csak gazdaságokat látok, ha kinézek az
öltözőszobám ablakán, vagy ha a parkban sétálok, s inkább azt sajnáltam,
hogy nem tudok mindenkit lekötelezni. Képzelje a meglepetésemet,

46
amikor kiderült, hogy esztelenebb és képtelenebb dolgot nem is
kívánhattam volna, megsértettem a parókia összes gazdáját, összes
napszámosát, összes szénáját! Dr. Grant tiszttartójának különösen nem
szeretnék még egyszer a szeme elé kerülni; s még a sógorom is, aki maga a
megtestesült jóság, nagyon csúnyán nézett rám, amikor megtudta, hogy
miben sántikálok.
– Kegyed persze nem tudhatta eddig, miről is van szó; de most, ha
jobban meggondolja a dolgot, be kell látnia, milyen fontos a széna
begyűjtése. Talán máskor sem olyan könnyű szekeret kapni, mint képzelte,
mert a mi gazdáink nemigen adják bérbe a magukét; de begyűjtéskor
csakugyan nem nélkülözhetnek egyetlen lovat sem.
– Idővel majd nyilván kiismerem a szokásaikat; de mivel én azt a jó
londoni bölcsességet hoztam magammal, hogy pénzért minden kapható,
eleinte bizony megütköztem egy kissé a maguk hajthatatlanul független
vidéki szellemén. Mindegy, azért holnap mégiscsak hozzájutok a
hárfámhoz. Henry, aki a szívélyesség mintaképe, felajánlotta, hogy
elhozza a tulajdon fogatán. Kell–e nála elegánsabb fuvaros?
Edmund azt felelte, hogy a hárfa a kedvenc hangszere, és reméli,
nemsokára hallhatja Crawford kisasszony játékát. Fanny még sohasem
hallott hárfamuzsikát, és ő is nagyon kíváncsi volt rá.
– Boldogan játszom majd mind a kettőjüknek – mondta Crawford
kisasszony –, úgy értem, amíg szívesen hallgatják; sőt, valószínűleg sokkal
tovább, mert rajongok a zenéért, s ha az ízlés egyforma is, mindig az
előadó jár jobban, mert ő többféle élvezetben részesül. Erről jut eszembe,
Bertram úr, ha ír a bátyjának, arra kérném, közölje vele, hogy végre
megjött a hárfám; eleget hallhatta a sirámaimat. És azt is megmondhatja
neki, ha lenne szíves, hogy csupa együttérzésből legszomorúbb dalaimmal
készülök a fogadtatására: tudom ugyanis, hogy a lova veszíteni fog.
– Ha írok neki, mindent közlök, amit csak kíván; de egyelőre nincs
különösebb okom az írásra.
– No persze, és ha egy évre utazott volna el, akkor se írna neki, de ő se
magának, csak kényszerűségből. Sohasem lesz rá különösebb oka. Milyen
furcsa lények maguk, fivérek! Csak végszükség esetén hajlandók írni
egymásnak; és ha mégis tollat kell ragadniuk, hogy hírt adjanak, mondjuk
egy ló betegségéről vagy egy rokon haláláról, olyan takarékosak a
szavakkal, hogy jobban már nem is lehetne. Valamennyiüknek egyforma a
stílusa. Ismerem nagyon jól. Henry, aki minden más tekintetben igazán
mintaszerű testvér, aki imád, kikéri a tanácsomat, a bizalmába fogad, és
képes órák hosszat mesélni nekem, a leveleiben még soha nem jutott el a
második oldalig, és a legtöbbször megelégszik ennyivel: „Kedves Mary,

47
most érkeztem. Bathban rengeteg az ember, egyébként nincs semmi
különös. Szeretettel, bátyád.” Ez az igazi férfistílus; ilyen a fivérek tipikus
levele.
– Ha messze vannak az egész családjuktól – mondta Fanny, és elpirult,
mert Williamre gondolt –, hosszú leveleket is tudnak írni.
– Price kisasszonynak van egy tengerész bátyja – mondta Edmund –, aki
kitűnő levélíró: ezért véli úgy, hogy egy kissé talán szigorúan ítél meg
bennünket.
– Tengerész, igazán? A király szolgálatában, persze?
Fanny jobb szerette volna, ha Edmund adja meg a felvilágosítást, de
mivel Edmund makacsul hallgatott, magának kellett beszámolnia a bátyja
körülményeiről; hangja egészen átforrósodott, amikor William hivatásáról
beszélt, s hogy milyen külföldi állomáshelyeken fordult meg eddig; de
amikor el kellett mondania, hány éve van távol, önkéntelenül is könnyek
szöktek a szemébe. Crawford kisasszony roppant udvariasan mihamarabbi
előléptetést kívánt a távollevőnek.
– Nem ismeri véletlenül az unokaöcsém kapitányát? – kérdezte Edmund.
– Marshall kapitányt? Úgy tudom, kegyednek széles ismeretségi köre van
a flottában.
– Elég széles, ami a tengernagyokat illeti; de az alacsonyabb
rendfokozatokat mi nem nagyon ismerjük, kérem – tette hozzá játékos
gőggel. – Lehet, hogy a sorhajókapitányok is nagyon rendes emberek, de
nem tartoznak a mi köreinkbe. Tengernagyokról viszont sok mindent
tudnék mesélni; róluk is, meg a zászlóikról, meg a fizetési osztályaikról,
meg a marakodásaikról és az irigykedésükről. S hogy mindegyiket
mellőzik, és nem bánnak vele érdeme szerint, arra mérget vehetnek.
Bizony kiismertem a tengernagyokat a nagybátyám házában. Magam is
kész ellentengernagy vagyok már. De kérem, ebben ne gyanítsanak
semmiféle szójátékot.
Edmund ismét elkomorodott, s csak ennyit felelt: – Nagyon szép
hivatás.
– Hogyne, a hivatás remek, de csak két feltétellel: ha meg lehet
gazdagodni rajta, s ha nem szórják el, amit jövedelmez; no de mindegy, én
nem rajongok ezért a hivatásért. Előttem még sohasem jelent meg
rokonszenves formában.
Edmund visszatért a hárfára, s megint csak azt mondta, hogy nagyon
szeretné hallani a kisasszony játékát.
A többiek közben még mindig a modernizálás témájáról beszélgettek; s
Grantné szükségét érezte, hogy az öccséhez forduljon, bár ezzel elvonta a
figyelmét Julia Bertram kisasszonytól:

48
 – Kedves Henrym, hát neked egy szavad sincsen? Hisz te magad is nagy
tervező vagy, s úgy hallom, Everingham bármelyik angliai birtokkal
felveszi a versenyt. A természeti adottságai kétségkívül ritka szépek. Én
mindig tökéletesnek láttam Everinghamet, a régi alakjában is: micsoda
gyönyörű lankák, s micsoda fák! Mit nem adnék, ha viszontláthatnám!
– Nekem pedig a legnagyobb örömet szerezné, ha elmondanád róla a
véleményedet – felelte Henry –; de attól tartok, egy kissé csalódnál benne:
a mostani eszményeidtől már nagyon is elmaradna. Méreteit tekintve
úgyszólván semmi; meglepődnél, hogy milyen jelentéktelen; ami pedig a
modernizálást illeti, nagyon kevés tennivalóm akadt, túlságosan is kevés;
bárcsak többet dolgozhattam volna rajta.
– Szeret ilyesmivel foglalkozni? – kérdezte Julia.
– Végtelenül; de már egész fiatalon beláttam, mi az a kevés, ami a hely
természeti előnyei mellett még rám vár, azután mindjárt ki is alakultak az
elképzeléseim, úgyhogy három hónapja se voltam nagykorú, és
[4]
Everingham máris elnyerte mai formáját. Már Westminsterben kész volt
a tervem, Cambridge–ben talán módosítottam egy kissé, és huszonegy
éves koromban meg is valósítottam. Szinte irigylem Rushworth urat,
amiért annyi élvezet áll még előtte. Én a magam adagját egykettőre
felfaltam.
– Akinek gyors a szeme, gyorsan tud határozni és cselekedni – mondta
Julia. – Maga mindenütt találna megfelelő elfoglaltságot. Ahelyett, hogy
irigyelné Rushworth urat, inkább segítsen rajta a tanácsaival.
Grantné, aki hallotta az utóbbi szavakat, buzgón helyeselt, az egekig
magasztalva öccse hozzáértését; s mivel Bertram kisasszony is lelkesen
magáévá tette az ötletet, azzal a magyarázattal, hogy véleménye szerint
sokkal okosabb, ha jó barátok és önzetlen ismerősök tanácsaira
hagyatkozik az ember, s nem bíz mindent gondolkodás nélkül egy
hivatásos szakértőre, Rushworth úr nem habozott Crawford úr segítségéért
folyamodni; Crawford úr pedig, miután illő módon leszólta a maga
képességeit, minden tekintetben készséggel állott Rushworth úr
rendelkezésére. Ezek után Rushworth úr tisztelettel felkérte Crawford urat,
rándulna át hozzá Sothertonba, és töltene nála egy éjszakát, ám ekkor
Norrisné, mintha csak a két unokahúga gondolataiban olvasna, s látná,
milyen kevéssé nyeri meg tetszésüket ez a terv, amely Crawford úr
eltávozását követelné, módosító javaslattal állt elő:
– Crawford úr nyilván szívesen eleget tesz a meghívásnak, de miért ne
mehetnének többen is? Miért ne lehetne egy kis társas kirándulást
szervezni? Sokan vannak itt, drága Rushworth úr, akik őszintén
érdeklődnek a sothertoni újítások iránt, és örömmel hallgatnák meg

49
Crawford úr véleményét a helyszínen, sőt, talán az ő véleményük sem
lenne egészen haszontalan; ami pedig engem illet, már régóta szerettem
volna ismét tiszteletemet tenni a kedves édesanyjánál; szolgáljon
mentségül az udvariatlanságomra, hogy nincsenek lovaim; de most én is a
többiek kel mehetnék, és néhány óra hosszat elüldögélnék Rushworthné
őnagyságával, miközben maguk odakint sétálnak, és megbeszélik a
dolgokat, azután meg este visszajönnénk késő esti vacsorára, vagy esetleg
Sothertonban vacsorázhatnánk, ahogy a kedves édesanyjának a
legmegfelelőbb, és holdvilágnál nagyon kellemesen hazakocsikáznánk.
Crawford úr biztosan elvinné a fogatán az unokahúgaimat, velem együtt,
Edmund lóháton is mehet, ugye, nővérem, Fanny pedig itthon marad
magával.
Lady Bertramnak nem volt ellenvetése; s a tervezett kirándulás többi
részvevője is lelkesen nyilatkozott a készségéről, Edmund kivételével, aki
mindent hallott, de nem szólt semmit.

50
 Hetedik fejezet

– No, Fanny, mi a legfrissebb benyomásod Crawford kisasszonyról? –

kérdezte másnap
Edmund, miután maga is töprengett egy ideig ezen a kérdésen. – Hogy
tetszett tegnap?
– Nagyon; igazán nagyon. Szeretem hallgatni, ahogy beszél.
Szórakoztat; s olyan csinos, hogy jólesik ránéznem.
– Az arckifejezése a legvonzóbb. Csodálatos, hogy milyen élénk. De a
szavaiban, Fanny, semmit se találtál, ami szerinted nem volt egészen
helyes?
– De igen! Nem lett volna szabad úgy beszélnie a nagybátyjáról.
Komolyan meglepett. Arról az emberről, aki hosszú éveken át otthont
adott neki, s bármilyen hibái vannak is egyébként, Crawford kisasszony
bátyját annyira szereti: hallom, úgy bánik vele, mintha a tulajdon fia volna.
Alig akartam elhinni!
– Gondoltam, hogy észreveszed. Nagyon helytelen volt tőle; nagyon
illetlen.
– És nagyon hálátlan is, azt hiszem.
– Hálátlan: ez erős szó. Nem tudom, hogy a nagybátyja megérdemli–e a
háláját; a nagynénje megérdemelte; s most az ő emléke iránti lelkes
tisztelet vezeti félre. Elég visszás helyzetben van. Ha valaki ilyen meleg
érzésű és temperamentumos, nehéz lehet a kellő szeretettel gondolnia
Crawfordnéra anélkül, hogy ugyanakkor ne látná sötétebb színekben a
tengernagyot. Igazán nem tudhatom, ki volt hibásabb a családi
viszályokban, bár a tengernagy mostani viselkedése mintha a feleségét
igazolná; de természetes és rokonszenves dolog, hogy Crawford
kisasszony teljesen felmenti a nagynénjét. Én nem is a nézeteit hibáztatom,
de mindenesetre illetlenség, hogy így szellőzteti őket.
– Nem gondolja – mondta Fanny egy kis tűnődés után –, hogy ez az
illetlenség Crawfordnéra is rossz fényt vet, hiszen az unokahúgát egyedül
ő nevelte? Úgy látszik, tőle nem tanulta meg a köteles tiszteletet, amely a
tengernagynak is kijárt volna.
– Nagyon helyes megjegyzés. Igen, fel kell tételeznünk, hogy az
unokahúg csupán átvette a nagynéni hibáit; s annál több együttérzést
érdemel az eddigi rossz körülményei miatt. De azt hiszem, a mostani
otthona jó hatással lesz rá. Grantné modora ellen nem lehet semmi kifogás.

51
Egyébként a bátyjáról igen kedvesen és nagy szeretettel beszél.
– Igen, csak azt nem bocsátja meg neki, hogy olyan rövid leveleket ír.
Kis híján elnevettem magam; de azért mégsem tarthatok valami nagyon
sokat az olyan fivér szeretetéről vagy jó természetéről, aki restelli a
fáradságot, hogy egy valamirevaló levelet megírjon a nővéreinek, ha távol
van tőlük. Bizonyos vagyok benne, hogy William soha, semmilyen
körülmények között nem viselkedne így velem. És magáról mi jogon
tételezte fel, hogy nem írna hosszú leveleket, ha elutazna?
– Az élénk szellem jogán, Fanny, amely mindent felhasznál, hogy
szórakoztassa önmagát vagy a többieket; tökéletesen megengedhető, ha
nem színezi rosszindulat vagy durvaság; márpedig Crawford kisasszony
magatartásában és modorában egyikből sincs egy szikrányi: semmi
élesség, hangosság vagy nyerseség. Pontosan úgy viselkedik, ahogy egy
nőnek kell, kivéve abban, amiről az előbb beszéltünk. Örülök, hogy te is
ugyanúgy láttad, mint én.
Mivel Fanny szellemét ő formálta, s a szeretetét is elnyerte, meglehetős
biztonsággal számíthatott rá, hogy unokahúga ugyanúgy gondolkodik,
mint ő; bár éppen ez idő tájt s a szóban forgó kérdést illetően mintha egy
kis nézeteltérés veszélye kezdett volna mutatkozni, mert Edmund hajlott
arra, hogy a Crawford kisasszony iránti csodálatban olyan messzire
menjen, ahová Fanny már nem követhette. Crawford kisasszony mit sem
veszített a vonzóerejéből. A hárfa megjött, s még inkább kiemelte
szépségét, szellemességét és jókedvét; szívesen játszott, ha kérték,
méghozzá nagyon kifejezően és ízléssel, ami ugyancsak előnyére szolgált,
s minden ária végén alkalom adódott valami találó megjegyzésre. Edmund
naponta eljárt a paplakba, hogy élvezze kedvenc hangszerét; minden
délelőtt meghívták a következőre; a hölgynek ugyanis egyáltalán nem volt
kellemetlen a közönség, s hamarosan a legjobb úton haladt minden.
Egy csinos, fiatal, élénk nő, ha még hárfája is van, amely nála egy
cseppet sem kevésbé mutatós, és hárfájával együtt egy földig érő ablak
mellett foglal helyet, ahonnan kilátás nyílik a kis pázsitra s körülötte a
nyári pompájukban virító bokrokra, éppen elég ahhoz, hogy megfogjon
bármely férfiszívet. Az évszak, a környezet, a muzsika, minden a gyöngéd
érzelmeknek kedvezett. Még Grantné sem volt fölösleges a
hímzőrámájával: beleillett a képbe; s mivel a szerelemnek, ha egyszer
működni kezd, minden a malmára hajtja a vizet, még a szendvicses tálca és
dr. Grant is, aki körbe kínálta, kellemes látványt nyújtott. Edmund nem
sokat töprengett a dolgon, és nem is nagyon tudta, hányadán áll, de alig telt
el egy hét ilyesféle érintkezésekkel, már jócskán megszerelmesedett; s a
hölgy becsületére legyen mondva, hogy ő is kezdte megkedvelni a

52
fiatalembert, bár nem volt se világfi, se elsőszülött, s a hízelgés
művészetéhez éppoly kevéssé értett, mint a vidám, könnyed csevegéshez.
Crawford kisasszony érezte, hogy vonzódik Edmundhoz, noha erre nem
számított, s most alig értette a dolgot; Edmund ugyanis az általános mérce
szerint egyáltalán nem volt megnyerő; nem fecsegett összevissza; nem
mondott bókokat; nézeteiben hajthatatlanul kitartott, s csak a
legcsöndesebb, legegyszerűbb figyelmességet gyakorolta. Talán az
őszinteségének, szilárd jellemének, becsületességének volt valami bája,
amelyet Crawford kisasszony érzett ugyan, de elemezni már nem tudott.
Egyébként nem sokat elmélkedett az egészen; Edmund pillanatnyilag
kellemes társnak bizonyult; jólesett együtt lenni vele; s ennyi elég is volt.
Fanny nem csodálkozott rajta, hogy Edmund a paplakban tölti minden
délelőttjét; maga is boldogan elment volna, ha hívatlanul és észrevétlenül
elmehetett volna egy kis hárfamuzsikát hallgatni; azon sem csodálkozott,
hogy az esti séta után, amikor a két család különvált, Edmund jónak látta
hazakísérni Grantnét és a húgát, míg Crawford úr a Mansfield Park–i
hölgyek lovagja maradt; de azért úgy érezte, hogy rossz cserét csinált; s ha
az étkezéseknél nem Edmund keverte a vizet a borához, a legszívesebben
nem is ivott volna. Egy kissé meglepte, hogy Edmund annyi időt tölt
Crawford kisasszonnyal, s mégsem látja jobban azt a fajta hibát, amelyet
pedig először észrevett, s amelyre őt, Fannyt, mindig emlékeztette valami
hasonló megnyilatkozás, valahányszor együtt voltak; de hiába, nem látta.
Edmund szívesen beszélt neki Crawford kisasszonyról; de úgy látszik,
megnyugtatta, hogy a tengernagyot azóta nem érte újabb támadás; Fanny
pedig tartózkodott a véleménynyilvánítástól, mert nem akart
rosszindulatúnak feltűnni. Az első igazi fájdalmat Crawford kisasszony
akkor okozta neki, nem sokkal a Mansfieldbe költözése után, amikor a
Bertram lányok példáját látva elhatározta, hogy megtanul lovagolni;
Edmund pedig az egyre szorosabb barátság jogán még buzdította is, és első
próbálkozásainak céljára felajánlotta békés kancáját, amelynél
alkalmasabb lovat sem a paplak, sem a kastély istállójában nem találhatott
a kezdő. Unokahúgát ezzel a világért sem akarta megbántani vagy
megkárosítani: Fanny változatlanul kilovagolhat mindennap. A kancát
csak félórával Crawford kisasszony gyakorlatai előtt kell átvinni a
paplakba; s amikor először hangzott el ez a javaslat, Fanny nemhogy
megsértődött volna, de még el is érzékenyült a hálától, amiért egyáltalán
kikérik az engedélyét.
Az első lecke csak babérokat szerzett Crawford kisasszonynak, és
semmi kényelmetlenséget nem okozott Fannynak. Edmund személyesen
vitte át a kancát, s miután betöltötte a tanár szerepét, nagyon is jókor hozta

53
vissza, még mielőtt Fanny és a derék öreg kocsis, aki vele szokott menni,
ha nem az unokanővéreivel lovagolt, útra készen állt volna. A második nap
már nem volt ennyire ártalmatlan. Crawford kisasszony úgy élvezte a
lovaglást, hogy egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Fürge és bátor,
eléggé kis növésű, de erős nő volt, szinte lóhátra termett; s a lovaglás
őszinte gyönyörűségén kívül talán még Edmund jelenléte és oktatói
működése is hozzájárult ahhoz, hogy nehezen tudjon megválni a nyeregtől,
továbbá annak a meggyőződésnek is része lehetett benne, hogy gyors
előmenetelével magasan kiemelkedik a többi nő közül. Fanny útra készen
várt, és Norrisné már kezdte korholni, amiért még mindig otthon ül, de
sem a ló érkezését nem jelentették, sem Edmund nem jött vissza. Hogy
elmeneküljön a nagynénjétől, s megkeresse az unokabátyját, Fanny
kiment.
Bár a két házat alig egy fél mérföld választotta el egymástól, az egyikből
nem lehetett a másikat látni; de miután vagy száz lépést tett a bejárati
ajtótól, Fanny előtt a parkon át kilátás nyílt a paplakra és a hozzá tartozó
földekre, amelyek szelíden emelkedtek az országút túlsó oldalán; s dr.
Grant rétjén azonnal megpillantotta a társaságot: Edmundot és Crawford
kisasszonyt lóháton, egymás mellett, valamivel távolabb pedig dr. Grantot,
a feleségét és kéthárom lovászt, amint nézik őket. Vidámnak látszottak,
mindenki ugyanarra az egy dologra figyelt; jókedvük felől nem lehetett
kétség, mert a derű hangjai egészen Fannyig elértek. Őt ugyan nem
derítették jókedvre ezek a hangok; rosszul esett neki, hogy Edmund
megfeledkezett róla, és belesajdult a szíve. Nem bírta elfordítani szemét a
rétről; akaratlanul is végignézett mindent. Crawford kisasszony és kísérője
először lépésben körüljárta a földet, amely nem volt kicsi; aztán, láthatólag
a hölgy javaslatára, könnyű vágtába kezdtek; s a félénk természetű Fanny
csodálkozva látta, milyen jól üli meg a lovat Crawford kisasszony. Néhány
perc múlva megálltak. Edmund egészen közel volt Crawford
kisasszonyhoz; mondott neki valamit; nyilván a gyeplő tartását
magyarázta; a kezét is megfogta; Fanny látta, vagy talán a képzelet pótolta,
amit a szem nem érhetett utol. De mindezen nem szabad csodálkozni; mi
lehetne természetesebb, mint az, hogy Edmund ilyen szívélyes, és
felajánlja valakinek a szolgálatait? Fanny mégsem tudta elűzni azt a
gondolatát, hogy erre a feladatra Crawford úr is vállalkozhatott volna
Edmund helyett; igazán úgy illenék, hogy egy fivér maga tanítsa a húgát;
de hát hiába magasztalják annyira Crawford úr szívélyességét és
lovaglótudományát, ő valószínűleg semmit sem ért az egészhez, és
Edmundhoz képest egy szikrányi cselekvő jóság sincs benne. Aztán arra
gondolt, hogy ezzel a kettős munkával a kanca is elég rosszul jár; ha róla

54
megfeledkeztek, legalább a kanca eszükbe juthatott volna.
Hanem a ló s a lovasok miatt sem kellett sokáig nyugtalankodnia, mert a
réten csakhamar szétoszlott a társaság, és Crawford kisasszony még
mindig lóháton, de a mellette haladó Edmund már gyalogosan, egy
léckapun át rátért a dűlőútra, majd bejött a parkba, s ahhoz a helyhez
közeledett, ahol ő állt. Fanny megijedt, hogy modortalannak és
türelmetlennek tarthatják; izgatottan sietett elébük, hogy ezt a gyanút
eloszlassa.
– Drága Price kisasszony – mondta Mary Crawford, mihelyt
hallótávolba ért –, magam jöttem bocsánatot kérni, amiért
megvárakoztattam; de a világon semmit se tudok felhozni a mentségemre.
Tudtam, hogy nagyon késő van, s hogy végtelenül csúnyán viselkedem;
éppen ezért, kérem alássan, meg kell bocsátania. Az önzést, tudja, mindig
meg kell bocsátani, mert gyógyíthatatlan betegség.
Fanny rendkívül udvariasan válaszolt, és Edmund is úgy vélte, hogy
nem lehetett sietős a dolga. – Az unokahúgomnak bőven maradt ideje,
hogy akár kétszer annyit is lovagoljon, mint szokott – mondta –, s kegyed
csak jót tett vele, amiért nem hagyta egy félórával korábban elindulni;
most felhősebb az ég, s nem kell úgy szenvednie a melegtől. Még jó, ha
kegyed nem fáradt el ebben a nagy lovaglásban. Sajnálom, hogy most
gyalog kell hazamennie.
– Fáradtságról szó sem lehet, higgye el; csak az a rossz, hogy egyszer le
is kell szállni erről a lóról – felelte Crawford kisasszony, miközben
Edmund segítségével talpra ugrott –; én nagyon erős vagyok ám. Soha
nem fáradok bele semmibe, kivéve azt, amit nem szeretek csinálni.
Nagyon nem szívesen adom át a helyem, Price kisasszony; de azért
őszintén kívánok kellemes lovaglást, és remélem, hogy a legjobbakat
hallom majd erről az édes, kedves, gyönyörű jószágról.
Az öreg kocsis, aki a közelben várt a maga lován, most csatlakozott
hozzájuk, Fannyt nyeregbe segítették, s a lovasok elindultak a parknak egy
másik része felé; Fanny rossz érzésein egyáltalán nem enyhített, hogy
hátrapillantva látta, amint azok ketten együtt sétálnak le a dombról a
faluba; az sem vidította fel túlságosan, hogy kísérője áradozva beszél
Crawford kisasszony lovastehetségéről, melyet az előbb csaknem
ugyanolyan érdeklődéssel szemlélt, mint Fanny.
– Élvezet nézni, ha egy dáma ilyen kackiásan lovagol – mondta az öreg.
– Egyet se láttam még, aki így megülte volna a lovat. Mintha nem is tudná,
mi fán terem a félelem. Nem úgy, mint maga, kisasszony, amikor elkezdte,
jövő húsvétkor lesz éppen hat esztendeje. Hogy reszketett, áldja meg az
isten, amikor Sir Thomas először rakatta fel a nyeregbe!

55
 A szalonban is Crawford kisasszonyt ünnepelték. A két Bertram lány
tökéletesen megértette, milyen nagy érdem, ha a természet valakinek erőt
és bátorságot adott; ha Crawford kisasszony imád lovagolni, olyan, mint
ők; ha ilyen gyorsan és kitűnően meg tudta tanulni, rájuk hasonlít; s
mindketten nagy lelkesedéssel magasztalták.
– Tudtam, hogy jó lovas válik belőle – mondta Julia –; az ő alkatával
nem is csoda. Éppen olyan formás, mint a bátyja.
– Igen – tette hozzá Maria –, s éppen olyan jó kedélyű, és éppen olyan
határozott jellem. Mindig sejtettem, hogy a lovastehetség nagyon is
összefügg a belső jó tulajdonságokkal.
Amikor jó éjszakát kívántak egymásnak, Edmund megkérdezte
Fannytól, hogy másnap ki akar–e lovagolni.
– Nem... nem hiszem... ha szüksége van a kancára, biztos, hogy nem –
felelte Fanny.
– Magamnak soha nincs szükségem rá – mondta Edmund –, de ha
bármikor úgy gondolod, hogy inkább itthon maradsz, azt hiszem,
Crawford kisasszony örülne, ha valamivel hosszabb időre is
megkaphatná... például egy egész délelőttre. Nagyon szeretne kimenni a
nagyrétig; Grantné elmesélte neki, milyen gyönyörű onnan a kilátás, és
bizonyos vagyok benne, hogy csakugyan élvezné. De erre bármelyik
délelőtt alkalmas. Crawford kisasszony a világért sem akarja, hogy
zavartasd magad. Nem is lenne szép tőle. Ő csak kedvtelésből lovagol; te
az egészséged érdekében.
– Holnap semmiképp sem akarok lóra ülni – mondta Fanny –; az utóbbi
időben nagyon sokat lovagoltam, s inkább itthon maradnék. Hiszen tudja,
most már elég erős vagyok ahhoz, hogy gyalogsétákat tegyek.
Edmund láthatólag meg volt elégedve, ami természetesen örömöt
szerzett Fannynak; s másnap délelőtt sor került a nagyréti lovas
kirándulásra; Fanny kivételével a fiatalok mind részt vettek benne, és
kellőképpen élvezték is, először a nap folyamán, másodszor pedig este,
amikor megtárgyalták a részleteit. Egy ilyen sikeres vállalkozás
rendszerint maga után vonja a következőt; s miután a nagyrétet megjárták,
valamennyien nagy kedvet éreztek arra, hogy másnap megint elmenjenek
valahová. Még sok látványt kellett megmutatni; s bár nagyon meleg volt az
idő, úgyis vannak mindenütt árnyas utak. Ha fiatalok mennek kirándulni,
soha sincs hiány árnyas utakban. Így töltöttek el egymás után négy
verőfényes délelőttöt, megmutatták a Crawford testvéreknek a környéket,
és eldicsekedtek legszebb pontjaival. Minden pompásan sikerült; áradt a
jókedv és a vígság, a hőség is csak annyi kellemetlenséget okozott, hogy
élvezettel lehessen beszélni róla – míg a negyedik napon a társaság egyik

56
tagjának ürömmé változott az öröme. Maria Bertram volt ez a
balszerencsés. Edmundot és Juliát meghívták vacsorára a paplakba, őt
pedig mellőzték. Grantné intézte így a dolgot, minden rosszindulat nélkül,
Rushworth úrra való tekintettel, aki aznap félig–meddig bejelentette magát
Bertramékhoz; de Maria súlyos sértést látott benne, és nagyon is szüksége
volt a jó modorára, hogy palástolni tudja bosszúságát és haragját, amíg
haza nem ért. Minthogy Rushworth úr végül mégsem jött el, a sérelem
még nagyobb arányokat öltött, és Maria azzal sem vigasztalódhatott, hogy
kárpótlásul vele éreztesse a hatalmát; rosszkedvét csak az anyján, a
nagynénjén és az unokahúgán tölthette ki, mindent elkövetve, hogy
vacsorájuk és utána az édesség a lehető legkeserűbb legyen.
Tíz és tizenegy között Edmund és Julia belépett a szalonba, az esti
levegőtől frissen, kipirulva, vidáman, szöges ellentéteként mindannak, ami
az ott üldögélő három hölgy képében fogadta őket, Maria ugyanis alig
nézett fel a könyvéből, Lady Bertram pedig félig aludt; sőt, még Norrisnét
is annyira kiforgatta önmagából az unokahúga rosszkedve, miután a
vacsorával kapcsolatban feltett neki egy–két kérdést, de nem kapott
azonnali választ, hogy úgy látszott, képes rá, és többé nem szól egy szót
sem. A jókedvű testvérpár néhány percig annyira el volt foglalva a
gyönyörű este és a csillagok dicséretével, hogy másra nem tudott gondolni;
de amikor végül egy kis szünet támadt, Edmund körülnézett, és így szólt: –
De hol van Fanny? Már lefeküdt?
– Nem tudok róla – felelte Norrisné –, egy perccel ezelőtt még itt volt.
Ekkor a szoba másik végéből – nagyon hosszú szoba volt – megszólalt
Fanny szelíd hangja:
kiderült, hogy ott ül a pamlagon. Norrisné azonnal elkezdte korholni:
– Micsoda ostobaság az, Fanny, hogy egész este ott tétlenkedsz a
pamlagon? Miért nem tudsz ideülni közénk, és valami hasznos dologgal
foglalkozni, ahogy tőlünk látod? Ha nincs saját kézimunkád, kaphatsz
tőlem eleget a szegények kosarából. Ott van az a rengeteg karton, amit a
múlt héten vettünk, és még hozzá se nyúlt senki. Majd megszakadt a
derekam, amíg kiszabtam. Megtanulhatnád, hogy másokra is gondolni
kell; és nekem elhiheted, ha mondom, hogy nincs csúnyább dolog, mint ha
egy fiatal lány folyton a pamlagon henyél.
Még a felét sem mondhatta el ennek a beszédnek, amikor Fanny már
visszaült a helyére az asztal mellé, és újra felvette a kézimunkáját; Julia
pedig, aki a napi örömök után széles jókedvében volt, ezzel a felkiáltással
szolgáltatott neki igazságot: – Ugyan, nénikém, Fanny sem ül többet a
pamlagon, mint bárki más ebben a házban.
– Fanny – mondta Edmund, és figyelmesen ránézett –, fogadni mernék,

57
hogy fáj a fejed. Fanny hiába is tagadta volna, de azt mondta, hogy nem
nagyon.
– Alig hiszem – felelte Edmund –, sokkal jobban ismerlek annál. Mikor
fájdult meg?
– Nem sokkal vacsora után. Semmi, csak a hőségtől van.
– Kimentél ebben a hőségben?
– Hogy kiment–e? Persze hogy kiment – mondta Norrisné –, azt akarod,
hogy egész nap idebent üljön, amikor ilyen szép az idő? Mi talán nem
voltunk kint mindannyian? Még az anyád is több mint egy órát volt
odakint.
– Ez igaz, Edmund – erősítette meg őladysége, akit, Norrisnénak
Fannyhoz intézett éles szavai teljesen felébresztettek –; több mint egy órát
odakint voltam. Háromnegyed órát üldögéltem a kertben, mialatt Fanny a
rózsákat vágta, és nagyon kellemes volt, igazán mondom, csak nagyon
meleg. A lugasban elég hűvös volt, de bevallom, rettentően féltem, hogy
mi lesz, amíg visszatérek a házba.
– Úgy, tehát Fanny rózsákat vágott?
– Igen; sajnos, azt hiszem, ezek voltak idén az utolsók. Szegénykém! Ő
aztán igazán érezte a hőséget; de már annyira kinyíltak, hogy nem lehetett
várni.
– Csakugyan nem volt más megoldás – tette hozzá Norrisné valamivel
enyhébb hangon –, de azért arra gondolok, nővérem, hátha éppen akkor
kapta a fejfájást. Az embernek semmitől se fájdul meg könnyebben a feje,
mint ha a tűző napon áll és hajladozik; no de holnapra elmúlik az egész.
Esetleg odaadhatná neki a kölnivizes ecetjét; én mindig elfelejtem
megtölteni az üvegcsémet.
– Már odaadtam – felelte Lady Bertram –; nála van, amióta másodszor
visszajött a Fehér Házból.
– Micsoda! – fakadt ki Edmund. – Nemcsak rózsákat vágott, hanem
gyalogolt is, a forró parkon keresztül egészen a maga házáig, néném,
méghozzá kétszer! Nem csoda, ha fáj a feje.
Norrisné éppen Juliához fordult, és nem hallotta.
– Én is féltem, hogy meg fog ártani neki – mondta Lady Bertram –; de
amikor a rózsák le voltak vágva, a nagynénéd semmiképp sem akart
megválni tőlük, és akkor, ugye, haza kellett vinni őket.
– És olyan sok rózsa volt, hogy kétszer kellett fordulnia?
– Nem, de a nagynénéd a vendégszobában akarta megszáríttatni, és
Fanny, sajnos, elfelejtette bezárni a szoba ajtaját és elhozni a kulcsot,
úgyhogy vissza kellett mennie.
Edmund felállt, és ide–oda járkált a szobában. – És senki mást nem

58
lehetett elküldeni ezzel a megbízással, csak Fannyt? Mondhatom, néném,
ezt nagyon rosszul csinálták.
– Igazán nem tudom, hogy lehetett volna jobban csinálni – kiáltotta
Norrisné, miután a végtelenségig nem tettethette magát süketnek –, hacsak
én magam nem megyek át, kérlek szépen, de én sem lehetek egyszerre két
helyen; és akkor éppen Green úrral beszéltem az anyád fejőlánya végett, az
anyád kérésére, és John Groomnak is megígértem, hogy írok
Jefferiesnének a fia dolgában, és szegény már egy félórája várt rám. Azt
hiszem, akiben van egy csöpp igazságérzet, nem vádolhat azzal, hogy
bármikor is kímélem magam, de igazán nem csinálhatok egyszerre
mindent. És hogy Fannyt, istenem, átküldtem hozzám – nem sokkal több,
mint egy negyed mérföld az egész –, azt hiszem, ennyit mégiscsak
kérhetek tőle. És én, aki majdnem mindennap háromszor is megteszem
ugyanezt az utat, korán reggel és késő este, szép időben, rossz időben, és
soha nem szólok egy szót se?
– Örülnék, ha Fanny fele olyan erős volna, mint maga, néném.
– Ha Fanny rendszeresen végezne testmozgást, nem fogyna ki belőle a
szusz olyan hamar. Most is, ugye, mióta nem lovagolt, és meg vagyok róla
győződve, hogy ha nem lovagol, akkor járnia kell. Ha lovagolt volna
előtte, nem is kértem volna tőle semmit. De azt gondoltam, talán még jót is
tesz neki, miután annyit hajladozott a rózsák között; mert az ilyesféle
megerőltetés után semmi sem olyan üdítő, mint egy kis séta; igaz, hogy
erősen sütött a nap, de azért mégsem volt olyan nagyon nagy a hőség.
Köztünk maradjon, Edmund – és sokatmondóan Lady Bertram felé
biccentett –, az a rózsavágás meg az a piszmogás a kertben, az volt az oka.
– Sajnos, nagyon valószínű – mondta a nála sokkal őszintébb Lady
Bertram, aki meghallotta a szavait –; féltem is, hogy fejfájást kap, mert
olyan pokoli volt a hőség, hogy könnyen belepusztulhatott volna bárki.
Magam is épp hogy kibírtam. Az az üldögélés meg az állandó kiabálás a
mopszlinak, hogy ne menjen a virágágyak közé, igazán próbára tette az
erőmet.
Edmund egyikőjükhöz sem szólt többet; némán átment egy másik
asztalhoz, amelyen ottmaradt a vacsoratálca, hozott Fannynak egy pohár
madeirát, és erőnek erejével belediktálta a nagyobbik felét. Fanny szeretett
volna tiltakozni; de a könnyei miatt, amelyek sokféle forrásból fakadtak,
könnyebb volt nyelnie, mint beszélnie.
Bármennyire felbosszantotta is Edmundot az anyja és a nagynénje, a
legjobban önmagára haragudott. Hogy ő meg tudott feledkezni Fannyról,
rosszabb volt mindannál, amit a két hölgy tett. Mindez elkerülhető lett
volna, ha törődik vele; de magára hagyta négy teljes napig, társak nélkül,

59
mozgási lehetőség nélkül, kiszolgáltatva mind a két nagynénjének, akik a
legoktalanabb dolgokat kérhették tőle. Most szégyellte magát, amiért
Fanny négy napon át egyszer sem lovagolhatott, és nagyon komolyan
megfogadta, hogy bármennyire nehezére essék is megtagadni valamit a
szórakozni vágyó Crawford kisasszonytól, ez többé nem fordulhat elő.
Fanny éppolyan dúlt szívvel ment lefeküdni, mint az első este, amikor
Mansfield Parkba érkezett. Lelkiállapota nyilván szerepet játszott a
rosszullétében, hiszen néhány napja úgy érezte, hogy semmibe veszik, s
birkózott a fájdalommal és az irigységgel. Amikor lepihent a pamlagra,
hogy a többiek ne lássák, a lelki szenvedés sokkal jobban gyötörte, mint a
fejfájás; s a hirtelen fordulat, amelyet Edmund kedvességének
köszönhetett, annyira felzaklatta, hogy alig bírt megállni a lábán.

60
 Nyolcadik fejezet

Fanny másnaptól kezdve újra lovagolhatott; s mivel kellemesen hűvös

reggel volt, nem olyan meleg, mint az utóbbi időben, Edmund joggal
remélhette, hogy hamarosan kárpótlást kap mindazért, amit egészségben és
szórakozásban veszített. Míg távol volt, megjött Rushworth úr az
édesanyjával együtt, aki udvariassági látogatást akart tenni; és udvarias
szándékait elsősorban azzal mutatta ki, hogy sürgette a sothertoni
kirándulást, amelynek a terve két héttel azelőtt merült fel, de
megvalósítására az ő távolléte miatt azóta nem kerülhetett sor. Norrisné és
unokahúgai nagy örömmel fogadták a felújított meghívást, s meg is
állapodtak egy nem távoli időpontban, ha Crawford úr aznap épp szabad
lesz; az ifjú hölgyek ragaszkodtak ehhez a feltételhez, s bár Norrisné
szívesen garantálta volna Crawford úr részvételét, illetlenségnek tartották,
hogy nélküle döntsenek, de a kockázatot sem akarták vállalni; végül is
Maria Bertram kisasszony sugallatára Rushworth úr rájött, hogy az a
leghelyesebb, ha mindjárt átsétál a paplakba Crawford úrhoz, és megkérdi
tőle, alkalmas–e neki a szerda vagy sem.
Még vissza se ért, amikor beállított Grantné és Crawford kisasszony.
Már korábban elmentek hazulról, s mivel egy másik úton jöttek
Bertramékhoz, nem találkoztak vele, de nagyon valószínűnek tartották,
hogy otthon fogja találni Crawford urat. Természetesen megint csak a
sothertoni kirándulás tervéről folyt a szó. Másról nem is igen folyhatott,
mert Norrisné egészen odavolt érte, Rushworthné pedig – jó szándékú,
udvarias, unalmas és nagyképű hölgy, aki semmit se tartott fontosnak, csak
ha valami köze volt a maga és a fia érdekeihez – még mindig nem mondott
le arról, hogy Lady Bertramot is rábeszélje a részvételre. Lady Bertram
ugyan következetesen tiltakozott, de az ellenkezésben is bágyadt
modorából Rushworthné azt hihette, hogy tulajdonképpen el szeretne
menni, míg azután Norrisné bőbeszédűbb és hangosabb magyarázata meg
nem győzte a való helyzetről:
– Nagyon fárasztó lenne a nővéremnek, drága asszonyom, túlságosan is
fárasztó, higgye el. Gondolja csak meg: tíz mérföld oda, tíz vissza. Most az
egyszer mondjon le, kérem, a nővéremről, és nélküle is fogadja szívesen a
mi két virágszálunkat, velem együtt. Sotherton az egyetlen hely a világon,
ahová egyáltalán szeretne elmenni, bár olyan messze van, de sajnos,
igazán nem lehet. Viszont itthon marad vele Fanny Price, hiszen tudja,

61
úgyhogy nem lesz semmi baj; Edmundot nem kérdezhetjük meg ugyan,
mert nincs itt, de az ő nevében is kijelenthetem, hogy boldogan részt vesz
a kiránduláson. Ő ugyebár lóháton is jöhet.
Rushworthné végül is kénytelen volt belenyugodni, hogy Lady Bertram
otthon marad, s csak sajnálkozásának adhatott kifejezést. Őladysége
hiányát mindannyian meg fogják érezni; egyébként az ifjú hölgyet, Price
kisasszonyt is nagyon szívesen látta volna, hiszen ő még soha nem járt
Sothertonban, és nagy kár, hogy most sem láthatja.
– Kegyed végtelenül kedves, drága asszonyom, kegyed a testet öltött
kedvesség – kiáltotta Norrisné –, de Fannynak még számtalanszor lesz
alkalma megtekinteni Sothertont. Hiszen rengeteg idő áll előtte; arról
pedig, hogy most menjen, szó sem lehet. Lady Bertram semmiképp sem
nélkülözheti.
– Jaj, nem, semmiképp se lehetek meg Fanny nélkül.
Ezek után Rushworthné, abban a meggyőződésben, hogy Sothertont
nyilván mindenki látni akarja, Crawford kisasszonyra is kiterjesztette a
meghívást; s bár Grantné, akinek Rushworthék ideköltözésekor nem
akaródzott levizitelnie náluk, a maga nevében udvariasan kitért előle, a
húgát a világért sem akarta megfosztani semmilyen szórakozástól; Mary
pedig a szükséges kérlelés és rábeszélés után éppoly udvariasan igent
mondott. Rushworth úr jó hírekkel tért vissza a paplakból; s Edmund is
éppen idejében érkezett haza, hogy tudomásul vegye, miben állapodtak
meg szerdára, felsegítse Rushworthnét a hintójába, és a parkon át jó
darabon elkísérje a másik két hölgyet.
Amikor visszajött a reggelizőszobába, Norrisné éppen azt próbálta
eldönteni, vajon örüljön–e Crawford kisasszony részvételének vagy sem, s
hogy a bátyja csézája nem lenne–e nélküle is tele. A Bertram kisasszonyok
csak nevettek rajta, és megnyugtatták, hogy a csézában négyen is
pompásan elférnek, nem beszélve a bakról, amelyen egyikük helyet
foglalhatna Crawford úr mellett.
– De miért kell igénybe venni Crawford fogatát vagy csak az övét? –
kérdezte Edmund. – Miért nem jó az anyám batárja? Már a múltkor sem
értettem, amikor a terv felvetődött, hogy ha a családot hívták meg, miért
nem a család fogatán történik az utazás.
– Ugyan – kiáltotta Julia –, zsúfolódjunk össze hárman egy csukott
kocsiban, amikor csézán is mehetünk! Nem, kedves Edmund, még csak az
kéne.
– Különben is – tette hozzá Maria –, tudom, hogy Crawford úr már
számít ránk. Legutóbb annyit beszéltünk erről, hogy úgy veheti, mintha
megígértük volna.

62
 – No de, kedves Edmundom – mondta Norrisné –, igazán fölösleges
lenne két kocsin menni, amikor egy is elég; meg aztán, köztünk legyen
mondva, a kocsisunk nem nagyon szereti a Mansfield és Sotherton közötti
utakat; folyton arról panaszkodik, hogy a keskeny fasorokban
összekarcolódik a fogata, és senki sem akarja, ugyebár, hogy mire Sir
Thomas hazajön, odalegyen az egész fénymáz.
– Nem lenne szép, ha ezért vennénk igénybe a Crawford úrét – igazította
helyre Maria –; de az igaz, hogy Wilcox ostoba, vén alak, és nem tud
hajtani. Így viszont, felelek érte, hogy szerdán semmi kényelmetlenséget
nem fogunk tapasztalni a keskeny utakon.
– Egy cséza bakján persze egyáltalán nem terhes vagy kellemetlen az
utazás – mondta Edmund.
– Még hogy kellemetlen! – kiáltotta Maria. – Jaj, miket mondasz! Azt
hiszem, mindenki versengene ezért a helyért. Onnan lehet a legjobban látni
a vidéket. Crawford kisasszony valószínűleg nem is engedi át másnak a
bakot.
– Akkor tehát semmi kifogás nem lehet az ellen, hogy Fanny is veletek
menjen; hiszen jut hely az ő számára is.
– Fanny! – mondta utána Norrisné. – Drága Edmundom, teljes
képtelenség, hogy velünk jöjjön. Szépen itthon marad a nagynénjével. Meg
is mondtam Rushworthnénak. Nem is számítanak rá.
– Gondolom, anyám – fordult Edmund Lady Bertramhoz, –, nincs
különösebb oka, hogy Fannyt eltiltsa a kirándulástól, csak maga miatt
tartja itthon, mert szüksége van rá. Ha nélkülözni tudná, ugye, elengedné?
– Természetesen, de sajnos, nem tudom nélkülözni.
– De igen, ha én itthon maradok, aminthogy ez a szándékom.
Ezt a bejelentést általános felzúdulás fogadta. – Igen – folytatta Edmund
–, nincs rá semmi szükség, hogy én is elmenjek, tehát igenis itthon
maradok. Fanny nagyon szeretné látni Sothertont. Tudom, hogy nagyon
szeretné. Ritkán van része efféle örömökben, és bizonyos vagyok benne,
hogy anyám most nem akarja megfosztani ettől az élvezettől.
– Nem, dehogy akarom, ha a nagynénéd nem látja akadályát.
Norrisné azonnal felhozta az egyetlen akadályt, amelyet még fel lehetett
hozni: határozottan kijelentették Rushworthnénak, hogy Fanny nem mehet,
tehát nagyon furcsa lenne, ha most mégis beállítana – szerinte ezt a
nehézséget semmiképp sem lehet elhárítani. Rendkívül furcsa lenne!
Olyan udvariatlanság lenne, olyan tiszteletlenség Rushworthné iránt, aki
pedig a jó modor és a finomság mintaképe, hogy ő képtelen volna ilyesmit
elkövetni. Norrisné nem szerette Fannyt, és sohasem akart neki örömet
szerezni; de most inkább csak a maga terve védelmében szállt szembe

63
Edmunddal, csak azért, mert a saját terve volt, nem pedig más okokból.
Úgy érezte, hogy mindent a lehető legjobban rendezett el, és bármiféle
változtatás csak ronthat a dolgon. Mikor tehát Edmund végül szóhoz jutott,
és azt felelte, hogy Rushworthné miatt nem kell aggódnia, mert ő már
megemlítette neki, miközben az előcsarnokon át kikísérte, hogy
valószínűleg Price kisasszony is elmenne, s erre Rushworthné Fannyt is
igen szívélyesen belefoglalta a meghívásba, Norrisné sokkal ingerültebb
volt annál, semhogy jó képet vágjon hozzá, s csak ennyit mondott: – Jó, én
nem bánom, csinálj, amit akarsz, intézd a magad feje után, engem egy
csöppet sem érdekel.
– Mégis furcsa – mondta Maria –, hogy te maradsz itthon Fanny helyett.
– Annyi biztos, hogy örök hálára kötelezted – tette hozzá Julia, és
gyorsan kiment a szobából, mert úgy érezte, neki kellett volna felajánlania,
hogy otthon marad.
– Fanny pontosan annyi hálát fog érezni, amennyit az ügy megérdemel –
felelte kurtán
Edmund, és többet nem beszéltek a dologról.
De amikor tudomást szerzett róla, Fanny hálája sokkal nagyobb volt,
mint az öröme. Edmund nem sejtette, milyen vonzalommal ragaszkodik
hozzá, tehát azt sem foghatta fel, hogy a kedvessége mekkora visszhangot
keltett; de Fannynak fájt, hogy Edmund miatta mond le valami
szórakozásról; és különben is, nélküle egyáltalán nem fogja élvezni
Sothertont.
A két mansfieldi család következő találkozásán ismét módosult a terv,
mégpedig közmegelégedésre. Grantné felajánlotta, hogy a nap folyamán
Lady Bertrammal marad a fia helyett, vacsorára pedig dr. Grant is
csatlakozik hozzájuk. Lady Bertram örömmel fogadta ezt a megoldást, s az
ifjú hölgyek jókedve újra feltámadt. Még Edmund is örült, amiért mégis a
többiekkel tarthat; Norrisné pedig kijelentette, hogy a terv nagyszerű, neki
is a nyelve hegyén volt, s már éppen ki akarta bökni, amikor Grantné
megelőzte.
Szerdán szép idő volt, s nem sokkal reggeli után Crawford úr meghozta
nővéreit a csézán; mivel mindenki útra készen állt, nem volt más hátra,
mint hogy Grantné kiszálljon, és a többiek elfoglalják a helyüket. A
legfőbb hely, a díszhely, az irigyelt ülés még nem talált gazdára. Ki lesz az
a szerencsés, aki megkapja? Miközben a két Bertram kisasszony azon
töprengett, hogyan lehetne a többiek iránti előzékenység látszatával
megszerezni, Grantné egyszerre csak eldöntötte a kérdést, mert a kocsiból
kiszállva így szólt: – Mivel öten vannak, az lesz a legjobb, ha egyikük
Henry mellé ül; maga úgyis azt mondta a múltkor, Julia, hogy szeretné

64
megtanulni a kocsihajtást: hát most itt a remek alkalom az első leckére.
Boldog Julia! Boldogtalan Maria! Az előbbi egy szempillantás alatt fönt
termett a bakon, az utóbbi a kocsiban foglalt helyet, halálosan megsértve
és elkeseredve; s a fogat elrobogott a két otthon maradó hölgy
istenhozzádjai és az úrnője karjaiban ficánkoló mopszli ugatása közepette.
Útjuk igen nyájas vidéken vezetett keresztül; és Fanny, aki ilyen
messzire sohasem szokott kilovagolni, hamarosan ismeretlen területre ért,
s nagy élvezettel figyelte a sok újdonságot, és gyönyörködött a táj
szépségeiben. A többiek alig vonták be a beszélgetésükbe, de nem is
kívánta. Megszokta már, hogy nincs jobb társa a tulajdon gondolatainál és
tűnődéseinél; s ahogy elnézte a tájat, az útjelző táblákat, a másféle
földeket, a vetések állapotát, a tanyaházakat, az állatokat, a gyerekeket,
öröme csak akkor lehetett volna nagyobb, ha Edmundnak is elmondhatja,
amit érez. Ebben az egyben hasonlított a mellette ülő hölgyhöz; egyébként
Edmund értékelésében Crawford kisasszony mélységesen különbözött
tőle. Benne távolról sem volt meg Fanny ízlésbeli, gondolkodásbeli vagy
érzésbeli finomsága; a természetből, az élettelen természetből nem sokat
látott; figyelmét kizárólag a férfiaknak és a nőknek szentelte, s csak ahhoz
volt tehetsége, ami könnyed és élénk. De ha visszanéztek Edmund után,
valahányszor egy–egy darab út elmaradt mögöttük, vagy ha egy nagyobb
kaptatón utolérte őket, eltűnt a különbség, s ugyanabban a pillanatban
kiáltották mind a ketten: – Ott van! – nem is egyszer.
Az első két mérföldön Maria Bertramnak nem sok gyönyörűsége tellett
az útban; látóhatára mindig véget ért Crawford úrnál és Juliánál, amint
egymás mellett ültek, a legélénkebb társalgásban és tréfálkozásban; s ha
csak meglátta a férfi kifejező arcélét, ahogy mosolyogva Julia felé fordul,
vagy elkapta Julia nevetésének foszlányait, olyan ingerültség támadt fel
benne, amelyet illemtudása csak nehezen tudott elfojtani. Ha Julia
hátranézett, arcáról boldogság sugárzott, s ha szólt hozzájuk, áradt belőle a
jókedv: onnan fentről igazán elragadó a táj, kár, hogy nem láthatják
mindannyian, s a többi; de helycserét csak egyszer ajánlott, mégpedig
Crawford kisasszonynak, amikor egy magasabb domb tetejére értek, s az
ajánlat nem is hangzott valami meggyőzően: – Ez a látvány csakugyan
gyönyörű. Szeretném átadni a helyemet, de gondolom, úgysem fogadná el;
kérem, ne utasítsa vissza. – S mielőtt Crawford kisasszony jóformán
válaszolhatott volna, már robogtak is tovább nagy sebesen.
Amikor a sothertoni képzetek hatókörébe értek, valamelyest javult a
helyzet, mert Maria Bertramnak most már, hogy úgy mondjuk, két vasa
hevült a tűzben. Az egyikből rushworthi szikrák pattogtak, a másikból
crawfordiak, és Sotherton közelében az előbbinek tetemesen megnőtt a

65
hatása. Rushworth úr vagyona az övé is volt. Ha Maria azt mondta
Crawford kisasszonynak, hogy „az az erdő Sothertonhoz tartozik”, vagy
hanyagul megjegyezte, hogy „azt hiszi, az út két oldalán elterülő földek
most már mind Rushworth úr birtokában vannak”, titokban felujjongott a
szíve; s ez az élvezet csak nőtt, ahogy közeledtek a tekintélyes hűbérúri
kastélyhoz, a család ősi fészkéhez, amely egyúttal az úrbéri és úriszéki
jogok központja is volt.
– Most már nincs több zötyögés, Crawford kisasszony; vége a
kényelmetlenségnek. Innen kezdve olyan sima az út, amilyennek lennie
kell. Rushworth úr csináltatta, miután átvette az örökségét. Itt kezdődik a
falu. Azok a kunyhók igazán szörnyűek. A templomtornyot általában
rendkívül szépnek tartják. Örülök, hogy a templom nincs olyan közel a
kastélyhoz, mint sok régi birtokon. A harangok lármája iszonyú lehet. Az
ott a paplak: egész takaros ház, és úgy hallom, a lelkész meg a felesége
nagyon rendesek. Azok ott szegényházak, a család építése. Jobbra ott az
intéző háza: nagyon tisztességes ember. Ez már a birtok kapuja; de még
mindig hátravan majdnem egy mérföld a parkon át. Nem csúnya, látja,
ezen a részen; van egypár szép fa, de a ház fekvése borzalmas. Még egy fél
mérföldet ereszkedik alá az út, amíg odaérünk, nagy kár, mert nem lenne
csúnya hely, csak a rálátás hiányzik.
Crawford kisasszony nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással; elég
pontosan megsejtette Bertram kisasszony érzéseit, és becsületbeli
kötelességének tartotta, hogy amennyire csak lehet, felszítsa a jókedvét.
Norrisné szüntelenül áradozott és áradozott; s még Fannynak is volt
néhány elismerő mondata, amelyet önelégülten lehetett végighallgatni. A
szeme mohón ivott be mindent, ami elébe került; s miután nagy nehezen
sikerült észrevennie a házat, és megjegyezte, hogy „olyan épület, amelyre
csak tisztelettel tud felnézni”, még hozzátette: – De hol a fasor? A ház
keletre néz, úgy látom. A fasornak tehát mögötte kell lennie. Rushworth úr
a nyugati homlokzatot említette.
– Igen, pontosan a ház mögött van; nem sokkal távolabb kezdődik, és
egy fél mérföldön át vezet fel a dombra, egészen a birtok határáig. Egy
kevés innen is látszik belőle: a legtávolabbi fák. Tölgyekből áll az egész.
Bertram kisasszony most már részletesen le tudta írni azt, amiről
fogalma sem volt, amikor Rushworth úr a véleményét kérte; s a szíve
olyan boldog izgalomtól repesett, amilyet a hiúság és a büszkeség csak
adni képes, mikor odahajtottak a főbejárat jókora kőlépcsője elé.

66
67
 Kilencedik fejezet

Rushworth úr a küszöbön várta szíve hölgyét, s kellő udvariassággal

üdvözölte az egész társaságot. A szalonban éppoly szívélyesen fogadta
őket az anya, és Bertram kisasszony megkapta mindazt a kitüntető
figyelmet, amit csak kívánhatott. Miután átestek a megérkezés
bonyodalmain, először is enni kellett, s az ajtók feltárultak, hogy egy–két
közbülső szobán át bevonulhassanak a kijelölt ebédlőbe, ahol dúsan és
elegánsan megrakott asztal várt rájuk. Sokat beszéltek, sokat ettek, s nem
volt semmi zökkenő. Végül szóba került a nap tulajdonképpeni célja.
Hogyan szeretné Crawford úr megtekinteni a birtokot, mit tartana a
legalkalmasabbnak? Rushworth úr megemlítette a homokfutóját, Crawford
úr viszont úgy vélte, hogy célszerűbb lenne olyan járművet választani,
amelyben kettőnél többen is elférnek. Több szem többet lát, s erről még
nagyobb kár lenne lemondani, mint a házbeli élvezetekről.
Rushworthné felajánlotta a batárt is, de ezt sem igen tartották jobb
megoldásnak: a kisasszonyok nem mosolyogtak rá, és egy szót sem
szóltak; következő ajánlata, hogy tudniillik megmutatja a kastélyt azoknak,
akik még nem látták, már elfogadhatóbb volt, mert Bertram kisasszony
szerette volna, ha társai elámulnak a ház nagyságán, és a többiek is
örültek, hogy csinálhatnak valamit.
Így tehát az egész társaság felkerekedett, és Rushworthné vezetésével
végigvonult a szobák hosszú során; mind tágas volt, némelyik pedig
hatalmas, nagyvonalúan berendezve az ötven évvel azelőtti ízlés szerint,
ragyogó parketták, nemes mahagóni, pompás damasztok, márvány,
aranyozás, fafaragás, mindegyik szép a maga módján. A falakon számtalan
festmény, köztük egészen jók is, de nagyobbrészt családi arcképek, ma
már idegenek mindenkinek a világon, kivéve Rushworthnét, aki nem volt
rest megtanulni róluk mindent, amire a házvezetőnő megtaníthatta, s most
már csaknem ugyanolyan szakértelemmel tudta végigvezetni a látogatókat
a házon. Ezúttal főként Crawford kisasszonyhoz és Fannyhoz intézte
magyarázatait, bár a két lány érdeklődését nem lehetett összehasonlítani;
Crawford kisasszony ugyanis, aki már sok tucat kastélyt látott, és fittyet
hányt mindegyiknek, csupán mímelte az udvarias figyelmet, Fanny
viszont, akinek nemcsak új volt minden, de éppoly érdekes is, őszinte
odaadással hallgatta Rushworthné különböző történeteit a család múltjáról,
felemelkedéséről és nagyságáról, királyi látogatásokról és az alattvalói

68
hűség példáiról, s boldogan kapcsolta össze őket azzal, amit a
történelemből már ismert, vagy felajzott képzelettel idézte maga elé a múlt
jeleneteit.
A ház fekvése miatt egyik szobából sem nyílt valami fényes kilátás; s
míg Fanny és még egypáran Rushworthnéval tartottak, Henry Crawford az
ablakokban ráncolta a szemöldökét, és csóválta a fejét. A nyugati
homlokzaton minden szoba a pázsitra nézett, azon túl kezdődött a fasor, a
magas vaskerítés lándzsái és rácsos kapui mögött.
Miután végignézték a szobákat – sokkal többet, mint amennyinek
bármilyen elképzelhető haszna lehetett azon kívül, hogy hozzájárult az
ablakadóhoz, és munkát adott a cselédeknek –, Rushworthné így szólt: –
Most pedig a kápolna következik; tulajdonképp a karzaton kellene
bemennünk, hogy felülről lássuk; de így, baráti társaságban, talán
megbocsátják, ha a legrövidebb utat választom.
Beléptek. Fanny felcsigázott képzelete valami nagyszerűbbet várt, de
csak egy tágas, hosszúkás helyiség fogadta, melyet istentiszteletek céljaira
rendeztek be; nem volt benne semmi szembeszökő vagy ünnepélyes,
legfeljebb a sok mahagóni, s fent, a családi karzat párkányán a bíborvörös
bársonypárnák. – Csalódtam – súgta oda Fanny Edmundnak. – Nem így
képzeltem el az igazi kápolnákat. Itt nincs semmi áhítat, borongás,
nagyság. Nincsenek templomhajók,
boltívek, feliratok, zászlók. Nem, bátyám, nincsenek zászlók, melyeket
„éji széllel lobogtat a menny”. Semmi sem vall arra, hogy egy „skót
uralkodó nyugszik alant”.
– Ne feledd, Fanny, hogy mindez csak nemrég készült, és nagyon is
korlátozott célokra, nem úgy, mint a várkastélyok és kolostorok régi
kápolnái. Csak a család magánhasználatára szánták. Temetkezni
valószínűleg a parókia templomában temetkeztek. Ott keresd a zászlókat
és a címereket.
– Butaság, hogy erre nem gondoltam; de mégis csalódást érzek.
Rushworthné megkezdte előadását. – Ezt a kápolnát, ahogyan most
látják, II. Jakab idejében rendezték be. Azelőtt, úgy tudom, csak keményfa
padok álltak benne, és némi joggal feltehető, hogy a szószék és a családi
ülőhelyek kárpitja és párnái csak piros posztóból voltak; ez azonban nem
egészen bizonyos. Nagyon szép kápolna, s régebben használták is minden
reggel és este. Még sokan emlékeznek rá, hogy a házikáplán mindig itt
mondta el az imádságot; de a megboldogult Rushworth úr szakított ezzel a
hagyománnyal.
– Minden nemzedék halad egy lépést – fordult Crawford kisasszony
mosolyogva Edmundhoz. Rushworthné továbblépett, hogy Crawford úrnak

69
is elismételje a mondókáját, s Edmund,
Fanny és Crawford kisasszony hármasban maradt.
– Milyen kár – mondta Fanny –, hogy felhagytak vele. A régi idők egyik
jó szokása volt. Kápolna és káplán: valahogy mind a kettő hozzáillik egy
kastélyhoz, az ember így képzeli el benne az életet. Milyen szép dolog,
amikor egy egész család rendszeresen összegyűl imádkozni!
– Csakugyan nagyon szép – nevetett Crawford kisasszony. – A
családfők nyilván sokat nyernek rajta, ha rákényszerítik a szegény
cselédeket és inasokat, hogy hagyjanak ott mindenféle munkát vagy
szórakozást, és napjában kétszer jöjjenek ide imádkozni, miközben ők
maguk azon törik a fejüket, hogy milyen ürüggyel maradhatnának távol.
– Nem hinném, hogy Fanny így képzeli a családi összejöveteleket –
felelte Edmund. – Ha a ház ura és úrnője távol marad, a szokás inkább
káros, mint hasznos.
– Mindegy, az ilyen dolgokat jobb az emberek belátására bízni.
Mindenki szereti, ha azt teheti, amit akar, ha maga választhatja meg, hogy
mikor és hogyan imádkozik. A kötelező részvétel, a szertartásosság, a
szigor, az idő hosszúsága: mindez elég szörnyű, és nem is szereti senki, s
ha azok a derék emberek, akik hajdanában ott térdepeltek és ásítoztak azon
a karzaton, megálmodták volna, hogy egyszer eljön az idő, amikor a
férfiak és a nők nyugodtan ágyban maradhatnak még tíz percig, ha
fejfájással ébredtek, és senki se szidja össze őket, amiért elmulasztották az
istentiszteletet, hát nagyot ugrottak volna örömükben és irigységükben.
Maguk talán nem tudják elképzelni, hogy a Rushworth ház egykori szépei
sokszor milyen kényszeredett érzésekkel jelentek meg ebben a
kápolnában? Azok az ifjú Eleanor és Bridget őnagyságák... látszólag
rendkívül ájtatosra kikeményítve, miközben egészen másféle dolgokon jár
az eszük – főleg, ha a szegény káplánon nem érdemes a szemüket
legeltetni –, s azt hiszem, abban az időben a lelkészek még a mostaniaknál
is sokkal gyengébbek voltak.
Néhány pillanatig nem kapott választ. Fanny elvörösödött, és Edmundra
nézett, de haragjában nem bírt megszólalni; s még Edmundnak is szüksége
volt egy kis időre, amíg szóhoz jutott: – A kegyed élénk szelleme még a
komoly dolgokat sem igen tudja komolyan felfogni. Nagyon szórakoztató
képet festett itt nekünk, s az emberi természet nem tagadhatja, hogy
csakugyan úgy volt. Időnként nyilván valamennyiünknek nehezére esik
úgy irányítani a gondolatainkat, ahogy szeretnénk; de ha felteszi, hogy az
ilyesmi gyakran előfordul, vagyis a gyöngeség kellő igyekezet híján
szokássá fajult, mit várhat el az ilyen emberek egyéni ájtatosságától?
Gondolja, hogy aki a kápolnában nem tudja fegyelmezni magát, sőt,

70
szívesen elkalandozik, egy kis szobában áhítatosabb lenne?
– Igen, nagyon valószínű. Két dolog mindenesetre jobban
hozzásegítené. A külső körülmények nem vonnák el annyira a figyelmét,
azonkívül rövidebb ideig kellene megerőltetnie.
– Én azt hiszem, ha valaki egy helyütt nem igyekszik kordában tartani a
gondolatait, más helyütt is sok mindent talál, ami eltereli őket; s a
környezet és a példa hatása sokszor igen üdvösen befolyásolhatja kezdeti
lelkiállapotát. Azt viszont elismerem, hogy a hosszú istentiszteletek néha
túlságosan is igénybe veszik a szellemi erőket. Ez nagyon sajnálatos; de
nem olyan régen hagytam el Oxfordot, hogy ne emlékezzem rá, mit jelent
együtt imádkozni egy kápolnában.
Mialatt ők így beszélgettek, a társaság többi tagja szétszóródott a
kápolnában, s egyszer csak Julia a nővérére mutatva így szólt Crawford
úrhoz: – Nézze már Rushworth urat és Mariát, ahogy egymás mellett
állnak, mintha rögtön sor kerülne a szertartásra. Hát nem pontosan
olyanok?
Crawford úr mosolyogva bólintott, majd Mariához lépve azt mondta, de
olyan halkan, hogy csak ő hallhatta meg: – Nem szívesen látom Bertram
kisasszonyt ilyen közel az oltárhoz.
A hölgy összerezzent, s ösztönösen odébb lépett, de egy pillanat múlva
visszanyerte önuralmát, és nem sokkal hangosabban megkérdezte
Henrytől, hogy vállalkozna–e a menyasszonyátadásra?
– Attól tartok, nagyon ügyetlen lennék ebben a szerepben – hangzott a
válasz, s egy sokatmondó tekintet kísérte.
Julia ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk, és folytatta a tréfát: –
Esküszöm, kár, hogy nincs itt az engedély, s nem lehet azonnal megtartani,
hiszen együtt vagyunk mindannyian, úgyhogy csuda barátságos és
kellemes lenne. – S annyira fenntartás nélkül beszélt és nevetett, hogy
Rushworth úr és az édesanyja is felfigyelt, s Mariának tudomásul kellett
vennie a vőlegénye elsuttogott bókjait, Rushworthné pedig a helyzethez
illően mosolygó és méltóságteljes arccal kijelentette, hogy az esemény
roppant örvendetes lesz, ha majd sor kerül rá.
– Ha Edmund már fel volna szentelve! – kiáltotta Julia, és odafutott a
bátyjához, aki Crawford kisasszony és Fanny mellett állt. – Edmund, ha fel
volnál szentelve, most mindjárt elvégezhetnéd a szertartást. Milyen kár,
hogy nem vagy felszentelve; Rushworth úr és Maria már teljesen
felkészült.
Miközben Julia ezeket mondta, Crawford kisasszony arckifejezése
remekül elszórakoztatott volna bármely érdektelen megfigyelőt. Valóságos
borzadály ömlött el rajta, amint ez az új értesülés a tudatába hatolt. Fanny

71
szánalmat érzett iránta. „Mennyire sajnálhatja, amit az előbb mondott”,
villant át az agyán.
– Még nincs felszentelve! – dadogta Crawford kisasszony.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy pap lesz?
– De igen; mihelyt apám hazatér; valószínűleg karácsonykor.
Crawford kisasszony összeszedte magát, s amikor elmúlt a sápadtsága,
csak ennyit válaszolt: – Ha ezt tudom, több tisztelettel beszéltem volna a
papokról – s másra fordította a szót.
A kápolnát ezután hamarosan ismét birtokba vette a csönd és a
nyugalom, amely néhány megszakítástól eltekintve az egész éven át
uralkodott benne. Bertram kisasszony, akit a húga felbosszantott, elsőnek
vonult ki, de a többiek is úgy érezték, hogy eleget tartózkodtak odabent.
A ház alsó traktusát már bejárták, és Rushworthné, aki nem ismerte a
fáradtságot, ha erről volt szó, éppen elindult a főlépcső felé, s az emeleti
szobákat is sorra megmutatta volna, ha a fia közbe nem szól, hogy talán
kevés lesz az idő. – Tudniillik – mondotta teljesen fölöslegesen, mint
ahogy nagyobb koponyák is szokták, olykor beleesve a nyilvánvaló dolgok
magyarázatába –, ha túlságosan sokáig maradunk a házban, nem lesz időnk
arra, ami odakint vár ránk. Két óra elmúlt, és ötkor ebédelni szeretnénk.
Rushworthné megadta magát; s úgy látszott, most behatóbb vita
következik a birtokszemle kérdéséről, a részvevők kiválasztásáról,
valamint a lehetséges módozatokról, és Norrisné már kezdte kitervelni,
hogy miféle kocsik és lovak felvonultatásával mennének a legtöbbre,
amikor a fiatalság észrevett egy kifelé szolgáló és csábítóan nyitva maradt
ajtót, a küszöbön túl pedig néhány lépcsőt, amely közvetlenül a pázsithoz,
a bokrokhoz s a korlátozatlan mozgás örömeihez vezetett, s mintha
ugyanaz a sugallat működne bennük, ugyanaz a vágy a levegő és a
szabadság után, egyszerre kitódultak valamennyien.
– Először talán erre is mehetnénk – mondta Rushworthné, udvariasan
tudomásul véve a helyzetet, s követte őket. – Itt van a legtöbb növényünk,
s itt vannak az érdekes fácánjaink is.
– Egy pillanat – mondta Crawford úr körülnézve –, vajon nem találunk–
e itt is valami foglalatosságot, mielőtt továbbmennénk? Nagyon ígéretes
falakat látok. Rushworth úr, mit szólna hozzá, ha tanácsot ülnénk ezen a
pázsiton?
– James – fordult Rushworthné a fiához –, azt hiszem, az őspark
mindenkinek új lesz. A Bertram kisasszonyok még egyszer sem látták az
ősparkot.
Senki nem tett ellenvetést, de egy ideig arra sem igen mutatott
hajlandóságot, hogy bármelyik irányban, bármilyen távolságra elinduljon.

72
Valamennyiük figyelmét lekötötték a növények vagy a fácánok, s boldog
függetlenségben szétszéledtek. Elsőnek Crawford úr indult el, hogy
megvizsgálja, milyen lehetőségeket kínál a háznak ez a vége. A pázsithoz,
melyet kétoldalt egy–egy magas fal zárt közre, az első beültetett részen
kívül még egy tekepálya is tartozott, azon túl pedig egy vaskerítéssel
szegélyezett, hosszú sétaterasz, s a kerítésrács fölött kilátás nyílt a
szomszédos ősparkban emelkedő fák koronájára. A hely kiválóan alkalmas
volt a hibakeresésre. Crawford urat csakhamar követte Bertram kisasszony
és Rushworth úr; s amikor kis idő múltán a társaság csoportokba verődött,
Edmund, Crawford kisasszony és Fanny, akik mintegy természetesen
egymás mellett maradtak, élénk beszélgetésben találták őket a teraszon,
néhány szóval részt vettek gondjaikban és nehézségeikben, majd
elbúcsúztak tőlük, és továbbsétáltak. A másik három személy,
Rushworthné, Norrisné és Julia, messze elmaradt mögöttük, mert Julia,
akinek a szerencsecsillaga lehanyatlott, nem hagyhatta ott Rushworthnét,
és kénytelen volt türelmetlen lépteit a ház úrnőjének lassúbb járásához
igazítani, Norrisné pedig összeakadt a házvezetőnővel, aki a fácánokat jött
ki etetni, és hátramaradt, hogy egy kicsit elpletykázzon vele. Szegény
Julia, kilencük közül egyedül ő nem volt egy csöppet sem megelégedve az
osztályrészével, most mindenért vezekelnie kellett, s távolról sem
hasonlított arra a Juliára, aki délelőtt fent ült a bakon. A kötelező
udvariasság, amelyet beléneveltek; nem hagyta elszökni; de kegyetlenül
meggyötörte, mert magasabb rendű önfegyelemmel, mások iránti őszinte
előzékenységgel, a tulajdon szívének igazi ismeretével s a méltányosság
elveivel már nemigen ruházta fel a nevelése.
– Rettenetesen meleg van itt – mondta Crawford kisasszony, miután
egyszer már végigsétáltak a teraszon, s másodszor közeledtek a kapuhoz,
amely középütt nyílott az ősparkba. – Kinek van kifogása ellene, hogy
valami kellemesebb helyet keressünk? Itt ez a szép kis vadon, csak be
lehetne jutni valahogy. Jaj, ha a kapu nem lenne bezárva! De persze be
lesz zárva, mert az ilyen előkelő helyeken a kertészen kívül senki sem
mehet oda, ahova akar.
A kapu azonban mégsem volt bezárva, s közös megegyezéssel vidáman
át is mentek rajta, maguk mögött hagyva a kegyetlenül tűző napot. Elég
sok lépcsőn kellett lemenniük, amíg az ősparkba értek, amely körülbelül
kétholdnyi ültetett erdő volt, s bár vörösfenyőn, babéron és kivágott
bükkfákon kívül más nemigen akadt benne, és túlságosan is szabályosra
tervezték, hűs árnyékot és természetes szépséget kínált, ellentétben a
tekepályával és a terasszal. Mind a hárman érezték üdítő hatását, s egy
ideig csak sétáltak és gyönyörködtek. Végül egy kis szünet után Crawford

73
kisasszony megszólalt: – Magából tehát pap lesz, Bertram úr. Őszintén
szólva, meglepődtem.
– Mi ebben a meglepő? Valamiféle pályán, ugyebár, mindenképpen el
kell indulnom, s láthatta, hogy nem vagyok se ügyvéd, se katona, se
tengerész.
– Igaz; de hiába, eszembe se jutott. S tudja, mindig szokott lenni egy
nagybácsi vagy nagypapa, aki a másodszülöttre hagyja a vagyonát.
– Nagyon dicséretes szokás – mondta Edmund –, de nem egészen
általános. Én a kivételhez tartozom, s mivel ez a helyzet, meg kell állnom a
magam lábán.
– De miért lesz éppen lelkész? Úgy tudtam, mindig csak a legkisebb fiú
jut erre a sorsra, ha a többiek már mind választottak előtte.
– Úgy gondolja, hogy az egyházat soha nem választja senki?
– Soha, ez csúnya szó. De mégis, ha a társalgási sohát vesszük, ami azt
jelenti, hogy nem nagyon gyakran, akkor igenis úgy gondolom. Mondja,
hát mit lehet az egyházban csinálni? A férfiak szeretik kitüntetni magukat,
és minden más foglalkozásban el is érhetik a kitüntetést, csak az
egyházban nem. Egy lelkész, az semmi.
– Remélem, hogy a társasági semminek éppúgy megvannak a fokozatai,
mint a sohának. A lelkész csakugyan nem lehet előkelő vagy nagyvilági
ember. Nem állhat különféle klikkek élére, és nem diktálhatja a
férfidivatot. De mégsem nevezhetem semminek azt a hivatást, amelyre az
emberiség legfontosabb ügyének a képviselete hárul, akár az egyéneket
tekintjük, akár a közösséget, s akár a földi életet, akár a túlvilágit; amely a
vallás és az erkölcs őre, s ennélfogva a hatásukra kialakuló viselkedési
normáké is. Az istentiszteletet senki sem nevezheti semminek. Akire pedig
ezt a feladatot bízták, csakis úgy lehet semmi, ha elhanyagolja a
kötelességét, ha nem törődik igazi jelentőségével, és magasabbra
kívánkozva olyasminek akar feltűnni, ami nem való hozzá.
– Maga nagyobb jelentőséget tulajdonít a lelkésznek, mint általában
szokás, vagy mint amennyit az én értelmem befogad. A társaságban nem
sokat látni ebből a hatásból és jelentőségből; ha pedig olyan ritkán látni,
hogyan lehetne elsajátítható? Hogyan is lenne képes heti két prédikáció –
feltéve, ha egyáltalán érdemes meghallgatni, mert a szónoknak van annyi
[5]
esze, hogy Blairt idézze, és ne a saját kútfejéből merítsen – mindarra,
amit az előbb mondott: a hét többi napján is irányítani egy népes
gyülekezet minden lépését, és megszabni a magatartását? Hiszen papot
nemigen látunk másutt, mint a szószéken.
– Kegyed Londonról beszél, én viszont az országról általában.
– A főváros, gondolom, eléggé híven tükrözi az egészet.

74
 – Remélem, hogy nem, legalábbis, ami az erény és a bűn országos
arányát illeti. A legjobb erkölcsöket nem a nagyvárosokban szoktuk
keresni. A tisztességes embereknek, bármelyik felekezethez tartoznak is,
nem ott adódik a legtöbb alkalmuk a jó cselekedetekre; s bizonyos, hogy a
papok befolyása nem ott érvényesül a legerősebben. A tehetséges szónok
talán lenyűgözi a hallgatóit, és elnyeri bámulatukat; de a jó lelkész
nemcsak a szónoki tehetségével szolgálja a parókiáját és környékét, ha a
parókia és környéke elég kicsi ahhoz, hogy az emberek megismerhessék a
magánéletét is, és lássák, hogyan viselkedik általában, amire Londonban
aligha adódhatik lehetőség. Ott a papok elvesznek a híveik tömegében. A
legtöbben csak a szónokot látják. Ami pedig a közönségre gyakorolt
hatásukat illeti, szeretném, ha Crawford kisasszony nem értene félre, s
nem hinné, hogy a jólneveltség bíráinak, az illemszabályok legfőbb
őreinek, az élet szertartásmestereinek akartam kikiáltani őket. Viselkedési
normák helyett talán inkább magatartást kellett volna mondanom, mert
olyasmire gondoltam, ami a helyes elvekből következik, vagyis abból a
tanításból, amelyet az ő kötelességük hirdetni és képviselni; és azt hiszem,
mindenütt meg lehetne állapítani, hogy amilyen a papság, akár a hivatása
magaslatán áll, akár nem, olyanok a hívek is.
– Feltétlenül – mondta Fanny őszinte lelkesedéssel.
– Tessék – kiáltotta Mary –, Price kisasszonyt már teljesen meggyőzte!
– Szeretném, ha Crawford kisasszonyt is sikerülne meggyőznöm.
– Abban most ne nagyon reménykedjen – felelte Mary pajkos mosollyal
–; még most is ugyanúgy meg vagyok lepődve, mint amikor kiderült, hogy
lelkész akar lenni. Maga igazán jobb sorsra érdemes. Igazán, gondolja meg
magát. Még nem késő. Menjen el ügyvédnek.
– Menjek el ügyvédnek! Ezt éppen olyan könnyedén veti oda, mint az
előbb, hogy menjek be a vadonba.
– Most azt akarja mondani, hogy a kettő közül az ügyvédség a vadabb
vadon, de én mondtam ki először; hallja: én vagyok az első.
– Kár a sietségért, ha csak egy szellemességben akar megelőzni, mert az
én természetemtől úgyis idegen mindenféle sziporkázás. Végtelenül
prózai, egyenes beszédű ember vagyok, aki félóra hosszat is képes a fejét
törni egy talpraesett válaszon, de minden eredmény nélkül.
Általános csend támadt. Mindenki a gondolataiba merült. Végül is
Fanny volt az, aki először megszólalt: Nem értem, hogyan fáradhattam el,
pedig csak sétálok ebben a bájos erdőben; de ha legközelebb meglátunk
egy padot, szeretnék leülni néhány pillanatra, ha nem bánják.
– Kedves jó Fanny – kiáltotta Edmund, és azonnal a karjába fűzte a
Fannyét –, milyen figyelmetlen is voltam! Remélem, nem vagy nagyon

75
fáradt. Talán a másik hölgy is megtisztelne azzal – fordult Crawford
kisasszonyhoz –, hogy elfogadja a karomat.
– Köszönöm, de én egy csöppet sem fáradtam el. – Azért mégis
belekarolt; s örömében, hogy a lány nem utasította vissza, és most először
érezheti ennyire a közelségét, Edmund egy kissé megfeledkezett Fannyról.
– Hiszen alig ér hozzám – mondta Marynek. – Egyáltalán nem veszi
hasznomat. Mennyivel könnyebb egy női kar, mint egy férfié! Oxfordban
sokszor dőlt nekem egy–egy barátom, végig az utcán; kegyed ahhoz képest
annyi, mint egy legyecske.
– Igazán nem vagyok fáradt, szinte csodálkozom is rajta, hiszen legalább
egy mérföldet megtettünk ebben az erdőben. Nem gondolja?
– Még egy fél mérföldet sem – felelte a hajthatatlan Edmund, mert még
nem volt annyira szerelmes, hogy női könnyelműséggel mérje a
távolságokat vagy az időt.
– Jó, de nem veszi figyelembe, hogy mennyit kanyarogtunk. Ez az
ösvény csupa kacskaringó, és az erdő egyenes vonalban is meglehet egy
fél mérföld, hiszen egyszer sem láttuk a végét, amióta letértünk az első,
széles útról.
– De emlékezzék csak vissza, hogy mielőtt letértünk volna arról az útról,
igenis jól láttuk a végét. Egészen végigláttunk a nyiladékon, s láttuk a
rácsos kaput, amely nem lehetett messzebbre egy nyolcad mérföldnél.
– Mit értek én a maga nyolcadaihoz! Én csak annyit tudok, hogy ez az
erdő igazán nagyon hosszú, mi pedig összevissza kanyarogtunk, amióta
csak elindultunk; ha tehát azt mondom, hogy megtettünk benne egy
mérföldet, nem mondok sokat.
– Pontosan egy negyedórája sétálunk – mondta Edmund, előhúzva az
óráját. – Gondolja, hogy séta közben óránként négy mérföld a
sebességünk?
– Jaj, hagyjon békén az órájával. Minden óra késik vagy siet. Én nem
vagyok az órák rabszolgája.
Néhány lépés múlva éppen annak az útnak a végére lyukadtak ki,
amelyről az imént beszéltek; nem egészen a szélén jókora, kényelmes pad
állt, védett helyen és sűrű árnyékban; árokba süllyesztett kerítés húzódott
mellette, azon túl kezdődött a park. Mind a hárman leültek.
– Félek, hogy nagyon elfáradtál, Fanny – mondta Edmund, szemügyre
véve a lányt –; miért nem szóltál hamarabb? Mit ér az egész napi
szórakozás, ha nem tudsz megállni a lábadon? Mindenféle mozgástól ilyen
hamar elfárad, Crawford kisasszony, kivéve a lovaglást.
– És maga, szörnyű ember, mégis eltűrte, hogy a múlt héten végig
kisajátítsam a lovát! Szégyellem magam, és maga helyett is

76
szégyenkezem, de ilyesmi többet nem fog előfordulni.
– A kegyed figyelmessége és belátása még súlyosabban érezteti velem a
mulasztásomat. Úgy látszik, Fanny érdekei jobb kezekben vannak
kegyednél, mint nálam.
– Egyébként egy csöppet sem lep meg, hogy most el van fáradva; nincs
fárasztóbb kötelesség, mint amit mi teljesítettünk ma délelőtt: bejárni egy
nagy házat, szobáról szobára ácsorogni; megfeszíteni a szemet és a
figyelmet, végighallgatni, amit nem is értünk, csodálni azt, ami egyáltalán
nem érdekel. Mindenki tudja, hogy ennél unalmasabb dolog nincs a
világon, s most Price kisasszony is tapasztalta, bár nem vallotta be
magának.
– Mindjárt kipihenem magam – mondta Fanny –; ez a legtökéletesebb
pihenés: árnyas helyen ülni szép időben, és nézni a zöldet.
Miután üldögéltek egy ideig, Crawford kisasszony felpattant. –
Mozognom kell – mondta –, engem a pihenés fáraszt. Annyit bámultam át
ezen a kerítésen, hogy nem bírom tovább. Most a rácsos kapun keresztül is
meg kell néznem ugyanezt, bár onnan nyilván nem látszik olyan jól.
Edmund is felállt a padról. – Most nézzen csak végig az úton, Crawford
kisasszony, és meggyőződhet róla, hogy a hossza semmiképpen sincs egy
fél mérföld, de még egy negyed sem.
– Rettentő nagy távolság – felelte Mary –; ennyit az első pillantásra is
látok.
Edmund tovább vitatkozott vele, de hiába. Mary nem akart számolni,
nem akart összehasonlítani. Csak mosolygott, és nem tűrt ellentmondást. A
legszigorúbb logika nem lehetett volna ilyen elbűvölő, s a vita kölcsönös
megelégedésükre szolgált. Végül is abban állapodtak meg, hogy járnak
még egy kicsit az erdőben, hátha úgy sikerül pontosabban felmérni.
Elmennek egészen a végéig, azon a vonalon, amelyen éppen álltak (mert
az erdőszélen, a kerítés mellett, füves ösvény indult egyenesen előre), talán
egy kicsit el is kanyarodnak valami más irányba, ha célszerűnek látszik, és
néhány perc múlva visszatérnek. Fanny azt mondta, hogy már kipihente
magát, és velük szeretne tartani, de nem engedték. Edmund olyan
komolyan beszélte rá a maradásra, hogy nem sokáig tiltakozott, s amikor
egyedül hagyták a padon, boldogan merenghetett az unokabátyja
figyelmességén, bár a szomorúság is elfogta, amiért olyan gyönge. Csak
nézett hát a távozók után, amíg alakjuk bele nem olvadt a sűrűbe, és
lépteik neszét végleg el nem nyelte a csend.

77
78
 Tizedik fejezet

Eltelt egy negyedóra, húsz perc, és Fanny gondolatai még mindig

Edmund, Crawford kisasszony és önmaga körül jártak, tűnődésében nem
zavarta meg senki. Már kezdte furcsállani, hogy olyan sokáig elmaradnak,
s türelmetlenül leste a lépteiket és a hangjukat. Figyelt, s végül is nem
hiába: közeledő lépteket és hangokat hallott; de hamarosan felismerte,
hogy nem ezekre várt, mert Bertram kisasszony, Rushworth úr és
Crawford úr tűnt fel azon az ösvényen, amelyen maga is jött, s megálltak
előtte.
– Price kisasszony, teljesen egyedül! – És: – Fannykám, mi történt? –
így üdvözölték. Fanny elmondta. – Szegény Fanny! – kiáltotta az
unokanővére. – Milyen csúnyán itt hagytak! Jobb lett volna, ha velünk
maradsz.
Majd a két lovagja között leült a padra, s folytatva addigi
beszélgetésüket, roppant hévvel taglalta a modernizálás lehetőségeit.
Semmiben sem állapodtak meg; de Henry Crawford valósággal ontotta a
terveket és ötleteket, s bármit ajánlott, szinte rögtön el is fogadták, először
Bertram kisasszony, utána pedig Rushworth úr, aki, úgy látszik, inkább
csak a hallgatóság szerepét kívánta betölteni, és önálló gondolatok
előadására nemigen vállalkozott, legfeljebb azt hangoztatta, hogy jó lenne,
ha látták volna a barátja, Smith birtokát.
Így telt el néhány perc, majd Bertram kisasszony észrevette a rácsos
kaput, s erre azt kívánta, menjenek át rajta a parkba, hogy az összkép
ismeretében átfogóbb terveket készíthessenek. A többiek kívánsága
hajszálra megegyezett az övével: remek ötlet, sőt, az egyetlen, célra vezető
eljárás, vélte Henry Crawford – s nem egészen fél mérföldnyire mindjárt
fel is fedezett egy dombocskát, amelyről nyilván a legalkalmasabb kilátás
nyílik majd a házra. Feltétlenül el kellett tehát menniük a dombocskához,
mégpedig azon a kapun át; a kapu azonban be volt zárva. Rushworth úr
rettentően odavolt, amiért nem hozta magával a kulcsot; pedig majdnem
eszébe jutott, amikor elindultak; szentül meg is fogadta, hogy kulcs nélkül
soha többé nem jön ide; ez azonban pillanatnyilag alig segített rajtuk. Nem
tudtak átmenni; s mivel Bertram kisasszony óhaja mit sem vesztett
hevességéből, Rushworth úr végül kijelentette, hogy ő pedig visszamegy a
kulcsért. Nyomban el is indult.
– Kétségkívül ez a legokosabb, ha már úgyis ilyen messzire vagyunk a

79
háztól – mondta Crawford úr, miután Rushworth úr elment.
– Igen, mást nem lehet tenni. De mondja, őszintén, nem találja
rosszabbnak a helyzetet, mint ahogy gondolta?
– Nem, épp ellenkezőleg. Minden sokkal rendesebb és nagyvonalúbb,
mint képzeltem, s az ízlés is egységesebb, bár talán nem a legjobb ízlés. S
az igazat megvallva – tette hozzá halkabban –, nem hinném, hogy én még
egyszer ugyanannyi örömet találnék Sothertonban, mint most. Nekem
aligha lesz kellemesebb jövőre, az újítások után.
A hölgy egy pillanatra zavarba jött, majd így felelt: – Maga társaságbeli
ember, tehát nyilván a társaság szemével látja a világot. Ha másoknak
tetszeni fog Sotherton az újítások után, maga sem lesz kivétel.
– Sajnos, nem vagyok annyira társaságbeli ember, mint ahogy sok
szempontból üdvös lenne. Az érzelmeim nem olyan múlékonyak, és az
emlékeim nem olyan engedelmesek, mint általában a társaságbeli
embereké.
Rövid hallgatás támadt. Bertram kisasszony szólalt meg ismét: – Úgy
láttam, nagyon élvezte reggel a kocsikázást. Örültem, hogy olyan jól
szórakozik. Az egész utat végignevette Juliával.
– Végignevettük? Igen, mintha nevettünk volna; de most már halvány
fogalmam sincs, hogy micsodán. Megvan! Azt hiszem, a nagybátyám
egyik öreg ír lovászáról meséltem valami mulatságos históriákat. A kedves
húga nagyon szeret nevetni.
– Látom, az a véleménye, hogy ő jobb kedvű nálam.
– Könnyebb mulattatni; s következésképpen, ugyebár – tette hozzá
mosolyogva –, jobb társaság. Magát nem sikerült volna elszórakoztatnom
tíz mérföldön át holmi ír anekdotákkal.
– Azt hiszem, természettől fogva én is éppoly vidám vagyok, mint Júlia,
csak most komolyabb dolgokra is gondolnom kell.
– Kétségtelenül; s vannak helyzetek, melyekben a túlzott jókedv
érzéketlenségre vallana. De magának oly pompásak a kilátásai, hogy nem
lehet rosszkedvű. Hiszen roppant derűs távlatok előtt áll.
– Szó szerint gondolja, vagy átvitt értelemben? Szó szerint igaza van.
Hogyne, a nap süt, és a park nagyon derűs. De sajnos ez a rácsos kapu meg
ez a kerítés mintha béklyókat rakna rám és szorongatna. „Innen ki már
[6]
nem jutok”, hogy a seregélyt idézzem . – E sokatmondó szavak közben
felállt, és a kapu felé indult; Crawford utána. – Rushworth úr elég sokáig
elvan azért a kulcsért.
– Maga pedig kulcs nélkül s Rushworth úr engedélye és védelme nélkül
a világért sem akar kijutni innen, különben azt hiszem, itt a kapuoszlop
mellett rendkívül könnyen átszökhetne az én segítségemmel, ha csakugyan

80
nagyobb szabadságra vágyna, és el merné hinni, hogy nem tilos.
– Tilos! Ugyan! Igenis ki tudok ott menni, és ki is megyek. Rushworth
úr pillanatokon belül itt lesz, úgyhogy nem téveszthet bennünket szem
elől.
– Vagy ha mégis, Price kisasszony lesz szíves megmondani neki, hogy
ott vagyunk a domb körül: abban a tölgyligetben, a dombon.
Fanny úgy érezte, hogy mindez helytelen, és ha csak lehet, meg kell
akadályoznia. – Megsérted magad, Maria – kiáltotta –; azok a
kerítéslándzsák nagyon veszélyesek; elszakítod a ruhádat; beleesel az
árokba. Ne menj!
Mire ezt kimondta, unokanővére már szerencsésen át is került a túlsó
oldalra, és diadalmasan sugárzó arccal kiáltotta vissza:
– Köszönöm, Fannykám, de én is, meg a ruhám is épek és egészségesek
vagyunk, úgyhogy isten veled!
Fanny ismét magára maradt, egy csöppet sem jobb hangulatban, mint az
előbb, mert úgyszólván minden rosszul esett neki, amit látott és hallott:
Bertram kisasszony viselkedése megdöbbenéssel, a Crawford úré pedig
haraggal töltötte el. Ezek ketten egy kanyargós útra tértek, amely – Fanny
úgy látta – nem a legjobb irányban vezetett a domb felé, és csakhamar el is
tűntek a szem elől; néhány percig egy teremtett lélek sem mutatkozott.
Mintha egyedül az övé lett volna az erdőcske. Már–már azt hitte, hogy
Edmund és Crawford kisasszony vissza se jön többé; de az lehetetlen:
Edmund mégsem feledkezhetik meg róla teljesen.
Nyugtalanító tűnődéséből hirtelen léptek riasztották fel: valaki szinte
futva közeledett a főösvényen. Azt hitte, Rushworth úr az, de Julia volt,
kipirulva, elfulladva, s csalódott arccal kiáltott fel, amikor meglátta: –
Hahó! Hol vannak a többiek? Azt hittem, Maria és Crawford úr is veled
van.
Fanny tájékoztatta.
– Szép kis dolog, mondhatom! Sehol sem látom őket – s Julia izgatottan
fürkészte a parkot. – De még nem lehetnek nagyon messze, és azt hiszem,
én is vagyok olyan ügyes, mint Maria, még segítség nélkül is.
– De, Julia, Rushworth úr egy pillanat múlva itt lesz a kulccsal. Kérlek,
várd meg Rushworth urat.
– Még mit nem. Mára elegem van a családjából. Csak most sikerült
leráznom azt a szörnyű anyát, fiacskám. Hogy én mit szenvedtem, mialatt
te itt hűsöltél a legnagyobb nyugalomban! Igazán átvehetted volna a
helyemet, de te mindig kiügyeskeded magad az ilyen kutyaszorítókból.
A megjegyzés nagyon igazságtalan volt, de Fanny talált rá mentséget, és
nem sértődött meg; Julia bosszús, ingerülten beszél, de ez hamar elmúlik;

81
Fanny nem is szólt rá semmit, csak azt kérdezte, hogy nem látta–e
Rushworth urat.
– De láttuk, láttuk. Úgy nyargalt, mint egy kengyelfutó; éppen csak oda
tudta kiáltani, hogy miért szalad, s hogy ti hol vagytok.
– Kár, hogy most hiába az egész fáradság.
– Ez Maria kisasszonyra tartozik. Nem vagyok köteles megbűnhődni az
ő bűneiért. Az anyától nem tudtam megszabadulni, amíg drágalátos
nagynénénk a házvezetőnővel karattyolt, de a fia elől igenis kereket tudok
oldani.
Ezzel át is kapaszkodott a kerítésen, s faképnél hagyta Fannyt, nem is
válaszolva utolsó kérdésére, hogy látta–e Crawford kisasszonyt és
Edmundot. De Fanny most már annyira félt Rushworth úr visszatérésétől,
hogy inkább ez foglalkoztatta, s nem az ő hosszas elmaradásuk. Rushworth
urat, úgy érezte, csúnyán megtréfálták, és el volt keseredve, hogy neki kell
közölnie vele a történteket. Julia távozása után öt perccel csakugyan
megjött Rushworth úr; s bár Fanny igyekezett a legtapintatosabban előadni
a mondókáját, láthatólag rendkívüli módon meg volt sértve. Eleinte alig
szólt egy szót, csak az arca árulkodott nem közönséges elképedéséről és
bosszúságáról; aztán elballagott a kapuig, s ott megállt, mint aki nem tudja,
mitévő legyen.
– Azt mondták, maradjak itt; unokanővérem azt üzeni, hogy ott vannak
a dombnál vagy a közelében valahol.
– Nincs sok értelme, hogy továbbmenjek – felelte morcosan Rushworth
úr. – Sehol se látom őket. Mire a dombhoz érek, talán már onnan is
elmentek valahová. Elegem van a futkosásból.
– Igazán sajnálom – mondta Fanny –, nagyon bosszantó dolog. – S
szerette volna, ha okosabban is meg tudja vigasztalni.
Rövid hallgatás után Rushworth úr megszólalt: – Azt hiszem,
megvárhattak volna.
– Az unokanővérem úgy gondolta, hogy majd utánuk megy.
– Ha itt maradt volna, nem kellene utánamennem.
Ezen nem lehetett vitatkozni, és Fanny elhallgatott. Újabb szünet után
Rushworth úr így szólt:
– Mondja, Price kisasszony, kegyed is olyan nagy bámulója ennek a
Crawford úrnak, mint némelyek? Mert én semmit sem találok benne.
– Szerintem egyáltalán nem szép ember.
– Még hogy szép! Ilyen alacsony embert senki se tarthat szépnek. Nincs
meg százhetvenöt centi. Rossz külsejű alak. Szerintem semmit se nyertünk
ezekkel a Crawfordékkal. Nélkülük is nagyon jól megvoltunk.
Fanny itt önkéntelenül is sóhajtott egy picit, de nem tudta, hogyan

82
kellene tiltakoznia.
– Még ha nem akartam volna elmenni ezért a kulcsért, lehetne rá valami
mentség; de ő csak kimondta, hogy mi a kívánsága, és már futottam is.
– Hát persze, roppant előzékeny volt, és gyorsabban igazán nem is
fordulhatott volna; de tudja, innen azért elég messze van a ház, ha még be
is kell menni; és akik várnak valamire, nem jól mérik az időt: minden perc
ötnek érződik.
Rushworth úr felállt, megint odament a kapuhoz, és arról dörmögött
valamit, hogy miért is nem volt nála az a kulcs. Fanny ebben a
nekiindulásban az enyhülés jelét vélte látni, s ez arra bátorította, hogy még
egy kísérletet tegyen; ezért hát így szólt: – Kár, hogy nem megy utánuk.
Úgy gondolták, hogy a parknak abból a részéből jobban rá lehet látni a
házra, s most nyilván az újítási lehetőségeket tárgyalják; maga nélkül
pedig úgysem dönthetnek el semmit.
Úgy látszik, ügyesebben tudta elküldeni az embereket, mint megtartani
őket. Rushworth úr beadta a derekát. – Hát ha csakugyan úgy gondolja,
utánuk megyek, máskülönben mi a csudának hoztam volna el a kulcsot. S
már ki is nyitotta a kaput, és minden teketória nélkül eltávozott.
Fanny gondolatait most ismét azok ketten foglalták le, akik oly régen
magára hagyták, s mivel nem bírt tovább a türelmetlenségével, úgy
határozott, hogy megkeresi őket. El is indult utánuk az erdőszéli ösvényen,
s éppen rátért egy másikra, amikor meghallotta Crawford kisasszony
hangját és nevetését; a hang közeledett, s néhány kanyarulat után
szembetalálkoztak. Edmund és Mary csak az előbb ért vissza: az ősparkból
ugyanis nem sokkal azután, hogy Fannyt otthagyták, egy nyitott kapu
csábítására átmentek a parkba, s a park egyik csücskén keresztül elérték
azt a fasort, amelyről Fanny egész délelőtt ábrándozott, és leültek egy fa
alá. Így szólt a beszámolójuk. Látszott rajtuk, hogy kellemesen töltötték az
időt, és észre sem vették, milyen sokáig voltak távol. Fannyt némiképp
megvigasztalta Edmundnak az a kijelentése, hogy nagyon hiányzott neki,
és feltétlenül vissza is jött volna érte, ha nem tudja, milyen fáradt; ettől
azonban nem múlhatott el minden fájdalma, amiért egy teljes óra hosszat
magára hagyták, és nem elégült ki a kíváncsisága sem, hogy vajon miről
beszélgethettek olyan sokáig; végül is tehát csalódást és bánatot érzett,
amikor közös megegyezéssel elindultak vissza a ház felé.
A terasz lépcsőjéhez érve odafent megpillantották Rushworthnét és
Norrisnét, aki éppen utánuk készült az ősparkba, miután ők másfél órája
távol voltak. Norrisnénak közben annyi dolga akadt, hogy előbb
semmiképp sem indulhatott el. Ha unokahúgai nyeltek is némi ürömöt az
örömökkel együtt, neki csak élvezeteket nyújtott a nap; a házvezetőnő

83
ugyanis, akit levett a lábáról a fácánok dicséretével, elvitte a tehenészetbe,
mindent elmagyarázott a tehenekről, és átadta neki egy híres krémsajt
receptjét; mikor pedig Julia otthagyta őket, találkoztak a kertésszel, s ez is
nagyon hasznos ismeretség volt, mert Norrisné kioktatta a kertészt az
unokája betegségéről, meggyőzte róla, hogy csakis malária lehet, és ígért
is rá egy csodaszert; a kertész viszont hálából elvezette a legritkább
növényeihez, és megajándékozta egy rendkívül érdekes hangatővel.
A társaság most már együtt ment vissza a házba, s lustálkodva, csevegve
[7]
és a Quarterly Review–t lapozgatva igyekezett agyonütni az időt a
többiek visszatéréséig, amikor majd ebédhez ülhetnek. A Bertram lányok
elég sokára jöttek meg a két fiatalemberrel, s úgy látszott, a sétájuk csak
részlegesen bizonyult kellemesnek, a nap tulajdonképpeni célját illetően
pedig egyáltalán nem volt eredményes. Mint ahogy maguk elbeszélték,
összevissza járkáltak egymást keresgélve, s oly későn találkoztak, hogy
Fanny úgy látta, nemcsak az újítások felől nem lehetett már dönteni, de az
összhang sem állhatott helyre közöttük. Elnézve Juliát és Rushworth urat,
megállapította, hogy nem egyedül őt üldözi a bánat: mindkettőjüknek
komor volt az arca. Crawford úr és Bertram kisasszony sokkal
vidámabbnak mutatkozott; s Fanny úgy vette észre, hogy Crawford úr
ebéd közben mindent elkövet a másik kettő kiengesztelése és általában a jó
hangulat visszaállítása érdekében.
Az ebédet nemsokára követte az uzsonna, hiszen még tíz mérföldes út
várt rájuk hazáig; s attól kezdve, hogy asztalhoz ültek, szünet nélkül
mindenki el volt foglalva a legkülönbözőbb semmiségekkel, míg végül
előállt a kocsi, és Norrisné, aki egy pillanatra sem maradt nyugton, és
szerzett néhány fácántojást meg egy krémsajtot a házvezetőnőtől, és
elhalmozta Rushworthnét a bókjaival, boldogan indult előre. Ugyanekkor
Crawford úr odalépett Juliához, és azt mondta: – Remélem, nem veszítem
el az útitársnőmet, feltéve, hogy nem fél az esti levegőtől azon a szellős
ülésen. – Az ajánlat váratlan volt, de nagyon szíves fogadtatásra talált, s
úgy látszott, Julia csaknem olyan kellemesen fejezheti be a napot, mint
ahogy elkezdte. Bertram kisasszony nem egészen így képzelte a dolgot, és
némi csalódást érzett; de vigaszt merített abból a gondolatból, hogy azért ő
a fontosabb Crawford úrnak, s így sikerült Rushworth úr utolsó
figyelmességeit a kellő módon nyugtáznia. Rushworth úr kétségtelenül
szívesebben segítette be a csézába, mint fel a bakra, s az ülésrend látható
elégedettséggel töltötte el.
– No, Fanny, most aztán kimulattad magad – mondta Norrisné,
miközben áthajtottak a parkon.
– Csupa élvezet reggeltől estig! Igazán hálás lehetsz Lady Bertramnak

84
meg nekem, amiért úgy intéztük, hogy eljöhess. Ritka jó szórakozásban
volt részed!
Mariában dolgozott annyi elégedetlenség, hogy egyenesen kimondja,
amit gondol: – Azt hiszem, maga sem panaszkodhat, néném. Alig fér az
ölében a sok finomság, köztünk meg itt ez a nem tudom, micsodás kosár:
kegyetlenül bökdösi a könyökömet.
– Jaj, drágám, csak egy szép kis hanga, amit az a kedves öreg kertész
mindenáron rám tukmált; de ha az utadban van, majd ölbe veszem. Nesze,
Fanny, vedd át tőlem ezt a csomagot; nagyon vigyázz rá; le ne ejtsd;
krémsajt van benne, ugyanaz a pompás fajta, amit az ebédhez is kaptunk.
Az a derék öreg Whitakerné nem akart nyugodni, amíg el nem fogadok
egy sajtot. Pedig ellenálltam, ameddig csak lehetett, de aztán könnyek
szöktek a szemébe, és azt is tudtam, hogy a nővéremnek ez ízlik a
legjobban. Az a Whitakerné valóságos kincs! Egészen fel volt háborodva,
amikor megkérdeztem tőle, hogy a személyzet is kap–e bort, és két
cselédnek kiadta az útját, mert fehér ruhát viseltek. Vigyázz a sajtra,
Fanny. Úgy ni, a másik csomag meg a kosár nálam is nagyon jól elfér.
– Miért, mi egyebet sikerült még kikunyerálnia? – kérdezte Maria
tulajdonképpen büszkén, amiért ilyen bókokat hallott Sothertonról.
– Ugyan, drágám, kikunyerálnom! Semmi, csak négy szép fácántojás,
amit Whitakerné rám erőszakolt; nem lehetett lebeszélni róla. Azt mondta,
tudja ő, milyen egyedül élek, hát biztosan jól fog esni, ha van körülöttem
egypár élőlény, akármilyenfajta; és igaza is van. Majd szólok a
fejőlánynak, hogy mihelyt az első kotló felszabadul, ültesse rájuk, és ha
kikelnek, átviszem őket magamhoz, és kölcsönkérek egy ketrecet;
magányos óráimban nagy öröm lesz foglalkozni velük. S ha szerencsém
van, anyátok is kap egypárat.
Szép este volt, enyhe, nyugodt idő, s a természet derűje mindent
elkövetett, hogy a kocsikázás kellemes legyen; de amikor Norrisné végül
is elhallgatott, a csézában ülők szótlanul utaztak tovább. Jókedvük elapadt;
s csaknem mindenkinek volt oka eltűnődni rajta, hogy a kirándulás vajon
örömöt vagy bánatot szerzett–e többet.

85
 Tizenegyedik fejezet

A sothertoni kirándulás még bosszantó mozzanataival együtt is

lényegesen nagyobb gyönyörűséget szerzett a Bertram lányoknak, mint
azok az antiguai levelek, amelyek nem sokkal utóbb érkeztek meg
Mansfieldbe. Sokkal kellemesebb volt Henry Crawfordra gondolni, mint
az apjukra; s ha arra gondoltak, hogy az apjuk bizonyos idő múlva ismét
Angliában lesz – mert a levelek efelől nem hagytak kétséget –, nagyon is
kellemetlenül érezték magukat.
November volt a gyászos határidő, amelyre a hazatérését várniuk kellett.
Sir Thomas igen határozottan, bár a tapasztalt és óvatos emberek
fenntartásaival írt erről. Ügyeinek vége felé járván, a szeptemberi
postahajóval szándékozott visszatérni, következésképp azt remélte, hogy
november elején már ismét keblére ölelheti szeretteit.
Maria több sajnálatot érdemelt, mint Julia: neki ugyanis a férjhez menést
hozta az apja; ha visszatér boldogságának legfőbb őre, semmi akadálya
nem lesz, hogy egybekeljen választottjával, akire maga óhajtotta rábízni a
boldogságát. Ezek bizony sötét kilátások voltak, és Maria nem tehetett
egyebet, ködfüggönyt húzott a jövője elé, abban a reményben, hogy mire a
köd eloszlik, valami más tárul fel mögötte. November eleje, az azért egy
kis túlzás, mindig vannak késések, tengeri viharok, vagy közbejön valami:
az a jótékony valami, amely a csukott szemmel néző és csukott aggyal
gondolkodó emberek legfőbb barátja. Nagyon valószínű, hogy legalábbis
november közepe lesz belőle; november közepéig pedig még van három
hónap. Három hónap, az tizenhárom hét. Tizenhárom hét alatt sok minden
történhetik.
Sir Thomas mélységesen elkeseredett volna, ha csak sejti is, milyen
érzésekkel néznek hazatérése elé a lányai, s aligha vigasztalta volna meg
az a tudat, hogy egy másik ifjú hölgy viszont izgatottan várja. Crawford
kisasszony, miután estére a bátyjával együtt átment Mansfield Parkba,
rögtön értesült a jó hírről; s bár úgy látszott, a dolog nem hatja meg
különösebben, és egy udvarias szerencsekívánatba minden érzése belefér,
valójában nagyon is feltámadt az érdeklődése. Norrisné részletesen előadta
a levelek tartalmát, s aztán nem beszéltek róla többet; de uzsonna után,
amikor Crawford kisasszony Edmund és Fanny társaságában egy nyitott
ablak előtt állt, s az alkonyi tájat nézte, míg a Bertram lányok, Rushworth
úr és Henry Crawford a zongora körül szorgoskodtak a gyertyákkal, Mary

86
egyszerre csak odapillantott rájuk, s visszatért az előbbi témára: –
Rushworth úr nagyon boldognak látszik! Nyilván novemberre gondol.
Edmund is Rushworth úrra nézett, de nem szólt semmit.
– Nagy esemény lesz, ha megjön az édesapja – mondta Mary.
– Hát persze, hiszen nagyon sokáig volt távol; hosszú ideig, és
azonkívül sok veszély közepette.
– S a hazatérését azután újabb nagy események követik: a húga férjhez
megy, maga pedig belép az egyházba.
– Úgy van.
– Ne haragudjon – mondta Mary nevetve –, de erről a régi pogány hősök
jutnak eszembe; akik messze idegenben véghezvitt hőstetteik után
áldozatot ajánlottak fel az isteneknek, ha szerencsésen hazaérnek.
– Ezúttal nincs szó áldozatról – felelte Edmund komolyan, de
mosolyogva, s megint a zongora felé pillantott –; a húgom önszántából
tette, amit tett.
– Hogyne, hogyne, tudom. Csak tréfáltam. Pontosan azt tette, amit
minden lány megtett volna a helyében, és biztos vagyok benne, hogy
nagyon boldogok lesznek. Én ugyan egy másik áldozatra is céloztam, de
azt persze maga nem érti.
– Biztosíthatom, hogy én is éppoly önkéntesen választottam a lelkészi
pályát, mint Maria a férjhez menést.
– Szerencse, hogy a hajlamai ilyen jól egybevágnak az apja
kívánságaival. Úgy tudom, nagyon szép javadalom vár magára itt valahol a
környéken.
– Ami a kegyed véleménye szerint, ugyebár, nagymértékben
befolyásolta elhatározásomat?
– Nem, én biztos vagyok benne, hogy nem! – kiáltotta Fanny.
– Köszönöm, Fanny, ezt a jóindulatú feltevést, de én magam nem
mernék ilyen határozottan tiltakozni. Ellenkezőleg, az a tudat, hogy mire
számíthatok, nyilván igenis befolyásolt. De én ebben nem látok semmi
rosszat. Nem kellett erőszakot tennem magamon, és nem látom be, miért
lenne valakiből rosszabb lelkész, ha tudja, hogy már a pályája kezdetén
rendezett anyagi körülmények várják. Az én utam ki volt kövezve.
Remélem, rossz irányba nem hagytam volna befolyásolni magam, és
ilyesmit nyilván apám lelkiismerete sem engedett volna. Igen, a befolyás
érvényesült, de azt hiszem, teljesen ártatlanul.
– Ez ugyanolyan – mondta Fanny kis hallgatás után –, mint amikor egy
tengernagy fiából tengerész lesz, vagy egy tábornok fiából katona, és azon
nem ütközik meg senki. Senki sem csodálkozik, amiért olyan pályát
választottak, amelyen a hozzátartozóik a legjobban tudják segíteni őket, és

87
nem tételez fel róluk kevesebb odaadást, mint amennyit mutatnak.
– Persze hogy nem, kedves Price kisasszony, és ennek meg is van az
oka. A tiszti pálya, akár a flottát választja valaki, akár a hadsereget, nem
szorul külön igazolásra. Minden mellette szól: hősiesség, veszély,
érdekesség, divat. A katonákat és a tengerészeket minden társaságban
szívesen látják. Senki sem csodálkozhat azon, hogy egy férfi katonának
vagy tengerésznek megy.
– Aki viszont lelkésznek megy a boldogulás biztos tudatában, annak,
ugyebár, gyanúsak az indítékai? – mondta Edmund. – Kegyed csak akkor
mentené fel, ha teljesen bizonytalan lenne a jövője, s mégis ezt a pályát
választaná.
– Lelkészi pályát, javadalom nélkül? Nem, az már őrültség; a
legnagyobb őrültség.
– Akkor talán szabadna megkérdeznem, kikből álljon az egyház, ha se
javadalommal, se javadalom nélkül nem illik papnak menni? Inkább nem
kérdezem, hiszen úgysem tudna rá válaszolni. De engedje meg, hogy épp a
kegyed szavaiból kovácsoljak érvet a lelkész mellett. Mivel őt a
pályaválasztásban nem befolyásolhatja mindaz a csábító jutalom, amelyet
kegyed a katonánál és a tengerésznél oly fontosnak tart, hiszen a
hősiesség, az érdekesség és a divat mind ellene szól, talán kevésbé
gyanúsítható az őszinteség és a jó szándék hiányával, amikor mégis ezt a
hivatást választja.
– Hogyne, kétségtelenül őszintén választja inkább a kész jövedelmet,
semhogy megdolgozzék érte; s a lehető legjobb szándékok töltik el, hogy
élete hátralevő részében semmi egyebet ne csináljon, csak egyék, igyék és
hízzék. Lustaság, Bertram úr, higgye el. Lustaság és kényelemszeretet;
lelkésznek csak az megy, akiből hiányzik mindenféle dicséretes becsvágy,
a jó társaság iránti érzék, s aki nem szívesen erőlteti meg magát, hogy
kellemesen viselkedjék. Egy lelkésznek nincs más dolga, mint lomposan
és önzően élni; olvasni az újságot, figyelni az időjárást és veszekedni a
feleségével. A káplánja minden munkát elvégez helyette, az ő feladata
véget ért, ha bekebelezte az ebédjét.
– Bizonyára vannak ilyen lelkészek is, de azt hiszem, nem olyan sokan,
hogy Crawford kisasszony joggal tarthatná mindezt valamennyiükre
jellemzőnek. Gyanítom, hogy ez az általánosító, s ha nem haragszik,
banális ítélet nem is a sajátja, hanem elfogult emberektől származik,
akikkel érintkezni szokott. Lehetetlen, hogy a tulajdon észrevételei
tanították volna meg ilyen sok mindenre a papságról. Személyesen nyilván
nagyon keveset ismert azok közül, akiket most ilyen határozottan elítél.
Csupán azt mondja, amit a nagybátyja asztalánál hallott.

88
 – Azt mondom, ami, úgy látszik, általános vélemény; s ha egy vélemény
általános, rendszerint helyes is. Bár én személyesen nem sokat láttam a
lelkészek magánéletéből, mások éppen eleget láttak belőle, úgyhogy
adatokban egyáltalán nincs hiány.
– Ha tanult emberek bármiféle rendű vagy felekezetű csoportját ilyen
sommás ítélet éri, feltétlenül hiánynak kell lennie az adatokban vagy –
tette hozzá mosolyogva Edmund – valami másban. A kegyed nagybátyja
és kollégái, a többi tengernagy, valószínűleg nem sok lelkészt ismertek a
káplánokon kívül, akiket joggal vagy jogtalanul mindig a lehető
legmesszebbre kívántak.
– Szegény William! Ő csak jóságot kapott az Antwerpen káplánjától –
jegyezte meg Fanny, nem éppen a tárgyhoz szólva, de a saját érzéseit
tökéletesen kifejezve.
– Én igazán nem nagyon hajlottam arra, hogy átvegyem a nagybátyám
véleményeit – mondta Crawford kisasszony –, tehát eléggé valószínűtlen...
de ha már így nekem támad, hadd mondjam meg, hogy valami csekély
tapasztalatot azért személyesen is volt alkalmam beszerezni a lelkészekről,
hiszen most is a sógorom, dr. Grant vendége vagyok. S bár dr. Grant
rendkívül kedves és előzékeny hozzám, s igazán úriember, és azt hiszem,
tudománya és esze is van elég, és sokszor nagyon jó prédikációkat mond,
és köztiszteletnek örvend, szerintem mégiscsak lusta és önző ínyenc,
akinek a hasa a mindene; aki senkiért meg nem mozdítaná a kisujját; sőt
aki képes összeveszni azzal a nagyszerű feleségével, ha a szakácsnő
valami hibát követett el. Az igazat megvallva, Henry meg én ma este
részben azért menekültünk el hazulról, mert volt egy kis bosszúság a
rosszul sült liba miatt, s a házigazdánk nem tudta túltenni magát rajta.
Szegény nővéremnek otthon kellett maradnia, s most tűrhet, míg elül a
vihar.
– Őszintén mondom, nem lep meg a rosszallása. Az ilyen természet
nagy hiba, melyet csak elmérgesít, ha valaki semmit se tud megtagadni
magától; s egy olyan érzékeny léleknek, mint kegyed, nyilván rendkívül
fájdalmas látnia, mennyire szenved tőle a nővére. Fanny, meg kell adnunk
magunkat. Igazán nem vállalkozhatunk dr. Grant védelmére.
– Nem – felelte Fanny –, de azért a papi hivatást még nem kell teljes
egészében elítélnünk; hiszen ha dr. Grant más hivatást választ, nyilván oda
is magával viszi a... a nem jó természetét; s mivel akár a flottában, akár a
hadseregben sokkal több ember tartozna a parancsnoksága alá, mint így,
azt hiszem, katonaként vagy tengerészként többeket tenne boldogtalanná,
mint lelkészi minőségében. Meg aztán az is nagyon valószínű, hogy amit
dr. Grantban kifogásolni lehet, sokkal inkább súlyosbodna egy

89
tevékenyebb és világiasabb pályán, mert ott nem érne rá, és nem is lenne
köteles, hogy... egyszóval elkerülné az önvizsgálat kényszerét, vagy
legalábbis nem kényszerülne rá olyan rendszeresen, mint most.
Elképzelhetetlen, hogy valaki – egy olyan értelmes ember, mint dr. Grant –
hétről hétre magyarázgassa a többieknek, mi a kötelességük, minden
vasárnap kétszer ott legyen a templomban, olyan tartalmas, olyan jól
fogalmazott prédikációkat mondjon, és ő maga közben semmit se
változzon. Az nem lehet, hogy olykor el ne gondolkozzék; és más pályán,
biztos vagyok benne, ritkábban fegyelmezné magát, mint a lelkészin.
– Az ellenkezőjét valóban nem tudjuk bizonyítani; de én jobb sorsot
kívánok magának, Price kisasszony, mint hogy olyan férje legyen, akit a
saját prédikációi buzdítanak kedvességre; mert ha vasárnaponként roppant
szeretetreméltó hangulatba prédikálja is magát a szószéken, éppen elég
baj, ha azután hétfő reggeltől szombat estig pöröl holmi rosszul sült libák
miatt.
– Azt hiszem, aki Fannyval is képes volna állandóan pörölni, azon már
semmiféle prédikáció nem segítene – mondta Edmund szeretettel.
Fanny elfordult tőlük az ablak felé, és Crawford kisasszony igen
kedvesen csak annyit mondhatott: – Úgy látszik, Price kisasszony a
dicséretet jobban szereti kiérdemelni, mint meghallgatni, –, mert a Bertram
lányok rendkívül nyomatékosan magukhoz hívták, hogy vállalja el a
következő kánon egyik szólamát, s ő oda is sietett a zongorához, Edmund
pedig szinte önkívületben bámult utána, annyira lenyűgözték sokféle bájai,
megnyerő modorától kezdve egészen a könnyed és kecses járásáig.
– Tündéri jó természet! – mondta egy kis idő múlva. – Soha, de soha
nem okozna fájdalmat senkinek. Micsoda járás! S micsoda szívélyesség,
ahogy rögtön kedvére tesz a többieknek! Csak szólnak, és máris odalibben.
Nagy kár tette hozzá egy pillanatnyi tűnődés után –, hogy olyan rossz
nevelői voltak.
Fanny egyetértett vele, majd örömmel tapasztalta, hogy Edmund ott
marad mellette az ablakban, s bár a többiek a kánonra készülődtek, ő
inkább unokahúgával együtt a tájat nézi, amelynek magasztos, zsongító és
gyönyörködtető nagyszerűségét tündökölve emelte ki a felhőtlen éjszaka
és a tömör árnyékú erdők ellentéte. Fanny kimondta, mit érez: – Itt a
tökéletes harmónia! Itt a béke! Itt van az, amihez nem ér fel semmiféle
festészet és zene, amit a költészet is csak szeretne leírni! Amitől minden
gond elcsitul, és mámorosan szárnyal a szív! Ha egy ilyen éjszakán
kinézek, úgy érzem, hogy a világon nem lehet se gonoszság, se bánat; és
bizonyára kevesebb is lenne mind a kettőből, ha az emberek jobban
átéreznék a természet fenségét, és többször feloldódnának az ilyen képek

90
látványában.
– Örülök, hogy ilyen lelkes vagy, Fanny. Gyönyörű az éjszaka, és
igazán sajnálatra méltó, aki nem tanult meg úgy érezni, valamennyire
legalább, mint te; akit már gyermekkorában nem vezettek rá a természet
szeretetére. Nem is tudja, mit veszített.
– Engem maga tanított meg, bátyám, ezekre a gondolatokra és
érzésekre.
– Könnyű dolgom volt ilyen tanítvánnyal. Nézd, milyen fényes az
Arcturus.
– Igen, ott meg a Nagy Medve. Szeretném a Cassiopeiát is látni.
– Ahhoz ki kellene mennünk a pázsitra. Nem bánnád?
– Egy csöppet sem. Olyan régóta vágyom már egy kis csillagnézésre, és
valahogy mindig elmaradt.
– Igen, nem is tudom, hogyan történhetett. – Ebben a pillanatban
felzendült a kánon. – De ezt azért megvárjuk, Fanny – mondta Edmund,
hátat fordítva az ablaknak; s Fanny szomorúan látta, hogy amint a kánon a
végéhez közeledik, Edmund is egyre közelebb lép a zongorához; mire
véget ért, már egészen ott állt az énekesek mellett, és senki sem követelte
buzgóbban, hogy adják elő még egyszer.
Fanny pedig egyedül sóhajtozott az ablakban, míg Norrisné el nem
zavarta azzal, hogy megfázik.

91
 Tizenkettedik fejezet

Úgy volt tehát, hogy Sir Thomas novemberben tér vissza, nagyobbik fiát
azonban ügyes–bajos dolgai már előbb hazaszólították. Szeptember
közeledtével hírek érkeztek Tom Bertramtól; először a vadőr, majd
Edmund kapott levelet tőle, s augusztus végére személyesen is megjelent,
hogy ismét bemutassa vidámságát, nyájasságát és gáláns képességeit,
ahogy éppen az alkalom vagy Crawford kisasszony kívánta; hogy
beszámoljon a lóversenyekről és a weymouthi életről, az összejövetelekről
és a barátairól – mindez hat héttel korábban még némi érdeklődést keltett
volna, most azonban, a közvetlen összehasonlítás révén, csupán azt az
érzést szilárdította meg a hölgyben, hogy a másodszülött közelebb áll a
szívéhez.
Bosszantó érzés volt, és Crawford kisasszony nagyon is szenvedett tőle;
de hiába, tudomásul kellett vennie; s most már nemhogy hozzámenni nem
akart a nagyobbik fiúhoz, de még arra sem igen törekedett, hogy hatást
tegyen rá; legfeljebb amennyire az öntudatos szépség mindig hatni akar; az
a tény, hogy Tom pusztán a szórakozás kedvéért, minden külső kényszer
nélkül olyan sokáig távol maradt Mansfieldtől, világosan mutatta, milyen
kevéssé érdeklődik iránta; e közönynél csak a Crawford kisasszonyé
lehetett még nagyobb, olyannyira, hogy ha Tom most Mansfield Park
uraként, majdani rangját viselve, mint az új Sir Thomas lép elébe, ő bizony
talán még akkor is kikosarazta volna.
Az évszak s az ügyes–bajos dolgok, amelyek Bertram urat hazahívták
Mansfieldbe, Crawford urat ugyanakkor Norfolkba szólították. Szeptember
elején Everingham semmiképp se tudott volna meglenni nélküle. Két hétre
utazott el – s e sivár két hét alatt a Bertram lányok, ha van eszük,
unalmukban észbe kaphattak volna, s felismerve, milyen megbízhatatlan
az udvarló, még a nővérére féltékeny Juliának is azt kellett volna kívánnia,
bár sose térne vissza; a gavallér pedig ugyanebben a két hétben találhatott
volna annyi szabad időt a sok vadászat és alvás között, hogy ha van némi
gyakorlata az önvizsgálatban, és eltűnődik rajta, hová vezethet a léha
hiúság, inkább távol marad Mansfieldtől; mivel azonban a jólét s a rossz
példák felelőtlenné és önzővé nevelték, sohasem tekintett a jelen
pillanatnál messzebbre. A nővérek csinosak és okosak voltak, biztatóan
viselkedtek, és elszórakoztatták fásult szellemét, s mivel a norfolki társas
élet távolról sem nyújtott annyi örömöt, mint a mansfieldi, a mondott

92
időben boldogan visszatért, s akikkel tovább akart játszadozni, éppoly
boldogan fogadták.
Addig is, Mariának Rushworth úr maradt az egyetlen lovagja, s
kénytelen volt ismételten végighallgatni, amint előadja, hogyan sikerült
vagy nem sikerült aznap a vadászat, dicsekszik a kutyáival, irigykedik a
szomszédaira, és leszólja ügyességüket, vagy a vadorzók ellen háborog –
csupa olyan téma, amely a női szívet legfeljebb akkor tudja
megdobbantani, ha az egyik részről némi tehetség vagy a másikról némi
vonzalom is jelen van –, Maria tehát kegyetlenül nélkülözte Crawford urat;
Julia pedig, aki szabad volt és tétlen, úgy érezte, minden joga megvan rá,
hogy még jobban nélkülözze. Mindegyikük azt hitte magáról, hogy a
fiatalember előnyben részesíti a másikkal szemben. Juliát Grantné célzásai
is megerősíthették ebben a hitében, mert Grantné hajlott arra, hogy
elhiggye, amit kíván, Maria viszont magától Crawford úrtól kapott ilyen
értelmű célzásokat. Miután a fiatalember visszajött, minden úgy folyt
tovább, mint azelőtt; Crawford úr éppen annyi figyelmet és nyájasságot
tanúsított mindkettőjük iránt, hogy egyikük se ábránduljon ki belőle, és
éppen annyira tartózkodott bármiféle következetességtől, kitartástól,
buzgalomtól vagy harsányabb rokonszenv–nyilvánítástól, hogy ne keltsen
általános feltűnést.
A társaságban Fanny volt az egyetlen, akinek nem egészen tetszett a
dolog; a sothertoni kirándulás óta mindig oda kellett figyelnie, ha
Crawford úr együtt volt valamelyik unokanővérével, s a legtöbbször
megdöbbenést vagy rosszallást érzett; s ha megfigyelőképességével még
jogos önbizalom is párosul, ha nem kételkedik abban, hogy tisztán lát, és
elfogulatlanul ítél, valószínűleg tett volna egy–két fontos kijelentést annak,
aki a bizalmasa szokott lenni. Így azonban csak egy célzásig merészkedett
el, s az is kárba veszett. – Csodálom – mondta Fanny –, hogy Crawford úr
ilyen hamar visszajött, hiszen előtte is annyi időt töltött itt: hét teljes hetet;
úgy tudom, nagyon szereti a változatosságot és a mozgást, azért
gondoltam, hogy ha egyszer elmegy innen, biztosan talál valamit, ami
máshová hívja. Sokkal vidámabb helyekhez van szokva, mint amilyen
Mansfield.
– Annál szebb tőle, hogy visszajött – felelte Edmund –, és azt hiszem,
nagy örömöt szerzett a húgának. Ő ugyanis nem szereti, hogy a bátyja
olyan nyughatatlan.
– Hogy rajonganak érte az unokanővéreim!
– Igen, minden nőt meg tud nyerni a modorával. Grantné, azt hiszem,
úgy sejti, hogy Juliához jobban vonzódik; én ugyan ennek sohasem láttam
jelét, de nem bánnám, ha úgy volna. Crawford minden hibáját le tudná

93
faragni egy komoly kapcsolat.
– Ha Maria nem volna eljegyezve – mondta Fanny óvatosan –, néha
szinte azt hinném, hogy Crawford úr inkább hozzá ragaszkodik, mint
Juliához.
– Ami talán azt is jelentheti, Fanny, bár téged meglep, hogy Julia tetszik
neki jobban; azt hiszem, gyakori jelenség, ha egy férfi még nem döntött
véglegesen, hogy többet foglalkozik az őt igazán érdeklő lány nővérével
vagy bizalmas barátnőjével, mint vele magával. Crawfordnak több esze
van, semhogy itt maradna, ha úgy érezné, hogy Maria részéről bármi
veszély fenyegeti; Mariát pedig egyáltalán nem féltem, hiszen az
elhatározásával bebizonyította, milyen erősek az érzelmei.
Fanny azt hitte magáról, talán mégis tévedett, s elhatározta, hogy ezentúl
más szemmel nézi a dolgot; de hiába volt szent előtte Edmund véleménye,
s hiába vette észre néha, milyen sokatmondó pillantásokkal és célzásokkal
igazolja társaságuk némely tagja azt a feltevést, hogy Crawford úr
választottja csakugyan Julia – sokszor mégse tudta, mire vélje az egészet.
Egy este alkalma volt kihallgatni, milyen reményeket és érzéseket táplál a
szóban forgó kérdésről Norrisné, valamint Rushworthné, aki sok
tekintetben hasonlóan érzett, s miközben hallgatta őket, Fannyban
akaratlanul is mindenféle kételyek támadtak; egyébként boldog lett volna,
ha nem őket kell hallgatnia, mert ugyanakkor a többi fiatal mind táncolt, ő
pedig nagyon kelletlenül üldögélt a gardedámokkal a kandalló mellett, alig
várva, hogy visszajöjjön a nagyobbik unokabátyja, s mint pillanatnyilag az
egyetlen szabad fiatalember, felkérje táncolni. Ez volt Fanny első bálja,
bár nem előzte meg olyan nagy izgalom, és nem kísérte akkora ragyogás,
mint sok fiatal hölgy első bálját, hiszen az ötlet csak aznap délután
vetődött fel, és a megvalósítása úgy vált lehetségessé, hogy az utolsó
pillanatban találtak egy hegedűst a szolgák között, és nagy nehezen
sikerült összehozniuk öt táncospárt, mert a mulatságon részt vett Grantné
is, valamint Tom Bertramnak egy új kebelbarátja, aki éppen látogatóban
volt náluk. Fanny mégis nagyon boldog volt négy táncon át, s már az is fájt
neki, hogy egy negyedórát el kell veszítenie. Miközben így várakozott és
sóvárgott, hol a táncosok, hol pedig az ajtó felé nézegetve, akaratlanul is
végig kellett hallgatnia a következő párbeszédet, amely az előbb említett
hölgyek között zajlott le.
– Azt hiszem, asszonyom – mondta Norrisné, s Rushworth úr és Maria
felé pillantott, akik másodszor táncoltak együtt –, rövidesen láthatunk
majd egy–két boldog arcot.
– Bizony, asszonyom – felelte a másik hölgy méltóságteljes és negédes
mosollyal – most már csakugyan öröm lesz rájuk nézni, és igazán nagy

94
kár, hogy olyan sokáig kellett várniuk. Az ő társadalmi helyzetükben
nyugodtan félre lehet tenni a szokásos formaságokat. Csodálom is, hogy a
fiam nem sürgette.
– Dehogynem, asszonyom, bizonyos vagyok benne. Rushworth úr soha
nem mulaszt el semmit. De a mi drága Mariánk, tudja, roppant kényes az
illendőségre, megvan benne az az igazi tapintat, amellyel manapság oly
ritkán találkozunk, ugyebár... a világért sem akarja, hogy a viselkedése
szemet szúrjon! Nézze csak, asszonyom, milyen az arca ebben a
pillanatban; mennyire más, mint az előző két tánc alatt!
Bertram kisasszony csakugyan boldognak látszott, ragyogott a szeme, és
nagy hévvel beszélt, mert Julia és a partnere, Crawford úr, éppen melléje
került; egy csoportban voltak valamennyien. Hogy azelőtt milyen volt az
arca, Fanny már nem emlékezett rá, mert ő akkor Edmunddal táncolt, és
nem nagyon figyelt az unokanővérére.
Norrisné tovább beszélt: – Az embernek valósággal repes a szíve,
asszonyom, ha látja, hogy két fiatal ilyen határtalanul boldog, ilyen
pompásan összeillik, ilyen tökéletes pár! Drága Sir Thomas, hogy fog
örülni! S nem gondolja, asszonyom, hogy rövidesen még egy lakodalomra
sor kerülhet? Rushworth úr jó példát mutatott, s az ilyesmi nagyon
ragadós.
Rushworthné, aki a fián kívül semmit se látott, tanácstalanul nézett rá.
– Az a másik pár, asszonyom... Ott nem lát semmilyen tüneteket?
– Jaj, azok! Julia kisasszony és Crawford úr. De igen, nagyon szép parti.
Mennyi a fiú vagyona?
– Évi négyezer.
– Derék dolog. Akinek nincs több, elégedjék meg azzal, amije van. Évi
négyezer már egész szép jövedelem, és a vőlegény nagyon rendes, úri
fiúnak látszik, úgyhogy Julia kisasszony bizonyára nagyon boldog lesz
vele.
– Még semmi se végleges, asszonyom. Csak a legjobb barátaink előtt
beszélünk róla. De majdnem biztos vagyok benne, hogy meglesz. A
fiatalember szemmel láthatólag egyre buzgóbban udvarol.
Fanny már nem tudott odafigyelni. Egy időre fel kellett függesztenie a
hallgatózást és a kételkedést, mert Tom Bertram ismét a szobában volt, s
bár Fanny úgy érezte, hogy nagy megtiszteltetés lenne, ha felkérné, mégis
biztosan számított rá. Tom odament kis körükhöz; de ahelyett, hogy
táncolni hívta volna, széket húzott mellé, s beszámolt neki egy beteg ló
pillanatnyi állapotáról, valamint a lovász véleményéről, amelyet az előbb
volt alkalma meghallgatni. Fanny belátta, hogy a felkérésből nem lesz
semmi, de amilyen szerény volt, önmagát hibáztatta, amiért túlságosan

95
vérmes reményeket táplált.
Miután eleget taglalta a ló baját, Tom felvett egy újságot az asztalról,
belepillantott, és bágyadtan így szólt: – Ha táncolni akarsz, Fanny, isten
neki. – De Fanny még udvariasabb volt, s visszautasította az ajánlatot:
nem, nem akar táncolni. – Ennek örülök – mondta Tom sokkal vidámabb
hangon, és visszadobta az újságot –, tudniillik halálosan fáradt vagyok.
Nem is értem, hogyan bírják derék barátaink ilyen sokáig. Mintha
valamennyien szerelmesek volnának, különben nem tudom, mi élvezetet
nyújtana nekik ez az ostobaság; de hát csakugyan azok, ha nem csalódom.
Oda nézz, csupa szerelmespár – kivéve Yatest és Grantnét –, habár
köztünk legyen mondva, szegény asszonyra éppúgy ráfér egy kis szerelem,
mint a többire. Iszonyú unalmas élete lehet a nagytiszteletű úr oldalán – s
hamiskás képpel dr. Grant széke felé fordult, de amikor látta, milyen közel
van hozzá, olyan hirtelen rendezte át az arcvonásait, s fordította másra a
szót, hogy Fanny önkéntelenül is majdnem elnevette magát. – Különös
dolgok történnek odaát Amerikában, nagytiszteletű úr! Mi a véleménye?
Látja, politikai kérdésekben mindig magához fordulok.
– Tom, fiacskám! – kiáltotta nem sokkal utóbb a nagynénje. – Ha úgyse
táncolsz, biztos szívesen leülsz velünk egy robberre, igaz? – Majd felállt a
székéről, s odament, hogy nyomatékosabban is alátámassza a kérését. –
Szeretnénk összehozni egy partit Rushworthné kedvéért – súgta oda
Tomnak. – Anyád nagyon fontosnak tartja, de sehogy se ér rá a
kézimunkájától. Viszont itt vagyunk hárman, te meg én és dr. Grant; igaz,
mi csak félkoronás alapon játszunk, de te külön is feltehetsz egy–egy
félguinea–t a nagytiszteletű úr ellen.
– Boldogan részt vennék benne – felelte hangosan Tom, és nagy sebesen
felugrott –, semmi se szerezne nagyobb élvezetet; de sajnos, éppen
táncolni készültünk. Gyere, Fanny – s kézen fogta –, ne fecsegjünk itt
tovább, különben mindjárt vége a táncnak.
Fanny örömmel fogadott szót, bár sok hálát nemigen érezhetett az
unokabátyja iránt, s arra sem volt képes, mint ő, hogy az önzését
megkülönböztesse a másokétól.
– Csekélység, mondhatom – háborgott a fiatalember, miközben
otthagyták Norrisnét. – Két teljes órára odaszegezne egy kártyaasztalhoz
saját magával és dr. Granttal, akik folyton veszekszenek, meg azzal a
piszmogó vénasszonnyal, aki annyit ért a whisthez, mint az algebrához.
Szeretném, ha drága nénikénk valamivel kevesebbet nyüzsögne! S az is,
ahogy felszólított! Csak úgy, ripsz–ropsz, mindenki előtt, hogy sehogy se
tudjak nemet mondani. Ez az, amit a legjobban utálok. Rettenetesen
felbosszant, ha úgy tesznek, mintha kérni akarnának valamit, mintha

96
választhatnék két dolog között, s közben úgy adják elő, hogy nincs más
lehetőség, bele kell törődni! Ha nem támad az a szerencsés ötletem, hogy
táncolni hívlak, nem is tudtam volna kibújni alóla. Szörnyű. De ha a
néném a fejébe vesz valamit, semmi se veri ki belőle.

97
 Tizenharmadik fejezet

John Yates úr őméltósága, Tom Bertram új barátja, nem volt valami

megnyerő egyéniség, legfeljebb azt lehetett felhozni mellette, hogy
divatosan, költségesen s mint egy lord másodszülött fia meglehetősen
függetlenül él; Sir Thomas valószínűleg egyáltalán nem tartotta volna
örvendetesnek, hogy megtisztelte a házát. Tom Weymouthban ismerkedett
meg vele, ahol tíz napot töltöttek együtt ugyanabban a társaságban, s a
barátságra – ha ugyan barátságnak lehet nevezni – az ütötte rá a szentesítő
pecsétet, hogy Yates úr meghívást kapott, térjen be Mansfieldbe, ha arra
jár, s ezt ő volt szíves megígérni; el is jött, méghozzá korábban, mint
ahogy várták, Weymouthból ugyanis egy másik barátja kastélyába ment
szórakozni, de ott hirtelen felbomlott a nagyszámú társaság. Yates urat a
csalódás űzte Mansfieldbe, s minden gondolatát a színművészet foglalta le,
mert a társaság színielőadásra készült; ő is kapott szerepet a darabban, s
már csak két nap volt hátra a bemutatóig, amikor a család egyik közeli
rokonának a halála váratlanul meghiúsította az egész tervet, és távozásra
kényszerítette a szereplőket. Még két nap, s micsoda boldogság! Micsoda
hírnév! Bekerülnek az ecclesfordi műkedvelő színielőadások arany
krónikájába (Ecclesfordnak hívták Lord Ravenshaw birtokát), ami
legalább egy évre halhatatlanná tette volna az egész társaságot! Hogy az
utolsó pillanatban mindez füstbe ment, csakugyan nagy csapás volt, és
Yates úr nem is tudott másról beszélni. Ecclesford, a kastély színháza, az
előkészületek, a kosztümök, a próbák, a tréfák – csakis erre tért vissza
minduntalan, s csak a múlt dicső emlékeiben talált vigaszt.
Szerencséje volt, mert a fiatalok között oly általános a színház iránti
rajongás, és oly erős a szereplési viszketeg, hogy akármennyit beszélt is,
nem tudta untatni a hallgatóit. A szerepek kiosztásától az epilógusig
minden elbűvölőnek tetszett, és nemigen akadt, aki ne irigyelte volna a
műkedvelőket, vagy ne mutatta volna be szívesen a maga tehetségét.
[8]
Ecclesfordban a Szerelmi fogadalmak–at tűzték műsorra, és Yates úr
Cassel gróf szerepét kapta. – Jelentéktelen szerep – mondta – és egyáltalán
nem az ízlésem szerint való; még egyszer semmi esetre se fogadnám el; de
nem akartam akadékoskodni. A darabban csak két valamirevaló szerep
van, s azokat Lord Ravenshaw és a herceg már lefoglalta, mielőtt
Ecclesfordba érkeztem volna; Lord Ravenshaw ugyan a kedvemért le akart
mondani a magáéról, de ebbe, ugyebár, nem mehettem bele. Inkább csak

98
sajnáltam őt, hogy annyira félreismeri a tulajdon képességeit, mert a báró
szerepével igazán nem tudott megbirkózni: alacsony kis ember, s olyan
gyenge a hangja, hogy az első tíz perc után mindig bereked. Nagyon is
lerontotta volna az előadást; de mondom, elhatároztam, hogy nem
akadékoskodom. Sir Henry szerint a herceg sem volt megfelelő Frederick,
de ezt csak azért mondta, mert ő maga szerette volna eljátszani; valójában
a herceg százszor alkalmasabb arra a szerepre. Meglepett, hogy Sir Henry
ilyen korlátolt. Szerencsére az előadás minősége nem tőle függött. Az
Agathánk utolérhetetlen volt, és a legtöbben a herceget is kitűnőnek
találták. Egészben véve bizonyos, hogy nagy siker lett volna.
– Nahát, micsoda bosszúság! – És: – Igazán meg tudom érteni a
csalódását – mondták kedvesen az együttérző hallgatók.
– Nem érdemes sokat keseregni miatta; de az biztos, hogy a szegény
öreg hercegné soha rosszabb időt nem választhatott volna az elhalálozásra;
s az ember önkéntelenül is arra gondolt, hogy három napig igazán
várhatnának a hír közzétételével. Mindössze három napra volt szükségünk;
s mivel csak egy nagymama halt meg, méghozzá kétszáz mérföldre, nem
hiszem, hogy nagy baj lett volna belőle, és fel is vetették az ötletet,
határozottan tudom; de Lord Ravenshaw, akinek a korrektsége párját
ritkítja egész Angliában, hallani sem akart róla.
– Vígjáték helyett utójáték – mondta Tom Bertram. – A Szerelmi
fogadalmak–nak befellegzett, s Lord és Lady Ravenshaw eljátszhatta
kettesben a Nagymama búcsújá–t. Őlordságának nyilván kapóra jött a
dolog; magunk közt szólva, azt hiszem, tartott a bukástól a báró
szerepében, s a tüdejét is féltette, úgyhogy nem eshetett nehezére
visszalépni; ellenben neked, Yates, csak azzal adhatnánk kárpótlást, ha
építenénk egy kis színházat Mansfieldben, és téged kérnénk fel
igazgatónak.
Az ötlet, bár a pillanat szülte, nem múlt el a pillanattal, mert a színjátszó
kedv már felébredt, s a ház jelenlegi urában legalább oly erősen, mint bárki
másban; mivel bőven volt ráérő ideje, minden újdonságot örömmel
fogadott, élénk természetének és vidám hajlamainak pedig különösen
megfelelt a színjátszás. A gondolat újra meg újra visszatért. „Jaj, ha ők is
megpróbálhatnának valamit az ecclesfordi színházzal és a díszleteivel!”
Ezt az óhajt visszhangozta mindkét nővér; s Henry Crawford, aki
változatos mulatozásai közepette sem kóstolt még ilyesmibe, éppúgy
lelkesedett az ötletért. – Esküszöm – mondta –, olyan bolondos kedvemben
vagyok, hogy szívesen elvállalnék minden szerepet, amit eddig írtak,
Shylocktól és III. Richárdtól lefelé egészen a bohózati hősökig, akik piros
kabátban és háromszögletű kalapban énekelnek. Úgy érzem, a világon

99
mindent el tudnék játszani: tudnék ágálni és dörögni, sóhajtozni és
bukfencezni bármely angol nyelven írott tragédiában vagy komédiában.
Csináljunk hát valamit. Akár egy fél darabot, egy felvonást, egy jelenetet;
mi akadálya lenne? Amikor ilyen arcok állnak rendelkezésünkre – fordult
a Bertram lányok felé –, ami pedig a színházat illeti, mit számít egy
színház? Hiszen csak magunkat akarjuk szórakoztatni. Ennek a háznak
bármelyik szobája is megtenné.
– Függöny azért kell – mondta Tom Bertram –, néhány yardnyi zöld
posztó függönynek, talán az is elég.
– Persze hogy elég! – kiáltotta Yates úr. – Meg egy–két oldalkulissza,
festett ajtók s három–négy felhúzható színfal; egy ilyen tervhez nem
kellene semmi egyéb. Ha csak a magunk mulatságára játszunk, semmi
másra nem lenne szükség.
– Azt hiszem, kevesebbel is be kell érnünk – mondta Maria. – Idő sincs
rá, és más nehézségek is felmerülnének. Fogadjuk el inkább Crawford úr
álláspontját, s az előadás legyen a célunk, ne pedig a színház. Legjobb
darabjainkban sok szerepet találunk, amely független a díszletektől.
– Hogyisne – szólt közbe Edmund, aki növekvő nyugtalansággal
hallgatta őket. – Félmunkát azért ne végezzünk. Ha már szerepelni
akarunk, legyen igazi színházunk földszinttel, páholyokkal, karzattal, s egy
teljes darabot adjunk elő, az elejétől a végéig; a legjobb, ha német darab,
mindegy, hogy melyik, agyafúrt és bonyodalmas utójátékkal, figurás
tánccal, pikulával s a felvonások között dalokkal. Ha nem pipáljuk le
Ecclesfordot, semmit se ér az egész.
– Ugyan, Edmund, ne kellemetlenkedj – mondta Julia. – Senki se szereti
úgy a színházat, mint te, aki a hetedik határba is képes vagy elmenni, hogy
megnézz egy előadást.
– Hogyne, egy igazi előadást, egy becsületes, hivatásos előadást; de még
a szomszéd szobába sem igen mennék át, hogy megnézzem egy
műkedvelő társaság kezdetleges próbálkozásait: csupa úriembert és
úrhölgyet, aki a belénevelt illemszabályokkal küszködik a színpadon.
Rövid szünet után mégis tovább vitatták a kérdést, méghozzá
lankadatlan érdeklődéssel, mert maga a vita s a többiek hajlandóságának a
tudata mindenkiben feltüzelte a hajlandóságot; s bár semmit se sikerült
tisztázniuk azon kívül, hogy Tom Bertram vígjátékpárti, a húgai és Henry
Crawford pedig tragédiapártiak, s hogy mégsem lenne könnyebb dolog a
világon, mint olyan darabot találni, amely az egész társaságnak tetszene, a
színjátszási szándék oly erősen nyilvánult meg valamennyiükben, hogy
Edmund komolyan aggódni kezdett. El is határozta, hogy ha csak
lehetséges, megakadályozza a dolgot, bár az anyja, aki éppúgy tanúja volt

100
az asztalnál folyó beszélgetésnek, egyáltalán nem talált benne semmi
rosszat.
Edmund még aznap este meggyőződhetett róla, mit ér a tiltakozása.
Maria, Julia, Henry Crawford és Yates úr a biliárdszobában tartózkodott.
Tom otthagyta őket, és bejött a szalonba, ahol Edmund elgondolkodva állt
a tűz előtt, míg Lady Bertram nem sokkal távolabb a pamlagon ült, Fanny
pedig mellette segédkezett a kézimunkájában.
– Azt hiszem, nincs a világon még egy ilyen rettenetes biliárdasztal,
mint a miénk – fakadt ki Tom, mihelyt belépett. – Nem lehet kibírni; s
komolyan mondom, nincs az a földi erő, amely még egyszer rávenne, hogy
játsszam rajta; de azért mégis volt belőle valami haszon: megállapítottam,
hogy a helyiség kiválóan alkalmas a színielőadásra: a hossza is, az alakja
is pontosan megfelel. S ha a túlsó végén kinyitjuk az ajtókat, ami öt perc
munka, csak a könyvszekrényt kell odébb tolni apám szobájában, akkor
keresve sem találhatnánk jobb színháztermet; apám szobája pedig
nagyszerű művészszoba lesz. Mintha csakis ezért nyílna egybe a
biliárdszobával.
– Csak nem gondolod komolyan ezt az egész színjátszást? – kérdezte
halkan Edmund, amint bátyja közelebb lépett a tűzhöz.
– Hogy nem gondolom komolyan! Dehogyisnem. Miért vagy úgy
meglepődve?
– Nagyon helytelennek tartanám. A műkedvelő színielőadások ellen
különben is sok mindent fel lehet hozni, de a mi jelenlegi helyzetünkben
azt hiszem, nagy meggondolatlanság lenne, sőt, még annál is rosszabb.
Nagyon bántó lenne az apám miatt, aki nincs itthon, s többékevésbé
mindig veszélyben forog, és nagy tapintatlanság lenne Mariával szemben,
akinek a helyzete most annyira kényes: mondhatnám, rendkívül kényes.
– Te mindent olyan halálos komolyan fogsz fel! Mintha heti három
előadást akarnánk rendezni, amíg apám haza nem tér, és az egész
környéket beinvitálnánk. De ilyesmiről szó sincs. Semmi mást nem
akarunk, csak szórakozni egy kicsit, magunk között, a változatosság
kedvéért, hogy valami új dologban is kipróbáljuk a tehetségünket.
Közönségre, nyilvánosságra semmi szükségünk. Azt hiszem, mindenki
biztos lehet felőle, hogy valami kifogástalan darabot fogunk választani; és
nem látom be, miért lenne bármelyikünkre nézve rosszabb vagy károsabb,
ha egy jó hírű szerző emelkedett nyelvezetén társalgunk, és nem a saját
szavainkkal fecsegünk. Félelemre vagy aggályoskodásra semmi ok. Ami
pedig apám távollétét illeti, az szerintem sokkal inkább a tervünk mellett
szól, mint ellene; most, hogy közeledik a hazatérése, anyám nyilván egyre
nyugtalanabb, s ha a következő hetekben sikerül enyhítenünk

101
valamennyire a nyugtalanságán, és elszórakoztatjuk egy kicsit, azt hiszem,
nagyon jó munkát fogunk végezni, és biztos vagyok benne, hogy apámnak
is ez lesz a véleménye. Anyám most rendkívül nyugtalan időket él át.
E szavak közben mindketten az anyjukra néztek. Lady Bertram a
pamlag egyik sarkába süppedve, mint a testet öltött egészség, jólét, derű és
nyugalom, épp a legjobb úton volt, hogy szép csendesen elbóbiskoljon, s
helyette Fanny vállalta a kézimunkával járó csekély megerőltetést.
Edmund elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Hát nem, a mindenit, ez nem megy! – kiáltotta Tom, és harsányan
kacagva levetette magát egy székre. – Drága jó anyám, a maga
nyugtalansága, mi tagadás... nem, ezzel bakot lőttem.
– Mi a baj? – kérdezte őladysége mély hangon, mint akit éppen
felriasztottak álmából. – Nem aludtam.
– Dehogy aludt, anyám, nem is gondolta senki! Mindegy, Edmund –
folytatta Tom visszatérve az előbbi tárgyra, az előbbi hangon és tartásban,
mihelyt Lady Bertram ismét elszenderedett –, annyit mégis fenntartok,
hogy nincs benne semmi rossz.
– Nem tudok egyetérteni veled; meg vagyok győződve róla, hogy apám
mélységesen helytelenítené.
– Én pedig meg vagyok győződve az ellenkezőjéről. Senki sem örül
jobban, ha a fiatalok a tehetségüket gyakorolják, s nem pártolja őket
szívesebben, mint apám szokta, és úgy tapasztaltam, hogy mindenféle
színjátszás, szónoklás, szavalás különösen a kedvére van. Kiskorunkban is
mindig biztatott bennünket. Hányszor mondtunk gyászbeszédet Julius
Caesar holtteste felett, hányszor tettük fel a kérdést, hogy lenni vagy nem
lenni, éppen ebben a szobában, az ő szórakoztatására? Arra is jól
emlékszem, hogy az egyik karácsonyi szünidőben minden áldott este
[9]
Norval volt a nevem.
– Az egészen más volt. Magadnak is be kell látnod a különbséget.
Iskoláskorunkban apám megkívánta, hogy jól tudjunk beszélni; de
olyasmit sohasem kívánna, hogy a felnőtt lányai színdarabokban
szerepeljenek. Nagyon is szigorúan gondolkodik az illemről.
– Tudom, tudom – mondta Tom bosszúsan. – Éppen olyan jól ismerem
az apámat, mint te; s gondom lesz rá, hogy a lányai semmivel se hívják ki
a nemtetszését. Te csak törődj a magad dolgával, Edmund, a család többi
tagját pedig bízd rám.
– Ha mindenáron színészkedni akartok – felelte Edmund kitartóan –,
remélem, hogy a lehető legszerényebb és csöndesebb formák között zajlik
majd le az egész; rendes színházat véleményem szerint nem szabad
csinálni. Semmiféle mentség nem lenne rá, ha apám távollétében

102
felforgatnátok a házát.
– Ilyesmiről szó sincsen, azért én felelek – mondta Tom határozott
hangon. – Semmi kár nem fogja érni a házát. Nekem legalább annyira
érdekem, hogy ez a ház rendben maradjon, mint neked; ha pedig
felforgatásnak nevezed, amit az előbb mondtam, egy könyvszekrény
áthelyezését, egy ajtó kinyitását, vagy akár azt, hogy egy hétig nem
biliárdozásra használjuk a biliárdszobát, mindjárt arra is hivatkozhatnál,
hogy apám haragudni fog, amiért többet ülünk ebben a szobában és
kevesebbet a reggelizőben, mint az elutazása előtt, vagy amiért a húgom
zongoráját áttoltuk a szoba egyik végéből a másikba. Teljes képtelenség!
– Az ilyen változtatások, akár helytelenek, akár nem, mindenesetre
költséggel járnak.
– Hogyne, egy ilyen mulatság rendkívüli költségekkel járna! Talán még
húsz fontba is belekerülne. Valamiféle színházat feltétlenül csinálnunk
kell, de megnyugtatlak, hogy roppant egyszerű lesz: egy zöld függöny, egy
kis ácsmunka, és kész; mivel pedig az ácsmunkát házilag végeztetjük el
Christopher Jacksonnal, nevetséges lenne költségekről beszélni. Azt is
beláthatod, hogy ha Jacksonnal dolgoztatunk, apámnak nem lesz semmi
kifogása. Ne képzeld, hogy ebben a házban rajtad kívül senkinek sincs
szeme vagy feje. Neked nem kell fellépned, ha nincs kedved hozzá, de ne
kívánd, hogy mindenki téged kövessen.
– No nem, hogy én fellépjek, arról szó sem lehet – mondta Edmund.
Ezek után Tom kiment a szobából, Edmund pedig leült, s gondterhelten
és bosszúsan piszkálgatta a tüzet.
Fanny, aki mindent hallott, és tökéletesen együttérzett Edmunddal, most
nagy merészen így szólt, hogy megvigasztalja, ha lehet: – Talán úgysem
tudnak megegyezni a darab kiválasztásában. Úgy veszem észre, hogy
Tomnak egészen más az ízlése, mint a lányoknak.
– Ebben nem reménykedem, Fanny. Ha kitartanak a tervük mellett,
előbb–utóbb találnak valamit. De azért beszélek a húgaimmal, és
megpróbálom jobb belátásra téríteni őket, mást nem tehetek.
– Gondolom, Norris néni maga mellett lesz.
– Én is úgy gondolom, de amennyit ő Tomra vagy a húgaimra hatni tud,
azzal nem sokat érnék; ha egyedül nem sikerül meggyőznöm őket, inkább
hagyom, csináljanak, amit akarnak, és nem próbálkozom őrajta keresztül.
Nincs rosszabb dolog a világon, mint a családi perpatvar, s inkább jöjjön
akármi, semhogy valamennyien egymásnak ugorjunk.
Húgai, akikkel másnap reggel sikerült beszélnie, éppoly türelmetlenül
utasították vissza a tanácsát, éppoly kevéssé engedtek a kérésének, s
éppoly makacsul ragaszkodtak a szórakozásukhoz, mint Tom. Anyjuknak

103
semmi kifogása nem volt a terv ellen, az apjuk rosszallásától pedig egy
csöppet sem tartottak. Semmi rossz nem lehet abban, amire olyan sok
tisztes család s annyi előkelő hölgy is példát mutat; nem is aggályoskodás:
már–már őrület, ha valaki hibát talál egy olyan tervben, mint az övék,
amikor csak fivérek, nővérek és közeli jó barátok vennének részt benne, s
rajtuk kívül nem is hallana róla senki. Julia ugyan hajlandó lett volna
elismerni, hogy Maria helyzete különleges óvatosságot és tapintatot
követel – ez azonban őrá nem vonatkozik, ő szabad; Maria viszont úgy
vélte, hogy a jegyessége inkább őt menti fel mindenféle megkötöttség alól,
és sokkal kevésbé szorul az apja vagy az anyja engedélyére, mint Julia.
Edmund már alig reménykedett, de azért folytatta a vitát, amikor Henry
Crawford lépett a szobába, egyenesen a paplakból jövet, s harsányan
újságolta: – Nem kell félni, hogy kevés lesz a színészünk, Bertram
kisasszony. Van már statisztánk is; a húgom üdvözletét küldi, abban a
reményben, hogy felvesszük a társulatba, és boldogan vállal bármilyen
[10]
szerepet, öreg duenná–t vagy bárgyú confidente–ot amit maguk nem
akarnak eljátszani.
Maria egy pillantást küldött Edmund felé, amely azt jelentette: „Hát erre
mit tudsz mondani? Lehet–e rossz, amit Mary Crawford jónak tart?” S
Edmundba belefagyott a szó, és kénytelen volt elismerni, hogy a
színjátszás varázsa igenis lenyűgözheti a zseniális szellemeket; s a
találékony szerelem ösztönzésére inkább az üzenet szolgálatkész,
előzékeny jellegén merengett, semmint egyéb vonatkozásain.
A terv pedig haladt előre. Minden ellenvetés hiábavaló volt; Norrisné
pedig, rácáfolva Edmund véleményére, nem hozott fel egyet sem. Ha
voltak is aggályai, azokat öt perc alatt eloszlatta a nagyobbik unokaöccse
és unokahúga, akik mindig az ujjuk köré tudták csavarni; s mivel az egész
dolog senkitől se kívánt nagy kiadásokat, neki pedig semmibe se került,
viszont rengeteg sürgési és fontoskodási lehetőséggel kecsegtette, sőt, még
azzal a közvetlen előnnyel is, hogy ott kell hagynia, ugyebár, a házát,
amelyben már egy hónapja élt a saját költségén, és átköltözhet Mansfield
Parkba, hogy a nap minden órájában a társulat rendelkezésére álljon –
végeredményben el volt ragadtatva a színielőadás tervétől.

104
 Tizennegyedik fejezet

Úgy látszott, Fanny közelebb járt az igazsághoz, semmint Edmund

gondolta. Kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű olyan darabot találni,
amely mindenkinek megfelel; s az ács ugyan megkapta az utasításokat, és
mértéket is vett, majd egymás után vetette fel és oldotta meg a
legkülönbözőbb problémákat, s miután kétségtelenül bebizonyította, hogy
a tervet és a költségvetést feltétlenül ki kell bővíteni, már munkához is
látott, de színdarab még nem volt. Másféle előkészületek is folytak.
Northamptonból egy hatalmas vég zöld posztó érkezett, Norrisné kiszabta
(nem kevesebb, mint háromnegyed yardnyi anyagot ügyesen
megtakarítva), s a cselédek már varrták is belőle a függönyt, de a darab
még nem volt meg; s miután így telt el két–három nap, Edmund szinte már
kezdte remélni, hogy nem is lesz meg soha.
Csakugyan, annyi mindent kellett szem előtt tartani, oly sok embernek
az óhaját kellett figyelembe venni, annyi főszerep kellett, s főleg annyira
fontos volt, hogy a darab tragédia és vígjáték is legyen egyszerre, hogy a
döntés meglehetősen reménytelennek látszott, mint mindig, ha lelkes ifjú
nézetek csapnak össze.
A tragikum pártját a két Bertram lány, Henry Crawford és Yates úr
képviselte; a komikumét Tom Bertram, nem egészen egyedül, mert érezni
lehetett, hogy Mary Crawford is mellette van, bár udvariasan elhallgatta
kívánságait; különben is, az olyan határozott és erőszakos bajnoknak, mint
Tom, nem kellettek szövetségesek; csakhogy függetlenül e súlyos és
kibékíthetetlen nézeteltéréstől, olyan darabra volt szükségük, amelyben
kevés a szerep, de mindegyik kitűnő, a női főszerepek száma pedig három.
Sorra vették mind a legjobb darabokat, de hiába. Sem a Hamlet, sem a
Macbeth, sem az Othello, sem a Douglas, sem A játékos nem tudta
kielégíteni még a tragédiapártiakat sem; A vetélytársak–at, A rágalom
[11]
iskolájá–t, A szerencse kereké–t, Az örökös–t és a többit és a többit
pedig még hevesebb ellenvetésekkel utasították vissza egymás után.
Bármilyen darab került is szóba, valaki mindig talált kifogást, s a két párt
vitájában más se hallatszott, mint: – Nem, erről igazán szó sem lehet! –
Dagályos tragédiákra semmi szükség. – Túl sok benne a szerep. – Egyetlen
tűrhető női szerep sincs benne. – Drága Tom, akármit, csak ezt ne. – Sose
találnánk rá szereplőket. – Ilyen szerepet nem vállalna senki.
– Tiszta bohóckodás, elejétől a végéig. Ez talán megfelelne, de a kis

105
szerepek miatt nem lehet.
– Ha ragaszkodnak hozzá, hogy megmondjam a véleményemet, én
mindig ezt tartottam a legüresebb darabnak, ami eddig angol nyelven
színre került; én igazán nem akarok akadékoskodni; boldogan vállalok
mindent, de az a véleményem, hogy rosszabbul nem is választhatnánk.
Fanny csak ült és hallgatta őket, önkéntelenül is mulatva rajta, hogyan
diktálja az önzés, többé vagy kevésbé leplezett formában, minden
javaslatukat, s kíváncsian várta, mi lesz a vége. Ha csak a maga
szórakozására gondol, azt kívánhatta volna, hogy igenis játsszanak el
valamit, mert még egy fél darabot sem látott soha, de a komolyabb
szempontok mind a színjátszás ellen szóltak.
– Hát így nem megyünk semmire mondta végül Tom Bertram. –
Szégyen, gyalázat, ahogy az időt pocsékoljuk. Valamiben mégiscsak meg
kell állapodnunk. Mindegy, hogy miben, de válasszunk valamit. Nem
szabad olyan kényesnek lenni. Ne ijedjünk meg, ha egy kicsit sok a szerep.
Egy szereplő kettőt is eljátszhat. Engednünk kell egy kicsit a
követelményeinkből. Ha egy szerep jelentéktelen, annál nagyobb dicsőség
kihozni belőle valamit. Én ettől a pillanattól fogva semmilyen kifogást
nem emelek többé. Elvállalok bármilyen szerepet, amit rám akarnak
kiosztani, csak komikus legyen. Ha komikus a szerep, nincs más
feltételem.
Ezek után körülbelül ötödször ajánlotta elfogadásra Az örökös–t, csak
aziránt voltak kétségei, vajon Lord Duberley vagy dr. Pangloss szerepét
válassza–e; s roppant hévvel, de teljesen eredménytelenül igyekezett
meggyőzni a többieket arról, hogy a darabban kiváló tragikus szerepek is
vannak.
A sikertelen próbálkozás után egy kis szünet következett, majd ismét az
előbbi szónok hallatta szavát; kiemelt egyet az asztalon heverő
színdarabkötetek tömegéből, belelapozott, s hirtelen így kiáltott fel: –
Szerelmi fogadalmak! Ha Ravenshawéknak jó volt a Szerelmi fogadalmak,
miért ne lenne jó nekünk is? Hogyhogy eddig nem jutott eszünkbe?
Szerintem pontosan ez az, amire szükségünk van. Mit szólnak hozzá? Itt
van két nagyszerű tragikus főszerep Yatesnek és Crawfordnak, nekem
pedig a rímfaragó inas, ha más nem tart rá igényt; apró kis szerep, de én
szívesen vállalnám, s mint az előbb mondtam, nekem akármi jó lesz, és
igyekszem megtenni, ami tőlem telik. A többit bárki eljátszhatja. Nincs is
más, csak Cassel gróf és Anhalt.
Az ötletet általános tetszés fogadta. Mindenki belefáradt már a vitába, s
mindenki rögtön úgy vélte, hogy az eddigi javaslatok közül egy sem felelt
meg ennyire mindannyiuknak. Különösen Yates úr volt boldog:

106
Ecclesfordban rettenetesen vágyott arra, hogy eljátszhassa a bárót, minden
tirádáját irigyelte Lord Ravenshaw–tól, de csak a szobájában tirádázhatta
végig az egészet. Legfőbb színészi becsvágya az volt, hogy Wildenheim
báróként hasogassa a színfalakat; s mivel a darab felét már amúgy is
kívülről tudta, most a legnagyobb örömmel vállalkozott a szerep
eljátszására. De becsületére legyen mondva, mégse foglalta le
erőszakosan; tudniillik eszébe jutott, hogy Frederickben nem kevésbé jó
tirádázási lehetőségek vannak, s ezért éppoly készségesen erre a szerepre
is felajánlotta szolgálatait. Henry Crawford bármelyiket vállalta. Neki
tökéletesen megfelel az, amelyikről Yates úr lemond, s egy darabig
kölcsönösen udvariaskodtak egymással. Vitájukat Bertram kisasszony
döntötte el, aki a leendő Agatha érdekeit tartva szem előtt, megmagyarázta
Yates úrnak, hogy itt tulajdonképpen magasság és alkat kérdéséről van
szó, mivel pedig Yates úr a magasabbik, nála senki sem lehet alkalmasabb
báró. A többiek igazat adtak neki, s miután a két érdekelt is belenyugodott,
Bertram kisasszony biztos lehetett a Frederickje felől. Ily módon már
három színész megkapta a szerepét, nem beszélve Rushworth úrról, akiért
Maria kezeskedett, hogy bármit elvállal; ekkor azonban Julia, aki legalább
annyira szeretett volna Agatha lenni, mint a nővére, váratlan aggályokkal
hozakodott elő Crawford kisasszony érdekeinek képviseletében.
– Nagyon csúnya dolog, hogy nem gondolunk a távollevőkre –
mondotta. – Nincs elég női szerep. Amelia és Agatha, mondjuk,
megfelelne Mariának és nekem, de akkor a maga húgának, Crawford úr,
nem marad semmi.
Crawford úr erre azt felelte, hogy szót se róla: a húga, ebben egészen
bizonyos, egy csöppet sem óhajt szerepelni, csak ha valamiképpen hasznát
vehetik, és ő maga tiltaná meg, hogy tekintettel legyenek rá. Erre azonban
Tom Bertram rögtön felpattant, és kijelentette, hogy Amelia szerepe
mindenképpen Crawford kisasszonyt illeti meg, ha lenne szíves elvállalni.
– Éppoly természetes, vitathatatlan joga van hozzá – mondta –, mint
Agathához valamelyik húgomnak. S az ő részükről nem lesz áldozat, mert
a szerep rendkívül komikus.
Rövid csend támadt. Mindkét nővér nyugtalan lett; ugyanis mind a kettő
szerette volna megkapni Agathát, s remélte, hogy a többiek majd
rábeszélik. Henry Crawford, aki közben felvette a darabot, s látszólag
nagyon hanyagul lapozgatott az első felvonásban, pillanatok alatt
eldöntötte a kérdést.
– Kénytelen vagyok azzal a kéréssel fordulni Julia Bertram
kisasszonyhoz – mondta –, hogy ne kívánja magának Agatha szerepét,
különben odalenne minden komolyságom. Nem szabad, higgye el, hogy

107
nem szabad – fordult Juliához. – Nem bírnám ki, ha olyan bánatos és
sápadt arccal állna elém. Feltétlenül eszembe jutna, mennyit nevettünk
együtt, és Frederick kénytelen lenne világgá futni a tarisznyájával.
Mindezt tréfásan, udvariasan mondta; de a hang mit sem enyhített Julia
érzésein. Látta, hogy Crawford Mariára sandít, ami a sértést még
nyilvánvalóbbá tette: fortélyos, gonosz csel az egész; megbántották,
háttérbe szorult Maria mellett; ezt Maria is jól tudja, látszik a diadalmas
mosolyából, amelyet hasztalan próbál elfojtani; s mielőtt még Julia
összeszedte volna magát, hogy mondjon valamit, a tulajdon bátyja is ellene
fordult: – Hát persze! Agathát csakis Maria játszhatja. Maria lesz a legjobb
Agatha. Julia ugyan azt képzeli magáról, hogy jobban szereti a tragédiát,
de szerintem egyáltalán nem illene hozzá. Nincs benne semmi tragikus.
Csak rá kell nézni. Az arcvonásai nem tragikus arcvonások, túl gyors a
járása, túl gyorsan beszél, és nem tudná fegyelmezni magát. Sokkal inkább
neki való az az öreg parasztasszony, a zsellér felesége; komolyan, Julia. A
zsellér felesége nagyon jó szerep, én mondom. Rengeteg humor van
benne, amivel az öregasszony a férje cikornyás szentenciáit ellensúlyozza.
Te leszel a zsellér felesége.
– A zsellér felesége! – kiáltotta Yates úr. – Hova gondolsz? Az a
legutálatosabb, leghitványabb, legjelentéktelenebb szerep; végtelenül
alantas; egyetlen valamirevaló beszéd sincs benne. Ezt játssza el a húgod!
A puszta gondolat is sértő. Ecclesfordban a nevelőnőre osztották ki.
Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy másnak nem lehet felajánlani.
Több belátást, rendező úr, ha szabad kérnem. Méltatlan vagy az állásodra,
ha nem tudod valamivel jobban megbecsülni a társulatod képességeit.
– Drága barátom, amíg a társulatommal együtt csakugyan színre nem
viszek valamit, legfeljebb előlegezhetem a bizalmat; de a világért sem
akartam lekicsinyelni Juliát. Két Agathánk nem lehet, egy zsellér
feleségére viszont feltétlenül szükségünk van; s azt hiszem, jó példát
mutattam a szerénységből, amikor én magam beértem az öreg inassal. Ha a
szerep jelentéktelen, annál büszkébb lehet rá Julia, hogy mégis ki tud
belőle hozni valamit; ha pedig annyira ellene van mindennek, ami
humoros, a zsellér feleségének a szövege helyett elmondhatja a zsellérét,
és akkor végig felcseréljük a két szerepet; azt hiszem, a zsellér igazán elég
ünnepélyes és patetikus. A darab szempontjából mindegy lenne, a zsellért
pedig, ha megkapja a felesége szövegét, én is boldogan eljátszanám.
– Bármilyen sokra tartja is Bertram úr a zsellér feleségét – mondta
Henry Crawford –, semmiképpen sem lehetne belőle a húga számára
alkalmas szerepet faragni, mi pedig nem kényszeríthetünk rá olyasmit, ami
idegen a jó természetétől. Nem szabad megengednünk, hogy elvállalja ezt

108
a szerepet. Nem élhetünk vissza a szolgálatkészségével. Ha ki akarjuk
használni a tehetségét, ott van Amelia. Ameliát még Agathánál is
nehezebb jól alakítani. A játékossága, az egyszerűsége csak a
legtökéletesebb érzékkel, a legnagyobb tapintattal adható vissza, hogy ne
váljon szertelenné. Láttam már jó színésznőket, akik belebuktak ebbe a
szerepbe. A hivatásos színésznők szinte soha nem tudják eljátszani az
egyszerűséget. Lelki finomság kell hozzá, ami belőlük hiányzik. Egy úrinő
kell hozzá: egy Julia Bertram. Ugye elvállalja, ha megkérjük? – fordult
Juliához esdeklő pillantással, amitől Julia megenyhült egy kissé; de amíg a
válaszon törte a fejét, a bátyja ismét síkraszállt Crawford kisasszony
mellett:
– Nem, nem, Julia nem lehet Amelia. Egyáltalán nem neki való szerep.
Ő maga sem szeretné. Nem is játszana jól. Túl magas és erős. Ameliát csak
alacsony, könnyed, lányos, fürge alkattal lehet eljátszani. Crawford
kisasszony az igazi Amelia, ő és senki más. Mintha csak éppen rá volna
szabva, és meg vagyok róla győződve, hogy nagyszerű lesz benne.
Henry Crawford mindezt eleresztette a füle mellett, és tovább unszolta
Juliát. – Meg kell tennie a kedvünkért – mondta –, kérve kérjük. Ha
áttanulmányozza a szerepet, bizonyos, hogy kedvére valónak fogja találni.
Maga a tragédiára szavazna, de a vígjáték – ez nem vitás – magára. Majd
eljön hozzám a börtönbe egy kosár elemózsiával; remélem, hajlandó
meglátogatni a börtönben? Szinte látom, ahogy jön a kosarával.
A behízelgő hang nem maradt hatástalan. Julia megingott; de hátha
Crawford csak le akarja csitítani, ki akarja engesztelni, hogy túltegye
magát az előbbi sértésen? Nem bízott benne. Nagyon csúnyán
megbántották. Lehet, hogy a férfi csak álnokul játszik vele. Gyanakvó
pillantást vetett Mariára; Maria arca lesz a bizonyíték: ha bosszús és
ingerült, akkor – de Maria valósággal sugározta a derűt és az
elégedettséget, s Julia nagyon jól tudta, hogy ebben a dologban Maria csak
az ő rovására lehet boldog. Így aztán a felháborodástól remegő hangon,
szinte kapkodva vágott vissza Crawfordnak: – Úgy látszik, ha egy kosár
ennivalóval állítok be magához, nem félti a komolyságát... pedig azt
jobban megérteném... de én, ugye, csak Agatha szerepében lennék olyan
ellenállhatatlan! – Elfulladt, s Henry Crawford elég ostoba képet vágott,
mint aki nem tudja, mit válaszoljon. Tom Bertram újrakezdte:
– Csak is Crawford kisasszony lehet Amelia. Nagyszerű Amelia lesz.
– Ne félj, nekem úgyse kell az a szerep – kiáltotta haragosan Julia –;
Agathát nem adtátok ide, a többire pedig nem tartok igényt; Amelia
különben is a legutálatosabb szerep a világon. Gyűlölöm. Undok,
kicsinyes, szemtelen, mesterkélt, szemérmetlen lány. Mindig is tiltakoztam

109
a vígjáték ellen, ez pedig a vígjáték legrosszabb fajtája. – Ezzel kisietett a
szobából, s a társaság némely tagjában kínos érzések támadtak, bár az
együttérzés nemigen ébredt fel senkiben, kivéve Fannyt, aki néma tanúja
volt az eseményeknek, és őszintén sajnálta Juliát, amiért annyira gyötri a
féltékenység.
Távozása után egy kis ideig csend volt; de a bátyja hamarosan visszatért
a Szerelmi fogadalmak–hoz és az előtte álló munkához, s Yates úr
segítségével buzgón lapozgatta a darabot, hogy megállapítsa, milyen
díszletekre lesz szükség, Maria és Henry Crawford pedig halkan
beszélgetett, s amikor a kisasszony mindenekelőtt kijelentette, hogy
„esküszöm, szívesen lemondanék a szerepről Julia kedvéért, de tudom,
hogy, bár valószínűleg rosszul fogom csinálni, ő még rosszabbul csinálná”,
bizonyára hiánytalanul megkapta a helyzethez illő bókokat.
Ez is eltartott egy darabig, majd a társaság végképp feloszlott, mert Tom
Bertram és Yates úr további megbeszélések céljából átvonult abba a
helyiségbe, amelyet máris a színház néven emlegettek, Bertram kisasszony
pedig elhatározta, hogy személyesen megy át a paplakba felajánlani
Amelia szerepét Crawford kisasszonynak; s Fanny magára maradt.
Az egyedüllétet mindjárt arra használta fel, hogy kinyissa az asztalon
hagyott kötetet, és megismerkedjék a darabbal, amelyről oly sokat hallott.
Kíváncsian falta a betűket, csak néha állt meg egy–egy pillanatra, annyira
el volt képedve, hogy éppen ezt választották a jelenlegi körülmények
között, s ilyesmit mertek magánelőadásra ajánlani és elfogadni! A maga
módján sem Agatha, sem Amelia nem volt házi színpadra való; egyetlen
illemtudó nő sem élhette bele magát az egyiknek a helyzetébe, a másiknak
a nyelvezetébe; Fanny nem is akarta elhinni, hogy az unokanővérei tudták,
mire vállalkoznak, s alig várta, hogy Edmund, aki nyilván nem hagyja szó
nélkül a dolgot, minél előbb észre térítse őket az intelmeivel.

110
 Tizenötödik fejezet

Crawford kisasszony nagyon készségesen vállalta a szerepet; s nem

sokkal azután, hogy Bertram kisasszony visszatért a paplakból, megjött
Rushworth úr, és így még egy szerep gazdára talált. Felajánlották neki,
hogy válasszon Cassel gróf és Anhalt közül, s először nem tudta, melyiket
szeresse jobban, és Bertram kisasszonytól várt eligazítást; de amikor
felfogta, mi a különbség a két szereplő külső megjelenése között, s melyik
milyen, és eszébe jutott, hogy egyszer már látta a darabot Londonban, és
akkor Anhaltot nagyon ostoba fickónak találta, mindjárt a gróf mellett
döntött. Bertram kisasszony helyeselte a döntését: mennél kevesebbet kell
megtanulnia, annál jobb; s bár nem tudott osztozni Rushworth úrnak abban
az óhajában, hogy a gróf és Agatha együtt szerepeljen a színpadon, sem
pedig türelmet erőltetni magára, amíg a vőlegénye lassan forgatta a
lapokat, hogy hátha mégis akad egy olyan jelenet, azért nagyon nyájasan
átvette vele a szerepét, és ahol csak lehetett, húzott egy kicsit belőle;
továbbá kifejtette neki, hogy nagyon elegánsan kell öltözködnie, és
meghatározta a ruhái színét. Rushworth úr boldog volt, hogy kicsípheti
magát, bár úgy tett, mintha a dolog egy csöppet sem érdekelné; s annyira
eltelt a kosztümökkel, amelyeket majd viselhet, hogy eszébe se jutott a
többiekre gondolni, nem vont le kellemetlen következtetéseket, és nem
adott hangot semmiféle rosszallásnak, noha Maria tulajdonképp számított
ilyesmire.
Ennyire jutottak, s Edmund, aki egész nap távol volt, még semmit se
tudott az egészről; de amikor vacsora előtt belépett a szalonba, Tom, Maria
és Yates úr között lázasan folyt a beszélgetés; Rushworth úr pedig nagy
lendülettel sietett elébe, hogy közölje a jó hírt.
– Megvan a darab! – újságolta. – A Szerelmi fogadalmak; én leszek
Cassel gróf, s először kék ruhában jövök be, rózsaszínű selyemköpennyel,
aztán lesz még egy elegáns jelmezem, valamiféle vadászöltözet. Nem is
tudom, örüljek–e neki, vagy sem.
Fanny szemmel kísérte Edmundot, s megdobbant érte a szíve, amikor
látta, milyen arccal fogadja e szavakat, és elképzelte, hogy mit érez.
– A Szerelmi fogadalmak! – Edmund csak ennyit felelt Rushworth
úrnak a legnagyobb elképedés hangján, majd a bátyja és a húgai felé
fordult, mint aki biztosan számít a cáfolatra.
– Az bizony! – kiáltotta Yates úr. – Annyi gond és vita után végre

111
rájöttünk, hogy a céljainknak legjobban megfelelő darab, a
legkifogástalanabb darab nem is lehet más, mint a Szerelmi fogadalmak.
Csoda, hogy előbb nem jutott eszünkbe. Hihetetlenül ostoba voltam,
hiszen ily módon kamatoztathatjuk mindazt, amit Ecclesfordban láttam;
mindig nagyon hasznos, ha van példa az ember előtt! Ott csaknem minden
szerepet betanultunk.
– De mi lesz a női szerepekkel? – kérdezte Edmund komolyan, és
Mariára nézett.
Maria önkéntelenül is elpirult, s úgy felelt: Én azt a szerepet kaptam,
amelyet Lady Ravenshaw–nak kellett volna eljátszania; Amelia pedig –
tette hozzá bátrabban – Crawford kisasszony lesz.
– Nem hittem volna, hogy egy ilyen darab szerepeit mi is éppoly
készségesen elvállaljuk – felelte Edmund, a kandalló felé fordulva, ahol az
anyja, a nagynénje és Fanny ült, s igen bosszús arccal maga is letelepedett
közéjük.
Rushworth úr utánament: – Három jelenésem és negyvenkét szövegem
van. Egész rendes, igaz? Csak az nem tetszik, hogy annyira ki kell
öltöznöm. Kék ruhában, rózsaszínű selyemköpenyben alig fogok magamra
ismerni.
Edmund nem tudott erre válaszolni. Néhány perc múlva Tom Bertramot
kihívták a szobából, hogy felvilágosítsa valamiről az ácsot; Yates úr vele
ment, majd nem sokkal utóbb Rushworth úr is követte őket, s Edmund
azonnal megragadta az alkalmat. – Yates úr előtt – mondta – nem
fejthetem ki, mi a véleményem erről a darabról, mert akkor megsérteném
az ecclesfordi barátait; de neked, kedves Maria, meg kell mondanom, hogy
szerintem semmiképp sem alkalmas magánelőadásra, és remélem,
hajlandó vagy lemondani róla. Biztos vagyok benne, hogy lemondasz róla,
ha figyelmesen végigolvasod. Olvasd csak fel az első felvonást anyánknak
vagy nagynénénknek, és meglátod, mit szólnak hozzá. Nem is lesz rá
szükség, hogy az apánk felfogására hivatkozzam, arról meg vagyok
győződve.
– Mi ketten egészen másként látjuk a dolgokat – fakadt ki Maria. – Hidd
el, hogy nagyon is jól ismerem a darabot; s ha egy–két helyen kihagyunk
belőle, vagy átalakítjuk, ami persze meg fog történni, nem látok benne
semmi kifogásolnivalót; és nem én vagyok az egyetlen fiatal nő az
ismerőseid közül, aki úgy véli, hogy igenis alkalmas magánelőadásra.
– Nem örülök neki – felelte Edmund –, de ebben a kérdésben te vagy a
legfontosabb személy. Neked kell példát mutatnod. Ha a többiek hibáztak,
a te kötelességed, hogy felnyisd a szemüket, és megmutasd nekik, milyen
az igazi tapintat. Ha illendőségről van szó, a te magatartásodnak kell

112
törvényt szabnia az összes többiek előtt.
Maria megilletődött egy kissé, hogy ilyen szépeket hall a tulajdon
jelentőségéről, mert senki sem szerette annyira a legfontosabb személynek
érezni magát, mint ő; s ezért sokkal szívélyesebb hangon felelte: – Nagyon
hálás vagyok neked, Edmund; tudom, hogy jót akarsz; de hidd el,
túlságosan szigorúan gondolkodol; s igazán nem vállalhatom, hogy
ilyesmiről szónokoljak az egész társaságnak. Azzal még inkább vétenék az
illendőség ellen.
– Hát azt hiszed, erre akartalak kérni? Dehogy: a magatartásod
ékesebben beszélne minden szónoklatnál. Mondd azt, hogy
áttanulmányoztad a szerepet, és úgy látod, nem tudsz vele megbirkózni;
több erőfeszítést és önbizalmat követel, mint amennyit tőled kívánhatnak.
Csak ennyit mondj, de határozottan, és az is elég lesz. Akinek van esze,
meg fogja érteni az okaidat. A darab lekerül a műsorról, és a te
tapintatosságod megkapja a méltó elismerést.
– Semmi olyat ne tégy, szívem, ami nem illik – mondta Lady Bertram. –
Apád megharagudna érte. Fanny, kérlek, csengess, ideje, hogy
vacsorázzam. Remélem, Julia is átöltözött már.
– Egészen bizonyos, anyám – mondta Edmund, visszatartva Fannyt –,
hogy apám megharagudna érte.
– No ugye, szívem, hallod, mit mond Edmund?
– Ha visszaadnám a szerepet – mondta Maria újult erővel – Julia
biztosan elvállalná.
– Ugyan! – kiáltotta Edmund. – Hiszen ismerné az okaidat!
– Jó, de talán úgy gondolná, hogy a kettőnk közötti különbség... a
helyzetünk közötti különbség... hogy neki nem kell úgy vigyáznia magára,
mint nekem. Biztos, hogy erre hivatkozna. Nem; ne is haragudj; nem
vonhatom vissza a szavamat; már annyira benne vagyunk, mindenkinek
óriási csalódást okoznék, Tom rendkívül mérges lenne; s ha ilyen
finnyásak vagyunk, soha nem játszhatunk el semmit.
– Én is éppen ezt akartam mondani – szólt közbe Norrisné. – Ha minden
darabban találtok valami kifogásolnivalót, akkor semmit se fogtok előadni,
és az összes előkészületekkel csak kidobtuk a pénzt, ami ugye rossz fényt
vetne mindannyiunkra. Én nem ismerem a darabot; de ha igaz is, amit
Maria mond, és akad benne egy–két kényesebb részlet (mint a legtöbb
darabban), azt egyszerűen kihagyjátok. Nem szabad túl aggályosnak lenni,
Edmund. Hiszen Rushworth úr is játszik benne, úgyhogy nem lehet semmi
hiba. Azért megvan a véleményem Tomról: ő maga se tudta pontosan, mit
akar, amikor az ácsok dolgozni kezdtek, és így az oldalajtók miatt kárba
veszett egy félnapi munka. De a függöny nagyon jó lesz. A cselédek

113
kitűnően végzik a munkájukat, és azt hiszem, néhány tucat karikát vissza
lehet majd küldeni. Nincs rá semmi szükség, hogy olyan közel varrják őket
egymáshoz. Azt hiszem, én sem vagyok egészen haszontalan, amikor úgy
vigyázok, hogy ne legyen pazarlás, és semmi se menjen pocsékba. Mindig
kell egy józan személy felügyelőnek, ha a fiatalok olyan sokan vannak. El
is felejtettem megmondani Tomnak, mi történt velem éppen ma.
Kimentem körülnézni egy kicsit a baromfiudvarba, és éppen visszafelé
jöttem, amikor, kit látnak szemeim: Dick Jackson igyekszik a cselédház
ajtaja felé két darab fenyőfa deszkával, az apjának viszi, ugyebár; az anyja
elküldte valamiért az apjához, aztán az apja ráparancsolt, hogy vigye oda
azt a két deszkát, mert feltétlenül szüksége van rá. No de én mindjárt
átláttam a szitán, mert abban a pillanatban szólalt meg a fejünk fölött a
cselédek ebédcsengője, s mivel utálom az ilyen enyveskezű jómadarakat
(Jacksonék rettentően enyveskezűek, mindig is mondtam: ezek csak azt
nézik, mit lehet elcsenni), hát jó keményen rászóltam a fiúra (tízéves, nagy
kamasz, igazán szégyellhetné magát): „Majd én elviszem apádnak azt a
deszkát, te meg fuss haza, Dick, de aztán szedd a lábad.” Nagyon ostoba
képet vágott, és egy szó nélkül sarkon fordult, mert azt hiszem, egy kicsit
éles hangon beszéltem; de gondolom, tanult belőle, és egy darabig nem jön
tolvajkodni a házunk tájára. Utálom az ilyen mohóságot; pedig milyen jó
hozzájuk az apátok, egész évben munkát ad annak az embernek!
Senki sem erőltette meg magát, hogy válaszoljon valamit; a többiek
hamarosan visszajöttek; s Edmundnak be kellett érnie azzal, hogy ő
mindent megpróbált.
A vacsora unalmasan telt el. Norrisné ismét előadta, milyen diadalt
aratott Dick Jackson felett, de sem a színdarabról, sem az előkészületekről
nem esett sok szó, mert Edmund rosszallása még a bátyjára is hatott, bár
semmi áron se vallotta volna be. Mariának nélkülöznie kellett Henry
Crawford lelkes támogatását, s így jobbnak látta, ha inkább tartózkodik a
témától. Yates úr, aki Julia körül kellemkedett, tapasztalhatta, hogy
bármiről beszél is, jobban fel tudja vidítani, mint ha sajnálkozását fejezi ki,
amiért kivált a társulatból; Rushworth úr pedig, akinek csak a saját szerepe
és jelmeze járt a fejében, hamarosan elmondott mindent, amit e két
tárgyról mondani lehetett.
A színházi gondokat azonban csak egy–két órára függesztették fel: még
sok mindenről kellett dönteni; s miután az esti hangulat ismét
felpezsdítette a társaságot, Tom, Maria és Yates úr testületileg helyet
foglaltak egy külön asztalnál a szalonban, előttük a nyitott kötet, s már
kezdtek elmélyedni a témában, amikor tárgyalásukat félbeszakították, de
ők egy csöppet sem haragudtak érte, ugyanis Crawford úr és a húga lépett

114
be a szobába; hiába volt olyan késő, olyan sötét, olyan csatakos idő,
feltétlenül át kellett jönniük, s mindenki a legnagyobb örömmel fogadta
őket.
– No, hogy állunk? – Mennyire jutottak? – és: – Jaj, maguk nélkül
semmire se megyünk! – ezzel üdvözölték egymást; s Henry Crawford
mindjárt oda is ült hármójukkal az asztal mellé, a húga pedig Lady
Bertramhoz lépett, s neki bókolt a maga kedvesen udvarias modorában: –
Gratulálok, Lady Bertram – mondta –, hogy sikerült kiválasztani a darabot;
bár mindeddig olyan példás türelmet mutatott, bizonyára halálosan unta
már a lármánkat és a gondjainkat. A színészek persze boldogok, de a külső
szemlélők nyilván ezerszer boldogabbak, hogy végre megszületett a
döntés; s hadd fejezzem ki őszinte szerencsekívánataimat asszonyomnak
is, Norrisné őnagyságának is, és mindenkinek, aki megszabadult ettől a
nyűgtől – tette hozzá félig aggodalmasan, félig hamiskásan pillantva
Fannyról Edmundra.
Lady Bertram éppoly udvariasan válaszolt, de Edmund nem szólt
semmit. Egy szóval sem cáfolta, hogy ő csak külső szemlélő. Crawford
kisasszony elcsevegett néhány percig a kandalló melletti társasággal, majd
visszatért az asztal melletti társasághoz, s úgy látszott, egy ideig
érdeklődve hallgatja a tervezgetést, aztán, mint akinek hirtelen eszébe jut
valami, felkiáltott: – Kedves barátaim, látom, a legnagyobb nyugalommal
csinosítgatják kívülről–belülről ezeket a parasztházakat és kocsmákat; de
könyörgök, tudassák már velem is, hogy milyen sors vár rám. Ki lesz
Anhalt? Az urak közül ki az, akinek lesz szerencsém szerelmet vallani?
Egy pillanatig mindenkinek torkán akadt a szó; aztán egyszerre kezdtek
beszélni valamennyien, hogy közöljék a szomorú tényt: Anhaltjuk pedig
nincsen. Cassel gróf szerepét már kiosztották Rushworth úrra, de Anhaltot
még nem vállalta senki.
– Választhattam a kettő közül – mondta Rushworth úr –, és végül is a
gróf mellett döntöttem, bár nem nagyon örülök, hogy annyira ki kell
öltöznöm.
– Nagyon is bölcsen választott – felelte Crawford kisasszony, s az arca
felderült –; Anhalt rendkívül nehéz szerep.
– A grófnak is negyvenkét szövege van ám – magyarázta Rushworth úr
–, ami nem csekélység.
– Egyáltalán nem lep meg – mondta Crawford kisasszony egy kis
hallgatás után –, hogy nehezen találunk Anhaltot. Úgy kell Ameliának.
Nagyon felvágták a nyelvét, hát persze, hogy félnek tőle a férfiak.
– Én igazán boldogan vállalnám a szerepet, ha mód volna rá – kiáltotta
Tom –, de sajnos az inas és Anhalt együtt van a színen. Azért nem adok fel

115
minden reményt; meglátom, mit lehet tenni... még egyszer átnézem az
egészet.
– Az öcsédnek kellene adni – mondta halkan Yates úr. – Mit gondolsz,
elvállalná?
– Én nem fogom felkérni – felelt Tom hűvösen és határozottan.
Crawford kisasszony valami másról kezdett beszélni, majd nemsokára
visszament a kandalló melletti társasághoz.
– Egyáltalán nincs rám szükségük – mondta, miközben leült. – Csak
gondot okozok nekik, és udvarias szólamokra kényszerítem őket. Edmund
Bertram úr, maga nem játszik a darabban, tehát elfogultság nélkül
nyilatkozhat; úgyhogy magához fordulok. Mi a teendő, ha nincs
Anhaltunk? Eljátszhatja valaki a többiek közül, a saját szerepe mellett?
Mit tanácsol?
– Azt tanácsolom, hogy cseréljék ki a darabot – felelte nyugodtan
Edmund.
– Én egy csöppet se bánnám – mondta Crawford kisasszony –; igaz,
nincs különösebb kifogásom Amelia szerepe ellen, ha megfelelő partnert
kaphatnék, vagyis ha jól menne minden, de senkinek sem szeretnék
kényelmetlenséget okozni. Mivel azonban annál az asztalnál – (s
odanézett) – nem hallják a tanácsát, nyilván nem is fogadhatják meg.
Edmund egy szót sem szólt.
– Ha létezik olyan szerep, amely magát a színpadra csábíthatná,
gondolom, Anhalt lenne az – mondta a hölgy huncut mosollyal, egy kis
szünet után –; hiszen ő, mint tudja, lelkész.
– Ez a körülmény egy csöppet sem csábítana – felelte Edmund –, mert
nem akarnám a szerepet nevetségessé tenni a rossz játékommal. Nagyon
nehéz lehet úgy ábrázolni Anhaltot, hogy ne legyen belőle nagyképű,
ünnepélyes prédikátor; s az olyan ember, aki a lelkészi pályát választja,
talán a legkevésbé szívesen játszik lelkészt a színpadon.
Crawford kisasszony elhallgatott, s egy kissé bosszúsan és sértődötten
jóval közelebb húzta székét a teázóasztalhoz, hogy minden figyelmét az ott
elnöklő Norrisnénak szentelje.
– Fanny – kiáltotta Tom Bertram a másik asztal mellől, ahol lázasan
folyt az értekezlet, és senki sem fáradt bele a vitába –, szükségünk van rád.
Fanny azonnal felállt; azt hitte, el akarják küldeni valamiért; még nem
szoktak le róla, hogy ilyen formában vegyék igénybe a szolgálatait, bár
Edmund hevesen tiltakozott ellene.
– Maradj csak, ne zavartasd magad. Nem ebben a pillanatban van rád
szükségünk. Csak egy kicsit később, a darabunkban. Te leszel a zsellér
felesége.

116
 – Én! – kiáltotta Fanny, és döbbent arccal visszaült a helyére. – Kérem,
ne kívánjanak ilyet. A világ minden kincséért sem tudnék színdarabot
játszani. Nem vagyok rá képes; kérem, mentsenek fel.
– De bizony képes leszel rá, mert nem menthetünk fel semmiképp. Ne
félj tőle, semmi az egész, jelentéktelen kis szerep, legfeljebb egy fél
tucatszor kell kinyitnod a szájad, és az se baj, ha senki sem ért belőle egy
szót se, úgyhogy olyan kisegér lehetsz, amilyen csak akarsz, de feltétlenül
kell valaki, akihez beszélünk.
– Ha egy fél tucat szövegtől is megijed – kiáltotta Rushworth úr –, mit
szólna egy olyan szerephez, mint az enyém? Nekem negyvenkettőt kell
betanulnom.
– Nem attól félek, hogy kívülről meg kell tanulnom – mondta Fanny,
rémülten tapasztalva, hogy most ő beszél egyedül a szobában, és csaknem
minden szem ráirányul –, de igazán nem tudok színpadon játszani.
– Dehogynem, nekünk az is elég jó lesz, ahogy tudsz. Tanuld meg a
szerepedet, a többire majd megtanítunk. Csak két jelenetben szerepelsz, és
különben is én leszek a zsellér: majd én eligazítlak, még oda is taszigállak,
ahová kell, és nagyon jól fogod csinálni, ne félj semmit.
– Igazán, Tom, ne kívánjon tőlem ilyet. Nem gondolhatja komolyan.
Képtelen lennék rá. Ha elvállalnám, csak bosszúságot okoznék.
– Ugyan, ugyan, ne légy olyan szégyenlős. Nagyon jól fogod csinálni.
Végtelenül elnézőek leszünk. Nem várunk tökéletes alakítást. Szerezz
valahonnan egy barna ruhát, egy fehér kötényt meg egy parasztfőkötőt,
aztán odafestünk az arcodra egy–két ráncot, a szemed sarkába néhány
szarkalábat, és nagyon rendes kis öregasszony lesz belőled.
– Ne kívánja, kérem, ne kívánja – kiáltotta Fanny, egyre pirosabban a
nagy izgalomtól, s ijedten nézett Edmundra, aki jóindulatúan figyelte, de
mivel nem akarta felbosszantani a bátyját, tartózkodott minden
közbeszólástól, csak egy biztató mosolyt küldött Fanny felé. Tom azonban
hajthatatlan maradt; elismételte, amit az előbb mondott, s most már nem
egyedül beszélt, mert a kéréséhez csatlakozott Maria, Crawford úr és Yates
úr is, éppoly sürgetően, bár valamivel szelídebben és udvariasabban, amit
Fanny még kevésbé bírt elviselni; s mielőtt még szóhoz juthatott volna,
Norrisné is ellene fordult, és suttogva, de azért hallhatóan és igen
haragosan így szólt hozzá: – Mi ez a nagy hűhó semmiért? Szégyellhetnéd
magad, Fanny, hogy egy ilyen apró szívességet sem akarsz megtenni az
unokatestvéreidnek, amikor ők mindig olyan kedvesek hozzád! Vállald el
azt a szerepet minden teketória nélkül, és többet ne is halljak az egészről.
– Ne erőltesse, néném – mondta Edmund. – Nem való, hogy így erőlteti.
Látja, mennyire irtózik a szerepléstől. Hadd döntsön ő maga: ehhez

117
mindannyiunknak joga volt. Fannyra éppúgy rá lehet bízni, mint bárki
másra. Ne erőltesse tovább.
– Egyáltalán nem akarom erőltetni – felelte Norrisné élesen –, de az lesz
róla a véleményem, hogy csökönyös, hálátlan leány, ha nem teszi meg,
amit a nagynénje meg az unokatestvérei kérnek tőle; igenis, nagyon
hálátlan ahhoz képest, hogy kicsoda és micsoda.
Edmund szólni se tudott haragjában; de Crawford kisasszony elképedve
nézett egy pillanatig Norrisnéra, majd Fannyra, akinek a szemét már
kezdte elfutni a könny, aztán egy kissé csípősen így szólt: – Nem érzem itt
jól magam; túl meleg ez a hely – s átvitte székét az asztal másik oldalára,
leült Fanny mellé, és kedvesen a fülébe súgta: – Ne törődjön vele, drága
Price kisasszony, ez a bosszúságok estéje; mindenki bosszús és ingerült;
de nem kell törődnie velük – s megkülönböztetett kedvességgel tovább
beszélt hozzá, hogy jobb kedvre derítse, bár ő maga is rosszkedvű lett. Egy
pillantás a bátyja felé elég volt ahhoz, hogy a színházi tanács részéről
abbamaradjon az unszolás, és őszinte jóságával, amely csaknem minden
cselekedetét irányította, Crawford kisasszony hamarosan visszanyerte azt a
keveset, amit Edmund szemében veszített.
Fanny nem imádta éppen Crawford kisasszonyt; most azonban nagyon
hálás volt neki a kedvességéért; s amikor Mary meglátta a hímzését, és azt
mondta, hogy szeretné, ha ő is olyan szépen tudna kézimunkázni, és
elkérte a mintát, és megjegyezte, hogy Fannynak persze most már többet
kell foglalkoznia az öltözködésével, hiszen végleg elfoglalja helyét a
társaságban, ha az unokanővére férjhez megy, majd azt kérdezte, milyen
híreket kapott legutóbb a tengerész bátyjától, ő már nagyon kíváncsi rá,
biztosan nagyszerű fiatalember, és azt ajánlotta Fannynak, hogy rajzoltassa
meg az arcképét, mielőtt legközelebb ismét tengerre szállna – Fanny
kénytelen volt elismerni, hogy mindez a hízelgés nagyon jólesik, és
élénkebben figyelt a kérdésekre, mint ahogy szándékában állott, és még
válaszolgatott is rájuk.
A darabról közben tovább folyt a tanácskozás, és Crawford kisasszony
figyelmét Tom Bertram csakhamar elvonta Fannytól, kijelentve, hogy
végtelenül sajnálja, de semmiképp sem vállalhatja Anhalt szerepét az inasé
mellett: igazán mindent megpróbált, de hiába, nem megy; erről le kell
mondani. – Lesz azért, aki eljátssza, ne féljen semmit – tette hozzá. – Csak
szólni kell, s válogathatunk a jelentkezők között. Máris fel tudnék sorolni
legalább hat fiatalembert, egyik se lakik messzebbre hat mérföldnél, aki
boldog lenne, ha bevennénk a társulatunkba, s egyik–másik nem is hozna
szégyent ránk; tökéletesen megbíznék például akármelyik Oliver fiúban
vagy Charles Maddoxban. Tom Oliver nagyon eszes fiú, Charles

118
Maddoxnál kifogástalanabb úriembert pedig el sem lehet képzelni,
úgyhogy holnap korán reggel lóra ülök, átnyargalok Stoke–ba, és
megállapodom valamelyikükkel.
Mialatt beszélt, Maria nyugtalanul sandított Edmundra, attól tartva,
hogy hevesen tiltakozni fog a szereplőgárda kibővítése ellen, hisz az elején
váltig hangoztatták, hogy ilyesmire nem kerülhet sor; Edmund azonban
nem szólt semmit. Egy pillanatnyi gondolkodás után Crawford kisasszony
nyugodt hangon így felelt: – Ami engem illet, semmi kifogásom nem lehet
az ellen, amit mindenki helyesnek tart. Nem is tudom, találkoztam–e már a
szóban forgó urak közül valamelyikkel? Hogyne, Charles Maddox úr a
múltkor ott vacsorázott a nővéreméknél, nem igaz, Henry? Higgadt, rendes
fiatalembernek látszott. Emlékszem rá. Inkább őt kérjék fel, ha egyébként
mindegy; számomra kellemesebb lenne, mint egy vadidegen.
Nem volt vita: Charles Maddoxot fogják felkérni. Tom Bertram ismét
kijelentette, hogy kora reggel átlovagol hozzá; s bár Julia, aki addig alig
nyitotta ki a száját, most Mariára, majd Edmundra pillantva gúnyosan
megjegyezte, hogy „a mansfieldi műkedvelők tevékenysége határozottan
fel fogja rázni az egész környéket”, Edmund változatlanul hallgatott, csak
elszánt komolysága mutatta, hogy mit érezhet.
– Őszintén szólva, nem várok valami sokat a darabunktól – mondta
Crawford kisasszony halkan Fannynak egy kis tűnődés után –, és Maddox
úr biztos lehet felőle, hogy mielőtt elkezdenénk közös próbáinkat, egy
kissé meg fogom kurtítani a szerepét, a magamét pedig még annál is
jobban. Nagyon kellemetlen az egész; igazán nem így képzeltem.

119
 Tizenhatodik fejezet

Bármilyen ügyes volt is Crawford kisasszony, Fannyban mégsem

oldhatta fel igazán a történtek emlékét. Hogy elmúlt az este, Fanny
nyugovóra tért, de még akkor sem bírt másra gondolni, idegei még akkor is
remegtek a támadástól, amelyet Tom intézett ellene, méghozzá
nyilvánosan és kitartóan, s szívét változatlanul görcsbe szorította a
nagynénje barátságtalan megjegyzése és szemrehányása. Hiszen a
figyelem középpontjába állították egy ilyen üggyel kapcsolatban, nyíltan
megmondták, hogy erre az előjátékra még sokkal rosszabb dolgok
következnek, kényszeríteni akarták, hogy szerepeljen, amit ő lehetetlennek
érzett; azután makacssággal és hálátlansággal vádolták, s alantas
helyzetére is utalás történt – mindez annyira fájt, amikor elhangzott, hogy
Fanny egyedül maradva is majdnem ugyanúgy szenvedett az emlékétől s
azonkívül a félelemtől is, hogy másnap újabb fejlemények várhatók.
Crawford kisasszony csak ideiglenesen nyújthatott védelmet; mit tegyen,
ha szűkebb családi körben ismét sarokba szorítják a Tomtól és Mariától
megszokott erőszakos fölénnyel, s Edmund épp nem lesz jelen? A kérdés
válasz nélkül maradt, amikor Fanny álomba zuhant, és másnap ébredéskor
éppoly fenyegetően állt előtte. Amióta a családhoz került, mindig a kis
fehér padlásszobában aludt, s mivel itt semmi sem adott ihletet, Fanny
gyorsan felöltözött, és átment egy másik, tágasabb helyiségbe, ahol jobban
lehetett fel–alá járkálni és gondolkozni, s amelyet egy ideje majdnem
ugyanannyira a magáénak mondhatott. Régebben ez volt a tanulószobájuk,
úgy is hívták, amíg a Bertram lányok meg nem tiltották, hogy annak
nevezzék, bár a rendeltetése még egy darabig a régi maradt. Itt lakott Lee
kisasszony, itt szoktak volt írni, olvasni, beszélgetni és nevetgélni egészen
három évvel ezelőttig, amikor a nevelőnő elköltözött tőlük. A szoba akkor
fölöslegessé vált, s egy ideig nem is használta senki, azazhogy csak Fanny,
ha a növényeit ápolta, vagy elő akart venni egyet a könyvei közül,
melyeket a legszívesebben most is ott tartott, mert odafönt a
szobácskájában nem akadt elég hely a számukra; aztán mindinkább rájött a
tanulószoba előnyeire, kincsei is megszaporodtak, s ő egyre több időt
töltött közöttük. Mivel pedig semmilyen ellenállásba nem ütközött,
lassanként minden fortély nélkül, a lehető legtermészetesebben
kisajátította a szobát, úgyhogy most már mindenki az övének tekintette. A
Keleti Szoba – így hívták, amióta Maria Bertram tizenhat éves lett –

120
éppúgy Fanny birodalmának számított, mint a fehér padlásszoba: ez
ugyanis olyan kicsi volt, hogy mindenki belátta a másik szoba
használatának szükségességét, s a Bertram kisasszonyok, akik eléggé
kimutathatták előkelőbb mivoltukat a maguk előkelő lakosztályaival,
fenntartás nélkül lemondtak róla; Norrisné pedig, miután kikötötte, hogy
Fanny kedvéért soha nem szabad befűteni, többé–kevésbé bele tudott
törődni, hogy unokahúga megkapja azt, ami senki másnak nem kellett, bár
néha olyan szavakkal beszélt erről a nagylelkűségről, mintha a ház legjobb
szobáját engedték volna át neki.
A szoba fekvése olyan kedvező volt, hogy az igénytelen Fanny sok kora
tavaszi és késő őszi reggelen még tűz nélkül is kibírta benne; sőt, amíg
egyetlen napsugár behatolt, azt remélte, hogy télen is használhatja.
Elmondhatatlan, mit jelentett neki szabad óráiban ez a szoba.
Odamenekülhetett, ha a földszinten kellemetlenségek érték, s mindig talált
vigaszt valami foglalatosságban vagy a gondolataiban. A növényei, a
könyvei – amelyeket szorgalmasan gyűjtögetett, mióta életében először
jutott egy shilling birtokába –, az íróasztala, a jótékonyságból vagy
kedvtelésből végzett kézimunkák mindig ott voltak a keze ügyében; vagy
ha semmihez se volt kedve, s csak az ábrándozás segíthetett, nemigen
talált a szobában olyan tárgyat, amelyhez ne fűződtek volna érdekes
emlékek. Mindegyik a barátja volt, vagy egy barátjához vezette a
gondolatait; s bár néha sokat kellett szenvednie, bár sokszor félreértették a
szándékát, vagy nem törődtek az érzéseivel, s lebecsülték az értelmét; bár
tapasztalhatta a zsarnokság, a gúny és a közöny minden szúrását: ha
visszagondolt rájuk, csaknem mindig talált valami vigasztaló mozzanatot.
Lady Bertram a pártját fogta, Lee kisasszony megdicsérte, vagy ami
gyakrabban fordult elő, és jobban is esett: Edmund állt ki mellette a
barátságával; képviselte az érdekeit, vagy megmagyarázta, hogy mit is
akart; csitította, hogy ne sírjon, vagy kimutatta a szeretetét, amitől a
könnyek is édessé váltak – s most ezt az egészet úgy összeolvasztotta,
olyan harmonikusan elrendezte az időbeli távlat, hogy minden régi
bánatnak megvolt a maga varázsa. Fannynak szívéhez nőtt a szoba, és
berendezését nem cserélte volna el a ház legszebb bútoraival, bár az
eredetileg sem túlságosan szép tárgyakat a gyerekek még jobban
megrongálták; pompának vagy dísznek nem is akadt egyéb, mint egy
kifakult párnás zsámoly, Julia keze munkája, melyet a szalonba nem
lehetett bevinni, három átlátszó kép, akkoriban csinálták, amikor
bolondultak az átlátszó képekért, s ki is ragasztották az egyik ablak három
alsó táblájára, a Tintern–apátság romját egy itáliai barlang és egy
cumberlandi holdsütötte tó közé; aztán voltak még sziluettek a család

121
különböző tagjairól; más helyre nemigen lettek volna méltóak, de itt
odakerülhettek a kandallópárkány fölé; s mellettük a falra tűzve egy hajó
rajza, melyet négy évvel ezelőtt küldött William a Földközi–tengerről,
alatta a neve: „Az Antwerpen hadihajó”, akkora betűkkel, mint a főárboc.
Ebbe a biztonságos fészekbe vonult most vissza Fanny, hogy kipróbálja,
vajon meg tudja–e nyugtatni kétség gyötörte, izgatott lelkét, vajon
Edmund sziluettjéből kiolvasható–e, mit tanácsolna ő, s ha ablakot nyit a
muskátlijaira, vajon nem ad–e neki is egy kis lelkierőt a friss levegő. De
nemcsak a kitartását illető félelemtől akart megszabadulni: most már azt se
tudta biztosan, voltaképpen mit kell tennie, s ahogy fel–alá járkált a
szobában, kétségei nőttönnőttek. Vajon helyes–e, hogy nem enged a buzgó
kérésnek, a heves kívánságnak – hiszen azok is kérik, akiknek a
legnagyobb szolgálatkészséggel tartozik, s lehet, hogy ettől függ, sikerül–e
a terv, amelybe szívüket–lelküket beleadták? Nem azért tiltakozik–e, mert
rossz a természete, önző, és fél a szerepléstől? S vajon Edmund
álláspontja, az a véleménye, hogy Sir Thomas az egész előadást
helytelenítené, elég lesz–e igazolásnak, ha következetesen szembe akar
szállni a többiekkel? Annyira iszonyodott a színpadi fellépéstől, hogy
kételkedni kezdett a tulajdon aggályainak őszinteségében és tisztaságában;
s ahogy körülnézett, egyre erősebben érezte, hogy az unokatestvérei joggal
támasztanak igényt a szolgálataira, hiszen ott volt az a számtalan ajándék,
amellyel elhalmozták. A két ablak közötti asztalkát elborították a
kézimunkadobozok és –kosarak, amelyeket az évek folyamán kapott, főleg
Tomtól; e sok kedves emlék láttán egyre jobban szégyellte magát a
tartozása miatt. Így vívódott a kötelességtudásával, amikor kopogtattak az
ajtón, s halk „tessék”–jére az lépett a szobába, akivel minden kétségét meg
szokta beszélni. Fannynak felcsillant a szeme: Edmund állt előtte.
– Beszélhetnék veled néhány percig, Fanny? – kérdezte.
– Hogyne.
– Szeretném, ha meghallgatnál. Szeretném hallani a véleményedet.
– Az én véleményemet! – kiáltotta Fanny, megriadva a bóktól,
bármennyire jólesett is neki.
– Igen, a tanácsodat és a véleményedet. Nem tudom, mitévő legyek. Ez
a színházi terv, mint te is látod, egyre csúnyább lesz. Rosszabb darabot
nemigen választhattak volna, most pedig mindennek a tetejébe, be akarnak
vonni még egy fiatalembert, akit alig ismerünk. Ezzel aztán vége a
meghittségnek és az illendőségnek, amiről eleinte annyi szó esett. Semmi
rosszat nem tudok Charles Maddoxról; de az a közvetlen... sőt, több mint
közvetlen: bizalmas viszony, amivel egy ilyen kapcsolat járna,
mindenképp helytelenítendő. Ha erre gondolok, elfogy minden türelmem;

122
olyan súlyosnak tartom a dolgot, hogy feltétlenül meg kell akadályozni, ha
mód van rá. Te nem így látod?
– De igen; de mi lenne a megoldás? Tom feltétlenül ragaszkodik hozzá.
– Csak egy megoldás van, Fanny. El kell vállalnom Anhalt szerepét.
Tisztában vagyok vele, hogy Tomot semmi mással nem lehet leszerelni.
Fanny nem tudta, mit feleljen.
– Rendkívül kínos – folytatta Edmund. – Még a látszat is kínos, hogy
valaki ennyire következetlen. Miután kezdettől fogva elleneztem a
tervüket, látszólag képtelenség, hogy most csatlakozom hozzájuk, amikor
minden tekintetben túlléptek az eredeti elképzeléseiken; de nem látok más
kiutat. És te, Fanny?
– Nem – mondta lassan Fanny –, hirtelenjében semmit se látok, de...
– De micsoda? Látom, nem értesz velem egyet. Gondolkodjál rajta egy
kicsit. Te talán nem látod olyan világosan, mint én, mennyi kárt okozhat,
és mennyi kellemetlenséget fog okozni, ha így fogadunk be magunk közé
egy fiatalembert; bejáratos lesz a házunkba, akkor jön, amikor akar, és
egyszeriben olyan kapcsolatba kerül velünk, amely lehetetlenné tesz
bármiféle tartózkodást. Például micsoda bizalmasságot teremtene minden
egyes próba. Elgondolni is rossz! Képzeld magad Crawford kisasszony
helyébe, Fanny. Gondold meg, mit jelentene egy idegennel eljátszani
Ameliát. Figyelembe kell vennünk Crawford kisasszony érzéseit, mert
nyilvánvaló, hogy vannak érzései. Hallottam, mit mondott neked tegnap
este, és megértettem belőle, mennyire nem szívesen játszana együtt egy
idegennel; valószínűleg egészen másra számított, amikor elvállalta a
szerepet... talán nem gondolta végig, mi lesz belőle... éppen ezért csúnya
lenne, mindenképpen helytelen lenne, ha most magára hagynánk.
Tisztelnünk kell az érzéseit. Te nem így gondolod, Fanny? Mintha
tétováznál.
– Sajnálom Crawford kisasszonyt; de még jobban sajnálom; hogy maga
olyasmibe keveredik, amit határozottan ellenzett, s amiről valamennyiünk
előtt kijelentette, hogy a nagybátyám is ellenezné. Micsoda diadal a
többieknek!
– Nem lesz olyan nagy a diadaluk, ha majd látják, milyen csapnivaló
színész vagyok. De azért kétségtelenül diadalmaskodni fognak, és ezt el
kell viselnem. Ha sikerül rávennem őket, hogy minél kevesebb embert
avassanak be az egészbe, minél kisebb legyen a közönség, s minél
korlátozottabb formák között maradjon az esztelenségünk, akkor nem lesz
hiábavaló az áldozat. E pillanatban semmi befolyásom nincsen, nem
tehetek semmit: megsértettem őket, nem hallgatnak rám; de ha jobb kedvre
derülnek az engedményemtől, talán hajlandók lesznek sokkal szűkebb

123
körben tartani az egészet, mint ahogy a jelek szerint most akarják. Az már
kézzelfogható nyereség lenne. Szeretném elérni, hogy Rushworthnén és
Grantékon kívül ne hívjanak meg senkit. Nem gondolod, hogy ezért
érdemes?
– De igen, nagy eredmény lenne.
– És te mégsem helyesled. Tudsz–e valami más módszert, amellyel
ugyanennyit tehetnék?
– Nem, semmi más nem jut eszembe.
– Akkor mondd, hogy jóváhagyod, Fanny. Addig nem lehetek nyugodt.
– Jaj, bátyám!
– Ha nem állsz mellém, kételkednem kell magamban, és mégis... De hát
igazán nem hagyhatom, hogy Tom összevissza nyargaljon a környéken, és
lámpással keresse a színészjelölteket... mindegy, hogy kit, csak úri formája
legyen. Azt hittem, te jobban megérted Crawford kisasszony érzéseit.
– Biztos, hogy örülni fog. Nagy kő esik majd le a szívéről – mondta
Fanny, s igyekezett több együttérzést mutatni.
– Még soha nem volt olyan szeretetre méltó, mint éppen hozzád, tegnap
este. Azzal különösen megnyerte a rokonszenvemet.
– Nagyon kedves volt, csakugyan, és őszintén örülök, hogy most
megszabadul...
Nem tudta befejezni ezt az önzetlen kitörést. A lelkiismerete nem
engedte – de Edmundnak ennyi is elég volt.
– Reggeli után mindjárt átmegyek hozzá – mondta –, és biztosan nagy
örömöt szerzek neki. Most pedig, Fannykám, nem zavarlak tovább.
Nyilván olvasni akarsz. De sehogy se tudtam megnyugodni, amíg nem
beszéltem veled, s nem sikerült döntésre jutnom. Álmomban is, ébren is
egész éjszaka ezzel foglalkoztam. Kellemetlen história, de nélkülem még
kellemetlenebb volna. Ha Tom már felkelt, rögtön beszélek vele, hadd
essünk túl rajta, és a reggelinél már általános lesz a jó hangulat, amiért
ilyen egységesen játsszuk ezt a kutyakomédiát. Te meg addig, ha jól látom,
[12]
átruccansz egy kicsit Kínába. Hol jár e pillanatban Lord Macartney? –
kérdezte, felütve egy kötetet, majd az asztalon heverő többi könyvbe is
[13]
belelapozott. – S itt vannak Crabbe Meséi, meg az Idler , hogy
felüdítsenek, ha belefáradtál a komoly olvasmányokba. Rettentően
irigylem ezt a kis mentsváradat; mihelyt kiteszem a lábam, te már el is
felejtetted, mennyi bajt okoz ez az ostoba színház, és kényelmesen
letelepedsz az asztalod mellé. De ne maradj itt túl sokáig; még megfázol.
Kiment; de Fanny bizony nem olvasott, nem ruccant át Kínába, nem talált
megnyugvást. Nem tudott másra gondolni, mint Edmund rendkívüli,

124
hihetetlen, ijesztő bejelentésére. Hát mégis szerepelni fog! Miután annyit
tiltakozott ellene – teljes joggal, és nyilvánosan! Hiszen Fanny hallotta,
miket mondott, látta az arcát, tudta, mit érez. Lehetséges ez? Edmund
olyan következetlenül viselkedik! Vajon nem csapja–e be önmagát? Nem
téved? Ó, ez mind Crawford kisasszony műve! Az ő befolyása érződött ki
Edmund minden szavából, s Fanny végtelenül elkeseredett. A tulajdon
magatartását illető kételyek és félelmek, amelyek az előbb még annyira
kínozták, majd háttérbe szorultak, míg Edmundot hallgatta, most
elvesztették minden jelentőségüket. Az új fájdalom nagyobb volt, elnyelte
őket. Most már lesz, ami lesz, nem bánja. Ha az unokatestvérei megint
rátámadnak, csak tessék, sebet úgysem üthetnek rajta. Ő már túl van az
egészen; s az se számít, ha végül is engednie kell – most már minden
mindegy.

125
 Tizenhetedik fejezet

Tom Bertram és Maria csakugyan eltelhetett a diadallal. Nem is

remélték, hogy ekkora győzelmet aratnak Edmund tartózkodása felett, s
most valósággal ujjongtak. Dédelgetett tervüknek immár semmi sem állt
az útjában, s egymás között nagy garral beszéltek arról a
jellemgyöngeségről és irigységről, amelynek a fordulatot tulajdonították.
Hiába vágott Edmund továbbra is olyan komoly képet, s hiába hajtogatta,
hogy ellenzi a tervet általában és a választott darabot különösen,
mégiscsak ők kerekedtek fölül: Edmund játszani fog, s erre csakis a
tulajdon önzése kényszerítette. Edmund leszállt arról az erkölcsi
magaslatról, amelyet addig elfoglalt, s ez diadallal töltötte el a testvéreit.
Diadalukat azért nem éreztették vele túlságosan, legfeljebb egy–egy
izomrándulás árulkodott róla a szájuk szögletében, s olyan boldognak
mutatkoztak, amiért mégsem kell Charles Maddoxhoz fordulniuk, mintha
önmagukon tettek volna erőszakot a meghívás gondolatával. Minden
vágyuk az volt, hogy szűk családi körben maradjon az egész; senkinek sem
eshetett volna rosszabbul, mint nekik, ha egy idegent is be kell fogadni; s
amikor Edmund ezt a gondolatot továbbfejlesztve annak a reményének
adott kifejezést, hogy a közönség sem lesz túlságosan népes, pillanatnyi
nagylelkűségükben mindent megígértek. Edmund mindenkitől csak
kedvességet és segítő szándékot tapasztalt. Norrisné felajánlotta, hogy
elkészíti a jelmezét, Yates úr biztosította, hogy Anhalt utolsó jelenete a
báróval nagy színészi teljesítményekre és hatásokra ad lehetőséget,
Rushworth úr pedig vállalkozott rá, hogy megszámolja, hány szövegből áll
a szerepe.
– Talán most már Fanny is beadná a derekát – mondta Tom. – Hátha rá
tudnád beszélni.
– Nem, az ő álláspontja nagyon határozott. Semmiképpen sem fog
játszani.
– Jó, ha nem, nem. – S többé egy szót sem szóltak erről; de Fanny
érezte, hogy megint veszélyben forog, és már nem is volt olyan fásult a
veszéllyel szemben.
A paplakban legalább annyi mosolyt váltott ki Edmund pálfordulása,
mint a kastélyban; s Crawford kisasszony, akit még inkább megszépített a
mosolygás, mindjárt nagyobb lelkesedéssel vetette magát az
előkészületekbe, úgyhogy Edmund végképp megnyugodott: csakugyan

126
kímélnie kellett egy ilyen lány érzéseit; jól tette, hogy mégis kötélnek állt.
S a nap igen kellemes, bár nem egészen józan gondolatok jegyében telt el.
Fannyt egy dolog mindenesetre megvigasztalhatta: Crawford kisasszony
nyomatékos kérésére Grantné a tőle megszokott szívélyességgel elvállalta
azt a szerepet, amelyet Fannynak szántak; ő csak ebben az egyben
találhatott örömet a nap folyamán, s még ezzel is járt egy kis szívfájdalom,
amikor Edmund bejelentette: hiszen Crawford kisasszonynak tartozott
köszönettel, Crawford kisasszony kötelezte hálára, s róla kellett valóságos
dicshimnuszt végighallgatnia, hogy milyen jóságos teremtés. A veszély
tehát elmúlt, de béke vagy biztonság nem lépett a helyébe. Fanny még
soha nem állt ilyen messze a lelki békétől. Önmagát ugyan nem érezte
hibásnak, de különben csak gyötörte minden gondolat. Szíve és esze
egyformán tiltakozott Edmund lépése ellen: nem tudta megbocsátani a
következetlenségét, s fájt látnia, hogy még boldog is tőle. Nagy
féltékenység és nyugtalanság kavargott benne. Sértőnek érezte Crawford
kisasszony jókedvét, és baráti szavaira alig bírt higgadtan válaszolni.
Körülötte mindenki nevetett, izgult, lelkendezett, fontoskodott, mindenkit
lekötött a maga érdekes elfoglaltsága, szerepe, kosztümje, kedvenc
jelenete, megvoltak a társai és szövetségesei: mindenki remekül
szórakozott a sok tanácskozással, tervezgetéssel vagy a közben felmerülő
tréfás ötletekkel. Csak ő volt szomorú, csak rajta néztek keresztül; nem
kapott részt semmiből; ha akart, ott maradt, ha nem, elmehetett; ott ülhetett
a lárma középpontjában, vagy visszavonulhatott a Keleti Szobába, de így
se, úgy se vették észre, s nem hiányzott senkinek. Már–már úgy érezte,
hogy ennél minden jobb lett volna. Grantné bezzeg nagyon fontos
személyiség lett: az ő készségéről csak magasztaló szavak hangzottak el;
alkalmazkodtak az ízléséhez, a ráérő idejéhez; mindenképp a kedvében
jártak, körüludvarolták, dicsérték; s Fanny közel járt ahhoz, hogy
elirigyelje a szerepét. De azután kijózanodott: belátta, hogy ő sohasem
számíthatott volna olyan megbecsülésre, mint Grantné; de ha égig
magasztalják, akkor sem tudott volna nyugodt lélekkel részt venni egy
olyan vállalkozásban, amelyet mélységesen el kellett ítélnie, már csak a
nagybátyja miatt is.
Fanny egyébként hamarosan észrevette, hogy nemcsak ő szomorú a
társaságban. Julia is szenvedett, bár nem éppen olyan ártatlanul.
Henry Crawford csak játszott a szívével, Julia mégis régóta tűrte a
fiatalember udvarlását, sőt, biztatta is, pedig kigyógyíthatta volna a
csöppet sem alaptalan féltékenység, melyet a nővére iránt érzett; most
pedig, amikor tudomásul kellett vennie, hogy Henry Crawford Mariát
részesíti előnyben, egyáltalán nem kezdett nyugtalankodni Maria miatt, de

127
lelki egyensúlyát sem nyerte vissza. Csak ült nagy durcásan, búskomor
hallgatásba merülve, amelyből nem zökkenthette ki sem a kíváncsiság,
sem az elhangzó tréfák; vagy pedig fogadta Yates úr udvarlását, csakis
vele beszélt erőltetett vidámsággal, és kicsúfolta a többiek színészi
képességeit.
A sértésre következő egy–két napon Henry Crawford még igyekezett
jóvátenni a bűnét, latba vetve a hízelgések és bókok szokásos fegyvertárát,
de néhány sikertelen kísérlet után felhagyott vele, mert nem tartotta
túlságosan fontosnak; különben is, a színdarab hamarosan annyira
lefoglalta, hogy többfelé már nemigen ért rá udvarolni, s egyáltalán nem
érdekelte a kis összezördülés, sőt, inkább fellélegzett, hogy ilyen
szerencsésen véget ért az egész, mielőtt másban is vérmes remények
támadhattak volna, nemcsak Grantnéban. Grantné ugyan nem örült annak,
hogy Julia kimaradt a darabból, és csak ül egymagában; de mivel úgy
vélte, hogy Julia boldogsága nem múlhat ezen, Henryre pedig nyugodtan
rá lehet bízni a saját boldogságát, s ő rendkívül meggyőző mosollyal ki is
jelentette, hogy sohasem gondolt komolyan Juliára, és Julia sem őrá,
Grantné kénytelen volt beletörődni, legfeljebb megismételte korábbi
intelmeit az idősebbik nővérre vonatkozóan, s kérte Henryt, hogy tartson
mértéket az udvarlásban, és ne játsszon a tűzzel, maga pedig szívvel–
lélekkel kivette a részét mindenből, ami örömet szerzett a fiataloknak
általában, s különösen kettejüknek, akik oly közel álltak a szívéhez.
– Meglep, hogy Julia nem szeretett bele Henrybe – mondta egy
alkalommal Marynek.
– Dehogynem – felelte hűvösen Mary. – Azt hiszem, mind a két nővér
beleszeretett.
– Mind a kettő! Nem, nem, ilyesmiről szó sem lehet! A világért se
célozz rá Henry előtt. Gondolj Rushworth úrra!
– Inkább Bertram kisasszonyt figyelmeztesd, hogy gondoljon
Rushworth úrra. Ráfér a figyelmeztetés. Ami engem illet, én sokszor
gondolok Rushworth úr vagyonára és függetlenségére, és szeretném, ha
jobb kezekbe kerülne; de őrá magára nem gondolok soha. Ha valakinek
ekkora birtoka van, legyen csak a grófság képviselője; foglalkozás után
úgysem kell néznie, hát képviselje a grófságot.
– Biztosan be is kerül a parlamentbe. Ha Sir Thomas megjön, nyilván
fellép valamelyik kerületben, de eddig még senki sem fogta munkára.
– Sir Thomasnak lesz dolga elég, ha majd hazajön – mondta Mary egy
[14]
kis hallgatás után. – Emlékszel Hawkins Browne Ódájára a dohányhoz,
[15]
amelyben Pope–ot utánozza?

128
 – Mit szólsz hozzá nővérkém? Úgy látszik, minden Sir Thomas
hazatérésétől függ.
– Hidd el, te is méltányolni fogod a jelentőségét, ha majd a családja
körében találkozol vele. Nem tesz jót a társaságunknak, hogy nincs itt.
Tiszteletet parancsoló, tekintélyes ember, ahogy illik is egy ilyen ház
fejéhez, s a jelenlétében mindenki úgy viselkedik, ahogy kell. Ha itthon
van, Lady Bertram sem látszik olyan jelentéktelennek, Norrisnét pedig
senki más nem tudja kordában tartani. De Mary, azt azért verd ki a
fejedből, hogy Henry tetszik Maria Bertramnak. Juliának nem tetszik, az
biztos, különben tegnap este nem kacérkodott volna úgy Yates úrral; Maria
és Henry nagyon jó barátok, de Maria úgy szereti Sothertont, hogy nem
lehet csapodár.
– Nem sokat adnék Rushworth úr esélyeiért, ha Henry közbelépne,
mielőtt még aláírják a házassági szerződést.
– Ha csakugyan ilyesmire gyanakszol, tennünk kell valamit; s mihelyt
vége a színielőadásnak, beszélünk a fejével, és színvallásra kényszerítjük;
ha pedig nincsenek komoly szándékai, elküldjük egy ideig, bármennyire a
testvérünk is.
Julia azonban mégiscsak szenvedett, bár Grantnénak nem tűnt fel, és a
saját családja sem igen vette észre. Igenis beleszeretett Henrybe, még
mindig szerelmes volt, s elszenvedte mindazt, amit egy heves természet és
élénk kedély szenvedhet, ha füstbe mennek dédelgetett, bár ésszerűtlen
reményei, s ráadásul még súlyosan sértve is érzi magát. Vérző szíve
megtelt dühvel, és vigasztaló gondolatai mind haragban fogantak. Nővére,
akihez mindig oly közel állt, most a legnagyobb ellensége lett:
elidegenedtek egymástól; s Julia képes volt azt kívánni, bárcsak gyászos
vége lenne a Henry Crawforddal még mindig tartó kapcsolatnak, bárcsak
megbűnhődne Maria, amiért olyan szégyenletesen bánt vele is, Rushworth
úrral is. Míg az érdekeik megegyeztek, a nővérek barátságát nem zavarta
sem vérmérsékleti különbség, sem nézeteltérés, a mostani próbatétel
azonban leleplezte, hogy nincs bennük annyi szeretet és igazságérzet,
amelyből megértést vagy méltányosságot, tisztességet vagy együttérzést
meríthetnének. Maria élvezte a diadalát, és tovább tört célja felé, mit sem
törődve Juliával; Julia pedig, valahányszor tapasztalta, mennyire kitünteti
Henry Crawford Mariát, mindig abban reménykedett, hogy féltékenység és
nyilvános botrány lesz a vége.
Fanny sok mindent látott ebből, és sajnálta is érte Juliát; de mondani
semmit sem mondtak egymásnak. Julia nem nyilatkozott meg, Fanny
pedig nem mert bizalmaskodni. Külön szenvedtek mind a ketten, s csak
Fanny gondolatvilágában kerültek egymás mellé.

129
 A két fivér és a nagynéni pedig már csak azért sem vette észre Julia lelki
dúltságát, s azért nem is sejtette igazi okait, mert ki–ki el volt telve a maga
dolgával. Másra nem terjedt ki a figyelmük. Tomot annyira lekötötte a
színház, hogy csak azt látta meg, aminek közvetlenül köze volt hozzá.
Edmund gondolatait is más pólusok vonzották – a színpadi és a valóságos
szerepe, Crawford kisasszony személye és a tulajdon magatartása, a
szerelem és a következetesség –, tehát ő sem vett észre semmit; Norrisné
pedig annyira el volt foglalva a társulat apró ügyeinek irányításával és
lebonyolításával, a jelmezek leggazdaságosabb összeállításával – amiért
senki se mondott köszönetet –, s a távollevő Sir Thomas érdekeinek lelkes
képviseletében egy–egy félkorona megtakarításával, hogy a lányok
magatartásának felügyeletére vagy boldogságuk oltalmazására már igazán
nem futotta az idejéből.

130
 Tizennyolcadik fejezet

Most már jó úton haladt előre minden; színház, színészek, színésznők és

jelmezek egyre tökéletesebbé váltak; de mégis, bár nagyobb akadály nem
merült fel ismét, Fanny alig néhány nap múltán megállapíthatta, hogy a
résztvevők öröme azért nem egészen zavartalan, s az az összhang és
boldogság, amelyet eleinte csak nehezen bírt elviselni, szinte
pillanatonként csorbát szenved. Mindenkinek volt valami bosszúsága –
Edmundnak nem is egy. Legnagyobb megrökönyödésére egy díszletfestő
érkezett a városból, és munkához is látott, tetemesen növelve a kiadásokat,
s ami még rosszabb volt, az egész ügy szenzációját; Tom pedig egyáltalán
nem hallgatott Edmundra, és ahelyett, hogy korlátozni igyekezett volna a
közönséget, boldog–boldogtalannak osztogatta a meghívókat. Őt
egyébként az bosszantotta, hogy a díszletfestő lassan dolgozik, és kezdett
türelmetlenkedni. Már betanulta a szerepét – jobban mondva a szerepeit,
mert elvállalt minden kis szerepet, amely nem ütközött az inaséval, és alig
várta, hogy színpadra léphessen; s a tétlen napok folyamán egyre inkább
megerősödött benne az az érzés, hogy a szerepei együttvéve is elég
jelentéktelenek, és talán jobb lett volna valami más darabot választani.
Fanny, aki mindig nagyon udvarias hallgató volt, sokszor pedig az
egyetlen hallgató, aki rendelkezésre állt, hamarosan a letéteményese lett
szinte valamennyiük panaszainak és bánatának. Ő volt az, aki értesült róla,
hogy Yates urat az egész társaság szörnyű ripacsnak tartja; hogy Yates úr
csalódott Henry Crawfordban; hogy Tom Bertram rettenetesen hadar, és
alig lehet megérteni a szavát; hogy Grantné mindent elront a nevetésével;
hogy Edmund még nem tudja a szerepét, s hogy Rushworth úrral
együttműködni valóságos kínszenvedés, mert súgó nélkül meg se tud
mukkanni. Arról is értesült, hogy szegény Rushworth úr nemigen talál
partnert, aki hajlandó lenne próbálni vele; ő is Fannynak öntötte ki a
szívét, mint a többiek; sőt, Fanny azt is jól látta, milyen feltűnően kerüli
Rushworth úr társaságát Maria, s milyen fölöslegesen sokszor próbálja
végig első jelenetét Crawford úrral, úgyhogy attól kezdett tartani, előbb–
utóbb másféle panaszokat is hallania kell a vőlegénytől. Szó sem volt
arról, mintha a színdarab csak örömet és szórakozást nyújtott volna
mindannyiuknak; Fanny tapasztalhatta, hogy mindenki hiányol valamit, és
bosszúságra ad okot a többieknek. Mindenkinek vagy rövid, vagy hosszú
volt a szerepe; senki sem akart alájátszani a másiknak; senki sem jegyezte

131
meg, hogy melyik oldalról kell bejönnie, senki sem követte az utasításokat
– kivéve azt, aki éppen panaszkodott.
Fannynak legalább annyi ártatlan örömöt szerzett a darab, mint bárki
másnak; Henry Crawford nagyon jól játszott; s Fanny élvezte, ha
besurranhatott a színházba, és végighallgathatta az első felvonás próbáját,
bár Maria szövegében talált némi kivetnivalót. Maria – ezt nem tagadhatta
– szintén jól játszott, túlságosan is jól; s Fanny az első próbák után, amikor
egyedül maradt a közönség soraiban, igyekezett hasznosítani magát, akár
mint súgó, akár mint néző. Úgy vélte, Crawford úr kétségtelenül a legjobb
színész valamennyiük közül; biztosabb fellépése volt, mint Edmundnak,
több esze, mint Tomnak, nagyobb tehetsége és jobb ízlése, mint Yates
úrnak. Fanny ugyan nem szerette mint embert, de el kellett ismernie, hogy
ő a legjobb színész, s ebben majdnem mindenki egyetértett vele. Yates úr a
kivételhez tartozott: ő bárgyúnak és sótlannak találta Henry Crawford
alakítását; s végül eljött az a nap is, amikor Rushworth úr Fannyra emelte
borús tekintetét, és így szólt: – Kegyed is úgy el van ragadtatva mindettől?
Én, ha megfeszülök se tudok rajongani érte; s köztünk maradjon, de
nevetségesnek tartom, hogy egy ilyen alacsony, jelentéktelen, rossz
külsejű ember mindenáron nagy színész akar lenni.
Ettől kezdve visszatért régi féltékenysége, amelyet Maria nem is igen
igyekezett elaltatni, mert crawfordi reményei mindinkább fellángoltak; s
egyre valószínűtlenebbnek látszott, hogy Rushworth úr valaha is meg tud
birkózni mind a negyvenkét szövegével. Hogy tűrhető alakítást nyújthatna,
arról igazán nem álmodott senki, kivéve az anyját; Rushworthné ugyanis
inkább azt sajnálta, hogy a szerepe nem nagyobb, s addig nem is akart
átjönni Mansfieldbe, amíg az előrehaladottabb próbák során a fia összes
jelenetét egyetlen alkalommal végig nem nézheti; a többiek legfeljebb
annyit kívántak tőle, hogy jegyezze meg a végszavakat és a szöveg első
sorát, azután pedig mondja el, amit a súgótól hall. Fannynak megesett rajta
a szíve, és nagy igyekezettel próbált segíteni a tanulásban, ellátta
tanácsokkal, mankókat adott az emlékezőtehetségének, és az utolsó szóig
maga is bevágta a szerepét, de mindez nem járt sok eredménnyel.
Volt ugyan éppen elég kínos, aggasztó, fájdalmas gondolata, de mivel
egyébként is igénybe vették az idejét és a szolgálatait, egyáltalán nem
kellett tétlennek vagy haszontalannak éreznie magát, s azon sem ért rá
bánkódni, hogy senki sem osztozik a gondjaiban; igazán akadt elég
tennivalója és meghallgatnivalója. Kezdeti félelmei alaptalannak
bizonyultak. Mindenki hasznos segítőre talált benne, és ő legalább annyira
meg lehetett elégedve, mint bárki más.
Azonkívül sok volt a varrnivaló, amiben szintén közre kellett működnie;

132
s hogy Norrisné éppoly boldognak tartotta, mint a többieket, világosan
kiderült a szavaiból. – Gyere, Fanny – kiáltotta –, tudom, hogy most aztán
szürcsölöd az élvezeteket, de azért mégse járkálj folyton szobáról szobára,
mint egy előkelő néző; szükségem van rád. Alig állok a lábamon, annyit
kínlódtam, hogy ebből a szaténből kiteljen Rushworth úr köpenye; most
légy szíves, te is vegyél részt legalább az összeállításában. Csak három
darabot kell beszegni, pillanatok alatt megleszel vele. Boldog lennék, ha
nekem is csak a kidolgozással kellene foglalkoznom. Én mondom, neked
van a legjobb dolgod; de ha mindenki csak annyit tenne, mint te, nem
haladnánk valami gyorsan.
Fanny szó nélkül munkához látott, nem is próbálva védekezni, de a
nyájasabb természetű Lady Bertram azért kiállt mellette:
– Nem csoda, húgom, hogy Fanny csakugyan élvezi az egészet, mindez
új neki; annak idején mi is odavoltunk a színdarabokért, és én még most is
odavagyok értük; ha egy kicsit jobban ráérek, el is határoztam, hogy
bemegyek a próbákra. Miről szól a darab, Fanny? Még nem is beszéltél
róla.
– Jaj, nővérem, hagyja most; Fanny nem olyan, aki egyszerre tud
beszélni és dolgozni. Szerelmi fogadalmakról szól.
– Azt hiszem – mondta Fanny Lady Bertramnak –, holnap este három
felvonást próbálnak, akkor együtt tetszik majd látni az összes szereplőket.
– Várjon inkább, amíg elkészül a függöny – szólt közbe Norrisné –;
egy–két napon belül feltesszük; függöny nélkül igazán nem sokat ér egy
darab; majd meglátja, milyen szép redőkbe tudjuk húzni.
Lady Bertram készségesen beletörődött a várakozásba. Fanny már nem
volt olyan nyugodt, mint a nagynénje; ő bizony sokat gondolt a másnap
estére, mert ha elpróbálják a három felvonást, Edmund és Crawford
kisasszony először fog együtt szerepelni; a harmadik felvonásban volt egy
jelenetük, amely Fannyt különösen érdekelte: izgatottan várta, hogyan
fogják előadni, s ugyanakkor rettegett is tőle. Szerelemről szólt az egész: a
férfiú elmondja, mi is az a szerelmi házasság, a hölgy pedig
félreérthetetlen szerelmi vallomást tesz.
Fannyban a legfájdalmasabb, legzavarosabb érzések támadtak, amint
többször is végigolvasta a jelenetet, s most szinte oktalan izgalommal
várta, mi lesz belőle a színpadon. Nem hitte, hogy akár négyszemközt is
elpróbálták volna.
Eljött a másnap, folytak az esti próba előkészületei, s Fanny izgalma egy
csöppet sem enyhült. Szorgalmasan dolgozott tovább a nagynénje
irányításával, de szorgalma és hallgatása csupán leplezte nyugtalanságát és
aggodalmait; déltájban el is szökött a varrásával a Keleti Szobába: nem

133
akarta végignézni az első felvonás újabb és szerinte teljesen fölösleges
próbáját, amelyet Henry Crawford javasolt éppen, hogy kettesben
maradhasson Mariával, és látnia se kelljen Rushworth urat. Amint átment
az előcsarnokon, Fanny meglátta, hogy a paplaki hölgyek éppen
közelednek a házhoz: ettől csak még jobban kívánta a magányt, s jó
negyedóra hosszat varrogatott és tűnődött zavartalanul a Keleti Szobában,
amikor halkan kopogtak az ajtón, és Crawford kisasszony lépett be.
– Jó helyen járok? Igen, ez a Keleti Szoba. Kedves Price kisasszony,
bocsásson meg, hogy betörtem magához, de a segítségét szeretném kérni.
Fanny, aki nagyon meglepődött, igyekezett udvarias magatartásával
bebizonyítani, hogy csakugyan ő a szoba gazdája, és ijedten nézett az üres
kandalló fényes rácsa felé.
– Köszönöm, nem fázom, egyáltalán nem fázom. Engedje meg, hogy itt
maradjak egy kicsit, és legyen olyan jó, hallgassa meg a harmadik
felvonásbeli szerepemet. Elhoztam a könyvet, és rendkívül hálás lennék,
ha végigpróbálná velem! Azért jöttem át, hogy Edmunddal próbáljam el...
kettesben... mert estére tudnom kell, de ő nincs itt; és ha itt volna is, azt
hiszem, vele nem tudnám átvenni, amíg be nem gyakoroltam egy kicsit;
van benne ugyanis egy–két rész, amely igazán... Megtenné a kedvemért?
Fanny nagyon készségesen, bár nem éppen szilárd hangon ajánlotta fel
szolgálatait.
– Nem pillantott bele véletlenül abba a szerepbe, amelyről beszélek? –
folytatta Crawford kisasszony, kinyitva a könyvét. – Itt van. Eleinte fel se
vettem, de most, bizony isten... Nézze csak ezt a részt, meg ezt is. Hogy
merjek a szemébe nézni, miközben ilyeneket mondok? Maga képes lenne
rá? No persze, magának az unokatestvére, ami nagy különbség. El kell
próbálnia velem, mintha maga lenne ő, aztán lassanként megszokom.
Maga csakugyan hasonlít rá néha.
– Igazán? Mindenesetre szívesen megteszem, ami tőlem telik; de
kénytelen leszek olvasni a szerepet, mert nem sokat tudok belőle kívülről.
– Nyilván semmit. A könyv persze magánál lesz. No de lássunk hozzá.
Szükségünk van két székre, amit maga majd előrehoz a rivaldáig. Úgy ni:
derék tantermi székek, nem éppen színpadra valók; inkább arra, hogy
kislányok üljenek rajtuk, és tanulás közben összevissza rugdossák. Mit
szólna a nevelőnője és a nagybátyja, ha látná, milyen célra használjuk
őket? Azt hiszem, ha Sir Thomas e pillanatban bekukkantana, mondana
valami szépet, mert az egész házban folyik a próba. Yates a szalonban
deklamál. Hallottam, amikor feljöttem; a színházat persze a mi
fáradhatatlan próbázóink, Agatha és Frederick vették igénybe. Ha ők nem
lesznek tökéletesek, igazán nem tudom, mit gondoljak. Egyébként öt

134
perccel ezelőtt benéztem hozzájuk, véletlenül éppen azt a jelenetet
próbálták, amikor igyekeznek nem összeölelkezni, és Rushworth úr is
velem volt. Úgy vettem észre, egy kicsit furcsállja a dolgot, hát
megpróbáltam szépíteni rajta, amennyire csak lehetett, és azt súgtam a
fülébe: „Nagyszerű Agathánk lesz, rendkívül anyaian tud viselkedni,
csodálatosan anyai a hangja és a magatartása.” Hát nem voltam ügyes?
Rushworth úr azonnal felderült. No de lássuk a monológomat.
Elkezdték, s Fanny, mint ahogy erre számítani lehetett, dobogó szívvel
igyekezett beleélni magát Edmund szerepébe; de a mozdulatai és a hangja
olyan nőiesek voltak, hogy nem nagy sikerrel alakította a férfit. Egy ilyen
Anhalt mellett azonban Crawford kisasszony bátortalansága teljesen
megszűnt; s már a jelenet közepén jártak, amikor abba kellett hagyniuk,
mert kopogtak az ajtón, majd Edmund lépett a szobába, úgyhogy nem is
folytathatták.
Mindhármójukban meglepetést, zavart és örömet keltett e váratlan
találkozás; s mivel Edmund pontosan ugyanazzal a szándékkal jött, mint
az előbb Crawford kisasszony, úgy látszott, hogy a kettejük zavara és
öröme nemigen múlik el egyhamar. Edmund is magával hozta a könyvét, s
nem tudva, hogy Crawford kisasszony is a házban van, Fannyval szeretett
volna gyakorolni az esti próba előtt; most aztán nagy volt az öröm és az
izgalom, hogy így összeakadtak, s együtt beszélték meg a terveiket, és
magasztalták Fanny szívességét.
Ő azonban nem tudott lépést tartani velük a lelkesedésben. Minél
magasabbra csapott a másik kettő hevülete, annál inkább lelohadt az övé, s
mivel úgy érezte, az ő személye hovatovább egyiküknek sem jelent
semmit, nem sok vigaszt talált abban, hogy mind a ketten hozzá fordultak.
Most már együtt kell próbálniuk. Edmund állt elő a javaslattal,
ragaszkodott hozzá, könyörgött; s a hölgynek, aki eleinte sem tiltakozott
valami őszintén, végül is engednie kellett, és Fannyra csak azért volt
szükség, hogy legyen súgójuk és közönségük. Még az ítész és a bíró
szerepét is rábízták, s ő csakugyan szerette volna teljesíteni a megbízatást,
és felhívni a figyelmüket minden hibájukra; ettől azonban szíve minden
rezdülésével visszariadt: nem bírta, nem akarta, nem merte megpróbálni;
érezte, hogy ha egyébként nagyszerű műbíráló volna is, a lelkiismerete
akkor sem engedné, hogy most kritizálja őket. Ha az egészben annyira
elfogult, a részletekben sem lehet becsületes vagy igazságos. Az is elég
lesz, ha megmarad súgónak; néha több is volt, mint elég, mert nem mindig
tudott odafigyelni a könyvre. Őket figyelte, minden egyébről
megfeledkezett; s ahogy Edmund játéka egyre hevesebb lett, izgalmában
becsukta a könyvet, és elfordult, pedig éppen súgnia kellett volna. Mindezt

135
érthető fáradtságával magyarázták, s kapott is éppen elég köszönetet és
sajnálkozó megjegyzést; de Fanny azt remélte, soha még csak sejteni sem
fogják, mennyire jogos a sajnálatuk. Aztán végre befejezték a jelenetet, és
Fanny kénytelen volt maga is hozzájárulni a dicséretekhez és bókokhoz,
amelyekkel a két szereplő elhalmozta egymást; amikor pedig ismét
egyedül maradt, és gondolatban végigpergette az egészet, meg kellett
állapítania, hogy mindkettő nagy odaadással és érzéssel alakítja a szerepét,
ami nyilván jót tesz majd a színészi hírnevüknek, ám kevésbé jót az ő
szívének. De hiába, még aznap újra át kell esnie a tortúrán.
Ez ellen valóban nem lehetett mit tenni: este meglesz az első három
felvonás főpróbája. Úgy volt, hogy Grantné és a Crawford testvérek e
célból vacsora után minél hamarabb visszatérnek; s minden részvevő lázas
izgalommal várta a nagy eseményt. Mindenkit elfogott a jókedv. Tom
annak örült, hogy már nincs messze a bemutató; Edmundot még mindig
lelkesítette a délutáni próba; a kis bosszúságok mindenütt elsimultak.
Mindenki élénk volt és türelmetlen; a hölgyek hamarosan asztalt bontottak,
az urak éppoly sietve követték őket, s Lady Bertram, Norrisné és Julia
kivételével nagyon korán ott volt mindenki a színházban; ki is világították,
amennyire félig kész állapota megengedte, s csak Grantnéra és a Crawford
testvérekre vártak, hogy elkezdhessék.
A testvérekre nem kellett sokáig várni, de Grantnéra hiába vártak. Nem
jöhetett el. Dr. Grant kijelentette, hogy rosszul érzi magát – amiért csinos
sógornőjének megvolt róla a véleménye –, s nem nélkülözheti a feleségét.
– Dr. Grant beteg – közölte Crawford kisasszony tréfás
ünnepélyességgel. – Beteg, amióta csak nem evett a ma esti fácánból.
Rágósnak találta, visszaküldte, és azóta rettenetesen szenved.
Micsoda csalódás! Grantné távolmaradása mindenkit lesújtott. Kedves
modorával és derűs készségével mindig nagyon értékes partnernek
bizonyult; de most feltétlenül szükség lett volna rá. Nélküle nem lehet
játszani, nincs értelme az egész próbának. Ugyan mit tegyenek?
Tom mint zsellér, el volt keseredve. A tanácstalanság szünete után
néhányan Fannyra kezdtek pislogni, s egy–két hang ki is mondta, amit
gondoltak: – Ha Price kisasszony lenne szíves felolvasni a szerepet... –
Azonnal körülvették, esdekeltek, mindenki könyörgött, még Edmund is azt
mondta: – Tedd meg, Fanny, ha nem nagyon kellemetlen.
De Fanny még mindig vonakodott. A szereplésnek még a gondolatát
sem bírta elviselni. Miért nem fordulnak inkább Crawford kisasszonyhoz?
Vagy miért nem vonult vissza a szobájába, az lett volna a legbiztosabb,
ahelyett, hogy egyáltalán részt vegyen a próbán? Hiszen tudta, hogy itt
csak fájdalmas, elszomorító benyomások érhetik, tudta, hogy kötelessége

136
lenne távol maradni. Most aztán méltán bűnhődik.
– Csak olvasnia kell a szerepet – mondta Henry Crawford, még
könyörgőbb hangon.
– Ráadásul azt hiszem, betéve fújja – tette hozzá Maria –, hiszen a
múltkor húsz helyen is ki tudta igazítani Grantnét. Fanny, meg vagyok róla
győződve, hogy remekül tudod a szerepet.
Fanny ezt nem tagadhatta; s mivel valamennyien tovább unszolták, és
Edmund is megismételte a kérését, s meleg tekintetén látszott, mennyire
bízik a kedvességében, végül is engednie kellett. Mindenki megnyugodott,
s hagyták Fannyt, csitítsa a szívdobogását, ahogy tudja, míg a többiek a
kezdésre készülődtek.
El is kezdték, s mivel a maguk lármájától egyáltalán nem hallották, hogy
a ház másik részét szokatlan hangok verik fel, jócskán előre is haladtak,
amikor valaki feltépte a színházterem ajtaját: Julia jelent meg a küszöbön,
és halálra vált arccal így kiáltott feléjük: – Apám megjött! Már itt is van az
előcsarnokban.

137
 Tizenkilencedik fejezet

Hogyan lehetne leírni a társaság megdöbbenését? Legtöbbjüket teljesen

hatalmába kerítette a rémület. Sir Thomas a házban! Rögtön elhitte
mindenki. Senki nem is gondolt arra, hogy tréfáról vagy tévedésről van
szó. Julia arca kétségtelen bizonyítékul szolgált; s az első felszisszenések
és felkiáltások után egy fél percre néma csend támadt; elváltozott arcok
meredtek egymásra, s csaknem mindenki úgy érezte, hogy ilyen kínos,
ilyen elképesztő, ilyen szerencsétlen fordulat soha rosszabbkor nem
jöhetett volna. Yates úr talán csak az esti program bosszantó megszakítását
látta benne, Rushworth úr pedig talán éppen a boldogsága hajnalát; de
mindenki más többé–kevésbé bűntudatot vagy valami bizonytalan félelmet
érzett, s mindenki másban felmerült a kérdés: „Mi lesz velünk? Most mi a
teendő?” Rettenetes volt a szünet, s minden fül rettenetesnek hallotta a
nyíló ajtók és siető léptek igazoló lármáját.
Elsőnek Julia ocsúdott fel bénaságából és némaságából. Féltékenysége
és fájdalma szünetelt egy ideig: önzését az imént alárendelte a közös
ügynek; de éppen, amikor megjelent, Frederick végtelen odaadással
hallgatta Agatha elbeszélését, a hölgy kezét a szívére szorítva; s mihelyt
Julia észrevette ezt, és látta, hogy Henry Crawford a döbbenetes bejelentés
ellenére sem változtat a tartásán, és nem engedi el Maria kezét, sebzett
szívében ismét feltört a harag, s éppoly vörös arccal, mint amilyen fehér
volt az előbb, már ki is fordult a teremből, csak ennyit mondott még: –
Nekem nincs mitől félnem, ha a szeme elé kerülök.
Távozása felrázta a többieket; s a két fivér egyszerre mozdult meg,
érezve, hogy tenni kell valamit. Nem kellett sokat tárgyalniuk róla.
Nézeteltérésnek e pillanatban nem volt helye: azonnal be kell menniük a
szalonba. Maria hozzájuk szegődött, ugyanazzal a céllal, s hármójuk közül
most ő volt a legbátrabb; ami ugyanis Juliát száműzte az előbb, neki a
legédesebb támaszt nyújtotta. Henry Crawford nem engedte el a kezét,
még e válságos és döntő fontosságú pillanatban sem – ez felért százévnyi
kétellyel és aggodalommal. Maria a legkomolyabb elhatározás jelét látta
benne, s ettől még az apjával is képes volt szembenézni. Így hát kisiettek,
rá sem hederítve Rushworth úrra, aki folyton azt kérdezte: – Én is menjek?
Nem lenne jobb, ha én is mennék? Illik–e, hogy én is odamenjek? – De
alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, Henry Crawford megadta a választ
izgatott kérdéseire, s miután rábeszélte, hogy feltétlenül tegye a tiszteletét

138
Sir Thomasnál, méghozzá azonnal, Rushworth úr boldogan elfutott a
többiek után.
Fanny ily módon a Crawford testvérek és Yates úr társaságában maradt.
Unokatestvérei teljesen megfeledkeztek róla; s mivel ő sem számította
magát Sir Thomas kedvencei közé, és a világért sem akart a többiekkel
együtt odatolakodni, inkább örült, hogy otthagyták, és fellélegezhet egy
kicsit. A történtek jobban megijesztették és feldúlták, mint bárki mást, s
mert olyan volt a természete, hogy még a tiszta lelkiismeret sem tudta
megóvni a szenvedéstől, kis híján elájult: mindaz a rettegés, melyet annak
idején a nagybátyjával szemben érzett, most feltámadt benne, de
ugyanakkor sajnálta is Sir Thomast, sőt majdnem kivétel nélkül sajnálta a
társaság többi tagját is, hogy mi lesz, ha majd számot kell adniuk, és
kimondhatatlanul dobogott a szíve Edmundért. De nem volt mit tennie,
leült valahová, és reszketve vívódott félelmetes gondolataival, míg amazok
hárman végre felszabadulva a nyomás alól, kiöntötték bosszúságukat, s
rendkívül szerencsétlen eseménynek minősítették ezt a váratlan és korai
hazatérést, és a legcsekélyebb kíméletet sem tanúsítva a szegény Sir
Thomas iránt, azon sopánkodtak, miért nem tartott legalább kétszer annyi
ideig az utazása, vagy miért nincs még mindig Antigua szigetén.
A Crawford testvérek indulatosabbak voltak Yates úrnál, hiszen jobban
ismerték a családot, és világosabban látták, milyen katasztrófák
fenyegetnek. Egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a színdarabnak
vége: kedves tervük végképp füstbe megy, méghozzá rövidesen; Yates úr
viszont csak ideiglenes akadálynak fogta fel a dolgot, egyetlen estére szóló
bosszúságnak, sőt, még azt is el tudta képzelni, hogy tea után, ha majd elül
a Sir Thomas fogadtatása körüli izgalom, esetleg folytathatnák a próbát a
ház urának szórakoztatására. A Crawford testvérek jót nevettek ezen az
ötleten; úgy vélték, az lesz a leghelyesebb, ha ők most szépen
hazamennek, s magára hagyják a családot; Yates úrnak pedig felajánlották,
hogy kísérje el őket, és töltse az estét a paplakban. De Yates úr, akinek
sohasem volt érzéke a szülők jogai vagy a családias hangulatok iránt, nem
látta be, miért volna ilyesmire szükség; így hát megköszönte a szíves
ajánlatot, és azt mondta, ő inkább ott marad, ahol van, hogy illő módon
üdvözölhesse az öregurat, ha már megjött; különben sem lenne szép, ha
cserbenhagynák a többieket, és mindenki elfutna.
Mire idáig jutottak, Fanny már kezdte összeszedni magát, s arra gondolt,
talán éppen azzal viselkedne tiszteletlenül, ha tovább is elmaradna;
elbúcsúzott tehát a két testvértől, megígérte, hogy kimenti őket, s elindult
teljesíteni szörnyű kötelességét: jelentkezni a nagybátyjánál.
Túlságosan is hamar odaért a szalon ajtajához; s miután várt egy

139
pillanatig, bár maga is tudta, hogy hiába, mert még sohasem találkozott
olyan ajtóval, amelynek a külső oldalától bátorságot kapott volna, végső
kétségbeesésében lenyomta a kilincset, s máris előtte voltak a szalon
fényei és az egybegyűlt család. Amikor belépett, a saját nevét hallotta. Sir
Thomas éppen körülnézett, és azt mondta: – De hol van Fanny? Miért nem
látom az én kis Fannymat? –; amikor pedig meglátta, elébe ment,
hihetetlen, szívig ható kedvességgel drága Fannyjának nevezte, nagy
szeretettel megcsókolta, s mint aki nagyon örül, elcsodálkozott, hogy
mennyire megnőtt. Fanny azt se tudta, mit szóljon erre, hová nézzen.
Teljesen elszédült. Sir Thomas még soha életében nem volt hozzá ilyen
kedves, ilyen kimondhatatlanul kedves. Egész viselkedése megváltozott,
örömében gyorsabban beszélt, mint máskor; s tekintélyességének minden
ijesztő vonását feloldotta a szeretet. Közelebb vonta Fannyt a
világossághoz, még egyszer szemügyre vette, az egészsége felől
érdeklődött, majd kiigazította magát: nem is kell érdeklődnie, hiszen
Fanny külseje mindennél ékesebben beszél. Régi sápadtságának nyoma
sincsen, szép piros az arca, nyilván sokkal egészségesebb, mint régen, s
meg is szépült. Aztán a családjáról kérdezősködött, elsősorban Williamről,
s mindenképp olyan kedves volt, hogy Fanny elszégyellte magát, amiért
nem nagyon szereti, és a hazatérését is csapásnak tartotta; amikor pedig
egy kis bátorságra kapva már a szemébe mert nézni, és látta, mennyire
lefogyott, milyen cserzett az arca a munkától és a forró éghajlattól, még
jobban elérzékenyült, és nagyon rosszul esett arra gondolnia, hogy a
nagybátyja nem is sejti, mennyi bosszúság szakad rá hamarosan.
Most azonban Sir Thomas volt a társaság lelke, és azt ajánlotta, üljenek
le valamennyien a kandalló köré. Minden joga megvolt rá, hogy ő vigye a
szót; s az öröm, hogy ilyen hosszú távollét után ismét a házában, a családja
körében lehet, szokatlanul közlékennyé és beszédessé tette; szívesen
beszámolt utazása körülményeiről, s ha a két fia kérdezett valamit,
jóformán ki sem mondhatták, már meg is adta a választ. Antiguai ügyeinek
intézése az utóbbi időben szerencsésen meggyorsult, s most egyenesen
Liverpoolból jött, miután ott szállt partra, mert sikerült helyet kapnia egy
magánhajón, és nem kellett megvárnia a postajáratot; készségesen leírta az
összes apró részleteket és eseményeket, az indulásokat és érkezéseket, s
Lady Bertram mellett ülve nagy szívbéli elégedettséggel legeltette szemét
a többiek arcán, nemegyszer félbeszakítva elbeszélését: milyen szerencse,
hogy valamennyiüket itthon találja – pedig váratlanul érkezett –, s mind
együtt vannak, ahogy titokban kívánta, bár nem is merte remélni.
Rushworth úrról sem feledkezett meg; már az elején rendkívüli
szívélyességgel és meleg kézszorítással üdvözölte, most pedig többször is

140
hangsúlyozta, hogy azok közé számítja, akik a legszorosabb kapcsolatban
állnak Mansfielddel. Rushworth úr külsejében nem volt semmi
visszataszító, és Sir Thomas rögtön megkedvelte.
Hallgatói közül senki sem leste a szavait olyan töretlen, zavartalan
örömmel, mint a felesége, aki csakugyan végtelenül boldog volt, hogy
viszontláthatja, s akit a váratlan hazatérés úgy felajzott, hogy közelebb állt
az izgalomhoz, mint az elmúlt húsz esztendőben bármikor. Néhány percig
majdnem lázba jött, s később is oly élénk maradt, hogy félretette a
kézimunkáját, eltolta maga mellől a mopszlit, és minden figyelmét,
valamint a pamlag fennmaradó részét a férje rendelkezésére bocsátotta. Az
ő boldogságát azután senki miatt nem felhőzte aggodalom: ő igazán
feddhetetlenül töltötte az idejét Sir Thomas távollétében: nagy mennyiségű
gobelinmunkát végzett, és yardszámra varrta a szegődíszeket; s tiszta
lelkiismerettel meg mert volna esküdni rá, hogy a fiatalok is mind éppoly
jól viselkedtek, és csupa hasznos dolgot műveltek. Annyira jólesett
viszontlátnia a férjét, hallania a hangját, szórakoznia, és minden értelmi
képességével rajta csüngenie az elbeszélésén, hogy egyre inkább átérezte,
milyen rettenetesen hiányzott eddig, s milyen kibírhatatlan lett volna, ha
még tovább is elhúzódik a távolléte.
Norrisné boldogsága semmiképp sem volt a nővérééhez hasonlítható.
Nem mintha ő nagyon félt volna, mit szól majd Sir Thomas, ha
megismerkedik a háza állapotával, mert ítélőképessége annyira
elhomályosult, hogy ösztönös óvatosságból legfeljebb Rushworth úr
rózsaszínű szaténköpenyét tüntette el nagy sietve, amikor a sógora
belépett, s egyébként nemigen adta jelét a nyugtalanságnak; de az igenis
bosszantotta, hogy így történt a hazatérés. Neki nem maradt semmi
szerepe. Ahelyett, hogy kihívatta volna a szobából, s előbb vele beszélt
volna, hogy ő közölhesse az örömhírt az egész házzal, Sir Thomas, aki,
úgy látszik, joggal bízott a felesége és a gyerekek erős idegeiben, csupán a
komornyikot fogadta bizalmasául, s szinte vele egyidőben lépett be a
szalonba. Norrisné úgy érezte, hogy kijátszottak: mindig arra számított,
hogy ő lesz a közvetítő, akár Sir Thomas megérkezését, akár a halálhírét
kell tudtul adnia; most pedig mégis szeretett volna tenni–venni, holott nem
akadt semmi tennivaló, és lázasan kereste a fontoskodási lehetőségeket,
holott nem volt szükség másra, mint békére és nyugalomra. Ha Sir Thomas
hajlandó lett volna enni valamit, máris futott volna a házvezetőnőhöz
mindenféle zaklató utasításokkal, és agyonhajszolta volna az inasokat; de
Sir Thomas határozottan elutasított minden vacsoraajánlatot; semmit nem
kért – semmit a világon, legalábbis a teáig –, nem, inkább megvárja a teát.
Norrisné azért időnként újabb ötletekkel állt elő; s épp amikor Sir Thomas

141
a tengeri utazás legérdekesebb mozzanatainál tartott, amikor tetőfokára
hágott az izgalom egy francia kalózhajó miatt, Norrisné félbeszakította, és
mindenáron rá akarta beszélni egy csésze levesre... – Drága Sir Thomas,
egy csésze leves biztosan sokkal jobbat tenne, mint a tea. Fogadjon el egy
csésze levest.
Sir Thomas azonban hajthatatlan maradt. – Látom, még mindig
ugyanúgy aggódik mindenkinek a jólétéért, kedves sógorasszony –
mondta. – De köszönöm, csakugyan nem kérek semmit a teán kívül.
– Akkor talán az lesz a legjobb, nővérem, ha máris szól a teáért; ugyan
sürgesse meg egy kicsit Baddeleyt; mintha lassabban mozogna ma este. –
Óhaja teljesült, és Sir Thomas folytathatta az elbeszélését.
Végül is csend támadt. A legsürgősebb közölnivalók elfogytak, és Sir
Thomas megelégedett azzal, hogy kedvtelve nézegesse szeretteit, s hol az
egyiken, hol a másikon pihentesse tekintetét; de a szünet nem tartott
sokáig: örömmámorában Lady Bertram beszédessé vált, s a gyerekei
döbbenten hallották, hogy ezt mondja: – Mit gondol, mivel szórakoztak
mostanában a gyerekek, Sir Thomas? Színjátszással! Az egész házat
felrázta a színjátszás.
– Igazán? És mit játszottak?
– Ne féljen, majd ők elmesélik.
– El ám, egykettőre – kiáltotta Tom gyorsan s könnyed hangot erőltetve
–; de nem olyan érdekes az egész, hogy most untassuk vele apámat.
Holnap is eleget hallhat róla. Csak azért, mert nem tudtuk, mit csináljunk,
és szórakoztatni akartuk anyánkat, hát megpróbáltunk előadni valamit, alig
egy hete fogtunk hozzá, mindössze néhány jelenet, semmi az egész.
Október elejétől fogva majdnem szüntelenül esett az eső, úgyhogy szinte
napokon át szobafogságra voltunk kárhoztatva. Harmadika óta úgyszólván
nem volt puska a kezemben. A hónap első három napján még elég
tisztességes volt a vadászat, de azután nem is lett volna érdemes
megpróbálni. Én a mansfieldi erdőben kezdtem, Edmund meg átment az
eastoni bozótokba, és összesen hat pár fácánt hoztunk haza mindjárt az
első nap, bár hatszor annyit is lőhettünk volna; de apám nyugodt lehet,
tiszteletben tartottuk a fácánjait. Nem hinném, hogy ritkábbnak találná az
állományt, mint annak előtte. Én legalábbis soha életemben nem láttam
annyi fácánt a mansfieldi erdőben, mint az idén. Remélem, apám is
mielőbb kijön vadászni egyszer.
Pillanatnyilag elmúlt a veszély, és Fanny magához tért egy kicsit; de
nemsokára behozták a teát, majd Sir Thomas felállt, s amikor kijelentette:
ha már itthon van, nem bírja, hogy legalább be ne kukkantson a kedves
szobájába, mindenkit ismét elfogott a nyugtalanság. Mielőtt bárki

142
előkészíthette volna rá, hogy miféle változásokat fog találni, már ki is
ment, s távozása után rémült csend támadt a szalonban. Végül is Edmund
szólalt meg elsőnek.
– Valamit tenni kell – mondta.
– Ideje, hogy a vendégeinkre is gondoljunk – mondta Maria, aki még
mindig Henry Crawford szívén érezte a kezét, s egyébre nemigen gondolt.
– Hol hagytad Crawford kisasszonyt, Fanny?
Fanny közölte, hogy elmentek, és átadta üzenetüket.
– Akkor szegény Yates egyedül maradt! – kiáltotta Tom. – Megyek,
behozom. Nem lesz rossz segítség, ha majd kisül az egész.
Átsietett a színházba, s éppen idejében érkezett, hogy tanúja legyen apja
és jó barátja első találkozásának. Sir Thomas előzőleg nagy meglepetéssel
tapasztalta, hogy gyertyák égnek a szobájában, s amint jobban körülnézett,
más jelekből, például a bútorzat általános rendetlenségéből is kiolvashatta,
hogy a helyiség egyáltalán nem volt lakatlan az ő megérkezéséig.
Különösen az tűnt fel neki, hogy a könyvszekrényt eltolták a
biliárdszobába nyíló ajtó elől, de még csak elképedni sem ért rá e furcsa
tüneteken, mert a biliárdszobából olyan hangokat hallott, amelyek még
jobban elképesztették. Valaki nagyon hangosan beszélt odaát – Sir Thomas
nem ismerte a hangot –; jobban mondva nem is beszélt, inkább harsogott.
Sir Thomas az ajtóhoz lépett, s e pillanatban még örült is, hogy semmi sem
torlaszolja el az átjárást; benyitott, és a következő pillanatban egy
színpadon állt, előtte egy vadul deklamáló fiatalember, aki úgy
hadonászott, mintha rögtön le akarná ütni. Ugyanabban a pillanatban,
amikor Yates észrevette Sir Thomast, s talán élethűbben rémült meg, mint
bármikor a hosszas próbák folyamán, Tom Bertram is belépett a szoba
túlsó végén; és soha nem került még ennyi erőfeszítésébe, hogy megőrizze
a komolyságát. Az apja méltóságteljes és döbbent arca, első fellépése a
világot jelentő deszkákon s a szenvedélyes Wildenheim báró fokozatos
átalakulása a jól nevelt és fesztelen Yates úrrá, aki mélyen meghajolva kért
bocsánatot Sir Thomas Bertramtól – mindez olyan látványosság volt, olyan
felülmúlhatatlan színészi alakítás, amelyet a világ minden kincséért sem
szalasztott volna el. Tudta, hogy ez az utolsó, minden bizonnyal a
legeslegutolsó jelenet azon a színpadon; de jobbat úgysem adhattak volna
elő rajta. A színház a legnagyobb siker jegyében zárhatja kapuit.
De nem nagyon ért rá, hogy ilyen mulatságos képzetekkel szórakozzon.
Neki is elő kellett lépnie, hogy közreműködjön a vendég bemutatásában, s
bár roppantul kínosan érezte magát, azért tőle telhetően állta a sarat. Sir
Thomas a rá jellemző szívélyesség minden külső jelével fogadta Yates úr
bemutatkozását, de valójában éppoly kevéssé volt elragadtatva a

143
megismerkedés szükségességétől, mint a körülményeitől. Mivel elég jól
ismerte Yates úr családját és társadalmi körét, egy csöppet sem örült, hogy
fia úgy mutatja be, mint „legjobb barátját” – efféle legjobb barátja volt
neki vagy száz –; s csak a végre hazatért ember boldogsága és az ebből
fakadó türelem óvta meg Sir Thomast attól, hogy dühbe ne guruljon,
amiért ilyen bosszantó helyzetbe került a saját házában, amiért olyan
nevetséges módon belecsöppent holmi ostoba színházi cécó kellős
közepébe, és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban fogadnia kell egy
idegen fiatalembert, aki rögtön felkeltette az ellenszenvét, s aki fesztelen
közönyével és bőbeszédűségével már az első öt percben úgy viselkedett,
mintha kettejük közül ő érezné magát otthonosabban.
Tom megsejtette apja gondolatait, s azt kívánta, bár máskor is olyan jó
hangulatban lenne, hogy minél kevesebbet juttasson kifejezésre belőlük;
ugyanakkor pedig kezdte világosabban belátni, mint eddig, hogy Sir
Thomas némi joggal érezheti sértve magát; hogy nem egészen érthetetlen,
miért nézi olyan szemmel a helyiség mennyezetét és stukkóit; s hogy
amikor szelíd komolysággal a biliárdasztal sorsa felől érdeklődik, igazán
csak a legmérsékeltebb kíváncsiságot tanúsítja. Néhány perc mindkét
félnek éppen elegendő volt az ilyen kínos észleletekre; s miután Sir
Thomasnak sikerült kipréselnie magából egy–két tompán helyeslő szót,
válaszul Yates úr mohó kérdésére, hogy ugye milyen szerencsésen
oldottak meg mindent, a három úriember együtt ment vissza a szalonba,
Sir Thomas mindenesetre lényegesen komolyabb arckifejezéssel, ami
többeknek nem is kerülte el a figyelmét.
– A színházatokból jövök – mondta higgadt hangon, miközben leült –;
eléggé váratlanul ért, amikor egyszerre csak ott találtam magam. Hogy
éppen az én szobámmal szomszédos... de mindenféleképpen meglepett,
hiszen nem is gyanítottam, hogy műkedvelő tevékenységetek ilyen komoly
jelleget öltött. Egyébként tisztességes munkának látszik, amennyire
gyertyafénynél meg tudtam ítélni, és becsületére válik Christopher Jackson
barátomnak. – Ezek után szerette volna másra terelni a szót, és derűsebb
színezetű családi ügyekről társalogva békésen kortyolgatni a kávéját; de
Yates úr, aki nem volt annyira okos, hogy megértse Sir Thomast, sem
pedig annyira tartózkodó, tapintatos vagy finom érzésű, hogy rábízza a
beszélgetés irányítását, míg ő maga igyekszik minél kevésbé feltűnően
elvegyülni a többiek között, a világért sem hagyta volna eltérni a színház
témájától, lankadatlanul gyötörte erre vonatkozó kérdéseivel és
megjegyzéseivel; s végül rátukmálta ecclesfordi csalódásának egész
történetét. Sir Thomas nagyon udvariasan hallgatta, bár az előadásban sok
mindent talált, az első szótól az utolsóig, ami sértette az illendőségről

144
vallott nézeteit, és igazolta azt a rossz véleményt, amely Yates úr
felfogásáról alakult ki benne; s amikor a vendég befejezte, együttérzését
legfeljebb egy halvány főbiccentés erejéig volt képes kifejezni.
– Tulajdonképp innen eredt az egész színházi láz – mondta Tom egy kis
gondolkodás után. – Yates magával hozta a fertőzést Ecclesfordból, s
azután ránk ragadt... hiszen apám tudja, milyen ragadós az ilyesmi... annál
is inkább, mert éppen apánk biztatott minket hasonló próbálkozásokra
annak idején. Úgy éreztük, mintha a régi úton járnánk.
Yates úr mohón átvette barátjától a szót, és azonnal előadta Sir
Thomasnak, hogy mit műveltek addig, és mit akarnak még művelni;
beszámolt elképzeléseik fokozatos kibontakozásáról, az első nehézségek
szerencsés megoldásáról, s az ügy jelenlegi, sokat ígérő állásáról; mindezt
pedig olyan elvakult mániával, hogy egyáltalán nem vette észre, milyen
kínosan feszengve ülnek a barátai, mennyire elváltozik az arcuk, hogyan
fészkelődnek és köhécselnek
zavarukban; de még azt sem látta, mit tükröz az az arc, amelyre a szemét
meresztette – nem látta, hogy Sir Thomas sötét szemöldöke megrándul,
amint felelősségre vonó komolysággal néz a lányaira és Edmundra,
különösen az utóbbira, s olyan ékesen fejezi ki rosszallását és feddését,
hogy a kisebbik fiúnak okvetlenül a szívére kellett vennie. De éppúgy a
szívére vette Fanny is, aki a pamlag mögé húzta a székét, hogy a
nagynénje eltakarja, s míg ő maga észrevétlen marad, jól meg tudjon
figyelni mindent. Sohasem hitte volna, hogy Edmund ilyen szemrehányó
pillantásokat kaphat az apjától; s még rosszabbul esett tudnia, hogy
Edmund ezt többé–kevésbé meg is érdemli. Sir Thomas tekintete azt
mondta: „A te ítélőképességedben megbíztam, Edmund; mi történt veled?”
Fanny gondolatban letérdelt a nagybátyja elé, és vadul dobogó szívvel
rimánkodott hozzá: „Jaj, ne, legalább őrá ne! Nézzen így mindenki másra,
csak ne őrá!”
Yates úr még mindig beszélt. – Az igazat megvallva, Sir Thomas, ma
este is épp egy próba közepén voltunk, amikor megérkezett. Az első három
felvonást vettük át, azt hiszem, nem egészen sikertelenül. Mivel a
Crawford testvérek hazamentek, s így a társulat felbomlott, ma már nem
tehetünk semmit; de holnap este, ha megtisztelne bennünket a jelenlétével,
úgy gondolom, nem kellene szégyenkeznünk. Persze, mint kezdő
színészek, kérjük szíves elnézését; remélem, számíthatunk az elnézésére.
– Számíthatnak rá, uram – felelte Sir Thomas komolyan –, de minden
további próba nélkül. – Majd egy kissé megenyhülve és mosolyogva
hozzátette: – Azért jöttem haza, hogy boldog legyek és elnéző. – S a
többiek felé fordulva nyugodt hangon megkérdezte: – A legutóbbi

145
levelekben, amelyeket Mansfieldből kaptam, szó esett Crawford úrról és a
húgáról. Kellemes ismerősök?
Tom volt az egyetlen, akinél készen állt a válasz, s mivel egyikük iránt
sem érzett különösebb elfogultságot, hiszen nem gyötörte sem szerelmi,
sem színészi féltékenység, nagyon elismerően tudott nyilatkozni
mindkettőjükről: Crawford úr talpig úriember, a húga pedig bájos, csinos,
elegáns, élénk leány.
Rushworth úr nem bírta tovább szótlanul. – Jó, nem mondom, hogy nem
úriember; de azt is közölhetné az apjával, hogy nincs több százhetvenöt
centinél, különben még azt hiszi, valami jóvágású fiatalemberről
beszélünk.
Sir Thomas nem egészen értette ezt, s egy kissé meglepődve nézett rá.
– Ha kíváncsiak a véleményemre – folytatta Rushworth úr –, szerintem
nagyon kellemetlen ez az örökös próbálás. Jóból is megárt a sok. Én már
nem lelkesedem úgy a színjátszásért, mint az elején. Azt hiszem, sokkal
hasznosabban töltjük az időnket, ha kényelmesen üldögélünk itt
egymással, és nem csinálunk semmit.
Sir Thomas ismét ránézett, majd helyeslően mosolyogva azt mondta: –
Örülök, hogy ebben a kérdésben ennyire megegyezik a véleményünk.
Őszintén mondom, nagyon jólesik. Igazán természetes, hogy én óvatosabb
és élesebb szemű vagyok, s olyan aggályokat is átérzek, amelyeket a
gyermekeim nem éreznek; az is éppoly természetes, hogy náluknál sokkal
jobban megbecsülöm a családi nyugalmat, az olyan otthont, amelyből
száműzve van a lármás szórakozás. De ha ön is így érez, az ön korában, ez
igen jó fényt vet önre, s biztató lehet mindenkinek, akihez köze van; és én
fel tudom mérni, mit jelent, hogy ilyen tekintélyes szövetségesre találtam.
Sir Thomas úgy gondolta, hogy Rushworth úr nézeteit fejezi ki, csak
jobban megfogalmazva, mint ahogy ő tudná. Azzal tisztában volt, hogy
Rushworth úr nem lángész; de józan, derék fiatalembernek tartotta, akinek
az ékesszólása nem tudja kellőképpen tükrözni a helyes felfogását, s ezért
máris magas polcra állította megbecsülésében. A többiek közül sokan nem
bírták elfojtani mosolyukat. Maga Rushworth úr nemigen tudta, mihez
kezdjen a mély értelmű szavakkal; de mivel látszott rajta, hogy Sir Thomas
jó véleménye őszintén boldoggá teszi, s nem nagyon nyitotta ki a száját,
ezzel a maga részéről mindent megtett, hogy a jó vélemény még egy
darabig fennmaradjon.

146
 Huszadik fejezet

Másnap reggel Edmundnak az volt az első dolga, hogy négyszemközt

beszéljen apjával, és becsületesen tájékoztassa a színház egész
történetéről; a maga igazolására csupán az indítékait hozta fel, amelyeket
most, józanabbul is mentségnek tartott, de őszintén bevallotta, hogy a
részvétele nem sok haszonnal járt, vagyis tévesen ítélte meg a helyzetet,
amikor beadta a derekát. Bár önmagát elmarasztalta, vigyázott rá, hogy a
többiekről ne mondjon semmi rosszat; de csak egyvalaki akadt közöttük,
akinek a magatartása nem szorult védelemre vagy szépítgetésre. – Többé–
kevésbé mindnyájan hibásak vagyunk – mondta –, ahányan csak vagyunk,
kivéve Fannyt. Fanny az egyetlen, aki egy percig sem ingott meg, és
következetes maradt. Elejétől a végéig határozottan ellenezte az egészet.
Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, amivel apámnak tartozunk.
Fannyban nem találhat semmi kivetnivalót.
Sir Thomas legalább annyira helytelenítette a történteket – ilyen
vállalkozás, ilyen társaságban, ilyen körülmények között –, mint ahogy a
fia mindig is tartott tőle; annyira helytelenítette, hogy sokat nem is akart
beszélni róla; s miután kezet fogott Edmunddal, igyekezett feloldani a
kínos hangulatot, és hajlandó volt elfelejteni, hogy az ő személyéről
mennyire megfeledkeztek – feltéve, ha a lehető leghamarabb eltűnik
minden, ami erre emlékeztethetné, s a ház visszanyeri tisztes állapotát. A
többi gyerekét egyáltalán nem részesítette feddésben: inkább feltételezte,
hogy belátták hibájukat, semhogy kockázatos vizsgálatokba bocsátkozzék.
Az is elegendő büntetés, ha azonnal véget ér minden, és gyökeresen
felszámolják az egész vállalkozást.
De mégis volt valaki a házban, akivel másképpen is éreztetnie kellett a
rosszallását, nemcsak a viselkedésével. Nem tudta megállni: Norrisné előtt
céloznia kellett arra, hogy azt remélte, ő legalább közbelép, és
figyelmeztetéseivel igyekezik megakadályozni, amit józan eszével nyilván
elítélt. A fiatalok igen meggondolatlanul bocsátkoztak színjátszási
terveikbe; maguktól is több eszük lehetett volna; de hiszen fiatalok, s ő, Sir
Thomas úgy véli, Edmund kivételével bizony nem eléggé szilárd
jelleműek; ennélfogva jobban meglepi, hogy Norrisné szó nélkül hagyta
helytelen lépéseiket, és pártolta kétes szórakozásaikat, semmint az, hogy e
lépések és szórakozások gondolata egyáltalán felmerült. Norrisné egy
kissé zavarba jött, s még sohasem állt ilyen közel ahhoz, hogy torkán

147
akadjon a szó; szégyellte ugyanis bevallani, hogy semmi rosszat nem látott
abban, ami Sir Thomas szerint ily kirívóan helytelen, másrészt nem akarta
elismerni, hogy vajmi keveset ér a tekintélye – hogy hiába beszélt volna.
Egy kiutat látott csupán: igyekezett minél hamarabb szabadulni a kínos
témától, és szerencsésebb mederbe terelni Sir Thomas gondolatait. Sok
mindent fel tudott hozni a maga dicséretére: utalt arra, hogy
általánosságban féltő gonddal őrködött a család jólétén és érdekein;
éreztette, mennyi fáradsággal és áldozattal járt az a rengeteg futkározás,
amikor pillanatonként elszólították békés otthonából; s részletezte, milyen
értékes, tanácsokkal buzdította éberségre és takarékosságra Lady
Bertramot és Edmundot, minek következtében lépten–nyomon sikerült
megakadályozni a végzetessé válható pazarlást, és leleplezni sok hűtlen
szolgát. De a legerősebb aduja Sotherton volt. Az ő hervadhatatlan
érdeme, hogy összehozta a családot Rushworthékkal. Ezt a dicsőséget nem
kezdheti ki semmi. Neki, és csakis neki köszönhető, hogy Rushworth úr
tettekre váltotta Maria iránti vonzalmát. – Ha én nem veszem kézbe a
dolgot – mondta –, ha nem teszek meg mindent, hogy bemutassanak a
fiatalember anyjának, s azután nem veszem rá a nővéremet, hogy viziteljen
le nála, akkor holtbiztos, hogy semmi se lett volna az egészből, mert
Rushworth úr az a fajta kedves, szerény fiatalember, akit nagyon is
bátorítani kell, és ha mi tétlenek maradunk, akadt volna más leány éppen
elég, aki megfogja magának. De én minden követ megmozdítottam.
Hegyeket is megmozdítottam volna, hogy rábeszéljem a nővéremet, és a
végén sikerült. Tudja, milyen messze van ide Sotherton; pláne télvíz
idején, s az utak majdnem járhatatlanok voltak, de én mégis rábeszéltem.
– Tudom, milyen sokat nyom a latban, s méltán, a kegyed szava Lady
Bertramnál és a gyermekeinél, éppen ezért sajnálattal gondolok arra, hogy
nem...
– Drága Sir Thomas, ha látta volna, milyen állapotban voltak az utak
aznap! Már azt hittem, soha nem jutunk el a célhoz, bár négy lovat
fogattunk be, természetesen; s az a szegény öreg kocsis velünk jött, csupa
szeretetből és jóságból, pedig alig bírt megülni a bakon a reumája miatt,
amit persze én kezeltem már Szent Mihály napja óta. A végén ki is
gyógyítottam belőle, de egész télen kínlódott szegény, és aznap olyan idő
volt, hogy indulás előtt muszáj volt felmennem a szobájába, és rá akartam
beszélni, hogy maradjon itthon: már éppen vette fel a parókáját; egyszóval,
azt mondom neki: „Öregem, jobb, ha itthon marad; ne féltsen bennünket,
Lady Bertramot meg engem; hiszen tudja, milyen megbízható ez a
Stephen, és Charles is tud már bánni az ostorhegyesekkel, úgyhogy
aggodalomra nincs ok.” De aztán mindjárt láttam, hogy hiába minden; a

148
fejébe vette, hogy velünk jön, úgyhogy nem is szóltam többet, mert nem
szeretek erőszakoskodni és fontoskodni; de vérzett a szívem érte,
valahányszor megzökkent a kocsi, és Stoke mellett, azon a hepehupás
úton, ahol csupa hó meg jég borította a köveket, úgyhogy el sem tudja
képzelni, milyen keserves volt, ott szinte sírtam, úgy sajnáltam. No és azok
a szegény lovak is! Ahogy azok erőlködtek! Tudja, mennyire odavoltam
mindig a lovakért. S amikor a sandcrofti domb lábához értünk, mit gondol,
mit csináltam? Most nevetni fog: de igenis kiszálltam, és gyalog mentem
fel a dombra. Isten engem úgy segéljen. Talán nem sokat könnyítettem
rajtuk, de valamit azért mégis, és nem bírtam elviselni, hogy kényelmesen
üldögéljek, miközben azok a pompás állatok úgy kínlódnak. Persze
rettenetesen megfáztam, de bántam is én! Az a fő, hogy elértem a célomat
a vizittel.
– Remélem, a jövőben is mindig úgy érezhetjük majd, hogy ez a
kapcsolat megérte a fáradságot, amelybe a létrehozása került. Rushworth
úr megnyilatkozásaiban nincs semmi rendkívüli, de tegnap este jólesett
hallanom, hogyan vélekedik egy bizonyos kérdésről: a békés családi kört
határozottan előnyben részesítette a színjátszás lármájával és
felfordulásával szemben. Nagyon egészséges érzésekről tett
tanúbizonyságot.
– De még mennyire, és minél jobban megismeri, annál jobban meg fogja
szeretni. Nem mondom, hogy valami ragyogó egyéniség, de rengeteg jó
tulajdonsága van, és magát, Sir Thomas, úgy isteníti, hogy az emberek
szinte nevetnek rajtam, mert mindenki az én kezemet látja benne. A
napokban is azt mondja Grantné: „Kedves Norrisné, ha Rushworth úr a
maga fia volna, akkor se tisztelhetné jobban Sir Thomast.”
Sir Thomas nem feszegette tovább a kérdést: megzavarták Norrisné
kitérő válaszai, lefegyverezte a hízelgése; kénytelen volt belenyugodni
abba a gondolatba, hogy ha szeretteinek pillanatnyi öröméről van szó,
sógornője nem mindig olyan okos, mint amilyen jóindulatú.
Egyébként nagyon sok dolga volt aznap délelőtt. Idejének csak kis
részét tölthette családi beszélgetéssel. Vissza kellett zökkennie a
mansfieldi élet megszokott kerékvágásába; tárgyalt az intézőjével és a
tiszttartójával; mindent ellenőrzött, mindennek utánaszámolt, s két
elintéznivaló között megnézte az istállóit, a kertjeit, a nem nagyon távoli
földeket; de tevékeny és módszeres ember lévén, nemcsak hogy mindezzel
végezni tudott, mire a ház uraként ismét elfoglalta helyét az
ebédlőasztalnál, hanem még az ácsnak is kiadta a szükséges utasításokat,
hogy bontsa le, amit nem is olyan rég a biliárdszobában épített, és azzal a
jóleső érzéssel nyúlt a kanálhoz, hogy a díszletfestő azóta már legalább

149
Northampton vidékén járhat: ő mindenesetre idejében elbocsátotta. A
díszletfestő tehát elment, miután annyi kárt okozott csupán, hogy
összemázolta az egyik szoba padlóját, tönkretette a kocsis összes
spongyáit, és felbőszített öt inast, akik miatta nem végezhették a rendes
munkájukat; Sir Thomas most már joggal remélhette, hogy egy–két napon
belül a történtek utolsó tárgyi emléke is eltűnik a házból, s a Szerelmi
fogadalmak utolsó fűzött példánya is megsemmisül, mert ő bizony mindet
a tűzbe vetette, ahány csak a keze ügyébe került.
Yates úr most már kezdte megérteni Sir Thomas szándékait, bár
indítékainak a megértéséhez egy csöppet sem jutott közelebb. A nap
legnagyobb részét barátjával együtt a vadászatnak szentelte, és Tom
megragadta ezt az alkalmat, hogy előkészítse a várható fejleményekre, s
elnézését kérje az apja különös intézkedései miatt. Yates urat, mint
képzelhető, végtelenül lesújtotta, amit hallott. Csakugyan nem tekinthette
közönséges balszerencsének, hogy másodszor is csalódnia kell
reményeiben; s úgy érezte, ha nem akarná kímélni a barátját, valamint a
barátja ifjabb húgát, felháborodásában jól megmondaná a magáét a
bárónak, megbélyegezné képtelen magatartását, és valamivel jobb
belátásra térítené. Igenis így érezte, nagyon határozottan, amíg a
mansfieldi erdőt járta, majd később az egész úton hazafelé; de amikor
asztalhoz ültek, volt valami Sir Thomasban, amitől Yates úr bölcsebbnek
vélte, ha ráhagyja az egészet, és nem veti szemére a bolondériáját. Már
addig is találkozott egy–két bosszantó atyával, és elég sokszor szívhatta
fogát az okvetetlenkedésük miatt, de ilyen különleges példányt, ilyen
érthetetlen erkölcscsőszt és példátlan zsarnokot, mint Sir Thomas, még
soha életében nem látott. Az ilyet csak a gyerekei kedvéért lehet elviselni,
és Sir Thomas az elragadó Juliának köszönhette, hogy Yates úr azért
hajlandó volt még egypár napig a házában időzni.
Az este látszólag minden súrlódás nélkül zajlott le, ámbár lélekben
csaknem mindenki fel volt dúlva; s a zeneszámok, amelyeket Sir Thomas
kérésére adtak elő a lányai, csupán az igazi harmónia hiányát leplezték.
Maria alig bírta féken tartani a nyugtalanságát. Számára az volt a
legfontosabb, hogy Crawford minél előbb nyilatkozzon, s egyetlen nap is
fájdalmas időveszteségnek tetszett, ha ezen a téren nem történik
előrehaladás. Egész délelőtt várta, hogy találkozzék vele, s még este is
várta. Rushworth úr korán hazaindult Sothertonba a nagy szenzációval, és
Maria szívből remélte, hogy rövidesen közbejön az a boldogító fejlemény,
amely egyszer s mindenkorra megkímélné a visszaút fáradalmaitól. De a
paplakból egy árva lélek sem jelentkezett, az ott lakók még életjelt sem
adtak, csak Grantné fejezte ki szerencsekívánatait, és érdeklődött a

150
hogylétük felől egy Lady Bertramhoz intézett baráti levélkében. Hosszú,
hosszú hetek óta ez volt az első nap, hogy a két család egyáltalán nem
érintkezett egymással. Augusztus eleje óta még egyszer sem telt el
huszonnégy óra, hogy valamiképpen össze ne jöttek volna. Szomorú,
fájdalmas nap volt; s a rákövetkező, bár másféle gyötrelmeket hozott,
semmivel se bizonyult kellemesebbnek. A lázas öröm pillanatait a
mardosó szenvedés órái követték. Henry Crawford ismét a házban volt; dr.
Granttal jött át, aki feltétlenül tiszteletét akarta tenni Sir Thomasnál;
amikor – eléggé korán – bevezették őket a reggelizőbe, a család legtöbb
tagja odabent tartózkodott. Sir Thomas is hamarosan megjelent, s Maria
repeső szívvel, roppant izgalomban figyelte, hogyan mutatkozik be
apjának az a férfi, akit szeret. Nem tudta volna szóban kifejezni az
érzéseit, s néhány perccel később sem, mikor Henry Crawford, aki közte és
Tom között ült, halkan megkérdezte az utóbbitól, van–e remény arra, hogy
a mostani örvendetes megszakítás után (itt udvarias pillantást vetett Sir
Thomas felé) folytathatják a darab próbáit, mert ez esetben ő bármikor
azonnal visszatér Mansfieldbe, ha a társaság úgy kívánja: most ugyan
sürgősen el kell utaznia, hogy Bathban találkozzék a nagybátyjával, de ha
a Szerelmi fogadalmak–at esetleg mégis színre lehetne vinni, őrá
feltétlenül számíthatnak; minden egyéb programját felborítaná; még a
nagybátyja sem tarthatná vissza, ha szükségük van rá. Őrajta nem fog
múlni a darab előadása.
– Bathból, Norfolkból, Londonból, Yorkból, ahol éppen vagyok –
jelentette ki –: csak értesítsenek, s máris indulok Anglia bármelyik
pontjáról.
Szerencse, hogy Tomnak kellett felelnie, s nem a húgának. Neki nem
esett nehezére, hogy könnyedén, fesztelenül beszéljen: – Sajnálom, hogy
elmegy; de ami a darabunkat illeti, annak befellegzett... egyszer s
mindenkorra befellegzett... (sokatmondó pillantás Sir Thomas felé).
Tegnap elment a festő, és holnapra nem sok marad az egész színházból.
Mindjárt tudtam, hogy ez lesz a vége. De hogyhogy ilyen korán megy
Bathba? Nem lesz ott senki.
– A nagybátyám mindig ilyenkor kezdi.
– És mikor indulna?
– Még ma; estig talán eljutnék Banburybe.
– Melyik istállót szokta igénybe venni Bathban? – hangzott a következő
kérdés; és amíg erről a témáról folyt a szó, Maria, akiben volt büszkeség és
akaraterő, felkészülhetett rá, hogy lehetőleg nyugodtan vegye ki részét a
további beszélgetésből.
Crawford nemsokára hozzá fordult, s nagyjából ugyanazt mondta el,

151
mint az előbb, csak gyöngédebben s a bánatát jobban kidomborítva. De
mit számított a gyöngédsége vagy a bánatos arca? Elmegy, s bár lehet,
hogy nem önként megy el, kétségtelenül önként akar távol maradni; azon
kívül ugyanis, amivel talán a nagybátyjának tartozik, minden
kötelezettsége önkéntes. Hiába emlegeti a kényszert – Maria tudta, hogy a
függetlenség szól belőle. Az a kéz, amely az övét oly forrón szorította a
szívére! Az a kéz s az a szív most egyformán hideg és érzéketlen! Maria
erős volt, tudott uralkodni magán, de kegyetlenül szenvedett. Szerencsére
nem sokáig kellett hallgatnia a hazug szavakat, melyekre a férfi tettei oly
csattanósan rácáfoltak, s az illemszabályok bilincsébe erőltetnie viharzó
érzéseit, mert Henry Crawford csakhamar elfordult tőle, hogy eleget
tegyen az udvariasság általános követelményeinek, s búcsúlátogatása –
hiszen az volt, most már nyíltan kimondta – nagyon rövid ideig tartott.
Aztán elment... utoljára érintette meg a kezét, utoljára hajolt meg előtte, és
Maria nyomban belekóstolhatott a magányba: ad–e vigaszt, vagy sem.
Henry Crawford elment, el a házból, és két órán belül a faluból is; és ezzel
füstbe mentek a remények, amelyeket önző hiúságával Maria és Julia
Bertramban támasztott.
Julia még örülni is tudott a távozásának. A jelenlétét már–már
gyűlöletesnek érezte; és eléggé lehiggadt ahhoz, hogy ha a férfi nem lesz
Mariáé, bosszúvágya ennyivel is beérje. Nem kívánta, hogy akit faképnél
hagytak, ráadásul még nyilvánosan is megszégyenüljön. Csak menjen el
Henry Crawford, akkor még sajnálni is tudja a nővérét.
Fanny sokkal tisztább okokból fogadta örömmel a bejelentést. Ebéd
közben szerzett róla tudomást, és valósággal fellélegzett. A többiek mind a
sajnálkozásukat fejezték ki, és az érzelmek skálájának legkülönbözőbb
fokain magasztalták Henry Crawford érdemdús személyét: Edmund
őszintén, bár egy csöppet sem elfogulatlanul, Lady Bertram pedig
gépiesen, minden meggyőződés nélkül. Norrisné nagyot nézett, s kezdte
elhinni, hogy Crawford talán mégsem szeretett bele Juliába; már–már
azzal vádolta magát, hogy nem tett meg mindent ennek érdekében; de
amikor annyian vannak a gondjaira bízva, csoda–e, hogy még az ő
buzgalma sem tud lépést tartani a vágyaival?
Egy–két nap múlva Yates úr is elutazott. Sir Thomas elsősorban az ő
távozását várta türelmetlenül; az adott helyzetben, amikor egyedül akart
maradni a családjával, még egy Yates úrnál különb idegen jelenléte is
kellemetlen lett volna; de ez a léha és bizalmaskodó, haszontalan és
költséges vendég mindenképpen az idegeire ment. Önmagában véve is
bosszantotta volna, de mint Tom barátja és Julia udvarlója végképp
elviselhetetlenné vált. Sir Thomasnak egészen mindegy volt, hogy

152
Crawford úr elmegy–e, vagy marad–e; de amikor Yates urat kísérhette ki a
bejárati ajtóhoz, őszinte megkönnyebbüléssel kívánt neki kellemes utazást.
Yates úr még tanúja lehetett annak, hogyan számolják fel a mansfieldi
színház maradványait, s hogyan távolítanak el mindent, aminek a
legcsekélyebb köze is volt a darabhoz; távozásáig a ház visszanyerte
eredeti komolyságát; és Sir Thomas abban a reményben csukta be mögötte
az ajtót, hogy a színdarab utolsó, legbosszantóbb kellékét búcsúztatta el, s
többé semmi sem fogja emlékeztetni e kínos történetre.
Norrisnénak sikerült eltüntetnie a szeme elől azt, ami még kellemetlenül
érinthette volna. A függöny, amelynek elkészítését oly nagy tehetséggel és
sikerrel irányította, átvándorolt az ő házába, ahol véletlenül nagyon is
elkelt a zöld posztó.

153
 Huszonegyedik fejezet

Sir Thomas hazatérése, a Szerelmi fogadalmak–tól függetlenül is, erősen

hatott a család életére. Az ő fennhatósága alatt Mansfieldet mintha
kicserélték volna. Néhányan elmentek a társaságból, másoknak
megkeseredett a hangulata – unalom és ború váltotta fel az addigi derűt – a
kedélytelen családi körbe csak ritkán lopakodott be valami élénkség. A
paplakkal alig érintkeztek. Sir Thomas mindig is nagyon tartózkodó volt,
most pedig különösen viszolygott a társas kapcsolatoktól, egy kivétellel.
Hozzátartozóin kívül mással nemigen érintkezett szívesen, mint
Rushworthékkal.
Edmund nem csodálkozott az apja érzésein, s nem is fájt neki semmi,
csak Granték kirekesztése. – Ők joggal tarthatnak igényt a barátságunkra –
mondta Fannynak. – Szinte hozzánk tartoznak; valósággal részei a
családnak. Kár, hogy apám nem méltányolja jobban, milyen figyelmesek
voltak anyám és húgaim iránt az ő távollétében. Attól tartok, most úgy
érezhetik, hogy elhanyagoljuk őket. De apám, sajnos, egyiküket sem
ismeri valami jól. Alig egy éve költöztek ide, amikor ő elutazott Angliából.
Ha jobban ismerné őket, érdemeikhez képest becsülné a társaságukat, hisz
pontosan olyan emberek, amilyeneket ő szeret. Nálunk mostanában nem
nagyon vidám a hangulat: a húgaim búbánatosak, és Tomról is lerí a
rosszkedv. Dr. Grant és a felesége egy kis életet hozna közénk, s még
apám is úgy találná, hogy derűsebben telnek az estéink, ha itt vannak.
– Gondolja? – kérdezte Fanny. – Véleményem szerint a nagybátyám
nem örülne semmilyen vendégnek. Azt hiszem, ő éppen ezt a csöndet
szereti, és a családi kör pihentető békéjén kívül nem vágyik semmi másra.
Egyébként nem érzem úgy, mintha nálunk most komorabb volna a
hangulat, mint régebben... mármint a nagybátyám elutazása előtt. Ha jól
emlékszem, nagyjából ilyen volt mindig. Sohasem nevettünk valami sokat
a jelenlétében; vagy ha mégis van egy kis különbség, legfeljebb annyi, azt
hiszem, amennyi az ilyen hosszú távollét után eleinte nagyon is érthető.
Egy kissé feszélyezettek vagyunk, ami természetes; de nem emlékszem rá,
hogy régebben vidámabbak lettek volna az estéink, kivéve, amikor a
nagybátyám a városban volt. Gondolom, a fiatalokban sohasem tombol a
vígság, ha otthon van, akire fel kell nézniük.
– Azt hiszem, igazad van, Fanny – felelte Edmund egy kis gondolkodás
után. – Csakugyan, az estéink nem változtak meg, inkább visszanyerték

154
régi jellegüket. Az az élénkség, az volt az újdonság. De milyen erős tud
lenni alig néhány hét benyomása! Már–már úgy éreztem, mintha sohasem
éltünk volna másként.
– Úgy látszik, én kedélytelenebb vagyok, mint a többiek – mondta
Fanny. – Én most sem érzem hosszúnak az estéket. Nagyon szeretem
hallgatni a nagybátyámat, ha Nyugat–Indiáról beszél. Órák hosszat
elhallgatnám. Sok mindent tudnék mondani, amiben feleannyi szórakozást
sem találtam; de hát azt hiszem, én nem vagyok olyan, mint mások.
– Miért hiszed ezt? – kérdezte Edmund mosolyogva. – Szeretnéd, ha
rábólintanék, s azt mondanám, hogy azért különbözöl a többiektől, mert
bölcsebb és józanabb vagy náluk? De ugyan mikor bókoltam én neked,
Fanny, vagy akárki másnak? Ha bókokra vágyol, menj csak az apámhoz.
Benne nem fogsz csalódni. Kérdezd meg, mi a véleménye rólad, és annyi
bókot hallhatsz, amennyi jólesik; igaz, mindenekelőtt a külsődről, de most
be kell érned ennyivel, abban a reményben, hogy egyszer majd a lelki
szépségedet is felfedezi.
Ez a hang annyira új volt Fannynak, hogy végtelenül zavarba jött tőle.
– Egy szó, mint száz: a nagybátyádnak az a véleménye, hogy nagyon
csinos vagy, kedves Fanny. Rajtam kívül mindenki más nagy hűhót csinált
volna belőle, és rajtad kívül mindenki más megsértődött volna, amiért nem
tartották nagyon csinosnak már azelőtt is; de az az igazság, hogy a
nagybátyád eddig nem látott szépnek, most pedig annak lát. Hogy
mennyivel jobb színben vagy! És az arcod hogy megszépült! És az
alakod... nono, Fanny, ne fordulj el... hisz csak egy nagybácsi mondja. Mi
lesz veled, ha még a nagybátyád dicséretét sem bírod elviselni? Komolyan,
lassanként hozzá kell edződnöd ahhoz a gondolathoz, hogy az embernek
jólesik rád néznie. Próbáld meg kibírni, hogy csinos nő lett belőled.
– Jaj, ne beszéljen így, ne beszéljen így! – kiáltotta Fanny, és Edmund
nem is sejthette, mi minden bántja; de látta, hogy bántja valami, s ezért
nem folytatta tovább, csak ennyit tett hozzá komolyabb hangon:
– Semmi akadálya, hogy minden tekintetben megnyerd a nagybátyád
tetszését; csak azt szeretném, ha többet beszélgetnél vele. Azok közé
tartozol, akik esténként túlságosan is sokat hallgatnak.
– De hiszen többet beszélek vele, mint régebben. Ez így van, higgye el.
Tegnap is, nem hallotta, amikor a rabszolgakereskedelemről kérdeztem?
– De igen... és reméltem, hogy azután is lesz még egypár kérdésed. A
nagybátyád örült volna, ha tovább érdeklődsz.
– Én igazán szerettem volna... de az a halálos csend! Az unokanővéreim
csak ültek, és egy szót se szóltak, mintha egyáltalán nem érdekelné őket a
téma, úgyhogy nem szívesen... gondoltam, olyan látszata lenne, mintha az

155
ő rovásukra akarnék feltűnni, ha én tanúsítok kíváncsiságot és érdeklődést
a mondanivalója iránt, amikor ő a lányaitól várná el ugyanezt!
– Crawford kisasszony nagyon helyesen állapította meg rólad a múltkor,
hogy te majdnem úgy félsz a feltűnéstől és a dicsérettől, mint más nők a
mellőzéstől. A paplakban beszélgettünk rólad, és szó szerint ezeket
mondta. Pedig ő ért hozzá. Senkit sem ismerek, aki ennyire bele tud látni
az emberekbe. Szinte csodálatos, egy ilyen fiatal nőtől! A te jellemedről
mindenesetre tisztább képe van, mint számos régi ismerősödnek; és egy–
egy tréfás megjegyzéséből, amikor jókedvében nem vigyáz a nyelvére, azt
veszem ki, hogy sok mindenkit éppoly találóan tudna jellemezni, ha a
tapintat nem tiltaná. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye apámról! Nyilván
tetszik neki, mint jó megjelenésű, méltóságteljes, egyenes és úri modorú
ember, de mivel olyan keveset érintkezett vele, talán egy kissé riasztónak
találja a tartózkodását. Ha többet volnának együtt, biztosan megszeretnék
egymást. Apám élvezné az elevenségét, ő pedig van annyira okos, hogy
megbecsülje apám jó tulajdonságait. Kár, hogy nem találkoznak
gyakrabban! Remélem, Crawford kisasszony nem gondolja, hogy ennek
valamiféle ellenszenv az oka apám részéről.
– Mivel a többiek részéről csakis rokonszenvet tapasztalt, nemigen
lehetnek ilyen aggodalmai – felelte Fanny, elfojtva sóhaját. – Nagyon
természetes, hogy Sir Thomas eleinte senkivel sem akar találkozni a
családján kívül, úgyhogy ebből nem vonhat le semmilyen következtetést.
Egy idő múlva, gondolom, ugyanúgy érintkezünk majd, mint azelőtt, már
amennyire az évszak megengedi.
– Gyerekkora óta ez az első október, amelyet vidéken tölt. Tunbridge–et
és Cheltenhamet nem nevezhetem vidéknek; a november pedig még
komolyabb hónap, és látom, Grantné mindent elkövet, hogy Crawford
kisasszony ne találja unalmasnak Mansfieldet, ahogy a tél közeledik.
Fanny erre sok mindent mondhatott volna, de okosabb volt hallgatni, s
egyáltalán nem érinteni
Crawford kisasszony anyagi helyzetét, műveltségét, szellemességét,
társadalmi állását, a barátait, nehogy látszólag méltánytalan kijelentések
csússzanak ki a száján. Minthogy Crawford kisasszony olyan jó
véleménnyel volt róla, legalábbis hálás elnézést érdemelt, és Fanny másra
terelte a szót.
– Holnap, úgy tudom, a nagybátyám Sothertonban ebédel magával és
Tommal együtt. Alig egypáran maradunk itthon. Remélem, a nagybátyám
nem fog kiábrándulni Rushworth úrból.
– Hiába reméled, Fanny. A holnapi látogatás után ki kell ábrándulnia
belőle, hiszen öt óra hosszat leszünk a társaságában. Előre félnék a holnapi

156
bárgyúságtól, ha nem kellene még nagyobb veszélyekkel számolni: a
hatással, amelyet apámra gyakorolhat. Igazán nem áltathatja magát sokáig.
Őszintén sajnálom mindannyiukat, és nem adnám egy vak lóért, ha
Rushworth és Maria sohasem találkozott volna.
Ezen a téren valóban nagy csalódások vártak Sir Thomasra. Bármilyen
jóindulattal viseltetett is Rushworth úr iránt, bármennyire tisztelte is őt
Rushworth úr, előbb–utóbb rá kellett eszmélnie az igazságnak legalább
egy részére – arra ugyanis, hogy Rushworth úr nagyon értéktelen
fiatalember, akinek a gyakorlati és elméleti ismeretei egyaránt hiányosak,
akinek semmiről sincs határozott véleménye, s akinek álmában sem jut
eszébe, hogy olyan, amilyen.
Sir Thomas egészen másféle vőre számított; s most aggodalom fogta el
Maria miatt, és szeretett volna belelátni az ő szívébe. Nem kellett sokáig
figyelnie, hogy megállapíthassa: még az a legjobb, ha csak közönyt talál
benne. Maria hűvösen, fölényesen viselkedett Rushworth úrral szemben.
Nem tudta szeretni, nem is szerette. Sir Thomas elhatározta, hogy
komolyan beszél vele. Hiába lenne oly előnyös a frigy, hiába vált már jó
ideje nyilvánossá az eljegyzés, Maria boldogságát nem szabad feláldozni.
Úgy látszik, túlságosan rövid ismeretség után ígérte oda a kezét Rushworth
úrnak, s most, hogy jobban megismerte, bánja, amit tett.
Sir Thomas ünnepélyes, de nyájas modorban kezdte a beszélgetést;
elmondta lányának, hogy mitől fél, érdeklődött az óhajai felől, kérte, hogy
beszéljen nyíltan és őszintén, s biztosította, hogy semmilyen
kellemetlenségtől nem kell tartani, a kapcsolat végérvényesen felbontható,
ha úgy érzi, hogy csak boldogtalanságot hozna rá. Ő, Sir Thomas, kiáll
mellette, és megszabadítja. Maria vívódott egy pillanatig e szavak hallatán,
de csak egy pillanatig; s amikor apja befejezte, azonnal, határozottan s a
lelki tusa minden látható jele nélkül adta meg a választ. Hálásan köszöni
Sir Thomas féltő szeretetét, atyai jóságát, de apja téved, ha azt hiszi, hogy
benne akárcsak a leghalványabban is felmerült az eljegyzés felbontásának
a vágya, vagy egy csöppet is változott a gondolkodása és a hajlandósága,
amióta megkötötték. A legnagyobb tisztelettel viseltetik Rushworth úr
jelleme és egyénisége iránt, és nem kételkedik abban, hogy tökéletesen
boldog lesz mellette.
Sir Thomasnak ennyi elég volt. Talán örült is, hogy beérheti ennyivel, s
nem kell mélyebbre ásnia, miként az esze másoknak tanácsolta volna.
Olyan kapcsolatról volt szó, melynek a felbontása igen fájdalmasan
érintette volna, s ezért a következőképpen okoskodott. Rushworth úr még
fiatal, sokat fejlődhet: jó társaságban fejlődnie kell, és fejlődni is fog; s ha
Maria ilyen biztosnak látja mellette a boldogságát, mégpedig anélkül, hogy

157
elfogulttá vagy vakká tenné a szerelem, akkor hinni kell neki. Az érzései
nyilván nem túl hevesek; Sir Thomas ezt nem is gondolta egy percig sem;
de attól még éppoly derűs lehet az élete; s ha le tud mondani arról, hogy
kiemelkedő, ragyogó egyéniséget lásson a férjében, minden egyéb
kétségtelenül mellette szól. Egy jó természetű fiatal nő, aki nem
szerelemből megy férjhez, általában még inkább szokott ragaszkodni a régi
családjához; most is az lehet a legnagyobb csábítás, hogy Sotherton olyan
közel van Mansfieldhez, s ez minden bizonnyal a legkedvesebb és
ártatlanabb örömök állandó forrása lesz. Ilyen és ehhez hasonló érveket
sorakoztatott fel magában Sir Thomas, mert örült, hogy elkerülheti a
szakítás kellemetlen mellékzöngéit, a feltűnést, a megjegyzéseket, a
szemrehányásokat, amelyek szükségképpen együttjárnának vele; örült,
hogy mégiscsak létrejön a házasság, amely nagymértékben növelheti a
tekintélyét és a befolyását; s még jobban örült, hogy a lányáról nem kell
olyasmit feltételeznie, ami keresztezné a szándékait.
Mariát legalább annyira megnyugtatta ez a beszélgetés, mint az apját. A
mostani lelkiállapotában csak örülni tudott annak, hogy végérvényesen
eldőlt a sorsa; hogy ismét elkötelezte magát Sotherton mellett; hogy
Crawford nem ringathatja magát holmi diadalmas elképzelésekbe, mintha
ő irányítaná a tetteit, és Maria őérte áldozná fel a jövőjét; ennélfogva
büszke elszánással ment ki a szobából, s csak azt fogadta meg, hogy
ezután óvatosabban bánik Rushworth úrral, nehogy az apja ismét gyanút
fogjon.
Ha Sir Thomas a Henry Crawford távozása utáni első három–négy
napban fordul a lányához, mielőtt még lecsitult a háborgása, mielőtt még
feladott minden reményt, vagy elhatározta, hogy megpróbálja kibírni a
vőlegényét, talán másféle választ kapott volna; de azóta megint eltelt
három–négy nap, és Crawford nem jött vissza, nem írt, nem üzent, nem
jelezte, hogy meglágyult a szíve, és Maria többé semmi jót nem várhatott
az elválásuktól: kénytelen volt tehát kijózanodni, s a büszkeségben keresni
vigaszt, bosszúját önmaga ellen fordítva.
Henry Crawford tönkretette a boldogságát, de ezt sohasem szabad
megtudnia; a hírét, az eleganciáját, a jólétét már nem fogja tönkretenni. A
világért sem szabad azt hinnie, hogy őutána epekedik a mansfieldi
magányban, hogy miatta dobta el Sothertont és Londont, a függetlenséget
és a pompát. A függetlenség csábosabb színekben tűnt fel, mint valaha; s
még jobban fájt, hogy Mansfieldben hiába vágyik rá. Maria egyre
tűrhetetlenebbnek érezte a korlátokat, amelyek Sir Thomas hazatérése után
körülvették. A szabadság, amelyet a távollétében élvezett, most
nélkülözhetetlenné vált. Amilyen hamar csak lehet, meg kell szabadulnia

158
apjától és Mansfieldtől, hogy a gazdagságban, az előkelőségben, a
mozgalmas nagyvilági életben keressen gyógyírt sajgó lelki sebére. Ezt
szilárdan eltökélte, s nem ingott meg többé.
Aki így érez, annak minden késedelem fáj, még az is, amit a hosszas
előkészületek okoznak, s még Rushworth úr sem igen várhatta
türelmetlenebbül az esküvőt, mint Maria. A lényeges dolgokban, vagyis a
lelkiekben már úgyis tökéletesen felkészült a menyasszony: felkészítette a
házasságra az a gyűlölet, amelyet otthona, szabadságának korlátozása és a
nyugalom iránt érzett; a csalódott szerelem gyötrelme és a megvetés az
iránt, aki a férje lesz. A többi ráér. Az új kocsik és bútorok beszerzése
várhat tavaszig, amikor majd Londonban jobban érvényesítheti ízlését.
Miután a fő kérdésekben ily módon megegyeztek, hamarosan kitűnt,
hogy az esküvő múlhatatlan előkészületeire néhány röpke hét is elegendő.
Rushworthné roppant készségesen lépett le a színről, s adta át a helyét a
szerencsés ifjú hölgynek, akit drága fia hitveséül választott; komornáját,
inasát és hintóját megtartva már november legelején teljes nagyasszonyi
pompával Bathba költözött, hogy estélyein ott kérkedjen tovább a
sothertoni csodákkal; ez a foglalatosság talán a kártyapartik izgalma
közepette is éppen olyan élvezetet szerzett neki, mint a helyszínen; s még
el sem kezdődött a hónap második fele, amikor lezajlott az a szertartás,
amely beiktatta Sotherton új úrnőjét.
Kifogástalan esküvő volt. A menyasszony kitűnt eleganciájával; a két
nyoszolyólány illő módon elhomályosult mellette; az oltár előtt apja adta
át a vőlegénynek; anyja röpülősót szorongatott a kezében, várva, hogy
mikor lesz rosszul az izgalomtól, nagynénje megpróbált sírni; s a
prédikációt dr. Grant tartotta nagyon szívhez szólóan. Amikor a
szomszédok később megtárgyalták, nem is tudtak fennakadni semmin,
kivéve azt, hogy a vőlegényt, a menyasszonyt és Juliát ugyanaz a kocsi
szállította a templomtól Sothertonba, amelyet Rushworth úr már egy éve
használt. Egyébként minden vonatkozásban tökéletesen eleget tettek a
legszigorúbb etikett követelményeinek.
Megtörtént: elmentek. Sir Thomas, mint aggódó apa, illendően fel volt
dúlva, s nagyrészt átérezte mindazt az izgalmat, amitől a felesége annyira
tartott, de végül is szerencsésen megmenekült. Norrisné, aki boldogan
vette ki részét a fáradalmakból, s az egész napot a kastélyban töltötte, hogy
lelki támaszt nyújthasson a nővérének, és a szokásosnál egy–két pohárral
többet ürítsen Rushworth úr és az ifjú Rushworthné egészségére, szinte
földöntúli derűt sugárzott; hiszen ő hozta össze a partit; minden neki
köszönhető; s aki látta magabiztos, diadalmas arcát, szentül hihette, hogy
soha életében nem hallott még boldogtalan házasságokról, és a

159
legcsekélyebb fogalma sincs róla, mi megy végbe az unokahúgában, aki a
szeme láttára nőtt fel.
Az ifjú pár úgy tervezte, hogy egy–két nap múlva Brightonba utazik, s
ott házat bérel néhány hétre. Mariának minden nagyvilági hely új volt, és
Brighton télen is csaknem olyan vidám, mint nyáron. Ha majd elmúlik az
újszerű szórakozások varázsa, még mindig ott lesznek London tágabb
lehetőségei.
Úgy volt, hogy Julia is velük megy Brightonba. Mióta nem kellett
vetélytársnőt látniuk egymásban, a nővérek között nagyjából helyreállt a
régi jó egyetértés; annyira legalábbis összebarátkoztak, hogy az adott
helyzetben mindegyik végtelenül ragaszkodjon a másikhoz. Az ifjú
Rushworthnénak mindennél fontosabb volt, hogy ne maradjon kettesben a
férjével; s Julia éppoly mohón vágyott az újdonságra és az élvezetekre,
mint Maria, bár valószínűleg nem hozott volna akkora áldozatot a cél
érdekében, és jobban el tudta viselni, hogy alárendelt helyzetben marad.
Eltávozásuk újabb cezúrát jelentett Mansfield életében: az űrt, amit
maguk után hagytak, nem lehetett egyhamar betölteni. A családi kör még
jobban összezsugorodott; s jóllehet a Bertram kisasszonyok az utóbbi
időben vajmi kevéssé járultak hozzá a hangulat vidámabbá tételéhez, azért
nagyon hiányoztak mindenkinek. Még az anyjuknak is hiányoztak; hát
még gyöngéd szívű unokahúguknak, aki csak járt–kelt a házban, rájuk
gondolt, és velük érzett, méghozzá a legnagyobb szeretettel, bár ők
sohasem tettek valami sokat, hogy ezt kiérdemeljék.

160
 Huszonkettedik fejezet

Fanny jelentősége megnőtt, miután az unokanővérei eltávoztak. Most

már ő volt az egyetlen fiatal nő a szalonban, egyedül ő foglalta el a családi
életnek ezt a fontos központját, ahol addig csak a legszerényebb harmad
illette meg, úgyhogy szükségképpen többet volt szem előtt, többet
gondoltak rá és foglalkoztak vele, mint bármikor azelőtt; s ez a kérdés:
„Hol van Fanny?” – elég gyakran hangzott el még akkor is, ha senki sem
óhajtotta igénybe venni a szolgálatait.
De nemcsak otthon nőtt meg az értéke, hanem a paplakban is. Szívesen
látott, meghívott vendég lett ebben a házban, ahová Norris nagy tiszteletű
úr halála óta évente kétszer sem tette be a lábát, s a borús, sáros,
novemberi napokon a legszívélyesebb fogadtatásra talált Mary
Crawfordnál. Első látogatása véletlennek volt köszönhető, a többi már
nyomatékos rábeszélésnek. Grantné kapva kapott mindenen, ami
változatosabbá tehette a húga életét, mi sem volt könnyebb tehát, mint
meggyőznie magát arról, hogy a legnagyobb szívességet teszi Fannynak,
és a legnagyszerűbb fejlődési lehetőségeket biztosítja a számára, ha
ragaszkodik minél sűrűbb látogatásaihoz.
Amikor Norrisné egyszer beküldte valamiért a faluba, Fannyt hatalmas
zivatar érte utol a paplak közelében; az egyik ablakból meglátták, amint
egy tölgyfa ágai és megritkult levelei alatt keres menedéket a háztól nem
nagyon messzire, s bár előbb szerényen húzódozott egy kicsit, végül is be
kellett mennie. A szolgálónak, aki udvariasan behívta, még ellenállt; de
amikor maga dr. Grant ment ki érte egy esernyővel, nem volt más hátra,
mint pironkodni, és a lehető leggyorsabban befutni a házba, s a szegény
Crawford kisasszony, aki roppant csüggeteg lelkiállapotban bámult ki a
vigasztalan esőbe, s egy lemondó sóhajjal éppen tudomásul vette, hogy
aznap már semmi se lesz a sétából, és a következő huszonnégy órában egy
árva lélekkel sem találkozhatik a hozzátartozóin kívül, határtalanul
megörült, amikor némi lármát hallott a bejárati ajtó felől, s az előszobában
szembetalálta magát a csuromvizes Price kisasszonnyal. Most tudta csak
igazán méltányolni, mit ér, ha egy esős falusi napon történik valami.
Azonnal feltámadt az életkedve, s mindenkinél buzgóbban szorgoskodott
Fanny körül; kiderítette, hogy sokkal jobban átázott, mint ahogy eleinte
hajlandó volt bevallani, és ellátta száraz ruhaneművel; s miután Fanny
megadta magát a zsarnoki figyelmességnek, és eltűrte, hogy mindenféle

161
gazdasszonyok és szobalányok sürögjenek körülötte és kiszolgálják, majd
ismét lejött a szalonba, mert erőnek erejével ott marasztalták egy
órácskára, amíg el nem áll az eső, Crawford kisasszony tovább
lubickolhatott a szemét és szellemét felüdítő újdonságban, amely arra volt
hivatva, hogy átöltözésig, illetve vacsoraidőig megmentse a halálos
unalomtól.
A két nővér olyan barátságos és kedves volt hozzá, hogy Fanny őszintén
élvezte volna ezt a vizitet, ha el tudta volna hinni, hogy nem
alkalmatlankodik, ha biztos lett volna abban, hogy egy óra múlva
csakugyan megjavul az idő, s ha nem kellett volna attól a szégyentől
tartania, hogy kizárólag az ő hazaszállítása végett előállítják dr. Grant
kocsiját és lovait, mert igenis ezzel fenyegették. Hogy odahaza esetleg
aggódnak, amiért ilyen időben elmarad, attól egy csöppet sem kellett
félnie; mivel a két nagynénjén kívül senki sem tudott az eltávozásáról,
efelől teljesen nyugodt lehetett, s tudva tudta, hogy ha Norrisné megemlít
egy parasztházat, ahol ő bizonyára oltalmat talált a zivatar elől, Lady
Bertramnak semmi kétsége nem lesz afelől, hogy csakugyan ott van abban
a házban.
Már kezdett kitisztulni, amikor Fanny észrevett a szobában egy hárfát, s
a kérdéseiből, amelyeket feltett, hamarosan kiderült, hogy nagyon kíváncsi
a hangjára, mert – ezt alig lehetett elhinni – még egyszer sem hallotta,
amióta Mansfieldbe hozták. Maga Fanny úgy gondolta,
hogy ennél mi sem egyszerűbb és természetesebb. Mióta a hangszer
megérkezett, nemigen járt a paplakban – miért is járt volna? –, de
Crawford kisasszony, akinek eszébe jutott, hogy Fanny annak idején igenis
kifejezte ez irányú óhajait, most lelkifurdalást érzett mulasztása miatt; s a
legszívélyesebb hangon mindjárt meg is kérdezte, hogy: – Akkor hát
játsszak valamit most? – és – Mit szeretne hallani?
Játszott is; nagy örömmel töltötte el, hogy sikerült új hallgatóra találnia,
méghozzá olyan hallgatóra, aki rendkívül hálás közönségnek bizonyult, aki
el volt ragadtatva az előadástól, s akiből nem hiányzott a zenei ízlés.
Játszott, míg csak Fanny az ablak felé sandítva meg nem állapította, hogy
nyilvánvalóan kiderült, úgyhogy, sajnos, mennie kell.
– Még egy negyedórát – felelte Crawford kisasszony –, aztán majd
meglátjuk. Ne szaladjon el az első pillanatban, ahogy elállt. Azok a felhők
nagyon ijesztőek.
– De már elvonultak – mondta Fanny. – Megfigyeltem. Délről fúj a szél.
– Délről vagy északról: ismerem én az ilyen fekete felhőket. Nem
szabad elindulnia, amíg ilyen bizonytalan az idő. Különben is, még
valamit szeretnék eljátszani magának... nagyon szép kis darab... az

162
unokabátyjának, Edmundnak ez a kedvence. Muszáj maradnia, hogy
meghallgassa az unokabátyja kedvencét.
Fanny ezt belátta; s bár nem kellett az előbbi mondatra várnia, hogy
Edmund az eszébe jusson, e szavak még erősebben felidézték a képét:
szinte látta, amint ott ül abban a szobában nap nap után, talán épp az ő
mostani helyén, és sohasem halványuló élvezettel hallgatja kedvenc
darabját, amelyet Crawford kisasszony – úgy rémlett – még az előbbieknél
is zengőbben és kifejezőbben adott elő; s bár Fannynak is tetszett, hisz
nagyon szívesen gyönyörködött mindenben, amiben Edmund
gyönyörködik, a dal végeztével még kevésbé volt maradása, mint előtte;
ezt azután tudomásul vették, de nagyon nyájasan invitálták, hogy jöjjön el
máskor is, nézzen be hozzájuk, valahányszor arra jár, úgyhogy Fanny
igazán nem tehetett egyebet, s megígérte, ha otthon nem lesz ellene
kifogás.
Így kezdődött a barátság, amely a Bertram kisasszonyok távozása utáni
első hetekben alakult ki közöttük – s amely inkább a változatosságra
szomjazó Crawford kisasszony óhajaiban gyökerezett, semmint Fanny
érzéseiben. Fanny két–három naponként elment hozzá, mint akit
megbabonáztak: nem tudta megállni, hogy el ne menjen, pedig nem
szerette Mary Crawfordot, nem úgy gondolkodott, mint ő, s nem érezte
lekötelezve magát, amiért jobb híján most az ő társaságát kultiválják; a
beszélgetésekből sem származott magasabb rendű öröme, legfeljebb
olykor némi szórakozás, sokszor az is csak jobb belátása ellenére, ha az
elhangzó tréfák olyan személyeken vagy dolgokon csattantak, amelyek
véleménye szerint tiszteletet érdemeltek volna. Mégis elment, s mivel az
évszakhoz képest szokatlanul enyhe volt az idő, sok–sok félórát sétálgattak
együtt Grantné bokrosában; néha még le is ültek a lomboktól már–már alig
védett padok egyikére, s ottmaradtak, míg egy váratlanul hűvös fuvallat
rájuk nem tört – miközben Fanny talán épp a hosszú ősz áldásait
magasztalta elérzékenyülten –, s az utolsó megsárgult leveleket köréjük
hintve arra nem késztette őket, hogy felugorjanak, és járkálva próbáljanak
felmelegedni.
– Milyen szép ez – mondta Fanny körültekintve, amikor egyszer így
üldögéltek együtt. – Valahányszor ide jövök, ebbe a bokrosba, mindig
jobban elámulok a fejlődésén és a szépségén. Három éve még nem volt itt
semmi, csak egy elvadult élő sövény ennek a területnek a felső szélén,
semmit se láttunk benne, semmit se vártunk tőle; most pedig sétány lett
belőle, s nehéz volna megmondani, miért becsüljük jobban: a
hasznosságáért vagy a szépségéért; még három év, s talán végképp
elfelejtjük... vagy majdnem... hogy mi is volt azelőtt. Csodálatos, igazán

163
csodálatos az idő munkája és az emberi lélek átalakulása! – E gondolatsor
folytatásaképpen nemsokára hozzátette: – Ha van a természetünknek olyan
képessége, amelyet csodálatosabbnak lehet nevezni a többinél, azt hiszem,
az emlékezet az. Működésében, hibáiban, kihagyásaiban is valahogy
érthetetlenebb jelenségekkel szolgál, mint a szellem egyéb területei. Az
emlékezet néha mindent megőriz, szolgálatkész, engedelmes; máskor
zavaros és gyönge, ismét máskor zsarnoki és ellenőrizhetetlen!
Kétségtelen, hogy az ember minden tekintetben valóságos csoda; de az a
képessége, amellyel emlékezik és felejt, különösen rejtélyesnek látszik.
Crawford kisasszony, aki közömbösen és szórakozottan hallgatta, nem
tudott mit mondani; éppen ezért Fanny visszakanyarodott az előbbi
témához, hogy jobban lekösse az érdeklődését:
– Talán szemtelenségnek hat, ha én merek dicsérni valakit, de mégis
bámulnom kell Grantné nagytiszteletű asszony ízlését, ahogy mindezt
elrendezte. Micsoda nyugodt egyszerűség van a sétány beosztásában!
Semmi nagyzolás!
– Igen – felelte hanyagul Crawford kisasszony –, nagyon megfelel egy
ilyesfajta helynek. Nagyságra persze itt gondolni sem lehet; s magunk közt
szólva, mielőtt Mansfieldbe jöttem, nem is képzeltem volna, hogy egy
falusi lelkész bokrosra s más hasonlókra vágyhat.
– Úgy örülök, hogy az örökzöld ilyen szépen fejlődik! – mondta válasz
helyett Fanny. – A nagybátyám kertésze mindig azt mondja, hogy az itteni
talaj jobb, mint a miénk, s a babér és általában az örökzöld fejlődése
mintha őt igazolná. Az örökzöld! Milyen gyönyörű, milyen kedves, milyen
csodálatos! Gondoljuk csak el, mennyi érdekességet mutat a természet!
Tudom, némely országban éppen az a fa érdekes, amely elhullajtja a
lombját, de azért mégis bámulatos, hogy ugyanazon a földön, ugyanannak
a napnak a melegétől olyan növények tenyésznek, amelyek létezésük
legfontosabb alaptörvényeiben ennyire különböznek egymástól. Most talán
megmosolyog, amiért így fantaziálok, de kint a szabadban, s kivált, ha
elüldögélek a szabadban, mindig hajlamos vagyok arra, hogy eleresszem a
gondolataimat. Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti
jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek.
– Az igazat megvallva – felelte Crawford kisasszony –, én többé–
kevésbé olyan vagyok, mint az a híres dózse XIV. Lajos udvarában; és
kijelenthetem: nagyobb csodát nem látok ebben a bokrosban, mint hogy én
magam itt vagyok benne. Ha most egy éve bárki azt mondta volna, hogy
ez a hely lesz az otthonom, hogy hónapokig itt fogok élni, mint ahogy
élek, a szemébe nevettem volna. Pedig csaknem öt hónapot töltöttem itt;
méghozzá életem legnyugodtabb öt hónapját.

164
 – Azt hiszem, túlságosan is nyugodtnak találta ezt az időt.
– Elméletileg én is azt hittem volna, de – s a szeme felcsillant – mindent
összevéve, még sohasem volt ilyen kellemes nyaram. No de – tette hozzá
jobban elgondolkodva és valamivel halkabb hangon –, ki tudja, mi lesz a
vége.
Fannynak megdobbant a szíve, és úgy érezte, képtelen volna további
feltevésekkel vagy kérdésekkel előállni. Crawford kisasszony azonban
felélénkült, s így folytatta:
– Azt tapasztalom, hogy sokkal jobban bele tudok törődni a vidéki
életbe, mint képzeltem volna. Mi több, lehetséges, hogy akár az évnek a
felét is kellemesen el tudnám tölteni a vidéken, sőt, bizonyos körülmények
között nagyon kellemesen. Egy elegáns, nem túlságosan nagy ház, s
elérhető távolságban a rokonok; állandó érintkezés velük; megbecsült hely
a környék legjobb társaságában; talán némi elismerés is, amiért hangadóbb
szerepet játszunk benne, mint mások, akik vagyonosabbak; s
változatosságnak az efféle vidám szórakozások után legfeljebb egy kis
[16]
tête–à–tête azzal a valakivel, aki érzésünk szerint a legrokonszenvesebb
a világon. Ugye, hogy ebben a képben nincs semmi ijesztő, Price
kisasszony? Ha ilyen otthonunk volna, igazán nem kellene irigyelnünk az
újdonsült Rushworthné őnagyságát.
– Rushworthnét irigyelni! – Fannyból csak ennyi csúszott ki
önkéntelenül, de Mary Crawford máris folytatta: – No de igazán csúnya
lenne, ha nem a legnagyobb szeretettel emlékeznénk meg az ifjú
Rushworthnéról, mert számítok rá, hogy sok vidám, kellemes, önfeledt
órát köszönhetünk majd neki. Azt hiszem, jövőre mindannyian sokat
leszünk együtt Sothertonban. Egy ilyen házasság, mint a Bertram
kisasszonyé, valóságos jótétemény mindenkire nézve; hiszen Rushworth úr
feleségének nyilván az lesz az első dolga, hogy minél több embert
gyűjtsön a házába, és a legjobb bálokat rendezze az egész környéken.
Fanny hallgatott, és Crawford kisasszony is visszasüppedt a tűnődésbe,
majd néhány perc múlva felnézett, s ez a kiáltás hagyta el ajkát: – Ó, hisz
éppen itt van! – Pedig nem Rushworth úr volt az, hanem Edmund; látták,
amint Grantnéval sétál feléjük. – A nővérem és Bertram úr. Örülök, Price
kisasszony, hogy az idősebbik unokabátyja elment, s így újra Edmund
kapta meg a „Bertram úr” címet. „Edmund Bertram úr”, ez olyan
mesterkélten, szánalmasan, másodszülöttesen hangzik, hogy gyűlölöm.
– Én egész másként érzem! – mondta lelkesen Fanny. – Nekem a
„Bertram úr” hangzik semmitmondónak és hidegnek, nincs benne
melegség, nem lehet embert képzelni mögéje!
„Bertram úr”: egy úr, és semmi más. De az Edmund névben van

165
nagyság. Hősi, nemesi képzetek tapadnak hozzá: királyok, hercegek és
lovagok neve, s mintha lovagi szellem és meleg érzés sugározna belőle.
– Elismerem, hogy a név önmagában véve kifogástalan, és Lord
Edmund vagy Sir Edmund pompásan hangzik; de az az „úr” teljesen
megkopasztja, kilúgozza, és „Edmund úr” már semmivel se jobb, mint
„John úr” vagy „Thomas úr”. De hadd okozzunk nekik egy kis csalódást,
jó? Keljünk fel, mielőtt ideérnének, hadd rekedjen bennük a fele
prédikáció, amiért idekint ülünk ebben az évszakban.
Edmundnak különös gyönyörűség volt ez a találkozás. Most látta őket
először együtt, amióta létrejött köztük ez a szorosabb kapcsolat, melyről
nagy örömmel értesült. Mást nem is kívánhatott volna, mint hogy akik oly
közel állnak a szívéhez, legyenek jó barátok; s becsületére legyen mondva,
hogy, bár szerelmes volt, nem úgy képzelte a dolgot, mintha csakis Fanny
vagy akár elsősorban Fanny nyerhetne valamit ezen a barátságon.
– No mi az, hát nem szid meg bennünket a könnyelműségünk miatt? –
kérdezte Crawford kisasszony. – Mit képzel, miért üldögéltünk itt, ha nem
azért, hogy megkapjuk a magunkét, s azután halljuk, amint rimánkodik és
könyörög, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő?
– A szidás talán nem maradt volna el – felelte Edmund –, ha
bármelyiküket egyedül találom a padon; de amíg együtt bűnöznek, sok
mindent el tudok nézni.
– Nem is ülhettek valami sokáig – kiáltotta Grantné –, mert amikor
felmentem a kendőmért, láttam őket a lépcsőház ablakából, és akkor még
sétáltak.
– Különben is – tette hozzá Edmund –, olyan enyhe az idő, hogy igazán
nem lehet könnyelműségnek nevezni, ha leültek egypár percre. A mi
időjárásunkat nem szabad mindig a naptár alapján megítélni. Néha
novemberben többet engedhetünk meg magunknak, mint májusban.
– Esküszöm – mondta Crawford kisasszony –, még sohasem láttam
ilyen kiábrándító, szívtelen jó barátokat! Hiszen magukat semmivel se
lehet nyugtalanítani. Nem is tudják, mennyit szenvedtünk, milyen
rettenetesen átfáztunk! Különben régóta tudom, hogy Isten legyen
irgalmas ahhoz a nőhöz, aki Bertram úr józan eszét próbálja valami kis
ravaszsággal kijátszani. Mindjárt sejtettem, hogy tőle nem sokat várhatok;
de tőled, kedves nővérem, egyetlen nővérem, azt hiszem, igazán
elvárhattam volna, hogy reszkess egy kicsit miattam.
– Sose áltasd magad, drága Marym. Arra várhatsz, amíg engem
megijesztesz. Pedig én is reszketek néha, csak egészen másért; s ha én
parancsolnék az időnek, bizony jó csípős keleti szélben ültetek volna egész
mostanáig... például a növényeim miatt, amelyeket Robert nem hajlandó

166
bevinni, mert olyan enyhék az éjszakák, pedig az lesz a vége, jól tudom,
hogy hirtelen megváltozik az időjárás, egyik napról a másikra beáll a
kemény fagy, mindenki csodálkozik majd (főleg Robert), és nekem
elpusztul minden növényem; de ami még rosszabb, épp most mondta a
szakácsné, hogy a pulyka, amit semmi esetre sem akartam vasárnap előtt
elkészíttetni, mert tudom, mennyivel jobban ízlene az uramnak a vasárnapi
fáradalmak után, legfeljebb, ha holnapig eláll. Ezek az igazi bajok, ezért
tartom az időjárást bosszantóan enyhének.
– A háztartás örömei faluhelyen! – mondta Crawford kisasszony
pajkosan. – Ajánlom magam a műkertésznek és a tikásznak.
– Drága gyermekem, ajánld be az uramat a Westminster–apátság vagy a
Szent Pál–székesegyház főesperesének, és akkor boldogan neked hagyom
a műkertészt meg a tikászt. De Mansfieldben nincsenek is ilyen rangok.
Hát mit tegyek?
– Semmi mást, mint amit most is teszel: bosszankodjál minél többet, és
mégse gyere ki soha a sodrodból.
– Köszönöm szépen; de bárhol élünk is, Mary, az ilyen apró
bosszúságokat nem lehet elkerülni; ha majd letelepedsz a városban, és
meglátogatlak, azt hiszem, nevethetek rajta, hogy te sem szabadultál meg
tőlük, hiába lesz műkertészed és tikászod... vagy talán éppen azért.
Keservesen fogsz jajveszékelni, hogy soha nincsenek kéznél, hogy
pontatlanok, rengeteg pénzt kérnek, és csalnak.
– Igen ám, de én olyan gazdag leszek, hogy eszembe se jut majd
ilyesmiért jajveszékelni. Eddigi tudomásom szerint boldogtalanság ellen a
legjobb gyógyszer a nagy jövedelem. A kellő mennyiségű mirtuszt és
pulykát mindenesetre biztosítani tudja.
– Csakugyan nagyon gazdag akar lenni? – kérdezte Edmund olyan
tekintettel, amelyet Fanny végtelenül komolynak és sokatmondónak talált.
– Természetesen. Maga talán nem? Ki ne akarna?
– Nem akarhatok olyasmit, aminek a megvalósítása egyáltalán nem áll
hatalmamban. Crawford kisasszony megszabhatja, hogy mekkora vagyont
kíván. Csak kimondja, hogy évi hány ezer, és kétségkívül meg is kapja.
Nekem csak az a vágyam, hogy ne legyek szegény.
– És nem is lesz, ha mértékletes és takarékos, és a jövedelméhez szabja
az igényeit, és így tovább. Megértem... és nagyon helyesnek tartom, ha
valaki így gondolkodik, ha olyan öreg, mint maga, olyan korlátozottak a
lehetőségei, és olyan középszerű a rokonsága. Maga ugyan mit is
kívánhatna tisztességes megélhetésen kívül? Hiszen nem sok ideje van
hátra, s a hozzátartozói nincsenek abban a helyzetben, hogy tegyenek
valamit magáért, vagy elkeserítsék, amiért ők annyival gazdagabbak és

167
tekintélyesebbek. Legyen csak becsületes és szegény... de én nem fogom
irigyelni; azt hiszem, még tisztelni se fogom valami nagyon. Sokkal
jobban tisztelem azokat, akik becsületesek és gazdagok.
– Hogy a gazdagok vagy a szegények becsületét mennyire tiszteli, az
engem a legkevésbé sem érint. Én nem akarok szegény lenni. Éppen azt
határoztam el, hogy nem leszek szegény. Ha a kettő között, az evilági élet
közbülső állapotában nem nézi le a becsületes embert, akkor már
megnyugszom.
– De igenis lenézem, ha magasabb helyet is elfoglalhatna. Le kell
néznem azt, aki beéri a homállyal, holott nyitva előtte az út, hogy
felemelkedjék, és sikert arasson.
– De hogyan emelkedjék fel? S például az én becsületem hogyan
arasson sikert?
Erre a kérdésre nem volt könnyű választ adni, legfeljebb egy „Ó!”–t,
amely elég sokáig eltartott, s a hölgy csak azután tudta hozzátenni: –
Elmehetne parlamenti képviselőnek, vagy beállhatott volna a hadseregbe
már évekkel ezelőtt.
– Az utóbbival elkéstem egy kicsit; ami pedig a képviselőséget illeti, azt
hiszem, várnom kell, amíg meg nem alakul valamiféle külön testület a kis
jövedelmű másodszülöttek számára. Nem, Crawford kisasszony – tette
hozzá komolyabb hangon –, igenis vannak sikerek, amelyeket én is el
szeretnék érni, és roppant szerencsétlen volnék, ha úgy érezném, hogy
hiába... nincs semmi esélyem vagy reményem... ezek azonban más
természetűek.
Valami elfogódottság látszott rajta, mialatt így beszélt, s mintha
Crawford kisasszony viselkedésében is ugyanilyen elfogódottság
nyilvánult volna meg, amikor nevetve válaszolt valamit; Fanny látta ezt, és
nagyon rosszul esett neki; s mivel képtelen volt illedelmesen odafigyelni
Grantnéra, aki most mellette lépkedett, Mary és Edmund nyomában, már–
már elhatározta, hogy azonnal hazamegy, csak bátorságot kellett gyűjtenie
hozzá; ekkor azonban a kastély nagy órája hármat ütött, eszébe juttatva,
mennyivel tovább maradt el, mint máskor, és rövid úton megoldotta a nagy
problémát, hogy szabad–e ott helyben elbúcsúznia, s ha igen, akkor
hogyan. Minden kétsége elszállt, rögtön búcsúzkodni kezdett; Edmundnak
pedig ugyanakkor eszébe jutott, hogy az anyja már érdeklődött utána, és ő
éppen azért jött át a paplakba, hogy hazavigye.
Fanny erre még türelmetlenebb lett, s a legkevésbé sem számítva arra,
hogy Edmund netalán elkísérheti, máris szaladt volna haza egyedül; de az
egész társaság sietni kezdett, és valamennyien bekísérték a házba, amelyen
úgyis át kellett mennie. Az előszobában dr. Granttal találkoztak, s

168
miközben néhány pillanatra megálltak vele, Fanny azt vette ki Edmund
szavaiból, hogy mégiscsak haza akarja kísérni. Edmund is búcsúzkodott.
Fanny nagyon megörült ennek. Mielőtt kiléptek volna a házból, dr. Grant
meghívta Edmundot, ossza meg vele másnap az ürüpecsenyéjét; és Fanny
még jóformán fel sem foghatta ezt az újabb csapást, amikor Grantné, mint
akinek hirtelen eszébe jut valami, odafordult, és remélte, hogy hozzá is
lesz szerencséjük. Ez az udvarias meghívás olyan újszerű volt, olyan
szokatlan esemény Fanny életében, hogy alig bírt meglepetésével és
zavarával; s miközben eldadogta, mennyire hálás, „de sajnos nem hiszi,
hogy módjában állna”, Edmundra sandítva remélt tanácsot és segítséget.
Edmund azonban végtelenül megörült a Fannyra váró boldogságnak, s
miután egy futó pillantás és egy félmondat segítségével is megállapította,
hogy csak a nagynénje miatt szabódik, s el sem tudta képzelni, miért ne
nélkülözhetné az anyja Fannyt, nyíltan és határozottan azt tanácsolta, hogy
fogadja el a meghívást; s bár Fanny még e biztatás után sem merte ilyen
vakmerő és független lépésre ragadtatni magát, abban csakhamar
megegyeztek, hogy ha nem kap ellenkező értesítést, Grantné számíthat rá
másnap.
– Úgyis tudják, mi lesz vacsorára – mondta Grantné mosolyogva –:
pulyka, méghozzá nem is akármilyen; tudniillik, drágám – fordult a
férjéhez –, a szakácsné ragaszkodik hozzá, hogy holnap elkészítse a
pulykát.
– Remek, remek – kiáltotta dr. Grant –, annál jobb; jólesik hallanom,
hogy ilyen finom falatok vannak a házban. De Price kisasszony és Edmund
Bertram úr, gondolom, amúgy is vállalják a kockázatot. Nem vagyunk
kíváncsiak a menüre. Baráti összejövetel, nem pedig díszvacsora: ez kell
nekünk, igaz? Egy pulyka, egy liba, egy borjúláb, vagy bármi más, amit te
meg a szakácsnéd hajlandók vagytok elébünk tálalni.
A két unokatestvér hazament, s útközben nem sok szó esett közöttük,
legfeljebb Edmund lelkendezett egy ideig a meghívás miatt, mert úgy
érezte, hogy ez elmélyíti a két lány barátságát, amelynek annyira örült; de
miután ezt a témát kimerítette, valahogy ábrándosabb lett, és másról nem
volt kedve beszélni.

169
 Huszonharmadik fejezet

– Ugyan miért hívja meg Grantné Fannyt? – kérdezte Lady Bertram. –

Hogy jutott ilyesmi az eszébe? Tudod, hogy Fanny sosem szokott így
náluk vacsorázni. Nem nélkülözhetem, és biztos vagyok benne, hogy nem
is akar elmenni. Ugye nem akarsz elmenni, Fanny?
– Ha így kérdezi – kiáltotta Edmund, mielőtt még az unokahúga
válaszolhatott volna –, Fanny persze rögtön azt fogja mondani, hogy nem;
de én igenis biztos vagyok benne, drága anyám, hogy szeretne elmenni; és
nem látom be, miért ne mehetne.
– El sem tudom képzelni, hogy jutott az eszébe Grantnénak ez a
meghívás. Ez az első eset. A húgaidat meghívta néha, de Fannyt még soha.
– Ha a néninek szüksége van rám... – kezdte Fanny nagy
önfeláldozással.
– De hisz apám is itt lesz anyám mellett egész este.
– Hogyne, ő velem marad.
– Tessék talán megkérdezni, mit szól hozzá ő.
– Nagyon okos gondolat. Igazad van, Edmund. Ha Sir Thomas bejön,
rögtön megkérdem tőle, hogy nélkülözhetem–e Fannyt, vagy sem.
– Ahogy jónak tetszik látni, ez más kérdés; de én arra gondoltam, mit
szól apám a meghíváshoz: el kell–e fogadni, vagy sem; s, azt hiszem,
mivel ez az első meghívás, Grantnéra és Fannyra való tekintettel is az lesz
a véleménye, hogy el kell fogadni.
– Nem tudom. Majd megkérdezzük. De ő is nagyon meg lesz lepve,
hogy Grantné egyáltalán meghívta Fannyt.
Ezek után nem volt mit mondani, legalábbis semmi értelme nem volt,
hogy bármit is mondjanak, amíg Sir Thomas meg nem érkezik; mivel
azonban a másnap esti kényelme forgott kockán, Lady Bertramot annyira
izgatta a kérdés, hogy amikor egy félóra múlva a férje a gazdaságból jövet
s az öltözőszobája felé tartva benézett hozzájuk, utánaszólt, mielőtt még
behúzta volna az ajtót: – Sir Thomas, egy pillanatra... mondani szeretnék
valamit.
Csendes, bágyadt hangja – mert sohasem szokta hangos beszéddel
megerőltetni magát – mint mindig, most is engedelmes fülekre talált, s Sir
Thomas visszajött. Lady Bertram belefogott a mondókájába, Fanny pedig
azonnal kisurrant a szobából; igazán nem lehetett idegekkel kibírni, hogy a
nagybátyja színe előtt róla tárgyalnak. Rettenetesen félt, noha maga is

170
tudta, hogy ennyire talán mégsem kellene félnie, hisz végül is mit számít,
hogy elmehet–e, vagy sem? De ha a nagybátyja jó sokáig latolgatja ezt a
kérdést, méghozzá igen szigorú arccal, s közben le nem veszi róla azt a
szigorú szemét, és végül is ellene dönt, akkor ő talán nem tudna elég
illedelmesnek és szófogadónak mutatkozni. Pedig az ügye közben jól
haladt. Lady Bertram így kezdte: – Mondani akarok valamit, ami nagyon
meg fogja lepni. Grantné meghívta Fannyt vacsorára.
– És? – kérdezte Sir Thomas, mintha azt várná, hogy mikor csattan a
meglepetés.
– Edmund azt akarja, hogy menjen el. De hogy legyek meg nélküle?
– Csak el ne késsen – mondta Sir Thomas, elővéve az óráját –, de mi itt
a nehézség?
Edmund úgy érezte, most már közbeszólhat, s kiegészítheti anyja
hézagos előadását. Mindent elmondott; Lady Bertram csak ennyit tudott
hozzátenni: – Nagyon furcsa! Grantné még egyszer sem hívta meg eddig.
– Hát nem természetes – jegyezte meg Edmund –, hogy Grantné
szeretne ilyen kellemes társaságot biztosítani a húgának?
– Mi sem természetesebb – felelte Sir Thomas rövid megfontolás után –;
véleményem szerint akkor sem lehetne természetesebb, ha a húga nem
játszana benne semmi szerepet. Ha Grantné ápolja a kapcsolatokat Price
kisasszonnyal, Lady Bertram unokahúgával, az nem szorul magyarázatra.
Legfeljebb azon tudnék meglepődni, hogy most hívja meg először. Fanny
nagyon helyesen tette, hogy csak feltételes választ adott. Úgy látszik,
pontosan érzi, mi a módja ennek. De mivel úgy gondolom, hogy szívesen
elmenne, hiszen a fiatalok mindig szeretnek együtt lenni, nem látom be,
miért tagadnánk meg tőle az engedélyt.
– De hát meg tudok–e lenni nélküle, Sir Thomas?
– Határozottan azt hiszem, hogy igen.
– Tudja, mindig ő készíti el a teát, ha a húgom nincs itt.
– Talán megkérhetjük a húgát, hogy töltse velünk a holnapi napot, én
pedig feltétlenül itthon leszek.
– No jó, hát akkor Fanny elmehet, Edmund.
Az érdekelt hamarosan tudomást szerzett a jó hírről. Edmund a
szobájába menet bekopogtatott hozzá.
– No, Fanny, minden a legnagyobb rendben, a nagybátyád egy percig
sem gondolkodott rajta. Egyáltalán nem kellett töprengenie. Jöhetsz.
– Köszönöm, nagyon örülök – felelte Fanny ösztönszerűen; bár amikor
elfordult Edmundtól, és becsukta az ajtót, önkéntelenül is ezt gondolta:
„Tulajdonképpen miért örülök? Hát nem tudom, hogy fájni fog, amit majd
látok és hallok?”

171
 De hiába tudta, mégis örült. Mások talán semmi különöset nem találtak
volna ebben a programban, de neki újszerű volt és jelentős, hiszen a
sothertoni kirándulástól eltekintve még nemigen járt vendégségben; igaz,
most csak egy fél mérföldre kellett elmenni, s csak három személyhez, de
azért ez is vendégség volt, és már az előkészületek apró izgalmai is örömöt
szereztek. Pedig megértést vagy segítséget egyáltalán nem kapott azoktól,
akik arra lettek volna hivatva, hogy együtt érezzenek vele, és az ízlés
dolgaiban ellássák tanácsokkal; Lady Bertramnak ugyanis soha eszébe sem
jutott, hogy bárkinek szívességet tehetne, Norrisné pedig, amikor Sir
Thomas kérésére és meghívására másnap elég korán megjelent, nagyon
rossz hangulatban volt, és úgy látszott, nincs más célja, mint hogy,
amennyire csak lehet, elrontsa az unokahúga minden jelenlegi és jövőbeli
örömét.
– Mondhatom, Fanny, ritka szerencsés lány vagy, hogy mindenki ilyen
udvarias hozzád, és a rokonaid is elkényeztetnek! Nagyon hálás lehetsz
Grantnénak, amiért az eszébe jutottál, és a nagynénédnek, amiért
elengedett, és jobb, ha ezt egészen kivételes alkalomnak tekinted, mert
remélem, nem gondolod, hogy neked találták ki az ilyen társaságba járást
és házon kívül vacsorázást, és biztos lehetsz benne, hogy többször nem is
fog előfordulni. Azt se képzeld, hogy a meghívással éppen téged akartak
megtisztelni, mert a megtiszteltetés a nagybátyádnak, a nagynénédnek és
nekem szól. Grantné úgy gondolja, nekünk tartozik azzal, hogy törődjön
veled egy kicsit, különben soha eszébe se jutott volna, és mérget vehetsz
rá, hogy ha Júlia itthon van, akkor ítéletnapjáig se kapsz
vacsorameghívást.
Miután Norrisné ilyen ügyesen elsinkófálta Grantnénak a kegyes
cselekedetben játszott szerepét, Fanny – mert valamit mégiscsak
válaszolnia kellett – azt mondta, hogy nagyon hálás Bertram néninek,
amiért elengedte, és igyekezni fog minél jobban előkészíteni a nagynénje
esti munkáját, nehogy túl sok dolga legyen az ő távollétében.
– Attól ne fájjon a fejed, a nagynénéd nagyon jól meglesz nélküled,
különben nem engedett volna el. Én is itt leszek, úgyhogy a nagynénéd
miatt nem kell aggódnod. És remélem, nagyon kellemes estéd lesz, és
pompásan fogod érezni magad. De meg kell jegyeznem, hogy éppen öt
személyt ültetni asztalhoz, a legnagyobb ügyetlenség, és nem is értem,
hogy egy olyan előkelő dámának, mint Grantné, nem jutott az eszébe
valami jobb megoldás! Pláne ahhoz a hatalmas asztalukhoz, amely
borzasztó, hogy mennyire betölti az egész szobát! Kár, hogy a
nagytiszteletű úr nem elégedett meg az én ebédlőasztalommal, amikor
eljöttem, pedig minden értelmes ember megtartotta volna, de neki a sajátja

172
kellett, az az új, az a szörnyűséges, amelyik bizony isten nagyobb az itteni
ebédlőasztalnál... pedig mennyivel jobban járt volna! És mennyivel jobban
tisztelnék! Mert az olyan embert, aki fel akar kapaszkodni az uborkafára,
sohasem tiszteli senki. Ezt jegyezd meg magadnak, Fanny. Öten...
összesen öten ülik majd körül azt az asztalt. De a vacsora, az tíznek is elég
lesz, fogadni mernék.
Norrisné lélegzetet vett, s így folytatta:
– Ha látom, milyen ostobák és nevetségesek azok az emberek, akik
nincsenek megelégedve a maguk rangjával, és mindenáron szeretnének
többnek látszani, úgy gondolom, nem árt, ha téged is figyelmeztetlek,
Fanny, amikor nélkülünk mégy társaságba, és kérve kérlek, hogy ne told
magad az előtérbe, és ne akarj folyton szerepelni és véleményt
nyilvánítani, mintha nem is te volnál az, hanem valamelyik unokanővéred,
és ne képzeld magad a mi drága Rushworthnénk vagy Juliánk helyébe.
Nagyon nagy illetlenség lenne, nekem elhiheted. Ne feledd, hogy akárhol
vagy, mindig te maradsz a legalacsonyabb és a legutolsó helyen, és hiába
vehetjük úgy, mintha Crawford kisasszony tulajdonképpen otthon volna a
paplakban, te azért semmiképpen se próbálj elébe kerülni. Éjszaka pedig
addig maradsz, ameddig Edmund jónak látja. Ezt csak bízd őrá.
– Igenis, néném, eszembe se jutott, hogy ne úgy legyen.
– Ha pedig eleredne az eső, ami nagyon valószínű, mert ilyen borús időt
még soha életemben nem láttam, akkor segíts magadon, ahogy tudsz, és ne
számíts arra, hogy kocsit küldünk érted. Hogy én nem megyek haza
éjszakára, az biztos, tehát énmiattam nem kell a kocsit előállítani, úgyhogy
készülj fel a legrosszabbra, és vidd magaddal, amire szükséged lehet.
Unokahúga mindezt nagyon természetesnek tartotta. Hogy mi jár neki,
azt még Norrisné sem taksálhatta olyan kevésre, mint ő; s amikor nem
sokkal utóbb Sir Thomas benyitott az ajtón, és azt mondta: – Fanny, hány
órára kéreted a kocsit? – úgy meglepődött, hogy nem bírt szóhoz jutni.
– De drága Sir Thomas! – kiáltotta Norrisné, vörösen a haragtól. –
Fanny gyalog is mehet.
– Gyalog! – ismételte meg a szót Sir Thomas megsemmisítő
méltósággal, és beljebb jött a szobába. – Gyalog menjen az én
unokahúgom, ha vacsorára hívják, ebben az évszakban! Négy óra húsz
perckor jó lesz?
– Igenis – mondta Fanny szerényen, s olyan érzéssel, mintha
bűncselekményt követne el Norrisné ellen; s hogy a diadalmas fölénynek
még a látszatát is elkerülje, nagybátyja nyomában kisietett a szobából, bár
olyan gyorsan mégsem tudott utánamenni, hogy ne hallja a következő
indulatos szavakat:

173
 – Teljesen fölösleges! Túlzott kedvesség! De Edmund is megy; hát
persze, Edmund miatt van az egész. Én is észrevettem, milyen rekedt volt
csütörtök este.
De Fannyt nem lehetett becsapni. Érezte, hogy a kocsi egyedül neki
szól; s a nagybátyja figyelmessége, kivált azután, hogy a nagynénje olyan
ellenségesen nyilatkozott, a hála könnyeit csalta a szemébe, amikor
magára maradt.
A kocsi percre pontosan előállt; még egy perc, és a fiatalúr is megjelent;
mivel pedig a kisasszony, aki rettenetesen félt, hogy elkésnek, már sok–
sok perce ott ült a szalonban, a mindig végtelenül pontos Sir Thomas
idejében kísérhette ki őket.
– Hadd nézzelek meg, Fanny – mondta Edmund kedves mosollyal, mint
egy szerető testvér –, aztán megmondom, hogy tetszel; amennyire ebben a
rossz világításban látom, nagyon csinos vagy. Mit vettél fel?
– Az új ruhámat, amit a nagybátyámtól kaptam ajándékba Maria
esküvőjére. Remélem, nem túl cifra; de gondoltam, fel kell vennem,
amikor csak lehet, talán úgysem adódik rá több alkalom egész télen.
Remélem, nem találja túl cifrának.
– Ha egy nő talpig fehérbe öltözik, sohasem lehet túl cifra. Nem, semmi
cifraságot nem látok rajtad; minden a lehető legízlésesebb. Nagyon csinos
a ruhád. Szépek ezek a fényes foltok. Ugye, Crawford kisasszonynak is
van egy ilyesféle ruhája?
A paplakhoz közeledve elhaladtak az istállóudvar és a kocsiszín mellett.
– Ejha! – mondta Edmund. – Vendégek jöttek, egy fogatot látok! Vajon
kit hívtak meg a tiszteletünkre? – S leengedte az ablakot, hogy jobban
megnézze. – De hisz ez Crawfordé, szavamra, Crawford csézája! A két
szolgáját is megismerem, éppen tolják be a régi helyére. Hát persze,
megjött Crawford. Ez aztán a meglepetés, Fanny. Nagyon örülök neki.
Idő se volt rá, a helyzet se volt rá alkalmas, hogy Fanny közölje,
mennyire mások az ő érzései; de az a gondolat, hogy még valaki s éppen
ez a valaki szemügyre fogja venni, nem kis mértékben növelte izgalmát,
mellyel a szalonba bevonulás rettentő szertartása eltöltötte.
Márpedig Crawford úr csakugyan ott volt a szalonban; épp idejében
érkezett, hogy vacsorához még átöltözhessen; s a körülötte álló háziak
mosolygó, boldog arca világosan mutatta, mennyire örülnek hirtelen
elhatározásának, hogy Bath után leruccant hozzájuk néhány napra.
Edmunddal nagyon szívélyesen üdvözölték egymást; s Fannyt nem
számítva, általános volt az öröm; sőt, Crawford ottléte tulajdonképpen még
Fannynak is némi előnyt jelentett, hiszen minél nagyobb volt a társaság,
annál több lehetősége nyílt arra, hogy szíve vágya szerint némán és

174
észrevétlenül a háttérbe húzódjon, mint mindig. Ezt csakhamar maga is
érezhette; mert jóllehet Norrisné intő szózata ellenére, a saját illemtudására
hagyatkozva, kénytelen volt eltűrni, hogy ő legyen az első számú hölgy a
társaságban, s megkapja mindazt az apró figyelmességet, ami ezzel együtt
jár, boldogan tapasztalta, míg az asztalnál ültek, hogy a bő kedvvel áradó
beszélgetésben egyáltalán nem kell részt vennie – mindenki oly lelkesen
társalgott, a fivér és a húga Bathról, a két fiatalember a vadászatról,
Crawford úr és dr. Grant a politikáról s Crawford úr és Grantné minden
elképzelhető témáról, hogy Fannyban méltán támadhattak vérmes
remények: talán meg sem kell szólalnia, s nagyon kellemesen töltheti el az
estét. Sajnos, nem sikerült túlzott érdeklődést mutatnia, mikor arról esett
szó, hogy a nemrégiben érkezett úriember esetleg meghosszabbítaná
mansfieldi tartózkodását, és elhozatná az agarait Norfolkból, bár
Crawfordot olyannyira foglalkoztatta ez a terv, amely dr. Grant agyából
pattant ki, és Edmundnál helyeslésre, a két nővérnél pedig lelkes
pártfogásra talált, hogy azt szerette volna, ha még Fanny is bátorítja.
Továbbá megkérdezte tőle, hogy véleménye szerint változatlanul ilyen
enyhe marad–e az idő, de az udvariasság határain belül a legkurtább és
közönyösebb válaszokat kapta. Fanny nem óhajtotta, hogy Crawford
ottmaradjon; azt viszont annál inkább, hogy lehetőleg ne is szóljon hozzá.
A férfiú láttán sokat kellett gondolnia két távollevő unokanővérére,
kivált Mariára; a víg kedélyű Crawfordot azonban láthatólag nem
feszélyezte semmiféle kellemetlen emlék. Most itt volt megint, ahol a
történtek megtörténtek, és úgy viselkedett, mint aki semmi akadályát sem
látja, hogy itt maradjon, s a Bertram kisasszonyok nélkül is olyan jól
érezze magát, mintha másféle körülmények között soha nem járt volna
Mansfieldben. Fanny hallotta, amint megemlíti őket, de csak úgy futtában;
hanem amikor a társaság ismét átvonult a szalonba, s Edmund és dr. Grant
fülig elmerült valami érdekes gazdasági különbeszélgetésben, míg Grantné
a teázóasztal körül szorgoskodott, Crawford a húgához fordulva megint
szóba hozta a két nővért, most már határozottabban. Sokatmondó
mosollyal, amelyért Fanny szinte meggyűlölte, így szólt: – Hallom,
Rushworth úr és bájos hitvese Brightonban vannak; boldog ember!
– Igen, körülbelül két hete lehetnek ott, nem igaz, Price kisasszony? És
Julia is velük van.
– S gondolom, Yates úr sem lehet nagyon messze.
– Yates úr! Ó, Yates úrról nem tudunk semmit. Azt hiszem, nem sokat
szerepel a Mansfield Parkba küldött levelekben, igaz, Price kisasszony?
Gondolom, az én kedves barátnőm, Julia, okosabb annál, semhogy Yates
úrral szórakoztassa az édesapját.

175
 – Szegény Rushworth meg a negyvenkét szövege! – folytatta Crawford.
– Azt nem lehet elfelejteni. Szegény feje! Magam előtt látom, ahogy
kínlódik, a kétségbeesés határán. Mindent el tudok képzelni, csak azt nem,
hogy szép Mariájának örömöt szerez, ha negyvenkétszer kinyitja előtte a
száját. – Majd egy pillanatra elkomolyodva hozzátette: – Egy ilyen férfi és
egy ilyen nő... – Aztán visszazökkent az előbbi évődő hangnembe, és
Fannyhoz fordult: – Maga volt Rushworth úr legjobb barátja. Soha nem
felejtjük el a kedvességét és a türelmét, azt a kimeríthetetlen türelmet,
amellyel fáradozott, hogy belésulykolja a szerepét... hogy egy kis észt
töltsön a fejébe, ha már a természet megtagadta tőle... hogy a saját szellemi
fölöslegéből átadjon neki valamit! Neki talán annyi esze sincs, hogy fel
tudja fogni, milyen jó volt hozzá, de nem túlzok, ha azt állítom, hogy a
többiek mind látták és méltányolták.
Fanny elpirult, és nem szólt semmit.
– Mint egy álom, mint egy kellemes álom! – kiáltott fel Crawford,
miután néhány percig tűnődve hallgatott. – Mindig a legnagyobb élvezettel
fogok visszagondolni színészi próbálkozásunkra. Az a pezsgés, lelkesedés,
vidámság! Mindenkit áthatott. Mindannyian fel voltunk villanyozva. A
napnak minden órájában akadt tennivaló, reménység, izgalom, mozgás.
Mindig akadt valami apró kifogás, kétség, akadály, amit le kellett küzdeni.
Sohasem voltam boldogabb.
Fanny mélységesen felháborodva mondta utána magában: „Sose volt
boldogabb! Sose volt boldogabb, mint amikor olyasmit tett, amiről maga is
tudta, hogy helytelen! Sose volt boldogabb, mint amikor olyan
szégyenletesen és érzéketlenül viselkedett! Ó, micsoda romlott lélek!”
– Nem volt szerencsénk, Price kisasszony – folytatta Crawford
halkabban, hogy Edmund meg ne hallja, s nem is sejtve, mit érez Fanny –,
határozottan balszerencsések voltunk. Még egy hét, egyetlenegy hét, már
az is elég lett volna. Azt hiszem, ha mi irányíthattuk volna az
eseményeket... ha Mansfield Park parancsolt volna a szeleknek, csak egy–
két hétre, a napéjegyenlőség táján, akkor minden másképpen történt volna.
No persze nem rendeltünk volna valami szörnyű vihart, hogy életveszélybe
döntsük... csak egy kitartó ellenszelet vagy szélcsendet. Azt hiszem, Price
kisasszony, nagyon kellemesen érintett volna bennünket, ha éppen
akkoriban egyheti szélcsend uralkodik az Atlanti–óceánon.
Úgy beszélt, mint aki választ követel; s Fanny az arcát elfordítva,
szilárdabb hangon, mint máskor, azt felelte: – Ami engem illet, uram, én
egy nappal se késleltettem volna a hazatérését. Amikor megjött, a
nagybátyám annyira helytelennek talált mindent, hogy azt hiszem, így is
éppen elég messzire mentek a dolgok.

176
 Ilyen sokat még soha életében nem mondott egyszerre Crawfordnak,
ilyen haragosan pedig senki másnak sem; s amikor befejezte, reszketett és
pirult a tulajdon merészségétől. Crawford meglepődött; de miután néhány
pillanatig szótlanul nézett a lányra, nyugodtabb, komolyabb hangon
felelte, s mintha őszinte meggyőződésből mondaná: – Azt hiszem, igaza
van. Kellemes volt, de nem éppen helyes. Kezdtünk túl nagy lármát
csapni. – Aztán egy ügyes fordulattal szerette volna másra terelni a szót, de
Fanny olyan félszegen és tartózkodva válaszolgatott, hogy Crawfordnak
sorra el kellett ejtenie minden témát.
Crawford kisasszony, aki már többször is odapillantott dr. Grant és
Edmund felé, most megjegyezte: – Úgy látszik, azok az urak valami
nagyon érdekes dologról tárgyalnak.
– A legérdekesebb dologról a világon – felelte a bátyja –: hogyan lehet
pénzt keresni; hogyan lehet a nagy keresetből még nagyobbat csinálni. Dr.
Grant most kioktatja Bertramot, hogy mihez kezdjen a javadalmával,
amelyet nemsokára elfoglal. Hallom, néhány hét múlva felszentelik. Már
az ebédlőben is ezt tárgyalták. Örülök, hogy Bertramnak olyan jól fog
menni a sora. Szép kis jövedelme lesz, úgyhogy vígan szórhatja a pénzét,
és nem kell valami sokat dolgoznia érte. Ha jól sejtem, meglesz legalább
az évi hétszáza. Évi hétszáz már nagyon csinos összeg egy másodszülött
fiúnak; nyilván továbbra is otthon fog élni, úgyhogy bőven futja belőle az
apró szórakozásaira; s az a néhány prédikáció karácsonykor meg
húsvétkor, gondolom, igazán nem nagy áldozat.
Húga nevetve próbálta leplezni az érzéseit: – Rendkívül szórakoztató,
hogy az emberek milyen könnyedén el tudják intézni azoknak a jólétét,
akik sokkal szegényebbek náluk. Nagyon sanyarú képet vágnál, Henry, ha
neked is évi hétszázból kellene megoldanod az apró szórakozásaidat.
– Lehetséges; de az ilyesmi, kérlek, mindig relatív. Az elsőszülöttségi
jog meg a szokások, az a döntő. Nem vitás, hogy Bertram nagyon jól el
van látva, ahhoz képest, hogy másodszülött, még ha báró is az apja.
Huszonnégy–huszonöt éves korára meglesz az évi hétszáza, és semmit se
kell tennie érte.
Crawford kisasszony majdnem azt felelte, hogy valamit azért mégiscsak
kell tenni és szenvedni érte, s neki nagyon fáj ez a valami; de lenyelte a
szavát, és inkább hallgatott; s amikor nem sokkal utóbb a másik két úr
csatlakozott hozzájuk, igyekezett nyugodtan és fesztelenül viselkedni.
– Bertram – mondta Henry Crawford –, feltétlenül eljövök Mansfieldbe,
hogy meghallgassam az első prédikációját. Kötelességemnek érzem
bátorítani a fiatal kezdőket. Mikor lesz? Ugye maga is összefog velem,
Price kisasszony, hogy bátorítsuk az unokabátyját? Ugye hajlandó lesz

177
végig ráfüggeszteni a szemét, akárcsak én, nehogy egy szót is
elszalasszon; vagy ha félrenéz, hát csakis azért, hogy lejegyezzen egy
különösen szép mondatot? Majd viszünk magunkkal táblát és palavesszőt.
Mikor lesz? Itt kell prédikálnia Mansfieldben, ugyebár, hogy Sir Thomas
és Lady Bertram is hallhassa.
– Én pedig igyekszem kitérni az útjából, Crawford, ameddig csak lehet –
felelte Edmund –, mert nincs még egy ember, aki annyira zavarba tudna
hozni, mint maga, s akitől annyira rosszul esne, hogy egyáltalán
megpróbálja.
„Hát ezt sem érzi? – gondolta Fanny. – Nem, nincs benne semmi
tisztességes érzés.”
Most, hogy a társaság egybegyűlt, és a hangadók lekötötték egymást, őt
nem bántotta senki; s amikor tea után megalakult a whistparti –
voltaképpen Grantné alakította meg, hitvesi figyelmességből, a férje
kedvéért, bár ezt nem volt szabad kimondani –, és Crawford kisasszony
odaült a hárfájához, őrá csak a hallgatóság szerepe hárult; azután már nem
is zavarták egész este, legfeljebb Crawford úr intézett hozzá néha egy–egy
kérdést vagy megjegyzést, amelyre kénytelen volt válaszolni. Crawford
kisasszonyt annyira felzaklatta, amit az előbb hallott, hogy semmi máshoz
nem volt kedve, mint a zenéhez. Ezzel csitítgatta fájdalmát, és
szórakoztatta hódolóját.
A bejelentés, hogy Edmund nemsokára pap lesz, amely régóta
Damoklész kardjaként függött a feje fölött, noha szerette volna a távoli,
bizonytalan jövőbe száműzni, most keserűséggel és haraggal töltötte el.
Nagyon haragudott Edmundra. Azt hitte, erősebb hatással van rá. Igenis
komolyan gondolt Edmundra, önmaga előtt nem tagadhatta: komolyan s
már–már határozott szándékkal; de ezentúl hideg közönnyel fizet a hideg
közönyért. Világos, hogy Edmund nem gondolta komolyan, nem
ragaszkodott hozzá igazán, hiszen mégiscsak rálép arra az alantas pályára,
ahová – tudhatta – ő sohasem fogja követni. De nem baj: majd megtanulja
viszonozni Edmund érzéketlenségét. Tessék, udvaroljon: de ő ezek után
csak a pillanatnyi szórakozásra gondol, semmi egyébre. Ha Edmund ilyen
könnyen elbánik a saját érzelmeivel, neki se fog megszakadni a szíve.

178
 Huszonnegyedik fejezet

Henry Crawford másnap reggelig a leghatározottabban eldöntötte, hogy

még két hetet Mansfieldre szán; nyomban intézkedett is, hogy küldjék
utána az agarait és a vadászlovait, s írt néhány magyarázó sort a
tengernagynak; majd ahogy lepecsételte és az asztalra dobta a levelet,
felnézett a húgára, s látva, hogy tiszta a levegő, mert a család többi tagja
nincs jelen, mosolyogva így szólt: – Találd ki, Mary, mivel akarok
szórakozni azokon a napokon, amikor éppen nem vadászok? Öreg vagyok
már ahhoz, hogy többször is nekivágjak az erdőnek, mint hetenként
háromszor; de a közbülső napokra is megvan a tervem, és mit gondolsz, mi
az?
– Természetesen séta és lovaglás az én társaságomban.
– No nem egészen, bár kapható leszek mind a kettőre, de azzal csak a
testemet frissíteném fel, márpedig szellemi sportra is szükségem van.
Egyébként az csak szórakozás és pihenés lenne, a fárasztó munka
egészséges hatása nélkül, és én nem akarok semmittevő kenyérpusztító
lenni. Nem, az a tervem, hogy magamba bolondítom Fanny Price–t.
– Fanny Price–t! No hiszen! Nem, nem. Elégedj meg a két
unokanővérével.
– De nem tudok megelégedni, amíg Fanny Price–t meg nem hódítottam,
amíg egy icipici kis sebet nem ütöttem Fanny Price szívén. Úgy látom,
nem vagy tisztában azzal, milyen figyelemre méltó teremtés. Amikor
tegnap este beszélgettünk róla, egyikőtöknek sem tűnt fel, milyen
bámulatos külső fejlődésen ment át az elmúlt hat hét folyamán. Ti
mindennap látjátok, azért nem veszitek észre; de én mondom nektek, hogy
ősz óta mintha kicserélték volna. Akkor csak egy csöndes, szerény, nem
éppen csúnya lány volt, most pedig határozottan csinos. Azelőtt nagyon
rossz véleményem volt az arcszínéről is, az arcvonásairól is, pedig milyen
szép az a finom bőre, különösen, amikor olyan gyakran elpirul, mint
például tegnap; s a szája és a szeme, ahogy megfigyeltem, nagyon is sok
mindent ki tud majd fejezni, ha lesz kifejeznivalója. De az egész
magatartása, modora, mindene rengeteget fejlődött! Azt hiszem, legalább
két hüvelykkel meg is nőtt október óta.
– Ej, ej, ej! Ez mind attól van, hogy nem voltak jelen magas termetű
nők, akikkel összehasonlíthattad volna, meg aztán új ruhát viselt, és te még
sohasem láttad ilyen szépen kiöltözve. Hidd el, hogy pontosan olyan, mint

179
októberben volt. Az az igazság, hogy más nőt nem találtál a
társaságunkban, pedig neked mindig kell valaki. Én mindig is mondtam,
hogy csinos... nem feltűnően csinos... de „egészen csinos”, ahogy mondani
szokás; olyasfajta szépség, aminek lassacskán jövünk rá az ízére. A szeme
sötétebb is lehetne, de a mosolya nagyon bájos; hanem ami azt a
csodálatos fejlődést illeti, szerintem mindent megmagyaráz az elegánsabb
ruha, s hogy nem akadt más, akin a szemedet legeltesd; ha tehát csakugyan
kikezdesz vele, sohasem fogom elhinni, hogy a szépségének hódolsz, vagy
hogy más indítékaid is vannak a lustaságodon és bolondságodon kívül.
Bátyja csak egy mosollyal felelt erre a vádra, majd kis idő múlva azt
mondta: – Nem egészen tudom, hová tegyem ezt a Fanny kisasszonyt.
Nem értem a lényét. Tegnap se tudtam, mit is akar tulajdonképpen. Milyen
a jelleme? Komoly? Bogaras? Szemérmetes? Miért húzódott vissza, s
nézett rám olyan szigorúan? Alig tudtam szóra bírni. Még soha életemben
nem fordult elő, hogy ennyi időt töltöttem együtt egy lánnyal, ilyen
buzgón próbáltam szórakoztatni, és ilyen kevéssé sikerült! Még soha nem
fordult elő, hogy egy lány ilyen szigorúan nézett volna rám! Ezt nem
hagyhatom annyiban. A szeme azt mondja: „Nem szeretlek, nem akarlak
szeretni”; én pedig azt mondom: „És mégis szeretni fogsz.”
– Te szamár! Hát innen fúj a szél! Látod, hogy semmibe vesz, azért
olyan finom a bőre, azért nőtt meg két hüvelykkel, azért olyan bűvös és
bájos! De nehogy aztán igazán boldogtalanná tedd; egy kis szerelem talán
csak felélénkíti, s még jót is tesz neki; de azt nem engedem, hogy nagyon
elbolondítsd, mert végtelenül rendes teremtés, és mondhatom, csupa érzés.
– Csak két hétről van szó – mondta Henry –, s ha két hét alatt is
belepusztul, akkor igazán menthetetlenül gyönge a természete. Nem, Isten
őrizz, hogy összetörjem azt az érzékeny kis szívét! Csak azt akarom, hogy
nézzen rám kedvesen, ne csak piruljon, de mosolyogjon is a szemembe,
mindig tartson fenn nekem egy széket maga mellett, akárhol vagyunk, és
jöjjön tűzbe, ha odaülök és szólok hozzá; tegye a magáévá minden
véleményemet, érdekelje mindaz, ami az enyém, vagy ami szórakoztat,
próbáljon meg itt tartani Mansfieldben, ameddig csak lehet, s amikor
elmegyek, érezze úgy, hogy soha többé nem lesz boldog. Egyebet nem
kívánok.
– Micsoda szerénység! – mondta Mary. – Ezek után csakugyan nem
lehetnek aggályaim. Mindenesetre lesz elég alkalom, hogy megpróbálj
beférkőzni a rokonszenvébe, mert nagyon sokat vagyunk együtt.
S lemondva minden további figyelmeztetésről, a sorsára bízta Fannyt,
pedig ez a sors fájdalmasabb is lehetett volna, mint amilyet megérdemelt,
ha Fanny szívét fel nem vértezi ellene valami, amit Crawford kisasszony

180
nem sejthetett; mert ha vannak is olyan rendíthetetlen tizennyolc éves ifjú
hölgyek, akiket a férfiügyesség, a szép szavak, a figyelmesség és a
hízelgés minden hatalma sem tud a józan eszük ellenére szerelembe
dönteni (s kétségtelenül vannak, különben nem olvasnánk róluk olyan
sokat), én a magam részéről nem sorolnám közéjük Fannyt, s nem hiszem,
hogy aki oly gyöngéd és fogékony természetű, mint ő, sértetlen szívvel
megúszta volna egy Crawford szabású fiatalember udvarlását (ha csak
kétheti udvarlását is), még a kezdeti ellenszenv oltalma alatt sem, ha
érzelmei nem kötik máshová. Ostromlott lelki békéjét ugyan megóvta az a
körülmény, hogy mást szeretett, s az ostromlót megvetette; mégis, a kitartó
– kitartó, de nem tolakodó – s szelíd és érzékeny természetéhez egyre
jobban alkalmazkodó udvarlás igen hamar elérte, hogy ne idegenkedjék
Crawfordtól annyira, mint azelőtt. Nem mintha a korábbiakat elfelejtette
volna: rossz véleménye mit sem változott; de éreznie kellett a férfi
vonzását: Crawford szórakoztató volt, s a viselkedése annyira megjavult,
oly tapintatos lett, olyan mélységesen és kifogástalanul tapintatos, hogy
nem lehetett udvariatlansággal viszonozni.
Mindez alig egynéhány nap műve volt; s ami e néhány nap elteltével
történt, az voltaképpen kedvezett Crawford szándékainak, mert olyan
boldog lelkiállapotba ringatta Fannyt, hogy az egész világot hajlandó lett
volna a szívére ölelni. William, a bátyja, oly régóta távollévő és forrón
szeretett bátyja, ismét Angliában volt. Maga Fanny kapott tőle értesítést,
néhány boldog, hevenyészett sort: még a Csatornán írta a hajóról, majd az
első dereglyével beküldte Portsmouthba, mikor az Antwerpen
lehorgonyzott Spitheadben; s Crawford, aki a legfrissebb napilappal
átment a kastélyba, hogy elsőnek közölhesse a hírt, Fannyt már a
legnagyobb örömmámorban találta; lángoló, hálás arccal írta éppen, amit a
nagybátyja végtelenül higgadtan diktált: szívélyes meghívó levelet
válaszul Williamnek.
Crawford csak az előző napon szerzett tudomást a helyzetről, addig
voltaképp nem is tudta, hogy Fannynak van egy tengerész bátyja, vagy
hogy melyik hajón szolgál, de az értesüléstől felajzva rögtön elhatározta,
hogy mihelyt visszamegy a városba, megérdeklődi, mikorra várható az
Antwerpen hazatérése a Földközi–tengerről, és egyáltalán, mit hallani
felőle; s a véletlen szerencse, hogy másnap reggel éppen ezt a nevet
pillantotta meg a hajózási hírek között, égi jutalomnak tűnt fel, amiért
ilyen ügyes módszert talált ki Fanny megnyerésére, no meg amiért a
tengernagy hű unokaöccseként már évek óta azt a lapot járatta, amelyet a
legfürgébb tengerészeti hírforrásnak tartottak. De sajnos így is elkésett. Az
első öröm, amelyet ő szeretett volna felszítani, már javában lobogott. De a

181
szándéka, a jótett szándéka hálás elismerésre talált: annál hálásabb és
melegebb elismerésre, mert a William iránti szeretet mámorában Fanny
sokkal kevésbé volt félszeg, mint máskor.
S ez a drága William nemsokára közöttük lesz. Nem lehetett kétséges,
hogy azonnal megkapja az eltávozási engedélyt, hiszen még mindig csak
hadapród volt; s mivel a szülei ott éltek a kikötőben, és nyilván találkoztak
már vele, sőt, valószínűleg naponta látták, méltán számítani lehetett arra,
hogy mihelyt kiadják a szabadságát, siet a húgához, aki hét éven át
mindenki másnál hűségesebben levelezett vele, s a nagybátyjához, aki a
legtöbbet tette a boldogulásáért és az előmeneteléért; Fanny válaszlevelére
csakhamar meg is jött a viszontválasz, amely egy igen közeli napot jelölt
meg William érkezésének időpontjául; s alig telt el tíz nap, amióta Fanny
magához tért az első vacsorameghívás izgalmából, máris egy új, magasabb
rendű izgalom rabjaként leste az előcsarnokban, a folyosón, a lépcsőn,
hogy mikor hangzik fel a kocsizörgés, amely a bátyja jövetelét jelzi.
Végül is felhangzott, szerencsére épp, miközben így várta; s mivel a
találkozás pillanatát semmiféle szertartás vagy félénkség nem késleltette,
Fanny már az ajtóban megölelhette Williamet, és a viszontlátás első
boldog percei zavartalanul, tanúk nélkül zajlottak le, hacsak azokat a
szolgákat nem tekintjük tanúknak, akik mindenekelőtt a megfelelő ajtók
kinyitásával voltak elfoglalva. Sir Thomas és Edmund titokban éppen ezt
akarta lehetővé tenni, egymástól függetlenül, bár megsejthették egymás
szándékát, mert egyforma buzgalommal igyekeztek rávenni Norrisnét,
hogy maradjon a helyén, s ne fusson ki az előcsarnokba, mihelyt az
érkezés lármája hozzájuk is behatolt.
William és Fanny nemsokára előttük állt; és Sir Thomas örömmel
tapasztalhatta, hogy pártfogoltja már egyáltalán nem az a kamasz, akit hét
évvel azelőtt útjára bocsátott, hanem kellemes, nyílt arcú fiatalember, aki
szabadon, fesztelenül, de jóérzéssel és tisztelettudóan viselkedik, s neki
láthatólag jó embere.
Sokáig tartott, amíg Fanny feleszmélt az izgatott boldogság órája után,
amely a várakozás utolsó és a beteljesülés első harminc percéből tevődött
össze; még az is beletelt egy kis időbe, amíg a boldogsága csakugyan
boldoggá tudta tenni, amíg megbarátkozott a bátyja új külsejével, s megint
a régi Williamet látta benne, és olyan közvetlenül tudott beszélni vele,
mint ahogy hosszú éveken át sóvárogva várta. De lassacskán ide is
eljutottak, annál is könnyebben, mert William vonzódása Fannyhoz éppoly
erős volt, mint a húgáé őhozzá, és kevésbé gátolta az önbizalom hiánya
vagy az etikett. Fannyt szerette a legjobban a világon, de bátrabb és
határozottabb egyéniség lévén, természetesnek tartotta, hogy ki is fejezze,

182
amit érez. Másnap már teljes egyetértésben sétáltak együtt, s a közös séta
azután mindennap megismétlődött, úgyhogy Sir Thomas is észrevette, és
megelégedéssel nyugtázta, még mielőtt Edmund felhívta volna rá a
figyelmét.
Kivéve a rendkívüli öröm pillanatait, amelyeket Edmund szembeszökő
vagy nem várt figyelmességeinek köszönhetett az elmúlt hónapok
folyamán, Fanny még soha életében nem tapasztalt akkora boldogságot,
mint most, hogy akadálytalanul, minden zavaró körülménytől és
aggodalomtól mentesen érintkezhetett a bátyjával, legrégibb barátjával, aki
őszintén feltárta neki a szívét, elmondta, milyen remények és kétségek,
tervek és vágyak élnek benne az oly régóta áhított, becsületesen
megszolgált és méltán a legnagyobb jutalomnak tartott előléptetéssel
kapcsolatban; aki közvetlen és részletes felvilágosítással tudott szolgálni
apjukról és anyjukról, öccseikről, és húgaikról, hiszen Fanny csak nagyon
ritkán hallott felőlük; akit nagyon is érdekelt minden apró öröm és bánat,
amely a húgát második otthonában, Mansfieldben érte, és rögtön hajlandó
volt elfogadni Fanny jellemzését a mansfieldi család minden tagjáról,
legfeljebb annyiban tért el tőle, hogy kevesebb tapintattal és több
szenvedéllyel nyilatkozott Norris néni rovására; és – talán mind közül ez
volt a legnagyobb gyönyörűség – akivel Fanny újra átélhette
gyermekkoruk minden keserűségét és édességét, s az emlékezés békéltető
derűjében felidézhette minden közös fájdalmukat és élvezetüket. Ilyen
előnyöket nyújt, így erősíti a szeretetet még a házastársi kapocsnál is
jobban a testvéri kapocs. Az egy családból, egy vérből született
gyerekeknek, akik osztoznak első benyomásaikban és élményeikben, van
valamiféle sajátos örömforrásuk, amelyet semmilyen későbbi kapcsolat
nem pótolhat; s csak hosszas és természetellenes elidegenedés, semmilyen
későbbi kapcsolattal nem igazolható szétválás lehet az oka, ha e legkorábbi
vonzalom drága maradványai végképp kivesznek belőlük. Sajnos, nagyon
is gyakran így történik. A testvéri szeretet, amely néha szinte mindennél
többet jelent, máskor a semminél is rosszabb. De William és Fanny Price
esetében még üdén virult, nem csorbították érdekellentétek, nem hűtötték
más irányú vonzalmak, s az idő múlása és a távolság csak növelte erejét.
Ez a kedves kapcsolat még rokonszenvesebbé tette mindkettőjüket
azoknak a szemében, akiknek volt egy csöpp érzékük a jó iránt. Henry
Crawford éppen úgy látta és csodálta, mint bárki más. Méltányolta a fiatal
tengerész szókimondó gyöngédségét, ahogy Fanny fejére mutatva
kijelentette: Komolyan, máris kezdem megkedvelni ezt a furcsa divatot,
pedig amikor meghallottam, hogy Angliában most ez a módi, nem akartam
elhinni, s amikor Brownné őnagysága meg a többi hölgy ilyen díszben

183
jelent meg a gibraltári főbiztosnál, azt gondoltam, hogy elment az eszük;
de Fanny mindennel meg tud barátkoztatni s Crawford élénk csodálattal
adózott Fanny kipirult arcának, a szeme ragyogásának, mélységes
érdeklődésének, elmerült figyelmének, amikor bátyja a veszélyes
pillanatokról vagy a hátborzongató jelenetekről mesélt, amelyek ilyen
időkben szükségszerű velejárói a tengerészéletnek.
Igen, Henry Crawfordban volt annyi lelki finomság, hogy értékelni tudja
ezt a látványt. Fanny vonzóereje megnőtt – megkétszereződött; hiszen az
arcát megszépítő, minden vonásából sugárzó szeretet maga is vonzóerő
volt. Már nem kételkedett Fanny szívbeli képességeiben. Van benne érzés,
igazi érzés. Az lenne csak valami, elnyerni egy ilyen lány szerelmét,
felszítani fiatal, romlatlan lelkében az első szenvedélyt! A feladat
izgalmasabb lett, mint képzelte. Két hét nem volt elég. Bizonytalan időre
meghosszabbította ott–tartózkodását.
Williamet gyakran biztatta a nagybátyja, hogy meséljen. Elbeszélései
önmagukban véve is szórakoztatóak voltak, de Sir Thomas főként azért
kívánta hallani őket, hogy belelásson az elbeszélőbe, hogy történetein
keresztül megismerje a fiatalembert; s jóleső érzéssel állapíthatta meg,
hogy a világosan, egyszerűen, találóan előadott részletek helyes
életelvekről, szakmai tudásról, tettre kész erőről, bátorságról és jó
kedélyről tanúskodnak, csupa dicséretes tulajdonságról, amely a legszebb
reményekre jogosított. Fiatal kora ellenére William máris sokat tapasztalt.
Szolgált a Földközi–tengeren, Nyugat–Indiában, megint a Földközi–
tengeren; kapitánya jóvoltából sokszor járt a szárazföldön is, és
megismerte mindazt a veszélyt, amit a tenger és a háború együttesen
nyújthat. Ilyen élmények birtokában méltán elvárhatta, hogy
meghallgassák; s bár Norrisné szüntelenül izgett–mozgott a szobában, és
egy pillanatra se hagyta békén a többieket, mert feltétlenül meg kellett
találnia két szál cérnát vagy egy leszakadt inggombot, miközben az
unokaöccse épp egy hajótörésről vagy egy tengeri csatáról számolt be,
mindenki más feszülten odafigyelt; még Lady Bertram sem bírta
megindultság nélkül végighallgatni e szörnyűségeket, s kézimunkájáról
felpillantva néha így szólt: – Na de ilyet! Micsoda kellemetlenség! Nem is
értem, hogy az emberek miért mennek a tengerre.
Henry Crawfordra egészen másféle hatást tett, amit hallott. Ha
elmondhatná, hogy ő is tengerész volt, s látta, megtette, végigszenvedte
mindazt, amit a másik! Hevesebben dobogott a szíve, kigyúlt a képzelete, s
mélységes tisztelet fogta el a fiatalember iránt, aki még húszéves sem volt,
de máris ilyen testi megpróbáltatásokon esett át, és ekkora lelkierőről tett
tanúságot. A hősiesség, a hasznos munka, az erőfeszítés, a kitartás

184
dicsfénye megszégyenítően rávilágított a tulajdon lusta, önző életére, s azt
kellett kívánnia, bárcsak ő is egy William Price volna, aki oly öntudatosan
és lankadatlan szorgalommal dolgozik a maga boldogulásán és
felemelkedésén – nem pedig az, ami!
De ez a vágya inkább heves volt, mint tartós. Bánatosan, befelé fordulva
elmerengett rajta, majd hirtelen felriadt, amikor Edmund megkérdezte, mik
a tervei a másnapi vadászattal kapcsolatban; és rájött, hogy az se rossz, ha
az ember máris gazdag, s lovak és lovászok állnak a rendelkezésére. Sőt,
bizonyos tekintetben még jobb is, mert így legalább szívességet tehet, és
hálát ébreszthet a megfelelő helyen. William, aki sohasem volt híján a
vállalkozó kedvnek, a bátorságnak és a kíváncsiságnak, közölte, hogy ő is
szívesen vadászna, mire Crawford készségesen felajánlhatta neki egy
lovát, annál is inkább, mert ebből rá nézve legfeljebb annyi
kényelmetlenség származott, hogy le kellett szerelnie Sir Thomast, aki
jobban fel tudta mérni az ilyen kölcsönök értékét, mint az unokaöccse, és
el kellett oszlatnia Fanny aggodalmait. Fanny ugyanis féltette a bátyját;
hiába mesélte el William, milyen lovaskalandjai voltak a legkülönbözőbb
országokban, milyen nyaktörő vállalkozásokba sodródott, milyen vad
lovakat és öszvéreket kellett megülnie, úgyhogy sokszor hajszálon múlt az
élete – Fanny nem tudta elhinni, hogy egy angol rókavadászaton, egy tüzes
hazai mén hátán is a helyzet ura maradna; s amíg épen és sértetlenül vissza
nem tért, mindennemű baleset vagy csúfos kudarc nélkül, nem is volt
képes arra, hogy elfojtsa a szorongását, vagy hogy hálás legyen Crawford
úrnak, amiért kölcsönadta a lovat, pedig ő éppen azért adta kölcsön. Mikor
azonban kiderült, hogy Williamnek semmi baja nem esett, Fanny is
méltányolni tudta a szívességet, sőt, jutalmul még egy mosollyal is
megajándékozta a tulajdonost, aki egy pillanatra ismét birtokba vette a
lovát, majd a következő pillanatban visszaadta Williamnek, de oly
szívélyesen, hogy nem lehetett elutasítani: legyen az övé, ameddig csak
Northamptonshire–ben marad.

185
 Huszonötödik fejezet

A két család között ismét csaknem olyan sűrű lett az érintkezés, mint
ősszel volt; legalábbis, a régi, meghitt találkozások résztvevői nem
gondolták volna, hogy még egyszer ilyen sűrű lesz. Ebben nagy szerepet
játszott Henry Crawford visszatérése és William Price megérkezése, de
még nagyobbat Sir Thomas, aki eltűrte, sőt, szívesen fogadta a paplak
baráti közeledését. Miután kezdeti gondjai elmúltak, meg kellett
állapítania, hogy Grantékkal és fiatal vendégeikkel csakugyan érdemes
összejönni; s jóllehet mérhetetlenül fölötte állott minden ravasz
ügyeskedésnek, amely holmi előnyös házassági tervek megvalósítását
szolgálta volna, akár a szívéhez legközelebb álló személyek érdekében, s
még azt is megvetendő kicsinyességnek tartotta, ha valaki túlságosan
szemfüles, amikor ilyen lehetőségek merülnek fel, annyit mégis észre
kellett vennie a maga méltóságteljes és fölényes módján, hogy Crawford
úr mintha megkülönböztetett figyelemben részesítené az unokahúgát – s
ezért (habár öntudatlanul) könnyebben mondott igent a meghívásokra.
De amikor a többiekkel együtt végül őt is meg merték hívni vacsorára a
paplakba, sok–sok vita és tépelődés után, hogy egyáltalán érdemes–e,
„hiszen Sir Thomas mindig olyan elutasítóan viselkedik, és Lady Bertram
olyan közömbös!” – kizárólag udvariasságból és jóindulatból fogadta el, és
nem is gondolt Crawford úrra, legfeljebb mint a kellemes társaság egyik
tagjára; hiszen éppen ezen a vacsorán kezdte gyanítani, hogy aki szereti az
ilyen léha megfigyeléseket, most azt gyaníthatná, hogy Crawford úr
udvarol Fanny Price–nak.
A társaság csakugyan kellemesnek bizonyult, mert egészséges arányban
találkoztak benne azok, akik beszélni szeretnek, s azok, akik szívesebben
hallgatnak; maga a vacsora pedig nagystílű volt és bőséges, mint ahogyan
Grantéknál lenni szokott, de mivel nem tért el a vendégek szokásos
étkezéseitől, senkiben sem támasztott különösebb lelki viharokat, Norrisné
kivételével, akit pillanatonként felkorbácsolt a hatalmas asztal és a rajta
sorakozó tálak impozáns látványa, akit a széke mögött sürgölődő
személyzet mindig fel tudott bosszantani valamivel, s aki nem fojthatta el
azt a meggyőződését, hogy ennyi sok tál közül némelyiknek feltétlenül ki
kell hűlnie.
Az est folyamán aztán kiderült, amiként Grantné és a húga előre
eltervezte, hogy a whistparti megalakítása után még egy másik játékra is

186
maradnak éppen elegen, s mivel mindenkinek minden egyformán jó volt,
már ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott, majdnem ugyanolyan
gyorsan megszavazták a spekuláció–t is, mint a whistet; s Lady
Bertramnak szembe kellett néznie azzal a szörnyű dilemmával, hogy
melyiket válassza a kétfélék közül, s húzzon–e helyre a whistasztalnál,
vagy sem. Sehogy sem tudott dönteni. Szerencsére Sir Thomas nem volt
messze.
– Mit tegyek, Sir Thomas? Whist vagy spekuláció? Melyik
szórakoztatna jobban?
Sir Thomas rövid megfontolás után a spekulációt ajánlotta. Ő maga
whistet játszott, s talán úgy gondolta, hogy a saját szórakozása forogna
veszélyben, ha a felesége lenne a partnere.
– Rendben van – felelte őladysége megkönnyebbülve –, akkor hát a
spekuláció mellett maradnék, nagytiszteletű asszony. Egyáltalán nem
ismerem a játékot, de Fanny majd megtanít.
Itt azonban Fanny közbeszólt, és rémülten bizonygatta, hogy ő is éppoly
tudatlan: soha életében nem játszott spekulációt, és másokat se látott
játszani; ettől Lady Bertram ismét megingott egy pillanatra; de amikor
mindenki megesküdött rá, hogy semmi az egész, ez a legkönnyebb
kártyajáték a világon, és Henry Crawford roppant előzékenyen megkérte,
hadd ülhessen őladysége és Price kisasszony közé, s taníthassa
mindkettőjüket, akkor mégiscsak visszatért
előbbi döntéséhez; s míg Sir Thomas, Norrisné, dr. Grant és a felesége
leült a szellemi elitnek fenntartott asztal mellé, a társaság másik hat tagja
Crawford kisasszony vezetésével egy kerek asztal körül foglalt helyet.
Henry Crawfordnak kitűnően megfelelt ez az elrendezés, mert így Fanny
mellé került, s tennivalója is akadt bőven, hiszen a sajátján kívül a két
szomszédnője lapjaival is foglalkoznia kellett; igaz ugyan, hogy Fanny
három perc alatt tökéletesen elsajátította a játékszabályokat, de azért ráfért
a buzdítás, hogy játsszon bátrabban, legyen zsugoribb és kíméletlenebb,
amire elég nehéz volt rávenni, különösen, amikor Williammel szemben
licitált; ami pedig Lady Bertramot illeti, az ő sikerein és anyagi érdekein
Crawfordnak egész este őrködnie kellett; ha nem lépett közbe elég fürgén,
őladysége mindjárt megnézte a lapjait, mihelyt leosztották őket, a parti
folyamán viszont semmit se tudott kezdeni velük a szomszédja irányítása
nélkül.
Crawford tehát elemében érezte magát, csevegett, sziporkázott, és
mestere volt minden apró leleménynek, mulattató fogásnak, tréfás
szemtelenségnek, ami e játék lényegéhez tartozik; s a spekulációzók köre
csakugyan üdítő ellentétül szolgált a másik asztal józan komolysága és

187
szótlan fegyelmezettsége mellett.
Sir Thomas kétszer is megpróbált érdeklődni Lady Bertram előmenetele
és szórakozása felől, de nem sikerült; lassú modorban fogalmazott
mondatai sehogy sem fértek bele a játék szüneteibe; s őladysége
állapotáról alig lehetett megtudni valamit, amíg az első robber után
Grantné oda nem ment hozzá egy kis udvariaskodás céljából.
– Remélem, Lady Bertram, szórakoztatja a játék.
– Ó, igen! Nagyon mulatságos. Rendkívül furcsa játék. Fogalmam sincs,
hogy mi történik. Nem szabad megnéznem a lapjaimat, és mindent
Crawford úr csinál helyettem.
– Bertram – mondta Crawford egy kis idő múlva, kihasználva a játék
pillanatnyi ellankadását –, nem is meséltem magának, mi történt velem
tegnap, amikor hazalovagoltam. – Előzőleg együtt vadásztak, s vígan
nyargalva már elég messzire hagyták Mansfieldet, amikor Henry Crawford
lova elvesztette az egyik patkóját, úgyhogy kénytelen volt lemondani a
folytatásról, s ahogy lehet, eljutni hazáig. – Mondtam már, hogy
eltévedtem, miután túlhaladtam azon az öreg tanyaházon, a tiszafáknál,
mert utálok kérdezősködni; de azt még nem mondtam, hogy hála szokásos
szerencsémnek... mert ha én rosszat teszek, az végül mindig a javamra
válik... egy idő múlva pontosan azon a helyen vettem észre magam,
amelyre már régóta nagyon kíváncsi voltam. Ahogy leereszkedem egy
lejtős, eléggé meredek rétről, s az alján elfordulok, egyszerre csak egy
eldugott kis faluban vagyok, szelíden emelkedő dombok között; előttem
egy patak, amin át kell gázolni, jobboldalt valami dombocskán egy
templom, a faluhoz képest meglepően nagy és szép templom, de sehol egy
úri vagy akár csak félig úri lakóház, kivéve mégis egyet... valószínűleg a
paplak volt... egy kőhajításnyira a templomtól és a dombocskától.
Egyszóval, Thornton Laceybe kerültem.
– Valószínűnek látszik – felelte Edmund –, de melyik irányba fordult,
miután elhagyta a Sewell–tanyát?
– Ilyen haszontalan és ármányos kérdésekre nem is válaszolok; bár
nyugodtan megtehetném, mert ha egy óra hosszat faggatna, s én mindenre
kielégítő választ adnék, akkor se tudná bebizonyítani, hogy nem Thornton
Lacey volt az: tudniillik csakugyan az volt.
– Hát mégiscsak kérdezősködött?
– Én sohasem kérdezősködöm. De láttam egy embert, aki valami sövény
ápolásával volt elfoglalva; határozottan kijelentettem előtte, hogy ez
Thornton Lacey, és ő rábólintott.
– Csodálom a memóriáját. Nem is emlékszem rá, hogy ennyi mindent
meséltem volna magának a faluról.

188
 Thornton Lacey volt az Edmundra váró javadalom, amiként Crawford
kisasszony is nagyon jól tudta. Éppen William Price bubijára alkudott, s
most még nagyobb buzgalommal folytatta a licitálást.
– No és hogy tetszett, amit látott? – kérdezte Edmund.
– Nagyon tetszett. Szerencsés egy fickó maga. Legalább öt évre el lesz
látva munkával, amíg lakható állapotba hozza azt a helyet.
– Nem, nem, annyira talán mégse rossz a helyzet. A gazdasági udvart át
kell telepíteni, azt elismerem; de más tennivalót nemigen látok. A ház
egyáltalán nem rossz, s ha nincs ott az az udvar, gondolom, egész tűrhető
látványt nyújt majd az érkezőknek.
– A gazdasági udvart teljesen meg kell szüntetni, és fákat kell ültetni a
helyére, hogy eltakarják a kovácsműhelyt. A házat el kell fordítani, hogy
keletre nézzen, ne pedig északra; tudniillik a bejáratnak és a fontosabb
szobáknak azon az oldalon kell lenniük, mert ott igazán nagyon csinos a
kilátás; biztos vagyok benne, hogy meg lehet csinálni. Az érkezők majd
arról jönnek, ahol most a kert van. Persze csinál helyette másik kertet, a
ház mostani háta mögött; ott nagyszerűen fog hatni, lejtősen, délkelet felé.
A terep kiválóan alkalmas rá. Elkocogtam vagy ötven yardra a fasorban, a
templom és a ház között, hogy körülnézzek egy kicsit, és lássam, mit lehet
kihozni belőle. Roppant egyszerű. Persze a réteket egyesíteni kell, a
mostani és a majdani kerten túl, a fasortól kezdve, ahol álltam, északkelet
felé, egészen a falun átmenő országútig; nagyon szép rétek, itt–ott pompás
fák nőnek rajtuk. Gondolom, a rétek is a javadalomhoz tartoznak; ha nem,
akkor meg kell vásárolni az egészet. Aztán a patak... a patakkal feltétlenül
csinálni kell valamit, de végül is nem tudtam eldönteni, hogy mit. Két–
három gondolatom is volt.
– Nekem is van két–három gondolatom – mondta Edmund. Az egyik
például az, hogy a maga Thornton Laceyre vonatkozó terveiből nagyon
kevés fog megvalósulni. Be kell érnem egy kissé kevesebb dísszel és
szépséggel. Azt hiszem, tetemesebb kiadások nélkül is el lehet érni, hogy a
ház és a környéke aránylag kényelmes legyen, és úri külsőt mutasson:
ennyivel meg kell elégednem, s remélem, azok is meg lesznek elégedve,
akik törődnek velem.
A hangjában és félig–meddig a tekintetében is, ahogy e reményéről
beszélt, volt valami sajátos árnyalat, amely gyanakvással és némi
megütközéssel töltötte el Crawford kisasszonyt; ezért gyorsan be is fejezte
a William Price–szal folytatott alkut, és elképesztő áron megvásárolta a
bubiját. – Az utolsó garasomat is kockára teszem, ahogy bátor nőhöz illik!
– kiáltotta. – A józan óvatosság nem nekem való. Nem arra születtem,
hogy ölbe tett kézzel üljek, és ne csináljak semmit. Ha elvesztem a játékot,

189
legalább senki se vádolhat azzal, hogy nem harcoltam érte.
A játékot ugyan megnyerte, de nem keresett rajta annyit, mint
amennyibe került. Újra osztottak, és Crawford megint Thornton Laceyre
terelte a szót.
– Lehet, hogy az én tervem nem az elképzelhető legjobb; alig egy
néhány perc állt a rendelkezésemre; de hogy sok tennivaló vár magára, az
nem vitás. Oda érdemes munkát befektetni, és meglátja, hamarosan maga
is rájön, hogy nem lesz vele megelégedve, amíg ki nem hozott belőle
úgyszólván mindent, amit csak lehet. (Bocsánat, Lady Bertram, nem
szabad megnéznie a lapjait. Tessék csak hagyni, maradjanak ott
lefektetve.) Nagyon is érdemes, Bertram. Azt mondja, legyen úri külseje.
Lesz is, ha megszünteti a gazdasági udvart; mert attól a szörnyűségtől
eltekintve még soha életemben nem láttam ilyen úri külsejű házat, amely a
puszta megjelenésével is ennyire fölötte állna mindenféle paplaknak,
amely ennyire mutatná, hogy a lakója nincs évi néhány száz fonthoz kötve.
Más épületeket úgy raknak össze, különálló, alacsony szobákból, hogy
több a tető, mint az ablak: ez nem olyan; de nem is afféle közönséges,
ormótlan, kocka alakú parasztház; nem: jó erős, kúriaforma, tágas épület,
szinte látszik rajta, hogy egy előkelő úri család otthona, amely apáról fiúra
szállt, már legalább kétszáz éve, s a mostani gazdái is elköltenek benne évi
két–háromezret. – Crawford kisasszony felfigyelt, Edmund pedig
rábólintott. – Egyszóval, mindenképpen úri külseje lesz, ha egyáltalán
hozzányúl. De annál sokkal többet ki lehet hozni belőle. (Várjunk csak,
Mary; Lady Bertram tizenkettőt ígér azért a dámáért; nem, nem, annyit
nem ér meg. Lady Bertram nem ígér annyit. Inkább lemond róla. Csak
tovább, tovább.) Ha megvalósítja az ötleteimet... igazán nem ragaszkodom
hozzá, hogy mindent az én tervem szerint csináljon, bár mellesleg, nem
nagyon hiszem, hogy bárki is jobbat tudna ajánlani... egészen más lesz a
levegője. Mint egy kastélynak. Meg fog látszani rajta, hogy aki benne
lakik, nemcsak úriember, de művelt, jó ízlésű, modern gondolkodású, jó
összeköttetésekkel rendelkező úr. Mindezt rá lehet írni arra a házra; s aki
csak odavetődik az országúton, meg lesz győződve, hogy a gazda a
legnagyobb földbirtokos a faluban: kivált, hogy nincs is más úriház a
környéken, amely ezt a rangot elvitathatná tőle; valljuk be, hogy ez sem
utolsó szempont: a rang és a köztisztelet, s nagyon is növeli a hely értékét.
Remélem, egyetért velem? – fordult lágyabb hangon Fannyhoz. – Volt már
Thornton Laceyben?
Fanny gyorsan megadta a tagadó választ, s hogy palástolja, mennyire
érdekli a dolog, úgy tett, mintha a bátyjára figyelne, aki épp makacsul
alkudozott vele, és igyekezett becsapni, ahogy csak lehet; Crawford

190
azonban közbeszólt: – Nem, kisasszony, azt a dámát nem szabad eladnia.
Éppen elég drágán vásárolta meg, s a bátyja feleannyit sem kínál érte, mint
amennyit ér. Szó sem lehet róla, uram, tessék csak visszavonulni. A
kedves húga nem adja el a dámát. Ne is álmodozzon róla. Maga fog nyerni
– fordult megint Fannyhoz –, egészen biztosan maga nyeri meg a játékot.
– Pedig Fanny sokkal jobban szeretné, ha William nyerne – mondta
Edmund az unokahúgára mosolyogva. – Szegény Fanny! Nem hagyják,
hogy becsapja önmagát, pedig az tenné boldoggá!
– Bertram úr – szólalt meg néhány perc múlva Crawford kisasszony –,
tudja, milyen nagyszerű tervező Henry, úgyhogy remélem, az ő segítsége
nélkül semmit se kezd el Thornton Laceyben. Mi mindent vitt véghez
Sothertonban is! Milyen óriási dolgok történtek ott, amikor elmentünk vele
egy forró augusztusi napon, hogy bejárjuk a birtokot, és figyeljük
lángelméje fellobbanását! Elmentünk, aztán hazajöttünk; s hogy ott mi
minden történt, azt el sem lehet mondani!
Fanny Crawfordra nézett, már–már nem is komoly – majdnem
szemrehányó tekintettel; de amikor találkozott a pillantásuk, elkapta a
szemét. Crawford mintha egy csöppet zavarba jött volna, a húgára nézett,
megrázta a fejét, s nevetve válaszolta: – Igaz, hogy Sothertonban nem
történt valami sok; de nagyon meleg nap volt, folyton csak járkáltunk,
kerestük egymást, nem találtuk a helyünket. – Majd az általános
beszélgetés lármájának oltalma alatt, egészen halkan, hogy csak Fanny
hallja meg, hozzátette: – Nagyon sajnálnám, ha tervezői képességeimet a
sothertoni kirándulás alapján ítélnék meg. Most már egészen másként látok
mindent. Ne higgye, hogy olyan vagyok, amilyennek ott mutatkoztam.
A Sotherton szó természetesen megütötte Norrisné fülét, s mivel épp
megpihenhetett a babérjain, mert hála Sir Thomas és a saját mesteri
játékának, sikerült elvinniük a döntő ütést Granték elől, akiknek óriási
lapjuk volt, széles jókedvében így kiáltott fel: – Sotherton! Az aztán a
pompás hely, s milyen kellemes napot töltöttünk ott! Komolyan
sajnálhatod, William; de remélem, amikor legközelebb eljössz,
Rushworthék éppen otthon lesznek, áldja meg őket az Isten, és garantálom,
hogy mind a ketten olyan szívesen fogadnak majd, ahogy csak lehet. Az
unokatestvéreid nem olyanok, hogy megfeledkezzenek a rokonaikról, és
Rushworth úr is rendkívül szeretetre méltó ember. Most, mint tudod,
Brightonban vannak; olyan házat bérelnek ott, mint nem sokan mások, de
megtehetik, mert futja rá Rushworth úr vagyonából. Nem tudom pontosan,
mekkora a távolság, de ha visszamégy Portsmouthba, és nincs nagyon
messze, feltétlenül menj át, és látogasd meg őket; egyúttal küldhetnek
veled egy kis csomagot az unokanővéreidnek.

191
 – Szívesen elvinném, nénikém; de Brighton majdnem Beachy Headnél
van már; s még ha el tudnék is jutni odáig, nem hiszem, hogy szívesen
látnák egy olyan előkelő társaságban a magamfajta hitvány kis hadapródot.
Norrisné már kezdte volna bizonygatni, hogy de igenis a
legszívélyesebb fogadtatásra számíthat, amikor Sir Thomas igen
határozottan félbeszakította: – Nem tanácsolom, hogy Brightonba menj,
William, mert remélem, hamarosan jobb alkalom is adódik a találkozásra;
de abban biztos lehetsz, hogy a lányaim mindenütt örömmel fogadnák az
unokatestvéreiket, Rushworth úr pedig olyan ember, aki családunk minden
rokonát a saját rokonának tekinti.
– Ha ő lenne az admiralitás első lordjának a személyi titkára, nem sokat
törődnék vele, hogy milyen ember – dörmögte alig hallhatóan William, aki
ezt a megjegyzést nem a nyilvánosságnak szánta, s azután másról
beszéltek.
Mindeddig Sir Thomas semmi feltűnőt nem talált Crawford úr
viselkedésében; de amikor a második robber után felbomlott a whistparti, s
dr. Grant és Norrisné még az utolsó játszmát tárgyalta, átült nézőnek a
másik asztalhoz, és észre kellett vennie, hogy unokahúga
megkülönböztetett figyelemben részesül, vagy úgy is mondhatjuk: csapják
neki a szelet.
Henry Crawford ismét Thornton Laceyről beszélt: egy újabb terv első
lázában égett, s mivel Edmund figyelmét nem sikerült felkeltenie, bájos
szomszédnőjének adta elő a részleteket igen lelkes hangon. A terv abból
állt, hogy maga venné ki a házat a következő télre, mert szeretné, ha saját
otthona lenne azon a környéken; és nemcsak a vadászidényben használná
(magyarázta éppen Fannynak), bár ez a szempont is elég jelentős, mert dr.
Grant ugyan végtelenül előzékeny, de azért mégsem lehet örökké a terhére
a lovaival együtt; no de nem is egy bizonyos szórakozás vagy egy
bizonyos évszak miatt ragaszkodik ő ehhez a vidékhez; szíve vágya, hogy
legyen itt valami kis fészke, ahová bármikor lejöhet, egy kis tanyája, ahol
az év minden szakában eltöltheti a szabad idejét, s ápolhatja, szorosabbra
fűzheti és fejlesztheti a Mansfield Park–i családdal kialakult meghitt
barátságát, amelynek az értéke napról napra növekszik a szemében. Sir
Thomas mindezt hallotta, és nem vette rossz néven. A fiatalember roppant
tisztességtudóan beszélt, s szavait Fanny olyan illedelmesen, szerényen,
nyugodtan és tartózkodóan fogadta, hogy ebben sem találhatott semmi
kivetnivalót. Fanny alig szólalt meg, nagy ritkán helybenhagyta, amit
hallott, de semmi jelét nem adta annak, mintha a bókok egy részét
önmagára vonatkoztatná, vagy alá akarná támasztani a Northamptonshire
mellett szóló érveket. Mikor Henry Crawford észrevette, hogy Sir Thomas

192
figyeli, őhozzá fordult, az előbbi témát folytatva, kissé hétköznapibb, de
azért egyáltalán nem közömbös hangon.
– Talán hallotta, Sir Thomas, amint épp azt mondtam Price
kisasszonynak, hogy szeretnék a szomszédjuk lenni. Remélhetem–e szíves
beleegyezését, s hogy nem igyekszik lebeszélni a fiát egy ilyen bérlőről?
Sir Thomas udvariasan biccentve így felelt: – Minden körülmények
között, kivéve ezt az egyet, szívesen látnám önt állandó szomszédomul; de
remélem, és hiszem, hogy Edmund maga óhajtja elfoglalni a házát
Thornton Laceyben. Vagy talán tévedek, Edmund?
Edmund erre már odafigyelt, s el kellett neki magyarázni, miről van szó;
amikor megértette a kérdést, azonnal válaszolt.
– Természetesen, apám, feltett szándékom, hogy ott telepszem le. De ne
búsuljon, Crawford: ha visszautasítom is mint bérlőt, jöjjön el mint jó
barát. Tekintse a ház felét a magáénak minden télen; majd kibővítjük az
istállókat a maga módosított terve szerint, s még azokat a módosításokat is
figyelembe vesszük, amelyekkel esetleg a tavasz folyamán tovább
módosítja a módosított tervét.
– Mindez csak nekünk veszteség – folytatta Sir Thomas. – Ha Edmund
elmegy, akár csak nyolc mérföldre, sajnálatosan összezsugorodik a családi
körünk; de ugyanakkor végtelenül rosszul esne, ha az én fiam másmilyen
megoldást választana. Egyébként természetes, hogy ön ezt nem
gondolhatta végig, Crawford úr. Egy parókiának azonban vannak olyan
igényei és szükségletei, melyeket csakis az a lelkész ismerhet, aki
állandóan a hívei között él, s amelyeket semmiféle helyettes nem elégíthet
ki ugyanolyan mértékben. Edmund talán, ahogy mondani szokás, fél
kézzel is elláthatná Thorntont, vagyis Mansfield Parkban maradhatna, s
onnan tudhatná le az istentiszteleteket és a prédikációkat; minden vasárnap
átlovagolna a házába, amelynek csak névlegesen volna a gazdája, és
elvégezné lelkészi teendőit; minden hetedik napon lenne csak Thornton
Lacey lelkésze három–négy órára, ha ennyivel is beérné. De ő nem éri be
ennyivel. Ő tudja, hogy heti egy prédikáció nem sokat javít az emberi
természeten, s ha nem él a hívei között, és nem bizonyítja be nekik állandó
törődéssel, hogy a jóakarójuk és a barátjuk, vajmi kevéssé szolgálja az ő
javukat vagy akár a saját magáét.
Crawford úr megértően bólintott.
– Ismétlem – tette hozzá Sir Thomas –, Thornton Lacey az egyetlen ház
a környéken, amelyben
Crawford urat mint állandó lakót nem a legnagyobb örömmel keresném
fel. Crawford úr hálásan megköszönte a kedvességét.
– Apám nagyon jól tudja, mi egy falusi lelkész kötelessége – mondta

193
Edmund. – Reméljük, hogy a fia is tudni fogja.
Sir Thomas kis beszéde, függetlenül attól, hogy valójában milyen hatást
tett Crawford úrra, két másik hallgatójában – s épp azokban, akik a
legfigyelmesebben hallgatták –, vagyis Crawford kisasszonyban és
Fannyban meglehetősen kínos érzéseket támasztott. Egyikük, aki csak
most döbbent rá, hogy Thornton ilyen rövid idő múlva és végérvényesen
Edmund otthona lesz, a szemét lesütve próbálta elképzelni, mit jelent
majd, ha nem láthatja őt mindennap; a másik, aki felriadt kellemes
ábrándjaiból, melyekbe a bátyja elbeszélése ringatta az előbb, s immár
nem tehette meg, hogy a majdani Thornton képét színezgetve kihagyja
belőle a templomot, száműzze a lelkészt, és csupán egy anyagilag
független úriember tekintélyes, elegáns, modernizált és alkalmi
rezidenciáját lássa maga előtt, fölöttébb haragos szemmel nézett Sir
Thomasra, mint e szép álom romba döntőjére, s annál is inkább szenvedett,
mert Sir Thomas egyénisége és modora olyan tiszteletet parancsolt, amely
nem engedte, hogy az általa képviselt ügy kifigurázásával próbáljon
könnyíteni a lelkén.
Neki már semmi élvezetet nem nyújthatott a spekuláció. Ha ütött a
prédikációk órája, ideje félretenni a kártyát; s Crawford kisasszony nagyot
lélegzett, amikor a parti csakugyan véget ért, és ő üdítőbb helyet és
szomszédot választhatott magának.
A társaság jelesebb tagjai most a kandalló körül helyezkedtek el
összevissza, s várták az est végét. William és Fanny vált tőlük leginkább
külön. Együtt maradtak az elhagyott kártyaasztalnál, s nagyon kellemesen
beszélgettek, mit sem törődve a többiekkel, míg a többiek közül nem akadt
olyan, aki velük törődjék. Először Henry Crawford széke csúszott
közelebb hozzá–
juk, s a fiatalember néhány percig szótlanul figyelte őket; őt pedig
eközben Sir Thomas figyelte, aki épp dr. Granttal társalgott.
– Ma este bál van Portsmouthban – mondta William. – Ha ott volnék,
talán én is elmentem volna.
– De azért nem kívánkozol Portsmouthba, ugye, William?
– Nem, Fanny, igazán nem. Eleget láthatom Portsmoutht meg a bálokat,
ha majd téged nem láthatlak. Különben lehet, hogy hiába mennék el a
bálba, mert úgysem akadna párom. A portsmouthi lányok mindenkit
lenéznek, ha nincs tiszti rangja. Egy hadapród, az nekik senki. És igazuk
van: csakugyan senki. Emlékszel a Gregory lányokra? Csuda szépek
lettek, ahogy felnőttek, de velem alig állnak szóba, mert Lucynak egy
hadnagy udvarol.
– Szégyen, gyalázat! De ne törődj vele, William – Fannynak lángolt az

194
arca felháborodásában.
– Nem érdemes. Téged személy szerint nem ért sérelem; hiszen többé–
kevésbé ugyanezt tapasztalhatták a legnagyobb tengernagyok is, amikor
fiatalok voltak. Az ilyesmit úgy kell felfogni, úgy kell beletörődni, hogy
hozzátartozik a tengerészélet megpróbáltatásaihoz, mint a viharos idő és a
kemény munka, azzal a különbséggel, hogy ennek vége lesz egyszer, s
eljön az az idő, amikor nem kell tovább szenvedned tőle. Majd amikor
hadnagy leszel! Gondolj arra, William, hogy amikor hadnagy leszel,
nevetni fogsz az ilyen semmiségeken.
– Már–már azt hiszem, hogy sohasem leszek hadnagy, Fanny. Mindenki
megkapja a kinevezését, csak én nem.
– Jaj, ne beszélj így, drága William; ne hagyd el magad. A nagybátyám
nem szól semmit, de biztos vagyok benne, hogy mindent elkövet a
kinevezésed érdekében, amit csak lehet. Éppen olyan jól tudja, mint te,
hogy milyen fontos ez.
Ekkor észrevette, hogy a nagybátyja közelebb van hozzájuk, mint
gondolta volna, s erre gyorsan témát változtattak.
– Szeretsz táncolni, Fanny?
– Nagyon; csak hamar belefáradok.
– Szeretném, ha egyszer együtt mehetnénk bálba, és láthatnám, hogyan
táncolsz. Nálatok Northamptonban soha sincsenek bálok? Szeretném látni,
hogyan táncolsz, és szeretnék táncolni veled, ha vállalkoznál rá, hiszen
engem úgysem ismer itt senki, s legalább újra a partnered lehetnék.
Ugrándoztunk mi már együtt elég sokat, emlékszel? Amikor szólt a
kintorna az utcán? Azt hiszem, egész jó táncos vagyok a magam módján,
de te biztosan lepipálsz. – Ezzel a nagybátyjához fordult, aki most már
közvetlenül mellettük állt: – Fanny ugye nagyon jól táncol, Sir Thomas?
Fanny, akit ez a döbbenetes kérdés valósággal fejbe kólintott, azt se
tudta, hová nézzen, hová bújjon a válasz elől. Most bizonyára szigorú
rendreutasítás következik, vagy legalábbis néhány fagyosan közömbös
szó, ami rosszul fog esni a bátyjának, ő pedig a föld alá süllyedhet
szégyenében. De amit hallott, egyáltalán nem volt olyan szörnyűséges: –
Sajnálom, de nem áll módomban válaszolni a kérdésedre. Kislány kora óta
egyszer sem láttam táncolni Fannyt; de bizonyos vagyok benne, hogy ő is
lesz olyan úrinő, mint bárki más, ha majd alkalma nyílik bemutatni a
képességeit, remélhetőleg nem nagyon sokára.
– Nekem már volt szerencsém látni, hogyan táncol a húga, Price úr –
mondta Henry Crawford előrehajolva –, s megadhatom a legkielégítőbb
felvilágosítást minden ide vonatkozó kérdésére. De talán inkább máskor –
tette hozzá, látva, hogy Fanny arca elborul. – Van közöttünk valaki,

195
egyetlenegy személy, aki nem szereti, ha Price kisasszonyról beszélnek.
Való igaz, hogy egyszer már látta Fannyt táncolni; az is igaz, hogy
hajlandó lett volna ékes szavakkal ecsetelni, milyen könnyedén, elegánsan
siklott a zene ritmusára; pedig szó, ami szó, egyáltalán nem emlékezett rá,
hogyan táncolt, s táncolt–e csakugyan; de hát neki is ott kellett lennie a
többiekkel együtt.
Mégis sikerült azt a benyomást keltenie, hogy nagy csodálója Fanny
táncosnői képességeinek; Sir Thomast ez egyáltalán nem érintette
kellemetlenül, úgyhogy maga beszélt tovább a táncokról általában, s nagy
kedvvel írta le az antiguai bálokat, majd amikor az unokaöccse számolt be
a különféle érdekes táncokról, amelyeknek tanúja lehetett, oly elmerülten
figyelt rá, hogy meg se hallotta, amint a kocsiját jelentik, s csak a sürgő–
forgó Norrisné hangjára riadt fel:
– Gyerünk, Fanny, gyerünk, mire vársz? Indulunk. Nem látod, hogy a
nagynénéd már felállt? Gyorsan, gyorsan! A világért sem akarom
várakoztatni azt a derék öreg Wilcoxot. A kocsisra meg a lovakra is
gondolni kell, érted? Sose feledkezz meg róluk. Drága Sir Thomas, úgy
intézkedtünk, hogy a kocsi jöjjön vissza magáért, Edmundért és
Williamért.
Sir Thomas semmit se szólhatott ez ellen, hiszen ő maga intézkedett így,
amiként előzőleg már közölte is a feleségével és a sógornőjével; Norrisné
azonban, úgy látszik, mindezt elfelejtette, és önmagának kellett
tulajdonítania az intézkedés dicsőségét.
Fannyt az est végeztével egy kis csalódás érte: amikor ugyanis Edmund
minden sietség nélkül át akarta venni a kendőjét az inastól, hogy a vállára
terítse, Crawford úr gyorsabb keze megelőzte, s Fanny kénytelen volt
köszönetet mondani e fürge figyelmességért.

196
 Huszonhatodik fejezet

Sir Thomas nemcsak egy pillanatra gondolkodott el Williamnek azon a

kívánságán, hogy szeretné látni, hogyan táncol a húga. Nem azért
csillantotta meg a közeljövőben esetleg adódó alkalom reményét, hogy
azután mindjárt elfelejtsék. Később is erős maradt benne a hajlandóság,
hogy kedvében járjon a rokonszenves testvéri érzésekről tanúskodó
Williamnek vagy bárki másnak, aki táncolni szeretne Fannyval, s hogy
általában örömet szerezzen a fiataloknak; így tehát miután alaposan
végiggondolta a dolgot, és legjobb belátása szerint döntésre is jutott,
másnap reggeli közben visszatért unokaöccse szavaira, kifejezte a maga
helyeslését, s a következőket fűzte hozzá: – Sajnálnám, William, ha úgy
mennél el Northamptonshire–ből, hogy ez a kívánságod nem teljesült.
Magam is szeretném látni, hogyan táncoltok mind a ketten. Említetted a
northamptoni bálokat. Unokatestvéreid néha részt vettek rajtuk, most
azonban nemigen gondolhatunk erre. Nagynénédet túlságosan megviselné
az utazás. Azt hiszem, el kell vetnünk a northamptoni bálok gondolatát.
Egy itthoni táncmulatság már alkalmasabb lenne; és ha...
– Jaj, drága Sir Thomas! – vágott a szavába Norrisné. – Tudtam, mi lesz
a vége. Tudtam, mit akar mondani. Ha a mi drága Juliánk itthon volna,
vagy a mi drága Rushworthnénk, áldja meg az Isten, Sothertonban,
egyszóval, ha az ő jelenlétük okot vagy alkalmat adna az ilyesmire, maga
nem tudna ellenállni a kísértésnek, hogy a fiatalok kedvéért bált ne
rendezzen itt Mansfieldben. Tudtam, hogy erre gondol. Ha ők lehetnének a
bál csillagai, bizony megrendezné azt a bált még most karácsonykor.
Köszönd meg a nagybátyádnak, William, köszönd meg neki!
– A lányaimnak – vágta el Sir Thomas igen komolyan a további
szóáradatot – megvan a maguk szórakozása Brightonban, és remélem,
hogy nagyon jól érzik magukat; de azt a táncmulatságot, amelyet
Mansfieldben óhajtok megrendezni, az unokatestvéreik kedvéért
rendezem. Ha valamennyien együtt lehetnénk, kétségkívül nagyobb lenne
az örömünk, némelyek távolléte azonban nem foszthatja meg
szórakozásuktól a többieket.
Norrisnénak torkára forrt a szó. Látva Sir Thomas határozott arcát,
meglepetésének és bosszúságának néhány percnyi hallgatásra volt
szüksége, hogy lecsillapuljon. Egy bál, ilyen körülmények között! Amikor
a lányok nincsenek itthon, őt pedig meg se kérdezték! De hamarosan

197
rátalált a vigasz forrására. Ő lesz a fő–fő szervező; Lady Bertramot
természetesen meg kell kímélni minden gondtól és fáradságtól, tehát csakis
ő viselheti a terheket. Ő lesz az igazi bálanya: ez a gondolat olyannyira
visszaringatta jó hangulatába, hogy mielőtt a többiek kórusa elzenghette
volna örömét és háláját, neki is sikerült belekapcsolódnia.
Edmund, William és Fanny – ki–ki a maga módján – csakugyan
végtelenül örült a megígért bálnak, s olyan hálás volt érte, hogy Sir
Thomas igazán meg lehetett elégedve. Edmund a két unokatestvére miatt
örült. Ilyen szíve szerint való jóságot vagy kedvességet még sohasem
tapasztalt az apjától.
Lady Bertram a legnagyobb nyugalommal és derűvel fogadta a
bejelentést, s nem volt semmi ellenvetése. Sir Thomas kezeskedett érte,
hogy alig lesz valami gondja az egészből; mire ő biztosította férjét, hogy
egyáltalán nem fél a gondoktól; sőt, el sem tudja képzelni, miféle
gondokra kellene számítani.
Norrisné azonnal előterjesztette javaslatait, hogy szerinte mely szobák
lennének a célra legalkalmasabbak, de máris elkésett: a szobák ki voltak
jelölve; s amikor a bál időpontjára vonatkozólag óhajtott volna tanácsot
adni, kiderült, hogy már ezt is eldöntötték. Sir Thomasnak kedve tellett
abban, hogy a legapróbb részletekig kidolgozza a tervet; s mihelyt a
sógornője hajlandó volt türelmesen odafigyelni, felolvasta neki a
meghívandó családok jegyzékét, melyet úgy állított össze, hogy ha a rövid
határidő miatt nem is jönnének el mindannyian, tizenkét–tizennégy táncos
pár azért kiteljen a fiatalokból; továbbá azt is elmagyarázta, miért esett a
választása éppen 22–ére. Williamnek 24–én kell Portsmouthban
jelentkeznie; 22–e tehát itt–tartózkodásának utolsó napja lesz; mivel
azonban ilyen kevés idő áll rendelkezésére, nem lett volna célszerű
korábbi időpont mellett dönteni. Norrisnénak meg kellett elégednie azzal,
hogy ő is éppen úgy gondolta, s már a nyelve hegyén volt, hogy 22–e
minden elképzelhető dátum közül a legmegfelelőbb.
Így tehát eldőlt, hogy meglesz a bál, s az érdekeltek még a nap folyamán
tudomást szereztek róla. Sürgősen szétküldték a meghívókat, s Fannyn
kívül még sok más ifjú hölgy is boldogító gondokkal tért aznap este
nyugovóra. Fanny esetében a gond szinte felülmúlta a boldogságot; mert
ha valaki fiatal és tapasztalatlan, s nem áll nagy választék a
rendelkezésére, és nem bízik a saját ízlésében, akkor a „mit vegyek fel”
problémája ijesztő méreteket ölt. Fannynak éppen a legbecsesebb,
mondhatni egyetlen ékszere okozta a legnagyobb gondot, egy igen csinos
borostyánkő kereszt, amelyet William hozott neki Szicíliából: nem volt
ugyanis mire felfűznie, hacsak nem egy szalagra; s bár egyszer már viselte

198
úgy, vajon megteheti–e most, amikor a többi kisasszony feltehetőleg a
legpompásabb ékszerekkel tündökölve fog megjelenni? De hát ne vegye
fel egyáltalán?! William egy aranylánccal is meg akarta ajándékozni, de
nem tellett rá a pénzéből, úgyhogy bizonyára fájna neki, ha látná, hogy
még a keresztet sem viseli. Ezek bizony gyötrelmes gondolatok voltak, s le
is hűtötték Fanny jókedvét, bár tudta, hogy a bált elsősorban az ő kedvéért
rendezik.
Eközben folytak az előkészületek, és Lady Bertram nyugodtan üldögélt
tovább a pamlagán, mert semmi kellemetlensége nem származott belőlük.
A gazdasszony ugyan többször kereste fel, mint egyébként, s a
szobalányának is sietnie kellett az új ruhával, amelyet számára készített;
Sir Thomas jobbra–balra osztogatta utasításait, és Norrisné összevissza
szaladgált; de Lady Bertramnak mindez nem okozott gondot, s mint ahogy
előre látta, „igazán semmi gonddal sem járt az egész”.
Annál több gondja volt Edmundnak, aki élete két sorsdöntő eseményére
készült: a felszentelésre és a házasságra – e kettő körül forgott minden
gondolata, annál is inkább, mert tudta, hogy legalább az egyiknek
hamarosan be kell következnie a bál után, melynek éppen ezért nem
tulajdoníthatott akkora jelentőséget, mint a ház többi lakója. Úgy volt,
hogy 23–án elutazik egy barátjához Peterborough mellé, aki ugyanazt a
pályát választotta, s együtt szentelik fel őket karácsony hetében. Sorsának
egyik fő kérdése tehát rövidesen eldől, a másikat azonban ki tudja, hogyan
lehet megoldani. A feladat ki lesz szabva, de a nő, akinek e feladat
teljesítése közben a munkatárs, a buzdító és a jutalmazó szerepét kellene
vállalnia, talán elérhetetlennek bizonyul. A maga szándékait világosan
látta, de Crawford kisasszony szándékai már nem mindig álltak előtte oly
világosan. Némely dologban sehogy sem tudtak megegyezni; voltak
pillanatok, amikor a hölgy mintha elutasítóan viselkedett volna; s hiába
érezte úgy Edmund, hogy Mary is ragaszkodik hozzá, s hiába merte éppen
ezért elhatározni (vagy mondjuk inkább úgy: félig–meddig elhatározni),
hogy dűlőre viszi a dolgot, mihelyt végzett legsürgetőbb tennivalóival, s
hiába tudta pontosan, mit ajánlhat fel neki, az eredményt illetően mégsem
tudott szabadulni aggályaitól és kétségeitől. Néha szentül meg volt
győződve róla, hogy Mary viszonozza érzéseit; felidézte a biztatás
megannyi apró jelét, amely a tökéletes leány tökéletesen érdekmentes
vonzalmáról látszott tanúskodni. Máskor azonban kétség és szorongás
vegyült reményeibe; s amikor arra gondolt, milyen nyíltan értésére adta
Mary, hogy idegenkedik a csendes, elvonult élettől, és mindenképp
Londont részesíti előnyben, akkor mi egyébre számíthatott, mint a
leghatározottabb visszautasításra? Legfeljebb olyasmire, ami még ennél is

199
rosszabb: esetleg azt kívánná tőle, hogy áldozza fel a munkáját és a
hivatását, ami pedig semmiképp se lenne összeegyeztethető a
lelkiismeretével.
Egyetlen kérdésen fordul meg minden. Szereti–e Mary annyira, hogy
lemondjon sok mindenről, ami eddig a legfontosabb volt neki? Szereti–e
annyira, hogy most már ne azt tartsa a legfontosabbnak? S bár e kérdésre,
melyet szüntelenül hánytorgatott magában, a legtöbbször „igen”–nel felelt,
olykor a „nem” is felmerült.
Crawford kisasszony nemsokára elutazik Mansfieldből: Edmund tudta
ezt, s ezért a „nem” és az „igen” mostanában elég sűrűn váltogatta
egymást. Látta, milyen csillogó szemmel említi Mary egy barátnője
levelét, melyben hosszabb időre meghívta magához Londonba, s milyen
hálásan beszél Henryről, aki lenne szíves januárig ittmaradni vele, hogy
személyesen vihesse el oda; hallotta a hangját, amely az utazás örömeinek
részletezésével mintha csupa „nem”–et kiáltott volna. De mindez a levél
megérkezésének napján történt, a kitörő öröm első órájában, amikor
egyébre nem is gondolhatott, mint a jó barátokra, akiket hamarosan
viszontlát. Később másképpen beszélt, másféle érzéseknek, vegyesebb
érzéseknek adott hangot; Edmund hallotta, amint az mondja Grantnénak,
hogy fáj elválnia tőle; hogy attól tart, a jó barátok s a reá váró élvezetek
nem pótolhatják azt, amit elveszít; s bár úgy érzi, mindenképpen el kell
mennie, és tudja, hogy ha már ott lesz, csakugyan jól fog szórakozni, máris
alig várja, hogy visszatérhessen Mansfieldbe. Vajon mindez nem azt
jelenti–e, hogy „igen”?
Az ilyesféle kérdések boncolgatása, ízekre szedése és összerakása
közben Edmundot – legalábbis a maga személyét illetően – sokkal kevésbé
érdekelte a várható mulatság, mint a család többi tagját. Nem számítva a
két unokatestvére örömét, az estély legfeljebb annyit jelentett neki, mint
bármely másik találkozás a két család között. Minden találkozás
alkalmából remélhette, hogy Crawford kisasszony újabb bizonyítékát adja
vonzalmának; de egy bálterem forgataga talán nem nagyon alkalmas a
komoly érzelmek felébresztésére vagy kifejezésére. Ha idejekorán szól
Marynek, hogy tartsa fenn neki az első két táncot, minden tőle telhetőt
megtett a maga boldogsága érdekében, más köze nincs a bál
előkészületeihez – bár körülötte mindenki csak ezzel foglalkozott reggeltől
estig.
A bál csütörtökre volt kitűzve, és szerda reggel Fanny még nem tudta,
mit vegyen fel; elhatározta tehát, hogy tudósabb elméktől kér tanácsot, s
Grantnéhoz és a húgához fordul, akik közismert jó ízlésükkel nyilván
hozzásegítik a legkifogástalanabb megoldáshoz; mivel pedig Edmund és

200
William bement Northamptonba, és Fannynak oka volt feltételezni, hogy
Crawford úr sincs otthon, nyugodtan elindulhatott a paplak felé, abban a
reményben, hogy a beszélgetésnek nem lesznek illetéktelen tanúi; ez a
szempont rendkívül fontos volt neki, mert kimondhatatlanul szégyellte
magát.
Alig néhány lépésre a paplaktól szembetalálkozott Crawford
kisasszonnyal, aki éppen őhozzá indult látogatóba, s bár most kénytelen
volt szívélyesen beinvitálni a barátnőjét, Fannynak mégis úgy rémlett,
mintha nem szívesen fordulna vissza, ezért hát nyomban előadta, mi
járatban van, hozzátéve, hogy ha Crawford kisasszony lenne szíves
kisegíteni a tanácsaival, idekint is éppúgy megbeszélhetnék az egészet,
mint odabent. Crawford kisasszonynak szemlátomást jólesett az iránta
megnyilvánuló bizalom, s egy pillanatnyi gondolkodás után még
szívélyesebben hívta be Fannyt a házba, mint az előbb: az ő szobájában
kényelmesen elbeszélgethetnek, s nem kell zavarniuk dr. Grantot és
Grantnét, akik a szalonban tartózkodnak. Ez a terv különösen megfelelt
Fannynak; s miközben őszinte hálával mondott köszönetet a vendéglátó
hölgy készségéért és kedvességéért, be is mentek a házba, majd fel az
emeletre, és csakhamar elmerültek az érdekes témában. Crawford
kisasszony, akinek hízelgett, hogy Fanny őhozzá fordul, legjobb tudása és
ízlése szerint fejtette ki véleményét; könnyűszerrel megoldott minden
nehézséget, s biztató szavaival igyekezett Fanny minden gondját
eloszlatni. De miután a ruhaprobléma lényegesebb vonatkozásait
elintézték, azt kérdezte: – És milyen nyakláncra gondolt? Nem akarja
felvenni azt a keresztet, amit a bátyjától kapott? – E szavak közben
kibontott egy kis csomagot: Fanny látta, hogy már akkor is a kezében volt,
amikor találkoztak. Fanny bevallotta, milyen vágyak és kétségek gyötrik
ezzel kapcsolatban: nem tudja, hogyan vehetné fel a keresztet, de
lemondani sem akar róla. Válaszul Crawford kisasszony elébe tett egy kis
ékszeres dobozt, és felkérte, hogy válasszon a benne levő aranyláncok
közül. Ez volt az a csomag, amelyet magával vitt, épp ezért készült
hozzájuk látogatóba; most pedig végtelenül kedvesen biztatta Fannyt, hogy
vegyen ki egyet, ami jó lesz a kereszthez, és fogadja el emlékbe, s közben
előhozott mindent, ami csak az eszébe jutott, hogy eloszlassa Fanny szent
borzadályát, mellyel az első pillanatban az ajánlatot fogadta.
– Hiszen látja, milyen, gyűjteményem van – mondta –, a felét soha fel se
veszem, de még eszembe se jut. Még ha valami újat kínálnék. De én csak
egy régi nyakláncot kínálok. Kérem, ne vegye sértésnek, és fogadja el.
Fanny tovább tiltakozott, s nem csak színből. Túlságosan értékes volt az
ajándék. De Crawford kisasszony nem hagyta annyiban, s oly őszinte

201
buzgalommal folytatta a rábeszélést, hivatkozva Williamre és a keresztre,
és a bálra és saját magára, hogy végül is diadalmaskodott. Fanny kénytelen
volt engedni, nehogy gőggel, közönnyel vagy valami másféle alantas
indulattal vádolhassák; s miután szerényen vonakodva megadta magát,
hozzáfogott a válogatáshoz. Alaposan megvizsgált minden egyes darabot,
hátha sikerül megállapítania, melyik a legkevésbé értékes; az egyiket
Crawford kisasszony mintha gyakrabban tette volna elé, mint a többit, s ez
hozzásegítette a döntéshez. Aranylánc volt, igen szép ötvösmunka, s bár
Fannynak egy hosszabb és egyszerűbb lánc jobban megfelelt volna, mégis
ezt választotta, abban a reményben, hogy Crawford kisasszony ehhez
ragaszkodik a legkevésbé. Crawford kisasszony tökéletesen meg volt
elégedve a választással, amint ezt mosolya is jelezte, s hogy megpecsételje
az ajándékozást, feltette a láncot Fanny nyakába, hadd lássa, milyen jól áll
neki. Fannynak csakugyan nem volt semmi kifogása ellene, s ha maradtak
is némi aggályai, végtelenül örült az ajándéknak, amely soha jobbkor nem
jöhetett volna. Talán csak azt sajnálta, hogy nem valaki mással szemben
kell lekötelezettnek éreznie magát. Ez azonban csúnya gondolat volt.
Crawford kisasszony kitalálta, mire vágyik, s e kedvességgel
bebizonyította, hogy igazi jó barát. – Valahányszor felveszem ezt a láncot
– mondta Fanny –, maga fog az eszembe jutni róla, s hogy milyen kedves
volt hozzám.
– Még valakinek az eszébe kell jutnia, ha ezt a láncot viseli – felelte
Crawford kisasszony. – Henrynek kell az eszébe jutnia, mert eredetileg ő
választotta. Tőle kaptam, s a nyaklánccal együtt ezennel átadom azt a
kötelezettséget is, hogy emlékeznie kell az eredeti ajándékozóra. Legyen
ez a nyaklánc afféle családi emlékeztető. Ha felidézi az egyik testvért,
idézze fel a másikat is.
Fanny, akit ez mélységesen megdöbbentett és zavarba hozott, azonnal
vissza akarta adni a láncot. Olyasmit fogadjon el, ami valaki másnak az
ajándéka, méghozzá egy testvéré – lehetetlen! Nem szabad! S roppant
izgalomban és zavarban, melyet a barátnője hallatlanul szórakoztatónak
talált, vissza is tette párnájára a láncot, és lerítt róla az elszántság, hogy
vagy egy másikat választ, vagy nem fogad el egyet sem. Crawford
kisasszony azt gondolta magában, hogy ilyen bájos félszegséget még
sohasem látott. – Drága gyermekem – mondta nevetve –, mitől fél? Azt
hiszi, Henry majd az én tulajdonomnak tartja a láncot, és meggyanúsítja,
hogy nem tisztességes úton jutott hozzá? Vagy azt képzeli, hogy
túlságosan hízelgő lenne rá nézve, ha a maga szépséges nyakán látná
viszont ezt az ékszert, amelyet három évvel ezelőtt vásárolt, amikor még
nem is álmodta, hogy ilyen nyak létezik a világon? Vagy talán arra

202
gyanakszik – tette hozzá pajkos mosollyal –, hogy cinkosok vagyunk, s
amit most teszek, azt az ő tudtával és az ő kívánságára teszem?
Fanny a körme hegyéig elpirulva tiltakozott e feltevés ellen.
– Hát akkor – felelte Crawford kisasszony valamivel komolyabban, bár
semmit se hitt el a tiltakozásból – annak bizonyítására, hogy nem gyanít
semmiféle fortélyt vagy leplezett bókot... hiszen tudom, hogy sohasem
szokott... vegye el a láncot, és többet ne is beszéljünk róla. Azért, mert a
bátyám ajándéka, még könnyű szívvel elfogadhatja, aminthogy én is,
elhiheti, könnyű szívvel válok meg tőle. Henry mindig hoz nekem valami
apróságot. Már annyi ajándékom van tőle, hogy a java részük minden
értékét elvesztette a szememben, ő pedig a legtöbbre nem is emlékszik. Ezt
a nyakláncot például, azt hiszem, összesen hatszor se viseltem; nagyon
csinos darab, de valahogy sose jut az eszembe; s bár igazán boldogan
átengedném ebből a dobozból akármelyiket, véletlenül éppen azt
választotta, amelyről a legkönnyebben tudok lemondani, s amelyet
szívesebben látok a maga birtokában, mint bármely másikat. Kérem
szépen, ne tiltakozzon tovább. Egy ilyen semmiségre nem is érdemes
annyi szót vesztegetni.
Fanny tehát nem mert tovább ellenkezni; s másodszor is elfogadta a
nyakláncot, újabb, de kevésbé lelkes köszönetnyilvánítások közepette,
mert Crawford kisasszony szemében volt valami sajátos kifejezés, amely
sehogy sem tetszett neki.
Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy Crawford úr viselkedése
megváltozott. Erre már jó ideje felfigyelt. Crawford úr nyilvánvalóan meg
akarta nyerni a tetszését; gáláns volt, figyelmes volt, olyasféleképpen
viselkedett, mint annak idején az unokanővéreivel szemben: lehetséges,
gondolta Fanny, hogy az ő lelki nyugalmát is meg akarja zavarni, mint
amazokét; s hogy csakugyan semmi köze sincs ehhez a nyaklánchoz? Az
egyáltalán nem biztos, mert Crawford kisasszony ugyan roppant
szolgálatkész testvér, de mint nő s mint barátnő eléggé megbízhatatlan.
Ilyen gondolatokba s kétségekbe merülve indult el hazafelé, azzal az
érzéssel, hogy hiába kapta meg, amire oly nagyon vágyott, mégsem talált
benne örömet, s a gondjai inkább csak átalakultak, de nem csökkentek,
amióta ellenkező irányban tette meg ugyanezt az utat.

203
 Huszonhetedik fejezet

Amikor hazaért, Fanny azonnal felment a Keleti Szobába, hogy váratlan

szerzeményét, a kétes becsű nyakláncot elhelyezze valamelyik kedvenc
dobozában, ahol apróbb kincseit őrizte; de amint kinyitotta az ajtót,
legnagyobb meglepetésére Edmundot pillantotta meg: ott ült az asztalnál,
és írt! Minthogy ez még sohasem fordult elő, legalább annyira
elcsodálkozott a látványon, mint amennyire megörült neki.
– Fanny – mondta rögtön Edmund; letette a tollat, felállt, s elébe ment, a
kezében tartva valamit. – Bocsáss meg, amiért betörtem ide. Téged
kerestelek, s miután vártam rád egy ideig, igénybe vettem az
írókészletedet, hogy tudassam veled jövetelem célját. Az asztalon
megtalálhatod egy neked szóló üzenet kezdetét; de most már személyesen
is elmondhatom, miért jöttem: pusztán azért, hogy megkérjelek rá, fogadd
el ezt a csekélységet, ezt a láncot William keresztjéhez. Már egy hete meg
kellett volna kapnod; a késésnek az az oka, hogy a bátyám jó néhány
nappal később érkezett meg a városba, mint ahogy számítottam, s ezért
csak most vehettem át Northamptonban. Remélem, Fanny, tetszeni fog.
Igyekeztem a te egyszerű ízlésedhez alkalmazkodni; de abban
mindenesetre bízom, hogy legalább a szándékomat méltányolod, s az
ajándékot annak tekinted, ami a valóságban: nem több, mint egyik
legrégibb barátod szeretetének a jelképe.
Ahogy ezt kimondta, már sietett is el, mielőtt még az édes–bús érzések
áradatától megbénult Fanny szóhoz juthatott volna; de aztán mégis
magához tért, s mint akit ellenállhatatlan kényszer mozgat, utánakiáltott:
Edmund! Várjon egy pillanatra, várjon, kérem!
Edmund visszafordult.
– Meg se próbálom, hogy megköszönjem – mondta Fanny rendkívül
izgatottan –; köszönetről itt nem is lehet szó. Amit én érzek, azt nem lehet
kifejezni. A maga jósága, hogy rám gondolt, s éppen így, az minden...
– Ha csak ennyit akartál mondani, Fanny... felelte mosolyogva Edmund,
s megint elfordult.
– Nem, nem csak ennyit. Tanácsot is akartam kérni.
Közben szinte öntudatlanul kibontotta, amit Edmund az előbb a kezébe
nyomott, s az ékszerész ügyes csomagolásában pillantva meg a végtelenül
egyszerű és ízléses aranyláncot, megint nem bírta visszafojtani feltörő
érzéseit: De hisz ez gyönyörű! Pontosan erre vágytam! Soha nem is

204
álmodoztam másféle ékszerről. Nagyszerűen illik majd a keresztemhez. A
kettőt csakis együtt lehet és kell viselni. S milyen jókor jött! Jaj, Edmund,
nem is tudja, milyen jókor!
– Drága Fanny, te nagyon is eltúlozod ezeket a dolgokat. Végtelenül
örülök, hogy tetszik a lánc, s hogy a holnapi bál előtt éppen idejében
érkezett; de a köszönet túl van méretezve. Hidd el, nekem semmi a világon
nem szerezhet akkora örömöt, mintha én szerezhetek örömöt neked. Nem,
őszintén mondom: ilyen tökéletes és tiszta örömöt semmi másban nem
találhatnék. Ennek nincs semmi zavaró mellékíze.
E szeretetnyilvánításban annyi éltető erő volt, hogy Fanny akár egy óra
hosszat is meg tudott volna lenni egyetlen szó nélkül; Edmund azonban
egy pillanatnyi várakozás után kijózanította: De miről akartál tanácsot
kérni?
A Crawford kisasszony nyakláncáról, persze; mindenképpen vissza
akarta adni, s remélte, hogy Edmund helyesli ezt az elhatározását.
Beszámolt nemrégi látogatásáról, és szárnyaló boldogságának ezzel aztán
vége is lett: Edmund ugyanis annyira elámult, annyira el volt ragadtatva
Crawford kisasszony cselekedetétől, annyira jólesett neki a kettőjük
magatartásának véletlen megegyezése, hogy Fannynak be kellett látnia:
van egy magasabb rendű öröm, amely minden egyébnél erősebben hat
Edmundra, ha vannak is zavaró mellékízei. Edmund csak nagy sokára
tudott odafigyelni Fanny tervére, vagy válaszolni, amikor a véleményét
kérdezte: elmerült édes ábrándjaiban, legfeljebb egy–egy félmondatot
motyogott közbe dicséretül; de amikor magához tért, s megértette, miről
van szó, a leghatározottabban kifejezésre juttatta, hogy ellenzi Fanny
szándékát.
– Visszaadni a nyakláncot! Nem, kedves Fanny, semmi esetre sem.
Súlyosan megbántanád vele. Nemigen tudok kellemetlenebb érzést
elképzelni, mint amikor visszakapunk valamit, holott abban a jogos
reményben ajándékoztuk oda, hogy kedvére tehetünk egy jó barátunknak.
Miért fosztanád meg Crawford kisasszonyt attól az örömtől, amelyet
kétségtelenül megérdemelt?
– Ha az ajándék eredetileg nekem szólt volna – Mondta Fanny –,
eszembe se jutna, hogy visszaadjam; de mivel a bátyjától kapta, nem
valószínű–e, hogy szívesebben megtartaná, ha tudja, hogy nincs is rá
szükségem?
– Nem kell tudnia, hogy nincs rá szükséged, még kevésbé, hogy vissza
akarod adni; az pedig, hogy a bátyjától kapta, egyáltalán nem számít; ha ő
ennek ellenére fel tudta ajánlani, és te el tudtad fogadni, akkor most miért
ne tarthatnád meg? Kétségtelenül szebb, mint az enyém, és báli célokra

205
sokkal megfelelőbb.
– Nem, egy csöppet se szebb, különben se lehet összehasonlítani a
másikkal, és az én céljaimra nem is olyan megfelelő. A maga lánca sokkal
jobban illik William keresztjéhez, mint a Crawford kisasszonyé.
– Egy estére, Fanny, csak egy estére, ha itt egyáltalán áldozatról lehet
beszélni... biztos vagyok benne, hogy ha gondolkozol rajta egy kicsit,
inkább meghozod ezt az áldozatot, s nem okozol fájdalmat annak, aki
olyan őszintén igyekezett gondoskodni rólad. Mindig annyi figyelmességet
kaptál Crawford kisasszonytól... nem többet, mint amennyit
megérdemeltél... távol álljon tőlem, hogy ilyet gondoljak... de
mindenesetre nagyon sokat; s ha ezt most olyasmivel viszonoznád, ami
esetleg hálátlanságnak látszana, bár jól tudom, hogy erről szó sincsen, az
ellentétben állna a természeteddel. Vedd csak fel holnap este azt a láncot,
ahogy ő kérte, az enyémet pedig, amelyet igazán nem a bál miatt
rendeltem, tedd el hétköznapibb alkalmakra. Ez a tanácsom. Nem
szeretném, ha csak egy árnyalatnyi idegenség is elválasztaná egymástól azt
a két személyt, akinek a jó kapcsolata mindig a legnagyobb örömmel
töltött el, s aki a lényeges kérdésekben, igazi nagylelkűségben és ösztönös
lelki finomságban annyira hasonlít egymásra, hogy az a néhány apró
különbség, amely főként a helyzetükből adódik, nem lehet komoly
akadálya a legtökéletesebb barátságnak. Nem szeretném, ha csak egy
árnyalatnyi idegenség is közéjük férkőzne – mondta még egyszer, s a
hangja megbicsaklott egy kissé –, mert kettőjüket szeretem a legjobban a
világon.
Alighogy kimondta, már el is ment; s Fanny magára maradt: nyugodjon
meg, ha tud. A kettő közül ő az egyik – ez mindenesetre vigasztaló. De a
másik: az első! Edmund még sohasem beszélt ilyen nyíltan előtte, s bár
nem mondott mást, mint amit Fanny már régóta tudott, szavai mégis
tőrdöfésként hatottak, mert feltárták elképzeléseit és szándékait. Határozott
szándékai vannak. Feleségül akarja venni Crawford kisasszonyt. Igen, ez
tőrdöfés volt, hiába lehetett rá oly régóta számítani; s Fannynak többször is
el kellett ismételnie magában, hogy a kettő közül ő az egyik, amíg a
szavak értelme a tudatáig hatolt. Ha azt hihetné, hogy Crawford kisasszony
méltó Edmundhoz, akkor – igen, akkor egészen más lenne – sokkal
elviselhetőbb! De Edmundnak káprázik a szeme; nem létező érdemekkel
ruházza fel szerelmét; a hibáit pedig, bár változatlanul megvannak, nem
látja többé. Ez a káprázat keservesen megríkatta Fannyt, s ha izgalma
elmúlt is a könnyektől, utána olyan csüggedés vett erőt rajta, melyen csak
az Edmund boldogságáért mondott buzgó fohászok tudtak enyhíteni
valamelyest.

206
 Elhatározta – kötelességének érezte –, hogy megpróbálja elfojtani
mindazt, ami Edmund iránti vonzalmában már mértéktelennek látszik, s az
önzéssel határos. Hogy veszteség vagy csalódás érte – ilyesmit mondani
vagy akárcsak képzelni is, akkora önteltség lenne, amelyre nem találna
elég erős szavakat, hogy a tulajdon alázatát kielégítse. Őrültség lenne, ha ő
is úgy gondolna Edmundra, mint ahogy Crawford kisasszonynak talán joga
van gondolni. Az ő számára Edmund soha nem jelenthet semmit; nem
többet, mint egy jó barát. Hogy is merülhetett fel benne ilyen gondolat,
még ha azután mindjárt elfojtotta és száműzte is! Ennek még csak súrolnia
sem lett volna szabad a képzeletét. De most már sokkal okosabb lesz, s
józan ésszel és becsületes szívvel igyekszik kivívni magának a jogot, hogy
ítéletet mondhasson Crawford kisasszony jelleméről, és a szívén viselhesse
Edmund sorsát.
Hősi lélek volt, és szilárdul eltökélte, hogy megteszi a kötelességét; de
mivel a fiatalság természetes érzései sem hiányoztak belőle, ne nagyon
csodáljuk, ha mind e szép elhatározások és önuralmi fogadalmak után úgy
kapta fel Edmund félbehagyott levelét, mint valami talált kincset, s a szíve
viaszként olvadt meg e szavak olvastán: „Drága, kedves Fannym, nem
tagadhatod meg tőlem azt a szívességet, hogy elfogadod” – majd a lánccal
együtt gondosan elzárta a levelet is, mint az ajándék értékesebbik felét.
Eddig még semmit se kapott tőle, ami ennyire megközelítette volna a levél
fogalmát; másodikat talán nem is kap soha; olyat pedig semmiképpen sem,
amely tartalmánál és stílusánál fogva ekkora örömöt szerezhetne. Soha
még a legkiválóbb szerző sem vetett papírra két ilyen sikeres sort – a
legmohóbb életrajzíró sem bukkanhatott soha ilyen szerencsés leletre. A
szerelmes nő lelkesedése még az életrajzíróénál is nagyobb. Neki már a
kézírás is mennyei üdvösség, függetlenül a tartalomtól. Földi halandó
tollából még soha nem kerültek ki olyan tökéletes rajzolatok, mint
Edmund középszerű betűi. Ha sebtiben kapta is oda őket, nem volt hiba
bennük, s az első három szó – „Drága, kedves Fannym” – oly gyönyörű
lendülettel sorakozott egymás mellé, hogy a címzett egy életen át el tudott
volna andalodni rajtuk.
Miután a józan ész s a gyöngeség e boldogító egyvelegével rendbe
szedte gondolatait, és lecsitította érzéseit, Fannynak sikerült a kellő időben
visszamennie a földszintre, hogy teljesítse szokásos feladatait Lady
Bertram mellett, s a letörtség minden látható jele nélkül ugyanúgy
kiszolgálja, mint máskor.
Eljött a csütörtök, a remény és az öröm hajnala; s Fannynak mindjárt
több derűt hozott, mint általában az ilyen önfejű, makrancos napok: nem
sokkal reggeli után ugyanis William rendkívül barátságos hangú levélkét

207
kapott Crawford úrtól; azt írta, hogy másnap fel kell utaznia Londonba
néhány napra, s most útitársat keres; ennélfogva reméli, hogy William
hajlandó lesz a tervezettnél egy fél nappal korábban elbúcsúzni
Mansfieldtől, s elfogad egy helyet a kocsijában. Crawford úr kiszámította,
hogy késő estére, amikor a nagybátyja vacsorázni szokott, beérhet a
városba, és meghívta Williamet, hogy vacsorázzon vele a tengernagynál.
William nagyon megörült az ajánlatnak: előre élvezte a gondolatot, hogy
négylovas hintón utazhatik egy ilyen jó kedélyű, kellemes ismerős
társaságában; el volt ragadtatva, mennyivel szerencsésebb, elegánsabb
megoldás ez, mint a forspont, s máris áradozott róla; Fanny is örült, bár
más okokból; az eredeti terv ugyanis az volt, hogy William postakocsin
indul Northamptonból másnap este, majd átszáll a portsmouthi kocsiba, s
így egy órányi pihenője sem marad; igaz, Crawford úr ajánlata jó néhány
órával korábban megfosztja William társaságától, de ebbe könnyű szívvel
bele tudott nyugodni, ha arra gondolt, hogy a bátyja ilyen módon elkerüli
az út fáradalmait. Sir Thomas ismét más okból helyeselte a közös utazás
tervét. Unokaöccsének hasznára válhat, ha megismerkedik Crawford
tengernaggyal, aki – úgy hírlik – befolyásos ember. Mindent összevetve, a
levélke általános örömöt keltett. Fannyt mindenesetre jókedvvel töltötte el
a délelőtt legnagyobb részében, s ezt, valljuk be, csak növelte az a tudat,
hogy a levél írója is elutazik.
Ami mármost az alig néhány óra múlva elkezdődő bált illeti, izgalma és
félelmei nem engedték, hogy feleannyi örömmel készüljön rá, mint ahogy
illett volna, s mint ahogy fel is tételezte róla a többi ifjú hölgy, aki
helyzeténél fogva magabiztosabban tekintett elébe, hiszen számukra nem
is volt olyan érdekes, újszerű és boldogító esemény, amilyennek az ő
elképzelésük szerint Fanny tarthatta. Price kisasszony, akit a meghívottak
fele csak névről ismert, most jelenik meg először a társaságban, s nyilván ő
lesz a bálkirálynő. Ki lehetne boldogabb Price kisasszonynál? De Price
kisasszonyt nem képezték ki az első megjelenés roppant feladatára; s ha
tudta volna, mit gondolnak általában e bálról és róla, önbizalma még
inkább megcsappant volna a félelemtől, hogy valami baklövést talál
elkövetni a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Csak ne nézzék túlságosan
kutató szemmel; ne fáradjon el mértéktelenül, csak bírja erővel az est felét,
s amíg ereje van, párja is akadjon, táncolhasson egy kicsit Edmunddal, és
ne kelljen sokat táncolnia Crawford úrral, csak lássa, hogy William jól
szórakozik, és sikerüljön távol tartania magát Norris nénitől ez volt
minden vágya, ennél nagyobb boldogságot el sem tudott képzelni. Mivel
jobbat nem remélt, még ez a kis remény sem maradhatott változatlanul
erős; a hosszú nap folyamán, melyet jórészt a két nagynénjével töltött,

208
néha sokkal kevésbé vérmes elképzelések hatalmasodtak el rajta. William,
aki az utolsó csöppig ki akarta élvezni az elutazása előtti napot, elment
szalonkalesre, afelől pedig meg volt győződve, hogy Edmund a paplakban
van, így aztán egyedül kellett tűrnie Norrisné szekatúráit, aki fölöttébb
epés hangulatban volt, mert a gazdasszony a maga feje után intézte a
vacsora előkészületeit, és Fanny – ellentétben a gazdasszonnyal – nem
tudott elbújni előle; végül is Fanny teljesen összeroppant, kínosan érintette
minden, aminek köze volt a bálhoz, s amikor Norrisné még egyszer
utoljára meggyötörte és felküldte öltözködni, oly lankadtan vánszorgott a
szobája felé, s annyira képtelennek érezte magát a boldogságra, mintha
bizony eltiltották volna az esti élvezetektől.
Ahogy lassan ment felfelé a lépcsőn, eszébe jutott az előző nap;
körülbelül ilyenkor jött vissza a paplakból, s Edmundot a Keleti Szobában
találta. „Hátha ma is ott találnám!” – gondolta magában, engedve a
képzelet csábításának.
– Fanny – szólalt meg egy hang abban a pillanatban, közvetlen közelről.
Fanny összerezzent, felnézett, s annak a folyosónak a túlsó végén, ahová
épp felért, egy másik lépcső tetején Edmundot pillantotta meg. Már jött is
feléje. – Fáradtnak, kimerültnek látszol, Fanny – mondta. – Túl sokat
sétáltál.
– Nem, kint se voltam egész nap.
– Akkor idebent fárasztottak ki, ami még rosszabb. Jobb lett volna, ha
sétálni mégy.
Fanny, aki nem szeretett panaszkodni, azt találta a legegyszerűbbnek, ha
semmit se válaszol; s bár Edmund éppen olyan szeretettel nézett rá, mint
mindig, úgy rémlett neki, hogy a fáradtsága miatti aggodalom elég hamar
eltűnt az arcáról. Rosszkedvűnek látszott; nyilván valami bosszúság érte,
aminek hozzá, Fannyhoz semmi köze. Együtt mentek tovább a lépcsőn,
minthogy szobáik a következő emeleten voltak.
– Grantéktól jövök – mondta Edmund egy kis hallgatás után. –
Sejtheted, Fanny, miért mentem oda. – S olyan félszegen viselkedett, hogy
Fanny csak egy „miért”–et tudott elképzelni, és izgalmában elfordította a
fejét. – Le akartam foglalni Crawford kisasszonyt az első két táncra – tette
hozzá magyarázatul Edmund, s ettől Fannyba visszatért az élet, úgyhogy
meg tudta kérdezni, mert végül mégiscsak szólnia kellett már: hogy
sikerült–e.
– Igen – felelte Edmund –, nekem ígérte az első két táncot; de – s
kényszeredetten elmosolyodott – azt mondja, ez az utolsó alkalom, hogy
velem táncol. Nem mondta komolyan. Azt hiszem, remélem, bizonyos
vagyok benne, hogy nem mondta komolyan; de mégis nagyon rosszul

209
esett. Azt mondja, még sohasem táncolt pappal, és soha nem is fog. A
magam részéről annak örülnék a legjobban, ha nem is lenne bál éppen...
nem azt akartam mondani, hogy épp ezen a héten, csak éppen ma; holnap
ugyanis elutazom.
Fanny erőt vett magán, s azt mondta: – Sajnálom, hogy bosszúság érte.
A mai napon mindenkinek örülnie kellene. A nagybátyám ezt akarta.
– Persze, persze, s úgy is lesz: ez a nap az öröm napja. A végén minden
jóra fordul. Ez a bosszúság csak egy pillanatig tart. Nem is arról van szó,
mintha úgy érezném, hogy rossz időben kerül sor erre a bálra; hát nem
mindegy? De Fanny – s a keze után nyúlt, megállította, és halkan, komoly
hangon beszélt tovább –, te is tudod, mit jelent mindez. Egész világosan
látod; s talán jobban meg tudod mondani nekem, mint én neked, hogy
tulajdonképpen miért vagyok bosszús. Hadd beszéljek erről egy kicsit. Te
olyan kedvesen tudod meghallgatni az embert. Ma délelőtt beszéltem vele,
fájt, amit mondott, és nem bírom kiheverni. Pedig tudom, hogy
természettől fogva éppoly kedves és hibátlan, mint te, de a régebbi
ismerőseinek a hatása néha meglátszik rajta... a modorán, a kijelentésein, a
nézetein... s egy árnyalatnyi rosszaságot kever mindenbe. A gondolkodása
nem helytelen, csak amit mond, mert igenis helytelen dolgokat mond,
tréfából, s hiába tudom, hogy csak tréfából mondja, mégis az elevenembe
hasít.
– A nevelés következménye – mondta szelíden Fanny.
Edmund boldogan igazat adott neki. – Persze, az a nagybácsi és
nagynéni! Miattuk torzult el a legtisztább lélek; mert bevallom, Fanny,
néha úgy rémlik, hogy nemcsak a modorról van szó; mintha magát a lelket
érte volna rontás.
Fanny ezt úgy fogta fel, hogy a véleményét kérdezik, s ezért egy
pillanatnyi gondolkodás után így felelt: – Ha valóban csak azt akarja, hogy
meghallgassam, Edmund, tőlem telhetőleg igyekszem hasznosítani
magam; de tanácsadónak nem vagyok alkalmas. Tőlem ne kérjen tanácsot.
Nem vagyok illetékes.
– Igazad van, Fanny, ha ilyesmire nem akarsz vállalkozni, de nem kell
félned. Ebben a dologban sohasem kérnék tanácsot; a kérdés olyan
természetű, hogy nem lenne sok értelme; s azt hiszem, ilyesmiben csak
azok szoktak tanácsot kérni, akik a tulajdon lelkiismeretük ellen várnak
segítséget. Én csak beszélni akarok veled.
– Még valamit. Bocsássa meg a merészségemet: de vigyázzon a
szavaira. Nem szeretném, ha olyasmit mondana, amit később esetleg
megbánhat. Talán eljön az az idő, amikor...
S mélységesen elpirult, ahogy ezeket mondta.

210
 – Drága Fanny! – kiáltotta Edmund, s majdnem olyan forrón szorította
ajkát Fanny kezére, mintha a Crawford kisasszony keze volna. – Milyen
tapintatos vagy te! De nem kell aggódnod. Az az idő sose fog eljönni.
Nem, amire te célzol, az soha. Most már nagyon valószínűtlennek tartom;
egyre kisebbek az esélyek; de még ha eljönne is, minden rossz érzés nélkül
gondolhatnánk vissza arra, ami elhangzott közöttünk, mert én sohasem
fogom szégyellni az aggályaimat; s ha ezek elmúlnának, mert ő
megváltozik, annál inkább tisztelhetném a jellemét, amikor a régi hibái
jutnak eszembe. Rajtad kívül senki sincs a világon, akinek elmondtam
volna, amit most mondtam; de hiszen te mindig is tudtad, mi a
véleményem róla; te vagy a tanúm, Fanny, hogy sohasem voltam vak.
Milyen sokszor beszélgettünk azokról a kis hibáiról! Ne félts engem; azzal
a gondolattal már alig foglalkozom komolyan; de igazán ostoba volnék, ha
– bármi történjék is – a te kedvességedre és rokonszenvedre nem a
legőszintébb hálával gondolnék vissza.
Mindez elég volt ahhoz, hogy megrendítsen egy tizennyolc éves
tapasztalatlan lelket. Elég volt ahhoz, hogy Fannyban valamivel boldogabb
érzések támadjanak, mint az elmúlt napok folyamán; az arca is felderült
egy kissé, amint ezt felelte: – Igen, Edmund, meg vagyok róla győződve,
hogy magától nem kapnék egyebet, bár másoktól talán igen. Bármit
elmondhat, nem félek. Nem kell feszélyeznie magát. Mondjon el mindent,
amit csak akar.
Közben felértek a második emeletre: itt felbukkant egy szobalány, és
véget vetett a beszélgetésnek. Fanny pillanatnyi lelki nyugalmát tekintve
épp a legjobbkor: ha Edmund még öt percig beszél, ki tudja, talán
Crawford kisasszony minden hibáját és a saját csüggedtségét is kibeszélte
volna magából. Így azonban, amikor elváltak, hálás szeretettel nézett az
unokahúgára, az pedig teljes megindultsággal őrá. Fanny már jó néhány
órája nem érezte ilyen könnyűnek a szívét. Mióta elmúlt az első öröme,
amelyet Crawford úrnak Williamhez intézett levele szerzett, a legsötétebb
lelkiállapotban volt: körülötte semmi vigasz, benne magában semmi
remény. Most újra mosolygott a világ. Ismét William jó szerencséjére
kellett gondolnia, és nagyobb jelentőségűnek látta, mint eleinte. A bál is –
mennyi örömöt tartogat ez az este! Most már csakugyan átérezte lelkesítő
hatását, és amikor öltözködni kezdett, nem hiányzott belőle az a boldog
izgalom, amely lényeges eleme minden bálnak. S minden jól sikerült;
külsejét nem találta visszatetszőnek; amikor pedig megint a nyakláncokra
került sor, valósággal beteljesült a szerencséje, mert ahogy fel akarta
próbálni a Crawford kisasszonyét, kiderült, hogy sehogy se megy át a
kereszt karikáján. Már elhatározta, Edmund kedvéért, hogy felveszi; de

211
hiába, túl nagy. Így tehát Edmund láncát kell viselnie; boldogan fűzte rá a
keresztet – ez a két tárgy, a szívéhez legközelebb álló két ember drága
ajándéka, valóságosan is, a képzelet hatalmánál fogva is tökéletesen
összeillett –, s miután a nyakára tette, s láncból és keresztből kiérezte
Edmund és William sugárzását, könnyen rá tudta szánni magát, hogy a
Crawford kisasszony nyakláncát is felvegye. Ez lesz a leghelyesebb.
Crawford kisasszony megérdemel ennyit; neki is meg kell adnia, ami jár
neki, ha ugyanakkor nem csorbítja, nem korlátozza másnak a jogait,
amelyek erősebbek, mert igazibb jóság a támaszuk... s kivált, ha ezzel még
önmagának is örömet szerez. A nyaklánc csakugyan szép volt; s amikor
Fanny végül elhagyta a szobáját, nagyjából meg volt elégedve önmagával
és az egész világgal.
Lady Bertram ezen az estén igazán szokatlan szellemi frisseséggel
gondolt az unokahúgára. Senki sem figyelmeztette rá, mégis eszébe jutott,
hogy a bálra készülődő Fanny talán örülne, ha magasabb rendű segítséget
is kapna, mint amit a házicseléd nyújthat, s ezért felküldte hozzá a
komornáját, miután a saját toalettjével már elkészült; ahhoz persze már
későn, hogy ebből bármiféle haszon is származhasson. Chapmanné éppen
akkor jelent meg a legfelső emelet folyosóján, amikor Price kisasszony
teljesen felöltözve kilépett a szobájából, úgyhogy a kölcsönös
udvariaskodáson kívül egyébre már nemigen volt szükség; de Fanny azért
majdnem annyira tudta méltányolni a nagynénje figyelmességét, mint
maga Lady Bertram vagy Chapmanné.

212
 Huszonnyolcadik fejezet

Amikor Fanny lement, nagybátyját és mindkét nagynénjét a szalonban

találta. Sir Thomas őszinte érdeklődéssel viseltetett iránta, s kedvtelve
nézte, milyen elegáns és csinos. A jelenlétében ugyan, csak annyit tartott
helyesnek, hogy tetszetős és illendő ruhájára tegyen megjegyzést, de
amikor Fanny nemsokára ismét kiment a szobából, határozottan dicsérő
szavakkal említette meg a szépségét.
– Igen – mondta Lady Bertram –, nagyon jól néz ki. Én küldtem fel
hozzá Chapmannét.
– Jól néz ki! Még szép! – kiáltotta Norrisné. – Minden oka megvan rá,
hogy jól nézzen ki, amikor ilyen különleges előnyöket élvez; hiszen ebben
a családban nevelkedett, s a kuzinjai mindig kitűnő példát mutattak neki a
jólneveltségükkel. Gondolja csak meg, drága Sir Thomas, milyen
rendkívüli előnyöket köszönhet magának meg nekem. Még azt a ruhát is,
amelyet az előbb észrevett, maga volt szíves nekiajándékozni, amikor a mi
drága Rushworthnénk férjhez ment. Ugyan mi lett volna belőle, ha nem
vesszük a pártfogásunkba?
Sir Thomas nem szólt többet; de amikor asztalhoz ültek, a két
fiatalember tekintete meggyőzte arról, hogy ha finoman ismét szóba hozná
a témát, miután a hölgyek visszavonultak, több sikert aratna vele. Fanny
látta, hogy tetszik; s csinosságának a tudata még csinosabbá tette. Több
okból is boldog volt, és csakhamar még boldogabb lett; amikor ugyanis
nagynénjei nyomában kiment a szobából, Edmund, aki nyitva tartotta
nekik az ajtót, így szólt hozzá, miközben elhaladt mellette: – Feltétlenül
táncolnod kell velem, Fanny; két táncot fenn kell tartanod; bármelyik két
táncot, kivéve az első kettőt. – Fanny nem is kívánhatott volna többet.
Talán még soha életében nem állt ilyen közel a tökéletes derűhöz. Már
nem csodálkozott rajta, miért voltak az unokanővérei bál előtt olyan
vidámak; most elragadónak talált mindent, s képes volt a szalonban
gyakorolni a tánclépéseket, hiszen nem kellett tartania Norrisnétól, akit
teljesen lefoglalt a rendezgetés, valamint az a törekvés, hogy elrontsa a
pompásan lobogó tüzet, amelyet az inas rakott.
Eltelt egy félóra, amely más körülmények között legalábbis unalmas lett
volna, de Fanny boldogsága nem csökkent. Elég volt felidéznie
Edmunddal folytatott beszélgetését: ugyan mit számított Norrisné izgése–
mozgása? Mit számított Lady Bertram ásítozása?

213
 A férfiak is bejöttek; s azután hamarosan elfogott mindenkit a
kocsivárás édes izgalma; a gondtalanság és a jókedv szinte a levegőben
úszott, vidáman álldogáltak, beszélgettek és nevetgéltek valamennyien, s
minden pillanat teli volt új örömmel és reménnyel. Fanny érezte, hogy
Edmund egy kissé erőlteti a vidámságot, de sikeresen, s ezt is jó volt látni.
Mikor végül felhangzott a kocsizörgés, mikor a vendégek csakugyan
szállingózni kezdtek, már nem repesett annyira a szíve; a sok idegen láttára
[17]
ismét magába zárkózott; s az első nagy cercle ünnepélyességén és
szertartásosságán kívül, amelynek enyhítésére sem Sir Thomas, sem Lady
Bertram modora nem volt éppen alkalmas, időnként még súlyosabb
megpróbáltatásokat is el kellett viselnie. Nagybátyja ennek is, annak is
bemutatta, s ő nem tehetett mást, tűrte, hogy szóljanak hozzá, pukedlizett,
válaszolgatott. Mindez roppant terhes kötelesség volt, s valahányszor
rákényszerült, mindig William felé nézett, aki fesztelenül járkált a szín
hátterében – Fanny semmit se kívánt úgy, mint együtt lenni vele.
Granték és a Crawford testvérek megérkezése kellemes változást hozott.
Közvetlen modoruk és fesztelen viselkedésük hamarosan feloldotta az
általános merevséget: kis csoportok alakultak, és mindenki kezdte
otthonosan érezni magát. Fanny is fellélegzett; s a szertartásos udvariasság
nyűgétől megszabadulva ismét nagyon boldog lett volna, ha kibírja, hogy a
pillantása ne járjon ide–oda Edmund és Mary Crawford között. A lány
csakugyan gyönyörű volt – mi lesz ennek a vége? Tűnődéséből Crawford
úr zökkentette ki: megállt előtte, s néhány bevezető szó után azonnal
lefoglalta az első két táncra. Fanny boldogságát most igen sötét színek
árnyalták. Nagyszerű volt, hogy mindjárt akadt párja, mert a kezdés
pillanata már veszedelmesen közeledett; és ő oly kevésre tartotta önmagát,
hogy azt képzelte, ha Crawford úr nem kéri fel, utolsónak marad egyedül,
s csak hosszas sugdolózás, tájékozódás és buzgólkodás után kap partnert,
ami szörnyű lett volna; másrészt Crawford úr modorában, amikor felkérte,
volt valami célzatosság, ami nem tetszett neki, s azt is látta, hogy a
férfinak egy pillanatra megakad a szeme a nyakláncán, és elmosolyodik –
Fanny legalábbis úgy vélte –, s ettől pirulnia kellett, és nagyon kínosan
érezte magát. Bár Crawford úr második pillantása már nem volt olyan
nyugtalanító, és igazán barátságos szándékokról tanúskodott, Fanny nem
bírt szabadulni a zavarától, melyet csak növelt, hogy a férfi is észrevette;
és nem nyerte vissza egyensúlyát, amíg Crawford úr valaki máshoz nem
fordult. Akkor aztán lassanként elzsongította az öröm, hogy sikerült
partnert kapnia, önkéntes partnert, még mielőtt a tánc elkezdődött volna.
Mikor a társaság kezdett átáramlani a bálterembe, első ízben került
Crawford kisasszony mellé, akinek a pillantása és a mosolya mindjárt

214
ugyanazt vette célba, mint előbb a bátyjáé, csak még egyértelműbben, s
már–már ki is mondta volna, hogy mire gondol, ha Fanny, aki minél
hamarabb át akart esni a dolgon, gyorsan el nem meséli a második, az
igazi nyaklánc történetét. Crawford kisasszony végighallgatta, s nyomban
megfeledkezett minden bókról és célzásról, amelyet Fannynak szánt:
egyetlen érzés kerítette hatalmába; s élénk örömmel így kiáltott fel,
miközben a szeme, bármennyire ragyogott is addig, most bebizonyította,
hogy még jobban tud ragyogni: – Csakugyan? Edmund? Milyen jellemző
rá. Senki másnak nem jutott volna eszébe. Nincs rá szó, hogy mennyire
becsülöm érte. – S körülnézett, mintha őt keresné, hogy ezt azonnal meg is
mondja neki. De Edmund nem volt a közelben, néhány hölgyet kísért ki
éppen a szobából; Grantné pedig odajött a két lányhoz, beléjük karolt, s
együtt mentek a többiek után.
Fannynak elszorult a szíve, de most még Crawford kisasszony érzéseivel
sem ért rá hosszasabban foglalkozni. Már a bálteremben voltak, zengett a
hegedűszó, s benne sokkal nagyobb izgalom munkált, semhogy komoly
gondolatoknál időzhetett volna. Meg kellett figyelnie mindent, látnia
kellett, hogyan is történik az ilyesmi.
Néhány perc múlva Sir Thomas lépett hozzá, és megkérdezte, hogy van–
e párja; s a válasz: – Igenis, Crawford úr – úgy látszik, teljesen kielégítette.
Crawford úr nem volt messze; Sir Thomas odavitte Fannyhoz, és mondott
valamit, amiből kiderült, hogy ők lesznek az első pár, akik megnyitják a
bált; ilyesmire Fanny álmában sem gondolt. Ha megpróbálta elképzelni az
est részleteit, mindig úgy volt, hogy természetesen Edmund és Crawford
kisasszony kezdi majd a táncot; erről annyira meg volt győződve, hogy bár
a nagybátyja állította az ellenkezőjét, önkéntelenül fel kellett kiáltania
meglepetésében, sőt, az alkalmatlanságával is előhozakodott, és
szabadkozni próbált. Abból, hogy szembeszállt Sir Thomasszal, látható
volt, milyen súlyos az eset; az első pillanatban annyira megrémült, hogy
egyenesen a szemébe mert nézni, és azt mondta, reméli, hogy nem
ragaszkodik a kívánságához; de hiába: Sir Thomas mosolygott, bátorította,
s végül nagyon komolyan és nagyon határozottan mondta: – Ennek így
kell lennie, kedvesem – amire Fanny egy szót sem szólhatott; a következő
pillanatban pedig Crawford úr már oda is vezette a terem végébe, s a többi
pár, ahogy sorra megalakultak, egymás után csatlakozott hozzájuk.
El sem akarta hinni. Hogy éppen őt emeljék ki annyi elegáns fiatal nő
közül! Túlságosan nagy volt a megtiszteltetés. Hiszen úgy bánnak vele,
mint az unokanővéreivel! S gondolatai e távollevő unokanővérekhez
szálltak, a legőszintébb és mélységes sajnálattal, amiért nincsenek itthon,
hogy elfoglalják méltó helyüket a teremben, és kivegyék részüket a

215
mulatságból, amelynek annyira örültek volna. Hányszor hallotta, amint
sóvárogva emlegették, mint a boldogság netovábbját, hogy mikor lesz már
otthon is bál! S most nincsenek itt, amikor teljesült a kívánságuk – és ő
nyitja meg a bált, méghozzá Crawford úrral! Most talán már nem
irigyelnék e kiváltságért; de visszapillantva arra, hogy ősszel miképpen
álltak a dolgok, s milyen volt közöttük a kapcsolat, amikor egyszer már
táncoltak ebben a házban, alig bírta ésszel felfogni ezt a mostani helyzetet.
Elkezdődött a bál. Fannynak inkább megtiszteltetést jelentett, mint
boldogságot, legalábbis az első tánc: párja kitűnő hangulatban volt, s ezt
igyekezett megosztani vele; de neki a félelem teljesen megrontotta az
élvezetét, amíg úgy kellett éreznie, hogy mindenki őt nézi. Mivel azonban
fiatal volt, csinos és kedves, még a félszegsége is bájosnak hatott, és
nemigen akadt a jelenlevők közül olyan, aki ne dicsérte volna. Vonzó lány,
szerény lány, Sir Thomas unokahúga – sőt, hamarosan azt is rebesgetni
kezdték, hogy Crawford úr kitüntette figyelmével. Több se kellett az
általános sikerhez. Maga Sir Thomas roppant elégedetten figyelte, hogyan
szerepel a táncban; büszke volt az unokahúgára; s bár Norrisnéval
ellentétben nemcsak Mansfield hatásának tulajdonította a szépségét
jólesett éreznie, hogy minden egyebet tőle kapott: a nevelését és a modorát
neki köszönheti.
Crawford kisasszony sok mindent megsejtett Sir Thomas gondolataiból,
s mivel sérelmei ellenére is szerette volna elnyerni a jóindulatát, talált rá
alkalmat, hogy odalépjen hozzá, és valami kellemeset mondjon Fannyról.
Dicsérő szavai melegen hangzottak, és Sir Thomas úgy is fogadta őket,
ahogy Mary elvárta tőle: őszintén helyeselt, amennyire a tapintat, az
udvariasság és lassú beszédmódja engedte – mindenesetre buzgóbban,
mint nem sokkal utóbb a felesége, amikor Mary meglátta egy közeli
pamlagon, és mielőtt táncolni ment volna, odafordult hozzá, hogy
gratuláljon neki Price kisasszony külsejéhez.
– Igen, nagyon jól néz ki – felelte nagy nyugalommal Lady Bertram. –
Chapmanné segített neki az öltözködésben. Én küldtem fel hozzá
Chapmannét. – Nem mintha igazán örült volna Fanny sikerének, de
annyira meg volt hatódva önmagától, amiért felküldte hozzá Chapmannét,
hogy állandóan ez motoszkált a fejében.
Crawford kisasszony jobban ismerte Norrisnét, semhogy őt is Fanny
magasztalásával igyekezzék megnyerni; neki tehát azt mondta, mikor
alkalom adódott rá: – Ah, asszonyom, milyen kár, hogy a drága Julia és
Rushworthné ma este nem lehet közöttünk! – s Norrisné ezért annyi
mosollyal és udvarias szóval fizetett, amennyire csak futotta idejéből,
tudniillik roppantul el volt foglalva: kártyaasztalokat rendezgetett,

216
tanácsokat adott Sir Thomasnak, és azon igyekezett, hogy a gardedámokat
egy alkalmasabb szobarészbe terelje.
Crawford kisasszony merő jóindulatból éppen Fannyval szemben
követte el a legnagyobb baklövést. Szerette volna, ha a lánynak egy kicsit
megdobban a szíve örömében, és eltelik a siker mámorító érzésével; s
félreértve Fanny pirulását, azt hitte, hogy csakugyan jót tett vele, mikor az
első két tánc után odament hozzá, és sokatmondó arccal így szólt: – Ha
valaki, hát maga meg tudja mondani, ugyebár, hogy a bátyám miért megy
be holnap a városba. Azt mondja, dolga van, de nem hajlandó elárulni,
hogy mi. Ez az első alkalom, hogy nem fogad a bizalmába! De hát
mindannyiunknak ez a sorsa. Előbb–utóbb mindenkinek át kell adnia a
helyét. Kénytelen vagyok magához fordulni felvilágosításért. Mondja,
kérem, miért megy Henry a városba?
Fanny oly határozottan bizonygatta, hogy nem tudja, amennyire csak
zavarában bírta.
– Hát akkor – felelte Crawford kisasszony nevetve –, nyilván csakis arra
az élvezetre vágyik, hogy bevigye a maga bátyját, és útközben magáról
beszélgessen vele.
Fanny zavarban volt, de zavara rossz érzésekből fakadt; Crawford
kisasszony pedig csodálkozott rajta, hogy miért nem mosolyog, és azt
gondolta, hogy túlságosan is vigyáz magára, vagy furcsa a viselkedése,
egyszóval elgondolt róla mindent, kivéve azt, hogy nem leli örömét Henry
érdeklődésében. Fannyt csakugyan sok öröm érte az est folyamán, de
Henry érdeklődésének vajmi kevés része volt benne. Sokkal jobban
szerette volna, ha Henry nem kéri fel újra olyan hamar, és kellemetlen volt
gyanítania, hogy a férfi előzőleg csak azért tudakozódott Norrisnénál a
vacsora ideje felől, mert az este második részében is számítani akart
Fannyra. De mindezt nem lehetett elkerülni: Henry világosan éreztette
vele, hogy elsősorban ő foglalkoztatja; habár Fannynak el kellett ismernie,
hogy nagyon finoman csinálja, s a modora nem tapintatlan vagy feltűnő;
amikor például Henry Williamről beszélt, egyáltalán nem viselkedett
kellemetlenül, sőt, olyan szívjóságot mutatott, amilyet Fanny nem is
tételezett volna fel róla. De örömében azért mégsem játszott szerepet ez az
érdeklődés. Boldog volt, valahányszor Williamre nézett, és látta, milyen
pompásan szórakozik, valahányszor vele sétálhatott vagy öt percet, és
hallgatta, miket mesél a partnernőiről; boldog volt, mert tudta, hogy sikere
van; és boldog volt, mert még előtte állt az est nagyobbik része s az a két
tánc, amit Edmundnak ígért; a férfiak most már valósággal versengtek érte,
úgyhogy állandóan az ígéretére kellett gondolnia. Boldog volt akkor is,
amikor végül összekerültek; de nem azért, mintha Edmund különös

217
jókedvet vagy olyan udvarias gyöngédséget tanúsított volna, mint
amilyennel bearanyozta a délelőttjét. Most ki volt merülve, és Fannyt az
tette boldoggá, hogy ő a jó barát, aki pihenőt nyújt neki: – Elcsigázott a
sok udvariaskodás – mondta Edmund. – Egész este szünet nélkül
beszéltem, és nem volt semmi mondanivalóm. De melletted, Fanny, végre
békét találhatok. Te nem kívánod, hogy beszéljek. Élvezzük tehát a
hallgatás luxusát. Fanny még annyit se nagyon mondott, hogy beleegyezik.
Kímélte Edmundot a fáradtságában, amely nagyrészt valószínűleg hasonló
érzések következménye volt, mint a délelőtti viselkedése; s aki látta,
milyen higgadt nyugalommal táncolták végig a két táncukat, biztos lehetett
afelől, hogy Sir Thomas nem akart feleséget nevelni a másodszülött fiának.
Az este nem sok örömet szerzett Edmundnak. Crawford kisasszony
nagyon vidám volt, amikor először táncoltak együtt, de ez a fajta vidámság
nemigen segített a fiatalemberen; kedélyállapota inkább elborult, semmint
felderült tőle; később pedig – mert mégsem bírta ki nélküle, és ismét
csatlakozott hozzá – Mary úgy beszélt arról a hivatásról, amelynek a
küszöbén állt, hogy valósággal belesajdult a szíve. Beszélgettek,
hallgattak; Edmund felsorakoztatta érveit, Mary csúfolódott; s amikor
végül is elváltak, kölcsönös ingerültség maradt bennük. Fanny, aki nem
bírta megállni, hogy szemmel ne tartsa őket, eleget látott, s valamelyest
meg is nyugodott a látványtól. Nagy kegyetlenség, hogy boldognak érzi
magát, amikor Edmund szenved. És mégis, egy kicsit éppen azért kellett
boldognak lennie, mert látta a szenvedését.
A két tánc után olyan kevés ereje maradt, hogy többre már nemigen
vágyott; és Sir Thomas, aki látta, hogy elfúló lélegzettel és az oldalához
tapadt karral, inkább vánszorogva, semmint táncolva igyekszik elérni a
rövidülő füzér végét, szigorúan a helyére parancsolta. Erre Crawford úr is
leült, és nem táncolt többet.
– Szegény Fanny – kiáltotta William, aki egy pillanatra odament hozzá,
és olyan buzgón forgatta a táncosnője legyezőjét, mintha az élete függne
tőle –, milyen hamar kifogy belőled a szusz! Hiszen csak most jön a java.
Remélem, nem hagyjuk abba még jó két óráig. Hogyan fáradhatsz el ilyen
hamar?
– Ilyen hamar! Kedves barátom – mondta Sir Thomas, a kellő
óvatossággal előkotorva óráját –, három óra van, és a húgod nem szokta
meg, hogy ilyen későig fennmaradjon.
– Jó, Fanny, de akkor nem szabad felkelned holnap reggel, mielőtt
elutaznék. Aludjál, ameddig csak tudsz, és ne is törődj velem.
– Micsoda! Fel akart kelni, mielőtt elutaznál?
– Jaj, Sir Thomas, feltétlenül! – kiáltotta Fanny, és izgatottan felugrott,

218
hogy közelebb kerüljön a nagybátyjához. – Mindenképpen korán akarok
kelni, hogy vele reggelizhessek. Hiszen tudja, hogy ez az utolsó alkalom;
az utolsó reggel.
– Nem helyes. Williamnek fél tízre már meg is kell reggeliznie, hogy
útra készen álljon. Ha jól tudom, Crawford úr, azt mondta, fél tízkor jön
érte?
Fanny azonban olyan izgatott volt, s a szemét úgy elfutotta a könny,
hogy Sir Thomas végül is nagy kegyesen dörmögött valami „nem
bánom”–félét.
– Igen, fél tízkor – szólt Crawford William után, aki már ment is vissza
a táncba –, és pontos leszek, mert nekem nincs olyan szerető húgom, aki
felkelne a kedvemért. – És halkabban hozzátette, Fannyhoz fordulva: –
Inkább sietni fogok, hogy minél hamarabb elhagyjam azt a vigasztalan
házat. Holnap a bátyja meg lesz lepődve, hogy mennyire különbözőképpen
gondolkozunk az időről.
Rövid megfontolás után Sir Thomas felajánlotta Crawfordnak, hogy
másnap a többiekkel együtt reggelizzék az ő házában, ne pedig otthon,
egyedül; ő maga is velük fog tartani; s a fiatalember hálás beleegyezése
meggyőzte arról, hogy gyanúja, amely – hiába titkolta volna önmaga előtt
– nagy szerepet játszott e bál megrendezésében is, nem volt alaptalan.
Crawford úr szerelmes Fannyba. Sir Thomas elégedetten várta a
fejleményeket. De az unokahúga egyáltalán nem volt hálás ezért a mostani
gondoskodásért. Eddig azt remélte, hogy az utolsó reggelt kettesben
töltheti Williammel. Kimondhatatlan gyönyörűség lett volna. De ha
keresztezték is a vágyait, nem támadt fel benne a zúgolódás szelleme.
Ellenkezőleg, mivel az ő kívánságát soha meg se hallgatták, nemhogy a
kedvére próbáltak volna tenni, inkább örült és csodálkozott, hogy most
ennyire is érvényesült az akarata, s nem háborgott, amiért utána mindjárt
szűkebbre szabták a boldogságát.
Nem sokkal ezután Sir Thomas újra kedvét szegte egy kicsit, mert azt
tanácsolta, hogy azonnal feküdjék le. A „tanács” szót használta, de
korlátlan hatalmának teljes súlyával, így hát Fanny nem tehetett mást,
felkelt, és Crawford úr legszívélyesebb búcsúszavai közepette csendben
[18]
eltávozott; az ajtóban megállt, mint Branxholm Hall úrnője, „egy
pillanatra s nem tovább”, hogy elbúcsúzzon a derűs látványtól, s egy
utolsó pillantást vessen arra az öt–hat elszánt párra, akik még mindig
serényen munkálkodtak; aztán lassan felvonszolta magát a főlépcsőn,
nyomában a szűnni nem akaró füzértánc hangjaival, lázasan a reményektől
és a félelmektől, a forró levestől és a forralt bortól, fájós lábbal és
kimerülten, nyugtalanul és zaklatottan, de mégis azzal a boldogító

219
felismeréssel, hogy egy bál csak ugyan pompás dolog.
Sir Thomas talán nemcsak azért küldte el, mert az egészségét tartotta
szem előtt. Talán az is megfordult a fejében, hogy Crawford úr már eleget
ült mellette, vagy talán be akarta mutatni Fanny engedelmességét, hogy a
fiatalember látva lássa, milyen jó feleség válna belőle.

220
 Huszonkilencedik fejezet

Megvolt a bál, hamar meglett a reggeli is; elcsattant az utolsó csók, s

William elutazott. Crawford úr, mint ahogy ígérte, nagyon pontosan
jelentkezett, s a társaság jó hangulatban, bár igen rövid ideig ült együtt az
asztalnál.
Miután búcsút intett Williamnek, Fanny nehéz szívvel ment vissza a
reggelizőbe búslakodni a szomorú változáson, és nagybátyja jóságosan
magára hagyta, hadd sírjon békében; talán arra is gondolt, hogy Fannynak
mind a két fiatalember gazdátlan széke fölött jólesik elérzékenyülnie, s a
William tányérján maradt hideg sertéscsontok és mustárnyomok
megosztják bánatát a Crawford úr tányérján maradt tojáshéjakkal. Fanny
[19]
csakugyan sokáig üldögélt, és sírdogált is con amore , ahogy a
nagybátyja kívánta, de az amore csak testvéri volt, és semmi más. William
elment, s ő most azzal vádolta magát, hogy látogatása alatt a fele idejét
léha semmiségekre és önző szórakozásra pazarolta, mintha a bátyja itt se
lett volna.
Fanny olyan természetű volt, hogy még akkor is lelkifurdalást érzett, ha
Norrisnéra gondolt, sivár és kedélytelen kis házára, s úgy érezte, legutóbb
nem tanúsított iránta elegendő figyelmességet; még kevésbé tudta
megbocsátani magának, hogy két teljes héten át nem foglalkozott eleget
Williammel, s nem tett meg érte mindent, amit kellett volna.
Nyomasztó, búskomor nap volt. Nem sokkal a második reggeli után
Edmund egy hétre búcsút mondott mindannyiuknak, és lóháton
Peterborough–ba indult, úgyhogy kiürült a ház. A tegnap estéből csak az
emlékek maradtak, amelyeket Fanny nem oszthatott meg senkivel.
Megpróbált Lady Bertrammal beszélgetni; valakivel feltétlenül beszélnie
kellett a bálról; de a nagynénje oly kevéssé figyelte meg a történteket, s oly
kevéssé érdeklődött irántuk, hogy a kísérlet reménytelennek bizonyult.
Lady Bertram nem tudta volna megmondani, ki milyen ruhát viselt, vagy
ki hol ült a vacsoránál, kivéve persze saját magát. Nem emlékezett rá, mit
is hallott az egyik Maddox kisasszonyról, vagy mit is mondott Fannyra
Lady Prescott, s hogy Harrison ezredes Crawford urat vagy Williamet
értette–e, amikor azt mondta, hogy jóvágásúbb fiatalember nincs az egész
teremben; valaki odasúgott neki valamit, de ő elfelejtette megkérdezni Sir
Thomastól, hogy mit is mondott. S még ezek voltak a leghosszabb
kijelentései és a legvilágosabb közlései, egyébként csak egy–egy bágyadt

221
szóra futotta erejéből: „Igen, persze, hogyne; te is? Az a fiú? Nem láttam;
nem tudnám megkülönböztetni az egyiket a másiktól.” Nagyon
kellemetlen volt. Nem olyan kellemetlen, mint amilyenek Norrisné csípős
válaszai lettek volna; de ő szerencsére hazament a megmaradt
gyümölcskocsonya tömegével, hogy egy beteg cselédet ápoljon, s így a kis
társaság derűs békében tölthette idejét, bár ennél többet nemigen lehetett
volna elmondani róla.
Az este éppoly nyomasztó volt, mint az egész nap. – Fogalmam sincs,
mi bajom lehet – mondta Lady Bertram, miután leszedték a teáskészletet. –
Nagyon kábultnak érzem magam. Biztosan azért, mert tegnap olyan sokáig
fennmaradtam. Fanny, csinálj valamit, hogy el ne aludjak. Nem bírok
kézimunkázni. Hozd ide a kártyát, szörnyű kábultnak érzem magam.
Fanny odavitte a kártyát, és lefekvésig cribbage–et játszott a
nagynénjével; s mivel Sir Thomas közben elmerült az olvasmányába, két
óra hosszat nem is lehetett mást hallani a szobában, mint a játszma
eredményeit: – Az összesen harmincegy pont: négy a kézben és nyolc a
talonban. Most a néni oszt; vagy osszak én a néni helyett? – Fanny egyre
csak azt gondolta, mennyire meg tudott változni huszonnégy óra alatt az a
szoba s az egész házrész. Tegnap este még remény és mosoly, élet és
mozgás, lárma és ragyogás töltötte be a szalont, a többi helyiséget,
mindent. Most pedig átvette helyét az unalom és a magány.
A zavartalan éjszakai pihenő jót tett a hangulatának. Másnap derűsebben
tudott visszagondolni Williamre; s mivel délelőtt sikerült elbeszélgetnie a
csütörtök estéről Grantnéval és Crawford kisasszonnyal, méghozzá a kellő
stílusban, a képzelet kiszínező erejéhez is folyamodva s játékos kacagás
közepette, ami feltétlenül hozzátartozik a lezajlott bálok ízéhez, utána már
nagyobb erőfeszítés nélkül vissza tudta nyerni mindennapos
kedélyállapotát, és nyugodtan nézett a következő csöndes hét elébe.
Csakugyan nem is emlékezett rá, mikor fordult elő, hogy egy egész
napon át ilyen kevesen lettek volna a házban, s a legjobban persze ő
hiányzott, akinek a jelenléte nélkül egyetlen családi összejövetel s főleg
egyetlen étkezés sem lehetett igazán kellemes és vidám. De meg kell
tanulnia, hogy ezt is elviselje. Hiszen ő nemsokára végleg elmegy; s Fanny
most annak is örült, hogy egy szobában ülhet a nagybátyjával, hallja a
hangját, kérdéseket kap tőle, sőt, válaszolni is tud rájuk, és közben nem
gyötri úgy a szorongás, mint azelőtt.
– Hiányzik a két fiatalember – jegyezte meg Sir Thomas az első nap
csakúgy, mint a másodikon, amikor a jócskán megcsappant társaság
vacsora után letelepedett; s látva Fanny könnyes szemét, az első nap nem
is mondott többet, csak a poharát emelte az egészségükre; a másodikon

222
azonban valamivel továbbment. Elismerően nyilatkozott Williamről, és
remélte, hogy mihamarabb előléptetik. – S azt hiszem – tette hozzá Sir
Thomas –, nincs semmi akadálya, hogy ezután elég sűrűn ellátogasson
hozzánk. Edmund hiányát viszont lassanként meg kell szoknunk. Ez az
utolsó tél, amelyet még körünkben tölt, úgy, mint eddig.
– Igen – mondta Lady Bertram –, de jobb szeretném, ha nem menne el.
Úgy látom, mindenki elmegy. Jobb szeretném, ha itthon maradnának.
Ez a megjegyzés elsősorban Juliára vonatkozott, aki nemrég kért
engedélyt, hogy Mariával együtt beköltözhessen a városba; s mivel Sir
Thomas mindkét lány érdekében helyesnek tartotta, ha beleegyezik, a lágy
természetű Lady Bertram, aki egyébként nem emelt volna kifogást, most
mégis siránkozott, amiért Julia hazatérése későbbre marad, pedig
körülbelül ez idő tájt kellett volna megjönnie. Sir Thomas számos józan
érvvel próbálta meggyőzni feleségét az intézkedés helyes voltáról.
Mindent felhozott, amit egy gondos szülőnek éreznie kell, s amit egy
szerető anya nyilvánvalóan érez is, ha gyermekeinek a jólétéről van szó.
Lady Bertram csöndes igennel válaszolt mindenre; s egy negyedórányi
néma tűnődés után váratlanul így szólt: – Sir Thomas, gondolkoztam a
dolgon... s nagyon örülök, hogy idevettük Fannyt: most, hogy a többiek
elmentek, igazán jó, hogy itt van.
Sir Thomas azonnal javított egy kissé a bókon: – Nagyon igaz.
Mindketten jó véleménnyel vagyunk Fannyról, s ezt azzal is megmutatjuk
neki, hogy szembe dicsérjük; csakugyan értékes társunk lett. Igyekeztünk
ellátni mindennel, amire szüksége volt, most viszont nekünk van
szükségünk őrá.
– Igen – felelte kisvártatva Lady Bertram –, és jólesik arra gondolni,
hogy ő legalább mindig velünk marad.
Sir Thomas hallgatott egy darabig, félig elmosolyodott, az unokahúgára
sandított, majd komoly hangon így szólt: – Remélem, nem is hagy el
bennünket, s csak akkor cserél otthont, ha olyan helyre hívják, ahol méltán
remélhet több boldogságot, mint amennyiben itt részesült.
– Az pedig nem nagyon valószínű, Sir Thomas. Ugyan ki akarná
magához hívni? Maria időnként talán szívesen látná Sothertonban, de esze
ágában sincs, hogy végleg odahívja; egyébként biztos vagyok benne, hogy
itt jobb dolga van; meg aztán nem is tudnám nélkülözni.
Míg a mansfieldi kastélyban ilyen csöndesen és békésen telt a hét, a
paplakban egészen másféle jellege volt. Legalábbis ami a
házikisasszonyokat illeti, nagyon különböző hangulatba ringatta őket.
Amiben Fanny nyugalmat és derűt talált, az Maryt csak untatta és
bosszantotta. Ebben része lehetett a természetüknek és a tapasztalataiknak

223
is: egyikőjük oly kevéssel beérte, a másik annyira nem szokta meg a tűrést;
de az eltérő körülmények talán még nagyobb szerepet játszottak. Némely
tekintetben az érdekeik pontosan ellentétesek voltak. Fannynak Edmund
távolléte voltaképp az okánál és a céljánál fogva is megkönnyebbülést
jelentett; Maryt viszont minden szempontból fájdalommal töltötte el.
Mindennap, szinte minden órában érezte Edmund hiányát, s olyan erősen,
hogy ha arra gondolt, miért ment el, csak nőtt az ingerültsége. Edmund
szántszándékkal sem találhatott volna jobb módszert a maga
jelentőségének kiemelésére, mint ezt az egyhetes távollétet, méghozzá
éppen most, amikor Henry is elment, William Price is elment, ily módon
beteljesítve az élettől pezsgő társaság általános felbomlását. Marynek
mindez az elevenébe vágott. Most hármasban maradtak, vigasztalanul,
szobafogságra és tétlenségre kárhoztatva, mert hosszú napokon át esett az
eső vagy havazott, és sehonnan se remélhettek változatosságot.
Bármennyire neheztelt is Mary Edmundra, amiért kitartott az
elképzeléseiben, és azok szerint cselekedett, dacolva az ő akaratával
(márpedig annyira neheztelt, hogy szinte haragban váltak el a ház előtt),
mégis állandóan a távollevőre kellett gondolnia, felidézte érdemeit és
vonzalmát, s rettenetesen vágyott rá, hogy ismét találkozzon vele, mint az
utóbbi időben csaknem mindennap. Fölösleges volt ilyen hosszú időre
elutaznia. Nem lett volna szabad így intéznie a dolgát; nem lett volna
szabad egy teljes hétre elmennie hazulról, amikor ő, Mary is hamarosan
búcsút mond Mansfieldnek. Aztán önmagát kezdte hibáztatni. Megbánta,
hogy olyan indulatos volt, amikor legutóbb beszélgettek. Talán túlságosan
is erős, megvető kifejezéssel illette a papokat: ilyet nem lett volna szabad
csinálni. Illetlenség volt; helytelen volt. Mary sokért nem adta volna, ha
visszaszívhatná a szavait.
Elmúlt a hét, de nem az ingerültsége. Eddig is komiszul érezte magát, de
még komiszabbul, amikor újra péntek lett, és ez a nap is Edmund nélkül
telt el; aztán szombat, és Edmund még mindig sehol; végül, amikor a
vasárnap alkalmából futólag ismét érintkezhetett a másik családdal,
kiderült, hogy levél jött Edmundtól: elhalasztotta a hazatérését, és néhány
napig még a barátjánál marad.
Ha eddig türelmetlenséget és lelkifurdalást érzett ha fájlalta, amit
mondott, és félt, hogy túlságosan bántóak voltak a szavai –, most
tízszeresen gyötörte a fájdalom és a félelem. Azonkívül még egy
kellemetlen érzés mardosta, amelyet régebben sohasem ismert: a
féltékenység. Edmund barátjának, Owen úrnak nővérei vannak; hátha
megtetszenek neki. De különben is: ha távol marad, éppen most, amikor
neki a jól ismert tervek szerint rövidesen Londonba kell költöznie, az csak

224
egyet jelenthet, s az elviselhetetlen. Ha Henry megtartotta volna a szavát,
és három–négy nap múlva csakugyan visszatért volna, ő már itt se lenne
Mansfieldben. Feltétlenül érintkezésbe kell lépnie Fannyval, hogy
megtudjon tőle valamivel többet. Ebben a nyomorult magányban nem bír
tovább élni; s el is indult a kastély felé – bár egy héttel előbb ugyanazt az
utat még járhatatlannak tartotta –, hogy valami csekélységről mégis
tudomást szerezzen, vagy legalább hallja Edmund nevét.
Az első félóra kárba veszett, mert Lady Bertram is jelen volt. Mary
tudta, hogy semmit se remélhet, amíg kettesben nem marad Fannyval. De
Lady Bertram végül is kiment a szobából, s akkor Crawford kisasszony
azonnal elkezdte, olyan fegyelmezett hangon, ahogy csak bírta:
– És maga mit szól ahhoz, hogy Edmund olyan sokáig marad távol?
Minthogy több fiatal nincs a házban, gondolom, magát érte a legnagyobb
veszteség. Bizonyára erősen érzi az unokabátyja hiányát. Meglepte, hogy
tovább is elmarad?
– Nem is tudom – felelte Fanny bizonytalanul. – Igen, meglepett; nem
nagyon számítottam rá.
– Talán mindig is tovább marad el, mint ahogy mondja. Minden
fiatalember így szokta csinálni.
– Ő nem, a múltkor se, amikor egyszer már volt Owen úrnál.
– Most valószínűleg kellemesebbnek találja azt a házat. Edmund
nagyon... nagyon rokonszenves fiatalember, és mi tagadás, rosszul esnék,
ha nem láthatnám viszont, mielőtt felmegyek Londonba, pedig most már
biztosan úgy lesz. Mindennap várom Henryt, s mihelyt megjön, semmi se
marasztalhat tovább Mansfieldben. Bevallom, szerettem volna még
egyszer találkozni vele. De ugye, megmondja neki, hogy melegen
üdvözöltetem? Igen, a legjobb, ha így mondja: melegen. Nem gondolja,
Price kisasszony, hogy a mi nyelvünkből hiányzik valami – aközött, hogy
melegen és szeretettel –, ami megfelelne ennek a baráti kapcsolatnak?
Hiszen hónapokon át tartott! De talán elég lesz annyi, hogy melegen.
Hosszú volt a levele? Részletesen leírta, hogy mit csinál? A karácsonyi
mulatságokra marad ott?
– Én csak a levél egyik részét hallottam; a nagybátyámnak írta; de azt
hiszem, nagyon rövid volt; sőt, biztosan tudom, hogy legfeljebb egypár
sor. Én csak annyit hallottam, hogy a barátja megkérte, maradjon tovább,
és ő beleegyezett. Még egy–két napig, vagy néhány napig; nem tudom
biztosan.
– Ó, ha az apjának írt... Azt hittem, talán Lady Bertramnak vagy
magának. De ha az apjának írt, nem csoda, hogy tömör volt. Ki merne akár
levélben is elcsevegni Sir Thomasszal? Ha magának írt volna, több

225
részletet ismernénk. Hallottunk volna mindenféle bálokról és
összejövetelekről. Leírt volna mindent és mindenkit. Hányan is vannak az
Owen kisasszonyok?
– A felnőttek hárman.
– Muzsikálnak?
– Bizony nem tudom. Sohasem hallottam róla.
– Tudja – mondta Crawford kisasszony, vidám és könnyed hangot
erőltetve –, mérget vehet rá, hogy ha egy nő muzsikál, legelőször is ezt
kérdezi meg, ha egy másik nő kerül szóba. Egyébként butaság bármit is
kérdezni, ha fiatal hölgyekről van szó... három nővérről, aki épp hogy
kinőtt a gyerekkorból; anélkül is pontosan tudjuk, hogy milyenek: igen
sokoldalúak és kellemesek mind a hárman, az egyik pedig nagyon csinos.
Minden családban van egy szépség; ez a szabály. Ketten zongoráznak, az
egyik hárfázik; s mind a hárman énekelnek, vagy énekelnének, ha
tanítanák őket, esetleg annál jobban énekelnek, minél kevésbé tanulják,
vagy valami hasonló.
– Semmit sem tudok az Owen kisasszonyokról – mondta csendesen
Fanny.
– Nem tud, és nem is akar tudni róluk, ahogy mondani szokás. A hangja
remekül kifejezte a közönyét. Miért is érdekelnék az embert olyanok,
akiket sohasem látott? Mindegy, ha az unokabátyja hazajön, nagyon
csendesnek találja majd Mansfieldet; a zajosak mind elmentek; a bátyám, a
magáé és én is. Most, hogy közeledik a búcsú, nem szívesen válok meg a
nővéremtől. Ő sem örül, hogy elmegyek.
Fanny úgy érezte, mondania kell valamit. – Biztos lehet benne, hogy sok
mindenkinek hiányozni fog. Egészen bizonyos.
Crawford kisasszony rámeresztette a szemét, mintha többet akarna látni
vagy hallani, majd nevetve így szólt: – Hogyne, hiányozni fogok, mint
ahogy mindenféle lármás veszedelem hiányzik, ha egyszer csak nincs
többé: feltűnik a változás. De ne értsen félre: nem akarok bókokat
provokálni. Ha csakugyan hiányzom, az úgyis kiderül. Akik látni
szeretnének, könnyen megtalálhatnak. Nem valami kétes, távoli vagy
megközelíthetetlen vidékre utazom.
Fanny erre nem tudott mit mondani, és Crawford kisasszony csalódást
érzett; azt várta ugyanis, hogy Fanny, akinek mindenről tudnia kell, majd
tesz valami kellemes megjegyzést a vonzóerejére; s most ismét elhagyta a
jókedv.
– Igen, az Owen kisasszonyok – mondta egy kis szünet után. – Mit
szólna hozzá, ha valamelyik Owen kisasszony végleg Thornton Laceybe
költözne? Furcsább dolgokat is láttunk már. Fogadni mernék, hogy

226
valamennyien fenik rá a fogukat. És igazuk is van, mert nagyon jó partit
csinálnának. Egyáltalán nem csodálkozom, és nem is hibáztatom őket.
Mindenkinek kötelessége, hogy igyekezzék boldogulni, ahogyan csak tud.
Sir Thomas Bertram fia nem akárki; s most már nagyon is nekik való. Az
apjuk lelkész, a bátyjuk lelkész: én is pisze, te is pisze. Edmund a
törvényes tulajdonuk, senki sem veheti el tőlük. De maga nem szól
semmit, Fanny; maga hallgat, Price kisasszony. Komolyan, nem gondolja,
hogy úgy lesz?
– Nem – mondta Fanny határozottan. – Egyáltalán nem gondolom.
– Egyáltalán nem! – kiáltotta élénken Crawford kisasszony. – Ez
érdekes. De maga nyilván pontosan tudja... mindig is úgy gondoltam...
maga talán azt sem tartja valószínűnek, hogy egyáltalán megnősül...
legalábbis egyelőre.
– Nem, nem tartom valószínűnek – felelte halkan Fanny, abban a
reményben, hogy nem téves a feltevése: talán nem is lett volna szabad
kimondani.
Crawford kisasszony merően ránézett; majd látva, hogy Fanny nem
sokáig állja pirulás nélkül, felderült, s azt mondta: – Jobb is neki, amíg
nőtlen – és másra fordította a szót.

227
 Harmincadik fejezet

Crawford kisasszony nyugtalansága sokat csökkent e beszélgetés után, s

hazafelé sétálva már annyira felderült, hogy az idegei talán még egy hetet
kibírtak volna ugyanabban a szűk körben és rossz időben, ha próbára
teszik őket; de mivel a bátyja aznap este megjött Londonból, éppoly vidám
vagy talán még vidámabb hangulatban, mint máskor, Mary felől elmúlt a
nyomás. Jókedvét csak növelte, hogy Henry most sem volt hajlandó
elárulni, miért ment be a városba; egy nappal előbb még bosszankodott
volna rajta, de most kedves tréfának fogta fel; mást nem tudott elképzelni,
mint hogy a bátyja valami kellemes meglepetést tartogat a számára. S
másnap csakugyan volt oka meglepődni. Henry azt mondta, átszalad
Bertramékhoz, megkérdi, hogy vannak, és tíz perc múlva már vissza is jön,
de több mint egy óra hosszat elmaradt; s amikor a húga, aki türelmetlenül
várta, hogy együtt menjenek sétálni a kertbe, végül is összetalálkozott vele
a feljárónál, és rákiáltott: – Henry, hol voltál ilyen sokáig? – a fiatalember
csak annyit válaszolt, hogy Lady Bertrammal és Fannyval üldögélt.
– Másfél óra hosszat üldögéltél velük! – fakadt ki Mary. De a
meglepetés java még hátravolt.
– Igen, Mary – mondta a bátyja, karjába fűzve a lány karját, s elindult
vele a feljárón, mint egy holdkóros –: nem bírtam hamarabb eljönni; Fanny
olyan gyönyörű volt! Döntöttem, Mary. Sziklaszilárd az elhatározásom.
Kíváncsi vagyok, meglepődsz–e. De nem, nyilván úgyis tudod, mire
határoztam el magam: feleségül veszem Fanny Price–t.
Most már teljes volt a meglepetés; mert bármit képzelt is Henry, a
húgának álmában sem jutott eszébe, hogy ilyen szándékai vannak, s a
meglepetés oly világosan tükröződött az arcán, hogy Henrynek még
egyszer s ünnepélyesebben el kellett ismételnie, amit mondott. A hír,
miután a tudatába hatolt, nem érintette kínosan Maryt. Inkább kellemes
meglepetés volt. A mostani lelkiállapotában csak örülni tudott annak, hogy
szorosabb kapcsolatba kerül a Bertram családdal, s nem bánta, hogy a
bátyja egy kissé a rangján alul nősül.
– Bizony, Mary – erősítette meg Henry a mondottakat. – Meg vagyok
fogva. Tudod, milyen léha szándékokkal kezdtem; s ez lett a vége. Az ő
vonzalmát – talán nem vagyok túl hiú, ha így képzelem – jórészt már
elnyertem; de ő az enyémet teljesen.
– Micsoda szerencsés lány! – kiáltotta Mary, mihelyt szóhoz jutott. –

228
Milyen remek partit csinál! Drága Henry, ez volt persze az első
gondolatom; de a második, amelyet éppen olyan őszintén kimondok, az,
hogy szívvel–lélekkel helyeslem a választásodat, és előre látom, hogy
boldog leszel: ezt nemcsak kívánom, de tudom is. Tündéri kis feleséget
kapsz: csupa hála és odaadás. De meg is érdemled. Micsoda nagyszerű
parti! Norrisné mindig a Fanny szerencséjét emlegeti; mit szól majd most?
S az egész család, mennyire odalesznek! Mert őszinte barátai is vannak
közöttük! Hogy fognak örülni! De mondj el mindent! Beszélj, beszélj.
Mikor kezdtél komolyan foglalkozni ezzel a gondolattal?
Erre a kérdésre roppant nehéz lett volna válaszolni, de azért roppant
jólesett, hogy feltették. Henry nem tudta, „hogyan tört rá a kedves kór”, s
mielőtt háromszor egymás után – némi csekély fogalmazásbeli
változatokkal – kifejthette volna érzelmeit, a húga izgatottan a szavába
vágott: – Aha, kedves Henry, hát ezért mentél fel Londonba! Ez volt a
dolgod! Ki akartad kérni a tengernagy tanácsát, mielőtt döntenél.
Ezt azonban Henry a leghatározottabban tagadta. Jobban ismerte a
nagybátyját, semhogy házassági tervek ügyében tanácsot kérjen tőle. A
tengernagy gyűlölte a házasságot, és vagyonos fiatalemberek részéről
megbocsáthatatlan bűnnek tartotta.
– Majd ha megismeri Fannyt – folytatta Henry –, imádni fogja. Pontosan
az a nő, aki egy olyan embernek, mint a tengernagy, minden előítéletét
eloszlathatja, tudniillik pontosan olyan nő, amilyen a tengernagy szerint
egy sem él a világon. Azt mondaná Fannyról, hogy a megtestesült
lehetetlenség... ha ugyan elég pallérozott már a modora, és ki tudja fejezni
a gondolatait. De ez a kérdés el van döntve... senki sem szólhat bele... és a
tengernagynak egyáltalán nem kell tudnia róla. Nem, Mary, teljesen hamis
nyomon jársz. Még mindig nem találtad ki, hogy mi dolgom volt a
városban.
– Jó, ennyi is elég. Azt már tudom, hogy ki miatt mentél, a többi nem
olyan sürgős. Fanny Price! Isteni, komolyan, isteni! Hogy Mansfield ilyen
jó hatással... hogy te éppen Mansfieldben találtad meg a boldogságodat!
De tökéletesen igazad van; jobban nem is választhattál volna. Ő a legjobb
lány a világon, vagyonra neked nincs szükséged; s a rokonsága nem
lehetne kifogástalanabb. Bertramék kétségkívül az ország legjobb családjai
közé számítanak. Fanny Sir Thomas Bertram unokahúga; ennyi elég lesz a
világnak. De folytasd, folytasd. Mondd el a részleteket. Mik a terveid? És
ő, tudja–e már, honnan kapja a boldogságát?
– Nem.
– Mire vársz?
– Mire?... Legfeljebb az alkalomra. Mary, ő nem olyan, mint az

229
unokanővérei; de azt hiszem, nem fog kikosarazni.
– Ugyan, az lehetetlen. Még ha nem is volnál olyan rokonszenves... még
ha nem volna beléd máris szerelmes (de majdnem biztosra veszem, hogy
az), akkor se kellene nyugtalankodnod. A szelíd, hálás természete rögtön
levenné a lábáról. Nem mintha azt hinném, erre megesküszöm, hogy
szerelem nélkül is hozzád menne; ha van olyan lány a világon, akit nem
befolyásol a nagyravágyás, hát ő az; de kérd meg, hogy szeressen, és nem
lesz szíve visszautasítani.
Amikor Mary izgalma lecsitult egy kissé, úgyhogy a bátyját is hagyta
szóhoz jutni, Henry nem kérette magát, s a beszélgetés csaknem
egyformán lebilincselte mindkettőjüket, bár a fiatalembernek voltaképpen
nem volt semmi közölnivalója, csak a saját érzelmeiről beszélt, és Fanny
bájait ecsetelte. Fanny arcának és alakjának a szépsége, Fanny tökéletes
modora és szívjósága kimeríthetetlen téma volt. Forró szavak magasztalták
a kedvességét, szerénységét, simulékonyságát – azt a simulékonyságot,
amely minden férfi szerint a nők legfontosabb erénye, s ha néha olyanba is
bele tudnak szeretni, akiből hiányzik, azért sohasem hiszik el, hogy nincs
meg benne. Henrynek minden oka megvolt rá, hogy dicsérje Fanny
béketűrését, és biztos legyen felőle. Gyakran látta, amint meggyötörték.
Edmund kivételével a családnak melyik tagja nem tette folyton próbára a
szelídségét és a türelmét? Az is világos, hogy milyen erősek az érzései.
Csak látni kellett, amikor együtt volt a bátyjával! Mi bizonyíthatta volna
elbűvölőbben, hogy a szíve nemcsak szelíd, de éppoly forró is? Mi
biztathatta volna jobban azt az embert, aki el akarja nyerni a szerelmét? Az
észjárását sem érheti semmi kifogás: gyors és tiszta, modorában pedig
szerény és elegáns szelleme tükröződik. S ez még nem minden. Henry
Crawford okosabb volt annál, hogy ha feleségéül választ valakit, ne
becsülje meg benne a tisztességes életelveket, bár nem lévén hozzászokva
az elmélyült gondolkodáshoz, nemigen tudta volna néven nevezni őket, de
amikor arról beszélt, hogy Fanny állhatatos és kitartó természete, szilárd
becsületérzése és feddhetetlen illemtudása minden férfit tökéletesen
megnyugtathatna a jelleme és a hűsége felől, voltaképpen azt fejezte ki,
hogy Fannyban ő is felismerte az emelkedett gondolkodást és a
vallásosságot.
– Tökéletesen, feltétel nélkül meg tudnék bízni benne – mondta –, s
éppen ez az, amit kívánok.
A húga, aki csakugyan nem tartotta túlzottnak Fanny dicséretét, őszintén
tudott lelkesedni érte.
– Minél tovább gondolkodom rajta – kiáltott fel –, annál világosabban
látom, hogy nagyon helyesen cselekszel; s bár soha nem hittem volna,

230
hogy éppen Fanny Price tudja majd elnyerni a vonzalmadat, most már meg
vagyok győződve róla, hogy ő az, aki a legboldogabbá tehet. A te gonosz
terved, amellyel fel akartad dúlni a békéjét, remek ötletnek bizonyult.
Mind a kettőtökre csak jó származhatik belőle.
– Csúnya dolog volt tőlem, nagyon csúnya, egy ilyen nagyszerű
teremtéssel szemben; de akkor még nem ismertem; és esküszöm, soha nem
lesz rá oka, hogy elátkozza azt a pillanatot, amikor az a szándék
megfogamzott bennem. Nagyon boldoggá fogom tenni, Mary; olyan
boldog lesz, mint még soha, olyan boldog, amilyennek még senkit se
látott. Nem viszem el Northamptonshire–ből. Kiadom Everinghamet, és
bérbe veszek egy másik birtokot ezen a környéken; talán Stanwix Lodge–
ot. Hét évre kiadom Everinghamet. Bármikor találhatok kifogástalan
bérlőt. Akár most is meg tudnék szerezni három embert, aki minden
feltételemet elfogadná, s még hálás is lenne.
– Jaj de jó! – kiáltotta Mary. – Northamptonshire–ben telepszel le!
Remek! Akkor mindannyian együtt maradunk.
Mihelyt e szavak kicsúsztak a száján, már meg is bánta, és szerette volna
visszaszívni őket; de nem kellett zavarba jönnie; a bátyja ugyanis csak arra
gondolt, hogy Mary a mansfieldi paplakban marad, és nagyon kedvesen
meghívta, látogasson el minél sűrűbben az új otthonukba, hiszen senki sem
ragaszkodhat hozzá annyira, mint ő.
– Az idődnek több mint a felét ránk kell szánnod – mondta. – Nem
ismerhetem el, hogy Grantnénak ugyanannyi joga van hozzád, mint
nekünk, mi ugyanis ketten vagyunk! Fanny is a testvéred lesz!
Mary mindezt szépen megköszönte, és általánosságban jóvá is hagyta;
de voltaképp nagyon szilárdul eltökélte, hogy most már nem sok hónapig
lesz a vendége sem a bátyjának, sem a nővérének.
– Az év felét Londonban, felét Northamptonshire–ben fogod tölteni? –
kérdezte.
– Igen.
– Nagyon helyes; Londonban persze saját házad lesz; nem maradsz a
tengernagynál. Drága Henry, micsoda szerencse, hogy elkerülsz a
tengernagytól, mielőtt még rád ragaszthatta volna a modorát, mielőtt még
eltanultad volna azokat a képtelen nézeteit, s a terített asztalt tekintenéd az
élet legfőbb áldásának! Te nem is tudod, mennyit nyersz ezzel, mert a
rokonszenv elvakít; de véleményem szerint nagyszerű, hogy fiatalon
nősülsz: igazi megváltás. A szívem szakadt volna meg, ha azt látom, hogy
szóban vagy tettben, külsőben vagy magatartásban olyan leszel, mint a
tengernagy.
– Nos, ebben nem egészen értünk egyet. A tengernagynak megvannak a

231
hibái, de nagyon jó ember, és velem mindig jobban bánt, mint egy igazi
apa. Kevés apa engedett volna úgy szabadjára, mint ő. Nem szabad ellene
hangolnod Fannyt. Azt akarom, hogy szeressék egymást.
Mary nem mondta ki, amit érzett, hogy tudniillik két ellentétesebb
jellemű és viselkedésű embert az egész földkerekségen nem lehetne
találni; a tengernagy idővel úgyis rájön erre; de azért egy oldalvágástól
mégsem tudta visszatartani magát: – Henry, én nagyon sokra becsülöm
Fanny Price–t, s ha arra kellene gondolnom, hogy a leendő Crawfordnénak
akárcsak feleannyi oka lesz megutálni a nevét, mint szegény
nagynénémnek volt, mindent elkövetnék a házasság megakadályozására;
de ismerlek téged: tudom, hogy a feleséged, amíg szerelmes vagy belé, a
legboldogabb asszony lesz a világon, s ha egyszer elmúlik is a szerelmed,
akkor sem fog csalódni a te úri nagylelkűségedben és jólneveltségedben.
Henry ékes válaszának persze az volt a veleje, hogy a világon mindent
meg fog tenni Fanny Price boldogságáért, és sohasem fog kiszeretni
belőle.
– Ha láttad volna ma délelőtt, Mary – folytatta –, hogy milyen
kimondhatatlan szelídséggel és türelemmel teljesítette a nagynénjének
minden ostoba kívánságát, ahogy kézimunkázott mellette és helyette, és
gyönyörűen kipirult a munkában, aztán visszament az asztalhoz, hogy
befejezzen valami levelet, amit annak az ostoba asszonynak a
megbízásából kezdett írni, és mindezt végtelenül egyszerűen, kedvesen,
mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy soha nem rendelkezhetik
egyetlen percével sem, és a haja szépen megfésülve, mint mindig, csak egy
kis fürtöcske hullott előre, miközben írt, azt néha visszadobta egy
fejmozdulattal, és ennyi elfoglaltság közepette azért velem is tudott egy–
egy szót váltani, vagy odafigyelt, ha beszéltem, és úgy látszott, érdekli,
amit mondok... Ha láttad volna, milyen volt, Mary, nem tudnád elképzelni,
hogy a szívem valaha is eltávolodhat tőle.
– Drága Henry – vágta el a szavát Mary a szemébe mosolyogva –,
mennyire örülök, hogy ilyen szerelmes vagy! El vagyok ragadtatva. De mit
szól majd Rushworthné és Julia?
– Nem érdekel, hogy mit szólnak, vagy mit éreznek. Végre
megláthatják, miféle nő tudja elnyerni a vonzalmamat, egy értelmes férfi
vonzalmát. Remélem, tanulnak belőle valamit. És azt is láthatják majd,
hogy az unokahúguk végre olyan bánásmódban részesül, amilyen
megilleti, és talán elszégyellik magukat, amiért mindig olyan pimaszul
közönyösek és utálatosak voltak hozzá. Dühösek lesznek – tette hozzá
pillanatnyi hallgatás után, valamivel hűvösebb hangon –; Rushworthné
nagyon dühös lesz. Nem fog ízleni a keserű pirula; azazhogy néhány

232
pillanatig kellemetlen lesz az íze, mint minden keserű pirulának, de aztán
lenyeli és elfelejti; nem vagyok olyan öntelt, hogy azt higgyem, tartósabb
érzésekre képes, mint a többi nő, bár engem tüntetett ki velük. Igen, Mary,
az én Fannym tapasztalni fogja, milyen más lesz körülötte a világ;
tapasztalni fogja mindennap, minden órában, valahányszor csak érintkezik
valakivel; s az én boldogságomat majd betetőzi az a tudat, hogy mindezt
nekem köszönheti; hogy éntőlem kapta meg a járandóságát. Most csak
gőgöt, közönyt, ridegséget kap, nincs egy jó barátja, mindenki
keresztülnéz rajta.
– Nem, Henry, nem mindenki; nem néz rajta keresztül mindenki, s nem
áll egészen egyedül. Az unokabátyja, Edmund, mindig jó barátja volt.
– Edmund! Igaz: ő, azt hiszem, nagyjából kedves hozzá, és Sir Thomas
is az, a maga módján; vagyis ahogy egy gazdag, fölényes, cikornyás szavú,
önkényes nagybácsi kedves tud lenni. De mit tehet Sir Thomas és Edmund
együttvéve, mit tesznek valójában a boldogságáért, a jólétéért, az
elismertetéséért, a társadalmi megbecsüléséért, ahhoz képest, amit én
fogok tenni?

233
 Harmincegyedik fejezet

Henry Crawford másnap délelőtt ismét átment a kastélyba, méghozzá

korábban, mint ahogy rendszerint vizitelni szokás. A két hölgyet együtt
találta a reggelizőszobában, de szerencséjére Lady Bertram éppen távozni
készült, amikor ő belépett. Őladysége már csaknem az ajtóhoz ért, s mivel
sajnálta volna, hogy ennyi fáradsága kárba vesszen, tovább is ment, miután
udvariasan köszöntötte Henryt, egy rövid mondattal kimentette magát, és
utasította az inast, hogy szóljon Sir Thomasnak.
Henry nem is lehetett volna boldogabb: meghajolt, becsukta utána az
ajtót, majd egy pillanatot sem vesztegetve nyomban Fannyhoz fordult,
néhány levelet húzott elő, és rendkívül lelkes hangon így szólt: – Be kell
vallanom, hogy végtelenül hálás vagyok annak, aki ezt a négyszemközti
beszélgetést lehetővé tette: nem is képzeli, mennyire vágytam rá. Tudom,
maga milyen jó testvér, s ezért nem akartam, hogy a házbeliek közül
bárkivel is osztoznia kelljen abban a hírben, amelyet hozok. A bátyja
befutott. Megkapta a hadnagyi rangot. Engedje meg, hogy a legőszintébb
örömmel gratuláljak az előléptetéséhez. E pillanatban vettem kézhez a
leveleket, amelyek hírül adják. Talán szeretné elolvasni őket.
Fanny nem bírt megszólalni, de Henry nem is akarta, hogy
megszólaljon. Elég volt látnia, hogyan nyílik karikára a szeme, hogyan
változik el az arca, hogyan futnak át rajta az érzései: a kétely, a zavar, a
boldogság. Átvette Henrytől a leveleket. Az elsőt a tengernagy írta
unokaöccsének, néhány szóval közölve, hogy sikerült elérnie, amit akart, a
fiatal Price előléptetését, s mellékelt még két levelet, az egyiket az
admiralitás első lordjának a titkárától kapta egy közös barátjuk, akinél a
tengernagy közbenjárt; a másikból pedig, melyet ez a jó barát küldött a
tengernagynak, kitűnt, hogy őlordsága boldogan tette magáévá Sir Charles
ajánlatát; hogy Sir Charles nem kevésbé volt boldog, amiért a szolgálatára
lehetett Crawford tengernagynak; s hogy William Price úr hadnagyi rangja
és a Rigó nevű sorhajóra történt kinevezése általános örömet keltett a
legnagyobb urak széles körében.
Mialatt Fanny reszkető kézzel forgatta a leveleket, hol az egyikbe, hol a
másikba kapva bele, s a szíve csordulásig megtelt, Crawford tovább
beszélt; őszinte odaadással, hogy kimutassa, neki is milyen sokat jelent a
hír.
– Nem beszélek a magam boldogságáról – mondta –, mert bármilyen

234
nagy is az én örömöm, csak a magáéra tudok gondolni. Kinek van joga
hozzá, hogy boldog legyen, magához képest? Szinte bűntudatom volt,
amiért előbb tudtam meg a hírt, amelyről legeslegelsőként magának kellett
volna tudomást szereznie. De azért egy pillanatot sem vesztegettem el. Ma
reggel későn jött meg a posta, de azután már nem történt késedelem. El
sem tudom mondani, milyen türelmetlen, milyen nyugtalan, milyen
izgatott voltam; micsoda bosszúságot és csalódást éreztem, hogy londoni
tartózkodásom alatt nem sikerült a végére járnom! Pedig csakis azért
maradtam ott napról napra; ha nem erről a dologról van szó, amely olyan
közel állt a szívemhez, feleannyi időt sem töltöttem volna távol
Mansfieldtől. De jóllehet a nagybátyám oly buzgón magáévá tette a
kérésemet, hogy igazán meg lehettem elégedve, és azonnal intézkedni
kezdett, mégis akadályok merültek fel, mert az egyik barátja elutazott, a
másik nem ért rá, úgyhogy nem bírtam kivárni a végét, és tudva, milyen jó
kezekben hagyom az ügyet, hétfőn eljöttem, abban a szent
meggyőződésben, hogy nem fordulhat sokszor a posta, amíg ilyen
leveleket nem kapok, mint ezek. Nagybátyám, aki a legjobb ember a
világon, mindent megtett, aminthogy ebben nem is kételkedtem, miután
találkozott a maga bátyjával. El volt ragadtatva tőle. Tegnap nem akartam
megmondani, hogy mennyire el volt ragadtatva, s milyen dicshimnuszokat
zengett róla. Gondoltam, várok, amíg be nem bizonyosodik, hogy a
dicséret nem volt puszta szó, és most tessék, itt a bizonyíték. Most már
elmondhatom, hogy még én sem tudtam volna olyan érdeklődést és
jóindulatot támasztani William Price iránt, olyan buzgó közbenjárást
biztosítani a számára, mint amilyenre a nagybátyám önként vállalkozott,
miután együtt töltöttek egy estét.
– Hát mindez a maga műve? – kiáltotta Fanny. – Istenem, milyen
kedves, milyen jóságos! Maga igazán... maga kérte? Bocsásson meg, de
azt se tudom, miket beszélek. Crawford tengernagy úr járt közben az
érdekében? Hogyan történt? Teljesen meg vagyok zavarodva.
Henry boldogan szolgált bővebb felvilágosítással, a legelején kezdte, és
részletesen elmondta, mi mindent csinált. Legutóbbi londoni utazásának
nem volt más célja, mint hogy bemutassa Williamet a Hill utcában, és
rávegye a tengernagyot, hogy kövessen el mindent az előléptetéséért. Ezért
ment fel a városba. Senkinek nem beszélt róla; még Marynek sem szólt
egy árva kukkot; amíg bizonytalan volt az eredmény, kínos lett volna
bárkivel is megosztania az érzéseit; de csakis ezért ment fel Londonba; s
olyan hévvel ecsetelte buzgalmát, olyan sokatmondó kifejezéseket
használt, annyira hangsúlyozta legmélyebb érdeklődését, továbbá kettős
indítékait és elmondhatatlan vágyait, hogy még Fanny is megsejtette

235
volna, mire céloz, ha oda tudott volna figyelni; de a szíve annyira megtelt,
a hír annyira elkábította, hogy még azt sem hallotta jól, amit Henry
Williamről közölt, s amikor véget ért a beszámoló, csak ennyit bírt
mondani: – Milyen kedves! Milyen jóságos! Jaj, Crawford úr,
kimondhatatlanul hálásak vagyunk magának! – Majd felugrott, és az ajtó
felé sietve ezt kiáltotta: – Megyek a nagybátyámhoz. A nagybátyámnak
azonnal meg kell tudnia! – Ezt azonban Henry nem hagyhatta. Ilyen
alkalmat nem szalaszthatott el, sokkal türelmetlenebb volt annál. Egy
pillanat alatt utolérte Fannyt. Nem szabad elmennie, engedélyezzen neki
még öt percet; azzal kézen fogva visszavezette a székéhez, s mielőtt még
Fanny ráocsúdhatott volna, miért tartja vissza, már el is mondta a felét.
Végül is Fannynak meg kellett értenie: Crawford úr arról akarja
meggyőzni, hogy olyan érzelmeket támasztott benne, amilyeneket még
sohasem tapasztalt, s mindazt, amit Williamért tett, az ő iránta való
mérhetetlen, határtalan és egyedülálló vonzalom hatására tette. Ettől
mélységesen elszomorodott, és néhány pillanatig nem is tudott válaszolni.
Úgy érezte, mindez csak felületes és léha udvarlás, amivel Crawford úrnak
most éppen szórakoznia tetszik; úgy érezte, hogy csúnyán, méltatlanul
bánik vele, pedig igazán nem szolgált rá; de ez a viselkedés nagyon is
jellemző Crawford úrra, és pontosan egyezik azzal, amit eddig
tapasztalhatott tőle; Fanny azonban a világért sem mutatta volna ki a
nemtetszését, hiszen olyan jótéteményben részesült, amelynek az értékét
nem csökkentheti semmiféle nyegleség. Míg a szíve ujjong az örömtől és a
hálától William miatt, nem sértődhetik meg azon, ami csak a saját
személyét érinti; s miután kétszer is visszahúzta a kezét, és kétszer is hiába
próbált elfordulni Henrytől, végül mégiscsak felállt, és nagyon izgatottan
ennyit mondott: – Hagyjon, Crawford úr, hagyjon kérem! Nagyon szépen
kérem. Az ilyen beszéd nagyon rosszul esik nekem. El kell mennem. Nem
bírom. – De Henry csak beszélt tovább, leírta érzelmeit, viszonzásukért
könyörgött, s végül olyan egyenes szavakkal, hogy még Fanny sem
érthette félre, felajánlotta neki önmagát, a kezét, a vagyonát, mindenét.
Igen: végre kimondta. Fanny döbbenete és elképedése még nagyobb lett; s
bár mindezt most sem hihette komolynak, alig bírt megállni a lábán. Henry
a választ sürgette.
– Nem, nem, nem! – kiáltotta Fanny, eltakarva az arcát. – Ez csak játék.
Kérem, ne kínozzon. Nem bírom. Olyan kedves volt Williamhez, hogy
szavakban ki sem tudom fejezni a hálámat; de nem akarom, nem bírom
tovább hallgatni az ilyen... nem, nem, ne gondoljon rám. De hiszen nem is
gondol. Tudom, hogy semmi az egész.
Már el is szaladt tőle, s abban a pillanatban meghallották Sir Thomas

236
hangját, amint a szobához közeledve mond valamit egy inasnak. További
vallomásokra és könyörgésekre nem volt idő, bár Henryt roppant
fájdalmasan érintette, hogy el kell válnia Fannytól, amikor pedig – vérmes
és magabiztos természetével úgy hitte – már csak a lány szerénysége áll
közte és vágyainak teljesülése között. Fanny épp az ellenkező ajtón futott
ki, mint amerről a nagybátyját várhatták, s már a Keleti Szobában járkált
fel s alá szörnyű zavarával és a legvegyesebb érzésekkel küszködve,
amikor Sir Thomas még az üdvözlésnél és a bocsánatkérésnél tartott, a
látogató pedig bele sem kezdhetett az örvendetes hír előadásába.
Fanny csupa reszketés volt, ellentmondó érzések és gondolatok
kergetőztek benne: izgalom, boldogság, fájdalom, végtelen hála és erős
harag. Hihetetlen! Crawford úr viselkedésére nincs mentség, nincs
magyarázat! De hát ilyen a természete: minden cselekedetébe valami
rosszat is belekever. Előbb kimondhatatlanul boldoggá tette, azután pedig
ez a sértés... Fanny nem is tudta, mit szóljon hozzá, hogyan fogja fel,
minek tekintse. Az biztos, hogy nem volt komoly, de lehet–e mentség az
ilyen szavakra és ajánlatokra, ha egy férfi csak játszadozik velük?
Mindegy: William hadnagy. Ez legalább kétségtelen tény, s nem vegyül
hozzá semmi zavaró mozzanat. Ezután csakis erre gondol, és minden mást
elfelejt. Crawford úr bizonyára nem fogja ismét megpendíteni a dolgot;
látnia kellett, milyen rossz érzéssel fogadta; s akkor majd fenntartás nélkül
becsülheti, amiért olyan jó volt Williamhez.
Amíg fennállt a veszély, hogy Crawford úr még a házban van, nem
szívesen hagyta el a Keleti Szoba rejtekét, s csak a főlépcső tetejéig
merészkedett; mikor azonban meggyőződött róla, hogy már elment,
lázasan sietett be a nagybátyjához: ő is éppúgy örült, azonkívül további
felvilágosításokkal szolgált, és kifejtette, hogy véleménye szerint hová
kerülhet most William. Sir Thomas nem is lehetett volna együttérzőbb;
roppant nyájas és közlékeny volt; kellemesen elbeszélgettek Williamről, s
Fannyban lassanként feloldódott az előző bosszúság emléke, míg a végén
ki nem derült, hogy Crawford úr még aznap visszajön, és náluk vacsorázik.
Ez a közlés nagyon fájdalmasan érintette Fannyt; lehet, hogy Crawford úr
már nem is gondol a történtekre, de neki azért rendkívül kínos lesz ilyen
rövid idő múltán újra találkoznia vele.
Megpróbálta túltenni magát rajta; amint közeledett a vacsoraidő, minden
erejével azon volt, hogy ugyanúgy érezzen és viselkedjen, mint máskor; de
hiába, mégiscsak rendkívüli félszegség és zavar szállta meg, amikor a
látogató belépett a szobába. Fanny nem hitte volna, hogy akár a
legbántóbb körülmények is ennyire le tudják sújtani, mindjárt aznap,
amikor tudomást szerzett William előléptetéséről.

237
 Crawford úr nemcsak hogy belépett a szobába, de hamarosan ott volt
mellette. Levelet hozott a húgától. Fanny ugyan nem mert a szemébe
nézni, de a hangjából nem úgy vette ki, mintha megbánta volna előző
bolondságát. Azonnal felbontotta a levelet – örült, hogy akad valami
tennivalója, s hogy Norrisné, aki szintén velük vacsorázott, állandó
fészkelődésével többékevésbé elvonja róla a figyelmet, amíg olvas.

Kedves Fanny! – mert ezután mindig így szólíthatom, végtelen

megkönnyebbülésemre, hiszen már legalább hat hete ficamítom a nyelvem
azzal a Price kisasszonnyal: nem engedhetem el a bátyámat anélkül, hogy
néhány sorban ki ne fejezzem őszinte szerencsekívánataimat, egyetértő
örömömet és jóváhagyásomat. Csak rajta, kedves Fanny, ne féljen
semmitől; komolyabb akadályok fel sem merülhetnek. Talán nem vagyok
szerénytelen, ha úgy gondolom, hogy az én egyetértésem is számít valamit;
úgyhogy mosolyogjon csak rá a legbájosabb mosolyával, s aztán küldje
vissza hozzám még boldogabban, mint ahogy elment.
Szeretettel
M. C.

A levél egyáltalán nem tett jót Fannynak; igaz, csak sebtiben s nagy
zavarban olvasta el, tehát nem alkothatott egészen világos képet Crawford
kisasszony mondanivalójáról, de annyi azért kiderült belőle, hogy gratulál
neki, amiért elnyerte a bátyja vonzalmát, sőt, úgy látszik, komolynak tartja
a dolgot. Most már végképp nem tudta, mitévő legyen, mire vélje az
egészet. Ha ez komoly, annál rosszabb; bárhogyan fogja is fel,
megoldhatatlan és gyötrelmes kérdésekbe ütközik. Valahányszor Crawford
úr szólt hozzá, elszorult a szíve, márpedig gyakran szólt hozzá; s Fanny
rémülten tapasztalta, hogy vele mintha más hangon és más modorban
beszélne, mint a többiekkel. Semmi élvezetet nem talált a vacsorában, alig
bírt egy–egy falatot lenyelni, és amikor Sir Thomas derűsen megjegyezte,
hogy úgy látszik, az öröm elvette az étvágyát, majd a föld alá süllyedt
szégyenében, mert ki tudja, hogyan értelmezi ezt Crawford úr; ő ugyan a
világért sem nézett volna jobbra, ahol Henry ült, de érezte, hogy a
fiatalember egy pillanatra se veszi le róla a szemét.
Fanny tartózkodóbb volt, mint valaha. Még akkor is alig lehetett szóra
bírni, ha Williamről beszéltek, hiszen a tiszti rang is onnan jött, jobb kéz
felől, s neki rosszul esett ez az összefüggés.
Úgy érezte, Lady Bertram még egyszer sem volt ilyen lusta asztalt
bontani, s kétségbeesésében már–már azt hitte, soha nem szabadulhat a
helyéről; de végül mégiscsak a szalonban voltak, s ő zavartalanul

238
töprenghetett tovább, míg nagynénjei a maguk módján befejezték William
kinevezésének a megtárgyalását.
Norrisné mindenekelőtt attól volt elragadtatva, hogy az örvendetes
esemény nagy megtakarítást jelent majd Sir Thomasnak. William ezután el
tudja tartani magát, ami nem kis dolog, mert csak a jóisten a
megmondhatója, mennyit költött rá a nagybátyja; de neki, Norrisnénak
sem csekélység, mármint az ajándékok miatt. Amikor elbúcsúztak is, adott
valamit Williamnek, és most nagyon örül neki, igazán boldog, hogy akkor
éppen nem szorították annyira a pénzgondok, és módjában állt bőkezűbben
megajándékoznia, persze csak a saját lehetőségeihez és szűkös anyagi
helyzetéhez képest, de most ugye, William így is nagyon jól
felhasználhatja majd azt a pénzt a kajütje berendezésére. Persze, kiadások
várnak a fiúra, sok mindent be kell vásárolnia, bár az apja meg az anyja
nyilván elintézik, hogy a legolcsóbban szerezze be, amire szüksége van; de
ő, Norrisné, mindenesetre nagyon örül a maga szerény hozzájárulásának.
– Jó, hogy olyan bőkezűen ajándékozta meg – mondta Lady Bertram
minden gyanakvás nélkül, a legártatlanabb nyugalommal –, én ugyanis
csak tíz fontot adtam neki.
– Micsoda! – kiáltotta Norrisné elvörösödve. – Esküszöm, jól meg
lehetett tömve a zsebe, amikor elment innen, s ráadásul még az útja se
került semmibe Londonig.
– Sir Thomas azt mondta, tíz font elég lesz.
Norrisné, aki ezt egyáltalán nem óhajtotta kétségbe vonni, más
szempontból vizsgálta tovább a kérdést.
– Elképesztő – mondta –, hogy a fiatalok milyen sokba kerülnek a
hozzátartozóiknak: a nevelésük, a szárnyra bocsátásuk! Ők persze nemigen
gondolnak erre, s nem adják össze, mennyit költenek rájuk egy év alatt a
szüleik vagy a nagybátyjaik és a nagynénjeik. Itt vannak például a
testvérünk gyerekei; gondolom, el se hinné senki, hogy együttvéve
micsoda összegbe kerülnek Sir Thomasnak minden áldott évben, arról nem
is beszélve, amit én teszek értük.
– Igaza van, húgom. De hát mit csináljunk? Szegény gyerekek! Nem
tehetnek róla; meg aztán Sir Thomas ennyit igazán megengedhet magának.
Fanny, nehogy William megfeledkezzen a sálamról, ha Kelet–Indiába
kerül; de egyéb megbízásaim is lesznek: minden, amit érdemes onnan
beszerezni. Remélem, hogy Kelet–Indiába küldik, akkor végre
megkaphatom a sálamat. Tudod, mit, Fanny: azt hiszem, két sálat hozatok
vele.
Fanny mindezek alatt csak akkor nyitotta ki a száját, ha már semmiképp
sem hallgathatott, s közben azt szerette volna ésszel felfogni, vajon mit

239
akar tőle Crawford úr meg a húga. Nem gondolhatják komolyan – minden
emellett szólt, kivéve Crawford úr szavait és viselkedését –, minden, ami
természetes, valószínű, ésszerű: az ő szokásaik és gondolkodásmódjuk s a
maga alacsony helyzete. Hogyan is támaszthatott volna komoly érzelmeket
egy olyan férfiban, aki már annyi mást ismert, akiért annyian rajongtak, s
aki már annyiszor csapta a szelet Fannynál összehasonlíthatatlanul
magasabban álló nőknek; aki szemlátomást teljesen érzéketlen volt
mindenféle komolyabb benyomásra, még akkor is, ha céltudatosan
igyekeztek megnyerni a tetszését; aki mindenről oly könnyelműen,
felületesen, léhán gondolkozott; aki az első helyen állt mindenkinél, de
maga senkit sem állított az első helyre? Meg aztán hogy is lehetne
elképzelni, hogy a húga, aki olyan világias, előkelő nézeteket vall a
házasságról, most egyszerre csak a komolyságot kezdené pártolni ebben a
kérdésben? Mindkettőjük természete pontosan az ellenkezőjét teszi
valószínűvé. Fanny szégyellte magát, amiért egyáltalán kétségei támadtak.
Mindent inkább el lehet képzelni, mint azt, hogy komoly érzelmekről van
szó – iránta! –, s ezeket jóvá is hagyják. Fanny lassanként elaltatta
kétségeit; ekkor azonban megjelent Sir Thomas és Crawford úr. Crawford
úr jelenlétében már nehezebb volt biztosnak lenni; a fiatalember ugyanis
egyszer–kétszer olyan pillantásokat vetett rá, amelyektől nemigen tudta,
hányadán áll; kétségtelen, hogy mindenki másnál nagyon őszintének és
sokatmondónak találta volna őket. De még mindig igyekezett elhitetni
önmagával, hogy az unokanővérei és száz más nő is ugyanazt kapták
Crawford úrtól.
Érezte, hogy a férfi szeretne vele négyszemközt beszélni. Látta, hogyan
keresi a módját egész este, valahányszor Sir Thomas kiment a szobából
vagy Norrisnéval beszélgetett – s Fanny óvatosan kitért minden alkalom
elől.
Végre–valahára – csak Fannynak volt végre–valahára roppant
idegességében, mert egyébként nem járt túl későre az idő – Crawford úr
búcsúzkodni kezdett; de mielőtt még Fanny fellélegezhetett volna, már oda
is fordult hozzá, s így szólt: – Nem küld semmit Marynek? Nincs válasz a
levelére? Csalódni fog, ha semmit se kap magától, írjon neki, kérem,
legalább egy sort.
– Hogyne, persze – kiáltotta Fanny, s azonnal felugrott. Zavarában
ugrott fel, hogy meneküljön, amilyen hamar csak lehet. – Máris írok.
Odasietett az asztalhoz, amelyen a nagynénje megbízásából szokott írni,
és előszedve a kellékeket, azon törte a fejét, mit is írjon. Csak egyszer
olvasta el Crawford kisasszony levelét, s minthogy alig értette meg, most
roppant nehéz volt válaszolni rá. Nem szokott ilyesfajta leveleket írni, és

240
ha lett volna rá idő, bizonyára hosszasan elidőzik a stílusra vonatkozó
aggályokkal és kételyekkel; valamit azonban írni kellett, méghozzá rögtön;
s Fanny bele is vágott reszkető kézzel és lélekkel: csak az a fontos, értsék
meg, hogy ő nem vette komolyan, amit mondtak.

Kedves Crawford kisasszony, nagyon szépen köszönöm a

szerencsekívánatait, amelyek bátyámra, Williamre vonatkoznak. Tudom,
hogy levelének a többi része nem jelent semmit; de én annyira járatlan
vagyok az ilyesmiben, hogy ne kívánjon tőlem bővebb választ. Elég sokszor
voltam együtt Crawford úrral, és jól ismerem a modorát; ha ő is
ugyanolyan jól ismerne engem, azt hiszem, másképpen viselkedett volna.
Nem is tudom, miket írok, de rendkívül hálás lennék magának, ha ezt a
kérdést soha többé nem hozná szóba. Még egyszer megköszönve szíves
sorait maradok, kedves Crawford kisasszony satöbbi, satöbbi.

A záradék majdnem olvashatatlanná vált, annyira elfogta a rettegés,

mert látta, hogy Crawford úr éppen közeledik hozzá, mintha csak a levélért
jönne.
– Csak nem gondolja, hogy sürgetni akarom? – mondta halkan Henry,
látva, milyen rémült kapkodással fejezi be a levelet. – Kérem, ne
gondoljon ilyet. A világért se siessen.
– Nem, köszönöm, már be is fejeztem, készen van, még egy pillanat;
nagyon megköszönném, ha lenne szíves átadni Crawford kisasszonynak.
Odanyújtotta a levelet: át kellett venni; aztán Fanny a szemét elfordítva
odament a kandallóhoz, ahol a többiek ültek, s Henry nem tehetett egyebet,
meghajolt és távozott.
Fanny úgy érezte, hogy ennyi izgalmat még soha nem tapasztalt
egyetlen napon: ennyi fájdalmat és örömet; de az öröm szerencsére nem
múlhat el a nappal; William előléptetése holnap és azután is valóság
marad, a fájdalom viszont, úgy remélte, nem tér vissza többé. Afelől ugyan
nem volt kétsége, hogy nagyon rosszul fogalmazta meg a levelét, s a
stílusa még egy gyereknek is a szégyenére válna, mert nagy szorultságában
nem ért rá gondolkozni rajta; de annyit legalább megértenek belőle mind a
ketten, hogy Crawford úr kijelentései nem kábították el, és nem is tették
boldoggá.

241
 Harminckettedik fejezet

Fanny egyáltalán nem felejtette el Crawford urat, amikor másnap reggel

felébredt; de a saját levelére is nagyon jól emlékezett, s éppoly vérmes
reményeket táplált a hatását illetően, mint előző este. Csak menne el
Crawford úr! Ez volt minden vágya; menjen el, s vigye magával a húgát,
hiszen úgy is tervezte, s éppen ezért jött vissza Mansfieldbe. Hogy miért
vannak itt még mindig, Fanny nem tudta volna megmondani; Crawford
kisasszony nem örül a halogatásnak, az biztos. Crawford úr tegnapi vizitje
alatt folyton azt várta, mikor említi meg az elutazásuk napját; de a vendég
csak annyit mondott, hogy nemsokára.
Miután ilyen szépen eldöntötte magában, hogy a levél nem lehet
hatástalan, őszintén meg kellett lepődnie, amikor véletlenül kinézett az
ablakon, és megint csak Crawford urat pillantotta meg a házhoz vezető
úton, méghozzá éppoly korai időben, mint előtte való nap. Jövetelének
most talán semmi köze sincs hozzá, de ő azért feltétlenül igyekszik elbújni
előle, ha lehet; éppen útban volt az emeletre, tehát úgy határozott, hogy
odafönt marad az egész látogatás folyamán, hacsak nem hívatják; mivel
pedig Norrisné még a házban tartózkodott, nemigen fenyegette ilyen
veszély.
Jó ideig várakozott nagy izgalomban, fülelt, reszketett, félt, hogy
bármely pillanatban érte küldhetnek; de mivel senkit sem hallott a Keleti
Szoba felé közeledni, lassacskán megnyugodott, leült, és sikerült
elfoglalnia magát valamivel, abban a reményben, hogy Crawford úr majd
szépen elmegy, ahogy jött, neki pedig egyáltalán nem kell tudomást vennie
az ittlétéről.
Csaknem egy félóra telt el így, és Fanny kezdte magát egészen jól
érezni, amikor mégiscsak felhangzottak azok a közeledő léptek; súlyos
léptek voltak, és nagyon szokatlanok a háznak abban a részében: a
nagybátyja léptei, melyeket Fanny éppoly jól ismert, mint a hangját; a
múltban tőlük is nemegyszer fogta el ugyanolyan reszketés, mint a
hangjától, s most is reszketni kezdett arra a gondolatra, hogy a nagybátyja
őhozzá jön, és beszélni akar vele – mindegy, hogy miről. Csakugyan Sir
Thomas volt az: kinyitotta az ajtót, megkérdezte, hogy ott van–e, és
szabad–e bejönnie. Fanny legalább akkora rémülettel fogadta, mint régen,
amikor néha benézett ebbe a szobába: szinte azt várta, hogy megint
vizsgáztatni fogja angolból és franciából.

242
 De azért nagyon illemtudóan viselkedett, székkel kínálta, s igyekezett
kimutatni, hogy megtiszteltetésnek tartja a látogatást; izgalmában egészen
megfeledkezett a szoba fogyatékosságairól, Sir Thomas azonban alig tett
egy–két lépést, megállt, s nagyot nézve így szólt: – Miért nincs ma befűtve
nálad?
Odakint hó takarta a földet, és Fanny kendőbe burkolózva üldögélt.
Csak nehezen tudta rászánni magát a válaszra.
– Nem fázom. Sir Thomas. Télen sohasem ülök idebent sokáig.
– De általában be szoktak fűteni?
– Nem, Sir Thomas.
– Hogy lehet az? Itt valami tévedésnek kell lenni. Tudomásom szerint
azért kaptad meg ezt a szobát, hogy teljes kényelemben érezhesd magad. A
hálószobád, tudom, nem fűthető. Itt valami félreértés van, amelyet helyre
kell hozni. Nagyon ártalmas lehet, ha itt üldögélsz a hidegben, akár csak
egy félórát is naponta. Nem vagy olyan erős. Könnyen megfázol. A
nagynénéd nyilván nem tud erről.
Fanny a legszívesebben semmit se szólt volna; de mivel beszélnie
kellett, s nem akarta, hogy a kedvesebbik nagynénje rossz színben tűnjön
fel, motyogott valamit, amiből ki lehetett venni a „Norris néni” szavakat.
– Értem fakadt ki a nagybátyja: észbe kapott, s többet nem is akart
hallani –, értem. Norris nénéd mindig amellett kardoskodott, igen
helyesen, hogy a fiatalokat nem szabad túlságosan elkényeztetni; de
tartsunk mértéket mindenben. Ő maga nagyon edzett asszony, s érthető, ha
ennek alapján ítéli meg, hogy a többieknek mire lehet szükségük.
Egyébként egy másik szempontból is tökéletesen meg tudom érteni.
Kezdettől fogva ismerem a felfogását. Az elv önmagában véve helyes volt,
de meglehet, sőt biztos, hogy a te esetedben egy kissé szigorúan
alkalmazták. Tudom, olykor úgy tapasztalhattad, mintha némely
tekintetben valamiféle igazságtalan megkülönböztetés érvényesülne; de azt
is tudom, Fanny, hogy jó a természeted, s ezért sohasem fogsz neheztelni.
Okosabb vagy annál, hogy csak a dolgok egyik részét mérlegeld, és
részrehajlóan ítélkezzél. Ha egészében tekinted a múltat, és méltányolod a
helyzetet, a körülményeket, a lehetőségeket, be kell látnod, hogy akik a
reád váró szerény jövő tudatában neveltek, s fel akartak készíteni arra, ami
akkor az osztályrészednek látszott, nem voltak rosszakaróid. Lehet, hogy
az óvatosságuk végül is fölöslegesnek bizonyul, de a jó szándékukhoz nem
férhet kétség; abban pedig bizonyos lehetsz, hogy ha többet kapsz a
sorstól, mint amire ők számítottak, e többlet értékét csak megkettőzi a
múltban elszenvedett apró nélkülözések és korlátozások emléke. Tudom,
hogy nem fogok csalódni benned, s te sohasem tagadod meg Norris

243
nénédtől a neki járó tiszteletet és előzékenységet. De erről elég ennyi. Ülj
le, kedvesem. Beszélni akarok veled néhány percre, de nem foglak sokáig
feltartani.
Fanny szót fogadott, a szemét lesütve s egyre jobban pirulva. Egy
pillanatnyi szünet után Sir Thomas, aki nem egészen tudta elnyomni a
mosolyát, így folytatta:
– Talán nem tudsz róla, hogy ma reggel látogatóm érkezett. Reggeli után
nem sok időt töltöttem a szobámban, amikor Crawford urat vezették be.
Valószínűleg sejted, hogy milyen szándékkal jött.
Fanny még pirosabb lett; nagybátyja belátta, hogy zavarában úgysem
tudna megszólalni vagy felnézni, hát inkább maga is másfelé fordult, s
megkurtítva a beszélgetés szünetét, kertelés nélkül beszámolt Crawford úr
látogatásáról.
Crawford úr azért jött, hogy bejelentse: szerelmes Fannyba, hogy
megkérje a kezét, és jóváhagyásért forduljon a nagybátyjához, aki a szüleit
helyettesíti; mindezt oly rokonszenvesen, nyíltan, elfogulatlanul,
illedelmesen adta elő, Sir Thomas pedig annyira meg volt elégedve a saját
válaszaival és kijelentéseivel, hogy most rendkívül szívesen idézte fel a
beszélgetés részleteit, s nem is sejtve, mit érez az unokahúga, szentül hitte,
hogy e részletek taglalásával neki még nagyobb élvezetet szerez, mint
önmagának. Így azután jó néhány percig beszélt egyfolytában, s Fanny
nem merte félbeszakítani. Voltaképp nem is nagyon akarta. Annál sokkal
nagyobb volt benne a zűrzavar. Még jobban elfordult, s szemét az egyik
ablakra szögezve végtelenül feldúltan és elkeseredetten hallgatta a
nagybátyját. Sir Thomas egy kis szünetet tartott, s Fanny még jóformán
magához sem tért, amikor felállt, és így szólt: – Most pedig, Fanny, miután
teljesítettem kötelességem egyik felét, s ilyen kendőzetlenül és
megnyugtatóan feltártam előtted mindent, szeretnék rátérni arra, ami még
hátravan, és megkérnélek, fáradj le velem a földszintre, hogy a tőlem
hallottak után, bár gondolom, ezek sem érintettek éppen kellemetlenül,
még jólesőbb közléseket fogadhass. Crawford úr, mint bizonyára sejtetted,
még a házban tartózkodik. A szobámban van, s ott várja, hogy
találkozhasson veled.
Az a tekintet, összerezzenés, felkiáltás, mellyel Fanny e bejelentésre
reagált, jócskán meglepte Sir Thomast; de még nagyobb volt a
meglepetése, amikor a következőket kellett hallania: – Jaj, nem, Sir
Thomas, nem mehetek, igazán nem mehetek le hozzá! Crawford úrnak
tudnia kellene... és tudja is... tegnap világosan értésére adtam... mert
tegnap már beszélt velem erről, s én nyíltan megmondtam neki, hogy
mindez nagyon rosszul esik nekem, és képtelen vagyok, igazán képtelen

244
vagyok viszonozni a rokonszenvét.
– Nem értelek – mondta Sir Thomas, és visszaült. – Képtelen vagy
viszonozni a rokonszenvét? Mit jelentsen ez? Tudom, hogy beszélt veled
tegnap, s ha nem csalódom, kapott is annyi bátorítást, amennyit egy józan
gondolkodású leány adhat. Nagyon meg voltam elégedve, amikor
értesültem róla, hogyan viselkedtél; illemtudó magatartásodat csakis a
legnagyobb elismerés illetheti. De most, hogy ilyen tisztességes,
kifogástalan formában tette meg az ajánlatát... miféle aggályaid lehetnek
még most is?
– Tévedni tetszik! – kiáltotta Fanny: pillanatnyi izgalmában még a
nagybátyjának is a szemébe tudta mondani, hogy nincs igaza. – Tévedés,
nagy tévedés! Hogy is mondhatott Crawford úr ilyesmit? Én egyáltalán
nem bátorítottam tegnap. Éppen ellenkezőleg, megmondtam neki... már
nem emlékszem pontosan a szavaimra... de világosan megmondtam neki,
hogy hallani sem akarok erről, hogy semmi sem érinthetne kínosabban, és
kértem, hogy soha többé ne beszéljen úgy velem. Mindezt világosan
megmondtam neki, s még többet is; és még annál is többet mondtam
volna, ha elhiszem, hogy komolyan gondolja; de nem akartam, a világért
sem akartam nagyobb jelentőséget tulajdonítani a szavainak, mint ő maga.
Azt hittem, csak játszik.
Nem bírt tovább beszélni; elfúlt a lélegzete.
– Egyszóval – mondta Sir Thomas egy kis hallgatás után –, úgy értsem,
hogy ki akarod kosarazni Crawford urat?
– Igenis.
– Kikosarazod?
– Igenis.
– Kikosarazod Crawford urat! De miért? Mi a kifogásod ellene?
– Nem... nem tudom annyira szeretni, hogy a felesége legyek.
– Ez nagyon különös! – mondta Sir Thomas, és nyugodt hangja is
elárulta nemtetszését. – Van itt valami, ami meghaladja a
felfogóképességemet. Adva van egy fiatalember, aki közeledik hozzád, s
minden mellette szól: nemcsak a társadalmi helyzete, vagyona, jelleme,
hanem az átlagon felül kellemes egyénisége, mindenkit megnyerő
fellépése és modora is. Vegyük hozzá, hogy nem ma találkoztál vele
először; már jó ideje ismered. Azonkívül a húga kedves barátnőd, ő maga
pedig olyasmit tett a bátyádért, amiről azt hittem, hogy ha semmi más, de
ez önmagában véve is kivívhatja a rokonszenvedet. Nagyon kétséges, hogy
az én befolyásom mikor érte volna el William kinevezését. Ő máris elérte.
– Igenis – mondta Fanny, s új szégyenérzettel sütötte le a szemét;
csakugyan, majdnem szégyellte magát, amiért nem szereti Crawford urat,

245
miután a nagybátyja ilyen képet festett róla.
– Látnod kellett – folytatta Sir Thomas egy kis szünet után –, már egy
ideje látnod kellett, hogy Crawford úr megkülönböztetett figyelemmel
viseltetik irántad. A mostani fejlemény nem érhetett meglepetésként.
Tapasztalnod kellett az udvarlását; s bár mindig nagyon illemtudóan
fogadtad (ebből a szempontból nincs mit felrónom), sohasem vettem észre,
mintha kellemetlenül érintene. Olyasmit kell hinnem, Fanny, hogy nem
vagy egészen tisztában a saját érzelmeiddel.
– De igen, Sir Thomas, higgye el! Az udvarlása soha... soha nem esett
jól.
Sir Thomas még jobban elképedve nézett rá. – Ezt már nem érem fel
ésszel – mondta. – Ez magyarázatra szorul. Fiatal vagy, alig érintkezel
valakivel, fölöttébb valószínűtlen tehát, hogy az érzelmeid...
Elhallgatott, s merően rászögezte a szemét. Látta, amint Fanny ajka
megformálja a „nem” szót, bár a hangját nem lehetett érteni, de az arca
vérvörös volt. Mindez azonban egy ilyen szerény lány részéről nagyon is
összeférhetett a tiszta lelkiismerettel; Sir Thomas végül helyesebbnek
vélte, ha leplezi a gyanúját, s gyorsan hozzátette: – Nem, nem, tudom,
hogy ilyesmiről szó sincsen; lehetetlen. No, ne beszéljünk róla többet.
S néhány percig nem is szólt semmit, elfoglalták a gondolatai.
Ugyanúgy elfoglalták az unokahúgát is, aki megpróbált erőt gyűjteni, és
felkészülni a további faggatásra. Inkább meghalt volna, semhogy bevallja
az igazat; s remélte, hogy ha sikerül összeszednie magát egy kicsit, nem is
fogja elárulni.
– Crawford úr választása kétségkívül elismerésre méltó – szólalt meg
ismét Sir Thomas nagyon higgadtan –, de ettől függetlenül, már azt is
dicséretesnek tartom, hogy ilyen fiatalon akar nősülni. Híve vagyok a
fiatalon kötött házasságoknak, ha megvan hozzá az alap, és azt tartom,
hogy minden fiatalember, akinek a jövedelme kielégítő, nősüljön meg
huszonnégy éves kora után olyan hamar, ahogy csak teheti. Olyannyira ez
a véleményem, hogy rosszul esik látnom, mennyire idegenkedik a
nősüléstől az unokabátyád, a nagyobbik fiam, Tom; de pillanatnyilag, úgy
veszem észre, egy csöppet sem foglalkoztatják házassági tervek vagy
gondolatok. Szeretném, ha közelebb állna a családalapításhoz. – Itt egy
oldalpillantást vetett Fannyra. – Sokkal valószínűbb, hogy Edmund
fiatalon köt házasságot: a természete és az életfelfogása erre enged
következtetni. Ő, gondolom, már meg is találta azt a nőt, akit szeretni
tudna, míg a nagyobbik fiam, ez iránt nincsenek kétségeim, még körül se
nézett. Igazam van? Egyetértesz velem, kedvesem?
– Igenis, Sir Thomas.

246
 Ezt halkan, de nyugodtan mondta, és Sir Thomas nem is aggódott
tovább a fiai miatt. Hiába múlt el azonban a riadalma, unokahúga ebből
nem sok hasznot látott; minél érthetetlenebb volt ugyanis Fanny
viselkedése, annál inkább nőtt Sir Thomas bosszúsága; végül felállt,
járkálni kezdett a szobában, összehúzva szemöldökét – Fanny legalábbis
úgy képzelte, bár nem mert odanézni –, majd szigorú hangon így szólt:
– Arról van–e szó, Fanny, hogy valami kivetnivalót találsz Crawford úr
természetében?
– Nem, Sir Thomas.
Azt kívánta, bárcsak hozzátehetné: „Hanem a felfogásában igenis
találok” – de iszonyodva gondolt arra, hogy micsoda vita és
magyarázkodás származna ebből, s valószínűleg úgysem sikerülne
meggyőznie a nagybátyját. A Crawford úrról alkotott rossz véleménye
főként az unokanővéreivel kapcsolatos megfigyeléseken alapult,
amelyeket nemigen tárhatott fel az apjuk előtt. Maria és Julia szerepe –
különösen a Mariáé – olyan szorosan összefüggött Crawford úr helytelen
viselkedésével, hogy tudta, ha róla kiállítja a bizonyítványt, őket is el
kellene árulnia. Azt remélte, hogy egy olyan okos, becsületes, jóságos
embernek, mint a nagybátyja, az is elég lesz, ha egyszerűen bevallja,
mennyire idegenkedik a kérőtől. Végtelen szomorúságára most kénytelen
volt tapasztalni, hogy nem így áll a dolog.
Sir Thomas közelebb lépett az asztalhoz, ahol Fanny szánalmas
állapotban, reszketve ült, s eléggé hűvös, rideg hangon mondta: – Látom,
semmi értelme, hogy tovább beszéljek veled. Legjobb, ha véget vetünk e
fölöttébb kínos tárgyalásnak. Máris elég soká várakoztattam Crawford
urat. Csak annyit óhajtok még közölni, mert nem hallgathatom el,
miképpen vélekedem a magatartásodról, hogy csalódnom kellett benned,
rácáfoltál minden elképzelésemre, és kiderült, hogy pontosan az
ellenkezője vagy annak, amit rólad gondoltam. Magad is észrevehetted,
Fanny, a viselkedésemből, hogy nagyon kedvező véleményt alakítottam ki
rólad, amióta hazatértem Angliába. Azt hittem, különösképpen mentes
vagy a makacsságtól, az önteltségtől, s nincs benned semmi hajlam arra az
önfejűségre, amely napjainkban oly gyakori, még fiatal nők között is, bár
épp a fiatal nőkben végtelenül sértő és visszataszító. Most azonban
megmutattad, hogy tudsz te konok és csökönyös is lenni; hogy tudsz és
akarsz a magad feje után cselekedni, megtagadva mindenféle
engedelmességet vagy tiszteletet azok iránt, akiknek talán volna némi
joguk az irányításodra, s még csak ki sem kérve a tanácsukat.
Megmutattad, hogy nem az vagy, egyáltalán nem az, akinek képzeltelek.
Egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy a mostani döntésedből miféle

247
előnyök vagy hátrányok származhatnak a családodra, a szüleidre, a
fivéreidre és a húgaidra. Hogy ők mekkora hasznát látnák egy ilyen
házasságnak, hogy ők mennyire örülnének neki, az téged nem érdekel.
Téged nem érdekel senki, csak saját magad, s mert Crawford úr iránt nem
egészen azt érzed, amit egy túlfűtött fiatal elme a boldogság
nélkülözhetetlen feltételének képzel, inkább azonnal kikosarazod, még egy
kis gondolkodási időt sem kérsz, nem sokat, csak annyit, hogy józanabbul
elgondolkodj rajta, és igazán magadba pillants; és valami eszelős
rohamban eldobsz magadtól egy olyan előnyös, fényes, megtisztelő
házasságot, amilyenre talán soha többé nem adódik lehetőség az életedben.
Ez a fiatalember ugyanis értelmes, jellemes, jó természetű, jó modorú,
vagyonos, rendkívüli vonzalmat tanúsít irántad, és a legrokonszenvesebb
formában, teljesen önzetlenül kéri a kezed; s hadd mondjam meg, Fanny,
nem valószínű, hogy életed következő tizennyolc évében hasonló ajánlatot
kapnál valakitől, aki csak feleolyan gazdag, mint Crawford úr, vagy
tizedannyi előnnyel rendelkezik. Én a magam részéről boldogan
hozzáadtam volna bármelyik lányomat. Maria kitűnő házasságot kötött; de
ha Crawford úr megkérte volna Julia kezét, nagyobb és őszintébb örömmel
adtam volna hozzá, mint Mariát Rushworth úrhoz. – Majd egy pillanatnyi
szünet után: – S nagyon meglepett volna, ha bármelyik lányom bármikor is
elutasító választ ad egy feleilyen előnyös házassági ajánlatra, méghozzá
azonnal és kategorikusan, fittyet hányva az én véleményemnek vagy
kívánságomnak. Nagyon meglepett volna, és nagyon fájt volna, ha így
viselkednek. Úgy éreztem volna, hogy súlyosan vétettek a köteles tisztelet
ellen. Téged nem köt ugyanaz a törvény. Te nem tartozol nekem gyermeki
kötelességgel. De ha a tulajdon szíved, Fanny, fel tud menteni a
hálátlanság vádja alól...
Nem folytatta. Fanny most már oly keservesen sírt, hogy bármilyen
haragos volt is Sir Thomas, nem akarta tovább erőltetni a dolgot.
Csakugyan, Fannynak kis híján megszakadt a szíve, amiért a nagybátyja
ilyen képet alkot róla, ilyen súlyos, többszörös, egyre fokozódó vádakkal
illeti. Makacs, önfejű, önző, hálátlan. Mindezt elmondta róla. Csalódott
benne; oda a jó véleménye. Mi lesz vele ezek után?
– Nagyon sajnálom – mondta alig érthetően, a könnyein keresztül –,
nagyon, nagyon sajnálom.
– Sajnálod! Remélem is, hogy sajnálod; s valószínűleg sokáig okod lesz
rá, hogy sajnáld, ami a mai napon történt.
– Hiszen ha lehetséges volna, ha megtehetném... – mondta Fanny,
összeszedve minden erejét – de szentül meg vagyok róla győződve, hogy
sohasem tudnám boldoggá tenni, én pedig szerencsétlen lennék.

248
 Újabb könnyáradat; de jóllehet a könnyek ismét eleredtek, s elhangzott
az a borzalmas, tragikus szó – szerencsétlen! –, amely felhúzta a
zsilipjüket, Sir Thomas arra gondolt, hátha egy kis enyhülésnek, egy kis
hajlandóságbeli változásnak is van ebben némi része, s kezdte remélni,
hogy a fiatalember személyes könyörgése talán kedvezőbb eredménnyel
jár. Tudta, hogy Fanny nagyon félénk és ideges természetű; nem éppen
lehetetlen tehát, hogy ez a lelkiállapot elmúlik, s egy kis idő, egy kis
sürgetés, egy kis türelem és egy kis türelmetlenség, ha az udvarló helyes
arányban vegyíti, megteszi a hatását, mint annyi más esetben. Ha a
fiatalember kitartó, ha elég szerelmes, hogy kitartó legyen, nem kell
feladni a reményt; s miután e gondolatok megfordultak Sir Thomas
agyában, és felderítették, így szólt, a helyzethez illő komoly hangon, de
kevésbé haragosan: – Jó, jó, Fanny, törüld meg a szemed. Semmi értelme a
sírásnak; azzal nem segítünk a dolgon. Most le kell jönnöd velem. Nem
várakoztathatjuk tovább Crawford urat. Személyesen kell megadnod a
választ; kevesebbel aligha érné be; s csakis te magyarázhatod meg neki,
hogy az érzelmeidet illetően miféle téveszméknek lett sajnos az áldozata.
Én erre teljesen alkalmatlan vagyok.
Fanny azonban oly rémülten, oly kétségbeesetten tiltakozott e találkozás
gondolata ellen, hogy Sir Thomas némi megfontolás után helyesebbnek
vélte, ha nem kényszeríti. Igaz, ilyen módon valamelyest megcsappantak a
fiatalemberrel és a hölggyel kapcsolatos reményei; de amikor unokahúgára
pillantott, s látta, milyen állapotba került az arca és a szeme a sírástól, arra
gondolt, hogy a rögtöni viszontlátásnak talán több lenne a kára, mint a
haszna. Így azután megelégedett azzal, hogy néhány szót intézzen hozzá,
minden különösebb jelentőség nélkül, s egyedül ment le a földszintre,
magára hagyva szegény unokahúgát, hadd sírdogáljon a történteken, s
viaskodjon keserű érzéseivel.
Fanny mélységesen fel volt dúlva. Múlt, jelen, jövő, minden
iszonyatosnak látszott. De mind közül Sir Thomas haragja fájt a legjobban.
Önző és hálátlan! Ilyennek látja! Ezt nem heveri ki soha. Nincs senkije, aki
a pártját fogná, tanácsot adna, kiállna mellette. Egyetlen barátja távol van.
Ő talán meg tudná békíteni az apját; de lehet, hogy mindannyian, kivétel
nélkül, önzőnek és hálátlannak tartanák. Talán örökre tűrnie kell a
szemrehányásukat; ezt fogja látni, hallani, érezni, valahányszor érintkezik
a környezetével. Crawford úrra kétségkívül neheztelnie kellett egy kissé;
de hátha csakugyan szerelmes belé, s ő is szerencsétlen!... Iszonyat,
iszonyat, ahová csak fordul.
Sir Thomas körülbelül egy negyedóra múlva visszajött; Fanny csaknem
elájult, amikor meglátta. De nyugodt hangon beszélt, szigorúság és

249
szemrehányások nélkül, s Fanny magához tért egy kicsit. S nemcsak a
viselkedése, de a szavai is enyhet adtak, mert így kezdte: – Crawford úr
elment; most kísértem ki. Fölösleges elismételnem, mi történt közöttünk.
Nem óhajtom az ő érzéseinek leírásával súlyosbítani, ami most talán
végbemegy benned. Csupán annyit közlök, hogy nagyvonalúan,
kifogástalan úriemberként viselkedett, s még jobban igazolta az eszéről,
szívéről és természetéről alkotott igen kedvező véleményemet. Miután
értésére adtam, mennyire szenvedsz, a legnagyobb tapintattal nyomban
lemondott arról, hogy egyelőre viszontlásson.
Fanny, aki az előbb felnézett, most újra lesütötte a szemét.
– Természetesen – folytatta a nagybátyja –, előbb–utóbb valószínűleg
kérni fogja, hogy négyszemközt beszélhessen veled, ha csak öt percre is;
ez oly természetes, oly jogos, hogy nem lehet megtagadni tőle. De nem
állapodtunk meg semmilyen időpontban; talán holnap, talán később, majd
ha lecsillapodtál egy kissé. Egyelőre nincs más dolgod, mint
megnyugodni. Ne sírj: csak kimerülsz tőle. Ha valamennyire mégis szót
akarsz fogadni nekem, amit őszintén remélek, nem adod át magad az ilyen
szertelen érzéseknek, s józan belátással igyekszel visszanyerni a lelki
egyensúlyodat. Azt tanácsolom, sétálj egyet; a szabad levegő jót fog tenni;
menj ki egy órára a parkba; a bokrosban egyedül leszel, s meglátod, a
levegő és a mozgás hamarosan felüdít. Még valamit, Fanny – fordult
vissza egy pillanatra –: odalent nem óhajtom megemlíteni a történteket;
még Lady Bertramnak sem. Nincs értelme, hogy másoknak is csalódást
okozzunk; te se beszélj róla.
Ezt a parancsot igazán könnyű volt megfogadni; jóságból fakadt, s
Fanny valósággal elérzékenyült tőle. Hiszen így elkerülheti Norrisné
végeérhetetlen szemrehányásait. Amikor Sir Thomas kiment,
unokahúgáról sugárzott a hála. Minden elviselhetőbb lenne, mint az ilyen
szemrehányások. Még azt is jobban kibírná, ha találkoznia kellene
Crawford úrral.
Azonnal ki is ment a házból, ahogy a nagybátyja ajánlotta, s mindenben
követte a tanácsát, amennyire bírta; valóban felhagyott a sírással; valóban
igyekezett lecsillapodni, és nyugodt lelkiállapotba kerülni. Szerette volna,
ha Sir Thomas látja, hogy igenis a kedvében akar járni, szerette volna
visszanyerni a jóindulatát; s még egy oka volt rá, hogy erőt vegyen magán,
ha Sir Thomas csakugyan eltitkol mindent a nagynénik elől. Most már
érdemes igyekeznie, nehogy arcával és viselkedésével gyanút keltsen; s
Fanny úgy érezte, mindenre képes lenne, csak hogy fel ne ingerelje Norris
nénit.
Nem akart, igazán nem akart hinni a szemének, amikor a séta után

250
visszament a Keleti Szobába, s ott a következő látvány fogadta: befűtöttek,
a kandallóban lobogott a tűz! Meleg szoba! Nem, a jóból is megárt a sok:
ekkora kedvesség, s éppen most, szinte fájdalmas hálaérzettel töltötte el.
Hihetetlen, hogy Sir Thomasnak egyáltalán eszébe jutott ez az apróság; de
amikor bejött a cseléd, s fát hozott a tűzre, kiderült, hogy ezután
mindennap így lesz. Sir Thomas rendelte el.
„Igazán gonosz volnék, ha mindezt hálátlansággal viszonoznám! –
mondta magában Fanny. – Isten óvjon attól, hogy hálátlan legyek!”
Vacsoráig azután már nem találkozott sem a nagybátyjával, sem
Norrisnéval. Amikor asztalhoz ültek, Sir Thomas majdnem ugyanúgy
viselkedett, mint azelőtt; Fanny érezte, hogy azt kívánja, minden maradjon
a régiben, s ha neki mégis úgy rémlik, mintha másképpen volna, csak a
tulajdon rossz lelkiismerete bántja; de a nagynénje hamarosan veszekedni
kezdett vele; s amikor tapasztalnia kellett, milyen hosszasan és kéjesen
taglalható pusztán az a körülmény, hogy elment sétálni Norrisné tudta
nélkül, még inkább áldotta Sir Thomas jóságát, amiért megkímélte attól,
hogy egy lényegesen nagyobb jelentőségű üggyel kapcsolatban támadjon
rá ugyanez a szemrehányó ádázság.
– Ha tudom, hogy sétálni mégy, megkértelek volna, hogy nézz be a
házamba, és vigyél át Dadusnak egyet s mást – mondta Norrisné –, így
azonban mindezt magamnak kellett elintéznem, pedig mondhatom, nagyon
is a terhemre volt. Alig értem rá a sok dolgom közepette, s te
megkímélhettél volna a fáradságtól, ha kegyeskedsz bejelenteni, hogy
elmégy. Gondolom, mindegy lett volna, hogy a bokrosban töltöd az időt,
vagy elsétálsz a házamig.
– Én ajánlottam a bokrost Fannynak, mert az a legszárazabb hely – szólt
közbe Sir Thomas.
– Ó! – Norrisné elhallgatott egy pillanatra. – Ez igazán nagyon kedves
magától, Sir Thomas, de nyilván nem tudta, hogy az én házamig teljesen
száraz az út. Higgye el, Fanny oda is ugyanolyan kellemesen elsétálhatott
volna, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább valami hasznos dolgot
művel, és szívességet tesz a nagynénjének: egyedül ő a hibás. Csak be
kellett volna jelentenie, hogy elmegy hazulról... de hiába, Fanny már ilyen,
sokszor megfigyeltem nála... mindent a maga feje után akar csinálni; nem
szereti, ha parancsolnak neki; ragaszkodik a maga külön útjaihoz, ha csak
teheti; nem vitás, hogy van benne egy kis titkolózó hajlam, egy kis
önfejűség és komiszság, amiről jobban tenné, ha leszokna.
Sir Thomas rendkívül igazságtalannak találta ezt az általános érvényű
jellemrajzot, bár alig néhány órája maga is hasonlóképpen nyilatkozott; s
megpróbálta másra terelni a szót: többször is megpróbálta, míg végül

251
sikerült; Norrisné ugyanis se most, se máskor nem volt képes belátni,
milyen jó véleménye van Sir Thomasnak az unokahúgáról, s mennyire
nem kívánja, hogy Fanny pocskondiázásával magasztalják fel a saját
gyerekeit. Norrisné továbbra is Fannyt vette célba minden szavával, és
majdnem a vacsora végéig dohogott a kárhozatos séta miatt.
De a vacsora egyszer mégiscsak véget ért; s az este több nyugalmat és
derűt hozott Fannynak, mint amennyire a viharos nap után számítani mert;
először is meg volt győződve róla, hogy helyesen járt el, hogy az
ítélőképessége nem vezette tévútra – a szándékai mindenesetre tiszták
voltak. Másodsorban pedig úgy érezte, bízvást remélheti, hogy a
nagybátyja már nem haragszik annyira, s még kevésbé fog haragudni, ha
elfogulatlanabbul gondolja végig az egészet, és belátja, mert egy jó
embernek be kell látnia, milyen szörnyűséges, megbocsáthatatlan,
jóvátehetetlen és bűnös dolog egy érzelmek nélkül kötött házasság.
Abban a hitben ringatta magát, hogy ha átesik a következő napra várható
kínos találkozáson, az ügy végérvényesen lezárul, s miután Crawford úr
elment Mansfieldből, hamarosan visszaáll a régi hangulat, mintha ez az
ügy soha nem is létezett volna. Nem hihette, nem akarta hinni, hogy
Crawford urat sokáig gyötörhetnék viszonzatlan érzelmei: nem olyan
ember. London majd egykettőre kikúrálja. Londonban maga is csodálkozni
fog e rövid fellobbanásán, és hálás lesz neki, amiért józan eszével megóvta
a súlyosabb következményektől.
Miközben Fanny ilyesféle reményekkel vigasztalta magát, Sir Thomast
nem sokkal tea után kihívták a szobából; ez olyan gyakran előfordult, hogy
Fanny semmi különöset nem talált benne, s nem is gondolt rá, csak tíz perc
múlva, amikor a komornyik ismét megjelent, és félreérthetetlenül őhozzá
közeledve így szólt: – Sir Thomas kéreti, szíveskedjék a szobájába fáradni.
– Fanny most már sejtette, miről lehet szó, s hirtelen feltámadt gyanúja
minden csepp vérét kiűzte az arcából; de azért nyomban felállt, és indulni
készült, amikor Norrisné rákiáltott: – Várjál, Fanny, várjál! Mit akarsz?
Hová mégy? Nem kell úgy sietni. Nyugodt lehetsz, hogy nem téged
hívatnak, hanem engem – s a komornyikra nézett –, de te mindig
előretolod magad. Ugyan mit akarhatna tőled Sir Thomas? Nyilván
énértem jött, Baddeley; máris megyek. Értem jött, ugyebár; Sir Thomas
engem kéret, nem pedig Price kisasszonyt?
De Baddeley rendíthetetlen maradt. – Nem, asszonyom, Price
kisasszonyt; semmiképpen sem tévedek. – S e szavakat egy árnyalatnyi
mosoly kísérte, mintha azt akarná mondani: „Azt hiszem, kegyed
egyáltalán nem felelne meg a célnak.”
Norrisné végtelenül bosszúsan kénytelen volt ismét felvenni

252
kézimunkáját; Fanny pedig zavartan, izgatottan kiment, s mint ahogy
számított rá, a következő pillanatban négyszemközt találta magát
Crawford úrral.

253
 Harmincharmadik fejezet

A beszélgetés nem bizonyult sem oly rövidnek, sem oly perdöntőnek,

mint ahogy az egyik fél remélte. A másik fél nem adta meg magát olyan
könnyen. Oly kitartóan viselkedett, hogy Sir Thomas igazán meg lehetett
volna elégedve. Ebben nagy szerepet játszott a hiúsága, amely eleinte
megerősítette abban a hiszemben, hogy Fanny mégiscsak szereti, bár talán
maga sem tud róla; később pedig, amikor el kellett ismernie, hogy Fanny
igenis tisztában van a saját pillanatnyi érzelmeivel, abba a meggyőződésbe
ringatta, hogy idővel sikerül majd a maga kívánságai szerint átalakítania
ezeket az érzelmeket.
Szerelmes volt, nagyon szerelmes; és e szerelem tüzében, amely lángra
gyújtotta nyughatatlan, lobbanékony, inkább heves, semmint gyöngéd
érzésekre hajló természetét, annál értékesebbnek tűnt fel Fanny vonzalma,
minél nehezebb volt elnyerni, s annál édesebbnek a diadal és a boldogság,
amelyet kétségkívül megízlelhet, ha sikerül rákényszerítenie Fannyt, hogy
viszontszeresse.
Távol állt tőle a kétségbeesés; távol a lemondás. Minden oka megvolt rá,
hogy erősen kívánja ezt a kapcsolatot; Fanny értékei tartós boldogságot
ígértek annak, aki magához köti; mostani viselkedése is érdekmentes,
tapintatos lélekre vallott (Henry Crawford e tulajdonságokat különösen
ritkának tartotta), s csak növelte a szerelmes fiatalember vágyait, és
megerősítette minden elhatározását. Crawford nem tudta, hogy a szív,
amelyet ostromol, már foglalt. Ezt nem is gyanította. Inkább úgy képzelte,
hogy Fanny még sohasem nézett szembe ilyesmivel, azért kerülte el a
veszélyt; megóvta fiatalsága, belső fiatalsága, amely éppoly vonzó, mint a
külső; szerénységében észre sem vette, hogyan közeledik hozzá, s még
most sem tud felocsúdni a váratlan nyilatkozat után, még most sem tudja
felfogni ezt az újszerű helyzetet, amelyről soha nem is álmodott.
Vajon nem az következik–e mindebből, hogy ha sikerül Fannyt
ráeszméltetnie az igazságra, már el is érte a célját? Crawford meg volt
győződve róla. Az ő szerelme, egy ilyen ember szerelme, ha kitartó,
feltétlenül kivívja a viszonzást, méghozzá nemsokára; szinte nem is bánta,
hogy Fanny most nem szereti: oly boldogító volt a gondolat, hogy rövid
időn belül mégiscsak szeretni fogja, ha akarja, ha nem. Egy kis akadály,
amit el kell hárítani, egyáltalán nem riasztotta vissza Henry Crawfordot.
Inkább pezsdítőleg hatott rá. Eddig túlságosan is könnyen hódította meg a

254
szíveket. Amit most tapasztal, újszerű és lelkesítő.
Fanny viszont, akinek a szemében az akadályok rég elvesztették minden
varázsukat, hiszen egyébbel sem találkozott egész életében, mindezt
teljesen értetlenül fogadta. Tudomásul kellett vennie, hogy Crawford nem
áll el a szándékától; de hogy ezt miképpen teheti, miután ő kénytelen volt
olyan világosan beszélni vele, az már sehogy sem fért a fejébe.
Megmondta neki, hogy nem szereti, nem tudja szeretni, biztos benne, hogy
soha nem fogja szeretni; lehetetlen, hogy megváltozzon; rendkívül kínos
ezzel foglalkoznia; arra kéri, soha ne is említse többé, engedje meg, hogy
most azonnal elbúcsúzzon tőle, és tekintsék az ügyet egyszer s
mindenkorra lezártnak. Amikor pedig Crawford nem hagyta ennyiben,
még azt is hozzátette, hogy úgy érzi, a kettőjük természete merőben
ellentétes, bármiféle kölcsönös vonzalom elképzelhetetlen közöttük, s
alkatuknál, nevelésüknél, szokásaiknál fogva semmiképpen sem illenek
össze. Mindezt elmondta komolyan és őszintén; de mindez nem volt elég,
mert Crawford úr azonnal bizonygatni kezdte, hogy az egyéniségük igenis
rokonjellegű, a helyzetük igenis összeegyeztethető; s határozottan
kijelentette, hogy nem mond le a szerelméről, és nem adja fel a reményt!
Fanny tudta magáról, mit akart mondani, de nem látta magát, ahogyan
mondta. A magatartása gyógyíthatatlanul szelíd volt, s ő nem észlelte,
mennyire eltakarja a szándék komolyságát. Félszeg, hálás, simulékony
modora azt a látszatot keltette, mintha önmagán tenne erőszakot minden
közönyös szóval: mintha önmagának csaknem annyi fájdalmat okozna,
mint a fiatalembernek. Crawford úr már nem az a Crawford úr volt, aki
Maria Bertram titkos, csalárd, álnok udvarlójaként irtózással töltötte el,
akit látni se bírt, szólni sem akart hozzá, akiben egyetlen jó tulajdonságot
sem tudott feltételezni, s akinek a vonzóerejét nem volt hajlandó elismerni,
még annyira sem, hogy kellemes embernek tartsa. Most már az a Crawford
úr volt, aki lángoló, önzetlen szerelemmel fordult hozzá; akiben minden jel
szerint a legbecsületesebb és tisztességesebb érzelmek virultak ki; aki
másként el sem tudja képzelni a boldogságot, mint egy szerelmi
házasságban; aki lelkesen magasztalta szerelme tárgyát, fáradhatatlanul
ecsetelte a maga érzelmeit, s latba vetve egy nagyon tehetséges ember
minden ékesszólását, meggyőző erejét és szellemességét, váltig
bizonygatta – ha ilyesmit szavakkal egyáltalán bizonygatni lehet –, hogy a
szelídségéért és a jóságáért szereti az imádott hölgyet; ráadásul pedig az a
Crawford úr volt, aki elintézte William kinevezését!
Micsoda változás! Megannyi új érdem, amely nem hagyható figyelmen
kívül. A haragos erény fennkölt hullámainak taraján, a sothertoni parkban
vagy a mansfieldi színházban Fanny méltán sújthatta megvetéssel

255
Crawford urat; ez az újszerű közeledés azonban másmilyen bánásmódot
érdemelt. Udvariasnak kellett lennie hozzá, részvétet kellett tanúsítania. A
kérelmet megtisztelőnek kellett tartania, s akár önmagára, akár a bátyjára
gondolt, mélységes hálát kellett éreznie. Mindezek folytán magatartásában
a szánalom úgy elvegyült az izgalommal, szavaiban a visszautasítás a
lekötelezettség és a törődés kifejezéseivel, hogy egy olyan hiú és
reménykedő természet, mint a Crawfordé, joggal táplálhatott kételyeket az
iránta megnyilvánuló közöny valódiságát vagy legalább az erejét illetően;
s nem is volt olyan esztelen, mint amilyennek Fanny tartotta, amikor a
beszélgetés végezetéül ismét hitet tett állhatatos, soha nem lankadó és
csüggedő vonzalmáról.
Nem szívesen vált el imádottjától, de utolsó pillantásában nem volt
semmi kétségbeesés, amely rácáfolt volna szavaira, vagy megnyugtatta
volna Fannyt, hogy mégsem olyan oktalan, mint amilyennek mutatkozott.
S ettől már Fanny haragja is feltámadt. Igenis neheztelnie kellett e
szűkkeblű és önző makacsság miatt. Újra előtte állt az a tapintatlanság,
mások semmibevevése, amely régebben annyira szemet szúrt neki, és
viszolygásra késztette. Többé–kevésbé újra előtte állt a régi Crawford úr,
akit mélységesen elítélt. Hiszen világos, hogy nincs benne se érzés, se
emberség, ha a tulajdon élvezete forog kockán, s nincsenek elvei, amelyek
a kötelesség szavával kényszerítenek, ha a szíve hallgat.
Ilyesmiről gondolkodott Fanny odafent a szobájában, őszinte
meggyőződéssel és józan szomorúsággal, elmerengve a kandalló tüzén s a
hihetetlen jóságon és gazdagságon, amit ez a tűz képviselt; így merengett a
múlton, a jelenen és azon is, ami még hátravan; s zaklatott idegállapotában
minden összekuszálódott előtte, csak azt tudta biztosan, hogy soha,
semmilyen körülmények között nem lenne képes szeretni Crawford urat, s
hogy mennyei boldogságot érez, amiért lobog a tűz a kandallójában, és ő
elmerenghet fölötte.
Sir Thomasnak várnia kellett – vagy tetszett – egy napig, hogy
megtudja, mi történt a fiatalok között. Másnap azután fogadta Crawford
urat, és meghallgatta a beszámolóját. Az első pillanatban csalódást érzett:
többre számított; nem hitte volna, hogy egy Crawford szabású fiatalember,
ha egy teljes óra hosszat könyörög, ilyen kevéssé tudjon megpuhítani egy
olyan szelíd természetű lényt, mint Fanny; de az udvarló határozott
kijelentései és vérmes reményei hamarosan megvigasztalták. Ha a
főszereplő ennyire bízik a sikerben, neki is bíznia kell benne.
Nem is fojtott magába egyetlen udvarias, biztató, nyájas szót sem, amely
előmozdíthatta a tervet. Méltányolta Crawford úr állhatatosságát, dicsérte
Fannyt, s kapcsolatukat változatlanul kívánatosnak minősítette. Crawford

256
úr mindig szívesen látott vendég lesz Mansfield Parkban; most és a
jövőben maga döntheti el, legjobb belátása és érzése szerint, hogy milyen
gyakran óhajtja felkeresni őket. Fanny rokonai és barátai azonosan
gondolkodnak a dologról, s azonos a kívánságuk; mindazok, akik szeretik
őt, csakis egy irányban érvényesíthetik a befolyásukat.
Minden elhangzott, ami bátorítást adhat, minden bátorító szó hálás
fogadtatásra talált, s a vendég a legjobb barátként távozott.
Abban a meggyőződésben, hogy az ügy immár a legjobb, legbiztatóbb
úton halad, Sir Thomas helyesnek vélte, ha nem háborgatja többé az
unokahúgát, és megkíméli mindenféle nyílt beavatkozástól. Úgyis olyan a
természete, hogy jósággal lehet a legtöbbet elérni nála. Elég, ha egyvalaki
sürgeti. Fanny jól tudja, mit kíván a család, s ha mégis türelmet tapasztal,
annál engedékenyebb lesz. E bölcs megfontolás alapján Sir Thomas fel is
használta az első alkalmat, hogy szelíd, komoly és lefegyverzőnek szánt
hangon így szóljon hozzá: – Nos, Fanny, ismét beszéltem Crawford úrral,
és pontosan megtudtam tőle, hogy áll a dolog köztetek. Mondhatom,
rendkívüli fiatalember, és bármi lesz is ennek a vége, be kell látnod, hogy
nem közönséges vonzalmat támasztottál; de mivel fiatal vagy, s még
nemigen tudhatod, hogy a legtöbb esetben milyen múlékony, változékony,
állhatatlan természetű a szerelem, nem is lepődhetsz meg annyira, mint én
e bámulatos kitartáson, amely nem ismer csüggedést. Pedig ő csak a szíve
parancsának engedelmeskedik, s ezért nem vár, talán nem is érdemel
elismerést. Mivel azonban ilyen jól választott, dicséretesnek kell tartani az
állhatatosságát. Ha a választása kevésbé volna feddhetetlen, a kitartását is
elítélném.
– Tessék elhinni – mondta Fanny –, őszintén sajnálom, hogy Crawford
úr továbbra is... tudom, hogy nagy kitüntetés, és rendkívül megtisztelőnek
érzem; de bizonyos vagyok benne, és meg is mondtam neki, hogy sohasem
leszek képes...
– Kedvesem – vágott a szavába Sir Thomas –, hagyjuk most ezt. Éppoly
jól ismerem az érzéseidet, mint te az én kívánságaimat és a
sajnálkozásomat. Itt nincs mit mondani vagy tenni. Mostantól fogva többé
nem beszélünk erről. Semmi okod a félelemre vagy az izgalomra. Ne
gondolj rólam olyasmit, hogy képes lennék rád erőltetni bármiféle
házasságot, ha vonakodsz tőle. Én csak a te boldogságodat és javadat
tartom szem előtt; s mivel Crawford úr úgy gondolja, hogy mindkettő
összefér az övével, csupán arra kérlek, viseld el, ha meg akar győzni erről.
Minden kockázat az övé. Téged nem kötelez semmi. Megígértem neki,
hogy érintkezhet veled, ahányszor csak eljön, mintha mi sem történt volna.
Te pedig fogadd úgy, mint a család többi tagja, és igyekezz szabadulni a

257
kellemetlen emlékektől, amennyire csak lehet. Hamarosan elutazik
Northamptonshire–ből, úgyhogy még ezt a csekély áldozatot sem kell
sokszor meghoznod. Hogy mi lesz azután, senki sem tudhatja. Most pedig,
kedves Fanny, végképp lezártuk ezt a témát.
Mindebből Fannynak csak az adott megnyugvást, hogy Crawford úr
nemsokára elmegy. De azért őszintén méltányolta a nagybátyja
kedvességét és türelmét; s ha arra gondolt, milyen kevéssé sejti Sir
Thomas az igazat, úgy érezte, nem csodálkozhat a magatartásán. Attól az
embertől, aki az egyik lányát hozzá tudta adni Rushworth úrhoz, igazán
nem várható holmi romantikus érzékenység. Nincs más hátra: teljesítenie
kell a kötelességét, abban a reményben, hogy az idő múltával könnyebb
lesz teljesítenie, mint most.
Bár csak tizennyolc éves volt, nem tudta elhinni, hogy Crawford úr
vonzalma örökké tarthat; egy idő múlva bizonyosan meg fog szűnni, ha
állandó elutasításba ütközik. Hogy mit képzelt, mennyi idő múlva, az más
kérdés. Nem lenne szép dolog, ha firtatni próbálnánk, mennyire taksálja
egy ifjú hölgy a tulajdon vonzóerejét.
Jóllehet csakugyan nem akarta újra felhozni a dolgot, Sir Thomasnak
még egyszer beszélnie kellett róla az unokahúgával: röviden elő kellett
készítenie arra, hogy a két nagynénit is kénytelen beavatni; ettől még most
is tartózkodott volna, ha lehet, de hiába, rákényszerült, mert Crawford úr
egy csöppet sem volt segítségére a tapintatos hallgatásban. Crawford úr
egyáltalán nem óhajtott titkolózni. A paplakban úgyis tudtak mindent,
hiszen mindkét testvére előtt roppant élvezettel ábrándozott a jövőről, s
mindenképpen vágyott rá, hogy beavatott tanúk szeme láttára tegye meg a
sikerhez vezető utat. Amikor Sir Thomas tudomást szerzett erről, belátta,
hogy a feleségét és a sógornőjét is haladéktalanul tájékoztatni kell; bár
Fannyt majdnem annyira féltette Norrisné várható felhördülésétől, mint
amennyire maga Fanny rettegett tőle. Sir Thomas elítélte a sógorasszony
jó szándékú, de rossz hatású buzgalmát. Mi tagadás, most már nem állt
nagyon távol attól, hogy Norrisnét ama derék emberek közé sorolja, akik
merő jó szándékból mindig nagyon kellemetlen dolgokat művelnek.
Ezúttal azonban kellemesen csalódott benne. Kikötötte ugyanis, hogy
Fanny iránt a legnagyobb türelmet kell tanúsítani, egyetlen szóval sem
szabad említeni előtte a dolgot; Norrisné ezt nemcsak megígérte, de meg is
tartotta. Csupán az arca árulta el, hogy még jobban meggyűlt benne a
rosszindulat. Igenis pukkadt a méregtől, a keserű méregtől; de inkább azért
haragudott Fannyra, mert ilyen ajánlatot kapott, nem pedig amiért
visszautasította. Ezzel súlyosan megsértette Juliát, és belegázolt a jogaiba;
Norrisné szerint ugyanis Crawford úr Juliát illette volna meg; de ettől

258
függetlenül azért is dúlt–fúlt Fanny ellen, mert Fannyt ő kezdettől fogva a
háttérbe szorította, s most keserves lett volna látnia, hogy akit mindig el
akart nyomni, egyszeriben ilyen magaslatokra emelkedik.
Sir Thomas több elismeréssel adózott vélt tapintatának, mint amennyit
megérdemelt; Fanny pedig szinte áldotta magában, amiért csak az arcával
s nem a hangjával mutatja a bosszúságát.
Lady Bertram másképpen fogadta a hírt. Ő maga egész életében szép
volt: szép és gazdag; s igazán méltányolni tudta a szépséget és a vagyont.
Ennélfogva Fanny nagyot nőtt a szemében, amikor kiderült, hogy egy
gazdag ember kéri feleségül. Úgy látszik, Fanny tényleg nagyon csinos –
amiben eddig kételkedett –, s jó partit fog csinálni; akkor pedig némi
büszkeséggel nevezheti az unokahúgának.
– Nahát, Fanny – mondta, mihelyt kettesben maradtak, s csakugyan,
szinte türelmetlenül várta, hogy kettesben maradjanak, és az arca szokatlan
izgalomról tanúskodott, miközben beszélt –, mondhatom, nagyon kellemes
meglepetés ért ma reggel. Egyetlenegyszer feltétlenül beszélnem kell róla,
Sir Thomasnak is megmondtam, hogy egyszer legalább muszáj, aztán egy
szót se többet. Gratulálok, húgocskám. – S miután kedvtelve végignézett
rajta, még hozzátette: – Hiába, nagyon jóképű család vagyunk!
Fanny elpirult, s először nem tudta, mit mondjon; majd abban a
reményben, hogy eltalálja a néni sebezhető pontját, így felelt:
– Drága nénikém, ugye nem kívánja, hogy mást tegyek, mint amit
tettem? Nénikém nem kívánhatja, hogy férjhez menjek, mert mit is
csinálna nélkülem? Ugye, nem tudna nélkülözni?
– Dehogynem tudnálak, kedvesem, ha egyszer így rád mosolyog a
szerencse. Nagyon jól meg tudnék lenni nélküled, ha olyan gazdag
emberhez mégy feleségül, mint Crawford úr. Be kell látnod, húgocskám,
hogy ilyen pompás ajánlatot minden lánynak kötelessége elfogadni.
Ez volt úgyszólván az egyetlen útmutatás, az egyetlen tanács, amelyet
Fanny nyolc és fél év alatt a nagynénjétől kapott. Belé is fojtotta a szót.
Tudta, hogy semmi értelme nem lenne a vitának. Ha a nagynénje nem áll
mellé a szívével, az eszét ugyan hiába próbálná ostrom alá venni. Lady
Bertram egyébként roppant beszédes kedvében volt.
– Te, Fanny – mondta –, biztos a bálban szeretett beléd. Egészen biztos
vagyok benne, hogy akkor este történt a huncutság. Remekül néztél ki.
Mindenki mondta. Sir Thomas is. Emlékszel, Chapmanné segített
öltözködni. Nagyon örülök, hogy felküldtem hozzád Chapmannét. Meg is
mondom Sir Thomasnak, hogy biztos akkor este történt. – S folytatva e
derűs gondolatsort, nem sokkal utóbb hozzátette: – És tudod, mit, Fanny,
ezt még Mariának sem ígértem soha: legközelebb, ha Mopika

259
megkölykezik, te is kapsz egy kis mopszlit.

260
 Harmincnegyedik fejezet

Edmund nem is tudta, mi mindent fog hallani, ha megjön. Nagy

meglepetések várták. Az első, amelyet tapasztalt, jelentőségében sem volt
utolsó: mikor belovagolt a faluba, Henry Crawfordot s a húgát pillantotta
meg, amint együtt sétáltak. Edmund azt hitte – azt remélte – hogy már
messze földön járnak. A két hét leteltével azért hosszabbította meg
távollétét, hogy elkerülje Crawford kisasszonyt. Mélabús emlékezésre,
gyöngéd ábrándozásokra készülve jött vissza Mansfieldbe, amikor
egyszerre csak őt látta szemtől szembe, teljes szépségében, a bátyja karján,
s hallhatta, milyen barátságosan, kétségtelenül barátságosan üdvözli az a
nő, akiről két perccel azelőtt még azt hitte, hogy hetven mérföldre van tőle,
érzelmileg pedig messzebb, sokkal messzebb, semhogy mérföldekben ki
lehetne fejezni a távolságot.
Ha tudja, hogy ott találja, akkor sem remélhetett volna ilyen fogadtatást.
Miután azzal a szándékkal ment el; s annak a megvalósításával tért vissza,
mindenre inkább számíthatott, mint erre az örömre s e kedves, egyértelmű
szavakra. Nem csoda, ha felizzott a szíve, és olyan hangulatban ért haza,
hogy kellőképpen tudta méltányolni a többi kellemes meglepetést.
Csakhamar tudomást szerzett William előléptetésének minden
részletéről, s ez meg a saját titkos boldogsága együttvéve olyan örömforrás
volt, amely az egész vacsora alatt táplálta derűjét és jókedvét.
Vacsora után, amikor kettesben maradt apjával, értesült Fanny
históriájáról; így tehát megismerte az elmúlt két hét összes nagy
eseményeit s a mansfieldi helyzet jelenlegi állását.
Fanny sejtette, mi történik odabent. Nyilván azért maradtak sokkal
tovább az ebédlőben, mint máskor, hogy róla beszéljenek; s amikor végre
kijöttek teázni, és ő ismét Edmund szeme elé került, rettenetesen bűnösnek
érezte magát. Edmund odament hozzá, leült mellé, megfogta a kezét, és
kedvesen megszorította; s e pillanatban Fanny úgy érezte, hogy ha nem
fedezné a teáskészlet és a tea körüli foglalatosság, biztosan elárulná az
érzelmeit valami megbocsáthatatlan kitöréssel.
Pedig Edmund nem azért tette, amit tett, hogy biztosítsa feltétlen
jóváhagyásáról, és bátorítsa – bár Fanny így értelmezte. Csupán azt akarta
kifejezni, hogy együtt érez vele, s azok után, amiket hallott, még nagyobb
gyöngédséggel viseltetik iránta. Mi tagadás, az adott kérdésben teljesen
egyetértett apjával. Igaz, nem lepődött meg annyira, mint az apja, amiért

261
Fanny kikosarazta Crawfordot, hiszen nem tételezett fel benne semmiféle
rokonszenvet a fiatalember iránt, sőt, mindig is inkább az ellenkezőjét
gyanította, és el tudta képzelni, milyen váratlanul érte az ajánlat, de magát
a házasságot Sir Thomas sem tarthatta volna kívánatosabbnak, mint ő.
Annak tartotta minden szempontból; s bár magasztalta Fannyt, amiért a
mostani szerelmetlenségében azt tette, amit tett – forróbb szavakkal
magasztalta, semhogy Sir Thomas teljesen osztozhatott volna a
véleményében –, azért bízvást remélte, és szentül hitte, hogy végül
mégiscsak házasság lesz belőle, s ha majd a kölcsönös vonzalom egyesíti
őket, tökéletesen boldoggá tehetik egymást nagyon is összeillő
természetükkel – mert kezdte úgy gondolni, s őszintén, hogy egymáshoz
valók. Crawford elsiette a dolgot. Nem hagyott időt Fannynak, hogy
megszeresse. Mindjárt a végén kezdte. De vonzó egyénisége és Fanny
simulékonysága biztosíték arra, hogy előbb–utóbb minden a
legszerencsésebben elrendeződik. Addig is, látva Fanny zavarát, Edmund
megfogadta, hogy gondosan óvakodik minden olyan szótól, pillantástól
vagy mozdulattól, amely ismét zavarba hozhatná.
Másnap eljött Crawford, és Edmund hazatérése címén Sir Thomas
különösen jogosnak érezte, hogy vacsorára is ott marasztalja; ennyi
udvariassággal feltétlenül tartozott neki. Crawford persze maradt, és
Edmundnak bőven nyílott alkalma megfigyelni, hogyan boldogul
Fannyval, s mennyi közvetlen bátorítás olvasható ki a lány viselkedéséből;
ez pedig oly kevés volt, – mondhatni, oly elenyészően kevés (legfeljebb
Fanny zavara csillantott fel néha egy szemernyi esélyt, egy csöpp kis
lehetőséget: ha a zavara nem támasztott reményt, más azután még
kevésbé), hogy valósággal csodálkoznia kellett a fiatalember kitartásán.
Fanny ugyan megérdemli ezt is; Edmund úgy gondolta, hogy minden
türelmi próbát, minden lelki erőfeszítést megérdemel, de őszintén
bevallotta magának, hogy nincs olyan lány a földkerekségen, akit ő tovább
ostromolna, ha nem kap tőle valamivel több biztatást, mint amennyit
Fanny szemében látott. Legfeljebb azt remélhette, hogy Crawford
valamivel többet lát, de ennél megnyugtatóbb következtetést nem
vonhatott le a barátjára nézve mindabból, amit vacsora előtt, közben, és
után tapasztalt.
Az est folyamán mégis történt egy–két apróság, amely biztatóbbnak
látszott. Amikor Crawforddal együtt átment a szalonba, anyja és Fanny
már ott üldögélt, s oly buzgón és szótlanul hajoltak a kézimunkájuk fölé,
mintha semmi más nem érdekelné őket a világon. Edmund nem állhatta
meg, hogy szóvá ne tegye látszólag rendíthetetlen némaságukat.
– Na, azért nem voltunk ilyen csendesek egész este – felelte az anyja. –

262
Fanny felolvasott nekem, s csak az előbb tette le a könyvet, amikor
hallotta, hogy jöttök. – S az asztalon csakugyan ott hevert egy könyv,
látszott rajta, hogy nemrég csukhatták be: egy Shakespeare–kötet.
– Fanny gyakran felolvas nekem ezekből a könyvekből; most is
majdnem befejezett egy nagyon szép monológot, annak a nem tudom,
kicsodának a monológját... hogy is hívják, Fanny?... amikor meghallottunk
benneteket.
Crawford felvette a kötetet. – Hadd legyek én az a szerencsés, aki
őladysége szórakoztatására befejezheti – mondta. – Azonnal megtalálom. –
S óvatosan engedve, hogy a lapok maguktól nyíljanak szét, csakugyan meg
is találta, vagy legfeljebb egy–két lapot tévedett, Lady Bertram
mindenesetre meg volt elégedve, s amikor Wolsey bíboros nevét hallotta
Crawfordtól, nyomban rámondta, hogy ez az a monológ. Fanny egyetlen
szóval vagy tekintettel sem ajánlotta fel a segítségét; egy kukkot se szólt a
bíboros mellett vagy ellen. A kézimunka lekötötte minden figyelmét. Úgy
látszott, eltökélte, hogy semmi más nem fogja érdekelni. De a műélvezet
erősebbnek bizonyult. Öt percig sem bírta ki, hogy másra figyeljen;
kénytelen volt odahallgatni; Crawford úr pompásan olvasott, s ő mindig
roppant gyönyörűséget talált a szép felolvasásban. Pedig szépen olvasni
mást is hallott már nemegyszer; szépen olvasott a nagybátyja, szépen az
unokanővérei, Edmund nagyon szépen, de olyan magasrendű művészettel,
mint a Crawford úré, még nem találkozott soha. Sorra megszólaltatta a
[20]
királyt, a királynét, Buckinghamet, Wolseyt, Cromwellt ; mert hallatlan
érzékkel és tehetség–adta szerencsével mindig rátalált a leghatásosabb
jelenetre, minden szereplő leghatásosabb monológjára; s éppoly mesterien
tudta visszaadni a méltóságot és a büszkeséget, az ellágyulást és a
bűntudatot, mint bármi mást. A dráma élni kezdett. Crawford úr színészi
képességei egyszer már megtanították Fannyt arra, mekkora élvezetet
nyújthat egy színdarab, s a felolvasás most legalább annyira lenyűgözte,
mint akkor a színészi teljesítmény; sőt, talán még nagyszerűbb élmény
volt, mert váratlanul érte, és nem kellett szenvednie az árnyoldalától, mint
annak idején, amikor együtt látta szerepelni Crawford urat Bertram
kisasszonnyal.
Edmund figyelte, hogyan támad fel az érdeklődése; szórakoztató és
örvendetes látvány volt, ahogy Fanny egyre kisebb odaadással végzi a
kézimunkáját, amely kezdetben olyannyira lekötötte; ki is esett a kezéből,
de ő hozzá se nyúlt, meg se moccant, s a pillantása, amely egész nap oly
kínosan kerülte a vendéget, most egyenesen feléje irányult, rá volt
szögezve, méghozzá hosszú perceken át, úgyhogy végül Crawford is
megérezte, visszanézett, a könyv becsukódott, és a varázs megtört. Akkor

263
Fanny ismét magába zárkózott, elpirult, s az előbbi buzgalommal vette fel
a kézimunkáját; de Edmundnak ennyi is elég volt, hogy a barátja
szempontjából rózsásabbnak lássa a jövőt, s amikor szívélyes köszönetet
mondott neki a felolvasásért, azt remélte, hogy Fanny titkolt érzéseit is
kifejezi.
– Látom, ez az egyik kedvence – mondta. – Úgy olvasott belőle, mint
aki alaposan ismeri.
– Mostantól fogva biztosan az egyik kedvencem lesz – felelte Crawford
–, de azt hiszem, tizenöt éves korom óta ki se nyitottam egy Shakespeare–
kötetet. Egyszer talán láttam a VIII. Henrik–et, vagy valaki mesélte, hogy
látta, már nem emlékszem pontosan. De Shakespeare–rel valahogy akkor
is megismerkedik az ember, ha nem olvassa. Ott van minden angolnak a
tudatában. A gondolatai és a szépségei annyira elterjedtek, hogy lépten–
nyomon beléjük ütközünk; ösztöneinkkel ismerjük. Akiben van egy
csöppnyi fogékonyság, akármelyik darabját felütheti egy jó részletnél, s
máris együtt tud szárnyalni a szellemével.
– Kétségtelen, hogy bizonyos mértékig szinte gyerekkorunk óta
ismerjük Shakespeare–t – mondta Edmund. – Mindenki idézi belőle a híres
részeket; minden második könyvben találkozunk velük, s mindnyájan
Shakespeare nyelvét beszéljük, az ő hasonlatait használjuk, az ő szemével
nézzük a világot; de mindez messze van attól, ahogy maga tudta feltárni az
értelmét. Sokan vannak, akik felületesen ismerik; talán olyanok is akadnak
szép számmal, akik elmélyedtek benne; de olyan tehetséggel, aki jól tudja
felolvasni, nem mindennap találkozunk.
– Uram, végtelenül megtisztel – felelte Crawford, és tréfás
komolysággal meghajtotta a fejét. Mindkét fiatalember Fannyra pillantott:
vajon ki lehet–e sajtolni belőle egy dicsérő szót; de be kellett látniuk, hogy
hiába próbálkoznának. Ő már kifejezte az elismerését, hiszen odafigyelt:
érjék be ennyivel.
Lady Bertram viszont szavakban is kifejezte csodálatát, méghozzá
nyomatékosan. – Igazán olyan volt, mintha színházban lettünk volna –
mondta. – Kár, hogy Sir Thomas nem hallotta.
Crawford el volt ragadtatva. Ha a sekélyes és tunya Lady Bertram
ilyesmit tudott érezni, mit érezhetett az unokahúga, aki olyan okos és éber
szellem!
– Ön igazán nagy színészi tehetség, Crawford úr – tette hozzá őladysége
–, tudja, mit gondolok? Egyszer még saját színháza lesz otthon,
Norfolkban. Tudniillik, ha majd letelepszik a birtokán. Komolyan
mondom. Biztos vagyok benne, hogy színháza is lesz a norfolki
kastélyában.

264
 – Gondolja, asszonyom? – kiáltotta hevesen Crawford úr. – Pedig nem
lesz, nem, soha. Tévedni méltóztatik. Everinghamben szó sem lehet
színházról! De nem ám! – És Fannyra nézett sokatmondó mosollyal, amely
nyilvánvalóan ezt jelentette: „Ez a hölgy sohasem engedné, hogy színház
legyen Everinghamben.”
Edmund megértette, s azt is látta, hogy Fanny nem akarja megérteni,
tehát Crawford úr hangja önmagában véve is elég kifejező lehetett;
márpedig, gondolta Edmund, ha Fanny ilyen villámgyorsan felfogja a neki
szánt bókot, ha ilyen könnyen elérti a célzást, az inkább kedvező jel,
semmint kedvezőtlen.
Azután tovább folyt az eszmecsere a felolvasás kérdéséről. Csak a két
fiatalember beszélt, de ők azután, a kandalló előtt állva, mindent
megbeszéltek: a fiúiskolák jelenlegi rendszerét, melyben teljesen
megfeledkeznek a felolvasás művészetéről, semmi gondot sem fordítanak
a szükséges képzésre, aminek természetes, de néha már–már
természetellenes következménye, mint annyiszor tapasztalták, hogy felnőtt
emberek, méghozzá értelmes és tájékozott emberek, elképesztő
járatlanságot és pallérozatlanságot mutatnak, ha váratlanul arra kerül sor,
hogy fel kell olvasniuk valamit, és nem győzték sorolni a példákat, a
hibákat, baklövéseket és másodlagos okaikat: úgymint azt, hogy sok
embernek fogalma sincs a hangerő kezeléséről, a kellő árnyalásról és
ejtésről, a beosztásról és tagolásról, ami viszont mind az elsődleges ok
következménye, mert a fiatalkori szoktatás és képzés hiányából fakad; és
Fanny érdeklődése ismét felébredt.
– Milyen kevéssé tanulmányozzák a felolvasás művészetét még az én
hivatásomban is! – mondta Edmund mosolyogva. – Milyen keveset
foglalkoznak a tiszta hangzással, a helyes dikcióval! No de mindez inkább
a múltra vonatkozik, mint a jelenre. Most már kezd tért hódítani az újítás
szelleme; de hallgassuk meg azokat, akiket húsz, harminc, negyven évvel
ezelőtt szenteltek fel, s a legtöbb esetben érezni fogjuk, hogy úgy tanulták:
más a felolvasás, és más a prédikáció. Azóta sokat javult a helyzet. Több
figyelmet fordítanak erre a kérdésre. Kezdik felismerni, hogy a világos és
hatásos előadás még a legkézenfekvőbb igazságok hirdetésének is csak a
hasznára válik; s azonkívül általánosabb a műveltség, fejlettebb a közízlés
és a kritikai érzék, mint régebben; egyre több embert találunk minden
gyülekezetben, aki ért valamit a dologhoz, van róla véleménye, és bírálni
is tud.
Edmund egyszer már tartott istentiszteletet, amióta felszentelték; s
miután ez kiderült, Crawford behatóan kérdezősködni kezdett az élmény és
a siker felől; Edmund szívesen válaszolgatott, mert a kérdések ugyan

265
könnyedén röpködtek, de csak a fürge szellem és a baráti érdeklődés
hatására, s teljesen hiányzott belőlük az a csúfolódó hajlam vagy léhaság,
amely, tudta, mélységesen bántaná Fannyt; amikor pedig Crawford a
szertartás egyes részeinek helyes előadásmódjáról kérte ki a véleményét, s
úgy fejtette ki a magáét, mint aki már sokat gondolkozott erről, méghozzá
rendkívül értelmesen, akkor Edmund még nagyobb örömöt érzett. Igen, ez
a helyes út Fanny szívéhez. Udvarlás, szellemesség, kedveskedés
együttvéve sem tudná megnyerni; legalábbis távolról sem olyan hamar,
mint így, a mélyről jövő érzések és a komoly dolgokat megillető
komolyság közreműködésével.
– Liturgiánknak vannak olyan szépségei – mondta Crawford –,
amelyeket még a lompos, pongyola előadásmód sem tud elrontani; de
ismétlődő és terjengős részek is akadnak benne, amelyeket csak a jó
előadás enyhíthet. Legalábbis, ami engem illet, töredelmesen bevallom,
hogy nem vagyok mindig olyan figyelmes, mint kellene (itt egy pillantást
vetett Fannyra); húsz eset közül tizenkilencben arra gondolok, hogyan is
kellene felolvasni azt az imádságot, és szeretném, ha én lehetnék az, aki
felolvassa. Szólt valamit? – fordult hirtelen Fannyhoz lágyabb hangon; s
miután Fanny nemmel válaszolt, újra megkérdezte: – Biztosan nem szólt?
Láttam, hogy mozog az ajka. Mintha azt akarta volna mondani, hogy
igenis figyeljek oda jobban, és ne hagyjam elkalandozni a gondolataimat.
Nem ezt akarta mondani?
– Igazán nem... ön sokkal jobban ismeri a kötelességét, semhogy én...
még akkor is, ha... Elhallgatott: érezte, hogy belezavarodik, s többé
egyetlen szót sem lehetett kihúzni belőle, hiába tartott még jó néhány
percig a türelmes unszolás. Akkor Crawford visszatért előbbi helyére, s
úgy folytatta, mintha ez a gyöngéd közjáték nem is szakította volna félbe.
– A jól elmondott prédikáció még a jól felolvasott imánál is ritkább.
Hogy a prédikáció önmagában véve jó, az nem ritkaság. Jól beszélni
nehezebb, mint jól fogalmazni; a fogalmazás szabályait és fortélyait
ugyanis behatóan tanulmányozzák. De egy igazán jó prédikáció, amelyet
igazán jól is mondtak el, rendkívüli élvezet. Ha ilyet hallok, mindig
tiszteletet és csodálatot érzek a szónok iránt, s nagy kedvem lenne papnak
menni, hogy magam is prédikálhassak. A templomi ékesszólásban, ha
csakugyan ékesszólás, van valami nagyszerűség, ami méltó a legmagasabb
rendű dicséretre és megbecsülésre. Az a szónok, aki meg tudja fogni és le
tudja bilincselni a legvegyesebb hallgatóságot, pedig nem sok téma közül
választhat, s azokat is rég elkoptatták már a középszerűek; aki újat vagy
meglepőt tud mondani, aki fel tudja kelteni a figyelmet, anélkül, hogy
sértené a hallgatóság ízlését vagy próbára tenné a türelmét, olyan ember,

266
aki (hivatalos minőségben) minden elismerést megérdemel. Szeretném, ha
ilyen ember volnék.
Edmund nevetett.
– Igazán szeretném. Valahányszor egy kitűnő templomi szónokot
hallgatok, mindig valamiféle irigység fog el. De azért ragaszkodnék a
londoni közönséghez. Csak a művelteknek tudnék prédikálni; azoknak,
akik képesek méltányolni a szónoklatomat. És azt hiszem, nem akarnék túl
gyakran a szószékre lépni; csak hébe–hóba, például tavasszal egyszer–
kétszer, miután néhány hónapig izgatottan vártak minden vasárnap; de
lekötni magam holtomiglan, azt már nem, arról szó sem lehet.
Fanny, aki akarva, akaratlan mindent hallott, önkéntelenül is
megcsóválta a fejét, s Crawford nyomban mellette termett ismét, és váltig
faggatta, hogy mit akart mondani; odahúzott egy széket, és közvetlenül
melléje ült, amiből Edmund rögtön látta, hogy heves támadás készül,
sokatmondó pillantások és suttogó szavak bevetésével; ő maga tehát,
amilyen halkan csak tudott, félrehúzódott egy szögletbe, s abban az őszinte
reménységben, hogy a lángoló szerelmesnek sikerül a drága kis Fannyból
megnyugtató magyarázatot kipréselni arra a fejcsóválásra, felvett egy
újságot, s hogy minél jobban elszigetelje magát a tárgyalás neszeitől,
dünnyögve olvasta a különféle hirdetések címeit, hogy azt mondja: „Egy
pompás dél–walesi birtok”. „Szülők és gyámok figyelmébe” és „Egy
tökéletesen idomított vadászló”.
Fanny pedig mi mást tehetett: haragudott önmagára, amiért csak a
szótlanságban volt erős, a mozdulatlanságban már kevésbé; fájt neki, hogy
Edmund úgy félrehúzódik; szelíd és szerény természetének minden erejét
megfeszítve igyekezett védekezni Crawford úr ellen, aki szemmel és
szóval ostromolta, és semmi áron nem adta fel az ostromot.
– Mit jelentett az a fejcsóválás? – kérdezte. – Mit akar kifejezni? Attól
tartok, hogy rosszallást. De mit rosszallott? Mit mondtam, ami nem
tetszett? Úgy gondolta, hogy helytelenül, léhán, tiszteletlenül beszélek
arról a tárgyról? Mondja meg, ha igen. Mondja meg, ha hibáztam.
Szeretném, ha kioktatna. Nem, nem, könyörgök, tegye le egy pillanatra a
munkáját. Mit jelentett az a fejcsóválás?
Hiába mondta Fanny kétszer is egymás után: – Kérem, hagyjon; nagyon
szépen kérem, Crawford úr – s hiába próbált elmenekülni tőle. Crawford
ugyanazon a halk, feszült hangon, ugyanolyan közelről tovább sürgette
ugyanazokkal a kérdésekkel. Fannyban nőttön–nőtt a nyugtalanság, s
egyre kínosabban érezte magát.
– Hogy tehet ilyet, Crawford úr? Igazán csodálkozom. Meglep, hogyan
képes ennyire...

267
 – Csodálkozik? – vágott a szavába Crawford. – Meglepi? Van valami
ebben a kérésemben, amit nem ért? Azonnal megmagyarázom, miért nem
hagyom békén, miért érdekel minden pillantása és mozdulata, miért
vagyok olyan kíváncsi. Egy pillanat alatt eloszlatom a meglepetését.
Fanny önkéntelenül is elmosolyodott egy csöppet, de nem szólt semmit.
– Megcsóválta a fejét, amikor azt mondtam, hogy nem szívesen
vállalkoznám holtomiglan a lelkészi munkára. Igen, ez volt az a szó.
Holtomiglan. Nem félek tőle. Ha akarja, lebetűzöm, kimondom, írásba
adom, tanúk előtt. Semmi ijesztőt nem találok benne. Úgy gondolta, hogy
meg kellene ijednem tőle?
– Talán úgy gondoltam – mondta Fanny, kimerülve a hiábavaló
ellenállástól –, talán úgy gondoltam, Crawford úr, kár, hogy nem mindig
olyan erős az önismerete, mint amilyennek abban a pillanatban látszott.
Crawford, aki el volt ragadtatva, hogy mégiscsak sikerült szóra bírnia,
még kitartóbban ütötte a vasat; s Fannynak, aki azt remélte, hogy e súlyos
feddéssel végképp elnémítja, tapasztalnia kellett roppant tévedését: a
kíváncsiságnak új forrásai fakadtak, s új kérdések kezdtek záporozni.
Crawford nem mondott le róla, hogy végre magyarázatot kapjon.
Semmiképp nem szalaszthatta el a lehetőséget. Ilyen alkalom egyszer sem
adódott, amióta Sir Thomas szobájában beszélt Fannyval, s talán nem is
adódik többé, mielőtt elutazna Mansfieldből. Lady Bertram, aki az asztal
túlsó oldalán ült, igazán nem volt komoly akadály, hiszen arra mindig
számítani lehetett, hogy ő csak félig van ébren, Edmund pedig
változatlanul elmerült a hirdetésekben.
– Jó – mondta Crawford a villámgyors kérdések és a kényszeredett
válaszok sorozata után –, így is nyugodtabb vagyok, mint az előbb, mert
most világosan látom, mi a véleménye rólam. Azt tartja, hogy állhatatlan
vagyok, könnyen engedek minden pillanatnyi szeszélynek, minden
csábításnak, könnyen megtántorodom. Ha ez a véleménye, nem csoda,
hogy... De majd meglátjuk. Nem szavakkal akarom meggyőzni arról, hogy
a véleménye igazságtalan: nem fogadalmakkal akarom bebizonyítani az
érzelmeim állhatatosságát. A viselkedésem lesz a szószólóm: a távollét, a
távolság, az idő. Az majd bebizonyítja, hogy ha magát egyáltalán
megérdemelheti valaki, én igenis megérdemlem. Tudom, hogy
mérhetetlenül fölöttem áll minden emberi értékben; hogyne tudnám.
Sohasem hittem, hogy akadhat ember a földkerekségen, akiben ilyen
tulajdonságok volnának, ilyen fokon. A maga lénye jobban hasonlít az
angyalokra, mint bármi, amit... nem azt mondom, hogy látunk, mert ehhez
foghatót nem látunk soha... de amit egyáltalán el tudunk képzelni. És én
mégsem csüggedek. Magát nem az fogja elnyerni, aki ugyanannyit ér, mint

268
maga. Olyan ember nincs. De aki mindenkinél jobban látja, hogy mit ér, s
mindenkinél jobban becsüli az értékét, annak több joga van a viszonzásra,
mint másnak. Ez az, amiben bízom. Ezen a jogon állítom, hogy igenis
megérdemlem, meg fogom érdemelni; s ha egyszer majd belátja, hogy
amit az érzelmeimről mondtam, szóról szóra igaz, akkor tudom, minden
okom meglehet a reményre... Hiszen ismerem magát. Igen, drága, édes
Fanny. Nem – szakította félbe önmagát, látva, hogy Fanny döbbenten
visszahőköl –, bocsásson meg. Most talán még egyáltalán nincs semmi
jogom; de hogy is nevezhetném másként? Azt hiszi, képzeletben talán más
névvel illettem? Nem, „Fannyra” gondolok, reggeltől estig, „Fannyról”
álmodom estétől reggelig. Maga olyan tapintható édességgel töltötte meg
ezt a nevet, hogy most már nem illik magára semmi más.
Fanny aligha bírta volna tovább a helyén, s legalábbis megpróbált volna
elmenekülni, minden várható ellenkezéssel szembeszállva, ha végre meg
nem hallja, hogy közeledik a felmentő sereg, amelyet izgatottan várt, s
amely érthetetlen okokból egyre csak késett.
Most azonban feltűnt az ünnepélyes menet, az élén Baddeley, nyomában
a teáskészlet, a kanna és a sütemények hordozói, s megváltotta gyötrelmes
testi–lelki rabságától. Crawford úrnak fel kellett állnia. Fanny szabad volt:
munkát és oltalmat talált.
Edmundnak sem esett rosszul, hogy ismét gyakorolhatja a társas lények
jogait és kötelességeit. De jóllehet a tárgyalást meglehetősen hosszúnak
találta, s Fanny arcán inkább csak a bosszúság jeleit vélte felfedezni,
hajlott arra a biztató feltevésre, hogy ha az egyik fél ilyen sokat elmondott,
s a másik mindent végighallgatott, abból a beszélőre nézve mégiscsak
kellett valami haszonnak származnia.

269
 Harmincötödik fejezet

Edmund úgy döntött, hogy teljesen Fannyra bízza, akar–e beszélni vele
a Crawford–ügyről, s ha nem hozza szóba, ő sohasem tesz róla említést; de
néhány napi kölcsönös tartózkodás után apja kérésére mégis elhatározta,
hogy megpróbálja latba vetni befolyását a barátja érdekében.
A Crawford testvérek elutazásának napja már ki volt tűzve, méghozzá
nem nagyon sokára; és Sir Thomas úgy vélte, nem árt, ha a fiatalember
minden segítséget megkap, mielőtt elmenne Mansfieldből, s lankadatlan
vonzalmának, melyet oly szenvedélyesen hangoztatott, minél több tápot ad
a remény.
Sir Thomas szívből óhajtotta, hogy Crawford úr ebből a szempontból
sziklaszilárd jelleműnek bizonyuljon. Szerette volna az állhatatosság
mintaképét látni benne, és úgy gondolta, ennek érdekében az lenne a
legcélszerűbb, ha a próbatétel nem húzódna el túlságosan sokáig.
Edmundot nem volt nehéz rábeszélni, hogy megtegye, ami tőle telik:
maga is tudni akarta, mit érez Fanny. Hiszen mindig is őhozzá fordult
minden gondjával–bajával, s Edmundnak, aki annyira szerette, rosszul
esett, hogy most nem fogadja bizalmába; remélte, sőt szentül hitte, hogy a
segítségére tudna lenni: kinek tárhatná fel a szívét Fanny, ha nem neki? Ha
tanácsra nincs is szüksége, az őszinte megnyilatkozás bizonyára
könnyítene rajta. Fanny most elhúzódik tőle, hallgat, magába zárkózik: ez
természetellenes állapot, ezt a falat át kell törnie; s Edmund könnyen meg
tudta győzni magát arról, hogy Fanny is tőle várja a fal áttörését.
– Beszélni fogok vele, apám: megragadom az első alkalmat, hogy
négyszemközt beszélhessek vele – így foglalta össze a fentiekhez hasonló
gondolatait; s miután Sir Thomas közölte, hogy Fanny épp egyedül
sétálgat a bokrosban, Edmund azonnal kiment utána.
– Hadd sétáljak veled, Fanny – mondta. – Szabad? – S karjába fűzte a
lány karját. – Régóta nem sétáltunk együtt, pedig milyen jó egy kellemes
kis séta.
Fanny szinte nem is válaszolt, csak jelezte, hogy nincs kifogása ellene.
Eléggé rossz hangulatban volt.
– De, Fanny – folytatta Edmund egy kis szünet után –, attól még nem
lesz kellemes a séta, ha egymás mellett tapossuk ezt a kavicsos utat.
Beszélned kell velem. Tudom, hogy valami nyomja a szívedet. Tudom,
hogy min töprengsz. Te is tudod, hogy tudom. Hát mindenkitől hallanom

270
kell róla, csak tőled nem?
Fanny izgatottan s egyben szomorúan felelte:
– Ha úgyis hall róla mindenkitől, Edmund, nekem igazán nem kell
mondanom semmit.
– A tényekről talán nem; csak az érzésekről, Fanny. Azokat nem
tudhatom meg mástól. De nem akarlak faggatni. Ha nincs kedved hozzá,
már be is fejeztem. Azt hittem, szeretnél könnyíteni a lelkeden.
– Félek, hogy egészen másképpen látjuk a dolgokat, s akkor nem lenne
megkönnyebbülés, ha elmondanám, mit érzek.
– Gondolod, hogy másképpen látjuk a dolgokat? Nem biztos. Inkább azt
hiszem, ha összehasonlítanánk a nézeteinket, kiderülne, hogy éppoly közel
állnak egymáshoz, mint mindig is; de hagyjuk a kertelést: szerintem
Crawford ajánlata nagyon előnyös, nagyon örvendetes... lenne, ha
viszonozni tudnád az érzelmeit. Természetesnek tartom, hogy az egész
család örülne, ha viszonozni tudnád; de mivel nem tudod, feltétlenül
helyesen jártál el, amikor kikosaraztad. Van ebben valami nézeteltérés
közöttünk?
– Nem, dehogy! De azt hittem, maga is haragszik rám. Azt hittem, hogy
ellenem van. Jaj, de nagy kő esett le a szívemről!
– Hamarabb is leeshetett volna, Fanny, ha nem húzódsz el tőlem. De
hogy is szabad feltételezni rólam, hogy ellened vagyok? Hogyan
képzelhetted, hogy pártolom a szerelem nélküli házasságokat? S még ha
általában könnyelműen gondolkodnék is az ilyesmiről, hogy képzelhetted,
hogy akkor is könnyelmű vagyok, ha a te boldogságod forog kockán?
– A nagybátyám nem helyeselte, amit teszek, és tudtam, hogy beszélt
magával.
– Amit eddig tettél, Fanny, abban szerintem tökéletesen igazad volt.
Talán nem örülök neki, talán meg vagyok lepődve (bár még ezt sem
mondhatom, hiszen ennyi idő alatt nem fejlődhettek ki az érzelmeid), de
tökéletesen igazat adok neked. Lehet ezen vitatkozni? Csúnya dolog lenne.
Nem szeretted őt; azért kellene elítélni, ha mégis igent mondtál volna.
Fanny hosszú napok óta nem érezte magát ilyen könnyűnek.
– Mindeddig kifogástalanul viselkedtél, s akik mást kívántak tőled, nagy
tévedésben voltak. De ezzel nincs vége a dolognak. Crawford nem úgy
szerelmes, ahogy általában szokás; roppant kitartó, és reméli, hogy
mégiscsak sikerül olyan érzéseket támasztania benned, amilyeneket eddig
nem sikerült. Ehhez, tudjuk, némi időre van szükség. De a végén, Fanny –
s nagy szeretettel rámosolygott –, hadd sikerüljön neki... hagyd, hogy
sikerüljön. Már megmutattad, hogy becsületes vagy, és nem a magad
érdekeit nézed; mutasd meg azt is, hogy hálás a szíved, és lehet rá hatni, s

271
akkor te leszel a legtökéletesebb nő a világon hiszen én mindig tudtam,
hogy az leszel.
– Soha, soha, soha! Amit éntőlem akar, az nem sikerülhet soha! – ezt
olyan hévvel mondta, hogy Edmund teljesen megdöbbent; Fanny maga is
elpirult, ahogy észbe kapott, s látta Edmund arckifejezését, és hallotta a
válaszát: – Soha! Fanny! Micsoda konokság... Nem ismerek rád. Te sokkal
okosabb szoktál lenni.
– Én csak azt mondom – kiáltotta Fanny rettentő kínban, gyorsan
kiigazítva magát –, hogy úgy hiszem... már amennyire bárki a jövőbe
láthat... úgy hiszem, hogy sohasem fogom viszonozni az érzelmeit.
– És én mégis remélem a legjobbakat. Tudom... jobban tudom, mint
Crawford... hogy az a férfi, aki meg akarja szerettetni magát veled
(miközben te világosan látod a szándékát), nagyon keserves feladatra
vállalkozik, mert a régi vonzalmaid és szokásaid mind csatasorba állnak
vele szemben; s mielőtt elfoglalhatná a szívedet, meg kell szabadítania
számos régi köteléktől, amely élő és élettelen tárgyakhoz fűz, amelyet
hosszú évek fontak ilyen szorosra, s amelyet most az elválás puszta
gondolata is csak erősít. Tudom, hogy nem szívesen válsz meg
Mansfieldtől, s ez a félelem egy ideig makacsul felvértez Crawford ellen.
Sajnálom, hogy kénytelen volt elárulni a szándékait. Sajnálom, hogy nem
ismert olyan jól, Fanny, mint én. Azt hiszem, egyesült erővel meg tudtunk
volna hódítani. Az én elméleti tudásom és az ő gyakorlati tudása
együttvéve nem vallhatott volna kudarcot. Kár, hogy nem az én terveim
alapján látott munkához. De remélem, ha egy idő múlva kiderül (márpedig
ki fog derülni, abban biztos vagyok), hogy állhatatos vonzalmával igenis
méltó hozzád, akkor elnyeri a jutalmát. Nem hihetem, hogy legalább ne
szeretnéd szeretni... hogy a természetes hála ne késztetne valami ehhez
hasonló érzésre. Nyilván magadnak is rosszul esik, hogy nem szereted.
– Annyira különbözünk egymástól – mondta Fanny, kerülve az egyenes
választ –, annyira eltérő minden hajlandóságunk és szokásunk, hogy még
akkor sem lehetnénk boldogok együtt, igazán nem, ha meg tudnám
szeretni. Két ilyen különböző ember még soha nem élt a világon.
Semmiben sem közös az ízlésünk. Szerencsétlenné tennénk egymást.
– Tévedsz, Fanny. Nem olyan nagy a különbség. Éppen eléggé
hasonlíttok egymáshoz. Igenis vannak dolgok, amiben közös az ízlésetek.
Például szellemi téren vagy az irodalomban. Melegszívű, jóindulatú
emberek vagytok mind a ketten; s ugyan ki mondhatná, Fanny, hogy nem
vagytok egymáshoz valók, miután hallotta őt, ahogy Shakespeare–ből
olvasott a múltkor, és látott téged, ahogy hallgattad? Másról van itt szó: a
kettőtök természete igenis különböző, azt elismerem. Ő csupa élénkség, te

272
komoly vagy; de annál jobb: a jókedve legalább téged is felpezsdít. Te
hajlamos vagy arra, hogy könnyen elcsüggedj, és felnagyíts minden
nehézséget. Az ő vidámsága majd ellensúlyozza ezt. Ő semmit se lát
nehéznek, s a derűje, a jó kedélye benned is tartja majd a lelket. Ne hidd,
Fanny, hogy ez a különbség egy csöppet is akadálya lehetne a közös
boldogságotoknak. Bizonyos vagyok benne, hogy éppen ellenkezőleg, a
javatokra válik... Szilárd meggyőződésem, hogy jobb, ha a házastársak
természete nem egészen egyforma, mármint ezen a téren: élénkségben,
modorban... ha az egyik jobban kedveli a társas életet, mint a másik; ha az
egyik beszédesebb, a másik inkább hallgatni szeret; ha az egyik inkább
komolyságra, a másik meg vidámságra hajlik. Ha ilyen dolgokban van
köztük némi eltérés, szentül hiszem, hogy az csak boldogabbá teszi a
házasságukat. Szélsőséges esetekről persze kár volna beszélni; s nyilván az
lenne a legszélsőségesebb, ha mindenben pontosan megegyeznének. A
helyes életmódnak és viselkedésnek nincs jobb biztosítéka, mint a szelíden
és állandóan érvényesülő ellenhatás.
Fanny nagyon jól tudta, hol járnak most a gondolatai: Crawford
kisasszony hatása mindinkább visszanyerte régi erejét. Amióta hazajött,
változatlan derűvel beszélt róla. Most már esze ágában sem volt, hogy
kerülje. Előző nap is ott vacsorázott a paplakban.
Miután néhány percig hagyta, hogy Edmund elmerüljön szívderítőbb
gondolataiba, Fanny úgy érezte, vissza kell térnie Crawford úrra: –
Nemcsak a természetét érzem a magamétól teljesen idegennek, bár azt
hiszem, ebben a tekintetben is túlságosan nagy, szinte felmérhetetlen
közöttünk a különbség; a jókedve sokszor nyomasztóan hat rám: de van
benne valami, amit még jobban elítélek. Meg kell mondanom, Edmund,
hogy a jellemében is találok kivetnivalót. A színdarab óta egyformán rossz
véleményem van róla. Akkor nagyon jól láttam a viselkedését, s olyan
helytelennek, olyan önzőnek találtam... most már elmondhatom, hiszen
mindez a múlté... olyan helytelenül viselkedett szegény Rushworth úrral
szemben, nem törődött vele, hogy nevetségessé teszi, vagy fájdalmat okoz
neki, és úgy udvarolgatott Mariának, hogy... egyszóval, az a benyomás,
amely a színdarab idején alakult ki bennem, nem múlhat el soha.
– Kedves Fanny – felelte Edmund, aki szinte végig se hallgatta –, sem
őt, sem mást nem szabad annak alapján megítélni, amit akkor mutatott, az
általános esztelenség idején. Nagyon nem szívesen gondolok vissza arra az
időre. Maria is hibás volt, Crawford is hibás volt, mindannyian hibásak
voltunk, de senki sem volt olyan hibás, mint én. Hozzám képest a többiek
ártatlan bárányok. Én nyitott szemmel követtem el az egész őrültséget.
– Mint kívülálló – mondta Fanny –, én talán többet láttam, mint maga,

273
és az a véleményem, hogy Rushworth úr néha igenis féltékeny volt.
– Nagyon valószínű. Nem is csoda. Minden helytelen volt, amit
csináltunk. Még most is háborgok, amikor eszembe jut, hogy Maria
ennyire meg tudott feledkezni magáról; de ha ő képes volt rá, ne
csodálkozzunk a többieken.
– A színdarab előtt, ha nem tévedek, Julia meg volt győződve arról,
hogy Crawford úr neki udvarol.
– Julia! Igen, nekem is mondta valaki, hogy Crawford szerelmes Juliába,
de ennek semmi jelét nem láttam soha. Hidd el, Fanny, én vagyok a
legboldogabb, ha dicsérhetem a húgaimat, de nagyon könnyen el tudom
képzelni, hogy az egyik vagy a másik, vagy mind a kettő a kelleténél
valamivel jobban szerette volna, ha Crawford a lábai előtt heverne, és ezt
az óhaját meglehetősen oktalanul éreztette is vele. Emlékszem rá,
mennyire odavoltak érte; s ha egy ilyen élénk természetű és talán egy kissé
könnyelmű férfi, mint Crawford, bátorítást kap, esetleg hajlamos arra,
hogy... De nagyon messzire azért így se mehetett, hiszen nyilván nem
akart tőlük semmit: a szíve neked volt fenntartva. S meg kell mondanom,
hogy éppen ettől nőtt óriásit a szememben. Jobb bizonyítványt nem
állíthatott volna ki magáról; megmutatta, hogy értékelni tudja a családi
boldogság és a tiszta érzelmek áldását. Megmutatta, hogy a rossz példa, a
nagybátyjáé, nem fogott rajta. Egyszóval megmutatta, hogy olyan ember,
amilyennek mindig is szerettem volna hinni, bár attól féltem, hogy nem
olyan.
– Biztos vagyok abban, hogy komoly dolgokról nem úgy gondolkodik,
mint kellene.
– Mondd inkább azt, hogy komoly dolgokról egyáltalán nem
gondolkodott eddig: akkor sokkal közelebb jársz az igazsághoz. Ki
lepődne meg rajta, ha tudja, milyen nevelést kapott, s milyen volt a
tanácsadója? Nem azon kell–e csodálkoznunk inkább, hogy az adott
körülmények között mind a két testvér mégis ilyen emberré tudott
fejlődni? Elismerem, hogy Crawfordot mindeddig főleg az érzései
kormányozták. Általában jó érzések – szerencsére. A többit majd
megkapja tőled; s az a legnagyobb szerencséje, hogy az érzései egy ilyen
nőhöz kötik... aki sziklaszilárdan kitart az elveiben, és ugyanakkor oly
kedves és szelíd, hogy éppen ezzel tudja őket a legjobban elfogadtatni.
Igazán ritka szerencsés kézzel választotta meg az élettársát; boldog leszel
mellette, Fanny; tudom, hogy boldoggá tesz; de te még többet teszel majd
érte: mindent kihozol belőle, amire képes.
– Nem mernék ilyesmire vállalkozni – kiáltotta Fanny megbicsakló
hangon –, túl nagy lenne a felelősség!

274
 – Hát persze, a szokásos kishitűséged! Neked minden feladat nehéz! Jó,
én talán nem tudom megváltoztatni az érzéseidet, de remélem, lesz, akinek
mégiscsak sikerül. Őszintén bevallom, hogy nagyon szeretném. Igazán a
szívemen viselem Crawford javát. A te boldogságod után, Fanny, az övét
teszem a második helyre. Tudnod kell, hogy egyáltalán nem vagyok
közömbös iránta.
Fanny tudta: annyira tudta, hogy nem is válaszolt semmit, s vagy ötven
lépést ment tovább szótlanul, gondolataiba merülve. Végül Edmund kezdte
újra:
– Nagyon jólesett hallanom tegnap, amit a húga mondott: annál is
jobban, mert nem számítottam rá, hogy ilyen helyesen ítéli meg a dolgot.
Tudtam, hogy nagyon szeret téged, de mégis féltem, hátha nem becsül
eléggé, és nem tart méltónak a bátyjához: hátha sajnálja, hogy nem valami
előkelő, gazdag nőt választott. Féltem, hogy elfogulttá teszi az a sok világi
bölcsesség, amivel teletömték a fejét. De nem volt rá semmi okom. Úgy
beszélt rólad, Fanny, hogy bárki meg lehetett volna elégedve. Éppoly
őszintén kívánja ezt a házasságot, mint a nagybátyád vagy én magam.
Hosszasan elbeszélgettünk róla. Én nem mertem volna megpendíteni, bár
nagyon is érdekelt a véleménye, de öt perce sem ültem náluk, amikor ő
hozta szóba, abban a nyíltszívű, bájosan egyéni, csupa ötlet modorban,
amely annyira jellemző rá. Grantné jót nevetett rajta, hogy milyen
szenvedélyes.
– Hát Grantné is ott volt?
– Ott; amikor megérkeztem, kettesben találtam őket; s miután
elkezdtünk beszélni rólad, Fanny, abba se hagytuk, amíg Crawford és dr.
Grant be nem jött.
– Több mint egy hete nem találkoztam Crawford kisasszonnyal.
– Tudom, panaszkodott is; de belátja, hogy talán így volt a legjobb.
Azért még találkozni fogsz vele, mielőtt elutazna. Nagyon haragszik rád,
Fanny; erre légy felkészülve. Legalábbis azt mondja, hogy nagyon
haragszik, de képzelheted, milyen az ő haragja. Inkább csak testvéri
bosszúság és csalódás, mert azt szeretné, ha a bátyja mindent megkapna,
amit kíván, abban a pillanatban. Meg van bántva, mint ahogy te is
megbántódtál volna William miatt; de azért szívből szeret és becsül téged.
– Tudtam, hogy nagyon fog rám haragudni.
– Drága Fanny – kiáltotta Edmund, jobban magához szorítva a karját –,
semmi okod, hogy keseregj a haragján. Jólesik neki egy kis haragos
nyelvelés, de hidd el, az ilyennek nagyobb a füstje, mint a lángja. Nem is
fér harag az ő szívébe, csak szeretet és kedvesség. Kár, hogy nem
hallottad, milyen szavakkal dicsért; kár, hogy nem láttad az arcát, amikor

275
azt mondta, hogy muszáj Henryhez menned feleségül. És megfigyeltem,
hogy mindig csak „Fannynak” emleget, pedig azelőtt nem így szokta; és
csupa testvéri szeretet volt a hangjában.
– És mit mondott Grantné... ha mondott valamit... vagy nem maradt ott
végig?
– De igen, és tökéletesen egyetértett a húgával. Szavamra, Fanny, azt
hiszem, ez a kikosarazás volt életük legnagyobb meglepetése. Úgy látszik,
nem érik fel ésszel, hogy ki tudtál kosarazni egy olyan embert, mint Henry
Crawford. Én védtelek, amennyire tőlem tellett; de mi tagadás, ahogy
felsorakoztatták az érveiket... Sürgősen jobb belátásra kell térned, ha azt
akarod, hogy ne tartsanak bolondnak. Ugyan, csak tréfálok... Már abba is
hagytam. Ne fordulj el tőlem.
– Eddig azt hittem – mondta Fanny, miután összeszedte magát, és egy
kis erőt gyűjtött –, azt hittem, minden nő el tudja képzelni egy másikról,
hogy talán nem fogadja szívesen egy férfi közeledését, vagy legalábbis
nem szerelmes bele, bár az a férfi csakugyan közkedveltségnek örvend.
Még akkor is, ha ő a legtökéletesebb lény a világon, gondolom, nem
kellene biztosra venni, hogy megfelel minden nőnek, aki neki véletlenül
megfelel. De tegyük fel, hogy nekik van igazuk, és fogadjuk el, hogy
Crawford úr csakugyan olyan nagyszerű ember, amilyennek a testvérei
tartják: hogyan is tudtam volna rögtön viszonozni minden érzését?
Teljesen váratlanul ért az ajánlata. Az addigi viselkedéséből nem is
sejthettem a szándékait; vagy azt várták, legyek jó szívvel iránta pusztán
azért, mert a jelek szerint alig vesz rólam tudomást? Határtalan önhittség
lett volna, az én helyzetemben, ha Crawford úrról kezdek álmodozni. A
testvérei, akik olyan sokra tartják, nyilván ugyanígy gondolkoztak volna,
ha semmilyen szándékot nem tapasztalnak a részéről. Hát akkor hogyan...
hogyan szerethettem volna belé abban a pillanatban, amikor kijelentette,
hogy ő szeret? Honnan vettem volna elő azokat az érzéseket mindjárt az
első szóra? A testvérei énrám is gondolhatnának, nemcsak őrá. Minél
kitűnőbb ember, annál helytelenebb lett volna, ha egyáltalán eszembe jut
ilyesmi. És... nagyon eltér a véleményünk a női természetről, ha azt
képzelik... márpedig úgy látom, azt képzelik... hogy egy nő ilyen hamar
viszonozni tud bármiféle érzelmet.
– Édes, drága Fanny, végre kibújt a szög a zsákból. Tudtam, hogy erről
van szó, és tisztellek, becsüllek érte. Így képzeltem én is. Éreztem, hogy
meg tudlak érteni. Szóról szóra ugyanezt a magyarázatot adtam elő
helyetted a barátnődnek és Grantnénak, és valami hatást el is értem vele,
bár a te melegszívű barátnődet nem lehetett egészen leszerelni, olyan
lelkesen rajong Henryért. Megmondtam nekik, hogy nincs még egy ember

276
a világon, akinek olyan sokat jelentene a megszokás és olyan keveset az
újdonság, mint neked; hogy Crawford nyilatkozata éppen azért nem
lehetett eredményes, mert újszerű volt. Csak ártott neki, hogy olyan
meglepő, váratlan dolgokkal állt elő, mert te mindentől viszolyogsz, ami
szokatlan: és így tovább, és így tovább, hogy jobban rávilágítsak a
természetedre. Aztán sokat nevettünk, amikor Crawford kisasszony
elmondta, hogyan akarja biztatni a bátyját. Talán buzdítólag hat rá, ha
megnyugtatjuk, hogy van remény: szerelme idővel biztosan viszonzásra
talál, és tízévi boldog házasság után rendkívül szívesen fogadják majd a
közeledését.
Erre mosollyal illett válaszolni; bár nem volt könnyű dolog. Fanny
teljesen megzavarodott. Félt, hogy nem viselkedett helyesen: túl sokat
mondott, eltúlozta a szükséges óvatosságot; az egyik veszélytől óvakodva
kitette magát a másiknak; s attól, hogy vissza kellett hallania Crawford
kisasszony élénk szavait, éppen most és éppen erről a kérdésről, még
jobban meggyűlt benne a keserűség.
Edmund látta, milyen gyötrött és szomorú az arca; nyomban el is
határozta, hogy nem folytatja a vitát, és többször még csak meg sem említi
Crawford nevét, ha nem biztos, hogy kellemes gondolatokat indíthat el
vele. Ehhez tartva magát, egy idő múlva így szólt:
– Hétfőn elutaznak. Ezek szerint számíthatsz rá, hogy holnap vagy
vasárnap találkozol a barátnőddel. Hétfőn mennek el; s én kis híján
hagytam magam rábeszélni, hogy éppen hétfőig maradjak Lessingbyben!
Majdnem megígértem. Pedig milyen más lett volna minden, ha maradok!
Talán életem végéig se hevertem volna ki azt az öt–hat napot, amivel
meghosszabbítom az ott–tartózkodásomat.
– Szó volt róla, hogy tovább marad?
– De mennyire. Nagyon kedvesen marasztaltak, és nem sok hiányzott
hozzá, hogy beadjam a derekam. Ha csak egy levelet is kaptam volna
Mansfieldből, az itteni helyzetről, majdnem biztos, hogy ott maradtam
volna; de nem tudtam, mi történt itt az elmúlt két hét folyamán, és úgy
gondoltam, hogy elég sokáig voltam távol.
– Jól érezte ott magát?
– Jól; azaz, ha mégse, csak a saját lelkiállapotomat okolhatom érte.
Mindenki nagyon kedves volt hozzám. Azt hiszem, ők már nem találtak
engem olyan kedvesnek. Rosszkedvet vittem magammal, és nem tudtam
szabadulni tőle, amíg vissza nem értem Mansfieldbe.
– Milyenek az Owen kisasszonyok? Össze tudott barátkozni velük?
– Hogyne, nagyon is. Kedves, jó kedélyű, egyszerű lányok. De én már el
vagyok kényeztetve, Fanny: az átlagnők társasága már nem elég jó nekem.

277
Aki megszokta az okos nőket, nem tud mit kezdeni az ilyen jó kedélyű,
egyszerű lányokkal. Te meg Crawford kisasszony nagyon igényessé
tettetek.
De Fanny kimerültsége és rossz hangulata még ettől sem csökkent.
Edmund látta az arcán; szavakkal nem lehetett eloszlatni; nem is
próbálkozott többé, és szelíden, de határozottan, mint egy jóindulatú
pártfogó, visszavitte unokahúgát a házba.

278
 Harminchatodik fejezet

Edmund most már úgy hitte, hogy mindent tud, amit Fanny egyáltalán
elmondhatott vagy sejtethetett az érzelmeiről, és tökéletesen meg volt
elégedve. Igazolódott az a feltevése, hogy Crawford elsiette a dolgát, s
Fannynak időt kell hagyni, hogy előbb megbarátkozzék a gondolattal,
azután pedig meg is kedvelje. Ha már nem lesz szokatlan neki, hogy
Crawford szerelmes belé, talán nem nagyon sokára viszonozni is tudja
majd az érzelmeit.
A beszélgetés alapján kialakult véleményét közölte apjával, s arra kérte,
többet ne is szóljanak Fannynak: ne próbálják befolyásolni vagy
rábeszélni; bízzanak mindent Crawford udvarlására és a Fanny lelkében
végbemenő természetes folyamatokra.
Sir Thomas megígérte, hogy úgy lesz. Valószerűnek találta Edmund
helyzetjelentését; elhitte, amit Fanny érzéseiről mondott, bár egyáltalán
nem örült neki; ő ugyanis kevésbé bízott a jövőben, mint a fia, s attól
tartott, hogy ha ilyen hosszú várakozási és szoktatási időre van szükség,
amíg Fanny kedvezően tudja fogadni Crawford udvarlását, addigra talán
már nem lesz mit fogadnia. De nem tehetett mást, kénytelen volt
belenyugodni, és remélte a legjobbakat.
Amióta Edmund megemlítette, hogy a „barátnője” – így nevezte
Crawford kisasszonyt – fel fogja keresni, Fanny állandó rettegésben élt.
Hiszen a húga Crawfordnak, részrehajló és haragos testvér, aki nem szokta
féken tartani a nyelvét, másrészt pedig magabiztos és fölényes: tehát
mindenképpen félni kell tőle. Rosszallása, éleslátása és ujjongása
egyformán ijesztőnek ígérkezett, s Fanny csak abból a reményből merített
vigaszt, hogy talán mások is jelen lesznek a találkozásnál. Éppen ezért
lehetőleg nem tágított Lady Bertram mellől, elkerülte a Keleti Szobát, és
nem ment egyedül sétálni a bokrosba, nehogy rajtaütés érje.
Óvatossága nem volt hiábavaló. Crawford kisasszony, amikor végül
megjött, a reggelizőszoba biztos fedezékében találta, a nagynénjével
együtt; s miután az első kínos percek elmúltak, és Crawford kisasszony a
vártnál sokkal kevésbé éles pillantások és szavak próbájának vetette alá,
Fanny kezdte remélni, hogy egy félórányi kibírható izgalommal megússza
az egészet. Ez a remény azonban túlságosan vérmesnek bizonyult:
Crawford kisasszony sohasem volt a körülmények rabja. Eltökélte, hogy
négyszemközt fog beszélni Fannyval, tehát nem sok idő múlva halkan így

279
szólt hozzá: – Néhány percig beszélnünk kell valahol – s e szavak heves
lüktetésre késztették Fanny ereit és idegszálait. Tiltakozásról szó sem
lehetett. Ellenkezőleg, Fanny, aki megszokta, hogy mindig azonnal
engedelmeskedjék, szinte nyomban felállt, és előreindult, ki a szobából.
Kegyetlen érzések gyötörték, de mást nem tehetett.
Mihelyt kiértek az előcsarnokba, Crawford kisasszony arcáról lefoszlott
az önfegyelem. Pajkos, de kedves szemrehányás volt a mozdulataiban,
ahogy megrázta a fejét, s kézen fogta Fannyt, mintha ott helyben rá akarná
kezdeni. De csak ennyit mondott: – Csúnya, rossz lány! Most aztán
alaposan megmosom a fejét – és volt benne annyi tapintat, hogy ne
folytassa, amíg négy fal között nincsenek. Fanny rögtön elindult a lépcsőn,
és abba a szobába vezette látogatóját, amely most már télen is mindig
alkalmas volt a vendégfogadásra; szorongva nyitotta ki az ajtót, és
felkészült rá, hogy olyan kínos jelenetben lesz része, amilyet ez a szoba
még sohasem látott. Egyelőre azonban megmenekült a vésztől, mert
Crawford kisasszony gondolatai hirtelen másfelé fordultak: igen nagy
hatást tett rá, hogy ismét a Keleti Szobában találja magát.
– Ó – kiáltott fel rendkívül élénken –, hát itt vagyok megint? A Keleti
Szoba! Egyszer már voltam ebben a szobában – s körülnézett, mintha fel
akarná idézni az akkori eseményeket –, egyetlenegyszer. Emlékszik rá?
Próbára jöttem. Aztán az unokabátyja is megjött; együtt próbáltunk. Maga
volt a közönségünk és a súgónk. Az a csodálatos próba. Sohasem fogom
elfelejteni. Itt voltunk, éppen itt, a szobának ebben a részében; itt állt az
unokabátyja, itt álltam én, itt a székek. Miért is kell az ilyesminek
elmúlnia?
Fanny szerencséjére, nem kívánt választ. Csak önmagával tudott
foglalkozni. Elmerült az édes emlékekben.
– Milyen különös volt az a jelenet, amit próbáltunk! A tárgya olyan...
olyan... hogy is mondjam csak? A házasságról szólt: ő elmondta, mi az, rá
akart beszélni. Mintha most is előttem volna: igyekszik olyan higgadtan,
kimérten viselkedni, ahogy Anhalthoz illik, és csak mondja a két hosszú
tirádát. „Ha két együttérző szívet összefűz a hitvesi kötelék, a házasélet
boldog életet jelent.” Az arca, a hangja, ahogy ezeket mondta, úgy az
emlékezetembe vésődött, hogy azt hiszem, nem homályosulhat el soha.
Furcsa, rendkívül furcsa, hogy épp egy ilyen jelenetet kellett előadnunk!
Ha azt mondanák, hogy újraélhetek egy hetet az életemből, én azt a hetet
választanám... a színház hetét. Mondhat, amit akar, Fanny: igenis, azt;
mert soha nem voltam olyan tökéletesen boldog. Amikor ő, a hajthatatlan
megadta magát! Nincs rá szó, hogy micsoda gyönyörűség volt. De sajnos
aznap este mindennek vége lett. Éppen aznap este jött meg a nagybátyja, a

280
lehető legrosszabbkor. Szegény Sir Thomas, önt bizony nem fogadták
valami nagy örömmel! Ne higgye, Fanny, hogy most is tiszteletlenül
akarok nyilatkozni Sir Thomasról, bár akkor, mi tagadás, heteken át
gyűlöltem. Nem, most már őszintén becsülöm. Ilyen családfő illik ehhez a
családhoz. Nem; szomorúan kijózanodva csak annyit mondhatok: most
már valamennyiüket szeretem. – S annyi érzés, annyi elfogódottság volt a
hangjában, amennyit Fanny még sohasem tapasztalt nála: ezt, most,
nagyon rokonszenvesnek találta. Crawford kisasszony elfordult egy
pillanatra, hogy összeszedje magát. – Látja, kaptam egy kis rohamot,
amikor ebbe a szobába léptem – mondta aztán tréfás mosollyal –, de már
elmúlt; üljünk hát le, és helyezzük magunkat kényelembe; mert ami a
fejmosást illeti, Fanny, hiába volt feltett szándékom, most már sehogy se
visz rá a lélek. – S nagy szeretettel megölelte. – Kedves, jó Fanny! Ha arra
gondolok, hogy most látom utoljára, ki tudja, meddig, nem tehetek mást:
csak szeretni tudom.
Fanny meghatódott. Ezt várta a legkevésbé, és érző szíve csak ritkán
tudott ellenállni az „utoljára” szó mélabús hatásának. Sírva fakadt: ha
kétszer annyira szerette volna Crawford kisasszonyt, akkor sem sírhatott
volna jobban; Crawford kisasszony pedig, akit ez az érzelmes látvány még
inkább meglágyított, gyöngéden ölelte tovább, s azt mondta: – Nagyon
nem szívesen hagyom el. Ott, ahová megyek, senki se lesz ilyen kedves
nekem. Ki meri azt mondani, hogy mi ketten nem leszünk mégis
testvérek? Tudom, hogy azok leszünk. Érzem, hogy szoros kapcsolatra
születtünk, és a könnyeiből látom, hogy maga is úgy érzi, drága Fanny.
Fanny összeszedte magát, de csak a hallottak egy részére válaszolt: – De
hiszen jó barátoktól jó barátokhoz megy. Az egyik legjobb barátnőjéhez,
nem igaz?
– Hogyne, igen. Fraserné régi jó barátnőm. De semmi kedvem sincs
elmenni hozzá. Folyton csak azokra a barátaimra gondolok, akiket itt kell
hagynom: drága nővéremre, magára és az egész Bertram családra. Maguk
mind szív–emberek: nemigen akad párjuk a nagyvilágban. Bizalommal és
biztonsággal töltenek el, nem úgy, mint mások. Miért is nem úgy
beszéltem meg Frasernével, hogy csak húsvét után megyek hozzá,
mindenképp alkalmasabb idő lett volna, de most már nem lehet lemondani.
Tőle pedig a nővéréhez, Lady Stornawayhez kell mennem, kettőjük közül
tulajdonképp ő volt a jobbik barátnőm, bár az elmúlt három évben nem
sokat törődtem vele.
E szavak után a két lány hosszú percekig nem szólt semmit, ki–ki
gondolataiba merült; Fanny azon tűnődött, mennyiféle barátság létezik a
világon, Maryt pedig kevésbé filozofikus kérdések foglalkoztatták. Végül

281
is ő kezdte újra:
– Milyen jól emlékszem rá, amikor elhatároztam, hogy feljövök
magához, és elindultam a Keleti Szoba felé, bár fogalmam se volt róla,
hogy merre keressem! Milyen jól emlékszem, miket gondoltam, amikor
végül megtaláltam. Benéztem, és megláttam magát, ahogy ennél az
asztalnál kézimunkázik; aztán az unokabátyja meglepetése, amikor
benyitott, és engem is itt talált! No és a nagybátyja hazatérése, éppen
aznap este! Azt persze sohasem lehet elfelejteni.
Néhány pillanatra újabb tűnődés következett, de Mary hamarosan
kitépte magát belőle, s ostrom alá vette barátnőjét:
– Fanny, kedvesem, még sohasem láttam ilyen merengőnek! Remélem,
az a valaki jár az eszében, aki mindig csak magára gondol. Ó, ha legalább
egy kis időre átröpíthetném a mi városi köreinkbe, hogy lássa, mit szólnak
ott a sikeréhez! A népes hölgykoszorút, ahogy irigykednek és
pukkadoznak, és leesik az álluk, és nem akarnak hinni a fülüknek, ha
meghallják, mit művelt Henryvel! Ő ugyanis egy csöppet sem óhajt
titkolózni, olyan, mint a lovagregények hősei, kérkedik a láncaival.
Londonba kellene jönnie, Fanny, hogy értékelni tudja a hódítását. Ha látná,
milyen hévvel udvarolnak Henrynek, és Henry miatt nekem is! Most, hogy
a maga bűvkörébe került, Fraserné távolról sem lesz olyan boldog velem.
Ha megtudja, mi a helyzet, azt hiszem, alig várja majd, hogy visszajöjjek
Northamptonshire–be; Fraser úrnak ugyanis van egy lánya az első
házasságából, akit a felesége rettentően szeretne férjhez adni, elsősorban
Henryhez. Mit el nem követett, hogy megfogja! Maga olyan ártatlanul és
szelíden ül itt, fogalma sincs róla, mekkora szenzációt fog kelteni, milyen
kíváncsiak lesznek magára, micsoda kérdésáradatra kell majd
válaszolnom! Szegény Margaret Fraser, egy percnyi nyugtom nem lesz
tőle: írjam le annak a Fanny Price–nak a szemét, a fogait, s hogy melyik
cipésznél dolgoztat. Szeretném, ha Margaret minél előbb férjhez menne,
szegény barátnőm miatt, mert azt hiszem, Fraserék körülbelül olyan
boldogtalanok, mint a legtöbb házaspár. Pedig annak idején nagyon
előnyösnek látszott a parti; Janet számára. Mindnyájan tapsoltunk hozzá.
Szó sem lehetett róla, hogy nemet mondjon: Fraser úr gazdag volt, neki
nem volt semmije; de aztán férjemuram egyszerre csak kimutatja azt a
kellemetlen, követelőző természetét, és megkívánja egy fiatal nőtől, egy
huszonöt éves gyönyörű fiatal nőtől, hogy ugyanolyan komoly legyen,
mint ő. És a barátnőm sem úgy bánik vele, ahogyan kellene: nem tudja
ügyesen kezelni. Állandóan ingerült a légkör, ami – hogy csúnyábbat ne
mondjak – nem illik egy úri családhoz. Ha náluk leszek, csak a legnagyobb
tisztelettel gondolhatok majd vissza arra, hogy a mansfieldi paplakban

282
egészen másféle hang uralkodik a házastársak között. Akármilyen ember is
dr. Grant, tökéletesen megbízik a nővéremben, és többé–kevésbé
figyelembe veszi a véleményét, amiből látszik, hogy csakugyan szereti;
Fraseréknél ilyesmit hiába keresnénk. Én már soha többé nem szakadok el
Mansfieldtől, Fanny. A nővéremnél eszményibb feleséget és Sir Thomas
Bertramnál eszményibb férjet nem tudok elképzelni. Szegény Janet
csúnyán megjárta, pedig igazán nem tehet róla; nem hűbelebalázs módjára
ugrott bele a házasságba: senki se mondhatja, hogy nem volt elég
körültekintő. Három teljes napig gondolkodott, mielőtt választ adott volna,
és közben megkérdezte minden okos ismerősét, elsősorban drága,
megboldogult nénikémet, akinek olyan élettapasztalata volt, hogy a
társaságába tartozó fiatalok mindig a legnagyobb bizalommal fordulhattak
hozzá tanácsért: és ő határozottan Fraser úr mellett nyilatkozott. Hiába,
úgy látszik, boldog házasságra nincs garancia. A másik barátnőmet, Florát
már nem tudnám így megvédeni, ő ugyanis faképnél hagyott egy nagyon
helyes lovastestőrt, és inkább azt a szörnyű Lord Stornawayt választotta,
akinek körülbelül annyi esze van, Fanny, mint Rushworth úrnak, csak
sokkal rosszabb a külseje, és egészen sötét jellem. Én már akkor is
sejtettem, hogy Flora ostobaságot művel, mert annak az em–
bernek még csak úri formája sincsen, azóta pedig mélységesen
meggyőződtem róla. Egyébként azon a télen, amikor bevezették a
társaságba, Flora Ross majd elepedt Henryért. De sose jutnék a végére, ha
minden nőt fel akarnék sorolni, aki tudomásom szerint szerelmes volt belé.
Csak maga, Fanny, maga kis szívtelen, maga tud ilyen közömbös lenni
iránta. De csakugyan olyan közömbös–e, mint ahogy mondja? Dehogyis,
dehogyis: látom az arcán.
Fannynak csakugyan lángolt az arca e pillanatban: aki eleve
gyanakodott rá, most igazolva láthatta a gyanúját.
– Drága gyermek! Nem akarom bosszantani. Majd csak elintéződik
minden. De, édes Fanny, vallja be: a kérés nem érte olyan váratlanul, mint
ahogy az unokabátyja képzeli. Lehetetlen, hogy ne gondolt volna rá már
előbb is... hogy ne sejtette volna, mi készül. Látnia kellett, hogy ő minden
rendelkezésére álló eszközzel igyekszik megnyerni a tetszését. Az az
odaadó viselkedése a bálban! És a bál előtt, a nyaklánc! Maga tudta, hogy
mit jelent. Úgy zavarba jött, hogy öröm volt nézni. Pontosan emlékszem
rá.
– Hát a bátyja előre tudott a nyakláncról? Jaj, Crawford kisasszony, ez
nem volt szép dolog.
– Hogy tudott–e róla! Ő találta ki az egészet, ő volt az értelmi szerző.
Szégyellem, hogy nekem nem jutott az eszembe, de aztán boldogan

283
vállaltam a megbízást, mindkettőjük érdekében.
– Nem tagadom, hogy gondoltam erre, és féltem is tőle – felelte Fanny
–, a maga arckifejezésében ugyanis volt valami aggasztó... de az első
pillanatban még nem... akkor még nem gyanakodtam... kérem, higgye el.
Kész vagyok megesküdni rá. Ha csak egy kicsit is sejtem, a világért sem
fogadtam volna el a nyakláncot. S hogy a bátyja nem viselkedett
közömbösen... igen, tapasztaltam, nem nagyon régóta, legfeljebb kéthárom
hete, de nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget; úgy gondoltam, ő
már ilyen, és eszembe se jutott, hogy komolyan akar foglalkozni velem...
mint ahogy nem is kívántam. Nem kerülte el a figyelmemet, Crawford
kisasszony, hogy a nyár folyamán és ősszel mi ment végbe közte és
családunk egynémely tagja között. Nem szóltam semmit, de nem voltam
vak. Látnom kellett, hogy Crawford úr igenis szeret felelőtlenül
udvarolgatni.
– Jaj, nem is tagadom. Bizony, csúnyán elcsavart egy–két fejecskét, és
nem sokat törődött vele, hogy micsoda pusztítást végez az ifjú hölgyek
szívében. Sokszor összeszidtam érte, de más hibája nincsen; és mondjuk
meg azt is, hogy nem sok ifjú hölgy szívét érdemes komolyan venni. No és
a diadal, Fanny, hogy leterítheti azt, akit annyian célba vettek már... hogy
megfizetheti az egész női nem adósságát! Azt hiszem, egyikünk se tudna
lemondani erről a dicsőségről.
Fanny megrázta a fejét. – Nem lehet jó véleményem egy olyan férfiról,
aki csak játszik a nők érzelmeivel; akármilyenek is azok a nők, sokszor
talán többet szenvednek, mint ahogy a kívülálló gondolja.
– Nem akarom védeni. Feltétel nélkül kiszolgáltatom magának, s ha
majd Henry hazaviszi Everinghambe, felőlem annyit prédikálhat neki,
amennyit akar. De hadd mondjak még valamit: igaz, megvan az a hibája,
hogy szereti egy kicsit magába bolondítani a lányokat, ez azonban a
feleség boldogsága szempontjából egyáltalán nem olyan veszélyes, mintha
ő bolondulna utánuk, márpedig erre sohasem volt hajlamos. Szentül meg
vagyok róla győződve, hogy még soha senkihez nem vonzódott úgy, mint
magához; hogy teljes szívéből szereti és szeretni is fogja, ameddig
emberileg lehetséges. Ha egyáltalán létezik örökké tartó férfiszerelem, azt
hiszem, a Henryé az lesz.
Fanny akaratlanul is elmosolyodott egy csöppet, de nem szólt semmit.
– Még sohasem láttam Henryt olyan boldognak – folytatta kisvártatva
Mary –, mint amikor elérte William kinevezését.
Ezzel már sikerült telibe találnia Fanny érzéseit.
– Jaj, igen. Roppant kedves volt tőle.
– Tudom, hogy nem kis fáradságába került, mert ismerem azokat, akikre

284
hatnia kellett. A tengernagy a kisujját se mozdítja, ha nem muszáj, és utál
szívességeket kérni; meg aztán olyan sok fiatalember ügyében tesznek
hasonló lépéseket, hogy ha a pártfogójuk nem elég kitartó, rendszerint
kutyába se veszik. Milyen boldog lehet most William! Kár, hogy nincs itt
velünk.
Szegény Fanny roppant kínos lelkiállapotba került. Ha eszébe jutott, mit
köszönhet William Crawford úrnak, mindig nehezére esett az ellenállás;
most is hosszasan töprengett, míg Mary, aki eleinte mosolyogva, majd
valami más kérdésen tűnődve nézte, hirtelen fel nem riasztotta: – Szívesen
beszélgetnék itt magával egész nap, de odalent is várnak ránk, úgyhogy
isten vele, drága, kedves, nagyszerű Fannym: hivatalosan majd a
szalonban kell elbúcsúznunk, de az igazi búcsú mégiscsak ez. Búcsúzom
tehát, a szerencsés viszontlátás reményében, és szeretném, ha mihamarabb
olyan körülmények között találkoznánk, hogy egy csöppnyi rossz érzés
vagy tartózkodás nélkül tárhassuk fel egymásnak a szívünket.
E szavak közben megindultan és nagy–nagy szeretettel átölelte.
– Az unokabátyjával nemsokára úgyis találkozom a városban: azt
mondja, hamarosan ott lesz; gondolom, tavasszal Sir Thomas is; no meg az
idősebbik unokabátyja, és Rushworthék, és Julia... biztos sokat leszek
együtt az egész családdal, kivéve magát, Fanny. De volna két kérésem:
először is, maradjunk érintkezésben. Feltétlenül írnia kell nekem.
Másodszor pedig ígérje meg, hogy gyakran felkeresi Grantnét, és
kárpótolja az én távozásomért.
Az első kérésnek Fanny nem nagyon örült; mégsem szólhatott semmit a
levelező kapcsolat ellen, sőt, készségesebben mondott igent, mint ahogy a
józan esze diktálta. Ilyen buzgó szeretetnyilvánításnak nem lehetett
ellenállni. Fanny különösen fogékony volt a gyöngédségre, s mivel eddig
oly ritkán részesült benne, a Crawford kisasszonyé most annál inkább
levette a lábáról. Azonkívül hálás is volt neki, hogy a kettejük
beszélgetésében, amely roppant kínosnak ígérkezett, ilyen kíméletes
magatartást tanúsított.
Végül is átesett rajta: megúszta szemrehányások nélkül, és elkerülte a
leleplezést. A titka titok maradt; amíg meg tudja őrizni, úgy érezte, szinte
semmi sem elviselhetetlen.
Este hátravolt még egy búcsú. Henry Crawford átjött, és egy ideig náluk
maradt; s Fanny, akinek már korábban megingott az ellenállóképessége,
most egy kissé barátságosabb volt hozzá, mert úgy látszott, hogy Crawford
csakugyan tud érezni. Szokásától eltérően, alig nyitotta ki a száját.
Láthatólag nyomott hangulatban volt, és Fannynak meg kellett sajnálnia,
bár őszintén remélte, hogy többé nem látja viszont, vagy ha mégis, addigra

285
már valaki más lesz a felesége.
Mikor aztán elérkezett a búcsú pillanata, Crawford megfogta a kezét,
ehhez feltétlenül ragaszkodott; de nem szólt semmit, legalábbis Fanny nem
hallotta, és amikor a férfi kiment a szobából, voltaképp jólesett neki, hogy
nem egészen ridegen váltak el.
Másnap a Crawford testvérek elutaztak.

286
 Harminchetedik fejezet

Miután Crawford úr elment, Sir Thomas szívesen látta volna, hogy a

távolléte hiányérzetet okoz; azt remélte, hogy unokahúgának hiányozni fog
az udvarlás, amelyet oly kínosnak érzett – vagy képzelt –, amikor része
volt benne. Fanny tapasztalhatta – méghozzá a leghízelgőbb formában –,
milyen az, ha valaki a figyelem középpontjába kerül; és Sir Thomas arra
számított, hogy ha erről le kell mondania, ha ismét az a jelentéktelen
személy lesz, aki volt, nagyon egészséges megbánást fog érezni. Ilyen
szemmel figyelte tehát Fannyt, de meglehetősen eredménytelenül:
nemigen tudta megállapítani, hogy a lány vidámabb–e vagy szomorúbb.
Fanny most is olyan szelíd és visszahúzódó volt, hogy érzelmi állapota
rejtély maradt Sir Thomas előtt. Nem értette az unokahúgát; belátta, hogy
nem érti; ennélfogva Edmundhoz fordult: ő talán meg tudja mondani,
hogyan érintették Fannyt a legutóbbi események, s vajon boldogabb–e a
lány, mint addig, vagy sem.
Edmund a bánatnak semmiféle tünetét nem tudta felfedezni, és úgy
vélte, apja egy kissé türelmetlen, ha az első három–négy nap után máris
hiányolja az ilyen tüneteket.
Meglepte viszont, hogy Fanny – úgy látszik – Crawford húgát sem
hiányolja: a barátnőjét, a társnőjét, aki olyan közel állt hozzá. Furcsa, de
Fanny róla is csak ritkán beszélt, és kérdezetlenül nemigen említette, hogy
szomorú, amiért el kellett válnia tőle.
Ó, épp ez a húg, ez a barátnő, ez a társnő okozta most Fannynak a
legtöbb lelki szenvedést. Ha hihette volna, hogy Maryt a sors éppúgy nem
fogja Mansfieldhez kötni, mint a bátyját – őt pedig nem fogja, az biztos –,
ha remélhette volna, hogy éppúgy nem tér vissza egyhamar, mint a bátyja
– mert annak a visszatérésétől, úgy érezte, nem nagyon kell félni –, akkor
csakugyan könnyű lett volna a szíve; de minél többet gondolkodott és
figyelt, annál jobban meggyőződött róla, hogy Crawford kisasszony és
Edmund házassága előtt simább az út, mint addig bármikor. Edmund
hajlandósága erősebb volt, a Maryé egyértelműbb. Edmund kifogásai, a
jelleméből fakadó aggályok szétfoszlottak, nem lehetett tudni, miért; s a
Mary kételyei és a becsvágyából fakadó ingadozások éppúgy megszűntek,
úgyszintén minden látható ok nélkül. Nyilván megnőtt közöttük a
vonzalom: más magyarázat nem lehetséges. Ami jó volt Edmundban, s ami
rossz volt Maryben, engedett a szerelemnek, és ha ilyen nagy a szerelem,

287
össze is fogja kapcsolni őket. Úgy volt, hogy Edmund felmegy Londonba,
mihelyt elintéz valamit Thornton Laceyvel kapcsolatban, talán két héten
belül; sokat beszélt az utazásáról, szívesen beszélt róla; ha pedig újra
együtt lesz Maryvel, az eredmény nem lehet kétséges. Biztos, hogy
megkéri a kezét, s éppoly biztos, hogy Mary igent mond; de valami rossz
érzés arra késztette Fannyt, hogy szorongva tekintsen a várható esemény
elé – igazán nem maga miatt, ő legalábbis azt hitte.
Legutolsó beszélgetésük alkalmából Crawford kisasszony ugyan eléggé
szeretetreméltónak és fölöttébb nyájasnak mutatkozott, de azért mégiscsak
Crawford kisasszony maradt: megtévedt és megzavart szellem,
öntudatlanul is az; rossz úton jár, de a jó úton hiszi magát. Lehet, hogy
szerelmes, de ezen kívül nincs benne olyan érzelem, amely méltóvá tenné
Edmundhoz. Fanny meg volt győződve róla, hogy másfajta szívbéli
összhang aligha lehetséges közöttük; s az idősebb bölcsek talán
megbocsátanak neki, amiért Crawford kisasszony jobb útra térését szinte
reménytelennek tartotta, és úgy vélte, hogy ha Edmund befolyása a heveny
szerelem állapotában is ily kevéssé tudta a lány elméjét megvilágosítani
vagy helyesebb gondolkodásra bírni, akkor a házasélet hosszú évei után
sem várható gyökeres változás.
A tapasztalat nyilván derűsebbnek látta volna két ilyen fiatal lény
jövőjét az adott feltételek mellett, és a pártatlanság nem vitatta volna el
Crawford kisasszonytól a női természet általános készségét, hogy végül is
magáévá tegye annak a férfinak a felfogását, akit szeret, s mint élettársát
tisztel. Fanny azonban szentül hitte, amit hitt, végtelenül szenvedett tőle, s
csak fájdalommal tudott Crawford kisasszonyról beszélni.
Sir Thomas közben tovább melengette a maga reményeit, továbbra is
nyitva tartotta a szemét, és úgy érezte, az emberi természet ismerete
alapján méltán számíthat arra, hogy a trónfosztottság és a háttérbe szorulás
előbb–utóbb nyomot hagy unokahúga kedélyén, s az abbamaradt udvarlás
felébreszti benne a folytatás iránti vágyat; igaz, egyelőre hiába várta, hogy
mindez tökéletesen és kétségtelenül megmutatkozzék, de hamarosan talált
rá elfogadható magyarázatot: újabb vendég jelezte érkezését, és Sir
Thomas kénytelen volt belátni, hogy amíg megfigyeléseinek tárgya erre a
vendégre gondol, kedélyállapotában nemigen következhetik be romlás.
William tíz nap szabadságot kapott, s Northamptonshire–be készült, mint a
világ legboldogabb – mert legújsütetűbb – hadnagya, hogy megmutassa a
boldogságát, és leírja az egyenruháját.
Meg is jött, s az egyenruháját is szívesen megmutatta volna, ha a
kegyetlen szabályzat úgy nem rendelkezik, hogy csak szolgálatban szabad
viselni. Az egyenruha tehát Portsmouthban maradt, és Edmund attól

288
tartott, hogy mire Fanny megláthatja, már kopottabb lesz egy kissé,
amiként a gazdája érzéseinek is szükségképpen meg kell kopniuk. Szégyen
lesz felvenni; mert ugyan mi lehet kevésbé tetszetős vagy megbecsült
viselet, mint az olyan hadnagy egyenruhája, aki már egy–két éve hadnagy,
és látnia kell, hogy némelyek megelőzik a ranglétrán? Így morfondírozott
Edmund, amíg az apja be nem avatta egy tervbe, amely lehetővé tette
Fannynak, hogy teljes díszben is láthassa a Rigó hadnagyát.
A terv abban állt, hogy Fanny kísérje vissza a bátyját Portsmouthba, és
maradjon egy kis ideig a családja körében. Amikor Sir Thomas egy
emelkedett szellemű tűnődése során erre a gondolatra jutott, terve a lehető
leghelyesebbnek és célszerűbbnek tűnt fel előtte; de mielőtt végleg döntött
volna, a fiát is meg akarta hallgatni. Edmund minden oldalról fontolóra
vette az ötletet, és minden szempontból helyesnek találta. Maga a terv jó, s
nem is lehetne jobbkor megvalósítani; Fanny pedig bizonyosan örömét
lelné benne. Sir Thomas ezek után nem tétovázott, s egy határozott
kijelentéssel – „Akkor hát így lesz!” – berekesztette a tárgyalást; oka volt
rá, hogy elégedetten várja a fejleményeket, és nemcsak azért, amit a fiával
közölt; az a szempont ugyanis, hogy helyénvaló, ha Fanny meglátogatja a
szüleit, voltaképp nem sok szerepet játszott az elhatározásában, Fanny
boldogításának a gondolata pedig még annál is kevesebbet. Igaz, azt
kívánta, hogy Fanny szívesen vállalkozzék az útra, de éppoly őszintén
kívánta azt is, hogy még mielőtt lejárna az ott–tartózkodása, végképp elege
legyen a családjából, s átérezve a mansfieldi elegáns, nagyvonalú élet
hiányát, józan belátásra jusson, és jobban meg tudja becsülni azt az
ajánlatot, amely egy éppoly előkelő otthonhoz juttatná, méghozzá
végérvényesen.
A tervnek tehát gyógyító célzata volt: Fanny kezelésre szorul, mert a
gondolkodásmódja pillanatnyilag, sajnos, nem egészséges. Jólétben,
vagyonos légkörben élt nyolc–kilenc évig, s ez egy kissé megzavarta
valóságérzékét és ítélőképességét. Az apja házában nyilván be fogja látni,
mit is ér a nagy jövedelem; és Sir Thomas bízvást remélte, hogy a kúra
eredményeképpen bölcsebb és boldogabb asszonyként éli majd le az életét.
Ha Fanny csak egy kicsit is hevülő természetű, bizonyára hangosan
kitört volna belőle az elragadtatás, amikor megtudta a tervet: amikor a
nagybátyja közölte vele, hogy meglátogathatja a szüleit, fivéreit, és húgait,
miután addigi életének csaknem a fele nélkülük telt el; hogy két teljes
hónapra visszatérhet gyermekkora színhelyére, az úton William lesz társa
és támasza, s azután is együtt maradhat Williammel, amíg a fiatalember
ismét tengerre nem száll. Igen, ha egyáltalán van öröm, amely ujjongásra
tudja késztetni, most feltétlenül ujjongania kellett volna, mert az öröme

289
csakugyan nem ismert határt, de a boldogság csöndesen, mélyen, szívet
csordítóan rejtőzött benne, és Fanny, aki sohasem beszélt valami sokat,
annál inkább hajlott a némaságra, minél forróbbak voltak az érzései. Az
első pillanatban csak annyit tudott mondani, hogy köszöni szépen. Később,
amikor megbarátkozott a boldogság hirtelen feltárult lehetőségeivel, már
részletesebben írta le érzéseit William és Edmund előtt; de szívének
egynémely benső rezdülését még akkor sem önthette szavakba. Az első
örömök emléke, s a szenvedésé is, amikor el kellett szakadnia tőlük, újult
erővel támadt fel benne, és úgy tetszett, hogy ha visszatér a szülői házba,
egyszeriben begyógyul minden seb, amelyet azóta ütött a távollét. A
családi kör ismét magába zárja, érezheti mindannyiuk szeretetét – erősebb
szeretetet, mint addig bármikor –, félelem és tartózkodás nélkül
egyenrangúnak érezheti magát a környezetével, és soha meg sem említik
előtte a Crawford testvéreket, egyetlen pillantásban sem kell
szemrehányást gyanítania őmiattuk: mindez annyi üdvösséget ígért, hogy a
felét sem lehetett bevallani.
És Edmund – két hónapig távol lesz tőle, sőt, talán háromig is
elmaradhat: ez biztosan jót fog tenni. Mérföldek lesznek közöttük, nem
kell naponta látnia, nem kell tapasztalnia a kedvességét, nem kell
szüntelenül sajognia a szívének, amiért tudja róla, hogy mit érez, s nem
kell menekülnie bizalmas közlései elől... így talán sikerül józan ésszel
megnyugtatnia magát, és nem lesz szerencsétlen, ha arra gondol, hogy
Edmund Londonban van, és ott végleg elintéz mindent. Amit
Mansfieldben nehéz lenne elviselni, Portsmouthban távolról sem lesz
olyan nyomasztó.
Csak az aggasztotta, hogy mihez kezd nélküle Lady Bertram. Rajta kívül
nem volt rá szüksége senkinek; de hogy ő milyen nehezen fogja
nélkülözni, arra Fanny nagyon rossz érzésekkel gondolt; és csakugyan, a
tervnek ez a része állította Sir Thomas elé a legsúlyosabb problémát: olyan
súlyosat, hogy csakis ő oldhatta meg, és senki más.
No de Sir Thomas volt az úr a mansfieldi házban. Ha komolyan
elhatározott valamit, mindig keresztülvitte az akaratát; most is addig
taglalta a kérdést, addig magyarázta és fejtegette, hogy Fannynak
kötelessége néha ellátogatni a családjához, amíg a felesége bele nem
egyezett; igaz, inkább engedékenységből, mint belátásból, mert Lady
Bertram körülbelül csak annyit látott be, hogy Sir Thomas helyesnek tartja
Fanny elutazását, következésképpen Fanny el fog utazni. Öltözőszobája
csendjében, ahol szabad folyást engedhetett tárgyilagos tűnődéseinek, s
nem háborgatták Sir Thomas zavarba ejtő érvei, semmiképpen sem fogta
fel, miért kell Fannynak egyáltalán találkoznia az apjával meg az anyjával,

290
akik hosszú éveken át remekül megvoltak nélküle, miközben ő olyan jó
hasznát vette. Amikor pedig Norrisné roppant hévvel bizonygatta, hogy
meg sem fogja érezni Fanny hiányát, a leghatározottabban vissza kellett
utasítania ezt a képtelen állítást.
Sir Thomas az eszére, a lelkiismeretére, a nagylelkűségére hivatkozott.
Nem vitás, mondotta, hogy olyan áldozatot kíván tőle, melyre csakis a
jóság és az önmegtagadás lehet képes. Norrisné viszont arról akarta
meggyőzni, hogy Fanny egyáltalán nem pótolhatatlan (ő maga szíves
örömest felajánlja minden szabad idejét, ha kell), tehát nincs is rá semmi
szükség.
– Meglehet, húgom – felelte konokul Lady Bertram. – Talán igaza van;
de mégse mondhatok egyebet, mint hogy nagyon nehezen fogom
nélkülözni.
Hátravolt még, hogy érintkezésbe lépjenek a portsmouthiakkal. Fanny
maga írta meg a levelet, s az anyja válasza, bár rövid volt, nagyon
kedvesen hangzott – néhány egyszerű sorban fejezte ki az anya
természetes örömét, hogy ismét találkozhatik gyermekével –; Fanny tehát
igazolva láthatta az együttlétükhöz fűzött minden reményét; immár biztos
volt benne, hogy ragaszkodó és szerető barátnőre talál a „mamában”, aki
mostanáig, mi tagadás, nem sok gyöngédséget tanúsított iránta; ezt
azonban könnyű volt önhibáinak vagy képzelődésének a számlájára írni.
Túl érzékeny természete merő gyámoltalanságból és nyűgösségből nyilván
elriasztotta a szeretetet, vagy pedig nagyobb részt kívánt belőle, mint
amekkora oly népes családban egy személynek járt volna. De most már
jobban tudja hasznosítani magát, türelmesebb is lett, az anyját se foglalják
le többé a kisgyerekektől nyüzsgő ház szüntelen gondjai, idő vagy
hajlandóság hiánya nem gátolja a teljes összhang kialakulását, s így
hamarosan létrejöhet közöttük az a kapcsolat, amelynek anyát és
gyermekét mindig is egybe kell fűznie.
Williamet csaknem ugyanolyan boldoggá tette a terv, mint a húgát.
Kimondhatatlan öröm, hogy nem kell Fannytól elszakadnia, amíg csak a
szolgálat meg nem követeli, sőt, talán még akkor is otthon találja, ha
visszatér első útjáról. Azonkívül égett a vágytól, hogy megmutassa neki a
Rigó–t, mielőtt kifutna a tengerre (az egész flottában nincs még egy olyan
egyárbocos, mint a Rigó); és a kikötőben is történt egy–két változás,
amelyet Fannynak okvetlenül látnia kell.
Kertelés nélkül megmondta azt is, hogy Fanny jelenléte igen üdvös lesz
mindannyiukra nézve.
– Én nem is tudom – mondta –, de valahogy ránk férne otthon a te jó
modorod és rendességed. A ház mindig a feje tetején áll. Te majd biztos

291
eligazítasz mindent. Megmondod anyánknak, hogyan is kell csinálni,
segítesz Susannak, némi oktatásban részesíted Betseyt, és el fogod érni,
hogy a fiúk szeressenek, és hallgassanak rád. Rend lesz, és mindenki jól
fogja érezni magát!
Mire Price–né válasza megjött, az ifjú utasoknak alig néhány napjuk
maradt Mansfieldben, s e napok közül is az egyiknek jó részét nagy
riadalomban kellett tölteniük, mert amikor sor került az utazás
módozatainak megbeszélésére, és Norrisné tapasztalta, hogy hiába
szeretne minél többet megtakarítani a sógora pénzéből, s hiába célozgat
arra, hogy Fannynak valami olcsóbb közlekedési eszköz is megfelelne, Sir
Thomas az ő óhajait semmibe véve határozottan a delizsánsz mellett foglal
állást, sőt, evégből még bankjegyeket is átnyújt Williamnek: akkor
Norrisnénak hirtelen eszébe jutott, hogy a kocsiban egy harmadik személy
is elférne, s ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy ő is útra keljen, és
meglátogassa szegény drága testvérét. Gondolatait egy csöppet sem
igyekezett véka alá rejteni. Az első perctől fogva, úgymond, nagy kedvet
érzett az iránt, hogy elkísérje a fiatalokat; igazán boldogan utazna velük;
már több mint húsz éve nem látta szegény drága testvérét; és milyen nagy
segítség lesz a fiataloknak, ha útközben ott van mellettük a tapasztalt öreg,
aki helyettük is tudja, mi a teendő; meg aztán szegény drága testvére
ugyebár egész biztosan rossz néven venné tőle, ha nem menne el hozzá,
amikor itt a remek alkalom.
Williamet és Fannyt jeges borzadály hatotta át erre a javaslatra.
Az élvezetes utazás minden élvezete odalesz. Gyászos képpel néztek
egymásra. Kínzó bizonytalanságuk eltartott egy–két órát. Egyikük sem
mert közbeszólni, hogy bátorítsa vagy lebeszélje a nénit. Norrisnénak
segítség nélkül kellett döntenie; s végül is, unokaöccse és unokahúga
határtalan örömére, eszébe jutott, hogy őt Mansfield Park e pillanatban
semmiképp sem nélkülözheti; Sir Thomasnak és Lady Bertramnak
múlhatatlanul szüksége van rá, következésképpen nem veheti a lelkére,
hogy akár csak egy hétig is magukra hagyja őket, és a kettőjük szolgálatán
kívül minden egyéb örömről fájó szívvel le kell mondania.
Az igazat megvallva az is eszébe jutott, hogy ha Portsmouthba elviszik
is ingyen, visszafelé aligha bújhat ki az útiköltség megfizetése alól. Így
azután szegény drága testvérét semmi sem óvhatta meg a keserű
csalódástól: Norrisné mégiscsak elszalasztotta a remek alkalmat, és
valószínűnek látszott, hogy újabb húsz évig nem fognak találkozni.
Fanny portsmouthi utazása Edmund terveire is hatott. Mansfield Park,
tőle is áldozatot kívánt, akárcsak a nagynénjétől. Eredetileg úgy tervezte,
hogy körülbelül ez idő tájt Londonba utazik; de most mégsem hagyhatta

292
magára az apját és az anyját, épp amikor környezetük leghasznosabb tagjai
kiröppentek a házból; így azután önfeláldozóan, de egy csöppet sem
tetszelegve az önfeláldozó fiú szerepében, egy–két héttel elhalasztotta
utazását, amely élete boldogságának végleges megalapozásával
kecsegtette.
Fannynak ezt meg is mondta. Hiszen olyan sokat tud máris: hadd tudjon
meg mindent. Ismét a legbizalmasabban beszélt vele Crawford
kisasszonyról; és Fanny annál inkább szenvedett, mert érezte, hogy ez az
utolsó alkalom, amikor Crawford kisasszony neve még valamelyest
szabadon kerülhet szóba közöttük. Edmund azután csak egyetlenegyszer
utalt rá. Lady Bertram este épp lelkére kötötte unokahúgának, hogy írjon
sűrűn és késedelem nélkül, akkor maga sem lesz rossz levélíró; mire
Edmund egy alkalmas pillanatban odasúgta: – Én is írok majd neked,
Fanny, ha lesz miről írnom... ha lesz olyan mondanivalóm, aminek, azt
hiszem, örülni fogsz, s amiről másoktól nem értesülnél olyan hamar. – Ha
Fanny nem értette volna, mire céloz, elég lett volna egy pillantást vetnie
Edmund égő arcára, hogy minden kétsége megszűnjön.
Össze kellett szednie minden erejét, hogy felvértezze magát e levél
ellen. Istenem, levelet vár Edmundtól, és retteg tőle! Kezdte belátni, hogy
még nem esett át mindama gondolati és érzelmi változásokon, amelyeket
az idő múlása és a körülmények alakulása idéz elő e forgandó világban.
Még nem apasztotta ki a lelki szenvedés minden forrását.
Szegény Fanny! Szíves örömest vállalkozott az útra, mégis
gyötrelmesen töltötte az utolsó estét Mansfield Parkban. Búcsúzáskor
nagyon nehéz volt a szíve. Megkönnyezte a ház minden egyes szobáját, s
még jobban minden kedves lakóját. Forrón megölelte a nagynénjét, mert
tudta, hogy hiányozni fog neki; zokogásával küszködve csókolt kezet a
nagybátyjának, mert fájt éreznie, hogy magára haragította; s amikor végül
Edmunddal került szembe, se nem látott, se nem hallott, de még
gondolkodni sem volt képes: csak utólag fogta fel, hogy unokabátyja
testvéri szeretettel búcsúzott el tőle.
Mindez este történt, mert másnap igen korán kellett indulniuk; s amikor
a megcsappant háznép reggelire gyűlt össze, már arról esett szó, hogy
William és Fanny bizonyára túlvan az első állomáson.

293
 Harmincnyolcadik fejezet

Ahogy Mansfield Park mindinkább elmaradt a távolban, az utazás

újszerűsége, s a boldogság, hogy együtt lehet Williammel, hamarosan
megtette a maga természetes hatását Fanny kedélyére; mire elérték az első
állomást, és kiszálltak Sir Thomas hintójából, Fanny már igen derűsen
tudott búcsút mondani az öreg kocsisnak, akivel illő üzeneteket is küldött a
kastélyba.
A két testvér között vége–hossza nem volt a kellemes beszélgetésnek.
William áradó jókedve új tápra talált mindenben, s a fiatalember nem
győzte ontani a pajkos tréfákat, ha olykor megpihentek a fennköltebb
eszmecsere közben, amely mindig a Rigó magasztalásával végződött, ha
ugyan nem azzal kezdődött: kifejtette, milyen feladatokat bízhatnak a
hajóra, ütközetekről ábrándozott, melyekben diadalmaskodnak a túlerő
fölött, akkor pedig (feltéve, ha az első tiszt nem rontja a hajón a levegőt –
és William vajmi kevés irgalmat tanúsított az első tiszt iránt) hamarosan
előbbre jut egy fokkal; azután az ábrándok magukban foglalták a
zsákmánypénzt is, amelyet nagylelkűen szét fog osztani a család tagjai
között, s csak annyit tart meg belőle, hogy kényelmesen berendezzen egy
kis házikót, ahol az emberi kor legvégső határáig boldogan éldegél majd
Fannyval együtt.
Fanny közvetlen gondjai, amelyek Crawford úrhoz kapcsolódtak, nem
szerepeltek a beszélgetésben. William tudott a történtekről, és szívből
sajnálta, hogy a húga olyan hűvös érzelmeket táplál az iránt, akit ő a
legnagyszerűbb embernek tartott; de abban a korban volt, amikor a fiatalok
mindennél magasabbra helyezik a szerelmet, s így semmit sem vethetett
Fanny szemére; azonkívül ismerte Fanny óhajait, és a leghalványabb
célzással sem akarta megbántani.
Fannynak volt oka azt hinni, hogy Crawford úr még nem felejtette el. A
testvérpár elutazása óta eltelt három hét folyamán több levelet is kapott a
húgtól, a fivér pedig mindegyikhez hozzáfűzött néhány sort, s amit írt,
éppoly melegen és határozottan hangzott, mint amit élőszóval mondott. A
levelezés legalább olyan kínosnak bizonyult Fanny számára, mint ahogy
eleve képzelte. Crawford kisasszony csupa szellem, csupa szív stílusa
önmagában véve is bajt hozott rá, függetlenül attól a kényszertől, hogy a
fivér utóiratait is olvasnia kellett; Edmund ugyanis nem nyugodott, amíg
fel nem olvasta neki a levelek fő részét, s azután Fanny kénytelen volt

294
végighallgatni, ahogyan Mary fogalmazási és szívbéli erényeit
magasztalja. Mivel pedig a levelek át meg át voltak szőve üzenetekkel,
célzásokkal, emlékekkel, mindenféle mansfieldi vonatkozásokkal, Fanny
megsejtette, hogy voltaképp Edmundnak szólnak, és alig bírta elviselni
gyötrelmes kényszerhelyzetét: tűrnie kell, hogy levélben ostromolja az a
férfi, akit nem szeret, annak viszont, akit szeret, egy másik nő iránti
szerelmét kell közvetítői minőségben támogatnia. Már csak ezért is sokat
várt a mostani elutazástól. Ha ő nem lesz egy födél alatt Edmunddal, Mary
aligha tartja majd érdemesnek, hogy tollat ragadjon, s London és
Portsmouth között lassanként végleg elapad a levelezés.
Ilyen gondolatok jártak az eszében, s még ezer hasonló, mialatt derűsen
utazott tovább: minden baj nélkül és a csatakos februárhoz képest elég
gyorsan haladtak előre. Áthajtottak Oxfordon, de Fanny csak egy futó
pillantást vethetett a kocsiból Edmund kollégiumára, s azután meg sem
álltak Newburyig, ahol jóízű ebéd vagy inkább vacsora tett pontot a napi
örömök és fáradalmak végére.
Másnap ismét korán reggel indultak, és mivel útközben semmi sem
történt, ami késedelmet okozott volna, előírás szerint haladtak tovább, s
még világosban értek Portsmouth határába, úgyhogy Fanny körülnézhetett,
és megcsodálhatta az új épületeket. Átmentek a felvonóhídon, be a
városba; s éppen szürkülni kezdett, amikor a kocsi William érces
hangjának irányításával a Fő utcáról bekanyarodott egy szűk sikátorba, és
megállt egy kis ház előtt, amely jelenleg Price úréknak szolgált lakóhelyül.
Fanny csupa lázas izgalom volt, csupa remény és szorongás. Alighogy
megálltak, egy lompos külsejű cselédlány, aki nyilván a kapuban
várakozott rájuk, azonnal odasietett, és mindenféle segédkezésnél
fontosabbnak tartotta, hogy lélekszakadva elújságolja, ami történt: –
Hadnagy úr, kérem, a Rigó kifutott a kikötőből, és az egyik tiszt úr itt járt,
hogy... – Nem folytathatta, mert egy jónövésű tizenegy éves fiú rohant elő
a házból, félretolta a cselédlányt, s miközben William maga nyitotta ki a
kocsiajtót, így kiáltott felé: – Épp idejében érkeztél! Már egy félórája
várunk. A Rigó ma reggel kifutott. Én is láttam. Gyönyörű volt. Azt
mondják, egy–két napon belül megkapja az útiparancsot. Campbell úr itt
volt négykor, téged keresett: a Rigó egyik dereglyéjével van, hatkor
visszamegy a hajóra, és szerette volna, ha idejében megjössz, hogy együtt
mehess vele.
Egy–két futó pillantás Fannyra, mialatt William kisegítette a kocsiból:
az öcskös csupán ennyi önkéntes figyelmet szentelt neki, de azért nem
tiltakozott a nővéri csókok ellen, bár közben is lázasan részletezte tovább a
Rigó kifutását, amit méltán tarthatott mindennél érdekesebb eseménynek,

295
mert úgy volt, hogy ő is éppen most kezdi el a tengerészi pályát, méghozzá
a szóban forgó hajó fedélzetén.
Még egy pillanat, s Fanny a házban találta magát, a szűk bejárati
folyosón, anyja ölelő karjaiban: Price–né arca őszinte örömöt fejezett ki, és
annál is kedvesebb volt Fannynak, mert a Lady Bertraméra emlékeztette;
aztán előkerült a két húga, a szépen fejlett, tizennégy éves Susan és a
család legfiatalabb tagja, az öt év körüli Betsey – mindketten nagy
örömmel fogadták, bár nem a legfinomabb modorban. De Fanny nem is
kívánt jó modort, csak arra vágyott, hogy szeressék, a többi nem volt
fontos.
Bevezették a nappaliba; ez olyan kicsi volt, hogy először azt hitte,
csupán átjárószoba, melyből a rendesebb helyiségekbe lehet jutni, s egy
pillanatra megállt, várva, hogy tovább vigyék; mikor azonban rájött, hogy
a szobának nincs más ajtaja, és a jelek szerint a család itt szokott
tartózkodni, elszégyellte magát, s még a gondolatait is gyorsan
visszaparancsolta, nehogy az arca elárulja. De az anyja nemigen ért rá
gyanút fogni. Már vissza is ment a bejárati ajtóhoz, hogy üdvözölje
Williamet: – Isten hozott, édes fiam! Hallottad, mi újság a Rigó–ról? Már
ki is futott, pedig azt hittük, legalább három napig szó sem lehet róla; most
aztán nem tudom, mit csináljak Sam holmijával, sehogy se leszek idejében
készen; a Rigó talán már holnap megkapja az útiparancsot. Teljesen
váratlanul ért az egész. Szegény fiam, máris mehetsz Spitheadbe. Itt volt
Campbell, izgatottan keresett; mondd, hát mit csináljunk? Úgy örültem,
hogy kellemesen együtt tölthetjük az estét, és most tessék, egyszerre a
nyakamba szakadt minden.
Fia derűsen azt felelte, hogy mindig minden úgy van a legjobban,
ahogyan van, és semmi bosszúságot nem mutatott, amiért újra el kell
mennie hazulról.
– Persze hogy jobban örültem volna, ha a Rigó a kikötőben marad, és
nyugodtan itthon tölthetek még egypár órát; de ha már itt az a dereglye,
legjobb, ha azonnal indulok, ezen kár sopánkodni. Merrefelé horgonyoz a
Rigó Spitheadben? A Canopus mellett? No de mindegy: Fanny bent van a
nappaliban: minek álldogálunk itt a folyosón? Jöjjön, anyám, hisz
jóformán meg se nézte még az édeslányát.
Be is mentek mind a ketten, Price–né nagy szeretettel újra megcsókolta
Fannyt, néhány szót ejtett arról, hogy mennyire megnőtt, majd a
természetes anyai érzésektől indíttatva az úti fáradalmak és az utasok
kívánságai felől kezdett érdeklődni.
– Szegény gyermekeim! Milyen fáradtak lehettek! Ugyan mit is
kívántok? Már azt hittem, sohasem jöttök meg. Betseyvel együtt legalább

296
egy félórája lestünk benneteket. Mikor ettetek utoljára? És most mit
kívánnátok? Nem tudtam előre, hogy mit ennétek szívesebben, ha
megjöttök, egy kis húst vagy csak egy teát, különben már készen is lenne
valami. Most meg attól félek, Campbell visszajön, mielőtt elkészülne a
pecsenye, és nincs is hentes a közelben. Nagyon kellemetlen, hogy nincs
hentes az utcában. Ahol legutóbb laktunk, sokkal jobb volt. De talán egy
kis teával is megelégesztek, ha gyorsan elkészül.
Mindketten kijelentették, hogy semmit se kívánnak jobban egy csésze
teánál. – Akkor, Betsey drágám, fuss már ki a konyhába, és szólj
Rebeccának, hogy tegye fel a vizet, aztán hamar készítsen be mindent a
teához. Kár, hogy a csengő nincs megjavítva; de Betsey nagyon ügyes kis
küldönc.
Betsey kiviharzott, szemlátomást büszkén, hogy szép új nővére előtt
bemutathatja képességeit.
– Istenem, milyen rosszul ég a tűz! – folytatta az aggódó anya. – Titeket
meg biztos csontig átjárt a hideg. Húzd közelebb a széked, drágám. El nem
tudom képzelni, mit csinál ez a Rebecca. Jó félórája szóltam neki, hogy
hozzon be egy kis szenet. Legalább te gondolhattál volna a tűzre, Susan.
– Én fent voltam, mama, az emeleten, és rakosgattam – felelte Susan
olyan tiszteletlen, elutasító hangon, hogy Fanny összerezzent. – Azt
tetszett mondani, hogy ha megjön Fanny néném, vele együtt költözzem át
a másik szobába, és hiába szóltam Rebeccának, nem kaptam tőle semmi
segítséget.
A további vitát nagy jövés–menés akadályozta meg; először a kocsis
jelentkezett a pénzéért; azután Sam és Rebecca között tört ki a perpatvar
Fanny poggyászának a felszállítása körül, mert Sam mindenáron a saját
elképzelése alapján akarta lebonyolítani ezt a műveletet; végül beállított
maga Price úr: öblös hangja előre jelezte érkezését, amint a folyosón
valami káromkodásszerű szösszenet kíséretében belerúgott a fia
bőröndjébe és a lánya kalapdobozába, majd gyertyáért kiáltott; mivel
azonban gyertyát nem kapott, anélkül volt kénytelen a szobába lépni.
Fanny kétes érzésekkel állt fel a fogadására, de csakhamar
visszahanyatlott, amikor tapasztalta, hogy apja észre sem veszi a
félhomályban, és nem is érdeklődik felőle. Price úr barátságosan megrázta
a fia kezét, és nagy garral üdvözölte: – Haha, komám, Isten hozott idehaza.
Jó, hogy itt vagy. Hallottad a nagy hírt? A Rigó ma reggel kifutott. Nem
henyélünk, de nem ám! Az istenfáját, épp jókor jöttél! A doktor már itt
volt, keresett: az egyik dereglyével van, és hatkor indul Spitheadbe,
úgyhogy az lesz a legjobb, ha vele mégy. Voltam Turnernél a beosztásod
dolgában: minden rendben lesz. Csöppet se csodálnám, ha már holnap

297
megkapnátok az útiparancsot; de ezzel a széllel úgyse indulhattok el, ha
nyugat lesz az irány; márpedig Walsh kapitány szerint biztosan nyugat felé
mentek az Elefánt–tal. Bárcsak úgy lenne, az istenfáját! De az öreg
Scholey azt mondja, előbb Texel felé hajóztok. Mindegy, lesz, ami lesz,
állunk elébe. Hanem az istenfáját neki, sokat vesztettél, hogy nem voltál itt
ma reggel, amikor a Rigó kifutott! Én magam ezer fontért se mondtam
volna le arról a látványról. Épp reggeliztünk, amikor az öreg Scholey
átfutott, hogy felhúzták a horgonyt, s már úszik kifelé. Mindjárt rohantam
én is, két ugrással ott voltam a rakparton. Esküszöm, olyan gyönyörű
jószágot még nem ringatott a tenger. Most aztán kint van Spitheadben, és
lefogadom, hogy egész Anglia huszonnyolc ágyúsnak nézné. Két óra
hosszat álltam a parton ma délután, s gyönyörködtem benne. Ott fekszik az
Endymion meg a Kleopátra között, valamivel keletre a darushajótól.
– Ejha! – kiáltotta William. – Magam is éppen odavittem volna. Az a
legjobb spitheadi hajóállás. De itt a húgom is, apám; itt van Fanny –
odafordult hozzá, és közelebb húzta –; meg se látja ebben a sötétben.
Price úr elismerte, hogy csakugyan megfeledkezett a lányáról, de most
pótolta a mulasztást: amúgy derekasan a keblére szorította; megjegyezte,
hogy felnőtt nővé cseperedett, és maholnap bizonyára férjet fog magának;
azután pedig nagyon is úgy tett, mintha újra meg akarna feledkezni róla.
Fanny visszahúzódott a helyére, sebzetten az apa modorától és
italszagától; Price úr pedig tovább beszélt, de csak a fiához és csakis a
Rigó–ról, jóllehet William, bármennyire érdekelte is a téma, nemegyszer
megpróbálta Fannyra, hosszú távollétére és hosszú utazására irányítani az
apja figyelmét.
Így ültek együtt még egy ideig, s végül gyertyát is kaptak; mivel
azonban a tea csak nem akart asztalra kerülni, és Betsey konyhai jelentései
alapján belátható időn belül, nem is lehetett számítani rá, William jobbnak
látta, ha inkább átöltözik, és felkészül a behajózásra, hogy aztán nyugodtan
teázhasson.
Alighogy kiment, két pirospozsgás, megtépázott és maszatos fiú rontott
be a szobába, név szerint Tom és Charles, az egyik talán nyolc–, a másik
kilencéves: épp kiengedték őket az iskolából, s alig várták, hogy
találkozzanak a nővérükkel, és közölhessék vele, hogy a Rigó kifutott.
Charlest nem ismerte Fanny, mert az elköltözése után született, de Tomot
még sokszor babusgatta, és most nagyon örült, hogy viszontláthatja.
Szívből jövő csókokat adott mindkettőjüknek, de főként Tomot igyekezett
maga mellett tartani, hogy felkutassa arcán az olyannyira szeretett kisbaba
vonásait, és elmondja neki, hogy annak idején kölcsönös volt a
ragaszkodásuk. Tomnak azonban nem fűlött a foga az ilyen édelgéshez:

298
nem azért jött haza, hogy egy helyben maradjon és hallgasson, hanem
azért, hogy összevissza rohangáljon és lármázzon; a két fiú hamarosan el is
menekült Fannytól, és addig csapkodta a nappali ajtaját, amíg a nénjüknek
bele nem fájdult a feje.
Fanny most már látta mindazokat, akik otthon éltek; rajtuk kívül csak
két testvére volt még, nála fiatalabbak, de Susannál idősebbek, az egyik
hivatalnok Londonban, a másik tisztjelölt egy Indiába járó kereskedelmi
hajón. Igen, látni már látta a család valamennyi tagját, de a lármából, amit
csapni tudtak, még csak ízelítőt kapott. A következő negyedórában aztán
jobban megismerte a hangerejüket. William kijött az emeleti
lépcsőfordulóra, s lekiáltott az anyjának és Rebeccának. Bosszús volt, mert
nem talált valamit, amit a szobájában hagyott. Egy kulcs eltűnt, Betsey
állítólag rátette a kezét az új kalapjára, az egyenruhája mellényén pedig
nem hajtották végre azt az apró, de igen fontos módosítást, amelyre
vonatkozólag mindannyiuktól ígéretet kapott.
Price–né, Rebecca és Betsey testületileg felsiettek, hogy előadják
mentségeiket; valamennyien egyszerre beszéltek, de Rebecca a
leghangosabban, és nagy kapkodva hozzáláttak a mulasztás jóvátételéhez;
William hasztalan próbálta visszaküldeni Betseyt a földszintre, vagy
legalább rábírni, hogy maradjon nyugton ott, ahol van; mivel pedig a
háznak csaknem valamennyi ajtaja nyitva volt, mindezt pompásan lehetett
hallani a nappaliban is, kivéve azokat a szüneteket, amikor a lépcsőn fel s
alá kergetőző, bukfencező és sivalkodó Sam, Tom és Charles erősebb
ricsaja minden egyéb lármát elfojtott.
Fanny csaknem megsüketült. A ház kicsi volt, a falak vékonyak, minden
közelről hallatszott: az úti fáradalmak és az iménti izgalom után alig bírta
elviselni. Igaz, magában a szobában teljes nyugalom honolt; Susan ugyanis
eltűnt a többiekkel, és Fanny mellett csak az apja maradt; ő pedig elővette
az újságot, amelyet egyik szomszédjuktól szokott kölcsönkapni, elmerült
az olvasásban, és láthatólag teljesen megfeledkezett a lánya létezéséről. Az
egyetlen gyertyát önmaga és az újság közé állította, mit sem törődve azzal,
hogy esetleg Fannynak is szüksége lehet rá; de hát Fannynak nem volt
semmi dolga, még örült is, hogy fájós fejét nem bántja a világosság, s csak
üldögélt nagy búsan, riadt és csüggedt tűnődésben.
Hát itthon van. De jaj, micsoda otthon ez és micsoda fogadtatás – Fanny
gondolatban is elharapta a szavát: nem szabad panaszkodnia. Mi jogon
kívánja, hogy fontosabb helyet foglaljon el a családban? Oktalan kívánság,
miután oly sokáig éltek távol egymástól! Természetes, hogy minden
William körül forog, ez mindig is így volt, és William meg is érdemli. És
mégis: hogy alig szóltak hozzá, nem kérdezték, alig érdeklődtek Mansfield

299
felől! Fannynak rosszul esett, hogy megfeledkeztek Mansfieldről, a
mansfieldiekről, akiknek annyit köszönhetett, a drága jó mansfieldiekről!
Itt csak egyvalami fontos, minden más a háttérbe szorul. De talán így van
rendjén. Érthető, ha most a Rigó kifutása kelti a legnagyobb izgalmat.
Egy–két nap múlva talán másképpen lesz. Nincs kit hibáztatnia, csak
önmagát. De azért Mansfieldben nem így lett volna. Nem, a nagybátyja
házában tudták volna, hogy mikor mi illik, miről mennyit kell beszélni, és
kinek mennyi figyelem jár – itt nem tudták.
Ehhez hasonló gondolatokkal volt elfoglalva csaknem egy félóráig, s
apja csak egyszer szakította félbe egy hirtelen kifakadással, de egyáltalán
nem azért, hogy megnyugtassa. A folyosón ugyanis különösen erős lett a
dobogás és a bömbölés, mire Price úr így kiáltott fel: – Átkozott kölykök,
hogy nyílna meg alattuk a föld! Ezt a pokoli zenebonát! No persze, Sam
hangja a legerősebb! Máris elmehetne fedélzetmesternek a csibész. Hé, ti
ördögök! Sam, fogd be a csőrödet, mert szíjat hasítok a hátadból.
E szörnyű fenyegetéstől nyilván nem ijedt meg senki; a három fiú ugyan
öt perc múlva együttesen berontott a szobába, és leült, Fanny azonban úgy
látta, ennek legfőbb oka az, hogy egyelőre kifogyott belőlük a szusz,
amiként tűzpiros arcuk és szapora zihálásuk mutatta – hiszen az apjuk
szeme láttára is változatlanul rugdosták egymás sípcsontját, és időnként
felvisítottak, mint az őrültek.
A következő ajtónyílás végre örvendetesebb eseményeket jelzett: feltűnt
a teakészlet, amelynek a látványáról Fanny már–már lemondott aznap
estére. Mivel az a cselédlány, aki Susannal együtt behozta az edényeket,
még az előbbinél is lomposabb volt, Fannynak ámulva kellett
megállapítania, hogy az imént a főkomornát látta. Susan feltette a kannát,
és úgy sandított a nővérére, mint akiben roppant harcot vív a jóleső
büszkeség, amiért e hasznos szerepében is bemutatkozhatik, és a félelem,
hogy alantas munkájáért netalán megvetést kaphat. Kiment a konyhába,
úgymond, hogy megsürgesse Sallyt, és segítsen pirítóst csinálni meg vajat
kenni, különben nem tudja, mikor készülne el a vacsora, pedig a nővére
biztos nagyon éhes már a hosszú kocsizás után.
Fanny szívből megköszönte. El kellett ismernie, hogy csakugyan vágyik
egy korty teára, és Susan nyomban hozzá is látott az elkészítéséhez:
láthatólag tetszett neki, hogy egyedül ő intéz mindent, és nem számítva
egy kis fölösleges hűhót meg néhány oktalan kísérletet, melyet az
öcskösök ráncba szedésére pazarolt, igazán jól megállta a helyét. Fanny
lelkileg éppúgy felüdült, mint testileg; agyának is, szívének is jót tett a
nem túl kései figyelmesség. Susan értelmes, nyílt arcú lány volt; Williamre
hasonlított, és Fanny remélte, hogy tőle is annyi kedvességet és szeretetet

300
kap majd, mint Williamtől.
Miután a légkör ily módon megenyhült, visszajött William, s mindjárt
utána az anyja és Betsey is. Tökéletes hadnagyi egyenruhájában még
magasabbnak, férfiasabbnak, sudárabbnak látszott; boldog mosollyal
egyenest odament Fannyhoz, ő pedig felállt, egy pillanatig szótlan
elragadtatással nézett rá, majd a nyakába borult, és keserédes izgalmában
kitört belőle a sírás.
De nem akarta, hogy boldogtalannak higgyék, hamar összeszedte magát,
letörülte könnyeit, már képes volt sorban szemügyre venni és megcsodálni
a tengerésztiszti öltözék minden jelentősebb kellékét, s jobb kedvre
derülve hallgatta Williamet, aki vidáman beszélt arról, hogy reméli,
naponta partra szállhat, mielőtt útnak indulnának, sőt, talán még ki is viheti
Fannyt Spitheadbe, hogy lássa a hajót.
Azután újabb kavarodás támadt: beállított Campbell úr, a Rigó orvosa,
igen jó modorú fiatalember; a barátjáért jött, s némi bonyodalmak után
kapott is egy széket, valamint – hála az ifjú teakészítő közreműködésének
– egy sebtiben elmosogatott csészét és csészealjat; aztán az urak még egy
negyedóra hosszat tárgyalták ügyeiket illő komolysággal, miközben
nőttön–nőtt körülöttük a lárma és a zűrzavar, de végül is a férfiak és a fiúk
együttesen fölkerekedtek, és indulni készültek; minden rendben volt,
William búcsút mondott a családnak, és valamennyien elmentek – a három
fiú is, mert hiába könyörgött az anyjuk, ragaszkodtak hozzá, hogy egészen
a hajófeljáróig kísérjék a bátyjukat és Campbell urat; ugyanakkor Price úr
is eltávozott, hogy visszavigye szomszédjának az újságot.
Most már úgy látszott, talán beköszönt a viszonylagos nyugalom
korszaka; és csakugyan, miután Rebeccát sikerült rávenni, hogy vigye ki
az edényeket, és Price–né a szobában járvakelve jó néhány percet eltöltött
valami ingujj keresésével, amelyet végül Betsey halászott elő a
konyhaszekrény egyik fiókjából, a kis női társaság végre megpihenhetett;
az anya ugyan még sopánkodott egy kicsit, hogy semmiképp sem tudja
idejében elkészíteni Sam holmiját, de azután mégis eljutott odáig, hogy a
legidősebb lányára és a mansfieldi rokonokra is gondoljon.
Érdeklődni kezdett felőlük, de már az első kérdések egyike – hogy
boldogul Lady Bertram a cselédeivel? Ott is olyan pokolian nehéz
valamirevaló cselédet találni? – hazacsalogatta a gondolatait
Northamptonshire–ből, és a saját háztartási bajaihoz vezette vissza: ezek
után már nem tudott másról beszélni, mint arról, hogy milyen
szörnyűségesek az összes portsmouthi cselédek, közülük is legfőként az a
kettő, aki nála szolgál. Bertramékat teljesen háttérbe szorította Rebecca
hibáinak a részletezése, amihez Susan rengeteg adalékkal járult hozzá,

301
Betsey pedig még annál is többel; mivel úgy látszott, semmi se szól
Rebecca mellett, Fanny kénytelen volt szerényen megjegyezni, hogy akkor
Price–né bizonyára elküldi a háztól, mihelyt letelik az esztendeje.
– Az esztendeje! – kiáltotta Price–né. – Remélem, hamarabb
megszabadulok tőle, mert ha kivárnám azt az esztendőt, akkor egészen
novemberig kellene várnom. Portsmouthban, drágám, odajutottunk a
cselédekkel, hogy csoda, ha több mint egy fél évig megtartjuk őket. Én
már nem is remélem, hogy egyszer nyugtom lesz az életben: ha Rebecca
elmegy, biztosan még rosszabb jön utána. Pedig nem hiszem, hogy
túlságosan bogaras háziasszony volnék, és ennél könnyebb helyet nemigen
lehet találni, hisz mindig ott a másik lány is, aki segít neki, meg aztán
sokszor magam végzem el a munka felét.
Fanny nem szólt semmit; de nem azért, mintha meg lett volna győződve,
hogy e bajokra úgysem akad orvosság. Amint elnézte Betseyt,
önkéntelenül is eszébe jutott egy másik húga: nagyon szép kislány volt;
amikor ő Northamptonshire–be került, nem lehetett sokkal fiatalabb, mint
most Betsey, és néhány év múlva meghalt. Valami különös kedvesség
sugárzott belőle. Fanny annak idején jobban szerette, mint Susant, s
amikor aztán Mansfieldben hírül vette a halálát, egy kis ideig nagyon le
volt sújtva. Betsey most felidézte a kis Mary képét, de Fanny a világért
sem szólt volna erről, nehogy fájdalmat okozzon az anyjának. Mialatt ilyen
gondolatokba merült, Betsey, aki nem állt messze tőle, feltartott valamit,
hogy ő is lássa, de ugyanakkor igyekezett eltakarni Susan elől.
– Mi van nálad, kicsi húgom? – kérdezte Fanny. – Gyere, mutasd meg
nekem.
Egy ezüstkés volt. Susan azonnal felpattant, követelte a tulajdonát, el is
akarta venni; a gyerek azonban anyjához futott oltalomért, és Susan
legfeljebb kiabálhatott vele, amit nagyon indulatosan meg is tett, láthatólag
abban a reményben, hogy sikerül a maga pártjára állítania Fannyt. Micsoda
dolog az, hogy nem kaphatja meg a saját kését; a kés az övé; szegény kis
Mary hagyta rá a halálos ágyán, és már régen meg kellett volna kapnia. De
a mama elvette tőle, és mindig odaadja Betseynek; az lesz a vége, hogy
Betsey tönkreteszi és kisajátítja, pedig a mama igenis megígérte, hogy
Betseynek nem szabad hozzányúlnia.
Fanny meg volt botránkozva. Kötelesség, illendőség, tapintat...
legmélyebb érzéseit bántotta, amit a húga mondott, s amit az anyja
válaszolt rá.
– Ugyan, Susan – fakadt ki Price–né panaszos hangon –, hogy lehetsz
ilyen undok? Folyton veszekszel azért a késért. Igazán türelmesebb
lehetnél egy kicsit. Szegény Betseykém: ez a csúnya Susan mindig

302
veszekszik veled! De azért nem lett volna szabad kivenned, szívecském,
amikor odaküldtelek a fiókhoz. Látod, megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá,
mert Susan haragudni fog érte. Legközelebb majd jól eldugom, bizony.
Szegény Mary, nem gondolta volna, hogy ennyi veszekedés lesz miatta,
amikor rám bízta, vagy két órával a halála előtt. Szegénykém! Beszélni is
alig tudott már, és olyan édesen mondta: „Ha majd meghaltam, és
eltemettek, mama, hadd legyen a késem a Susané.” Szegény kis
gyermekem! Úgy szerette azt a kést, Fanny, hogy ott tartotta maga mellett
az ágyban, az egész betegsége alatt. A keresztanyjától kapta ajándékba,
Maxwell tengernagy feleségétől, drága öregasszony, csak hat héttel a
halála előtt. Szegény, drága kislányom! De legalább nem kellett megérnie
semmi rosszat. Látod, Betseykém – simogatta meg a kislányt –, te már
nem voltál olyan szerencsés: neked nem jutott olyan jó keresztmama.
Norris néni messze van, nem tud törődni az olyan apróságokkal, mint te.
Fanny csakugyan nem hozott semmit Norris nénitől, legfeljebb egy
üzenetet, hogy reméli, a keresztlánya jó kislány, és szépen tanul
imádkozni. Volt egy pillanat, amikor a mansfieldi szalonban még arról is
esett egy–két halk szavacska, hogy Betseynek küldeni kéne egy
imakönyvet, de ezt aztán nem feszegették tovább. Norrisné azonban
hazament, és a keresztlányára gondolva levette a polcról férjének két régi
imakönyvét; de amikor jobban megvizsgálta őket, elszállt belőle az
ajándékozási kedv. Az egyiket olyan apró betűkkel nyomták, hogy egy
gyerek nem tudta volna kisilabizálni, a másik meg nehéz volt ahhoz, hogy
mindenhová magával cipelje.
Annyi fárasztó benyomás után Fanny kapva kapott az első ajánlaton,
hogy térjen nyugovóra; és Betsey még javában bömbölt, amiért a nővére
tiszteletére csak egy órával hosszabbították meg a fennmaradási idejét,
amikor ő már ki is ment, hogy mögötte zavartalanul kezdődhessen újra a
ricsaj és a felfordulás: a fiúk sajtos pirítósért kornyikáltak, az apjuk a
rumját meg a hozzávaló forróvizet követelte torkaszakadtából, Rebecca
pedig csak éppen ott nem volt található, ahol lennie kellett volna.
A dohos, gyéren bútorozott kamrában, amelyet Susannal kellett
megosztania, Fanny nem sok vigaszt talált. Mi tagadás, a földszinti és
emeleti szobák kicsisége, a szűk folyosó és lépcső valósággal
megdöbbentette. Kezdte nagyon is megbecsülni a mansfieldi
padlásszobácskáját, amely abban a házban rajta kívül nem lett volna elég
jó senkinek.

303
304
 Harminckilencedik fejezet

Ha Sir Thomas beleláthatott volna Fanny érzéseibe, melyekkel a Lady

Bertramhoz intézett első levelét írta, bizonyára nem lett volna elégedetlen;
igaz, Fanny derűs szavakkal tudott beszámolni otthonáról, amikor a
nyugodalmas éjszaka után pihenten ébredve arra gondolt, hogy nemsokára
viszontláthatja Williamet, s a házban viszonylagos békét talált, mert Tom
és Charles már elment az iskolába, Sam is valahol másutt intézte a maga
ügyeit, apjuk pedig szokása szerint a házon kívül lebzselt; de azért így is
volt éppen elég, amit tudatosan el kellett hallgatnia. Ha pedig Sir Thomas
alig egy hét múltán pillant bele az érzéseibe, méltán hihette volna, hogy
Crawford úr győzelme immár nem kétséges, és el lett volna ragadtatva a
tulajdon éleselméjűségétől.
Alig egy hét, és minden csupa csalódás. Először is, William elment. A
Rigó megkapta az útiparancsot, a szél megfordult, és négy nap sem telt el,
amióta Portsmouthba érkeztek, William már kint járt a tengeren; az alatt a
négy nap alatt is csak kétszer találkozott a húgával, futtában, rövid időre,
amikor a szolgálat a partra szólította. Elmaradtak a meghitt beszélgetések,
a kószálások a bástyasétányon, a kirándulás a sólyatelepre, a Rigó–ra –
mindaz, amit elterveztek, amire számítottak. Füstbe ment minden, csak
William szeretete nem hagyta cserben. A fiatalember az utolsó pillanatban
is őrá gondolt. Menni készült, de még visszafordult az ajtóból, és azt
mondta: – Vigyázzon Fannyra, anyám. Érzékenyebb nálunk, nem szokta
meg ezt a kemény életet. Tegye meg, amit kérek: vigyázzon Fannyra.
William elment; s Fanny nem titkolhatta önmaga előtt, hogy az otthon,
amelyben a bátyja nélkül maradt, minden szempontból az ellenkezője
annak, amit kívánt. A házban ricsaj, rendetlenség, közönségesség
uralkodott. Semmi se volt a helyén, semmit se csináltak úgy, ahogy illett
volna. Fanny hiába próbált kellő tiszteletet érezni a szülei iránt. Az apjától
ugyan nem várt sokat, de mégsem képzelte, hogy ennyire nem törődik a
családjával, ilyen csúnya szokásai vannak, és ilyen durva a modora. Nem
volt ostoba ember, de a mesterségén kívül nem érdekelte semmi, és nem is
tudott semmiről; csak az újságot meg a tengerészeti közlönyt olvasta; csak
a sólyatelepről, a kikötőről, Spitheadről és Motherbankről tudott beszélni;
káromkodott és ivott, piszkos volt és goromba. Fanny nem emlékezett rá,
hogy valaha is kapott volna tőle egy kis gyöngédséget, csak a
nagyhangúságáról és a nyerseségéről maradt valami elmosódott

305
benyomása; most pedig az apja szinte ügyet sem vetett rá, vagy legfeljebb
azért, hogy durván tréfálkozzék a rovására.
Az anyja részéről nagyobb csalódás érte; tőle igenis sokat várt, és
úgyszólván semmit se kapott. Dédelgetett álmai, hogy beférkőzhetik a
szívébe, csakhamar szétfoszlottak. Price–né nem volt barátságtalan; de
ahelyett, hogy mindinkább a szeretetébe és bizalmába fogadta volna
Fannyt, s egyre jobban összeforrott volna vele, egy szikrával sem tanúsított
iránta több kedvességet, mint a megérkezése napján. Természetes ösztöne
egykettőre kielégült, másféle forrás pedig nem táplálta Price–né
ragaszkodását. Ideje is, érzelmei is le voltak foglalva; egyikből sem maradt
fölösleg, amit Fannynak adhatott volna. A lányai sohasem jelentettek
valami sokat a számára. Jobban szerette a fiait, elsősorban Williamet; a
lányok közül Betsey volt az első, aki a szívéhez nőtt. El is kényeztette,
amennyire csak lehetett. William volt a büszkesége, Betsey a kedvence;
maradék anyai érzéseit, egyszer a gondjait, másszor az örömeit John,
Richard, Sam, Tom és Charles foglalta le. Ők osztoztak a szívén; idejét
legnagyobbrészt a háztartás és a cselédek sajátították ki. Napjait valamiféle
lassú kapkodásban töltötte; mindig csinált valamit, de sohasem jutott
előbbre, mindig a körmére égett a munka, és szüntelenül sopánkodott
emiatt, de azért minden maradt a régiben; szeretett volna jó háziasszony
lenni, de hiányzott belőle a kellő ügyesség vagy rendszeresség;
panaszkodott a cselédeire, de egyáltalán nem értett az irányításukhoz, és
akár segített nekik, akár korholta őket, akár pedig rájuk hagyott mindent,
semmiképpen sem tudta elismertetni velük a tekintélyét.
A két nővére közül Price–né sokkal jobban hasonlított Lady Bertramra,
mint Norrisnéra. Szükségből lett beosztó, nem pedig hajlandóságból, és
Norrisné tevékenységi láza sem volt meg benne. Természettől fogva
hanyag volt és nemtörődöm, mint Lady Bertram, s a jómód és a
semmittevés sokkal inkább megfelelt volna képességeinek, mint az a sok
nyűggel és lemondással járó állapot, amelybe oktalan házassága folytán
került. Előkelő hölgyként éppúgy megállta volna a helyét, mint Lady
Bertram, de Norrisné alkalmasabb lett volna arra, hogy csekély
jövedelemből is tisztességesen felneveljen kilenc gyereket.
Mindezek jórészt nem kerülhették el Fanny figyelmét. Szavakban ugyan
nem szívesen fogalmazta meg, de éreznie kellett, és érezte is, hogy az
anyja elfogult, helytelen gondolkodású szülő, lusta és lompos teremtés, aki
a gyerekeit nem tanítja, és nem is fegyelmezi, akinek a házában korlátlan
úr a zűrzavar és a kétbalkezesség, aki semmihez sem ért, és semmihez sem
tud hozzászólni, őt alig szereti, nem is akarja jobban megismerni, nem
vágyik a barátságára, és nem mutat egy csöpp ragaszkodást, amivel

306
tompíthatná a lánya rossz érzéseit.
Fanny mindenképpen szerette volna hasznosítani magát, s még a
látszatától is óvakodott annak, mintha lenézné a szülői házat, és idegen
nevelése folytán nem tudna, vagy nem akarna részt venni az otthoni
munkában; éppen ezért nyomban elővette Sam holmiját, s reggeltől estig
kitartóan és szorgalmasan dolgozva sikerült is elérnie, hogy amikor a fiú
végül tengerre szállt, a fehérneműjének több mint a fele már készen volt.
Fannynak nagyon jólesett éreznie, hogy hasznát veszik, de nem tudta
elképzelni, mit csináltak volna nélküle.
Tulajdonképpen sajnálta, hogy Sam elmegy; igaz, a fiú állandóan
hangoskodott és szemtelenkedett, de ügyes, jó eszű gyerek volt, és mindig
örült, ha beküldték valamiért a városba; Susannak, aki rosszul alkalmazott
és tehetetlen eréllyel próbálta kordában tartani, nem nagyon fogadott szót,
de Fanny szolgálatai és szelíd rábeszélése lassanként hatni kezdtek rá;
végül is Fanny megállapította, hogy a három fiú közül a legjobbik ment el,
mert Tomot és Charlest, akik fiatalabbak voltak, még jókora távolság
választotta el az értelem és a jó érzés korától, amelyben többnyire belátjuk,
hogy érdemes barátságosan viselkedni, és lehetőleg nem törünk borsot a
mások orra alá. Fannynak csakhamar rá kellett jönnie, hogy őket aztán a
legkevésbé sem tudja befolyásolni; hiába próbált meg mindent, amire
ötletességéből vagy idejéből futotta, a két fiú végképp szelídíthetetlennek
bizonyult. Minden délután újrakezdődtek az egész házat felverő lármás
játékok; és Fanny nemsokára a megkönnyebbülés sóhajával fogadta a
szombat közeledtét, amely legalább félnapi nyugalmat ígért.
Már–már arról is kezdett lemondani, hogy később majd sikerül
megszeretnie vagy jobbra tanítania az elkényeztetett Betseyt, akit úgy
neveltek, hogy az ábécében lássa legfőbb ellenségét, aki kedvére
lábatlankodhatott a cselédek körül, s még biztatták is, hogy jelentsen róluk
minden rosszat, amit csak tud; egyébként Susan jó természetét illetően is
egyre szaporodtak a kétségei. A kislány állandóan feleselt az anyjával,
hangosan pörölt Tommal és Charlesszal, veszekedett Betseyvel, s bár
Fannynak el kellett ismernie, hogy megvan rá az oka, a szüntelen
civakodás mégis kedvét szegte, és attól tartott, hogy aki ennyire zsémbes,
nemigen lehet szeretetre méltó egyéniség, és a nővére nem várhat tőle sok
nyugalmat.
Ilyen volt hát az otthon, amelynek az lett volna a feladata, hogy
elhomályosítsa Mansfield emlékét, és mérsékelje Edmund iránti érzelmeit.
Épp fordítva történt; másra se tudott gondolni, mint Mansfieldre, a
szeretett mansfieldiekre, a boldog mansfieldi életre. Ez pontosan a fonákja
volt annak. A nap minden órájában eszébe jutott a mansfieldi elegancia, jó

307
modor, rend, összhang s talán legfőként a csend és a nyugalom, éppen
azért, mert itt mindezeknek épp az ellenkezője vette körül.
Egy olyan gyenge alkatot és ideges kedélyt, amilyen a Fannyé volt,
különben sem kárpótolhatott volna semmilyen elegancia vagy összhang
azért a csapásért, hogy állandó lármában kell élnie. Mind közül ezt tudta a
legkevésbé elviselni. Mansfieldben soha nem fordult elő, hogy veszekedő
szavakat, éles hangokat, indulatos kitöréseket, dobogó lépteket halljon
valaki; derűs, megszokott rendben zajlott minden; mindenkire tekintettel
voltak, mindenkinek tisztelték az érzéseit. Ha a gyöngédség olykor talán
hiányzott is, pótolta a józan ész és a jólneveltség; ha Norrisné olykor némi
ingerültséget támasztott, az is hamar elmúlt, elenyészett, mint a csepp a
tengerben, s nem volt hasonlítható az itteni élet szüntelen viharaihoz. Itt
mindenki lármázott, mindenki kiabált (kivéve talán az anyát, aki puha,
monoton hangon beszélt, mint Lady Bertram, csak nyűgösebben). Ha
valakinek kellett valami, ordított érte, ahogy a torkán kifért, és a cselédek
is ordítva közölték mentségeiket a konyhából. Az ajtók állandóan
csapódtak, a lépcső dübörgött, semmi se történt zenebona nélkül, senki
sem maradt nyugton, és senki sem tudta elérni, hogy a többiek
odafigyeljenek, ha mond valamit.
Fanny alig egy hete volt otthon, s ha összehasonlította a két házat, kedve
[21]
lett volna alkalmazni rájuk dr. Johnson híres mondását a házaséletről
meg a legényéletről: úgy érezte, Mansfield Parkban talán van némi
szenvedés, Portsmouthban viszont nincs semmi élvezet.

308
 Negyvenedik fejezet

Fanny nem tévedett, amikor kiszámította, hogy Crawford kisasszony

most már ritkábban fog írni, mint a levelezésük kezdetén; Mary újabb
levele kétségtelenül nagyobb szünet után jött meg, mint az előző; de abban
már tévedett, amikor úgy képzelte, hogy az ilyen hosszú szünetek neki
csakis megkönnyebbülést okozhatnak. Íme, újabb különös lelki fordulat!
Amikor a levél végül megjött, Fanny őszintén megörült neki. Mostani
száműzetésében, távol a jó társaságtól és mindentől, ami eddig érdekelte,
jólesett egy ilyen kedves és nem minden elegancia nélkül fogalmazott
levelet kapnia attól, aki a szívéhez legközelebb álló körökbe tartozott.
Miután egyre növekvő társadalmi kötelezettségeire hivatkozva Mary a
szokásos módon bocsánatot kért, amiért nem írt korábban, így folytatta:
Most pedig, hogy végül mégis nekiültem, nem lesz érdemes elolvasni a
levelemet, mert a végén hiába keres holmi kis szerelmi fogadkozásokat,
két–három szenvedélyes sorocskát a világ leghűségesebb H. C.–jétől;
Henry ugyanis Norfolkban van: ügyei tíz nappal ezelőtt Everinghambe
szólították, de ez talán csak ürügy, hogy magával egyidőben utazhasson.
Elég az hozzá, ott van, s a távolléte mellesleg elegendő magyarázatul
szolgálhat a húga levélírói lustaságára, mert nem volt, aki folyton rágja a
fülemet, hogy „Mary, mikor írsz már Fannynak? Nem kellene már írnod
Fannynak?” Többszöri kölcsönös próbálkozások után végre sikerült
találkoznom az unokanővéreivel; „a mi drága Juliánk és Rushworthnénk,
áldja meg az Isten”, tegnap itthon talált, és nagyon megörültünk
egymásnak. Pontosabban, úgy tettünk, mint akik nagyon örülnek, és azt
hiszem, csakugyan örültünk is egy kicsit. Azután rengeteg volt a
közölnivaló mindkét részről. Kíváncsi rá, milyen képet vágott
Rushworthné, amikor megemlítettem a maga nevét? Eddig azt hittem,
kellő önuralommal rendelkezik, de amit tegnap hallott, egy kicsit sok volt
neki. Arcszín tekintetében kétségkívül Julia vitte el a pálmát, legalábbis
azután, hogy maga szóba került. Ha látta volna azt az elsápadást, amikor
„Fannyról” kezdtem beszélni, de úgy, mint leendő kedves rokonomról!
Mindegy, azért Rushworthné arca is kipirosodik nemsokára; 28–án rendezi
az első fogadását, már itt a meghívó. Akkor majd teljes szépségében
ragyoghat, hiszen a Wimpole utca egyik legpompásabb házát nyitja meg a
vendégek előtt. Most két éve már jártam ott, amikor Lady Lascelles lakott
benne, és mondhatom, kevés olyan házat ismerek egész Londonban,

309
egyszóval – hogy szatócs módra fejezzem ki magam – Rushworthné
nyugodt lehet: nem adta áron alul a portékáját. Henrytől sosem kapott
volna ilyen házat. Remélem, gondol majd erre, és a lehetőségekhez képest
meg lesz elégedve, amikor királynőként trónol a palotájában, még ha a
királynak célszerűbb is a háttérben maradnia; én igazán nem akarom
bosszantani, és fogadom, hogy soha többé nem szúrok belé a maga
nevével. Lassanként majd csak kijózanodik. Ha értesüléseim és sejtéseim
nem csalnak, Wildenheim báró változatlanul sürgölődik Julia körül, de azt
már nem tudom, hogy részesül–e komolyabb biztatásban. Juliának
remélhetőleg több esze van annál. Egy lord másodszülött fia nem valami
nagy fogás, a vonzalom pedig aligha játszhat szerepet ebben az ügyben,
mert ha elvesszük a báró úr pallérozott tirádáit, igazán nem marad
semmije. Milyen sokat is számít egyetlen mássalhangzó! Ha nem annyira
pallérozott, mint inkább tallérozott lenne! Kedves unokabátyja, Edmund,
láthatólag nem nagyon siet; talán lelkészi kötelezettségei tartják vissza.
Biztosan van valami öregasszony Thornton Laceyben, akit meg kell
téríteni. Nem szívesen gondolok arra, hogy netán egy fiatal miatt hanyagol
el annyi sok ideje. Isten vele, drága édes Fannym: látja, milyen hosszú
levelet kapott Londonból, cserében írjon maga is egy szépet, hadd várja
Henryt valami boldogító olvasmány, ha majd visszajön, és írja le
részletesen az összes jóképű fiatal tengerészkapitányokat, akiket Henry
miatt kutyába se vesz.
E levél tartalma éppen elég tűnődéshez, méghozzá nem is nagyon
kellemes tűnődéshez szolgáltatott anyagot; de a kínos benyomások
ellenére közelebb hozta Fannyhoz a távollevőket: olyan emberekről és
eseményekről tudósította, akik sohasem érdekelték annyira, mint éppen
most, úgyhogy boldog lett volna, ha minden áldott héten kap egy ilyen
levelet. Csak a Lady Bertrammal folytatott levelezése nyújtott még ennél
is izgalmasabb élményt.
Portsmouthban nem talált olyan társaságra, amely pótolhatta volna a
szülői ház hiányosságait; apja és anyja ismerősei közül senki sem volt
alkalmas erre; senki sem akadt, akinek a kedvéért megpróbálta volna
leküzdeni félszegségét és tartózkodását. A férfiakat kivétel nélkül
gorombának találta, a nőket nagyszájúnak, valamennyiüket rosszul
neveltnek; s akár régi, akár új ismerősöknek mutatták be, éppoly kevéssé
nyerte meg a tetszésüket, mint azok az övét. A kisasszonyok, akik eleinte
némi tisztelettel fordultak felé, hiszen egy báró családjából érkezett,
hamarosan megsértődtek, és „nagyképűnek” minősítették; mivel ugyanis
Fanny nem zongorázott, és nem viselt elegáns bundákat, nem látták be,
milyen alapon kellene felnézniük rá.

310
 Fanny végül mégiscsak talált egy vigaszt az otthoni bajokra, méghozzá
olyan vigaszt, amely a józan ész fényében is szilárdnak látszott, és
tartósnak ígérkezett: jobban megismerte Susant, és remélte, hogy jót tehet
neki. Susan mindig kedves volt hozzá, de kirívó viselkedése
meghökkentette és aggodalommal töltötte el; Fanny csak két hét múlva
kezdte megérteni a természetét, amely tökéletesen különbözött az övétől.
Susan világosan látta, hogy otthon sok minden nincs rendjén, és szeretett
volna változtatni rajta. Javító módszereit nem épp a leghelyesebben
válogatta meg, de hiszen tizennégy éves volt, és csak a saját értelmétől
kapott irányítást; Fanny hamarosan úgy érezte, inkább kell csodálnia
természetes eszét, amely ilyen fiatalon is helyes felismerésekre jutott,
semmint szigorú bírálattal illetnie azt a helytelen magatartást, amely
ezekből következett. Susant tulajdonképp ugyanazok az igazságok
késztették cselekvésre, és ugyanazok a célok fűtötték, amelyeket Fanny is
helyesnek tartott, de lágyabb és engedékenyebb alkatával meg sem próbált
elérni. Susan arra törekedett, hogy valami hasznosat tegyen, ő viszont a
legszívesebben elmenekült és sírt volna; s látnia kellett, hogy Susan
működéséből csakugyan származik némi haszon; hogy bármilyen rossz is
a helyzet, enélkül még rosszabb lenne, s hogy anyját és Betseyt semmi más
nem tartja vissza a hanyagság és a közönségesség egynémely különösen
bántó megnyilvánulásától.
Ha feleselt is az anyjával, a dolgok lényegét illetően mindig Susannak
volt igaza, meg aztán sohasem tapasztalt anyai gyöngédséget, amely
leszerelte volna. Ő sohasem részesült abban az ajnározásban, amely annyi
bajt okozott körülötte. Se régebben, se most nem kapott túl sok szeretetet,
s így a hála érzése nem vigasztalhatta meg azért, hogy mások annyival
többet kapnak belőle.
Mindez lassanként megvilágosodott Fanny előtt, s valami részvéttel
vegyes tiszteletet ébresztett benne Susan iránt. Változatlanul meg kellett
állapítania, hogy Susannak rossz a modora – néha nagyon rossz –, gyakran
nem azt teszi, amit kellene, vagy rosszkor teszi, igen sok esetben
hihetetlenül csúnyán beszél és viselkedik; de most már kezdte remélni,
hogy mindez kijavítható. Susan, úgy vette észre, felnéz rá, és szeretné, ha
jó véleménnyel lenne róla; s bár Fanny eddig még sohasem élvezett
semmiféle tekintélyt, és sohasem képzelte, mintha bárkit is irányítani vagy
okítani tudna, most elhatározta, hogy időnként beszél a húgával, és
megpróbálja ráeszméltetni, hogy mivel tartozik a környezetének, és mi a
legjobb neki magának – egyszóval, megosztja vele mindazt, amihez őt
kedvezőbb neveltetése juttatta.
Befolyása, pontosabban e befolyás tudatos érvényesítése egy

311
kedvességgel kezdődött, amelyre végül Susan érdekében rászánta magát,
miután tapintatból sokáig tétovázott. Már az első napokban felmerült
benne, hogy egy kis pénzösszeg segítségével talán egyszer s mindenkorra
békét lehetne teremteni az ezüstkés fájó ügyében, amely állandóan a
napirenden szerepelt, s minthogy roppant gazdagnak mondhatta magát,
hiszen tíz fontot kapott útravalóul a nagybátyjától, bőkezűségi vágyának
kielégítéséhez az eszközök sem hiányoztak. Mivel azonban nem szokta
meg, hogy ő is támogathat valakit, kivéve a legszegényebbeket, mivel
tökéletesen járatlan volt bármiféle bajnak a kiküszöbölésében vagy a
családon belüli kedveskedésekben, és a világért sem akarta otthon az
előkelő dámát játszani, csak hosszas vívódás után sikerült eldöntenie, hogy
az efféle ajándékozással nem tesz semmi rosszat. De végül is eldöntötte;
vásárolt egy ezüstkést Betseynek, a kislány boldogan fogadta, hiszen új
volt, s így feltétlenül kívánatosabbnak látszott a réginél; Susan végleg
birtokba vehette a magáét, miután Betsey bájosan kijelentette, hogy az övé
sokkal szebb, tehát soha többé nem támaszt igényt a másikra; s az anyától,
aki legalább annyira meg volt elégedve, nem érte semmilyen
szemrehányás, bár Fanny ezt alig merte remélni. Az elgondolás
tökéletesen bevált; a családi háborúság egyik forrása végleg kiapadt, s
hálából Susan megnyitotta a szívét Fanny előtt, új tápot adva szeretetének
és érdeklődésének. Kiderült, hogy Susanban van lelki finomság:
bármennyire örült is, hogy végre megkapta, amiért legalább két éve
makacsul harcolt, attól tartott, hogy a nővére talán nem helyeselte a
magatartását, és elítéli, amiért makacsságával kierőszakolta, hogy a családi
béke érdekében végül is megvegyék azt a kést.
Susan nyílt természetű lány volt. Bevallotta, mi nyomja a szívét,
bocsánatot kért a makacsságáért, s Fanny, aki felismerte alapvető jóságát,
és látta, milyen fontos neki az ő jó véleménye, és milyen készségesen
választja őt követendő például, ismét élvezni kezdte a szeretet áldásait, s a
remény is feltámadt benne, hogy hasznára lehet egy léleknek, aki nemcsak
rászorul a segítségére, de meg is érdemli. Az egészséges értelemnek be
kellett fogadnia tanácsait, mert okos tanácsokat adott, s az ingerlékeny
természet nem tiltakozhatott ellenük, mert szelíd és tapintatos tanácsadó
volt; jutalmul Fanny gyakran tapasztalhatta, hogy szavai nem egészen
hatástalanok. Többet nem is várt, mert noha egy percig sem kételkedett az
engedelmesség és a türelem célszerű és kötelező voltában, meleg
együttérzéssel azt is belátta, hogy egy olyan lány, mint Susan, szinte
óránként találhat okot a jogos bosszúságra. Alig telt el egy kis idő, s már
nem azon csodálkozott a legjobban, hogy Susan, akinek dicséretes
eszményei vannak, ennyire tiszteletlen és türelmetlen magatartásra

312
vetemedik a szüleivel szemben – inkább azon, hogy ezek az eszmények
egyáltalán kialakulhattak benne, és sok mindent olyan jól tud megítélni;
hogy elhanyagolt és hibás nevelése ellenére is tudja, mi lenne a helyes,
pedig őmellette nem állt ott egy unokabáty, egy Edmund, hogy irányítsa a
gondolkodását, és megalapozza életelveit.
A meghitt kapcsolat, amely ezek után kialakult közöttük,
mindkettőjüknek határozottan a javára vált. Sokat üldögéltek együtt fent az
emeleten, s ezáltal jórészt kimaradtak a ház zenebonájából; Fanny élvezte
a nyugalmat, Susan pedig rájött, hogy az se nagy szerencsétlenség, ha
csöndesen munkálkodik valamin. A szobájuk nem volt befűtve, de ezt a
csapást még Fanny is jól ismerte, és annál kevésbé szenvedett tőle, mert a
Keleti Szobára emlékeztette. Igaz, a hasonlóság nem terjedt tovább.
Nagyság, világítás, berendezés vagy kilátás tekintetében a két helyiség
gyökeresen különbözött egymástól, és Fanny sokszor felsóhajtott, ha
eszébe jutottak a Keleti Szobában őrzött könyvei, dobozai és egyéb kedves
tárgyai. A két lány lassanként megszokta, hogy a délelőtt java részét
odafent töltse, eleinte csak kézimunkázással és beszélgetéssel, de a
könyvek emléke néhány nap múlva olyan erősen és sürgetően jelentkezett,
hogy Fannyban újra feltámadt az olvasás leküzdhetetlen vágya. Az apja
házában ugyan egyetlen könyvet sem talált, de mivel a pénz vakmerő és
tobzódni akar, az övé sem nyughatott, amíg legalább töredékében át nem
vándorolt egy kölcsönkönyvtárba. Beiratkozott; maga sem akarta elhinni,
hogy ilyesmire képes, hogy önállóan intézkedik, előfizet, könyveket
válogat! Méghozzá úgy, hogy valaki másnak az okulását tartja szem előtt!
Pedig ez volt az igazság. Susan addig még semmit sem olvasott, és Fanny
alig várta, hogy megízleltesse vele a maga első gyönyörűségét, s rákapassa
az életrajzokra és a versekre, amelyekért rajongott.
Azt is remélte, hogy az olvasás segítségével sikerül legalább részben
elaltatnia mansfieldi emlékeit, amelyek egykettőre felbuzogtak, ha csak az
ujjai voltak elfoglalva; most különösen jó lett volna másra gondolni, nem
pedig Edmundra, akinek Lady Bertram legutóbbi levele szerint már
Londonban kell lennie. Fannynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy mi
lesz a londoni út eredménye. Az értesítés, amelyet Edmund megígért,
szüntelenül a feje fölött lebegett. Most már naponta érezte a félelem
görcsét, valahányszor a postás bekopogtatott a szomszédban: ha
olvasmánya csak egy félórára is megszabadítja ettől, nem hiába nyitotta ki
a könyvet.

313
314
 Negyvenegyedik fejezet

Eltelt egy hét Edmund utazásának bejelentett időpontja óta, és Fanny

még mindig nem kapott hírt tőle. Ebből háromféle következtetést lehetett
levonni, s nehéz volt köztük a választás: hol az egyik, hol a másik látszott
a legvalószínűbbnek. Lehet, hogy ismét elhalasztotta az utazását; lehet,
hogy még nem sikerült négyszemközt beszélnie Crawford kisasszonnyal;
az is lehet, hogy boldogságában nincs kedve levelet írni!
Fanny, aki már csaknem négy hete volt távol Mansfieldtől – ezen sokat
merengett, és pontosan utána is számolt minden nap –, egy délelőtt éppen
arra készült, hogy Susannal együtt szokás szerint felvonuljon az emeletre,
amikor valaki bekopogtatott a házba: nyilván olyan látogató, akit nem illik
elkerülni; Rebecca mindenesetre roppant fürgén sietett az ajtóhoz, mert ezt
a kötelességét teljesítette mind közül a legszívesebben.
Egy férfihang hallatszott; s Fanny még alig sápadt el a hallatára, amikor
Crawford úr már be is lépett.
Aki tud okosan viselkedni, mint Fanny, sohasem veszti el a fejét, ha
csakugyan szükség van rá; most is, önmaga legnagyobb meglepetésére,
eszébe jutott a látogató neve, és képes volt bemutatni anyjának mint
„William barátját”, bár sohasem hitte volna, hogy ilyen helyzetben egy
árva hang is kijönne a torkán. Némileg megkönnyítette a dolgot, hogy
odahaza valóban csak William barátjaként ismerték Crawford urat. De
miután bemutatta, és valamennyien leültek, Fannyban újult erővel támadt
fel a rettegés, hogy mi lesz ebből a látogatásból, és úgy érezte, menten
elájul.
Igyekezett eszméletén maradni, a látogató pedig, aki eleinte éppoly forró
pillantásokat lövellt felé, mint azelőtt, bölcs tapintattal elfordult tőle, hogy
magához térhessen, mialatt ő minden figyelmét az anyának szenteli, s akár
beszélt, akár hallgatta Price–né válaszait, végtelenül udvarias és
tisztelettudó viselkedésébe pontosan annyi közvetlenség vagy legalábbis
érdeklődés vegyült, amennyit a kifogástalan modor megkövetel.
Modor tekintetében Price–né is a tőle telhető legjobbat nyújtotta. Meg
volt illetődve, hogy a fiának ilyen barátja van, igyekezett a legelőnyösebb
oldaláról mutatkozni előtte, és szabad folyást engedett hálájának, a
mesterkéletlen anyai hálának, amely nem is kelthetett rossz benyomást.
Mint mondotta, végtelenül sajnálja, hogy a férje nincs otthon. Fanny
közben magához tért annyira, hogy e körülményben semmi sajnálatosat ne

315
találjon; több forrásból táplálkozó kínos érzéseit ugyanis csak megtetézte a
szégyen, amiért a vendég ilyen családi környezetben talált rá. Megrótta
magát e gyöngeségért, de hiába, ettől még nem lett erősebb.
Szégyenkeznie kellett, és az apját még jobban szégyellte volna, mint az
összes többieket.
Williamről beszélgettek; ezt a témát Price–né a végtelenségig hajlandó
lett volna boncolgatni; és Crawford úr dicsérő szavai, balzsamként hatottak
a szívére. Úgy érezte, még soha életében nem találkozott ilyen kellemes
emberrel; csak azt nem értette, miért jött Portsmouthba egy ilyen kellemes,
ilyen előkelő úriember, ha nem azért, hogy találkozzék a
kikötőparancsnokkal vagy a királyi biztossal, és sem a szigetre nem óhajt
átmenni, sem a sólyatelep megtekintése nem áll szándékában. Mindaz,
amit Price–né az előkelőség és a gazdagság csalhatatlan jelének tekintett,
amióta csak az eszét tudta, láthatólag semmi szerepet nem játszott
Crawford úr lejövetelében. Előző este későn érkezett a városba, egy–két
napig akart maradni, a Koronában szállt meg, véletlenül összetalálkozott
egy–két tengerésztiszt ismerősével, de egyáltalán nem azért jött, mintha
bármiféle dolga lett volna velük.
Miután ezeket szép sorjában előadta, méltán tételezhette fel, hogy most
már szabad Fannyra néznie és szólnia hozzá; Fanny csakugyan elég jól
állta a tekintetét, és képes volt végighallgatni a további közléseket: hogy
Crawford úr az elutazása előtti estén egy félórát töltött a húgánál
Londonban; Mary a legszívélyesebb üdvözletét küldi, bár levélírásra
sehogy sem tudott időt szakítani; még szerencse, hogy sikerült legalább
egy félórára együtt lenniük, mert ő, Crawford, alig huszonnégy órát töltött
Londonban, miután visszatért Norfolkból, aztán máris útra kelt megint;
Edmund Londonban van, tudomása szerint már néhány napja ott
tartózkodik; ő ugyan nem találkozott vele, de tudja, hogy jól van, a
mansfieldieket is jó egészségben hagyta otthon, és tegnap este Fraserékhez
volt hivatalos vacsorára.
Fanny nagy önuralommal hallgatta mindezt, még az utolsó közlést is;
sőt, elcsigázott lelkének megnyugvást adott a valószínű bizonyosság;
valahol a mélyben ugyan megfogalmazódtak benne ezek a szavak: „Akkor
most már minden eldőlt”, de csak a leghalványabb pirulás árulkodott titkos
izgalmáról.
Mivel úgy látszott, Fannyt Mansfield érdekli a legjobban, Crawford egy
ideig még tovább beszélt erről a témáról, majd arra kezdett célozgatni,
hogy milyen kellemes egy kora–délelőtti séta. Most is, ugyebár, gyönyörű
az idő, de ebben az évszakban sokszor hirtelen beborul, úgyhogy az a
legokosabb, ha az ember minél korábban indul sétálni; mivel azonban az

316
efféle célzások hatás nélkül maradtak, nem sokáig kertelt, és nyíltan
buzdítani kezdte Price–nét meg a lányait, hogy ne vesztegessék az időt,
kerekedjenek fel mindannyian. Végre megértették. Kitűnt, hogy Price–né
alig teszi ki a lábát hazulról, legfeljebb vasárnap; nagy a család, nemigen
jut ideje sétálni. Hát akkor nem beszélné rá a lányait, hogy használják ki a
szép időt, és szerezzék meg neki azt az örömöt, hogy a kísérőjük lehessen?
Price–né megtisztelőnek tartotta az ajánlatot, és nem volt ellene semmi
kifogása. A lányai sokat ülnek otthon bezárva; Portsmouth igazán siralmas
hely; csak ritkán jutnak el valahová; pedig ő tudja, hogy van egy–két
elintéznivalójuk a városban, és most is szívesen bemennének. Így aztán
semmi sem óvhatta meg Fannyt attól a különös, kínos és nyomasztó
élménytől, hogy tíz perc múlva már a Fő utca felé sétáljon Susannal
együtt, Crawford úr társaságában.
Kínra kín, feszengésre feszengés következett; alig fordultak be ugyanis a
Fő utcába, találkoztak az apával, aki a szombati nap tiszteletére sem festett
előnyösebben, mint máskor. Price úr megállt, és jóllehet egyáltalán nem
úgy nézett ki, mint egy úriember, Fanny kénytelen volt bemutatni
Crawford úrnak. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mi lesz
Crawford úr benyomása. Nem is érezhet mást, csak szégyent és
kiábrándulást. Nyilván lezártnak tekinti az egész ügyet, és végképp elmegy
a kedve a tervezett házasságtól; Fannyt azonban, noha mindeddig buzgón
imádkozott Crawford úr szerelmi gyógyulásáért, ez a fajta gyógymód
csaknem annyira kínosan érintette, mint maga a betegség; de hát azt
hiszem, az Egyesült Királyság ifjú hölgytársadalmának legtöbb tagja
inkább beletörődne abba a szörnyű csapásba, hogy egy szellemes és
kellemes fiatalember udvarol neki, semhogy az illető azért hagyja
faképnél, mert nem bírja ki a legközelebbi hozzátartozók közönségességét.
Crawford úr valószínűleg nem is gondolt arra, hogy öltözködés
tekintetében a leendő apósát válassza mintaképül; de Fanny hamarosan
megállapíthatta (és nagy kő esett le a szívéről, amikor megállapította),
hogy az apját mintha kicserélték volna, s az előkelő idegennel szemben
egyáltalán nem úgy viselkedik, mint otthon, családi körben. Kifinomultnak
ugyan nem lehetett nevezni a modorát, de súlyos kifogások sem
merülhettek fel ellene; volt benne udvariasság, élénkség, férfiasság; úgy
beszélt, mint egy szerető apa, mint egy értelmes ember; öblös hangja nem
hatott rosszul kint a szabadban, és egyetlen káromkodás sem csúszott ki a
száján. Így tisztelgett ösztönösen Crawford úr jó modora előtt, amivel –
minden egyébtől függetlenül – pillanatnyilag roppant megkönnyebbülést
szerzett Fannynak.
A két gentleman kölcsönös udvariaskodása eltartott egy darabig, majd

317
Price úr felajánlotta, hogy megmutatja Crawford úrnak a sólyatelepet,
Crawford úr pedig, bár a sólyatelep egyáltalán nem volt újdonság a
számára, a világért sem akarta elutasítani a szíves ajánlatot, no meg azt is
remélte, hogy ily módon tovább maradhat együtt Fannyval,
következésképp boldogan igent mondott, feltéve, ha a kisasszonyok nem
riadnak vissza a fáradságtól; mivel pedig valami módon kiderült, illetve
úgy látszott, vagy legalábbis az urak olybá vették, hogy egyáltalán nem
riadnak vissza tőle, egyhangúlag a sólyatelep mellett döntöttek; s ha
Crawford úr nem szól közbe, Price úr egyenest meg is indult volna a telep
felé, mit sem törődve azzal, hogy a lányainak még van némi dolguk a Fő
utcán. Így azonban készségesen beleegyezett, hogy előbb csak intézzék el
a bevásárlásukat, amelyért tulajdonképp eljöttek hazulról; ezzel egyébként
nem vesztettek sok időt, mert Fanny irtózott attól, hogy bárki is
türelmetlenkedjék miatta, vagy várnia kelljen rá, s a boltajtóban álldogáló
urak éppen csak elkezdték eszmecseréjüket a legújabb tengerészeti
rendelkezésekről és a bevetésre kész háromfedélzetű hadihajók feltehető
számáról, amikor a lányok már végeztek is a bevásárlással.
Ezek után nyomban elindulhattak a sólyatelep felé, bár a séta –
Crawford úr véleménye szerint – eléggé különös módon zajlott volna le, ha
teljesen Price úrra bízzák az irányítását: ő ugyanis, mint kiderült, hagyta
volna, hogy a két lány mögöttük kullogjon, és legjobb tudása szerint
igyekezzen lépést tartani velük, mialatt ők az élen haladva diktálják az
iramot. Crawfordnak időnként sikerült egy kissé fékeznie a tempót, bár
korántsem annyira, mint szerette volna; elszakadni mindenesetre nem volt
hajlandó a kisasszonyoktól, s ha útkereszteződéshez értek, vagy sűrűbb lett
a tömeg, és Price úr csak hátrakiáltott: – Gyerünk, lányok; gyere, Fáncsi;
gyere, Susan; vigyázzatok magatokra; nézzetek körül –, ő legalább
megkülönböztetett figyelemben részesítette őket.
A sólyatelepen aztán úgy látszott, talán mégis sikerül meghitt
beszélgetésbe kezdenie Fannyval, mert nemsokára csatlakozott hozzájuk
Price úrnak egy régi lebzselő cimborája, aki aznap sem mulasztotta el
szokásos szemleútját, és szükségképpen jóval értékesebb társnak bizonyult
a vendégnél; a két tengerésztiszt csakhamar meg is feledkezett a
többiekről, és elmerült a mindkettőjüket egyaránt foglalkoztató örök
kérdések tárgyalásában, míg a fiatalok alkalmas ülőhelyet találtak egy
bordafán vagy egy épülőfélben levő hajó fedélzetén, amelyet a társaság
együttesen megtekintett. Fanny szerencsére alaposan elfáradt. Crawford
tökéletesen meg volt elégedve az állapotával: nem kellett sokat biztatni,
hogy üljön le; legfeljebb az volt bosszantó, hogy a húga is ott van velük.
Harmadiknak senki se lett volna olyan kellemetlen, mint egy Susan

318
korabeli élénk leányzó, aki Lady Bertrammal ellentétben csupa szem és
csupa fül; előtte nem lehetett rátérni a lényegre. Crawfordnak be kellett
érnie holmi általánosan szórakoztató csevegéssel, amelyből Susan is
megkapja a maga részét, s legfeljebb odáig ment el, hogy külön is
megkockáztatott egy–egy sokatmondó pillantást vagy célzást a
tájékozottabb és a szándékait jobban megértő Fanny címére. A legtöbbet
Norfolkról beszélt: nemrég járt a birtokán, és legújabb tervei különös
jelentőséget adtak mindannak, amit ott tapasztalt. De bárhol és bármilyen
társaságban járt is, egy olyan ember, mint ő, csakis mulatságos
élményekkel térhetett vissza; utazásait és ismerőseit remekül ki tudta
aknázni, egészen újszerű szórakozásban részesítve Susant. De Fanny
számára mást is tartogatott azon kívül, hogy leírta, miféle kellemes
társaságokba csöppent be véletlenül. Jóváhagyás végett elébe terjesztette
utazásának tulajdonképpeni célját, amely e szokatlan évszakban Norfolkba
szólította. Komoly dologról volt szó, valami bérlet megújításáról, amelytől
egy népes és – véleménye szerint – szorgalmas család jóléte függött.
Gyanította, hogy az intézője rosszban sántikál, föl akarja piszkálni a
jóravaló család ellen; végül is elhatározta, hogy leutazik a helyszínre, és
személyesen vizsgálja ki az ügyet. Le is utazott, és több jót sikerült tennie,
mint gondolta, az utazás haszna messze felülmúlta eredeti elképzeléseit, s
most igen jó érzés, hogy megtette a kötelességét, és nyugodt lelkiismerettel
pillanthat vissza az elvégzett munkára. Megismerkedett néhány bérlőjével,
akiket még sohasem látott; betért néhány parasztházba, amelyeknek a
létezéséről sem volt fogalma, habár az ő birtokán álltak. Mindez Fannynak
szólt, és nem is tévesztette el a célját. Az ilyen beszédet jólesett hallani;
Crawford ezúttal úgy járt el, ahogy rendes emberhez illik. A szegények és
elnyomottak pártfogója! Semmi sem hathatott volna jobban Fannyra; már–
már azon volt, hogy meg is jutalmazza egy elismerő pillantással, amikor
hirtelen vissza kellett riadnia, mert Crawford nyomatékosan hozzátette,
hogy reméli, nemsokára olyan segítőtárs, jó barát, tanácsadó áll majd
mellette, aki még jobban előmozdítja Everinghamben a hasznos és
jótékony tevékenységet; aki bearanyozza egész Everinghamet és mindazt,
ami hozzá tartozik.
Fanny, elfordult: ez már bántotta a fülét. Annyit szívesen elismert volna,
hogy Crawfordnak több jó tulajdonsága van, mint eddig gondolta. Most
már nem lepődött volna meg, ha végül is egészen rendes embernek
bizonyul; de ők ketten se most, se a jövőben nem lehetnek egymáshoz
valók, és a férfi rosszul teszi, ha egyáltalán rágondol.
Crawford belátta, hogy eleget beszélt Everinghamről, és ideje más témát
keresni, ennélfogva rátért Mansfieldre. Jobban nem is választhatott volna:

319
szinte azonnal visszanyerte Fanny érdeklődését, és sikerült újra a szemébe
néznie. Fanny úgyszólván elolvadt, ha Mansfieldről hallott, vagy ha maga
beszélhetett róla. Miután oly régóta elszakadt mindenkitől, aki Mansfieldet
ismerte, most jó barátnak kellett éreznie azt is, aki egyáltalán megemlíti, s
ezzel alkalmat ad a hely szépségeit és előnyeit magasztaló lelkes
felkiáltásokra, a lakóit dicsérve pedig lehetővé teszi a számára, hogy
valóságos dicshimnuszban öntse ki a szívét, és áradozzon a nagybátyjáról,
aki csupa jóság és okosság, meg a nagynénjéről, aki a legszelídebb
természetű asszony az egész világon.
Crawford maga is rajongott Mansfieldért; ezt erősen hangsúlyozta;
minden vágya az volt, hogy ideje nagy részét, legnagyobb részét ott
tölthesse; csakis Mansfieldben vagy a környékén. Az idei nyártól és ősztől
különösen sokat várt; érezte, hogy nem fog csalódni; biztos volt benne; ez
a nyár és ez az ősz sokkal, de sokkal boldogabb lesz a tavalyinál. Visszatér
ugyanaz a vidámság, szórakozás, társas élet, csak összehasonlíthatatlanul
magasabb rendű körülmények között.
– Mansfield, Sotherton, Thornton Lacey – mondta lelkesen –: micsoda
társaság gyűlik majd össze ezekben a házakban! Szent Mihály napja körül
pedig talán hozzájuk vehetünk még egy negyediket: valami kis
vadászlakot, közel e drága helyekhez; annak ugyanis, hogy elfogadjam,
amit Edmund Bertram egyszer jókedvűen felajánlott, és megosszam vele
Thornton Laceyt, remélem, két akadálya is lesz: két nyomós, pompás,
elháríthatatlan akadálya.
Fanny erre két okból is néma maradt; bár valamivel később már
bosszankodott, amiért képtelen volt rászánni magát, hogy a célzás egyik
felét nyíltan megértse: akkor talán Crawford tovább beszélt volna a
húgáról és Edmundról. Meg kell tanulnia, hogy ne kerülje ezt a témát;
rövidesen nem lesz mentség a gyávaságára, amellyel minduntalan
visszariad tőle.
Miután Price úr és a barátja mindent megnézett, amit akart, vagy amire
az idejükből futotta, a többiek is szívesen felkerekedtek; majd hazafelé
menet Crawford úrnak sikerült egy pillanatra négyszemközt maradnia
Fannyval, és közölnie, hogy semmi dolga nincs Portsmouthban, csak
találkozni akart vele; azért és csakis azért jött le két napra, hogy lássa őt,
mert nem bírta tovább elviselni a közöttük tátongó szakadékot. Fannyt ez
roppant kínosan érintette; de noha Crawford még egyebet is mondott, ami
nem esett jól neki, egészben véve úgy találta, hogy előnyös változáson
ment át, amióta legutóbb találkoztak; szelídebb volt, figyelmesebb, mások
iránt tapintatosabb, mint Mansfieldben; Fannyra még sohasem tett ilyen
kellemes benyomást – majdnem kellemeset; az apjával szemben is

320
kifogástalanul viselkedett, az pedig határozottan kedves és ildomos volt,
ahogyan Susannak őszinte figyelmet szentelt. Igen, előnyére változott.
Fanny rossz érzésekkel várta a holnapot, jobb szerette volna, ha Crawford
látogatása csak egy napig tart; de azért nem volt olyan szörnyű az egész,
mint képzelte: hiszen Mansfieldről beszélgettek, s ez az öröm sok
mindenért kárpótlást nyújtott.
Mielőtt elbúcsúztak volna, Crawford még egy örömöt szerzett neki, és
az se volt kicsiség. Az apa kijelentette, hogy meg lenne tisztelve, ha
Crawford úr náluk költené el az ebédjét, és Fannyn jóformán még végig
sem futott a borzadály, amikor elhangzott Crawford úr válasza, miszerint
végtelen sajnálatára nem tehet eleget a meghívásnak. Aznapra is, holnapra
is elígérkezett már; a Koronában találkozott egy régi ismerősével, akit nem
utasíthatott vissza; de szíves engedelmükkel másnap ismét tenné a
tiszteletét, és a többi, és a többi – azzal el is váltak, és Fanny szinte
repesett az üdvözült boldogságtól, amiért megúszta a rettenetes
veszedelmet.
Iszonyatos lett volna, ha Crawford úr velük ebédel, és feltárul előtte a
család kendőzetlen arculata! Rebecca főztje, Rebecca szobalányi
ténykedése, Betsey fegyelmezetlensége az asztalnál, ahogy eszik és
összevissza ráncigál mindent, ami a keze ügyébe akad – mindezekhez még
Fanny sem edződött hozzá annyira, hogy a legtöbbször ne szenvedjen az
étkezések alatt. Pedig az ő igényei csupán a vele született érzékenységből
fakadtak: Crawford úr viszont kijárta a fényűzés és az epikureizmus
iskoláját.

321
 Negyvenkettedik fejezet

Másnap Price–ék épp a templomba készültek, amikor Crawford úr ismét

megjelent. Nem akarta feltartani őket, inkább csatlakozott hozzájuk;
felkérték, hogy tartson velük a Helyőrségi Kápolnába, ami tökéletesen
megegyezett az óhajaival, s így valamennyien együtt indulhattak el az
istentiszteletre.
A család most a legelőnyösebb oldalát mutatta. Tagjait nem mindennapi
szépséggel ruházta fel a természet, és vasárnaponként kiderült, hogy a
tiszta arc és a rendes öltözet milyen jól illik a szépségükhöz. A vasárnap
mindig megszerezte Fannynak ezt az örömet, de sohasem annyira, mint
éppen most. Szegény édesanyjáról is jobban el lehetett hinni, hogy Lady
Bertram húga, mint máskor. Fannynak sokszor fájt összehasonlítania őket;
fájt arra gondolnia, hogy a körülmények ilyen különbözővé formáltak két
asszonyt, amikor a természet alig tett különbséget közöttük; hogy anyja,
aki éppoly szép volt, mint Lady Bertram, s néhány évvel még fiatalabb is
nála, annyival megtörtebbnek és hervadtabbnak látszik, annyira
meghajszolt, rendetlen, szegényes. De hála a vasárnapnak, ő is tisztes
külsővel és eléggé derűs kedéllyel léphetett a nyilvánosság elé, szemrevaló
gyerekeitől körülvéve; látszott, hogy fellélegzik egy kicsit az egész heti
gondok után, s csak akkor fogta el a nyugtalanság, ha a fiai valami
nyaktörő vállalkozásba kezdtek, vagy ha meglátta Rebecca virágdíszes
kalapját.
A templomban el kellett válniuk, de Crawford úr ügyelt rá, hogy ne
kerüljön messzire a női szakasztól; istentisztelet után is velük maradt, és a
családdal együtt vonult ki a bástyasétányra.
Price–né az esztendő minden napfényes vasárnapján itt végezte szokásos
heti sétáját; istentisztelet után egyenest a sétányra ment, és ebédig ott is
maradt. Itt élt társadalmi életet: találkozott ismerőseivel, értesült egy–két
pletykáról, szapulta a portsmouthi cselédeket, és lelkierőt gyűjtött a
következő hat napra.
Kimentek tehát a sétányra; Crawford úr dagadó kebellel, mint a Price
lányok kiváltságos lovagja; és nemsokára – a jó ég tudja, hogyan történt,
Fanny sohasem hitte volna – kart karba öltve lépkedett közöttük: ezt
valahogy nem lehetett elkerülni, sem pedig abbahagyni. Fanny egy ideig
kellemetlenül érezte magát, de a szép idő és a szép kilátás végül őt is jobb
hangulatba ringatta.

322
 Szokatlanul szép idő volt. Még csak márciust írtak, de már április
érződött a langyos levegőben, a kellemesen friss szellőben és a nap
ragyogásában, melyet a felhők egy–egy pillanatra eltakartak; ilyen égbolt
alatt megszépült minden: fény–árnyék játszott a hajókon, amelyek
Spitheadben és távolabb, a szigetnél vesztegeltek, dagály volt, a tenger
boszorkányosan váltogatta ezernyi színét, ujjongva táncolt, és fenséges
zúgással ostromolta a bástyákat – mindez együttvéve annyira elbűvölte
Fannyt, hogy lassanként szinte megfeledkezett kínos helyzetéről. Sőt, még
örülhetett is Crawford úr karjának: ha nem áll rendelkezésére, hamarosan
megérezte volna a hiányát, mert ezek a kétórás kószálások, egy egész heti
tétlenség után, rendszerint alaposan kimerítették. Fannynak kezdett rosszat
tenni, hogy elhagyta a szokásos mindennapi testmozgást; határozottan
legyöngült, amióta Portsmouthba érkezett; s ha nem kap támaszt Crawford
úrtól és a szép időtől, egykettőre kifulladt volna.
Crawford úr egyébként éppúgy élvezte az idő és a látvány szépségét,
mint ő. Többször is megálltak, egybehangolt érzéssel és ízléssel, hogy
néhány percig a mellvédnek támaszkodva szemlélődjenek és
gyönyörködjenek, s bár Crawford úr nem volt Edmund, Fannynak el
kellett ismernie, hogy azért eléggé fogékony a természet varázsára, és
nagyon jól ki tudja fejezni az elragadtatását. Ő maga néha szótlanul
elábrándozott, amit Crawford úrnak sikerült arra felhasználnia, hogy lopva
az arcába pillantson; s e pillantások eredményeképpen megállapította,
hogy noha Fanny arca mit sem vesztett bűverejéből, egyáltalán nem virul
annyira, mint kellene. Fanny ugyan váltig hangoztatta, hogy semmi baja,
és elutasított minden ellenkező értelmű feltevést; de Crawford
végeredményben mégis meg volt győződve róla, hogy itteni körülményei
nem valami ragyogóak, következésképp nem lehetnek üdvösek az
egészségére, és szerette volna, ha Fanny mihamarabb visszatér
Mansfieldbe, ahol sokkal boldogabb lesz – és ő is, hiszen gyakrabban
láthatja.
– Egy hónapja van itt, ugyebár? – kérdezte.
– Nem, nem egészen egy hónapja. Holnap lesz négy hete, hogy eljöttem
Mansfieldből.
– Maga végtelenül pontosan és becsületesen számol. Én nyugodtan
rámondanám, hogy egy hónapja.
– Kedd este volt, amikor megérkeztem.
– És arról van szó, ugyebár, hogy két hónapig marad?
– Igen. A nagybátyám két hónapot mondott. Azt hiszem, nem lesz
kevesebb.
– És milyen módon utazik majd vissza? Kit küldenek magáért?

323
 – Nem tudom. A nagynéném erről még nem írt semmit. Lehet, hogy
még tovább is maradhatok. Talán nem lesz alkalmas, hogy éppen akkor
jöjjenek értem, amikor lejár a két hónap.
Crawford úr egy pillanatnyi tűnődés után így felelt: – Én ismerem
Mansfieldet, tudom, hogy milyen, tudom, miket szokott elkövetni magával
szemben. Tudom, sokszor egyáltalán nem gondolnak magára, mindenki
fontosabb a családban, és mindig maga az áldozat, ha bárkinek az
állítólagos érdekei úgy kívánják. Ismerem ezt: múlhatnak a hetek, és magát
szépen itthagyják, amíg Sir Thomas módot nem talál rá, hogy személyesen
jöjjön magáért, vagy ideküldje Lady Bertram szobalányát, de úgy, hogy
emiatt egy csöppet se kelljen változtatni azon, amit a következő
negyedévre netalán eltervezett. Ez így nincs rendjén. Két hónap hosszú
idő; szerintem hat hét is éppen elég lenne. A nővére egészségéről van szó –
tette hozzá Susanhoz fordulva –: véleményem szerint árt neki, hogy
Portsmouthban nemigen teszi ki a lábát a házból. Szabad levegőre, sétára
van szüksége mindennap. Ha maga is olyan jól ismerné, mint én,
feltétlenül igazat adna nekem, és egyetértene abban, hogy a nővérét nem
szabad sokáig megfosztani a jó vidéki levegőtől és a mozgás lehetőségétől.
Éppen ezért – fordult ismét Fannyhoz –, ha úgy érezné, hogy romlik az
állapota, és bármiféle akadály merülne fel a mansfieldi hazautazást illetően
(még mielőtt letelik az a két hónap), ebből igazán nem szabad gondol
csinálnia. Mihelyt egy kicsit is gyöngébbnek érzi magát, mint rendesen,
vagy bármiféle panasza támad, elég, ha értesíti a húgomat, ha csak egy
szót is ír neki: abban a pillanatban lejövünk magáért, és hazavisszük
Mansfieldbe. Hiszen tudja, hogy ez lenne a legkönnyebb és a
legkellemesebb dolog a világon. Tudja, hogy mekkora örömet szerezne
vele.
Fanny azt mondta, hogy köszöni szépen, de megpróbálta tréfára venni az
ajánlatot.
– Maga is tudja, hogy a lehető legkomolyabban beszélek – felelte
Crawford. – És remélem, nem lesz olyan kegyetlen, hogy eltitkolja, ha
gyöngélkedik. Nem, azt nem teheti meg, de ha akarná, sem sikerülne, mert
csakis addig leszek nyugodt az egészsége felől, amíg minden levelében
határozottan kijelenti Marynek, hogy „egészséges vagyok”: márpedig
tudom, hogy maga sem szóban, sem írásban nem tud hazudni.
Fanny újra megköszönte, de Crawford szavai annyira fájdalmasan és
nyomasztóan hatottak rá, hogy nem tudott sokat beszélni: még azt sem
igen tudta, mit kellene mondania. Ez a séta vége felé történt. Crawford az
utolsó percig velük maradt, és csak a házuk előtt búcsúzott el: tudta, hogy
Price–ék ebédelni akarnak, és ezért azzal mentette ki magát, hogy várják

324
valahol.
– Aggaszt, hogy ennyire kifáradt – mondta, visszatartva Fannyt, miután
a többiek mind bementek – aggaszt, hogy gyönge lábon áll az egészsége.
Nincs valami megbízása a számomra, amit elintézhetnék Londonban?
Egyébként arra gondolok, hogy talán hamarosan újra elutazom Norfolkba.
Ez a Maddison nem nagyon tetszik nekem. Azt hiszem, még mindig
szeretne becsapni, ha lehet, hogy az unokatestvérét ültesse be egy bizonyos
malomba, amelyet én valaki másnak szántam. Beszélnem kell a fejével.
Meg kell értetnem vele, hogy nem hagyom magam félrevezetni, akár
Everinghamtől északra próbálkozik, akár délre: hogy a portámon én
vagyok az úr, és senki más. A múltkor nem mondtam meg neki elég
világosan. Hihetetlen, hogy egy ilyen intéző mennyit tud ártani a gazdája
jó hírének és a birtok szegényeinek egyaránt. A legszívesebben most
azonnal visszamennék Norfolkba, és egykettőre elrendeznék mindent,
hogy vége legyen a csűrés–csavarásnak. Maddison ügyes fickó; nem
akarom kiebrudalni az állásából, feltéve, ha ő is meghagy engem az
enyémben; de ostobaság lenne lépre menni valakinek, aki erre semmiféle
istenadta jogot nem támaszthat, és több mint ostobaság, ha tűrném, hogy
bérlőként a nyakamba varrja azt a szőrösszívű, hörcsögtermészetű
zsiványt, amikor én félig–meddig már ígéretet tettem egy becsületes
embernek. Ugye, hogy több lenne, mint ostobaság? Menjek el Norfolkba?
Mit tanácsol?
– Én?! Ön is nagyon jól tudja, mi a helyes.
– Hogyne. Ha megmondja a véleményét, mindig tudom, mi a helyes.
Engem csakis a maga ítélete vezérel jóra.
– Kérem, kérem, ne beszéljen így. Senki más nem lehet olyan jó
vezérünk, mint az a hang, amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni.
Isten vele; remélem, holnap kellemes útja lesz.
– Ne intézzek el valamit Londonban?
– Nincs mit, köszönöm szépen.
– Nem üzen senkinek semmit?
– Megkérném, hogy adja át üdvözletemet a húgának; és ha találkozik az
unokabátyámmal... mármint Edmunddal... legyen olyan kedves, mondja
meg neki, hogy remélem, hamarosan kapok hírt tőle.
– Szívesen; és ha Edmund lusta vagy nemtörődöm, magam írom meg
helyette a mentegetőző levelet.
Többet nem mondhatott, mert Fannyt nem lehetett tovább tartóztatni.
Crawford megszorította a kezét, a szemébe nézett, és elment. Még három
órát kellett agyonütnie valahogyan azzal a másik ismerősével, amíg
asztalukra nem kerül az elsőrangú fogadó legjobb ebédje; Fanny viszont

325
rögtön megkaphatta, amit a szülői ház konyhája nyújtani tudott.
Price–éknál egészen másként étkeztek, mint a fogadóban; s ha Crawford
úr megsejti, mi mindent kell nélkülöznie Fannynak a szabad levegőn kívül,
csodálkozott volna, hogy nem találta még sokkal rosszabb színben.
Rebecca pudingjai és Rebecca vagdalt húsai, amelyek minden áldott nap
félig tiszta tányérokon s még félig sem tiszta kések és villák kíséretében
kerültek terítékre, annyira csüggesztőleg hatottak, hogy Fanny sokszor
kénytelen volt a főétkezést estére halasztani, amikor elküldhette az öccseit
kétszersültért és pogácsáért. A mansfieldi nevelés után egy kissé elkésett a
portsmouthi edzőkúra; s bár Sir Thomas nyilván nagy örömmel tapasztalta
volna, ha valamiképpen sikerül odalátnia, hogy unokahúgát a testilelki
koplalás fölöttébb biztató módon vezeti Crawford úr szép modorának és
szép vagyonának helyesebb értékelése felé, talán mégis visszariad a
kísérlet folytatásáról, nehogy a páciens időnek előtte belepusztuljon.
Fanny azután egész nap bánatos volt. Bár nemigen kellett attól tartania,
hogy viszontlátja Crawford urat, rátört a csüggedés, mint amikor jó
baráttól válik el az ember. Igaz, egyfelől jólesett, hogy sikerült
megszabadulnia tőle, másfelől azonban úgy érezte, mintha most végképp
elhagyta volna mindenki; mintha újra elszakadt volna Mansfieldtől; s ha
arra gondolt, hogy Crawford úr nemsokára Londonban lesz, ahol gyakran
találkozhatik Maryvel és Edmunddal, az irigységhez olyannyira hasonló
érzések támadtak benne, hogy gyűlölte magát értük.
Búbánatát egy csöppet sem enyhítették a körülötte zajló események;
apjának egy–két barátja náluk töltötte a hosszú–hosszú estét, mint
általában, ha éppen nem Price úr ment át hozzájuk; s hattól fél tízig
nemigen hagyott alább a lárma és az ivászat. Fanny el volt keseredve.
Gyászos gondolatai közé még leginkább az a hit lopott be némi vigaszt,
hogy Crawford úr csodálatos átalakuláson ment keresztül. Ebben ugyan a
legutóbbi találkozásuk szokatlan környezetének és az ellentétek hatásának
is lehetett egy kis része, de Fanny nem gondolt ilyesmire: szentül hitte,
hogy Crawford úr sokkal kedvesebb és a többiek iránt figyelmesebb, mint
azelőtt. Ha pedig az apró dolgokban ennyire más, miért ne lenne az a
nagyokban is? Ha olyan őszintén aggódik az egészségéért és a
kényelméért, ha úgy tud érezni, ahogyan mondta, s ahogyan egész
viselkedése is mutatta, nem tételezhető–e fel teljes joggal, hogy most már
rövidesen abbahagyja kínos és bántó ostromát?

326
 Negyvenharmadik fejezet

Valószínűnek látszott, hogy Crawford úr másnap visszament Londonba,

mert többé nem jelentkezett Price–éknál; hogy csakugyan így történt, azt
két nap múlva egy levél is megerősítette, amelyet Fanny a húgától kapott, s
bár más okoknál fogva, de a legnagyobb érdeklődéssel bontott fel, és
olvasott végig:
Van szerencsém értesíteni, drága Fannym, hogy Henry lent járt
magánál Portsmouthban; hogy a múlt szombaton – micsoda gyönyör! –
elsétáltak a sólyatelepre, másnap pedig – még nagyobb gyönyör – a
bástyasétányon töltöttek néhány feledhetetlen órát, mely alkalomból a
balzsamos lég, a tündöklő tenger, a maga bűbájos arca és drága szavai
varázslatos összhangban fejtették ki hatásukat, és olyan élményt
nyújtottak, amelynek a puszta emlékétől is meg kell mámorosodni.
Tájékoztatóm ezzel lényegében ki is merült. Henry unszol, hogy írjak, de
nem tudom, mi egyebet közölhetnék azon kívül, hogy – mint mondám –
leutazott magához Portsmouthba, kétszer is elvitte sétálni, és
megismerkedett a családjával, elsősorban bájos húgával, egy szemrevaló
tizenöt éves leányzóval, aki szintén magukkal volt a bástyasétányon, s ha
jól sejtem, ott kezdte tanulmányozni a szerelem ábécéjét. Nem érek rá
hosszasan írni, de ugyan minek is érnék rá, amikor ilyen szigorúan
hivatalos ügyben ragadtam tollat, kizárólag azért, hogy miheztartás végett
tájékoztassam a fent említett eseményekről. Édes, drága Fannym, mennyi
mindent mesélnék, ha itt volna velem! A füle is belefáradna, amíg
végighallgat, és a szája még jobban, amíg ellát a tanácsaival; de mivel
roppant koponyám tartalmának a századrészét sem lehet papírra vetni,
inkább nem szólok semmit: tessék, találgasson, ahogy tetszik. Egyébként
nincsenek híreim a maga számára. Maga úgyis tud mindent; nem akarom
azzal gyötörni, hogy felsorolom, miféle emberek és összejövetelek rabolják
el minden időmet. Illett volna beszámolnom az unokanővére első
estélyéről, de lusta voltam, és most már nem érdekes az egész; elégedjék
[22]
meg azzal, hogy minden comme il faut volt, nagystílűbbet a
legvérmesebb rokonok sem kívánhattak, és a ház asszonya nem vallott
szégyent a toalettjével meg a fellépésével. Barátnőm, Fraserné is
elfogadna egy olyan házat, és én se volnék benne éppen szerencsétlen.
Húsvét után Lady Stornawayhez megyek; mostanában nagyon derűsnek és
boldognak látszik. Családi körben Lord S. egész kedélyes és kellemes

327
figura lehet, s most már nem tartom olyan csúnyának, mint régebben –
mindenesetre sokkal csúnyábbakat is látni. No persze, ne állítsuk Edmund
Bertram mellé. S ha már megemlítettem a nevét, mit mondjak e lovagról?
Gyanús lenne, ha teljesen hallgatnék róla. Elmondom tehát, hogy kétszer–
háromszor találkoztunk vele, és itteni barátnőim mind el vannak
ragadtatva úri megjelenésétől. Fraserné (aki nagy szakértő) megesküszik
rá, hogy legfeljebb még három ilyen jó külsejű, délceg, elegáns urat ismer
egész Londonban; és bevallom, amikor legutóbb itt vacsorázott, senkit sem
lehetett összehasonlítani vele, pedig tizenhatan voltunk. Szerencsére,
manapság nem kell árulkodó öltözéket viselnie annak, aki egy bizonyos
pályára lépett, de... de... de...
Nagy szeretettel öleli stb. stb.
Majd elfelejtettem valamit (Edmund a hibás: nem tesz jót nekem, hogy
annyit foglalkozom vele), pedig nagyon fontos – a magam és a Henry
nevében: boldogan hazavisszük Northamptonshire–be. Drága gyermekem,
ne akarjon megcsúnyulni Portsmouthban. Az a komisz tengeri szél előbb–
utóbb tönkreteszi a szépségét és az egészségét. Szegény nénikém mindig
panaszkodott rá, még tíz mérföldre is a parttól, és a tengernagy persze nem
akarta elhinni, de én tudom, hogy igaza volt. Csak írjon, és egy órán belül
állok rendelkezésére magának is, Henrynek is. El vagyok ragadtatva az
ötlettől, még kerülhetnénk is egy kicsit, hogy útközben megmutassuk
magának Everinghamet, sőt, talán az sem lenne érdektelen, ha útba
ejtenénk Londont, hadd lássa, milyen is egy fényes esküvő a Hannover téri
Szent György–templomban. Csak Edmundot tartsa lehetőleg távol, amíg
ott vagyunk: nem óhajtok küzdeni a kísértés ellen. Micsoda hosszú levél!
Csak még egy szót. Henry, mint hallom, a fejébe vette, hogy visszamegy
Norfolkba, mert a maga biztatására el akar intézni valamit, erről azonban a
jövő hét közepe előtt szó sem lehet; csak 14–ike után engedhetem el,
aznap ugyanis mi rendezünk estélyt. Magának fogalma sem lehet róla,
mekkora jelentősége van ilyenkor egy Henry–szabású fiatalembernek; el
kell hinnie becsületszóra, hogy nélkülözhetetlen. Legalább találkozik majd
Rushworthékkal, amit, bevallom nem nagyon bánok – tudniillik furdal egy
csöppet a kíváncsiság, és azt hiszem, őt is, bár nem akarja elismerni.
Ez bizony olyan levél volt, amelyet első olvasásra nem lehetett igazán
megemészteni: tüzetesebb stúdiumot igényelt, sokáig foglalkoztatta az
elmét, és végül is mit sem enyhített a gyötrő bizonytalanságon. Csupán az
derült ki belőle, hogy eddig még semmi sem dőlt el végérvényesen.
Edmund még nem nyilatkozott. Hogy mi lakozik Crawford kisasszony
szívében, mit akar tenni, illetve mit fog tenni anélkül, hogy akarná vagy
éppen akarata ellenére; hogy ami Edmundhoz fűzi, változatlanul olyan

328
erős–e, mint amikor legutóbb elváltak; s ha nem olyan erős, vajon most
tovább gyöngül–e, vagy épp ellenkezőleg, újra megerősödik – mindez
számtalan okot adott a találgatásra, egész nap és még sok napon át el
lehetett rágódni rajta minden eredmény nélkül. A legtöbbször az a feltevés
tolakodott elő, hogy Crawford kisasszony talán megingott és elhidegült
egy kissé, miután visszatért a londoni életbe, de végeredményben
mégiscsak jobban vonzódik Edmundhoz, semhogy le tudna mondani róla.
Persze, még lesz egy kis harc a szíve és az igényei között. Még fog egy
kicsit tétovázni, vitatkozni, feltételeket szabni, követelőzni, de végül
mégiscsak kimondja az igent.
Fanny képzeletében ez a lehetőség merült fel a leggyakrabban. De egy
londoni ház – azt már lehetetlennek tartotta. És mégis, ki tudja, mi mindent
kíván majd Crawford kisasszony. Edmund jövője egyre sötétebbnek
látszott. Milyen lehet az a nő, aki csak a külsejét említi, ha róla beszél! Hát
ez is szerelem? És Frasernéhez kell biztatásért folyamodnia! Amikor egy
fél éve olyan közelről ismeri Edmundot! Szégyen, gyalázat. A levélnek
azok a részei, amelyek csak Crawford úrra és önmagára vonatkoztak,
aránylag kevésbé izgatták fel. Végtére semmi köze hozzá, hogy Crawford
úr 14–ike előtt vagy után megy–e Norfolkba, ámbár, ha jobban
meggondolta, valószínűleg mégsem fogja elhalasztani az utazását.
Crawford kisasszony össze akarja hozni Rushworthnéval, ami végtelenül
csúnya, tapintatlan és helytelen dolog; de Fanny remélte, hogy a bátyjában
nincs meg ez az alantas kíváncsiság. Ilyesminek egyáltalán nem adta jelét,
és a húga feltételezhetné, hogy finomabb érzések kormányozzák, mint
saját magát.
Miután megkapta Londonból ezt a levelet, még nagyobb lett benne a
türelmetlenség, amellyel egy másikat várt ugyanonnan; s emiatt néhány
napig olyan nyugtalan volt, annyira izgatta, amit már tudott, s amit talán
meg kell még tudnia, hogy sokszor a Susannal való délelőtti olvasást és
beszélgetést is elhagyta. Hiába erőlködött, nem tudott odafigyelni. Ha
Crawford átadta az üzenetét Edmundnak, valószínű, jaj, nagyon valószínű,
hogy Edmund mindenképpen írni fog, hiszen nem tagadhatja meg
szokásos kedvességét; s amíg ez a gondolat eleven volt, amíg három–négy
nap el nem vette az erejét, mert a levél sehogy sem akart megjönni, Fanny
a legnagyobb feszültségben és idegességben élt.
Végül is lehiggadt valamelyest. Ki kell bírnia, nem engedheti, hogy a
türelmetlenség felőrölje és haszontalanná tegye. Az idő is segített valamit,
a saját erőfeszítései még többet, úgyhogy ismét képes volt foglalkozni
Susannal, éppoly lelkesen, mint azelőtt.
Susan egyre jobban megszerette; igaz, hiányzott belőle az a

329
könyvimádat, amely Fannyban kezdettől fogva megvolt, és az ülő
foglalatosságokat vagy az öncélú tudást távolról sem kedvelte úgy, mint ő,
de mivel a világért sem akart tudatlannak látszani, és egyébként jól vágott
az esze, igen figyelmes, fogékony és hálás tanítványnak bizonyult.
Fannyra úgy nézett fel, mint egy orákulumra. Fanny magyarázatai és
megjegyzései nagymértékben emelték minden értekezés vagy történelmi
olvasmány becsét. Amit Fanny mondott a régmúlt korokról, jobban hatott
[23]
rá, mint Goldsmith legszebb lapjai, és testvéri rajongásában úgy találta,
hogy a nővére stílusa különb minden hivatásos szerzőénél. Csakugyan
megkésve kapott rá az olvasásra.
De nemcsak ilyen magasröptű beszélgetéseket folytattak, történelmi
vagy erkölcsfilozófiai kérdésekről. Egyebekre is sor került, s a kevésbé
magasztos témák közül egyik sem foglalkoztatta őket oly gyakran és
hosszasan, mint Mansfield Park, a mansfieldiek, Mansfield szokásai,
szórakozásai, életmódja. Susan, akinek vele született érzéke volt a nemes
és kifinomult dolgok iránt, nem tudott betelni a hallottakkal, Fanny pedig
nagyon is szívesen időzött a számára oly kedves tárgynál. Remélte, hogy
ezzel nem tesz semmi rosszat, bár egy idő múlva szinte bűntudatot kellett
éreznie, látva, mennyire lelkesedik Susan mindenért, ami Sir Thomas
házában történt vagy elhangzott, és mennyire sóvárog Northamptonshire
után: talán olyan vágyakat szított fel, amelyeket nem lehet kielégíteni.
Szegény Susan, ő sem illett sokkal jobban a szülői házba, mint a nővére;
s amikor Fanny ennek végképp tudatára ébredt, sejteni kezdte, hogy ha
majd búcsút mondhat Portsmouthnak, talán azért nem lesz teljes a
boldogsága, mert Susant nem viheti magával. Egyre jobban szenvedett
attól, hogy ilyen kezekben kell hagynia a húgát, akiből pedig annyi jót
lehetne kihozni. Ó, ha volna saját otthona, hogy magához vegye! S ha
viszonozni tudná Crawford úr érzelmeit, többek között ez is lehetségessé
válnék, mert ő biztosan nem tiltakozna ellene. Fanny meg volt győződve
Crawford úr eredendő jóindulatáról, és úgy képzelte, hogy a legnagyobb
örömmel adná beleegyezését egy ilyen tervhez.

330
 Negyvennegyedik fejezet

A két hónapból már a hetedik hét is csaknem eltelt, mire Fanny

megkapta a levelet, Edmund várva várt levelét. Amikor kinyitotta, s látta,
milyen hosszú, felkészült rá, hogy a boldog szerelem áradozó és aprólékos
beszámolóját olvashatja majd arról a szerencsés lényről, akinek a kezébe
Edmund immár végleg letette a sorsát A levél pedig így szólt:
Kedves Fannym!
Mansfield Park
Bocsáss meg, amiért nem írtam eddig. Crawford mondta, hogy szeretnél
hírt kapni tőlem, de Londonból képtelen voltam írni, és elhitettem
magammal, hogy megérted a hallgatásomat. Ha egy–két boldog sort
küldhettem volna, feltétlenül megteszem, de ilyesmi, sajnos, nem állt
módomban. Most, hogy visszajöttem Mansfieldbe, minden bizonytalanabb,
mint amikor elmentem. A reményeim sokkal halványabbak. Ezt
valószínűleg úgyis tudod már. Crawford kisasszony annyira szeret téged,
hogy biztosan feltárta előtted a lelkiállapotát, abból pedig kiszámíthatod,
milyen lehet az enyém. Nem mintha ez ellene szólna annak, hogy magam is
beszámoljak róla. Miért ne lehetnél mindkettőnk bizalmasa? Én nem
kérdezek semmit. Van valami vigasztaló abban, hogy minden sajnálatos
nézeteltérésünk ellenére is egyesít bennünket az irántad való szeretet. Jól
fog esni, ha elmondhatom neked, hogy állanak most a dolgok, és mik a
terveim, ha ugyan terveknek lehet nevezni őket. Szombaton jöttem haza.
Három hetet töltöttem Londonban, és (londoni mértékkel mérve) elég
sokszor találkoztam vele. Fraserék legalább annyira figyelmesek voltak
irántam, mint ahogy reméltem. Azt talán nem is lett volna szabad
remélnem, hogy vele annyit lehetek együtt, mint Mansfieldben. De nem is
az volt a baj, hogy túlságosan ritkán találkoztunk: inkább a viselkedése.
Ha együttléteink alatt másmilyennek mutatkozik, egyáltalán nem
panaszkodnék, de már az első alkalommal láttam, hogy megváltozott;
másféle fogadtatásra számítottam, és kis híján azonnal elutaztam
Londonból. A részletekre talán nem kell kitérnem. Te tudod, mit lehet
hibáztatni benne, úgyhogy elképzelheted, miféle nézetek és kifejezések
vontak kínpadra. Épp jókedvében volt, körülötte a barátnői, akik a maguk
helytelen felfogásával rossz irányt mutatnak az ő túlságosan eleven
szellemének. Nem szeretem Frasernét. Hidegszívű, hiú asszony, aki csakis
érdekből ment férjhez, s bár a házassága szemlátomást boldogtalan,

331
egyáltalán nem a hibás elvektől, az ingerült légkörtől vagy a
korkülönbségtől szenved, hanem attól, hogy mégsem lett olyan gazdag,
mint sok ismerőse, elsősorban a nővére, Lady Stornaway, és elszántan
támogat mindenféle pénzhajhászást vagy nagyravágyást, feltéve, ha az
illető elég sok pénzt hajhász, és elég nagyra vágyik. Úgy érzem, e két nővér
barátsága a legnagyobb csapás, amely az ő életét és az enyémet is sújtja.
Már évek óta mindent elkövetnek, hogy rossz útra vezessék. Ó, ha el
lehetne választani tőlük! – s ez néha nem is látszik reménytelennek, mert
úgy veszem észre, a vonzalom nem egészen kölcsönös. Mindketten
odavannak érte, de ő, ebben biztos vagyok, nem ragaszkodik hozzájuk úgy,
mint hozzád. Ha arra gondolok, mennyire szeret téged, s milyen okos,
becsületes, testvéri magatartást tanúsít irántad, egészen másféle színben
tűnik fel előttem, csupa nemes hajlamot látok benne, és valósággal
szégyellem magam, amiért túl szigorúan értelmezem tréfás modorát. Nem
tudok lemondani róla, Fanny. Rajta kívül nincs és soha nem is lesz még
egy nő a világon, akit el tudnék képzelni feleségnek. Ha nem hinném, hogy
én is jelentek neki valamit, persze nem mondanék ilyet, de igenis hiszem,
meg vagyok győződve róla, hogy egyáltalán nem közömbös irántam. Senki
sincs körülötte, akire személy szerint féltékeny volnék. Csak általában
vagyok féltékeny az előkelő társaság befolyására. Csak a nagyúri
életformától félek. Az ő igényei nem túl nagyok a vagyonához képest, de a
kettőnk egyesített jövedelme így sem tudná kielégíteni őket. De még ebben
is találok vigaszt. Inkább azért veszítsem el, mert nem vagyok elég gazdag,
mint a hivatásom miatt: jobban el tudnám – viselni. Az csak annyit
jelentene, hogy áldozatokra már nem képes a vonzalma érdekében, és
tulajdonképp milyen jogon kívánhatnék én tőle áldozatokat? Szeretném
hinni, hogy ha kikosaraz, ez lesz a valódi oka. Az előítéletei, azt hiszem,
már nem olyan erősek, mint régebben. Drága Fanny, úgy írom le a
gondolataimat, ahogy éppen jönnek; néha talán ellentmondóak, de annál
hívebben tükrözik a lelkiállapotomat. Ha már belekezdtem, jólesik
feltárnom mindazt, amit érzek. Nem tudok lemondani róla. Olyan
kapcsolat van közöttünk, és remélem, a jövőben még inkább olyan lesz,
hogy ha lemondanék Mary Crawfordról, egyúttal másokról is le kellene
mondanom, pedig ők állnak hozzám a legközelebb; éppen azoknak a
barátaimnak a házából rekeszteném ki magam, akikhez minden más
bajban segítségért fordulhatnék. Ha elveszítem Maryt, tudomásul kell
vennem, hogy egyúttal Crawfordot és Fannyt is elveszítem. Ha vége volna
mindennek, ha már kikosarazott volna, remélem, lenne annyi erőm, hogy
elviseljem. Megpróbálnám kiverni a fejemből, és néhány év múlva talán...
de ostobaságokat írok. Ha kikosaraz, el kell viselnem, de addig nem

332
tehetek mást: szüntelenül küzdök érte. Ez az igazság. Csak az a kérdés:
hogyan? Mi lenne a legjobb módszer? Többször is gondoltam arra, hogy
húsvét után újra felmegyek Londonba, máskor meg úgy látom
helyesebbnek, ha semmit se teszek, amíg ő le nem jön Mansfieldbe. Hiszen
még most is azt mondja, hogy örömmel várja a júniust, amikor
Mansfieldbe jöhet; de június még messze van, úgyhogy azt hiszem, írni
fogok neki. Tulajdonképp el is döntöttem már, hogy levélben tisztázok vele
mindent. Ennek a bizonytalanságnak minél előbb véget kell vetni. A
mostani állapotom rendkívül idegesítő. Mindent figyelembe véve azt
hiszem, mégiscsak a levél a legjobb módszer, írásban sok mindent
elmondhatok, amit szóban nem tudnék, ő is megfontolhatja a dolgot,
mielőtt válaszol, és a megfontolás eredménye, azt hiszem, nem lehet olyan
rossz, mint ha elhamarkodottan határoz; nem, attól talán nem kell annyira
félnem. Persze, fennáll az a veszély, hogy esetleg Frasernéhez fordul
tanácsért, én pedig ilyen messziről nem lehetnék a magam ügyvédje. A
levélnek megvan az a hibája, hogy rossz tanácsadók elé kerülhet, s ha
valaki nem tud határozottan dönteni, mások egy szerencsétlen pillanatban
könnyen rávehetik olyasmire, amit később nagyon is megbán. Még egyszer
meg kell gondolnom az egészet. Milyen sokat fecsegek, kizárólag a magam
bajairól: nem lenne csoda, ha még egy Fanny barátságát is próbára
tenném. Crawforddal legutóbb Fraserné estélyén találkoztam. Mindaz,
amit magam tapasztaltam, és amit hallottam felőle, egyre biztatóbbnak
látszik. Semmi, de semmi ingadozás. Pontosan tudja, mit akar, és
sziklaszilárdan kitart az elhatározása mellett: ritka erény. A nagyobbik
húgom is ott volt, láttam őket együtt, és eszembe kellett jutnia, amit egyszer
elmondtál – mi tagadás, a találkozásukat nem lehetett valami
barátságosnak nevezni. Maria kétségtelenül hűvösen viselkedett. Alig esett
köztük egy–két szó. Láttam, hogy Crawford meghökkenten visszahúzódik,
és nem tudtam igazat adni Rushworthnénak, amiért még mindig neheztel
valami állítólagos sérelemért, amely annak idején Bertram kisasszonyt
érte. Bizonyára érdekel, mi a véleményem Maria hitvesi boldogságáról.
Úgy látom, egészen tűrhető. Remélem, jól megvannak egymással. Kétszer
náluk vacsoráztam a Wimpole utcában, és többször is elmehettem volna,
de Rushworth mint sógor elég nyomasztó jelenség. Julia szemlátomást
roppantul élvezi Londont. Ami engem illet, én nem sok élvezetet találtam a
városban, de itt még kevesebbet. Nem vagyunk valami derűs társaság.
Nagy szükség lenne rád. Nem is tudom elmondani, mennyire hiányzol
nekem. Anyám nagy szeretettel üdvözöl, és reméli, hogy mihamarabb
levelet kap tőled. Szinte óránként emleget, és sajnálnom kell, ha arra
gondolok, hogy még hosszú hetekig nem láthat viszont. Apám maga akar

333
érted menni, de csak húsvét után, amikor dolga lesz a városban. Remélem,
jól érzed magad Portsmouthban, de azért nem lenne jó, ha minden évben
odautaznál. Szükségem van rád itthon, hallani szeretném a véleményedet
Thornton Laceyről. Nagyobb átalakításokhoz nem fűlik a fogam, amíg el
nem dől, hogy a háznak úrnője is lesz–e valaha. Azt hiszem, mégiscsak írni
fogok. Most már biztos, hogy Granték Bathba mennek; hétfőn utaznak el
Mansfieldből. Örülök neki. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy szívesen
legyek együtt bárkivel; de ennyi talán elég: a nagynénéd máris
boldogtalan, amiért elírom előle a legfontosabb mansfieldi híreket. Isten
veled, drága Fannym, szeretettel ölel...

„Soha, soha többé nem fogok levelekért imádkozni – mondta magában

Fanny, amikor ezt végigolvasta. – Úgysem kapok tőlük mást, mint
csalódást és bánatot. Csak húsvét után! Hogy fogom kibírni? És szegény
nénikém óránként emleget!”
Fanny igyekezett gátat vetni az ilyesfajta gondolatainak, amennyire
bírta, de csak egy hajszál választotta el attól, hogy megvádolja Sir
Thomast, amiért olyan kegyetlen hozzá és a nagynénjéhez is. Ami a levél
főtémáját illeti, abban igazán nem talált semmi megnyugtatót. Edmundra is
szinte rosszallóan és ingerülten kellett gondolnia. „Ennek a halogatásnak
semmi értelme – morfondírozott. – Miért nem jár a végére? Teljesen vak,
úgysem tudja felnyitni a szemét semmi, de semmi a világon; milyen régóta
ott van előtte az igazság, és nem látja! El fogja venni, szerencsétlen lesz, és
belerokkan. Adja Isten, hogy a felesége hatására se kövessen el semmit,
ami méltatlan hozzá!” Megint átfutotta a levelet. „»Annyira szeret
engem!« – üres beszéd. Nem szeret ő senkit, csak önmagát és a bátyját. »A
barátnői évek óta elkövetnek mindent, hogy rossz útra vezessék!« Nem
tudom, nem inkább ő vezeti–e rossz útra a barátnőit. Valószínűleg
kölcsönösen fáradoznak egymás megrontásán; de ha a barátnők annyival
jobban szeretik őt, mint ő a barátnőit, talán nem is ártottak neki annyit,
legfeljebb a hízelgésükkel.
»Nincs és soha nem is lesz még egy nő a világon, akit el tudnék képzelni
feleségnek.« El is hiszem. Ennek a vonzalomnak lesz alárendelve az egész
élete. Akár igent kap válaszul, akár nemet, a szíve mindörökre az övé
marad. »Ha elveszítem Maryt, tudomásul kell vennem, hogy egyúttal
Crawfordot és Fannyt is elveszítem.« Ó, Edmund, te nem ismersz engem.
A két család között soha nem lesz ilyen kapcsolat, ha te össze nem
kapcsolod őket. Írj, az Istenért, írj! Legyen már vége. Szűnjön meg ez a
nyugtalanság. Dönts, mondd ki a végső szót, tedd tönkre magad.”
Az ilyesfajta érzések azonban közelebb álltak a haraghoz, semhogy

334
sokáig táplálhatták volna Fanny monológjait. Hangulata nemsokára
megenyhült, bánatosabb lett. Edmund szeretete, kedves szavai, bizalmas
feltárulkozása erősen hatottak rá. Hiszen csak az a baja, hogy túlságosan jó
mindenkihez. Egyszóval, Fanny mindent odaadott volna, hogy ne kelljen
ilyen levelet kapnia, de ha már megkapta, nem adta volna oda semmiért.
Végül is ezzel az érzéssel hajtogatta össze utoljára.
Mindazok, akiknek szenvedélye a levélírás, bár nincs sok
mondanivalójuk – s e meghatározásban legalábbis a hölgytársadalom nagy
része benne foglaltatik – beláthatják, hogy Lady Bertram boldogtalan volt,
amiért egy olyan nagy jelentőségű mansfieldi hír, mint az, hogy Granték
végleg eldöntötték bathi utazásukat, épp a legrosszabbkor került
forgalomba, s nem ő látta a hasznát; nyilván azt is megértik, mennyire
fájhatott neki, hogy ezt a hírt a saját hálátlan fia kaparintja meg, és
vérlázító tömörséggel biggyeszti oda egy hosszú levél végére, amikor ő
majdnem egy egész oldalt meg tudott volna tölteni vele. Mert jóllehet
Lady Bertram nem közönséges levélírói hírnevet vívott ki magának, lévén
hogy egyéb teendők híján és Sir Thomas parlamenti elfoglaltsága
következtében már a házasélete kezdetétől fogva elegendő időt fordíthatott
a levelező kapcsolatok megteremtésére és ápolására, s olyan célszerű,
belterjes, csacsogó stílust sikerült kialakítania, hogy a legkevesebb
mondanivalóból is megélt – valami kevésre mégiscsak szüksége volt: a
semmiről még ő sem tudott írni, még az unokahúgának sem; s ha már úgy
volt, hogy rövidesen le kell mondania arról az áldásról, amit dr. Grant
köszvényes tünetei és Grantné délelőtti vizitjei jelentettek, legalább annyit
megérdemelt volna, hogy levélben még egynéhányszor kiaknázhassa őket.
De nem kellett sokáig várnia a bőséges kárpótlásra. Hamarosan Lady
Bertramot is utolérte a szerencse. Néhány nappal Edmund levelének a
kézhezvétele után Fanny a nagynénjétől is kapott egyet a következő
bevezetéssel:

Drága Fannym!
Egy olyan riasztó esemény késztet írásra, amely téged is biztosan a
legmélyebb aggodalommal fog eltölteni.
Mennyivel többet ért ez, mint ha csak Granték tervezett utazásának a
részletei késztették volna írásra! A szóban forgó esemény ugyanis hosszú
napokra ellátta írnivalóval, nem kisebb dologról lévén szó, mint hogy a
nagyobbik fia súlyosan megbetegedett, amiként erről néhány órája hozott
hírt a gyorsposta.
Tom, mint kiderült, néhány fiatalember társaságában Londonból
Newmarketbe ment, ott leesett a lováról, nem kezeltette magát, viszont

335
derekasan ivott, s ennek következtében csakhamar kitört rajta a láz;
mozdulni sem bírt, amikor a társaság szétszéledt, úgyhogy otthagyták az
egyik fiatalember házában, hadd élvezze a magány és a betegség örömeit:
a cselédek majd ellátják valahogy. Azt remélte, hogy nemsokára követheti
a barátait, de az állapota egyre súlyosbodott, s végül már olyan rosszul
érezte magát, hogy egy csöppet se bánta, ha az orvosa levelet küld
Mansfieldbe.
Gondolhatod, hogy ez a szomorú esemény (folytatta őladysége, miután
beszámolt a lényegről) mindannyiunkat végtelenül felizgatott, és most
rettentően odavagyunk, és állandóan reszketünk a szegény betegért, akinek
az állapota Sir Thomas véleménye szerint nagyon válságos lehet; Edmund
kedvesen fel is ajánlotta, hogy azonnal odautazik a bátyjához, és még az a
jó, hogy Sir Thomas nem akar itthagyni ebben a szörnyű helyzetben, mert
az már sok lenne egy kicsit. Edmund nagyon fog hiányozni kis családi
körünkből, de bízom benne, és remélem, hogy jobb állapotban találja majd
a szegény beteget, mint ahogy nagy aggódásunkban képzeljük, és akkor
minél előbb hazahozatja Mansfieldbe, amiként Sir Thomas is kívánja, és
minden szempontból helyesnek tartja, és szeretném hinni, hogy a szegény
beteg rövidesen olyan állapotba kerül, hogy az utazás nem fogja
túlságosan megviselni, és nem is lesz ártalmára. Képzelem, drága
Fannym, mennyire együtt érzel velünk e borzasztó körülmények között,
éppen ezért hamarosan újra írok.

Fanny érzései csakugyan forróbbak voltak és mélyebbről fakadtak, mint

a nagynénje stílusa. Őszintén együtt érzett valamennyiükkel. Tom súlyos
betegsége, Edmund odautazása, a szomorú, megfogyatkozott család
mansfieldi magánya: ezek minden, illetve majdnem minden egyéb gondot
száműztek. Fannyban legfeljebb annyi önzés maradt, hogy tudni szerette
volna, vajon írt–e Edmund Crawford kisasszonynak, mielőtt elutazott – de
ez is hamar elenyészett, hiszen ő csak a tiszta szeretetben és az érdektelen
féltésben volt állhatatos. A nagynénje nem hanyagolta el, többször is írt
újra; Edmundtól sűrűn kaptak beszámolókat, s ezekről rendszeresen
tudósította Fannyt ugyanabban a szószátyár stílusban, amelyben lépten–
nyomon felütötte a fejét egy–egy „szeretném hinni”, „remélem” és
„aggódom”, ahogy éppen jött, szeszélyesen szaporítva egymást. Lady
Bertram nagy passzióval játszotta ezt az ijedősdit. Ha nem látta valakinek
a szenvedését, az nem is igen hatott a képzeletére, s kedvtelve írogatott
mindenféle izgalmakról, szörnyű helyzetekről és szegény betegekről, amíg
Tomot végül haza nem hozták Mansfieldbe, úgyhogy a saját szemével
láthatta, mennyire megváltozott. Akkor aztán más stílusban, a mélyebb

336
érzések és a valódi ijedtség nyelvén fejezett be egy Fannynak szánt levelet,
amelynek már korábban nekiült; akkor már úgy írt, mint ahogy beszélt
volna.

„Éppen megjött, drága Fannym, most vitték fel az emeletre; olyan

rettenetes látvány volt, hogy nem is tudom, mit csináljak. Nagyon beteg, az
biztos. Szegény Tom! Szívből sajnálom, és borzasztóan odavagyok érte,
akárcsak Sir Thomas; jaj, de jólesnék, ha mellettem volnál és vigasztalnál.
De Sir Thomas azt mondja, holnapra talán jobban lesz, most az utazás is
nagyon megviselte.”

Az őszinte aggódás, amely végül is feltámadt az anyai kebelben, nem

múlt el egyhamar. Tom olyan türelmetlenül vágyott Mansfieldre, a családi
környezetre s az otthon nyugalmára, amellyel egészséges korában vajmi
keveset törődött, hogy előbb szállíttatta magát haza, mintsem ajánlatos lett
volna; ettől ismét felszökött a láza, és egy hétig rosszabb állapotban volt,
mint addig bármikor. Mindenki komolyan megrémült. Lady Bertram
naponta tudósította félelmeiről az unokahúgát, aki úgyszólván e levelekből
táplálkozott, s ha elmúlt a szorongása, melyet az aznapi levél keltett benne,
máris szorongva várta a másnapit. Bár idősebbik unokabátyja sohasem állt
nagyon közel a szívéhez, ellágyulásában most úgy érezte, hogy igenis
sokat jelent a számára, és erkölcsi felfogása csak növelte aggodalmát, ha
arra gondolt, hogy Tom – legalábbis tudomása szerint – eddig semmi jót,
semmi hasznosat nem tett az életben.
Aki nem hagyta magára, akinek mindezt elmondhatta, most is Susan
volt, mint más, kevésbé fontos alkalmakkor. Susan mindig készséges és
együttérző hallgatóságnak bizonyult. A többieket igazán nem tudta
érdekelni ez a távoli csapás – a betegség és az aggódó család, amely több
mint száz mérföldre élt tőlük; még Price–nét sem, aki legfeljebb egy–két
szóban érdeklődött, ha látta, hogy Fanny megint levelet olvas, és olykor
elejtett valami csöndes megjegyzést arról, hogy „szegény nővérem, neki is
megvan a maga baja”.
Miután oly régóta nem érintkeztek egymással, és annyira különböző
viszonyok között éltek, a vérségi kötelék alig jelentett többet a semminél.
Kapcsolatuk, amely annak idején magán viselte jóindulatú természetük
jegyét, immár puszta formasággá halványult. Price–né pontosan annyit tett
Lady Bertramért, mint amennyit Lady Bertram tett volna Price–néért. Ha
az élet vihara netalán elfújja a Price család három–négy tagját vagy akár
mindet, Fanny és William kivételével, Lady Bertram nem sokat törődött
volna vele; legfeljebb bólogatott volna Norrisné szemforgató

337
kijelentéseire, hogy nincs ennél nagyobb szerencse, és szegény, drága
testvérük boldog lehet, amiért a gyermekei végre olyan jól el vannak látva.

338
 Negyvenötödik fejezet

Körülbelül egy héttel azután, hogy hazahozták Mansfieldbe, Tom felől

elmúlt a közvetlen veszély, és az anyja szívéről a biztató nyilatkozatok
hatására minden kő legördült; mivel ugyanis megszokta már, hogy
betegnek és magatehetetlennek lássa a fiát, s most már csupa jókat hallott,
és eszét sohasem mozgatta meg egyéb, mint amit hallott, továbbá mivel
egyáltalán nem hajlott arra, hogy pánikba essék vagy félszavakból is
értsen, Lady Bertram eszményi alanya volt minden apró orvosi csalásnak.
A láz alábbhagyott; a láz döntötte volt ágynak a szegény beteget; persze
hogy nemsokára felgyógyul. Lady Bertram el sem tudta képzelni, hogy
nem így lesz, és Fanny osztozott a nagynénje nyugalmában, amíg Edmund
rövid tájékoztatót nem küldött a bátyja valódi állapotáról s a maga és az
apja félelmeiről, minthogy a láz megszűnte után a doktor aggasztó
hektikás tünetek fellépését vélte észlelni. Úgy gondolták, jobb, ha Lady
Bertramot nem izgatják fel, remélhetőleg ugyanis alaptalannak bizonyul az
aggodalom; de Fanny előtt nincs miért titkolni az igazságot: tüdővésztől
tartanak.
Edmund rövid tudósítása igazabb és élesebb fénnyel világította meg
Tom helyzetét és a betegszobát, mint Lady Bertram akárhány sűrűn teleírt
árkusa. Mi tagadás, a háznak úgyszólván minden lakója jobban le tudta
volna írni a megfigyeléseit, mint Lady Bertram; és a beteg is több hasznát
látta bárkinek, mint éppen neki. Ő legfeljebb halkan belibegett hozzá, és
nézte; de Tom, ha elég erősnek érezte magát, hogy beszélgessen, vagy
hogy meghallgasson valami felolvasást, inkább Edmund társaságára
vágyott. A nagynénje csak bosszantotta sopánkodásával, Sir Thomas
hangja és modora pedig nem tudott alkalmazkodni a beteg
ingerlékenységéhez és gyengeségéhez. Maradt tehát Edmund, az egyetlen
támasz. Fanny legalábbis annak gondolta, s Edmund mint a beteg fivér
ápolója, gyámolítója, felvidítója még nagyobbra nőtt a szemében. Hiszen
nemcsak segíti a gyönge lábadozót, de – mint a levélből kiderült – csitítja
is a megviselt idegeket, és igyekszik felderíteni a nyomott kedélyt; s hogy
ezenkívül a lélek is irányításra szorul, azt Fanny könnyen el tudta képzelni.
A családban még sohasem fordult elő tüdőbetegség, úgyhogy Fanny
több okot talált a reményre, mint az unokabátyjáért való aggodalomra,
kivéve, amikor eszébe jutott Crawford kisasszony; tudniillik Crawford
kisasszonyt mindig a szerencse gyermekének tartotta, márpedig az ő

339
hiúsága és önzése szempontjából nagy szerencsének lenne mondható, ha
Edmund maradna az egyetlen örökös.
A szerencsés Mary még a betegszobában sem merült feledésbe. Edmund
a következő utóiratot fűzte leveléhez: „Visszatérve arra, amiről a múltkor
írtam: éppen belefogtam egy levélbe, amikor Tom betegsége elszólított
hazulról, de közben meggondoltam magam, mert félek a barátnők
befolyásától. Ha Tom jobban lesz, odautazom.”
Ilyen volt tehát a helyzet Mansfieldben, s szinte változatlanul ilyen is
maradt egészen húsvétig. Fannyt kellőképp tájékoztatta az a néhány sor,
amelyet Edmund egyszer–másszor hozzáírt az anyja leveleihez. Tom
lábadozása riasztóan lassúnak látszott.
A húsvét szokatlanul későre esett abban az évben, amiként Fanny nagy
búsan megállapította, amikor tudomásul kellett vennie, hogy addig
semmiképpen sem hagyhatja el Portsmoutht. De eljött a húsvét, s még
mindig nem írtak semmit a visszatéréséről, sőt a londoni utazásról sem,
amelyet közbe akartak iktatni. Nagynénje sokszor kifejezésre juttatta, hogy
szeretné, ha mellette volna, de a nagybátyja nem írt, nem üzent semmit,
pedig tőle függött minden. Fanny belátta, hogy Sir Thomas még nem
akarja magára hagyni a fiát, de azért kegyetlenül fájt neki a késedelem.
Már április vége felé jártak; idestova három hónapja, nem pedig kettő,
hogy olyan messzire került mindannyiuktól, és napjait állandó
penitenciában tölti, amit ők, a kedvesek, nem is foghatnak fel igazán; s ki
tudja, mikor lesz idejük arra, hogy rá is gondoljanak vagy érte jöjjenek?
A mohó, égető, türelmetlen kívánság, hogy közöttük legyen, örökre
[24]
megtanultatta vele Cowper Tirociniumának néhány sorát: „Mily
szomjas szívvel vágyik otthonába” – ez táncolt szüntelenül a nyelve
hegyén, ez fejezte ki a leghívebben sóvárgását, amelynél epesztőbbet, úgy
gondolta, egyetlen iskolás fiú sem érezhetett soha.
Amikor elindult Mansfieldből, jólesett az otthonának neveznie
Portsmoutht, jólesett azt mondania, hogy haza utazik; akkor is, most is
szerette ezt a szót, csakhogy most Mansfieldre kellett alkalmaznia.
Hazamenni csak oda lehet. Portsmouth, az Portsmouth de az otthon:
Mansfield. Titkos merengéseiben már régóta így szerepeltek, és semmiben
sem talált nagyobb vigaszt, mint amikor tapasztalta, hogy a nagynénje is
ugyanezen a nyelven beszél: „Igazán mondom, nagyon szomorú dolog,
hogy nem vagy itthon ezekben a nehéz időkben, amikor annyira le vagyok
törve. Szeretném, ha soha többé nem mennél el hazulról ilyen hosszú
időre, bízom benne és remélem” – ezek a mondatok végtelen örömet
szereztek neki. De csak titkon hatódott meg rajtuk. Tapintatosságában a
világért sem akarta elárulni a szülei előtt, hogy jobban szereti a nagybátyja

340
házát. Mindig csak körülírásokkal élt: „Ha visszamegyek
Northamptonshirebe”, vagy „ha majd visszatérek Mansfieldbe, ezt meg ezt
fogom tenni”. Ilyen tapintatos volt sokáig, de végül a sóvárgás
felülkerekedett, legyűrte az óvatosságot, s Fanny azon kapta magát, hogy
arról beszél, mit fog tenni, ha majd otthon lesz. A nyelvébe harapott,
elpirult, s riadtan nézett apjára és anyjára. De kár volt megijednie. Úgy
látszott, egy csöppet sem sértődtek meg, talán oda sem figyeltek.
Egyáltalán nem voltak féltékenyek Mansfieldre. Felőlük nyugodtan
odakívánkozhatott, és éppoly nyugodtan oda is mehetett, amikor csak
akart.
Fannyt fájdalmasan érintette, hogy meg van fosztva a tavasz minden
örömétől. Maga sem tudta, mennyi örömtől lesz megfosztva, ha városban
tölti a márciust és az áprilist. Eddig nem is tudta, mekkora gyönyörűséget
szerzett neki a növényzet ébredése és zsendülése; milyen testi–lelki
felpezsdülést kapott a bontakozó évszaktól, amely lehet ugyan szeszélyes,
de csúnya sohasem; milyen jó volt látni, ahogy terjed a szépség, s előbb a
nagynénje legvédettebb ágyasaiban nyitnak a korai virágok, majd a
nagybátyja csemetekertjében folytatódik a rügyfakadás, végül pedig az
erdők is dús lombba borulnak. Ennyi élvezetről lemondani nem volt
csekélység; még sokkal rosszabb volt, hogy azért kellett lemondania róluk,
mert bezárták egy szűk és lármás körbe, amelyben szobafogság, rossz
levegő, rossz szagok helyettesítették a szabadságot, az üdeséget, a
természet illatait és zöldjét; de még ez a fájdalom is eltörpült egy másikhoz
képest: hogy hiányzik azoknak, akiket a legjobban szeret, és nem tehet
semmit azokért, akiknek hiányzik.
Ha otthon lehetne, mindenkinek segítségére volna a házban. Érezte,
hogy mindnyájan a hasznát vennék. Valamennyiüket mentesítené valami
gondtól vagy kétkezi munkától; s ha csak annyi haszon származna belőle,
hogy jobb kedvre deríti Lady Bertramot, távol tartja tőle a csüggesztő
magányt, vagy ami még csüggesztőbb, azt a nyughatatlan, túlbuzgó
személyt, aki a tulajdon fontosságának öregbítése végett oly szívesen
csinál elefántot a bolhából, már akkor is jót tenne mindannyiuknak.
Jólesett elképzelni, hogy felolvasna a nagynénjének, elszórakoztatná,
igyekezne megvigasztalni a szép emlékekkel, és biztatni azzal, ami lesz;
mennyi lépcsőjárástól kímélné meg, milyen sok üzenetet vinne szét
mindenfelé.
Meglepte, hogy Tom húgai még ilyenkor is képesek nyugodtan ülni
Londonban, noha a betegség – többé–kevésbé aggasztóan – már jó néhány
hete tartott. Ők igazán hazamehetnének Mansfieldbe, amikor akarnak;
nekik semmi gondot nem jelentene az utazás – Fanny nem értette, hogyan

341
maradhatnak mégis távol. Rushworthné talán úgy képzeli, hogy a
társadalmi kötelezettségei semmiképp sem engedik el, de Julia aztán
bármikor otthagyhatná Londont, ha úgy tetszik. Mint Lady Bertram egyik
leveléből kiderült, Julia fel is ajánlotta, hogy hazamegy, ha szükség van rá,
de aztán semmi se lett belőle. Nyilvánvaló volt, hogy szívesebben marad
ott, ahol van.
Fanny hajlott arra, hogy London befolyását mindenféle becsületes
vonzalom megrontójának tartsa. Erre nemcsak az unokanővérei
szolgáltattak bizonyítékot, de Crawford kisasszony is; Edmund iránti
vonzalma igazán a becsületére vált, mondhatni, semmi sem vált úgy a
becsületére, mint éppen ez; a barátság is, amely Fannyhoz fűzte,
mindenesetre feddhetetlen volt. És mivé lett ez a két érzelem? Fanny már
olyan régen nem kapott levelet tőle, hogy némi okkal tarthatta olcsó
portékának ezt a barátságot, amelyről annyi hangzatos szó esett régebben.
Már hetek óta semmit sem hallott Crawford kisasszonyról, sem pedig
londoni ismerőseiről, legfeljebb Mansfielden keresztül, s már–már azt
hitte, a legközelebbi találkozásukig nem is fogja megtudni, hogy Crawford
úr elutazott–e megint Norfolkba, vagy sem, és a húga sem jelentkezik
többé ezen a tavaszon, amikor befutott a következő levél, sok régi érzést
felkavarva, és néhány újat is támasztva:

Drága Fannym, kérem, bocsássa meg hosszú hallgatásomat, amilyen

hamar csak tudja, és tegyen úgy, mintha máris meg tudott volna bocsátani.
Nagy szerényen mindössze ennyit kérek, és számítok is rá, hiszen maga
olyan jó, hogy biztosan többet ad, mint amennyit érdemlek, és nem tagadja
meg tőlem az azonnali választ. Szeretném, ha tájékoztatna a mansfieldi
helyzetről, amelyet bizonyára tökéletesen ismer. Kőszívű volnék, ha nem
sajnálnám őket a mostani nagy bajukban; márpedig olyanokat hallok,
hogy szegény Bertram úrnak nincs sok esélye a végső gyógyulásra. Eleinte
nem nagyon vettem komolyan a betegségét. Olyan embernek tartottam, aki
szereti, ha nagy hűhót csapnak körülötte, és maga is nagy hűhót csap a
legkisebb bajból, s inkább azokért aggódtam, akiknek ápolniuk kellett; de
most azt rebesgetik, hogy csakugyan fogytán az ereje, a tünetek nagyon
ijesztőek, s ezzel a családnak egyik része legalább tisztában van. Ha ez
igaz, bizonyos vagyok benne, hogy maga is a tisztánlátók közé tartozik,
ennélfogva arra kérem, írja meg, nem csalnak–e az értesüléseim.
Mondanom sem kell, mennyire örülnék, ha kiderülne, hogy tévedés az
egész, de mivel a hír oly erősen tartja magát, bevallom, nem tudok
szabadulni a félelmeimtől. Rendkívül szomorú, hogy egy ilyen szép
fiatalembernek élete virágjában el kell pusztulnia. Szegény Sir Thomas

342
rettenetesen le lesz sújtva. Magam is egészen odavagyok miatta. Fanny,
Fanny, látom, hogy mosolyog, és hamiskásan néz rám, de
becsületszavamra, még soha egyetlen orvost sem vesztegettem meg.
Szegény fiatalember! Ha meghal, két szegény fiatalemberrel lesz kevesebb
a világon; s én szemrebbenés nélkül, bátor hangon merem kijelenteni bárki
előtt, hogy a vagyon és a rang nem is kerülhetne méltóbb kezekbe. Persze,
ami karácsonykor történt, hebehurgyaság volt, de néhány ostoba nap
művét legalábbis részben el lehet tussolni. Egy kis fénymáz, egy kis
aranyozás sok foltot eltakar. Legfeljebb nem lesz belőle „méltóságos úr”.
Az őszinte vonzalom, Fanny, amilyen az enyém, még többet is el tud nézni,
írjon postafordultával, gondoljon a nyugtalanságomra, és ne vegye
könnyedén. Mondja el a teljes igazságot, ahogyan első kézből tudja. És
kérem, ne szégyenkezzék fölöslegesen a saját érzései, sem pedig az enyéim
miatt. Higgye el, hogy nemcsak természetesek, de emberbarátiak és
erényesek is. Mondja meg, igaz lelkére, vajon „Sir Edmund” nem válna–e
inkább javára az egész Bertram birtoknak, mint akármilyen másik „Sir”?
Ha Granték otthon volnának, nem zaklatnám magát, de most senki mástól
nem tudhatom meg az igazat, mert a két húg pillanatnyilag elérhetetlen.
R.–né (amint bizonyára tudja) Twickenhamben tölti a húsvétot
Aylmeréknél, s még nem tért vissza; Julia pedig a kuzinjainál
vendégeskedik valahol a Bedford tér környékén, de nem jut eszembe a
nevük és az utca sem. Egyébként akkor is inkább magához fordulnék, ha a
közelben volnának, mert úgy látom, annyira nem akaródzott lemondaniuk
a szórakozásaikról, hogy végig csukva tartották a szemüket az igazság
előtt. R.–né húsvéti vakációja már nem tarthat sokáig; nyilván remekül
vakációzik. Aylmerék kellemes emberek; a férje nincs ott, egyszóval
pompásan érezheti magát. R. úrnak feltétlenül a javára írom, hogy
kötelességtudóan leutazott Bathba az anyjáért; de vajon hogy fog megférni
egy fedél alatt a fiatalasszony és az öreg méltósága? Henry épp nincs itt,
úgyhogy nem kérdezhetem meg, mit üzen. Nem gondolja, hogy Edmund
már rég Londonban volna megint, ha nem jön közbe ez a betegség?
Szeretettel öleli
Mary

Éppen össze akartam hajtogatni ezt a levelet, amikor bejött Henry, de

nem hozott újabb híreket, úgyhogy mégis el kell küldenem. R.–né tudja,
hogy súlyos bajtól lehet tartani; Henry délelőtt találkozott vele; még ma
hazamegy a Wimpole utcába; az öreg méltósága megérkezett. No azért ne
ijesztgesse magát semmiféle csúnya képzelődéssel: Henry ugyanis lent
volt Richmondban néhány napig. Minden tavasszal így szokta. Legyen

343
nyugodt, senki más nem érdekli, csak maga. Most is azért izgul, hogy
minél előbb viszontláthassa, különböző módszereken töri a fejét, és
szeretné, ha magának is örömet szerezhetne azzal, amire ő vágyik.
Bizonyítékul azt hajtogatja, csak még lelkesebben, amit Portsmouthban is
mondott a maga hazautaztatásáról, és én teljes szívemből csatlakozom
hozzá. Drága Fanny, írjon azonnal, hívjon bennünket. Nagyon jót tenne
mindannyiunknak. Henry meg én a paplakban is megszállhatnánk, és nem
lennénk terhére Mansfield Park–i barátainknak. Őszintén jólesne
viszontlátni őket, nyilván ők se bánnák, ha bővül egy kicsit a társaság, ami
pedig magát illeti, éreznie kell, mennyire hiányolják odalent, s ha van
magában egy szikra lelkiismeret (és úgy tudom, hogy van), igazán nem
maradhat távol, amikor az utazásnak semmi akadálya. Sem időm, sem
türelmem, hogy Henry üzeneteinek akár csak a felét is ideírjam; biztos
lehet benne, hogy mindegyiket ugyanaz a változatlan vonzalom hatja át.
Minthogy Fanny végtelenül felháborítónak találta a levél legnagyobb
részét, s attól is viszolygott, hogy összehozza az íróját Edmunddal, úgy
érezte, nem tudná tárgyilagosan megítélni, vajon elfogadhatja–e az
utóiratba foglalt ajánlatot. Pedig az ajánlat kétségtelenül csábító volt. Ha
akarja – micsoda boldogság! –, három napon belül Mansfieldben lehet;
viszont a boldogságból igen sokat levonna, hogy olyanoknak köszönhetné,
akiket el kell ítélnie a mostani helyzetben tanúsított érzéseikért és
viselkedésükért: a húgot érzéseiért, a bátyját viselkedéséért.
– Maryt hidegszívű nagyravágyásáért, Henryt meggondolatlan
hiúságáért. Hiszen változatlanul érintkezik Rushworthnéval, sőt, talán
udvarol is neki! Fanny meg volt döbbenve. Jobbat várt volna Crawford
úrtól. Szerencsére nem kellett ingadoznia ellentétes óhajai és a helyes
magatartásról alkotott nézetei között; nem kellett eldöntenie, hogy
igyekezzék–e távol tartani egymástól Maryt és Edmundot, vagy sem. Volt
egy szabály, amely mindenre pontos útmutatást adott. Az a félelemmel
vegyes tisztelet, amelyet a nagybátyja iránt érzett, s a rettegés, nehogy túl
sokat engedjen meg magának, világosan kijelölte a tennivalóját. Habozás
nélkül el kell utasítania az ajánlatot. Ha Sir Thomasnak úgy tetszik, majd
érte küld; még azzal is súlyosan, menthetetlenül vétene az illendőség ellen,
ha jelezné, hogy előbb szeretne hazamenni.
Megköszönte hát Crawford kisasszonynak a kedvességét, de
határozottan nemet mondott. A nagybátyja, úgy tudja, személyesen akar
érte jönni; mivel pedig az unokafivére már hetek óta beteg, s rá mégsem
volt szükség, azt kell hinnie, hogy a hazatérése egyelőre nem kívánatos, és
csak a terhére lenne a családnak.
Unokabátyja állapotát pontosan olyannak tüntette fel, amilyennek

344
pillanatnyilag maga is képzelte, abban a biztos tudatban, hogy a címzett
vérmes reményeket meríthet belőle. Edmund bizonyára megkapja a
bűnbocsánatot, amiért lelkésznek ment, ha vagyoni helyzete enyhítő
körülményekkel szolgál; körülbelül ennyit jelenthetett az előítéletek
leküzdése, amelyről oly nagy örömmel írt Fannynak. Crawford kisasszony
legfeljebb odáig jutott el, hogy a pénzt most már a társadalmi állásnál is
többre becsüli.

345
 Negyvenhatodik fejezet

Mivel Fanny jól tudta, hogy válaszának nagy csalódást kell okoznia,
Crawford kisasszony vérmérsékletét ismerve, további sürgetésre számított;
s bár egy teljes hétig nem jött újabb levél, még mindig ebben az
elképzelésben élt, amikor végül is megjött.
Amint átvette, mindjárt látta, hogy a boríték nem rejthet valami hosszú
irományt, legfeljebb néhány céltudatos sort, futtában papírra vetve. A
tartalom felől nem volt semmi kétsége; két pillanatig sem tűnődött rajta,
úgyis tudta, mi lehet: röviden értesítik, hogy még aznap Portsmouthban
lesznek, s ő elkezdhet tépelődni: akkor hát mi a teendő? De ha két pillanat
ennyi gondot támaszt, a harmadik el is tudja oszlatni őket; s Fanny még ki
sem nyitotta a levelet, amikor felmerült benne az a megnyugtató lehetőség,
hogy Crawford úr és Crawford kisasszony talán engedélyt kért és kapott a
nagybátyjától. A levél pedig így szólt:

Egy végtelenül botrányos, rosszindulatú pletyka, amelyről épp most

szereztem tudomást, arra késztet, drága Fanny, hogy óva intsem: egy szót
se higgyen belőle, ha netalán vidékre is eljutna. Nyugodt lehet, valami
tévedésről van szó, és egy–két napon belül minden tisztázódik; legalábbis
annyi, hogy Henryt semmiért sem érheti gáncs, s ha történt is egy kis
[25]
étourderie , őt most sem érdekli senki más, csak maga. Minderről egy
szót se: ne hallgasson senkire, ne találgasson, ne susmogjon, amíg újra
nem írok. Biztos vagyok benne, hogy szépen eltussolják az egészet,
legfeljebb az fog kiderülni, hogy Rushworth nagy szamár. Ha valóban
elmentek, a fejemet teszem rá, hogy csak Mansfieldbe mentek, és Julia is
velük van. De miért nem akarja, hogy lemenjünk magáért? Csak aztán meg
ne bánja.
Szeretettel stb.

Fanny teljesen elképedt. Minthogy semmiféle botrányos, rosszindulatú

pletyka nem jutott a fülébe, vajmi keveset értett e különös levélből.
Csupán annyit vett ki belőle, hogy Rushworthékra és Crawford úrra
vonatkozik, s a Wimpole utcában valami nagy oktalanság történhetett, ami
szemet szúrt a világnak, és Crawford kisasszony szerint az ő
féltékenységét is felkeltheti, ha tudomást szerez róla. De Crawford
kisasszonynak egy csöppet sem kell nyugtalankodnia miatta. Ő csak az

346
érdekelt felekért és Mansfieldért aggódik, ha a hír netalán oda is eljut; de
ez remélhetőleg nem fog bekövetkezni. Ha Rushworthék csakugyan
elmentek Mansfieldbe, mint ahogy Crawford kisasszony szavaiból sejteni
lehetett, nem valószínű, hogy bármiféle kínos szóbeszéd megelőzte volna
őket, vagy ha mégis, a család nem tulajdoníthatott neki semmi
jelentőséget.
Ami Crawford urat illeti, Fanny azt remélte, most talán elmélyül az
önismerete, rájön, hogy nincs olyan nő a világon, akihez állhatatosan
ragaszkodni tudna, elszégyelli magát, és nem zaklatja többé az
udvarlásával.
Különös, nagyon különös! Már–már azt hitte, hogy Crawford igazán
szereti, hogy a szokottnál erősebb szálakkal fűződik hozzá, s a húga
csakugyan azt mondja, hogy még mindig nem érdekli senki más. Pedig
mégiscsak feltűnően kellett udvarolnia Rushworthnénak, valami nagyon
helytelen dolgot kellett művelnie, hiszen Mary Crawford az apróbb
helytelenségeken igazán nem szokott fennakadni.
Fanny nagyon kínosan érezte magát, s nem is számíthatott enyhülésre,
amíg újabb híreket nem kap Crawford kisasszonytól. Képtelen volt
száműzni gondolataiból a levelet, és nem is akart beszélni róla senkivel,
hogy legalább könnyítsen magán. Crawford kisasszony fölöslegesen
kötötte lelkére a titoktartást; bízhatott volna benne, hogy úgyis tudja, mivel
tartozik az unokanővérének.
Másnap nem jött újabb levél. Fanny csalódást érzett. Egész délelőtt nem
tudott másra gondolni; de amikor az apja délután hazajött az újságjával,
mint rendesen, igazán nem számíthatott rá, hogy ilyen úton–módon is
érkezhet bármiféle felvilágosítás, s egy kis ideig megfeledkezett a
dologról.
Másfelé kalandoztak a gondolatai. Eszébe jutott az első este, amit
ugyanebben a szobában töltött, s az apja, ahogy most is, az újságját
olvasta. Most nincs szükség gyertyára. Csak másfél óra múlva megy le a
nap. Fanny nagyon is átérezte, hogy már három hónapja van a szülői
házban, s a nappaliba behulló erős fénysugarak nemhogy felvidították
volna, de még bánatosabbá tették: arra gondolt, milyen más a napfény a
városban, mint vidéken. Itt hamis volt a tündöklése, fullasztó és színtelen,
csak arra jó, hogy kiemelje a piszkot és a pecséteket, amelyek különben
rejtve maradtak volna. A városi napfényből hiányzott az egészség, a
vidámság. Fanny búsan üldögélt a tikkasztó melegben, a táncoló
porszemecskék felhőjében, s ha elunta nézni a falakat, az apja fejének
nyomaival, változatosságot csak az asztal kínált, amelyet összevissza
karistoltak és farigcsáltak az öccsei, rajta a teástálca, amely sohasem volt

347
rendesen megtisztogatva, a foltosra törülgetett csészék és csészealjak, a tej:
híg, kékes lében úszkáló foszlányok, s a vajas kenyerek, amelyek nem
tudtak oly ragacsosan kikerülni Rebecca keze alól, hogy percről percre
még ragacsosabbá ne váljanak. Míg a teavíz forrt, apja az újságot olvasta,
anyja pedig szokás szerint a rongyos szőnyeg miatt lamentált, amit
Rebecca nem akart megvarrni; s Fannyt csak az riasztotta fel
merengéséből, hogy az apja így szólt hozzá, miután hümmögve
áttanulmányozta az egyik újsághírt: – Te, Fáncsi, hogy is hívják azt a híres
londoni unokanővéredet meg az urát?
Eltartott egy pillanatig, mire Fanny megértette a kérdést. –
Rushworthéknak, apám.
– És nem a Wimpole utcában laknak?
– De igen, apám.
– No, a fene, aki megeszi őket! Ide nézz – s elébe tartotta az újságot –,
mondhatom, büszke lehetsz az ilyen előkelő rokonságra. Nem tudom, Sir
Thomasnak mi a véleménye az efféléről; nagyon úri ember, udvari
körökben forgolódik: lehet, hogy fel se veszi a lányától. De az istenfáját!
Ha az én lányom volna, ellátnám a baját a kilencfarkú macskával, amíg
bele nem fárad a karom. Férfinak, fehérnépnek egy kis korbács: az a
legjobb orvosság az ilyen dolgok ellen.
Fanny dermedten olvasta, hogy „lapunk végtelen fájdalommal kénytelen
a nagy nyilvánosság elé tárni, mily sajnálatos hitvesi skandalum történt R.
úr Wimpole utcai házában; R.–né őnagysága, legbájlóbb delnőink egyike,
[26]
ki csak nemrég vette magára Hymen édes láncát, s az haute volée egyik
legragyogóbb vezércsillagának ígérkezett, a közismert s ellenállhatatlan C.
úrral egyesülve, ki R. úrnak meghitt jó barátja s mindenben társa volt,
elhagyta férje hajlékát, és még lapunk szerkesztője előtt is titok, hogy hová
mehetett”.
– Ez tévedés, apám – mondta Fanny azonnal –, tévedésnek kell lennie,
nem lehet igaz; egészen biztos, hogy másokról van szó.
Csak azért beszélt így, mert ösztönösen késleltetni akarta a szégyent;
csak a kétségbeesés adott erőt a hangjának, mert maga sem hitte, nem tudta
elhinni, amit mondott. A tények szinte ordítottak abból az újságcikkből.
Az igazság letaglózta; s később maga sem értette, hogyan tudott egyáltalán
megszólalni vagy akár lélegzethez jutni.
Price urat sokkal kevésbé érdekelte a dolog, semhogy hosszas vitába
bocsátkozzék. Talán hazugság az egész, ismerte el, de manapság annyi úri
dáma mártózik meg ugyanabban a lében, hogy ő bizony senkiért sem tenné
tűzbe a kezét.
– Remélem is, hogy nem igaz – mondta panaszos hangon Price–né –:

348
micsoda gyalázat lenne! Nahát, ha legalább egy tucatszor nem mondtam
Rebeccának azt a szőnyeget, akkor egyszer sem, igaz, Betsey? Pedig tíz
perc alatt meg lehetne csinálni.
Nehéz volna leírni, mekkora borzadály töltött el egy olyan lelket, mint a
Fannyé, amikor meggyőződött róla, hogy miféle bűn történt, és legalább
részben felderengett előtte az a szenvedés, ami a következménye lesz.
Először valamiféle kábulatba zuhant; de ahogy magához tért, percről
percre jobban felmérte a baj nagyságát. Abban egyáltalán nem kételkedett,
hogy a hír igaz: remélni sem merte az ellenkezőjét. Crawford kisasszony
levele, amelyet annyiszor végigolvasott, hogy már betéve tudta,
szörnyűséges összhangban állt vele. Ahogy buzgón védelmére kelt a
bátyjának, és remélte, hogy eltussolják az egészet, ahogy nem tudta
palástolni az izgalmát: mindez valami nagyon csúnya dologra utalt; s ha
egyáltalán létezhetik a világon tisztességes nő, aki egy ilyen förtelmes bűnt
képes semmibe venni, aki könnyedén átsiklik fölötte, és azt kívánja,
bárcsak elmaradna a büntetés, akkor – Fanny úgy érezte – Crawford
kisasszony az! Igen, félreértette a szavait, nem azok mentek el, nem
azokról pletykáltak, akikre ő gondolt: nem a Rushworth házaspár, hanem
Rushworthné és Crawford úr.
Fannyt úgy megrázta ez a hír, mint még soha semmi. Egy percre sem
talált nyugalmat. Egész este gyötrődött, s álmatlanul töltötte az éjszakát.
Legfeljebb annyi történt, hogy émelygését borzongás váltotta fel, a
forrólázat pedig hidegrázás. Az esetet annyira megdöbbentőnek találta,
hogy voltak pillanatok, amikor a szíve lázadozni próbált ellene; amikor
úgy gondolta, hogy ez nem lehet igaz. Egy fiatal nő, aki csak fél éve ment
férjhez; egy férfi, aki váltig bizonygatta, hogy egy másikat szeret, sőt,
elkötelezte magát neki; s az a másik közeli rokona az elsőnek; az egész
család, mindkét család ennyire összefonódva, sokszoros kapcsolatban; a
meghitt barátság, amely valamennyiüket egybefűzte! Micsoda
kibogozhatatlan bűnszövevény, micsoda kusza gonoszsághalmaz: hogy is
lehet rá képes az emberi természet, ha nem süllyedt a legmélyebb
barbárságba? Márpedig így van, a józan ész nem tagadhatja. Crawford
érzelmi ingatagsága, amely hiúságából fakadt, Maria kétségtelen vonzalma
s mindkettőjük sekélyes erkölcsisége valószínűvé tette – Crawford
kisasszony levele pedig ráütötte a bizonyosság pecsétjét.
És a következményei? Lesz–e, aki nem fog szenvedni tőle? Aki ezután
ne látna másképp mindent? Akinek a lelki nyugalma ne borulna fel
mindörökre? Crawford kisasszony, ő maga, Edmund... de talán jobb, ha
nem lép ilyen veszélyes talajra. Nem törődik... nem szabad mással
törődnie, mint azzal az egyszerű, vitathatatlan fájdalommal, amely a

349
családra szakad, ha a bűn és a botrány csakugyan igaznak bizonyul. Az
anya szenvedése, az apáé – itt megdermedt. Juliáé, Tomé, Edmundé – itt
még jobban. Kettőjüket éri a legsúlyosabb csapás. Sir Thomas apai
szeretete, szigorú becsületés tisztességérzése, Edmund nemes
gondolkozása, gyanútlansága, mélyen érző szíve talán nem is bírja ki ezt a
szégyent: belerokkanhatnak, beleőrülhetnek; s Fanny úgy képzelte, hogy –
csak az evilági életet nézve – Rushworthné minden hozzátartozója
boldognak mondaná magát, ha legott megsemmisülhetne.
Másnap s a következő napon semmi se történt, ami enyhítette volna
rettegését. Kétszer is jött a posta, de nem hozott cáfolatot se nyilvános, se
privát forrásból. Crawford kisasszonytól nem érkezett újabb levél, hogy
helyesbítse az előzőt; Mansfieldből sem jött semmi, bár éppen ideje lett
volna, hogy Lady Bertram újra írjon. Ez bizony rossz ómennek látszott.
Fannyban lassanként a remény utolsó szikrája is kihunyt, s a nyugtalanság
olyan csüggedtté, sápadttá, reszketővé tette, hogy azt Price–né kivételével
minden anya észrevette volna, ha van benne egy csöppnyi érzés – amikor a
harmadik napon végre felhangzott a lélegzetelállító kopogtatás, és megjött
a várva várt levél. Londoni postabélyegző volt rajta, és Edmund küldte.

Kedves Fanny!
Bizonyára tudod, hogy milyen szörnyűség ért bennünket. Kérem Istent,
adjon neked erőt, hogy elviseld a magad részét! Két napja itt vagyunk, de
semmit se lehet tenni. Nyomukat vesztettük. A legutóbbi csapásról talán
még nem hallottál: Julia megszökött; Skóciába ment Yatesszel. Néhány
órával a megérkezésünk előtt hagyta el Londont. Máskor ez is rettenetes
lett volna. Most szinte semmi; pedig jócskán megtetézi a bajunkat. Apám
nem tört össze. Ennél többet nem mondhatok róla. Még mindig tud
gondolkodni és cselekedni; most is az ő kívánságára írok, hogy
megkérjelek: gyere haza. Apám szeretné, ha ott lennél anyám mellett. A
levelem odaérkezése utáni napon Portsmouthban leszek, és remélem, útra
készen talállak, így azonnal indulhatunk Mansfieldbe. Apám szeretné, ha
Susant is magaddal hoznád néhány hónapra. Döntsél belátásod szerint;
tedd, amit helyesnek tartasz: biztos vagyok benne, hogy meghat apám
kedvessége, a mostani körülmények között! Mindenesetre, méltányold a
szándékát, ha én nem is tudtam világosan tolmácsolni. Hogy én milyen
állapotban vagyok, azt talán sejted. Elmondhatatlan, mekkora
szerencsétlenség szakadt ránk. A kora reggeli postakocsival érkezem.
Szeretettel stb.

Fannyra még sohasem fért úgy rá valami szíverősítő, mint most – s még

350
sohasem kapott olyan hatásosat, mint ez a levél. Holnap! Holnap
itthagyhatja Portsmoutht! Abban a szörnyű veszélyben forgott, s ezt maga
is érezte, hogy boldog talál lenni, mialatt mások oly kegyetlenül
szenvednek. Hát lehet borzasztó az a csapás, amely őrá csupa jókat
záporoztat?! Attól tartott, hogy a végén még érzéketlenné válik iránta.
Ilyen rövid időn belül visszatérhet Mansfieldbe, ilyen kedvesen hívják,
ennyire számítanak rá, s még Susant is magával viheti: e mennyei üdvök
bősége lángba borította a szívét, egy ideig minden fájdalmat
elhomályosított, és képtelenné tette arra, hogy kellőképpen osztozzék a
többiek keservében, még azokéban is, akiknek a keservét a leginkább
átérezte. Julia szökése viszonylag kevésbé hatott rá; megdöbbentette és
felháborította, de nem tudta lekötni – nem fészkelődött be a gondolataiba.
Meg kellett erőltetnie magát, hogy foglalkozzon vele, kárhoztassa és
elítélje, különben megfeledkezett róla, annyira eltöltötték izgató és
örvendetes gondjai, amelyek a legutóbbi levélből fakadtak.
Mélabúra legjobb orvosság a munka, a halaszthatatlan, cselekvő
elfoglaltság. Még ha bánatosan végezzük is, a munka el tudja oszlatni a
bánatot, márpedig Fannyt remény fűtötte, miközben tevékenykedett. Oly
sok tennivalója volt, hogy még Rushworthné szörnyűséges története sem
kínozta úgy, mint azelőtt (noha most már végleg bizonyossá vált). Nem ért
rá szenvedni. Remélte, hogy huszonnégy órán belül elutazik: addig még
beszélnie kell apjával és anyjával, fel kell készítenie Susant, mindent össze
kell csomagolni. Rengeteg dolga volt: szinte úgy rémlett, nem elég hosszú
a nap. Az is jólesett neki, hogy örömet szerez, s az örömbe nem sok ürmöt
kevert a szomorú hír, amelyet előbb kénytelen volt röviden közölni; apja
és anyja boldogan engedélyezte, hogy Susan vele menjen – úgy látszott,
egyikük távozása sem kelt valami nagy szomorúságot –, Susan pedig majd
kibújt a bőréből: mindez kedvezően befolyásolta Fanny hangulatát.
Bertramék szerencsétlensége nem nagyon keserítette el a családot.
Price–né ugyan beszélt néhány percig szegény nővéréről, de sokkal többet
foglalkozott azzal, hogy mibe kellene csomagolni Susan ruháit, mert
Rebecca minden utazóládát elhordott és tönkretett; ami pedig Susant illeti,
ő váratlanul teljesülve látta szíve leghőbb kívánságát, s mivel nem ismerte
személyesen sem a bűnösöket, sem az áldozatokat, nem csoda, ha végtelen
volt a boldogsága – nincs az az erényes lélek, amelytől egyebet
várhatnánk, főleg tizennégy éves korban.
Minthogy semmit se kellett Price–né irányítására vagy Rebecca jó
szolgálataira bízni, szép rendesen elvégeztek mindent, s a két lány készen
állt a másnapi útra. Arról persze szó sem lehetett, hogy utazás előtt jól
kialudják magukat. Unokabátyjuk postakocsin robogott feléjük, de nem

351
aludt sokkal kevesebbet, mint ők, akiket izgalmukban került el az álom:
egyiküktől a boldogság, a másiktól a zűrzavaros, leírhatatlan nyugtalanság
tartotta távol.
Edmund másnap reggel nyolckor már a házban volt. A lányok az
emeletről hallották, amikor megérkezett, és Fanny azonnal lement. Arra
gondolva, hogy mindjárt viszontlátja, s hogy mennyire szenvedhet,
feltámadt benne minden, amit maga érzett az újsághír olvastán. Edmund itt
van, egészen közel, és vérzik a szíve. Fannyt ájulás környékezte, amikor a
nappaliba lépett. Edmund egyedül volt, azonnal felpattant, magához
szorította, s csak ennyit mondott, alig érthetően: – Drága Fannym, egyetlen
húgom; egyetlen vigaszom! – Fanny semmit sem bírt mondani, s azután
néhány percig Edmund sem jutott szóhoz.
Elfordult Fannytól, hogy összeszedje magát, s amikor újra megszólalt,
látszott rajta, bár a hangja még remegett, hogy igyekszik uralkodni magán,
és kerülni akar minden további célzást. Reggeliztél már? Mikor leszel
készen? Susan is jön? – kérdezte, szinte hadarva. Legfőbb vágya az volt,
hogy minél hamarabb elinduljanak. Ha Mansfieldre gondolt, drágának
tetszett az idő; s a tulajdon nyugtalansága csak a mozgásban talált
feloldást. Megállapodtak, hogy félóra múlva odarendelheti a fogatot a ház
elé. Fanny biztosította, hogy félórán belül megreggelizik, és útra készen
várja. Edmund már evett, és nem akart a lányokkal tartani. Inkább jár
egyet a bástyasétányon, s azután a fogattal egyidőben visszajön. Már el is
ment; még Fannytól is menekült.
Nagyon megviseltnek látszott; nyilván mardossák a heves érzések,
amelyeket el akar fojtani. Fanny tudta, hogy így van, de szenvedett tőle.
A fogat előállt, s ugyanakkor Edmund is visszaérkezett, épp idejében,
hogy néhány percet még eltölthessen a családdal, és végignézze – bár
semmit se látott belőle – milyen izgalommentesen búcsúztatják el a két
leányt, s hogy ne engedje őket leülni a reggelizőasztalhoz, amely a háznép
szokatlan buzgalmának eredményeképpen annak rendje és módja szerint
meg is terült, mire a fogat elhajtott a kapu elől. Az utolsó étkezés, melyet
az atyai ház nyújtott Fannynak, tökéletes összhangban volt az elsővel; a
búcsú szívélyessége semmiben sem maradt el a fogadtatásé mögött.
Könnyen elképzelhető, mennyi öröm és hála feszült a szívében, amikor
túljutott a portsmouthi vámsorompón, s micsoda boldog mosoly ragyogta
be Susan arcát. De minthogy előttük ült, méghozzá főkötőben, a mosolygó
arc rejtve maradt.
Az utazás meglehetősen hallgatagnak ígérkezett. Edmund nagyokat
sóhajtott, elég sűrűn. Ha kettesben van az unokahúgával, bizonyára feltárja
előtte a szívét, hiába tett ellenkező fogadalmat, de Susan jelenléte miatt

352
teljesen magába zárkózott, s ha olykor megpróbált is közömbös dolgokról
beszélgetni, sohasem bírta sokáig.
Fanny lankadatlan szeretettel figyelte, s a pillantását elkapva néha
sikerült is kicsikarnia egy kedves mosolyt, amitől valamelyest
megnyugodott; de az utazás első napja mégiscsak úgy telt el, hogy
Edmund egy szót sem szólt arról, ami a szívét nyomta. Csak másnap
reggel oldódott egy csöppet a némasága. Éppen indulni készültek
Oxfordból: Susan az ablakban állt, és feszült érdeklődéssel nézte, hogyan
mond búcsút a fogadónak egy népes család, ők ketten pedig a kandalló
mellett várakoztak; Edmund Fannyra pillantott, feltűnt neki, milyen rossz
színben van, s mit sem sejtve a mindennapos gyötrelmekről, melyek az
atyai házban érték, és a változást legnagyobbrészt, sőt, teljes egészében a
közelmúlt eseményeinek tulajdonítva, megfogta a kezét, s halkan, de
nagyon kifejező hangon így szólt hozzá: – Nem csoda... le vagy sújtva...
szenvedsz. Hogy is válhatott hűtlenné, aki téged szeretett! De te csak
nemrég... én pedig már mióta... Fanny, képzeld magad az én helyembe!
Utazásuk első része egy teljes napig tartott, és alaposan megtörte őket,
mire nagy későn behajtottak Oxfordba; a második sokkal korábban ért
véget. Jóval a szokásos vacsoraidő előtt már Mansfield határában jártak, s
ahogy közeledtek a drága helyhez, mindkét nővér szíve elszorult egy kissé.
Fannyt az döntötte rettegésbe, hogy ilyen szörnyű megaláztatásban kell
találkoznia nagynénjeivel és Tommal; Susant pedig a fenyegető gyakorlati
vizsga, melyen majd számon kérik legjobb modorát s mindazt, amit
nemrég tanult az itteni szokásokról. Lázasan ismételgette magában az illik
és a nem illik, az egykori póriasság és a mostani fentebb stíl példáit, s lelki
szemei előtt ezüst evőeszközök, abroszok, kézöblítő edények kergetőztek.
Fanny az egész úton érzékelte, mennyit változott a táj február óta; de a
látottak örömét akkor fogta fel a legerősebben, amikor behajtottak a
parkba. Három hónapja, három teljes hónapja, hogy utoljára látta, s azóta
elmúlt a tél, és megjött a nyár. Pázsitok és ligetek legüdébb zöldje ötlött
elébe mindenütt; a fák pedig, noha még nem lombosodtak ki egészen, már
eljutottak abba a gyönyörködtető állapotba, amikor érezni, hogy
nemsokára még gyönyörűbbek lesznek, s bár a szem is jóllakhatik velük,
még több marad a képzeletnek. Mindezt azonban egyedül kellett élveznie.
Edmund nem osztozott az örömében. Fanny ránézett, de ő hátradőlt,
búskomorabban, mint valaha, lehunyt szemmel, mintha bántaná a
szívderítő látvány, és védekezne az otthon elragadó képei ellen.
Ettől Fanny is újra mélabús lett, s a korszerű, tágas, szép fekvésű házat
is mélabúsnak látta, ha arra gondolt, mennyi szenvedést rejthet magában.
A házbeli szenvedők egyike oly türelmetlenül várta őket, mint még soha

353
senkit. Alighogy Fanny elhaladt a komoly arcú cselédség előtt, Lady
Bertram kisietett elébe a szalonból (sietett, nem úgy, mint máskor), s a
nyakába borulva így sóhajtott fel:
– Drága Fanny! Végre megnyugodhatom.

354
 Negyvenhetedik fejezet

A három mansfieldi szenvedő közül mindegyik azt hitte magáról, hogy

ő a legszerencsétlenebb. De mégiscsak Norrisné szenvedett a legjobban,
hiszen ő állt a legközelebb Mariához. Maria volt a kedvence, akit
valamennyiük közül a legjobban szeretett; a házasságát is ő ütötte nyélbe,
mint ahogy ezzel oly büszkén szokott dicsekedni, érthető tehát, ha a
végkifejlet csaknem összeroppantotta.
Olyan volt, mint akit kicseréltek: csöndes, eltompult, mindenre
közömbös. Az sem segített rajta, hogy szárnyai alá vehette volna a nővérét,
az unokaöccsét, az egész házat; képtelen volt rá, hogy parancsoljon,
intézkedjen – még arra is, hogy hasznosnak képzelje magát. Most, hogy
igazán lesújtotta a baj, minden cselekvőképessége megbénult, és sem Lady
Bertram, sem Tom nem kapott tőle egy csöpp támogatást; meg sem
próbálta támogatni őket. Annyit sem tett értük, mint ők egymásért.
Egyformán magányosak, tehetetlenek és szánalmasak voltak mind a
hárman; s most a többiek megérkezése csak demonstrálta az ő
megkülönböztetett szerencsétlenségét. Társai fellélegezhettek, de ő nem
nyert semmit. Edmund csaknem annyira megörvendeztette a bátyját, mint
Fanny a nagynénjét; de Norrisné nemhogy vigaszt kapott volna
bármelyiküktől, hanem még dühösebbé vált, ha az a valaki került a szeme
elé, akit elvakult haragjában a tragédia démonának tartott. Ha Fanny nem
utasítja vissza Crawford urat, mindez sohasem következik be.
Susan is csak bosszantotta. Ahhoz már nem volt elég élénk, hogy
néhány utálkozó pillantáson kívül egyéb nyilakat is lövelljen feléje, de
kémnek, betolakodónak, koldus unokahúgnak, minden undokság
foglalatának tekintette. A másik nagynéni szelíd kedvességgel fogadta
Susant. Sok időt ugyan nem pazarolt rá, nem is beszélgetett vele sokat, de
úgy érezte, hogy mint Fanny húga, ő is Mansfieldhez tartozik, s nem
tagadta meg tőle csókjait és rokonszenvét; Susan pedig nagyon is meg volt
elégedve, hiszen előre tudta, hogy Norris nénitől csak rosszindulatot
várhat; s mivel egyébként mondhatatlanul boldoggá tette az elképzelhető
legnagyobb áldás, hogy tudniillik sok biztos rossztól sikerült
megmenekülnie, jóval több közönyt is el bírt volna viselni, mint amennyit
a többiektől kapott.
Elég sokat magára hagyták, ismerkedjék meg a házzal és a birtokkal,
ahogy tud, s ő boldogan töltötte napjait ebben a tevékenységben, mialatt

355
azok, akik máskor talán törődtek volna vele, most vagy bezárkóztak, vagy
pedig azzal az egy személlyel foglalkoztak, aki csakis tőlük remélhetett
könnyítést; Edmund igyekezett a bátyja gyámolításába fojtani érzéseit,
Fanny pedig Lady Bertram körül szorgoskodott, minden addiginál
nagyobb buzgalommal töltve be régi tisztjét, abban a szent
meggyőződésben, hogy sohasem tehet eleget azért, aki láthatólag ennyire
ragaszkodik hozzá.
Lady Bertram egyetlen vigasza az volt, hogy sokszor elmondta
Fannynak a borzasztó történetet: sokat beszélt és jajveszékelt. Csakis az
könnyített rajta, ha türelmesen meghallgatták, és kedvesen együtt éreztek
vele. Másféle gyógyírról szó sem lehetett. A baj gyógyíthatatlan volt. Lady
Bertram gondolatai sohasem hatoltak valami mélyre, de hála Sir Thomas
irányításának, a fontos dolgokban mindig helyesen gondolkodott;
ennélfogva teljes egészében átlátta a történtek szörnyűségét, és sem
önmagától, sem pedig Fannytól nem várt biztatást, hogy igyekezzék
könnyedén felfogni azt, ami bűnös és becstelen.
Nem volt heves érzésű vagy szívós elméjű asszony. Egy idő múlva
Fannynak sikerült másfelé terelnie a gondolatait és legalábbis részben
feltámasztania érdeklődését a megszokott foglalatosságok iránt, de ha
Lady Bertramnak mégis eszébe jutott a dolog, mindig csak ugyanazt látta
benne: a lánya elvesztését és a lemoshatatlan szégyent.
Fanny megtudta tőle az összes részleteket, amelyekre addig fény derült.
Nagynénje nem volt valami módszeres elbeszélő, de akadt néhány levél is,
amelyet Sir Thomasnak írtak, vagy tőle kaptak, s ezekből, valamint a saját
értesüléseiből és valószínű feltevéseiből Fanny nemsokára össze tudta
állítani a történet minden lényeges mozzanatát.
Rushworthné a húsvéti ünnepeket Twickenhamben töltötte egy
családnál, amellyel nemrég barátkozott össze: a család vidám és szellemes
modorával nyilván összhangban voltak erkölcsei és ítélőképessége,
különben Crawford úr nem lett volna mindig bejáratos hozzájuk. Hogy ő is
a közelben tartózkodott, azt Fanny már tudta. Rushworth úr ugyanekkor
leutazott néhány napra Bathba, hogy hazahozza az anyját, és Maria
teljesen szabadon a barátainál maradt, még Julia sem volt vele; Julia
ugyanis két–három héttel korábban elment vendégségbe a Wimpole
utcából Sir Thomasnak valami rokonaihoz; apja és anyja most úgy vélte,
hogy a vendégeskedés okai között Yates úrnak is szerepelnie kellett. Nem
sokkal azután, hogy Rushworthék hazatértek a Wimpole utcába, Sir
Thomas levelet kapott egy régi, meghitt londoni barátjától, aki riasztó
értesüléseit és a Rushworthék háza táján szerzett tapasztalatait közölve azt
ajánlotta Sir Thomasnak, jöjjön fel személyesen Londonba, és atyai

356
tekintélyével igyekezzék megszakítani azt a kapcsolatot, amely a lányát
máris igen kínos szóbeszéd tárgyává teszi, Rushworth urat pedig
nyilvánvalóan idegesíti.
Sir Thomas éppen szót akart fogadni ennek a levélnek, bár a
mansfieldiek közül senkit sem avatott be a tartalmába, amikor egy
második is érkezett gyorspostán ugyanattól a barátjától, s tudtára adta a
fiatalok ügyének szinte orvosolhatatlan fejleményeit. Rushworthné
elhagyta a férje házát; Rushworth úr erre nagy haragjában és
kétségbeesésében őhozzá (Harding úrhoz) fordult tanácsért; s Harding úr
attól tartott, hogy legalábbis valami nagyon nagy balgaság történt. Idősb
Rushworthné szobalánya aggasztóan fenyegetőzik. Ő (Harding úr), bízva
Rushworthné mielőbbi hazatérésében, minden tőle telhetőt elkövetett,
hogy ne szivárogjon ki semmi, de a Wimpole utcában, sajnos, idősb
Rushworthné erős ellenállásába ütközött, úgyhogy fel kell készülni a
leggyászosabb következményekre.
Ezt a döbbenetes hírt már nem lehetett titokban tartani a család többi
tagja előtt. Sir Thomas elutazott, Edmund ragaszkodott hozzá, hogy vele
menjen, a többiek pedig otthon maradtak nagy keservükkel, amelyet csak
az újabb londoni levelek tudtak még fokozni. A botrány menthetetlenül
kipattant. Idősb Rushworthné szobalányának bizonyítékai voltak, s mivel
úrnője is a pártját fogta, nem lehetett elhallgattatni. A fiatal és az öreg
méltósága, bár nem sok időt töltöttek együtt, éles ellentétbe került
egymással; s az anyós talán saját személyében is sértve érezte magát,
amiért a menye oly tiszteletlen volt hozzá, és nemcsak a fiát ért sérelem
miatt háborgott.
Elég az hozzá, hogy nem lehetett leszerelni. De még ha kevésbé konok
is, vagy nincs olyan nagy befolyása a fiára, aki mindig a legutóbbi
tanácsadójának engedelmeskedett, ha sikerült elkapni és belefojtani a szót,
még akkor is reménytelen lett volna a dolog, mert Rushworthné csak nem
került elő, és minden ok megvolt annak feltételezésére, hogy együtt
rejtőzik valahol Crawford úrral, aki poggyászostul éppen azon a napon
hagyta el a nagybátyja házát, amikor Rushworthné is eltűnt.
Sir Thomas ennek ellenére még Londonban maradt egy darabig,
remélve, hogy sikerül a nyomára akadnia, mielőtt tovább zuhan a lejtőn,
bár a jó híre így is végképp odalett.
Hogy milyen állapotban lehet Sir Thomas, arra Fanny gondolni is alig
mert. A gyerekei közül csak egy maradt, akiért e pillanatban nem kell
aggódnia. Maria botrányos esete annyira megrázta Tomot, és annyira
visszavetette a gyógyulásban, hogy a változás még Lady Bertramnak is
feltűnt, amiként erről rendszeresen tudósította férjét; Julia szökése pedig –

357
az utolsó csapás, amely Londonba érkezésekor sújtott le Sir Thomasra, bár
akkor még csak tompán érezte – nyilván ugyancsak kegyetlenül fájt neki:
Fanny tudta, hogy ezt is nagyon a szívére vette. Sir Thomas leveleiből
kiderült, mennyire odavan miatta. Ez a kapcsolat más körülmények között
sem tudta volna megörvendeztetni, de most, hogy titokban s épp a
legrosszabbkor teljesült be, csak még kedvezőtlenebb színben tüntette fel
Julia érzéseit, és még inkább rávilágított ostoba választására. Sir Thomas
elítélte, rossznak tartotta, a formáját és az időpontját pedig még
rosszabbnak; s hiába számíthatott Julia több elnézésre, mint Maria, hiszen
a butaság mindig több elnézést érdemel, mint a bűn, Sir Thomas attól
tartott, hogy e ballépés után végül ő is csak oda jut, ahová a nővére. Ilyen
véleménye volt arról a társaságról, amelybe Julia most beledobta magát.
Fanny mélységesen együtt érzett vele. Edmundon kívül senkitől sem
várhat vigaszt. Ha a többi gyerekére gondol, el kell facsarodnia a szívének.
Fanny, aki nem úgy okoskodott, mint Norrisné, remélte, hogy őrá legalább
nem neheztel többé. Ő immár igazolva van. Crawford úr felmentette:
immár nem bűnös, amiért kikosarazta; de ez csak neki fontos, Sir Thomas
nem sok vigaszt meríthet belőle. Fannynak rettenetesen fájt, amikor a
nagybátyja neheztelt rá; de ugyan mit ér Sir Thomas az ő felmentésével,
hálájával és ragaszkodásával? Csak Edmundra támaszkodhatik, senki
másra.
Fanny azonban tévedett, ha azt hitte, hogy Edmund e pillanatban nem
okoz fájdalmat az apjának. Igaz, ez nem volt olyan szívfacsaró, mint amit
a többiek váltottak ki belőle; de Sir Thomas tudta, hogy Edmund
boldogságát súlyosan érinti, amit a nővére és a barátja tett; immár végképp
el kell szakadnia attól a nőtől, akihez annyira vonzódott, akit a siker nem
csekély reményében el akart nyerni, s aki ellen nem is lett volna semmi
kifogás, ha nincs ott az az alávaló bátyja. Mialatt Londonban voltak, Sir
Thomas tudta, hogy Edmund a maga bajától is szenved, nemcsak a többiek
miatt: leolvasta vagy kitalálta az érzéseit; s mivel gyanította, hogy egyszer
már találkozott Crawford kisasszonnyal, és a találkozás csak növelte az
elkeseredését, még inkább helyesnek vélte, ha Edmund elutazik.
Londonból: amikor megbízta, hogy vigye haza Fannyt a nagynénjéhez,
nemcsak az ő javukat tartotta szem előtt, nemcsak rajtuk akart könnyíteni,
hanem a fián is. Fanny nem ismerte a nagybátyja titkos gondolatait, Sir
Thomas viszont nem ismerte Crawford kisasszony jellemét. Ha
kihallgathatta volna azt a beszélgetést, amelyet Edmunddal folytatott,
bizonyára nem kívánta volna menyének, még akkor sem, ha húszezer font
helyett negyvenezer a vagyona.
Fanny egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Edmundnak örökre el

358
kell válnia Crawford kisasszonytól; de amíg nem volt biztos benne, hogy
ezt Edmund is belátja, a tulajdon meggyőződése nem tudta kielégíteni.
Valószínűnek tartotta, hogy igenis belátja, de meg akart bizonyosodni
felőle. Jó lenne, ha Edmund most is olyan nyíltan beszélne vele, mint
régen, amikor a nyíltságát néha alig bírta elviselni; erre azonban úgy
látszott, hiába vár. Keveset voltak együtt, négyszemközt sohasem. Edmund
valószínűleg nem akar négyszemközt maradni vele. Mi következik ebből?
Az, hogy ésszel ugyan vállalta a családi bajból ráeső egyéni, keserű részt,
de jobban szenved tőle, semhogy meg tudna szólalni. Nyilván ez a
magyarázat. Beletörődött a változhatatlanba, de fájdalmában nem képes
beszélni róla. Hosszú, hosszú időnek kell eltelnie, amíg ismét ajkára veszi
Crawford kisasszony nevét, vagy amíg visszatér a régi bizalmasság.
Csakugyan hosszú időbe tellett. Csütörtökön érkeztek meg Mansfieldbe,
és Edmund csak vasárnap este hozta szóba a kérdést. Vasárnap este együtt
üldögélt Fannyval – esett az eső –, a szívnek ilyenkor feltétlenül meg kell
nyílnia, és mindent el kell mondania, ha van a közelben egy jó barát, aki
hallgatja; a szobában nem volt senki más, csak az anyja, aki a megható
vasárnapi szentbeszéd után álomba sírta magát – egyszóval, nem lehetett
nem beszélni; Edmund el is kezdte, a szokásos köntörfalazással, maga sem
tudva, hogy miből indult ki az elején, és a szokásos esküvel, hogy nagyon
rövid lesz, csak néhány percet kér Fannytól, és ha meghallgatja, soha többé
nem kíván tőle ilyen áldozatot; ne féljen, csak egyszer akarja elmondani;
később egy árva szó sem eshet közöttük erről a kérdésről – s e bevezető
után részletezni kezdte a számára oly fontos eseményeket és érzéseket,
hiszen a hallgatóság együttérzéséről tökéletesen meg volt győződve.
Képzelhető, hogy Fanny milyen feszült érdeklődéssel, mekkora
fájdalommal és gyönyörűséggel itta a szavait, hogyan leste a hangja
reszketését, és milyen gondosan ügyelt arra, hogy mindenhová nézzen,
csak éppen őrá ne. A kezdet fölöttébb nyugtalanító volt. Edmund valóban
találkozott Crawford kisasszonnyal. A találkozást nem ő kezdeményezte.
Lady Stornawaytől kapott néhány sort, hogy keresse fel; úgy gondolta, ez
lesz az utolsó, a legutolsó baráti együttlétük; elképzelte, micsoda szégyent
és keserűséget kell éreznie Crawford húgának, s olyan meghatott, odaadó
lelkiállapotban indult el hozzá, hogy Fanny már–már attól félt, talán
mégsem ekkor találkoztak utoljára. De ahogy a történet lassanként
kibontakozott, megszűntek a félelmei. Mary komolynak – igen: feltétlenül
komolynak –, sőt, izgatottnak látszott, mondta Edmund; de még mielőtt a
vendég egy értelmes mondatot ki tudott volna nyögni, olyan hangnemben
tért rá a tárgyra, hogy azon csak megütközni lehetett. – Így kezdte:
„Hallottam, hogy Londonban van. Találkozni akartam magával.

359
Beszéljük meg ezt a kínos ügyet. Ki hitte volna, hogy a testvéreink ilyen
könnyelműek?” Képtelen voltam felelni, de azt hiszem, az arcomról is
leolvashatta a választ. Érezte a megrovásomat. Néha mindent megérez, s
milyen gyorsan! Aztán komolyabb arccal, komolyabb hangon hozzátette:
„Nem akarom Rushworthné rovására mentegetni Henryt.” Így kezdte,
Fanny, de ahogy folytatta, azt szégyellem, valósággal szégyellem
elismételni előtted. Nem emlékszem minden szavára. Ha tudnám, akkor
sem akarnám idézni, amit mondott. A lényege az volt, hogy komolyan
haragszik mindkettőjükre a könnyelműségük miatt. Elítélte a bátyja
könnyelműségét, amiért hagyta magát megszédíteni egy olyan nőtől, akit
sohasem szeretett, s ezzel végképp elveszítette azt, akit imádott; de még
jobban elítélte a szegény Mariáét: óriási könnyelműség volt feláldozni egy
ilyen társadalmi állást, és ilyen nehézségekbe bonyolódni pusztán azért,
mert elhitette magával, hogy szereti egy férfi, aki már régóta világosan
kimutatta a közönyét. Képzelheted, mit éreztem. Hogy az a nő beszél így,
akit... Könnyelműség! Hogy nem talál erősebb szót! És ilyen félvállról,
nyugodtan, hűvösen elemezgeti! Hát a női természet, vagy mondjam
inkább: az erkölcs, nem készteti egy csöpp megvetésre, viszolygásra,
irtózásra? Hiszen te is tudod, Fanny: hol van még egy nő, akit a természet
ilyen gazdagon megáldott volna? Elrontották, elrontották!
Egy kis szünetet tartott, majd csöndesebben, csüggedten folytatta: –
Mindent elmondok, aztán egyszer s mindenkorra vége. Csak
könnyelműséget látott benne, azt is csak azért, mert kiderült. Hogy nem
voltak elég körültekintőek, óvatosak; hogy a bátyja lement Richmondba,
és végig ott maradt, amíg Maria Twickenhamben volt; hogy Maria
kiszolgáltatta magát egy cselédnek; egyszóval... jaj, Fanny!... a leleplezést
vetette a szemükre, nem pedig a bűnt. Az óvatlanságuk miatt fajultak
odáig a dolgok, azért kellett a bátyjának lemondania mindarról, amire
vágyott, és megszöknie vele.
Elhallgatott. – És maga – kérdezte Fanny (mert úgy érezte, Edmund
elvárja tőle, hogy megszólaljon) – mit tudott válaszolni erre?
– Semmit, semmi értelmeset. Olyan voltam, mint akit fejbe vágtak. Ő
pedig folytatta, rólad kezdett beszélni; igen, rólad, és elmondta, teljes
joggal, mennyire fáj neki, hogy elvesztett egy ilyen... Erről csakugyan
okosan beszélt. De hiszen téged mindig is úgy becsült, ahogy kellett.
„Olyan nőt dobott el – mondta – amilyennel soha többé nem találkozik
az életben. Fanny meg–
nevelte volna; örökre boldoggá tette volna.” Drága Fanny, remélem,
nem fájdítom túlságosan a szívedet, ha arról beszélek, ami lehetett volna...
és most már nem lesz soha. Vagy azt akarod, hogy hallgassak? Elég, ha

360
egy szóval, egy pillantással jelzed, és már be is fejeztem.
De nem kapott semmi jelzést.
– Hála Istennek – folytatta Edmund. – Egy kissé valamennyien
csodálkoztunk rajta, de úgy látszik, az irgalmas Gondviselés megkíméli a
szenvedéstől azt a szívet, amely nem tudja, mi az álnokság. A legnagyobb
elismeréssel és szeretettel beszélt rólad; de még ez sem volt egészen tiszta,
ebbe is belecsöppent egy kis romlottság; mert a kellős közepén egyszerre
csak felkiáltott: „Miért nem akart hozzámenni? Csakis ő a hibás. Csacsi
gyerek. Sohasem fogom megbocsátani neki. Ha igent mond, mint ahogy
azt kellett volna mondania, most már közvetlenül az esküvő előtt állnának,
és Henryt a nagy izgalomban és boldogságban senki más nem érdekelné.
Akkor nem erőltette volna meg magát, hogy újra jó viszonyba keveredjék
Rushworthnéval. Semmi se lett volna az egészből, legfeljebb egy
szabályos, tartós flört: évente egyszer találkozás Sothertonban és
Everinghamben.” Hát el tudtad volna ezt képzelni? De a varázs megtört.
Kinyílt a szemem.
– Kegyetlen! – mondta Fanny. – Milyen kegyetlen. Képes tréfálkozni,
ilyenkor, vidáman cseveg, és éppen magával! Szörnyű kegyetlenség.
– Azt mondod, kegyetlenség? Ebben nem értünk egyet. Nem, ő nem
kegyetlen természetű. Nem hiszem, hogy meg akarta volna sérteni az
érzéseimet. Mélyebben gyökerezik a baj: abban, hogy fogalma sincs az
érzéseimről, nem is sejti a létezésüket; a megtévedt gondolkodásában
gyökerezik, amely természetesnek tartja, hogy ezt a kérdést így kell
felfogni. Hiszen ő csak úgy beszélt, ahogy másoktól hallotta, és azt hiszi,
hogy úgy beszél mindenki. Nem a természetében van a hiba.
Szántszándékkal senkit sem akar ő fölöslegesen megbántani, és lehet, hogy
tévedek, de azt hiszem, irántam, az érzéseim iránt meg... Nem, Fanny, a
hiba az életelveiben van, a lelkiismeret hiányában, a megrontott,
megmételyezett felfogásában. Nekem talán jobb is így: kisebb a
veszteségem. De nem, nem igaz. Inkább fájjon sokkal jobban, hogy
elvesztettem, csak ne kellene így vélekednem felőle. Ezt meg is mondtam
neki.
– Csakugyan?
– Meg, amikor elmentem tőle.
– Mennyi ideig volt nála?
– Huszonöt percig. No, azután azt mondta, most már nincs más
tennivaló, össze kell házasítani őket. Szilárdabb hangon beszélt erről,
Fanny, mint ahogy én tudok. – Folytatta, de többször is abba kellett
hagynia. – „Rá kell bírnunk Henryt, hogy vegye feleségül – mondta –, s
mivel sokat ad a becsületére, és Fannyt most már úgysem kaphatja meg

361
soha, azt hiszem, a dolog nem egészen reménytelen. Fannyt persze ki kell
vernie a fejéből. Azt hiszem, még Henry sem képzeli magáról, hogy a
történtek után bármi esélye lehetne egy ilyen nőnél, egyszóval, remélem,
nem ütközünk leküzdhetetlen nehézségekbe. Én mindenesetre ennek
érdekében fogom latba vetni a befolyásomat, és ha kellő támogatást
kapnak az asszony családjától, a jó hírű Bertraméktól, akkor Maria többé–
kevésbé visszanyerheti a társadalmi állását. Bizonyos körökbe, tudjuk,
nem léphet be többé, de ha jó vacsorákat és fényes estélyeket ad, mindig
lesznek olyanok, akik boldogan ápolják vele a kapcsolataikat; manapság a
közfelfogás vitathatatlanul bölcsebb és megértőbb az ilyen kérdésekben,
mint azelőtt. Mindenesetre azt tanácsolom, hogy a kedves édesapja
maradjon nyugton. Maga se engedje, hogy a saját kárára fölöslegesen
beleavatkozzék az ügybe. Beszélje rá, hogy mindent szépen hagyjon
menni a maga útján. Ha az ő túlbuzgó működése következtében Maria
kikerül Henry oltalma alól, sokkal kevesebb lesz a valószínűsége annak,
hogy Henry feleségül veszi, mint akkor, ha továbbra is vele marad. Én
ismerem Henryt, tudom, mennyire befolyásolható. Sir Thomas csak bízzék
a becsületében és a jóindulatában, akkor talán minden jóra fordul; de ha
elviszi a lányát, akkor a leghatásosabb fegyvert adja ki a kezéből.”
Mikor idáig ért, Edmund szinte fuldokolt a keserűségtől, s Fanny, aki
némán, de a legnagyobb együttérzéssel hallgatta, már–már bánni kezdte,
hogy a kérdés egyáltalán szóba került. Jó időbe tellett, amíg Edmund erőt
vett magán.
– Nos, Fanny – mondta végül –, mindjárt befejezem. Lényegében
mindenről beszámoltam, amit mondott. Mihelyt szóhoz jutottam, azt
feleltem, hogy igen rossz lelkiállapotban indultam el hozzá, és nem hittem
volna, hogy létezik olyan csapás, amelytől még jobban tudnék szenvedni,
de tévedtem: csaknem minden mondatával újabb és mélyebb sebeket ütött.
Bár ismeretségünk folyamán többször is tapasztalnom kellett, mondottam,
hogy van némi eltérés a nézeteink között, méghozzá nem éppen
jelentéktelen kérdésekben, ekkora nézeteltérést álmomban sem tudtam
elképzelni. Az egész felfogása erről a szörnyűségről, amelyet a bátyja és a
húgom követett el (nem akartam belemenni abba, hogy ki volt a nagyobb
csábító), de már az a hang is, ahogy magáról a bűnről beszélt, és mindent
felhozott ellene, csak éppen azt nem, amit kellett volna; ahogyan gyászos
következményeit csakis abból a szempontból nézte, hogy miképpen
lehetne dacolni velük vagy elkendőzni őket, fittyet hányva a tisztességnek,
és szemérmetlenül vállalva a rosszat; végül pedig, de nem utolsósorban,
ahogyan azt ajánlotta nekünk, hogy hunyjunk szemet, kössünk
kompromisszumot, törődjünk bele a bűn folytatásába, mert akkor talán

362
létrejön ez a házasság, amelyről most, miután jobban ismerem a bátyját, az
a véleményem, hogy inkább megakadályozni kellene, semmint
szorgalmazni: mindez együttvéve roppant fájdalmasan meggyőzött arról,
hogy eddig nem ismertem őt igazán, s legalábbis ami a lelkieket illeti, nem
Crawford kisasszony, hanem a saját képzeletem szülöttje hatott rám oly
erősen az elmúlt hosszú hónapokon keresztül. De talán jobb is így nekem;
legalább nem fáj majd annyira, amit feláldozok: ez a barátság, az érzéseim,
a reményeim, amelyeket immár mindenképp ki kell tépnem magamból. És
mégis, nem tagadhatom, és be is vallom, hogy ha ismét olyan színben
láthatnám őt, mint régen, szívesen vállalnám a búcsú fokozottabb kínjait,
mert akkor legalább a rokonszenv és a megbecsülés jogát vihetném
magammal. Ezt mondtam, vagy nagyjából ezt; gondolhatod, hogy nem
beszéltem olyan higgadtan és módszeresen, mint most, amikor beszámolok
róla. Ő meglepetten hallgatott, látszott rajta a határtalan meglepődés... nem
is meglepődés: több annál. Vérvörös lett az arca. A haja tövéig elpirult.
Úgy rémlett, mintha sokféle érzés viaskodna benne: valami vágy, hogy
engedjen az igazságnak, valami szégyen; nagy volt a harc, de nem tartott
sokáig, s végül is a megszokás győzött, a megszokás. Szeretett volna
felnevetni, de nem sikerült. Csak mímelte a nevetést, úgy mondta:
„Esküszöm, remek kis szónoklat. Csak nem a legutóbbi szentbeszédéből
vette? Ha így halad, nemsokára mindenkit megtérít Thornton Laceyben és
Mansfieldben, s mire legközelebb hallok magáról, talán már ünnepelt
prédikátor lesz valami nagy metodista társaságban vagy misszionárius a
tengereken túl.” Erőltette a fesztelen hangot, de nem volt olyan fesztelen,
mint amilyennek látszani akart. Én csak annyit feleltem, hogy szívből
kívánok neki minden jót, és remélem, hamarosan jobb belátásra tér, s a
legértékesebb ismeretet, amelyet az ember egyáltalán megszerezhet,
önmagunk és kötelességünk ismeretét nem a balsors tanításainak fogja
köszönhetni: azzal mindjárt ki is mentem a szobából. Csak néhány lépést
tettem, Fanny, amikor hallottam, hogy a hátam mögött kinyílik az ajtó.
„Bertram úr”, mondta. Visszanéztem. „Bertram úr”, mondta mosolyogva,
de ez a mosoly egy csöppet sem illett az előbbi beszélgetéshez: csintalan,
játékos mosoly volt, pajzánul hívott, hogy azután leigázzon; legalábbis
nekem úgy rémlett. Ellenálltam; valami azt súgta abban a pillanatban,
hogy álljak ellen, és én továbbmentem. Azóta voltak pillanatok, amikor
megbántam, hogy nem fordultam vissza, de tudom, hogy jól tettem, amit
tettem: hát így ért véget az ismeretségünk. Pedig micsoda ismeretség volt!
Mekkorát csalódtam! A fivérben és a húgában egyaránt! Köszönöm a
türelmedet, Fanny. Nagyobb vigaszt nem is kaphattam volna, s ezzel vége.
Fanny pedig, aki szentírásnak vette minden szavát, öt percig csakugyan

363
azt hitte, hogy vége. De aztán elölről kezdődött az egész, vagy majdnem
ugyanaz, s az érdekfeszítő beszélgetésnek csak Lady Bertram teljes
felébredése tudott igazán véget vetni. Addig tovább folyt a szó, de csakis
Crawford kisasszonyról, hogy mennyire lenyűgözte Edmundot, hogy a
természet milyen bűbájosnak alkotta, és milyen nagyszerű teremtés
válhatott volna belőle, ha idejében jó irányítás alá kerül. Fanny, aki most
már nyíltan beszélhetett, úgy érezte, nagyon is jogában áll kiegészíteni
Mary Crawford jellemrajzát egy–két célzással, amelyből kiderült, hogy
feltehetőleg Tom egészségi állapotának is volt némi szerepe a békülési
szándékban. Ez a közlés nem hatott valami kellemesen. A makacs
természet egy ideig megpróbált tiltakozni ellene. Sokkal kellemesebb lett
volna, ha Mary vonzalma önzetlenebbnek bizonyul; de Edmund hiúsága
nem volt olyan erős, hogy sokáig küzdjön a logika ellen. Letette a
fegyvert, elhitte, hogy Tom betegsége igenis befolyásolta Maryt, s csupán
azt az egy vigasztaló gondolatot tartotta fenn magának, hogy ahhoz képest,
mennyire különbözött a felfogásuk, Mary kétségtelenül jobban vonzódott
hozzá, semmint várni lehetett volna, és az ő kedvéért majdnem eljutott a
helyes cselekvésig. Fannynak pontosan ugyanez volt a véleménye; abban
is tökéletesen egyetértettek, hogy egy ilyen csalódás minden bizonnyal
tartósan befolyásolja majd Edmund lelkét, és kitörölhetetlen nyomot hagy
benne. Az idő valamelyest kétségkívül enyhíti majd a szenvedéseit, de
azért teljesen kigyógyulni sohasem fog ebből a megrázkódtatásból; az
pedig, hogy netalán még egyszer találkozhat az életben egy olyan nővel,
aki – nem, a puszta gondolat is felháborító volt. Ő soha többé nem
ragaszkodik senkihez és semmihez, kivéve Fanny barátságát.

364
 Negyvennyolcadik fejezet

Bűnök és szenvedések leírását örömest átengedem bárkinek. Én magam

futva menekülök az ilyen csúnya témáktól, s alig várom, hogy tőlem
telhetőleg vigaszt nyújthassak mindazoknak, akik nem túlságosan
vétkesek, a többiekről pedig hallani sem akarok.
Végtelenül megnyugtat például az a tudat, hogy Fannym ez idő tájt
mindenek ellenére nagyon boldog volt. Boldognak kellett lennie, bár
átérezte, vagy azt hitte, hogy átérzi a körülötte levők minden bánatát.
Olyan örömforrások buzogtak benne, amelyeknek okvetlenül fel kellett
törniük. Visszatért Mansfield Parkba, nem élt haszontalanul, szerették;
nem kellett tartania Crawford úrtól; amidőn Sir Thomas hazajött, akkori
búskomor hangulatához képest fölöttébb meggyőzően éreztette vele, hogy
jó véleménnyel van róla, és még jobban szereti – s bár mindez
szükségképpen boldoggá tette, mindezek nélkül is boldog lett volna, mert
Edmund már nem volt Crawford kisasszony bolondja.
Igaz, hogy Edmund viszont egy csöppet sem érezte magát boldognak. A
csalódás és a bánat meggyötörte: fájt neki, ami elmúlt, s vágyott arra,
amiből soha nem lehet semmi. Fanny tudta, hogy így van, és bánkódott
miatta; de az ő bánata olyan kellemes gyökerekből sarjadt, olyan
megnyugtató virágokat hajtott, és annyira összhangban állt mindennel, ami
jólesik a szívnek, hogy nem sok ember lehet a világon, aki boldogan oda
ne adná érte a legnagyobb vidámságát.
Sir Thomas, szegény, mint atya, mint olyan atya, akinek be kellett látnia
atyai mivoltában elkövetett hibáit, valamennyiüknél tovább szenvedett.
Érezte, hogy nem lett volna szabad engedélyeznie a házasságot; nem
ismerte elég jól a lánya érzelmeit, tehát bűn volt hozzájárulnia; ily módon
feláldozta a helyeset az előnyösnek, s az önzést és az anyagias
életbölcsességet fogadta el irányítóul. Időbe tellett, amíg ezek a
gondolatok eltompultak valamelyest; de az idő csaknem mindenre képes;
és jóllehet Rushworthné nem sok vigaszt nyújtott a bajokra, melyeket neki
köszönhettek, a többi gyerek nagyobb vigasszal szolgált, mint ahogy Sir
Thomas remélte. Julia házassága nem bizonyult olyan végzetesnek, mint
amilyennek eleinte látszott. Julia megszeppent, alig várta, hogy
megbocsássanak neki; Yates úr pedig, aki roppantul szerette volna, ha a
család igazán befogadja, készségesen elismerte Sir Thomas tekintélyét, és
szívesen fordult hozzá irányításért. Nem volt valami komoly ember, de

365
remélni lehetett, hogy egyre kevésbé lesz komolytalan, hogy legalább
megnyugszik, és háziassá válik; mindenesetre az is vigasz volt, amikor
kiderült, hogy a birtoka valamivel nagyobb, az adósságai pedig jóval
kisebbek, mint Sir Thomas gondolta, azonkívül mindenben kikérte az
apósa véleményét, és a legnagyobb tisztelettel viseltetett iránta. Vigasszal
szolgált Tom is, aki lassanként visszanyerte az egészségét, a régi
könnyelműsége és önzése nélkül. A betegség nagyon jót tett neki.
Szenvedett, és megtanult gondolkodni: ez a két hasznos tapasztalat
mindaddig idegen volt tőle; lelkifurdalást érzett a Wimpole utcai gyászos
esemény miatt, amiért ostoba színházával ő is hozzájárult a veszélyes
bizalmasság létrejöttéhez, mivel pedig sem észnek, sem jó tanácsadóknak
nem volt híján, ez az érzés maradandó és üdvös hatást gyakorolhatott rá,
lévén csak huszonhat éves. Derék, megbízható, nyugodt ember vált belőle,
segítette az apját, és nem csak önmagának élt.
Igen, ez csakugyan vigasz volt! S nem sokkal azután, hogy Sir Thomas
ilyen biztató fejleményekből meríthetett újabb lelkierőt, Edmund is
hozzájárult apja megnyugvásához, s mivel egy dologban ő is fájdalmat
okozott neki, most a javulás útjára tért: javulni kezdett a kedélyállapota. A
nyári estéken annyit sétált és üldögélt Fannyval a fák alatt, annyit beszélt a
bajáról, hogy végül is beletörődött, és elég jókedvű lett megint.
Ilyen körülmények s ilyen remények nyújtottak lassanként enyhülést Sir
Thomasnak; eltompították benne a veszteség érzését, és részben
megbékítették önmagával, bár az a fájdalmas tudat, hogy rosszul nevelte a
lányait, sohasem hagyta egészen megnyugodni.
Túlságosan későn döbbent rá, milyen kedvezőtlenül kell hatnia minden
fiatal jellem fejlődésére annak a kétféle, egymással szögesen ellentétes
bánásmódnak, amelyben Maria és Julia otthon mindig részesült: a
nagynénjük ajnározta őket, és mindent elnézett nekik, ő viszont szigorú
volt hozzájuk. Most már belátta, milyen helytelen volt az a törekvése, hogy
Norrisné hibáit ő maga épp a fordítottjukkal ellensúlyozza; csak növelte a
bajt, amikor arra tanította a lányait, hogy elfojtsák heves természetüket az
ő jelenlétében, hiszen az igazi arculatuk így rejtve maradt előtte, s minden
élvezetért ahhoz a személyhez fordultak, aki csupán vak szeretetével és
mértéktelen hízelgésével tudta magához vonzani őket.
Nagy hibát követett el; de lassanként rájött, hogy nevelési
elgondolásainak nem ez volt a legnagyobb hibája. Valaminek belülről is
hiányoznia kellett, különben az idő sok mindent lefaragott volna a hiba
káros következményeiből. Sir Thomas kénytelen volt elismerni, hogy az
erkölcsi irányítás hiányzott, a tevőleges erkölcs: a lányokat senki sem
tanította meg arra, hogy hajlamaikat és természetüket alárendeljék a

366
kötelességérzetnek, amely az egyetlen biztos irányító. A vallást elméletileg
megtanulták, de sohasem kellett átültetniük a mindennapos gyakorlatba.
Dicséretes célul azt tűzték elébük, hogy tűnjenek ki eleganciájukkal és
pallérozottságukkal, ez azonban nem hozhatott magasabb rendű
eredményeket, erkölcsileg nem formálhatta őket. Sir Thomas azt akarta,
hogy jók legyenek, de figyelmét az értelmi képességekre és a modorra
összpontosította, nem pedig a belső tulajdonságokra, s most attól kellett
tartania, hogy önmegtartóztatásról és alázatról soha egyetlen szót sem
hallottak, amely a javukra válhatott volna.
Mindezt keserűen megbánta, s nem is értette, hogyan történhetett így.
Nyomasztó volt arra gondolnia, hogy hiába részesítette a lányait olyan
gondos és költséges nevelésben, nem tudta ránevelni őket a legfőbb
kötelességeik megértésére, s maga sem ismerkedett meg jellemükkel és
lelki alkatukkal.
Rushworthné nyughatatlan és szenvedélyes természetét ismerte a
legkevésbé: csak szomorú következményeiben tárult fel előtte. Mariát nem
lehetett rábeszélni, hogy hagyja ott Crawford urat. Abban reménykedett,
hogy házasság lesz a vége, és vele maradt, amíg e remények hiúságáról
végképp meg nem kellett győződnie; akkor a csalódás és a reménytelenség
kínjai úgy megkeserítették a kedélyét, s a társa iránti érzelmeit annyira
hasonlóvá tették a gyűlölethez, hogy egyik a másikának élő büntetése lett,
majd egy idő múlva önszántukból különváltak.
Mariának még együttélésük idején meg kellett érnie, hogy Crawford őt
vádolja, amiért nem lehetett boldog Fannyval, s amikor különváltak, nem
is maradt egyéb vigasza, mint hogy csakugyan ő állt közéjük. Képzelhető–
e nagyobb szenvedés, mint egy ilyen léleké, ilyen helyzetben?
Rushworth úrnak minden nehézség nélkül sikerült kimondatnia a válást;
ezzel véget is ért a házasság, amely olyan körülmények között jött létre,
hogy hihetetlen szerencse lett volna, ha jobban végződik. A feleség
megvetette a férjét, és mást szeretett; a férj pedig nagyjából tisztában volt
ezzel. A korlátoltság megszégyenülése és az önző szenvedély csalódása
nem sok szánalmat tud kelteni. Rushworth úr elnyerte méltó büntetését,
mint ahogy a felesége, aki bűnösebb volt nála, szintén elnyerte a magáét.
Rushworth úr sértődötten és boldogtalanul tette le a „férj” nevet, hogy csak
akkor vegye fel ismét, ha megint a horgára akad egy csinos lánynak, és
másodszor is kipróbálja a házas állapotot, remélhetőleg több sikerrel:
nagyobb szerencsével és lelki nyugalommal, ha majd újra lóvá teszik; a
feleségének viszont sokkal elkeserítőbb sorsot ígért a magány és a
megvetés, amelyben sem a jó hír, sem a jó reménység nem ismer
másodvirágzást.

367
 Mi történjék vele, hol éljen ezentúl: erről kínos és nagy horderejű
tanácskozások folytak a családban. Norrisné, akinek a ragaszkodása úgy
látszik, egyenes arányban nőtt az unokahúga vétkeivel, azt szerette volna,
ha befogadják a szülői házba, és valamennyien fátyolt borítanak a múltra.
Sir Thomas erről hallani sem akart; Norrisné pedig csak annál jobban
haragudott Fannyra, mert úgy gondolta, hogy ő a legfőbb akadály. Sir
Thomas nyilván őmiatta aggályoskodik, bár ünnepélyesen kijelentette,
hogy ha a házában egyetlen hajadon lány, egyetlen fiatal nő vagy férfi sem
élne, akit károsan befolyásolhat Rushworthné társasága, vagy sérthet a
rossz híre, akkor sem csapná arcul a szomszédait – mert igenis arcul
csapná őket, ha rájuk erőszakolná. Mint leánya – remélhetőleg bűnbánó
leánya –, Rushworthné számíthat a pártfogására: ő ellátja mindennel, és
amennyire meglazult kapcsolatuk engedi, mindenképpen támogatni fogja,
hogy ne kövessen el rosszat; de ennél messzibbre nem mehet. Maria maga
dobta el a jó hírét, ő úgysem adhatja vissza neki, ami örökre elveszett, és
nem óhajtja, hogy a bűn jóváhagyása vagy a gyalázat csökkentése révén
bárminő része legyen benne, ha mások családját is ugyanolyan
szerencsétlenség éri, mint az övét.
Végül is Norrisné úgy döntött, hogy elmegy Mansfieldből, és
szerencsétlen Mariájának szenteli magát; attól fogva külföldön éltek, egy
eldugott, magányos helyen összezárva, úgyszólván társaság nélkül,
egyikük szeretetben, másikuk bölcsességben szűkölködve: képzelhető
tehát, hogy a természetük rövidesen egymás büntetésévé tette őket.
Sir Thomas mindeneken túl Norrisné eltávozásának köszönhette a
legnagyobb vigaszt. Amióta csak hazajött Antiguából, a sógorasszony
egyenletesen süllyedt a szemében: minden közös dolguk, kénytelen
együttműködésük, mindennapos érintkezéseik, de még a legközömbösebb
beszélgetéseik is egyre lejjebb szállították az értékét, és arról győzték meg
Sir Thomast, hogy vagy az idő múlása tett neki rosszat, vagy pedig ő
becsülte túl a józan eszét, és nem ismerte fel a természetét, amellyel
régebben csodálatosképpen össze tudott férni. Norrisné most már a nap
minden órájában kínszenvedést hozott rá, s annál súlyosabbat, mert úgy
látszott, ez alól csak a halál adhat felmentést: hozzánőtt az életéhez, örökre
el kell viselnie. Akkora volt hát a boldogsága, amikor mégiscsak
megszabadult tőle, hogy ha Norrisné nem hagy maga után olyan keserű
emlékeket, Sir Thomas talán kísértésben lett volna, hogy áldásosnak tartsa
azt a rosszat, amelyből ennyi jó fakadt.
Mansfieldben senki sem sírt Norrisné után. Még azokat sem tudta
megnyerni magának, akiket a legjobban szeretett. Rushworthné szökése
óta pedig olyan ingerültté vált, hogy mindenkivel meggyűlt a baja. Még

368
Fanny sem hullajtott könnyeket Norris néniért, még akkor sem, amikor
örökre elment.
Julia részben a saját szerencsésebb természetének és körülményeinek
köszönhette, hogy nem járt olyan rosszul, mint Maria, de nagyobbrészt
annak, hogy nem ő volt a nagynéni első számú kedvence, s nem részesült
annyi ajnározásban és kényeztetésben. Szépsége és pallérozottsága mindig
a második helyre szorult. Egy kicsit mindig alacsonyabb rendűnek érezte
magát Mariánál. Kettőjük közül ő volt könnyebben kezelhető; érzéseit, bár
hirtelen támadtak, jobban tudta fegyelmezni, s a nevelés nem tette olyan
végzetesen önteltté.
Azon is hamarabb túltette magát, hogy csalódnia kellett Henry
Crawfordban. Miután a mellőzöttség első fájdalma elmúlt, elég nagy
sikerrel kezdte kiverni a fejéből Crawfordot; s amikor Londonban felújult
az ismeretség, és Crawford egyre sűrűbben járt el Rushworth úr házába, ő
nagy bölcsen átengedte a terepet, és éppen ezt az időt választotta arra,
hogy vendégségbe menjen Sir Thomas rokonaihoz, még mielőtt túl erős
lenne a csábítás. Kuzinjai ennek köszönhették a szerencsét. Yates úr
személye semmi szerepet nem játszott benne. Julia egy ideje tűrte ugyan az
udvarlását, de esze ágában sem volt hozzámenni; ha nem robban ki Maria
botránya, és ettől őt nem szállja meg a vakrémület, hogy az apja tüstént
érte jön, hazaviszi, s rettenetes szigornak és fegyelemnek veti alá, akkor
talán nem igyekszik mindenáron elkerülni e szörnyű következményeket, és
Yates úr sohasem éri el a célját. Csakis az önző ijedelem késztette
szökésre, nem pedig alantasabb érzések. Úgy látta, nincs más kiút. Julia
könnyelműsége Maria bűnéből fakadt.
Henry Crawford, akit elrontott a korai függetlenség és az otthoni rossz
példa, túlságosan sokáig élhetett zavartalanul a komisz hiúság
szeszélyeinek. Ezek egyszer mégis rávezették – véletlenül és érdemtelenül
– a boldogság útjára. Ha meg tudott volna elégedni egyetlen szeretetre
méltó nő érzelmeivel, ha be tudott volna telni azzal a diadallal, hogy
leküzdi Fanny Price vonakodását, s kivívja megbecsülését és vonzalmát,
akkor minden reménye meglehetett volna a sikerre és a boldogságra.
Ragaszkodása már addig is elért valamit. Mivel engedte, hogy Fanny
hasson rá, valamelyest neki is hatnia kellett Fannyra. Többet is nyerhetett
volna a cserén, ha többet érdemel, s kivált, ha létrejön az a másik házasság,
amely megköveteli Fannytól, hogy elfojtsa korábbi érzelmeit, kettőjüknek
pedig több alkalmat ad a találkozásra. Ha becsületes és állhatatos marad,
Fanny bizonyára megjutalmazta volna, méghozzá nagyon szívesen, persze
csak azután, hogy Edmund már bizonyos ideje feleségül vette Maryt. Ha
kitart eredeti szándékában, amelyről tudta, hogy helyes, és miután

369
visszatért Portsmouthból, csakugyan leutazik Everinghambe, talán örökre
megalapozza a boldogságát. De rábeszélték a maradásra Fraserné estélye
miatt; roppant hízelgően marasztalták – és tudta, hogy az estélyen
Rushworthnéval is találkozni fog. Kíváncsisága és hiúsága egyaránt
feltámadt, s mivel sohasem szokott áldozatokat hozni, a közvetlen élvezet
csábítása túl erősnek bizonyult: úgy döntött, hogy elhalasztja norfolki
utazását, levélben is elintézheti, amit akart, vagy nem is fontos elintéznie –
és maradt. Találkozott Rushworthnéval, tapasztalta jeges modorát,
amelytől vissza kellett volna riadnia, hogy soha többé meg ne próbáljon
áthatolni a látszólagos közöny falán; de ő megsértődött, nem bírta ki, hogy
az a nő, akinek régebben mindig ragyogott az arca, ha neki úgy tetszett,
most fölényesen kiadja az útját; meg kellett törnie ezt a haragvó
büszkeséget, amely Fanny miatt fordult ellene; nem nyugodhatott, amíg el
nem éri, hogy megtörjön, és Rushworthnéból ismét Maria Bertram legyen,
ha vele áll szemben.
Ebben a szellemben indította meg az ostromot, és hála kitartó
buzgalmának, hamarosan sikerült felelevenítenie a bizalmasság és udvarlás
régi légkörét, aminél többet nem is kívánt; csakhogy legyűrve Maria
tartózkodását, amely ugyan haragban fogant, de azért megmenthette volna
mindkettőjüket, erősebb érzéseknek szolgáltatta ki magát, semmint
képzelte. Maria szerelmes volt belé: ezt az érzést nem lehetett
visszaparancsolni. Crawfordban csak a hiúság működött, a szerelmet
egyáltalán nem hozhatta volna fel enyhítő körülménynek, eszébe sem
jutott, hogy hűtlenné vált Maria unokahúgához. Minden igyekezetével
azon volt, hogy Fanny és Bertramék meg ne tudják, mi történik. A
titoktartással nem annyira Rushworthné jó hírét, mint inkább a saját
érdekeit védte. Amikor visszatért Richmondból, egy csöppet se bánta
volna, ha soha többé nem találkozik Rushworthnéval. Mindannak, ami
ezután történt, Maria elővigyázatlansága volt az oka, és Crawford végül
azért szökött meg vele, mert nem tehetett mást, de már akkor is fájt a szíve
Fanny után, s még sokkal jobban fájt, amikor a botrány hullámai elültek,
alig néhány hónap múlva pedig arra is rájött, a két nőt összehasonlítva,
hogy mit ér az erkölcs, a tiszta gondolkodás és a szelíd természet.
Igaz, neki nem kellett arányosan kivennie részét a büntetésből – a
közmegvetésből –, hiszen a társadalom, mint tudjuk, nem állít fel ilyesféle
sorompókat az erény védelmére. A büntetés nincs oly igazságosan elosztva
ezen a világon, mint ahogy kívánatos lenne; nem is akarunk vakmerő
reményeket táplálni egy majdani igazságosabb elosztást illetően, de annyit
talán feltételezhetünk, hogy egy olyan értelmes embernek, mint Henry
Crawford, előbb–utóbb mégiscsak kijut a lelkifurdalásból és a bánatból, s

370
az egyik néha önváddá, a másik elkeseredéssé duzzad, amiért megcsúfolta
a vendégbarátságot, feldúlta egy család békéjét, elvesztette legjobb,
legtisztességesebb, legértékesebb barátját, és eljátszotta azt a nőt, akit ész
és szív ösztönzésére oly szenvedélyesen szeretett.
A fájdalmas események után, amelyek a két családot annyira
megsebezték és elidegenítették egymástól, nem lett volna kellemes, ha
Bertramék és Granték továbbra is tőszomszédok maradnak; szerencsére az
utóbbiak, akik éppen távol voltak, s néhány hónappal szándékosan
megnyújtották távollétüket, végül is szükségesnek, illetve lehetségesnek
találták, hogy egyszer s mindenkorra elköltözzenek. Egy pártfogója révén,
akiben már alig reménykedett, dr. Grantot kinevezték westminsteri
kanonokká, s minthogy erre hivatkozva búcsút mondhatott Mansfieldnek,
állandó székhelyét áttehette Londonba, és magasabb jövedelméből
áthidalhatta a két hely közötti különbséget, a megoldás tökéletesen
kielégítette mind a távozókat, mind a maradókat.
A szerető szívű és szeretetre méltó Grantnénak fájt ugyan egy kissé,
hogy ott kell hagynia megszokott környezetét és ismerőseit; derűs
kedélyével azonban bárhol, bármilyen társaságban igen sok örömre
számíthatott, azonkívül ismét felajánlhatta otthonát Marynek; Mary pedig
az elmúlt fél évben úgy megcsömörlött barátnőitől, a hiúságtól,
becsvágytól, szerelemtől és csalódástól, hogy nagyon is tudta méltányolni
a nővére szívbeli kedvességét és okos nyugalmát. Együtt éltek; amikor
pedig dr. Grantot megütötte a guta, és meghalt (miután három
lelkészbeiktatási díszvacsorát evett végig egyetlen hét alatt), továbbra is
együtt maradtak; hiába határozta el ugyanis Mary, hogy másodszülöttekkel
soha többé nem lép kapcsolatra, a szépségének vagy a húszezer fontjának
hódoló elegáns képviselők és léha örökösök között sokáig nem talált olyat,
aki a Mansfieldben elsajátított magasabb rendű ízlését ki tudta volna
elégíteni, aki a jellemével és a viselkedésével biztosítékot adhatott volna
arra a családi boldogságra, melynek ugyanott tanulta meg az értékét, s aki
hathatósan ki tudta volna verni a fejéből Edmund Bertramot.
Edmund ebből a szempontból sokkal kedvezőbb helyzetben volt. Neki
nem kellett tárgyatlan érzelmekkel sóvárognia és várnia valakire, aki méltó
lesz betölteni Mary üresen maradt helyét. Alig hagyott fel a kesergéssel,
alig jelentette ki Fanny előtt a leghatározottabban, hogy még egy ilyen nő
úgysincs a világon, amikor kezdett felmerülni benne az a lehetőség, hogy
egy egészen másmilyen nő talán éppúgy megfelelne a célnak, vagy talán
még jobban; hogy talán éppen Fanny az, aki kedves mosolyával és egész
lényével legalább annyira meg tudja dobogtatni a szívét, legalább annyira
fontos neki, mint annak idején Mary Crawford; s hogy talán meggyőzhetné

371
arról, hogy az a meleg testvéri szeretet, amelyet unokabátyja iránt érez, a
hitvesi boldogságot is kellőképpen meg tudná alapozni.
Készakarva nem említek itt dátumokat, hogy mindenki szabadon
választhasson; tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy a soha el nem múló
szenvedélyek gyógyítására és a sírig tartó szerelmek átruházására minden
ember más–más időmennyiséget fordít. Csupán arra kérek mindenkit:
higgye el, hogy pontosan akkor, amikor eljött az ideje, és egy héttel sem
korábban, Edmund végleg kiszeretett Crawford kisasszonyból, s már alig
várta, hogy összeházasodjon Fannyval: maga Fanny sem várta
türelmetlenebbül.
Csakugyan, mi lehetett volna természetesebb ennél a változásnál,
amikor Edmund rokonszenvét már a szegény, magára hagyott kislány is
megnyerte, s a serdülő hajadon még inkább elmélyítette? Oltalmazta,
tanította, szerette Fannyt, amióta csak tízéves korában a házukba került, ő
irányította szellemi fejlődését, ő adott neki vigaszt a kedvességével, ő
játszotta életében a legfontosabb szerepet, s Fanny ezért is jobban a
szívéhez nőtt, mint a mansfieldiek
közül bárki: most már csak az volt hátra, hogy a kék szemű szépséget
többre becsülje a fekete szeműnél. Mivel pedig állandóan együtt voltak,
mindig bizalmasan beszélgettek, és Edmundot a közelmúlt csalódása épp a
legmegfelelőbb lelkiállapotba ringatta, a kék szemeknek nem kellett
sokáig várniuk a győzelemre.
Miután elindult Fanny felé, abban a tudatban, hogy ez az út a
boldogsághoz vezet, nem kellett óvatosságból megállnia vagy lassabban
haladnia; most nem voltak kételyei, nem félt ízlésbeli különbségektől, nem
biztatta magát azzal, hogy minél ellentétesebb két ember természete, annál
boldogabbak lehetnek egymással. Fanny gondolkodásmódját, hajlamait,
nézeteit és szokásait nem kellett félig eltitkolnia önmaga előtt, nem kellett
áltatnia magát a jelenben, vagy kedvező változásokat várnia a jövőtől. Még
nagy elvakultságában is tudta, hogy Fanny a különb. Hát még most! Nem,
igazán nem érdemli meg Fannyt; de mivel nincs olyan ember, aki pusztán
azért lemondana valamiről, mert nem érdemli meg, Edmund sem esett
kétségbe, és végül csakugyan kapott is egy kis biztatást. Fanny ugyan
roppant félénk, riadozó, aggodalmas természet volt, de azért néha
mégiscsak éreztetnie kellett Edmunddal, hogy nem ok nélkül reménykedik,
bár a teljes, hihetetlen igazságot csak később vallotta be neki. Amikor
Edmund megtudta, hogy Fanny már régóta csakis őt szereti, a boldogság
bizonyára ékesszólóvá tette, és önmaga előtt is, Fanny előtt is képes volt
szavakba öltöztetni, amit érzett; nagyobb boldogság már el sem
képzelhető. De olyan boldogság is létezik, amely leírhatatlan. Jobb, ha

372
senki sem próbálja meg visszaadni, mi mehet végbe egy fiatal nőben, ha
olyasvalaki biztosítja a vonzalmáról, akit addig elérhetetlennek tartott.
Miután kölcsönösen feltárták érzéseiket, több nehézséggel már nem
kellett megküzdeniük: szegénység vagy rokonság nem gördített akadályt
az útjukba. Sir Thomas még előbb gondolt rá, hogy jó lenne, ha
összeházasodnának, mint ők maguk. Megundorodott az érdekben és
nyereségvágyban fogant kapcsolatoktól, mindinkább fel tudta mérni az
erkölcs és a jó természet igazi értékét, főként pedig arra vágyott, hogy a
lehető legerősebb szálakkal fűzze össze mindazt, ami családi
boldogságából megmaradt: éppen ezért végtelenül jólesett látnia, hogy a
jelek szerint a fiatalok egymásban keresnek kárpótlást az elszenvedett
csalódásokért; s oly nagy örömmel hagyta jóvá Edmund választását, oly
nagy szerencsének tartotta, hogy Fanny végre igazán a lánya lesz, mintha
nem is ő lett volna az, aki merőben ellenkező nézeteket fejtett ki erről a
kérdésről, amikor a szegény kislány befogadása szóba került: de hát az idő
mindig is így szokta szembeállítani a halandók tervezéseit és végezéseit,
önmaguk okulására és felebarátaik szórakozására.
Fanny csakugyan igazi lányának bizonyult. Sir Thomas bőkezű jósága
nem veszett kárba: elsősorban ő maga látta hasznát. Amit nagylelkűen
adott, bőségesen visszatérült, és meg is érdemelte, mert a szándékai
mindig jók voltak. Igaz, boldogabbá is tehette volna Fanny gyerekkorát; de
csak a téves elgondolásai tüntették fel ridegnek, s fosztották meg a kislány
szeretetétől; most pedig, hogy igazán megismerték egymást, mind
bensőségesebb lett a kapcsolatuk. Amikor a fiatalok elköltöztek Thornton
Laceybe, Sir Thomas féltő gonddal ügyelt arra, hogy Fannynak mindene
meglegyen, s azután szinte naponta átment hozzá, vagy áthívta magához.
Lady Bertram, aki mindig is önző szeretettel csüngött Fannyn, már nem
tudott olyan könnyen megválni tőle. Akármilyen boldoggá tette is ez a
házasság a fiát és az unokahúgát, ő nem örült neki. De aztán mégiscsak
belenyugodott, mert Fanny helyett ott maradt Susan. Susan lett a
szolgálatos unokahúg, és boldogan vállalta ezt a tisztet; nyílt esze és
szolgálatkészsége éppoly alkalmassá tette rá, mint Fannyt a szelídsége és
hálás természete. Susant nem lehetett nélkülözni. Előbb csak a vigasztalója
volt Fannynak, majd a segítőtársa, később pedig az utódja lett, és úgy
látszott, ő is éppen úgy gyökeret ver Mansfieldben. Mivel bátrabb volt és
erősebb idegzetű, könnyebben elbírt mindent. Gyors felfogásával
hamarosan kiismerte a környezetét, vele született félénkség nem tartotta
vissza attól, hogy gyümölcsöztesse ismereteit, úgyhogy könnyűszerrel
megkedveltette magát, és mindenki a hasznát látta; s miután Fanny férjhez
ment, olyan jól beletanult a szerepébe, olyan biztos érzékkel találta ki

373
minden pillanatban a nagynénje kívánságait, hogy Lady Bertram végül
már csaknem őt szerette jobban kettőjük közül. Susan ügyessége, Fanny
jósága, William kitűnő magatartása és előmenetele s a család többi
tagjának a jóléte és boldogulása, ahogy egymást kölcsönösen segítve szép
sikereket értek el, és sohasem hoztak szégyent a támogatójukra,
számtalanszor meggyőzte Sir Thomast arról, hogy érdemes volt
pártfogásába vennie őket, s beláttatta vele, hogy mit jelent, ha az ember
már fiatalon megszokja a nehézségeket és a fegyelmet, ha megtanulja,
hogy az életben küzdeni és tűrni kell.
Minthogy sem jó tulajdonságoknak, sem pedig a kölcsönös szeretetnek
nem voltak híján, az unokatestvérpár boldogsága olyan tartósnak
ígérkezett, amilyen tartós csak lehet az evilági boldogság. Egyformán
házias természetűek voltak, egyformán élvezték a vidéki élet örömeit,
úgyhogy otthonuk a derű és a béke otthona lett; a sok jó betetőzéséül pedig
dr. Grant halálával éppen akkor ürült meg a mansfieldi javadalom, amikor
már elég ideje voltak házasok ahhoz, hogy jólessen egy kis anyagi többlet,
és közelebb is akarjanak kerülni a szülői házhoz.
Átköltöztek hát Mansfieldbe; s az ottani paplak, amely Fannyból csak
félelmet vagy szorongást tudott kiváltani, míg az előző két gazdája lakott
benne, most ugyanúgy hozzánőtt a szívéhez, és éppoly tökéletessé vált a
szemében, mint hosszú idő óta minden, ami a mansfieldi kastély közelében
volt, és a pártfogása alá tartozott.
–&–

[1]
Portsmouthban, ahol Fanny született, csakugyan a kikötővel szemben levő Wight–szigetet hívják „a” szigetnek.
[2]
Milton Elveszett paradicsomában szólítja meg így Ádám – persze nem gúnyosan – Évát.
[3]
William Cowper (1731–1800) a kor egyik legnépszerűbb költője és Jane Austen kedvence volt.
[4]
Itt az előkelő westminsteri középiskoláról van szó.
[5]
Hugh Blair (1718–1800), neves skót hitszónok, a kor egyik tekintélyes irodalmi körének tagja.
[6]
Laurence Sterne Érzelmes utazásából (1768).
[7]
1809–ben alapított híres folyóirat, amelynek legnevesebb munkatársa Walter Scott volt (1816–ban ő írt benne
dicsérő kritikát Jane Austen Emmá–járól).
[8]
Elizabeth Inchbald 1798–ban ezzel a címmel ültette át angolra Kotzebue német drámaíró Das Kind der Liebe
(Szerelemgyerek) című érzelmes darabját.
[9]
John Home Douglas című tragédiájának (1756) főszereplője.
[10]
Duenna: kísérő, komorna; confidente: a főszereplő bizalmasa, akinek csak az a szerepe, hogy meghallgassa, amit
elmondanak neki.
[11]
John Home, Robert Sheridan és más XVIII. századi angol drámaírók tragédiái és vígjátékai.
[12]
Lord Macartney volt az első angol követ Kínában; ottani szerepléséről 1797–ben könyvet írtak, amely nagyon
népszerűvé vált.
[13]
George Crabbe verses Meséi 1812–ben jelentek meg; az Idler Samuel Johnson egyik cikkgyűjteménye (1758–60).

374
[14]
Hawkins Browne (1705–60), korának népszerű paródiaírója.
Dicső levél! Füstöd repesni készt, Az úrnak békét adsz, a papnak észt.
Én így parodizálnám:
Dicső lovag! Szigorod dalra készt,
Lányodnak vagyont adsz, Rushworthnak észt.
[15]
Alexander Pope (1688–1744), neves költő, a Fürtrablás szerzője.
[16]
Bizalmas együttlét.
[17]
Uralkodók tartanak cercle–t: egy–egy szót váltanak a teremben felsorakozott vendégekkel.
[18]
Walter Scott Az utolsó dalnok balladája című költeményében (1805).
[19]
Zenei műkifejezés: gyöngéden. Amore: szerelem. (olasz)
[20]
Shakespeare VIII. Henrik című drámájának szereplői.
[21]
Samuel Johnson (1709–84), nagy hatású, szellemes író.
[22]
Az úri társaság követelményeinek megfelelő.
[23]
Oliver Goldsmith (1730–74), neves író, többek között A wakefieldi lelkész szerzője; történelmi műveket is írt.
[24]
Tirocinium című költeményében (1785) William Cowper az iskolai internátusok kegyetlenségét támadta.
[25]
Hebehurgyaság, meggondolatlanság.
[26]
Az előkelő világ.

375
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet

376
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet

377
Tartalomjegyzék
Első fejezet 3
Második fejezet 10
Harmadik fejezet 18
Negyedik fejezet 27
Ötödik fejezet 35
Hatodik fejezet 42
Hetedik fejezet 51
Nyolcadik fejezet 61
Kilencedik fejezet 68
Tizedik fejezet 79
Tizenegyedik fejezet 86
Tizenkettedik fejezet 92
Tizenharmadik fejezet 98
Tizennegyedik fejezet 105
Tizenötödik fejezet 111
Tizenhatodik fejezet 120
Tizenhetedik fejezet 126
Tizennyolcadik fejezet 131
Tizenkilencedik fejezet 138
Huszadik fejezet 147
Huszonegyedik fejezet 154
Huszonkettedik fejezet 161
Huszonharmadik fejezet 170
Huszonnegyedik fejezet 179
Huszonötödik fejezet 186
Huszonhatodik fejezet 197
Huszonhetedik fejezet 204

378
Huszonnyolcadik fejezet 213
Huszonkilencedik fejezet 221
Harmincadik fejezet 228
Harmincegyedik fejezet 234
Harminckettedik fejezet 242
Harmincharmadik fejezet 254
Harmincnegyedik fejezet 261
Harmincötödik fejezet 270
Harminchatodik fejezet 279
Harminchetedik fejezet 287
Harmincnyolcadik fejezet 294
Harminckilencedik fejezet 305
Negyvenedik fejezet 309
Negyvenegyedik fejezet 315
Negyvenkettedik fejezet 322
Negyvenharmadik fejezet 327
Negyvennegyedik fejezet 331
Negyvenötödik fejezet 339
Negyvenhatodik fejezet 346
Negyvenhetedik fejezet 355
Negyvennyolcadik fejezet 365

379